The History of Hylomorphism: From

Aristotle to Descartes 1st Edition David

Charles
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/the-history-of-hylomorphism-from-aristotle-to-descart
es-1st-edition-david-charles/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

The Undivided Self: Aristotle and the 'Mind-Body'

Problem David Charles

https://ebookmass.com/product/the-undivided-self-aristotle-and-
the-mind-body-problem-david-charles/

Through the Eyes of Descartes 1st Edition Cecilia

Sjöholm

https://ebookmass.com/product/through-the-eyes-of-descartes-1st-
edition-cecilia-sjoholm/

On The Origin of Evolution : Tracing ‘Darwin’s

Dangerous Idea’ From Aristotle to DNA John Gribbin

https://ebookmass.com/product/on-the-origin-of-evolution-tracing-
darwins-dangerous-idea-from-aristotle-to-dna-john-gribbin/

Practical Necessity, Freedom, and History: From Hobbes

to Marx David James

https://ebookmass.com/product/practical-necessity-freedom-and-
history-from-hobbes-to-marx-david-james/
From Aristotle to Cicero. Essays in Ancient Philosophy
Gisela Striker

https://ebookmass.com/product/from-aristotle-to-cicero-essays-in-
ancient-philosophy-gisela-striker/

The History of Scottish Theology, Volume II: From the

Early Enlightenment to the Late Victorian Era David
Fergusson

https://ebookmass.com/product/the-history-of-scottish-theology-
volume-ii-from-the-early-enlightenment-to-the-late-victorian-era-
david-fergusson/

Patterns of East Asian History 1st Edition Charles A.

Desnoyers

https://ebookmass.com/product/patterns-of-east-asian-history-1st-
edition-charles-a-desnoyers/

The Value of the World and of Oneself. Philosophical

Optimism and Pessimism from Aristotle to Modernity Mor
Segev

https://ebookmass.com/product/the-value-of-the-world-and-of-
oneself-philosophical-optimism-and-pessimism-from-aristotle-to-
modernity-mor-segev/

The Value of the World and of Oneself : Philosophical

Optimism and Pessimism from Aristotle to Modernity Mor
Segev

https://ebookmass.com/product/the-value-of-the-world-and-of-
oneself-philosophical-optimism-and-pessimism-from-aristotle-to-
modernity-mor-segev-2/
The History of Hylomorphism
The History of
Hylomorphism
From Aristotle to Descartes
Edited by
DAVID CHARLES
 Great Clarendon Street, Oxford, OX2 6DP,
United Kingdom
Oxford University Press is a department of the University of Oxford.
It furthers the University’s objective of excellence in research, scholarship,
and education by publishing worldwide. Oxford is a registered trade mark of
Oxford University Press in the UK and in certain other countries
© The several contributors 2023
The moral rights of the authors have been asserted
All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in
a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means, without the
prior permission in writing of Oxford University Press, or as expressly permitted
by law, by licence or under terms agreed with the appropriate reprographics
rights organization. Enquiries concerning reproduction outside the scope of the
above should be sent to the Rights Department, Oxford University Press, at the
address above
You must not circulate this work in any other form
and you must impose this same condition on any acquirer
Published in the United States of America by Oxford University Press
198 Madison Avenue, New York, NY 10016, United States of America
British Library Cataloguing in Publication Data
Data available
Library of Congress Control Number: 2023936101
ISBN 978–0–19–289766–4
DOI: 10.1093/oso/9780192897664.001.0001
Printed and bound by
CPI Group (UK) Ltd, Croydon, CR0 4YY
Links to third party websites are provided by Oxford in good faith and
for information only. Oxford disclaims any responsibility for the materials
contained in any third party website referenced in this work.
 Contents

Preface vii
List of Contributors ix
An Introduction to the History of Hylomorphism:
From Aristotle to Descartes 1
David Charles
1. Epicurean Materialism 44
Alexander Bown
2. Stoics and Hylomorphism 68
Brad Inwood
3. The Octopoid Soul: Stoic Responses to Aristotle’s
Soul-Body Hylomorphism 83
Christof Rapp
4. Alexander of Aphrodisias and the Stoics: Blending, Forms,
and the Upwards Story 106
Reier Helle
5. Galen on the Form and Substance of the Soul 133
Patricia Marechal
6. Alexander of Aphrodisias’ Emergentism: Hylomorphism
Perfected 154
Victor Caston
7. Alexander of Aphrodisias on the Ancient Debate on
Hylomorphism and the Development of Intellect 174
Frans A.J. de Haas
8. Plotinus on Hylomorphic Forms 197
Riccardo Chiaradonna
9. Strengths of Embodiment in Neoplatonism 221
Pauliina Remes
10. Philoponus and Alexander in Historical Context on Relations
between Matter and Form Inside and Outside Philosophy
of Mind 245
Richard Sorabji
vi 

11. Hylomorphism in Neoplatonic Commentaries on Aristotle?

Perception in Philoponus and Pseudo-Simplicius 255
Miira Tuominen
12. Natural, Artificial, and Organic Forms in Avicenna 280
Peter Adamson
13. Averroes, Intellect, and Liberal Hylomorphism 303
Stephen R. Ogden
14. Hoc Aliquid: Aquinas’ Soul Is This Something 330
Christopher Shields
15. Suárez’ Compositional Account of Substance 351
Dominik Perler
16. Descartes’ Mind-Body Holism and the Primacy of Experience 376
Lilli Alanen

General Index 405

Index Nominum 408
 Preface

The initial idea for this collection emerged several years ago in discussions in
Helsinki where, under the gentle but firm guidance of Lilli Alanen and Simo
Knuuttila, several of us came to appreciate the value of collaborative diachronic
study of philosophical issues, examining the ways in which central ideas were
formed, reformed, and transformed by different philosophers over a long period.
Their work, and that of their colleagues in the Finnish Center of Excellence,
showed the importance of constructing a narrative which includes and builds
on detailed studies of individual authors. It is a matter of great regret that neither
lived to see the completion of a project to which both had contributed so much.
Diachronic studies enable us to see more clearly how our own philosophical
tradition has developed, how certain questions came to be the ones which
preoccupy us today. They can also point to major assumptions and mistakes, or
mis-steps, that were made along the way. Perhaps our current problems could
have been better formulated or more easily addressed. It is wildly optimistic to
assume that all of them are ideally set up when we first encounter them! A longer
view of the history of a subject may lead to a better understanding of some
philosophical issues than can be obtained from a narrower focus on individual
past authors, let alone individual chapters or paragraphs of their writings. While
studies of the latter kind have great value, diachronic investigations have a
distinctive role in our attempt to understand the past and how it has formed the
present.
Diachronic work of this type is best done when people with specialist expertise
in different areas work together. There will be very few, if any, who can by
themselves cover in appropriate depth the range of philosophers discussed in
this volume, Hellenistic, Roman, Arabic, medieval, and early modern alike.
Indeed, it has become increasingly difficult for any one individual to do so as
the standard of detailed work on individual writers has improved. A collaborative
approach offers the best way to bring together high grade work on a wide range of
differing authors with the aim of building a shared narrative. Contributors to the
present volume have read and commented on each other’s essays in an attempt to
situate the philosophers they know best in a wider context and, where possible, on
a common conceptual map. I have tried, in consultation with contributors, to
capture in the Introduction some of their suggestions in a brief and partial overview
of the period studied.
The present volume has been made possible by a number of recent major
scholarly initiatives. The explosion of outstanding studies on Hellenistic, Roman,
viii 

Arabic, and medieval philosophy has changed our understanding of important

authors in the centuries between Aristotle and the development of early modern
philosophy. The work of Richard Sorabji and the ‘Ancient Commentators on
Aristotle’ series has put us in a position to begin to assess the philosophical
contribution of the (so-called) commentators who were, as is now clear, frequently
independent thinkers willing to modify Aristotle’s own views when they found
them inadequate or incomplete. There is also a growing body of work on the
complex interactions between early modern philosophers and their immediate
predecessors in the Aristotelian tradition.
The present volume builds on this work in discussing and seeking to under-
stand the first 2,000 years of the history of hylomorphism. But much remains to be
done. Some highly significant authors and issues are not examined here. There are
other commentators to discuss. Several Arabic and major late medieval philo-
sophers, particularly William of Ockham and Scotus, need to be considered. The
discussion of individual forms is seriously incomplete. There is much more to say
about the suggestion that matter and form are in some way ‘parts’ of a natural
substance. It is left to others to fill these and many other gaps, and to improve or
modify the story sketched in this collection. There will be, it is to be hoped, further
diachronic studies of this and other topics in the future.
I am greatly indebted to the enthusiasm and commitment of the contributors
who have made the preparation of this volume an exciting cooperative adventure.
It is to be hoped that readers will experience something of the same excitement in
thinking through the issues it raises.

David Charles
20th July 2022
 List of Contributors

Peter Adamson is Professor of Late Ancient and Arabic Philosophy at Ludwig-

Maximilians-Universität in Munich. He is the author of Al-Kindi and Al-Razi in the series
‘Great Medieval Thinkers’, and is the host of the History of Philosophy podcast, which
appears as a series of books with Oxford University Press.
Lilli Alanen was Emeritus Professor of History of Philosophy at Uppsala University, the
first woman to be appointed as a professor in philosophy in Sweden. She was the author of
Descartes Concept of Mind (2003) and co-edited with Charlotte Witt Feminist Reflections on
the History of Philosophy (2004). She held visiting positions at Pittsburgh, Chicago, and
University College Berkeley.
Alexander Bown is a Fellow and Tutor in Ancient Philosophy at Balliol College, Oxford,
and an Associate Professor in the Faculty of Philosophy, University of Oxford. He has
published articles on Epicurus’ views on truth, and is currently writing a monograph on
Epicurean theories of inference.
Victor Caston is Professor of Philosophy and Classical Studies at Michigan University and
was the editor of Oxford Studies in Ancient Philosophy (2015–22). Recent publications
include Aristotle and the Cartesian Theatre (2021); Aristotle on the Transmission of
Information: Receiving Form without the Matter (2020); and The Stoics on Mental
Representation (2023). He is currently working on a book entitled, The Stoics on Content
and Mental Representation.

