Marian Devotion Among the Roma in

Slovakia: A Post-Modern Religious

Response to Marginality 1st ed. Edition
Tatiana Zachar Podolinská
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/marian-devotion-among-the-roma-in-slovakia-a-post-
modern-religious-response-to-marginality-1st-ed-edition-tatiana-zachar-podolinska/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Seapower in the Post-modern World 1st Edition Basil

Germond

https://ebookmass.com/product/seapower-in-the-post-modern-
world-1st-edition-basil-germond/

Religious Interactions in Modern India 1st Edition

Martin Fuchs (Editor)

https://ebookmass.com/product/religious-interactions-in-modern-
india-1st-edition-martin-fuchs-editor/

Post-Crisis European Cinema: White Men in Off-Modern

Landscapes 1st ed. Edition György Kalmár

https://ebookmass.com/product/post-crisis-european-cinema-white-
men-in-off-modern-landscapes-1st-ed-edition-gyorgy-kalmar/

Religious Ethics in the Market Economy 1st ed. Edition

Karl G. Jechoutek

https://ebookmass.com/product/religious-ethics-in-the-market-
economy-1st-ed-edition-karl-g-jechoutek/
The Early Modern Dutch Press in an Age of Religious
Persecution: The Making of Humanitarianism David De
Boer

https://ebookmass.com/product/the-early-modern-dutch-press-in-an-
age-of-religious-persecution-the-making-of-humanitarianism-david-
de-boer/

Roma Voices in History: A Sourcebook (multilingual)

Elena Marushiakova

https://ebookmass.com/product/roma-voices-in-history-a-
sourcebook-multilingual-elena-marushiakova/

A Companion to American Religious History 1st Edition

Benjamin E. Park

https://ebookmass.com/product/a-companion-to-american-religious-
history-1st-edition-benjamin-e-park/

Romance in Post-Socialist Chinese Television 1st ed.

Edition Huike Wen

https://ebookmass.com/product/romance-in-post-socialist-chinese-
television-1st-ed-edition-huike-wen/

How to Fall in Lust with a Devil (Deceit & Devotion

Book 3) Lola Glass

https://ebookmass.com/product/how-to-fall-in-lust-with-a-devil-
deceit-devotion-book-3-lola-glass/
Marian Devotion Among
the Roma in Slovakia
A Post-Modern Religious
Response to Marginality

Tatiana Zachar Podolinská

Marian Devotion Among the Roma in Slovakia
 Tatiana Zachar Podolinská

Marian Devotion
Among the Roma in
Slovakia
A Post-Modern Religious Response to Marginality
Tatiana Zachar Podolinská
Institute of Ethnology and Social Anthropology
Slovak Academy of Sciences
Bratislava, Slovakia

ISBN 978-3-030-56363-9    ISBN 978-3-030-56364-6 (eBook)

https://doi.org/10.1007/978-3-030-56364-6

© The Editor(s) (if applicable) and The Author(s), under exclusive licence to Springer
Nature Switzerland AG 2021
This work is subject to copyright. All rights are solely and exclusively licensed by the
Publisher, whether the whole or part of the material is concerned, specifically the rights of
translation, reprinting, reuse of illustrations, recitation, broadcasting, reproduction on
microfilms or in any other physical way, and transmission or information storage and retrieval,
electronic adaptation, computer software, or by similar or dissimilar methodology now
known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this
publication does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are
exempt from the relevant protective laws and regulations and therefore free for general use.
The publisher, the authors and the editors are safe to assume that the advice and information
in this book are believed to be true and accurate at the date of publication. Neither the pub-
lisher nor the authors or the editors give a warranty, expressed or implied, with respect to the
material contained herein or for any errors or omissions that may have been made. The
publisher remains neutral with regard to jurisdictional claims in published maps and institu-
tional affiliations.

Cover pattern © Melisa Hasan

This Palgrave Macmillan imprint is published by the registered company Springer Nature
Switzerland AG.
The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland
 Preface

Post-modern societies are still working with the concept of ascribed collec-
tive identities, classifying people into groups that are supposed to share
certain common characteristics and even predispositions.
The spontaneous classification, based on folk taxonomies and intuitive
folk sociology, serves as a basic roadmap in our daily lives. For us, it is
important to know where we fit the most in order to develop our second-
ary networks in the ‘bubbles’ of safety for sharing joy, fears, and sorrows.
Both individually and collectively constructed ‘bubbles’ serve as reservoirs
of our social and symbolic capital, which we mobilise when seeking sup-
port, active interventions, or protection.
However, during the process of our socialisation, we become familiar
with learned classification that serves as an instrumental tool for both priv-
ileging and peripheralising groups and communities based on race, ethnic-
ity, religion, gender, age, and so forth, the members of which may face
multiple prejudices and stereotypes. Therefore, on the one hand, learned
classification gives us an approach to collective memory and inherited tra-
dition and the culture of both ancestors and living group members. At the
same time, however, it may serve for the shaping of exclusivist political and
discursive ism-ideologies—for example, racism, nationalism, ethnocen-
trism, sexism, and ageism.
This book exemplifies such group peripheralisation through specific
examples of Roma communities in Slovakia, which are marginalised based
on ethnic, social, and religious principles. More precisely, this book
explores how they cope with marginalisation, creating their islands of

v
vi PREFACE

marginal centrality, and the role of the post-modern Virgin Mary in this
internal process of self-centralisation.
The Virgin Mary herself has successfully managed her way ‘from the
periphery to the centre’, becoming a pivotal figure of Catholic and
Orthodox Christianity in the twentieth century. She could even be denoted
as one of the most crucial influencers of the Christian world of the twen-
tieth century, shaping the special branch of theology—Mariology—as well
as ruling papal acts. She has successfully survived mandatory atheism in
communist countries as well as liberalism, de-traditionalisation, and secu-
larisation of Western societies by enchanting the world with her appari-
tions, miracles, and wonders.
The book explores how Marian devotion represents both the continu-
ation of tradition and the restoration of interrupted tradition, fluidly mix-
ing pre-modern and ultra-modern elements of beliefs and practices with
the grassroots stream of post-modern Christianity.
At the same time, the book illuminates how Mary became the voice of
those on the periphery, being the pillar of nation-building processes, fight-
ing for the cultural and ethnic rights of peripheral ethnic groups and
nations. In order to better approach the people She speaks to and for,
Mary became ethnicised (ethnically transcribed) and enculturated (cultur-
ally translated). The book particularly exemplifies the devotion of post-­
modern Mary among the Roma in Slovakia, approaching her ethnicised
and enculturated forms (Chocolate Marys), and explores her potential for
helping the Slovak Roma on their own path ‘from the periphery to the
centre’.
The idea to write the book on the post-modern Virgin Mary with a
focus on her potential of becoming a herald of endogenous Romani eman-
cipation in Slovakia was conceived at the end of 2019, on the shore of the
charming fishing village of Crail on the East Neuk coast of Scotland,
washed by the massive, cold waves of the North Sea. I remember the
enthusiastic and enriching discussions with my friend, tutor, and personal
couch, Prof Elena Marushiakova from University of St Andrews, during
our evening walks among the raindrops, inseparably mixed with the salty
ocean aerosol, the soft fragrance of the sand, and the odours of decaying
algae, crabs, and other marine animals. In the course of these discussions,
I had the opportunity to crystallise my deep and fascinating, long-term yet
still dispersed, unencapsulated field experiences. When I later, seemingly
by accident, discovered—hidden around the corner in a nearby wall-­
garden of Kellie Castle—an impressive and timeless statue of the Virgin
 PREFACE vii

Mary Stella Maris [Lat., ‘Star of the Sea’], the patroness of seamen and
fishermen, for me, it was as if I had suddenly received a compass and final
order to undertake the mission of writing this book.
This book uses multifocal lenses, combining both the macro- and
micro-perspective. For me, as the author, the fluent changing of focus was
both exciting and challenging. And so, in this book, I am offering an
eagle’s-eye view, focused on distant, theoretical horizons, while maintain-
ing the main line of my argument. My approach combines a detailed,
earthly perspective of ethnographic research and pinpoints the intimate
details and private experiences of the lives of particular individuals. In this
regard, I invite the reader to collaborate in the creative reading of this
book in order to (re)interpret and (re)evaluate the offered thoughts and
data, as well as to potentially give them new horizons and perspectives.
I would like to thank the Slovak Academy of Sciences (SAS) for grant-
ing the SAS-ERC Scholar Visiting Fellowship (September–November
2019) and University of St Andrews for receiving me as a hosting scholar.
I would also like to acknowledge my home institution, the Institute of
Ethnology and Social Anthropology of SAS in Bratislava, for its continu-
ous support and working opportunity. A special thank-you goes to the
VEGA grant agency for funding the ‘Ethnographic Research of Non-­
religion and Secularism in Modern Slovak Society–Life Trajectories and
Stories’ (VEGA grant No. 2/0060/19) and the Slovak Literary Fund for
granting the Creative Writing Scholarship that enabled me to finish the
manuscript. I especially thank Prof Tomasz Kamusella from University of
St Andrews for reading and commenting on my proposal, an anonymous
reviewer for a positive recommendation, and, last but not least, the
Editorial Board of Palgrave Macmillan for accepting my proposal. My
thanks also go to the translator and proofreader of the manuscript, Judita
Takáčová, as well as to the native speaker of English, Michael Sabo. For
scientific insight, meticulous reading, and commenting on several versions
of the manuscript, I am particularly thankful to Prof Elena Marushiakova.
I would like to acknowledge my parents Mária and Ladislav, my hus-
band Martin, and my sons Sebastián and Damián, for their love and sup-
port. My greatest thank-you is reserved for Mary and all the people She
accommodates in the centre of her loving heart.

