Leibniz’s naturalized philosophy of

mind First Edition. Edition Jorgensen

Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/leibnizs-naturalized-philosophy-of-mind-first-edition-e
dition-jorgensen/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Perception: First Form of Mind Burge

https://ebookmass.com/product/perception-first-form-of-mind-
burge/

Contemporary Debates in Philosophy of Mind 2nd edition

Edition Jonathan Cohen

https://ebookmass.com/product/contemporary-debates-in-philosophy-
of-mind-2nd-edition-edition-jonathan-cohen/

Feminist Philosophy of Mind Keya Maitra (Editor)

https://ebookmass.com/product/feminist-philosophy-of-mind-keya-
maitra-editor/

Perception: First Form of Mind Tyler Burge

https://ebookmass.com/product/perception-first-form-of-mind-
tyler-burge/
Perception: First Form of Mind Tyler Burge

https://ebookmass.com/product/perception-first-form-of-mind-
tyler-burge-2/

Pieces of Mind: The Proper Domain of Psychological

Predicates First Edition. Edition Carrie Figdor

https://ebookmass.com/product/pieces-of-mind-the-proper-domain-
of-psychological-predicates-first-edition-edition-carrie-figdor/

Oxford Studies in Philosophy of Mind, Volume 1 Uriah

Kriegel

https://ebookmass.com/product/oxford-studies-in-philosophy-of-
mind-volume-1-uriah-kriegel/

Oxford Studies in Philosophy of Mind Volume 3 Uriah

Kriegel

https://ebookmass.com/product/oxford-studies-in-philosophy-of-
mind-volume-3-uriah-kriegel/

Tibetan Buddhist Philosophy of Mind and Nature Douglas

S. Duckworth

https://ebookmass.com/product/tibetan-buddhist-philosophy-of-
mind-and-nature-douglas-s-duckworth/
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

Leibniz’s Naturalized Philosophy of Mind

OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

Leibniz’s Naturalized
Philosophy of Mind

Larry M. Jorgensen

1
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

3
Great Clarendon Street, Oxford, OX2 6DP,
United Kingdom
Oxford University Press is a department of the University of Oxford.
It furthers the University’s objective of excellence in research, scholarship,
and education by publishing worldwide. Oxford is a registered trade mark of
Oxford University Press in the UK and in certain other countries
© Larry M. Jorgensen 2019
The moral rights of the author have been asserted
First Edition published in 2019
Impression: 1
All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in
a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means, without the
prior permission in writing of Oxford University Press, or as expressly permitted
by law, by licence or under terms agreed with the appropriate reprographics
rights organization. Enquiries concerning reproduction outside the scope of the
above should be sent to the Rights Department, Oxford University Press, at the
address above
You must not circulate this work in any other form
and you must impose this same condition on any acquirer
Published in the United States of America by Oxford University Press
198 Madison Avenue, New York, NY 10016, United States of America
British Library Cataloguing in Publication Data
Data available
Library of Congress Control Number: 2018965179
ISBN 978–0–19–871458–3
Printed and bound by
CPI Group (UK) Ltd, Croydon, CR0 4YY
Links to third party websites are provided by Oxford in good faith and
for information only. Oxford disclaims any responsibility for the materials
contained in any third party website referenced in this work.
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

For Lillian and Evan

OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

Contents

Acknowledgments ix
List of Abbreviations xi

Introduction 1

Part I. Leibniz’s Naturalizing Project

1. Nature and Natures 11
2. Naturalizing Constraints: Equipollence and Continuity 32
3. The Intelligibility of Nature 56

Part II. The Metaphysical Basis of Minds

4. Substance and Force 89
5. Living Mirrors: Expression and Perception 101
6. Perceptual Distinctness and Mental Activity 120

Part III. Mind in the Natural Order

7. Perception, Consciousness, and Continuity 145
8. Looking Back: Memory and Consciousness 172
9. Looking Forward: Appetite and Desire 201

Part IV. The Prerogative of Minds

10. Rational Beings and Animal Souls 225
11. Moral Identity and the Appearance of the Self 244
12. Self-Reflection, Perception, and Conceptual Thought 259
Conclusion—Nature and Grace: Striking a Leibnizian Harmony 283

Bibliography 291
Index 301
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

Acknowledgments

Karl Barth’s commentary on the book of Romans opens with an acknowledgement

that the book was written against the background of the echoing of guns and
entrenched warfare.¹ This historical moment gave Barth’s work a spirit of urgency,
a sense that theologians needed to read carefully once again and with fresh eyes one
of the foundational works of their discipline. As he said in the preface to the first
edition, “The understanding of history is an uninterrupted conversation between the
wisdom of yesterday and the wisdom of tomorrow.”² I would have liked to produce a
similar sort of book. The sounds of war have been ricocheting in the background of
this book as well—starting when my second year of graduate studies was interrupted
by the 9/11 attacks and ending now with two consecutive summers in the United
States where a sanctuary was violated by mass murder (the Emmanuel AME Church
in Charleston, South Carolina, on June 17, 2015, and the Pulse nightclub in Orlando,
Florida, almost exactly one year later on June 12, 2016), and in mediating years
between 2001 and today, there has been continuous conflict around the world and,
more recently, a major refugee crisis.
This book is an academic book on Leibniz’s philosophy of mind, not directly
connected with the tragic scene I have just mentioned. And yet, I do think that we
often need to look back before we are prepared to move forward. Leibniz was writing
in the midst of a religiously and politically fractured Europe. And his philosophy of
mind is a piece of a much larger vision of the life of a mind oriented towards justice.
While Leibniz’s optimism has met with caricature and derision, he sought to give it a
deep metaphysical grounding, some of which will come out in the course of this book.
Leibniz’s double vision—of a regular and intelligible natural order, which would allow
for scientific and technological progress, and of a value-rich natural order, which
would allow for actions motivated by justice and love here and now—grounded a hope
for reconciliation and peace in Europe. And while I have no fantasies that an academic
book in the history of philosophy will do the same for our fractured world, it is
animated by a similar vision for serious work motivated by the genuine interest,
thoughtfulness, and respect that is a pre-requisite for any real change.
In this, I have been deeply shaped by my relationships with colleagues and
advisors. Michael Della Rocca, Robert Merrihew Adams, and Alison Simmons made
opportunities for long conversations that deepened my thinking on Leibniz in innu-
merable ways. Samuel Newlands, Mark Kulstad, Martha Bolton, Julia Jorati, Jeffrey
MacDonough, Andrew Chignell, Donald Rutherford, Daniel Garber, Christian Barth,
Gregory Brown, Paul Lodge, Maria Rosa Antognazza, Marleen Rozemond, and Markku
Roinila have all enriched my work. Peter Momtchiloff at Oxford University Press
deserves particular thanks for his help in getting this project to completion.

¹ Karl Barth, The Epistle to the Romans, trans. Edwyn C. Hoskyns (London: Oxford University Press,
1933), v. The first edition was printed in 1918.
² Ibid., 1.
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

