The Prodigal Son in English and

American Literature: Five Hundred

Years of Literary Homecomings Alison
M. Jack
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/the-prodigal-son-in-english-and-american-literature-fi
ve-hundred-years-of-literary-homecomings-alison-m-jack/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

The Prodigal Son (War of Sins Book 3) Veronica Lancet

https://ebookmass.com/product/the-prodigal-son-war-of-sins-
book-3-veronica-lancet/

Hundred Years of the Russian Revolution: Its Legacies

in Perspective Anuradha Mitra Chenoy

https://ebookmass.com/product/hundred-years-of-the-russian-
revolution-its-legacies-in-perspective-anuradha-mitra-chenoy/

One Hundred Years of History of the French Communist

Party Roger Martelli

https://ebookmass.com/product/one-hundred-years-of-history-of-
the-french-communist-party-roger-martelli/

The Theology of Debt in Late Medieval English

Literature Schuurman

https://ebookmass.com/product/the-theology-of-debt-in-late-
medieval-english-literature-schuurman/
The Djinn Waits a Hundred Years: A Novel Shubnum Khan

https://ebookmass.com/product/the-djinn-waits-a-hundred-years-a-
novel-shubnum-khan/

East of Delhi: Multilingual Literary Culture and World

Literature Francesca Orsini

https://ebookmass.com/product/east-of-delhi-multilingual-
literary-culture-and-world-literature-francesca-orsini/

Literary Cosmopolitanism in the English Fin de Siecle:

Citizens of Nowhere Stefano Evangelista

https://ebookmass.com/product/literary-cosmopolitanism-in-the-
english-fin-de-siecle-citizens-of-nowhere-stefano-evangelista/

One Hundred Years of Social Protection: The Changing

Social Question in Brazil, India, China, and South
Africa Lutz Leisering

https://ebookmass.com/product/one-hundred-years-of-social-
protection-the-changing-social-question-in-brazil-india-china-
and-south-africa-lutz-leisering/

Literary Studies and Human Flourishing James F. English

https://ebookmass.com/product/literary-studies-and-human-
flourishing-james-f-english/
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

Biblical Refigurations

The Prodigal Son in English

and American Literature
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

BIBLICAL REFIGURATIONS
General Editors: James Crossley and Francesca Stavrakopoulou

This innovative series offers new perspectives on the textual, cultural, and
interpretative contexts of particular biblical characters, inviting readers to take
a fresh look at the methodologies of Biblical Studies. Individual volumes
employ different critical methods including social-scientific criticism, critical
theory, historical criticism, reception history, postcolonialism, and gender
studies, while subjects include both prominent and lesser-known figures
from the Hebrew Bible and the New Testament.

Published Titles Include:

Jeremy Schipper Disability and Isaiah’s Suffering Servant
Keith Bodner Jeroboam’s Royal Drama
Mark Leuchter Samuel and the Shaping of Tradition
Louise J. Lawrence Sense and Stigma in the Gospels: Depictions of
Sensory-Disabled Characters
William John Lyons Joseph of Arimathea: A Study in Reception History
James Crossley Jesus and the Chaos of History: Redirecting the Life
of the Historical Jesus
Nyasha Junior Reimagining Hagar: Blackness and Bible
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

Biblical Refigurations
GENERAL EDITORS: JAMES CROSSLEY AND FRANCESCA STAVRAKOPOULOU

The Prodigal Son

in English and
American Literature
Five Hundred Years
of Literary Homecomings

ALISON M. JACK

1
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

3
Great Clarendon Street, Oxford, OX DP,
United Kingdom
Oxford University Press is a department of the University of Oxford.
It furthers the University’s objective of excellence in research, scholarship,
and education by publishing worldwide. Oxford is a registered trade mark of
Oxford University Press in the UK and in certain other countries
© Alison M. Jack 
The moral rights of the author have been asserted
First Edition published in 
Impression:
All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in
a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means, without the
prior permission in writing of Oxford University Press, or as expressly permitted
by law, by licence or under terms agreed with the appropriate reprographics
rights organization. Enquiries concerning reproduction outside the scope of the
above should be sent to the Rights Department, Oxford University Press, at the
address above
You must not circulate this work in any other form
and you must impose this same condition on any acquirer
Published in the United States of America by Oxford University Press
 Madison Avenue, New York, NY , United States of America
British Library Cataloguing in Publication Data
Data available
Library of Congress Control Number: 
ISBN ––––
Printed and bound by
CPI Group (UK) Ltd, Croydon, CR YY
Links to third party websites are provided by Oxford in good faith and
for information only. Oxford disclaims any responsibility for the materials
contained in any third party website referenced in this work.
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

Acknowledgements

This book has had a long gestation, and I have been encouraged
along the way by many people. Colleagues at the School of Divinity,
University of Edinburgh, have been supportive and interested, full of
suggestions and ideas. Church groups who have heard me talk about
the parables and the Prodigal Son in particular have been keen to share
their insights with me, and I have appreciated this very much.
The book was finished during a period of research leave, and I am
grateful to the University of Edinburgh for the opportunity to be free
of other responsibilities and to focus on drawing the material together.
Two short periods of study at Westminster College, Cambridge, helped
to consolidate ideas and fill in research gaps, and were of great benefit in
the final year of writing.
The editorial team at Oxford University Press has been supportive
and understanding throughout the process, and I would like to thank
them for the guidance they have given me.
The title of the book was the subject of some discussion. ‘Literature
in English’ seemed to raise unmet expectations, and so ‘English and
American Literature’ was agreed. This should not be taken to down-
play the texts from the field of Scottish literature which are so import-
ant throughout the book, and I hope my friends and colleagues
working in that field will understand the balancing act that had to be
struck between full description and a workable title.
My children, Iain and Fiona, have been patient and uncomplaining
when I have felt the need to point out a Prodigal Son reference in every
film, television programme, or book we have experienced together. As
always, I owe them my thanks for their unfailing resilience and sense
of fun. Drew Brown was an encouraging and supportive presence as
the book neared its completion.
Finally, I dedicate this book to Ian Campbell, Emeritus Professor of
Scottish and Victorian Literature at the University of Edinburgh, who
has been a teacher, mentor, and friend for thirty years now, and who
continues to be a supportive advocate of my work.
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

vi Acknowledgements
Excerpts from ‘Crusoe in England’, ‘Over , Illustrations and a
Complete Concordance’, ‘The Prodigal’, and ‘Questions of Travel’
from Poems by Elizabeth Bishop. Copyright ©  by The Alice
H. Methfessel Trust. Publisher’s Note and compilation copyright
©  by Farrar, Straus and Giroux. Reprinted by permission of
Farrar, Straus and Giroux. Also published in The Complete Poems
– volume. In the UK, these poems are found in Poems by
Elizabeth Bishop published by Chatto and Windus. Reproduced by
permission of the Random House Group Ltd. © .
Permission to quote from the poetry of Iain Crichton Smith has
been granted by Carcanet Press (<http://www.carcanet.co.uk>), and is
acknowledged with gratitude. The lines quoted are all from Iain
Crichton Smith, New Collected Poems, edited and introduced by
Matt McGuire (Manchester: Carcanet Press Ltd, ).
‘Never Go Back’ by Felix Dennis, taken from A Glass Half Full
(Hutchinson, ), © Felix Dennis, is reproduced by kind permis-
sion of the Felix Dennis Literary Estate.
A short section of Chapter  is adapted from my article ‘Henry
James’s “The Jolly Corner”: Revisiting the Parable of the Prodigal Son
(Luke .–)’ in Journal of the Bible and its Reception, vol. .
(): pp. –, and is used with permission.
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

Contents

. Reading the Prodigal Son 

. The Prodigal Son in Elizabethan Literature 
. The Prodigal Son and Shakespeare 
. Female Victorian Novelists and the Prodigal Son 
. The American Short Story and the Prodigal Son 
. Prodigal Ministers in Fiction 
. The Prodigal Son in Poetry: Elizabeth Bishop
and Iain Crichton Smith 
. Conclusion 

Bibliography 
Index 
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

1
Reading the Prodigal Son

‘Prodigal’ is an adjective with a chequered past. Its Latin root is prodigus,

which denotes a lavishness which is morally neutral. In general English
usage, strongly negative connotations attend its sense of wasteful squan-
dering. However, more recently, ‘prodigal’ has cut loose from such
negativity to take on a much more positive understanding which
includes waywardness, perhaps, but more strongly still, a willingness
to seek out adventure, even self-fulfilment, and a certain generosity of
spirit. Today, the word is most often used in the context of Jesus’ parable
about a father and two sons (Luke :–), the younger of whom is
given star billing in the title: it is ‘The Parable of the Prodigal Son’ in
common English usage.1 This son is often simply referred to as ‘the
Prodigal’, and a negative judgement is certainly implied by Jerome’s
reference in the fourth century CE to the parable as a story about the
contrast between ‘the prudent and prodigal sons’.2 When I have intro-
duced the parable to students in my Bible and Literature classes,

