Ursula K.

Le Guin’s "A Wizard of

Earthsea" 1st Edition Timothy S. Miller
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/ursula-k-le-guins-a-wizard-of-earthsea-1st-edition-tim
othy-s-miller/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

The Legacies of Ursula K. Le Guin: Science, Fiction,

Ethics 1st Edition Christopher L. Robinson (Editor)

https://ebookmass.com/product/the-legacies-of-ursula-k-le-guin-
science-fiction-ethics-1st-edition-christopher-l-robinson-editor/

Design Computing and Cognition’22 John S. Gero

https://ebookmass.com/product/design-computing-and-
cognition22-john-s-gero/

Wiley's 22 Years' JEE Advanced - Wiley Editorial.pdf

User

https://ebookmass.com/product/wileys-22-years-jee-advanced-wiley-
editorial-pdf-user/

The Sacred Depths of Nature Ursula Goodenough

https://ebookmass.com/product/the-sacred-depths-of-nature-ursula-
goodenough/
Xiongnu, the World’s First Nomadic Empire Bryan K.
Miller

https://ebookmass.com/product/xiongnu-the-worlds-first-nomadic-
empire-bryan-k-miller/

Principles of International Investment Law 3rd Edition

Ursula Kriebaum

https://ebookmass.com/product/principles-of-international-
investment-law-3rd-edition-ursula-kriebaum/

Reclaiming Eden David S -K Ting

https://ebookmass.com/product/reclaiming-eden-david-s-k-ting/

Le carrousel infernal Joe Hill

https://ebookmass.com/product/le-carrousel-infernal-joe-hill-2/

Skills in Mathematics Algebra for IIT JEE Main and

Advanced Arihant Dr. S K Goyal S K Goyal

https://ebookmass.com/product/skills-in-mathematics-algebra-for-
iit-jee-main-and-advanced-arihant-dr-s-k-goyal-s-k-goyal/
PALGRAVE SCIENCE FICTION AND FANTASY: A NEW CANON

Ursula K. Le Guin’s
“A Wizard of Earthsea”
A Critical Companion
Timothy S. Miller
Palgrave Science Fiction and Fantasy: A New Canon

Series Editors
Sean Guynes
Independent Scholar
Ann Arbor, USA

Keren Omry
Department of English
University of Haifa
Haifa, Israel
Palgrave Science Fiction and Fantasy: A New Canon provides short intro-
ductions to key works of science fiction and fantasy (SFF) speaking to why
a text, trilogy, or series matters to SFF as a genre as well as to readers,
scholars, and fans. These books aim to serve as a go-to resource for think-
ing on specific texts and series and for prompting further inquiry. Each
book will be less than 30,000 words and structured similarly to facilitate
classroom use. Focusing specifically on literature, the books will also
address film and TV adaptations of the texts as relevant. Beginning with
background and context on the text’s place in the field, the author and
how this text fits in their oeuvre, and the socio-historical reception of the
text, the books will provide an understanding of how students, readers,
and scholars can think dynamically about a given text. Each book will
describe the major approaches to the text and how the critical engage-
ments with the text have shaped SFF. Engaging with classic works as well
as recent books that have been taken up by SFF fans and scholars, the goal
of the series is not to be the arbiters of canonical importance, but to show
how sustained critical analysis of these texts might bring about a new
canon. In addition to their suitability for undergraduate courses, the books
will appeal to fans of SFF.
 Timothy S. Miller

Ursula K. Le Guin’s
“A Wizard of
Earthsea”
A Critical Companion
Timothy S. Miller
Florida Atlantic University
Boca Raton, FL, USA

ISSN 2662-8562     ISSN 2662-8570 (electronic)

Palgrave Science Fiction and Fantasy: A New Canon
ISBN 978-3-031-24639-5    ISBN 978-3-031-24640-1 (eBook)
https://doi.org/10.1007/978-3-031-24640-1

© The Author(s), under exclusive licence to Springer Nature Switzerland AG 2023

This work is subject to copyright. All rights are solely and exclusively licensed by the
Publisher, whether the whole or part of the material is concerned, specifically the rights of
translation, reprinting, reuse of illustrations, recitation, broadcasting, reproduction on
microfilms or in any other physical way, and transmission or information storage and retrieval,
electronic adaptation, computer software, or by similar or dissimilar methodology now
known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this
publication does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are
exempt from the relevant protective laws and regulations and therefore free for general use.
The publisher, the authors, and the editors are safe to assume that the advice and information
in this book are believed to be true and accurate at the date of publication. Neither the
publisher nor the authors or the editors give a warranty, expressed or implied, with respect to
the material contained herein or for any errors or omissions that may have been made.
The publisher remains neutral with regard to jurisdictional claims in published maps and
institutional affiliations.

This Palgrave Macmillan imprint is published by the registered company Springer Nature
Switzerland AG.
The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland
This book is dedicated to my parents.
 Series Preface

The infinite worlds of science fiction and fantasy (SFF) dance along the
borders between the possible and the impossible, the familiar and the
strange, the immediate and the ever-approaching horizon. Speculative fic-
tion in all its forms has been considered a genre, a medium, a mode, a
practice, a compilation of themes, or a web of assertions. With this in
mind, “Palgrave Science Fiction and Fantasy: A New Canon” offers an
expansive and dynamic approach to thinking SFF, destabilizing notions of
the canon, so long associated with privilege, power, class, and hegemony.
We take canon not as a singular and unchallenged authority but as shifting
and thoughtful consensus among an always-growing collective of readers,
scholars, and writers.
The cultural practice and production of speculation have encompassed
novels, stories, plays, games, music, comics, and other media, with a lin-
eage dating back at least to the nineteenth-century precursors through to
the most recent publications. Existing scholarship has considered some of
these media extensively, often with particular focus on film and TV. It is
for this reason that “Palgrave Science Fiction and Fantasy” will forgo the
cinematic and televisual, aspiring to direct critical attention at the other
nodes of SFF expression.
Each volume in the series introduces, contextualizes, and analyzes a
single work of SFF that ranges from the acknowledged “classic” to the
should-be-classic, and asks two basic, but provocative questions: Why does
this text matter to SFF? and Why does (or should) this text matter to SFF
readers, scholars, and fans? Thus, the series joins into conversation both
with scholars and with students of the field to examine the parameters of

vii
viii SERIES PREFACE

SFF studies and the changing valences of fundamental categories like

genre, medium, and canon. By emphasizing the critical approaches and
major questions each text inspires, the series aims to offer “go-to” books
for thinking about, writing on, and teaching major works of SFF.

Haifa, Israel; Ann Arbor, MI Keren Omry

 Sean Guynes
 Acknowledgments

Thanks are due to Elizabeth Miller for being the first reader of this book
and to Paul Beattie for assistance navigating some Japanese when it came
up unexpectedly. I would especially like to thank the five members of the
undergraduate honors thesis writing course that I led at Florida Atlantic
University in the spring of 2021: Sarah Bagnall, Maegan Barber, Talia
Magielnicki, Tristan Sheridan, and Maiya Xirinachs. These students gra-
ciously allowed me to contribute my draft of the third chapter of this book
to their writing workshop, and quickly overcame their initial intimidation
to offer some excellent constructive feedback on their professor’s own
work in progress. I also thank all of the other students over the years who
have read and discussed A Wizard of Earthsea with me along their way to
this or that degree: “You have made a good beginning.”

ix
 Contents

1 T
 he Boy Wizard and the Young Grand Master 1
References 13

2 B
 etween Children’s Literature and “Adult Fantasy”: The
Antecedents and Audiences of A Wizard of Earthsea17
Tolkien, C. S. Lewis, and Old King Arthur: Earthsea and Its
Predecessors 17
Earthsea Pedagogies: Learning to Live in an Enchanted World 25
References 30

3 F
 antasy and the Weight of Whiteness: Racial Dynamics in
Earthsea33
A Wizard of Earthsea in Black and White: Uncoupling
Whiteness and Goodness 33
Illustration, Adaptation, and the Racial Politics of the Visual
Imagination 40
References 49

4 L
 ight and Shadow, Good and Evil: Ethical, Psychological,
and Other Critical Approaches to the Fantastic51
A Brief Taxonomy of Critical Approaches to Le Guin 51
The “Way” to Read Le Guin?: Earthsea and Daoism 55
Fantasy and the Unconscious: Jung and the Nature of the Shadow 58
References 62

xi
xii Contents

5 B
 ringing Women to Roke Knoll: Gender and the Lifelong
Evolution of Earthsea65
Introduction: Reimagining Earthsea 65
“You need not fear a woman”: The Witch and the Sorceress 68
Ennobling Hearth and Home 71
References 75