x 

I emphasize to my students the need for a strong community of philosophers, and this is
my community.
But my community extends much wider than this. I presented portions of this work
at the X Leibniz Congress in Hannover, Germany; the Second Arctic Circle Seminar in
Early Modern Philosophy in Finland; the “Force Forschung: Modern Philosophical
Conceptions of Force” at Cornell University; the Second and Sixth Biennial Margaret
Dauler Wilson Conferences at UCSD and Dartmouth; the Scottish Seminar in
Early Modern Philosophy in Aberdeen, Scotland; “Early Modern Conceptions of
Consciousness” at Humboldt University, Berlin; the Midwest Seminar in Early Mod-
ern Philosophy at Marquette University; the First Annual Leibniz Society Conference
at Rice University; the Houston Early Modern Group; and the Central Canada Seminar
for the Study of Early Modern Philosophy at the University of Guelph. I am grateful for
the many conversations I had with participants at each of these conferences.
I would like to acknowledge the Department of Philosophy and the administration
of Skidmore College and an NEH Summer Grant for support of this project. The
writing groups at Skidmore College were an invaluable source of encouragement.
Colleagues and students at Skidmore College and Valparaiso University and friends
in Saratoga Springs have been endlessly supportive of my work, and I find it a real
boon to work and live amongst these amazing and wonderful people.
At a more fundamental level, this book took shape around a rich and complicated
life with my family. For Lillian, this book has taken shape around cooperative full-
time childcare, a brief life in London, and concerts ranging from chamber ensembles
to Imagine Dragons. From the beginning of this project—naming a neighborhood cat
“Light Miss” (after Leibniz)—until today, Lily has become a fellow traveler out of The
Cave, full of insight and a passion for justice. For Evan, this book took shape around
trampolines and ADK fire towers. He is the only kid I know who is enticed into
drinking his milk by Zeno’s paradox. Through his unending curiosity and question-
ing, Evan has shown the polymath drive that Leibniz himself had: science, philoso-
phy, math, history, theology, and literature all have a space in Evan’s head (and often
in unexpected ways!). And, finally, Caitlin’s encouragement and grace infuse this
book with meaning. She has been my full partner in exploring with wonder the life of
the mind, and we are together building something that we merely glimpsed twenty
years ago. She is our local superhero (seriously!), and she persists.
* * *
Portions of this book have been published previously, although most of the work has
been revised and reworked for this volume. A part of chapter 2 overlaps with “By
Leaps and Bounds: Leibniz on Transcreation, Motion, and the Generation of Minds,”
The Leibniz Review 23 (2013): 73–98. Chapters 3 and 7 make use of material from
“The Principle of Continuity and Leibniz’s Theory of Consciousness,” Journal of the
History of Philosophy 47 (2009): 223–48. Chapters 5 and 6 make use of material from
“Leibniz on Perceptual Distinctness, Activity, and Sensation,” Journal of the History
of Philosophy 53 (2015): 49–77. Chapters 8 and 9 revisit material from “Leibniz on
Memory and Consciousness,” British Journal for the History of Philosophy 19 (2011):
887–916 and “Mind the Gap: Reflection and Consciousness in Leibniz,” Studia
Leibnitiana 43 (2011): 179–95. The conclusion draws in part from “Consciousness
in Western Philosophy” in The Routledge Handbook of Consciousness, ed. Rocco
Gennaro (New York: Routledge, 2018), 24–37.
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

List of Abbreviations

Abbreviations for Editions of Leibniz’s Works:

A Sämtliche Schriften und Briefe (Darmstadt and Berlin: Berlin Academy,
1923–).
AG Philosophical Essays, trans. Roger Ariew and Daniel Garber (Indian-
apolis, IN: Hackett, 1989).
Arthur The Labyrinth of the Continuum: Writings on the Continuum Problem,
1672–1686, trans. Richard T.W. Arthur (New Haven, CT: Yale University
Press, 2001).
C Opuscules et Fragments Inédits de Leibniz, ed. Louis Couturat
(Hildesheim: Georg Olms, 1966).
Child The Early Mathematical Manuscripts of Leibniz; translated from the
Latin texts published by Carl Immanuel Gerhardt with critical and
historical notes, trans. J.M. Child (Chicago; London: The Open Court
Publishing Company, 1920).
CP Confessio Philosophi: Papers Concerning the Problem of Evil,
1671–1678, ed. and trans. Robert C. Sleigh, Jr. (New Haven, CT: Yale
University Press, 2005).
DM Discourse on Metaphysics, A 6.4.1529–88/L 303–30.
DSR De Summa Rerum: Metaphysical Papers, 1675–1676, trans.
G.H.R. Parkinson (New Haven, CT: Yale University Press, 1992).
Dutens Opera Omnia, ed. L. Dutens, 6 vols. (Geneva: Fratres de Tournes, 1768).
G Die Philosophischen Schriften, ed. C.I. Gerhardt, 7 vols. (Leipzig:
Lorentz, 1879).
GM Leibnizens Mathematische Schriften, ed. C.I. Gerhardt, 7 vols. (Berlin:
A. Asher, 1849–63).
Grua Textes Inédits, ed. by Gaston Grua (Paris: Presses Universitaires de
France, 1948).
L Philosophical Papers and Letters, trans. Leroy E. Loemker, 2nd ed.
(Dordrecht: D. Reidel, 1970).
LA The Leibniz–Arnauld Correspondence, trans. H.T. Mason (Manchester:
Manchester University Press, 1967).
LC The Leibniz–Clarke Correspondence, ed. H.G. Alexander (Manchester:
Manchester University Press, 1956), cited by author, letter number,
and section number. The correspondence can also be found in
G 7.352–420.
Langley New Essays Concerning Human Understanding, trans. A.G. Langley,
2nd ed. (New York: Macmillan, 1896).
Lodge The Leibniz–De Volder Correspondence, trans. Paul Lodge (New
Haven, CT: Yale University Press, 2013).
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

xii   

LR The Leibniz–Des Bosses Correspondence, trans. Brandon C. Look and

Donald Rutherford (New Haven, CT: Yale University Press, 2007).
M Monadology, G 6.607–23/L 643–53.
MP Leibniz: Philosophical Writings, trans. Mary Morris and
G.H.R. Parkinson (London: Dent, 1973).
NE New Essays on Human Understanding, trans. Peter Remnant and
Jonathan Francis Bennett (Cambridge: Cambridge University Press,
1996).
NS Leibniz’s ‘New System’ and Associated Contemporary Texts, trans.
Roger S. Woolhouse and Richard Francks (New York: Oxford
University Press, 1997).
PG “Extrait d’une Lettre de M.L. sur un Principe Général, Utile à l’Ex-
plication des Loix de la Nature, par loa Consideration de la Sagesse
Divine; pour Servir de Réplique à la Réponse du R.P.M.,”Nouvelles de
la Republique des Lettres (1687); also included in G 3.51–5/L 351–4.
PNG Principles of Nature and Grace, G 6.598–606/L 636–42.
Riley Political Writings, trans. and ed. by Patrick Riley (Cambridge:
Cambridge University Press, 1988).
RML Malebranche et Leibniz: Relations Personelles, ed. André Robinet
(Paris: J. Vrin, 1955).
Shorter The Shorter Leibniz Texts, trans. Lloyd Strickland (London:
Continuum, 2006).
T Theodicy, trans. E.M. Huggard (LaSalle, IL: Open Court, 1985).
Wiener Leibniz: Selections, trans. Philip P. Wiener (New York: Charles
Scribner’s Sons, 1951).
WF Philosophical Texts, ed. and trans. by R.S. Woolhouse and Richard
Francks (Oxford: Oxford University Press, 1998).

Abbreviations for the Works of Other Seventeenth-Century Figures:

AT René Descartes, Oeuvres de Descartes, ed. C. Adam and P. Tannery,
11 vols. (Paris: J. Vrin, 1973).
CSM René Descartes, The Philosophical Writings of Descartes, trans. John
Cottingham, et al., 3 vols. (Cambridge: Cambridge University Press,
1984).
Search Nicolas Malebranche, The Search after Truth, trans. Thomas
M. Lennon and Paul J. Olscamp (Cambridge: Cambridge University
Press, 1997).
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

Introduction

The moderns have cut the Gordian knot with Alexander’s sword, and have
introduced miracles into a natural thing, like gods in the theatre at the denoue-
ment of an opera.¹
My aim was to explain naturally what they explain by perpetual miracles.²

The celebrated American author Willa Cather (1873–1947) writes in a letter to a

close friend:
It has been very dry down here, and every one has been talking about rain. Mamma told Elsie
that God made the rain. Yesterday Mr. McNitt had his two lawn sprinklers going for the first
time this year. Elsie came running in screaming, “O Willie! come quick and see, there are two
little Gods out in McNitt’s yard just raining away like everything.”³
Elsie made a mistake that Gottfried Wilhelm Leibniz (1646–1716) thinks is easy to
make. In DM §8, Leibniz says that “it is rather difficult to distinguish the actions of
God from those of creatures; for some believe that God does everything, while
others imagine that he merely conserves the force he has given to creatures.”⁴ And
yet, there is something quite right about Elsie’s claim, since, as Leibniz goes on to
say, the nature of minds is “so noble that it brings them as near to divinity as it is
possible for simple creatures”⁵ and, elsewhere, that “each mind [is] like a little divinity
in its own realm.”⁶
The key to understanding Leibniz’s position, and the mistake of Elsie, is to see that
the expression of the divine is fully grounded in the natural properties of the mind.
Leibniz’s theology generates naturalizing constraints that lead him to a fully natural
theory of mind, where individuals are genuine agents in their own right. Leibniz
sought to show that the actions of creatures can be distinguished from those of God,
carving out a middle ground between Spinoza, for whom all creatures are merely
finite modes of God, and Malebranche, for whom God operates as the sole genuine
cause. Leibniz argues instead that there are individual, causally efficacious substances,

¹ G 3.346/NS 223. ² G 6.595/NS 250.

