„Mind a zöld növekedés, mind a fenntartható fejlődés hazugság, ezek nem

tudják megmenteni a pusztulástól a civilizációnkat”

Balavány György 2023. 12. 29. 11:10

A civilizációnk valóban összeomolhat, mert az azt működtető logika már rég csődöt mondott,
állítja Köves Alexandra ökológiai közgazdász, egyetemi docens. A kutató úgy véli, a globális
gazdasági rendszer gyökeresen megváltoztatható a közeljövőben, de azt nem a technológiai
fejlődéstől, hanem a gondolkodásmódunk megváltoztatásától várhatjuk. A 24.hu világvége-
interjúsorozatának újabb darabja.

Ezt azt interjúsorozatot a Pannon Egyetem rektora, Gelencsér András kémikus-

légkörfizikus „robbantotta ki” a nyilatkozatával, miszerint a civilizációnk ezzel a
fogyasztási szemlélettel, berendezkedéssel és a nyersanyag-felhasználással néhány
évtizeden belül össze fog omlani. Arra a felvetésre, hogy a gazdaság folyamatban levő zöld
fordulata – az elektromos autóktól a szél- és naperőművek használatán át az
újrahasznosításig – mire lesz elég, ő azt felelte, hogy semmire.

Ez a zöld fordulat mítosz, önbecsapás, ebben Gelencsérnek teljesen igaza van. Alapvetően
hamis a zöld növekedés ígérete, miszerint a technológiai fejlődés révén képesek leszünk olyan
hatékonyságot elérni, hogy ugyanazt csinálhassuk, mint eddig, és közben a civilizációt is
megmentjük. A technooptimista elbeszélés szerint a technológia létre fogja hozni azt a
helyzetet, amikor a gazdasági növekedésről leválik a környezeti terhelés, annyira hatékony
lesz ugyanis egy-egy termék előállítása vagy szolgáltatás nyújtása, hogy ugyanúgy
röpködhetünk az égen körbe-körbe, mint eddig, sőt: azok is röpködhetnek, akik eddig nem
tehették.

Ez az, amire mindenki vágyik: minél több dologhoz, szolgáltatáshoz hozzájutni anélkül,
hogy ennek hátulütői lennének.

És ez az, ami nem történik meg, mégpedig két dolog miatt. Az egyik az úgynevezett relatív
szétválasztás jelensége, ami azt jelenti, hogy egy adott egységnyi fogyasztásra vagy
termelésre létrejöhetnek ugyan ökohatékony megoldások, amik tehát jobb energia- és
anyagfelhasználáshoz vezetnek, a történet azonban máshol visszaüt. Az elektromos autóval
csakugyan tudunk kisebb CO2 kibocsátással közlekedni, tehát ha egyre több ilyen jár
Budapesten, akkor az olyan növekedés, amiről itt, helyben leválasztódik a szén-dioxid
terhelés. Csakhogy van egy apró betűs rész, amit problémaáthelyezésnek nevezünk, és ez a
trükk: a közlekedési szektorról áthelyeztük a problémát az energiaszektorra. Onnantól az
energiaszektornak kell megoldani, hogy valóban karbonsemleges legyen az elektromos
autózás, és bizony nem tudja, hiszen a növekvő gyártás növekvő karbonkibocsátást
eredményez, nem beszélve a ritkaföldfémek problematikájáról, amik az akkumulátorgyártás
során elfogynak. Hernádi Zsolt, a Mol vezérigazgatója ezen az egyetemen mondta el, hogy
annak, amit tőle várnak, hogy tudniillik a jelenlegi ütemű növekvő energiaigény mellett
karbonsemlegessé tegye az ellátást, a közelébe se tud jutni.

Mármost azt a stratégiát, amit most látunk, hogy gyártani kell százezerszámra az elektromos
autókat ahelyett, hogy másfajta mobilitást építenénk ki, sok mindennek lehet nevezni, de
fenntarthatónak nem.

1
A másik tipikus példa a problémaáthelyezésre, amikor azt mondjuk, hogy a repüléshez
bioüzemanyagot fogunk használni. Ha ezt tesszük, csökkenthetjük a légi közlekedés
közvetlen karbonkibocsátását, csak közben áthelyezzük a probléma terhét a mezőgazdaságra,
biodiverzitással és talajromlással összefüggő katasztrófákat okozva. De elmondom, mi a
másik dolog, ami miatt a zöld növekedés mítosz. Mi történik a kapitalista gazdaságban,
amikor kiderül, hogy valamit kisebb környezeti terhelés mellett tudunk gyártani?

Többet gyártunk belőle?

Pontosan. Többet gyártunk és többet fogyasztunk, csak abban a megnyugtató és hamis

tudatban, hogy ez fenntartható. És pillanatok alatt kiderül, hogy bár a relatív szétválasztás
megtörtént, az abszolút szétválasztás, ami a globális gazdaságra nézve volna fontos, nem tud
létrejönni: a gazdasági növekedésről az ökológiai terhelés nem választható le.

Névjegy
Dr. Köves Alexandra ökológiai közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem docense, az
Európai Ökológiai Közgazdaságtani Társaság alelnöke, a Zöld Egyenlőség podcast alapító
szerkesztője.

Ha elfogadjuk, hogy a zöld gazdasági fordulat javarészt kamu, akkor a következő kérdés,
hogy mi egyebet tehetünk.

A korlátokat észre kell venni.

De gyűlöljük a korlátokat, tehát nem akarjuk észrevenni őket. Szabad emberek vagyunk.

Amikor azt hisszük, hogy a korlátok megcsonkítják a szabadságunkat, az félreértés. Ezekre a

korlátokra ugyanis szükségünk van, ezek számunkra védőkorlátok, amik nélkül sosem
leszünk igazán szabadok. Nem a szerencsétlen állatok kiabálnak nekünk, hogy jaj, ki fogunk
halni. Nem a levegő kiabál, hogy túl magas a szén-dioxid koncentráció. Nem Földanyánk
mérgeskedik azon, hogy túlterjeszkedtünk. Ugyan ezeket erkölcsi alapon is tiszteletben
kellene tartani, de ha nem hiszünk a széplelkűek morális kötelezettségeiben, akkor a saját
civilizációnk fenntartása érdekében muszáj észrevennünk a korlátainkat. Abban igaza van,
hogy a jelenlegi gazdasági logika nem tud korlátokban gondolkodni, mert nem így jött létre,
se a filozófiai-elméleti háttere, se az intézményi háttere nem erről szól. De azért a másfél
fokot bedobtuk, mint egy varázsszót, és elvileg azzal is felállítottunk egy korlátot…

Amin lassan túl vagyunk már.

Bőven túl vagyunk rajta, de a nagypolitika bemondta annak idején, hogy jó, elfogadjuk,
mindenki megpróbálja a másfél fokot tartani. De ha azt mondanánk, hogy három fok, akkor is
megjelenik egy korlát. Ha komolyan vennénk, és tiszteletben tartanánk, hogy ilyen korlátok
egyáltalán léteznek, onnantól a gazdaság funkciója az lehetne, hogy a jó életet biztosítsa
mindenki számára, a Föld eltartóképességén belül.

Mi a jó élet?

