Dávidházi Péter

Ősi szavak egy csecsemő fölött

FEUILLETON - LXVIII. évfolyam, 27. szám, 2024. július 5.

Iszonyat belegondolni, mit érezhetett Weiner Zoltán, amikor a mauthauseni tábort és az

eisenerzi sortüzet túlélve, majd Gunskirchenből hazavergődve megtudta, hogy kislányát és
feleségét, valamint a saját hét testvéréből ötöt és azok családjait is megölték. Sohasem
beszélt erről, de évtizedekkel később, túl idegösszeomlásokon, elmegyógyintézeten,
elektrosokk-kezelésen, megfigyeltetéses kényszerképzetektől szorongva, orvosi tanácsra
elkezdett naplójában a kislány születése 30. évfordulóján felidéz egy emléket, amitől az
elvesztése végképp feldolgozhatatlanná vált. „1943. december 21-én vagy 22-én jött a távirat,
hogy Juditka megszületett. A komáromi Déli pu.-ról jöttem meg, ahol [munkaszolgálaton]
búzát mertünk vagonból és hazaérve várt a távirat és az egy nap szabadság. Nagyon boldog
voltam. Másnap utaztam Székesfehérvárra, itt született Juditka a Kórházban. […] Juditkát, aki
Édesanyám nevét, a Jankát másodiknak viselte, héber ima mellett megáldottam. Örültem az
Elsőszülöttemnek és Lilikémnek.”

Szavaink sohasem rázhatják le származásukat, állította a nyelvfilozófus J. L. Austin, nem feledkezhetnek

meg eredetükről és kialakulásukról, mert jelentésük minden újabb változása közepette magukban hordják
a régit, ugyanaz a hajdani cselekvésmodell irányítja fejlődésüket, s ha más nyelvből jöttek, múltjukat
onnan is etimológiai felhőkként húzzák magukkal, korábbi életük emlékei követik őket mindenhová.
Ha szavaink így viselkednek, akkor roppant nagy a tétje annak, hogy minek nevezzük mindazt, ami
nyolcvan éve, 1944 nyarán történt, és azokat, akikkel megtörtént. Az egyszer kiválasztott elnevezések
régebbről üzennek, mint gondolnánk, de a múltjukból hozott emlékfelhőik tartalmát csak olyankor
láthatjuk, ha egy-egy kivételes alkalom villámfénye egy pillanatra átvilágítja hajdani cselekvésmintáikat,
újabb alkalmazásaik lappangó tehertételével együtt. Mint ahogy mai meghívónk szövegéből sorra
kirajzolódnak: „A Holokauszt 80. évfordulója alkalmából mártír megemlékezést tartunk 2024. június 16-án
Tatán a zsidó temetőben (Kálvária utca 61.).” Elsőként felvillan, hogy a holokauszt a görög holokauszton
és a latin holocaustum szerkezetét követi, amelyek a Biblia héber ola szavának fordításaiként
összetételükkel arra a cselekvésre emlékeztetnek, hogy az áldozati állatot valaha egészen elégették az
oltáron. Ez után a mártír látni engedi a János evangéliumában alapfogalomként használt görög martüreo
ige cselekvésmodelljét, azaz hogy tanúbizonyságot tenni, a művelet joggyakorlati értelmében, de egyúttal
felidézi a vértanúságot is, az Isten szentségéért vállalt kínhalált. Végül a temető utcájának neveként
megelevenedik a kálvária, amely valaha a latin calva (koponya) révén a koponyák hegyére utalt, és az
evangéliumok latin fordításaiban Jézus kereszthalálának helyszínét jelölte, de az eredeti görög Golgotha,
illetve arámi Golgolta etimológiai felhője magával húzza a héber gulgolet főnevet is, mely az
Ószövetségben mindig olyankor jelentett koponyát, ha az erőszakos halálnak esett áldozatul, azaz
malomkő zúzta be, mint Abimélekét, vagy egy ablakból levetett, lovakkal megtapostatott testből maradt
meg, mint Jezabelé, vagy levágva kitűzték, mint a filiszteusok Saulét. A Kálvária utca mentén emelkedő
Kálvária domb és a jézusi szenvedéstörténet stációi ihlették 1942-ben Hofbauer Imrét, a tatai piarista
gimnázium egykori diákját, hogy Londonban Calvary címmel adja ki grafikáit az éppen dúló világháború
kegyetlenségeiről, emblematikus jelenetezésükkel és biblikus címükkel visszautalva a gyötrés leleményes
új módozatainak évezredes ősmintáihoz. Amikor tehát fölmegyünk a csöndes tatai Kálvária utcán és
eljutunk a zsidó temető bejáratáig, a szó magával húzott emlékfelhői egyre régibb szenvedésekre és
szenvedőkre mutatnak vissza, önkéntelenül példázva, mennyire hiábavaló igyekezet bármilyen emberi
fájdalomnak csak az egyediségét, semmilyen előzményhez nem fogható kivételességét hangsúlyozni,
miközben a megnevezéséhez használt szókészlet, ha odafigyelünk, épp az ellenkezőjéről beszél.
 *

