Challenging Preconceptions of the

European Iron Age: Essays in Honour

of Professor John Collis Wendy
Morrison (Editor)
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/challenging-preconceptions-of-the-european-iron-age
-essays-in-honour-of-professor-john-collis-wendy-morrison-editor/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Politics, Christianity and Society in Malawi: Essays in

Honour of John McCracken Kenneth R. Ross (Editor)

https://ebookmass.com/product/politics-christianity-and-society-
in-malawi-essays-in-honour-of-john-mccracken-kenneth-r-ross-
editor/

Classical Economics, Keynes and Money Essays in Honour

of Carlo Panico John Eatwell

https://ebookmass.com/product/classical-economics-keynes-and-
money-essays-in-honour-of-carlo-panico-john-eatwell/

Beyond the Fascist Century: Essays in Honour of Roger

Griffin Constantin Iordachi

https://ebookmass.com/product/beyond-the-fascist-century-essays-
in-honour-of-roger-griffin-constantin-iordachi/

Bombay Before Mumbai: Essays in Honour of Jim Masselos

Prashant Kidambi (Editor)

https://ebookmass.com/product/bombay-before-mumbai-essays-in-
honour-of-jim-masselos-prashant-kidambi-editor/
Managing Globalization in the Asian Century: Essays in
Honour of Prema-Chandra Athukorala Hal Hill (Editor)

https://ebookmass.com/product/managing-globalization-in-the-
asian-century-essays-in-honour-of-prema-chandra-athukorala-hal-
hill-editor/

Landscapes of Human Evolution: Contributions in Honour

of John Gowlett John Mcnabb (Editor)

https://ebookmass.com/product/landscapes-of-human-evolution-
contributions-in-honour-of-john-gowlett-john-mcnabb-editor/

Age of Iron: On Conservative Nationalism Colin Dueck

https://ebookmass.com/product/age-of-iron-on-conservative-
nationalism-colin-dueck/

Challenging Economic Journalism: Covering Business and

Politics in an Age of Uncertainty Henrik Müller

https://ebookmass.com/product/challenging-economic-journalism-
covering-business-and-politics-in-an-age-of-uncertainty-henrik-
muller/

Tenacious of Life : The Quadruped Essays of John James

Audubon and John Bachman John James Audubon

https://ebookmass.com/product/tenacious-of-life-the-quadruped-
essays-of-john-james-audubon-and-john-bachman-john-james-audubon/
Challenging Preconceptions
of the European Iron Age
Essays in Honour of Professor John Collis

Edited by

Wendy Morrison
Challenging Preconceptions
of the European Iron Age
Essays in Honour of
Professor John Collis

Edited by

Wendy Morrison

Archaeopress Archaeology
Archaeopress Publishing Ltd
Summertown Pavilion
18-24 Middle Way
Summertown
Oxford OX2 7LG

www.archaeopress.com

ISBN 978-1-80327-006-7
ISBN 978-1-80327-007-4 (e-Pdf)

© the individual authors and Archaeopress 2022

Cover: Extract from Pilbrow’s original illustration (1871, Plate XXIII) of Roman Antiquities from Canterbury.
Hillfort at Berber Hill, Kenn, Devon. Photograph F.M. Griffith, Devon County Council, 29.06.1984.

All rights reserved. No part of this book may be reproduced, or transmitted, in any form or by any means, electronic,
mechanical, photocopying or otherwise, without the prior written permission of the copyright owners.

This book is available direct from Archaeopress or from our website www.archaeopress.com
 Contents

Preface������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������ iii

The Atlas of Hillforts of Britain and Ireland: a consideration of the coastal and inland promontory forts and
enclosures of Scotland�������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������1
Stratford Halliday and Ian Ralston

A long, largely aceramic, period of Devon’s prehistory������������������������������������������������������������������������������������� 21

Henrietta Quinnell

Deconstructing archaeological databases���������������������������������������������������������������������������������������������������������� 29

Martin Kuna

The Gauls against the State ��������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������� 41

Sophie Krausz

The European Iron Age. John Collis (1984). London: Batsford. a late review������������������������������������������������������� 49
Chris Gosden

Exploring the origins and character of transhumance in England������������������������������������������������������������������� 54

Andrew Fleming

Since John left Devon: some unanticipated outcomes of aerial reconnaissance in the county����������������������� 70
F.M. Griffith and E.M. Wilkes

Mam Tor, Derbyshire: new plans outlining hill and fort, internal platforms and all��������������������������������������� 79
Graeme Guilbert

A rich Late Iron Age burial from Canterbury���������������������������������������������������������������������������������������������������� 127

Timothy Champion

Some reflections on phenomenology, structure, agency and actancy in medieval pottery studies�������������� 136
C. G. Cumberpatch

‘Friendly Hills by Nature Guarded Round’: Recent work at Bathampton Down, Bath������������������������������������������ 143
Lisa Brown

Mapping Celticity����������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������������� 155

Olivier Buchsenschutz

i
ii
 Preface

Challenging Preconceptions of the European Iron Age is a collection of essays by some of the leading researchers in
the archaeology of the European Iron Age, paying tribute to Professor John Collis. Since the 1960s, John has been
involved in investigating and enriching our understanding of Iron Age society, and crucially, questioning the status
quo of our narratives about the past. He has influenced generations of students and peers alike and has been
one the strongest voices in the demystification of the ‘Celtic’ world. John has never held back on his continual
questioning of the past, and he has been instrumental in helping us unpick the labyrinthine tapestry of myth
and misinterpretation, interrogating the way later prehistory has been traditionally investigated, packaged, and
presented, to reveal a much more interesting past, filled with more nuance, possibility, and humanity than the
uniformly structured Iron Age of the early 20th century narrative.

The idea for this volume was born nearly a decade ago in conversation with my then doctoral supervisor who had
been a student of John’s (and one of the contributors to this volume) Chris Gosden. The list of contributors is not an
exhaustive cohort of those who would wish to honour John, nor of those to whom he has been a profound guide to
their careers and research – indeed that would stretch to many volumes This volume brings together papers from
more than a dozen of Professor Collis’s colleagues and students to mark his 75th birthday. The contributions range
across later prehistory and the European continent, taking in major themes that have been his prime interests -
hillforts, how we use archaeological data, socio-political structures of the past, and of course, the ‘Celts’.

The volume begins with Strat Halliday and Ian Ralston’s treatment of Scottish promontory forts. Drawing on the
wealth of data from the recently published Hillfort Atlas Project,1 they offer a comprehensive treatment of over 500
promontory and coastal sites. They highlight the challenges facing any attempt to classify such a diverse feature
type but the challenges are addressed neatly and convincingly. Through careful and rigorous analysis of their data,
Halliday and Ralston offer a compelling challenge to previous received scholarship on the siting of these features.
Their conclusion invites an exploration of the wider Atlas dataset,2 freely accessible to all, so that multivocality
of interpretations will enrich our growing understanding. In the best tradition of Collis, they are continually
questioning the status quo, backed up by good evidence and a dedication to making that evidence, and the new
interpretations drawn from them, available to wider audiences.

In a similar vein, the second paper by Henrietta Quinnell also calls for a ‘reworking’ of prior scholarship based
on the potential of not only new excavations but also re-interrogating older assemblages in the study of Iron Age
Devon. Opening with a wonderful reminiscence of her first professional interactions with Collis, Quinnell quickly
sets the stage for the current thinking about ceramics as chronological markers in archaeology, and the thorny
issue of dealing with largely aceramic communities. She makes the excellent point that many groups around the
globe have done rather well without ceramics for large swathes of time, and there is no reason to suppose that a
paucity of a ceramic assemblage will undermine our understanding of peoples who used different materials for food
and drink preparation and consumption.

In an age where we are indeed swamped with new excavations and the ability to revisit archived investigations as
well, it is fitting to ask some questions about the massive datasets – the embarrassment of riches – we have access
to. Martin Kuna explores some of the challenges this presents us with regard to such variables as archaeological
visibility, drawing on recent work he has done on the prodigious evidence from Bohemia. Mindful of the reliability
of some quantification models, he makes a clear case for why this big data is an important resource, but also why
we should be cautious in the conclusions we draw from it. The article is a refreshing antidote to some approaches
to ‘Big Data’, which advocate that if there is enough data, we can assume the robust will outweigh the unreliable.

Riffing on the title of Pierre Clastres’ anthropological work The Society against the State, Sophie Krausz looks at
prehistoric and proto-historic Gaul and the way we have thought about their socio-political systems. Challenging
the still-dominant narratives of a Mediterranean-imposed shift in organisation, Krausz invites us to think about
things from a point of view that returns more agency of choice to the Gauls, rather than seeing the formation of a
Gaulish state as a natural step in the linear progression of societal development. Krausz’s assessment of the stages
and influences of urban development in the Iron Age is particularly significance against this refreshing backdrop.

1
Lock, G. and Ralston, I.B., 2022. Atlas of the Hillforts of Britain and Ireland. Edinburgh University Press.
2
https://hillforts.arch.ox.ac.uk

iii
John’s interest in non-linear forms of complex progression in political and urban development is also referenced
in Chris Gosden’s contribution. In what must be the latest review of a publication to be written, Gosden looks at
John’s unrivalled publication The European Iron Age, giving it not only its due in being the only major comprehensive
attempt at such a geographical and temporal span, but also offering critiques along the way, as any honest review
should. That some of the omissions of John’s book were the product of those themes only recently coming into
scholarly vogue can hardly be seen as a true criticism; Gosden has written a fitting tribute to a book which has
influence generations of archaeologists and pointed out how we can build upon it.

Andrew Fleming provides the volume with a call to consider persistence of a tradition often taken for granted in
some periods and regions of Britain, and totally overlooked in others. The practice of transhumance, or the seasonal
cycle of moving livestock from one grazing region to another, may, as Fleming argues, have much deeper and wider
roots on the island. He shows through a range of evidence sources, both scientific and observational, that this sort
of movement of people and animals in a landscape needs to be factored into our prehistoric narratives and suggests
that some of the patterns of land modification and earthworks building we see in later prehistory may be indicative
of transhumant activity. Fleming’s images of modern transhumance in action are particularly compelling.

The call to look more closely at patterns in the landscape is reiterated in the chapter by Frances Griffiths and
Eileen Wilkes. Acknowledging John’s early interest but subsequent distraction from the prehistory of Devon, the
two authors report on four decades of archaeological prospection that have, by looking at the ‘big picture’ of a
wide landscape, produced a more densely exploited and settled prehistoric landscape. Drawing on reconnaissance
from above and below, both aerial photographic campaigns flown over decades, and geophysical surveys, Wilkes
and Griffiths show that not only is their dedication to the archaeology of Devon aiding our understanding of the
past, but also preserving it for th e future; they outline how relationships with landowners and farmers are key, and
how discovering new archaeological features enables farmers to get support to look after them – a collaboration
between researchers and the public that is to be commended and which should be emulated more widely.