Bratislava, Slovakia Tatiana Zachar Podolinská

June 25, 2020
 Contents

1 Traces of the Virgin Mary in the Modern World  1

2 Romani Christianity in Slovakia: Religiosity of Those on

the Periphery 41

3 Marian Devotion Among the Roma in Slovakia:

Ethnicised and Enculturated Mary 75

4 Marian Apparitions Among the Roma: From the

Periphery to the Centre121

Index 153

ix
 List of Figures

Fig. 3.1 Fresco of the Holy Family above the stove in the kitchen.
Rokycany. (Photo: © T. Zachar Podolinská, 2006) 81
Fig. 3.2 Domestic altar in the living room decorated with plastic flowers.
Svinia (Household 1). (Photo: © T. Zachar Podolinská, 2006) 82
Fig. 3.3 Holy corner in the living room. Žehňa (Household 2). (Photo:
© T. Zachar Podolinská, 2006) 83
Fig. 3.4 Holy corner in the living room. Abranovce. (Photo: ©
T. Zachar Podolinská, 2006) 84
Fig. 3.5 Holy corner in the kitchen with a new-born sleeping under the
protection of the Virgin Mary. Žehňa (Household 2). (Photo:
© T. Zachar Podolinská, 2006) 85
Fig. 3.6 Various statuettes of Jesus and the Virgin Mary as part of the
living room secretary. Abranovce. (Photo: © T. Zachar
Podolinská, 2006) 86
Fig. 3.7 Holy corner/altar arranged on top of the TV in the kitchen.
Žehňa (Household 2). (Photo: © T. Zachar Podolinská, 2006) 87
Fig. 3.8 Corner with a TV in the living room, decorated with plastic
flowers in a manner of a holy corner. Rokycany. (Photo: ©
T. Zachar Podolinská, 2006) 88
Fig. 3.9 Wall fresco with the Virgin Mary and child in the bedroom.
The adjacent corner contains family photos, a TV, and a
tape-recorder with radio. Žehňa (Household 3). (Photo: ©
T. Zachar Podolinská, 2006) 89
Fig. 3.10 ‘Holy corner’ arranged like an altar, richly decorated with
plastic flowers. The statues of Mary and Jesus were moved out
of composition after the householders’ conversion to the local

xi
xii LIST OF FIGURES

Apostolic Church. Rokycany (Household 1). (Photo: ©

T. Zachar Podolinská, 2006) 90
Fig. 3.11 ‘Holy corner’ in the living room. Statues of the Virgin Mary
and Jesus were moved out after the conversion to the local
Apostolic Church. The wall-­poster [Slov., nástenka] with the
photos of family members is still attached to the ‘holy place’.
Rokycany (Household 2). (Photo: © T. Zachar Podolinská, 2006) 91
Fig. 3.12 Wall-poster [Slov., nástenka] composed of family photos mixed
with prayer cards and other religious pictures stuck on carton.
Uzovské Peklany ̌ (Household 1). (Photo: © T. Zachar
Podolinská, 2006) 92
Fig. 3.13 Wall fresco of the Holy Family in the kitchen, painted by
Author 1. Rokycany. (Photo: © T. Zachar Podolinská, 2006) 93
Fig. 3.14 Wall fresco of Madonna with a child in the living room, painted
by Author 1. Svinia (Household 2). (Photo: © T. Zachar
Podolinská, 2006) 94
Fig. 3.15 Wall fresco of the Virgin Mary, painted by an Author 1.
Prešov-­Tehelňa (Household 1, living room). (Photo: ©
T. Zachar Podolinská, 2006) 95
Fig. 3.16 Wall fresco of the Holy Family in the kitchen, painted by
Author 2. Terňa. (Photo: © T. Zachar Podolinská, 2006) 96
Fig. 3.17 Painting of Madonna and child on a piece of carton. Author 3.
Uzovské Peklany ̌ (Household 1). (Photo: © T. Zachar
Podolinská, 2006) 97
Fig. 3.18 Pencil drawing of the Saint Therese of Lisieux devoted as the
Virgin Mary on the wall in the kitchen. Malý Slivník-­
Furmanec. (Photo: © T. Zachar Podolinská, 2006) 98
Fig. 3.19 Wax and pencil drawing of Jesus on the wall in the kitchen.
Malý Slivník–Furmanec. (Photo: © T. Zachar Podolinská, 2006) 99
Fig. 3.20 Façade covered with holy pictures of Jesus and the Virgin Mary.
Raslavice. (Photo: © T. Zachar Podolinská, 2006) 105
Fig. 3.21 Roma domestic chapel of the ‘Holy Trinity’. Žehňa
(Household 1). (Photo: © T. Zachar Podolinská, 2006) 108
Fig. 3.22 ‘Triple Mary’. Three identical statues of the Virgin Mary, which
should multiply her power in a hostile (Pentecostal)
environment. Žehra–Dobrá Vôla. ̌ (Photo: © T. Zachar
Podolinská, 2007) 109
Fig. 3.23 Iconography of the Virgin Mary and female Saints in Romani
households. (Podolinská research 2006–2007) 110
Fig. 3.24 Woodcut by Author 4 from Jarovnice. In addition to the dark
skin colour, Mary and Jesus also have Romani facial features.
Jarovnice. (Photo: © T. Zachar Podolinská, 2006) 111
 LIST OF FIGURES xiii

Fig. 3.25 Detail of a wall fresco in the kitchen (See Fig. 3.16). The Virgin
Mary is depicted with dark skin and with the face of a Roma-like
woman. Terňa (Photo: © T. Zachar Podolinská, 2006) 112
Fig. 3.26 Dark-­skinned Madonna coloured at home. Svinia (Household
3). (Photo: © T. Zachar Podolinská, 2006) 113
Fig. 3.27 Dark-­skinned Madonna and child. Jarovnice. (Photo: ©
T. Zachar Podolinská, 2006) 114
Fig. 3.28 Tapestry of Our Lady of Guadalupe in the kitchen. Žehňa
(Household 2). (Photo: © T. Zachar Podolinská, 2006) 115
 CHAPTER 1

Traces of the Virgin Mary

in the Modern World

Abstract In this chapter, we will trace how the Virgin Mary herself has
successfully managed her way ‘from the periphery to the centre’, becom-
ing a pivotal figure of Catholic and Orthodox Christianity in the twentieth
century. We will approach the Marian devotion as representing both the
continuation of tradition, as well as the restoration of interrupted tradi-
tion, fluidly mixing pre-modern and ultra-modern elements of beliefs and
practices with the grassroots stream of post-modern Christianity. We will
seek testimonies of those who believe in her direct interventions in the
world, causing, for example, miraculous healings and other miracles. We
will explore how her messages impact the Church, including the popes
and the highest clergy elite. We will examine the ways people believe in her
potential to share her sacrum with shrines, statues, images, and other
devotional objects. We will discover how Mary became the voice of those
on the periphery, being the pillar of nation-building processes, fighting for
the cultural and ethnic rights of peripheral ethnic groups and nations. We
will illuminate, how She has successfully survived mandatory atheism in
communist countries as well as liberalism, de-traditionalisation and secu-
larisation of Western societies, keeping enchanting the world with her
apparitions, miracles, and wonders.

Keywords Marian devotion • Modern Mary • Post-modern religiosity

• Post-communist Mary • Traditional Mary

© The Author(s) 2021 1

T. Zachar Podolinská, Marian Devotion Among the Roma in Slovakia,
https://doi.org/10.1007/978-3-030-56364-6_1
2 T. ZACHAR PODOLINSKÁ

Although Jesus had only one Mother, and there is only one Virgin Mary,
tracing her mundane faces and varieties of her devotion across the centu-
ries and continents has led us to the conclusion that there are as many
Marys as there are people and nations who are devoted to her. Along with
the spread of Christianity, her role through the ages has become more
central, her presence more visible, and her voice more audible.
With the help of mass-media communication, new forms of transport,
and the ever-growing ease of mobility in the twentieth century, She, as the
Mother of Jesus, has become the leading figure of global missionary activi-
ties, captivating the world with her public and globally addressed messages
(Chapman 2000). Her popularity at the beginning of the twenty-first cen-
tury is sometimes compared to those of pop-culture ‘megastars’ (Hermkens
et al. 2009, p. 1).
From a strictly scientific point of view, the Virgin Mary, being herself a
transcendent entity, cannot be traced. Anyhow, we can trace her based on
her mundane ‘imprints’ in the ‘real world’ and human lives. Thus, we can
talk to people and seek testimonies of those who believe in her direct
interventions in the world, causing, for example, miraculous healings and
other miracles. We can follow statistics of how many people in the world
are on the move because of Mary. We can explore how her messages
impact the Church, including the popes and the highest clergy elite. We
can examine the ways people believe in her potential to share her sacrum
with shrines, statues, images, and other devotional objects. We can explore
how her devotion has changed the symbolic map of the world, giving
importance to the places which were formerly considered nowhere. We
can trace the ways of her enculturation by local people, being venerated as
a European, Indian, African, Asian, or Roma woman, or the intriguing
ability of people to accommodate her in nearly every place, time, condi-
tion, or circumstance. Therefore, tracing the implicit faces of Mary mir-
rored in the mundane world, we also trace the faces of the people who
believe in her as the Divine Mother of Christ and ultimate Love.

‘The Virgin Mother’: The Conceptual Roots

of Tradition

Her person is veiled with the mystery of being both the Immaculate (ever)
Virgin and the human Mother of Jesus, who is also the Son of the Celestial
Father (God). The enigma of her being both a Virgin and a Mother has
 1 TRACES OF THE VIRGIN MARY IN THE MODERN WORLD 3

compelled scholars of religious studies to make multiple phenomenologi-

cal comparisons with other pre-Christian and non-Christian female deities
of the Great Mother Goddess type.
In this context, it is also interesting that the Third Ecumenical Council
(431 A.D.) was held at the Church of Mary in Ephesus, Anatolia, the for-
mer important centre of the cult of Artemis. The council condemned the
teachings of Nestorius on the Virgin Mary for being only the Christotokos
[Gr., ‘The Christ-bearer’] and proclaimed her to be the Theotokos [Gr.,
‘The God-bearer’]. Some scholars believe that Mary was declared the
Mother of God and was allowed to be venerated as such because of the
urgent need of the post-Hellenistic world for a heavenly feminine principle
as a compromise with pagans so that Christianity could become acceptable.
In her study, M. Rigoglioso (2010, pp. 51–65) noted that various
female deities of Graeco-Roman antiquity were conceived as Virgin
Mothers in the earliest layers of their cults. The Christian idea of Mary as
the Virgin Mother of God has many similarities to the Graeco-Roman con-
cept of the Great Goddess as the simultaneous embodiment of three
female aspects—the Ever-Virgin, Holy Bride/Wife of the Father (God),
and the Great Mother of the Son of God—unified in one divine person.
The figure of the Virgin Mary has also been explored in the post-­
conquest Maya context as a hybridised form of the pagan concept of ritual
sexuality, as well as the Christian formulation of virginity prescribed by
colonial Spanish Catholicism. In this context, P. Sigal (2000) explored
how the Moon Goddess of Yucatec Maya was culturally conflated with the
Virgin Mary, thus becoming a hybrid Christian symbol. Sigal speaks about
conceptual translation and describes how the Maya Moon Goddess lost
her original meaning and how the Spanish Virgin Mary was reformulated
into the final hybrid Goddess figure—The Unvirgin Virgin.
On the European continent, the Virgin Mary has flexibly absorbed the
elements and ritual functions of many local female pre-Christian god-
desses; just to mention the cult of Baba [Srb., ‘the Great Mother’] in
Serbia (Petrović 2001), or the connection of Mary with the so-called
Boldogasszony [Hung., ‘Blessed Woman’] in Hungary, which is a special
Hungarian denomination of the Virgin Mary and also the alleged Mother
Goddess of the ancient Hungarians (Kis-Halas 2019).
4 T. ZACHAR PODOLINSKÁ

The Traditional Virgin Mary

Traditionally, Mary was perceived to be a powerful Protector and Healer,
mediating celestial protection and miraculous healings. In this respect, She
is connected in traditional European popular religious cultures with
diverse healing herbs and aromatic flowers used for healing or to symbolise
some aspect of her personality. She also has a strong connection with heal-
ing springs and wells, absorbing the pre-Christian cults of healing waters
connected with local water spirits. In her cult and imagery, the astral sym-
bolism is deeply inherited. Finally, She is also believed to be the reason
behind specific miracles—sun-miracles, as well as miracle-performing
icons, paintings, and statues.