1
The most significant early association of ‘prodigal’ with this character in an
English translation of the Bible is to be found in the Geneva Bible, which was first
published with both the Old and New Testaments in . Here the parable is
introduced in the text as the parable ‘of the Prodigal Sonne’, and the page heading
repeats this, although the word is not found in the story itself. The same page
heading was used in the King James Version of the Bible published in , sealing
the ongoing connection between the parable and the prodigality of the younger
son. The history of the word’s association with the parable is charted in detail in
Ezra Horbury, ‘Aristotelian Ethics and Luke :– in Early Modern England’,
Journal of Religious History . ( June ): pp. –.
2
Jerome, Lives of Illustrious Men, ch. , quoted in Amy-Jill Levine, Short
Stories by Jesus: The Enigmatic Parables of a Controversial Rabbi (New York:
HarperCollins, ), p. .
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

 The Prodigal Son

however, ‘prodigal’ is often a puzzle to them and they are drawn to the
positive rather than negative connotations of the word. Later commen-
tators have sought to retitle the parable to refocus attention on the other
characters in the story,3 but the parable remains associated with the
younger son and this particular, ‘prodigal’, aspect of his character.
This character, the Prodigal Son, and his story, have fascinated
Christian preachers, biblical commentators and theologians, novelists,
poets and playwrights, as well as those interested in the human
condition from a therapeutic perspective. The Orcadian writer George
Mackay Brown speaks for many in the literary community when he
has a character assert, ‘I’m telling you this as a writer of stories: there’s
no story I know of so perfectly shaped and phrased as The Prodigal
Son.’4 One of the longest and most narratively complex of all of the
parables attributed to Jesus in the Gospels, it deals with universal
themes of family, home, rebellion, and return. This study will explore
the significance of the influence of the parable on selected texts
from the fields of English, Scottish, and American literature. Meaning
will be sought in the reciprocal relationship between biblical and
literary studies, and in the culture in which the reinterpretations of
the parable take place. We will see that different aspects of the parable
are emphasized in each of the periods and genres discussed, and that
the Prodigal Son and his family are endlessly and creatively engaging
characters who continue to beguile. In their appeal to this archetypal
story of homecoming, authors seem to find multiple ways to connect
with their readers at a deep and affective level.
What this study does not offer is a survey of every appearance of the
Prodigal Son in English, Scottish, or American literature.5 Instead,

3
The Waiting Father is the title of the English translation of Helmut Thielicke’s
work on the parables (trans. John W. Doberstein (New York: Harper & Row,
)). Klyne Snodgrass prefers ‘The Compassionate Father and his Two Lost
Sons’, although he admits that brevity is not on the side of this suggestion, and the
parable of ‘the Prodigal or of the Two Lost Sons’ will probably hold sway. See Stories
with Intent: A Comprehensive Guide to the Parables of Jesus, nd edn (Grand Rapids,
Mich.: Eerdmans, ), p. .
4
George Mackay Brown, ‘The Tarn and the Rosary’, in Hawkfall (London:
The Hogarth Press, ; repr. Edinburgh: Polygon, ), pp. –, p. .
5
Manfred Siebald and Leland Ryken attempt such a survey in ‘Prodigal Son’ in
A Dictionary of Biblical Tradition in English Literature, ed. David L. Jeffrey (Grand
Rapids, Mich.: Eerdmans, ), pp. –. The entry would have to be
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

Reading the Prodigal Son 

each chapter is an in-depth exploration of a particular period,
geographical place, and/or genre in which the parable or at least the
character of the Prodigal Son is particularly significant, with a focus on
the theme of homecoming. Some of these are widely recognized in
literary studies, such as the Prodigal Son fiction of the sixteenth century,
and the work of Shakespeare which followed and reworked that
established intertextual relationship. The American short story trad-
ition covers a wide period, but its use of the Prodigal Son paradigm is
well attested, and is developed here. The novels of female Victorian
writers such as George Eliot, Mrs Gaskell, and Margaret Oliphant
have not been extensively discussed in terms of their relationship with
the Prodigal Son, but this book will argue that there is a common thread
of interest in these novels in the competing themes of responsibility and
innovation which the parable explores. Similarly, ‘ministers in literature’
is not a well-established literary category, but this book will suggest that
the appearance of clerical characters in nineteenth- to twenty-first-
century fiction highlights the contrast between lostness and foundness
which is central to the parable. Finally, there is a tradition in poetry of
appealing directly to the parable, and reworking it from a variety of
perspectives. The work of two twentieth-century poets, Elizabeth
Bishop and Iain Crichton Smith, is considered here, including both
their poems which explicitly refer to the parable, and those which appeal
more obliquely to its theme of homecoming. Of course there are other
periods and genres which might have been included,6 but those chosen

considerably expanded to cover the literature of the past twenty-five years. Mikeal
C. Parsons offers an overview of the appearances of the parable’s older brother in
art and literature, in ‘The Prodigal’s Elder Brother: The History and Ethics of
Reading Luke :–’, Perspectives in Religious Studies  (): pp. –.
Manfred Siebald, in Der verlorene Sohn in der amerikanischen Literatur (Heidelberg:
Universitätsverlag Winter, ), focuses on the influence of the parable in
American literature.
6
Such as American drama from the s to the s, which Geoffrey
S. Proehl considers in illuminating depth in his Coming Home Again: American
Family Drama and the Figure of the Prodigal (Cranbury, NJ: Associated University
Presses, Inc., ), and which Leah Hadomi explores in The Homecoming Theme
in Modern Drama: The Return of the Prodigal (Lewiston: The Edward Mellen
Press, ). While the plays will not be considered in detail here, these literary
critical approaches will be contrasted with more traditional reception history from
within the field of biblical studies.
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

 The Prodigal Son

here highlight something of the range of possibilities opened up by
literary engagement with the parable, particularly around the general
theme of the possibility of return to the past.
In this introductory chapter, some of the readings of the parable
from the perspective of biblical studies will be explored, taking into
account the reconstructed historical context of the parable in the life
of Jesus, and its literary context within the Gospel of Luke, as well
as readings from a reception-history point of view. Little or no
background in biblical studies will be presumed. Readings from the
perspective of literary studies will also be offered, and the contrast
between the two discussed. The aim will be to assess the value to both
fields of an engaged dialogue between the approaches. It is on this
foundation that the significance of specific reconfigurations of the
Prodigal Son and his story in literature in English may be assessed.
For Klyne Snodgrass, whose magisterial volume on the parables of
Jesus deals in minute detail with every aspect of these biblical stories,
the parable of the Prodigal Son is a ‘two-stage, double indirect narra-
tive parable’. He goes on that ‘the parable itself is relatively straight-
forward [although w]hat scholars often do to the parable is not’.7 The
story is found only in the Gospel of Luke, and is the third of three
parables in the same chapter connected by the theme of things that are
lost and then found: first the sheep (Luke :–); then the coin
(:–); and finally the son (:–). In terms of the wider
story of the Gospel, all three are apparently told by Jesus in response
to the Pharisees and scribes, who are ‘grumbling’ at his acceptance of
‘sinners’ and ‘tax collectors’ (:–).8
The parable itself involves three main, but unnamed, characters.
A father’s younger son asks for his inheritance, so the father splits his
property between his two sons. The younger son takes his share to a
faraway place, where he squanders it. When famine hits the land, he is
reduced to taking a job feeding a local man’s pigs, and to longing for

7
Snodgrass, Stories with Intent, p. .
8
Unless otherwise stated, in this chapter all biblical quotations are from the
New Revised Standard Version. In later chapters, it is the King James Version of
the Bible which is quoted, unless otherwise stated. It is the KJV which has had the
most influence on the literary texts under discussion.
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

Reading the Prodigal Son 

the food they are given. In dire need, he has a change of heart and
hatches a plan to return home and ask to be given a position as a
servant of his father. He sets off to carry out his plan, but his father
runs to greet him before he can declare his intentions. His father
embraces him and calls for a robe, sandals, and a ring to be brought,
and a feast to be prepared, to celebrate his son’s return.
The action then moves to a nearby field, where the older son has
been working. He hears the party, and asks a servant what is the
occasion for the celebration. When it is explained to him, he is angry
and refuses to join in. His father comes out to speak to him, and they
exchange heated words. The older son expresses his frustration and
jealousy at the treatment given to his brother, who, in his view, does
not deserve to be rewarded, while his hard work has gone unremarked.
The father offers him reassurance about his ongoing status, but asserts
that there had to be a party, because his brother ‘was dead and has
come to life; he was lost and has been found’ (v. ).
As with most parables, the action and the characterization is
uncomplicated. The scenes are focused on dialogues between two of
the main characters: there is no interaction between all three at any one
time. The characters are identified only in terms of their relationships
to one another, and they inhabit a resolutely masculine world in which
mothers and sisters are either absent or silent. The parable is unusual
in that it offers an extended perspective on the inner life of one of the
characters: in this case, of the younger brother as he assesses his dire
situation and mentally prepares a way to return home.9 The ‘compas-
sion’ of the father and the ‘anger’ of the older brother are also men-
tioned although not elaborated upon in terms of their thoughts, only
in terms of their actions and what they say. The response of either son
to the action of the father is not revealed in the narrative, and this
open-endedness has perhaps contributed to the parable’s attraction to
exegetes, preachers, and artists of all kinds.

