The Bureau of Sociological Research at

the University of Nebraska–Lincoln: A

Brief History 1964–2014 Michael R. Hill
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/the-bureau-of-sociological-research-at-the-university-
of-nebraska-lincoln-a-brief-history-1964-2014-michael-r-hill/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

The Year-Long Adventures of the Blue Shoes & Their

Friends: A Pedagogical Experiment in Visual Blogging
and Tutoring University Athletes at the University of
Nebraska-Lincoln Michael R. Hill
https://ebookmass.com/product/the-year-long-adventures-of-the-
blue-shoes-their-friends-a-pedagogical-experiment-in-visual-
blogging-and-tutoring-university-athletes-at-the-university-of-
nebraska-lincoln-michael-r-hill/

A Brief History of Mathematics for Curious Minds

Krzysztof R Apt

https://ebookmass.com/product/a-brief-history-of-mathematics-for-
curious-minds-krzysztof-r-apt/

Dogs and Society: Anglo-American Sociological

Perspectives (1865-1934) Michael R Hill

https://ebookmass.com/product/dogs-and-society-anglo-american-
sociological-perspectives-1865-1934-michael-r-hill/

80+ Python Coding Challenges for Beginners: Python

Exercises to Make You a Better Programmer. No Prior
Experience Needed: 80+ Python Challenges to Launch ...
Journey. Katie Millie
https://ebookmass.com/product/80-python-coding-challenges-for-
beginners-python-exercises-to-make-you-a-better-programmer-no-
prior-experience-needed-80-python-challenges-to-launch-journey-
A history of the University of Oxford George C.
Brodrick

https://ebookmass.com/product/a-history-of-the-university-of-
oxford-george-c-brodrick/

A history of the University of Oxford George C.

Brodrick

https://ebookmass.com/product/a-history-of-the-university-of-
oxford-george-c-brodrick-2/

Introduction to 80×86 Assembly Language and Computer

Architecture – Ebook PDF Version

https://ebookmass.com/product/introduction-to-8086-assembly-
language-and-computer-architecture-ebook-pdf-version/

A Brief History of the Female Body: An Evolutionary

Look at How and Why the Female Form Came to Be Deena
Emera

https://ebookmass.com/product/a-brief-history-of-the-female-body-
an-evolutionary-look-at-how-and-why-the-female-form-came-to-be-
deena-emera/

The Tunis Crusade of 1270: A Mediterranean History

Michael Lower

https://ebookmass.com/product/the-tunis-crusade-
of-1270-a-mediterranean-history-michael-lower/
This volume is a provisional account of the origins and subsequent work of the Bureau of Soci-
ological Research (BOSR) at the University of Nebraska–Lincoln (UNL). This study was prepared
at the request of Julia McQuillan, Chair of the UNL Department of Sociology and a past BOSR
Director, for the 50th anniversary celebration of the Bureau in April 2014.
The Bureau of Sociological Research, established in 1964, was founded as a formal organi-
zation within the Department of Sociology, and it is part of a departmental heritage that is now
more than a century long. Directors of the Bureau have included Herman Turk, Alan Booth,
David R. Johnson, Hugh P. Whitt, Lynn K. White, Helen A. Moore, D. Wayne Osgood, Laura A.
Sanchez, Dan R. Hoyt, Julia Mcquillan, Philip Schwadel, and Jolene D. Smyth.

Michael R. Hill, Ph.D., has taught at Indiana University South Bend, University of Minnesota-Duluth,
Iowa State University, University of Nebraska–Lincoln, University of Nebraska Omaha, Albion College,
and University of Notre Dame. He is the author or editor of eleven books and the founding editor of
Sociological Origins.

Zea Books
Lincoln, Nebraska

ISBN 978-1-60962-092-9 ebook

 THE BUREAU OF
SOCIOLOGICAL RESEARCH
AT THE
UNIVERSITY OF NEBRASKA-LINCOLN
___________________________________
A BRIEF HISTORY
1964–2014

MICHAEL R. HILL
 Copyright © 2016 by Michael R. Hill

ISBN 978-1-60962-091-2 paperback

ISBN 978-1-60962-092-9 electronic book

Zea Books are published by the

University of Nebraska–Lincoln Libraries.

Digital ebook edition (pdf) available at

http://digitalcommons.unl.edu/zeabook/

Print edition can be ordered from

http://www.lulu.com/spotlight/unllib

UNL does not discriminate based upon any protected status.

Please see go.unl.edu/nondiscrimination
 Contents

List of Figures, Tables and Illustrations . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . iv

Preface . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . v
Photography Credits . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . vii

1 Introduction: A Typology of Sociologies . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1

2 Precursors of Objective Empiricism at Nebraska . . . . . . . . . . . . . . . . 5

Amos G. Warner . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6
Charles A. Ellwood . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6
George Elliott Howard . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7
Lucile Eaves . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7
Hattie Plum Williams . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8
J.E. Le Rossignol and The Bureau of Business Research . . . . . . 8
Hattie Plum Williams and the NCLOE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8
Alan Knox, Alan Booth, and
the Office of Adult Education Research . . . . . . . . . . . . . . 9

3 Other “Bureaus of Sociological Research” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14

4 1964 – Founding the Bureau of Sociological Research . . . . . . . . . . . 17

BOSR’s Founding Faculty . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18

Herman Turk — First BOSR Director . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19

5 Alan Booth and the Bureau . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22

A PHOTOGRAPHIC PORTFOLIO OF BOSR DIRECTORS . . . . . . . Following page 26

6 NASIS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27
7 The Divorce Studies . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31
8 Changes and Transitions . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35
9 Biographical Sketches of BOSR Directors . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43

Bibliography . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50
Appendix I: Chronology of Selected Events . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57
Appendix II: Deans of the College of Arts and Sciences . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60
Appendix III: Chairs of the Department of Sociology . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60
Appendix IV: Directors of the Bureau of Sociology . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61
About the Author . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62
 List of Figures, Tables, and Illustrations

Figure 1.1 – A Typology of Sociologies . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4

Figure 2.1 – Precursors of Objective Empiricism . . . . . . . . . . . following page 7

Figure 2.2 – Alan B. Knox . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . following page 7

Figure 4.1a & b – BOSR’s Founding Faculty . . . . . . . . . . . . . following page 19

Table 4.1 – The Education of BOSR’s Founding Faculty . . . . following page 19

Fgire 4.2 – Herman Turk as an Undergraduate Student . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20

Figure 5.1 – Alan Booth . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22

A PHOTOGRAPHIC PORTFOLIO OF BOSR DIRECTORS , 1964 – 2014

(Between text pages 26 and 27)

Figure 6.1 – Cheryl (Yorges) Wiese . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30

Figure 8.1 – BOSR’s Four Campus Homes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36

Figure 8.2 – Marilyn Hitz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38

iv
 Preface

T
HIS VOLUME is a provisional account of the origins and subsequent work of the
Bureau of Sociological Research (BOSR) at the University of Nebraska-
Lincoln (UNL). This study was prepared at the request of Julia McQuillan,
Chair of the UNL Department of Sociology and a past BOSR Director, for the 50th
anniversary celebration of the Bureau in April 2014, at which time a limited number
copies were printed and distributed by the Bureau. I am indebted to Dr. Paul Royster
for helping to give this study wider circulation via Zea, the digital publishing
initiative of the UNL Libraries. In all, I was fascinated to learn about the origins and
early work of BOSR and I hope this study proves useful as a framework on which
to hang more complete investigations in years to come.
This study falls within the field known generally as “the sociology of
sociology” (eg., Friedrichs 1970) and this accounts for my devising a typology of
sociologies in Chapter 1. Harriet Martineau (1838/1989: 73) advised, “The grand
secret of wise inquiry . . . is to begin with the study of THINGS, using the DISCOURSE
OF PERSONS as a commentary upon them.” Thus, taking a cue from former Nebraska
sociologist, George Elliott Howard (1927/1988: 6), the present investigation is based
almost entirely on documentary sources (die Quellen) — and these are often
frustratingly fragmentary. For starters, anything approaching a complete, systematic
bibliography of BOSR and BOSR-connected research has yet to be compiled (a
problem compounded by the fact that BOSR occasionally conducts surveys for
clients whose names remain contractually secret). Surprisingly, it was no small chore
to obtain photographs of the founding faculty and the BOSR Directors. I leave it to
future workers to collect the oral histories that will undoubtedly enliven (and
presumably correct) the temporal structure outlined herein. Most of the data were
discovered using procedures and logics detailed in Archival Strategies and
Techniques (Hill 1993) and elsewhere (Hill 2000b, 2001) and were then organized
as narratives and lists (Hill 1998, 2003). As much as possible, I tried to avoid the
difficulties that not infrequently confront writers of organizational histories,
especially in cases where many of the central protagonists are still living (Hill 2013).
For a general model of how to arrange my findings, I must credit Larry Rhoades’
(1981) short history of the American Sociological Association. All errors are mine.
I am indebted to several people who took time to contribute in various ways
to the completion of this study. They include the following:
Eduardo Bonilla-Silva, Chair, Department of Sociology, Duke University
Pete Brink, Assistant Archivist, Archives and Special Collections, University Libraries,
University of Nebraska-Lincoln
Susan Brown, Chair, Department of Sociology, Bowling Green State University
Joshua Caster, Archives Associate, Archives and Special Collections, University Libraries,
University of Nebraska-Lincoln
Brent Cejda, Professor and Chair, Department of Educational Administration, University of
Nebraska-Lincoln
Yinon Cohen, Chair, Department of Sociology, Columbia University