The lengthiest chapter in the book represent the first in depth treatment of the plan of Mam Tor, a nationally
significant hillfort in the Peak District. Graeme Guilbert has been researching Mam Tor for decades, since his first
introduction to the site by John Collis in the late seventies, making this contribution a fitting example of the sort
of inspiration John’s enthusiasm and passion can lead to in those with whom he comes into contact. Guilbert’s plan
is a first, recording comprehensively the myriad features of the site, whilst evaluating what previous attempts
have observed. The plans, particularly Figure 11, in this chapter will be beneficial for future researchers of the site.
Guilbert also draws our attention to the fact that whilst Mam Tor is on the outer limits of just how high up a hillfort
settlement can be placed and thrive, our modern perceptions of what constitutes hardship and comfort (and the
ability/luxury to have such considerations) may bear little relation to the lived experiences of the hardy people who
chose to modify this landmark hilltop.

The macro scale of one of the larger hillforts in Britain if followed by the micro scale of a single assemblage. Tim
Champion presents new thoughts on what may be the earliest of the south-eastern Late iron Age ‘richly furnished’
burials. Discovered in the 19th century, and frustratingly reliant on descriptions of that period due to loss of many
of the artefacts, Champion nonetheless created a vibrant reconstruction and analysis of the collection of grave
goods, and crucially, sets them in their significant context of the development of pre-Roman Canterbury.

Staying with the artefactual focus, Chris Cumberpatch writes an insightful paper on the study of medieval pottery,
a topic he states that admittedly may seem at odds with a volume honouring someone who has been the voice of
the European Iron Age. Inspired by his early research with John’s pottery assemblages from Iron Age Auvergne,
Cumberpatch takes us on an exploration of what use may be made of the theoretical approaches more commonly
used in prehistoric archaeology when applied to a medieval dataset. It is a fine example of how John’s influence is
far ranging across areas of study.

In the penultimate chapter, Lisa Brown provides a closer look at a hillfort that has seen much attention, but little
examination. Made famous by peter Gabriel’s pop song, Little Solsbury Hill outside of Bath has long relied on the
scant evidence from earlier 20th century small investigations and the generation of ceramic and faunal data cast up
from animals. Brown puts these finds in the context of new work conducted by the Bath and Counties Archaeological
Society and offers a clearer understanding the nature of the site in relation to the early days of pre-Roman Bath.

iv
Finally, the volume concludes with Oliver
Buchsenschutz’s critical assessment of archaeological
mapping of ‘The Celts’. Fittingly drawing on John’s
body of work and acknowledging the pitfalls and
potentials we have available with such multiple data
sources as placenames and linguistics, Buchsenschutz
offers a way through the labyrinth using data mapping
to get the most out of overlapping strands of evidence.
His admonition to beware the great swathes of time we
are dealing with, encompassed in a single period is a
relevant one, and he rightfully calls for mapping to be
reflective of this.

Together these papers offer readers a cross section

of many of the areas John has contributed to and
influenced over his decades of dedication leadership in
European prehistory. I am grateful to the authors in this
volume for their enthusiastic support of the idea, their
ready willingness to contribute an article, and crucially,
their patience with an editor who was not as alacritous
as envisaged. It is a pleasure and privilege to serve
as editor for this volume in honour of Professor John
Collis. John has been a major influence in the field of
prehistoric archaeology and for me personally has been
a source of stimulating conversation and challenging
debate. Whilst we have not always agreed on everything,
I have never come away from a conversation with John
without understanding the principles and practices of
our discipline better.

I am sure that both contributors and readers alike will

agree that no work like this can hope to capture all the
facets of our subject with which John has engaged, nor
will all the conclusions reached in the chapters jibe
100% with how John might interpret things. Yet the
strength of our discipline is that we remain flexible
to new concepts, always questioning, and that is a
philosophy John has always embodied – challenging John Collis on a visit to Titterstone Clee, Shropshire, during a meeting of
preconceptions. the Hillfort Study Group in April 2009; photographed by Daryl Garton.

v
vi
 The Atlas of Hillforts of Britain and Ireland:
a consideration of the coastal and inland promontory forts and
enclosures of Scotland
Stratford Halliday and Ian Ralston
Introduction
In this paper, which we are delighted to offer to John
Collis, we wish to take stock of a particular subset of the
sites included in the Atlas of Hillforts of Britain and Ireland,
a project funded by the AHRC 2012-16 and published
online in 2017 (Lock and Ralston 20171; https://hillforts.
arch.ox.ac.uk/). The subset we will focus on comprises
the Scottish promontory forts and enclosures, which
make up almost 30% of all the entries for Scotland.
Some of this material will be incorporated in the Atlas
volume to be handed over to the publisher in 2021, but
the promontory sites of Scotland highlight many of
the issues involved in the wider study of enclosed sites
in Britain and Ireland, and the discussion of the sites
themselves is worth airing in greater detail. On the one
hand they expose such prosaic but important issues
as classification and chronology; on the other they
extend to more testing topics such as issues of function
for sites which can occur in highly exposed locations
where routine inhabitation may always have offered
considerable challenges.
At the national scale Scottish promontory forts have
received relatively little attention in recent years.
Some of the more unusual examples, such as the coastal
sites of Burgi Geos in Shetland [4169] and Burghead
in Moray [2925], figure in Harding’s overview (2012)
where he rightly stresses that – as is the case for other
suites of hillforts – topographic position is not a guide
to their chronology (2012, 288). Coastal promontory
forts are also a conspicuous component of Toolis’s
studies of Galloway (2003; 2007; 2015), but the most
recent attempt at a national distribution map, albeit
schematic, was that produced by Raymond Lamb
(1980,5,fig. 1). In common with all these studies, Lamb
focused exclusively on the coastal examples.
In several places in this study we have included
the promontory forts of Northumberland in the
commentary, because in many ways the later prehistoric
1
Individual sites in the database can be accessed by their name and
four-digit numbers, here provided in square brackets. The database
entries include site bibliographies generally not quoted directly in
this paper.
Challenging Preconceptions of the European Iron Age
(Archaeopress 2022): 1–20
enclosed sites of that county – in both numbers and
characteristics – much more closely parallel the world
to the north of them than that of the counties to their
south, where forts of all kinds are altogether rarer.
Thus, Northumberland is the southern flank of a region
that we here term ‘Greater Tyne-Forth’, which extends
eastwards from the North Sea coast of East Lothian and
Berwickshire to include Dumfriesshire and southern
Lanarkshire.2 Atlas data demonstrate that the counties
of this region are in the top quartile in terms of site
numbers per unit area, whereas those to the south are
in the lowest quartile (Lock and Ralston 2020, fig. 4);
this is the starkest such gradient in the British Isles.
In Scotland alone, a total of 502 promontory enclosures
have been included in the Atlas database (see Fig. 1 and
Map 1), and there are a further 19 in Northumberland;3
another 29 fortified enclosures occupy promontory
positions in topographical terms, but these enclosures
belong to other categories and are not considered here.
The Scottish entries are divided between 301 distributed
around the lengthy hard-rock coastline and 201 which
occupy inland positions. Of the overall total, 399 have
been ‘Confirmed’ as forts according to the criteria
agreed at the outset of the project (Lock and Ralston
2017 and 2020; see Halliday 2019 for a full discussion of
the criteria with respect to Scotland): 236 of these are
coastal and 163 inland. These 399 sites represent 41% of
all the Confirmed entries for promontory forts in the
Atlas database for the whole of Britain and Ireland. While
these represent the focus of the paper, it is important to
also explore the character of the additional 97 that are
deemed ‘Unconfirmed’, and the further six marked as
having ‘Irreconciled Issues’. In what follows, these are
discussed first, the issues that they raise serving to both
sharpen and qualify the definition of those Confirmed.
The assessment of the latter then follows, with further
sections on the character of their defences and internal
features and the related series of scarp-edge forts.
2
For this study, we have retained the pre-1974 counties as the most
convenient and best-known geographical divisions. The regions we
have used include Greater Tyne-Forth – by which we designate all of
south-east Scotland plus Northumberland.
3
Northumberland includes 12 Confirmed, 4 Unconfirmed and 3
Irreconciled Issues sites.
 Stratford Halliday and Ian Ralston

Map 1. A maximising view pf the distribution of inland (N= 201) and coastal (N = 301) promontory forts in Scotland drawing on Atlas data (N = 502).