David Charles is Howard H. Newman Professor of Philosophy at Yale University and

Emeritus Professor of Philosophy at Oriel College, Oxford. He is the author of The
Undivided Self: Aristotle and the ‘Mind-Body Problem’ (2021) and edited Definition in
Greek Philosophy (2010). He is currently working with Michail Peramatzis on a book
entitled, Aristotle’s Metaphysics: The Philosophical Project of the Central Books.

Riccardo Chiaradonna (1970) is Professor of Ancient Philosophy at Roma Tre University.

His books include Sostanza movimento analogia. Plotino critico di Aristotele (2002); Plotino
(2009); and Boéthos de Sidon. Exégète d’Aristote et philosophe (2020, with Marwan Rashed).
He has published articles on various aspects of ancient Greek philosophy including on
Galen, Plotinus, and the Platonic and Aristotelian traditions.
Frans A.J. de Haas is Professor of Ancient and Medieval Philosophy at Leiden University.
He has published widely on Aristotle, the late ancient commentary tradition, and the
connections between philosophy and the mathematical sciences. His current research
interest is Alexander of Aphrodisias’ philosophy of mind and logic. Recent publications
include Aristotle and Alexander on Active Intellectual Cognition (2020); and Deduction and
Common Notions in Alexander’s Commentary on Aristotle’s Metaphysics A 1–2 (2021).
x   

Reier Helle is Assistant Professor of Philosophy at Ludwig-Maximilians-Universität in

Munich. His recent publications include Self-Causation and Unity in Stoicism (2021); and
Hierocles and the Stoic Theory of Blending (2018). He is currently working on a book on
corporeal unity in Stoic philosophy.

Brad Inwood is William Lampson Professor of Philosophy and Classics at Yale University
and Professor Emeritus, University of Toronto. He is, most recently, the author of Later
Stoicism: 155  to 200 : An Introduction and Collection of Sources in Translation (2022);
and of Stoicism: A Very Short Introduction (2018). He continues to work on various aspects
of Stoicism and on Plato’s Crito.

Patricia Marechal is Assistant Professor of Philosophy at the University of California, San

Diego. Her research focuses on ancient theories of the soul in Classical Greek and Hellenistic
philosophy and medicine. She has published articles on Plato’s and Aristotle’s moral psych-
ology and ethics; Porphyry on non-human animals; and Galen’s psychological writings.
Stephen R. Ogden is Assistant Professor of Philosophy at the University of Notre Dame. He
is the author of Averroes on Intellect: From Aristotelian Origins to Aquinas’s Critique (2022).
His recent essays include, ‘Avicenna and Spinoza on Essence and Existence’ (2021);
‘Averroes’s Unity Argument against Multiple Intellects’ (2021); and ‘Avicenna’s
Emanated Abstraction’ (2020).
Dominik Perler is Professor of Philosophy at Humboldt-Universität, Berlin, and Member
of the Berlin-Brandenburg Academy of Science. His research focuses on medieval and early
modern philosophy. His books include The Faculties: A History (editor, 2015); Feelings
Transformed: Philosophical Theories of the Emotions, 1270‒1670 (2018); and Causation and
Cognition in Early Modern Philosophy (co-editor, 2020).
Christof Rapp is Professor of Philosophy at at Ludwig-Maximilians-Universität in Munich.
He has published on many aspects of Aristotle’s practical and theoretical work; and on
ancient philosophy more generally. He is the author of Vorsokratiker (2008); Metaphysik
(2016); Aristoteles zur Einführung (2020); and co-editor of Aristotle, De Motu Animalium
(2020). He was the editor of Phronesis from 2009 to 2015.
Pauliina Remes is a Professor of Theoretical Philosophy at Uppsala University. She is the
author of Plotinus and the Self (2011); and Neoplatonism (2014). Her recent essays include
‘Plotinus and Augustine on Self-Constitution’ (2021); ‘From Natural Tendencies to
Perceptual Interests and Motivation in Plato’s Timaeus’ (2021); and ‘Self-Knowledge and
Self-Reflexivity’ (2022).

Christopher Shields is UC Distinguished Professor Henry E. Allison Endowed Chair in the

History of Philosophy at University of California at San Diego. His recent books include
Ancient Philosophy: A Contemporary Introduction (2011); The Philosophy of Thomas
Aquinas (co-authored with Robert Pasnau, 2015); and Aristotle’s De Anima: Translated
with Introduction and Commentary (2016). He has edited the Oxford Handbook of Aristotle
(2012); and, with Rebecca Copenhaver, History of the Philosophy of Mind (2019).
Richard Sorabji is an Honorary Fellow of Wolfson College, Oxford, and Emeritus Professor
of Philosophy, King’s College, London. He has written very extensively on Aristotle and the
    xi

commentators, and is the founding editor of the ‘Ancient Commentators on Aristotle’

series, which currently contains over 115 volumes. His recent publications include Self:
Ancient and Modern Insights About Individuality, Life and Death (2006); and ‘Intentional
Objects in Conscious Activity and Other Contexts: An Inter-cultural History’ (2021).

Miira Tuominen is University Lecturer of Theoretical Philosophy at Stockholm University.

She has written on the Platonic-Aristotelian tradition in antiquity (Commentators on Plato
and Aristotle; 2009), especially on questions related to knowledge and philosophical
psychology (Apprehension and Argument; 2007). She is currently completing a book on
Porphyry’s On Abstinence, a topic on which she has also recently published several essays.
 An Introduction to the History
of Hylomorphism
From Aristotle to Descartes
David Charles

1. The First Steps

Although Aristotle was not the first to understand objects in terms of their matter
and their form, the account he developed has exercised a major influence on
western philosophy to this day. In the intervening two and a half millennia, it has
been widely used to address issues in metaphysics, aesthetics, ethics, political
philosophy, and the philosophy of mind, including the problematic relation
between the mind, or psychological states more generally, and the body.
Aristotle proposed that natural substances, including humans, and artefacts,
such as bronze spheres, are best seen as made up of their matter (hulē) and their
form (eidos) or shape (morphē). His approach, which built on some of Plato’s
earlier suggestions, came to be described as ‘hylomorphism’ because it sought to
account for certain features of these objects in terms of their matter (hulē) and
their form (morphē).
The present collection of essays considers aspects of the first 2,000 years of the
history of hylomorphism, starting with Aristotle’s immediate successors and
ending with Descartes. Some of the writers to be studied saw themselves as
following Aristotle’s own account, others as challenging it and articulating alter-
natives, still others as modifying it to accommodate his later critics. However, all
were engaged, whether as opponents or defenders, with his viewpoint as they
conceived it. Hylomorphism, as we understand it today, owes a great deal to the
way in which it was interpreted, and reinterpreted, during this period.
To make Aristotle’s original suggestion more determinate, consider one of his
examples: that of a sphere or ball made of bronze. In his view, the bronze in
question is its matter, its distinctive round shape its form. Its being circular is what
makes this object a sphere. The bronze could have been moulded to make different
objects, such as a bronze cube or triangle. Or it could have been left as a lump of
bronze without any of these shapes being imposed on it. Were it to be melted
down or cut in two, it would cease to be a sphere.

David Charles, An Introduction to the History of Hylomorphism: From Aristotle to Descartes In: The History of Hylomorphism:
From Aristotle to Descartes. Edited by: David Charles, Oxford University Press. © David Charles 2023.
DOI: 10.1093/oso/9780192897664.003.0001
2       

The bronze so shaped is, in his example, a unified object: this bronze ball. It is
not a collection of different objects, still less a heap of distinct bits of matter. Were
it to disintegrate into bronze fragments, it would cease to be one unified object. Its
shape, being circular, makes the object, made up of bronze, a ball and a unified
object.¹
The shape of the ball plays a further role. It is because it is round that the ball
rolls in the way it does. Its shape, being round, explains, or at least is part of the
explanation of, why the ball moves in this way. Its form, in Aristotle’s terminology,
causes round objects to act as they do.
So much for a simple example: Aristotle attempted to understand natural
substances, such as particular horses or particular humans, in similar terms.
They too are made up, in some way, of their matter and their form. In the case
of humans, other animals, and plants, he identified their form with their soul,
what makes them living beings, their matter with their bodies (or its ingredients).
What, in more detail, was Aristotle’s hylomorphic account for natural sub-
stances and artefacts? How was it understood by later writers? The present volume
addresses these two questions, focusing especially on the case of natural sub-
stances. It does not consider Aristotle’s attempt to extend his account to a wider
range of entities, including mathematical and geometrical objects.

2. Aristotle’s Theory: What Is Clear and What Is Unclear

Aristotle, it would be generally agreed, aimed to say what makes a particular

object, such as the particular human or bronze ball before us, the object it is. His
answer involves, in his terminology, its ‘formal cause’: its form (or shape). It would
further be generally agreed that, unlike Plato, he thought that such forms have to
be instantiated in matter to exist as the forms they are. Plato, by contrast, held that
the relevant forms could exist without being instantiated in matter.²
Most would also accept that, in Aristotle’s view, the forms of natural substances
are the starting points (or ‘efficient’ causes) of various material processes. They
differ from mathematical or geometrical forms which do not have the causal
power to move material objects. As Aristotle put it: ‘mathematical triangles do
not cut’.³ He also clearly thought of forms and matter as, in some way ‘parts’ of the
composite object.⁴ In addition, he called his forms energeiai, variously translated
as activities or actualities.⁵

¹ See Meta. H.6, 1045b19ff; it is similar to search for the cause of its being one thing of a certain type
and its being one thing.
² For Aristotle’s perspective on Plato’s and Socrates’ account of forms, see Meta. M.9, 1086b1–13.
³ De Caelo Γ.8, 307a17ff. ⁴ Meta. Δ.25, 1023b17–22.
⁵ See, for example, Meta. Θ.8, 1050b2. For discussion of the best translation of ‘energeia’, see Beere
(2009).
  ’   3

It would be widely, although not universally, agreed that Aristotle used talk of
‘form’ (or ‘form and matter’) in seeking to explain the existence and nature of
natural substances and artefacts. He did not, that is, take particular composite
objects as explanatorily basic and use talk of ‘matter and form’ to elucidate a prior
and more basic item: the particular ball or human in question. Form and matter
were, in his metaphysical picture, explanatorily more basic than the objects of
which they are, in some way, ‘parts’.
So far, perhaps, so good. But many questions remain. What exactly was
Aristotle looking for when asking what makes this particular human the object
it is? Was it