Hű, ezt hadd kezdjem azzal, hogy mi nem az. Ami most van, az szerintem nem az. Nem
tudunk egymással leülni és egy jót beszélgetni, mert erre nincs idő: „ne hari, most ezer dolog
2
van, de később majd mindenképp”, nem ezt mondogatjuk egymásnak? És valahogy el is
hisszük, de aztán többnyire később sem jön össze.

Értelmetlen munkákba kínozzuk bele magunkat úgy, hogy már rég nem kellene, és közben
elveszítjük azt, amitől tényleg emberek lehetünk. Olyanok vagyunk, mint egy termeszkolónia,
amelyik elszabadult, és épít, épít, és egy pillanatig sem áll meg, hogy várjunk már, ezt most
minek csináljuk?

Megjegyzem, a termeszkolóniának van külső ellensége, ezért ott létezik igazi kényszer, aztán
a termeszkolónia visszarendeződik, és a szükségesnél nagyobbra nem nő. Nálunk nincs ilyen.
Ennek belülről kellene jönni, és egyébként az emberekben meg is van a belső korlát, képesek
kimondani azt, hogy elég.

Biztos ez?

Az emberiség történelme során a legtöbbször a jó életet nem azáltal találták meg, hogy még
többet, még többet. Valójában a kapitalizmus meg a jelenlegi főáramú közgazdaságtan
hozadéka az úgynevezett racionális, haszonmaximalizáló, önérdekkövető ember.

Azért a növekedési késztetés az ókorban is létezett, sőt a mezőgazdaság pont úgy alakult ki,
hogy elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan tudnánk még hatékonyabban és többet
termelni…

De a felvilágosodással jött az a gondolat, hogy az egyén önálló haszonmaximalizálása elvezet

a teljes emberiség kollektív hasznának növekedéséhez. Ez az utilitarista filozófia egyik
alaptézise. Ebben a rendszerben a szabadságnak is ez a mérőfoka. Tehát a szabadságom abból
áll, hogy a saját prosperitásomat minél inkább kiterjeszthessem, és ha minél többen teszünk
így, akkor egyre boldogabb lesz a társadalom. De ha a szisztémára bárhol rárakunk egy
korlátot, akkor rájövünk, hogy az elosztás kőkemény kérdés.

Hát pont ezért nem akarunk korlátokat. Inkább azt mondjuk, hogy nyitott és szabad a világ,
s ha valaki elindul egy kis faluból és annyira összejön neki a növekedés, hogy feljut a
csúcsra milliárdosként, megtapsoljuk, és kicsit szégyelljük is magunkat, amiért nem
vagyunk ilyen ügyesek. De azért az ő sikere jó nekünk, mert például munkahelyeket teremt,
szóval az extraprofitból, ahogy mondani szokás, valami azért „leszivárog”.

Már nem szivárog le, néhány évtizede egyáltalán nem szivárog le, ez is mítosz.

Azt szokták mondani, hogy a dagály minden hajót fölemel, de ma már csak a jachtokat emeli.

Az elmúlt évek során a GDP-növekedésből adódó hasznok 80 százalékát a csúcsgazdag egy

százalék tette el, az emberiség alsó 50 százaléka egy centet nem látott belőle. Ugyanakkor
még mindig nagyon atomisztikus a felfogásunk a gazdasággal kapcsolatban: elhisszük, hogy
tudjuk önmagában is szemlélni. Az ökológiai közgazdaságtan alapvetése viszont az, hogy a
gazdaság beágyazódik a társadalomba, a társadalmak beágyazódnak az ökológiai környezetbe.
Ezt a beágyazódást bonyolult hálózatok összefonódásaként képzelje el, amiből az következik,
hogy semmit nem tudunk úgy tenni, hogy az ne hatna vissza ránk, vagy bármire a rendszeren
belül. Ez a rendszerszemlélet óriási elmozdulás onnan, hogy „majd a haszon egy része
leszivárog”. A rendszerszemléletben nincs linearitás, tehát nem az van, hogy ott bejön a
természeti meg a humánerőforrás, itt kijön a haszon és közben kipottyan a szemét. Nemcsak

3
input-output létezik, ezek összefonódva, állandó kölcsönhatásban működnek. A lineáris
szemléletben minden, ami a gazdaság körül van, a gazdaságért van. Bejön az erőforrás,
feldolgozom, eladom, megcsörli a rendszer, és aztán kidobja a végét szemétként, vissza a
természetbe. Ha ugyanezt rendszerben látom, akkor rájövök, hogy ha azt ott fölveszem, akkor
valamiből kivettem. És amikor leteszem a fölösleget szemétként, akkor is tudnom kell, hogy
ezzel valamilyen ökológiai rendszerbe belenyúltam.

Pont most tanulja a magyar társadalom azt a kifejezést a politikától, hogy „körforgásos
gazdaság”, ami majd az üvegvisszaváltással beindul…

Ez puszta szómágia. Mikor körforgásos gazdaságról beszélünk, még ott is linearitásban

gondolkodunk, hiszen a-ból következik b, abból c és így tovább. Azért sikerült ezt a kifejezést
elfogadtatni a zöld növekedés és a fenntartható fejlődés nevű kamuelméletek híveivel, mert a
körforgásos bűvészkedés is azt ígéri, hogy nem kell változnunk: nem kell változnia a
gondolkodásunknak, a mindennapi cselekedeteinknek, az intézményrendszereinknek.
Eközben a hatékony körforgás képtelenség, mert egyrészt mindig van veszteség, másrészt a
fogyasztást növelik ezek az intervenciók, és a végén jó esetben ott tartunk, hogy nem
csináltunk semmit, de az a valószínűbb, hogy rosszabb lesz a helyzet, mint volt. A körforgás-
történetben egyébként az a legszebb, hogy a kulcskérdést nem tesszük fel: ez az egész itt
minek pörög? Van értelme, hogy pörögjön? Oké, be lehet majd dobni a Kinder-tojásból
kijövő műanyag vackot egy olyan rendszerbe, ahol újra lehet hasznosítani, de van-e értelme a
Kinder-tojást körforgásban tartani?

Kell nekünk a Kinder-tojás? Tényleg hozzáad a jóllétünkhöz, a gyerekeink fejlődéséhez

bármit is?

A gyerekek vágynak rá. Az embert a vágyai mozgatják, amik most nagyjából arról szólnak,
hogy a növekvő gazdasági rendszerben mindenki megtalálja a neki tetsző dolgokat. A
gyerekek sírnak, ha az iskolában a cikis, legolcsóbb telefonjuk miatt lenézik őket a többiek,
és össztársadalmi szinten is megvan a nyomás, hogy gagyi vagy, ciki vagy, ha neked nincs
ez meg az.