Benyitva a ravatalozó kapuján, a fehér falakon sorakozó táblák kettős névoszlopaiban körülvesznek a
város áldozatai. Köztük egy kislány, aki apám előző házasságából született, így a féltestvérem lenne, kora
alapján még ma is élhetne, de ha ő édesanyjával együtt életben maradhatott volna, akkor az őket
rajongva szerető apám biztosan nem alapított volna új családot, tehát én sem lennék, ezért őrá gondolva
mindig úgy éreztem, mintha az egész életemmel tartoznék neki. Szemem önkéntelenül keresi nevét a
szemközti sarok legfelső sorában: Weiner Judit Janka 1944–1944 Auschwitz, majd három sorral lejjebb az
édesanyjáét: Weiner Zoltánné sz. Kertész Lívia 1917–1944 Auschwitz. Mint mindig és mindenütt,
kényszeresen azonnal kivonnám a halál évéből a születését, hogy tudatosítsam, ki mennyit élt. A művelet
riadtan megtorpan az első számok egyezésénél, és hiába tudom, hogy a születési év téves, nem segít,
mert helyesbítve is csak alig korábbi, a kislány ugyanis 1943. december 21-én jött világra, a vonatjuk
pedig 1944. június 15-én érkezett Auschwitzba, így az életből mindössze hat hónap juthatott neki. Mivel a
nevek betűrendjében itt épp az övé került a Mártírjaink cím alá, próbálom leinteni a mindig feltoluló
kérdést, hogy mitől válhatott mártírrá, illetve milyen értelemben tekinthető annak egy csecsemő, aki még
semmiről nem akarhatott tanúságot tenni, még kevésbé a szentség mellett vére ontásával tanúskodni,
hiszen nem volt választása, sőt még fel sem tudhatta fogni, mi és miért történik vele. Egyetlen fennmaradt
pici fényképén mit sem sejtve néz kifelé az öblös gyerekkocsiból.
Iszonyat belegondolni, mit érezhetett Weiner Zoltán, amikor a mauthauseni tábort és az eisenerzi sortüzet
túlélve, majd Gunskirchenből hazavergődve megtudta, hogy kislányát és feleségét, valamint a saját hét
testvéréből ötöt és azok családjait is megölték. Sohasem beszélt erről, de évtizedekkel később, túl
idegösszeomlásokon, elmegyógyintézeten, elektrosokk-kezelésen, megfigyeltetéses kényszerképzetektől
szorongva, orvosi tanácsra elkezdett naplójában a kislány születése 30. évfordulóján felidéz egy emléket,
amitől az elvesztése végképp feldolgozhatatlanná vált. „1943. december 21-én vagy 22-én jött a távirat,
hogy Juditka megszületett. A komáromi Déli pu.-ról jöttem meg, ahol [munkaszolgálaton] búzát mertünk
vagonból és hazaérve várt a távirat és az egy nap szabadság. Nagyon boldog voltam. Másnap utaztam
Székesfehérvárra, itt született Juditka a Kórházban. (…) Juditkát, aki Édesanyám nevét, a Jankát
másodiknak viselte, héber ima mellett megáldottam. Örültem az Elsőszülöttemnek és Lilikémnek.”
Itt még rendületlen hittel folyamodott istenéhez az újszülött fölött, a gyerekkora óta ismert héber
áldáskérő imával, amelyről úgy tudta, a Mózes által megüzent ígéret szerint mindig el fogja érni a kérés
teljesítését. Ahogy apja péntek esténként sorban a nyolc gyermeke fejére tette mindkét kezét, de a lányok
és a fiúk esetében eltérő szövegű óhajtással kezdte, úgy ő Juditkája fölött a lányoknak szóló héber
mondattal, amelyet egykori imakönyvük így fordított: „Tegyen téged Isten olyanná, mint Szára, Rebeka,
Rachel és Léa.” Ezután folytatta a mindkét nemnél azonos áldással: „Áldjon meg Adonáj s oltalmazzon;
világíttassa arcát feléd Adonáj és legyen hozzád kegyelmes, fordítsa arcát feléd Adonáj és szerezzen
neked békét!” Számára ekkor, 1943 végén még rengeteg gyerekkori emlék szavatolhatta e szöveg