³ Letter from Willa Cather to Mariel Gere, June 1, 1893 (Willa Cather, The Selected Letters of Willa
Cather (New York: Alfred A. Knopf, 2013), 18).
⁴ DM §8. ⁵ DM §36.
⁶ M §83. For more references to passages in which Leibniz describes minds as little gods, see Gregory
Brown, “Leibniz’s Moral Philosophy,” in The Cambridge Companion to Leibniz, ed. Nicholas Jolley
(Cambridge: Cambridge University Press, 1995), 427.
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

 ’    

even as these minds provide an image of the divine. As stated in the epigraph, what
the others sought to explain by means of an appeal to the divine, Leibniz sought to
explain in a natural way.
The main argument of this book is easy to state: Leibniz offers a fully natural theory
of mind. In today’s philosophical climate, in which much effort has been put into
discovering a naturalized theory of mind, Leibniz’s efforts to reach a similar goal
300 years earlier will provide a critical stance from which we can assess our own
theories. But while the goals might be similar, the content of Leibniz’s theory
significantly diverges from the majority of today’s theories. Many philosophers
today are working towards an account of mind in fully physical terms. In contrast,
the most fundamental elements of Leibniz’s mature theory of mind are indivisible,
unextended substances, which he terms monads to identify them as the true unities of
nature. Despite this stark difference in the basic elements of the system, or perhaps
because of it, Leibniz provides us with a valuable alternative and a possible way
forward amidst otherwise intractable debates. Indeed, it is helpful in at least this
sense: it allows us to distinguish a broad naturalizing project from the more narrowly
conceived physicalist project.
Of course, I recognize that the term “naturalism” is deeply disputed. Leibniz
himself used the term “naturalism” in a negative sense, although, at the same time,
he described his theory as “more natural” than the competitors. Given that, I think
there is something important captured in viewing Leibniz’s theory as a naturalized
theory of mind. Although the term “naturalism” is a slippery one even today, it is
widely regarded as a desirable goal. But it remains unclear just what the goal is.
One way to state the goal of contemporary theorists is this: a naturalized theory
will be one that has no irresolvable “mysteries”—mysteries like those presented by
phenomenal consciousness (i.e., the qualitative aspect of our experience), which
David Chalmers has famously called a “hard problem” because it is fundamentally
mysterious and it is unclear how to resolve the mystery.⁷ Thomas Nagel thinks the
mysteries will remain until we have retooled our conceptual framework.⁸ But natur-
alists of many stripes offer theories that purport to explain consciousness, removing
the mysteries. As Fred Dretske has put it, a naturalized theory may not “remove
all the mysteries [but] it removes enough of them . . . to justify putting one’s money
on the nose of this philosophical horse.”⁹
So, one way to recognize a naturalized theory is that it provides plausible or
satisfactory explanations of all mental states and events in a way that is intelligible
to human beings. Naturalism is about discharging explanatory demands. In this,
Leibniz was extraordinarily prescient, defending an account of the mind that pro-
vides fully natural explanations for mental states and events and providing an
explanatory framework that removes any residual mysteries, or at least “enough of
them,” to echo Dretske.

⁷ David J. Chalmers, “Consciousness and its Place in Nature,” in Philosophy of Mind: Classical and
Contemporary Readings, ed. David J. Chalmers (Oxford: Oxford University Press, 2002).
⁸ Thomas Nagel, “Conceiving the Impossible and the Mind–Body Problem,” Philosophy 73 (1998).
⁹ Fred Dretske, Naturalizing the Mind (Cambridge, MA: MIT Press, 1997), xiii.
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

 

There is also a way in which the historical context of Leibniz’s theory reflects our
own situation. In the seventeenth century, the Scientific Revolution was well under-
way, and numerous previously arcane aspects of nature were being explained in
increasingly mechanical terms. But at the same time there were persistent questions
about how far these mechanical explanations could extend. Some, like Descartes,
limited mechanical explanations to bodies—minds were excluded from that sort of
explanation. Others, like Hobbes, were fully prepared to incorporate minds into the
material machine, causing some anxiety among philosophers and theologians that
important moral and theological categories would be eliminated. Leibniz’s response to
this situation was to carve out a middle ground: minds are fully a part of the natural
system, but they are not merely material machines. His naturalism is one that, he
plausibly thought, is consistent with central moral and theological positions. While this
might be seen as an important historical consequence, it also provides a framework for
evaluating for ourselves how naturalized theories might cohere with moral and reli-
gious philosophical views. This is an issue that has captured popular attention even
today—Leibniz stood at the nexus of many of the important debates then and now.
Additionally, liberal societies have long been committed to the natural sciences
and to religious pluralism. It is a source of much grief that these two positions are
now regarded, by people on both sides, as incompatible. The incompatibility is
having bad effects on our ability to live together in community, to talk civilly, and
to make progress in both science and theology. And so a Leibnizian harmony
between nature and the domain of faith is not merely theoretical.
This book is an effort to see how the Leibnizian harmony holds up from the
perspective of his philosophy of mind. Granted, many of the details of Leibniz’s
philosophy of mind would need to be updated in order to make it a plausible
candidate theory of mind in today’s discussions, a task I don’t intend to do in this
volume, but the overall metaphysic is one that might cast some light on our own
thinking. Indeed, as I have worked through Leibniz’s system, I have seen some ways
in which I might depart from what he has presented (not all of which are noted in this
volume), but this benefit of vision comes only through the hard work of seeing things
through his eyes for a bit.
Of course, by identifying a broader motivation for this project in the introduction,
I open myself to various charges: of taking Leibniz’s metaphysics out of its historical
context, of anachronism, or of pressing Leibniz into my own mold. But, for me, this
intersection of currents—those that motivate Leibniz’s thinking and those that
motivate our own thinking—animates the project all the more. And I suspect that
Leibniz would have welcomed the project. Remember that Leibniz is known for
continuously revisiting key conclusions, trying out new avenues of thought and
revising his thinking in light of the evidence. And it is clear that Leibniz never did
finish his project. And so, even a statement of Leibniz’s views will be of a dynamic
position, one that was still responding to the worries of his time and the challenges of
his own thinking. This dynamics of thought makes Leibniz difficult to interpret, but it
also gives us a picture of a highly intelligent person wrestling with difficult issues, and
it invites us to do the same.
Narrowing in from this broader set of issues, the more specific argument of this
book is that Leibniz’s philosophy of mind meets the standards of what he would
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

 ’    

regard as a fully natural theory. Leibniz’s commitment to naturalism is clear. In the

New Essays, Leibniz says that:
Whenever we find some quality in a subject, we ought to believe that if we understood the
nature of both the subject and the quality we would conceive how the quality could arise from it.
So within the order of nature (miracles apart) it is not at God’s arbitrary discretion to attach this
or that quality haphazardly to substances. He will never give them any which are not natural to
them, that is, which cannot arise from their nature as explicable modifications.¹⁰
This is a broad claim about methodology in natural philosophy. As we will see, and as
is evident here, Leibniz’s theological commitments yield a thoroughgoing naturaliz-
ing methodology: the properties of an object are explicable in term of the object’s
nature. If we cannot conceive how this could be in any given case, then we have not
yet arrived at the natural explanation. Of course, Leibniz qualifies this claim, allowing
for the possibility of miracles, but as I will argue while Leibniz clearly leaves open this
possibility, on my view the possibility is only very rarely realized. And so Leibniz
concludes this passage:
This distinction between what is natural and explicable and what is miraculous and inexplic-
able removes all the difficulties. To reject it would be to uphold something worse than occult
qualities, and thereby to renounce philosophy and reason, giving refuge to ignorance and
laziness by means of an irrational system.¹¹
These are strong words, which reveal the depth to which Leibniz’s naturalizing
commitments reach. And I will argue that he pursued his philosophy of mind with
this methodology in hand.
If we keep this commitment to a naturalizing project in mind, then we will find in
Leibniz a rich and interesting philosophy of mind. But there are other aspects of
Leibniz’s theory of mind that we will need to emphasize as well. Leibniz was not alone
in arguing for what we today might call a naturalized theory of mind. Plausibly,
Hobbes, Spinoza, and Hume could be seen as engaged in this sort of a project as well.
So, it is not merely that Leibniz’s theory of mind is a natural theory that distinguishes
his theory from the others. There are two other important aspects of Leibniz’s theory
of mind that will be emphasized in this volume. First, Leibniz’s theory of mind
preserves a plurality of genuinely individual substances that are themselves causally
active. That is, the activity of individual substances provides the basic component of
Leibniz’s theory. Second, Leibniz’s theory of mind is a fully representational theory
of mind. Each state of a mental substance provides information on the world around
it, from its own point of view.
The most basic elements of Leibniz’s mature philosophy are simple substances,
which, by their very nature, are representational and active. Thus, we have an early
expression of a dynamic and representationalist philosophy of mind. But, as I have
said, even though his is a naturalized philosophy of mind, he is not a materialist. The
basic elements of nature have these same properties—they are mind-like substances
that, at their essence, are representational and active. And so Leibniz’s philosophy of

¹⁰ A 6.6.66/NE 66. ¹¹ Ibid.