2
 The Atlas of Hillforts of Britain and Ireland
Defining the Dataset
The criteria against which all the entries in the Atlas
have been judged rest on three key characteristics,
namely physical advantages of the topographical
position, scale of the enclosing works, and size of the
interior, for which a lower limit of 0.2ha was set (Lock
and Ralston 2020). Applied rigorously, however, it was
foreseen that numerous well-known Scottish forts
would be omitted, and the decision was taken to operate
these qualifications to include enclosures that met at
least two out of the three criteria. This had far reaching
consequences, leading to the inclusion of numerous
small fortified enclosures which otherwise would not
have qualified. What was not foreseen, however, is that
these same criteria also embrace the morphological
character of a series of other promontory enclosures
that have never been conventionally considered as
forts, be that prehistoric or early medieval. To some
extent this may be a reflection of the extensive use of
Scottish promontories for various purposes at different
times, though shades of the same issues are clearly
present in Ireland, but we felt it was better to err on the
side of caution by including this wider range of ancient
promontory enclosures, rather than omitting them and
denying the choice of further exploring these sites to
the user of the Atlas data.
The overall total of 502 entries thus represents all the
promontory works in Scotland that appear to be of
some antiquity, the principal exceptions being most
medieval stone castles exploiting promontory positions.
The emphasis here is placed on the word ‘most’,
because several castles clearly occupy earlier Iron
Age promontory forts, such as Cullykhan, Banffshire
[2982], and Dundarg Castle, Aberdeenshire [2983]. In
other cases, notably at Greenan Castle, Ayrshire [1289],
and Innerwick Castle, East Lothian [3928], cropmarks
have revealed ditch-systems that appear eccentric to
the visible medieval defences and are thus considered
more likely to relate to a different and earlier phase of
activity. This contrasts with several castles where early
medieval texts indicate the likely site of a promontory
fort, but no evidence of any earlier defences is visible
and none has been recovered by small-scale evaluation;
Dunnottar Castle [3112] on the Kincardineshire coast,
examined by the Alcocks (1992), is the prime example,
but others might include the rocky outcrop of Dunaverty,
Argyll [4309], according to the Annals of Iona besieged
in AD 712 (Alcock 1981, 157), and the cliff-girt Castle
Rock of Edinburgh Castle [3713], where again a siege
is noted for the year AD 638. Excavation on Edinburgh
Rock has at least revealed evidence of Late Bronze Age
and early medieval occupation, though any trace of
earlier defences is entirely lost beneath the castle walls.
On balance, Edinburgh Castle has been accepted as a
Confirmed fort, but in the case of Dunnottar Castle there
3
remains a nagging doubt, which led Alcock to consider
the neighbouring and unlikely promontory of Bowduns
as a possible alternative. And yet the impregnable
character of the conglomerate promontory beneath
Dunnottar Castle, rivalled only on this stretch of coast
by the tiny sea stack, presumably once a more extensive
promontory, at nearby Dunnicaer [3111], renders it
almost inconceivable that it was not the location of the
sieges referred to in entries in the Annals of Ulster for the
years AD 680 and 693 (Alcock 1981, 171-2; Alcock and
Alcock 1992, 267). More recently evidence of a timber-
laced defence dating from the 3rd-4th centuries AD has
been recovered from Dunnicaer (Past Horizons 2015),
but it would be surprising if the Dunnottar promontory
had escaped occupation in the pre-Roman Iron Age;
this, after all, is the premier location for a promontory
fort anywhere along this coast. The inclusion of several
other castles in the Unconfirmed category is more
speculative, such as at Borve Castle, Sutherland [2809],
and the Castle of Old Wick, Caithness [2827], where the
character of both the promontories and the defences
re-creates the form of other promontory sites identified
as forts along the coastline of northern Scotland (cf
Lamb 1980, 90-2). Another probable castle included
under this morphological pretext is the earthwork
overlooking the bridge over the River Esk at Gilknockie,
Dumfriesshire [1122], and, for completeness, what
is probably a late medieval stronghold known as
Lady Lindsay’s Castle, Perthshire [3044]. Castle Qua,
Lanarkshire [1568], had already been included in the
Atlas database when fieldwork recognised traces of the
abutments for a bridge crossing the ditch; its status was
altered to Irreconcilable Issues.
This theme of medieval works occupying promontories
that may be the sites of earlier promontory enclosures
also runs through the Irish data in the Atlas, for
example at Ballyoughteragh South, Kerry [1259], or
Downmacpatrick, Cork [0901], this latter where a 15th-
century tower and curtain wall cut off a promontory
identified as an earlier tribal stronghold. Reviewing
the descriptions of all these Irish sites against satellite
imagery, however, also suggests that the ‘promontory
fort’ classification has been employed generously in
both the Archaeological Survey of Ireland Database of the
National Monuments Service and the Northern Ireland
Sites and Monuments Record to include a number of
sites that are more likely to be post-medieval stock or
agricultural boundaries. A 17ha enclosure at Greenane
on Bear Island, Cork [0851], serves as one example,
while the 58ha enclosure on Innishark, Galway [1104],
representing about a quarter of the surface area of
this small island, is another. These Irish examples
are marked Unconfirmed in the Atlas database, but
in Scotland a conscious decision was taken to try to
exclude the majority of such works, which are found
widely on coastal headlands large and small, notably in
 Stratford Halliday and Ian Ralston
Shetland and the Outer Hebrides. In some cases they
have also previously been mistakenly identified as
fortifications and have been included in the Atlas only
to avoid confusion. Weinnia Ness, Shetland [4176], for
example, was first reported as a fort by Raymond Lamb
but later discounted from his synthesis (1980), and yet
it still appears in Canmore – the online National Record
of the Historic Environment of what is now Historic
Environment Scotland – as a fort. Another ‘fort’
recorded at Lambigart, Shetland [4172], was included
on a recent distribution map (Halliday and Ralston
2009, 466, fig 5), but a field visit revealed that the thick
banks cutting off the promontory are no more than
old dykes built of turf stripped from the neck. Likewise
visits to a series of large promontory enclosures noted
by coastal surveys in the Outer Hebrides showed that
the majority were almost certainly agricultural, in
some cases with a 19th-century drystone dyke roughly
replicating the line of an earlier bank flanked by turf-
stripping scars (Halliday and Ralston 2013, 224-5). In
most cases, the relationship of these boundary banks
to the topography at the neck of a promontory is quite
unlike that of defensive works, which almost invariably
adopt the cliffs and scarps on the seaward or outer
side of the neck to enhance the barrier. This sort of
promontory enclosure is not entirely restricted to the
Atlantic coast, and those at Strath Howe, Aberdeenshire
[2984], and Elliot Water, Angus [3080], are possibly no
more than post-medieval field boundaries.
Another group of sites that are more conventionally
considered to be early medieval is a series of what are
thought to be undocumented monastic sites, both large
and small, mainly situated on coastal promontories and
isolated sea stacks. In Shetland these include relatively
large enclosures, notably at Blue Mull, Unst [3723; 8.2ha],
but also including Outer [4195; 0.74ha] and Inner [4196,
4.4ha] Brough, Fetlar, and Brei Holm, Papa Stour [4197;
0.6ha], and the smaller stacks of Clett [4175], Burri
Stacks, Culswick [4177], Kame of Isbister [4182], Aastack,
Yell [4198], and Birrier of West Sandwick, Yell [4189].
The presence of small clustered rectangular structures
on many such sites, best illustrated by Kame of Isbister
and Birrier of West Sandwick, forms the basis for the
monastic interpretation, but it is difficult to demonstrate
conclusively that any of them is not an early medieval
secular settlement, nor, if they are indeed monastic, that
their origins did not lie in secular defended enclosures.
All other forts in the Northern Isles exploit precipitous
promontories and stacks, so it is not unreasonable
to suggest that some of these enclosures that have
been claimed as monastic were initially secular. The
inaccessible Birrier of West Sandwick, for example, has a
wall overlooking the razorback neck and though usually
identified as monastic has been marked Confirmed in
the database. Conversely the promontory enclosure on
Burrier Head [4174], also on Shetland, which was first
4
identified as a possible promontory fort by Raymond
Lamb (1980, 83) but appears to have a row of three
rectangular structures midway along its top, might just
as easily be monastic and has been marked Unconfirmed.
The Landberg promontory fort on Fair Isle [2861] raises
many of these issues, for the rectangular building visible
within it (Hunter 1996, 89-93) was demonstrated by
excavation to be a chapel and there was evidence of
an earlier phase of occupation beneath it from which
pottery comparable to that from brochs was recovered,
along with moulds for copper alloy artefacts. An
evaluation carried out on Brei Holm, Papa Stour [4197],
recovered evidence of a complex sequence of occupation
and two radiocarbon assays returned dates in the 5th-
7th centuries AD, rather earlier than the date suggested
by the rectangular buildings on its summit.
This problem of disentangling secular and monastic
enclosures is by no means unique to Shetland. The
Brough of Deerness on Mainland, Orkney [2840], for
example, with its chapel and rectangular and bow-
sided structures scattered across its interior, has long
been regarded as a monastic site, but the supposed
vallum monasterii is constructed as a major stone-
faced rampart defending the now collapsed neck of
the promontory, with its outer face set on the steep
landward slope. Its status as a fort has therefore been
marked as Confirmed. The Brough of Deerness is a
relatively large enclosure of almost 1ha, but at the
opposite end of the scale there are several smaller
and heavily eroded fortified promontories on Orkney
with traces of rectangular structures on them, such
as The Brough, also on Mainland [2841], and Castle
of Burwick on South Ronaldsay [2813]. The offshore
stack known as The Brough of Burgh Head on Stronsay
[2844] is another with a stout wall along its landward
flank but where there may be some doubt about its
original function. The northern coast of Caithness
and Sutherland includes further examples, on the one
hand with the enclosure of 2.25ha on St John’s Point,
Caithness [2833], traditionally associated with the
remains of a burial-ground and a chapel dedicated to
St John, and on the other two minor promontories
characterised by spectacular cliffs and the narrowest of
razor-backed necks connecting them to the mainland:
the first, Aodann Mhor, Sutherland [2782], is crowded
with small rectangular structures, and less-certain
traces of similar remains are also visible on the second,
An Tornaidh Bhuidhe, Sutherland [2790]. Though
unusual in this part of Scotland, St John’s Point meets
all the criteria for a major fortification with a massive
rampart and ditch, so much so that it is impossible to
deny its Confirmed status. The other two are much
more problematic, and though An Tornaidh Bhuidhe
has a bank facing onto the only access and has been
accepted also as Confirmed, in truth there is no way of
knowing whether either is secular or monastic.
 The Atlas of Hillforts of Britain and Ireland
Aspects of the same problem re-surface in eastern and
south-eastern Scotland, though these examples have
all been accepted as forts, such as the Kirk Hill on St
Abb’s Head, Berwickshire [4150]. Whether or not this
is the site of the documented monastery of St Aebbe,
the place-name Colodaesburg implies a fortified
place and Alcock’s excavations uncovered a complex
early medieval rampart sequence (Alcock et al. 1986).
Elsewhere on this coast at Auldhame, East Lothian
[3921], excavations on a promontory enclosure first
identified from cropmarks have uncovered a chapel and
a long cist cemetery. This has been interpreted as the
remains of another Anglo-Saxon monastery, but there
is nothing inherently in the character of the ditch,
which was not bottomed during the recent excavations
and is not closely dated, to demonstrate that its original
construction was as a monastic enclosure (Crone et al.
2016, 129). Nor is it alone in the association of long cist
burials with a promontory enclosure. In 1831 a long cist
cemetery was discovered not far away at Castle Dykes,
Dunglass Dean, Berwickshire [0486], and also occupies
the site of a multivallate promontory fort, while
other cists were said to have been found before 1853
on the neighbouring promontory fort at Castle Dykes,
Bilsdean, East Lothian [0487]. Yet another promontory
enclosure where cists occur is at Whiting Ness, Angus
[3100], which was traditionally the site of a burial-
ground and a chapel dedicated to St Ninian and marked
as such by the Ordnance Survey.
Another group of Unconfirmed entries in the Atlas
database relating to promontories and sea stacks worth
drawing attention to is in the Outer Hebrides. In their
case, the scope for confusion is not related to the use
of such locations by early monastic communities, but
rather as post-medieval strongholds. The small and
now inaccessible Stac Dhomnuill Chaim at Mangursta,
Lewis [2759], is thought to be the remains of a refuge
constructed in the early 17th century by the Uig
warrior, Donald Cam Macaulay, while Dun Eistean
[2772] on the east coast of Lewis is traditionally a
stronghold associated with the Morrisons since the
16th century (Burgess 2008, 60-2). The excavations
by the Barrowmans at Dun Eistean found no evidence
of occupation before the medieval period, but the
possibility that this is also the site of an earlier fort
cannot be discounted.
All the same issues arise at Dun Eorradail [2773], another
large and inaccessible stack north of Dun Eistean, where
there are traces of at least ten rectangular buildings
and the possibilities for its use range from fort to early
monastic community or post-medieval stronghold.
On reflection, the same could be said of several other
examples that have been accepted as Confirmed forts.
Rudha Shilldinish near Stornoway on Lewis [2765], for
example, carries a suite of large rectangular buildings
which suggest a medieval or later date rather than a
