Shared Reality: What Makes Us Strong

and Tears Us Apart E Tory Higgins

Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/shared-reality-what-makes-us-strong-and-tears-us-ap
art-e-tory-higgins/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

What Lies Between Us John Marrs

https://ebookmass.com/product/what-lies-between-us-john-marrs/

What Lies Between Us John Marrs [Marrs

https://ebookmass.com/product/what-lies-between-us-john-marrs-
marrs/

What the Children Told Us Tim Spofford

https://ebookmass.com/product/what-the-children-told-us-tim-
spofford/

Interfaces and Us Zachary Kaiser

https://ebookmass.com/product/interfaces-and-us-zachary-kaiser/
Until Us Carmen Rosales

https://ebookmass.com/product/until-us-carmen-rosales/

US Presidents and Cold War Nuclear Diplomacy Aiden

Warren

https://ebookmass.com/product/us-presidents-and-cold-war-nuclear-
diplomacy-aiden-warren/

Nobody Like Us (Like Us Series: Billionaires &

Bodyguards Book 13) Krista Ritchie & Becca Ritchie

https://ebookmass.com/product/nobody-like-us-like-us-series-
billionaires-bodyguards-book-13-krista-ritchie-becca-ritchie/

Nature That Makes Us Human: Why We Keep Destroying

Nature and How We Can Stop Doing So Michel Loreau

https://ebookmass.com/product/nature-that-makes-us-human-why-we-
keep-destroying-nature-and-how-we-can-stop-doing-so-michel-
loreau/

Financial Market Complexity: What Physics Can Tell Us

About Market Behaviour (Oxford Finance Series) Johnson

https://ebookmass.com/product/financial-market-complexity-what-
physics-can-tell-us-about-market-behaviour-oxford-finance-series-
johnson/
Shared Reality
 Shared Reality
What Makes Us Strong and Tears Us Apart
E . T O RY H IG G I N S

1
 3
Oxford University Press is a department of the University of Oxford. It furthers
the University’s objective of excellence in research, scholarship, and education
by publishing worldwide. Oxford is a registered trade mark of Oxford University
Press in the UK and certain other countries.
Published in the United States of America by Oxford University Press
198 Madison Avenue, New York, NY 10016, United States of America.
© E. Tory Higgins 2019
All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in
a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means, without the
prior permission in writing of Oxford University Press, or as expressly permitted
by law, by license, or under terms agreed with the appropriate reproduction
rights organization. Inquiries concerning reproduction outside the scope of the
above should be sent to the Rights Department, Oxford University Press, at the
address above.
You must not circulate this work in any other form
and you must impose this same condition on any acquirer.
Library of Congress Cataloging-in-Publication Data
Names: Higgins, E. Tory (Edward Tory), 1946– author.
Title: Shared reality : what makes us strong and tears us apart / E. Tory Higgins.
Description: New York : Oxford University Press, [2019]
Identifiers: LCCN 2018061051 | ISBN 9780190948054
Subjects: LCSH: Sharing. | Emotions.
Classification: LCC BF575.S48 H54 2019 | DDC 155.9/2—dc23
LC record available at https://lccn.loc.gov/2018061051
1 3 5 7 9 8 6 4 2

Printed by Sheridan Books, Inc., United States of America

 Contents

Acknowledgments vii

Introduction 1

I . T H E E M E R G E N C E O F SHA R E D R E A L I T Y
1. Sharing Is Believing 9
2. Childhood Development of Shared Reality: Infants
and Toddlers 29
3. Childhood Development of Shared Reality: Preschoolers
and Schoolers 53
4. The Roots of Human Shared Reality 79

I I . HOW SHA R E D R E A L I T Y M A K E S U S H UM A N
5. What We Feel 107
6. What We Know: It’s More Than Meets the Eye 130
7. Our Sense of Self: Who Am I? How Am I Doing? 159
8. Our Attitudes and Opinions: Experiencing the Subjective
as Objective 179
9. What We Strive For and Value 200
10. How We Strive 223
11. How We Get Along: Bringing Us Together and Tearing
Us Apart 251
Epilogue: It Begins with Shared Relevance 277

References 287
Index 323
 Acknowledgments

This book would not have been written without the help and support of
friends, family, colleagues, and teachers who contributed to its development in
many different ways. It began with Wally Lambert at McGill University who
introduced me to the wonders of how language, thought, and society impact
one another. I now realize that Wally’s groundbreaking approach to bilingual
education was his recognition that learning another language was not so much
about learning the grammar or syntax of the new language but, instead, was
about wanting to share the feelings, thoughts, and concerns of that new lan-
guage community. After graduating, I went to London School of Economics
and Political Science where I studied with Norman Hotopf. Norman’s version
of language, thought, and society was a blend of his doctoral advisor, Bertrand
Russell, and his postdoctoral advisor, Frederick Bartlett. Bartlett, especially, was
a pioneer in studying shared reality by showing how information is modified
when it is shared with others. As a doctoral student in the Department of Social
Psychology at Columbia, I worked with Bob Krauss who was a groundbreaker
in studying the development of communication. Inspired by his research, my
doctoral dissertation examined developmental and social class differences in
communication. It was my first research on language, thought, and society.
After leaving Columbia, I began working more on language and thought
than language, thought, and society. It took me awhile to take seriously
again the society part. But looking back, I recognize how much I was
influenced by Wally, Norman, and Bob. I am very grateful to them.
I am also enormously grateful to Gerald Echterhoff. Gerald was a post-
doctoral student with Bob Krauss when I returned to Columbia as a faculty
member. I had just written a paper reviewing my previous work on com-
munication where, for the first time, I referred to what was happening in
my studies as communicators’ creating a shared reality with their audience.
Gerald asked me if I had done any new research testing this “shared reality”
idea. I told him that I had not. He then asked me if I would be interested
in working together on this idea. And, as they say, the rest is history. His
contributions over more than a decade, along with his graduate students
(especially René Kopietz), have been essential to understanding how shared
reality works in interpersonal communication. Thanks, Gerald.
I am also enormously grateful to John Levine. Again, from the beginning,
John was excited about the idea of shared reality. We had many wonderful
conversations about the nature of shared reality. Not surprisingly, given John’s
historical contributions to the social psychology of groups, John taught me
viii Acknowledgments

the importance of shared reality beyond just interpersonal communication

to social groups more broadly. Fortunately, I had the opportunity to collabo-
rate with him on this broader vision of shared reality. He has also made major
contributions to my thinking about shared reality. Thanks, John.
There is one other person to whom I need to give special thanks—Maya
Rossignac-Milon. I was very fortunate that several years ago Maya decided
that she wanted to come to our Columbia graduate program specifically to col-
laborate on shared reality. Illustrating “It’s a small world,” Maya had worked
with Donald Taylor at McGill University, and he and Wally Lambert were close
colleagues and collaborators. Maya’s burning issue has been the relation be-
tween shared reality and interpersonal relationships, including how partners
experience “merged minds” when they establish a shared reality. I have learned
a lot about shared reality over the years from my many conversations with
Maya. Thanks, Maya.
I have learned about shared reality in many, many conversations with
other students and colleagues—too many to mention them all. I do need
to mention the following, however: James Cornwell, Becca Franks, Arie
Kruglanski, Federica Pinelli, Bjarne Schmalbach, and Yaacov Trope. I am
extremely grateful for the discussions that I have had with them. They have
significantly influenced my thinking about shared reality.
This book also benefited greatly from those who provided exception-
ally thoughtful and helpful comments and edits. I am extremely grateful
to the following friends, family, and colleagues who read and commented
on every chapter of the book: Kayla Higgins, Jennifer Jonas, Philip Kitcher,
Arie Kruglanski, John Levine, Bill von Hippel, and Robin Wells. Their
comments and edits improved the book enormously. I am also very grateful
to those who gave me supportive and helpful feedback in the beginning
and in the end of the process when I really needed such feedback: Gerald
Echterhoff, Matthew Erdelyi, Ran Hassin, Holly Higgins, Harvey Hornstein,
Nira Liberman, Maya Rossignac-Milon, Diane Ruble, Yaacov Trope, and
Seymour Weingarten. I want to give a special thanks to John Levine who
generously reread the entire book at the very end of the writing process be-
cause I knew he could make the “finished” book even better. And he did
make the book better with his masterful edits. Thanks again, John.
I also want to give special thanks to Joan Bossert from Oxford University
Press. Her strong support from the very beginning was critical to this book
becoming a reality. I am especially grateful that she volunteered to act as
my editor for the book. I feel very fortunate to have had her giving me the
feedback I needed to write the kind of book that I wanted to write. I also
want to thank Phil Velinov and production editor Sujitha at OUP for their
contributions to making this book happen.
My daughter Kayla and my wife Robin are the bookends of my life. I
could not have written this book without their support and their wisdom. I
dedicate this book to them.
 Introduction