Marian Flowers
Originally, flowers and plants were named after ancient pagan deities
(Schroedel and Schroedel 2006). During the fourth century, Saint
Ambrose referred to the Virgin Mary as ‘the rose of modesty’. The
Venerable Bede (673–735 A.D.) wrote of the white lily as the emblem of
the Virgin Mary, symbolising the purity of Mary’s body and the glory of
her soul, as She was assumed into heaven. Later, Saint Bernard
(1090–1154 A.D.) praised the Virgin Mary as ‘delightfully blooming with
the beautiful flowers of every virtue, among which three are exquisite:
primarily, the violet of humility, the lily of chastity, and the rose of charity’
(Mellon 2008).
In the Medieval era, hundreds of flowers were named after the Virgin
Mary. Among these, some of the most important were the rose [Lat., Rosa
canina] as the emblem of Mary’s love of God; the white lily [Lat., Lilium
candidum; ‘Madonna lily’], symbolising her purity; the myrtle [Lat.,
Myrtus communis], her virginity; and the marigold [Lat., Calendula offici-
nalis], her heavenly glory (Herbs and Flowers…, n.d.).
Roses and lilies both played a prominent part in apocryphal medieval
literature about the Assumption of the Virgin Mary. ‘The Assumption
lily’, also called the ‘August lily’, blooms during August and is therefore
associated with Assumption Day on August 15, the most prominent feast
of the Blessed Mary celebrated today.
In the Medieval era, little gardens devoted solely to the cultivation of
the plants associated with Mary were created, which are called Saint Mary’s
Gardens, or Mary Gardens. Even today, there are blogs and websites for
 1 TRACES OF THE VIRGIN MARY IN THE MODERN WORLD 5

passionate devotees with instructions on how to create one’s own Mary

Garden by cultivating flowers that are symbolically connected with Our
Lady (Get Inspired…, 2017).
The deeply rooted medieval flower symbolism has also been transmit-
ted to the New World. The Christian colonisation of the New Continent
resulted in the association of native wild plants with symbolic Marian
names (Herbs and Flowers…, n.d.).
After the Reformation, many traditionally Marian flowers were renamed
in Protestant countries, or in some cases, their connection with Mary
became less obvious; for example, the ‘Milk Thistle’ was known as ‘Our
Lady’s Milk Drops’, and the ‘forget-me-not’ as ‘Our Lady’s Eyes’
(Schroedel and Schroedel 2006).
The medicinal aspect of Marian plants and flowers is also strongly pres-
ent. In some apparitions, the Virgin Mary herself pointed to several plants
and flowers and explained how they could be used for healing (e.g. during
an apparition in Vietnamese La Vang in 1798; Schroedel and Schroedel
2006). In many other cases, her name—following the traditional belief in
her spiritual and physical healing powers—is nowadays also associated with
local plants and herbs used for traditional healing (lily, rose, marigold,
rosemary, alchemilla, chamomile, lavender, mint, etc.).
In Slavic regions, there is a particular abundance of flowers and herba-
ceous plants connected with the Virgin Mary. The names of flowers from
Slavic ethno-botanic taxonomies of which a few are worth mentioning are:
Bogorodka and Bogorodnaya trava in Russia, Bogorodičina trava [Lat.,
Hypericum perforatum] in Serbia, and Bogorodichno cvete [Lat., Lonicera
Caprifolium] or Bogorodichka in Bulgaria (Kolosova 2011), in folk imag-
ery connected with the stars [Lat., Callistephus genus belongs to the
Asteraceae family; asters being traditionally associated with stars]. Likewise,
many other flowers associated with fragments of folk Marian legends com-
bined with some kind of visual similarity can be listed—for example, ‘com-
mon chicory’ being interpreted as a skirt of the Mother of God [Lat.,
Cichorium intybus]; ‘dead-nettles’ [Lat., genus Lamium] or ‘touch-me-­
not balsam’ [Lat., Impatiens noli-tangere] as her slippers; ‘great mullein’
[Lat., Verbascum Thapsus] as her pigtails; ‘common vervain’ [Lat., Verbena
officinalis] as her cupcakes; ‘Saint John’s wort’ [Lat., Hypericum
Perforatum]; ‘Carthusian pink’ [Lat., Dianthus carthusianorum] as her
tears; ‘chickpea milkvetch’ [Lat., Astragalus Cicer] as her hair; ‘bogbean’
[Lat., Menyanthes trifoliata] as Mary’s spoon; and ‘Lady’s bedstraw’ [Lat.,
Galium verum] as her straw.
6 T. ZACHAR PODOLINSKÁ

With regard to herbaceous plants, which are specifically associated with

the Virgin Mary in Slavic regions, we should also mention ‘Mary’s flower’
[Lat., Anastatica hierochuntica]—known as Ruchka Bozhskoy Materi
(Ukraine) [Ukr., ‘The Little Hand of the Mother of God’] or Bogorodicha
rachichka (Bulgaria) [Bg., ‘The Little Hand of the Mother of God’], con-
nected with a folk Marian legend mentioning flowers which emerged from
the spots where Mary touched the ground with her hands when delivering
the Jesus child. The plant is thus used in traditional Balkan folk medicine
to relieve the pain of childbirth or severe menstruation pain (Kolosova
2011). From a myriad of other Marian flowers with an important, offi-
cially recognised medicinal effect, the ‘Mary’s Thistle’ [Lat., Silybum
Marianum], which is used for the healing and recovery from liver diseases
is worth mentioning.

Marian Springs and Wells

In her cult, the aquatic element is deeply rooted. In numerous cases, She
is connected with healing waters, springs, and baths. There are several that
can be mentioned, for example, Lourdes, where pilgrims can drink from
the spring that the Virgin directed Bernadette to locate at the base of the
grotto, as well as wash in the baths where miraculous cures have taken
place; the miraculous fountain of La Salette in France, the springs of
Fatima in Portugal, and so on.
It is remarkable to consider the number of healing springs associated
with the Virgin Mary all over the world: for example, in places such as
Vailankanni (sixteenth century, India), Banneux (1933, Belgium), a heal-
ing water fountain near the House of Mary in Ephesus (Turkey), or San
Nicolás de los Arroyos (1983, Argentina), near the Parana river. Another
apparition of the Virgin Mary in Betania in 1976 (Venezuela) occurred
near a healing waterfall. Mary appeared in Yankalilla in 1994 (Australia)
and acted as a guide to a local healing stream. The healing spring discov-
ered in the nineteenth century in El Santuario de Chimayo—nestled in the
Sangre de Cristo Mountains in New Mexico—is often called the ‘Lourdes
of America’ (examples extrapolated from Varner 2009, pp. 165–171).
In Eastern Orthodox Christianity, the Mother of God [Gr.,
Theotokos=‘God-Bearer’] is frequently compared with a ‘Holy Fountain’.
In old Russia, a custom existed based on the Greek traditions of sanctify-
ing springs that were located near churches. These springs were dedicated
 1 TRACES OF THE VIRGIN MARY IN THE MODERN WORLD 7

then to the Holy Mother, and icons of her were painted under the title
‘The Life-Giving Spring’.
This epithet originated with her revelation of a sacred spring [Gr., hagi-
asma; Tr., ayazma] in Valoukli, Constantinople (present-day Istanbul in
Turkey). The Byzantine Emperor Leo I (457–474 A.D.) built a church
over this site, which witnessed numerous miraculous healings over the
centuries, becoming one of the most important pilgrimage sites in Greek
Orthodoxy. The fountain of holy water is now situated in the complex of
the Church of Saint Mary of the Spring (Albera and Couroucli 2012,
pp. 97–99).
In Istanbul, there is also the Church of Saint Mary of Blachernae. In
450 A.D., Empress Aelia Pulcheria began to build a church near a foun-
tain of holy water. Emperor Leo I erected a holy reliquary near the church,
since it hosted the holy mantle and robe of the Virgin, as well as a sacred
bath edifice, which enclosed the fountain (Albera and Couroucli 2012,
pp. 97–99).
The belief in healing springs connected with the power of the Virgin
Mary is deeply rooted in the Eastern Orthodox religious culture. For
example, many places with mineral baths are connected with the Bogoroditsa
[Bg., ‘The Bearer of God’] and called Bogorodichna stapka [Bg., ‘Virgin
Mary’s step’] (e.g. Stara Zagora, Haskovo, and others). In Stara Zagora,
the place consists of a rock formation resembling a female footprint that,
according to legend, belongs to the Virgin Mary herself (The mineral
baths…, n.d.). Another famous healing spring connected with the Virgin
Mary in Bulgaria is near the Church of the Annunciation of Mary in the
Asenovgrad region. Next to the church with the popular name Ribnata
[Bg., ‘The Fish Church’], there is a chapel reputed for its holy spring [Bg.,
ayazmo]. It is believed that seeing fish in the spring is a sign that the prayer
will be heard (Baeva and Georgieva 2019, pp. 263–264).
Near Asenovgrad, in the realm of Bachkovo Monastery, there is another,
which is perhaps the most famous spring near the Chapel of the Protecting
Veil of Mary. Devotees drink from the spring, wash their faces, hands, or
ailing parts of the body. It is believed that taking a bath in the basin at
midnight for three nights running is to have an even stronger healing
impact. For this reason, there is a small building near the chapel, where
pilgrims can stay for the night (Baeva and Georgieva 2019, p. 259); how-
ever, in order to receive a healing effect, it is enough to sleep anywhere
near ayazmo.
8 T. ZACHAR PODOLINSKÁ