6 C
 onclusion: Le Guin’s Legacies in Fiction and in Scholarship77
The Schools for Wizards: Magical Pedagogy Today 77
The Future(s) of Le Guin Studies 80
References 83

Works Cited85

Index95
 About the Author

Timothy S. Miller teaches both medieval literature and contemporary

speculative fiction as Assistant Professor of English at Florida Atlantic
University, where he contributes to the department’s MA degree concen-
tration in Science Fiction and Fantasy. Recent graduate course titles
include “Theorizing the Fantastic” and “Artificial Intelligence in Literature
and Film.” He has published widely on both later Middle English litera-
ture and contemporary science fiction and fantasy.

xiii
 CHAPTER 1

The Boy Wizard and the Young Grand

Master

Abstract This chapter describes the trajectory of Le Guin’s early writing

career and situates the original 1968 publication of A Wizard of Earthsea
within various contexts related to genre publishing and the development
of young adult literature as a category. It describes how the anthropologi-
cal and literary work of her parents, Alfred L. Kroeber and Theodora
Kroeber, influenced the development of her own fiction, and introduces
some of the other key influences on her fantasy writing, including
J. R. R. Tolkien’s secondary-world fantasy, the tradition of Arthurian
romance, and folktales such as the Sorcerer’s Apprentice.

Keywords Fantasy • Ursula K. Le Guin • Young adult literature •

Genre fiction

Ursula K. Le Guin’s A Wizard of Earthsea has long been regarded as a

classic of both fantasy fiction and young adult literature more broadly, and
we can find writers outside those genres as renowned as David Mitchell
and Margaret Atwood continuing to praise it in the highest terms a half
century after its publication.1 This enduring and near universal acclaim is

1
See Kerridge, “The Fantasy that Inspired David Mitchell,” and Russell, “Margaret
Atwood Chooses ‘A Wizard of Earthsea.’”

© The Author(s), under exclusive license to Springer Nature 1

Switzerland AG 2023
T. S. Miller, Ursula K. Le Guin’s “A Wizard of Earthsea”, Palgrave
Science Fiction and Fantasy: A New Canon,
https://doi.org/10.1007/978-3-031-24640-1_1
2 T. S. MILLER

an impressive legacy for a humble small press hardcover that Le Guin had
been invited to write on a whim by her mother’s publisher, and with the
age range “11 Up” printed on the original dust jacket. A Wizard of
Earthsea debuted in 1968, a year that proved pivotal in the history of the
still nascent fantasy genre and a turning point in Le Guin’s own literary
career as well. While the book was neither the author’s first published
novel nor even her first published story set on the fictional archipelago of
Earthsea, the immediate success of A Wizard of Earthsea set her on the
path to becoming the towering presence across multiple literary genres
that she quickly became, and indeed ultimately the second woman to
receive, in 2003, the Damon Knight Memorial Grand Master Award from
the Science Fiction and Fantasy Writers of America. Early in her own
career, she tasked herself with the challenge of imagining the early career
of greatness, the boyhood of a Merlin or a Gandalf, those wizened fonts of
arcane knowledges and hard-earned wisdom, as she explains in her 2012
afterword to the novel: “Well, Merlin and Gandalf must have been young
once, right? And when they were young, when they were fool kids, how
did they learn to be wizards? And there was my book” (“Afterword”
129).2 To imagine a “portrait of the wizard as a young man” as A Wizard
of Earthsea does was still a novel concept in the 1960s, although in the
decades since the school for wizards has effectively become a genre cate-
gory unto itself, particularly in the YA sphere.3 Only two chapters of A
Wizard of Earthsea take the form of a school story, however, and the
education of Ged, her young wizard, takes place across many of the islands
of Earthsea and within himself, culminating in, as Le Guin puts it, “the
kind of victory that isn’t the end of a battle but the beginning of a life”
(“Afterword” 130). Ged’s long struggle to recognize, acknowledge, and
come to terms with his own “shadow” self has generated a substantial his-
tory of critical interpretations that range in character from the psychologi-
cal to the theological to the ethical and more.
The series of Earthsea books that followed on Wizard over the next
several decades earned Le Guin both considerable sales and accolades. At
the time of the author’s death in 2018, the series had grown to consist of
2
Unless otherwise noted, all references to Le Guin’s Earthsea novels and stories are taken
from the 2018 omnibus edition The Books of Earthsea, which also collects the author’s 2012
afterwords and her important 1993 essay “Earthsea Revisioned.”
3
Later fantasies concerned with magical pedagogy include the Chrestomanci books by
Dianna Wynne Jones (1977–2006), Neil Gaiman’s comic miniseries The Books of Magic
(1990–1991), and J. K. Rowling’s Harry Potter heptalogy (1997–2007), among many others.
 1 THE BOY WIZARD AND THE YOUNG GRAND MASTER 3

five novels, a short story collection, a few additional uncollected short

stories, and already several adaptations across media. While Le Guin wrote
the first two sequels very rapidly after the breakout success of
Wizard—1970’s The Tombs of Atuan and 1972’s The Farthest Shore—she
would return again and again to this secondary world at different points in
her life and literary career until the final posthumous publication of a last
Earthsea short story in a venue as prestigious as The Paris Review, of all
the once unthinkable places to conclude a series begun in the rather pulpy
genre magazine Fantastic Stories of Imagination (with the 1964 story
“The Word of Unbinding”). That valedictory story, “Firelight,” itself
looks back with special fondness and wistfulness on the events and settings
described in A Wizard of Earthsea: “He lost the thread of his thoughts in
a surge of slow, bodily memories of his childhood in that steep village, the
dank bedding, the smell of woodsmoke in the dark house in the bitter
winter cold” (972). Today A Wizard of Earthsea continues to lie at the
nexus of several overlapping issues in fantasy studies related to young adult
literature, gender, race, adaptation, and theoretical considerations of what
fantasy and fantasy worlds “mean” and how the genre should be read and
understood, almost as firmly lodged in the center of that “fuzzy set” Brian
Attebery proposes as a framework for defining fantasy as Tolkien’s The
Lord of the Rings.4
A Wizard of Earthsea remains as memorable and groundbreaking for its
hero Ged as it is for the early secondary world it conjures, and also the
ways that Le Guin uses her distinctive fantasy setting to explore many of
the issues that dominate her other works, whether science fiction, poetry,
or nonfiction. Wizard is of course on the most basic level a kind of
Zaubererroman chronicling the maturation of a mage from early youth to
young adulthood, but the easy confidence of the novel’s worldbuilding
can obscure its metaphorical and metafictional depths. For example,
Earthsea’s magic system, famously reliant on the existence of “true names”
and the power that knowledge of them can grant, works above all to
articulate several of the main themes that would preoccupy Le Guin
throughout her long literary career, including the nature of power and its
4
See Strategies of Fantasy 12–14, in which Attebery argues that “[g]enres may be
approached as ‘fuzzy sets,’ meaning that they are defined not by boundaries but by a center”
(12). In his own informal poll of fantasy scholars—which asked respondents to assess various
titles on a scale of 1–7, 1 meaning “quintessentially fantasy”—Attebery reports that “Le
Guin’s Earthsea trilogy scored 1.3,” only referencing one title with a lower score, Tolkien’s
opus itself at 1.07 (14).
4 T. S. MILLER

use, language as mediator between self and other, and simply how to live
(and die) in the world.5 Additionally, we can observe some of the ecologi-
cal concerns of much of her subsequent work here, concerns that become
most obvious in two fictions she published very shortly on the heels of A
Wizard of Earthsea, the antiwar environmentalist parable The Word for
World Is Forest (1972), and the slower meditation on vegetal cognition
“Vaster Than Empires and More Slow” (1971). In the next decade, her
heterogeneous 1987 collection Buffalo Gals and Other Animal Presences
and 1985’s Always Coming Home, the latter a candidate for her magnum
opus, also echo Indigenous American epistemologies that assume the
ubiquity of nonhuman personhood: “[R]ealistic fiction is drawn towards
anthropocentrism, fantasy away from it,” she writes (“Critics” 87). But
even in Wizard, this early novel for young adults, the protagonist Ged
similarly pauses to reflect on the nonhuman world after his animal com-
panion seems to bring him back from the brink of death with its mere
presence: “From that time forth he believed that the wise man is one who
never sets himself apart from other living things, whether they have speech
or not, and in later years he strove long to learn what can be learned, in
silence, from the eyes of animals, the flight of birds, the great slow gestures
of trees” (58).6
We encounter most of Le Guin’s later themes in at least germinal form
in A Wizard of Earthsea, despite the many ways in which the novel—and
to a large extent the entire original trilogy—does remain anchored to a
narrower view of fantasy as fundamentally masculinist and feudal in char-
acter: wizards are men, and in the third book a king must return to right
the ship of state. For the most notable exception, then, to the statement
that Wizard engages most of Le Guin’s lifelong concerns, we must turn to
gender identity and gender politics, which only the latter books of Earthsea
would center. In the twenty-first century, Wizard can feel limited but
never quite hidebound on gender issues; consider the infamous passage
from early in the novel contrasting women’s and men’s magic, which
leaves some space for ambiguity: “There is a saying on Gont, Weak as