(a) What makes this object a human (as distinct from a horse)? What is
essential to its being a human?
(b) What makes this object a unity? What makes this particular human one
unified object as opposed to a particular collection of distinct body parts?
[Unity] or
(c) What makes this human the particular human it is as opposed to any
other human? [Particularity]

Was he trying to answer all or only some of these questions? Was his focus,
perhaps, confined to (a) and (b)? Or did he also consider (c)? Were all his answers
expressed in terms of form alone? Or did he also refer to matter, either in addition
to form or by itself, in addressing some or all of them?
When we begin to raise questions, others flood in. Some concern the nature
of the forms themselves, others matter, still others the ways in which matter
and form combine to make a particular natural substance or artefact. Here
are a few:

(i) What type of entity is a form? To what ontological category does it

belong? Is it, for example, an object or a feature of an object? Or the
member of an irreducibly distinct, sui generis, category? How are we to
understand Aristotle’s talk of ‘activity’ or ‘actuality’? Do these terms refer,
for example, to a ball’s shape or structure or capacity? Or to its rolling? Or
its being capable of rolling? Is one of these referred to when talking of the
form of a human being?
(ii) Can the same form be shared by distinct objects? Or is every form
unique to the particular object that possesses it? If it is unique, how is
it individuated? Can the very same object have both a unique and a
shared form? If so, is one of these types of form more basic than
the other?
(iii) Even if forms cannot exist without matter, are the forms of natural
substances and artefacts to be defined in ways which explicitly refer in
4       

their definition to matter? Or can they be defined without any reference of

this type to matter, even though they cannot exist unless instantiated in it?
(iv) Can the matter in question exist without this form? Can it be defined
without reference to the form in question?
(v) To what ontological category does the matter in question belong? Is it also
an object? Or a quantity of stuff? Or a feature of an object? What is
intended by Aristotle’s association of matter with ‘capacity’ or ‘potential-
ity’ (dunamis)? Is matter itself to be understood as a capacity of some kind
or as what is capable in this way?
(vi) How are the form and the matter combined in composite objects? In what
way are they both ‘parts’ of the whole? Does the form, for example,
‘supervene’ (or in some way ‘rest’) on the matter in question? Does the
form make the matter the type of matter it is? Or both?

While there is ongoing scholarly discussion about Aristotle’s answers to these

questions, most interpreters agree that he aimed to address all or most of them
using his hylomorphic theory.
It is clear, at the outset, that he faced serious problems in doing so. This is, in no
small measure, because he was, or so it seems, committed to several claims which
are difficult to hold together. He held that:

[A] the form, in question, is prior in definition to the composite object and to
its matter [PRIORITY],⁶
[B] forms (or possibly forms and matter) underwrite the unity of the com-
posite as a human being or as a bronze ball as one unified object [UNITY],⁷
[C] the matter in some way ‘underlies’ the form. There is, it might appear, a
true upwards story which begins with matter at some level and ends with
a type of matter which (in some way) ‘underlies’ form. [UPWARDS
STORY],⁸ and
[D] forms are the basic efficient and teleological causes of material changes
[CAUSE].⁹

I shall concentrate on two difficulties that arose, focusing on a subclass of

natural substances, living beings, and leaving aside others such as fire or water.

⁶ Meta. Z.3, 1029a5–7. ⁷ Meta. H.6, 1045b19ff.

⁸ For matter as that which ‘underlies’ form, see, for example, Phys. 191a9ff. For Aristotle’s views on
matter at varying stages of development, see Meta. Θ.7, 1049a24–8. He discusses these issues in more
detail in his biological writings and in his work on generation and corruption. On these texts and
related issues, see Furth (1988); and Charles (1988).
⁹ See Meta. Z.17, 1041a29f, and De An. Γ. 4, 415b10–12, on the soul. They are, in Aristotle’s
terminology, per se causes.
   5

3. Two Difficulties

(1) Aristotle’s commitment to PRIORITY might seem to require him to define

the forms in question without explicit reference in their definition to matter. His
forms—like Plato’s—will then be what I shall call pure.¹⁰ However, if this was his
view, he would need to show how such forms can be the basic efficient causes of
material changes. Can they be the starting points and controllers of material
processes?¹¹ Or are they—like mathematical forms—causally inert? However, if
under the pressure of CAUSE, Aristotle must define forms, like other efficient
causes, as in their nature enmattered, it is difficult to understand how they can
be definitionally prior to matter, as PRIORITY requires. They might seem to be
properties of matter or to depend for their identity on relations between bits of
matter. How then can they be definitionally prior to matter?
There is, it seems, a dilemma: either the forms of living beings are definitionally
prior to matter and causally inert or they are efficient causes of material changes
but not definitionally prior to matter. However, Aristotle seems to have thought of
them both as definitionally prior to matter and as efficient causes of material
change. Did he find a way to do so?
(2) Aristotle, it appears, sought to maintain the definitional priority of the
form of a living being by defining its relevant matter (at some level) in terms of
that form. Indeed, this may have been part of his attempt to underwrite the unity
of the resulting material body. Its matter will be defined as what is arranged so as
to underlie the relevant form. However, if this how Aristotle spelled out his claims
concerning PRIORITY and UNITY, what kind of upwards story could he tell?
How did he develop [C]? If matter itself is to be defined at some level in terms of
its capacity to underlie the form of the living animal, how is matter, so defined,
connected to any lower level of matter, not defined in terms of this capacity?
There seem to be two answers to the last question. Either matter at the lower
level is defined independently of the form of the living animal or it is not. If it is, at
some lower level (wherever that is) the higher level forms (such as being alive as a
human) and matter defined as thus enformed will in some way rest on matter
defined independently of them.¹² However, if this was Aristotle’s view, he was, it
seems, committed to the presence—at some level—of two distinct, independently
defined, types of material components in one unified object. But how then is the
resulting object itself a unified object, not a collection of two or more distinct
entities, each with its own distinct causal capacities? How can he maintain
UNITY, if he is willing to define matter (at some level) independently of form?

¹⁰ A form is pure if and only if it is defined without explicit reference in its definition to matter or
material bodies.
¹¹ In Aristotle’s terminology: they are starting points (archai) of processes (kineseis); Phys. B.1,
192b28.
¹² See, for example, Whiting (1995: 75–92).
6       

What is more: how could he defend his claim that the forms of living animals are
the basic efficient causes of their material changes? Why aren’t there other,
possibly equally basic, causes at work?
Nor are these the only problems for this alternative. It also needs to spell out its
central idea of forms—such as souls—and the matter defined in terms of them—as
at some level ‘emerging’ from, matter defined independently of such forms. To
some, however, this suggestion may seem, to use Thomas Huxley’s striking
phrase, as mysterious as Aladdin’s Djinn emerging out of his bottle!¹³ Could
Aristotle rest content, at a central point in his theory, with a brute, unexplained,
claim: form just arises out of matter? If form, as some suggest, ‘supervenes’ on
matter, shouldn’t he have sought to explain why this is so?¹⁴ Lacking that his
account may seem to resemble what he himself described as a badly constructed
tragedy: one in which no one can see how one scene follows from the previous
one. Surely, he was aiming at a unified metaphysical picture in which different
levels fit together in an intelligible account?
What of the other alternative: to define matter at all levels—even down to the
most basic one—in terms of its being able to underlie the form, or soul, of a living
being? If one adopts this option, matter at the lowest level will be defined in terms
of its potentiality for life. The relevant supervenience conditionals will be
grounded in the presence of matter, so defined. However, if this was Aristotle’s
view, he would have been committed to some version of what we call ‘pan-
psychism’: matter will be, to echo Myles Burnyeat’s striking phrase, ‘pregnant
with consciousness’ from the bottom up.¹⁵ If matter is defined ‘all the way down’
as what is capable of underlying the form of the resultant living composite, the
basic material components will—in our case—defined in terms of our capacity for
experience and thought. Was this really Aristotle’s view? If it is, shouldn’t it, as
Burnyeat suggested, simply be ‘junked’?

¹³ Huxley (1886: 193).

¹⁴ By ‘supervenience’ I understand the following claim:
[S] [Necessarily] Indiscernibility with regard to subvening, lower level, features entails indiscernibility
with regard to supervening, higher level features
[S], so understood, is non-symmetric. It does not preclude the possibility that indiscernibility with
regard to supervening features entails indiscernibility with regard to subvening features but nor does it
require it. There is a large family of supervenience claims, depending on (i) whether the relevant domain
is, for example, specified in terms of this world, all worlds or all accessible worlds, all or some substances,
all or some times, etc.; and (ii) whether the types of features referred to are properties or predicates.
‘Emergence’, as I shall use this term, involves in addition to [S], the further claim that:
[E] There is no adequate (or appropriately intelligible) explanation of why the relevant supervenience
claim is true.
There are distinct types of emergentist views depending on, for example, whether (i) [E] is taken to mean
that there is not now or could not be an adequate explanation of the type required; and (ii) how strict the
demands on ‘adequate explanation’ are (how much linking theory is required . . . ?). Some philosophers
attracted to [E] also hold that there are irreducible causal powers among the supervening features.
¹⁵ Burnyeat (1992: 422–43).
   7

There is, it seems, a second dilemma. Either Aristotle committed himself to

some version of pan-psychism or he embraced the idea of a brute—at best
unexplained, at worst inexplicable—connection between matter and form.
Either way there is mystery at the crucial point. What is more, the latter option,
even if its mystery is one to which we today have become accustomed, also calls
into question the unity of the resulting substance.
Aristotle, it seems, faced major two difficulties, one concerning form, the other
matter.¹⁶ Did he develop a way to address them? How did it work in the case of
living beings, whose form is their soul (De An. B.1, 412a10ff ) and their matter,
their bodies? Aristotle characterized soul as ‘the essence of a natural body of a
given type’ (412b15–17) and as the actuality of such a body (entelecheia: 413a8–9)
and in B.2 described it as that ‘by which primarily we live and perceive and think’
(414a12–13). How did he understand their form, their soul, and their matter, their
body?¹⁷