5
prehistoric fort at least for the present configuration
of the site. On Geirum Mor [2484], a cliff-bound islet
of 1ha in the sound between Mingulay and Berneray
at the extreme southern end of the chain of islands,
a wall blocks the only access at the north-east end
and there is a series of rectangular buildings on its
summit. Morphologically this is a fort, but whether
prehistoric, early medieval or post-medieval cannot be
determined without excavation, and it could yet prove
to be monastic. Biruaslum [2483], a tidal islet off the
west coast of Vatersay, which extends to 9.8ha – the
second largest such site in the Outer Hebrides – poses
a similar concern. It is defended by a thick wall facing
the main island; its position recalls the monastic site
on the Brough of Birsay in Orkney, though at 18ha the
latter island is rather larger and there is no evidence of
a perimeter wall overlooking the tidal isthmus linking
it to the mainland.
Another problem found along the Atlantic coasts relates
to the interpretation of the outworks of brochs and
duns, or Atlantic Roundhouses as they are commonly
called, themselves excluded from consideration in the
Atlas database on size grounds. The very term outwork
assigns primacy to the Atlantic Roundhouse, but in
some cases the supposed outworks may have been the
primary fortifications, with the Atlantic Roundhouse
subsequently set within them. This is a sequence
familiar in southern Scotland at Edinshall [4069] and
Torwoodlee [3542], and the excavator of the broch at
Crosskirk, Caithness [4348], Horace Fairhurst, postulated
that the broch there succeeded an earlier promontory
fort (1984). No stratigraphic evidence was advanced
in support of his case, which largely rests on two
radiocarbon dates obtained in the 1970s that purport to
predate the assumed chronology of the broch supplied
by sherds of Samian ware and late Roman pottery
(see discussion by MacKie 2007, 407-26). More recent
excavations at Nybster, Caithness [2820], were unable
to establish the stratigraphic relationship between the
wall across the neck of the promontory and the broch,
and radiocarbon dates for samples underlying the wall
indicate a phase of Late Bronze Age activity rather
than the date of the outwork itself. Four out of nine
Unconfirmed promontory works in Argyll fall into this
category,4 while for Sutherland and Caithness the figure
is 6 out of 16,5 in Orkney 6 out of 10,6 and in Shetland 3
out of 17.7 This uncertainty of the relationship between
Atlantic Roundhouses and their supposed outworks is
4
Dun Bhronaig [2444], Dun Haunn [2503], Dun Aorain [2546] and Dun
Chruban [2550]
5
An Dun, Clachtoll [2793], Altanduin [2806], Poll Gorm [2810],
Scarfskerry [2816], Nybster [2820] and Crosskirk [4348]
6
Weems Castle [2811], Yesnaby, Broch of Borwick [2845], Midhowe
[2846], Riggin of Kami [2847], Lamb Head [2848] and Broch of Burrian
[2849].
7
[Broch of Aithsetter [4187], Noss Sound [4190] and Sna Broch [4260].
 Stratford Halliday and Ian Ralston
not limited to those on coastal promontories and recurs
amongst those in other locations inland.
The rest of the sites that make up the Unconfirmed
promontory enclosures break down into several types
of record. Twelve are long-recorded sites that have
been so heavily degraded that there is insufficient
information to judge their true character with any
confidence.8 Twelve others turn on the interpretation
of cropmarks, either because a ditch is relatively
narrow for a defensive work or the definition of the
cropmarks is too diffuse;9 and finally some are simply
miscellaneous earthworks on promontories, most of
them of uncertain date or purpose. Most spectacular
of these is the multivallate earthwork isolating 54ha on
the Mull of Galloway [0201], which despite excavation
(Strachan 2000) remains undated; it is either the
largest fort in any setting in the whole of Scotland or
an extraordinary enclosure with some other function
that finds its only morphological parallels with
several equally large promontory works in southern
Ireland, such as the 83.5ha enclosure on the headland
at Ballynacarriga, Cork [1970]. Others falling into this
category in southern Scotland are inconsequential by
comparison. Haly Jo, Lumsdaine, Berwickshire [4092], for
example, a slight enclosure on a coastal cliff is probably
no more than a small settlement, though others, such
as Drummoral, Wigtownshire [0223], appear defensive,
here with rock-cut ditches but no evidence of an
accompanying rampart. Elsewhere there are: the tiny
stone-walled enclosure (claimed as unfinished: MacKie
2016) overlying the broch at Leckie, Stirlingshire [1471];
the enclosure beneath a later medieval burial-ground
on Innis Bhuidhe, an island set in the river at Killin,
Perthshire [2609]; the slight boundary, undated despite
limited excavation, enclosing two rectangular buildings
on a low promontory projecting into Loch Kinord,
Aberdeenshire [3075]; the precipitous promontory
known as Tronach Castle, Banffshire [2944], where
there are no visible defences; and Dun Earn, Morayshire
[2918], where a ditch 4m-5m in breadth but with little
trace of a rampart cuts off about 2.5ha on an inland
promontory.
In some cases a visit would solve issues raised by the
existing records, as for example at Lambigart discussed
above, or Hynish, Tiree, Argyll [2486], where fieldwork
(by SH) since the completion of the database clearly
demonstrates that this is not a promontory fort as such,
though there are traces of a fortified enclosure taking
8
Grennan, Grennan Point [0180], Killantrae Bridge [0217], Port o’
Warren [0311], Gunnerton Crag Camps [0520], Ebb’s Nook [0920],
Salter’s Nick [1977], The Heugh [2038], Machrihanish [2222], Keir,
Easter Tarr [2617], Firbush Point [2619], Coldstream [4079] and Siccar
Point [4115]
9
Clanyard Bay [0196], Leffnoll [0342], Loch Quien [1152], Rousland
[1838], Wester Tullynedie [3046], West Lindsaylands [3230], Milton
Mill [3782], Bara [3859], Nether Hailes [3883], Lumsdaine Dean [4098],
Coveyheugh [4101] and Ayton [4142].
6
in the top of the headland. The character of several
others could be resolved likewise, probably including
four relegated to the status of Irreconciled Issues.
Three of these, Court Hill, High Skeog, Wigtownshire
[0227], and An Fang, Craignish Point [2449] and Creag
a’ Chaisteal, Stillaig [2472], Argyll, are where the
observations recorded by the archaeologists who first
visited the sites have been disputed by subsequent
OS surveyors, while the fourth is a site reported in
1993 on the shores of Loch an Iasgaich, Skye [2743],
which appears an unlikely candidate to be a fort on
the grounds of either its topographical position or the
slightness of the supposed defences. In other cases, the
only resolution is by invasive evaluation, though as the
experience of the Mull of Galloway proved, there is no
guarantee of success. Nevertheless, clarifying the date
of the Mull of Galloway is evidently vitally important
for the interpretation of the Iron Age landscape of
south-western Scotland, and the same might be said
locally of Dun Evan in Morayshire if this proved to be a
fortification of Iron Age date.
Confirmed Promontory Forts
This rehearsal of the range of promontory works
found in Scotland and the problems of applying
morphological classifications to identify those that
are at least potentially prehistoric and early medieval
fortifications serves to clarify the definitions that
lie behind those that are attributed the status of
Confirmed forts. In short, they comprise fortified
enclosures where thick walls or earthen ramparts and
ditches bar access on one side, usually the easiest line
of approach, and the rest of the perimeter is apparently
defined by little more than cliff-edges or steep scarps.
In this definition the character of most of these forts
is synonymous with the description of the topography
on which they stand. Originating from its Latin root
to describe a raised headland jutting out into the sea,
it has been adapted more generally to describe other
projecting landforms and raised spits of ground, and
in archaeological terminology further extended to
embrace inland enclosures set on interfluves and thus
often exploiting angles formed in escarpments along
streams and rivers, usually where a tributary has cut
down at its confluence with the main flow. They are
thus largely defined by natural declivities on at least
two sides, often creating a roughly triangular plan in
which the artificial defences form the third side.
This basic format, however, has also led to the
term being applied to the plans of forts that are in
hilltop positions, or on the ends of ridges, where
the defences were apparently constructed only on
one side, complemented by abrupt or at least steep
descents elsewhere. Scottish examples of these tend
to be located in prominent elevated positions, such as
Dumglow, Kinross [3203], Ben Effrey, Perthshire [2648],
 The Atlas of Hillforts of Britain and Ireland
Craik Moor, Roxburghshire [3453], An Sgurr on the
island of Eigg [2527] or Sithean Buidhe, Argyll [2292].
All told, there are only thirteen in this type of setting
in Scotland and they are better analysed with other
hilltop forts.10 Much more problematical in this sort of
morphological classification driven by topographical
descriptors is the exclusion of scarp-edge forts where
the circuit was evidently left incomplete along one side
and the interior simply backs onto the lip of a cliff or
escarpment, and where the distinction between these
and some promontory forts is one of degree. This
issue is discussed further below under the heading of
Scarp-edge Forts. At least 97 other Confirmed forts
share this feature, eight of them in coastal locations,
and their entries in the Atlas database are variously
labelled Contour Fort (40), Hillslope Fort (12), and
Level Terrain Fort (45). While these terms serve as
topographic descriptors, it is unwise to apply any of
them too prescriptively in terms of their archaeological
significance.
Whereas Lamb’s schematic map suggested that
Scottish promontory forts formed discrete
concentrations in Shetland, Orkney, Caithness, Angus
and Galloway (1980, 5, fig 1), the Atlas data reveal
that they are much more widespread and occur
along virtually every coastline where there is some
form of normally rocky escarpment or cliff-line.
Furthermore, this same defensive format is equally
widespread in inland locations. Nevertheless, the
new map hides some general trends. Reference to
the regional and county table (Fig. 1) shows that the
proportions of promontory forts to other forts alter
from region to region. The largest single regional
group of promontory forts is in the western and
northern Highlands, which includes the whole of the
mainland Atlantic coast from Argyll northwards, and
the Inner Hebrides and Outer Hebrides. Across this
region as a whole 159 of the 370 Confirmed forts are
promontory forts, representing 43%, and 32 of them
occur inland. The pattern within this region, however,
varies widely. In the three northernmost counties of
Ross-shire, Sutherland and Caithness, where there
are relatively few forts, the percentages rise to 59%,
64% and 69% respectively. Locally within them, some
of the figures are even higher. In the Outer Hebrides,
for example, which were formerly split between Ross-
shire and Inverness-shire, of the 26 Confirmed forts,
all bar 3 are coastal promontories or tidal islands
(88%); the exceptions are all islands in inland lochs. In
Argyll, too, where the overall number of promontory
forts forms 38% of all Confirmed forts there, no fewer
than 50 of the 68 promontory forts occur on islands
10
The full list comprises Dumyat [1593], Sithean Buidhe [2292], An
Sgurr [2527], Skirley Craig [2633], Ben Effrey [2648], Dun Vallerain
[2715], Phoineas Hill [2887], Dumglow [3203], Little Trowpenny [3378],
Craik Moor [3453], Earn’s Heugh NW [4094], St Abb’s Head [4150] and
An Dun, Cornhill Wood [4381].
7
in the Inner Hebrides. This is perhaps a reflection of
the longer hard coastlines in relation to the surface
areas of the islands and probably aspects of their
geology too. Islay (about 600 sq km and 165 km of
coast), for example, has 38 forts all told, of which no
fewer than 26 are promontory works (68%), and 24
of them coastal, whereas Mull (about 880 sq km and
with 250 km of coast) has equivalent figures of 22, 10
(45%) and 10. Skye (1650 sq km and 650 km of coast),
the northernmost of the Inner Hebrides and formerly
part of Inverness-shire, has figures of 31, 15 (48%) and
12 respectively. It is worth noting in this context that
the 9 Confirmed forts on Orkney, and 15 on Shetland,
are all promontory forts and are all coastal.
Other regions show similar patterns of variation within
them. Thus, while promontory forts make up 34 % of all
forts in the South-West, in Wigtownshire, again with its
relatively long coastline, the figure rises to 65%. The lowest
regional percentage is in the Greater Tyne-Forth region,
where it is no more than 11%, and here exceptionally 87
of the 98 promontory forts occur inland. In the hillier
inland landscapes of Peeblesshire, where forts typically
stand on spurs along the sides of valleys, the figure is
only 1%, representing a single fort at Castlecraig [3636].
In Roxburghshire and neighbouring Northumberland
only 7% of Confirmed forts are on promontories, but
for Berwickshire, with its long predominantly rocky
coastline, it rises to 25%. Without the 8 coastal examples
known there, however, the percentage would be no more
than 18%, a figure more akin to the 17% in Dumfriesshire,
or 15% in Lanarkshire.
In passing, it is worth taking brief note of the
distribution of Unconfirmed promontory works, which
are also recorded in Fig. 1. At a regional scale, these
form between 17% of all promontory works in Greater
Tyne-Forth, but only 2% in comparison to the total
number of forts in the region. The equivalent figures
for the South-West are 13% and 5% respectively, in
Central Scotland 17% and 4%, and in the North-East
15% and 7%. In the northern and western Highlands,
these figures appear to rise overall to 20% and 10%
respectively, but this masks wide regional differences
between Argyll at 14% and 6%, and Caithness at 53%
and 76%. The Northern Isles calculations are even more
extreme, with 54% and 116%. A significant proportion
of these are the supposed outworks of brochs (supra). In
themselves, these figures are of little significance, but
they confirm the general pattern that the proportions
of promontory forts to other forts not only increases
on the islands of the Atlantic seaboard, but also more
generally northwards through the mainland, and
that whereas the alteration of the status of a few of
the Unconfirmed category in the south makes little
difference to the overall proportions of promontory
forts to other types, in the far north it exaggerates the
contrast already observed still further.
 Stratford Halliday and Ian Ralston