In this respect, it should be mentioned that the tradition of healing spas

was typical for the ancient Greek and Roman world, either in the form of
temple areas or sanctuaries for the worshipping of water deities. Healing
sleeps [Lat., Incubation] were practised by many ancient cultures. It was
believed that sleeping could create a divinely inspired dream or cure
(Renberg 2017).
In countries with Protestant forms of Christianity, in the era of the
Reformation, many sacred wells—as they were closely linked with the cults
of the saints—fell into disuse and were lost. It was also the fate of the most
famous pilgrimage to Our Lady of Walsingham (Norfolk, England).
According to the tradition, in 1061, a noble widow had a vision of the
Mother of God and, as a commemoration of the apparition, a shrine near
the local spring in Walsingham was erected (Haffner 2010, pp. 438–439).
The spring was reputed for its miraculous healing properties, thus making
Walsingham a popular pilgrimage site. In 1513, Erasmus of Rotterdam
visited the shrine and noted that the water from the spring was ‘efficacious
in curing pains of the head and stomach’. In 1538, during the reign of
Henry VIII, the shrine in Walsingham was desecrated and its sacred image
of the Virgin Mary carried to Chelsea and burned (Haffner 2010,
pp. 440–441). However, in the nineteenth century, the shrine was restored
near the original site. In 1934, English Roman Catholic bishops named
Walsingham the National Shrine of Our Lady. The belief in the miraculous
power of local springs is inherited as part of the veneration of the entire
site. Nowadays, water from the well is often taken home by the faithful
and distributed among their family, friends, and parishioners (Barnes
2017, pp. 14–17).
There are numerous springs connected with the Virgin Mary all over
Europe. Some of the most famous include the Shrine of Our Lady of
Mariazell in Austria, which is the most-visited Marian shrine in Central
Europe that receives about a million pilgrims each year (Wright 1999).
There is also the splendid system of natural mineral springs and wells in
Mariánske Lázně [Cz., ‘Mary’s Baths’] in the Czech Republic. In Slovakia,
there is also a plenitude of mineral water springs, which are said to heal, as
well as ‘miraculous wells’ associated with the Virgin Mary in local shrines,
many of them connected also with local Marian apparitions, such as
Turzovka–Živčáková, Litmanová, Dechtice (near Trnava), Marianka, Staré
Hory, Vysoká (near Sabinov), Lehota (near Nitra), and Marian Hill (near
Levoča), to name a few.
 1 TRACES OF THE VIRGIN MARY IN THE MODERN WORLD 9