“Wish you were here!” Most of us are familiar with this typical message on a
picture postcard showing something like a beach at sunset. It first appeared
on postcards at the end of the 19th century, and it quickly became ubiqui-
tous. Why? Sometimes the message begins with “having a wonderful time”
and then “wish you were here,” suggesting that I wish you could also be
having a wonderful time enjoying this beach at sunset. But I think there is
more to it than that. In my own experience of “wish you were here,” I wish
that my partner or close friend was with me because my experience would
be so much better, so much more wonderful. My experience doesn’t seem
quite real without sharing it with someone close to me. For my experience
to be really real, I need my partner or friend to experience it with me. To be
real, I need a shared reality. And this need of mine is only human. Indeed, it
makes us human.
This book takes a different perspective on the age-​old question of what
makes us human. Historically, the answer to what makes us human, what
makes us deal with the world in the ways we do, has been that we have a
different kind of intelligence than other animals. A very different answer
to what makes us human is provided in this book. Yes, humans have a dif-
ferent kind of intelligence than other animals, but we also have a different
kind of motivation. The human motivation for shared reality—​the motiva-
tion to share our feelings, thoughts, and concerns with others—​is unique
to humans. It is captured in “I wish you were here.” When we are away
from others close to us, we wish that we could share our experiences with
them. When taking a walk with others, we point to something to draw our
companion’s attention to it, just to share what we find interesting. When
talking to close friends, we tailor or adjust what we say about something
to match their feelings and thoughts about it to have a shared reality with
them. And when we do share our experiences with others, what is shared
becomes more real. Indeed, the shared reality becomes the truth, the whole
2 Introduction

truth, and nothing but the truth, even when, as with our tailored messages,
the truth is modified to create a shared reality.
Like human intelligence, human motivation is also special, and by “spe-
cial,” I mean remarkable. Humans are unique in wanting others to share
their feelings, beliefs, and concerns. Like the sunset on the beach, we want
to experience that what is relevant to us about the world—​what objects,
events, and issues are worthy of attention—​is also relevant to others. And
what we share with others is what we experience to be real. It is a shared
reality. This book tells the story of this remarkable human motivation that
defines who we are. It describes how this motivation makes us strong. It
also describes how this motivation can tear us apart.
The story of our motivation to share reality with others is a story that we
all need to know because this human motivation has both essential benefits
and major costs for humans. On the upside, our motivation to create shared
reality with others is critical for how we coordinate, cooperate, and relate
to one another in our families, friendships, and communities. We even see
this motivation in the behavior of human infants. They want to share with
us what they find interesting and relevant by pointing to it and trying to
get us to pay attention to it and appreciate that it is worthy of attention.
They also look to us (i.e., check with us) to learn whether they should re-
spond positively or negatively to some event or object. Historically, creating
shared realities has been an essential part of the societies and cultures that
humans have developed. It is the motivation for learning from others what
they know that we do not and for teaching others what we know that they
do not. It provides our basic connection to others and our feeling of belong-
ingness with others. By creating shared realities with others, we come to
know the truth about the world, that is, what is real about the world. Shared
realities make the world meaningful to us. These benefits from shared re-
ality are basic to who we are as humans.
Our motivation to share reality with others, however, also has major
costs for humans. When we create shared realities with our fellow group
members, these shared realities become the truth about what to feel and
what to believe, and any other group to which we do not belong that has dif-
ferent feelings and beliefs about the world—​whether it is a different ethnic
group, religious group, or political group—​is a group we distrust and even
fear. They don’t have “alternative facts” or simply a different viewpoint: They
have false beliefs and dangerous feelings. We are right and they are wrong,
and they must not be allowed to prevail in the marketplace of ideas. In this
 Introduction 3

way, our motivation to create shared realities with in-​group others but not
out-​group others leads to intergroup hatreds and conflicts from which
millions of people have died. This major downside of shared reality is seen
in current political conflicts that have poisoned public discourse and caused
great suffering around the world.
Thus, our motivation to create shared reality with others not only reflects
the best of us. It also reflects the worst of us. There is not a separate human
motivation that is good and another that is bad. There is a singular motiva-
tion to share reality that has both upsides (helping in-​group members) and
downsides (attacking out-​group members). Given this, it is important that
we all know what exactly this motivation is and understand how it works
and how it plays out in our everyday lives. The purpose of this book is to
tell this story of the human motivation to create shared reality with others.
The shared reality story of human motivation is very different than the
usual answer to the question, “What makes us human?” The usual answer
highlights our intelligence, with our unique use of language often being
cited as the prime example of our special superior intelligence. The dif-
ferent versions of this answer are typically some form of “Yay us!” After all,
we’re only human. When it comes to motivation, however, humans are not
so sure that our motivations are superior to those of other species. Indeed,
psychologists and other scientists have historically argued that our basic
motives are the same as those of many other animals, including rats and
pigeons. And, unlike our intelligence, we are not always proud of our mo-
tivation. We are not proud of aggression toward members of our own spe-
cies, including killing innocent children. When this happens, you don’t hear
“Yay us!” Perhaps that’s why we don’t want to talk about motivation as what
makes us human.
The potential downside of human motivation highlights another differ-
ence between the shared reality version of the story and the human intel-
ligence version of the story. Discussions of how human intelligence differs
from the intelligence of other animals typically emphasize the advantages
we derive from our higher intelligence, such as our use of superior tools,
our laws and ethical principles, our different forms of art, and our use of
language. We even decided to distinguish our species from other species
in the genus “Homo” (and other hominids) by calling ourselves “Homo sa-
piens”—​Latin for “wise man.”
But should it be our special intelligence that we emphasize when trying
to understand what makes us human? That isn’t clear. After all, it is not clear
4 Introduction

that when Homo sapiens and Neanderthals evolved from a common an-
cestor about half a million years ago, Homo sapiens were more intelligent
than Neanderthals. It has been suggested that we might even have been less
intelligent (considering brain size, for instance). Something other than in-
telligence, then, could have given us an advantage. And whatever that was—​
and I suggest that it could be the ways in which we create shared realities
with others—​it was the difference between our surviving as a species while
all other hominids, including Neanderthals, did not. It was, and is, a critical
part of who we are and why we survived. Rather than just our intelligence,
our motivation to create shared realities with others was critical for how we
cooperated and coordinated with each other in uniquely human ways. As
we will see, infant human children in many ways are less intelligent than
adult chimpanzees, but they want to share with others what they find rele-
vant and interesting in the world in a way that chimpanzees do not.
In addition, if we are so intelligent and wise, and our intelligence and
wisdom are such good things, why do we as members of different religious
or political groups struggle simply to get along with each other or even
listen to each other? Why do we as individuals suffer from so much depres-
sion and anxiety? What is the superior intelligence part of the human story
not telling us about what it means to be human? And if there is something
else, basic to who we are, that explains our downsides as well as our upsides,
then we need to identify it and understand how it works. Only then can
we do something to make our human lives better. And there is something
else: our motivation to create shared realities with others. This motivation
reflects the best of us and the worst of us. It has led to great cultural achieve-
ment and to great wars and to self-​sacrifice to save the children of others
and to self-​sacrifice to kill the children of others (think suicide bombers).
When I say that the motivation to create shared realities with others is a
critical part of the story of being human, I am arguing that it is a universal
human motivation that underlies what we feel, what we believe, what we
strive for, and how we relate to one another in ways that make us different
from any other animal. And this shared reality story about being human,
this motivational story, is not the same story as saying that humans have
greater intelligence than other animals. Imagine that there are two animals
from the same family sitting together and looking around. If they are an-
imals that have arms and can make sounds, it does not take high intelli-
gence for one of them to raise its arm and point at something it sees while
uttering a sound to attract the attention of the other. Even six-​month-​old
 Introduction 5

human infants do this. They notice something that they find interesting and
then point to it while uttering something like “Ooh ooh!” It doesn’t take an
Einstein to do that. As far as intelligence goes, it’s not that impressive. But
here’s the point. Other primates don’t do that. They don’t try to create joint
attention to something just because they find it interesting. It’s not that they
can’t do the pointing and utter something to draw attention to what they are
looking at. It’s just that they are not motivated to do that. Human infants
want to share with another what they find interesting. For other primates,
this simply doesn’t matter. It is a difference in motivation, not a difference
in intelligence.
What you might also have noticed about this example is that what
human infants are doing here is not about language either. Uttering “Ooh
ooh!” is not language. In fact, infants can and do get caretakers to look at
what they find interesting without uttering anything at all, as when my in-
fant daughter would grab my shirt and point excitedly at something while
checking whether I was looking in the same direction. And when I did and
then smiled, she would smile broadly. When human infants share their in-
terest in things with others during the first year, it is part of a more general
phase in which they share feelings with others, which includes learning
from others what to feel positive about and what to feel negative about. It
is the beginning of human children creating shared realities with others
in ways that do not happen with other animals. It is so common among
human infants that it can be taken for granted. No big deal. But it is a big
deal because it makes us human and not some other animal. And it begins
early on in children’s development, well before symbolic development or
other manifestations of higher intelligence.
One of my inspirations for writing this book is to tell the story of how
children develop as humans by acquiring new forms of shared reality with
others (Chapters 2 and 3). As infants grow (6–​12 months), they begin to
share feelings with their caretakers, such as sharing their excitement about
something they see by pointing to it. Then as toddlers (18–​24 months),
they share social practices, such as sharing with others the eating practices
of their community. Next, as older preschoolers (3–​5 years), they share
the goals and standards that their significant others have for them, such
as sharing with their parents what they should try to achieve. In the final
phase of shared reality development, school-​aged children (9–​13 years)
learn social roles and coordinate their roles with others who are fulfilling
complementary roles, such as sharing with other members of a sports
6 Introduction