Figure 1. Table of promontory enclosures by region and county. Percentages of Confirmed Promontory Forts are calculated as a ratio of All
Confirmed Forts regionally and locally. Sizes column totals include multiple measurements from individual sites; for six others there is no
data.

Region % Conf
All Prom Unconf Irrec Conf All Conf
Prom Coastal Inland Sizes
Historic County Encls Proms Issues Proms Forts
Forts
Greater Tyne-Forth 100 12 1 87 667 13% 11 76 103
Berwickshire 36 7 - 29 117 25% 8 21 35
Dumfriesshire 22 1 - 21 116 18% - 21 24
East Lothian 17 3 - 14 81 17% 3 11 19
Lanarkshire 10 1 1 8 54 15% - 8 8
Midlothian 4 - - 4 41 10% - 4 4
Peeblesshire 1 - - 1 91 1% - 1 1
Roxburghshire 10 - - 10 148 7% - 10 12
Selkirkshire - - - - 19 - - - -
SW Scotland 68 8 1 59 172 34% 49 10 61
Ayrshire 9 - - 9 32 28% 4 5 9
Kirkcudbrightshire 12 1 - 11 80 14% 8 3 11
Wigtownshire 47 7 1 39 60 65% 37 2 41
Central 42 7 - 35 164 21% 5 30 42
Clackmannanshire 1 - - 1 1 100% - 1 1
Dunbartonshire - - - - 4 - - - -
Fife 10 - - 10 39 26% 4 6 13
Kinross-shire 1 - - 1 3 33% - 1 1
Perthshire 21 5 - 16 75 21% - 16 20
Renfrewshire - - - - 8 - - - -
Stirlingshire 7 1 - 6 25 24% - 6 6
West Lothian 2 1 - 1 9 11% 1 - 1
NE Scotland 40 6 - 34 83 41% 20 14 42
Aberdeenshire 7 2 - 5 23 22% 3 2 5
Angus 15 1 - 14 36 39% 8 6 15
Banffshire 7 1 - 6 8 75% 5 1 9
Kincardineshire 8 1 - 7 9 78% 3 4 7
Morayshire 3 1 - 2 7 29% 1 1 6
N & W Highlands 200 37 3 160 371 43% 127 33 159
Argyllshire 79 9 2 68 179 38% 58 10 69
Buteshire (Arran & Bute) 11 2 - 9 19 47% 3 6 9
Caithness 19 10 - 9 13 69% 8 1 9
Inverness-shire 50 7 1 42 102 41% 31 11 40
Ross-shire 24 3 - 21 35 60% 18 3 22
Nairnshire - - - - 6 - - - -
Sutherland 17 6 - 11 17 65% 9 2 10
Northern Isles 52 27 1 24 24 100% 24 - 23
Orkney 19 10 - 9 9 100% 9 - 10
Shetland 33 17 1 15 15 100% 15 - 13
Totals 502 97 6 399 1481 27% 236 163 430

8
 The Atlas of Hillforts of Britain and Ireland

The 399 that are Confirmed include 12 coastal and 17
inland forts with eccentric or wide-spaced lines of
ramparts, taken here to represent separate structural
arrangements probably belonging to successive phases
of construction. In another six cases no size data are
available. This provides a total of 430 measured internal
sizes, which are plotted on a single graph (Fig. 2) in
increments of 0.1ha up to 2ha, and 2ha increments
thereafter, the latter in orange. This shows that almost
half (48%) fall below 0.2ha. The profile of the graph falls
away steeply from 119 (28%) examples below 0.1ha to
about 0.7ha, sites below this threshold representing
87% of all promontory forts. In all, 24 lie between 1ha
and 2ha, and 13 are over 2ha, the largest being two
coastal forts on Vatersay and Mingulay in the Outer
Hebrides enclosing 9.8ha and 10.4ha respectively [2483,
2480].
By breaking this graph (Fig. 2) down into the two
datasets, however, different patterns can be detected
between those in coastal and inland positions. The
profile of the coastal graph of 247 sizes from 236 forts
(Fig. 3) falls away much more steeply to about 0.4ha,
and there are almost twice as many sizes below 0.1ha as
there are in the 0.1ha-0.2ha increment. A total of 185 fall
in the four increment classes below 0.4ha, representing

Figure 2. The Confirmed promontory forts of Scotland by enclosed area. Steps are 0.1 ha to 2ha, thereafter by 2ha divisions. N=430.

9
 Stratford Halliday and Ian Ralston

Figure 3. The Confirmed coastal promontory forts of Scotland by enclosed area. Steps are 0.1 ha to 2ha, thereafter by 2ha divisions.
N=247 from 236 sites.

Figure 4. The Confirmed inland promontory forts of Scotland by enclosed area. Steps are 0.1 ha to 2ha, thereafter by 2ha divisions.
N=183 from 163 sites.

10
Another random document with
no related content on Scribd:
 – Nos és mi az? – kérdezte Eriksen – halljuk! Én mint férj
jogosan érdeklődhetem.
– Hogy lehet ilyet még kérdezni is, hát nem elég biztositék, a
nagyságos asszony meglepően gyönyörü megjelenése.
– Ezt már igazán nem tűrném – kiabált a szőke nagy énekesnő, –
hogy így udvaroljanak jelenlétemben a feleségemnek.
– Én nyugodt vagyok a Lolómat illetőleg – ez volt a háziúr egyik
legkedvesebb, sokat hangoztatott kijelentése.
Lolo megsimogatta az ura rövid ujjú, kövér, fehér kezét. – Igazad
van édes piczikém – hizelgett kedvesen.
– Isten tartsa meg a nyugalmát – mondta gúnyosan a szőke.
Oszkár ránézett az asszonyra, aztán az urára, aztán a szép
Mencsikofra és saját tapasztalatai jutottak eszébe. Vajjon ez a kis
ember csakugyan bízik a feleségében, vagy neki csupán
dísztárgynak kell, a ki bármi áron, de biztosítsa neki, az ambicziózus
kis zsidónak, hogy művészek, írók, szóval nevezetességek
forduljanak meg a házánál?
Nagyon furcsa volt mindez az Oszkár szemében és egyszerre az
asszonynyal eltöltött tavaszi idilljét is egészen más színben látta.
A háziúr felemelte a poharát. – Engedjék meg, hogy ezt az
aranyszínű rajnai bort a Mary barátnőnk egészségére üritsem.
Koczintott a leánnyal és hogy jobban megnézte őt, rajta is
felejtette a szemét. Nagyon szépnek találta a sötétzöld ruhában, a
mely kicsit halaványnyá tette, de annál finomabban tüntette fel a
vonásait.
– Milyen gyönyörű virágai vannak – jegyezte meg aztán, mintha
azokban gyönyörködött volna.
Marynak egy csomó lila-rózsaszin orchidea volt az övébe tűzbe.
 – Ilyet még csak kirakatban láttam, – mondta az amerikai
asszony, – soha sem volt még olyan heves bámulóm, a ki ezekkel a
drága virágokkal ajándékozott volna meg.
– Valld be Mary, kitől kaptad – és Lolo jelentőségteljesen nézett
Oszkárra.
– Magam vettem – felelte Mary egyszerüen.
– Mutasson egyet – kérte Mencsikof.
Mary kihúzott egy szálat a csokorból és átnyújtotta Mencsikofnak.
A művész egy ideig a lámpa felé emelve nézte, a mint a villany
fénye átvilágitott a finoman erezett szirmokon.
– Ez a legszebb virág – mondta – titokzatos, csudálatos, szelid
és buja egyszerre. Olyan mintha egy szőke, hideg leány valahol az
indiai templomokban, a tarka pompa között, a hol fényes szemű,
sötét bőrű, ékkövekkel telerakott nők csábítják a férfiakat, vad, keleti
tánczba kezdene a forró éjszakában, disztelenül, karcsún, fehéren,
egy nagy, kétségbeejtő érzelem hatása alatt.
Sápadt arcza kipirul, tiszta bőre ég, szőke haja leomlik a
tánczközben és szemérmesen eltakart válláról lecsúszik szűzi
ruhája.
Nem látják mindezt a rózsaszínű, halaványeres, különösre kinyilt
szirmokon? Milyen üde most még és milyen hirtelenül fog
elhervadni, a mint az én szőke nőmnek is hirtelen kell meghalnia a
táncz után, megöli a szégyen, a mint abbahagyja és tudatára ébred
mezitelen vállainak, égő arczának. Szegény, szép fehér leány
mereven, hidegen alszik az ezer csillagos, indiai éjben. Ezt a virágot
szeretném elmuzsikálni és azt a lányt. Majd egyszer megcsinálom.
– Kegyedhez nagyon jól illenek az orchideák – tette hozzá
Maryhez fordulva.
– Egy dalt írjon róla és én majd eléneklem – mondta Lolo és
ajkához emelte a virágot.
 – Oh kedves barátnőm, nem talál magához ez a furcsa virág,
sokkal egyszerűbb, illatosabb diszt és hangulatot kiván a maga
lénye.
Az asszony engedelmesen tette le az orchideát, a melyet a férje
vett a kezébe, egy ideig nézte, de minthogy semmi találó sem jutott
eszébe, hármat köhintett, visszaadta Marynak és a boráról kezdett
mesélni, hogy hol, mikor és mennyiért vette.
Mary hosszú, fehér kezében tartotta az orchideát. Mencsikof
áthajolt az asztalon és halkan mondta. – Tűzze a szép hajába.
– Sohasem tűzök virágot a hajamba – felelte Mary és elengedve
az orchideát, önkénytelen mozdulattal a kontyához nyúlt.
Oszkárt boszantotta a Mencsikof bizalmaskodása, felvette a
virágot és mikor a leány beleegyezőleg bólintott, a gomblyukába
tűzte.
 VI.