5
In an afterword to The Other Wind, the final Earthsea book, Le Guin explains that what
she was able then to perceive as the central theme of the books collectively had evolved in
ways she could not have fully anticipated in 1968, referring specifically to the “misunder-
standing of the uses of power, the desire for control, and the nature of death”: “This was my
great theme” (894).
6
When Le Guin speaks in Rocannon’s World of “the different shapes minds come in” (30),
it is clear she has other than human modalities of cognition already in mind.
 1 THE BOY WIZARD AND THE YOUNG GRAND MASTER 5

woman’s magic, and there is another saying, Wicked as woman’s magic”

(9). Le Guin’s narrator does not endorse this view but also fails to refute
it, and later books investigate the potential gap between such a perception
of women’s magic and its reality. “How much of that was truth, how
much was fear?,” Ged wonders about the old saying in “Firelight” (971).
Of the three women characters with any significant role in Wizard, how-
ever, two do demonstrate a mean, self-serving kind of magic and attempt
to use it to ensnare Ged. While the third, his mage friend Vetch’s younger
sister Yarrow, remains a much more positive character, she nevertheless
becomes emblematic of conventional domesticity and a particular limited
sphere appropriate for women; Chap. 5 will examine these characters
much more closely and gesture to Le Guin’s reconsideration of gender in
and with Earthsea in the later books. But, in his 1985 NovaCon talk,
Terry Pratchett was certainly correct to include Le Guin—“Can you imag-
ine a girl trying to get a place at the University of Gont?”—in his critique
of the gendered way he perceived magic to be represented in genre fan-
tasy: “[M]agic done by women is usually of poor quality, third-­rate, nega-
tive stuff, while the wizards are usually cerebral, clever, powerful, and
wise” (“Why Gandalf Never Married”). Le Guin herself became only too
aware of how she had unconsciously cleaved to a history of anti-­feminist
representations of women using magic, in later works choosing not to
annihilate distinctions between gendered kinds of magic in Earthsea, but
dramatically reframing those distinctions and their significance. In
“Firelight,” Ged reflects on his aunt—in Wizard cast as a selfish, ignorant,
and cowardly witch—in a way that insists on the centrality of women to
Ged, to Earthsea, and to fantasy: “But after all, it was a woman who first
taught me, too, he thought, and the thought had a little gleam of revela-
tion in it” (971). Here in this posthumous story she is also finally given a
name, Raki.
Pratchett mentions Le Guin in the same breath as Tolkien because she
had already become a central figure for the new fantasists of the 1970s and
’80s; Earthsea’s foundational position in the history of genre fantasy can-
not be overstated. At the same time, Le Guin’s literary ambitions were
initially much more rarefied and mainstream, and the first major project
she sought to publish took the form of faux historical fiction set in the
invented Central European country of Orsinia. Le Guin would return to
her far more realist juvenilia in earnest after establishing herself in specula-
tive fiction, the fruits of which efforts were the 1979 novel Malafrena and
the 1976 collection Orsinian Tales. Le Guin’s first published story, “An
6 T. S. MILLER

die Musik,” was indeed an “Orsinian tale” and neither science fiction nor
fantasy, appearing in 1961 in the small literary magazine The Western
Humanities Review. Long before the novel that would become Malafrena
made it to print, 1966 saw the publication of her science fantasy Rocannon’s
World, an Ace double stitched in the tête-bêche format to Avram
Davidson’s The Kar-Chee Reign, and the first novel-length work in her
celebrated Hainish Cycle. A Wizard of Earthsea departed from the early
Hainish novels in its more committed high fantasy setting, but did have
some precedent in Le Guin’s work in that it followed on two fantasy short
stories very different in tone but belonging in an embryonic way to the
same setting, “The Word of Unbinding” and “The Rule of Names”
(1964). Despite those initial “literary” aspirations, and unlike some writ-
ers who sought to escape from the potentially limiting label of genre fic-
tion, Le Guin fiercely defended fantasy and science fiction against aesthetic
snobbery while simultaneously earning early recognition herself within
that so-called literary mainstream. She eventually received the high literary
imprimatur of several Library of America editions of her works, but also
published poetry throughout her career in prestigious literary magazines
such as The Kenyon Review (including six poems in the Autumn 1979
issue such as “Wordhoard,” and in the Spring 1987 issue the poem “In
that Ohio”), and multiple short stories in The New Yorker (the first being
her 1979 story “Two Delays on the Northern Line”). We can contrast Le
Guin’s embrace of a pluralistic identity as a genre writer and more with the
perspective of an author such as Kurt Vonnegut, known for dismay at the
labeling of his first novel Player Piano as science fiction and its conse-
quences for his early career: “I have been a soreheaded occupant of a file
drawer labeled ‘science fiction’ ever since, and I would like out, particu-
larly since so many serious critics regularly mistake the drawer for a urinal”
(1). Le Guin was far more interested in what these drawers designated
“science fiction” or “fantasy” could accomplish rather than trying to
escape them.7

7
By the late 1970s Le Guin had published a string of book-length works of realism—
Orsinian Tales, Malafrena, the short YA novel Very Far Away from Anywhere Else (1976)—
such that in 1980 John Updike praised her new reputation in the literary mainstream, writing
in his New Yorker review of her 1980 metafantasy The Beginning Place that “only recently has
her reputation, passing through the same cultural space-warp utilized by Ray Bradbury and
Kurt Vonnegut, entered what is hailed from the other side as ‘mainstream fiction’” (283).
This turn to realism, if it can be called a turn, was obviously short-lived. As we might expect,
Updike praises Le Guin at the expense of other genre writers and indeed genre fiction itself,
highlighting the “mainstream tact, color, and intelligence” of her earlier speculative fic-
tion (283).
 1 THE BOY WIZARD AND THE YOUNG GRAND MASTER 7

Indeed, A Wizard of Earthsea and its sequels not only secured Le Guin
a prominent position in the canon of secondary-world fantasy, earning her
a number of major awards, but she would quickly become an early theorist
of fantasy as a form, publishing several essays reflecting on the genre and
“genre” more generally, including “From Elfland to Poughkeepsie”
(1973); “Why Are Americans Afraid of Dragons?” (1974); and several
other pieces eventually assembled alongside them in her 1979 collection
The Language of the Night; as well as the later volley “The Critics, the
Monsters, and the Fantasists” (2007).8 In the early twenty-first century we
also see Le Guin delving more deeply into the relationships between fan-
tasy and YA specifically, around the time that she had returned to writing
YA with her Annals of the Western Shore trilogy (2004–2007).9 In much
of Le Guin’s critical writing on fantasy she adopts the role of apologist as
often as theorist as such, for example in her 2004 talk “Some Assumptions
about Fantasy”:

Fantasy is a literature particularly useful for embodying and examining the

real difference between good and evil. In an America where our reality may
seem degraded to posturing patriotism and self-righteous brutality, imagina-
tive literature continues to question what heroism is, to examine the roots
of power, and to offer moral alternatives. Imagination is the instrument of
ethics. There are many metaphors beside battle, many choices besides war,
and most ways of doing good do not, in fact, involve killing anybody.
Fantasy is good at thinking about those other ways. (“Some Assumptions”)

A Wizard of Earthsea, with its emphasis on psychological self-examination

and its lack of the large-scale wars and battles many readers may have come
to associate with high fantasy, thus strives to shape and reshape the fantasy
genre in particular nonviolent ways, but also seeks to intervene, from Le
Guin’s perspective, in other arenas including politics.
The uniqueness and influentiality of the now perhaps overfamiliar
wizard-­in-training premise of A Wizard of Earthsea in its own time must
also be stressed. It was during the 1960s that both the concepts of “fan-
tasy fiction” and “young adult fiction” came into being as