Astral Symbolism
The Virgin Mary has been traditionally connected with objects in the sky,
such as the Sun, the Moon, stars, planets, and constellations, which are all
expressed in traditional Marian vocabulary and iconography.
There are no doubts that early Christianity was nurtured by the
Hellenistic world. Thus, the early Virgin Mary absorbed the attributes and
functions of prominent Hellenistic sky goddesses. Lunar symbolism often
accompanies Hellenistic Mother Goddesses, such as Isis, Artemis, and
Selene. Another classical sky goddess implemented into the imagery of the
Virgin Mary was Diana, who was responsible for women’s fertility and
eased their pain during childbirth.
In Chapter 12 of the Biblical Book of Revelation, Saint John describes
in his famous apocalyptic prophecy a mysterious woman: ‘a woman clothed
with the sun, and the moon under her feet, and upon her head, a crown
of twelve stars (12:1)’. The woman from his prophecy is called the Woman
of Revelation or the Woman of the Apocalypse.
First, the feminine person described in John’s Revelation was identified
with the Church. Only afterwards, the woman was interpreted as the
Virgin Mary, and the sun was identified as Christ. The Virgin thereby
acquired the lunar imagery previously applied to the Church (Warner
1983, pp. 257–258).
As a lunar deity, Mary was also closely associated with water, particu-
larly the sea. The moon moves the waters of the world—the sea—in its
rhythm (Warner 1983, p. 262). The same is true for the liquids of the
human body, particularly the blood. Thus, with regard to the menstrua-
tion cycle, women are directly connected with the cycle of the moon.
Ave Maris Stella [Lat., ‘Hail, Star of the Sea’] is a Marian hymn that has
been used at Vespers since approximately the eight century. The title, Stella
Maris, is one of the oldest and most widespread titles applied to Mary. She
thus appears to be identified with the prominent ocean’s guide—the Pole
Star (Warner 1983, p. 262). In iconography, Mary, as Stella Maris, was
depicted as standing on a boat with a rising star over her head. Stella Maris
was first prayed to by travellers and sailors for a safe return home. It has,
however, deeper symbolism, since Mary makes our entire life’s journey
safe and guides us towards our final destination—salvation.
Mary has also been identified as the Stella Matutina—the last star in
the morning and the first star in the evening—the planet Venus,
Another random document with
no related content on Scribd:
 – Hallottam, Ilona, – felelt szórakozottan a kérdett. Intézkedjék
úgy, a mint jónak látja. Rudi igen fontos hírt hozott s épen nem
kellemetlent.
A nő kiváncsian vetette szemeit az izgő-mozgó fiatal emberre, ki
már-már azt hitte, hogy meg van váltva és beszélhet kedve szerint.
Nem is választotta el már egyéb túláradó szívének kiönthetésétől
egypár rövid, futólagos kérdésnél, melyet Ilona intézett hozzá.
– Fontos hírt? Nem tudom elképzelni, mi lehet. Talán az ivándi
versenyre vonatkozik? De ne tartsa hát ilyen soká zár alatt kincsét,
barátom. Hisz különben épen nem panaszkodhatom, hogy valami
nagyon sok mondani valója lenne. Kapjon rajta, ha van valami.
No végre, hála istennek, beszélhet. Dehogy is tartja zár alatt;
dehogy tartja.
– Nem az ivándi futtatás, kedves sógorasszony. Egészen más,
hatalmasabb verseny, melyben családunkra új diadal várakozik.
Móricz bátyánk lemondott a követségről s már talán vissza is bújt a
barlangjába. Új választás lesz a karámosi kerületben s odabenn a
vármegye urai egy akarattal Bélát kiáltották ki jelöltnek. Nekem nem
sok szavam volt bele, (az irígység most sem engedte még följebb
vinnem kancelistaságnál!) de higyjék meg, majd kiugrottam
bőrömből örömömben, mikor Vincze bácsi elharsantotta a jelszót.
Hiába, csak én is tartok valamit a családra!
A szép asszony a meglepetésnek egy gyönge, urias
felkiáltásával fogadta a hírt. Mintha csakugyan az ivándi futtatásról
lenne szó.
– Lehetetlen! No Béla, végre megnyílik a maga pályája is. Nem
lehet több panasza a sors ellen. És van valami valószinüség
megválasztásában?
– Hogy van-e? – kiáltotta az elragadtatott hirnök s hirtelen
hátravetette atilláját, hogy családi büszkeségtől dagadó keblén
egész terjedelmében ragyogtathassa a kék mellényt. – Úgy állunk,
mint tizhez a száz. Az a félszemüveges Péterfi gróf bizonyosan
fellép, mert régen áhítozik már a követségre. De arra nem voksol
más, mint a kit bottal hajthat oda. Semmi népszerüsége: nagyon
ángolos. A jó név csak mindig jó név marad s már itt a mi
vármegyénken egy Kálozdyval szemközt maga Grassalkovich
herczeg is a rövidebbet huzná. Aztán még hozzá ő! Nem felejtette
ám még el a nép, hogy a nagy szárazságkor ki adott életet neki!
– Ez mégis derék, hogy ide gondoltak, – mosolygott Ilona azzal
az öntudattal, hogy ez a kegyes mosoly bőves bőven megfizeti a
szegény irnok minden lelkesedését. – Nyujtsa a kezét, Béla, és
fogadja üdvözletemet. Lássa, a sors is az én részemen van s úgy
intézi a dolgot, hogy kénytelenek legyünk Pestre költözni.
Erre aztán csöndes, jókedvű dudolással befelé indult. Egy pár
lépésnyiről még visszafordult és emlékezetébe hozta férjének szíve
nagy aggodalmát.
– Bocsásson meg, hogy országos gondjai közt figyelmeztetem,
ne feledkezzék meg végkép a szegény Szultánról. Néhány perczet
szentelhetne neki.
Rudinak vissza kellett sietnie a városba, mert ő ragyogó
mellénye, fontos küldetése és családi önérzete ellenére is csak
bizonytalan helyzetű vármegyei kanczelista volt, ki némi
szorongással gyanakodott, hogy a pecsovics-hírben álló alispán nem
igen nézi jó szemmel kortes-utazását.
Béla magára maradt. A kis fiú víg nevetése már messziről, a
fenyvesből hangzott ide hozzá. Sokáig sétált föl s alá a kert útain és
szomorú szeme gyönyörködött a derült, tiszta napban. Meg-megállt
a gyermek játékai fölött, ki homokból várat épített, melyet az
alattomos szeleknek könnyű volt megostromolni és porba dönteni.
Megütötte füleit az ebédvivő parasztasszonyok éneke, kik üres
fazekaikkal visszatérőben voltak a mezőről. Egy szegény vándorló
legény hangos füttyszó mellett telepedett tarisznyájával a kert alatti
árokba és vígan tekintgetett szét a verőfényes vidéken, melyen útja
átvezeté. Kósza figyelmét minden apró kép, minden fölcsendülő
hang magára vonta, mint ezt nagy meglepetések után, terveink
zavarában ép oly gyakran tapasztalhatjuk, a mennyiszer a teljes
fogékonytalanságot a tarka jelenetek iránt. Béla képzelete – mint az
árnyas fészkéből megriasztott fürj – ugrált, szökött, röpdösött rögről
rögre a kalászos mező aranyos hullámai közt.
Egyszerre megszólalt a falu kis harangja. Puliszkánéra szólt, egy
félig süket, félig vak, félig sánta vén asszonyra, ki tavaly volt
kilenczven esztendős. Már régen botra támaszkodva járt, kihullott
minden haja, elszállott minden öröme és Béla kegyelemkenyerén élt.
Lóti-futi szolgáló korában került a kastélyba; jól emlékezett az öreg
grófnéra: soha azéhoz fogható drágalátos selyemszoknyák nem
suhogtak itt a levegőben, soha olyan fehér kezeket nem csókolt.
Megfakult, régi-régi tulipános ládája fenekén, a sok-sok kaczat
között végesvégig megőrizte azt a piros keszkenőt, melylyel
lakodalma éjjelén bekötötték a fejét, melynek akkor olyan hosszú
hollófekete hajékessége volt, hogy négy soros kontyba tudta
csavarni. Az a keszkenő még a grófnétól került. És öreg szívének
fenekén, hosszú élete együgyü emlékeinek lomja közt is őrizgetett
valamit azokból a napokból: mélységes hálát az uraságok iránt, kik
fiatal, deli, jó dolgos urát megszabadították a katonaságtól. Pedig
akkor nehezen ment, mert úgy beszélték, hogy a császárnak
háboruja van a francziákkal és a Suta-árvák kenyérkeresője, a kit
megfogtak, nem is jött többé haza sohasem. A vén asszony hosszan
el tudta mondani ezt a történetet, és sokszor leselkedett utána, hol
egyik, hol másik saroknál, ha valahogyan el tudná kapni Bélának
vagy Ilonának a kezét, kikre e jámbor lélek hálája örökségben jutott
a kastélylyal. A leánya Bogádra ment férjhez, s mikor már nehéz volt
neki a szolgálat, hitták is eleget, hogy költözködjék hozzájuk, de neki
úgy tetszett, mintha idegen temetőben sokkal hidegebb lenne a föld
annál, mely ura mellett itt várakozik reá. Itt őszült meg és aggott el,
mígnem halott-öltöztető, temetéseken siránkozó, sírja szélén
botorkáló anyókává lett. Béla rendelt neki egy kis zúgot valamelyik
béres-házban, gondoskodott róla tehetetlenségének napjaiban és
valóságos bálványa lett az öregnek. Csöndesen folytak volna napjai,
ha Ilona egyszer jó kedvében két tyukkal meg nem ajándékozza.
Ennek a két vén állatnak szentelte életének végső gondjait;
tojásaikat összegyüjtögette, besántikált botjával Karámosra,
összelökdöstette magát a kofákkal és várta türelmesen a vevőket
tojásaira. Azzal az egy pár fillérrel, a mit árult, huszszor-
huszonötször eltipegett az esztergályos sátra előtt, míg kiválasztotta
magának a legpirosabb fakardot vagy a legharsányabban rikoltozó
trombitát, egy jó óráig elalkudott rájuk és csillogó szemekkel
totyogott velük hazafelé. Itthon aztán a kertben megleste a kis Bélát,
mikor magát kapta, reszkető kezeivel felkötötte neki a rikító
szerszámokat és meghagyta, hogy megmondja ám odabenn: ezt
meg ezt az öreg Puliszkáné vette azért a jó meleg levesért, vagy
azért a viselt ködmenért, a mit a minap juttattak neki, mikor a hideg
rázta és azt gondolta, hogy meghal. Erre aztán megnyugodva