A vacsorának vége volt. Mencsikof zongorázott, eloltotta a nagy

lustert és a kis sárga ernyős lámpa fényében Chopint játszott.
Mary a szomszéd szobából hallgatta. Egy magas támlájú faragott
székben ült, a Lolo szalonjának sarkában. Vörös fényű, régi ampolna
égett a feje fölött és titokzatosan világította meg a bútorokat.
A szoba közepén, egy emelvényen, hatalmas menyezetes
nyugágy állt, nehéz szőnyeggel letakarva. Tarka selyempárnák
hevertek az egyik végében, melyek fölött a menyezetről egy
illatszerrel telt szenteltviztartó lógott. A kagylót tartó bizanczi angyal
és a kemény, gótikus ágy a keleties, buja kényelmet jelképezték, a
mely a legjobban izgatta a Lolo képzeletét és a melyre mindig
vágyott.
Nehéz, arannyal himzett függönyök lógtak az ablakon, biborszinű
bársonynyal bevont székek álltak a sarkokban és az egyik falon
gyönyörű himzett gobelin takarta el a vörösselyem tapétát.
– Ebben a szobában minden régi – szokta mondani vendégeinek
Eriksen.
Mary mellett a sötét, nehéz asztalon voltak az Eriksenné ibolyái
és az Oszkár névjegye.
Egyik kezével a nagy, lila csokrot simogatta, és úgy hallgatta a
zenét.
Oszkár a zeneszobába vezető ajtóhoz támaszkodva állt és Maryt
nézte. Szőke haja egészen bronzszinű volt a vörös lámpa fényében,
és vékony alakja gyönyörűen beleillett a régi, merev támlájú székbe.
 Tágra nyitott szemekkel várta, a míg elérnek hozzá a hangok és
élvezett, a mint csak nem zeneértő emberek tudnak muzsikát
élvezni, a kikben csak érzést és hangulatot ébresztenek a melódiák
és a kik kritika nélkül adják át magukat a mindennél szebb
álmodozásnak.
Mary álmodott. Hosszú, fehér kezével az ibolyákat simogatta,
mintha azok a virágok mesélnék el a nagy és csudálatos hangokat.
Oszkár nézte Maryt, a ki idegenszerű, zárkózott és finom volt
ebben a társaságban. A míg a tőle kapott orchidea hervadt a
gomblyukában, büszkén érezte, hogy egy kicsit ma este övé ez a nő,
mert ő hozta ide és ő viszi majd megint el.
Mencsikof befejezte a játékot és az asszonyok körülfogták.
– Hol van az orchideás leány? – kérdezte a müvész.
Mary hallotta a kérdést és felállt, Oszkár feléje közeledett, de
abban a pillanatban Mencsikof is a szobába lépett.
– Szóljon ön is hozzám valami kedveset – mondta Marynek.
– Mit mondjak?
– Azt már csak nem kívánja, hogy én legyek a sugója ebben a
pillanatban. Vagy nem tetszett magának? Pedig én nagyon szépen
szerettem volna játszani.
– Nagyon szépen is játszott és én régen, régen nem élveztem
úgy, mint ma este – mondta Mary.
– Lássa ez kedves. Szereti a zenét?
– Szeretem, de nem mindig, én annyira nem vagyok zeneértő.
Nálam csak hangulat kérdése, én azt a muzsikát élvezem leginkább,
a mely mellett legszebben tudok gondolkodni és mikor azt kell
hinnem, hogy mégis a zene a leghatalmasabb a világon.
Mencsikof elgondolkozott. – A zene a leghatalmasabb a világon,
azt hiszem, igaza van. Emlékezzék csak vissza, hogy Turgenyev is
azzal fejezi be a «Tavaszi hullámok» czímű regényét. «Vannak
érzések, melyeket csak a zene bir kifejezni» és nem ir többet.
– Igen, igen – mondta Mary – vannak érzések, a melyeket csak a
zene bir kifejezni. Miért nincs is meg minden szép könyvnek a maga
zenéje? Zenésznek és költőnek együtt kellene járniok, de nem
operában, meg dalban, a hol egymáshoz nyomorodik zene és vers,
hanem valahogyan egészen másként. Mihelyt érzésekről van szó, a
zeneköltő hatalmasabb az irónál.
– Látta a Klinger Beethoven szobrát? – kérdezte Mencsikof.
– Láttam Lipcsében. Miért kérdi?
– Mert itt lóg a képe velünk szemben a falon és szeretném tudni,
milyennek találja. Én azt hiszem, egyike a zene leghatalmasabb
megtestesítéseinek.
Mary közelebb lépett a képhez, a vörös világitásban, egy régi
rámában egészen más volt, mint a hogy ő látta eredetiben a
számára külön épitett hideg, kék-fehér kápolnában.
– Gyönyörű – mondta elgondolkozva – egy lépés a mindenség
felé. Így, képen inkább visszatetsző, mert így a bécsi polgár
mezitelenül, az eredetiben azonban Beethoven, a kinek nincs ruhája.
Eszembe jut, mikor szemben álltam vele egyedül. A lábainál sasok
ülnek, angyalok mutatnak fel rá és a széke a mindenség. A szemét
behunyja, nincs szeme, csak összeszorított ökle van és úgy ül az
emberiség drámaszékében. Ha behunyom a szemem, látom a
szobrot. Hallom és látom, mint a legtisztább zenét, a melyhez már fül
sem kell, a mint a süket Beethoven számára is hangtalan volt. Ő
csak leereszkedett hozzánk, mikor kótákba foglalta, hogy halljuk mi
is. Az a szobor vágyat ébreszt bennünk megkeresni a dolgokban élő
azt az absolut valamit, a melyet régen a vallás takart. Én ne én
legyek többé, engem ne egy képről ösmerjenek, hanem talán egy
mozdulatban, a melyet sohasem mozdultam, egy mosolyból, a
melyet sohasem mosolyogtam, de a melyben benne élek egészen.
Beethovennek nincs ruhája, nincs kora azon a szobron, lehetne
húsz éves, lehetne hatvan és élhetett volna minden időben. Nem
tudom…
Mary elhallgatott, mintha álomból ébredt volna. Eriksenné jött be
és Oszkárhoz lépett mosolyogva.
– Mondja tovább, mondjon még valamit – kérte Mencsikof Maryt.
A régi óra kettőt ütött, aztán komolyabb hangon tizenkettőt.
– Fél egy, mennem kell már – mondta Mary.
– Elkisérem – ajánlkozott Oszkár – de Frohnauba már nem juthat
ki.
– Benn alszom Berlinben a Buschék lakásán.
– Akkor rendben van.
– Mikor látom újra? – kérdezte Mencsikof.
– Ki tudja – válaszolta Mary.
Újra kint voltak az utczán és mentek együtt az állomás felé a
csillagos ég alatt.
Még csak néhány napja mult, hogy Mary ugyanezen az úton
lihegve, szomorúan szaladt az esőben. Néhány napja! Neki egy
örökkévalóságnak tetszett, mióta Oszkárt ismerte. A szél szétfújta a
köpenyegét és ő csak nehezen birt vele megküzdeni.
– Jőjjön kapaszkodjék a karomba – ajánlotta Oszkár.
Mary megállt, nevetett, összébb kapta a kabátját és aztán
karonfogva mentek tovább.
– Hogy összefújt minket a szél – mondta Oszkár.
– Összefújt a szél, de ha olyan nagyokat lép, én nem birok lépést
tartani magával.
– Lássa, lássa, még nem szoktam meg így menni valakivel.
Különben mindjárt meg is érkeztünk.
 – Kár.
– Miért sajnálja?
– Mert nagyon jól esik a friss levegő. – Mary úgy érezte, hogy
még soha életében nem volt ilyen jó kedve, dalolni szeretett volna,
ugrálni, nevetni, mint egy kis leány. Az egész világ megszünt
számára, csak az az egy charlottenburgi utcza maradt, meg ők
ketten, karonfogva, éjfél után, az őszi szélben egyedül.
– Fáradt? – kérdezte Oszkár, mert Mary egyet sem szólt.
– Nem, nem vagyok fáradt.
És ez az egyszerű válasz úgy hangzott, mint egy diadalének. Így
csak egészen kis gyerekek mondják, hogy itt a karácsony, szép,
fiatal lányok, hogy tizennyolcz éves vagyok és nagyon boldog nők,
mint ő, egy egész közömbös valamit, a mi azt jelenti szeretlek. –
Nem, nem vagyok fáradt – fekete kendője lecsúszott a fejéről, szőke
hajával játszott a szél és így szeretett volna menni még soká az
éjszakában.
Hogy tudnak a tárgyak úgy megváltozni hétfőtől péntekig, mert
hétfőtől péntekig megszépült a charlottenburgi utcza, az állomás, a
jegypénztár és a vonat is.
Mary felugrott egy szakaszba, fiatal pár ült a sarokban, ő
tapintatosan átment a szomszéd fülkébe, ott is egy ifjú pár, a
harmadikban szintén két szerelmes rebbent szét és Mary ijedten
húzódott vissza.
Oszkár nevetett: – Ha maga nem akar zavarni, akkor Berlin körül,
éjfél után, egyáltalán ne üljön vonatra.
– Nem, nem, itt van már egy üres fülke – mondta Mary és leült a
sarokba.
– Ugy-e ma nagyon szép volt Lolo? – kérdezte egy idő mulva
Oszkártól.
– Szép, de maga sokkal szebb volt.
 – Igazán?
– Igazán, hiszen az oroszt is meghódította egészen.
Mary vállat vont.
– Most úgy tesz, mintha nem törődnék vele, pedig egész este
egyedül az volt a czélja.
– Miből gondolja?
– Láttam és hallottam. Vagy különben miért volt vele olyan
bizalmas?
– Mikor?
– Mikor együtt beszélgettek.
– Hiszen mi csak zenéről és a Beethoven-szoborról beszéltünk.
– Igen, igen, de milyen modorban, maga a szívét, lelkét kitárta.
Mintha…
– No mintha?
– Nem tudom, mintha nagyon akart volna tetszeni.
– Lássa, mikor én régen Lipcsében, egyedül álltam az előtt a
szobor előtt és végtelen nagyot éreztem, akkor tudtam, hogy ha
egyszer boldog leszek, az a pillanat fog eszembe jutni. Olyan
csodálatos, hogy ma épen ott lógott a képe a falon.
– Hát ma olyan boldog volt?
Mary bólintott.
– Miért? – és Oszkár Mencsikofra gondolt.
Miért? Mary felnézett rá, minden ott ragyogott a szemében, mert
most szeretett először és úgy mint hétfőn egyedül, magyarázatul,
mentségül, feleletül most is azt suttogta, – Oszkár!
 – Mary! – Oszkár örült és csodálkozott. Megfogta a Mary kezét
és simogatni kezdte, a leány szőke feje a vállához ért és
megcsókolták egymást, mint már annyian előttük a Berlin felé menő
kis vonaton.
 VII.