8
Among her many awards and honors, in 1989 the Science Fiction Research Association
bestowed one of the early Pilgrim Awards on Le Guin for her criticism; the award has since
been renamed the SFRA Award for Lifetime Contributions to SF Scholarship.
9
Many of these pieces on children’s literature/YA and fantasy appear collected in Cheek
by Jowl.
8 T. S. MILLER

recognizable—and financially lucrative—publishing categories.10

Secondary-world fantasy on the Tolkienian model remained in its infancy,
still almost a decade before the new explosion of high fantasy that Terry
Brooks’s The Sword of Shannara (1977) would inaugurate. Le Guin’s
novel was thus invited by Herman Schein of Berkeley’s Parnassus Press at
a time when both genre fantasy and YA fiction were relatively new, “the
next big thing” a small press might gamble on: “He wanted to begin
doing novels for older kids. When I said, ‘Oh no!’ he just said, ‘Well, think
about it. Fantasy, maybe—whatever you like’” (“Afterword” 127). Le
Guin did deliver a made-to-­order fantasy aimed at young adults, but also
a first step towards much more.
Although it remains a groundbreaking work of early fantasy fiction, A
Wizard of Earthsea did not of course emerge from nor enter into a void.
On the contrary, in 1968 dragons and unicorns were in the very air: the
same year also saw the original publication of Peter S. Beagle’s classic fan-
tasy novel The Last Unicorn as well as Anne McCaffrey’s saga-spawning
science fantasy Dragonflight, the first entry in the long-running
Dragonriders of Pern series. In the same year, Lloyd Alexander’s The High
King provided the conclusion to his Chronicles of Prydain series (aimed
at a slightly younger age range), and fantastical traditions in other hemi-
spheres also continued to flourish and develop in new directions, exempli-
fied by Gabriel García Márquez’s own famous 1968 “Tale for Children,”
the emblematic magical realist short story “A Very Old Man with
Enormous Wings.” The English translation of Italo Calvino’s complete
collection of science fables Cosmicomics also appeared in 1968, and the
Ballantine Adult Fantasy line would launch in the following year, with the
unicorn—already firmly enshrined by Beagle as emblem for fantasy—
becoming the original colophon for the series.
Of course, the other major fantasy novel of 1968 was The Lord of the
Rings with its continuing high volume of paperback sales. Thus,
McCaffrey’s extraterrestrial dragons notwithstanding, we can say that
three of the major fantasy novels of the twentieth century were written by
authors of strikingly different backgrounds, religious and otherwise:

10
The division of the American Library Association now known as the Young Adult
Library Services Association began in 1957, and the decade that followed witnessed an
increasing number of books written for teenagers rather than younger children, including
touchstone works such as Madeleine L’Engle’s A Wrinkle in Time (1962) and S. E. Hinton’s
coming of age classic The Outsiders (1967).
Another random document with
no related content on Scribd:
szabaeusok földjére Maribáig, ahol Belkisz királyné élt, Sába
királynője! s ahová Aelius Gallus óta, vagyis Krisztus előtt 24 óta,
európai ember még nem tette be a lábát.
Nemény nevetett.
– Goldziher szerette az ilyet, – jegyezte meg, találomra való
tájékozottsággal és fajközi elragadtatással.
– Igen, – hagyta helyben Tardy Pál. – De csak Abessziniába
mentem, a fekete arcbőrű falasa-zsidókhoz, amolyan egyszerű kis
majálisra, amilyet Pali bácsi festett.
– No mondja csak! Még súlyosabb! – jegyezte meg a bankvezér,
érdeklődve.
– Oh Istenem! – felelt, a vállát vonogatva. – Ezek harcias komák,
ezek a falasa-zsidók, nagy fütykösbotokkal s akik
foglalkozásszerűen űzik a mindenféle atrocitást. Mint aki nem
vagyok zsidó, ellehettem készűlve rá, hogy beverik a fejemet.
– Megfordított világ! – mondotta Nemény, elepedve.
– Szóval mint ál-zsidó kudszi, azaz szentföldi ál-zsidó, halálos
transzokban éltem. Éjnek idején, nem egyszer, mikor holtra fáradtan
a sivatagban, egy zsályabokor tövében megvonultam, hogy egy
kicsit elszunnyadjak, sohasem tudhattam, kié az a két zöld szem,
ami mereven rámtűzött a sötétben, egy pumáé-e vagy egy zsidóé? –
igazán nem tudtam! De azért talán, ki tudja, még ma is ott volnék
Ethiopiában, ha kedvenc tevém, a könyveimmel, jegyzeteimmel s
egy rakomány elefántcsonttal a két púpja közt, le nem tapossa
véletlenűl, a jobb lábamról mind az öt ujjamat.
– Nem láttam, hogy sántítna, – szólott Nemény, a fiatalember
megjelenésére emlékezvén.
– Egy csöppet sem, – felelte hiúság nélkül, – elmult, alig van
nyoma e balesetnek a lábamon. Pár héttel később már táncolhattam
volna akár a dervisekkel Egyiptomban.
 Igy beszélt Tardy Pál. De micsoda mély férfiasság zengett itt,
micsoda keserű dallamosság a szavából! Oly erősnek tűnt az egész
ember, és mégis, ki tudja, mi titka élt itt, mint a seb, a lelke mélyén,
finom redőkbe rejtve! Mert amint beszélt, elmosolyodva, s átszűrte
iróniákon nagy életét a szenvedésben, hirtelen úgy látszott
összetörtnek egy-egy pillanatra, így daliásan összetörtnek, mint egy
úszóbajnok aki jön, még délcegen a szerencsétlen, miután átúszott
egy tengert!
Egy harmadik cigaretta után nyúlt, a vezér tárcájában. S akkor,
amíg rágyújtott, a szivarka s a gyufa lángja közé, Nemény gyorsan
beékelte magát, bankvezéri stratégiával.
– Rendben van! Rendben van! – mondta szaporán – mindezt
tudtam is nagyjában, amit ön itt elmondott nekem. Holnap lemegy az
osztályba s átveszi hivatalát. Minden elő van készítve ottan.
Maradna a már jelzett részlet, ha megengedi, Szalánczy Marietta!
Remélem, ezt is kiheverte.
S most már nem engedett, hangban, hangsúlyban, intenciókban,
nem! Most már szinte leszögelte a fiatalembert, egyenes ostromával,
könyörtelen makacsságához. Mohón szítta a levegőt, két
golyószeme kéken s elepedten nézett a homloka bolthajtásából, az
asztrakán süveg alatt, mely féloldalt fordult a fején, mintegy Mekka
irányában. S úgy tűnt, hogy elszorult tüdejével a lelke is elfullad,
asztmatikusan, egy női lidérc után, akit ki tudja, hol ismert meg, hol
látott, hol szagolt meg, micsoda bankvezéri lakomán, micsoda
páholy mélyén, vagy jazz-band mulatságon, térdig érő szoknyában
és rövid frizurásan s amit nem tudott elfelejteni, szipákoló
kívánságában!
– Mondja! Mondja! – ismételgette, – mondja! Szalánczy Marietta,
mondja!
– Mit mondjak? – kérdezte a másik rezignáltan.
Mert itt már nem lehetett kitérni többé, – úgy érezte ezt,
elborúltan, nem lehetett! S ez itt mind hiába volt idáig, a sok beszéd
és tudomány, jó Horeb tanár, Pericles politikája, a nevető Democritos
s ami csak tetszik, ez mind hiába volt s Goldziher is a zsidó álmával,
a sábai dinasztiáig, ez mind hiába, amint ragyogó ködökben, ott
kettőjük közt, a Szalánczy Marietta karcsú fantomja megjelent!
– Azt mondja, – folytatta a vezér mohón – azt mondja, igaz, hogy
maga elvette ezt a démont s hat hónapig élt vele?
– Igaz, – felelte.
– No nem lehet! Egy félévig csak?! Meg se kottyant, mondja! ez
sem?! nem?!
– Oh az más, Marietta, az egészen más, – felelte Tardy Pál,
egyszerűen. – Hogy meg se kottyant? Nem tudom, nem
mondhatnám, – vallotta be.
És csendesen, csak levette a kalapját, szép zöld kalapját, csak
amúgy szórakozottan, mintha nem is ide gondolna, szerencsétlen! A
feje, a haja, tiszta ősz volt.
S akkor sokáig hallgattak mindaketten.
 A MIKÓI PÜSPÖK.