v
Donald F. Costello, Emeritus Associate Professor, Department of Computer Science &
Engineering, University of Nebraska-Lincoln
Mary Jo Deegan, Professor, Department of Sociology, University of Nebraska-Lincoln
Andrea Faling, Library/Archives, Nebraska State Historical Society
Francis Gardler, Photographer, Lincoln Journal, Lincoln, Nebraska
Valerie Gillespie, University Archivist, Duke University
Steve Goddard, Interim Dean, College of Arts & Sciences, and Olsson Professor of
Computer Science & Engineering, University of Nebraska-Lincoln
David M. Hays, Archives, University of Colorado Boulder Libraries
Hong Jiang, Willa Cather Professor, Department of Computer Science & Engineering,
University of Nebraska-Lincoln
David R. Johnson, Professor of Sociology, Human Development and Family Studies, and
Demography, Department of Sociology, Pennsylvania State University
Alecia Kimbrough, Assistant Dean for Business & Finance, College of Arts & Sciences,
University of Nebraska-Lincoln
Rolf Kjolseth, Emeritus Professor of Sociology, University of Colorado Boulder
Alan B. Knox, Professor, Adult Education; Chair, Department of Continuing and Vocational
Education; and Chair, Teaching Academy, University of Wisconsin-Madison,
Wisconsin
Danielle Kovacs, Curator of Collections, Special Collections & University Archives, W.E.B.
Du Bois Library, University of Massachusetts, Amherst
Justin Anthony Lini, Program Coordinator, Governance and Information Systems, American
Sociological Association
Carl Marziali, Assistant Vice President for Media and Public Relations, University
Communications, University of Southern California
Julia McQuillan, Professor and Chair, Department of Sociology, University of Nebraska-
Lincoln
Mary Mellon, William E. King Intern, Duke University Archives, Rubenstein Rare Book &
Manuscript Library
Brian O’Grady, Interlibrary Loan Borrowing Associate, University Libraries, University of
Nebraska-Lincoln
D. Wayne Osgood, Crime, Law, and Justice and Sociology, Pennsylvania State University
Fred Pampel, Director, University of Colorado Population Center, University of Colorado
Boulder
Rhacel Salazar Parrenas, Professor of Sociology, Department Chair, University of Southern
California
Pam Penner, Alumni Relations, Nebraska Alumni Association
Lori Ratzlaff, Administrative Support Assistant, Department of Sociology, University of
Nebraska-Lincoln
Amanda Richardson, Assistant Director, Bureau of Sociological Research, University of
Nebraska-Lincoln
Elaine Seymour, Ethnography & Evaluation Research, University of Colorado Boulder
Jolene Smyth, Department of Sociology and Survey Research and Methodology Program,
Director of the Bureau of Sociological Research, University of Nebraska-Lincoln
Eric Thompson, Associate Professor of Economics & Director, Bureau of Business
Research, University of Nebraska-Lincoln
Nes Vance, Project Assistant, Bureau of Business Research, Department of Economics,
University of Nebraska-Lincoln
Cheryl J. Wiese, Survey Director-Survey Services Lab Manager, Institute for Social
Research University of Michigan
Claude Zachary, University Archives, University of Southern California
 Photography Credits

For the illustrations in this volume, I am pleased to acknowledge the

following sources:
Photograph of Herman Turk, courtesy of News Service Biographical Files photo series,
(Sociology), University Archives, David M. Rubenstein Rare Book and Manuscript
Library, Duke University.
Photograph of Curt Tausky, courtesy of University Photograph Collection (77-385) Special
Collections and University Archives, University of Massachusetts Amherst
Libraries.
Photographs of Alan Booth (younger), Herman Turk (in uniform), J.E. Le Rossignol, Alan
B. Knox, and Bernard C. Rosen, courtesy of Archives and Special Collections,
University Libraries, University of Nebraska-Lincoln.
Photograph of Laura Sanchez, courtesy of the National Council on Family Relations.
Photograph of D. Wayne Osgood, courtesy of D. Wayne Osgood.
Photographs of Helen A. Moore, Dan R. Hoyt, Julia McQuillan, Philip Schwadel, Jolene D.
Smyth, and Lynn K.White, courtesy of University Communications, University of
Nebraska-Lincoln.
Photographs of Nicholas Babchuk, Alan Bates, Alan Booth, Jerry S. Cloyd, Lucile Eaves,
Charles A. Ellwood, David R. Johnson, Hugh P. Whitt, and Hattie Plum Williams,
courtesy Department of Sociology, University of Nebraska-Lincoln.
Photographs of Amos G. Warner, Marilyn Hitz, and Cheryl (Yorges) Wiese, courtesy of
Mary Jo Deegan.
Photographs of the College of Business Administration (formerly the Social Sciences
Building), Benton Hall, Seaton Hall, and Oldfather Hall, courtesy of the author.

vii
viii
 1
Introduction: A Typology of Sociologies

P
REPARATORY to delineating the historical milieu of the Bureau of Sociological
Research (BOSR) per se, this chapter locates the research work at BOSR within
a typology of sociologies. Sociology as a field of action has long been
characterized by frequently felt strong tensions between service to society, on the
one hand, and the scientific search for pure knowledge, on the other. There are in my
experience at least four ways to avoid or reduce this tension: (1) by de-emphasizing
science in favor of other values, (2) by refusing the dichotomy as a false choice, (3)
by distinguishing and sometimes separating the demands of service and science, and,
finally, (4) by demoting service in clear favor of solving abstract logical puzzles as
its own intrinsic reward.1
These four solutions may be conceptualized as a typology of Weberian ideal
types of sociological endeavor (Figure 1.1) in that, for heuristic purposes, it must
“deliberately simplify and exaggerate the evidence” (Bendix 1968: 499). From left
to right, the solutions become ever more complex and less singular or one-
dimensional. From top to bottom, the solutions shift in emphasis away from service
to ever greater concern with issues of scientific rigor. As with most such typologies,
the four “types” described below are not pure; in practice, the categories sometimes
overlap. Heuristically, however, this typology delineates the intellectual field of play
historically occupied by the Bureau of Sociological Research at the University of
Nebraska-Lincoln.
Values-Based and Sociology

One way of resolving the potential tension noted above is to avoid it in the
first place by choosing not science but by unabashedly adopting other values as a
fundamental organizing principle. This move is well illustrated in the case of
religious values. For example, this more or less singular approach characterized the
social gospel movement in America and filled the latter pages of the now long
defunct quasi-sociological journal, Bibliotheca Sacra.2 It is noteworthy, for example,
that the Divinity School in The University of Chicago long maintained a Department
of Sociology separate from the “regular” and better-known Department of Sociology
and Anthropology that played such a dominant role in the creation and shaping of
American sociology (albeit that some of the Chicago faculty, including Albion

1
For other approaches to the problem of identifying and defining the many varieties of
science and sociological practice, see: Radnitzky (1973), Leinfellner (1974), and Hill (1984).
2
There exists a large literature on the social gospel movement; see, for example, Phillips
(1996).

1
Small, Charles Henderson, and Ernest Burgess, held joint appointments in both
departments (cf., Publications of the Members of the University, 1902–1916, 1917:
68-82, 464-67)). The religious impetus accounts in part for the prominent roles
played by many religious men in establishing the discipline of sociology in the
United States (Deegan 1988: 71-104) and still entices any number of clerics into the
halls of sociology departments in search of tools to aid their core religious calling.3
Indeed, the very first University of Nebraska doctorate in sociology was awarded in
1905 to Anderson William Clark, a Baptist minister and the founding Superintendent
of Omaha’s Child Saving Institute (Deegan and Hill 2005). And, in subsequent
years, several ministers, former clerics, and lay persons with strong religious
orientations have entered the Nebraska sociology program.
Liberation & Public Sociology

Whereas the practitioners characterized above willingly accept sociology

only so long as it advances their fundamental commitments to non-sociological
values, those adopting liberation and/or public sociology typically conceive of
sociology and service as interconnected values that cannot (or should not) be
separated. As a clear case in point, the largely non-religious feminist pragmatism of
sociologist Jane Addams and her colleagues at Hull-House in Chicago eschewed
making dichotomus choices between service and science. Addams, in living and
acting with her Chicago neighbors, embraced sociology as a “working hypothesis”
(Mead 1899) useful at times and in various guises to those who labor for social
justice (Deegan 2011, 2013a, b). The landmark study, Hull-House Maps and Papers
(Residents of Hull-House 1895), was conceived and executed as a seamlessly
integrated work of public sociology.
A variety of highly integrated approaches to liberation and public sociology
drive the work of many sociologists today (e.g., Feagin and Vera 2001; Burawoy
2005; Blau and Smith 2006; Dolgon and Chayko 2011) and are well represented at
the annual meetings of the Association for Humanist Sociology, the Society for the
Study of Social Problems, and the Peace, War, and Social Conflict Section of the
American Sociological Association.
Objective Empiricism

Many, academic sociologists, however, draw distinctions (if not always the
clearest of boundaries) between social service and the search for objective

3
Discussion of the literature delineating the often intricate relationships between sociology
and religion lies well beyond the scope of the present project. For starters, try Greek (1992). On the
intriguing case of sociology and female Unitarian ministers, see Deegan and Rynbrandt (2000). And,
for non-Protestant examples, see Brian Conway (2006) on the links between church and sociology in
Ireland; Deegan and Wahl (2003) on Ellen Gates Starr; Tony Blasi’s chronicle of connections between
Catholicism and sociology at the University of Notre Dame (Blasi and Donahoe 2002); my account
of the work of Eva J. Ross (Hill 1999); and Deegan’s (1976) analysis of the Priest/Father symbol.

2
knowledge, typically defining themselves fundamentally as scientists who rationally
endeavor nonetheless to employ sociology for the social good. For researchers who
adopt this model, the application of systematic, logically-derived rules of empirical
inquiry and quantitative analysis is intended to insure the objectivity of their
investigations and analyses and, importantly, preserve the reputation of sociology as
a social science — no small matter during periods of political repression, such as the
McCarthy era in the 1950s (Keen 1999). Simultaneously, one sees many sociologists
who follow this model engaging in myriad political activities and social programs
— often characterized by strong liberal biases — typically under the rubric of
“volunteer” work rather than as “sociology” per se. This model assumes that
empirical research methods adopted from the natural and physical sciences, when
carefully and rigorously applied, can and will disclose underlying patterns and reveal
systematic relationships in human behavior (that is, the social world is assumed to
be ordered and predictable rather than random, an assumption that strict logical
positivists are unwilling to make).4 If the results of their work are useful to social
workers, legislators, and policy makers, this is considered a beneficial outcome. If
the results also improve theoretical explanations of social behavior and human
organization, this too is judged to be a long-term social good. On the evidence, it
seems fair to say that this double ethos inspires the lion’s share of the work
conducted by the Bureau of Sociological Research during the last fifty years.
Abstract Sociology

Beyond values-based idealism, public sociology’s refusal to dichotomize, and

the dualistic appeal to scientific objectivity in the service of humankind, there is one
further alternative to reducing/erasing the tension between service and science, one
that simply jettisons claims to community service and social amelioration in favor
of knowledge for the sake of knowledge. Such sociologists are the direct intellectual
descendants of the Vienna Circle of logical positivism and the unified science
movement pioneered by sociologist Otto Neurath. The quintessential example of this
approach unfolded in the monographs comprising the The International
Encyclopedia of Unified Science (Neurath, Carnap, and Morris 1950-1970). A few
sociologists of this stripe are found today in the diminutive but energetic section of
the American Sociological Association devoted to Mathematical Sociology.5
Sociologist David Willer, who taught at Nebraska from 1965 to1967, espoused this

4
The principal tenets of the logical positivist approach are outlined in Hill (1981) wherein,
for the case at hand, one need only substitute the word “sociology” for “geography.” On quite other
grounds, British sociologist Anthony Giddens (1982) argues that social phenomena are inherently
unpredictable.
5
Their work appears regularly in the Journal of Mathematical Sociology, a periodical
founded in 1971 which although quantitative in the extreme, has yet to be added to the UNL library
collection.