team what is expected of those playing the different roles. Each of these
new forms of shared reality has significant consequences for what children
do and how they do it. Children benefit greatly from acquiring these new
forms of shared reality, but there are potential costs as well—​the trade-​offs
of being human.
In addition to the story of shared reality during childhood development,
there is also the story of what happened in the evolution of our species. This
story is important because it sheds light on where our motivation to create
shared reality with others came from. For example, I discuss in Chapter 4
how our being bipedal contributed to our newborns being unusually weak
at birth and how the exceptionally long period of dependency for human
children could have created an evolutionary selection pressure on human
children to share the feelings, thoughts, and concerns with their caretakers
to receive the help they needed to survive.
How does the development of shared reality in humans play out in eve-
ryday life? This is the primary focus of the book. I will describe how shared
reality impacts our being human, as revealed in what we feel (Chapter 5),
what we know (Chapter 6), our sense of self (Chapter 7), what we strive for
and value and how we strive (Chapters 8 and 9, respectively), our attitudes
and opinions (Chapter 10), and how we get along (Chapter 11). I begin with
how adults use interpersonal communication to create shared realities
with others (Chapter 1). I begin with this part of the story because inter-
personal communication is basic to how humans create shared reality with
each other and because it clearly demonstrates how our shared realities,
whether actually true or not, are treated as the truth. During our day-​to-​
day interactions with others, we communicate to them about what is hap-
pening in the world, and when we do, we tailor or adjust what we say to
them to match their feelings and thoughts about what is going on. Because
we tailor what we say to our communication partners to create a shared re-
ality with them, what we say is often distorted or biased. But it is this shared
reality that is now treated as the truth. It becomes what we believe and
what we remember. Our shared realities become the world we live in and
know: Sharing is believing. And with tight networks of people talking just to
each other, these shared realities are the DNA of our social bubbles.
 PART I
THE E ME RGE NCE OF
SHA R E D R E A L I T Y
 1
Sharing Is Believing

You go to a party and meet a guy named Michael for the first time. During
the party, you observe how Michael behaves. Later you are talking to a friend
who you know is in the same club as Michael and so you mention that you
met him for the first time at the party. Your friend says, “Oh . . . I don’t really
like Michael very much. What was your impression of him?” If you are like
me—​and most people—​what you say next will be influenced by knowing
that your friend has a negative impression of Michael. It is likely that what
you say about Michael will move in the evaluative direction of your friend’s
feelings about him. This means characterizing Michael in a more negative
manner than you would have otherwise. And that’s what most of us would
do. The question is: What do we later remember about how Michael actu-
ally behaved at the party? To answer this question, let’s step back and con-
sider what psychology tells us.
Seeing is believing. That’s what we’re told—​and have been told for a very
long time. It is a saying that goes back hundreds of years. It argues that only
evidence that is physical or concrete can ever be truly convincing to us.
Within social psychology, Leon Festinger, a father of modern social psy-
chology, distinguished between physical reality, which is information about
something in the world that is provided by our own physical experience of
that thing, and social reality, which is information about something in the
world that is provided by other people.1
Consistent with “seeing is believing,” Festinger argued that physical re-
ality trumps social reality. Social reality can matter, but only when the in-
formation from physical reality is unclear. Much of the time, our own
observations would be our primary source of information. If we person-
ally observed something, like Michael’s behaviors at the party, then that is
the truth about it. Only when we are uncertain about what we observed do
we check with others about how we should characterize it. Yes, in trying to
be polite on some topic or to be sensitive to someone’s feelings on a topic,
like our friend’s impression of Michael, we might describe what happened
differently to match that person’s opinion on the topic. We might say
10 The Emergence of Shared Reality

something different depending on our audience. However, what we really

believe remains unchanged. We saw what we saw, like Michael’s behaviors
at the party, and we believe what we saw regardless of what we said. After
all, “seeing is believing.” But what if that’s not the case? What if what we
said, rather than what we saw, turns out to matter—​even when what we said
does not match what we saw? What if there is a “saying-​is-​believing” effect
rather than a “seeing-​is-​believing” effect?
I began my college education at McGill University in Sociology–​
Anthropology. My burning issue then was how language, thought, and so-
ciety influence each other. I was a fan of Benjamin Lee Whorf ’s “linguistic
relativity” idea (also called the Whorfian hypothesis) that the languages
from different societies each shape the world view of the members of each
language community. Simply put, the grammatical structure of the lan-
guage you speak influences what you perceive and what you think.2 Each of
us lives in a world that our local language shapes for us.
From this Whorfian perspective, which is very different from the “seeing-​
is-​believing” perspective, I experience a world that my language, English,
creates for me rather than the world given to me by my senses. As a grad-
uate student at Columbia University, I tried to test this idea by creating my
own novel language with its own grammar that classified objects differently
than English grammar. My research showed that participants could learn to
classify objects differently after learning the new language. Unfortunately,
after all my effort on this project, and despite the research being successful,
I began to think that it did not mean much. It was like the participants were
simply solving a problem I had given them. It wasn’t changing what they
knew or felt about something in the world.
When I left Columbia to begin my academic career at Princeton
University, I began to think that it was the wrong aspect of language that
had received attention regarding how language, thought, and society influ-
ence one another. Perhaps it wasn’t language structure (syntax or grammar),
or even language semantics (word or phrase meanings), that had the major
impact in shaping our world views. Maybe what really mattered was lan-
guage use, the particular ways that humans take action when we communi-
cate to each other to achieve our goals—​what has been called the pragmatics
of language. The distinguished philosopher Ludwig Wittgenstein spoke of
the “language game” to emphasize that words are used within a general
framework of actions. In the 1950s, eminent sociologists in the area of sym-
bolic interactionism, such as Erving Goffman and Harold Garfinkel, argued
 Sharing Is Believing 11

that interpersonal communication is a kind of game where the players

follow the rules that are dictated by their communication roles.3
The roles in the communication game are the speaker role and the lis-
tener role, and participants in the communication game typically switch
back and forth between these roles while always taking the other role into
account as they play each role. It is not about language structure or syntax.
It is about coordinated social interaction where there are shared roles and
shared rules that are taken into account when making action choices to
achieve some goal. Of special interest for the Michael example are the rules
of the game that speakers (or writers) must follow.4

Rules for the Speaker Role

(1) Speakers should take into account the characteristics of their

audience.
(2) Speakers should produce a message that is appropriate to their com-
municative intent or purpose.
(3) Speakers should convey the truth as they see it.
(4) Speakers should try to be understood (be coherent; be
comprehensible).
(5) Speakers should give neither too much nor too little information.
(6) Speakers should be relevant (stick to the point).
(7) Speakers should produce a message that is appropriate to the context
and circumstances.

In general, speakers do try to follow these rules when they communicate.

When they do, what happens later? This was the question that interested
me. When speakers follow the rules, what happens to them downstream?
Is there a “seeing-​is-​believing” effect or a “saying-​is-​believing” effect? Note
that if we have a “saying-​is-​believing” effect, it would not be what Whorf
was talking about. It would not be that the syntax used by the speakers
structured their thought. It would be language pragmatics rather than lan-
guage syntax. It would be that speakers, following Speaker Rule #1, produce
a message on a topic that takes into account the characteristics of their au-
dience, such that the message based on the same information on the same
topic would be different for audiences who had different characteristics. The
Another random document with
no related content on Scribd:
hogy mig ő a vonat lépcsőjénél azt mondja, hogy tilos, addig tiz
lépéssel odébb ugyanabban az épületben elmagyarázzák a
magyarnak, hogy nem is olyan nagyon tilos, s hogy a kivándorlási
főhadnagy odakint valóban az az operett-figura, aminek első
pillantásra látszik is. (Ne sértődjék meg ezen, nem ő tehet róla.)
Vannak fináncok is, mondja ön. Persze, hogy vannak, adassék
tisztelet spenótszinü gallérjuknak. De nincs a pénzügyigazgatóság
épületében egyetlen olyan hivatalos helyiség sem, amelyre ez volna
kiirva: Dohánycsempeszeti ügyosztály.
 AZ IGAZSÁG