 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

 

mind actually lays claim to explaining more than merely higher-order mental
phenomena. It aims to explain much that goes by in minds entirely unnoticed, and
which explains how it could be that the basic elements of nature are non-extended.
No one (to my knowledge) has brought forward these three commitments—the
commitment to a natural theory and the commitments to substances as essentially
active and as representational—in an adequate way. These will be the three pillars
upon which the theory rests.

The Argument of the Book

Of course, we must be cautious about applying our own trendy positions to historical
figures, and the naturalizing claims that I defend in this book might threaten to do
just that. As I have mentioned, Leibniz’s own use of the term naturalism is largely
negative. When Leibniz uses the term “naturalist” (as opposed to “nature” or
“natural”), it is pejorative, typically identifying what we today might call materialists
or fatalists.¹² He does not explicitly use the term “naturalist” or “naturalized” in
reference to his own theory.
Leibniz’s failure to apply the term to his own theory should not be considered
evidence that the term does not apply. Although he does not explicitly call his theory
a naturalized theory, he does call it a natural theory. The use of terms like “natur-
alized” or “naturalism” today is different than it was in the seventeenth century. In
the seventeenth century, the term “natural” was a more appropriate one to use as a
descriptor of one’s theory, without an “-ism” suffix. So, one could talk about a
“natural science,” a “natural theology,” and a “natural theory of mind.”
What does the suffix do, after all? Typically, when discussing a “naturalized”
epistemology today, for example, the suffix suggests that something has been rooted
out and discarded. The epistemology has been sufficiently brought down to the level
of science and none of the speculative residue is left. Given this, it might be
appropriate to describe Leibniz’s project as a “naturalizing” project. Descartes’s and
Malebranche’s theories of mind still have too much residue—they have not been
brought down to earth, as it were. Leibniz’s theory, by his own account, is more
“natural.”¹³ So, I think we can consider Leibniz’s theory a naturalized account when
considered in reference to Cartesian theories.
Even today, the term “naturalized” is opaque, often making sense only once you
know what sort of theory is being picked out as not natural enough. This easily leads
to a game of philosophical leap-frog, in which each theory tries to better the last. I am
hoping that we can turn this game around a bit and look back at some prior moves,
considering one position visited along the way. This historical distance can give us a
kind of critical distance on our own views. But, for obvious reasons, we cannot
assume that everything that Leibniz said about the mind translates without remain-
der into the terms of today’s debates. In order to get the right sort of critical distance,
we need to appreciate just how far the distance is. And that will require that we

¹² See AG 281. ¹³ To Arnauld, October 9, 1687 (G 2.113/LA 145).

OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

 ’    

consider carefully how the use of terms, the historical context, and the systematic
connections within the theory itself might be distinctive in the seventeenth century.
With that in mind, this book will start by considering what, for Leibniz, it means
for a theory to be a natural theory. How does he use the term “nature” and what does
the division between natural and non-natural amount to? What are Leibniz’s criteria
for a natural theory, and why is it that the Cartesian theories do not pass the test?
Once we grasp Leibniz’s own account of a natural theory, Part I of this book, only
then can we consider how (or whether) his own theory of mind is itself fully natural.
This book is in four parts. The first two parts provide the systematic and historical
context for the philosophy of mind that is developed in the second half of the book.
Readers who are primarily interested in Leibniz’s philosophy of mind may discover
that the second half of the book could stand largely on its own. However, the full
defense for the systematic constraints I apply in defense of the interpretation
developed in the second half of the book is presented in the first half of the book,
and so the full picture emerges only with this background in place.
The structure of the book will follow this story line. In Part I, I will outline
Leibniz’s naturalism. Chapter 1 investigates Leibniz’s concept of “nature,” which
focuses on the demand for explanation. Chapters 2 and 3 outline two principles
that Leibniz believes will aid in our discovery of natural explanations: (1) the
principle of continuity, and (2) the principle of the best. Both of these principles,
according to Leibniz, derive from the nature of God’s activity. Since, according to
Leibniz, God does nothing without a reason, this gives us confidence that there is a
reason or explanation available for any given phenomenon. But beyond a mere
promise of explanation, the principle of continuity and the principle of the best
prove to be useful heuristics in discovering natural explanations. Part I shows that
Leibniz has a clear conception of the requirements of a fully natural theory and that
such a theory does not immediately undermine the sharp species distinctions that he
argues for in his theory of mind.
Part II presents the basic structures of Leibniz’s theory of mind—the things that
minds and simpler substances have in common. In this section, I present a new
interpretation of Leibniz’s theories of perception and mental representation, which
provide the most basic building blocks for his theory of mind. While very good work
has been done on Leibniz’s theory of representation, I argue in Part II that interpret-
ers have not given sufficient attention to two other central concepts for Leibniz’s
theory of perception: (a) activity and (b) mediation. Chapters 5 and 6 develop
Leibniz’s theory of substance, with attention to activity and representation respect-
ively. Chapter 7 supplements Leibniz’s accounts of representation and activity with
an account of the mediation of perceptions via the body. An account of perceptual
distinctness requires all three. The benefit of this new interpretation will be to dispel
some of the oddities (or possible inconsistencies) in Leibniz’s use of the concept of
perceptual distinctness. At the end of Part II, the main underlying structures of the
Leibnizian mind will be in place.
In Part III, I present an account of Leibniz’s theory of what one might call an
animal mind, the aspects of perception, sensation, consciousness, appetite, and desire
that humans share in common with other animals. Here I investigate his theories of
consciousness, memory, and appetite, focusing on how Leibniz explains each of these
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 11/2/2019, SPi

 

in fully natural terms. In chapter 7, I argue for a same-order theory of consciousness

grounded in perceptual distinctness against other prominent interpretations of
Leibniz’s theory of consciousness. In chapter 8, I unpack Leibniz’s rich and complex
account of memory, which has important implications for a theory of consciousness
as well as Leibniz’s account of reflection and moral identity. And in chapter 9,
I discuss Leibniz’s theory of appetite and the underlying mental motivations and
resistances that lead to action.
In Part IV, I discuss those aspects of mind that Leibniz thinks are unique to
rational minds. This is the most problematic section from the perspective of a fully
natural theory, since, according to Leibniz, reflection and self-consciousness brings
minds into community with God and gives them a moral identity. There is some
evidence that Leibniz dispenses with the naturalizing constraints at that point, out of
deference to the moral and theological implications. But I argue that even here
Leibniz is prepared to defend a naturalized theory. Departing from many scholars,
I will provide a way of understanding the evidence in light of his natural theory. In
chapter 10, I will dig into some fairly controversial passages (from the perspective of
my argument), where Leibniz seems to concede that the generation of rational minds
would require divine intervention. I provide a way of understanding these passages
in light of Leibniz’s naturalizing commitments that allows him to preserve a natural
distinction between non-rational and rational minds, even as he pragmatically allows
for divine intervention as a way of speaking to his more theologically sensitive
audience. In chapter 11, I discuss what Leibniz describes as the “appearance of the
self,” which gives human beings moral agency. I discuss what the intentional content
of that appearance might be, arguing that there is a complex structure involving a
two-fold representation of the self as both passive and active. Chapter 12 takes up
this suggestion and argues that the two-fold representation of the self grounds
conceptual thought.
Many discussions in philosophy of mind focus on questions of how higher-order
phenomena, such as consciousness, relate to more fundamental aspects of the mind
and brain. Leibniz was one of the first to theorize about the nature of consciousness
in its relation to non-conscious perceptions, and it was consideration of the theor-
etical constraints of a natural theory that led him to this discovery. And he capital-
ized on it in ways that have not yet been fully appreciated. Once his thought is set
against the broader theoretical background, the unusual nature of the system
becomes more intelligible and one can more readily see how it provides a plausible
alternative to contemporary theories.
I want to conclude this introduction with a couple of notes about the scope of my
argument. First, although I have started an argument above that Leibniz’s theory of
mind would be an interesting dialogue partner in today’s discussions, I will not make
the full argument for that conclusion in this volume. What I intend to do here is to
provide a faithful representation of what is going on in Leibniz’s texts, and the further
work of updating it in such a way that it is clear how his view measures up against
today’s positions can come only once we have a clear sense of what he was up to in his
own historical context. I will make a few suggestions in the conclusion about the
direction I think this might take, but it will not be a central concern of the body of
the volume.
Another random document with
no related content on Scribd:
 MÁSODIK KÖNYV.