4. Four Interpretations: The Case of Living Beings

Interpreters disagree about Aristotle’s responses to these difficulties. Competing

interpretations can be located along two major axes.
[1] Purism vs impurism: can the relevant form be defined in its entirety without
explicit reference in its definition to matter? Purist interpreters say ‘yes’: impurists
say ‘no’.¹⁸
[2] Can the underlying matter present in the composite living being be defined,
at some level, without explicit reference in its definition to the way that being lives
or perceives. Pan-psychist interpreters say ‘no’, others say ‘yes’.
There are, given these two distinct axes, four opposed exegetical options, each
with its own advocates.
Some present Aristotle as combining purism about form in its entirety with the
suggestion that matter (at some level) as a definitionally independent component.
In their interpretation, matter and form stand to each other in an external relation
of some type: the form ‘supervenes’ on or, in some accounts, ‘emerges’ from the
matter. For some, the presence of the form also requires (or hypothetically

¹⁶ Interpreters disagree about other major issues such as (i) are the relevant forms particular or
general or both; and (ii) in what way are matter and form ‘parts’ of the composite? Detailed discussion
of these issues, and the history of their impact on later writers, would require a further study.
¹⁷ Several writers, Bolton (1978), Ward (1988), and Menn (2002), have suggested that the account
offered in De An. B.2 is a more proper definition of the soul than its characterization as the essence of a
natural body in De An. B.1. However, since both claims can equally be interpreted in both a purist and
an impurist manner, this issue is not germane to our present concerns.
¹⁸ Recent purist interpreters include Gill (1989); Frede (1995); Caston (2008/9); and Devereux
(2010). Recent impurist interpreters include Balme (1987); Charles (2008, 2021); and Peramatzis
(2011).
Another random document with
no related content on Scribd:
pokoli ficánkolásával mint egy kis piros hal, több százezerszer egy
fél másodperc alatt. Aztán kész volt, mintegy be volt gyakorolva,
indulhatott, el is indult, beszélt, Uram bocsáss, micsoda iramban! Az
átkok és szidalmak, zord és vaskos szavak, blaszfémiák és százféle
durvaságok olyan szilaj és tüzes forgatagja támadt, hogy szinte
fölkavarta és perzselte a levegőt borzalmas szikraszórásával.
– A Sátán hangja ez! a Sátáné! – kiáltotta P. Pál eliszonyodva.
– A Sátáné! persze! – rikoltotta a leány harsogó diadalmassággal
és elvágódva a földön.
És százféle vonaglások, görcsök és elfúlások közben, csakugyan
a Sátán szócsöve volt, rettenthetetlen megnyilatkozásokban. Hogy ő
itt Seefeldben nem fog kiszállani, mondta, és csak azért sem fog
kiszállani, mert hogy ő nem is itten szállott be! No nézze meg az
ember! Még mernek vele kötekedni! De hát kinek nézik őtet?
Micsoda szemtelenség! Disznók! Pimaszok! Zúgpapok! Fütyülök!
Fütyült! istenem, igen, fütyült, de milyet! holott még vége sem
volt. Még volt egy utolsó, igen haragos, bár önérzetes kijelentése.
Hogy ő tudniillik, a legkiválóbb ördögök egyike, ezt tessék jól
megjegyezni. És hogy továbbá, az nagyon szomorú volna, ha neki
be kellene adnia a derekát egy ilyen gyönge gyülekezetnek. Végül
pedig, hogy őtet senki fia ki nem űzheti. Legfölebb a lengenfeldi
kooperátor, a »bús ökör«, ahogy azt a szegény öreg Schweighofert
nevezte.
Ez törént az első nap. Május 2-án Johanna elég üdén ébredt,
kifogástalan étvággyal elfogyasztott reggelire egy jókora darab
májashurkát, amit még zamatosabbá varázsolt néhány zsönge
hagymával, melyeket a kolostor konyhakertjében tépett, egy hanyag
kézmozdulattal. Aztán bejött a kápolnába, igen ájtatosan és
alázatosan, ahogy illik s általában a legjózanabb s a legfinomabb
parasztleánynak bizonyult, aki valaha élt a világon. Gömbölyű kis
pofácskája, barackvirág árnyalatokban, gyönyörűen meg volt
világítva, amint a májusi nap sugártörése, a templomablak színes
üvegtábláin át, pont az ő orcáit érte, aranypelyhes üdeségükben.
Primitiv ragyogása, a föld termelőanyagának, humuszának,
hatalmának, távoli tanyák, rétek és mezők virulásának érzését
keltette egy isteni zseni művészetével, amint így adja, friss sütetben,
páratlanul és utólérhetetlenül és egyenest a kemencéből a maga
igazi remekművét. P. Pál nem is mert feléje nézni. Még csak egy
röpke oldalpillantással sem, a gyontatószék rostélyán keresztül. De
így látatlanul is, úgyszólván impregnálta finom érzékeit s megviselt
idegzetét a Johanna szépsége. Úgy volt szép ez a leány, mint maga
a szent Szűz, mint a jó Isten maga: hogy gyönyörű fönsége elhihető
legyen, sohasem volt szükséges, hogy meglássa valaki. Johannát is,
a P. Pál szívében, a képzelet ragyogtatta föl, minden tündöklések
üveglajtorjáján. Az ember a legszebbet látja, ha megtanulta a zárt
szemek művészetét.
Imhol Johanna meggyónt szépszerivel és finoman. S amit a hit
örök forrása csak nyujthat bizalmat és reményt, P. Pál mind föltárta
előtte. S ami csak üdvös és kívánatos lehetett, hogy szent katolikus
vallásában megizmosodva, megváltható legyen, csak úgy hullott
elébe, mint pazar gyümölcs, gazdagon! Ami csak volt ájtatos tudás,
tanács, bölcs jóság és irgalom a P. Pál agyában és szívében, mind
odaáradt a Johanna kigyulladt füléhez, halk és forró
szuggeszciókban. A szavaknak illatuk volt, lelkük, mélységük,
szárnyuk és zenéjük, az »Üdvözlégy!« kedves hangjain. És egész
horizontjuk volt, megváltó csillagfénylésekkel.
És mi minden még, hogy pontosak legyünk ez officiákról szóló
följegyzéseinkben! Ki ismeri e szövevények egész bódító
rengetegét? Ki tudja azt, mit raktak le vergődő emberi lelkek a világ
négy sarkán, templomszögletekben, kis szemetet és maszatokat a
maguk vétkéből és sebeiből, a kereszténység évszázadain át? Ki
látta azt a lelki hulladékot, rongyokat és rothadásokat, melyeket
millió s millió gyónásokon át, kihányt magából a templomhajó, nagy
útjában, hová? Ki látta mind a könnyeket mint a tört üveg, a
dinnyehéj-fekélyeket, lelki trágyákat, rossz parazsat s a férgeket és
tályogokat mint egy hagyma, és ki hallotta az összes halk kis
hangokat, a sok szégyent és zokogásokat, amelyek mind, túlélve az
embert, mint egy sötét sziget virulnak tovább, bűnökből
összerakva?! Tragikus lomtár, mérgektől fülledt virágház, micsoda
magas katedrát emel az emberi lélek tudományának, ha van
módunk és erőnk elmerülni benne!
Oh, P. Pál rég elmerült, régen sírt és szenvedett! Magányos óráin
és éjszakáin, mint egy fehér sirály rég berepülte már e kloákák
iszapjait és gyakran vizsgálta zárt szemekkel, mint egy végtelen
szüret szőlőfürtfüzérjét az emberi vétket kiaggatva, a kísértés
minden vonzalmával, igéretekkel, a boldogsággal! négy szűk fal
között, ahol tanult és élt. Rengeteg olvasottsága, nagyszerű latin
erudiciója sok titkos világot kigyujtott a szívében és tudori buzgalma,
állandó meditációkban, az összes utakat és hínárokat bejárta. És
fölkészülten mostan és melankóliákkal terhelten, amit a végtelen
érzése okoz, mesteri gyakorlottsággal siklott át a vallásos
irányzatokból a bírói vizsgálatok szubtilis pszihológiáira és fiatal
lelkészi életének legizzóbb perceit élte e leány előtt, akiben a Sátán
volt. Gyönyörűen kémlelt, éles szemekkel mint egy toronyőr a
tengeren, akinek messzi el kell látni! És kutatott és analizált, minden
hangot fölboncolgatott, minden lehelet mélyére szállott, minden
sóhajt széltébe vágott, az egész lelket kinyomta, mint egy citromot!
Forró hangja, lenyügöző akcentusokkal, sugalmazó ereje, alázatos
hevességekkel, a vallató csipkeszövészet legfinomabb hálóját
vetette a leányra, azzal a mézédes delejességgel, amelyen minden
titok fölfakad, megnyílik, letapad! És az inszinuálásoknak,
kényszernek és inkvizitori jóindulatnak oly bravurjával fogta meg, a
titkos irányzatok oly leplezett és a rejtett célok oly távoli rezgésével a
kérdéseiben, hogy mindez mintha túlonnan, egy más világban lett
volna. De nem is tudott meg semmit. Mit lehet megtudni egy nőtől,
aki vall? Talán el is hibázta némi árnyalatokban a célokat, hajszálnyi
eszközeinek túlérzékeny módszerével és finomságával, melyekkel
egy hangyát fölboncolhatott volna. Akkor, kimerülten a boltívek alatt,
már csak néhány végső és primitív kérdésre tért, hogy éppen csak
feloldhassa Johannát.
– Nincs benned semmi gonosz, fondorlat, ármány, cselszövés? –
kérdezte némi indulattal.
– Nincs, – felelte a leány egyszerűen.
 – Nem akarsz kifogni a papokon? Nem akarod rászedni őket,
megcsúfolni a vallást?
– Oh Isten őrizz? – rebegte.