9
Levine, in Short Stories by Jesus, p. , notes that this internal debate is found
in three other Lukan parables (the Rich Fool (:); the Dishonest Manager
(:) and the Unjust Judge (:–)), and in each case, the resulting action is
‘morally ambiguous’. However, the parable’s insistence that the Prodigal Son ‘came
to himself ’ (v. ) offers a more positive perspective on his internal struggle.
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

 The Prodigal Son

The Prodigal Son in biblical studies

Turning now to the interpretation of the parable in the field of biblical
studies, we should note that the focus of much concern in modern
biblical studies and its reading of the parables is to establish meaning
in context. That context may be the reconstructed historical ministry
of Jesus, or the parable’s setting in the Gospel narrative(s) in which it is
retold. In contrast, in the pre-modern period, the search for meaning
generally took the form of allegorical readings which assigned signifi-
cance for the Church or for personal faith to each element of the story.
The context of the parable was of little interest in this endeavour. The
parable of the Prodigal Son is such a well-known story that it is often
used as a test case in histories of parable interpretation, and I will draw
on one, which deals explicitly with receptions of the parables, to flesh
out something of the range of readings from this perspective: David
Gowler’s The Parables of Jesus.10
As Gowler and others have noted, in early Christian interpretations
of the parable of the Prodigal Son, the father in the narrative is
universally identified with God, and the differences of interpretation
focus on the allegorical significance of the two brothers. Gowler,
following Tissot,11 separates these different interpretations into four
categories. In ethical readings, the older brother acts as a symbol of the
righteous, and the younger brother is a symbol of all sinners: Jerome
and Clement of Alexandria offer readings which follow this pattern. In
ethnic readings, the older brother is associated with Israel, and the
younger with the Gentiles, who might also be considered ethically
sinners because they worship idols. Tertullian and Augustine are asso-
ciated with such readings. In penitential readings, the older brother

10
David B. Gowler, The Parables of Jesus: Their Imaginative Receptions across
Two Millennia (Grand Rapids, Mich.: Baker Academic Press, ), pp. –.
I have used the parable of the Prodigal Son as a similar test case in my ‘ “For those
outside, everything comes in parables”: Recent Readings of the Parables from the
Inside’, The Expository Times (October ): pp. –.
11
Yves Tissot, ‘Patristic Allegories of the Lukan Parable of the Two Sons, Luke
.–’, in Exegetical Problems of Method and Exercises in Reading (Genesis  and
Luke ), ed. François Bovon and Grégoire Rouiller (Pittsburgh: Pickwick, ),
pp. –.
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

Reading the Prodigal Son 

represents unmerciful Christians who cannot be reconciled with
baptized believers who thereafter sin and then repent. John Chrysostom
is one such reader. Finally, in a very different and specialized category,
gnosticizing readings take the older brother as a symbol of angels, and
the younger as a symbol of humanity. An example of such a reading is
found in the work of Pseudo-Jerome.
In each case, the dominant hermeneutical concern is with issues
contemporary to the interpreter. The parable is read for its meaning in
the setting of the Church of the time, struggling to understand its
relationship to Judaism, or to those outside the Church who might
repent, or to those within the Church who have fallen away and seek
to return. Alternatively it illuminated a cosmic world view within a
gnosticizing tradition. Such allegorical readings had begun as early as
the time of the Gospel writers, who offered interpretations of some of
the parables on which the church Fathers’ readings built (e.g. the parable
of the Sower in Mark :– and parallels). While these readings came
to be downplayed by later biblical scholars, even ridiculed for their lack
of historical sophistication or for their imaginative excess, the process of
allegorization is an understandable response to the sort of literature the
parables are, and the figural language they employ.
It might be argued that a similar allegorizing process continues in
much modern preaching of the parable. Marsha G. Witten studied the
actual sermons of forty-seven ministers in the Presbyterian Church of
the USA and in the Southern Baptist Convention, who took the
parable of the Prodigal Son as their key text.12 As in the readings of
the early church Fathers and beyond, the father in the parable is almost
exclusively identified with God in these sermons, with the characteristics
of this father-God as the focal point in two-thirds of the sermons.
Witten assesses that the God-figure here is very far from the Reformed
view of the transcendent God which might have been expected from
these pulpits. Instead, from within the narrative of the parable, God
has the very human traits of the ‘daddy’ who offers the individual safety
and security in his arms, and celebrates without judgement. As one
preacher puts it, ‘That’s what God is saying to you. It’s not “Go to your

12
Marsha G. Witten, All is Forgiven: The Secular Message in American Protest-
antism (Princeton: Princeton University Press, ).
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

 The Prodigal Son

room”. It’s “Come to the party.” ’13 God may be presented as suffering
the loss of the son very deeply, and loving the son beyond human
comprehension. Even when he is presented as the judge, the purpose
of the trope is to motivate an individual’s response, rather than to
condemn. God here is the instrument of relief for the believer, rather
than a transcendent figure from whom humanity is separated by their
own sin.
The allegorical readings of the sons in the parable offer further
insight into the way contemporary concerns influence these preacherly
interpretations. Witten concludes that the preachers from the Southern
Baptist tradition tended to focus on the negative example of the younger
son, and on the visible effect of his time in the far country, which is
identified as a place of separation from the presence of God. The
Prodigal Son as the ‘Lost Child’, who has innocently wandered off
the correct path, is a common characterization. Presbyterian preachers,
on the other hand, tended to emphasize the negative example of the
older brother and the internal, psychological effect of his refusal to join
the celebration. The older brother is often identified as having a closed
personality, and as being a figure for whom empathy is deserved. For
both, Witten argues, there is what she calls ‘therapeutic tolerance’ in the
generalized portrayal of sin:
This stance attempts both to account for the brothers’ conduct in terms that
are relatively value-free, and to understand, and empathise with, the hurts the
brothers are said to cause themselves through their misguided actions. In
doing so, the sermons position the listeners (who are invited to identify with
the brothers’ actions, especially with those of the older brother) as vicarious
clients in a mass session of Rogerian therapy, as the talk displays a style of
therapeutic warmth, acceptance, and tolerance.14
For Witten, this represents a turning away from traditional Reformed
theological assumptions about the depravity of human nature, and is a
sign of cultural pluralism, accepting rather than judging the differences
of others. The emphasis is on human agency reaching for self-realization
rather than on the grace of God to bring about transformation.
‘Conversion is portrayed far less as the need to grapple with sin-nature
than as a reorientation of one’s psychology toward the creation of a close

13
Witten, All is Forgiven, p. . 14
Witten, All is Forgiven, p. .
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

Reading the Prodigal Son 

15
interpersonal relationship with God,’ using the psychological
strengths with which each individual is endowed. In many of the
sermons surveyed in this study, at least, the main characters in the
parable are firmly allegorized in terms of the contrasting psychological
natures of modern humanity and their specific need for a very thera-
peutic, understanding God.
Witten’s work is a product of reflection on preaching in two church
contexts in the late s, and current preaching practices might be
expected to be different today. The allegorization of the parable in
these sermons focuses on the three main characters, and does not
extend to include other details in the story which the interpretation
of the church Fathers tended towards. However, her conclusions
highlight the openness of the parable to reconfiguration in ways
which might be identified as defying theological and historical expect-
ation, but which speak to current concerns.
As we have established, interpretations from the church Fathers,
and those from a homiletic perspective, have tended towards allegor-
ization, which attempts to discover the universal, divine meanings of a
parable, although rooted in contemporary concerns. However, more
recent, scholarly readings of parables have focused on their meanings
in their historical settings, either in the reconstructed ministry of Jesus,
or in the early Church as represented by the Gospels. Here, the work
of Stephen I. Wright offers a measured and concise summary of some
of the historical options.16
For Wright, nineteenth-century interpreters such as Adolf Jülicher
pursued a historical quest to read the parables as similes rather than
allegories which express one universal reality about the relationship
between God and humanity.17 Each element of the story did not need
to be explained theologically. Commentators such as Jülicher assumed
Jesus was a man of particular insight about eternal and divine truths,
which even the Gospel writers did not understand. In terms of the

15
Witten, All is Forgiven, pp. –.
16
Stephen I. Wright, The Voice of Jesus: Studies in the Interpretation of Six Gospel
Parables (Eugene, Ore.: Wipf & Stock, ).
17
Adolf Jülicher, Die Gleichnisreden Jesu,  vols (Freiburg i.B.: J. C. Mohr,
, ); reprint in one vol. (Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft,
).
OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