1.

A kis körútról visszatérve, pár elragadó hetet töltött a két fiú édes
anyja oldalán. Mindegyik érezte, hogy tán megsértette valamivel a
másikat s így felül akarták egymást múlni a szeretetreméltóságban.
Lőrincz annyira ment ebben, hogy még pár estére sikerült néki
udvarát is eltávolítani, úgy, hogy a legszűkebb családi körben
töltöttek el pár boldog estét…
És oly jól esett mindkettőnek ott, így hármasban, a nagy lámpa
körül, a billiárd-szobában, az édes anyai szív melegénél,
elbeszélgetni az utolsó hetekben látott, tapasztalt dolgokról.
Az öreg asszony abbahagyta patience-ait, elhallgatta a két fiú
beszédét, majd maga is hozzá szólott, mindig jósággal, enyhén, nem
ítélve el egyik csudálatos rokonát se, mindeniket mentegetve,
magyarázva kicsinyes hibáik eredetét.
– Látjátok fiúk, ha olyan öregek lesztek, mint a milyen én vagyok,
sok mindent más szemmel fogtok ám látni. Addig majd a szenvedés
megtanít benneteket is az elnézésre. Nevettek a Niki bácsin!… Hej
nékem sok galibát okozott életemben. Már a te atyáddal (szólt
Gáborhoz fordulva) kötendő frigyemet is ellenezte, hát még a
tiéddel… ez az öreg bolond mindig irígykedett a Nifforokra. Ostoba
viszály ez is, a mely két családot tett századokra boldogtalanná… a
helyett, hogy századok boldogságában egyesítette volna. Második
férjem ellen is mindig áskálódott, midőn főispánná nevezték ki, nem
szégyelte az ellenzék élére állni s pártoskodni ellene… csak azért,
mert ő is az akart lenni. De hát én mindezt megbocsájtottam neki.
Mert sajnálom, mert tudom, hogy szerencsétlen ember, ki sokat
szenvedett maga is, és mint a kicsinyes embereket mind, úgy őt is
megviselte a sok kis, való vagy csak álmodott baj, melyek aztán az
önmaga életét csak úgy mint a környezetét tűrhetetlenné tették.
– És a lányok… mit tartasz a lányokról?
– Mit tarthatnék mást, mint ti mind. Szegény, szegény
boldogtalan teremtések. Sötét mult sötét árnyai. Nem e világba
valók.
 2.

Vagy tizennégy nap elteltével, egy reggel arra ébredtek, hogy

Lőrincz kanyarót kapott s egy pár napig nem hagyhatta el a szobát.
Pedig Lőrincz nagy mulatságokat tervelt, Gábor hazajöttének
tiszteletére tűzijátékot, bált akart rendezni. Szegény Lőrincz bizony
nem valami nagy örömmel vette tudomásul, hogy pár hétre el van a
külvilágtól zárva.
Gábornak ez mindegy volt. Sőt (be kell vallanunk önzését) még
örült, hogy így többet lehet öcscsével. Egész nap szobájában ült,
felolvasott neki, beszélgettek jövőjükről… légvárakat építettek. Este
pedig az udvar jött be hozzá s nagy kártya-partiekat rendeztek.
A betegség Ádámék látogatását is elnapolta. Hetekig nem jött
vendég a kastélyba.
Egy este Lollyról volt szó.
Lőrincz hevesen, csak úgy, mint már egyszer, oda vágta, hogy
nem érti bátyja viselkedését.
Miért nem veszed el, ne légy oly válogatós. Jobbat tán nem is
kaphatsz nála!
Gábor csudálkozva nézett reá. Öcscse mélyen elpirult s aztán
zavartan akadozva folytatta:
– Miért ne vennéd el, én azt hiszem, boldoggá tenne még téged
is.
– Még engem is? – kérdte Gábor élesen.
– Téged nehezebb lesz, mint mást.
– Miért?
 – Mert nehezebben vagy megérthető, mint más.
– És te mondod ezt nékem.
– Én s miért ne mondanám én?
– Mert te vagy a legnehezebben érthető s legnehezebben
vezethető emberi lény, a kit ismerek… Gábor ezt hevesen mondta, a
mint kiszaladt a szó a száján, tudta, hogy öcscsét nagyon
megsértette. De már akkor késő volt.
– Igazad van, – mondta Lőrincz gúnyosan mosolyogva – én
vagyok a legkomplikáltabb masina, kit ismerek, de hát itt van az én
jó bátyám, leszen az a masinisztám, – s megölelte Gábort.
Megölelte… de a csepp üröm ott maradt a lelke mélyén, egy csepp
üröm… Meg a Lolly képe.
Pár napra ezután Lőrincz már majdnem tökéletesen helyreállt. A
parkba már kijárhatott, sőt már egy este ki is lovagolt. Egy este, úgy
fél kilencz felé, éppen midőn vacsorához indultak volna, félreverték a
szomszéd falu harangját. Lángtengerben állott a szomszédos
Ballaháza felső része, a czigányváros. A kastély férfi lakói pár percz
alatt tűzoltó-díszben rukkoltak ki, uradalmi tisztek, cselédek, mind,
az egyik öreg komornyik, egy inas és – a lábbadozó Lőrincz híján.
Gábor is ment volna, de édes anyja visszatartotta
– Ne menj, látod Lőrincznek nagyon rosszul esne.
Gábor megértette – s hon maradt.
A vacsora is így késett. Már kilenczre járt az idő s még szó se
volt a tálalásról.
A billiárd-teremben voltak. Lőrincz idegesen próbálgatott egy
nehéz formát a billiárdon. Csak a billiárd-golyók koppanása
hallatszott, különben mélységes csend volt. Az öreg grófné
patienceokat rakott, Gábor olvasott. Egyszerre Lőrincz letette a
dákót és sápadtan a felindulástól, reszkető hangon így szólt.
 – És… az bánt leginkább, hogy ti… miután ma hűvös éjszaka
van – ha egészséges lettem volna, sem eresztettetek volna ki az
oltáshoz.
Hangja olyan éles volt, mint a beretva. Gábor idegesen felnézett
könyvéből s már felelni akart. Tán éppen olyan élesen vágott volna
vissza, de anyja csendesen intett neki. Az anyai szívnek több
tapintata van.
Így nem felelt az igazságtalan vádra egyik sem.
Lőrincz egy pillanatig várt – azt hitte, azt remélte, felelnek valamit
s így majd kiöntheti lázongó szivét. De hát azok hallgattak… némán
eltűrték, a mit mondott.
A vacsoránál csendben, némán ült mind a három. Nem
hallatszott semmi, csak az evőeszközök koronkénti csörrenése. Az
öreg Johann nesztelenül szolgált fel. Az ablakokon bevilágitottak az
égő falu ide pirosló lángjai… Oly csend volt, hogy tán még a szivük
dobbanását is meg lehetett volna olvasni.
Az öreg asszony nem evett. Könnyei egyenkint hulltak a
tányérjára. Maga sem tudta miért, de sírt. Tán megérezte e perczben
a közeledő szakadást a két fiú között.
Lőrincz komoran, szemlesütve evett, egyszerre odaintette
Johannt és súgott neki valamit. Johann lehozta a viola d’amourt,
Lőrincz csendesen elvette tőle s félre ült a fal mellé egy magas
székre és elkezdett egy szomorú, régi Tinódi-féle nótát játszani, de
olyan keservesen, mint tán még soha azelőtt.
Meg akarta engesztelni őket. Szóval sohase birta volna kinyögni
azt, a mit hegedűjén olyan mesterileg fejezett ki. A szenvedést, a
melyet okozott, a saját keserűségével, bánatával akarta eloszlatni.
Édes anyja csak sirt, Gábor pedig kereste, kereste öcscsének
tekintetét, a mely azonban el volt távolodva még e perczben is tőle,
még e perczben is, midőn bocsánatát kérte.
 Soká ültek így, addig míg csak a csöndes szomorú dal hangzott.
A közeli nyomorból – csak a lángok fénye jutott el idáig, – de az a
másik nyomor, a mely e perczben a három ember lelkén keresztül
iramlott, tán még vígasztalanabb volt az amazok szenvedésénél is.
Nifforné homlokon csókolta fiát, midőn kiment. Gábor megfogta a
két vállát s erősen megrázta.
– Lőrincz szeretsz még? – kérdte keserűen.
És Lőrincz hegedűjén elhalt a hang s udvariasan, sok szóval
felelt a kérdésre, de azért most már szembe nézett bátyjával.
 3.