Nagyon könnyű lenne ebbe belenyúlni. A gyereknek ugyanis nem a telefonra van szüksége,
hanem az elismerésre. De erre a nemnövekedésben is szükség van, tehát nem a szükséglet
változik. A mobiltelefonra azért van szükség, hogy kapcsolatot tartsunk a társainkkal, de ezt
meg lehet oldani a hosszú időre gyártott telefonnal is. És ahogy változnak az értékek, változik
az elismerés iránya. És ehhez arra van szükség, hogy a pozitív társadalmi státuszt ne úgy
gondoljuk el, hogy a városi terepjáróval a körúti sávban megálló Jani a leghasznosabb tagja a
társadalomnak, de azt se, hogy a legboldogabb. Ezek általunk konstruált értékek, és harminc
évvel ezelőtt teljesen más értékeink voltak. Miért ne tudnánk elhinni, hogy tizenöt vagy
harminc év múlva megint más értékeink lesznek? A kütyük nem a valós vágyainkat, hanem a
generált, ránk oktrojált igényeket jelenítik meg. Lehet, hogy pár év múlva az lesz a menő, ha
úgy mész a barátaiddal találkozni, hogy mindenki a kosárba rakja a telefonját. Amint
elfogadjuk, hogy a saját túlélésünk érdekében tiszteletben kellene tartani az ökológiai
korlátokat, és elfogadjuk, hogy a gyereknek az lesz jó, ha 30 év múlva nem fogják gyilkolni
egymást a másik emberrel a tiszta vízért, akkor már másként tekintünk a Kinder-tojásra is.
Nem fontosabb a gyerekemnek, hogy harminc év múlva egy olyan Földön éljen, ahol az
emberi létfeltételek mindenki számára biztosítva vannak?

4
Az időtávlat tekintetében is élénk a vita. Van, aki szerint ez így tíz évnél nem mehet tovább,
mások szerint harminc, negyven, ötven évünk van hátra a jelenlegi tempó mellett.

Bocsánat, de szerintem ez mindegy. Inkább azt kellene magunktól megkérdezni, hogy ha a

tudósok igazat mondanak, és nagyon-nagyon elcsesztünk valamit, akkor nem akarunk-e egy
olyan alternatívát, ami egyszerre tud az ökológiai problémákra megoldást találni és egy jobb
társadalmat építeni, legyen bármilyen apró az esély arra, hogy sikerül? Az biztos, hogy éppen
csúszunk lefelé a gödörbe. Az is biztos, hogy az egyetlen helyes viselkedés, ha elkezdünk
visszakapaszkodni, és lehet, hogy néha fájdalmas lesz, meg nyűgös, de miért mondjuk azt,
hogy menjünk még lejjebb? Mit érünk el azzal, ha azt mondogatjuk, hogy elkéstünk, vagy ha
a másik végletbe esünk, és azt állítjuk, az emberiség mindig megoldott mindent, tehát ezt is
meg fogja oldani? Ez az utóbbi ráadásul kétszeres tévedés, mert egyrészt messze nem
oldottunk meg mindent, másrészt ha megoldottunk volna mindent, abból miért következne,
hogy az ökológiai krízist is meg tudjuk oldani ugyanazokkal a módszerekkel?

Hogy teljesen világos legyen: nem arról beszélek, hogy mentsük meg a földet vagy az
emberiséget. Arról beszélek, hogy meg akarjuk-e menteni az általunk ismert emberi
civilizációt, vagy mi magunk akarjuk megásni a sírját.

Miért nem hisszük el, hogy egyszerűen sokkal jobban éreznénk magunkat, ha nem
fogyasztanánk ennyit, odafigyelnénk a nem emberi élőlényekre, odafigyelnénk a
környezetünkre, nem dolgoznánk ennyit, és elengednénk a fenébe ezt a magunkra húzott
növekedési kényszert?

Kevesebbet kellene dolgozni?

Sokkal kevesebbet. Részben azért is kell növekednünk, mert kitaláltuk, hogy mindenkinek 40
órát kell dolgozni hetente, és ezt már nem is kérdőjelezi meg szinte senki, pedig mindenki
rosszul érzi magát tőle. John Maynard Keynes a harmincas években azt gondolta, hogy az
unokái már csak heti tizenöt órát fognak dolgozni, mert a technológiai fejlődés hozadékát, a
termelékenység javulását az emberiség szabadidőre fogja váltani. De nem váltottuk át, a tőke
ugyanis rájött, hogy ha kevesebb idő alatt többet termelünk, akkor több pénzt csinálunk, és
nem akart munkaidő-csökkentéssel korlátot állítani önmaga elé. Így jött létre az úgynevezett
termelékenységi csapda: akkor vagyunk boldogok, ha a termelékenység nő, de ha a
termelékenység nő, egyre kevesebb ember kell ugyanannak az előállításához, viszont
mindenkinek elfoglaltságot akarunk teremteni. Hozzákötöttük tehát az alapvető létfeltételeket
és a társadalmi státuszt a sok-sok munkához, amivel viszont kényszerhelyzetbe lavíroztuk
magunkat: egyenesen kénytelenek vagyunk többet termelni, hogy megélhetést és elismerést
biztosítsunk mindenkinek. Vagy ki kell találni olyan pozíciókat, amiket David Graeber
antropológus bullshit-joboknak, kamu munkáknak hív; ezeknek már nincs értelmük vagy
hasznuk, és csak arra valók, hogy elfoglaltságot adjanak.

És ha mondjuk csökkentjük a munkaidőt, azzal megtesszük a döntő lépést a nemnövekedés,

vagyis egy boldogabb társadalom felé?

Ezzel még nem feltétlenül, itt jön ugyanis az ún. visszapattanó hatás: így nevezik azt, amikor
valamit megoldunk, viszont a hasznát eltékozoljuk. Megspóroltunk egy kis energiát az
otthonunkban a szigeteléssel, ez nagyon jó, és pénzt takarítottunk meg, de ha azt a pénzt
repülőútra költjük, akkor karbonkibocsátás szempontjából ugyanott tartunk. Ha sikerülne
elérni, hogy legyen egy plusz szabadnapunk hetente, azt ne arra használjuk, hogy

5
megcsináljuk a fusi melókat, mert akkor ugyanott tartunk, hogy nem sikerült felfogni: az élet
nem a minél több munkától lesz jobb, hanem attól, ha a barátainkkal, a családunkkal tényleg
együtt tudunk lenni vagy a hobbinkkal tudunk foglalkozni. És persze ne olyan elfoglaltságot
találjunk az extra napra, ami még nagyobb környezeti terheléssel jár. Mert akkor megint ott
vagyunk, ahol a part szakad.

Hol kell kezdeni?

Ott, ahol épp vagyunk. Nincs olyan területe a társadalomnak vagy a gazdaságnak, amibe ne
kellene belenyúlni ahhoz, hogy a rendszert át lehessen alakítani. És ha belenyúlunk valahol,
meg kell nézni, hogy az mit ránt magával, mert nyilván magával fog rántani sok mindent.
Nem fog letenni senki egy térképet az asztalra, hogy „ön itt áll, és erre kell menni”, mert ha itt
valamit megpiszkálunk, más helyütt borul valami más. Rengeteg kutatás és modell van arra,
hogy melyik területen mit kellene tenni, de a bonyolult problémákhoz ügyetlen megoldások
kellenek. Ha egy probléma bonyolult, akkor valamit el kell kezdeni csinálni, megnézni,
hogyan működik, aztán korrigálni, és úgy menni tovább.

A klasszikus közgazdaságtan hívei azt mondják, hogy a növekedés maga az élet. A

nemnövekedés összeomlás és halál. Az emberi természet, a közösségeink természete, a
történelem, a civilizáció a növekedésről szól, és nem mondhatjuk egyszer csak, hogy hoppá,
akkor ezt most hagyjuk abba és kezdjünk el valami mást.