3
 Conceptualization of Service/Science
Relationships
___________________________

Singular Complex

Service
Fundamental

Values-Based Liberation & Public

Allegiance

Emphasis Sociology Sociologies

Science Abstract Objective Empiricist
Emphasis Sociology Sociology

Figure 1.1 A Typology of Sociological Orientations

perspective and his Systematic Empiricism: Critique of a Pseudoscience (Willer and

Willer 1973) is a positivist analysis of empirical survey questionnaire research.
Other sympathizers at Nebraska included Werner Leinfellner, late of the Department
of Philosophy (Leinfellner and Köhle 1974),6 Douglas Amedeo, a geographer
(Amedeo and Golledge 1975), and, to a lesser degree, Miller McPherson who taught
sociology from 1975 to1978. But, this model of sociology — oriented primarily to
the production of abstract knowledge in a logical positivist image — never took root
at Nebraska.7 For the majority of Nebraska’s social scientists, the idea that
sociological research ought to have social relevance and practical utility to the
human community, albeit always objectively so, has a tradition that predates the
establishment of the Bureau of Sociological Research by more than fifty years.

6
Werner Leinfellner (1921-2010) was an Austrian-born philosopher who founded the
interdisciplinary journal Theory and Decision and was an internationally-recognized authority on
Ludwig Wittgenstein.
7
I met David Willer and discussed his book with him during one of his few return visits to
Lincoln. Leinfellner and Amedeo were members of my Ph.D. committee in geography, as was
McPherson before he left Nebraska. Alan Booth, see below, replaced McPherson and also served on
my subsequent doctoral committee in sociology.

4
 2

Precursors of Objective Empiricism at Nebraska

T
HE PLACE of the Bureau of Sociological Research (BOSR) within the larger
matrix of survey research is yet to be written. Specific starting places for this
extended investigation would include chronicles of major centers such the
National Opinion Research Center (NORC), established at the University of Chicago
in 1941, and the University of Michigan Institute for Social Research (ISR),
established in 1949. Useful insight into the long history of survey research per se is
provided in Survey Research in the United States: Roots and Emergence, 1890-1960,
by Jean Converse (2009), and The Social Survey in Historical Perspective, 1880-
1940, edited by Martin Bulmer, Kevin Bales, and Kathryn Kish Sklar (1991). An
introduction to critiques of survey research per se is found in Beam (2012). The
histories of specific major American surveys would also deserve consideration,
including The Pittsburgh Survey (cf., Greenwald and Anderson 1996) and The
Cleveland Survey (Hill 1989: 481-532), not to mention the many hundreds of smaller
efforts reported in the historically relevant journal, The Survey, published from 1897
to 1952. The agency to which all survey endeavors must ultimately be compared is
undoubtedly the United States Bureau of the Census (c.f., Eckler 1972; Bohme 1989;
Rosenthal 2000). For the far more modest purposes of the present study, however,
I note only the temporal location of BOSR vis a vis a few selected precursors at the
University of Nebraska8 together with a handful of earlier organizations that,
interestingly, also chose the name “Bureau of Sociological Research.”
The Bureau of Sociological Research, established in 1964, was founded as
a formal organization within the Department of Sociology at the University of
Nebraska-Lincoln. As such, it is part of a departmental heritage that is now more
than a century long (Deegan 2000a). The early history of the department is
increasingly well documented (e.g., Deegan 1979, 1989, 2000b; Deegan and Hill
1991, 2005; Eaves 2000; Hertzler 1929/1979; Hill 1988a, b, 1989, 2000a, c, d, e, f,
g, 2006, 2007, 2009; Hill and Callahan 2010; Hill and Deegan 1991, 2000; Howard
1927/1988) and requires no reconsideration here, except to highlight selected
exemplars that foreshadow the subsequent work at BOSR.
Parenthetically, it bears noting that the narratives of disciplinary history do
not write themselves; they require data that can be organized and interpreted. We

8
Whereas, below, I specifically note only the activities of the Bureau of Business research
and the Office of Adult Education Research, the histories and current activities of other UNL research
units might also be usefully considered, such as the Buros Center for Testing and the Bureau of
Educational Research and Field Studies — not to mention other agencies in the region, including the
Center for Public Affairs Research at the University of Nebraska Omaha. The organizational
landscape can be further complicated by also taking the measure of independent research units such
as Gallup and any number of market research companies, etc.

5
have a collective responsibility to help preserve the materials — the data — that will
be needed to more fully document not only the course of American sociology as it
has developed over the last fifty years but also as it unfolds into the future. At the
least, I hope the present study serves to encourage the preservation of documents,
records, photographs, and formal autobiographical accounts from the recent past. Let
us take this opportunity, on behalf of the person(s) who will someday write the
centennial history of the Bureau, to celebrate the accomplishments of the last fifty
years by systematically helping to preserve the memories and records of the next half
century.
Amos G. Warner

Amos G. Warner (1861-1900) was a sociologist in everything but name. His

classic work on American Charities (1894) was one of the “fundamental texts in
applied sociology, institutional economics, social work, and political science”
(Deegan 1989: ix). Warner was a close colleague of Nebraska’s George Elliott
Howard and Edward A. Ross (Deegan 1989). Warner earned his bachelor’s degree
at Nebraska in 1885 and returned briefly, from 1889 to 1891, to take charge of the
economics department at Nebraska. His courses and seminars promoted original
sociological research. According to Ross (1900: 197):

[Warner] had his students visit jails, almshouses and asylums, police
courts and city halls, that they might see and judge for themselves. In
these first-hand investigations and reports, his students developed a
power they will never lose.

Warner was called to Washington, DC, in 1891 to serve as Superintendent of

Charities for the District of Columba, and then to a professorship at Stanford, in
1893, where his colleagues included George Elliott Howard and Edward A. Ross.
Charles Abram Ellwood

In the meanwhile, the fragile sociological fabric at Nebraska thickened with

the part-time appointment in 1899 of a Chicago-trained sociologist, Charles A.
Ellwood, who did double duty as the Secretary of the Charity Organization Society
of the City of Lincoln. Ellwood’s bifurcated position underscores the joint service
dimension of sociological work. He moved to Missouri in 1900 when the University
of Nebraska left his promised salary unpaid.

6
 George Elliott Howard

In 1901, Edward A. Ross (who, like Warner, was trained at Johns Hopkins
in economics) was hired at Nebraska as a sociologist. He was joined in Lincoln by
George Elliott Howard in 1904.9 Howard, a well-respected historian, re-invented
himself as a sociologist and, after 1906 when Ross left for more lucrative pastures
in Wisconsin, accepted the Chair of the newly organized department of Political
Science and Sociology. Howard’s (1904) major work, A History of Matrimonial
Institutions, firmly established him as a national leader in the sociology of the
family,10 attracted the attention of Émile Durkheim (1906; see also Hill 2000d), and
placed him at the head of what is now a long line of family researchers at Nebraska
(Ball 1988).
Lucile Eaves

Responding to a felt but distinct connection between service and science,

Howard hired Lucile Eaves in 1909 as Nebraska’s first Associate Professor of
Practical Sociology (Howard 1927).11 Among several other courses, Eaves taught a
general course in statistics and trained graduate students in the Investigation of
Social Problems. Beyond the classroom, Howard (1927: 11) recalled:

Her extramural work was not less important than her

classroom teaching. She became a courageous platform advocate of
social reform measures. Her talent for forceful speaking brought her
frequent opportunities. She appeared before legislative committees
to defend or to oppose pending measures. In short, Dr. Eaves was
contributing generously to the sociological department’s reputation
as the University center of progressive thought.

Howard described Eaves’ classroom teaching and community service work as

connected but nonetheless distinct activities. With time, the University failed to meet
Eaves’ salary expectations and she left Nebraska in 1915.

9
Warner, Ross, and Howard had all been close colleagues at Stanford University prior to
Warner’s death in early 1900 and the notorious dismissal of Ross together with the forced resignation
of Howard (for supporting Ross) at the close of 1900 (Hill 2009).
10
Nebraska’s sociological jurist, Roscoe Pound, observed on his return from the Congress
on Uniform Divorce Laws in 1906 that “In every instance . . . Dr. Howard’s work on marriage was
referred to as the authority. It was considered by every member present to be the first of all works on
that subject” (quoted in Hill 1989: 306).
11
Eaves (1869-1953) earned her A.B. at Stanford (1894), studied at the University of
Chicago, and completed the Ph.D. at Columbia (1910). After Nebraska, she became Director of
Economic Research at the Women’s Educational and Industrial Union, in Boston, and a lecturer in
Simmons College. See also, Eaves (2000), Deegan and Hill (1991), and Hill (2000c).