PALLÓS

Ki meri azt mondani még, hogy van csoda, amely három napig
tart? Nincs ilyen. A csoda ma már legföljebb a reggeli lapoktól az esti
lapokig, s azután, ha igen nagy csoda, még az esti lapoktól a reggeli
lapokig tud eltartani. Az ördög sem emlékszik már a Pallós Ignác
ügyére; az emberek kivélekedték és kivezércikkezték magukat
annak idején és Pallós Ignácról kevés szó esik már ebben az
életben. Talán sohasem szellőztetik azt a nagy szennyest, amit a
Pallós ügye körül sikerült hirtelen ládába zárni. A ládát bezárták és
ráültek a tetejére hivatalosan. Ami közéleti tanuság volt a Pallós
Ignác esetében, azt nem engedték ki a ládából. Emlékeztetőül
annyit, hogy Pallós Ignác, aki irni, olvasni alig tudott, milliós
vállalkozóvá tudott lenni, azoknak a kegyelméből, akik keresni
akartak rajta. Aztán Pallósnak rosszul ment sora és több millió
értékü részvényt hamisitott. Akkor lefülelték és Pallós ki akarta nyitni
a száját, hogy elmondja, kit mindenkit vesztegetett meg ő addig,
amig milliomos volt.
Tetszenek emlékezni ama kenetes beszédekre, amiket a
rendőrségen Pallós Ignáchoz intéztek?
– Pallós, maga szálljon magába, maga valjon töredelmesen
Pallós, de ne próbáljon senkit az ügybe belekeverni, Pallós, mert
maga azzal ugysem használ magának, Pallós!
 Mindenki tudja, hogy nincs jogegyenlőség e világon, s hogy a
hatmilliós eseteket másként kezelik, mint a nyolcvankrajcáros
csirkelopásokat. De nem volna szabad ilyen élesen dokumentálni ezt
a különbséget. Hadd higyjék legalább a közemberek, a
jogszolgáltatás szegény birkanyája, hogy az igazságnak valóban be
van kötve a szeme, s hogy mérleget tart a kezében. Hadd higyjék,
ugysem igaz. S a másik, a népmesebeli felfogás sem teljes, hogy az
igazság vak. Dehogy az. Mindebből csak annyi igaz, hogy az
Igazság akkor hunyja be a szemét, mikor akarja és a saját mérlegén,
amit ugy ismer, mint a kis szatócs az ő mérlegnek elnevezett két
rézserpenyőjét, ugy mér, ahogy neki tetszik. A Pallós-magaszálljon-
magába kezdetü történet ennek a kormányozható
szembehunyásnak egyik legkétségbeejtőbb esete. Hiszen azt is
tudta mindenki, hogy azt a nagy apparátusos részvénycsalást, amit
Pallós Ignác követett el, nem lehet máról holnapra, egy hónapos-
szobában végrehajtani. Mindamellett az igazság nem akart több
büntársat, annál a két földhözragadt alkalmazottnál, a Pallós két
hivatalnokánál, akik igazán nem szaladhattak rendőrökhöz, biróhoz,
mikor a gazdájukkal, vagy a gazdájuk parancsára, vagy a gazdájuk
kedvéért csaltak. Ha szaladtak volna, még baj érhette volna őket. Ez
nem tulzás kérem. Ha a virágzó milliomos Pallós Ignácot feljelentik
alkalmazottai, a Pallós kijárói még becsukatják a tisztesség
bacillusával fertőzött embereket. Könnyen megtörténik az ilyesmi.
Ó, mennyire másként megy ez, ha Péter ellop egy kenyérsarkot a
péktől! Még a fogházbeli álmát is kilesik, s ha álmában egy nevet
susogott, azonnal utánajárnak, hogy nincs-e része a kiejtett név
gazdájának a kenyérsark ellopásában s még árpacukrot is hajlandók
adni Péternek, ha lesz olyan kedves még néhány nevet kiejteni.
És a hatmilliós vádlott hallgasson? Persze. Mert a nevek, amiket
ő kiejtene, kényelmetlen nevek, józengésü nevek, közszereplők
nevei. A hatmilliós vádlott egyszerre lépjen elő Krisztussá és a maga
bőre árán mentsen meg mindenkit, ha már ő maga ugysem
menekedhetik. Züllött kis filozófia ez, abban a pillanatban, mikor az
igazságszolgáltatás alkalmazza. És pedig annál züllöttebb, mennél
emberibb és igazságosabb a való-életben. Mert mi, akik kivül állunk
s akik nem a törvénykönyvvel kezünkben filozofálunk, elmondhatjuk:
 – Mért menjen tönkre egy csomó ember, ha ebből a vádlottnak
ugysincs haszna?
De a rendőrség és a vizsgálóbiró nem állhatnak ezen az alapon.
Állhatnának, ha mindig állanának rajta. De, ha váci-uti tüntetések
vannak, melynek szereplői rongyos munkásasszonyok és egyéb kis
piszok emberek, akkor: fiat justitia, pereat mundus. Mert akkor a
justitia néhány hamis detektiv-vallomás, a mundus: egypár
toprongyos, aki nem tud segiteni magán. Ha ellenben Pallós Ignác
csak a minisztériumok felé fordulva tudna egy jó vallomást tenni,
akkor legyünk emberségesek és kezdődik a hallja-maga-Pallós nevü
fentebb ismertetett mondás.
Ez a társadalom megtisztitása? Könyörgünk alássan.
– Ugyan! – mondja ez alkalommal rendőrség és vizsgálóbiró
velem együtt, – az nem komoly dolog.
Valóban nem az. A társadalmat, egyáltalán nem lehet igy
megtisztitani. De nem is kell; az embert, ha cukorbeteg, nem
operálják. Mert az orvostudománynak mindegy, s a betegnek is
mindegy, hogy az operációba hal-e bele a beteg, vagy magába a
betegségbe.

KÉZ A ZSEBBEN

… Birósági dolgokról irván, azzal kellene kezdeni, hogy a

legnagyobb tisztelettel hajlok meg a biróság előtt. Ez már igy szokás.
Mindenki a legnagyobb tisztelettel beszél a biróságról s a
legnagyobb tiszteletlenséggel gondolkodik róla. Én tehát azt
bocsátom előre, hogy a biróságra, mint intézményre, sem gondolok
valami nagy áhitattal, s a birák személye csak annyiban kap
tiszteletet szerénységem részéről, amennyiben e személy okos
embert takar. Nincs kinosabb látvány, mint a butaság, mikor a
dobogóról ejti köveit a hallgatóság fejére. De most nem ez az eset
forog fenn, mert akiről beszélni akarok, Baloghy biró, határozottan
okos, sőt nagyon okos ember; erős magyar esze van. (Ez a jelző
nem kitalált értelemben jelző. A magyar ész csakugyan egészen
másmilyen, mint a német, vagy a francia, vagy az angol ész; simább,
egyszerübb, de talán mégsem értéktelenebb.) Ellenben bizonyos
gondolatköröktől nem tud szabadulni. Például attól a gondolattól
sem, hogy a tanu ne tegye zsebre a kezét. Ezt igy tanultuk az
iskolában, vagy nem is ott: igy szoktuk meg és még nem revideáltuk:
csakugyan tiszteletlenség-e az, ha valakivel ugy beszélek, hogy a
zsebembe dugom a kezemet? Másrészt, ha tiszteletlenség is, a
biróságnak nem kellene-e elfogadnia, s a maga számára
értékesitenie ezt a tiszteletlenséget?
Mingyárt megmondom, hogyan gondolom. Tételezzük fel, hogy a
zsebredugott kéz valóban tiszteletlenség, ámbár legtöbb ember
azért dugja zsebre bizonyos esetekben a kezét, hogy ne
gesztikuláljon vele, mert azt tartja a nagyobb tiszteletlenségnek s
ebben a tiszteletlenségben akarja önmagát megakadályozni. Vagyis
a zsebredugott kéz ilyen esetben a tisztelet kifejezése. De
föltételezve, hogy nem igy van, hogy a zsebredugott kéz valóban
tiszteletlen, bizonyos, hogy a tanuk e zsebredugott kézzel némi
fesztelenséget akarnak megszerezni maguknak. Erre a
fesztelenségre pedig, nem a tiszteletnek, hanem az igazságnak van
szüksége. Viszont a biróságnak, ha kell is a tisztelet, de elsősorban
az igazság kell. Tudjuk pedig, hogy a biróságok előtt elhangzó
vallomások legnagyobb része hamis és a biróság előtt letett eskük
kilencven percentje egyszerüen: hamis eskü. Mert a tanuk nincsenek
is abban a helyzetben, hogy igazat mondhassanak. Rosszul,
feszélyezetten, kényelmetlenül, kinosan érzik magukat. Először, mert
a hamis-esküre való figyelmeztetéssel megijesztik őket, másodszor,
mert felnőtt ember nincs hozzászokva ahhoz, hogy állva beszéljen,
csak akkor, ha szónok. Ha pedig szónok, akkor hazudik. Világos
tehát, hogy a hamis esküre nem szabad figyelmeztetni a tanukat,
mert ebből több hamis eskü származik, mint abból a szándékból,
hogy a tanu hamisan akar vallani. S az is világos, hogy a tanukat le
kell ültetni. Ülni mindenki tud tisztességesen, állni legföljebb csak
azok, akik katonák voltak és ismerik a haptákot. Haptákban viszont
szintén nem lehet igazat mondani, mert nem lehet gondolkodni. Az
álló ember számára, ha nem volt katona és ha volt, de nem akar
haptákot állni, a két kéz és a két láb négy problémává lesz. Láttam a
Désy-pörben államtitkárt, aki vallomás közben valósággal
végigtáncolt a termen, s a kezével mindenféle mozgást végzett, még
orrfurót is, mert sem kezével, sem lábával nem tudott mit csinálni,
noha igen kiváló ember. De ha már áll a tanu, akkor legalább
dughassa el a kezét a zsebében, mert igy a két kéz már nem
probléma, a tanunak nem kell közben folyton ezt gondolnia: ‚jaj a
kezem! jaj, hol a kezem?‘ s többet gondolhat arra, hogy mit
kérdeztek tőle és mit feleljen a kérdésre.
A zsebredugott kéz következtében sokkal kevesebb volna a
dadogó és jóhiszemüen hamisan valló tanu. Hogy a fesztelen tanuk
közt aztán akadnának hamisak, ez igaz. De mire való a hamis
esküről szóló törvény? A választ erre nem én adom meg, hanem a
törvényszéki prakszis. Minden pörben elhangzik egy csomó olyan
vallomás, ami egymással homlokegyenest ellenkezik. Eskü alatt.
Természetes, hogy az eskük egyik csoportja ennek következtében –
logika – hamis. De maga a törvényszéki prakszis nem vonja le a
konzekvenciát. Utólag sem csinál semmit annak megállapitására,
hogy kié volt az igazi, kié a hamis eskü. Mert, sajnos, az
igazságszolgáltatás általában nem az igazság, hanem az itélet felé
tör. Ez pedig kevés.