 The Prodigal Son

Prodigal Son, such a reading disregards the positioning of the parable
in Luke, and explores the parable as a narrative rendering of the
readiness of a merciful God to welcome the sinner who returns, in a
way which does not neglect justice. It assumes that the older son accepts
the argument of the father, that he has not been treated unjustly, and
that God’s willingness to forgive extends to all who repent.
Later readings in this tradition have been more open to the elasticity
of the parables as metaphors rather than similes, but have continued to
attempt to work out what Jesus meant when he told parables such as
the parable of the Prodigal Son. Wright offers the work of Bernard
Brandon Scott as one representative of such an attempt.18 Scott’s
interest is in the way Jesus might have been heard by his first readers,
but of course this involves lifting the parable out of its context in
Luke’s Gospel, and into something approaching the consciousness of
Jesus himself. For Scott, the parable is a metaphor offering new insight
into the kingdom of God. And where the metaphor engages most
deeply is in the father’s coming out to meet the two sons. Scott
assumes that there is an appeal to the wider context of the Hebrew
Bible here, in which there is a tradition of God favouring the younger
son: as he does with Cain and Abel, Ishmael and Isaac, and Esau and
Jacob. However, the unexpected twist is that the father in the parable
also reaches out to the older brother. All are drawn in to the kingdom
of God which Jesus proclaims, although the action required of either
son (and the reader) to receive this acceptance is not clearly articulated.
The parable reverses expectations and leaves its original reader in a
state of surprise, open to new possibilities about what the kingdom of
God might mean for them, and about the nature of Jesus’ ministry.
Most importantly, such a reading assumes that the father is pre-
sented, and understood, as a positive figure in the narrative. In con-
trast, Richard L. Rohrbaugh also takes the original context of the
telling of the parable seriously, but suggests there is an identifiable
critique of the father implicit in the story.19 For him, in the context of

18
See, for example, Bernard Brandon Scott, Reimagine the World: An Introduc-
tion to the Parables of Jesus (Santa Rosa, Calif.: Polebridge Press, ).
19
Richard L. Rohrbaugh, ‘A Dysfunctional Family and its Neighbours (Luke
:b–)’, in Jesus and his Parables, ed. V. George Shillington (Edinburgh: T&T
Clark, ), pp. –.
 OUP CORRECTED PROOF – FINAL, 22/9/2018, SPi

Reading the Prodigal Son 

the time, the father’s agreeing to split up the family’s land represents
gross weakness and stupidity which would have provoked the outrage
of the village: as would the son’s request. The father is forced publicly
to receive the Prodigal home, and to offer a feast to the villagers, to
prevent a community uprising against his son’s attempt to return. The
father then has to plead with his older son to join the party, and to
demonstrate reconciliation, as the villagers have done by taking part.
The parable portrays a dysfunctional family struggling with issues of
propriety and shame. For Rohrbaugh, the parable promotes a message
of reconciliation, perhaps originally directed towards Jesus’ quarrel-
some disciples. If there is a religious message, it is that the kingdom’s
priorities are not prudence and propriety, but community-building
which goes beyond duty and expectation. As many critics of this
sociological approach have commented, however, the extent of the
role of the villagers in this reading is strained beyond the narrative of
the parable. Moreover, the ‘pay-off ’ in terms of the significance of the
parable in the ministry of Jesus and beyond is somewhat understated.
Rohrbaugh is not alone in questioning the actions of the father and
the easy identification of him with God. As Amy-Jill Levine com-
ments, ‘The younger son’s actions may reflect negatively on his father;
by failing to discipline his son and acquiescing to his dishonourable
request, the father may be seen as complicit in his son’s debauchery.’20
She goes on to compare the expectations for those who are to be
appointed elders in Titus : with the character represented here: the
children of such elders should be ‘believers, not accused of debauchery,
and not rebellious’. She parts company with Rohrbaugh, however, in
his depiction of the family’s Jewish neighbours who cannot wait to
exact revenge on the shame-bringing son, suggesting this is ‘exegesis
giv[ing] way to stereotype at best’.21 She also emphasizes the range of
Jewish texts which suggest that the father’s response to the return of his
son is far from atypical, and questions a reading of the parable which
credits the narrator Jesus with presenting a new religion. For her, the
father’s ‘fault’ is in losing sight of the blameless but alienated older son,
whom he has to go and search out, as the shepherd and the woman had
in the parables earlier in the chapter. In the parable, the father seeks to

20
Levine, Short Stories by Jesus, p. .
21
Levine, Short Stories by Jesus, p. .
Another random document with
no related content on Scribd:
A MODERN VILÁGKÉP ALAPVETÉSE.
I.
KOPERNIKUSTÓL KEPLERIG.
 A modern világkép alapvetése.

I.

Kopernikustól Keplerig.