7
 Warner Eaves

Williams Le Rossignol

Figure 2.1
Precursors of Objective Empiricism at the University of Nebraska
 Figure 2.2 — Alan B. Knox,
Head of the Office of Adult Education Research
 Hattie Plum Williams

In Eaves’ wake emerged Hattie Plum Williams, a newly minted Ph.D. trained
by Howard and Eaves, who took up the vacated post of Practical Sociology (Howard
1927; Hill and Deegan 1991). Williams’ (1916) dissertation on the social aspects of
Russian German immigrants in Nebraska included a section on “Birth and Death,
Marriage and Divorce Statistics,” establishing a departmental tradition of
demographic analysis. Williams continued the work of teaching students how to
execute sociological investigations among myriad social agencies in eastern
Nebraska. The detailed seminar reports prepared by Williams’ students remain to
this day a tantalizing trove of organizational data and description.12
The Bureau of Business Research (BBR)

The impetus to interrogate the social world through data collection also
surfaced in cognate social science departments. In 1922, economists at Nebraska, led
by J.E. Le Rossignol, established the Bureau of Business Research (Switzer 1972).13
The BBR was organized along the lines of similar units then recently established at
Harvard, Northwestern University, and New York University. By 1964, the BBR had
four full-time staff members, a Director, a Statistician, a Research Associate and a
Secretary, “aided by five or more graduate research assistants, a part-time draftsman,
and several part-time statistical clerks and typists” (Switzer 1972: 10). The BBR
continues as an active operation with offices in the College of Business
Administration.14
Hattie Plum Williams and the National Commission on
Law Observance and Enforcement

Within the Department of Sociology, a direct precursor to the type of

objectively-defined empirical service work conducted by the Bureau of Sociological
Research today was Hattie Plum Williams’ data collection effort on behalf of the
National Commission on Law Observance and Enforcement (NCLOE) during 1931.
The organization and blow-by-blow details of Williams’ unique accomplishment are

12
See the Hattie Plum Williams collection in the archives of the Nebraska State Historical
Society.
13
LeRossignol (1866-1960) earned his A.B. at McGill College in Montreal and took his
Ph.D. at the University of Leipzig (1892). He was also a decided humanist, his non-fiction works
included: Little Stories of Quebec (1908), The Beauport Road (1928),The Flying Canoe (1929), and
The Habitant-Merchant (1939).
14
An academic “self-study” completed in 1987 presents the mission and accomplishments
of the BBR in considerable detail (Bureau of Business Research 1987). Updates concerning recent
projects are found on the BBR’s website.