A KALAUZ

Mára virradóra álmodtam én ezt igy: Felszállok a villamosra,

leülök a padkára, miután két hölgyet, aki nagyon szélesen ült,
udvarias grimaszszal kényszeritek rá, hogy térfogatát kevesbbitse.
Megállapitom, hogy a levegő a városban rossz, de hálaistennek,
idebent még rosszabb, előveszem a Brockhaus-lexikon
tizenharmadik kötetét és figyelmesen olvasni kezdem a fülcimpáról
szóló cikket (ami a németben o betü alatt lelhető föl). Jön a kalauz.
– Pancsol a nagyságos ur.
 – Ejha, – mondom, mert álmában az ember ilyen szavakat is
használ, álmában az ember azt is mondja vajha, azt is mondja minő,
szóval olyan szavakat, amiket ébren szégyelne kibocsátani a fogai
közül – ejha, – mondom – beh udvarias kegyed. (Beh ezt is csak
álmában használja az ember, ami azért furcsa, mert ehelyett hogy ki,
az ember álmában sem mondja ezt: kih.)
– Vagyok – feleli a kalauz és szalutál és tovább mondja: –
vagyok, kezét csókolom.
– Nini – kiáltom én, hiszen maga Mészáros-kettő-Pál, a
megboldogult közrendőr.
– Vagyok – feleli a kalauz és szalutál és tovább mondja: –
Mészáros-kettő-Pál vagyok, aki Hérics-három-Pál ügyész urat – és
szalutál – kardom lapjával fejbeérintettem, ugy, hogy az illető – és
szalutál – leesett a kalapja alól.
– Hogy kerül ön ide? – kérdem én.
– A társadalom mai berendezkedésének hiányossága folytán –
feleli ő. – Annak alapján, hogy világrendünk ha nem mondom, hogy
hazugságokon, de legalább is féligazságokon épül, amik
veszedelmesebbek a hazugságoknál.
– Milyen intelligensen nyilatkozik ön, kedves barátom.
– Ne méltóztassék csodálkozni ezen. Esetem óta sokat tanultam,
sőt mindent megtanultam. Én mondom önnek, uram, hogy esetem
égre kiált, égre kiált, bár iszonyuan hallgat.
– Ön ezt emfázissal mondja.
– Ezt emfázissal, de a többit rezignációval.
– Halljuk a rezignációs részleteket.
– Kegyeskedjék meghallgatni szomoru történetemet, ahogy az
Ezeregyéjszaka elbeszélői mondják. És most mindössze villlamos-
kalauz vagyok s villamos-kalauznak lenni nem első dolog
Magyarországon. S mi voltam azelőtt? Államrendőr voltam – és
szalutált. – Állam… és ez nem volt álom… államrendőrnek lenni
Magyarországon elsőbb dolog, mint államfőnek lenni. De mi voltam
azonfelül?
– Volt még mellékfoglalkozása is?
– Volt. Logikus gondolkodó voltam. S ha Tolsztoj megállapitja,
hogy minden ember halandó, Iljics Iván ember, tehát Iljics Iván
halandó (lásd az Iljics Iván halála cimü elbeszélés kezdő sorait):
akkor én megállapitottam, hogy minden ember verendő, az ügyész
ember, tehát az ügyész verendő (lásd az esetemről szóló riport
végső sorait). Van itt hiba a gondolatmenetben?
– Nincs, egyetlen hiba sincs.
– És látja, uram, ahelyett, hogy megbecsültek volna, mint logikus
gondolkodót, ahelyett, hogy jutalmat adtak volna Mészáros-kettő-
Pálnak, az amugyis hiányos demokrácia egyik kitünő emberének,
mit tettek velem? Ezt tették velem. Mert, ugy-e, tudjuk mindnyájan,
hogy isten előtt nem vagyunk egyenlőek. Nem, nem. Ennek már
régen vége van. Nem vagyunk egyenlőek az állam előtt. Sohasem is
voltunk. A társadalom?… Azt ne is emlitsem. S akkor jöttem én, nem
is jöttem, csak álltam a Reviczky-téren és hirdettem az Igét:
‚Emberek, nem csüggedni! Küzdve küzdeni, bizva bizni! Mindnyájan
egyenlők lehettek Mészáros-kettő-Pál előtt. Engedjétek hozzám a
kisdedeket és engedjétek hozzám a nagydadokat. Mindegyőtöknek
egyforma szeretettel huzom meg a fülét, simitom meg az arcát,
tapogatom meg a lapockáját.‘ És jöttek is. És minden fórum
helyeselte egy ideig az én nagy, meleg szivem részrehajlatlanságát.
Anatole France már hegyezte a szakállát, hogy ugy irjon rólam, mint
jó rendőrről, ahogy nagyságos Magnaud urról irt – és szalutált –,
mint jó biróról. És vártam, hogy a demokrata körből átüzennek
hozzám: Jöjjön, Mészáros ur, állitsa helyre köztünk is az
egyenlőséget, mert már mink is különbeknek képzeljük magunkat
egymásnál. De akkor jött az én esetem, amelylyel egyenesen
inkarnálni akartam az egyenlőség szent eszméjét és mindenki
elkezdett kiabálni. Kiabálták a lapok, hogy ők tudják, hogy ez igy
van; kiabálták a birák, hogy ők nem tudják, hogy ez igy van. S
mondjam-e, hogy nem volt igazuk? Nem igaz, hogy a lapok tudják,
hogy ez igy van, mert ha ők azt tudják, hogy igy van, akkor nem igy
van. Már pedig valóban igy van. Nem igaz, hogy a birák nem tudják,
hogy igy van, mert még azt is tudják, hogy attól, hogy ők nem tudják,
hogy igy van, attól még egyre és állandóan igy van. Csak én
maradtam meg ismét logikusnak, amilyen Kant óta vagyok s azt
mondtam a birónak, amit minden emberről mondani szoktam, akit
megvertem, hogy: nem vertem meg. Azelőtt ők hitették el velem,
hogy nem vertem meg senkit, s most makacsul szegődtek elébe
annak az igazságnak, amit ők segitettek megállapitani. Esküszöm a
nagyságos urnak, hogy abban a percben, mikor kimondták, hogy
megvertem, azonnal ugy éreztem, gondolkodásom vas-erejénél
fogva, mintha nem vertem volna meg. Ha tehát igazságtalanok
voltak velem szemben, mikor a brutalitás kiderült, még
igazságtalanabbak lettek e pillanatban, midőn a brutalitás
kiderültével kiderült, hogy nem volt brutalitás.
– Mészáros-kettő-Pál, én szédülök – szóltam és végighuztam
kezemet a homlokomon.
– Ha boldogult rendőr-koromban én huztam volna végig igy a
kezemet a nagyságos ur fenkölt homlokán, akkor érteném, hogy
szédül. Igy csak azt látom, hogy a nagyságos ur is éppoly hibásan
gondolkodik, mint a mai rend, amely levettette velem előbb
logikámat, azután rendőri ruhámat. Miért tették ezt, ó miért? Miért
kellett önöknek olyan sokáig a rendőri logika, miért nem kellett a
logikai rendőr? Nem sokkal szebb-e ez, mint amaz? Nem
örvendhettek volna-e azon, hogy az egyetem katedráin tévesen
gondolkodó emberek ülnek, de áll a Reviczky-téren egy ember, aki le
tudja vonni az összes konzekvenciákat? Egy Mészáros! Kettő Pál!
Lehorgasztotta a fejét s én a lyukasztóval halkan, megértően
átlyukasztottam a fülét.
– Átlátszó – mondtam aztán s könnyed gesztussal fölébredtem.
 A VÁROS