Ezekben a zord és zivataros időkben, Ulászló király éjjel-nappal

a feleségét siratta s már soha többé nem vágatta a szakállát, mély
gyásza jeléül. Körülötte sokan voltak, komor és mérges harcosok,
akik állandóan páncélban s hegyes sisakban jártak, miáltal inkább
valami merev csukákhoz, mint katonákhoz hasonlítottak. Aminthogy
sok fegyverük és lovagtornáik ellenére, nem igen tudták megvédeni,
sajnos, a kereszténységet. Különösen Moldvában s Havasalföldön
patakokban folyt a vér, mikor a nogaji tatárok kis lovaikon, nagy
görbe kardokkal, átjöttek a Prut folyón. S akiket le nem kaszaboltak
az igaz Isten hívei közül, azokat elvitték rabszíjakra fűzve, mint
fogoly-transzportot, a távoli hegyek közé.
Ekkor történt, hogy mathai János pappá szenteltetvén, már első
miséjén föltette magában, hogy küzdeni fog, örök életén át, azon
keresztények szabadságáért, akik a hitetlenek rabságában
epedeztek. S találkozván Franciaországban valoisi Bódoggal, aki
régi jó barátja volt s lelki finomságokban hasonlatos hozzá, rögtön
szövetkezett vele s megalapította a Szent Trinitárius rendet, a
szerencsétlen foglyok javára.
János és Bódog elmentek világgá, szent hivatásukban. Életüket
feláldozván, drága vándoremberek, szelíden csak mosolyogtak
sokféle szenvedéseiken. Igy például, bejárván távoli földeket, mikor
éjnek idején, a sok számos kiváltott keresztényekkel éppen a tenger
közepén hajóztak s a holdfényes sziklákat megkerülték volna, ijedten
látták, hogy gonosz kezek lelopták a kormányt a hajóról. Máskor is
csak a szélviharban vették észre az elhasogatott vitorlákat, mert
ártatlan lelkük még csak gondolni sem tudott előzőleg az olyan
pokoli vétekre, mely a sok keresztény népet a vad hullámoknak s a
halak martalékának szánta! De Isten irgalma elvezérelte a hajót
sértetlenűl, a sziklák mentén. S vitorlák helyett, a bús utasok
köntösei feszültek a szélben, igen előnyösen, az árbocokon. Mert
mindannyiszor a veszély percében, János és Bódog, térdre borúlva
a hajó két végében, s a kereszttel a kezükben, legszebb zsoltáraikat
énekelték Istenhez, dallamos tercekben.
Igy jöttek egy nap a tirreni tenger felől, Dalmácián és
Szerbországon át, föl egészen Podoliáig, s innen is túl, Ukrajnán
végig, a tatár kánságba. S amint így mentek a hegyekben, imhol
vérző lábakkal s megkoszorúzva cserfalevelekkel, melyeken
átderengett a glóriolájuk aranykarikája, egyszerre csak, az erdő
szélén, egy juhnyájat láttak s egy olyan különös pásztort a nyájjal,
amilyet sohse láttak.
A pásztor búsan állott a botjának dőlve, lehajtott fejével, de ez a
fej egy kos feje volt. Emberi formáját elvesztve, vastag gyapjak
borították a pásztor fejét és dús bodrokban lógtak az orrára s a füle
fölé, ahol egy-egy szarva nyúlt elő, fésűs kos szarva, csavarra
görbülve. A szeme is alig látszott s csak úgy tüzött elő, mint az állat
szeme, sötéten, a sok szőrös kóc alól.
– Szerencsétlen! – kiáltották egyszerre János és Bódog e
förtelem előtt.
S miután keresztet is vetettek, szelíden megkérdték a pásztort
tatár nyelven, merre van hazája, hogy ilyen rettenetes fejet hord a
vállán, Isten képmása helyett.
De rögtön meg is lepődtek, amint a kosfejű igen bús hangon, de
a legtisztább latin nyelven felelt:
– Az én hazám Magyarország, – mondta. – A székelyek földje az
én hazám, amott messze, a hegyeken túl, ahol a nap nyugszik, –
folytatta s már zokogott akkor. – Nevem Ilosvay Pál s a mikói püspök
voltam.
– Uram irgalmazz! – mondták a két szentek, álmélkodva.
 – A pogányok elhurcoltak, – mondta tovább a pásztor, – s mivel,
a sok kínzások ellenére, szent hitemből nem engedtem, végre a
homlokomat megnyúzták s a kolompos kos fejebőrét húzták rám a
meleg vérével azon frissen, hogy az állatról levágták, püspöki
süvegem megcsúfolására. Azóta oda is nőtt a fejemhez, –
sóhajtotta. – S így őrzöm mostan tatár gazdám nyáját, – fejezte be
alázatosan.
De János és Bódog felkiáltottak, a pásztort ölelgetve:
– Örvendj, Pál! Örvendj! – mondták egyszerre, mert finom
lelkükben oly hasonlatosak voltak, hogy egyféleképpen érezvén,
mindig egyfélét mondhattak. – Mi kiváltunk téged tatár gazdádtól, –
folytatták szelíd együttesben, – mi kiváltunk, ha addig élünk is! –
fokozták az örvendezésben. – Hazamégy te Magyarországba,
püspöki székedbe! – hirdették az erdő szélén, a fényes alkonyatban,
mely leszállt.
De akkor a pásztor, csendesen, elhárította őket. S elsimítván a
sok kusza gyapjúszálat állati homloka fölött, két emberi szeme, két
gyönyörű kék szeme megjelent, a megbékülésnek és szenvedésnek
oly lágy és lezajlott tekintetével, hogy e megváltók, egymás mellett,
csendesen térdre ereszkedtek. S így nyúltak egyszerre s gyorsan a
pásztor keze után, amit ez feléjük nyújtott, miközben szelíden még
beszélt ez egyszer:
– Köszönöm barátaim, de ez már késő s én nem megyek többé.
A lelkem amúgy is rég elszállt oda, ahová bús testem hasztalan
követné. Az én földieimben, sajnos, nincs se áhitat, se megértés
kellőképpen ahoz, hogy a homlokomon meghatva lássák e kos fejét,
ami a vértanuságom koronája. Alkalmasint csak gúnyolnák ezt
rajtam. Viszont ahoz már gyönge vagyok s túlsokat is szenvedtem,
hogy még egyszer a késnek tartsam a fejem. Ugy hát isten veletek.
Ti csak menjetek békével s hagyjatok a sorsomra engemet. Hadd
teljék be rajtam az Ur akarata.
Ezeket mondván, összeterelte a nyájat s eltünt az erdő
sűrűjében.
 GÖRÖG MESE.