8
Another random document with
no related content on Scribd:
vagy kedveséről is megfeledkezik. A világfi örömest föláldoz értetek
egy estélyt, hol talán unná magát s még egy légyottot is, ha
történetesen imádottjával szakitani akar. A nagy közönség tapsol s
egymás kezéből tépi ki könyveiteket. Tietek az élet öröme, tietek
minden; a papir, a mennyit csak beirhattok; a pénz, a mennyit csak
beseperhettek; a nap, a mennyit csak leélhettek. Tietek minden,
kivéve a halhatatlanságot, az ércz siremléket, a kritikusok
magasztalását, az irodalomtörténetirók phrasisait, melyek bizonyára
nem irigylésre méltó dolgok. A választás nem nehéz s alkalmasint
innen van, hogy annyian választják a második szebb pályát, hogy
annyi a halandó költő s oly kevés a halhatatlan.
De vajon igaz volna-e mindez? Nem tudom. Legalább igy
beszélik. Én se többet, se kevesebbet nem tudok, mint azt, hogy a
költészet csak egyféle lehet: a valódi, s bár ne dicsérjék a kritikusok
és ne tapsolja meg a közönség, mégis költészet marad s bár ne
tapsolja meg a közönség és dicsérjék a kritikusok, még se változik át
nem költészetté. Voltaire elég tudós és genialis ember volt és
Shakespearet izléstelen parasztnak nevezte, mégis Shakespeare
mindeddig a legnagyobb drámairó. «KOszorukkal fojtotok meg» –
kiáltá Voltaire egyik drámája adatásakor a lelkesült párisi népnek,
mégis Voltaire gyönge drámairó. Az kritikus sokszor csalódik, a
közönség még többször. Mit bizonyit ez? Azt, hogy valamely költői
mű értékét nem lehet a kritikusok és közönség tapsaitól
fölfüggesztenünk, hanem éreznünk, itélnünk kell a magunk szive és
eszével is s mindenek előtt megvizsgálnunk: vajon nem előitéletek
vezetik-e félre a kritikusokat, vajon nem oly indokok lelkesitik-e a
közönséget tapssal, melyek kivül esnek az æsthetikai gyönyör
határain?
Sok mű roppant tetszésben részesül a nélkül, hogy műbecse
volna. Mi ennek az oka? Sok minden. Először is az, hogy a
szerzőnek, ha nincs is elég költői tehetsége, de sok ügyessége és
eszélye van s művének oly alapeszmét választ, mely a közönséget
politikai vagy társadalmi szenvedélyeinél fogva leigézi. Hány mű
köszöni szerencséjét valamely hevesen vitatott politikai kérdésnek,
valamely társadalmi forrongásnak, valamely helyi érdeknek! A taps
elhangzik, a mű kimegy a divatból, mint akármely frakk, kabát vagy
kalap. De nincsenek-e művek, melyekben hiányzik mindez, költői
becsök sincs s mégis nagy tetszésben részesülnek? Vannak, az
úgynevezett par excellence gyönyörködtető művek, melyek ép úgy
elmulattatják az embert, mint domino, billiárd, egy vidor társaság
kellemes fecsegései és pletykái, egy álarczos bál vagy épen orgia
izgalmai. A költő, minthogy nem tudhatni a közönség æsthetikai
érzéseire, másnemü érzéseit veszi igénybe; vagy ha tud is, nem
akar, mert igy több sikert, több tapsot, több jövedelmet remél. Ha a
lélektan, a természetes fejlődés alapján nem tud mesét, cselekvényt
alkotni, mely a szellemhez szóljon, alkot olyat, mely a képzelődést
megvesztegetve a kiváncsiságot kelti és fokozza föl; ha nem képes
meghatni, megborzasztani igyekszik; ha kedélyünket nem emelheti,
nem épen dicsérendő hajlamainkat izgatja; ha nem bizik jellemei- és
párbeszédeiben, a diszitmények-, jelmezek- és tánczosnőkbe veti
reményét; egyszóval: ha lelkünkre és szivünkre nem számithat,
számit szellemi restségünk- vagy érzékiségünkre. Az ily ügyesség
sokat pótol, bár nem pótolhatja a költészetet; az ily ügyesség sikert
arathat, de azért nem lesz költészet. Azonban bizonyos pontig senki
sem veheti rossz néven a közönségnek, ha ily műveken jól mulatja
magát. A közönség nagy része nem annyira élvezni, mint szórakozni
jár a szinházba: menekülni akar a szalon unalmai-, a dolgozószoba
fáradalmaitól. Miért ne mulasson? valóban miért ne, ha befizetett. Mi
rossz van abban, ha az ember mulat, kellemes izgatottságba jő:
például, ha dominózik, billiárdozik vagy részt vesz egy vidor lakoma
tréfáiban; ha mosolyog, ha megborzad, mert egy kellemes vagy
kellemetlen botrányt, pikant bonmot-t, bizarr adomát hallott. Én
részemről soha sem tudom hibáztatni a jól mulató embereket, de ha
a jól mulató emberek közül valaki azt mondja, hogy e mulatság a
költészet élve, kissé boszankodnom kell s azt mondanom, mindez
nem költészet, hanem mulatság, vagy legalább nem a költészet
mulatsága, mely a lelket és szivet veszi igénybe, hanem sok más
egyébé, melyeket hosszas volna előszámlálnom.
E talán nagyon is érzékeny gondolatokat a nagyon is érzéketlen
Márványhölgyek keltették föl bennem. Szerzőjök azon
nyolczszáznegyvenhárom élő franczia drámairóhoz tartoznak, kik –
mint Planche oly találóan megjegyzi – éjet-napot összetesznek,
szünet nélkül dolgoznak és mindennap uj művet dobnak ki a vásárra
s kiket egyedül az oly siker reménye vezet, mely nyereséget hajt. E
mű Párisban roppant tetszésben részesült. Vajon tulajdonithatni-e a
nagy sikert költői becsének? Nem. Ha csak egy futó pillantást vetünk
a franczia lapok- és folyóiratokba, látni fogjuk, hogy a roppant
tetszés okai épen olyan nemüek, minőket az elébb emlitettem:
bizonyos helyi körülmény és igénybe vétele a közönség æsthetikai,
de oly érzéseinek, melyeknél fogva a sikerre a legtöbbször bizton
számithatni.
A dolog igen egyszerü. A Márványhölgyek a Kaméliás hölgy
nélkül soha se részesült volna oly nagy tetszésben. Barrière és
Thiboust kizsákmányolták a Dumas fia szerencséjét, ki ezelőtt pár
évvel a fentebbi czim alatt egy regényt s később drámát irt. Dumas
fia, kitől szinpadunkon még egyetlen dráma sem fordult meg,
legtehetségesebb az ifju franczia drámairók közt, s ha nem is nagy,
de reményteljes költő. A Kaméliás hölgy-nek minden hiánya mellett
sok érdeme van. E mellett már tárgyánál fogva nagy hatást kellett
előidéznie. A költő egy «femme perdue»-t rehabilitál és eszményit.
Ezt régebb is tették a franczia költők, de egyik sem annyiszor s annyi
sikerrel, mint Dumas fia, kinek Diane de Lys, Le Demi-Monde czimü
művei is ezen eszme körül forognak. Ez a franczia viszonyok,
különösen a franczia költők és művészek élményeiből foly, mire nem
árt egy futó pillantást vetnünk.
A francziáknál a két utóbbi században, ha egy iró vagy művész
tehetsége által kiemelkedett a tömegből, tüstént tagja lett az
ugynevezett jó társaságnak. Akkor, ha nem is összeolvadva, csak
megkülönböztetve és nem szétválasztva volt a társadalmi és
irodalmi fensőség. Egyik a másikra hatott s a költők jó társaságnak
kivántak tetszeni, köréből meritettek lelkesülést, vettek tárgyat és
mintát. A politikai körülmények szétválasztották e két kört, szakadás
állott be az irodalom és az ugynevezett jó társaság közt, mely utóbbi
nagyon is kezdé megtisztitani magát s azt hitte, hogy a zárt ajtók és
ablakok által az uj eszmék hőseivel, magukat az uj eszméket is
kizárja. A jó társaság elvonultabb, kizáróbb, komorabb és kétkedőbb
lőn s elveszté régi befolyását. Azonban helyébe egy uj alakult,
különböző elemekből összeállitva, melyet az elfogult vagy felületes
vizsgáló könnyen a réginek vehet vala. Az ifjuság, a zaj, ünnep,
mulatság és szépség kedvelői, a független egyéniségek, a
könnyelmü világfiak másutt kezdettek keresni, mit a jó társaságban
már föl nem találhatának. Hozzájok csatlakoztak a költők, irók és
művészek, kiket semmi kötelék nem csatolt többé a jó társasághoz s
kik alig ismerve más törvényt, mint képzelmüket, igen jól találták
magokat e körben, melynek csakhamar hangadóivá váltak. S minő
nők kezdették itt játszani a főszerepet? Oly hölgyek, kik szépségök,
eszök, művészetök által kárpótolni hitték azt, mivel ritkán birtak: a jó
származást, a tiszta multat, a szeplőtlen jó hirt. A régi pogány világ
kicsiny és bizarr kiadása látszék megujulni, oly világ, hol a «domum
mansitat, lanam fecit» az anyák és nők kötelessége lőn, a fény,
pipere, művészeti élvek, a szellemdus férfiak hódolatai pedig a
courtisane-oknak jutottak osztályrészül. Innen a franczia költők
hajlama ily nőket venni tárgyul, tanulmányozni örömeiket és
nyomoraikat, elfödni gyalázatukat, pártjukat fogni és rehabilitálni
nem keresztyénileg a szánalom és bocsánat érzéseihez folyamodva,
hanem büszkén, merészen, követelőn és hirdetve, hogy az igaz
szerelem egy pillanata képes tisztává varázsolni egy egész
kicsapongó, meggyalázott életet. – E költői paradoxonnal régebb is
foglalkoztak a franczia költők, de törekvésöket nem koszoruzta
eléggé népszerü siker. – Dumas fia kivivta a koszorut. A Kaméliás
hölgy épen az, mi Manon, Marion, Bernarette, de a szini optikán, e
nagyitó üvegen, melyet a költő jól alkalmazott, megszépült s belopta
magát a képzelődésbe. A közönségben igen sok nő volt, a ki
képmását látta benne. Midőn azt mondja féltékeny kedvesének
multját illetőleg: «Ugy hiszem, oly férfiut választottam, ki elég magas
szellemmel bir, hogy engem megértsen;» midőn egyik barátnéja
halálos ágyára hajol s e bibliai szavakat susogja fülébe: «Neked
sokat meg lehet bocsátani, mert sokat szerettél»; sok nőnek
lelkesülnie kellett, mert e szavak titkos gondolataik- és határozatlan
vágyaiknak feleltek meg. A költő a párisi nővilág nagy részét
elbájolta, mert gyöngeségének hizelgett, mert botlásait eszményité.
Később más körü nők is szorgalmas látogatói lőnek e műnek, a
női kiváncsiságnál fogva s izgatva bizonyos zavart és bizarr érzéstől,
mely a rendes viszonyból ismeretlen tájak felé vonja a szivet, óhajtva
szihatni pillanatra e költészet meleg és egészségtelen legét, vágyva
látni e veszélyes tündéreket, kiknek bájai és csábitásairól annyi
magasztalást hallottak férjeik és testvéreiktől. A mű sikerét, a költő
tehetségén kivül, nagyban elősegité a nővilág rokon- és ellenszenve,
hálája és bosszuja, kiváncsisága és szeszélye. Azonban számos
tiltakozás is kezdett fölszólalni a gyalázat és bün e dicsőitése ellen.
Sokan megtagadták a hüséget és igazságot e műtől s hihetlennek
tartották, hogy egy meggyalázott bünös sziv oly tisztán és
feláldozóan szerethessen. Sokan mérgelődtek e merészségen s a
mű ellen lázitották a közvéleményt. Önként fölmerült az az eszme,
hogy jó volna a Kaméliás hölgy-nek ellendarabját megirni,
rehabilitálni a becsületes nőket a nem becsületes nők ellenében,
fölmutatni egy ifju embert, egy művészt, hogy mint alacsonyul le,
mint hasonlik meg, mint vesz el, mert gyöngyöt keres a szeméten és
talál szemetet gyöngy nélkül. Igy született meg a Márványhölgyek
czimü dráma, mely csaknem oly tetszésben részesült, mint a
Kaméliás hölgy, noha költői becs tekintetében tőle messze marad.
Ime a tetszés titka, mely kivül esik az æsthetikai gyönyör
határain. Bizonyos esemény, bizonyos helyi körülmény, bizonyos
szerencsés időpont ügyes fölhasználása képes bármily gyönge
művet ünnepeltté tenni. A franczia közönség egy része azt hitte,
hogy elégtételt nyert, a másik izgalmat talált abban, ha ma az ellen
tapsolhat, mi mellett tegnap tapsolt. De a roppant tetszésnek még
más oka is van. E mű épen ugy elmulattat valakit, mintha valamely
nem épen tisztességes helyen keresne szórakozást. Barrière és
Thiboust nyilt, őszinte szabadszáju emberek, kik ridegen, költői
fátyol nélkül tárnak föl előttünk mindent s hatni akarnak buja
hajlamainkra. Hogy-hogy, hisz a mű nagyon erkölcsös irányu? Épen
az a baj. Én régebben ösztönszerüleg sohasem éreztem
rokonszenvet oly emberek- és költőkhöz, kik sokat beszéltek az
erkölcsről. Most némi tapasztalat nyomán alig állhatom őket s azt
hiszem, hogy Rousseau soha sem mondott igazabbat, mint akkor,
midőn azt mondá: «Midőn az erény elhagyja a szivet, az ajkakra
menekül.» A franczia költők némelyikét nagyon megszállotta az
erkölcsösség. Nem árt kétkedni az erkölcsösségben. A költészetben
az erkölcsösség maga a költészet, tiszta és költői felfogásu az
életnek, embereknek és viszonyoknak s biztos költői
igazságszolgáltatás, melyet a világrend kényszerüsége parancsol,
azaz a valódi keresztyén világnézet, melyet se a tudomány, se a
pietismus, se a hypocrisis, se az előitélet tévedései be nem
mocskolták. S ennek a költői mű compositiójában kell nyilatkozni s
nem phrasisokban, bensőleg müködnie s nem mázkép reá kenve.
Némely franczia költő vagy látszólagos erkölcsi nézeteket véd, vagy
erkölcsi irány örve alatt jogot tulajdonit magának a szemtelenségre,
jól tudván, hogy ezen mindenki mulat, mig amazt elfeledi. Az erkölcsi
irány, a fenhangzó phrasisok daczára a Márványhölgyek nem
annyira ellen, mint mellékdarabja a Kaméliás hölgy-nek. Dicsőitve
vagy alázva, megkoszoruzva a szerelem, vagy megbélyegezve a
gyalázat által mindig csak a courtisanet látta a párisi nép, mindig
csak a halvány veszélyes alakot, ki hatalommá emelkedett, ki miatt a
költők összevesztek s előszeretettel tárták föl botrányait, melyek
mindig mulatságosak, legyen bár az alapeszme mellette vagy ellene
s az legyen művészettel vagy művészet nélkül földolgozva. A
botrány bárminő alakban hatást idéz elő.
Valóban a Márványhölgyek nem érdemelték azt a nagy tetszést.
E műnek igen csekély költői becse van, bár némi ügyességet nem
lehet tőle megtagadni. Cselekvénye alapjában elhibázott, jellemei
nem drámaiak. E mellett a költők az alapeszmét inkább csak érintik,