Végig kisértük a kozmos-kép kialakulását gyermeteg kezdeteitől

fogva. Eleinte mint rezgő, elmosódó délibáb tünt fel, naiv tükörképe
homályos első megfigyeléseknek, melyet izgékony, de
szabályozatlan képzelet varázsolt a kék mennyboltozatra. Láttuk
aztán, hogy lett a görögség virágkorában ebből a szétfolyó
szinjátékból egy gigantikus, ritmikusan szabályozott oszlop-
építménynek első viziója, melyben minden részletnek megvan a
maga logikai helye és minden oszlop segít az egészet hordani. De
még most is csak vizió maradt. Maga a természet felismerésének
temploma még nem volt meg: csak egy álom róla, melyet az érett
művész-szellem már csaknem a megvalósultnak igazi képmásáúl
festett ki nagy körvonalaiban. És láttuk, hogy halványodott el, hogy
foszlott szét, hogy rejtőzött el egy sötét harczias kor füstfellegei
mögé még ez a vizió is, mintha még túlságosan jó, túlságosan
magas volna az emberiség számára, mig végül, a középkor
legsötétebb napjaiban, jóformán csak mint egy elhangzott kor
halvány regéje, mint egy gyönge, aggasztó lidérczláng lebegett át a
fekete éjszakán. Láttunk időket, mikor továbbépítésről nem is
lehetett szó, hanem csak az első építőmesterek eszméinek
fáradságos megmentéséről. Annál a fordulónál, melyet legutóbb
szemléltünk, ez a varázs végre megtörött. A görög oszlopcsarnok
megint elkezdett ragyogni és úgy tünt fel, a renaissance első
napjaiban, mint egy új, megszabadító megváltás. Abban a
pillanatban azonban, amikor fénye kezdte köröskörül átsugározni a
sötétséget, sajátságos jelenség mutatkozott. Köröskörül felhalmozott
épületkövek hevertek. A kedvvel dolgozó, megaczélozott munkások
egy generácziója állott készen, hogy belefogjon a viziónak szilárd,
leronthatatlan építménynyé való átalakításába. És az első
szerencsés pillanatban, amikor a régi fény láttára, mely mint egy
elmerült korona kelt ki az éjszakából, hirtelen tudatára jöttek az új,
csöndben felhalmozódott erőnek, megvetették az alapját a
természettudomány igazi korának, melynek ma is részesei vagyunk.
Nem igen lehetséges például Galilei és a mi napjaink kutatása
közé bármiféle alapvető választófalat emelni. Bármennyi küzdelem
és tévedés van is közben, a nagy vonal ettől fogva egységes.
A kutatási módszer alapkérdéseire vonatkozólag nincs többé
kétség.
Ez a módszer azonban, abszolut igazság-követelésével, csak az
ismertre, megfigyeltre szorítkozó voltával és lassú, vesződséges,
kimért, lépésről-lépésre, megfigyelésről-megfigyelésre haladásával,
egészen határozott theoriájával a kisérletről, mely elzárja az utat
minden fantasztikus előrehaladás és ugrás elől, ez a módszer maga
is alapjában véve ismét egy nagy, tisztúlt világnézet terméke és
eszköze. Ez a világnézet tehát ezentul épp oly állandó, mint a
módszer.
Lényege abban áll, hogy nem egy állítólag «kinyilatkoztatott»
vagy egy művészileg «kigondolt» világképből indul ki, hanem inkább
mint jövőbeli, mint még ezután kivivandó czélt tüzi maga elé a
világképet. Valahol csak időközben Galileitől Darwinig épületkövet
épületkőre gyüjtöttek, ott át voltak hatva attól a reménytől, hogy
ezekből a kövekből tágas és kielégítő világkép fog összeillesztődni.
És tulajdonképpen ez a fenkölt vonása az egész fejlődésnek e
korszak kezdetétől fogva: a magasabb egység, amely a módszer
mögül kiviláglik. Ha minden áron bele akarjuk keverni a «vallásos»
szót, akkor ez utóbbi szempont alatt a természetkutatók csöndes
munkáját Kopernikustól és Galileitől fogva kétségkivül vallásos
műnek is mondhatjuk, sőt talán a vallásos tevékenység képzelhető
legmagasabb formájának, amennyiben a kutató egészen biztosan
tudja, hogy ő és talán utána még megszámlálhatatlan nemzedék
egészen önzetlenül, – a teljes világ-megismerés legmagasabb
értelmében – egészen díjtalanúl és kielégítetlenül kell hogy
dolgozzon és fáradozzon és mégis dolgozik és fáradozik. Oly
követelése ez az önmegtagadásnak, mely nek ekkora súlyát csak
egy rendkivül erős kedélybeli elem teszi elviselhetővé, amelyet alig
lehet a másféle vallásos lelkesedés legmélyebb csiráitól
megkülönböztetni. Végzetes, bár gyakran és nem egy zászlóra felírt
és nem egy jelszóban fennen hangoztatott tévedés, ha a
természetkutatás óriási eredményeit merőben a szó durva
értelmében materiális rugókra vezetik vissza, szembeállítva a
világtörténelem ethikai mozgalmaival vagy a művészi
tevékenységgel. A tudományosan képzett utazó önfeláldozása a
lázat lehellő őserdőben vagy a sarkvidék életölő hidegében, a
magányos számoló lemondása a teleszkop vagy a reszkető
mágnestű előtt sehogyan sincs egyszerüen megmagyarázva azzal,
ha egyszerüen, hidegen rámutatunk a nagy utazások hasznára,
példáúl a gyarmatosításban vagy a mágneses megfigyelések
hasznára a kereskedelmi és hadi flották helyesebb vezetésében. Az
új magasztosabb és jobb világnézetért való csöndes törekvés és
dolgozás kedélybeli eleme nélkül a haladás egész bizonyosan nem
lett volna akkora, mint a mekkora. A közvetett kapcsolatot azért
magától értetődőleg nem lehet tagadni, mert a kutatás eredményei
állandó kölcsönhatásban vannak az anyagi haladással is. És ezzel a
szóval: «vallásos odaadás», egyáltalán nem csempésztünk bele
semmiféle misztikus elemet. A kutató a maga világfelfogását az
egyedülinek és a legjobbnak tartja. Ebből az érzésből nő ki az
odaadása, végeredményben egy misztikusság nélküli
gyönyörérzésből, amely az ő szemében fölér a részletmunka minden
kinlódásával és őt lemondása daczára épp oly boldoggá teheti, mint
ahogy az első keresztény egyház kereszten vonagló vértanuját
boldoggá tette sziklaszilárd hite a boldogabb túlvilágban.
*
 Columbus tette, melyhez a kozmos-kép történetének nagy
fordulója, amennyiben meghatározott dátumra van szükség, még a
legjobban hozzákapcsolható, maga is talán a legkimagaslóbb példa
egyfelől az emberi érdekek kapcsolatára, másfelől épp ama
világnézet megvilágítására.
Columbus Kristóf nem volt kutató a mi értelmünk szerint. A
vallásos nézetek, melyekben felnevelkedett és amelyeken belül
egész életén át skrupulus nélkül mozgott, mindenre inkább
hajlandóvá tehették, mint a természet felkutatására a világ
felépítésének mélyebb felismerése végett. Amikor elhatározta – és
elhatározását emberileg mindenesetre imponáló jellem-szivóssággal
keresztül is vitte – hogy Spanyolországtól nyugat felé vitorlázik,
csupán csak az a gondolat uralkodott rajta, hogy megkeresi a
legrövidebb utat keleti Ázsia arany-országaiba. Álmában ez út
felfedezőjének látta magát, ama boldog szigetek aranykincseiből
várta jutalmát és a tisztelet ama tőkéjéből, melylyel a spanyol állam
kincstárának ilyen gazdagítója iránt bizonyára viseltetni fog. Igaz,
hogy a tudomány tényeire támaszkodott. A föld gömbalakja az ő
szemében biztos valóság volt, ha bizalmasával, Toscanellivel
túlságos rövidnek számította is ki, a spanyol félsziget és arany utáni
vágyának czélpontja (Japán) közti távolságot es sejtelme sem volt
róla, hogy egy óczián helyett kettőt és egyetlen megszakítás nélküli
víz-mező helyett egy közbenfekvő szárazföldet (Amerika) kell a
világutazónak Ázsiáig bejárni.15)
Ez az «önmaga kedvéért való» tudomány azonban, a világkép
kitágításának szükségérzete maga, nem ragadta volna ki a szürke
víz-sivatagra. Az arany volt a csábító. A véletlen úgy akarta, hogy a
merész, a mi ismereteink értelmében vakmerő indiai út tényleg
aranyban gazdag országok fölfedezésére vezetett. Columbus maga
sohasem jutott annak tudatára, hogy más országot talált, mint amit
keresett; mikor tettekben gazdag, de a terméketlen becsvágy és az
arany után való durva kapzsiság szükségszerü csalódásaival is
csordultig tele élete végére járt, még mindig abban a hiszemben volt,
hogy élete legszebb órájában, mikor az első sziget fénye csillag
módjára merült fel előtte az éjszakában, Ázsia keleti tartományát
érintette. És nem ő hozzá, hanem a kor egy békés geografusához,
Amerigo Vespuccihoz fűzi a hírnév, ha igazságtalanúl is, az új
földrész nevét, mikor kezdik valódi természetét felismerni. Az egész
rákövetkező spanyol hódítási korszakban az arany után való
vadászat marad a tulajdonképpeni nagy vállalkozások vezető
csillaga. Általánosan ismeretes, hogy mikép lett az ilyen
«fölfedezések» következményeképpen Amerika megszállása
megrázó tragédiává, miképp zúzódtak össze Mexikó és Peru
páratlanul álló autochton kultur-államai néhány évtized leforgása
alatt és mikép pusztultak el a borzalom és barbárromantika vértől
gőzölgő keverékében egy rakás aranyért a kultura kutatójára nézve
megbecsülhetetlen kincsek.16)
Mégis és mindennek daczára Columbusnak ebből az aranyat
vadászó útjából az igazi tudományos világnézet fejlődése olyan erőt