tipegett kamarája felé, hogy ilyen apró szives fogáskák majd csak
nem engedik tőle elfordulni az uraság jóvoltát, a meddig a fölséges
istennek az ő vándorlásában gyönyörködnie tetszik. Hanem egy
alkalommal vesztére ment be tojásaival. A mint a piaczon üldögél,
megpillantja szép unokáját, a Fodor Panni leányt Bogádról. Olyan
czifra volt, hogy majd elröpült a pántlikától és még ki is volt festve az
orczája. Oda kiáltott rá, hogy: – Állj meg egy szóra, Panni; milyen
sorsba jutottál? Hanem a szép leány elfordította a pirosítós képét,
mintha nem vette volna észre és eltünt a hetivásáros kocsik között.
Az öreg tudta, hányat ütött az óra; de nem tudta maga sem, hogyan
került haza Kálozdra. Támolyogva, sírva, átkozódva jött s ettől a
naptól kezdve csak a legmelegebb verőfény tudta egynehányszor a
béresház elé csalni sötét zugából. Ilyenkor mindig Bélát leste, mert
családját megtagadva, gondolatai csak a másvilágon és azokon a
jótéteményeken jártak, melyeket a kastély uraitól vett az
esztendőknek szinte megszámlálhatatlan sokasága alatt. Áldja, áldja
meg őket az isten sírjaikban, ágyaikban, bölcsőikben! Áldja meg
közülök a nagyokat és kicsinyeket! Ezt rebegte el tegnapelőtt
Bélának, kit alázatos tisztelettel haldokló ágya mellé kéretett. Noha
fogai mind kihullottak már, a halál környékezte szívét és a szerfölött
való érzékenység elfojtotta hangját, Béla megértette jól az egész
áldást és azzal az ujsággal köszönte meg, hogy a Panni leány jó
útra tért. Az öreg nagy fuldoklás közt integetett, a mi talán azt
jelentette, hogy: nem sokára tudni fog már mindeneket, és meghalt.
Most őrá harangoznak. A mint Béla hallgatta a harangszót, (olyan
könnyen kongott, nem hiába hogy senki sem siratta a szegény
anyókát!) úgy tetszett neki, mintha annak a hidegedő, együgyü
szívnek áldását hallgatná; mintha már meg is fogant volna rajta.
Régen látta már a jövő napok közelgő rémeit; de tehetetlenségében
nem volt képes elűzni őket. A hányszor csak tekintete kis fiára esett,
égő fájdalom szaggatta szivét és világossá lett előtte, hogy csak
isten csodája segíthetne rajta. El kell válnia ezektől a hegyektől,
ezektől a mezőktől itt körül, ettől a kastélytól és a nagy világ
homályos ösvényeinek egyikén elindulnia kenyeret keresni. De most,
az utolsó perczben, mikor már körül kellett tekintenie a sötét
platánok, bús fenyők és illatos gesztenyefák között, hogy melyikről
messe vándorbotját; most, mikor a szegénység már kopog
kastélyának czimeres ajtaján, hogy kivezesse őt, szép nejét és
ártatlan kis fiát e büszke falak közül s idegen kezekre bízza őseinek
hamvait; most, mikor a bizonytalanság, a nyomor, talán a sülyedés
tátonganak előtte: ím megnyílik az ég és nyilatkozásában csodát
küld megmentésére. Vajjon ki volt az, a ki annak a vén szívnek
utolsó áldását, utolsó imádságát a jutalmazó örök biró elé vitte!?
Meg van hát könnyítve a nehéz búcsú; a fekete fátyol arany
szálakkal szőve át. Új pálya nyílik előtte, melyen az eltékozolt javak
helyett becsületet, hírt, nevet arathat és hagyhat örökbe a
kicsinynek. Ő sem kapott hazulról egyebet. Legyen itt minden másé,
csak ő maga maradhasson a magáé! A mint a kertben járkált,
fölkeresték ifjú, rajongó álmai s hánykódó szíve meg-megdobbant
amaz álmatlan éjtszakák emlékeitől, melyeket a kis mályvarózsás
kerti lak csöndes szobájában valamikor átvirrasztott, áttanult,
átábrándozott. Régi, feledésbe merült eszmények foglalták el lelkét.
Újra forrott benne az egykori lelkesedés, melylyel az «élő szobor»
lábaitól a bűvös arczra föltekintett. Annak szánta akkor életét,
agyvelejének minden gondolatát, szívének minden csepp vérét,
izmainak minden erejét. Mintha csak egyetlen éjjel választaná el
azoktól a napoktól! Ez órában megint az a fiatal rajongó volt.
Hazaszeretet, családi bú és apai remények vegyültek össze
lelkében, megfeledkezett egészen a napról, melyen itt kell hagyniok
ezt a falut s égő szemei előtt fel-felcsillant már annak a másiknak
fénye, melyen vissza fognak térni ide s kifényesíttetik az ősi czimert.
Eljött az este és vele együtt a «pártvezérek». Csengős lovakon,
jókedvvel, víg zajjal közeledett Kálozd felé a vármegyei törzskar,
mely Vincze bácsit ismerte főfő tanácsadójának. Három kocsival
jöttek, hogy annál többet mutassanak s a fontosabb pontokon: a
vörös Biká-nál, a Becsali-ban és még egy néhány helyen stácziót is
tartottak, jó korán felismervén a jelentőséget, melyet ezeknek a
megszállott poziczióknak a megindulandó hadjárat folyamán
tulajdonitaniok kell. Sok efféle nemzeti háború bizonyítja az ősidők
homályától kezdve egész a mai napig, hogy a korcsmárosok a
leghatalmasabb kortesek. Mindenütt alkudozásokat folytattak a
Kálozdy-zászlók kitűzése iránt: most még csak az az egy van
készen, a mit az Ignácz hajdu lobogtat az első kocsi bakján, hanem
egy hét alatt lesz annyi, hogy a kék eget se látjuk tőlük. Ez a
fennhangú biztatás természetesen attól a lármás hadvezértől került,
ki jelenleg ugyan csak a vármegyei hajduknak volt generálisa és a
raboknak korlátlan parancsnoka, de leleményesnél leleményesebb
és czifrábbnál czifrább haditerveit és cseleit bátran
összehasonlíthatná a világ leghíresebb haditerveivel és cseleivel.
Nem mulasztotta el megállítani a menetet egy-egy roskatag, hulló
vakulatú ház előtt, melyben valami pusztulásnak indult nemes urat,
valami jobb szájú, jobb vérű, jobb torku hazafit tudott. Csak a pipáját
tömte meg mindegyik, azután felült.
Az újonczozásnak ebben a lelkesítő folyamában, melyben több
rendbeli csutorának és pinczetoknak is része volt, a világért meg
nem feledkeztek volna Bárándy Gáspárról, erről a tekintélyes és
furfangos politikusról, kinek mindörökre feledhetetlen az a sikere,
mikor a bogádi bocskoros nemeseket Harkányi viczispán részére
térítette egyetlenegy dikcziója, melyet – a faluvégi dombon
gubbaszkodó akasztófára mutatva – így kezdett: Itt, hol őseitek
elhullottak stb. Tiszteletes Molnár Ábrahám úr sem volt rest, a hogy
beszóltak érte a parókhiára. Épen a reverendáját gombolta kifelé,
mert a vén Puliszkánét a háznál ő imádkozta el. Az örvendetes
meglepetés minden tüskét meglágyított mord tekintetén, a mint
kászolódott fel a kocsiba az istentelen Gencsy Laczi mellé, kivel
azonban ezuttal egy közös igaz ügyet szolgáltak. Az alkonyodó
napnak tört, ködös, pirosas fénye és hosszú, halavány árnyékai
kisérték útjokban a kocsikat s vették körül az első zászlót, melyet
Ignácz hajdu sohasem mulasztott el lelkesedve meglobogtatni, a
mint itt-ott egy-egy csoport emberrel találkoztak, kiknek a bakra
került Gál Andris kurjogató kiáltozással magyarázta, hogy milyen
járatban vannak. Éljen Kálozdy Béla!
A mint a kálozdi faluvégi házak előtt hajtattak versenyt a putrik
czigánykereket hányó rajkóival s a tarka és zajos utazás czélja, a
kastély, fenyegetett méltóságában már ott emelkedett előttük:
egyszerre szembe találkoztak az egész falu népével. A kilenczven
esztendős anyóka utolsó tisztességéről volt hazatérőben, élén az
énekes gyerekekkel és a kántorral, kinek kacskaringós hosszú vörös
bajusza a kos-szarvra emlékeztetett. A nagy lépésekkel, hallgatag
ballagó szűrös atyafiak eleinte egész csöndes tiszteletadással
szedték le a zsíros kalapokat fejükről, míg a fehérnép – összefogott
kezében a kék keszkenőt meg a rozmaring-szálakat tartogatva s a
világért sem vetve egyetlen pillantást sem félre – halk mormogással
mondogatta maga elé alázatos jó kivánságait. De a mint a sujtásos
vitéz meglobogtatta előttük a harczi zászlót; a mint Andris egy
harsány kurjantással kifejezést adott szíve túláradó érzéseinek; a
mint Vincze bácsi egy aranyszínű pintes üveget odanyujtott futtában
a kántornak: abban a szempillantásban felbomlott a temetési szép
rend. A mester kacskaringós bajuszának sokat jelentő intésére
szürét rázogatva, támolyogva, kiderülő ábrázatokkal állapodott meg
a gyászba borult sokaság és a hunyorgó szemek előtt derengeni
kezdett a jövő napok váratlan világossága. Követválasztás lesz.
Andris meg a fiatalabb úri kortesek még egyre kurjogattak a tova
vágtató kocsikról az ácsorgó parasztok felé, otthagyván nekik foglaló
gyanánt a gyorsan kiürült pintes üveget. Ezt ugyan kész szívvel
kapkodták az előljárók egymás kezéből, hanem azért a helység
becsületéért a suta kovács maga állott helyt, akképen kiáltozván az
urak után:
– Köszönjük ezt is! Az isten éltesse a Kálozdy nagyságos urat!
Tiszta szivünkből kivánjuk és meg is adjuk majd néki az egész
tisztességet.
Ez az «egész tisztesség» némi biztatás gyanánt hangozván ama
sokak részére, kiknek nem jutott a pintből, (hiszen a mester
bajuszán is legalább félverdung maradt,) egy akarattal megindultak
valamennyien a kastély felé, miután a nem voksoló fehér népet és a
szintén szavazatképtelen, de rikoltozás-képes gyerekeket tovább
bocsátották volna a maguk utján. Csak Jutka asszony, a suta kovács
felesége, huzta még meg egy szóra az ura mándliját.
– Hallja keed, aztán má most a kocsmapénz a Pistika csizmájára
jusson ám, míg keeteknek tart a jó világ!
– Ne busulj, anyjuk; most már minden lesz. Kerül onnan csizmára
való is a Pistinak! – biztatta sugárzó képpel Jutka asszonyt a suta
kovács. Aztán egyenesen a kántornak fogózott bele a hosszú, foltos
átillájába. – No mester úr, a szentlélekből már csak kivette a részét;
majd meglátjuk, milyen nóta kerül a fejéből!
A kurta homlokú, tömzsi orrú kántor csavarintott egyet a kos
szarvakon, azután mindjárt készen is volt vele:
– Nohát mozogjunk, atyafiak. Ide hallgassanak kigyelmetek:

Messze hires Kálozd völgye,

Nem megyünk mi messze földre,
Ha jó hazafit keresünk:
Kálozdy lesz a követünk!

A kastély tágas udvara megtelik néppel. A sok zsiros kalap,

kopott szűr, foltos mándli, ladik-csizma özönnel borítja el a kavicsos
útakat és egy rövid félóra alatt mind tönkre van tiporva a sok,
gondosan ápolt fű-ágy, mely piros verbénákkal volt beszegve. Az
atyafiak bölcselkednek egymás között a nem sejtett szerencséről; a
hogy Bélát valamelyik ablaknál megpillantják, a szép reményekkel
teljes lelkesedés ki-kitör belőlük; s a mentor, tiszttartó és ispán elé,
kik szives nyájassággal sürgölődnek közöttük, önérzettel
nyujtogatják a kezüket. Máskor csak a kalapjukat szokták megemelni
előttük; de most ezeknek a kezeknek nagy a becsülete. Mihály
huszár meg Bálint mindenes – az éljenzésbe berekedt torkok nagy
gyönyörűségére – két akós hordót vernek csapra a kut mellett s a
mint a nyájaskodó urak innen is onnan is kínálgatják, a ködmenes
«voks» röviden csak azzal fizet: – Köszönjük ezt is! Már így választó
időben ez az általánosan szokásban levő formula, mely ügyesen és
mégis érthetőleg takarja, hogy: várjuk a többit.
A hosszú bajuszos kántor, a suta kovács, meg egy pár esküdt
ember befelé tolakodik, föl a fényes lépcsőzeten, egyenesen a nagy
ebédlőnek, melynek szárnyas ajtaja tárva-nyitva van. Odabenn
javában folynak a beszédek s a szűrös hazafiak a küszöbön rátartó,
komoly képpel illesztgetik a tenyerüket fülük mellé, ha netalán
hallanának valamit. Biz abból hallhatnak, mert a tiszteletes úr
stentori szava olykor-olykor még a külső oszlopokat is
megreszketteti. Ama háromszáz esztendeje vérző sebekről,
melyeknek a gondviselés orvost mindeddig nem rendelt, még azok is
hallhatnak valamit, a kik odalenn a hordók körül letelepedtek a puha
gyöpre. Lehetetlen volt meg nem éljenezni azt a sikerült hasonlatot,
melyben Molnár úr a haza sorsának mostani intézőit a rájok bizott
talentomokkal hűtlenül sáfárkodó szolgáknak nevezte, kik a
megdönthetetlen jognak vert aranyát nemcsak nem kamatoztatták,
hanem inkább eltékozolták. Egy hű sáfárt, egy szilárd elvekkel
tündöklő férfit, egy igaz hazafit ajánlott a lelkipásztor beszédének
végszavaiban, midőn Kálozdy Bélát, mint e környéknek, a karámosi
választókerületnek új jelöltjét éltette.
Az éljenzés messze visszhangzott az udvaron.
Béla csöndesebben felelt. Nem hiába mondta, hogy nem érzi
biztosnak a talajt lábai alatt. Régi álmainak felhői közt lebegett.
Szavaiban mindenesetre több volt a virág, mint a mag, a lelkesedés,
mint a nyugalom, az elragadtatás, mint a megfontolás, a keserűség,
mint a terv. Hosszú évek előtt, egy fenekestől más világban, félig
alaktalan ábrándjai között szakadt meg a végzetnek egy kegyetlen
csapására kezében a láncz, mely talán más, termékenyebb mezőre
vezeti, ha megadatik neki tovább követnie. Így csak most is azt a
szemet tartogatta, melynek következőjét már iskolás korában
kiejtette, mikor harag, elkeseredés, szilaj bánat és csodaváró
kétségbeesés uralkodott a szíveken. Hasonlított az efezusi ifjakhoz,
kik hosszú altuk után semmitsem látszottak tudni arról, hogy
miképen épültek föl a Deciustól romba döntött szent oltárok. Szemei
még várták a csodát s nem akarták hinni, hogy ime megtörtént az;
szívében a régi keserv, ajkán a régi hang. De ezek itt körülötte mind
az ő fajtájából valók voltak; alvók, ha más okból is mint ő. Épen az
kellett nekik, a mit mondott s neki tüzesedett arczczal hallgatták,
lelkesedtek rajta s a mint a közös anyát éltetve elhangzottak az
utolsó szavak, éljenezték, ölelték, csókolták, hordozták az «igazi
hazafit». A kántor, a suta kovács meg a többi neki álmélkodott
paraszt ember is fejét bólogatva feléje tolakodott Bélának, a mért
úgy ki tudta venni szívükből a szót.
A tiszteletes úr is kitett ugyan magáért, hanem már szó a mi szó,
ilyen fölséges «szavazatja» csak még sincs neki. Egész tenyér-erdő
nyult egyszerre a jelölt felé. Már hiába, szegény embernek ilyen
sovány esztendőkben erre a keresetkére is szüksége van.
A törzskar aztán átvonult a kanczelláriába, míg az alsótábla
képviselői lefelé indultak hírt vinni a maguk feleinek. Az udvaron
lobogó tüzeket raktak s a boros hordók csapja, úgy látszott, mintha
valami távoli rokonságban állana a kifogyhatatlanságukról híres
bibliai olajos korsókkal. A hüvösödő esti levegőben rekedt éljenek
hangját verte vissza a szürke fátyolba burkolózó, távoli halmok
oldala. Ilyenkor a kántor rögtönzött egy-egy tetszetős rigmust vagy
az élelmes kovács rövid kurjantásaira felelt a lárma. Az est hőse is
le-lenézett a mulatók közé.
Nagyokat ordítva csinált útat neki a részeg kántor, kinek
kacskaringós bajusza már mind a két végével lefelé fordult. A tele
csutorákból kinálgatták, elfujták előtte az ujdonsült kortesnótát, a
legények vállukra kapták s nem volt vége-hossza az elrikoltozott
jókivánságoknak. Pupos Mike és a két apró czigánygyerek, keserves
tussokat huzott Jancsi repedt hegedüjén az éktelen lármához.
Akármikor jött s akármerre ment Béla, oldalán mindig ott kullogott
Istók s apró szemei a ropogó tüzek vörös világánál úgy csillogtak,
mintha telidesteli lettek volna könnyekkel. Jóllehet egy perczre sem
ingadozott életében soha a családfák értékéről táplált magas
véleményében, mégsem utasította vissza a suta demokratának némi
bizonytalansággal eléje terjesztett karjait. Hiszen mindez neki szól,
kiért hűséges lelke minden gondolatával remegett; mindez az ő
jövőjének, életének megmentésére történik! A bor folyt, a két rajkó
keservesen dolgozott, a tüzek fényes lánggal égtek és a fészkükből
felriogatott madarak félénk suhanással szelték át a levegőt. A
dőzsölés tompa, egyenetlen moraja és az égnek sziporkázva
emelkedő füst várta a közeledő éjtszakát. Senkisem tudta, mikor
köszöntött be, mert a baktert holtrészegen szállították haza.
Odafenn a kanczelláriában ezalatt nagy, szárnyas ezüst-
gyergyatartók világánál, az udvarról fölhangzó zsivaj tompa zúgása
mellett, csillogó palaczkok lelkesítő társaságában folyt a hadi tanács.
A vörös mellényü, arany zsinóros generálison kivül részt vettek
benne mind a jókedvü fiúk, kik Bélát a magukénak számították:
ezredesek, kapitányok, hadnagyok és közlegények a szerint, a hány
voksot számítottak. Képviselve volt itt a lelkes meggyőződés egy pár
borongó hazafiban ép úgy, mint a könnyűvérű pajtáskodás és a
kapzsi élelmesség. Ki vitte volna más a nagy szót, mint Vincze
bácsi, ki a dologtalanságnak fényes példája gyanánt töltötte ugyan
napjait e sürgő világon; de egy dolog mindig inyére volt: a
korteskedés. Mindenkit ismer, mindenkivel komázik, mindenbe be
van avatva, tekintélyt és népszerűséget hajhász s a piszkos zeke
alatt fel tudja fujni magát, akárkivel kész gorombáskodni és
összecsókolózni, mint valami gődény úgy győzi a bort, mindenkivel a
maga nyelvén bánik és a világon mindent ki tud zsákmányolni a
maga módja szerint zsebének érdekében. Hol van szebb kilátása
egy élelmes embernek, a ki tud az eszével és kezével élni, mint egy
égő tető alatt?! A kálozdi kastély fedele pedig ég. Vincze bácsi
kiadta a jelszót: éljen Kálozdy Béla követjelölt!
Lábait szétvetve nyujtózik egy nagy bőrkarosszéken és mocskos,
szortyogó tajtékpipája mellől adja a hangot. A szivar nem kenyere. A
dolgok egész állása, jelen és jövendő, tisztán áll hunyorgó szemei
előtt. Szeretné látni azt a néhai zsidó prófétát, a ki nála különben
jövendölt! Béla megválasztásában semmi kétség, noha nem fog
épen olyan könnyen menni, mint az első pillanatban hitte. Annak a
grófi népségnek átkozott finom orra van! A Péterfiék is már régen
megszagolták Harkán, hogy mi van készülőben s nagy titokban
szedték össze magukat, míg mihozzánk az a vén sülülü csak épen
ma állított be. Most is úgy kellett harapó-fogóval kiszedni belőle,
hogy mi járatban jött. Hanem sebaj. Az igaz ügynek győzni kell az
ármánykodás fölött!
– Tiszta világos igazság, hogy győzünk! – szólt közbe Bárándy
Gáspár, ki a szivaros láda körül már több olyan pillanatot ügyesen
felhasznált, mikor a közfigyelem másfelé volt irányulva. Eközben
pedig az igaz ügy diadalába vetett rendíthetetlen hitének időről időre
kifejezést adott s biztatólag nyujtogatta kezét Béla felé, ki egy szék
támlájának dülve, észrevehető izgatottsággal hallgatta a
tanácskozást.
A szipákoló generális folytatta a viszonyok rajzát s a pipát
tömögető, vastag ujjain mutogatta, hogy kire számíthatnak, kire nem.
A harkai kastélyban már oly sietséggel varrják éjjel-nappal a
kokárdákat, hogy a grófnétól kezdve a konyhaszolgálóig majd bele
vakul minden fehérszemély, hanem… kokárda! (Ilyen megvetéssel
szólhattak a hajdani török császárok a keresztyén zászlókról.) Az
csak czifra nyomoruság, a minél többet ér egy pint megkeresztelt bor
is. Van a parasztnak esze! Már mi majd különben megfogjuk a dolog
végét. A karámosi szekeresgazdák számára lefoglaltuk a Vörös
Bikát. Ott ingyen bort mérnek nekik, a mennyi beléjük fér. A mi
kontónkra megy minden. Lássák legalább a bugrisok, hogy nem
holmi semmi ember forog szóban, hanem gavallér a javából. Hallod
Béla?
Béla hallja.
A karámosi városvégi szálló azonban nem az egyetlen pont,
melyben Vincze bácsi lábát megvetette. A bogádi nemeseknek a
Becsali-ban rendelt ingyen italt; el van már végezve ott minden.
Ezóta talán isznak is. Még pedig hogyan isznak! A ki azokat nem
látta, semmitsem látott. Ha az Ararát hegyét tele ültetnék nekik
szőlővel, az sem lenne elég. Hja, már ilyenkor az nem megy
máskép. Mikor valakinek dicsőségre vásik a foga, ott nem lehet
zsidóskodni. Ugye Béla?
A szegény jelölt olyanformán intett igent, mint ha ez itt nem
haditanács, hanem hadi törvényszék lenne s ő a vádlott.
 Az ivándi parasztokkal még most is folyik a veszekedés a végesi
kaszáló miatt. Varju Vincze úr határozottan kimondta, hogy annak
véget kell érni. Ilyen úr, mint Béla, nem hal bele abba a rongy darab
földbe. Az egész proczesszust menten csapja oda a veszekedő, vén
Illés prókátor fejéhez. Ez ötven voks.
A végesi kaszáló korántsem volt az utolsó áldozat, a mi Bélától
követeltetett. Jagó nem szünt meg ismételni Rodrigo előtt: csak
pénzt, pénzt végy magadhoz eleget, a többi az én gondom.
Kiszámítható és kiszámíthatatlan költségeknek végetlen sorozatát
terjesztette szemei elé. Becsületes nyiltsággal előadta, hogy: biz itt
áldozni kell, mert a parasztot csak a zsebén meg a torkán keresztül
lehet kapaczitálni. A nélkül aranyszáju Szent-János is hiába
prédikálna neki. Ennek ez kell, annak az, mindenkinek valami. De
mindegyikének a vén róka kezén kell keresztül vándorolnia. Az a kéz
hozza meg csak a szerencsét!
– Így aztán miénk a nép, akár megvakulhatnak a konteszek a
kokárda-varrásban! – erősítette Vincze úr, egy savanyúvizes üveg
szájáról nagy igyekezettel tisztogatván le a szurkot. – Mieink a
karámosi szekeresgazdák, az ivándiak, ezek a kálozdiak idelenn,
még a bogádi mesteremberek is, ha van eszük.
– Hogyne lenne! Az egész reformátusság a miénk, – vetette
közbe a pap.
– Az urakkal nem sokat törődünk. Hogy az isten nyila üssön
beléd! (Addig mesterkedett, míg a dugasz szerencsésen
belepottyant a vízbe.) A voks csak voks, akár úré, akár paraszté.
Azért hát a világért sem verjük falba fejünket azok miatt, a kik nem
tartanak velünk. Ott van mindjárt az a pergament-képű könyvmoly,
Csornai viczispán, a ki mindíg pennáját rágja, reggeltől-estig hibákat
firtat és örökké a más dolgába üti az orrát. Mi köze neki hozzá, hogy
én példának okáért mit csinálok, vagy mit nem csinálok? Ezért nem
kár; a vármegyei fiatalság jobb vérű része engemet követ. Hanem a
Dacsó Artur… az az Artur… az alighanem elveszett ember. Az én
szemem úgy belát a vesétekbe, fiúk, hogy nincs az az ókuláré! Az
Arturt is látom, hogy már inkább amazokhoz húz, mióta a kontesz
körül csapja a levet. Muszáj vele, tudjátok: levagdalták neki a tigris
körmeit. Az öregebbik Ivánfi tökfejére semmi szükségünk; az mehet
a hová akar. Hanem arra a mihaszna Gyula gyerekre rá lehetne
valahogy ijeszteni, hogy ne «izéljen» mi ellenünkbe, mert rossz
világot lát. A követünk egészségére, uraim!
Persze, hogy ittak. Az ablakokon a hamvadó tüzek komor, vörös
fénye derengett, hol élénkebben, hol elsötétülve. Az udvarról
hangzott fel a kurjongatás s itt is egy sor, ott is egy új nótából:

Ha jó hazfit keresünk,
Kálozdy lesz a követünk!