Deczember elején a nagy szerelőcsarnok utolsó fülkéjében állt a

mozdony, a melyet Oszkár tervezett és rajzolt és a mely az ő
próbamunkája volt.
Majdnem öt hete, mióta az alkatrészek elkészültek és a hatalmas
gép szerelés alá került, Oszkárnak minden idejét és gondolatát
lefoglalta. Kora reggeltől késő estig dolgozott, rendelkezett és a
vasárnapot is a gyárban töltötte egyedül a rajzaival.
Az Eriksenné estélye óta egyszer sem volt kinn Frohnauban és
Maryről is megfeledkezett egészen.
Most végre elkészült a mozdony és csak nehány nap választotta
el első útjától.
Oszkár büszkén nézte, vizsgálta a műszereket, miközben a
munkások az utolsó kalapácsütéseket tették.
A gyár igazgatójától megjött az utasítás, hogy szombaton délután
a stettini vonalon próbálják ki az új gépet.
Oszkár nagyon boldog volt, szerette volna valakivel közölni az
örömét és azért ott a zajban, a füstben, a térdén megírta Frohnauba,
hogy szombaton délután arra fog elmenni új mozdonyával.
Szombaton két órakor az egész gyárban szünetelt a munka. A
mozdony be volt fűtve, Oszkár kipirult arczczal, gyöngyöző
homlokkal rendelkezett, az igazgató és gyárvezetőség körülvették a
gépet.
 A munkások sorfalat álltak a csarnok két oldalán. Mindenki látni
akarta a gép távozását, a melynek mindnyájan dolgoztak egy-egy
alkatrészén és a mely így mindnyájuké volt.
A gép lassan indult meg a csarnok mélyéből. A felvigyázók
előreszaladva nyitottak számára utat a kitárt kapuk felé és a
mozdony prüszkölve, fujva, fütyülve ért ki a napfényre, a gyár népe
pedig hangos éljenzéssel búcsúzott tőle.
Oszkár a tüzelőtéren állt előrehajolva, figyelte az utat, vizsgálta a
szerelvényt és kék vászonsapkás feje, a gyárilányok vágyó
pillantásaitól kísérve, eltűnt a messzeségben.
Ő nem látott és nem hallott semmit, számára az egész világ az a
kis tüzelőtér és az a nehány műszer volt, a melyek előtt szigorú
vizsgáját tette le. Ő alkotta a hatalmas gépet, neki is kellett először
kipróbálnia, rohanva a fényes sínpáron, mielőtt átadnák hivatásának,
hogy vidám és szomorú embereket, jó és rossz híreket vigyen az
élet egyik állomásáról a másikra.
Frohnau előtt, a nyilt pályán, meghúzódva a töltés mellett Mary
várta Oszkárt. Már reggel bement volt Berlinbe, délben titokban jött
vissza és azóta várt.
Gyönyörű őszi nap volt, a milyenek deczember elején szoktak
néha lenni, mikor a későn beálló tél előtt a nap mégegyszer és
utóljára tisztán, melegen ragyog a kék égen.
Mary régen várt, de nem lett türelmetlen, öt hét óta megszokta
már nagyon várni és hiába várni.
Az első vasárnap a hangverseny után végig várta a Berlinből jövő
vonatokat mind. Szívdobogva, mindig új reménynyel leste a
kupéajtók nyilását, azt hitte, el kell jönnie Oszkárnak, biztosan hitte.
Emberek érkeztek, kiszálltak, elsiettek, a vonatok már kivilágítva
robogtak el Mary előtt és ő még mindig várt, hét óráig várt arra, a
kiről azt hitte, hogy nem hagyhatja őt aznap egyedül.
 Van-e szomorúbb a hiába való várásnál? Mikor a pillanatok is
jelentőséget nyernek és mikor mégis nyugodtan nézünk szembe
azzal, hogy egy–két–három óráig is elállunk egy helyben
mozdulatlanul, ha csak a legparányibb reményünk van arra, hogy
eljön az, a kiért minden türelem és szenvedés semmi nekünk.
Oszkár nem jött és Mary fáradtan, kifosztva, szomorúan ment
haza. A következő vasárnap már nem várta az állomáson, csak
rágondolt szünetlenül, mint minden más napon is egész héten át.
Dolgozni nem tudott, alig, alig ment be Berlinbe és akkor sem a
műterembe, legszívesebben az utczákon bolyongott, Oszkárt
kereste, kereste ott is, a hol tudta nem találja és mindig azt remélte,
hogy mégis feltűnik majd magas alakja az emberek között.
A harmadik vasárnap is eltelt és Mary régen tudta, hogy nincsen
joga úgy várni Oszkárt, mint azt, a ki őt szereti. Kedves volt hozzá az
Eriksenné estélyén, mert féltékeny volt kicsit Mencsikofra és
megcsókolta, mert hangulatos, gyönyörű este volt, megcsókolta úgy,
mint Lolót és bizonyosan már nagyon sok nőt.
– Mi van vajjon Oszkárral? – kérdezte ebédnél Arthur bácsi.
– Nem tudom, – mondta Helén – ilyen sokáig még nem maradt el
soha.
Akkor már aggódott Mary és bizonyosra vette, hogy valami baja
történt, nagyon sápadt lett és a gyárban szeretett volna utána
kérdezősködni. Aztán megjött a kártya és vele a vigasz. Él,
egészséges! Csak azért nem jött, mert sok dolga volt és Mary
szombaton várta, várta a töltés mellett, hogy legalább arra menni
lássa.
Két bükkfa állt az út mellett, rajtuk volt még a sok száraz levél és
úgy nyujtogatták egymás felé sárgán zizegő ágaikat. Fáradt színű
füvön állt Mary, barna, száraz, szúrós virágok között. Letépett egyet,
azt hitte le fog hullani, de a virág megtartotta bársonyos, párnás
fejét.
– Ezek a nyár múmiái, – gondolta – ezekből minden lehullott már,
a mi meg tudott halni. Igy maradnak most a hó alatt tavaszig, akkor
mégegyszer megnézik a napot, aztán meghalnak, eltűnnek egészen.
Soká nézte a szúrós virágokat, magát hasonlította össze velük és
szedett belőlük egy csokorral. Tele volt már a keze barna virágokkal,
a mikor egy füttyöt hallott és felkapta a fejét. A szíve nagyot dobbant,
a napon, a fényes síneken a lokomotiv közeledett. Jön! Tágra
nyitotta a szemeit és akkor már el is robogott mellette a hatalmas
gép. Csak egy kék alakot látott, egy kis gépészsapkát, de Oszkár
volt mégis és a kék sapka az ő szőke fejét fedte. Aztán újra várt.
Várta, a míg visszatér. – Az egész nem lehet több, mint egy félóra –
gondolta és nekidőlve egy fának, a távolba nézett. Zsebkendőjét a
kezébe fogta, integetni akart, ha feléje fordulna az Oszkár
kéksapkás feje.
Lemenőben volt már a nap, a levegő fehér köddel kezdett
megtelni, mikor végre feltűnt a mozdony. Gyorsan jött, egész közel
ért Maryhez. Oszkárnak nem volt már szüksége a nagy vigyázatra,
minden rendben ment és ő a vaskorlátnak dőlve a vidéket nézte.
– Talán engem keres – gondolta Mary.
– Itt vagyok, itt vagyok, várlak, – nevetett a boldogságtól és fehér
zsebkendőjével integetett. Oszkár meglátta, lekapta a sapkáját,
visszaintett, aztán eltűnt a messzeségben.
Mary elindult hazafelé, nagy kerülővel az erdő szélén. Egészen
este lett, néma őszi este, Mary lassan ment a barna fatörzsek
mellett, egy jött a másik után és a hold hidegen nézett le rájuk, mint
egy tejüveges éjjelilámpa. Az egész egy szép, mélabús könyv volt,
minden barna, kopasz törzs egy-egy barna sor, egy-egy barna,
holdfényes, ezüstös sor.
Kis köpcös kökénybokor állt az út mellett, Mary megsimogatta az
ágait, a kesztyűjén át is érezte a tövisek szúrását és a könnyű
fájdalom nyomában nagy nyugtalanság szorította össze a torkát,
iszonyú várakozásteljes melegség.
A barna száraz virágokból szedett csokrára nézett. Nem, nem, ő
nem volt még a tavasz múmiája! Fehér lehellete eltűnt az őszben és
ő nekiszaladt a hervadásnak.
 VIII.