szívott fel, hogy Amerika fölfedezésével ebben is új és pedig
valamennyi közt legjelentékenyebb korszak kezdődik.
A rejtély megoldását az új természettudományi megfigyelések
óriási, az emberiségre nézve páratlanúl álló tömege adja, melyet ez
az utazás feltárt.
«Nem egy világrész – mondja Humboldt – hanem a földgömb
csaknem kétharmad része volt akkor új és ki nem kutatott világ,
látatlan, mint a hold tőlünk elfordult fele, mely az érvényben levő
gravitácziós törvények szerint örökre el van vonva a földlakók
tekintete elől». Most azonban sziget sziget után emelkedik ki a
tengerből, utóbb maguk a gigantikus kontinensek, melyeket csak egy
keskeny föld-szalag köt össze, hófödött hegylánczaikkal, a Nilusnál
vízben gazdagabb folyamaikkal, mennydörgő vulkánjaikkal, mesés
új állat- és növényvilágukkal. Erről az új világról a biblia nem tudott
semmit. Az ünnepelt klasszikai ókornak alig volt róla valami sejtelme.
Mindjárt az első utazás csodát csodára halmozott. Egy új csillagos
ég nyilt meg, a sugárzó kereszttel, a déli sark nagy ködfoltjaival.
Kétkedő félelemmel vette észre Columbus 1492 szeptember 13-án
(tehát első útján) először, hogy a mágnestű horizontális elhajlása
(declinatió) az Atlanti-tenger bizonyos meghatározott helyén
északkeleti irányból északnyugati irányba tér át. Ez ismét egyike a
nagy forduló pontoknak a magnetizmus történetében és ezzel együtt
a valódi föld-képnek az emberi szellemben való fejlődésében.
Néhány évtizeddel később Fernaõ Magelhaẽs expeditiója
megcsinálta a távoli mesés tettekre mind elámultabban figyelő világ
számára a nagy dolgot: egészen körülhajózta a kerek földgömböt.
Nem csoda, hogy – ha nem is annyira maguknak a
fölfedezéseknek forgatagában, mint inkább odahaza a csöndes
tudós-szobában – a dolgok kezdtek kicsirázni. Itt nem kérdezték a
meghódított Mexikó aranyát vagy drágaköveit; itt éleselméjü
koponyák azt mérlegelték, mi desztillálódik ki mindebből a világnézet
átalakulása számára. A biblia és Ptolemaeus, a legszürkébb és a
legfényesebb ókorból való két tanítómester, mind a kettőnek
egyszerre száll alább az értéke. Ezzel szemben megnőtt a bátorság
a világképről való spekulácziók sommás megújítására, – szerencsés
eretnek-szellem mozdult meg.
A keserüségtől és önmaga okozta nyugtalanságtól épp akkor
lobbant ki (1506-ban) Amerika fölfedezőjének viharos élete, mikor
Krakkóban a későbbi frauenburgi kanonok, Kopernik vagy
Köppernigk Miklós (latinosított nevén Kopernikus, szül. 1473 február
19-én Thornban, meghalt 1543 május 24-én Frauenburgban)
elkezdte írni nagy művét De revolutionibus orbium coelestium (Az
égi testek mozgásairól) czímmel. Amilyen felforgató, a szó igazi
értelmében «forradalmi» volt tanitása a föld mozgásáról, épp oly
békésen áll emberi alakja a kor minden zürzavara közepett. Mialatt a
világ megremegett Luther Márton harsona szavától a pápaság ellen,
azalatt az egész reformáczió harczok leghatalmasabb tétele – amely
nemcsak Rómát, hanem évezredek világnézetét volt hivatva
sarkaiból kiemelni – harminczhárom évig kiadatlanúl hevert a
szerény asztronómus iratai között, kinek szemében minden világi
hirnév közömbös volt. Akkor halt meg, mikor életének műve éppen
kikerült a sajtóból. Nem gyávaság volt, ami oly sokáig visszatartotta.
Folyton újra meg újra simítgatott rajta, mig a halál meg nem állította
tollát. Mint Kepler mondja: «a legmagasabb szellem embere volt és
ami különösen dicsőítésre méltó: szabad szellem».
Nem von le a fölfedező geniális művének értékéből semmit, hogy
ismeretesek voltak előtte a klasszikai ókor némely elszigetelt
nyilatkozatai a föld mozgásának lehetőségéről. Nem a lehetőségről
szóló ókori elmés aperçue – bár önálló – ismétléséről van itt szó,
hanem exakt kisérletről a meglévő gazdag megfigyelések
összességének a heliocentrikus (a napot a középpontba helyező)
rendszerbe való hézag és erőltetés nélküli beillesztéséről. Hogy mily
nehézségeket kellett itt legyőzni, Kopernikus valódi eredményeinél
jobban mutatják tévedései. Nagy könyve az égitesteknek
háromszoros mozgását tanította. 1. A föld évenkinti mozgását a nap
körül nyugatról keletre való irányban. 2. Az összes planétáknak
ezzel egyező mozgását a nap körül. 3. A föld mindennapi forgását
saját tengelye körül nyugatról keletre való irányban. Ez a három
mozgás megfelel az igazságnak. Megtisztították a rendszert
Ptolemaeus ama bonyodalmas planéta-epicyclusainak többségétől
és teljesen fölöslegessé tették azokat a spekulácziókat, melyek az
álló csillagok egének a nappal és a planétákkal együtt való
huszonnégy óránkénti álmodott megfordulásáról szólnak. A planéták
pályáinak elliptikus alakjáról azonban Kopernikus még nem
álmodott. Az a kisérlet pedig, hogy mindent tökéletes körökre vigyen
vissza, a részletekben Hipparchos és Ptolemaeus nézeteinek
zavarosságába szorította vissza. Az epicyclusok nélkül még ő sem
tudott egészen ellenni. Hasonlóképp nem lévén képes egy egészen
szabadon lebegő gömb gondolatát felfogni, ragaszkodott az ókorból
fennmaradt tanításhoz a szilárd körökről vagy szférákról, melyeken
az égi testek mozognak. «Hogy mennyire bele volt rögződve
Kopernikus a szférákról való ősrégi tanításba, – mondja egy német
csillagász – mutatja az a nehézség, melyet a térben mindig
egyformának maradó föld-tengely okozott neki. Amig a föld állott
még a világegyetem középpontjában, akkor – még ha tengely körül
forgónak gondolták is – e tengely szilárd helyzete az állócsillagokkal
való vonatkozásban egyáltalán nem lehetett feltünő. Másképp állott
azonban a dolog, amikor a földet kör-mozgásban vitték a nap körül.
Vegyünk pl. közvetlenebb szemléltetés czéljából a föld pályájául egy
kocsikereket és erősítsünk rája egy kis földgömböt tengelye
segítségével olyformán, hogy ez utóbbinak a kerék kerülete felé
bizonyos tetszés szerinti elhajlása legyen, olyaténkép, hogy a
földgömb kissé befelé, a kerék középpontja felé hajoljon. Tetessünk
most már a kerékkel, a ráerősített globuszszal együtt egy
félfordulást, akkor a globus még mindig elhajlik befelé, a centrum
felé. Igy kellett volna, hogy álljon a dolog a földdel is Kopernikus
nézete szerint, hogy a jelenség különösebb magyarázó ok nélkül
felfogható legyen. A valóságban azonban az évszakok
váltakozásának játéka a legkétségtelenebbül megmutatja, hogy a
dolog egészen máskép áll. Ha t. i. egy bizonyos meghatározott
helyzetben a föld-tengely felső végének elhajlása fentebbi
példánkban befelé történik, akkor, hogy a valódi állapotnak
megfeleljen, egy fél fordulás után kifelé kell hajolva lennie, azaz
helyzetének önmagával párhuzamosnak kell maradnia. Fentebb leírt
mechanizmusunkban ezt csak akkor hozhatnánk létre, ha a föld-
tengely csak annyiban volna a kocsikerékre ráerősítve, hogy a
globuszt ugyan szilárdan megtartja, maga azonban szabadon
mozoghat. Akkor még egy sejtelmes erőt kell belevonnunk, mely a
tengelyt az egyszer vett irányban a keréktől függetlenül szilárdan
megtartja. Kopernikus valóban abban a véleményben is volt, hogy
egy efféle tengelymozgást kell mint az égitestek mozgásának
negyedik osztályát a számításokba belevonni. Ez súlyos tévedés,
melynek már Galilei is ellene mondott és melyet ma már csak nem
éppen könnyü észbeli megfeszítéssel tudunk világosan meglátni. A
bizonyítékok, melyeket Kopernikus a maga rendszere mellett fel
tudott hozni, – a mi szempontunkból nézve – lényegükben csak
valószinüségi okok voltak. Meggyőződése az egésznek igazságáról
mégis sziklaszilárd volt és csak egy idegen kéztől becsempészett
névtelen előszó a kinyomtatott könyv elején, melyben a haldokló
mesternek semmi része sem volt, rejtette el az egyházra való
tekintetből a merész szellemi tett veszedelmességét a mögé a
kifogás mögé, hogy csak inkább játékos, mint bizonyító erejü
hypothesisről van szó.17)
Amilyen gyorsan ez a kor élt, nem tarthatott soká, míg a
valószinüség kényszerítő bizonyítékok nyomása alatt csakugyan
azzá lett, amit Kopernikus prófétailag látott benne. Mert a
kopernikusi eszméknek sorsa épp oly magában álló volt, mint
eredményük. Egy nehezen érthető tudós-munka, hozzá még egy
halott hagyatéka, melyet idegen kéz tett közzé meglehetős
gondatlanúl és amely csaknem abban a pillanatban vettetett ki a
világba, mikor a pápaság és a reformáczió összecsaptak s a biblia
és Szent Péter kulcsai között egy harmadik, az önálló tudomány
számára látszólag kevésbbé nyilt tér, mint valaha. A «mozgásokról»
szóló könyvnek az a sorsa lehetett volna, mint Lionardo da Vinci
(1452–1519), a hatalmas mester természettudományi eszméinek,
melyek kéziratokba eltemetve hatás nélkül maradtak a kor