Diomeia kapujánál, gyönyörű villájában lakott a hajdan oly

szőke Pulka s minden csütörtökön, alkonyatkor, vendégeit fogadta.
Hatvanadik tavaszában már nem volt egészen üde nő, de hallatlan
művészetével s gyönyörű festékeivel ki tudta javítani az idők
sérelmeit még a keblei körül is, s vissza tudta varázsolni ovális
arcára az ingatag szépséget. Hasonlóképpen a barátnői, névszerint
Aloé, Lais és Myrthé sem voltak már gyermekek, de sőt költői nevük
ellenére talán még idősebbek is Pulkánál, közel a hetvenhez
selyemszandáljaikban, amint feljöttek a márványlépcsőn, fehér
pávák között, az ilyen csütörtöki napon. De olyan kedvesek és
kecsesek voltak tanagrai formáikkal és barázdabillegető
mozdulataikkal, hogy még mindig ők vonzották Athénben, ők
négyen, a közéleti nevezetességeket.
Igaz, hogy a gunyoros Cleobulos, a zenei Clonas, a bölcs
Xenophanes s a lírai Bacchylides, alighogy megérkeztek s helyet
foglaltak a vendégek között az amphitalamusban, rögtön jelezték
vonzalmaik platonikus voltát s elandalogván a multak szép emlékein,
finoman megállapították mindenféle csipkedésekkel és iróniákkal,
hogy most már e hölgyekkel csak csevegni lehet a trójai háborúról
és azontúl, jó éjszakát!
– Biztos ez? – kérdezték egyszerre s látszólag vidáman Pulka,
Aloé, Lais és Myrthé imádandó kacérsággal, mint négy nádszál, ami
egyszerre hajlik meg és susog a szélben.
De a lelkük mélyén nagyon szenvedtek s csak azért szaladgáltak
az amforákkal és öntögették a szagos bort, hogy a fájdalmukat
leplezzék, mert mind reszkettek finom kis testükben s a könnyeiket
morzsolták a pilláik alatt.
Ilyenkor a bölcs Xenophanes, legott néhány vigasztaló
bölcsességet mondott pyrrhoni aforizmákkal vegyesen, míg Thespis,
drámai költő, aki ötödiknek érkezett e társaságba, a lantját kapta föl
s egynémely szép részleteket dalolt az Odysséiából, ami viszont egy
hatodik vendégnek, szirakuzai Cinothének tetszett, amennyiben ez a
Homér kiadója volt.
– Az én vigaszom, – szólott Pulka, míg a húrok pengtek a lanton,
– az én vigaszom, hogy oly sok szeretőm volt Epirustól Aethiópiáig,
mindenütt a világban. Soha el nem fogom felejteni hű férjemet sem,
aki költő volt Judeában… De vajjon mit tehet egy költő, ha a
feleségét egy zsarnok szava szólítja el a világ másik végére! El
kellett szaladnom Ninivébe, ahol idomított kecskebakokkal táncoltam
a holdfényben minden este, egy babyloni jazz-band hangjai mellett.
– Ama számosak közül, akik szívemet bírták, csak rhegiumi
Ibycust említem, aki szintén költő volt, – jegyezte meg Aloé,
szerényen. – Mert a többi is mind verseket írt ugyan, de az már egy
se volt költő.
– Én nem mondok senkit, – vetette közbe Lais csendesen. –
Nem érdemes, igazán nem érdemes… Ha azt mondom, mind
hálátlan volt, már meg is mondtam, hányan voltak, igaz?
– Ha a nő elítélné a hálátlanságot, – felelte Myrthé, – melyik
férfinak lehetne megbocsátani ezen a világon? Ó Istenek! csak mi
nők tudjuk azt, mit szenvedünk olykor egy-egy keserű kedvesünktől!
Pythagoras például mindig azzal kínzott, hogy egyedül az övé
legyek. Merthogy ő kitalált valami tantételt! Azért volt olyan büszke!
– Pitinek nem volt igaza, – magyarázta Xenophanes, a bölcs. –
Az olyan ember, aki egymaga kívánná bírni a nőt, olyan volna, mint
aki a közjót megzavarja. Éppen olyan volna, mint aki a nap világából
ki akarná zárni a többi embert.
Ekkor Thespis egy utolsót pengetett a lantján, énekét befejezvén.
Hosszú keze, mint az elefántcsont hullott alá, a húrok mentén,
fehéren. Kívülről kocsizörej hallatszott. Egy fürge talyiga állott meg,
két gyönyörű öszvérrel az atrium előtt. S már be is léptek Damias,
Porinos és Antimachides illusztris műépítészek, miután a gyeplőket
az egyik oszlophoz kötötték.
– Búcsúzni jöttünk, – mondta vastag hangján Antimachides,
Pulkához fordulva, – mert ép utazunk Itáliába, új építkezéseinkhez. A
joniai partokon már vár a gályánk felszerelve!
– Oh Istenek! – sóhajtották a hölgyek.
– Hermesre mondom! – csattant ki Antimachides, – kissé meg
vannak azok akadva ottan, azok a jó emberek az ő városukkal, amit
alapítottak!
– Róma! – mondta Xenophanes, fitymálón.
– Építeni nem tudnak s egy másik nagy hibájuk, hogy asszonyaik
sincsenek. Sürgősen nőkre van szükségük, mert különben
megőrülnek ezek az alapítók! – magyarázta a művész s felhajtott
egy nagy kehely bort, egy ünnepi mozdulattal.
– Róma! – ismételte Xenophanes még lenézőbben és nevetett.
S akkor, másodszor is, szinültig megtelt minden serleg, amint
Pulka s a többi hölgyek szüntelenül töltötték a bort. Egy szavuk nem
volt e hölgyeknek, egy hangjuk, semmi, csak a szempillájuk rebbent
mint egy jel, amint összenéztek villámló tekintetükkel végtelenségek
fölött, melyek megértően hajlanak össze, mint négy csúcsa egy
hegynek. S amint Pulka elsőnek kiosont és eltűnt a rózsafűzérek
között, a többi három mind kiolvadt utána selyemszandáljában s
szaladt le a lépcsőn, a fehér pávák között. Künn, egy pillanat alatt,
leoldották az oszlopról a gyeplőket, mint ahogy az övüket tudták
leoldani hajdan! S felkapva a talyigára, mint fecskefészekbe így
négyen, már vágtattak is az éjszakában, a tenger irányában, a gálya
felé, Rómába!
 A SZENT TÖVIS LEGENDÁJA.

Ezekben a régi időkben, amikor gyakran jöttek zarándokok és

kegyes barátok a Szentföldről hazafelé, a berzétei kastélyban
Bernay Krisztián élt magányosan Klári leányával, aki amolyan
magasranőtt hajadon volt, látszólag sovány, holott titokban telisded
hússal, a gyönyörű formáiban. De olyan sápadt volt szegény, hogy
az borzasztó, és esténként, a szellős terasz oszlopának dőlve, a
nagy távlatok előtt, hegyek, szirtek és kék ködök előtt a végtelenben,
mindig csak sírt és csak sírt a hosszú arcának könnybeázásával és
az orra alatt egy rézsutos kis piros gilisztával, ami a szája volt.
Az öreg Krisztián, a kőoszlopok között és a sok egérrel s
patkánnyal az éléskamrájában, nem igen volt már vidám ember
akkor, s le sem szállhatott már alkonyatkor az erdős útszélekre bús-
szomorú vásárosok közé, hogy egy kicsit megcibálja s
megdézsmálja őket, mert a combja már nem bírta a nyerget s az
alsó lábszárait is inkább pólyában hordta, olyan csúzos volt szegény.
A lányát sem igen kérdezte, hová sír el a világba, holott búsult miatta
s úgy nézte a könnyeit, elcsodálkozva s szótlan, mint aki soha nem
sírt életében s nem ontott egy fiakönnyet még gyerekkorában sem.
De egy este, mégis, amint jött fel az udvarból két vastag bot és
két nyurga agár között aki morgott, egy csöndes árny követte a falak
mentén s a tornácon át a mécses irányában, mely a küszöb felett,
egy vasláncon lógott.
Egy másik mécses a szobában, a kék lángja remegésével Klári
előtt égett az asztalon, mint egy kék lepke, aki leszállt az asztalra,
mint egy kertbe.
 – Itt van Perényi! – mondta az öreg s egy nyaláb fát tett a tűzre. –
Itt van Perényi Galileából, – ismételte s még rakott a tűzre.
A két agár legott elnyúlt a kandalló előtt. Krisztián is leült oda
közéjük.
– Úgy jött a hegyeken át, a hegyeken át, – s még egyszer
mondta, – a hegyeken át!
S a lábát nyomkodva, egy nagyot sóhajtott a hegyekre, messze,
magasra fölsóhajtott a hegyekre s aztán elaludt a székben, mint egy
dísztárgy a két agárral s egy sercegő fatuskóval, ami ég.
A leány felpillantott a kék mécses mellől, a nagy szobában.
– Te vagy az a Perényi, Galileából? – kérdezte meglepődve.
Mert csak egy olyan kolduló barát volt, rongyos csuhás és fáradt,
amilyet sokat látott a fenyőerdőkben erre. Csak éppen hogy fiatal
volt, és alázatos volt, olyan alázatos, hogy beszélni is alig mert.
Csak lassanként térdre roskadt s a két karját kitárta, mint egy szent.
Az asztal mellől akkor, elnyúlt testével fekete bársonyban, a
leány feléje hajlott.
– Valami jó hírnökség ez? – kérdezte.
De az öreg horkolt a tűz mellett, az agarak szuszogtak s a barát
nem felelt. S akkor még közelebb hajolt hozzá, szűzi sápadtan,
egészen a szeméhez.
– Te nem tudod, milyen boldogtalan vagyok, – mondta
egyszerűen és sírt. – Attól vagyok boldogtalan, hogy ilyen magányos
vagyok és üres a szívem, – ezt mondta még és még jobban sírt.
S akkor a barát, egyszerre csak, egészen elébe hullott és a
homloka a padozaton, két vékony selyemtopánhoz ért.
– Én elmentem Bethániáig, – dadogta, – a szent falvakon át,
Cédron völgyén végig, Krisztus fájdalma után! A földön csúszva mint
az állat, a fogammal ástam a követ, hogy megtaláljam a lába
nyomát, mert a körmöm vérig tört le már!
– Oh, mondd csak! mondd csak! – lihegte a leány.
– Várj! – suttogta elragadtatva s valami marcangoló titokra
készült, elfúlt hangján hogy bevallja. – Egy hajnalban végre,
Gethsamane táján, egy fügefa gyökerén a mélyben, egy tövist leltem
a szent koszorúból, – harsogta, felzokogva!
És remegőn leoldott a csuhája szegélyén, egy hosszú, száraz
ákáctövist.
És akkor csak egy pillanat volt amint a leány a tövis után nyúlt a
fehér kezével, amint leste, várta, amint elkapta végül, egy kis
sikollyal mint a madár, a hangtalan szája sóhajával, amelyen a fogak
éle látszott. S alig egy kevés vére serkent, mikor a falnak tapadva,
magába szúrta a felszaggatott bársony alatt, izzón és lágyan a
meztelen húsába, egészen mélyen a bal melle alatt. S ujjongva
rögtön, megindult, megindult a szellős tornácon át, lobogó hajával
egyenest az éjnek, ahol a fenyőerdők felett a végtelenben, a
csillagok mind fénylettek és röpködtek, mint a lepkék, melyeknek az
égen van a kertjök.
De mikor a reggel, legszűzibb kezdetében, távoli tüzeit
bontogatta a nap előtt, mely a fenyvesekbe bújt, mégegyszer látta a
barátot, aki búcsúzott, hogy menjen.
– Add vissza! – szólott Perényi forrón.
– Itt van! – felelte az oszlopnak dőlve, a meztelen mellével,
amelyen felszáradt vére fénylett.
A barát karja kinyúlt a tövis után, a bal emlő irányában, de rögtön
meg is állt az útjaközben, megremegve.
– Már nem szabad, hogy hozzád érjek, hogy kihuzzam a
melledből, – vallotta be. – Már nem vagyok tiszta és vétek nélkül, –
mondta még és sírt.
 És csendesen akkor, elment a hajnalban s eltünt a sok fenyők
között.
 KISMAMA.