– Egyáltalán tudod te mit akarsz?
– Nem tudom.
– Nem gondolod te aztat, – de elhallgatott. És rögtön mégis
visszatért e kérdésre, mellyel önmagát gyötörte:
– Nem gondolod te aztat, – kérdezte, – hogy nem is a gonosz
szellem van te benned, csak egy gonosz természet, mondd?
– Nem gondolom, hogy gonosz természet van én bennem, –
felelte Johanna olyan meglepő szelídséggel hirtelen, olyan angyali,
olyan rezignált, olyan fájdalmas hangon, hogy valami naiv
mártiromság panaszának tűnt.
P. Pál megremegett.
– Szenvedsz te? – kérdezte.
– Szenvedek, – vallotta be egy leheletben.
– Miért szenvedsz? Mitől szenvedsz? – kérdezte P. Pál forró
nyomatékkal. – Gonosz vágyaktól szenvedsz? – tért vissza a
kérdésre inszinuálón. – Gyónd meg!
De nyilván megint túlsokat kérdezett. A legkiválóbb
gyóntatóatyák eltévesztik a rituálét olykor. Egyetlenegy idegen
árnyalat a lelkész hangjában, a lélek százféle redőin sűvít át s annál
érzékenyebben éri azokat, hogy már eleve vonaglanak a torlódó
érzések, titkok, sebek és karcok fölött, melyeket eltakarnak. A lélek
már magában is sajog. S minden szervét bevonja rögtön, mint a
csiga a szarvát, egy eltévesztett érintés alatt.
– Én nem tudom miért szenvedek, – felelte Johanna csöndesen.
– És azt sem tudom, mitől szenvedek, – tette hozzá egy sóhaj
nélkül, ami több volt minden bánatoknál. Azt neked kellene tudnod
szent atyám, – mondta még és sírt.
Akkor P. Pál föloldozta és megengedte, hogy megáldozzon.
De másnap délben, május 3-ikán, pontosan 12 órakor megszólalt
a kisharang hívogatón. Főtisztelendő P. Prior az ajkára rögzött bús
mosollyal megjelent a kápolnában és számos igazi urak követték
őtet, a kötelességteljesítés ama rezignált és begyakorlott
sietségével, ami mindig oly bárgyú, mert mindig ugyanaz, minden
templomi szertartáson, keresztelőn és temetéseken. De éppen a
mozdulatok ezen szabályszerűsége és a fekete öltönyök kollektív
kopottsága, mely az egész társaságot oly keservesen egyformává
tette, egyben azt is elárulta, hogy ezek az urak mind hatósági férfiak.
Aminthogy csakugyan azok voltak, név és rang szerint: Nigg Gáspár
schlossbergi törvényszéki ülnök és seefeldi előljáró, Weidenhofer
Antal esküdt, aki mint tanu szerepelt, és még számos tanu, tökfej és
girhes, akiket fölösleges névszerint megjelölni, noha mind
környékbeli funkciónáriusok. Mögöttük, tolongva, a seefeldi
parasztság következett s végül, irtóztató szagokban mint egy
járvány, a zarándokok közeledtek, akik híven bejárván a környékbeli
kálváriákat, nem érnek rá tisztálkodni s a szűk templomban,
összezsúffoltan, minden rokonszenv mellett, amit keltettek, odiozus
hatással voltak. De a csodatévő legmagasabb szentségű ostya
elhelyeztetvén, az exorcista páter rögtön föltűnt az oltár előtt, – Pál
barát a márványarcával, a barna szemével mély üregben, violaszín
glóriákkal. A két karját kitárva, a sacerdotalis brixinensis előírása
szerint elmondta az összes imákat, a szimbolikus áldásokkal. Azután
a rituálé sorrendjében a kérdésekre tért, amelyekre a gonosz
Szellem a következőkép felelt:
Ad Quaestionem primam: Quale est Nomen tuum? rögtön így
szólott, impertinensen: Nekem te beszélhetsz amig megkékülsz, én
nem tudok latinul, én csak hochdeutsch beszélek.
– Igaza van, – fújta asztmatikusan Nigg Gáspár törvényszéki
ülnök, konfuzus kézmozdulataival feldúlva a társait, – igaza van! –
Hogy értsük meg, ha latinul beszél? Mi sem tudunk aztat!
 A többi funkciónáriusok és tanuk sűrűn és helyeslőleg
bólintgattak a fejökkel mint a gyászlovak, a seefeldi parasztság
izgatottan előbbre tolongott, a zarándokok a háttérből maróan
bűzlöttek.
– Lehetne némi ellenvetést tenni! – jegyezte meg főtisztelendő P.
Prior, szinte ájuldozón attól a kvintesszenciás energiától, amellyel e
négy szót elsuttogta.
Szó sincs róla, lehetett volna némi ellenvetést tenni! Lehetett
volna egyenesen rákényszeríteni az Ördögöt, hogy latinul beszéljen.
Mert hiszen tudott! tudott! mint egy Titus Livius, úgy tudott, amint ez
a további exorcizmák során kiderült. Tökéletesen beszélt latinul.
Csak nem akart, a betyár! Lusta volt. És itt volt rögtön, sajnos, az ő
első győzelme, bizony. De amennyiben a latin beszéd ez esetben
nem igen befolyásolhatta a Seibert Johanna fölszabadítását, P. Pál
igen bölcsen, nem nagyon kötötte magát, de mint okosabb engedett.
Egyszerűen beérte azzal, hogy ezúttal németül kérdezze: Hogy
hívnak téged? – No látod huncut, tudsz te németül is, ha akarsz!
Nevem: Éji Ördög! – Ez volt a válasz.
Ad Quaestionem secundam: Egyedül vagy, vagy
többedmagaddal? – azt felelte: Nem vagyok egyedül, s’il te plait,
többedmagammal vagyok! A hajnali és déli ördögök is itt vannak és
az éjféliek is. Az uzsonnaördögök is itt vannak és a naplementiek is.
A hölgyek közül Sallah s Deborah, ha éppen kiváncsi vagy. Az
összes bolygó ördögök itt vannak velem és a kis másodperciek is.
Továbbá Orphaxat és Lucifer. Akit csak akarsz! – És e további
kérdésre: De hányan vagytok? Kerekszám? – ez volt a felelet: Pont
százmillió!
Talán fölösleges hozzátennünk, hogy ez utolsó kijelentés,
amennyire hihetetlennek tűnt, ép annyira megdöbbentette az egész
templomi társaságot. Főtisztelendő P. Priorral az élükön az összes
funkciónáriusok és tanuk, s a többi keresztények, tökfejek és
girhesek kivétel nélkül megremegtek és nevezetesen Nigg Gáspár
nagyokat fújt, amint azt általában az asztmatikusok szokták,
ahelyett, hogy lélegzetet vennének és Weidenhofer Antal esküdt,
mert őt sem szabad elfelejteni, a világ két legostobább szemét, mint
a főtt hal szeme, valami nagyon messzi távlatokba meresztette,
melyek egész közelieknek tűntek. És a nép zúgott és ájuldozott és a
zarándokok kegyetlenül büzlöttek. Százmillió! Ez fölülmúlta az
összes értelmeket, melyeket a gonosz szellem képzete már amúgy
is halálosan fölizgatott és tönkretett. Ezt a lesujtó és elkábító számot
senki nem tudta követni. Senki nem látott itten ilyen nagyba. S e
rettenetes kijelentés elsöprő hatása éppen abban rejlett, hogy
számbeli enormitását senki nem értette meg. De mivel az ad
expulsionem szempontjából az ilyen gyalázatos kérkedés se nem
ártott, se nem használt s inkább csak arra célzott, hogy oktalan
perpatvarokkal a felszabadítást késleltesse, P. Pál igen bölcsen nem
tett ellenvetést, hanem szép simán Fides penes auctorem, a további
kérdésekre tért.
Még pedig, Tertio: Miért szállottad meg e szerencsétlent? – Mi
közöd hozzá? – volt a válasz. De már itt P. Pál nem engedett. Tudni
akarom! – mondotta igen erélyesen. Miért szállottad meg? –
kérdezte újra. – Mert halálos vétekben volt! – felelte a Sátán.
E ponton sem volt vita. De a negyedik kérdését úgy koncipiálta a
kitünő szerzetes, elsőrendű ördögűző barát, hogy a harmadikra
visszatért benne. Mi okból szállottad meg? – kérdezte nyugtalanul.
Az ördögnek nem tünt fel a kérdés megismétlése vagy talán nem is
tartotta lényegesnek. Elég előzékenyen felelt: Mert különben
elkárhozott volna.
Ad quintam Quaestionem: Mikor fogsz kiszállani? És micsoda
jelét fogod adni annak, hogy kiszállottál és elvonultál? – kissé
ingerülten felelte: Fogd be a szád átkozott csuhás! Neked nem
szállok ki! Seefeldben már történt csoda elég. Különben is nem
Seefeldben szálltam be s nem is Seefeldben fogok kiszállani!
E kérdések után, a rituális vesszőzés és szíjazás következett és
szerencsésen be is fejeződött az összes előírásos imák kíséretével
ex Sacerdotali. Johanna hullámos vonaglásokban, a testi
rugékonyság és hajlékonyság elképesztő látványát nyújtotta. Az
öreg barátok mind becsoszogtak a templomba, s a legöregebb
régiek is előbújtak odvaikból megkérgült sarúik kopogásával a
kövön, amint közeledtek a boltvíek alatt. És a funkciónáriusok és a
tanúk mind rémüldöztek az elragadtatástól, a nép tolongva, lökdöste
egymást és a zarándokok bűze elviselhetetlenné vált. De erre a
napra vége volt és a Sátán nem is nyilatkozott többet.
Főtisztelendő P. Prior, atyai jóindulattal szerzetes testvéreihez
fordult és olyan légies hangon, hogy alig lehetett meghallani,
figyelmeztette őket a Deus Refugium és pro tribulatis litániára,
melyeket szent miséikbe kapcsolni ne terheltessenek.
Másnap vasárnap volt, gyönyörű tavaszi vasárnap, mindenféle
aromákkal, virágillatokkal és zajos muzsikával és a környékbeli
parasztnép dús csoportokban közeledett a hegyoldalon, a seefeldi
korcsma irányában. A rezes banda mennydörgő ritmusával
dühöngött itten s az apokrif hangok brutális harsonája egészen az
erdőig szállott dallamtalan pöfögésekben, egy végtelen égboltozat
alatt. Amint jöttek a parasztok a lankásokon és utakon, már hetykén
táncra is perdültek nagyokat dobbantva fatuskólábaikkal gyönyörű