AZ ÁTMENETI VÁROS

Horribilis árat fizet a lakásért? Ne féljen, csak ideiglenesen; amig

Budapest annyira kiépül, hogy lakás-kinálat és lakás-kereslet szépen
egyensulyozzák a mérleget. Hogy nem mehet Budára lakni, pedig
szivesen menne, de onnan nincs közlekedés? Ne essék kétségbe,
csak ideiglenesen van ez igy, amig a közlekedési viszonyok utolérik
a város fejlődését. Egy feketekávénak hetven fillér az ára s mellette
tizenkét, esetleg husz fillér borravalót kell adni a pincérnek? Csak
nem megijedni. Átmenetileg van ez igy, amig minden héten hét
kávéház nyilik és tizennégy zárul, tehát az üzemben némi
bizonytalanság észlelhető, amely a kávés részéről az en richissez-
vous alkalmazásában nyilatkozik meg, happevekk szóval fordittatván
magyarra. S a borravaló is csak átmeneti; majd a revier-rendszer
elintézi közmegelégedésre. Nem tud telefonálni a József miatt? Ó,
ez aztán igazán, de igazán átmeneti állapot. Azt hitték, hogy öt
átvezető vonal elég lesz, ja, ja, de nem lett elég, mert más ám a
teória és más ám a praxis. Tiz átvezető vonal kellene. Jó; lesz is, de
átmenetileg csak öt van. Istenem, hát öt van, az is jobb, mint hogyha
csak kettő lenne, vagy csak egy lenne, vagy egy sem lenne. Nem
igaz, mi? És aztán, hogy a villany elalszik este? Higyjék el:
átmenetileg alszik el csupán. Ha elalszik, ez nem jelenti talán azt,
hogy már sohasem fog kigyulladni, hanem igenis kigyullad majd,
mert irva vagyon: megvirrad még valaha, nem lesz mindig éjszaka.
És irva vagyon: megbünhödte már e nép a multat és jövendőt. És
általában minden irva vagyon, s ami irva vagyon, az nem átmeneti,
csak a többi dolgok átmenetiek. Néha ugy érzem magam, mintha
méla magyar ökrök vennének körül, hatalmas, de türelmes állatok, s
aztán megnéztem őket jobban és látom, hogy a tünemény csak
átmeneti. Valójukban hindu bölcsek ők, akik tudják, hogy minden,
ami van átmeneti, s hogy nem kell az ügyeket gyorsan és
véglegesen elintézni, mert az élet lényege ugyis az, amit Nietzsche
ewige Wiederkehr-nek mondott, s amit én inkább körforgalomnak
nevezek, megállóval a Dob-utcánál, egy-két forgalmi akadálylyal az
Andrássy-ut sarkán. Mi vándorok e földi téreken… Igenis, vándorok,
jobban fogalmazva vándorlók, szegény vándorló legények a pesti
téreken, armer Reisenderek, vagy ahogy a magyar nép torzitja:
almarázók, modern kulturára átirva: utazó ügynökök. Mit szaladjunk?
Az élet elsiet, ugy-e? Legalább mi ne siessük el. És ha, amit ma
megtehetünk, azt nem halasztjuk holnapra, ki tudja, ugyan ki tudja,
hogy holnap lesz-e még tennivalónk? És ha már ebben az életben
mindent elvégzünk, akkor mit csinálunk a reinkarnálódás után?
Hétszer, vagy tizenháromszor térünk vissza e földi életbe (most nem
tudom bizonyosan a számot), de valami müködést a tizennegyedik
visszatérésünkre is fenn kell tartani. Hátha egygyel több lesz a
visszatérések száma?
Bolondozom? Nem bolondozom, nemes Fesztusz, hanem igaz
és józan beszédeket szólok (Acta Apostolorum 26. rész, 25 vers). Én
csak azt szólom, amit a többiek cselekszenek, s én szivesen szólnék
másképp, de ők másképp semmiesetre sem cselekszenek. És
engem már megpuhitottak egészen; vannak még éjszaka, álomban,
lázadásaim, de mire fölébredek, a vérem helyett tej, finom hamis tej
csergedez ereimben, és csodálkozom rajta, hogy mért nem huzzák
le a kabátomat, mikor tetszik nekik, mert olyan jó szabásu; és mért
nem vernek fejbe, mikor nem tetszem nekik, mert olyan rossz
szabásu vagyok. Gyerekkoromban, mikor még Nordauról azt hittem,
hogy próféta, magam is a társadalom konvencionális hazugságának
véltem ezt a kérvény-aláirást: legkisebb szolgája. Most már tudom, ki
ez a legkisebb szolgája. Én vagyok. Mindenkinek a legkisebb
szolgája. Méltóztatol átmenetileg kitolni két szememet addig is, amig
állandó használatra négyet szerzek be? Méltóztassál. Kegyeskedel
hasamon ideiglenesen táncot járni? Kegyeskedjél. Azért vagyok én
itt. Hogy rajtam az összes átmenetek átmenjenek. Nem birom ki az
átmenetek eme népvándorlását? Ejnye, ejnye; majd kibirja más. És
az sem igaz, hogy nem birom ki. Mindössze abban tévedek, hogy
azt hiszem: az embernek kilencven évig kell élnie. Majd revizió alá
veszem ezt a hitemet. Harminc év is elég szép idő, átmenetileg; aki
tovább akar élni, az szülessen elefántnak, amely állatnak átlagos
életkora a kétszáz évet is meghaladja. Ha elvesznek belőle százat,
még mindig megmarad a másik száz, s az bőségesen elég egy
embernek. Ime, a városból indultam el és egy világfelfogáshoz
jutottam. Nem nagyszerü város-e az, amelynek minden utja
egyenesen a világürbe vezet? És micsoda világür az, amelybe
Budapestről el lehet jutni? Ne hallgassanak rám, senki se hallgasson
rám, ezentul én is befogom a fülemet, ha irok. A világ egy
rózsabokor és Budapest a legszebb rózsa rajta. Átmeneti világ,
átmeneti virág, s ha majd őszszel lehervad, szeretnék ott lenni, hogy
még egyet üssek alákonyult fejére.

HELYET, HELYET

Mielőtt a nagynevü Hausmann (ejtsd, ha épen akarod: oszman)

hozzányult volna, Páris lehetett olyan tömzsi város, mint amilyen
Budapest ma, olyan zsufolt, ugy összeépitett, annyira teletömött,
teretlen, utatlan és perspektivátlan. Bár valószinü, hogy Páris még
akkor sem volt ennyire kétségbeejtően egymás hátára épitve, mint a
mi fővárosunk, a negyven esztendős jubiláns. Hogy ez hogyan jutott
eszembe? Csak ugy, hogy a régi Nemzeti szinház felé jártam,
amikor lebontották. Az épülettömb nagy része már eltünt, s már látni
lehetett, milyen szép, milyen igen szép, sőt milyen gyönyörü volna
az a hely, ha oda, ahonnan a régi épületet elviszik, semmitsem
épitenének. Hanem, nagyon egyszerüen, homlokzattal látnák el
azokat a házakat, amik most tüzfallal fordulnak az üres telek felé, s
egy kis zöldet ültetnének a föld ölére. Látni lehet, minden épszemü
ember látja, aki odamegy, hogy az a hely szinte kiabál:
– Hagyjatok üresen!
 Ugyanugy kiabált a szembenlevő telek is, ami ezelőtt még üresen
állt, mert nem épitették oda az Asztória-szállót, meg a másik
épületet. Akkor is jól esett elnézni az üres telket, a Kossuth Lajos-
utca kezdetének volt valami formája, s igy ha a Nemzeti helyét
üresen hagynák, a Rákóczi-ut eleje változnék át buta ház-
egymásutánból tisztességes utvonallá.
Kár azt mondani erre az ideára, amit persze nem azért mondok
el, mintha egy pillanatig is gondolnék rá, hogy megvalósitják, kár azt
mondani rá, hogy rombolni könnyü, épiteni nehéz. Ebben a városban
már éppen eleget épitettek s néhány esztendei rombolással lehetne
egy kis orcát adni e városnak. Ha már csákány van a kezünkben,
méltóztassék elgondolni, hogy ha a mai Nemzeti szinházat, azaz a
Népszinházat ledöntik, s elviszik a Rókus-kórházat is, micsoda
nagyszerü teret kapunk ott, milyen hatalmassá teszi ennyi szabad
tér azt az egész környéket!
Ez persze drága mulatság. Sok millió értékü telek vész kárba, de
nincs az a sok millió, amit Pesten meg ne érne egy tér, még csak
nem is perspektiva, hanem levegő szempontjából. A régi Nemzeti
telkének az üresenhagyása például nem is lett volna olyan
tulságosan drága. Hogy bevesz-e az állam néhány százezer korona
házbért arról a területdarabról, az igazán olyan rettenetesen
mindegy, mikor az állam, szegény, ugyis az ablakon szórja ki a
pénzét, s az ablak alatt katonák állnak és a sapkájukat tartják a
pénzeső alá.
És egészen biztos, hogy nem is nagyon sok időn, mondjuk már
száz éven belül, ezek a nagy rombolások, amiket mi ma tervezünk,
meg fognak történni, csakhogy akkor még drágábbak lesznek, mert
a telekérték is növekszik s közben uj és sok pénzbe kerülő épületek
tornyosulnak majd ezekre a telkekre. S mégis ledülnek majd; de
mennyire le! A Klotild-palotának például még száz esztendőt se lehet
adni. Mihelyt meggazdagodik ez a város annyira, hogy
megengedheti magának a jóizlés luxusát, az a palota elmegy onnan
és elmennek a Bazilika környékéről is a bérpaloták, amiket éppen
most nagy fáradsággal és sok pénzzel izzadtak oda.
 Ma, persze, reménytelen a helyzet, az ördög sem veszi komolyan
azt az óhajt, hogy a régi Nemzeti telkét üresen hagyják, s egyáltalán
nem fognak ma, és még néhány évtizedig, semmi olyan telket
üresen hagyni, amire épiteni lehet. Szó sincs róla. Legföljebb annyit
tesznek meg az érzékeny szem számára, hogy lerombolják a régi
tömböket és ujakat raknak a helyükre. De ez is valami. Mikor a
romboló tótok elvonulnak, s mielőtt az épitő tótok odavonulnának, az
ember, egy-két hétig odaállhat, legeltetheti a szemét Budapest
eljövendő képét. És az szép lesz, biztos vagyok benne.
De az egész csak két-három hétig tart, megint teleépitik a telket,
ujra börtönné válik Budapest, csak néha rázza meg az ablakok
rácsát valaki.