érvényét, hiszen ugyanez év tavaszán, amikor meghalt apjuk, a szegények orvosaként tisztelt és szeretett
Weiner Dávid, éppen erre utaltak sírfeliratával: „Áldó kezed melegét mindig magunkon érezzük. Imádkozó
szereteted elkísér egész életünkön.” Mindehhez képest a csapások, amelyek néhány hónap múlva
lezúdultak Juditkára, Lilikére és a népes családra, egyetlen dolgot üzenhettek, felfoghatatlanul: Adonáj
mégsem tette Juditkát olyanná, mint Szára, Rebeka, Rachel és Léa, akik megérték a termékeny felnőttkort
és nevezetes utódokat szültek, mégsem oltalmazta meg, mégsem világíttatta rá arcát és mégsem lett
hozzá kegyelmes.
Belülről, kétségbeesése mélyéből hallhatott feltörni egy ahhoz hasonló kérdést, mint amit a deportálások
legádázabb szervezője, Endre László kívülről és gúnyosan, lovaglópálcájával csizmaszárát ütögetve vetett
oda a Pécsett összeterelt zsidóknak: „Miért nem tesz most csodát Jehova, a maguk híres Istene?”
Felfoghatatlannak tűnhetett, hogy ugyanaz az Isten, aki a Kármel hegyén Illés próféta szavára lángoló
csodát tett a Baál százával összesereglett hamis papjai előtt, az ő kislányát az ősi áldás kérése ellenére
veszni hagyta. Ugyanaz az Isten, akit ő arra kért, hogy fordítsa arcát az elsőszülöttjük felé, miért fordította
el arcát, s mint napfogyatkozáskor a sötétség, miért borult rájuk (Martin Buber szavával) Gottesfinsternis,
Istenfogyatkozás? Hiszen a csecsemő még nem vétkezhetett, akkorát pedig „harmad- és negyedíziglen” a
felmenői sem, ami ilyen büntetést érdemelt volna. De azt is látta, hogy az elsötétülés nem vált teljessé,
hiszen abban a városban, ahol gyerekkori emlékei szerint a keresztények békességben, sőt (mint én is sok
öregtől hallottam) szeretetben éltek a zsidókkal, még most sem hódolt be mindenki az uszító
propagandának. A minden dolgában kristálytiszta jellemű Tóth Miklós főjegyző késleltette a zsidóellenes
intézkedéseket, ezért Dachauba toloncolták; felesége egy ismerős családnak próbált segíteni, míg egy
feljelentés nyomán letartóztatták, és a kihallgatás után öngyilkos lett. Arról is értesült (és a háború után
hivatalosan tanúsította), hogy amíg őt munkaszolgálatosként messzire vezényelték feleségétől és
kislányuktól, Tatán a Baji út 24.-ben bérelt lakásuk tulajdonosa, Czinege Ferenc nyugalmazott csendőr
tiszthelyettes a saját élelmiszeradagjából juttatott nekik, később egy-egy napra a gettóból is hazahozta
őket, ilyenkor feleségével gondoskodott róluk, időközben pedig bátor fellépésével elriasztotta otthonuktól
a fosztogató német katonákat. Szemtanúktól hallhatta, hogyan terelték a pályaudvarra a zsidókat, köztük
az ő kislányát, feleségét és nővéreit a más településekről hozott csendőrök, s milyen kíméletlenül
végezték a bevagonírozást, amit hamarosan az országszerte zajló deportálások egyik hírhedt példájaként
idéznek, s az erről kéjelegve csámcsogó szóbeszéd hallatán a környéken időző miniszter, Zsindely Ferenc
1944. június 11-én amiatt aggódott naplójában, hogy a zsidók megsemmisítése után ez a fékevesztett
szadizmus milyen új áldozatot keres magának, és hol fog megállni. Mégsem igaz, hogy csak (mint Zsindely
írja) az „alja nép” gyűlt oda mindezt megnézni, sőt, egyesek vizet vagy élelmet próbáltak átadni, mint
tizenöt évesen a későbbi nagyszerű helytörténész Körmendi Géza, de ezeket az ordítozó csendőrök
puskatussal megfenyegették, hogy bevágják őket a menetbe, ami egy orvossal meg is történt.