Egy szép juliusi reggelen Miczi jött át Lollyval látogatóba. Miczi

teljesen az öreg asszonyt foglalta le, hogy így Lolly egyedül
maradhasson a két fiúval.
– Rég készültünk átjönni, de hát Miczivel nem jöhettem, félt –
féltette a gyerekeket, hogy elkapják a kanyarót, papa meg Hanzi
Bécsben voltak s így várnom kellett.
– És mit csínált Lolly grófnő azóta? – kérdte Gábor.
– Untam magamat, mint Ujváron rendesen. Mit tehettem volna
mást? Azt hiszik, mulatság ez az élet?
– Hát milyen életet szeret a grófnő? – szólalt meg Lőrincz.
– Szeretem a szabadságot s mindent, a mi a szabadsággal jár…
lássa férfinek születtem.
– Hiszen szabad – annyira, mint senki.
– Maga is azt találja Lőrincz, hogy annyira szabad vagyok?
– Nem tudom, nem ismerem még eléggé.
– Pedig azt szeretném, hogy megismerjen. Márfay jobban ismer,
magyarázza el a karakteremet öcscsének.
– Én – neki? – És Gábor maga sem tudta hogy miért, de az
utóbbi szót erősen hangsúlyozta.
– Jól van grófnő, de tán üljünk itt le egy kicsit.
A park nagy fűzfájához értek, a hatalmas fát körülvevő
gombaalakú kis tabourettekre telepedtek le. Lolly egy pillanatig
élesen szembe nézett Gáborral, szinte kihívóan, aztán közönyösen a
porondot kezdte piros napernyőjével piszkálni.
 – Hát igazán elmondjam, mit tartok magáról?
– Tán csak nem hiszi, hogy félek a kritikájától?!
– Tudom, a grófnő semmitől se fél…
– De igen, önmagamtól félek…
– Ezt értem – mondta félhangon Gábor s aztán beszélni kezdett,
de most már határozott erős hangon. – Erősen modernizált
kisasszony… és pedig osztrák kiadásban. Tiszta, mint a kristály s
azért nem átlátszó. Hideg-e vagy csupa érzés? Ki tudja, ki felel erre?
Talán az, a ki majd a szívébe írja a nevét? Vagy az se. Mert annak
majd nem bocsájt meg… hisz sokkal büszkébb, semhogy
megbocsájthatna annak, ki lenyűgözte… Uralkodik még önmagán is,
annyira uralkodásra született… Hát hogy tűrné el más uralmát?
– Beau paysage d’un beau pays. Nem, nem vagyok ilyen
szubtilis lény, mint a milyennek csupa irántam való jóakaratból
öcscsének lefest.
És ime, elhintette a konkolyt a két fiú között, Lőrincz tekintete
megakadt Gáboron s arcza egy pillanatig kétkedő nyugtalan
kifejezést öltött fel.
– Szeszélyes, bolondos teremtés vagyok. Ma ilyen, holnap olyan.
Érzéseim vezérelnek s így sohasem tudom, hová jutok és milyen
eredményre. Kit egyszer megszerettem, azt egészen a szivembe
zárom – igen a szivembe…
És kihívóan nézett Gáborra – aztán Lőrinczre tekintett, ki némán,
kigyulladt szemekkel, mereven figyelte.
– Lőrinczczel barátságot kötöttünk. Mert érzőbb s a mellett nem
olyan romlott czynikus, mint én s maga Márfay. Igen, mert maga is,
én is, azok vagyunk. Nem tehetünk róla. Részben az élet tett azzá.
Magát a Kosmos, engem Bécs. Lőrincz folyton falun volt. Lássa,
tanítson meg arra, hogy higyjek annak, a mit érzek, és hálás, örökké
hálás leszek.
 Lőrincz zavarodottan tekintett maga elé, Gábor gúnyosan
mosolygott.
– Nézze, nézze, Lőrincz hogy mosolyog, nem hisz abban a mit
mondtam, és nem hiszi azt, hogy maga megértett engem… Nos
Márfay, nincs igazam, nem találtam el a gondolatát?
– Dehogy, Gábor érti magát s engem még jobban és így nem
nevethetett rajtunk – mondta Lőrincz, pedig igen jól látta Gábor
mosolyát s boszankodott is rajta.
Gábor nem felelt. Úgy érezte, hogy Lőrincznek e perczben
hallgatnia kellett volna.
– Nem érünk mi sokat. Én azt hiszem, az élet azzal, hogy
mindent vagy nagyon sokat adott meg nékünk – elvette tőlünk az
egyetlen kincset, a boldogságot – így szólt Lolly s leeresztve
legyezőjét, e perczben oly szép volt, mint a minőnek Gábor
(legalább e pillanatban úgy hitte) még sohasem látta.
– A természet mindent kiegyenlít. Nekünk megadta mindazt, a
mire a boldog ember – az egyszerű, a szegény ember vágyakozik a
boldogság híján. Mit ér mindez? Mulatság! élvezet! Az-e? Nézze
Gábort, bejárta a félvilágot, látott embert annyit, mint az előtt egy pár
generátio alatt se láttak. Ismeri a sivatag mákonyát, s a párisi meleg
házak levegőjét. Mit ér neki mindez? Azt hiszi Lőrincz gróf, hogy
azért boldog? Nézzen a szemébe. Én ismerem, sohase lesz az és
sohase fog senkit se boldoggá tehetni…
Igy szólt s mély, szürke szemeivel hosszan a szemébe nézett
elébb az egyiknek: Gábornak, a kiről beszélt, s aztán Lőrincznek, a
kinek beszélt.
– Tekintsen engem. Azt hiszi tudom, hogy mi a nő hivatása? Mit
ismerek az életből? Hallgassa meg életrajzomat Lőrincz: egy
diplomata gyermeke, 14 éves koromig három székvárosban éltem.
Atyám szeretett s atyám tud. A tudás almája fanyar – ezután mi?
Tizenöt éves koromban, midőn már Szent-Pétervárt, Londont s
Párist, abból a mit papa mesélt s a mit barátnőim pletykáztak,
ismertem, azt hittem, ismerem már az életet is – letelepedtünk
Bécsben. Papa alig birta fizetni adósságait. Hogyne! Hiszen
diplomata volt, vagyona meg kevés. Láttam, hogy adják férjhez a
fiatal leányokat. Az élet ezen oldalát akkor ismertem meg, midőn
Miczi férjhez ment. Miczi nem volt ostoba – s nem is volt rossz leány.
Nos – Tomit ismerik. Puis quoi? A magam debut-jét is elmondjam?…
Nos, mindig ünnepeltek – s épen ez utáltatta meg velem a
társaságot. A legtöbb ostobaságot egy ünnepelt leány hallja s nekem
az a szerencsétlenségem volt a mellett, hogy magam nem voltam
ostoba… Felnyíltak tökéletesen a szemeim. Ülve hát nem
maradtam, meg is kértek nehányan. De hát hogy mertem volna én
olyanhoz menni (pedig hát volt köztük nehány olyan is, a ki
szeretetreméltó s becsületes ember volt) – ki nem ismert. Maguknak
beszélek magamról, szeretném, hogy tudják, milyen vagyok. Úgy
érzem, barátaim, Gábor mindig az volt, bár a maga módja szerint,
magát pedig mindig ott éreztem a Gábor oldalán…
Míg így, hevesen szenvedélyesen beszélt, igazán nagyon szép
volt. Szemeinek lencséi kitágultak, úgy, hogy szinte sötétek lettek
belé a szemei, homloka szélesebbnek, ajkai nyugodtabbnak
látszottak mint rendesen. Senki se hitte volna, hogy ez a szűzies
homlokú, nőies leány, a hirhedt bécsi jucker-comtesse: Klienigstein
Lolly.
A két fiú lélegzetét visszatartva, megfeszített figyelemmel
hallgatta. Egyszerre önkénytelenül szembe néztek egymással és
elvörösödött mindkettő.
– És… és… – kiáltott fel önkénytelenül Gábor, hogy valamit
mondjon.
– És mit még? – kérdte a leány – ki lesz elég erős nékem valaha
megmutatni az utat, a melyet követnem kell? Pedig erősnek, nagyon
erősnek kell lennie annak, a ki majd elvesz. Ki magyarázza el nékem
gyengéden, de azért erős kézzel fogva meg a kezemet, hogy mi az
asszony hivatása? Ki fogja kigyomlálni lelkemből azt, a mit az élet
plántált beléje, úgy, hogy meg ne sebezzen, sőt hogy ez által új
életre ébredjek… Várom a megváltómat… Az, a ki egyszer életében
olyat fog mondani, a mi egy kézzel lerántja a világról a hazugság
leplét… annak megcsókolom a kezét – s uramnak, parancsolómnak
nevezem. Eh, de mit filozofálunk itt hiába – hánykor lesz az ebéd?
És most már a két fiú nem mert egymásra nézni többé, felkeltek
mind a hárman és lassan, nagyon lassan felmentek a kastély felé.
E perczben csak a leány mozdulataiban és vonásain volt életerő,
bizalom, erély kifejezve. Igen, mert e perczben már a két fiú tudta,
hogy vetélytársak: féltek egymástól s féltek e leánytól.
Mi lesz velök?
 4.