Másnap kint ebédelt Oszkár Buschéknál, de Mary egy pillanatig

sem lehetett egyedül vele. Arthur bácsi teljesen lefoglalta. Töviről-
hegyire el kellett mesélnie mozdonyának egész történetét.
Délután uzsonna volt Bettina néninél és egy csapat vendég már
három órakor megérkezett. Korán jöttek és rendesen vacsorára is ott
maradtak mindnyájan, mert elvégre nagyon nagy utat kellett
megtenniök, a míg kiértek.
A lányok asztalt terítettek az üveges tornáczon és Oszkár nézte
őket. Mary lassan, finoman mozgott a könnyű rozsdarózsaszín
ruhájában, Helén világoskék szövetbe préselve, lihegett, szaladgált,
a haja leesett, az arcza vörös lett és fényes.
– Olyan vagy, mint egy molett gazella – mondta neki tréfálkozva
Oszkár.
– Mindjárt leöntlek – és Helén magasra emelte a vizeskorsót. –
Hát Mary milyen? – kérdezte aztán.
– Mary, Mary mindenesetre egészen más, mint te, két fejjel
magasabb és tíz kilóval könnyebb.
– Ne engem sértegess, a hasonlatot halljuk.
– Mencsikofnak igaza van, ő olyan…
– Helén! – szólt ki Bettina a nappaliból
Helén beszaladt. Mary megállt egy csészével a kezében és
Oszkárra nézett.
 – Mint egy rózsaszinű orchidea – mondta Oszkár halkan, Mary a
nagynénje vendégei között csábítóan szép volt.
Helén visszajött. – Nos, Mary, olyan? Különben ki az a
Mencsikof?
– Te még azt sem tudod, Mary nem mesélt a hódításáról? –
kérdezte Oszkár.
– Nem. Mary, most igazán haragszom.
– Majd este elmondom, – mondta Mary. – Most hívd őket
uzsonnázni.
A nyolczvanhárom éves Baumanné ült a háziassony mellé az
asztalfőre. Tíz élő gyermeke volt. A legfiatalabb leánya, Anna, ült
mellette és vigyázott rá, az is megvolt már negyven éves.
A Mary szomszédja, Jörgenné is az ő leánya volt, nagy erős nő,
feszes ruhában, czvikkerrel az orrán. Hat felnőtt gyermeknek volt az
anyja és sokat beszélt az ifjúság neveléséről.
A Bettina néni szomszédasszonya Frau Professor Röderich
egyetemi tanárné, harisnyát kötött a fia számára és a kötőtűk néha
nekiütődtek arany-gummi öve szecessziós női fejjel díszített
csatjához. Az ő fia is nagy lehetett már, legalább a harisnya arra
vallott.
Sokan voltak még ilyen asszonyok, egyik rosszabbul öltözve és
fűzve, mint a másik. Mindnyájan három-négy csészével ittak a híg,
takarékos német kávéból és két nagy tál czukorral bevont édes
sütemény fogyott el.
Egy nyugalmazott gimnáziumi tanár, Oszkár és a háziúr
képviselték a férfiakat, ki-ki a maga módja szerint.
A társaság központja az az őszhajú, vastagujjú, kövér,
köszvényes kezű öreg nő volt, a ki a háziasszony balján ült. Frau
Petersennek szólították nagy tisztelettel az asszonyok.
 Ő Maryt is érdekelte, okos, fiatalos fényű, kék szeme átvilágított
a szemüvegén. Hatvan éves lehetett, húsz éve volt már özvegy.
Majdnem állandóan utazott, most Ausztráliába készült. Mindig
egyedül ment. – Nekem senkim sincs a világon, mindegy hol, mikor
és hogyan ér utól a vég – szokta mondogatni. A családjáról és
viszonyairól keveset beszélt, csak az utazásairól szeretett mesélni.
Az asztalnál nem igen jutott szóhoz. Ott kiki a saját
szomszédjával vitatta meg a gyermeknevelésre, lakás- és
fűtésviszonyokra vonatkozó fontos kérdéseket, de későbben a kis
fogadószobában körülülték az asszonyok az alacsony, kényelmetlen,
kék bársony székeken, hogy mindenik kérdezzen valamit.
Szinte megható volt látni a sok vöröskezű, dolgos asszonyt, a
mint műveltségüket igyekeztek kiegészíteni. A magyar származású
Bettina néni finoman és fölényesen mosolygott. Mary egy
ablakmélyedésben állt, a férfiak a szomszéd szobában beszélgettek.
– Frau Petersen, beszéljen nekünk a theosophiáról – kérte
Jörgenné. – Most újra olvastam róla, szeretném, ha
megmagyarázná.
Az öregasszony pedig magyarázni kezdett, nyugodtan és
világosan, mint egy lexikon, melegen és szeretettel, mint egy
nagymama. Széles, kövér arczában világított a kék szeme, két keze
a zizegő selyem ölében nyugodott.
– Frau Petersen, meséljen az ázsiai halottégetésről, multkor
Wolféknál olyan érdekes volt – mondta egy másik asszony.
– És múmiákról, meg Egyiptomról – kérte Baumann Anna.
– Frau Petersen, melyik népet és országot szerette a legjobban?
– kérdezte Helén.
– Közép-Olaszországot és Párist.
– Miért?
– Mert Közép-Olaszországban a legvidámabbak és Párisban
lehet leginkább megismerni az embereket.
 – És milyen gyönyörűek, finomak ott az asszonyok – szólt közbe
Bettina néni.
– De könnyelműek – jegyezte meg Frau Professor Röderich,
aztán közelebb emelte kötését a lámpához, mert elérkezett a
sarokapasztás kényes részéhez.
– Nem könnyelműbbek, mint másutt, – mondta az öreg
Petersenné – csak talán más módon azok, ha azok. Az irodalomban
látszanak a legjobban a különböző árnyalatok. A német
házasságtörő regények hősnői, mindmegannyi szentimentális mártír
követik el a bűnt, a franczia regényekben szeretetreméltón, bájosan,
kicsit mindig szatirikus világításban vétkeznek. Csalni azonban
egyformán csal ez is, meg az is, még a nagyon tragikus orosz
Karenin Anna is.
– Milyen boldog ön, hogy annyi mindent látott és hallott – mondta
Jörgenné. – Én egész életemben csak a férjemért és gyermekeimért
dolgoztam, olvasni is alig értem rá.
Frau Petersen egy pillanatig az ölébe nézett, aztán felemelte a
fejét és talán a szeme is könnyes volt.
– Boldog én? És ezt maga mondja, édes lányom, a kinek férje és
szép gyermekei vannak? Nekem mondja, a ki az uramat, két felnőtt
fiamat és a tizennyolcz éves lányomat temettem el? A legnagyobb
kincs egy asszony számára, a mit a sors adhat neki, a férje és
gyermekei, a fiai, a lányai és a kis unokái. Ha nekem csak egyetlen
egy kis unokám volna! Dolgozzék csak a férjéért és gyermekeiért,
csendesen, elvonulva és legyen meggyőződve, hogy nagy
boldogság jutott magának osztályrészül.
– De, Frau Petersen, hogy mondhat ilyet? Hiszen ön küzd a
leglelkesebben a női emanczipáczióért. – Baumann Anna mondta
ezt, nagyon önérzetesen.
– Igen, az elhagyatott, csalódott, egyedülálló nők számára.
Azoknak követelni kell a jogokat, hogy vigaszt találjanak a
munkában és a társadalmi érvényesülésükben, úgy mint a férfiak.
De a boldog asszonyoknak nincs is szükségük azokra a jogokra.
Hallott-e már valaki nőt, a ki a kis gyermekét hordta a szíve alatt,
választói jogra vágyni? Látott-e már valaki szerelmes leányt
dolgozni, küzdeni, kívánni? Nem! soha senki sem látott. A női
emanczipáczió nem más, mint egy nagy, nagy elégedetlenség. Mi
más fából vagyunk faragva, mint a férfiak, lehetünk épen olyan
eszesek és tehetségesek, de gyengébbek, sokkal gyengébbek.
Nekik mindig első a munkájuk, nekünk a szerelmünk. Minket az
anyaság puhává, álmodozóvá tesz, bennük a tudat, hogy apák
lesznek, újabb tetterőt és ambicziót ébreszt. A női emanczipáczió
egy nagy elégedetlenség, azoknak az elégedetlensége, a kiknek
számára nincs nagy szerelem, család és rózsaszínű bőrű, kicsi
gyerek. Istenem, hiszen még a legerősebb asszony is beteg egyszer
minden hónapban, a mikor érzékeny, mikor gyengédségre és
kényeztetésre vágyik. Ha lányom lenne, úgy nevelném, hogy
egyedül is megállhassa helyét az életben, hogy mindig találjon
megelégedést a munkájában, de ha szeretne és boldog tudna lenni,
ha anya akarna lenni, ha kis unokát akarna adni nekem, ha…
Istenem, ha nekem csak egy kis unokám volna. Van-e nagyobb,
csodálatosabb egy olyan kis jószágnál? Hiszen a nagy életismerő
renaissence festők is egy gyermekfejben tudták kifejezni a világot
megváltó szeretetnek és szenvedésnek minden mélységét.
Az asszonyok nem feleltek, a szobában csend volt, csak a Frau
Professor Röderich kötőtűi verődtek önérzetesebben és gyorsabban
egymáshoz.
Kint esett az eső, a kertkapuig vezető kövezett úton nagyot
koppantak a nehéz cseppek. Mary az esőt nézte, némely csepp
ernyedten, fáradtan folyt szét a fényes úton, egy-egy azonban kis
tornyocskában csapott vissza, a melyen ragyogva világított át egy
pillanatra az utcalámpa fénye, aztán eltűnt az ellenállás kicsi
tornyocskája és a makacs csepp is belefolyt a többibe az elmúlás
nedves kövezetén. Kis csepp, nagy csepp, fáradt csepp, bátor
csepp, egyik úgy, mint a másik. Elmúltak mind, de a tornyocskákon
mégis átvilágított a lámpa ragyogó fénye, mégis aranyos volt egy
pillanatra a deczemberi esőcsepp, a mely a végtelen, szürke égből
hullott.
 – Játszszék nekünk valamit – mondta a háziasszony Frau
Petersennek.
Az öregasszony a zongorához ült. – Mit játszszam?
– Mendelsohnt nekem – kérte Helén.
Oszkár bejött és búcsúzott. Mary kiosont a szobából és nagy
esőköpönyegben az ablak alatt várta őt.
Benn játszani kezdte az öreg asszony vastag köszvényes ujjaival
az édes-bús melódiát, német zenét, a német asszonyoknak.
Mary hátra hajtotta a fejét és az eső az arczába esett, úgy mint
gyermekkorában régen. A nagy Starnbergi-tóra gondolt, meg hosszú
kószálásaira egyedül, mikor néha hangosan kellett verseket
mondania és aztán lerohanni a hegyoldalon. Milyen messze, messze
volt mindez már!…
– Elkísérem az állomásig – mondta, mikor meghallotta az Oszkár
sárczipőinek löttyenését a nedves lépcsőn.
– Ebben az időben?
– Az idő mindig olyan, a milyen a hangulatunk. Nekem ma szép.
– Hiszem, hogy gyönyörűnek találja, a mint látom, még a fekete
selyemczipőit is feláldozza.
– Nem akarja, hogy menjek?
– Sőt boldoggá tesz.
– Akkor mit törődik a czipőimmel, mikor a feje felett Mendelsohnt
játszanak és én boldoggá teszem.
– Kérem ne gunyolódjék. Sajnálom, hogy nem ajánlhatom fel a
sárczipőimet, de túlságosan nagyok.
– Köszönöm, úgysem fogadnám el, maga tudom sajnálná a
lakkczipőit. Most azonban induljunk. Nem gondolja? Másként lekésik
a vonatról.