De ez egy tévképzet arról, hogy a fejlődés egyenlő a növekedéssel. Ha a kislányom 180

centiméternél nem állna meg a növekedésben, megszeppennék. Minden szisztémának és
populációnak megvan az a pontja, ahol eléri a határait. A birodalmak bukását mindig a
túlterjeszkedés idézte elő, és ezért van az, hogy a logika, amire most még építjük a
gazdaságot, csődöt mondott.

A nemnövekedés nem arról szólna, hogy minden, amit most eddig elértem, hogy tehát
otthon fel tudom kapcsolni a villanyt, van kaja a hűtőben, ki tudom fizetni a gyereknek a
különórát, szóval ezt mind el kell engednem, mert a zöldek azt mondták, hogy túlfogyasztó
vagyok?

Jaj, dehogy, ez alapvetően nem a lemondásról szól. A normális elosztás, az nincs meg. A
jövedelmi csúcson éldegélő húsz hipermilliárdos ökológiai lábnyoma nyolcezerszerese az alsó
dekádban tengődő egymilliárd emberének. Egyébként pedig teljesen elvetemült gondolataink
vannak arról, hogy mennyire szigorú a természet, miközben a természet fantasztikusan
bőkezű. A bőség a természetes, a szűkösség, a nélkülözés pedig mesterséges és
természetellenes. A kapitalizmus kitalálta a végtelen igényeket egy szűkös térben. Mi lenne,
ha újra megtalálnánk a véges igényeink mellett a jó életet a természet bőkezűségének
értékelése mellett?

Tehát igazából nem úgy néz ki a képlet, hogy az emberiség túl sokat vesz el a természettől,
hanem úgy, hogy ha amit elveszünk, elosztanánk egyenlőbben, bőven jól élhetne mindenki?
És akkor nem is volna probléma, hogy több mint nyolcmilliárdan vagyunk?

Nyilván kevesebb emberrel könnyebb ezeket a problémákat megoldani, de azért a top 20

százalék fogyasztja el a környezeti erőforrásaink 80 százalékát. És ez a top 20 százalék pont
nem az, aki túlnépesedik, hanem az, aki túlfogyaszt.

6
A túlfogyasztás tehát nagyobb probléma, mint a túlnépesedés.

Nyilván ha a túlnépesedést nem tudjuk megfogni, akkor az is gond. De a túlnépesedés is az

igazságosabb elosztással orvosolható. A gyerekvállalás két dologgal függ össze nagyon
szorosan: az egyik a nők iskolázottsága, a másik az egészségügyi rendszer, olyan mutatókkal,
mint a várható életkor és a gyerekhalandóság. Tehát ha normális életkörülményeket tudunk
teremteni a túlnépesedő országokban, akkor egyértelműen el tudnánk érni, hogy tetőzzön a
népesség.

Ha globálisan nézzük, az elosztás égtájaktól is függ. A legszegényebbek jellemzően a déli

féltekén élnek.

Persze, mert kiraboltuk őket. Ami nekünk van, azt jobbára tőlük vettük el, erről szólt a
gyarmatosítás. Ezért fontos a gyarmatosítás visszafordítása, ami az jelenti, hogy azokat az
erőforrásokat, amiket a globális déltől elveszünk, el kell kezdeni ott hagyni, hogy ők is
tudjanak fejlődni. Egyébként ők már biztosan nem fejlődhetnek ugyanazon az úton, mint mi,
de ha el tudunk indulni egy másik irányba, ennek egészen biztosan része lesz az ún.
relokalizáció, ami a globalizációval ellentétes folyamat. A környezetvédők nem csupán azért
vannak a globalizáció ellen, mert hatalmas távokon közlekedtetünk árukat, és ennek nagy a
környezeti terhelése. Nyilván ez is baj, és mivel ezek nincsenek beárazva, még gazdaságilag
is torz a történet. De a legfontosabb rész az, hogy a költségek és a hasznok nagyon messze
vannak egymástól térben és időben. Annak a társadalmi és környezeti költsége, hogy én
Budapesten vagy New Yorkban valamit fogyasszak, tőlem igen messze jelenik meg. A kínai
folyók nagyon szennyezettek, és amikor erről olvasunk, csóváljuk a fejünket, hogy szörnyű, a
kínaiak szennyezik a folyókat. De közben mi hordjuk azokat a pólókat, amik miatt
szennyezettek a kínai folyók. Ha itt gyártanánk a pólóinkat, akkor nem engednénk bele a
Dunába a szennyezést.

Már miért ne engednénk?

Mert az a cég, amely Budapesten működik és a budapesti vevőkörének akar megfelelni, nem
fogja a Dunát szennyezni. Tehát a relokalizáció azért is szükséges, hogy átlássuk a tetteink
következményeit, és ha hibázunk, rajtunk csattanjon az ostor. Most eltoljuk magunktól a
következményeket, egyrészt a jövő generációkra toljuk, másrészt a tőlünk távol élőkre. A
viselkedési közgazdaságtan ezt morális távolságtartásnak nevezi.

Abbahagyhatjuk a távol-keleti gagyigyártást, mondhatjuk, hogy nem vásárolunk kínai

terméket, de az is elég kemény belenyúlás a rendszerbe, például százmilliók maradnának
munka nélkül. Nem?

Nem. És az sem igaz, hogy a szerencsétlen kínainak jó öt dollárért gürizni a gyártósoron. Neki
sokkal jobb lenne, ha saját családjáért dolgozhatna a helyi adottságok szerint, és abban a
hatalmas országban helyben fogyna el, amit létrehoz. De most arról beszélünk, hogy mi van
akkor, ha nem ebben a rendszerben gondolkozunk, hanem egy másikban. Csakhogy előbb az
átmenetet kell megoldanunk. Ha most csökken a GDP, azt nem nemnövekedésnek hívják,
hanem recessziónak. Nemnövekedésről akkor beszélünk, amikor már a növekedési kényszer
nincs benne a gazdasági rendszerben. Amikor nem omlunk össze attól, ha nem növekedünk.

De konkrétan hogyan tudjuk megvalósítani az átmenetet, mármint azon kívül, hogy jót
beszélgetünk róla?

7
Ha jókat beszélgetünk róla minél többen, azzal is nagyon sokat teszünk érte.

De nem mindegy, hogy egy ilyen volumenű növekedéscentrikus gazdaságban azt

mondogatjuk, hogy majd az ismeretterjesztés lépésről lépésre megoldja a helyzetet, vagy azt
mondjuk Janinak a belső sávban, hogy öreg, elég volt, ide többet nem hajtasz be. Szóval azt
feltételezem, hogy a politika szintjén, döntéshozóként többet el lehet érni.

Szerintem abszolút kell ilyen határokat húzni a politikának, de ahhoz is kell valamiféle
társadalmi konszenzus. Amíg a politika nem érzi a tömegek nyomását, nem fog csinálni
semmit. De ettől nem vagyunk messze, mert már rohamosan változik a közgondolkozás. Idén
májusban az Európai Parlamentben volt egy háromnapos tanácskozás, ami már azzal
foglalkozott, hogy nézne ki a növekedésen túli világ. És ezek a gondolatok már egyáltalán
nem tűntek radikálisnak. 2018-ban is volt ilyen konferencia, ott még arról beszéltek, hogy
miért nem lehet ezt megcsinálni, idén már azt keresték, hogyan kéne nekiállni. Ugyanis az
emberek valahol már tudják, hogy a rendszer átverte őket.