mint beléje hatnak és kifejtik. Ugy látszik, nem volt más czéljok, mint
kizsákmányolni Dumas fiát, pikáns erkölcsi predikácziót tartani s
beszerezni annyi pénzt, a mennyit csak lehet.
Az előjáték kétezer évvel történik a dráma előtt. A költők
Görögországba vándorolnak, hogy a párisi courtisanet, Marcot,
Aspasia, – a párisi szobrászt, Raphaelt, Phidias mellé állithassuk. –
Phidias három szobrot készit! Aspasiát, Phrynét és Laist a gazdag
Gorgias megrendelésére, azonban az elkészült szobrokat nem
akarja kiadni, – mert beléjük szeretett. «Lais, Aspasia, Phryne!» –
kiált föl «hölgyek vagy szobrok, én titeket szeretlek. Vésőm második
életet adott nektek, halhatlanokká tett. Éljetek és szeressétek,
legyetek enyéim, mint én tietek vagyok, máséi nem lesztek, a
művész teremtményeit, a lángelmét és szerelmet megvenni nem
lehet.» De Gorgias áll jogszerü követelése mellett, őröket hozat,
hogy a szobrokat elvitesse. Ekkor Diogenes azt inditványozza, hogy
adja elő mindenik fél igényét és határozzanak a szobrok. Phidias elő
áll s igy szól a szobrokhoz: «Lais, Aspasia, Phryne, éltetöket nekem
köszönitek és én szeretlek titeket, szegény vagyok, ti vagytok
mindenem. Maradjatok nálam.» A szobrok nem mozdulnak. Most
Gorgias áll elő s elkezd gazdagságával kérkedni. A szobrok feléje
hajolnak és mosolyognak. «Rátok ismerek szivtelen hölgyek, ilyenek
voltatok, ilyenek lesztek» – mormolja Diogenes s lefekszik aludni.
Jules Janin a következőket jegyzi meg az előjátékról: «E dráma
el lehetett volna a görög keret nélkül is. Phidiasnak, Laisnak,
Diogenesnek nincs helyök e szatirában. Nem kell vala a régiekhez
nyulni, midőn az ember oly csekély ujkori; nem kell vala görögöt
beszélni, midőn az ember oly keveset mond francziául.» Azonban a
franczia kritikusok e mű legnagyobb hibáját mellőzik. S ez az, hogy a
hős épen nem drámai vagy tragikai személy. Szegény Raphael, a te
szerelmed nem szenvedély, hanem monománia. Bukásod meg nem
rázhat, csak szánalmat kelt, melyet, ha őrültségedből kigyógyulnál,
ha halálos álmodból fölébrednél, bizonyára nem köszönnél meg. S
te Marco, te szörnyü hölgy vagy, mert nincs benned annyi bármily
bünös szeretetreméltóság, hogy egyetlen férfiut is semmivé tehess;
nem foghatjuk meg, mikép tetted semmivé szegény Raphaelt is.
Nagyon szörnyü vagy és még sem vagy szörnyü, mert
szörnyüségedet nem hihetjük; lehetnél bünösebb, rosszabb, de igy,
a hogy a költők elé állitottak, nem vagy nő, nem vagy courtisane,
igazán márványhölgy vagy. Raphael egyébiránt derék fiu, ki egy
Páris melletti mulatóhelyen őszintén beszéli el Desgenais
barátjának, hogy minő boldog: jó anyja van; szobrai közül megvett
egyet a kormány s tizezer francot tőkésitett; műterme pompás,
hálószobája kicsiny egy kis ablakkal, keletnek. De a ligetben
nemcsak ő és öt barátja mulatnak, hanem Aspasiák és Laisok, az
Alcibiadesek és Gorgiasok egész társasága. Egyik közülök Marco,
egy szép művésznő, – szörnyü asszony, fölkaczag Raphael naiv
vallomásain. Hihetőleg semmivé akarja tenni boldogságát, elkölteni
tizezer francját, noha ez utóbbira aligha szüksége van, mert
udvarlója Ferenc gróf, nagyon gazdag. Raphaelt a társaság
meghivja ebédre; Marco karját ajánlja föl, barátja hiába inti; Raphael
ott marad s természetesen belészeret e szörnyü asszonyba.
Legalább a második fölvonásból ezt sejtjük, Raphael műtermében ül
s igy kiált föl: «Ó Marco, Marco! vészes syrén, megfoghatlan
teremtmény, kinek szeme mosolyog és körmei a szivet
marczangolják. Beszél veled, nyájasan édeleg és szive? Oh Marco,
hol a szived?» Ugy látszik, Raphael épen nem táplál illusiókat
kedvese felől, de azért mégis szereti. Hiába inti anyja s barátja, ki
neki a következő tanácsot adja: «Ha épen szeretni akarsz, szeress
falusi leányt, ki sohasem volt Párisban, vagy szeresd házmestered
leányát, ha énekiskolába nem jár; szeress varróleányt, ki hamisan
énekel, de igazán szeret, ki egész héten keblén hordja az ibolyát, mit
vasárnap együtt szedtetek és boldog lehetsz; de ha Marcót szereted,
véged van.» Raphael mégis szeret, noha becsületére legyen
mondva, kissé ingadozik. A vihar egy paraszt leányt hajt be a
műterembe, az anya és barát azt hiszik, hogy az épen jó nő lesz
Raphael számára. Raphael is osztozik a szép tervben, de a szörnyü
Marco épen akkor küld egy levelet hozzá, Raphaelnek menni kell és
elmegy. A boldog szerelmesek hat hetet töltenek együtt egy nyári
mulató lakban, de Marco unni kezdi, vagy jobban mondva egészen
megunta az idylli életet. Legalább a harmadik fölvonásból ezt sejtjük,
Raphael bokrétát hoz kedvesének, melyet az az asztalra dob s oly
gorombán bánik szegénynyel, hogy az ember vére föllázad, nem a
gorombaság miatt, hanem hogy a jámbor szobrász mindezt türi, sőt
a legföláldozóbb, legnevetségesebb szerelemmel viszonozza. Még
az nem elég. Raphael a türelem és szerelem valóságos vértanuja.
Frense gróf paczkázásait is eltüri s csak azon busul, hogy Marco
ujra Frense gróf karjaiban akar unatkozni. Azonban mindent ő sem
türhet el. Ideje már, hogy megőrüljön. Eltávozik. Ekkor Marcót épen
látogatóba jött barátnéi azzal kezdik faggatni, hogy Raphael oda
hagyta s alkalmasint azon paraszt leányát, ki a vihar elől műtermébe
menekült s kit anyja a házhoz fogadott. Marco hiába erősiti, hogy
épen az ellenkező történt. Fogadásra kerül a dolog, Marco győzni
akar. «Oh még nincs vége – kiált föl – majd meglátjuk, hogy ki győz,
Marco-e vagy a szende ártatlanság. Nem szenvedhetem a
leányokat, ők is gyülölnek engem. Utálom a vászonszoknyás
ártatlanságot.» Az eltávozott Raphael épen belép. Marco
megörvend, mert megnyeri fogadását. De Raphael nem távozott volt
el, sőt az oldalszobában hallgatózott. Most már ő lesz goromba,
megutálja Marcót, őrjöngeni kezd s haza megy meghalni. A negyedik
fölvonás nem egyéb, mint Raphael halála. A megbánás és fájdalom
lázrohamai közt meghal az ártatlan parasztleány ápoló karjaiban.
Épen, midőn behunyja szemét, nem tudni miért, megjelenik Marco.
Desgenais azt kérdi tőle: «Raphaelt keresi ön? Ott van!» – s a
halottra mutat. Marco felsikolt. «Csöndesen, a mellékszobában anyja
alszik» – szól Desgenais s a függöny legördül.
Ime a különben szomoru történet, melyben semmi drámai, semmi
tragikai nincs. Hogyan is lehetne Raphael drámai, tragikai személy?
Hiszen akkor érdeket kellene maga iránt gerjesztenie s oly
tulajdonokkal birnia, melyek vonzók vagy megdöbbentők. Ő csak
szánalmat gerjeszt, a mi a tragikai érdeknek épen ellenkezője. A
tragikai személy vonz vagy megdöbbent s midőn szenvedélyei
vakmerőségre, tévedésre vagy bünre vezetik, aggódunk érte, midőn
fölidézte maga ellen a nemezist és megbukik, a nélkül, hogy
eltörpülne, megrázkódunk, talán könyezünk, de egyszersmind
megnyugszunk, ennek igy kellett történni; mert igy kivánta a
világrend és kedélyünkben semmi ingerlő, semmi fájó dissonantia
nem marad hátra; mert fölindulásunk, a megnyugvásban ringatózik;
Raphael téved, de tévedése, a mint a költők előállitják, nem a
szenvedélye, hanem a monomániáé. Indokolja-e valami Marco iránti
szerelmét? Nem. De a szerelmet lehet-e, kell-e indokolni? Ugy nem
lehet, mint azt, hogy kétszerkettő négy, de ugy lehet, a mint az élet
bizonyitja s a mint a költészet kivánja. Legalább fölfoghatóvá lehet
tenni, mint tette minden valódi költő. Ellenkező esetben oda minden
költői hatás. Miért ne történhetnék meg például, hogy valaki meglát
egy szép leányt az utczán, belészeret s bár soha sem szólt vele,
soha sem láthatta többé, bujában főbe lövi magát érte? Mi van
ebben lehetlen? A tett oka lehet lélekbetegség, lázroham vagy
akármi, mit az orvosok kimagyarázhatnak. De próbálja meg valaki az
eseményt tragikummá dolgozni föl, nevetséges lesz. Igy minden
halál, minden szenvedés tragikaivá válhatnék és semmi sem volna
könnyebb, mint tragikai hatást idézni elő, a mi annyira nehéz.
Azonban, hogy Raphael nem válhatik tragikai személyé, annak
nagyrészt Marco az oka. Hogy érdekelhetne bennünket Raphael
szerelme és bukása, midőn Marco ugy van rajzolva, hogy nem
érthetjük Raphael szenvedélyét? Ez a Marco szörnyü egy nő, nem
azért, hogy rossz, lehetne rosszabb, csak volna valamely oly
tulajdonsága, a mi férfiut őrültté képes tenni. Valamely férfiu tiszta,
áldozó szerelmét bünös s talán több mint bünös, hitvány nő iránt
indokolni nehéz, de nem lehetlen s még tragikumra is alkalmas. Az
életben ez néha megtörténik s a költő erős phantasiával, mély
lélektani eljárással megfoghatóvá s talán költői hatásuvá is teheti. De
hogy költői műben oly csábitó nő szerepeljen, kinek szépségén és
ékszerein kivül nem hogy bármi szempontból becsülendő, de ingerlő
és megdöbbentő tulajdonai nincsenek s tele a legundokabb
vétkekkel; az a legköltőietlenebb gondolat, mi csak lehet. És Marco
ilyen és Marco még sem ilyen. – A szerzők oly szörnyüvé akarják
tenni, a milyen nő nincs és mégis Marco nem oly szörnyü. Jelleme
fejlődésének csak három mozzanata van: egyik midőn Raphael
boldogságán fölkaczag, másik midőn reá un, harmadik midőn
fogadásból ujra vissza akarja hóditani. A többi szörnyüsége nem
előttünk történik s igy nem drámai, az elébb emlitettek pedig, melyek
előttünk történnek, oly kevéssé vannak fejlesztve, marquirozva, hogy
inkább ráfogás, mint jellemzés. Untalan halljuk a többi személyektől,
hogy milyen szörnyü nővel van dolguk s előttünk hallgatag,
mozdulatlan szobor áll – egy valóságos márványhölgy.
E két személy, minden más segély nélkül képes volna semmivé
tenni akármely művet. Miért szóljak hát magáról a cselekvényről,
mely nélkülözi a drámai fejlődést s nem egyéb, mint tableauk
összefüzése? Miért emeljem ki a többi személyeket, kik közül csak
Desgenaisre forditottak a költők némi gondot? E derék journalista
elég elmés erkölcsi leczkéket tart ugyan, de oly kevéssé foly be a
drámai cselekvényre, hogy nélküle is lepereghetne az egész
szomoru történet. Hát az előadásról mit mondjak? Nálunk e mű nem
idézett elő oly nagy hatást, mint Párisban; talán mert erős idő volt s
gyér közönség jelent meg, talán azért, mert bennünket a courtisane-
ok miatti pör kevéssé érdekelhet, talán mert az előadás bágyadt volt.
Marcót Bulyovszkyné adta. Rosszul játszott s költőktől elrontott
szerepet költőileg fölfoghatatlanabbá tette. Valaki azt beszélte
nekem, hogy Bulyovszkyné akaratból játszott rosszul, a mire igen
fontos és méltánylandó okai voltak. Én nem tudom, nem hiszem, s
ha ugy volna is, nem tartoznám se tudni, se hinni. Elég az hozzá,
hogy Bulyovszkyné rosszul játszott, a mit rosszul tett, mert
Bulyovszkyné tud jól is játszani. Egressy (Desgenais) alkalmasint
nem akart rosszul játszani, nem is játszott rosszul, de szerepébe
önthetett volna több gunyt és több finomságot s kalapja lehetett
volna divatosabb. Egyébiránt a divatban én nem lehetek illetékes
biró. Komlóssy Ida (Mari) mindent megtett, a mit lehetett, de arról
nem tehetett, hogy szerepe annyira naiv volt. Feleki (Raphael),
Bolnai (Fresne gróf) is jól akartak játszani. Bocsánat, hogy csak oly
félvállról s oly indokolatlanul birálok, mintha divatlapjainkat venném
példányul. De az embernek nem nagy kedve lehet oly mű előadását
fejtegetni, mely művészeti szempontból nem érdemli meg az
előadást. Hadd muljék el tőlem most e keserű pohár s hadd üritsek
ki egy más keserü poharat; hadd biráljam a birálókat.
Nem a szinbirálókat akarom birálni, se az én birálóimat, kik a
Budapesti Hirlap-ban közölt s lyrai költészetünket illető czikkeimre a
Divatcsarnok-ban epigrammokat, a Sonntagsblatt-ban pedig
élczeket szórnak ellenem. S itt csak azért érintem e tárgyat, mert
belőle egész polemia fejlett ki s bár nem vettem részt benne, sokan
azt gondolhatják, hogy én, ki elég merész vagyok véleményemet
másokról kimondani, nem vagyok elég türelmes a mások rólam
mondott véleményeit meghallgatni. Kénytelen vagyok
kinyilatkoztatni, hogy én igen jól tudom, mi az irónak joga és
kötelessége. Nekem jogom van mindenki irói egyéniségéhez, de
nincs magánjelleméhez s köteles vagyok eltürni mindazt, a mi
bárminő alakban irói egyéniségemet s nem magánjellememet illeti. A
Divatcsarnok-nak joga van rólam azt mondani, hogy kicsiny kritikus,
beteges költő, unalmas novellairó vagyok, hogy Toldi buzogányával
puritán kálvinista módra tördelem a költők oltárképeit, sőt ha tetszik,
mint ezelőtt két évvel, még torzképeimet is kiadhatja. A
Sonntagsblatt csak jogával él, midőn hirdeti, hogy Schillert és Börnét
erőlködöm utánozni s igazságtalan vagyok a magyar Bürgerek és
Immermannok iránt. Valóban nyomtatásban megjelent czikkről,
előadott szinműről, kiadott könyvről minden olvasó elmondhatja a
maga véleményét, epigrammját, élczét. Mindenkinek joga van
okosat vagy nem okosat, sikerült vagy nem sikerült élczet mondani;
joga van épen ugy mást, mint magát iróilag nevetségessé vagy nem
nevetségessé tenni. E jogot én tisztelem, sőt semminek nem örülök
inkább, mint a czikkemre megjelenendő «Antikritiká»-nak, mely a
mint hallom, nemcsak elménczkedni fog, hanem hozzá akar szólani
a dologhoz is. Azért legyünk türelmesek, tiszteljük az irói jogot,
érezzük az irói kötelességet. Rajtam e tekintetben bizonyosan
semmi sem fog mulni.