RÉGISÉGEK

Mért szégyelném bevallani, mikor valóban szégyen, hogy nem a

Belvárosban lakom, ahol jó lakni, sem a Lipótvárosban, ahol
szeretnék lakni, hanem csak idekint a Józsefvárosban, itt a szük és
kellemetlen Népszinház-utcában, ahol a villamos nemcsak a sinén
csikorog, hanem fent a vezetéknél is, ahol néha katonai automobilok
mennydörögnek el az ablakom alatt s az agyvelőm fölött, és ezt mint
‚Tihany rijjadó leánya‘ hétszeresen veri vissza még néhány
hatemeletes ház, amikbe igy nemcsak a szemem pusztul bele, olyan
utálatosan izléstelenek, hanem a fülem is, olyan visszhangosak. És
mért vallom ezt? Mert a Népszinház-utcán által ismerem a Teleky-
teret, a megboldogult Ujvásártér utódját. Az Ujvásárteret szintén
ismertem, s néha keresem a szakállamat, fehér szakállamat, hogy
végigsimogassam s aztán, hja-nem-ugy-volt-ez-hajdanán’ jelszóval
emlékezni kezdjek. Hajdinába-danába csakugyan nem ugy volt ez.
Mi? Az, amiről beszélni akarok. Az Ujvásártéren is handlék voltak, a
Teleky-téren is handlék vannak, sőt lehet, hogy e handlék, ha azóta
Isten éltette őket, a régiekkel azonosak, maga az üzem azonban,
látom, megváltozott. Az Ujvásártéren ócskaságokat árultak, a
Teleky-téren azonban csak ujdonságokat, vagy régiségeket kinálnak.
 Tessék figyelni a nüánszra.
Ha kimegyek az ócskásokhoz és akarok egy rézágyat venni,
akkor, ugy-e, azért mentem az ócskásokhoz, hogy egy ócska
rézágyat vegyek, féláron? Igy volt azelőtt. Most másként van. A
kultura tönkretette ezt a várost. Az ócskásnál nem az ócskát keresik,
hanem a régit. Az emberek müveltek és szemérmesek, miért? mert
müveletlenek és szemérmetlenek. Ha egy félig-uj angol rézágyat
akarnak venni, akkor, ha félig-uj csak, legalább Lujikatorz legyen. Az.
Tizenegynéhányadik-Lajos-korabeli. És az ócskás-boltok, mert nem
volt szabad elmaradniuk korunk szinvonalától, valóban át is alakultak
régiség-kereskedelmi-gócpontokká.
Ki látott már ó-reneszánsz faliszekrényt, amely nemcsak ‚ugy
kinéz‘, mintha vadonatuj volna, de csakugyan vadonat is? Én láttam.
A Teleky-térről hozták derék pesti emberek, akiknek az előbbi
butorát nyilvánvalóan megette a szu, illetve a poloska, s akik most
ujonnan rendezik be magukat régiségekkel. Érteni kell hozzá? Na
ugyan! hát ki nem ért a régi holmihoz? Láttam Napoleon iróasztalát
is, amelylyel a Borodinón kelt át a nagy férfiu; bizony kicsit megviselt
jószág, de gondolják el, milyen régen volt az, hogy Napoleon
felugrott erre az iróasztalra és igy szólt katonáihoz:
– Katonák, háromezer gulya néz reátok e térről.
És ez az iróasztal nem drága. Ha jól emlékszem, százhusz
korona. De megfizethető-e pénzzel az a gyönyör, hogy Berger ur, aki
napközben a Lehántoló és Pénzgyártó Banknak paráf-joggal
felruházott prokuristája, este ez iróasztal mellé ülhet elolvasni az ő
mindennapi egyetlen szellemi táplálékát, az estilapokat? Nagy dolog,
nemde? És vasárnap eljönnek az ismerősök s akkor az iróasztal
megkapja a maga beállitását. A vendégek is emlékeznek
Napoleonról, ámbár valószinüleg nem emlékeznek Napoleonra és
Borodinót alig tudják megkülönböztetni Sörödinótól, ahol Napoleon
szintén járt és szintén mondott egy nevezeteset.
És milyen szőnyegek kaphatók odakint? Turkesztán, Irán és
Bokhara összes álmai beléjük szőve, van olyik Abdul Hamid
háreméből is, mert azt mindenki tudja, hogy az ujtörökök föloszlatták
Abdul Hamid háztartását, ezerkétszáz nőt elkoboztak tőle, csak
háromszázhatvanötöt hagytak meg neki, s az ezerkétszáz nő
mindegyikéhez nemcsak egy-egy Arden-Eunoch, hanem legalább
két-két legfinomabb és mérsékelt áru perzsaszőnyeg is tartozott. És
hová kerültek volna el ezek, ha nem éppen a Teleky-térre, ahol a
nagyérdemü közönségnek legjutányosabban rendelkezésére
állanak? Ott vannak a szőnyegek és a pesti konojszerek (franciául:
connaisseurs) boldogan legeltetik képzeletüket a szultáni
czirádákon, amiket cirádéknak látnak, mert olvasták a lapban, hogy
a szultán irádékat szokott kibocsátani. Valószinüleg szőnyegekre irta
őket; mit lehet tudni ezekről a bolond keletiekről; akik ugyis annyira
bele vannak keveredve a butorismébe, hogy magukat ottománoknak
nevezik, ami nem kanapét és nem sonkás-zsemlyét, hanem
muzulmánt jelent, mig ellenben a diván nem sezlóng náluk, hanem
kabinet.
Igy áll a derék középosztály a régiségekkel; ellentétben a nép
alacsonyabb rétegeivel, amely szintén kijár ugyan a Teleky-térre, de
kizárólag uj dolgok beszerzése miatt. Sirassam-e a nép
megromlottabb erkölcseit is? Nem keresik már az uraságoktól
levetettet, mert nem érzik meg benne a levetettség urasságát. A nép
zordon és poézistalan lett, s nem kell neki az emlék, ami egy-egy
mellényhez füződik. A nép otromba. Ó, ha lehetséges volna, hogy
hazánk élő nagyjainak kimustrált ruhái megjelenjenek e téren! A
kitünő középosztály hogy özönlenék még jobban végig az uccámon.
Ha bizonyos volna benne az ember, hogy magára veheti Batthyányi
Lajos gróf nadrágját, Károlyi Mihály gróf mellényét és Lánczy Leó
kabátját! Mily felemelő érzések viharzanának át az összes kebleken,
amiken eddig csak az unalom számuma hordta végig a homokot! De
ez még nem jutott eszébe az üzletembernek, s igy mindaz a
kegyelet, amely a senkiket a valakihez füzi, kamatozatlanul hever.
Ennek nem volna szabad igy lennie. Valamit kellene csinálni a
régiség-vágy csillapitására. S mindenekelőtt be kellene csukni a
Nemzeti Muzeumot, amelyben igazi régiségek vannak. Kit
érdekelnek azok a holmik, amik üvegszekrény mögött állnak s amik
nem az enyimek? Kit érdekel Hunyadi János páncélja, ha nem
veheti magára, hogy délután a kávéházba menjen vele s ott az
érckebel mögé önthesse pikkolóját? Kezd kinőni a történelmi
érzékünk, vigyázzunk, mikor borbélyhoz megyünk, le ne borotválja
rólunk.

ÉS MOST VILÁGVÁROS?