A növekedésnek az volt az ígérete, hogy ha sokat dolgozunk és sokat fogyasztunk, boldogok

leszünk. A reklámplakátokon átszellemülten boldogok a kütyüket kicsomagoló emberek, de
tudjuk, hogy azok nem mi vagyunk. Mi ugyanis nem vagyunk jól.

Tömegek vannak, akik egyáltalán nincsenek jól, akik pedig nagyon gazdagok, ők meg még
annyira sincsenek jól. Iszonyatos pszichés terheltségekkel, függőségekkel élünk, a depresszió
már népbetegség a nyugati társadalmakban, mert azt a két dolgot felejtjük el, ami valójában
fontos: az egyik, hogy milyen a kapcsolataink minősége, a másik, hogy mi az életünk értelme.
És ezzel a kettővel egyáltalán nem is nézünk szembe, hanem megyünk, daráljuk a munkát és
magunkat, és fogyasztunk, mint az őrültek, olyan dolgokért küzdünk, amikre semmi
szükségünk nincsen. Távol álljon tőlem az a személet, hogy régen minden jobb volt, de míg
az emberek a szervesebb közösségekben éltek, és személyesen találkoztak egymással, létezett
valamiféle közösen megélt spiritualitás is, aminek az igénye a mai napig megvan.

Vissza kellene csempészni a spirituális dimenziót a társadalom gondolkodásába?

Nem kell visszacsempészni, mert eleve benne van, csak ma már másképp éljük meg. Például
általános, hogy képtelenek vagyunk mélységében szembenézni a halállal és őszintén beszélni
róla. Egy gyászolóhoz nem merünk odamenni és a szemébe nézni. A pszichológusok azt
figyelték meg, hogy a haláltól való rettegésünket azzal fedjük el, hogy szimbolikus tereket
képzünk, és ezekben a terekben próbáljuk a halhatatlanságunkat valahogy létrehozni. Nyilván
azokban a terekben tudjuk ezt a legjobban létrehozni, amik a saját kultúránkhoz köthetők, és
mi egy erős fogyasztói kultúrában élünk.

Hankiss Elemér már a kilencvenes években azt írta a plázákról, illetve „shopping
mallokról”, hogy ezek a fogyasztás szentélyei, aminek egyébként vannak a maga papjai és
rituáléja is.

Igen, és amikor a körülmények a halálunkra emlékeztetnek, amivel a maga mélységében nem

tudunk szembenézni, kétségbeesetten próbáljuk megerősíteni a státuszunkat ebben a
kultúrában, a fogyasztáson keresztül.

De ezek ördögi körök, hiszen ahol olyan vadul keressük az örökkévalóságot és a boldogságot,
ott biztosan nem találjuk, miközben a környezeti problémákon keresztül egyre több

8
emlékeztető jön, hogy „ember, nemcsak hogy te tudsz meghalni, de még ez a szimbolikus tér
is eltűnhet.”

Viszont az ördögi körből lehet „angyali kör” is, ami arról szól, hogy akiket valamiért
megérintett a halál, vagy azért, mert elvesztettek valakit, vagy azért, mert ők maguk kerültek
olyan helyzetbe, amikor el kellett gondolkozniuk az életük végességén, elkezdenek azzal
foglalkozni, hogy jó, akkor mi az értelme, minek vagyok én itt?

A nemnövekedés, a fogyasztás ördögi köréből való kiszakadás személyes belső munkával

kezdődik, tehát az embernek önmagán kell dolgoznia elsősorban?

Ez a klasszikus Hegel-Marx dilemma, hogy mi volt előbb, a gondolat, vagy az intézmény.

Lehet, hogy a marxista nemnövekedés-kutatók agyoncsapnának ezért, de a saját életemből azt
tudom mondani, hogy először a belső fejlődés történik. Miből építsek más intézményeket, ha
nincs meg a meggyőződésem, hogy más intézményekre van szükség? Ugyanakkor nyilván a
szociológusok zöme azt mondaná, hogy ha más intézményeket építünk fel, akkor megváltozik
a gondolkodásunk is. Ez a kettő valószínűleg valamiféle körforgásban létezik: az
intézményeink erősíthetik a gondolkodásunkat, a gondolataink erősítik az intézményeinket.
Szerintem mindez történhet egy időben, vagy párhuzamosan; vannak ilyen nagy mozgalmak,
társadalmi ébredések. Ezekben a bonyolult rendszerekben valójában egyek vagyunk a
rendszerrel: én vagyok a rendszer, és a rendszer által létezem. Nem tudjuk megmondani, ki,
hogyan és mikor fogja megváltoztatni, de ha nagyon sokan hasonló irányú impulzusokat
adnak, az létrehozhat egy másik tulajdonságot a rendszeren belül. És itt megint utalnék azokra
a spirituális hagyományokra, ahol a rendszer nem különálló részekből áll össze: végső soron
egy vagyok a természettel, egy vagyok másokkal. Ha ez a felismerés áthatja a társadalmat,
egy ponton túl minden megváltozhat.

Ezeket olvashatja még a 24.hu világvége-

interjúsorozatában:
 Tavaly nyáron Gelencsér András légkörkutató, a Pannon Egyetem rektora kifejtette
lapunknak, hogy a környezeti krízist már nem tudjuk megállítani, és a civilizációnk
néhány évtizeden belül összeomlik. Az interjút itt olvashatja.
 Kisvártatva leközöltük a professzor állításai ellen tiltakozó válaszcikket, amit tíz
magyar kutató írt alá, köztük Ürge-Vorsatz Diána, az IPCC (Éghajlatváltozási
Kormányközi Testület) alelnöke.
 Aztán további két tudóssal készítettünk interjút, akik élesen vitatták Gelencsér
állításait. Takács-Sánta András humánökológus kifejtette: lépésről lépésre elérhető a
változás, amely megmenti a bolygót; a vele készült interjú itt található. Antal
Miklós ökológiai közgazdász egyenesen károsnak, tévesnek ítélte Gelencsér legfőbb
állításait; az ő érveit ebből a cikkből ismerhetik meg.
 Ezek után megadtuk a lehetőséget Gelencsér Andrásnak, hogy tételesen reagáljon a
kritikákra.
 Ezt követően meghívtuk a szerkesztőségbe Gelencsér Andrást, Ürge-Vorsatz Diánát
és Nagy Balázs geográfus kutatót, hogy személyesen vitassák meg, megmenthető-e a
bolygó. Hogy mi sült ki ebből? Megtudhatja, ha megnézi a beszélgetésről
készült videónkat!
 Apropó, Nagy Balázs: a földrajztudós korábban adott nekünk egy interjút a
klímaváltozás lehetséges kimeneteleiről azt állítva, hogy pusztító árvizek jönnek, és a