füvekben és forogva és lobogva, vaskos bokáikat fölkapva a
levegőbe és törpére leguggolva hordóformájú parasztnők előtt,
abroncsozott mellekkel. És amint odaát a kápolnában, P. Pál éppen
a szent oktatásokban kívánta részeltetni Johannát, ez szegény, a
zenék hallatára, rögtön elborult és sírt. És hirtelen, ájuldozón,
leányos elborongása ijesztő krizisekbe fordult, a has és végtagok
emberfölötti rugalmasságával, szatirikus táncravágyódásával, ami
már bizony a rossz Szellem munkája volt. Mert rögtön meg is
nyilatkozott: Örülök! Örülök! – sivította, – szívből örülök! – Minek
örülsz? – kérdezte P. Pál megdöbbenve. – Örülök, hogy a paraszti
népek a korcsmában vigadnak, – felelte, – Mi közöd neked ahhoz,
ha keresztények becsülettel vigadnak? – Mi közöm, te buta? –
felelte, – nagyon jó! nagyon jó! Mintha nem tudnám, hogy ti utáljátok
aztat, ha a keresztények vigadnak! – És hirtelen, átmenet nélkül: Oh
az a lengenfeldi gazember! az a sivár gazember! az a bús ökör!
ökör! ökör! Az juttatott ide!
És ezek már rettenetes hangok voltak, rettenetes vonaglások
közben, melyeket egy végső görcs s egy végső sikoly követett: Oh
csak ne kellene kiszállanom itten! csak ne kellene itten!
És mindez végigcsengett a kápolnán, ijesztő zengésekben,
visszhangokban, kiélezett hangsúlyokban és hangborulatokban az
ívezett mennyezet alatt s az ablakok színes üvegei körül, melyeken
megtört a fény, ferde sugárzással. És hirtelen elvágódva a kövön,
egész testi és lelki lénye titokzatos elrezgésével mintegy távoli
vágyak, álmok és világok felé, Johanna mozdulatlanul feküdt.
Akkor P. Pál letérdelt melléje a kőre. Gyönyörű barna szeme, a
violaszín glóriákkal, mereven a leánynak szegeződött, a tekintet
meleg fájdalmasságával, érdeklődő halottvirrasztásával, időn és
téren kívül, elveszve micsoda csúcsokon, micsoda mennyekben,
micsoda rejtélyek legvégén!
– Oh Uram Istenem, – rebegte, – miért hogy keresnem kell az
utaidat, mikor csak egy van, mely hozzád vezet!
Ezt rebegte P. Pál. És ezekben a tiszta mámorokban és ezekben
a néma melódiákban és a leány előtt, akiről nem vette le a szemét
és még sokáig egyedül és térden a kövön, az élet sajátságos
nyugalma volt ez, az élet szünetje, ezt kellene mondani! Egyetlenegy
perc végtelenségéhez lekötve, az órák jeltelenül múltak el és
hangtalanul hullottak alá, valami elzsibbasztó semmiség örvényébe.
Minden volt és semmi sem volt s úgy lapultak meg itt ketten, elrejtve
e templomszögletben, mint a halottak a kripták mélyén, megdermedt
hűségükkel az örök változhatatlansághoz. És semmi sem hallatszott,
egy hang, egy sóhaj, egy lehelet, semmi. A templomi padok üresen
és elkopva állottak a hajóban és az oltári szentség világított és egy
elefántcsont-feszület, elavultan a régi falon, a fájdalma sárgaságát
hullatta le, panasz nélkül, a csöndben. Mert a vasárnapi vigasság is
elmult már odakünn és a parasztok hazamentek és minden madár is
hazament és hirtelen, Angelus hangjára, csöndes öreg barátok
jöttek, finoman csoszogva és meggörbülten, mint a régi hangjegyek.
És Johanna feleszmélt hirtelen.
Még volt néhány bágyadt perce ugyan és a szemét dörzsölte és
a mellét nyomkodta, mintegy távoli álmok és fájdalmak után. De
mikor fölállott s megindult sóhajtva s mikor a küszöbre érve a kert
felé fordult, már úgy virult abban a keserű üdeségben s a szeme
sötét ragyogásával, mint rendszerint krizisei után. És meglepődve
látta az alkony vörös fényeit a nyírfákra aggatva, mint vörös
fátylakat. És a nyírfák között fiatal alakja megkönnyebbülve járt és
véknyan távolodott, kísérteties világításban és a karját kinyujtotta
olykor a tüzes ágak után.
– Hová mégy? – kérdezte P. Pál mögötte.
Nem felelt a sok fű és virág között. A barát elmaradt mögötte s
leült egy padra, egyedül. Mire Johanna visszajött és ő is leült a pad
túlsó végén, lágyan és megsebezve. És az egyik kezével,
csendesen, sepergetett maga körül a padon. Akkor P. Pál megfogta
ezt a szomorú kis kezet.
– Kis pufók, – mondta, igen helyesen, amint nézegette és megint
elengedte.
És ez volt az első testi érintés köztük.
Akkor Johanna sokáig hallgatott. S amikor megszólalt végre, alig
lehetett megfigyelni azt a szubtilis átmenetet, mely ez egyszerű
kézszorongatásból a maga intimus érzéséhez vezette.
– Olyan nagyon idegenben vagyok itten, – mondotta. – Már
nagyon szeretnék hazamenni. Hazamenni a lengenfeldi paphoz, –
tette hozzá, sóhajtozva. S megint némán sepert a szoknyája mellett.
– No nézd csak, Johanna, – szólott P. Pál és kámzsás alakja,
gyönyörű hajlékonysággal, a leány felé siklott a padon. Megint Julius
Classicianus volt, elegáns, komor, római! És a sok virág körülötte és
főleg a sok sárga dáhliák és a nagy vörös égbolt mögötte a
megperzselt cédrusfenyőkkel, nagyszerűen bekeretelte egész
tragikus ifjúságát s úgyszólván magába olvasztotta a színek és
fények egységével.
És még közelebb hajolt Johannához.
– Mit akarsz te attól a lengenfeldi paptól? – kérdezte olyan átható
vibrációkkal a hangjában, hogy a leány megremegett. – Mit akarsz te
tőle, no nézd csak, mondd meg nekem, gyermek! Most itt vagyunk a
kertben, egymás mellett, látod, mint testvérek Krisztus előtt. És nem
tudja meg soha senki. Mit akarsz tőle? No súgd meg, ha szégyelled.
És amint így beszélt a szerzetes, az egész nagy este minden
szavát betöltötte, végtelen nyugalma csengésével. És angyali heve
meglengett a leány körül, a lehelete üde melegével. Megejtve,
Johanna ráemelte a szemét. Már-már engedett, szólani akart! De
elakadt a félúton, vajudó szemérmetességgel.
– Semmit sem akarok tőle, – dadogta azzal a kétségbeesett
tagadással, mely elárulva érzi magát. Lihegő védekezése,
csakugyan, minden gyanút bizonyossággá változtatott.
– Oh Uram Teremtőm, – sóhajtott föl P. Pál félig vígan, félig
szomorúan, – de hiszen az egy öreg ember, az a lengenfeldi pap! A
legöregebb, aki csak van.
– A legöregebb? – kérdezte ostobán, a képzetei zavarával. –
Mindegy az! – tette hozzá makacsul, – de olyan szép, olyan szép!
– A kutyafáját! No ezt éppen nem mondhatnám, – felelte P. Pál
mosolyogva. – Megvan hetven éves, micsoda kopott mókus, már
annak a szőre se szép!
– Olykor vasárnap, vörös brokátban van, – mondotta Johanna –
és az bizony nagyon szép. És az is olyan finom, hogy tömjénszaga
van. És egyáltalán olyan csoda feje van!
– Csoda? – kérdezte meglepődve a barát. – Csoda? – ismételte
elkomorodva. – Csúf, kopasz, lapos fej! – tette hozzá energikusan.
– Igen, egész lapos! – erősítgette Johanna vonzódva.
És azzal a frenetikus emlékezéssel, mely híven őrzi kincseit, még
hozzátette, inyenc édelgéssel:
– Egész zöld erek vannak rajta!
– Be gyönyörű is az! – mondta a szerzetes, a vállát vonogatva, –
Zöld erek, az kihült vér, gyermek! – magyarázta.
 – És mindig sír, ha néz, – folytatta Johanna, legyőzhetetlen
képzetkörében.
– Mert a szeme is vén, tehát könnyes, – vetette oda P. Pál.
De a leány kitört:
– Haza akarok menni! Hazamenni! – kiáltotta, mintegy a
lengenfeldi pap föltündöklése előtt s már-már elborult, ájuldozón a
dühtől. Egy pillanat, és minden idege rezgésével, a szeme féloldalt
fordult, a melle kidagadt, fölkínzott hullámzással. S két izmos lába,
vörös harisnyában a fölrántott szoknya alatt, vadul kaparta a port.
De mivel mindez tanuk, népek és bűzlő zarándokok nélkül,
főtisztelendő P. Prior jelenléte nélkül és a szabályos ördögűzésen
kívül történt, P. Pál nem habozott soká, de kontyon ragadva a leányt,
arcul ütötte, villámló szemekkel.
– Hát csakugyan a Sátán van tebenned, elveszett teremtés! –
kiáltotta. – Isten nincs csak a fiatalokban!
Minden idegében felfrissülve e pofonra, Johanna föleszmélt, egy
nagyot rázva magán, mint a jó kis kutya, ha kijön a vízből.
– Oh! – rebegte elámulva, tanácstalan, hosszú hangzatokban,
amint fölképelve még lenyűgözte a hatás és belebámult a levegőbe
és csak bámult és csak bámult és a képe égett. De aztán, hirtelen,
elfakadt ríva, olyan harsány bőgéssel, mint a borjú, kirobbanva! És
torz arcát az égnek fordította, pisze orra kétségbeesésével.
Rögtön P. Pál otthagyta és nyulánkan ellebegett a fák között, az
árnyéka nesztelen tovasiklásával a hold alatt, mely megjelent. A kert
legvégére ment, ahonnan az út, a domboldal kálváriáján át, glicinák
és galagonyák között, egy kopár szirthez vezetett. Itt leült, várt,
figyelt az illatokban s hallgatott, – nem tudta mit. De valami
sajátságos öröm, szinte fizikai besugárzással, az egész szívét
áthevítette. A csillagok, magasan fölötte, pislogtak s dolgoztak kéklő
kovácsműhelyeikkel. És ernyedetlen fényjelzésök az egész eget
betöltötte valami hiábavaló jelentőséggel.