Letaglózottan, az egészre Juditka apja sem talált szót. Hazatérése után a holokauszt ilyen alkalmazásával
még nem találkozhatott, utolsó évei naplóiban (1972–1975) ezért sem fordul elő, de átvételétől minden
porcikájával iszonyodott volna. Gyerekkora vallási neveltetéséből ismerte ennek a hajdani áldozatfajtának
aprólékos előírásait, már csak ezért is botrányos képtelenségnek érezhette, hogy az áldozati állat helyébe
az ő Juditkája kerüljön, blaszfémiának az átértelmezésben megbújó feltevést, hogy az égés felszálló füstje
Adonájnak így is „kedves illatú lészen”. Hogyan is fogadhatta volna el mindezt az ő addig töretlenül vallott
hitvilága szerint, amikor a Tóra egyik alaptörténetében a Mindenható megparancsolja ugyan Ábrahámnak,
hogy égő áldozatként áldozza fel elsőszülött fiát, de az utolsó pillanatban egy áldozati bárányt küld a
helyébe, amikor pedig a Bírák könyvében Jefte az Istennek tett fogadalmához híven végül csakugyan
feláldozza egyetlen lányát égő áldozatként, a felháborodott kommentárok századokon át vagy a
fogadalom elhamarkodottságát ostorozzák, vagy kétségbe vonják végrehajtása egykori szükségességét,
sőt akár (leleményes szövegértelmezéssel) a megtörténtét is, de azt láthatólag mindenáron igyekeznek
kizárni, hogy ilyet a Mindenható akarhatott volna?!
Idővel azonban a mártír szót el tudta fogadni. Elsőre szíven üthette a „mártírtestvéreink” szóösszetétel a
temető 1947-ben felavatott emlékművén: egyrészt a kifejezés nyilvánvalóan átvitt értelemben állt, neki
pedig öt igazi testvérét is gyászolnia kellett, másrészt a mártír vértanúi jelentése metaforikusan sem illett
az ő hat hónapos Juditkájára, s eleinte inkább csak felszakíthatta az apa sebét, mintsem gyógyította volna.
Sokáig ezért nem használta ezt az elnevezést, de öregkori naplóiból láthatóan előbb-utóbb elfogadta,
részeként egy hallgatólagos közmegegyezéssel kialakult túlélői nyelvezetnek, beletörődött használatába,
szabadulni akarván saját kérdéseitől, tudati kínjaitól. Így 1973. május 5-én: „Ma van gunskircheni
felszabadulásom 28. évfordulója. (…) Talán jobb, ha most abbahagyom a gondolkodást is. Ezt sajnos
parancsszóra nem lehet. Áldott legyen a mártírok emléke, a csecsemőktől az aggastyánokig!” Vagy 1973.
december 10-én, Judit-napon: „Számításom szerint legfeljebb hat hónapos lehetett, amikor martírhalált
halt szegény, Lilikémmel együtt.” Tehát csecsemők ugyanúgy halhattak mártírhalált, mint a zsidó
vértanúság bibliai mintaképei az idős Eleazartól a hét fiatal testvérig, akik inkább vállalták az elevenen
megégetést, mintsem megszegték volna a Tóra előírásait. Ehhez képest az Auschwitzba hurcolt felnőttek
sem önként vállalták és nem hitükért választották sorsukat, de a mártírhalál magasztos fogalmára a
túlélőnek olyan nagy szüksége lett, hogy az elnevezés problémái fölött át kellett siklani érte. Soha nem
firtatnám a kifejezés helyénvalóságát: ha apám sokszorosan megszenvedett azért, hogy így nevezze, s ha
ezáltal tudta megőrizni belső világát az összeomlástól, mi vihetne rá, hogy felülbíráljam?
Ugyanígy nem merném felülbírálni mindazt, amivel megpróbált tovább élni, sőt újjáformált
személyiségként új életet kezdeni. Mindenekelőtt, 1946 elején magyarosította nevét, apja kitagadási
intelmének felrémlő emlékével és saját bűntudatával küszködve, Dávidházira, a választást hivatalosan és
ismerőseinek más-másként, de mindig apologetikusan indokolva, majd öregkori naplójában megbánva
tettét. Az 1946 tavaszán megismert, hasonlóan tragikus utat megjárt új párjával csöndben áttértek, és az
1948 elején megszülető fiukat megkereszteltették, de miközben az anya titkon megtartotta a maga
bensőséges, felekezeteken inneni és túli hitét, így ha szükségét érezte, továbbra is akármelyik templomba
beosont imádkozni (meghökkent barátnőjét azzal nyugtatva, hogy őt a Jóisten úgyis bárhol meghallgatja),
és a gyermekről vezetett kis piros naplójában szinte laponként adott hálát és fohászkodott segítségért, az
apa némán elfordult Istenétől, leveleiben és naplóiban egyszer sem említi, önkéntelenül idomulva az 1950-
es évektől hivatalos ideológia nyelvezetéhez. Közös tatai, majd budapesti otthonukban a cseperedő fiú
nem láthatott vagy hallhatott semmi olyat, ami bármilyen felekezeti kötődésre utalt volna, mint
nagyszüleinél, és semmiféle vallási nevelést nem kapott. Úgy érezte, mintha elbújtatták volna egy
senkiföldjén két ismeretlen, de feltehetőleg ellenséges tábor között, nehogy egyszer neki is áldozattá
kelljen válnia.
Emiatt annak a fiúnak, nekem, az anya túlontúl korai halála (1964) után hosszú időbe telt felismerni, hogy
a zsidó és keresztény hagyomány korántsem ellentétes, távoli vagy akár teljesen szétválasztható
tartományok eleve szükségszerű harca, köztük a mindkettőből kivetettek senkiföldjével, hanem
eredendően egyazon örökség mély harmóniája. Ezt hallom visszhangozni a magyar költészetben, és
ugyanezt Kölcsey vallástörténeti tételében, miszerint Jézus „a Jehovát imádó vallás magvaiból a
keresztyénséget felvirágoztatta”. Ez a zsidó-keresztény hagyomány a Bibliában olyan gyönyörű, hogy
megfelel a „Szeress egyet s legyen szép, ha szenvedsz is, legyen mért” kedves szerelmi logikájának, azaz
feltétlenül érdemes akár szenvedni is érte. Más kérdés, túlélők nemzedékeit nyomasztó, hogy amikor
kellett, kinek lett volna ereje vállalni.