9
 tengervízszint-emelkedés átrajzolja a térképet a közeljövőben. Ezt az interjút itt
böngészheti át.
 Ezek után interjút készítettünk Ágoston-Kostyál Csilla környezetpszichológus
kutatóval arról, miként tudunk megküzdeni a lelki teherrel, amit a klímaváltozás
megtapasztalása jelent. Ha ez önt is érdekli, kattintson ide!
 Szalóczy Zsolt üzletember-fizikus tovább emelte a tétet: szerinte a klímaváltozás
exponenciálisan gyorsuló folyamat, amely úgy beszűkíti a létfeltételeket, hogy néhány
évtized alatt valószínűleg az emberiség minimum fele elpusztul. Be kell rendezkedni a
változásra, egyéni stratégiákat kidolgozni a túlélésért. Aki vállalja a sokkterápiát, ezért
az interjúért ide kattintson.
 Szathmáry Eörs evolúcióbiológus úgy véli, 2050-re bekövetkezhet a globális
összeomlás, ha nem kezdünk mihamarabb együttműködni; szerinte nemcsak a
mohóság és a versengés, hanem a kooperáció készsége is bennünk van. Ezt az
interjút itt találja.
 Pálfy József geológus professzor a földtörténeti múlt tanulságai alapján vázolta fel a
jövőt, a megoldásokat is felvillantva.
 Molnár László meteorológus többek között arról beszélt, hogy ideig-óráig
geomérnöki megoldásokkal ugyan fékezni lehet a bajt, de jobban tesszük, ha
felkészülünk: az életünk gyökeresen megváltozik a közeljövőben.
 Hogy a klímaváltozás hogyan hat a mezőgazdaságra és az étrendünkre – és hogy
egyáltalán lesz-e ennivalónk – azt Gyuricza Csaba agrármérnök, a Magyar Agrár- és
Élettudományi Egyetem rektora fejtette ki ebben az interjúban.
 Így jutottunk el idáig, és a sorozatot folytatjuk. Olyan kutatókat fogunk megkeresni,
akiknek van javaslatuk arra, hogyan tudjuk túlélni a krízist, amit magunknak
okoztunk.

10
Miért szavaz másként város és vidék? Miért sziget Budapest,
Pozsony és Varsó?
Szegő Iván Miklós 2023. 12. 29. 05:56

Régiónkban két országban is választást tartottak az idén ősszel. Lengyelországban és

Szlovákiában a nagyvárosok és az államok nyugati része egyaránt a nyugatosabb, liberálisabb
pártokra szavazott. Magyarországon pedig Budapest a „balliberális” sziget – erről a
jelenségről és magyarázatáról kérdeztünk egy politológust, Róna Dánielt és két történészt,
Mitrovits Miklóst és Katona Csabát.

Az idén ősszel megrendezett lengyel választáson Varsó, Krakkó, Gdansk, Poznan, Wróclaw
és Lódz is az Európa-párti, liberális-konzervatív és baloldali pártokat választotta, és a
napokban miniszterelnökké megválasztott Donald Tusk Polgári Platformja által vezetett
ellenzékre szavazott, hozzásegítve azt a győzelemhez, amíg vidéken, a kistelepüléseken a
konzervatív-nacionalista kormánypárt, a Jaroslaw Kaczynski-féle PiS, azaz a Jog és
Igazságosság Pártja győzött.

A nyugati oldal
A jelenség okait Mitrovits Miklós történész-polonista abban látja, hogy a lengyel vidéknek
sokkal konzervatívabb az életmódja, a katolikus egyház ott a mindennapokban is erős szerepet
játszik, és persze a lakosság is vallásosabb. Ugyanakkor a Nemzeti Közszolgálati Egyetem
Közép-Európa Kutatóintézetének főmunkatársa szerint vidéken sokkal inkább számított az
„500 plusz” program, vagyis az egy gyerek után járó 500, kettő után 1000, három után 1500
zlotys családi pótlék. (1 lengyel zloty nagyjából 85 forintot ér.) Ezzel sok mélyszegénység
küszöbén álló családot emeltek fel, ennek köszönhetően nőtt helyben a fogyasztás, visszatért
az élet számos kis faluba, ami növelte a PiS népszerűségét. A falusias, kistelepülési
környezetben ugyanilyen nagy szerepet játszott a 13. és a 14. havi nyugdíj beígérése.

Regionálisan főképpen az 1918 előtt az Orosz Birodalomhoz tartozó területeken erős a

konzervatív oldal – magyarázta Mitrovits. Ez összefügghet azzal, hogy itt többnyire nem
betelepített a lakosság, ezért a nemzeti érzület erősebb. Ám létszámban fogyóban vannak,
miközben az 1918 előtt Poroszországhoz tartozó területeken sok millió áttelepített lakos él
(őket a mai Ukrajnából és Fehéroroszországból költöztették át Sztálin fellépése nyomán a
második világháború után). Nyugaton, az egykori Poroszország területein a katolikus egyház
sem olyan erős, mint a valaha az orosz cár alá tartozó keleti lengyel területeken.

A polonista úgy véli, hogy a nyugat-lengyelországiak kevésbé konzervatívak, és eleve

fejlettebb infrastruktúrát örököltek. Ehhez hasonló a főváros helyzete: 1945 után Varsóba is új
lakosok kerültek, nincs a városnak „élő, 1945 előtti” múltja, sem az épített örökségben, sem a
családtörténetben. A főváros 1990 után amerikanizálódott, ezért szigetet képez a keleti –
egykori orosz – területen.

Általánosságban elmondható a lengyel településszerkezetről, hogy Magyarországgal

ellentétben nem egy, hanem sok nagyváros van. A nagyvárosi lakosok életmódja és
világnézete más, mint a vidékieké. Az urbanizáltabb, az államtól kevésbé függő társadalmi

11
csoportok kevésbé vallásosak, liberálisabbak, és mások az igényeik, más miatt mennek el
szavazni.

A lengyel ellenzéknek nem is a PiS táborát kellett meggyőzni, hanem az azon kívül állókat,
hogy menjenek el voksolni. Az idén ez – számos elemző szerint – a PiS hibáiból is fakadt: a
konzervatív kormánypárthoz kötődő alkotmánybíróság kvázi abortusztilalma a lengyel nőket
és főleg a fiatal nőket mozgósította. Sylwia Chutnik lengyel írónő így írt erről a választás
után a Guardianben: „Az Alkotmánybíróság 2020-ban hozott ítélete által lehetővé tett,
csaknem teljes abortusztilalom több százezer embert vitt utcára, a Nők Sztrájkja zászlaja alatt.
De ez nem akadályozta meg jogaink csorbítását, és legalább hat nőt kényszerítettek arra, hogy
halott magzatát kihordja, és ők szepszisben haltak meg közkórházainkban.”

Az egyház botrányai sem segítették a konzervatívokat, mint ahogyan gyengítette a PiS

bevándorlásellenes propagandáját, hogy kiderült, a harmadik világban sokan
jogszabályellenesen kaptak lengyel vízumot.

Szlovákián belül Pozsonyban és Pozsony környékén, illetve Kassán győzött a nyugatias-

liberális-környezetvédelmi irányultságú Progresszív Szlovákia (PS), de ezzel csak a második
helyre tudott befutni. Az ország nagy részében a populista-nacionalista baloldal, azaz Robert
Fico Smer-SD nevű pártja nyert, és minél keletebbre vagy északabbra megyünk
Szlovákiában, minél szegényebb a lakosság, annál inkább Ficóék vagy valamelyik
szövetségesük, a Hlas vagy a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) ért el jobb eredményt.