Berzencén leszálltunk a vonatról s Manóka rögtön szaladt előre,

a kijárat felé, mint aki otthon van itten és ismeri az utat. Manóka
kilenc éves volt, én nem egészen tizenhat ezen a gyönyörű nyáron.
Hoztam a bőröndöket, a Manókáét is a két kezemben, s egy
sárgakockás pléd volt átvetve a vállamon, hősiesen. Igy jöttem
csendesen és büszkén az erőmtől, súlyos parasztok között a kis
állomás mentén, Manóka után.
Künn, két ákác között a porban és a fényben, óriás fehér felhők
alatt a kék égen, a kocsi várt magányosan egy pirosdolmányos
kocsissal, igen magasan a bakon, mint egy bálvány. Mire odaértem,
Manóka már benn ült a kocsiban. Én is beszálltam a két bőrönddel s
a pléddel a vállamon és mentünk. Nagy porban mentünk a piros
kocsissal, a kék ég alatt fehér felhőkkel, s mindenféle falusi állatok
szaladtak és menekültek két kis lovunk elől, megriadtan s keresztbe
az úton. Jobbról s balról az árkokban sárga víz volt, telehintve fehér
kacsanépséggel, mely lágyan úszkált, sűrű mosakodással, még
távolabbi árkok és gödrök felé, a fényben. Kis házak sorakoztak
gömbákácok mögött, a fapadló mentén s bús férfiak álltak
mindenféle magyartalan cégtáblák alatt a boltajtókban, ahonnan mint
egy más világból bámultak rám izraelita szemekkel s nézték a port a
négy kerék nyomán.
– Mihelyt kiérünk a faluból, – magyarázta Manóka, – mindjárt
otthon is leszünk, sárdi pusztán. Meglátod, milyen szép nálunk és
kismama milyen aranyos!
– Óh, biztosan, – feleltem alázattal.
 Alázattal, mert e berzencei tájban itten, ahol Manóka otthon volt,
viszont én idegen voltam, hirtelen a minimumra olvadt minden
úgynevezett fölényem. E kék ég alatt, fehér felhőkkel s a piros
kocsissal, ami mind Manókához tartozott, a bámuló boltosokkal a
küszöbön a magyartalan cégérek alatt, ami mind az ő presztizsét
növelte, a sárdi pusztával és kismamával a horizonton: egyszerűen
meg kellett hogy semmisüljek szegénydiák öntudatomban. Minél
büszkébb próbáltam lenni a szívemben, annál siralmasabbnak
láttam másodrendű helyzetemet. Minél komolyabban vettem,
vigasztalásképpen, tanítói küldetésemet, mint egy apostol munkáját,
e zsenge fiú mellett, annál keserűbben éreztem, milyen korán
kezdtem a szegénységemet. De nyár volt, kék ég volt egy piros
kocsis árnyékával aki hajtott, vakáció volt s gurultam egy kis sárga
kocsin, gémeskutak mellett sárdi pusztára, vendégségbe, – bizony
még örülhettem! Aminthogy örültem is, nem tudom miért, de örültem
a lelkem mélyén az egész világnak s az életemnek. S hirtelen
föllelkesülve, már alig fértem a helyemen, a tizenhat évemmel!
– Ez mind az enyém! – kiáltottam, jobbra-balra mutatva, a
végtelen rónák fölött s a távoli tanyákon át.
– Ez mind vallásalapítványi föld, – felelt Manóka kissé
meglepődve e szokatlan vidámságomon, de e jogtalan birtokláson is.
Hát törődtem e cáfolattal a ragyogó egek alatt, ahol egy gólya is
repült tárt szárnyakon s kinyujtott sárga lábakkal, mint egy tükrön át.
De a kocsi lefordult, két répatábla közt, a dülőre. Egy
ökrösszekér hajtott előttünk, annak elébe vágtunk egy rövid félkörrel
a répaföld szélén, két sor zöld növény között.
– Kár a sok szép levelekért! – mondta Manóka szakértelemmel.
– Nem árt az annak! – felelt a kocsis félvállról, alig megfordulva.
S ekkor, hirtelen, jegenyék mélyén s a kert fái között, már a ház
látszott, fehéren, lombosan s a sok zöld között rózsafejek piros
pettyeivel. Egy kémény is füstölgött, egy kolomp is csengett
legelésző juhnyájak felől. S amint a kocsi már befordult a kertbe s a
terasz alá kanyarodott, egy fiatal nő tűnt föl a lépcsőn s integetett a
vadszőlőlombok alatt, sárga rózsák mellől.
– Kismama! – kiáltotta Manóka s úgy ugrott le a kocsiról s úgy
vágta oda a fejét a fiatal nő mellére makacs dörzsölgetésekkel,
mintha beléje akart volna bújni.
Én is leszállottam, a két bőrönddel és a pléddel.
– Segíts csak Manóka! – mondta kismama valami vékony kis
hangon, mint egy madár hangja, hogy alig hallatszott a térben.
S a kezét is nyujtotta felém, amit hódolattal megcsókoltam, de
valami tökéletlen érzéssel a sok gyűrűje miatt, ami mind az
ajkamhoz torlódott. Rögtön úgy szerettem volna ezt a kis kényes
kezet a kezemben, dísz nélkül, puhán és melegen, mint egy piskótát,
amit megehetek. Mert az első pillanatban már, ezt meg kell
vallanom, első szavával, első mozdulatával elbűvölt ez a fiatal nő
engemet, igenis ezt meg kell vallanom. S amint még rám is nézett,
vagy inkább megnézett engem, két kék szemének valami fürösztő,
valami szelíden gúnyos tekintetével sokféle jóindulatokon és
szimpátiákon át: boldogságos zavaromat szinte a szédülésig
fokozta.
Alig volt egy arasszal magasabb kismama Manókánál, s
látszólag oly idegen s oly távoli mellette, oly karcsú és nyúlánk a
szűzies formáival, oly szőke a kék szemével s oly kék a szőke
fejével, hogy e korai anyasága, naív gondolataimban, nem tudom
micsoda konfúziónak tűnt. Könnyű fehér batisztruha volt rajta, egy
kék szalaggal a derekán, mely lengőn lenyúlt s odatapadt időnként
olyan testszínű selyemharisnyákra, hogy a két lábszárát, finom
hajlatával, meztelennek hittem. Már a nevemet is elfelejtettem, mikor
be akartam mutatkozni.
De kismama kisegített, könnyedén, finoman, olyan meglepő
készséggel és jártassággal fiatalos zavarok felett, mintha reggeltől
estig ezt gyakorolná az emberek javára.
– Óh tudom, tudom, – mondta – Torda Jani, hogyne! a fiam
tanítópajtása, a híres Jani, aki már tanár is lehetne az egyetemi
osztályban! – így mondta kacagva, miközben felszaladt a lépcsőn, a
lengő szalaggal, rövidszoknyásan s Manókával a karján, aki még
mindig csüngött rajta.
Pirosra főve hallatlan boldogságokban, jó szagokban,
vadszőlőlombok árnyékában, megfoghatatlan kontaktusokban egy új
világgal, új atmoszférákkal, amit a sárgarózsák fűzére a terasz alatt,
valami citromokkal teli álommá varázsolt: bódultan jöttem, a
nyakkendőmet igazítgatva, mint legfőbb gondomat, a gallérom körül,