U. i. Ennyit megnyugtatásul. S most e kis intermezzo után áttérek

más intermezzóra s birálom a Magyar Sajtó egyik kritikusát. E lap
17ik számában az áll: «Figyelemre méltók különösen Dux Adolf
urnak, Petőfi költeményei gyakran igen szerencsés forditójának
legujabb áttételei, név szerint Vörösmarty Vén Czigány-a és Arany
Tetétleni Halma, melyek elég hiven s mert költőileg, sokkal hivebben
ujitják meg az eredetieket, mintha mindenütt szóhoz tapadnának. A
bú orgiái, mikből a remény oly jelentőleg csillámlik föl; e nagyszerü
zárköve azon költő énekpalotájának, ki élte hajnalában oly
hathatósan fölrázta a nemzetet, ki annak dicső napjait oly
magasztosan énekelte meg s leghivebb hangadója volt a fájdalom
és örömek minden mozzanatainak, mik a nemzet szivét dobogtatták;
magokhoz méltán lelik itt tolmácslatukat. A Tetétleni Halmon czimü
szép költemény csonkitva adatik, tudniillik annak utolsó hat
versszaka nélkül s mégis teljesebben az eredetinél, mely e záradék
apostrophája által egy nemileg idegenszerü gondolatba és érzésbe
csapván által, tulteljes leszen s gátolja a megpenditett hur
utánrezgését, miben oly véghetetlen szépség fekszik. Nagy költők is
vétettek néha abban, hogy nem ismerték föl mindig a pontot, a hol
végezniök kellett. Vessük össze Schiller német költeményeit első
dolgozásaikkal; tekintsük Berzsenyi hires ódáját a Magyarokhoz,
melynek első alakjában még egy végstrophája volt: mennyivel
hathatósb érzéssel eresztenek el végeik elhagyása által! Azért
köszönettel tartozunk Dux ur finom érzésének és bátorságának,
hogy inkább a hathatósságra, mintsem a hűségre tekintett.»
 Mellőzöm a Vörösmarty Vén Czigány-ára mondott vélemény
elemzését s csak az Arany költeményéről szólok. Védeni akarom s
különösen azért, mert némely kritikus, mig elismeri Toldi költője
epikai tehetségét, nem sokra becsüli lyráját. Mindenesetre Arany
nem dalköltő, ritkán is ir ugynevezett dalt, de ódái, elegiái,
románczai, balladái minden ujabb és régibb magyar költővel
diadalmasan kiállják a versenyt; a mi pedig nyelvének erejét és
zenéjét illeti, egyetlen magyar költő sem versenyezhet vele. Az nem
az ő hibája, hogy némely magyar kritikusnak nincs érzéke a
költőihez s az egyszerüt nem birja fölfogni. A Magyar Sajtó kritikusa
már csak azért is ily kritikus, mert le tudta irni e bombastot
«énekpalota zárköve». De iztelenségét leginkább elárulja azzal,
hogy Arany elegiájának végső hat versszakát kihagyatni kivánja.
Miért? mert e költemény compositióját nem fogta föl. Valóban Arany
e hat versszak nélkül igen kiszélesitett epigrammot ir, melyben csak
a Magyar Sajtó kritikusának telhetik vala kedve. Arany elegiát akart
irni s ugy megirta, a mint csak kell. Compositiója az: a költő megáll a
tetétleni halmon. Elmereng. A domb csekély, mintha csak a szél
hordotta volna össze, mégis nagy nemzeti emlék, mert itt sátorozott
hajdan a diadalmas Árpád. És akkor néhány plastikus vonással
elénk rajzolja a magyar tábort. Mintha hallani Lehel kürtjét…

Nem, nem, – csak a szomszéd Abony vagy Törtel

Kanásza mulatá magát a kürttel.

A költő elnémul s mit jelent ez? Azt, hogy minden oda van s mi
megmaradt, egyedül e szép, e termékeny föld. S a költő ekkor ujra
megszólal s megáldja e szép, e termékeny földet. Most már kérdem:
e gondolat, ez érzés idegenszerü-e, gátolja-e a megpenditett hur
utánrezgését? Nem, sőt méla kinyugvásban hangoztatja vissza, mi
oly szépen megfelel az egész hangulatnak. Avagy azt hiszi-e a
Magyar Sajtó kritikusa, hogy egy költemény a kedélynek csak egy,
legfölebb két mozzanatából állhat? Nem hiszem, hogy ezt merné
erősiteni? A dolog sokkal egyszerübb. Magyar Sajtó kritikusa
alkalmasint olvasta valahol, – hogy sok nagy költő toldás által
rontotta el compositióját s olvasottságának hasznát kivánva venni,
azt kivánta egy szerinte nem nagy költőtől, hogy csonkitás által
rontsa el compositióját.
Ennyi az egész, se több, se kevesebb s most már bocsánatot
kérek, hogy a Márványhölgyek-től idáig tévedtem s olvasóimat is
márványszobroknak képzelém, kik elég türelmesek végig hallgatni
az én aesthetikai vitáimat.
 LELKIISMERET.
Dráma 2 szakaszban, 6 felvonásban. Irta Dumas Sándor, forditotta Bulyovszky
Lilla. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1855 augusztus 21-én, Egressy Gábor
javára.