A tervezgetés tovább folyt. Ez is beleszólt, amaz is. Az egyik

sötétebben látott, a másiknak rózsaszinübb volt a szemüvege. Az
egész fontolgatásnak eltagadhatatlan végeredménye pedig az lett,
hogy mindeneket számbavéve és semmiről meg nem feledkezve, ez
alkalommal is – mint rendesen történni szokott – a bogádi nemesek
fognak dönteni. A ki mellé azok állanak, az lesz a győztes. A
kutyabőr jussán egytől-egyig szavaznak. A legmegbizhatatlanabb
rókák ugyan, de legtöbben vannak, legnagyobb a szájuk és a
legjobb verekedők. Azokkal senki fia kikötni nem mer; de megfizetni
is alig birja őket valaki. A haditanácsban is általános volt a kétkedés,
hogy beérjék a Becsali ingyen italával. Hogy megiszszák, az
bizonyos; de hogy aztán kire szavaznak, az épen nem bizonyos.
Vincze bácsi olyan lopott mosolygással simogatta gyér üstökét,
melyben szánakozás is volt a többiek gyámoltalansága felett, egy kis
elbizakodás is a maga gazdag tapasztalataiban és furfangos
eszében; szóval a mely ezt jelentette: nekem már a kezemben van
annak az egész dolognak a nyitja, a miről ti itt fecsegtek.
– Hát nem ismeritek a «komákat?» – fordult önérzetes lenézéssel
a töprenkedők felé. Nem hiába rekruták vagytok még, fiaim!
Lássátok, a tiszteletes úr meg a Gáspár sógor már tudják, hol jár az
én eszem. Azok ismerik őket. Mindíg mondom én, hogy a
magunkfajta régibb legények csak életrevalóbbak a mostani
fiatalságnál. Hát az egész dolog csak annyi, hogy lakik Bogádon két
koma, és ha ezeket valami módon meg tudnátok kaparintani, akkor
az egész Bogád a markotokban van, ármálisostul, fokosostul,
csákányostul, mindenestül együtt. A legorczátlanabb két gazember a
világon; az egyik kicsapott rektor, a másik kicsapott nótárus. Úgy
hivják őket, hogy: Csikmák meg Bugyi.
– Csikmák meg Bugyi? – kiáltott az öreg tervkovácsnak szeme
közé kaczagva Vizaknai Gyuri, a ki alig várta, hogy valamiképen
boszut állhasson a megsértett fiatalságért. – Isz azok a
forradalomban mindketten hadnagyok voltak a te pulykászó
regementedben!
A vén róka egy szemrehányó, kicsinylő és zavartalan pillantást
vetett rá. Nem jött ki a sodrából.
– Nem, tenálad átkozottabb konkolyhintegetőt még nem
ismertem, Gyuri. Hát erőnek erejével meg akarod zavarni ezt a jó
egyetértést, a miben vagyunk. Hát mi szükséged van neked rá, hogy
azt a két akasztófára valót védelmezd? ’Sz ha lenne igazság a
földön, már régesrég megették volna őket a hollók azon a bizonyos
fenyő-oszlopon, a melyiken a Gáspár sógor az ősöket mutogatta.
Elbizakodott, rongyos, koldus, szemtelen és telhetetlen mindakettő.
De hatalmas is. Tudják, hogy a mit ők akarnak, az szentirás
Bogádon, úgy meg tudták nyergelni azt a sok kiéheztetett atyafit. A
komák az egész falunak esze, szája, kolomposa. Ha valamelyik
legény nagyon iszonyodik a borjuczepeléstől és a természete nem
veszi de a puskaporszagot, olyan elhagyatott árvának hazudják azok
az instáncziában, hogy nem is volt neki se apja, se anyja sohasem.
A sok ménkü pörlekedésre mind ezek a bujtogatók s egy
tarisznyával fölmennek gyalog arczátlankodni egész a császár
eleibe. Mikor valaki a tilosban jár és rátalálnak a nyomára, hogy már
a hamis eskü nem szuperál, ezek jó pénzért mindíg magukra veszik
az alkalmatlanságát és lehüssölik helyette a porczióját. Így
restórácziókor aztán szedik a gyümölcsöt. Az egész bogádi had az ő
fülükkel hall, meg az ő szájukkal voksol. És aki harminczöt óta
ebben a vármegyében csak hajdu akart is lenni, annak mind meg
kellett fizetni a komákat, különben fucscs volt neki!
 – Ugyan mennyibe került hát a te főbiróságod? – kötött bele ujra
az öreg politikusba a megátalkodott konkolyhintő. – Te melletted
csak, mint hajdani bajtársaid, ingyen dolgoztak?
– Mondtam már, Gyuri, hogy itt semmi szükség a te
sületlenkedésedre, – mordult rá kissé mérgesebben és nagyot fujva
Vincze. – Azt is mondtam, hogy én őket egypár páratlan
akasztófáravalónak tartom és eszemben sincs, hogy hősies
multjukkal akarjam szépítgetni mostani gazságaikat. Hanem tudjátok
meg, amint én tudom, hogy azok után, a miket itt hallottunk,
egyenesen a Csikmák meg a Bugyi komáktól függ, hogy meglegyen-
e Béla követnek, vagy szégyenkezve kuncsorogjunk el mindnyájan a
vármegyeházáról. Ez a kérdés. Soha embernek annyifelé gondolni
nem kellett, mint énnekem most kell; még talán Napoleon
császárnak sem. Már én erre is gondoltam és a két lókötőnek még
ma este itt kell lenni, hogy annak rendje szerint lefüleltessenek.
Alig fejezte be Vincze bácsi e sötét rajzot, melyet a szeplőtlen
becsületet méltán megillető magas erkölcs-birói székből adott elő,
goromba kopogás hallatszott az ajtón és torok köszörülés a
küszöbön.
– Lehet.
Egyike lépett be azoknak az alakoknak, a kik az uristen képét,
melyre teremtettek, nem igen tudták megbecsülni. Az egyik fülén
fekete kötés van, melynek két hosszú vége úgy röpköd kóczos feje
tetején, mintha sötét madárszárnyak lennének egy szénaboglyán.
Balpofája tele van sürű, apró, kormos petytyel; valami szerencsétlen
expediczió alkalmával puskapor csaphatott bele, mely ezt a nem
mindennapi alkalmat arra nézve is megragadta, hogy mindakét
szemöldjét és szemhéját örökre lepörkölje. Hanem ennek a
kényszerü nyiltságnak ellenére ugyancsak bajjal jár ezekből a sárga-
zöld szemekből olvasni, melyek olyan sunyi hirtelenséggel ugrálnak
ide-oda, mint a macska. Nyaka körül inggallér helyett egy piszkos
kék keszkenő csavarodik s hosszú zöld atilláján két valóságos ezüst
gomb villog; a többi le van metélve. Szájában akkor is ott van a
makra-pipa, a mint betoppanik és köszön:
 – Adjon isten az uraknak, a mi nincs. Hanem aztán a szegény
embert is részeltessék benne.
A Csikmák koma volt, az ő hét vármegyére hires
szemtelenségével. Már ő ilyen kurta szavu és felfuvalkodott volt az
urakkal szemben, a kik ő rá voltak rászorulva; hanem bezzeg folyott
belőle az alázatos beszéd a bogádi atyafiak előtt, a kikre ő volt
rászorulva. Hanem azért csakugy ugráltak elibe az úri vendégek s
helyét is alig találták, hogy hova ültessék.
– Isten hozta, Csikmák koma! Hozta isten! No már csak kitetszik,
hogy ki a hűséges ember! Iszik egy pohár bort?
– Ha egygyel kinálnak, akkor egyet iszom.
– No bizony, csak nem szégyenlősködik itt? Hát a Bugyi komát
hol hagyta? – tudakozta Vincze bácsi.
– Annak befütyültek. Vasárnap letörték a Vörös Bikában a lábát.
Már az lóra nem ül többet, sem ide nem jön egyhamar.
– Hát majd csak a koma végez vele otthon, ugye?
– Vagy az uristen végez. (Csikmák csakhamar leküzdi a
szánalmat, mely a póruljárt Bugyi iránt e szavakban nyilatkozott s
alattomos pislogások között teszi utána:) Persze, hogy én is
végezhetek, ha tudniillik ide állok a Kálozdyakhoz. Mert a másikak is
kerülgetnek.
– Az a pecsovics gróf?
– Biz az uram. Az eklézsia meg szegény, hát ilyenkor aztán
szegre kell akasztani a demokrataságot. Nincs pénz.
– Minden lesz itt, koma, a mit szeme-szája kiván.
– Az igéret szép szó.
– Ejnye ebadta… aztán mennyi kellene koma?
Csikmák egy jót húz a legnagyobbik pohárból, letörülgeti a kese-
bajuszát, megtömögeti a makrapipát és nagy határozottsággal
kitálalja, hogy:
– Minden voks tíz pengő, meg szabad kocsma.
– Meglesz.
– Nekem magamnak, meg a Bugyi komának pedig, a mi már
szokás. Isz tudja főbiró úr!
– Tudom, Csikmák. Egy ujdonatuj százas ugye?
– Ha nagyon alkusznak az urak, akkor annyival is beérem.
Hanem a sebjeim külön számítanak.
– Hogy-hogy?
– Hát csak úgy, hogy mindegyik külön-külön darab számára
ötven pengő. De hát a verekedés még nem egészen bizonyos.
– Jól van, koma; megkapja azt is.
– Meg ám; de még lenne egy szóm. Tudniillik csak akkor ötven,
ha én adom. Mert a mit én kapok, annak darabját nem szenvedem
száz pengőn alul.
– Hát vigyázzon egy kicsit a bőrére, koma!
– No, ha nem tetszik… (Csikmák még egy pohár bort fölhajt,
azután kászolódni kezd.)
– Dehogy nem tetszik! Csak adja hát már ide valahára a kezét!
A kortes egy kis ideig némán fontolgatta, hogy vajjon nem
feledett-e valamit ki a kálkulusból; az ujjain alattomos hunyorgás
közt számitgatott és a szénaboglyát elmerülten vakargatta, hogy
valamikép el ne találja hirtelenkedni a dolgot; azután a
székcsikorgatás ünnepélyes hangja mellett felemelkedett és sokat
próbált, drága tenyerét e szavakkal nyujtotta Béla elé:
– No, már miután meggyőződtem, hogy igaz hazafival van
dolgom, a ki szivén viseli a szegény nép sorsát, hát itt a kezem, nem
disznóláb! A főbiró úr jól tudja, hogy mit ér ez a kéz. Én csak annyit
mondok, hogy Bogádra most már nem kell más, mint egy zászló.
Ahhoz is én ugyan legjobban meg tudnám választani a matériát,
hanem ha az urak maguk akarják venni, az se baj. De ezenfelül
aztán senki másról Bogád miatt ne aggódjék. A többi mind az én
gondom.
Béla nem tudta egészen visszafojtani az undort, mely eltöltötte,
mikor kezet fogott vele.
A megkötött alku után s a zsebre gyürt foglalóval vigan baktattak
Csikmák koma karika-lábai haza felé a sürű erdőben, melybe alig
hatott be egy-egy kis résen a hold vékony karéjának fátyolos fénye.
A fák közül kiérvén, a Harka felé vezető gyalogút végén nagy
füttyögetve állapodott meg, mintha várakoznék valakire. Kevés
vártatva az árok szélen megmozdult egy bokor és kézzel-lábbal
dolgozva, nagy nehezen feltápászkodott alóla Bugyi. Ez a koma
hosszú, nyurga, csámpás ember volt; árnyéka, melyet a sárgás
holdvilágnál a mezőre vetett, valóságos óriás. Amint emelkedés
közben kezei kalimpáztak, az árnyékáról szélmalomnak lehetett
volna gondolni. Hanem annak a bizonyos leütött lábának nem igen
lehetett kutyabaja sem, mert egész vigan rázogatta le mindakét
nadrágszáráról a port.
– Elnyomott a buzgóság, koma? – kérdé Csikmák. – Hát okosan
végeztél-e? Az a fő.
– Minden rendben van. Megnyergeltem őket istenesen, – felelt
Bugyi. Grófi bankóval van tele a bugyelláris, koma! Már az igaz,
hogy csak jóravaló plánumok kerülnek ki abból a te borzas fejedből!
– No ládd-e. Ha most egynek dolgoznánk, hát be kellene érnünk
a fele juskulummal. Így meg dupla lénung jár. A falu két felé szakad;
az egyik felét te tartod szóval, a másikat én. Így aztán folyton
folyvást előállhatunk becsülettel, hogy pénz kellene. Hol ezt, hol azt
lehetne elhódítani a másik részről, ha lenne mivel. De hogyha egész
Bogádot egy zászló alá terelnénk, akkor egyszerre kifizetnének
bennünket, aztán vége. Igy meg majd csak végig csurog az áldás
innen is, onnan is. Amugy csöndeskén, hogy belé ne törjék a
bordánk, el is verethetjük magunkat; azért nekem külön fizetés jár.
Hát elmondtad-e okosan, koma, hogy magával a Péterfi gróffal
Bogádon nem igen kezdhetünk valamit?

A koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt.

– ’Sz az volt a fődolgom. Eleinte nem igen látszott inyük szerint

valónak, hanem aztán kiszámították, hogy ha a mi embereinknek
fele akárkire voksol a Kálozdyn kivül, akkor ők nyernek. Kisütötték,
hogy legjobb lenne a Mányoki nótárust felkapni; egy az, hogy
kálomista is, meg tudja szóval, más az, hogy rá is áll. Holnapra
készen lesz már a zászlaja, azután kezdődik a munka. Ott van csak
a jó világ, koma, Harkán! Az egész familia együtt volt és úgy
szorongatták a kezemet, – legkivált az az égnek rugaszkodott