E három párt, azaz a két nevében szociáldemokrata erő, illetve a szélsőjobboldali SNS alkotja
az új kormánykoalíciót. A Nyugat-Szlovákiában erős PS gyengén szerepelt az ország keleti
felében, ezzel északi szomszédunknál is észlelhető, hogy a „legnyugatosabb” pártra tényleg az
ország nyugati végében, illetve a fővárosban szavaztak a legtöbben.

Ez egyébként Bulgáriára is igaz, ahol az önkormányzati választáson az ottani nyugatos

pártszövetség, a Folytatjuk a változást/Demokratikus Bulgária (PP-DB) koalíció által
támogatott jelölt nyerte a szófiai polgármester-választást. A PP-DB győzött a világra nyitott
nagy kikötővárosban, a bolgár idegenforgalom talán legfontosabb központjában, Várnában is.
Ez utóbbi város ugyan Szófiával ellentétben az ország keleti részén található, ám speciális
helyzetben van, és ugyanolyan szigetszerű a választói magatartás ott, mint Pozsonyban,
Kassán, Szófiában és Varsóban.

Magyarországon Budapest számít hasonló ellenzéki, illetve balliberális szigetnek. Ám itt még
sajátos belső átrendeződés is végbe ment az elmúlt években, hiszen a korábban a Fidesz
bázisainak számító gazdag budai kerületek most inkább az ellenzék fellegvárainak
tekinthetők.

„Nem új dolog, és nem is csak Magyarországra jellemző, hogy a városi és a vidéki szavazók
másképp szavaznak” – erősítette meg a 24.hu-nak Róna Dániel politológus. A jelenség
általános, azaz több országra is érvényes egyik szociológiai magyarázata az, hogy a
városlakókhoz képest a kistelepüléseken élők általában nagyobb arányban vallásosak,
tradicionális értékrendűek, nagyobb arányban végeznek mezőgazdasággal összefüggő
tevékenységet, és kisebb arányban vállalnak multinacionális cégeknél munkát – fejtette ki a
21 Kutatóközpont igazgatója.

12
Tehát alapvetően más emberekkel találkoznak, más véleményvezérek befolyásolják – immár
Magyarországra fókuszálva – a vidéki és a fővárosi szavazókat: más arányban találkoznak
kormánypárti és ellenzéki véleményeket megfogalmazó tanárokkal, edzőkkel, cégvezetőkkel
és munkatársakkal a nagyvárosok és a kistelepülések lakói. A kistelepüléseken élők ráadásul
jóval többször hallják a lelkész, pap véleményét. Nagyvárosokban az egyház hatása ennél
sokkal kisebb – tette hozzá Róna. Azaz náluk is érvényesül az a hatás, amiről Mitrovits
beszélt Lengyelország kapcsán.

Élni és élni hagyni

Az urbánus lét jellemzően kozmopolitább volt mindig is, ennek hatásai ma is érvényesülnek –
mondta a 24.hu-nak Katona Csaba történész-levéltáros. Nagyobb lélekszámú településekről
van szó, ahol dinamikusabban változik a népességszám, a társadalmi, etnikai összetétel
színesebb, különböző vallású, kulturális hátterű emberek élnek együtt, ami óhatatlanul azzal
jár, hogy elfogadóbbak, toleránsabbak egymás iránt, nyitottabbak a különböző kulturális,
társadalmi, gazdasági vagy politikai hatásokra. Hozzáállásuk azért lehet más, mint sokszor a
kistelepüléseken élőké, mert más környezetben élnek, és ennek az életnek a fenntarthatósága
együtt jár egy nyitottabb, toleránsabb felfogással – magyarázza Katona, hozzátéve: a
progresszív gondolkodás egyfajta kényszer is a nagyvárosban. Az együttélés záloga ugyanis a
pragmatikus, kevésbé merev, tradicionális elvek mentén szerveződés. Ezért fér meg a
keresztény mise és a pride egy toleráns és modern városi közösségben, ezért nem akarja
„beszántani” a másikat a nagyvárosok lakóinak többsége, hiszen elgondolkodtató, hogy ha
egy gondolkodás el akarja nyomni a másikat, mi történik, ha a másik kerül fölénybe
legközelebb. A leben und leben lassen (élni és élni hagyni) elve ezen alapszik.

A budapesti Terézvárosban már minden negyedik lakos külföldi állampolgár, de az V.

kerületben is 23,5 százalékos ez az arány. A multikulturalizmus tehát a nagyvárosiak jó
részének mindennapi tapasztalat, a vidékieknek sokkal kevésbé az – összegzett Róna,
hozzátéve, hogy egyes politikai szereplők erre tudatosan rájátszanak. „Magyarország ebből a
szempontból különlegesnek számít, hiszen nálunk a Fidesz erősíteni akarja a különbségeket a
város és a vidék között. A vidéki kórházakat előbb újította fel a kormány, mint a
budapestieket. Általában véve is a fejlesztések, építkezések, támogatások nagy része is
vidékre megy.”

A kistelepülésen élők függősége

A 21 Kutatóközpont igazgatója szerint az ellenzéki pártok is erősítik ezt a folyamatot:
rendezvényeiket inkább a nagyvárosokban szervezik, míg a kormány ügyel arra, hogy
kistelepüléseken is legyenek (politikai) programok, események. Az utcán, helyben nagyobb
eséllyel találkoznak a kistelepülések lakói a Fidesz reprezentánsaival, aktivistával, mint az
ellenzék embereivel. Sok helyen nem is mernének odamenni egy ellenzéki rendezvényre az
ott élők – jegyezte meg Róna.

Mindez speciálisan magyar jelenség, mert ugyan a vidéket a lengyel konzervatív kormánypárt
igyekezett magának megnyerni, de az a fajta függőségi viszony, ami a magyar
kistelepülésekre jellemző, unikálisnak tűnik a térségünkben is. Beszélhetünk a közmunkások
foglalkoztatásáról – folytatta Róna –, akik könnyen kimaradhatnak ezekből a programokból, s
ezzel visszaélhet a helyi elit, de az önkormányzati dolgozók, általános iskolai tanárok is
függenek a helyi potentátoktól és az államtól.

13
A politológus Kovách Imre szociológus kutatásai nyomán beszélt a magyar vidéken
kimutatható függőségi rendszerekről, amelyek nem egyszerű középkori, földesúr-jobbágy
viszonyt tükröznek, hanem egyfajta kölcsönösségen alapulnak: a kiszolgáltatott helyzetben
lévő szavazónak a helyi főnök közösséghez tartozást, közösségi programokat, identitást és
megélhetést is biztosít. Még ha az utóbbi Budapestről nézve alacsony színvonalú is,
alternatívája többnyire nincsen.