 És akkor, magányosan itten s tündöklő messziségek előtt, a
völgy és hegyek éjjelén túl, megint volt egy magányos perce
nagyszerű öntudatokkal, melyek annál felemelőbbek és
nemesebbek, hogy nincsenek lekötve meghatárolt képzetekhez, de
mintegy ellebegnek a térben. Ez az a perc, Isten kegyeltjei számára,
nagy művészeknek és költőknek szánt gyönyör, mikor a lélek
szabadon, világokon és egeken túl, mintegy megfürdik a
végtelenben. A gondolat már nem tudja követni s elmaradva a
félúton, csak néz utána, csak sejt valamit, de hogyan nevezze meg?
Minden szó, letörve és szegényen, csak alamizsnáit nyujtja annak a
ragyogó gazdagságnak, csak siralmas hebegését azoknak a lázas
harmóniáknak, csak sápadt mécsvilágát annak a tündöklő
szédületnek, máglyáknak és boldogságnak, melyekben elbűvölt
lelkünk elröpül s amelyeket emberi nyelv már nem fejez ki többé! Itt
van az a perc, amikor az ember, elragadtatva, talán egy másik életét
érzi meg s a beszédje elnémul Isten előtt, akit ott sejt magához
közel… S ami itt következett körvonalazhatatlan metafizikákban, az
már túl van az elbeszélő-művészet határain.
Másnap, május 5-én, hétfőn, Johanna meggyónt és az Exorcista
szent miséje alatt meg is áldozott a Szent Vér kápolnában. Azonban
a további szent műveletek folyamán, újabb nehézségek jelentkeztek.
A bőrövet alig lehetett felcsatolni a derekára. Az ördögök némán, de
egyhangúlag, ellenszegültek. Az exorcista páter minden energiáját
összeszedte, hogy letudja küzdeni e latrok társaságát.
De ama számos tanúk jelenlétében, akiket már névszerint
felsoroltunk s akikhez új néptömegek és még bűzösebb zarándokok
csatlakoztak, a Sátán rögtön megostromoltatott. A kérdések nem
változtak és a jelentések is azonosak voltak az előző napokon
történt kinyilatkozásokkal. Csak arra az 5-ik kérdésre: Micsoda jelét
fogod adni annak, hogy kiszállottál? a Sátán újabban azt felelte:
Ujjongani fog a lány és anyává lesz! És mivel ez a variáns, vagy új
verzió, némi meglepetést keltett, meg kellett állani egy parázs
percre, de meg bizony! A Sátán ugyanerre a kérdésre nézve, újból
konstituáltatott. Mért fog ujjongani? – kérdezte az Exorcista. – Mert
türelmes leány, azért. És mert szenved szegény lelkekért, – ezt
jelentette a Sátán. S aztán, kérdés, kényszer és erőszak nélkül,
egyszerűen ördögi jó szívéből még hozzátette, látszólag
összefüggés nélkül: Oh az az átkozott legenfeldi pap! Az a bús ökör,
az becsapott! Holott itt biztos volt egy kapcsolat, egy szoros
kapcsolat, ok és okozat, ez kétségtelen. Mert hiszen az ördög
tudvalevőleg, nem megy a szomszédba egy kis logikáért. Még
beszélt volna széles jókedvében, bár teophob kedélyállapotban. Mire
a szerzetes, Jézus nevében csendre intette. Akkor rögtön el is
hallgatott s csak néhány szava hangzott abba az omlatag
szelídségbe fojtva, ami az örök fény, az örök forrás, az örök
szenvedés hatása a legmegátalkodottabb lelkekben is:
Engedelmeskedni tartozom. Parancsolj velem! – ezt rebegte.
No lám! Némi remény derengett. A templomi népek homlokáról,
vaskos csöppekben, dús izzadtság hullt, a tanúk sorában Nigg
Gáspár schlossbergi ülnök gépiesen belefulladozott Weidenhofer
esküdt dobhártyájába s a zarándokok izgalmából önfeledt bűzök
suttyantak elő, elsikkadt fagott-utánzatokkal. Az exorcizmák
könyörtelen folytatódtak. És az Ördög újra beszélt, beszélt! de
micsoda föltúlzott és elváltozott hangon a leány remegő ajkát
használva, ha merem magam így kifejezni. Mint nyilak röpködtek a
szavak, dús halmazatokban szertecikkázva. Olykor egy egész köteg,
egy egész rőzse mint egy nagy rózsa, megnyíllott millió sziromra. Ez
pokoli volt. De árnyalatok támadtak, embrionárius
színderengésekkel, mint a világ hajnalán az ég, az első ég!
Megfoghatatlan keverékekből, egyvelegekből, dörzsölgetésekből s
összetételekből az uj fények és új igék lágy ébredése volt, új hárfák
húrjain, felfrissült lelkek érhálózatán. Uram bocsáss! az ördög
megjavult! Oly üde volt, amint a szavai friss zuhatagját úgy csapta
föl, mint tört üveg lavináját, vagy szökőkutak vízsugarát, tündöklő
gyémánt-porzással a fényben. És hirtelen az a meglepő belátása,
megadása, erkölcse és filozófiája volt, mint általában az ördögöknek.
És majdnem nagy volt és majdnem szent volt így letörpülve és
megroskadva, egy főördög! Be kell vallanom, – jelentette ki – mit
bevallanom?! el kell ismernem: Isten parancsa, hogy itt kiszálljak
Seefeldben, egész nagy hieratikus udvarommal, minden
kíséretemmel, egész suite-emmel, pereputtyommal, atyámfiaival,
sógorságommal, fajtámmal és nemzetségemmel, fattyaimmal és
kölykeimmel, farkainkkal, karmainkkal, és szarvainkkal! Igenis Isten
parancsa, hogy itt kiszálljunk mind, azt a rézangyalát, ámen!
És még spontán hozzátette: Már számos csoda történt
Seefeldben, de az mind semmi fiacskám, most jön az igazi, a
főcsoda, a legnagyobb, ami valaha volt! Mi kiszállunk ördögök,
csakhogy a boszorka megtérhessen.
– Ki térítse meg? – kérdezte P. Pál elborulva.
És mind várták a választ, az egész hallgatóság, mint hű birkák,
megdermedve, egy menydörgéses ég alatt. – Semmi esetre a
lengenfeldi pap, – hangzott a leány ajkáról eltikkadva. – A bús ökör
az nem! már nem! folytatta, mind hevesebb tiltakozással. Te téritsd
meg! – konkludált P. Pálhoz fordulva és hozzátette: Isten
parancsolatja, az ördögöknek ki kell szállani!
Mire rögtön, kitünő eréllyel, az ájtatos könyörgések, biztatások,
fohászok és litániák hosszú és szaggatott teoriái következtek,
melyek során a Sátán, talán mondanunk sem kell milyen kegyetlenül
kínozta a leányt. De aztán, hirtelen, felkiáltott: Keresztények
vigyázzatok! Keresztények vessetek keresztet, most száll ki az első
csoport, most szállnak ki az első ördögök!
Egész testében megrázkódva, drága Johanna, szegény
gyermek, siralmas látványt nyujtott. Kétrét görbülve, dús feje vonagló
emlőire hullott, barackvirág pofácskája verejtékben csillogott. S
ruganyos hasa, sűrű hullámzással, valami rejtélyes csömört terelt a
gyomra felé, a honnan, hirtelen, nagy paraszti hangok böffentek elő,
elémelyedett hangsúlyozással. Úgy tűnt, hogy a lelkét készül
kihányni, fiatal lelkét egy aggmedve rosszullétével. Négy barát fogta
közre s alig tudta tartani. Holott P. Pál szigorúan megintette az
ördögöket, hogy nyugodtan szálljanak ki. Mire kisvártatva megszólalt
a főördög: Most tíz millió künn van! S csak kínozta a leányt és sokáig
csak kínozta s újra felkiáltott: Keresztények, hamar keresztet! megint
jönnek ördögök! S akkor, még keserúbb görcsökben, még
csömörletesebb hangzatokban, még visszhangosabb
szarvasbőgésekben, Johanna egyre hányta kifelé az ördögöket, s
végül egy olyan rettenetesen rekedtet szólott, olyan hosszantartó
vibrációkkal, visszhangokkal, elcsuklásokkal, fokozásokkal s
undorteljes elhangzásokkal, hogy azt lehetett volna hinni, az egész
gyomra künn van. Most megint kiszállott tízmillió! jelentette a Sátán.
S rögtön hozzátette, P. Pálhoz fordulva: No de mára gondolom elég
volt, büdös csuhás, elég! Ma nem száll ki több, ha megpukkadsz is,
egy fiaördög se több. Alászolgája!
Mire a szokásos imák kíséretében, a szent műveleteket erre a
napra befejezték.
Másnap, május 6-án, a legszebb reggel ébredt a kolostor
kertjére, minden virágra, fűszálra, glicinákra és galagonyákra és egy
olyan meghatóan kék égboltozat emelkedett, mint egy kék tetőzet,
vagy a régi naiv hitek coelum empyreuma, majdnem mesterkélt
színezésben s ügyefogyott kivitelben. És az összes hagymafajták is
finoman illatoztak a veteményes kertben, csöndes izzással a napban
s a szürke porhanyós földekben mint az ezüst és imhol Johanna
mégsem került errefelé, kedvenc csemegéi irányában, hogy jóízűen
bereggelizzen. Szegény gyermek búsan és kimerülten feküdt az
ágyban egy vaskos dunna alatt az orráig felhúzgálva, kicsi pisze
orráig, mely eltorlaszolva s elfullasztva tűzött elő s hevesen zakatolt
a mennyezetnek irányítva, a cimpák munkájával. Két barna szeme
fájdalmasan meredezett lázas fénylésekkel és dús izzadása vaskos
csöppekben gurult le a homlokáról a szeme héjára s a szemhéjáról a
pillák közé, ahol szétfolyt vagy megakadt.
De egy gyöngéd hang megszólalt a küszöbön:
– No mi az Jancsika? – kérdezte P. Pál, mert csakugyan ő volt ez
üde reggelben, nyúlánkan és virulva.
– Beteg vagyok, – sóhajtozott a leány a dunna alatt s egy nagyot
fújt és megborzongott.
De a két szeme, mint két aranygomb, csillogón kitűzött s úgy
meredt a szerzetesre, azzal az alázatos és omlatag tekintettel,
mellyel a nők, még ha lengenfeldi parasztlányok is, az ágyból
szoktak nézni.
 – Felkelni kislány! – bíztatta a szerzetes, a kísértés elől kitárva az