természetfelfogására.18) A könyvben magában még egészen
ártatlanúl volt egy ajánlás III. Pál pápához. De hogy erről az oldalról
nem lehetett békét várni, az magától értetődő volt. Formálisan
eretnekségnek 1616-ban nyilvánították a tanítást (a Galileivel való
még említendő viszály alkalmával), s ezt a tilalmat csak 1821-ben
oldotta fel a pápai szék. Alig ötven évvel a kopernikusi főmunka
nyilvánosságra jutása után, 1600 február 17-én csaptak össze a
római Compo di Fiorén a máglya lángjai Giordano Bruno, a
szellemes filozófus fölött, akinek halálra érdemes bűnei közt volt az
is, hogy síkra szállott Kopernikusért. A mindenesetre emlékezésre
méltó helyet ma szép emlékszobor díszíti. Másfelől Luther Márton,
bár Melanchton legalább Kopernikus személye iránt meleg
érdeklődést tanusított, drasztikus szavakba foglalta össze
véleményét: «Ez a bolond az asztronomia egész művészetét
teljesen fel akarja forgatni, de a szentírás kimondja, hogy Józsue a
napot állította meg, nem pedig a földet». A reformált egyház a XVI.
század végén teljes erejével Kopernikus ellen fordult.
Még magának az illetékes tudománynak köreiből is nyomós
ellenáramlat indult meg, amely a szellem zsenge csecsemőjére
vészthozó lehetett volna. Az 1500. évnek utolsó negyedében a Sund
magányos szigetén, Hveenen, kitünő munkatársak táborkarától
körülvéve lakott egy hatalmas férfiú: Tycho Brahe, a daczos dán,
kinek karakterisztikus alakja épp oly élesen kiválik az akkori világ
forgásából, mint ahogy fáradhatatlan megfigyelő szorgalmának
gyümölcse kiragyog az asztronomiai tudomány dicső vívmányaiból.
II. Frigyes, dán király, az asztronomiai kutatásban szerencsés
tevékenységü IV. Vilmos hesszeni tartományi gróf buzdítására
odaajándékozta Tychonak a szigetet élete fogytáig és segítségére
volt, hogy pazarló pompával átalakítsa a szabad égkutatás
páratlanúl álló azilumává. Tycho, a maga idejében az asztronomia
vitathatatlan mestere (1546–1601), illő nagyra becsülte Kopernikust.
De ő szivós, praktikus, számoló volt: a spekuláczió csak annyiban
érdekelte, amennyiben megkönnyítette számításait. Ahogy egykor
Hipparchos visszatért a föld nyugalmi helyzetéhez, mert úgy látszott,
hogy számvetése így is megállja a helyét, épp igy Tycho is azt hitte,
Kopernikus rendszerének éppen legfontosabb részére nincs
szüksége: ő csak a Merkur, Venus, Mars, Jupiter és Saturnus
bolygók keringését fogadta el a nap körül, a napot aztán
mindezekkel a bolygókkal együtt a nyugvó föld, mint középpont körül
mozogtatta. Tycho rendszere igazi kompromisszum-rendszer volt a
régi és az új közt. De éppen az ilyen féldolgok váltak már nem
egyszer az egésznek legveszedelmesebb akadályozóivá.
Ebben az esetben épp oly hiábavaló volt a tekintélyre
támaszkodó ellenfél minden fáradozása, mint a becsületesen
tudományosé. Egy nem is sejtett technikai segédeszköz, a távcső
feltalálása hirtelen áttört egy térbeli korlátot, mely az asztronomia
első napjaitól fogva az ókori Babilonban egész eddig az időig
kérlelhetetlenül elzárva tartotta egész egyik felét annak, amit ma
csillagászat alatt értünk. Eddigelé az agyvelő és az egyszerü emberi
szem segítségével kutatták a csillagvilág építményét. Most egy új,
összehasonlíthatatlanúl messzebb vivő szerv járult hozzá. És
feltalálásának pillanata csaknem pontosan a kopernikusi gondolat
javára való kihasználásának pillanata is volt. Az idő két embert
állított a síkra, mindkettőt körüllengte annak a fenségnek a
borzongása, melyet Kopernikusnak az a világképe foglalt magában,
mindketten olyan férfiak, kik Kopernikus lángelméjének örökségét
egyesítették Tycho megfigyelő nagyságával: Kepler és Galilei.
Vizsgáló kezüből megtisztultan került ki a mester aranya, s ezután
már a laikus szem sem téveszthette össze egy más, kisebb értékü
fémmel.
Galilei életén még a nagy olasz renaissance alkonypirja ömlik el.
Velencze (Páduában), később Firenze befolyásos, világhirü
tanszékeket kinálnak neki; a legfőbb külső ragyogásig jut el; büszke,
csaknem elbizott titánszellem, teljes tudatában a maga óriási
erejének, kérlelhetetlen birája minden ferdeségnek és egyúttal mégis
esküdt ellensége minden tekintélynek. Aztán ráhanyatlik pályájára a
pápai üldözés komor árnyéka. De ekkor is, a borzalmas végnél,
megmarad egész életében egy nagystilü tragédia teljes lendülete.
Kepler ő mellette a szegény, ide-oda hajszolt, szerény udvari tudós a
német vallás-háborúk zürzavarában, anyagi inség kergeti örömtelen
életén át s bár a római inquisitio karmai megkimélik, ezzel szemben
azonban hozzá van kötözve a meztelen létfentartási küzdelemben
korának legalantasabb és legundorítóbb dolgaihoz, Prometheus, a
grandiózus monda varázsa nélkül és csupán azzal a dicsőségével,
hogy minden kicsinyes huzavona közben igénytelen és
szeretetreméltó ember, akinek szelleme világot teremtett
magamagának, szabadabbat és fenségesebbet, mint minden más,
amivel egy szerencsés csillagzat megajándékozhatta volna e földön.
Emellett a két férfit barátság füzi egymáshoz és mindkettejükből
kisugárzik a magát fáradságosan felszabadító természettudományi
világnézet legragyogóbb fénye, Galileinél leghiggadtabban s
márványsimaságú egyenletességgel, Keplernél lobogva,
változatokban gazdagon, itt-ott fantasztikus vonásokkal, de épp
azért a genialitásnak, az intuitiónak több jelével.
Galilei Galileo (1564–1642) hét évvel időssebb, mint Kepler s
tizenkét évvel túl is éli őt. Életének tetőpontja az 1600-as évek
elejére esik, tehát száz évvel Columbus utánra s körülbelül szintén
száz évvel azutánra, hogy a fiatal Kopernikusban először megfogant
a föld keringésének gondolata. Fejlődésének ideje párhuzamosan
halad Shakespearéval, kivel egyugyanazon évben született.
Galilei 1592-ben lesz a mathematika tanára a Velencze
fennhatósága alatt álló paduai egyetemen. Magával hozza ide és
hirdeti a fizika egyik alapvető tettét: az esés törvényeit (azaz azokat
a törvényszerüen ismétlődő jelenségeket, melyek a földre leejtett kő
szabad esésének sebességében és a sebesség gyorsulásában a
gondolkodó és számító megfigyelő elé tárulnak) s más dolgokban is
mint úttörő halad a fizika területén diadalról-diadalra. Akkor, 1609
körül, Hollandiából az a hír jut Velenczébe, hogy két meghatározott
módon köszörült üvegnek egy csőben való egyesítése útján távol
álló tárgyak eddig nem sejtett nagyításai érhetők el. Feltalálták a
messzelátót. Hogy ki és hol találta fel először, az alighanem sohase
fog egész biztosan kiderülni. Az 1200-as évek végén már voltak
Olaszországban pápaszemek (tehát egyszerü köszörült nagyító
üvegek.). 1590-ben valószinüleg Jansen Zakariás, egy middelburgi
pápaszem-készítő, előállította az első összetett mikroszkópot több
köszörült üveg megfelelő egymás elé-tételének egyszerü elve
alapján. Közkeletü hagyomány szerint ugyanannak a férfiúnak
kezéből került ki kevéssel utóbb az első távcső is. Mások szerint
ellenben ennek feltalálója egy másik middelburgi pápaszem –
köszörülő, Lippersbey János, akinek állítólag 1608 táján sikerült a
nagy mű. Bármi fontos maga az esemény, oly kevés jelentősége van
az első feltaláló nevének. Miután a pápaszem s a lupe már megvolt,
a legkisebb véletlenség is szükségszerüen rávezetett a több
üveglencse összetételére. Galilei a maga számára követelte a
dicsőséget, hogy tisztán annak a hírnek alapján, melyet szóbeszéd
és egy levél útján tudott meg, azonnal csinált maga is egy távcsövet.
Annyi bizonyos is, hogy 1609-ben olyan saját-készítette távcső volt a
kezében, mely meghaladta a hollandi apparátusokat használhatóság
dolgában. Ez sem volt egy távcső ideálja abban az értelemben,
ahogy ma ezt a szót használjuk. A mi tulajdonképpeni asztronomiai
távcsövünket, amely ellentétben Galileinek egy domborúan köszörült
objectiv-lencséből és egy homorúan köszörült ocularlencséből
összetett készülékével két domború lencsével éri el erős nagyításait
(persze feje tetejére állított képpel), 2 évvel később ajánlotta Kepler
theoretikus alapon s 1613-ban állította elő Scheiner, mig azután
lépésről lépésre mai tökéletességére jutott. Galilei távcsövének
azonban az adja meg világtörténeti varázsát, hogy minden
valószinüség szerint ő irányította először az ég csillagaira. Vágyódva
függött a csillagokon annyi évezred szeme. Nép nép után tünt el,
Cheops és a szumer-akkad kultura óta az Eufrates völgyében egész
az alexandriai múzeum nagy napjáig és aztán ismét az olasz
renaissance szellemóriásaiig, anélkül, hogy a függönyt, melyet a
szem korlátolt látóképessége vont össze odafönn, áttörhette volna. A
mathematikus czirkulusai elrendeződtek, a számítás számjegyei
lassankint valódi hangot kaptak és elkezdtek prédikálni a világ