Mindezekre, úgy érzem, az a csecsemő tanított meg, akit zsidósága miatt pusztítottak el édesanyjával
együtt, s akinek része volt abban, hogy apám felriasztott életösztöne új családot alapítson, és
megszülethessek. Neki köszönhetem, hogy a sokféle zavart érzés kútjából, a túlélői szégyenkezésből, a
tőle megtagadott, helyette nekem jutott élet oktalan bűntudatából (mintha értem, sőt miattam halt volna
meg) mégiscsak kitisztult a létezés hatalmas kiváltságának bizonyossága és kiérdemlésének emésztő
vágya. Csakhogy ilyen örökséghez képest a törlesztés reménytelen; alig egy kis töredékét tudjuk
visszaadni annak, amit kaptunk. A csecsemők, akiket nem hagytak felnőni, olyan életfeladatra
emlékeztetnek, amihez nekünk kellene felnőnünk, tudván, hogy nem lehet, s e képtelen alaphelyzetből sok
jó és rossz származik, a hálás igyekezet felhajtóerejétől a nehezen leküzdhető kisebbrendűségi érzet
nyűgéig. Ma, haláluk 80. évfordulóján a nehéz örökség feltétlen elfogadását segítheti a megilletődött
ámulat, amelyet a bibliai Dávid érzett, amikor megtudta, mit szánt neki az ő ura, és méltatlannak érezve
magát azt kérdezte: „Micsoda vagyok én, Uram Isten, és micsoda az én házam népe, hogy engem ennyire
elővittél?”