Midőn az ujváriak kocsija elrobogott, Lőrincz kiment vadászni,

Gábor pedig felment anyjához. Egy darabig csendesen, szótlanul
ültek a kis boudoirban. Az öreg grófné hímzett, fia merengve némán
ült oldalán. Az ablakon a késő nyári estalkonyat teli szinei ragyogtak
keresztül. Narancs fényben úszott minden, a nyitott ablakból ide
látszó közeli templomok ablakai visszaverték a lenyugvó nap piros
fényét, a távolról haza térő csordák kolompja, meg tücsők cziripelés
hallatszott.
Gábor egyszerre végig simította homlokát s aztán szeretettel,
bizalommal nézett anyjára. S úgy érezte, hogy végtelen boldogság
rejlik abban, hogy itt e kis szobában, otthon van, a révpartra jutott…
Tekintete az édes anyja tekintetével találkozott, ki mintha csak e
perczben valami elhatározásra jutott volna, arcza oly gyorsan
változott át, s ajkai oly idegesen rezdültek meg. Előbbi nyugodalmas
vonásai, szinte keserű kifejezést öltöttek fel.
– Igen Gábor, már rég akartam e tárgyban veled beszélni. És a
mai nap éppen a legalkalmasabb reá. Tudom, ne tagadd, szerelmes
vagy. Tudom, (az anyai szív sohase csalódik) Lollyt szereted.
Aztán látva, hogy Gábor nem is igyekszik mentegetni magát s
nem ad rá tagadó választ – még nyugtalanabb, még keserűbb
hangon folytatta:
– Lásd, ez a leány nem néked való. Mit akarsz vele? Te
zárkózott, komoly fiú vagy, mint a milyen az atyád volt. Daczára,
hogy annyi évet töltöttél külföldön, otthonülő, háziasember maradtál
s tán éppen ezért. Mit akarsz vele? Hiszen ennek a lánynak egyéb
gondolata sincs, mint a fényűzés és a pipere…
Nifforné elhallgatott. Míg beszélt, folyton fia arczvonásait
vizsgálta s most úgy látta, hogy az végtelen szomorúságot,
keserűséget fejez ki.
– Édes, édes fiam, ne sértsen az, a mit mondok. Anyád beszél
hozzád, érted, anyád! Csak javadat akarom. Édes fiam… mosolyogj
reám… nézz reám szeretettel – tekints fel reám!
S a fia fejét két kezébe temetve, hosszan-hosszan nézett a
szemébe, míg csak szemei fel nem vidultak, míg csak szemeiből
minden más el nem mosódott a gyermeki szeretet végtelen, mély
kifejezésén kivül.
– Úgy Gáborom… most már nem félek ezen az úton haladni
tovább, – mondta s még mindig két kezébe tartva Gábor fejét, annak
homlokát ajkaihoz emelte.
– Anyám – mondta Gábor megrezgő hangon – ma jobban
szeretem, mint valaha szerettem és azért sohasem fogom elvenni…
Ezt igérem neked.
– Édes, szegény fiam, úgy úgy – látod ez jól esett… El fogod
felejteni, mert hiszen látod, lehetetlen, hogy igazi szerelem legyen
az, a mit iránta érzesz. Nem szeretheted benne az asszonyt, mert
hiszen épp az hiányzik belőle. Czifra báb, ragyogó tollú arany
madár… de nem életre való. Aztán milyen nevetségesek velem
szemben. Tudod, Miczi miről beszélt azalatt, míg ti oda lenn jártatok
a kertben? Hogy Lolly milyen jól ért a ruhavarráshoz, hogy csinálja a
ruháit stb. Kétszeresen ostoba asszony. Mint Nifforné nékem Márfay
leánynak, ki egy Márfay neje volt s egy Márfayt szült – mer ez a
bábu ilyet mondani?… Mintha egy Márfay Gábor viskóba vinné a
feleségét! Annyira boszantott, hogy azt mondtam, minden ruhámat
magam csinálom most is… és menyemtől is azt fogom
megkívánni…
Gábor nem állta meg, még e komoly pillanatban sem, hogy anyja
filippikáján ne mosolyodjék. Egyszerre a Márfay nagyasszony gőgjét
látta felébredni a Niffor had ellen, pedig most már második férje
révén hozzájuk tartozott.
– Csakhogy nevetsz fiam, bár bevallom, jobb szeretném, ha ezen
boszankodnál. Kis aranyszájú katiczabogárka, hízelegni akart
nékem, de nem ért vele czélt. Maga varrja a ruháit?… Hiszen csak
Ultzelnál hatezer forintnál többet tesz ki a Lolly három éves
kifizetetlen számlája, egész Bécs tudja, hogy már-már pörbe akarta
az öreg diplomatát fogni… Tomi izzadta ki ezt is értök… Ilyen meny
kellene nékem éppen. Örülök, hogy te is beláttad, pedig hogy
kerülgetett a Lolly is engem. El akart velem a konyhába és az
éléstárba jönni, be akarta járni a svájczereit, megnézni velem, hogy
nő a káposzta, mintha bizony a gazdaságomhoz jött volna
látogatóba, nem is hozzám. Ezek a mai kis juckerkisasszonykák azt
hiszik, hogy azért, mert czigarettával szájukban jönnek a világra s az
«Imitátio» helyett Gyppel élnek, azért, mert tennist játszanak és
angol czipőket hordanak, nagy dámák s mi, a régi gárda tagjai, olyan
szakácsné és tenyész-állat közötti productumok vagyunk… Szegény
kis leányok… Ha tudnák, ha tudnák – s az öreg asszony jóízűt
nevetett, de úgy, hogy még a könny is kicsordult a szeméből, – igen,
de a fiaink, azok kellenek nékik… Ugy-e nem veszed el fiam… Ugy-
e nem?
– De édes anyám, hát nem néked szóltam volna ez esetben
legelébb? Kihez fordultam volna bizalommal máshoz, mint hozzád
Azt hiszed, egy perczig titokban tartottam volna, ha komoly
szándékaim lettek volna vele?… Hogy szeretem – arról nem tehetek.
Édes atyám végrendelete megtanított a megismerésre, szeretem őt
– szeretem minden hibájával, a melyet tisztán látok, szeretem
kételkedve benne – szeretem ostobán, bolondul… De nem veszem
el!
– Édes fiam, – s az öreg asszony boldogan átölelte fiát és
hosszan átölelve tartotta, nem is álmodva, hogy a nagy veszedelem
nem erről az oldalról fenyegeti, nem is álmodva, hogy az a másik, ki
előbb cserkészni ment, most ott ül egy nagy tölgyfa alatt az erdőben
és sápadtan néz bele a puska csövébe… Majd felszökel s oda dől a
nagy fa törzséhez és megcsukló hangon zokogni kezd… Zokogó,
csukló hörgése betölti az erdő nyugalmát.
 5.