titkos s makacs törekvésekkel, hogy valamit javítsak magamon. E
perc gyönyöre ellenére, még azon az áron is, hogy elveszíthetem,
csak arra gondoltam, bár újjászülethetnék! Hol voltam itt, egy pillanat
kábulatában, micsoda mélyén annak az emberi kétségbeesésnek,
mely elgurulván a lelkiismerete fagyasztó józanságán, tetőtől talpig
átformálná magát egy hiúsága kedvéért! Sajnos, azon gyűrötten s
rendezetlenül, önönmagamba faragva jóvátehetetlenül, a
csontjaimba s a húsomba öntve, mint az ércbe, már le kellett ülni az
uzsonnához, egy színes abrosz és színes csészék elé, melyek fölött
kismama mintegy hirdette ragyogó szőkeségét, apró
kenyérszeleteknek vajjal való beburkolásával s amelyeket
bőségesen osztogatott, angyal az égből, aki leszállt! Szégyeltem
enni, szemlesütve, a nyakkendőmön babrálva egyre, miközben a
kék szemek delejét úgy éreztem magamon, hogy szinte megsültem
benne. S remegve vártam a hangját is, mely meg fog szólalni rögtön,
mindennek tetejébe!
Holott nem, jó Isten, egy szót se szólt, de micsoda hallgatása volt
ez csendes falatozása közben, kávészürcsöléssel, micsoda sybilla
némasága, súlyos tartalmakkal teli s amit el kellett viselnem! Az ilyen
szédületes percek s belső hullámzások szülik rendszerint a
legsilányabb s legbadarabb képzeteket az ember agyában, amint
vesztét érezvén, a gondolataiba menekül. Ilyenformán már rég el is
felejtettem, hogy külsőmben szebb s ragyogóbb legyek s legjobb
szerettem volna egy egyszerű kis vajaskenyérré válni magam is,
ahogy az nyomtalan eltűnik a világból. Mégis, ez érzelmi
átmeneteket ugyanaz a remegő kézmozdulatom kísérte, amellyel
még az imént, az inggallérom körül, nemesebb ambiciókért küzdtem,
eredménytelenül. A nyakkendőm nyilván már a hátam közepén
lehetett, mikor kismama, a bodrait kuszálgatva végül valami
játékszerfésűjével, szerényen elment az asztaltól, mint aki nem akar
zavarni. Óh Istenem, hogy nyujtottam volna utána, térdreesve, a két
karomat, evangélikusan! De már lement a lépcsőn s alighogy
visszanézett, valami félpillantással mégegyszer, amit annál kevésbé
értettem, hogy olyan világos értelme volt. S a fésűjét is láttam,
szótlan zavaromban, hogy ezt itthagyta az asztalon.
– No, úgy-e, hogy aranyos?! – mondta Manóka vajtól ragyogó
szájjal, – te enni se tudtál miatta, igaz? Mindenki így van vele, aki
látja. Olyan bűvös, olyan bűvös!
Egy percig hallgatott, eltünődve a jelzőin, a »bűvös«-ön, ami
tetszett neki nyilván.
– No de most uzsonázzál! – csattant ki hirtelen s oly lelkesen, oly
meglepően kedvesen, drága gyerek, hogy ez tisztára az anyja
hangja volt!
Visszanyervén önmagamat, fiatalos fölényemet is e barátságos
fölhívásban s abban a pár szóban, amit e fölhívásra feleltem, a
lelkemen hirtelen valami lágy derű vonult át a vadszőlők függönye
alatt, színes csészém előtt, a hűvös árnyékban. Rögtön, e
megszokott kettesben Manókával, be is pótoltam szigorúan amit
elmulasztottam s a negyedik fordulónál, minden tér- és időbeli
veszteségem ellenére már utól is értem tanítványomat, egy ötödik
vajaskenyér előnyével, melyet teológusan, a tejszínes kávéba
mártottam.
Nem volt ez itt, izzó kamaszvoltom dacára, egyszerű falánkság
vagy durva nagyétűség, ha már meg kell magyaráznom. Mint
általában az ilyen magamfajtájú diákok, akik időelőtti küzdelmeikben
valahogy zordabban kezdik az életet, s az átlagos szemléletnél sok
mindent komolyabbnak látnak, úgy magam is, harci tudatomban,
bizonyos egyetemes komolysággal hálóztam be magamnak a lét
egész komplexumát. Szegénysorban kerülvén a tudományos
pályára, ami azt jelentette, meglehetős illogikusan, hogy a
legtündöklőbb példaadásra vagyok kötelezve, bizony nem mehettem
árnyalatokra s minden egyebekben abszolút érzelmű voltam. Korai
felismerések s megérzések keserű állomásokon, melyeket a
szerencsésebbek messze elkerülnek, keményen kibontogatták
bennem az energiák minden fonalát, minden irányokba, s rigorózus
lelkiismeretem, úgyszólván egyenlő porciókra adagolta szellemi és
anyagi világom minden élményét s tüneményét, amit megismernem
adatott. Mintahogy csakugyan a legritkább, a legkitünőbb tanuló
voltam, a híres Jani a piaristáknál, aki már tanár lehetne az egyetemi
osztályban, ahogyan kismama mondotta, azonképpen érzéki
tulajdonságaim is, tiszta harmóniában voltak erkölcsi
kötelességeimmel. A kora reggel Titus Livius-a, ha el is felejttette
velem az ebédidőt, viszont egy terített asztalhoz, ha ütött az óra,
ugyanazzal az elszánt komolysággal ültem, mintahogy a könyveim
vonzottak, olthatatlanul. S amint egymagam sok mások helyett
tanultam, úgy ettem is más öt helyett.
Holott most, megvallom, a letarolt asztal, a kiürült kávé- s
tejmedencék előtt, a falusi uzsonnák túlzott rakományának e
destruált bőségszaruja előtt, valahogy úgy éreztem, homályos
sugallatokban, hogy fiatal állkapcsommal, s a gyomrom vasfalával,
perfid ellentétben vagyok lelkiállapotommal. Anyagi üdvömön túl,
mely jóleső vegyi folyamatokkal, az emésztés könnyed munkájába
fogott, fegyelmezett önbírálatom aggódva jegyezgette, kismama
idézgetésével, ama lelkitünemények hiányát, melyekről ifjú értelmem
tudott. Hát nem illett volna inkább elbúsultnak lennem,
étvágytalannak, reménytelennek, ez első szerelmemben? Hát nem
úgy kellett volna inkább, hogy ujdonsült szívemmel, megsebzetten,
valami benső zokogásba fúljak, ez első nő szent oltára előtt?
Szerettem és akartam szeretni, minden szenvedésre készen, a
tizenhat évemmel! Szerettem és akartam szeretni azzal a rezignált
hősiességgel, elmélyedéssel, szenvedélyességgel, amit a sorsom
mértékének láttam az egész vonalon. Próbáltam is rögtön, benső
alázataimban, bizonyos melankóliákat. De akárhogy erőlködtem,
csak nem tudtam szomorú lenni!
Akkor mi is, re bene gesta, lejöttünk a kertbe, s a sok fa előtt,
madárfészkek titkával a lombjaikban, sárga méhek láttára, mint
röpködő aranyfoltok a fényben, a rózsák mélyébe furakodva, már-
már azon voltam, hogy a pajtási csevegés formájában