Nyilvánvalóan ezt az országnak nem minden területén lehet megtenni, de vannak olyan
térségek, ahol tényleg nincs az államon és az önkormányzaton és vállalataikon kívül
jelentősebb munkaadó. Tehát ha feudális földesurak nem is, de helyi kiskirályok léteznek a
vidéki Magyarországon, akik pénzt szereznek a településüknek, beruházásokat hozhatnak a
térségbe, „elintézhetik” a dolgokat a hatalom magasabb szféráiban, és közösséget is
fejleszthetnek jó esetben, például falunapot szervezhetnek, ami persze hozzájárulhat egy-egy
helyi potentát befolyásának növeléséhez – tette hozzá a politológus.

A Fidesz rájátszik ezekre a különbségekre, sőt még növeli is a város és falu ellentétét. Róna
szerint 2010-hez képest gyengébb eredményt ér el a Fidesz Budapesten, miközben az ellenzék
a kistelepüléseken kap egyre kevesebb voksot.

2010 és 2014 között a Fidesz a kistelepüléseken 50–55 százalékot ért még csak el átlagban,
jelenleg pedig már 60–70 százaléknál tart. Eközben Budapesten a kormányoldal a korábbi 38–
40 százalékos támogatottságából veszített, jelenleg 30–35 százalékon áll a felmérések szerint.

Ennek a magyarázata Róna szerint az, hogy a kormányzatnál rájöttek arra, hogy a
legkönnyebben az alacsony iskolai végzettségű, kistelepülésen élő munkások, szakmunkások,
politika iránt kevésbé érdeklődő, rosszabb társadalmi körülmények között élő emberek
győzhetők meg a kormány valóságértelmezésével. A politológus úgy látja, a Fidesz már nem
is próbálja meggyőzni az értelmiséget, a nagyvárosi diplomás embereket. S mivel például a
budai „ősjobboldali” kerületekben, a II. és a XII. kerületben a diplomások aránya a
legnagyobb Magyarországon, így a Fidesz népszerűsége itt jelentősen csökkent a 2000-es
évekhez képest.

A Fidesz is tudja ezt, így ez az oka annak, hogy a párt nem akar és (talán) nem is tud
foglalkozni az itt élőkkel, mert sokkal kisebb az esélye a befolyásolásukra. És ha egy forint
propagandakiadás hatékonyságát nézzük, a Fidesz számára hatékonyabb egy borsodi
szakmunkásra hatni, mint egy XII. kerületi mérnök-közgazdászra, aki három nyelven beszél,
és több országban dolgozott már. Így történhet meg, hogy a korábban baloldali
munkásvárosban, az ózdi választókerületben a Fidesz tarolt a 2022-es parlamenti választáson,
pedig ott a rendszerváltás után az MSZP-nek, később pedig a Jobbiknak volt erős a pozíciója.
Ugyanez a jelenség Budapesten belül is megfigyelhető: a lakótelepeken csökkent a baloldali
pártok fölénye, miközben a budai kerületekben a Fidesz gyengült meg.

„Várost és vidéket Magyarországon – a megosztó diskurzusok terén legalábbis – sokszor

értelmiségiek állították, állítják szembe, akik bő száz éve a népi–urbánus ellentétet kreálták –
mondta Katona Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa. – Kreálták, olyan értelemben,
hogy valójában mindkét értelmiségi csoport Budapesten élt és él, csak esetleg más-más
kávéházba jár és járt. Az egyik csoport, a népi írók a két háború között, majd több évtizeddel
később, a népi-nemzeti írók a Kádár-korban a «tiszta» és «erkölcsös» vidéket, a «népet», a
nemzeti karakter letéteményesét tartották a tradicionális értékek hordozójának, a másik

14
csoport pedig az egyetemes értékek, az emberi jogok felől közelítve a «szabad levegőjű»,
kozmopolita nagyváros előnyeit, értékeit hangsúlyozta” – folytatta Katona.

A tradicionális vidéki lét – nézőpont kérdése – lehet „tisztább”, „csendesebb”, de lehet béklyó
is annak, aki kevésbé azonosulva az őt övező környezet értékrendjével inkább egy
nagyvárosban tűnne el a tömegben, ahol szívesebben fogadják, toleránsabban kezelik őt, sőt
kevésbé van szem előtt.

A közösség fegyelmező ereje

A közösség fegyelmező ereje jobban érvényesül szűkebb körben, ezt fejezték ki sokszor a 19.
századi írók, amikor számtalanszor és számtalan formában megírták a „romlatlan vidéki
ember” történetét, aki a nagyvárosban „tönkremegy” vagy megtapasztalva az ottani
viszonyokat, hazatér szűkebb pátriájába. Ennek a hagyományai mélyre nyúlnak, gondoljunk
csak Gvadányi József munkájára, az Egy falusi nótáriusnak budai utazása című munkájára,
amely 1790-ben jelent meg. Ennek kvázi ellenpéldája Hunyadi Sándor A vöröslámpás ház
című írása, amelyből Egy erkölcsös éjszaka címmel Makk Károly rendezett filmet: a
városban a bordélyházban élő fiú vidékről érkező édesanyját tévesztik meg a madám és
lányai, eljátszva a tisztességes úriházat.

A 19. századi társadalomfelfogás persze egy konzervatív értékrend mentén szerveződő

társadalom értékrendje volt. Bár formailag a feudalizmusnak, a rendi társadalomnak vége volt
1848-ban, azt felváltotta a kiegyezéssel a polgári társadalom, a „rendi társadalom” öröksége
még sokáig tovább élt és formálta a gondolkodást, a világfelfogást. Mindez a kisebb
közösségeket jobban megbéklyózhatta, ám gyorsabban erodálódott a „modern” élet
motorjaként felfogható nagyvárosokban – magyarázta a történész-levéltáros.

A városban, a hatalmas tömegben ma is bárki könnyebben talál a saját gondolkodásához közel

álló barátokat, ismeretségi kört, így nemcsak a progresszív gondolkodásúak, de a
konzervatívok is megszerveződhetnek a metropoliszokban. A nagyvárosok nagyobb
területükből, népességszámukból, polarizált felfogású lakosságukból adódóan számos
különböző kulturális intézménynek adnak például helyet, míg egy kisebb településen
legfeljebb egy kultúrház van. Több színház, galéria, de több futballcsapat is létezik egy-egy
nagyvárosban, a sportegyesületek pedig sokszor kulturális identitást is kifejeznek –
magyarázta Katona.

A nagyvárosiak „közgondolkodását” így persze sokkal kevésbé lehet korlátozni, nem lehet
kontrollálni az őket elérő híreket sem. Katona itt kapcsolódott Róna Dánielhez, és kifejtette,
hogy egy kistelepülésen sokkal könnyebb ellenőrizni a helyi és országos híreket, a megyei
lapok tulajdonlása, a helyi rádiók frekvenciáinak kiosztása révén, a helyi tévék is sokszor a
mindenkori hatalom kezében vannak, így egy kisebb közösséget sokkal könnyebb
gondolkodásában uniformizálni.

Ráadásul a magyar politikai hagyományban megragadható legalább a 19. század óta az a

felfogás, hogy a politika a távol élő, elérhetetlen és megközelíthetetlen okos emberek,
mondhatni, „az urak dolga”, amit mások úgysem tudnak átlátni. Azaz Közép-Kelet-
Európában az állammal kapcsolatos paternalista gondolkodás máig sokkal erősebb – tette
hozzá a történész.

15