Este Gábor bement Lőrinczhez, ki pedig egész vacsora alatt nem

tekintett reá, és vacsora után kisiklott a billiárd-szobából azon ürügy
alatt, hogy a titkárjával van dolga.
Lőrincz kiváncsi arczczal felkelve ágya mellől, hol gondolatokban
merülve ült – fogadta.
– Parancsolsz valamit? – kérdezte reszkető hangon.
– Édes anyámmal beszéltünk egy fontos thémáról, azt akarom
közölni veled.
– Ülj le öregem… Nem vagyok fáradt, örülök, hogy bejöttél –
mondta zavartan.
– Lollyról beszéltünk vele, mondta Gábor hirtelen s Lőrincz
szemébe nézett. Az elveresedett, a mellette levő asztalról gépiesen
vett fel egy pohár vizet s lehajtotta.
– Lollyról? – kérdte aztán közönyös hangon.
– Igen, Lollyról, édes anyám beszélt róla. Szivemhez szólott,
megmagyarázta végtelen bölcseségével, hogy mit ér – s elém
tartotta jövőm tükrét, ha elveszem. Elmondtam neki mindent s
elmondtam azt is, hogy úgy gondolkozom felőle, mint ő – és…
– Igen, azt, hogy szereted, – mondta Lőrincz majdnem élesen.
Gábor egy pillanatig csodálkozva nézett reá.
– Tán csak nem hiszed – szólt most Gábor, majd oly élesen, mint
ezelőtt testvére – hogy azért beszélek ellene, mert én szeretem s
mert észrevettem, hogy te is belebolondultál. Igen… észrevettem…
 Lőrincz már e pillanatban belátta, hogy helytelenül s méltatlanul
itélt, de már késő volt. A megtörténtet meg nem történtté nem tehette
senki. Csak úgy, mint Gábor, nem változtathatott azon, a mit
kimondott. Egy pillanatig szembenéztek, szótlanul, némán mind a
ketten.
Tegnap még testvérek, ma már vetélytársak voltak. Majd Gábor
szólalt meg:
– Igen-igen. Nagy szerencsétlenség, nem tudom, a fátum vagy
más okozta. Valószínűleg az ő akarata volt ez. Ezzel akarta tán
erejét megmutatni. Látod, édes testvérem – mondta most lágy
elérzékenyült hangon – eddig egyedül küzdöttem, most majd ketten
tán könnyebben küzdünk meg a közös ellenséggel. Nyujtsd
jobbodat, erős támaszod lesz e kéz s legyen a tied az enyém.
Szembeszállunk azzal, a mi reánk nézve csak a legrosszabb lehet.
Faragjuk e ferde, e lehetetlen helyzetből vígasztalásunkat. Merítsünk
abból erőt, hogy egymást támogatjuk… Testvérem!… Gáborom…
szeretett bátyám, – és Lőrincz, a ki már napok óta kerülte bátyját,
elérzékenyült, mintha csak megmozdult volna valami a szivében,
oda dőlt a testvére keblére s úgy érezte, itt van a legbiztosabb
helyen széles e világon.
– Látod, édes Lőrinczem! Nem nekünk való dolog ez. Tegyük fel,
hogy én venném el – s tekintsünk el attól, hogy ma már te is
szereted. Mi lenne akkor? Mi történne velem? Édes anyánk oly
tisztán, oly bölcsen magyarázta el nékem ma, hogy nem tehetek
egyebet, mint hogy szavait ismétlem…
És gyorsan pár szóval elmondta azt, a mit Niffornéval ma este
megbeszéltek.
– Látod, lehetetlen nekem és még nehezebb lenne te néked.
Ismét többet mondott, mint kellett volna. Úgy, hogy Lőrincz azon
kezdett el töprengeni, hogy miért veszedelmesebb ő reá, mint
fivérére nézve…
 6.

Pár nap mulva kora reggel jött be Lőrincz Gábor szobájába – ki

egész éjjel nyugtalanul hánykolódott ágyában és csak reggelfelé
aludt el.
– Ma – kezdte akadozva – hírt kaptam Ujvárról. Carousselt
rendeznek, reám is számítanak…
– És?
– Hát én elfogadtam.
Gábor hallgatott.
– Ne haragudj ezért reám, mit tehettem volna egyebet.
– Az igaz, mit tehettél volna egyebet.
– Annál is inkább, mert már a multkor, mikor itt voltak (ismét
akadozott) megigérte, hogy egy hármas hajtó-iskolában Bálványossy
Julie és Lollyval együtt lovagolok. Ezért… most… mindennap át kell
mennem Ujvárra. Úgy-e, nincs ellenedre…
– Ellenemre? De hát hogy és mi jogon szólhatnék én bele abba,
a mit teszesz?
– Ha így beszélsz, lemondok. Látom szemedből, hogy nem
tetszik néked.
– Édes Lőrinczem – semmi esetre sem tartanálak vissza semmi
mulatságtól sem. Aztán meg azt hiszem, kevésbbé veszedelmes
lesz reád nézve, ha mindennap látod, mintha nem.
– Én is azt hiszem, mondta Lőrincz alig palástolt örömmel –
aztán meg Bálványossy Julie is ott lesz – mondta, így akarván
megnyugtatni Gábort. – Édes öregem… légy nyugodt. Látod… erős
leszek.
És Gábornak eszébe jutott, hányszor, de hányszor ismételte
önmagának e frázist az utóbbi két év alatt.
Erős? Erős, mint az orchidea, erős mint a japáni csecsebecsék,
erős, szilárd, mint a velenczei üvegek s aranylánczok… Pedig! Jaj
annak, a ki gyenge.
 7.

Gábor egy reggel, midőn Lőrincz gazdaságában volt elfoglalva,

átment Tomiékhoz. Egyedül akart beszélni Lollyval. Szerette volna
tudni, egyoldalú-e a dolog… vagy pedig igazán Lolly oldaláról jött a
veszedelem? Tomiék még nem keltek föl, midőn a kastély udvarán
belovagolt. Lolly épp az istállók felé tartott – lovaglóruhában.
– Grófnő, megengedi, hogy elkísérjem?
– Hogyne, édes Gábor, várjon reám egy perczig. De rég nem
láttam! Úgy látszik, most kerül.
Gábor nem felelt… Pár pillanat mulva Lolly lóháton jött vissza.
– Nos… mit akar?
– Tehát igazán azt hiszi, hogy valami fontos dolgom kell hogy
legyen, mert átjöttem?
– Nem hiszek semmit, nem tudok semmit. De örülök, hogy látom,
– ritka emberrel kedvesnek kell lenni, – már udvariasságból is.
– Lolly. – Mit akar? – kérdte Gábor hirtelen, élesen.
– Mit akarok? – kérdte Lolly meglepett arczczal. Most ki akarok
lovagolni, holnap – s egy év mulva… úgy mint mindig, békét. A
boldogság úgy-e ebben áll?
– A boldogság? Boldogságról beszél?
– Mért ne beszélnék a boldogságról? Higyje el, a boldogság
minden embernek hatalmában van. Jöhet olyan percz, midőn csak
kezét kell kinyujtani utána s birtokába jut… Maga azonban mindent
elkövet arra, hogy soha el ne érje…
– Másról beszél, mint a mit kérdtem.
 – Másról? Boldog akarok lenni. Ez a feleletem.
– Csak önmagára gondol.
– Nem értem. De azért erre is ma adom meg a feleletemet.
Önmagamra, ha boldog akarok lenni.
– Szeretett valaha?
– Hallgasson meg. Pár éve kínoz. Nem tudom, tiszteletnek
vegyem… vagy másnak? Azt hiszem, magánál ez a legnagyobb
rokonszenv jele… a kit szeret, azt boldogtalanná teszi, olyanná, mint
a milyen önmaga. Kételkedett bennem mindig. Ugyan mondja édes
barátom, mire volt jó mindez? Azt hiszi, lett volna okom arra, hogy
éppen maga iránt érezzek rokonszenvet – mint az a mi természetes.
Maga érdekelt s a többi urak, kik körülvettek, untattak. Magán állt,
hogy megértsük egymást. Lássa, ma itt a szabad természet ölén –
egyenesen ugy mint barátnak baráthoz illik – beszélek önnek a –
szerelemről. Magán állt csak – mi okom lett volna magához
vonzódni, más partie-k? Tudja, hogy nem vagyok szegényebb, ha
sok is az adóságunk, magánál – és ünnepeltek. Szocziális positiója
– nékem van, magának nincs, távol élt Pesttől csak úgy, mint
Bécstől. Nos, hát… mi? Nem hitt nékem. Sértett az első percztől
fogva… s lássa, bevallom, soká, soká éppen ez vonzott magához.
Hittem abban – a ki nem hisz abban a nőben, kiben párját lelte fel.
Ez ugyan tán nem férfias, hisz nem mutat nagy erőre – de új,
érdekes és én, kiváncsi vagyok. Így… éppen azzal vonzott, a mivel
vissza kellett volna taszítania. Így tartott ez addig, a meddig… –
egyszerre beláttam, hogy lehetetlen útra tévedtem.