Nem tudom, mi nyujtott nagyobb gyönyört: az előadás-e vagy a

közönség? Gyönyörü közönség volt. A páholyok tele, pedig se
opera, se ballett nem volt; a karzat is tele és nem népszinműre; a
földszint is tele és drámára. Mindez egy meleg augusztusi este
történt. Izzadni és lelkesülni lehetett. Hanem a közönség részvéte
csakugyan fölébredne a dráma, a szólóművészet iránt; ha
szinészeink csakugyan kedvet kapnának igazán játszani és szavalni,
ha a drámairóink érdemesnek tartanák olyat is irni, mit igazán
játszhatni és szavalhatni, ha a magyar szó a költészet és
szinművészet diadalai között tartaná ünnepeit: nemde szép nyáresti
álom a zümmögő tömeg tolakodásai közt, egy eléggé kényelmes
zártszéken, honnan untalan felbolygatják az embert?
A tele szinháznak is megvan a maga árnyoldala. Ilyenkor az első
felvonás elsőbb jelenetei alatt mindent lehet tenni: gondolkozni,
álmodozni, értekezni, udvarolni csak figyelni nem. A közönség nem
jelen meg pontosan. Ez igy divat. Sok idő telik bele, mig a zaj
csendre verödik, a ruhák suhogása elhal, a társalgás kifárad s a
zaklatott zártszéknyitónő visszaugrik csengetyüjéhez. Drámairóink
ezt figyelembe vehetnék. Az első jelenetekbe semmi olyat nem
kellene irniok, mi a cselekvényre vonatkozik. Műveikből tulajdonkép
hiányozni kellene a kezdetnek. Hadd kezdődnék minden szinmű az
első felvonás közepén vagy végén, mikor a közönség begyül és
figyelni kezd. S ez nagyon könnyü. Például az első jelenetekben a
kártyázó inasok elmélkednének az uri helyzet nyomoráról, aztán
vesznének össze s vágnák egymás hátához a széket, vagy egy
csinos szobalány némi piquant mosoly után énekelne el valamely
kedvencz dalt s tánczolva à la Pepita, vagy holmi daliák
bölcselkednének a harczról, dicsőség és győzelemről s rántanának
kardot. Minő bámulat, minő ijedtség fogná el a közönséget s a
beállott csendben mily illendően megkezdődhetnék a szinmű. Ime
egy nem ugyan széptani, de igen gyakorlati tanács! S miért nem
merném kimondani. A kritikát nálunk ugy is azzal vádolják, hogy
csak az elmélethez ért s csak rosszakarata van. Óh nem! A szegény
magyar kritikának tapasztalata és szive is van, s én hiszem, hogy
tapasztalat és önváddal megtelt szive még igy fog kiáltani a
megbántott költőkhöz: én nem követelek tőletek semmit, csak ti se
követeljetek tőlem.
Dumas előtt alkalmasint valami ilyes gyakorlati szempont
lebeghetett, midőn a Lelkiismeret-et irta. Ő nem jeleneteket, hanem
egész három felvonást irt, melyekből csak pár jelenet tartozik a többi
háromhoz, az egész műhöz. E mű tulajdonkép a második
felvonásban kezdődik s csak a negyedikben indul tovább. Vajon nem
fölösleges-e a második felvonás is? Teljességgel nem. Ebben már
az expositio is megkezdődik, mert Ruhberg Eduard meglopja atyját,
a pénztárnokot. Eduard a mű hőse. Már első megjelenésével
érdeket gerjeszt maga iránt. Feldult arczczal lép be, hitelezői üldözik.
Ki nem volt közülünk valaha adós, ki nem érezte azon rettentő
állapotot, midőn fizetnünk kell s nem tudunk? Már ez magában
tragikus. De Eduard ennél többet is érez. Neki több szüksége van
pénzre, mint nekünk: ő kártyázni szokott és szeretni vél egy gróf,
egy Königstein kisasszonyt. Még ez sem elég. Neki becsületbeli
adóssága is van. Egy éjjel 1000 tallért veszt, melyet reggelre ki kell
fizetnie egy bárónak. Ha nem fizet, oda becsülete, oda a
grófkisasszony: a reggelinél a báró elfogja mondani az egész
Königstein családnak, hogy Ruhberg Eduard minő hitvány ember és
szegény ördög. Nem elég ok-e mindez arra, hogy meglopja az
álladalmi pénztárt adósága kifizetése végett, remélvén, hogy később
bizonyos baráti kölcsön utján visszalophatja az ellopott összeget?
Neki becsületét kell megmentenie, hogy gazember legyen, kedvesét
kell megnyernie, kit csak pénzeért szeret, hogy atyját, kit igazán
szeret, meggyalázza és elveszitse. Azonban épen pénztárvizsgálat
van. Az öreg Ruhberg összerogy e nagy csapás alatt. Eduardot
gyötreni kezdi a lelkiismeret, bevallja bünét s miután Alden ellenőr,
kinek fia Ruhberg kisasszonyt vesz nőül, kifizeti az elorzott összeget,
elbujdosik a nagy világba, hogy magát megjavitsa. A harmadik és
negyedik felvonás közti idő alatt tökéletesen megjavitja magát. A
negyedik felvonásban már mint Stevenssel találkozunk vele, ki bajor
ministeri titkár s udvari kegyencz. Stevens rég elfeledte Eduard
kedvesét, a Königstein kisasszonyt s egy Sophie nevü grófnőt
szeret; de Eduárd bünére még mind emlékszik s a lelkiismeret
mardosásán kivül még azon félelem is gyötri, hogy az irigy
udvaronczok lehuzhatják álarczát. A leggyötrőbb helyzetekbe jut és
kivivja magát, mert Sophie grófnő angyal, ki igy kiált föl: «Eduard, a
vétek nagy, de az isten könyörületessége határtalan, mint
szerelmem», mert a minister emelkedett lelkü államférfiu, ki ekép
nyilatkozik: «A ki igy megtudja javitani magát, több előttem, mint aki
soha sem botlott.» Stevens boldog ember lesz: nőül veszi Sophie
grófnőt, kir. tanácsosi és bárói rangot nyer s feldiszittetik a bajor
polgári érdemrend nagy keresztjével.
Ime a drámai jellem, a drámai cselekvény, a költői
igazságszolgáltatás! Olvasóim talán csodálkozni fognak, hogy a
genialis Dumas, ki Hugo Viktorral együtt a franczia dráma
ujjáteremtőjeként lépett fel, mint a régi melodrámák plagiátora végzi
pályáját, hogy az érzéki Dumas annyira sentimentalis lett, mennyire
Iffland is alig sülyedt, hogy a kissé frivol Dumas oly erkölcsös költővé
kezd válni, mintha Török János széptani leczkéit hallgatná. Nem
csoda. Ezelőtt 25–30 évvel Dumas szegény irnok volt, ki nehány
száz frankból elégülten meg tudott élni; most hires iró, ki százezer
frank mellett is szükséget szenved. Hogyan álmodozhatnék hát a
dicsőségről? Akkor lelkesülve csüggött pályáján, mert költő akart
lenni, hitt az erkölcsben, mert ifju volt. Most mint ex professió
költőnek hogyan legyen hite a költészetben s mint vénülő emberhez,
kit többé, szenvedélyek nem zaklatnak, nem illő-e, hogy moralistává
váljék? Akkor még nem kellett annyit dolgoznia, hogy megbénitsa
találékonyságát; akkor még műveiben az élet dobbanása lüktetett s
nem szorult arra, hogy az Iffland és Kotzebue-féle drámák
csontvázait galvanizálja.
 Valóban a Lelkiismeret nem egyéb, mint az Iffland és Kotzebue-
féle érzékeny drámák reminiscentiája fölvegyülve némi franczia
«verve»-vel. Dumas halottakat támaszt, az eltemetett német drámák
kicsinyes házi nyomoruságait, hitvány szenvedélyeit, dőre vagy
ráfogott büneit, nevetséges vagy hazudott erényeit és hamis erkölcsi
kiengesztelését. Ez elemek mindig megrontották a drámairodalmat.
Mi köze a komoly drámairónak a dőre vagy ráfogott bünhöz, midőn
csak a sziv démoni nyilatkozásainak festése lehet megrázó, drámai
érdekü? Miért hassa meg szivünket a nevetséges vagy hazudott
erény, midőn az ember isteni részének küzdelmei után áhitozunk? S
az oly hitvány szenvedélyek, minő a játék, részegség s több efféle,
hogyan lehessen tragikai és drámai indok, ha a tragikai és drámai
csak emelkedett szenvedélyek: büne- és erénybe játszó
tévedéseiből merülhet fel? S miért higyjünk oly költői
kiengesztelésbe, mely épen ugy megtagadja az életet, mint sérti
erkölcsi érzületünk? S vajjon Ruhberg Eduard szenvedélye nem ily
hitvány-e és büne, mire e szenvedély vezeti, nem ily dőre-e?
Hihetünk-e javulásában, midőn az nem előttünk, nem a
cselekvényben történik s eleme nincs letéve jellemébe? Az
elkövetett bün, mely a javulás tetőpontján feltámad és semmivé teszi
a hőst, tragikai érdekü. Az egyén elbukott és jogosan, az eszme
győzött és jogosan: mindkettőt a közönség részvéte fogja kisérni. De
miért ne emelkedhetnék föl az egyén az eszme győzelmével, a
közönség részvéte mellett? Fölemelkedhetik, de nem oly
kiengesztelés alapján, minőt itt Dumas nyujt. Ruhberg Eduard
tanácsos, báró s isten tudja még mi lesz! A társaság soha sem
szokta megbocsátani az ellene elkövetett bünt. Ezt csak egyesek
tehetik és teszik. Egy királyi tanácsos, egy báró, egy grófi hölgy férje,
ki meglopta a közpénztárt, fényes helyzetének csak
kellemetlenségeit és hiányait érezheti. Dumas e külső
kiengeszteléssel elrontja azon belsőt is, melynek némi elemeit
nyujtja. S vajjon a külső kiengesztelés nem gyermekes-e? Nem az
élet megtagadása-e az optimista és tulnan grófi hölgy, kik ugy
vannak festve, mintha valamely falusi kunyhóban növekedtek volna
s mitsem tudnának az állam és társadalomról. De miért tovább szőni
ily lelkiismeretes kérdéseket e lelkiismeretlen Lelkiismeret-ről?
Hiszen talán Dumas nem is akart drámát irni, talán csak a német
kritikának akarta megmutatni, hogy ő is tud még elmés és moralis
lenni, hogy franczia léttére is ismeri a német eszményt s képes hősét
tanácsosi és bárói ranggal jutalmazni.
Az előadás a sikerültebbek közé tartozott. Különösen Egressy
(Eduard) és Bulyovszkyné (Sophie) tüntették ki magukat. Egressy
mint jutalmazott tapsok és koszorukkal fogadtatott. Szigeti (Alden) a
nyers ellenőrt igen találóan személyesité. Folytassam-e tovább is
igy? Nem folytatom. Csak azt ismételném, mit a divatlapok ezelőtt
már egy héttel megirtak s mit ezután egy hét mulva ujra meg fognak
irni. Alig foghatni meg, hogy az ily phrasisokban mi örömet találhat
az iró, mi érdekét a szinész és közönség. De hát miért nincsenek jó
vagy rossz, de mégis birálatok? Ezekhez egy kis idő, egy kis
fáradság, egy kis tér kell. Én nem fogom kimélni a fáradságot, ha
időt és tért nyerhetek, hogy elmondjak pár eszmét szinészetünk
jelen állásáról.
Addig én is csak e phrasissal sóhajtok föl: Oh lelkesülés, ki
ezelőtt félszázaddal megteremtéd a magyar szinészetet, jőj ujra
közénk, lehelj ihletet fásulni kezdő gyermekeidbe, csattogtasd
szárnyaidat a szinpadon, a nézőhelyen, csak most, csak még egy
félszázadig; hiszen te épittetted, neked épittettük e csarnokot s te
igen jól tudod, hogy miért!…
 DIOCLETIÁN.
Eredeti dráma 5 szakaszban, írta Szigligeti Ede. Előadatott a Nemzeti Szinházban
1855 szeptember 19-én, Jókainé javára.

E mű alapeszméje az őrjöngő Diocletián végszavaiban van

letéve, midőn így kiált föl: «Úgy-e, ki vért vetett, vért arat?»
A hős egy véres bűnért bűnhődik, melyet azért követett el, hogy a
trónra juthasson s melyet az által akar kiengesztelni, hogy a trónról
lemond. E véres bűn nem előttünk történik; mint régen megtörténtet
mindjárt az expositióban halljuk elbeszélni.
Arius Aper és Diocletián jó barátok voltak s mindketten főtisztjei
Numerián császárnak, ki a persa hadjárat után annyira elgyengült,
hogy folyvást a hordszék és sátor leplei közé kellett temetkeznie. A
kormányt Arius vitte, a sátort Diocletián őrzé s a császár láthatlan
lett Ez hónapokig tartott, a hatalom már Ariusnál volt s csak
Numerián halála hiányzott, hogy császárnak kiáltsák ki. De a sereg
valakitől felbujtatva gyanakodni kezdett, dühe kitört, megrohanta az
imperatori sátrat és Numerián holttestére talált. Arius gyanúba jött és
vasra veretett. Diocletián mint vádló lépett fel ellene a haditanács
előtt, megesküvén, hogy ő ártatlan s Arius bűnös. Arius is esküdni
akart, de mielőtt egy hangot szólhatott volna, Diocletián dühösen
feléje fordult, így kiáltván föl: «Ez Numerián gyilkosa» és szívébe
döfte kardját.
A sereg Diocletiánt, Numerián valódi gyilkosát kiáltotta ki
császárnak. Azonban Diocletiánt a szerencse és hatalom nem tették
boldoggá. Az önvád kínjai közt az apán elkövetett bűnt a fiúban
akarta jóvá tenni. Ariusnak volt egy természetes fia, a kit hajdan neje