Ezerkilencszáztizenkettő novemberét gyorsan beleirták Budapest

aranykönyvébe, feltéve, hogy ez az aranykönyv megvan; mert e
hónap néhány hete csakugyan a világforgalomba vitte bele a város
nevét. Véletlenül ugyanis éppen akkor támadt külpolitikai
bonyodalom, amikor udvar és delegáció külügyminiszterestül
Budapesten voltak. A táviratok tehát innen mentek szét és ide
özönlöttek a nagykövetek, hogy tanácskozzanak. Hát persze hogy
ez a város nincs berendezve ilyen nagyurak fogadására. Jobban
mondva: fogadni még csak tudná őket, ha szónoklatokról és
fehérruhás szüzekről volna szó. Mert szónokok, azok vannak itt;
valaki elhitette velünk, hogy mink szónoki nemzet vagyunk. De én
elárulom ezen a helyen, hogy huszonkilenc éves vagyok, de
egyetlen épkézláb magyar szónoklatot nem hallottam még, sem
országgyülési teremben, sem fehér asztal mellett, sem az Isten
szabad ege alatt, szóval sehol, ahol az emberek szónoklatra szokták
kitátani a szájukat. Ellenben igenis hallottam beszélni hires magyar
szónokokat, és mindig elcsudálkoztam rajta, hogyan mernek olyan
hangosan annyi semmit, kicsavart ostobaságot, szamárfülü
közhelyet hallgatóik fülébe danolni. Ha öt évben egyszer egy magyar
szónok nagyvégre kimond egy olyan tőmondatot, amelynek igazán
van értelme, ha nem is egetverő, de csak jól hétköznapi, abból a
tőmondatból azonnal szálló-ige lesz. Mivelhogy nem vagyunk
hozzászokva ahhoz, hogy szónokaink emberi hangon becsületes
mondatokat mondjanak. Ennyit a szónokokról, semmit a fehérruhás
szüzekről. S vissza Budapesthez, amelyről azt voltam bátor
mondani, hogy szónokkal és szüzzel még csak tudta volna fogadni
az excellenciás nagyköveteket, de már egy jó hotelszobát nem tudott
a rendelkezésükre bocsátani, sőt egy olyan restaurant-t is alig, ahol
cigányzene bele ne cincogott volna, mikor ők Prohászka ur bőréről,
tehát közvetve az én bőrömről is tárgyaltak. Bizony a cigány huzta
és Hilmi pasának nemcsak azt kellett elszenvednie, hogy a bolgárok
nagyon megverték az ő népét, hanem azt is, hogy a cigány mindjárt
a lüle-burgaszi ütközet s a Hajdinárom-dinárom cimü csatadal
elhegedülése után ötven korona hadisarcot vessen ki rája. Azt
mondták, hogy az agg pasának reszketett a szakálla, de aztán
megemberelte magát és bozontos szemöldökének rebbenése nélkül
adta át a sarcot a putriban füstölt nyirettyüs kéznek. S aztán
elgondolta magában, hogy előbb-utóbb ezt a várost is elfoglalják a
bolgárok. Talán a Hilmi pasa esete miatt lett aztán az, hogy a
nagykövetek világforgalmát rendőri felügyelet alá helyezték. Hiteles
ugyanis, hogy a világbékéről folyó tárgyalások egy előkelő étterem
vacsora-asztala mellett történtek. S nehogy a nagyhatalmak
teljhatalmu megbizottainak egyenest Klió számára kimondott
mondataiba a cigány beletányérozzon, minden nagykövetre tizenkét,
minden követségi titkárra hat detektiv jutott. Egy-egy dragomán
mellé (azt hiszem ilyenek is voltak) mindössze két detektivet
rendeltek ki. S ha ön éppen abban az étteremben akart vacsorázni s
nemzeti szokás szerint hangosan szürcsölte a levest és harsányan
csemcsegte a hust, akkor két detektiv az ön asztalához lépett és azt
mondta:
– Pszt!
S akkor ön megkérdezte, hogy miért ne etnográfiázhasson a
levessel és a hussal, s a detektivek némán az excellenciák asztala
felé mutattak. Már most én ebből az egész demarsból nem azt
helytelenitem, hogy az embereket enni akarták megtanitani, hanem
azt, hogy detektivekkel akarták megtanitani őket. A szürcsölési és
csemcsegési tilalmat én egyszerüen a falakra szegeltetném, még a
delegációs ebédeknél is, – azt hiszem ott is nagy szükség volna
rájuk, – de a detektivet abszolute mellőzném. Ha én világváros
volnék. De persze nem vagyok az. S ha a kenyérgyár még négy
darab Bárczy Istvánt süt is számunkra, amire, ugy hallom, már
intézkedések is történtek.
 Hiába! Minket még az udvartartás és a külpolitika sem tesz
világvárossá, s én jobban is szeretem, ha nincs itt az udvar és ha a
nagykövetek sem jönnek ide, mert abban a pillanatban még
kétségbeejtőbben derül ki a mi vidékiességünk. Cigánytányér és
detektivek. Ez az, amit mi nyujtani tudunk magunknak és
mindenkinek, aki eljön hozzánk. Ez pedig kevés. Vagy ahogy
veszszük: ez sok. Nekem sok, és más pesti ezer embernek is sok. A
cigánytányér miatt lemondunk a nyilvános étteremről, a detektiv
miatt abbanhagyjuk az utcán való járást és a Bárczy István miatt
nem avatkozunk bele a saját városunk politikájába. Jó volna, ha
beleavatkoznánk, akkor tán nem detektivek garniroznának minden
olyan eseményt, amely egy igazi világváros számára természetes
lenne, de nekünk nem az, s talán nem tányérozna a cigány a balkáni
háboruval kapcsolatban. Azonban jobb, ha belenyugszunk ebbe,
mert attól lehet tartani, hogy Budapestet, a világvárost, mégis
megcsinálják s akkor a maguk képére csinálják meg. A képüktől, a
maitól is, irtózom, s ha Budapestet nem lehet más módon elképzelni,
csak az ő képük képére, akkor kivándorlok. Valahová, ahol a
detektivek nem tányéroznak, a tányérok nem cigánykodnak s a
városi választás hangjai nem hasonlitanak olyan megtévesztően a
röfögéshez.

Ó, IDŐ!

Mikor a lakásomból elindulok, sohasem tudom pontosan, hogy

mennyi az idő. Nem is tudhatom, mert az órám nem jár. Elfelejtem
felhuzni és pedig következetesen felejtem el. Ugyanilyen
következetességgel már eszembe is juthatna, hogy az órát fel kell
huzni, mert ha nem huzom fel, akkor megáll. Mégsem huzom fel és
mégis megáll, s mikor észreveszem, akkor csak ugy, találomra,
megigazitom.
Tévedés nem történhetik nagyobb: egy negyedórányinál. A
pusztán lakó ember a nap járása után igazgatja az óráját, városi
ember is nagyon jól el tud igazodni. Nem a reggeli, déli, meg
délutáni gyártülkölésekre gondolok, hanem azokon kivül az egyéb
időmutató jelekre. Ha az ember figyel a rikkancsokra, megtudja,
hogy körülbelül hány óra van, azokból a cimekből, amiket kiabálnak.
És ha lenéz az uccára, a forgalom mennyiségéből is tájékozódni tud.
Itt az én környékemen például tiz órakor este egészen más a
forgalom, mint tizenegykor, pedig, idekint, mindakettő éjszakai
órának számit.
Szóval, meg tudom igazitani az órámat, de mikor a Nyugatihoz
érek, mindig felnézek a pályaudvar homlokzatára, hogy az időt
ellenőrizzem. (Erről az jut eszembe, hogy a Keleti pályaudvaron levő
óra, amely pedig messze ellátszik, mert a Keleti nincs annyira
beépitve házak közé, mint Budapest többi középületei, este milyen
gyatrán van megvilágitva. Az ember rohan, hogy elérje az esti fiumei
gyorsat, s mikor kiér a sarokra, ahonnan már az órát látja, örül, hogy
mingyárt megtudja, vajjon lekésett-e. Dehogy tudja meg. Az óra
ciferplattja mögött isten tudja mi ég, legföljebb, ha néhány puszta
gázláng, ámbár attól félek, hogy csak petróleum, semmiesetre se
olyan valami, ami világitana. Csak az épülettől harminc lépésre látja
az ember az időt. Pedig ott, az óralap mögött, igen erős
fényforrásoknak kellene lenniük, mert ha már ki van világitva az az
óra, hát lássék is, hogy mennyi idő van rajta. És ne harminc lépésre
lássék, mert akkor már hiába szaladok. A harminc lépést megtéve,
kiderül, hogy ugyis lekéstem. De ez csak ugy mellékesen jutott
eszembe. A Nyugati órája sincs jobban kivilágitva, dehogy van,
ellenben ez az óra ugyis láthatatlan mindenünnen, hát nem is fontos
a kivilágitása.)
Vagyis föltekintek a Nyugati órájára és megállapitom rajta, hogy a
középeurópai idő, amely szerint a vasut jár, például 10 óra és öt
perc. Ez megnyugtat. Jó tudni, hogy hányat ütött az óra. Odébb
megyek, kicsit boldogan. De, a körülmények sajátságos véletlene
folytán, azonnal elérek egy városi órához, a Podmaniczky-ucca
sarkán. Arra is fölnézek, ha már bennevagyok az idő tudományos
megfigyelésében. Hát mit látnak szemeim? Azt látják szemeim, hogy
a városi óra, amire rá is van irva, hogy a középeurópai időt mutatja,
tehát nem a speciálisan budapesti időt, a városi óra, hihetetlen, de
mindig másnak mutatja a középeurópai időt, mint a Nyugati órája.