ajtót a ragyogó reggelre. De amint hirtelen visszanézett, a tekintete
bársonyos siklásával egyenest a leány szemébe, szegény elepedt
teremtés az ágyban, majdnem felsikoltott. Rögtön rúgott egyet a
dunnán s a karját a feje fölé csapva, egy nagyott nyujtózott s pirosan
ásított, mint egy kölyökpárduc.
– No nézz csak, nincs semmi bajod! – szólott P. Pál vidáman s a
kerti fények mind feléje sugárzottak, amint bús feje az ajtófának
hajlott. A homlokának bronzszínei, az egész arcának félisten-
mámorossága merő aranyban derengett a nap egy ferde
sugártörésében és ajkának keserű vonalzása, egy aszkéta-száj
keménységéből lágy áhitatba olvadt, amint hirtelen és gyors
ütemben a praeceptát mondta. Rögtön, Johanna, üdén, mint egy
princesz kiszökött az ágyból, jószagú gőzökben, ami a felhányt
ágyneműekből szállott, mint egy szagos felhő, langyos pára,
fiatalság testi bokrétája. P. Pál még ki se lengett az ajtón s már ott
állt a leány, övig eresztett ingével egy mosdótál előtt s csapkodta
nagy vígan a vizeket magára, friss mellei rugalmas játékával,
harmatos megborzongásával, apró vízcsöppeket hullajtva rózsaszín
mazsolákból, márvány daganatok csucsán. Gyorsan felöltözött,
kiszaladt a kertbe egyenest a hagymákhoz s ott jóízűen
megreggelizett.
Délfelé megint a templomban voltak az összes környékbeli
népek, zarándokok, kegyes barátok s hivatalos személyiségek és
ezúttal drága jó öreg Wolff Ferdinandus, pater sacristae is megjelent,
kilencven esztendős üdeségében és bágyadtan, mint egy fiatal, nagy
kopasz sárga fejével tele horpadásokkal és kidudorodásokkal, mint
egy hajdani üst és hámló nyakával, mint egy saskeselyű. Hírneves
és szakavatott démonológus, egy hárfaművész kézlejtésével vett
részt a rituálékban, kis pontos mozdulatokkal szűk határokba
keretelve, lekötve, leszögelve, halálosan elmélyedve, minden
mozgásában mintegy gombostűkre fölfeszítve, rendkívüli aggastyán,
olyan kerek sárga szemmel, mint egy kakas, tekintet nélkül s
micsoda tekintettel!
 Az exorcizmák folytatódván, ez megint csak a régi kérdések
sorozata volt. A válaszok sem változtak. A második kérdésre még
nyolcvan millió ördögöt jelentett a Sátán, viszont a harmadikra s a
negyedikre semmi újat nem mondott. Az ötödik kérdést maga P.
Wolff Ferdinandus kockáztatta meg, nyilván ambicióból, hogy egy
ilyen nagy személyiséggel, mint a Sátán, ő maga is beszélhessen.
De pityergő instanciájára olyan gyalázatos, lesújtó és vérig sértő
választ kapott, hogy a füle kétfele állt és rézüst feje megforgott a
vállán.
Mire P. Pál aggódva bár, de fölényesen megismételte a kérdést.
A főördög látszólag megnyugodva s megbocsájtva fentnevezett
aggastyán hivatlan beavatkozását, egyszerűen így felelt: Én péntek
előtt nem szállok ki. Előbb mindenki kiszáll, az összes ördögök
kiszállnak, a gnómok, sellők, szellemek, djinek, szilfek, ondinák,
hölgyek és szalamanderek s csak akkor szállok ki én, egyedül, mint
egy úr! Még pedig éjfélkor. Úgy éjfél és egy óra között. Mert én
vagyok az éjszakai ördög!
Még alig fejezte be s Johannát újabb kínok gyötörték. Mélyen
lehajtva a fejét a szemek merev kidülledésével s a száját kitárva,
mint egy kaput, a hányási ingernek és izgalomnak olyan baljóslatú
hangjait, bégetéseit, triolláit, tremolláit, hörgéseit és csuklásait
hallatta megint, hosszan kitartó orgonapontokban, hogy az egész
templomi társaságot, az összes gyomrokat és emésztő-
készülékeket, valami szuggesztív és ellenálhatatlan ragály
formájában, hasonló rosszullét fogta el. Az általános és kollektív
böffentéseknek olyan kórusa támadt, a gyakori magánszólamoknak
egyéni kiválóság szerint, színezés és hangszerelés szerint való
mélybe és magasba szökésével, hogy Izrael legdúsabb akkordjait
felülmúlta, Jeruzsálem szombati ebédjein. Ez nagyon tetszhetett az
ördögnek, mert vidáman felkiáltott: Most megint öt millió kiszállott!
Mind csupa lusta és büdös ördögök, akik jelen voltak, mikor a
latrokat felfeszítették! S kisvártatva újra süvített: Megint öt millió! Ez
mind csupa szárnyas disznó! Keresztények, vessetek keresztet!
Ijedten, megejtve, mind sűrűn hintették a keresztet, gépies
kézlejtéssel magukba szállva, izzadva, földúlva, egymásba torlódva,
a mozdulatok nádsuhogásával. Megint tízmillió! – kiáltott az ördög,
miközben Johanna a gyomra legmélyéről, e mélységnek is a
fenekéről, egy oroszlánbarlang basszusát hallatta. Mire a Sátán
rögtön jelentette: Ma már nem száll ki több! P. Pál gyorsan
interveniált: Micsoda jelét fogod adni annak, hogy már kiszállottál?
kérdezte újra. – A keresztény leányzó sírni fog, – felelte az ördög. P.
Pál tiltakozott s más jelet kért, a praeceptivát alkalmazva. Sírni fog
az örömtől, csacsi! – hadarta az ördög. Mondtam már, ujjongani fog!
Anyává lesz, te buti buta! – A keresztények szomorúak, ha boldogok,
jegyezte meg P. Pál fanatikus türelmetlenséggel. – Hát nem bánom,
– felelte az ördög, – nekem már úgy is befellegzett. Legyen, ahogy
te akarod. Pénteken éjfélkor a leányzó szomorú lesz. Ki bánja a
szavakat? Olyan lesz, amilyennek csak akarod!
P. Pál megremegett és nem felelt. Egy percig az ajkát harapdálta
s elborult tekintetét, a könnyei fátyolán át, agg Pater Ferdinandusra
szegezte, aki az oltár mellől tűzte elő kősárga szeme meredezését,
egy végtelenség ürességével.
– Alligatio diaboli est non permitti – hebegte Szent Ágostonnal az
öreg s mohón vakart a füle mellett. No, de mi lesz a lengenfeldi
tehenekkel? – kérdezte még nyögdécselve, mert mindenről
informálva volt. – Ezeket te hágd meg, – felelte gorombán az ördög,
– ha már olyan kiváncsi vagy!
Oh persze, iróniája az volt, rabelaisi gúnyja e gazfickó
Szellemnek! Az észjárása ötletes gyalázatosságát, lubrikus
szájaízét, semmi sem jellemezheti jobban e föntidézett
epigrammánál, mely szinte átsüvített a levegőn! Gondolom,
fölösleges föstenünk itten az egész templomi gyülekezet
megbotránkozását, hüledezését e tárgytalan és szatirikus biztatásra,
mely sötét tartalmában a legsötétebb századok vérfertőző
obszcenitásait idézte, egyptomi és kopta emlékeken át, arról nem is
szólva, mennyire sértett egy aggastyánt. De az emberi gyöngeség,
gyarlóság és szemérmetlenség szempontjából föl kell jegyeznünk,
hogy elszórva bár, de voltak, akik röhögtek is e becstelenség
hallatára! Gyászos tünet! De a mi a legszomorúbb, hogy főleg nők
röhögtek.
 Másnap, május 7-én, szerdán, annyi nép jött be a környékről,
lázas-lobogós sietségben és izgalomban, hogy alig fért be a
templomba. Ebben a fokozódó, sőt felcsigázott érdeklődésben,
lihegő tömegek tülekedésében és tolakodásában, hogy a templomba
bejussanak, a közepesebb megfigyelő is rögtön fölfedezhette,
sajnos, a Sátán tegnapi kiszólásainak felejthetetlen sikerét és ama
gonosz ösztönök és kíváncsiságok virúlását, mely mára is hasonló
imfámiákat remélt. És ezzel egyetemben fölfedezhette a minden
fajtájú disznóságok örök hatását és delejes erejét az emberi
lelkületre. Ez a szigorú megállapítás nem vonatkozik természetesen
a tanúk sorában borongó törvényszéki ülnökre és esküdtekre, akik a
maguk nyárspolgári erkölcsösségénél és világnézleténél fogva
semmit sem élvezhettek abban a pillanatban, mikor kötelességüket
teljesítették. Hasonlóképen nem érheti vád azt a két
Reverendissimus Patrest, akik távoli remeteségükből csoszogtak elő
vándorszandáljaikon, névszerint V. P. Subprior Wildmann Pantaleont
és R. P. Weinberger Cosmast, fekete lábakkal, igazi szentek! Az
általános rokonszenv feléjük fordult s a zarándokok bűze rögtön az ő
illatuk felé sodródott, szimpatikus egyesüléssel.
A kérdések megismételtetvén, a Sátán válasza annyiban
változott, hogy az ördögök számát hatvan millióra tette. De aztán
rögtön felkiáltott, még mielőtt a szent műveletek megkezdődhettek
volna s nevezetesen a múlhatatlan ostya felmutatható lett volna:
Beszélni akarok! Hagyjatok engem beszélni! Egy félóráig akarok
beszélni! Fogalmatok sincs róla, milyen kitünő szónok vagyok! De
rögtön P. Prior tiltakozni próbált, miközben egy-egy levélrezgésnyi
kézlegyintése egész erejét kimerítette. Már fürgébben és üdébben
protestált P. Wolff Ferdinandus, sárgaréz kezét a Johanna szájára
illesztve mint egy lakatot, a körmös ujjak izgatott ficánkolásával a
leány orrlyukai körül, hogy ezeket is betapassza. A távoli remeték is
meginogtak szandáljaikon s zajosan tapostak el egy-egy útszéli
csigaházat, ami a lábukhoz tapadt. Mindez nem használt. Mindenki
remegett, várt, figyelt, mindenki érezte itten, hogy az ördög a
győztes és az ördög az erősebb és P. Pál fölsóhajtott, elegáns
melankóliákban. Ez is hiába volt. Köpködve s lefújva a csontos kezet
s a violaszín körmöket, mint a pelyheket, az ördög beszélt, beszélt, a