épületéről. Maguk a csillagok azonban távoliak maradtak. A vörös
Mars, melyre Tycho kitartása egy emberöltőt pazarolt és amely
éppen Keplert lépésről lépésre rávitte sajátságos pályaviszonyaival a
legnagyobb eszme-gazdagodásra Kopernikus óta, az ellipsis-alakú
planéta-pálya eszméjére, egyetlen parányi pont maradt a
firmamentumon, amely alig különbözött szinével a többi planétáktól.
És ekkor következett az első éjszaka: Galilei csillagvizsgálóján, az új
tér-kicsinyítő eszközzel kezében… és a fátyol lehullott! Plutarchos
előre megsejtette s most egy pillanat alatt valósággá lett. A holdban
hegyek vannak, melyek árnyékokat vetnek. Galilei hozzáfogott
valószinü magasságuk kiszámításához és némely köralakú,
köröskörül hegy-ivektől bekeretezett síkságot Csehország földi
alakjával hasonlított össze. Ezt a hasonlatát később gyakran
ismételték. Beteljesült, amit Demokritosz a tejútról jósolt, kezdett
felbontódni egyes megszámlálhatatlanúl egymáshoz halmozott
csillagok fényére. A Plejádok csillagképe, ősidők óta szép égijel,
mely már Homérosz hőseinek is világított, hat vagy hét különböző
csillag helyett negyvenre oszlott, időmultával csaknem ötszáz lett
belőle. A leghatalmasabb, valóban úttörő fölfedezések azonban
akkor merültek fel, mikor a távcső a legközelebbi évek folyamán,
egymás után elkezdte átkutatni a planétákat. Dobogó szívvel,
csaknem habozva a megrendüléstől, hogy ez éppen most következik
be, figyelt meg Kopernikus hiveinek szaporodó kis csapata négy
parányi fény-pontocskát, melyek a Jupiter bolygó fehér korongja
körül mozognak. A négy holdat valószinüleg egyidejüleg több helyen
és bizonyosan egymástól függetlenül látták. Köztük Galilei, aki a
fölfedezést a legintenzivebben fogta fel. Mindenütt azonban, ahol
csak egy gondolkodó fej felfogta a tényt, parancsoló módon merült
fel egy gondolat: a Jupiter e világában látták maguk előtt először
félreérthetetlenül azt, amit Kopernikus akart: egy «rendszert»,
drabantokat, melyek szabadon mozogtak egy főégitest körül, amely
ismét maga is szédítő forgással egy nagyobb központi uralkodó
körül szalad. Az analogia a föld és a hold, valamint a nap és a
planéták között félreérthetetlen volt. S Kopernikus ez egyik igazolása
után, melyet nem vártak, mely magától adódott, csakhamar
következett a másik; amely még sajátszerübb volt. Ha Kopernikus
rendszerének igaza van, akkor helyzetének, mozgásának és
megvilágításának megfelelően, a Vénus planétának fázisokat kell
mutatnia, mint ahogy a holdnál látjuk, sarlóból teljesen megvilágított
koronggá kell nőnie és fordítva. Látni még halandó szem nem látta
épp úgy, mint a Merkurnál sem, amelyre ugyanez a törvény
érvényes. Galilei távcsövében azonban 1610 deczemberében
tökéletes világossággal tünt fel a Venus sarló-alakja. A sarló a
planéta akkori földközelsége miatt oly intenziv fényt árasztott, hogy
tekintve az objektum kicsiségét szabad szemmel lehetetlen lett volna
rájönni a gyanításra, hogy éppen most van sarló-alakban. Másfelől
nagy veszedelem fenyegette volna a kopernikusi rendszer hitelét, ha
a Venus azon az éjszakán nem mutatkozik sarló-alakban Galilei
előtt. Igy azonban ekkor nemcsak igazolás, hanem egyuttal alapvető
jelentőségü stich-próba is ment végbe, amelynél jobbat a legélesebb
szkepszis sem találhatott volna ki. Ptolemaeus rendszere összetört,
megmenteni nem lehetett többé. Magán az égen ott voltak
Kopernikus könyvének szövegillusztrácziói és akinek csak volt
távcsöve, lapozgathatott az új díszműben és új lapokat üthetett fel
benne, melyeket Kopernikus szellemileg már csaknem mind
láthatott. A Vénus fázisaihoz csatlakoztak csakhamar a Merkuréi. A
napon sötét foltokat fedeztek fel és visszatérésükből következtettek
a tűzgömb saját tengelye körüli forgásának tényére. A Marson és
Jupiteren látható állandó sávok csakhamar ugyanarra az
eredményre jutottak ott is: mikor ezek a sávok visszatértek, a gömb
fordult egyet tengelye körül. A távcső lencséje itt-ott egész
idegenszerü dolgokat is mutatott, ha ezek nem érintették is
közvetlenül Kopernikust. A Saturnus gyűrűrendszere évekig gyötörte
Galileit. Látta a gyűrűk nyomait, melyek úgy tüntek fel neki, mint
valami kinövések, mint kicsiny támasztó golyók a planéta két
oldalán. Aztán látszólag eltünt a jelenség és a megfigyelő azt
hihette, valami érzéki csalódás ingerkedik vele. Csak sok évvel
később tanította meg Huygens a bámuló világot, hogy csakugyan
hozzá kell szoknia egy szabadon lebegő gyűrűképződmény
gondolatához. Ha csakugyan valami analogia nélküli új dolog előtt
állottak, akkor már a nagy évszázad első tűzlángjában felfedezett
dolgok csak ezután kellett, hogy megtalálják alkalmazásukat. A
legérdekesebb efféle eset Cassininak a Galileiénál már jóval későbbi
időből való felfedezése a Jupiternek polusain való erős
összelapultságáról. Mikor ez a felfedezés bekövetkezett, még nem
tudtak semmit ugyane jelenség meglétéről a földgömbön és az égi
analogia ebben az esetben a szó szoros értelmében megelőzte a
földi tényállás felismerését.
 A csillagos ég is mintha kegyesnek akarta volna mutatni magát
és mintha élénkebben ragyogtatta volna csodáit a legjobban
megfeszült emberi figyelem ez idejében. Óriási hosszúságú
üstökösök mentek át épp akkor a föld látókörén, az első nagy
üstökös a távcső feltalálása után 1618-ban, 1664-ben és 1680-ban
pedig mások, melyek befödték a fél eget több mint husz millió
mértföldnyi hosszuságú farkukkal. «Uj» csillagok lobbantak fel, a
legnagyobb és legsajátságosabb éppen a Kopernikus és Galilei közti
idő fordulóján. Tycho, a Kopernikusban kételkedő, akkor vette észre,
mikor 1572 november 11-én hazafelé ment laboratoriumából,
csaknem a Kassiopeja csillagkép zenitjén. Hófehér fénye
túlsugározta Siriust és Jupitert. Az előtte való este pedig – Tychonak
úgy tünt fel – még egyáltalán nem is volt meg. A csillagász
munkásokat hivott elő, hogy az egyszerü emberek itéletével
bizonyíthassa be, hogy szeme nem szenved hallucinácziókban.
Bizony, a csillag igazán ragyogott. Átderengett a felhőkön, végül
élesen előtünt nappal is. Mikor aztán az év véget ért, fénye
alábbhagyott, a csillag sárgás-vörös lett, szemmel láthatóan
sötétedett, végül már csak ólomszinüen állott, mint a távoli Saturnus
az égen, s aztán 1574 márcziusában örökre eltünt a fegyvertelen
szem elől. 1604 körül, kevéssel Galileinek a távcsővel nyert első
győzelmei előtt hasonló esemény következett be a kigyóvivő
csillagképében. A két esemény közé esik azonban egy
rokontermészetü, de még rejtelmesebb jelenség megfigyelése. Nem
egy «új», hanem periodikusan változó csillagról volt itt szó a czethal
csillagképében. Később a «Mira», a «csodálatos» nevet adták neki.
Mint szép, pirosan ragyogó állócsillag 1596 augusztusa és októbere
közt egyszerüen eltünt az égről Fabricius, a szorgalmas megfigyelő
szeme elől, hogy a következő év februárjában ismét előtünjön. Ma
tudjuk, hogy a Mira valóban kifényesedik és elhomályosul nem
egészen egy évnyi szabályszerü periodusban és hol csaknem
elsőrendü, hol pedig csak másodrendü csillagképpen, sőt néha
egyáltalán nem is tünik elő. Igy elegyedett bele ez a «csoda» – is az
asztronomiai csodáknak az 1500-as években és az 1600-as évek
első felében feltünő nagy korszakába és támogatta az égi mozgalom
általános eszméjét, melyet Kopernikus oly szerencsésen és
elhatározóan indított meg.
 Ha meggondoljuk, hogy a távcső hozzájárulása a 16. és 17.
század fordulójának nagy eszméihez többé-kevésbbé
véletlenségnek tekinthető, melyet egy meglepően szerencsés
pillanat vetett bele az anélkül is előretörő időbe, akkor azoknak az
embereknek a sorsát, akik ezt öntudatosan élték át – első sorban
tehát Galileiét – különösen megáldottnak kell mondanunk. Galileinek
azonban a legkeserübben meg kellett ismernie a visszáját is.
Leplezgetés nélkül hirdette felfedezéseit s szállott síkra Kopernikus
tanításáért. Rossz csillaga akarta úgy, hogy 1610-ben engedett a
rábeszélésnek s Páduából, ahol a velenczeiek alkalmazták,
átköltözött Firenzébe. Időközben azonban a hitbuzgók közt
valóságos pánik tört ki a tudós büszke szabadszellemüsége miatt.
Róma igazi hivei ösztönszerüleg érezni kezdték, hogy itt egy oly
reformáczió kezdődik, melynek távcsöve még aggasztóbb, mint a
biblia eredeti szövege, melyet Luther kijátszott. 1614-ben egy
dominikánus, Caecini nyilvánosan föllépett Firenzében és az
Apostolok cselekedeteivel így mennydörgött: «Galileai férfiak, mit
állotok és néztek az égre?» Galilei arra a hatalmára támaszkodva
felelt a dominikánusnak, melylyel sajnos, már Firenzében nem birt.
Caecini és hivei erre a pápánál tettek panaszt. V. Pál pápa
(Kopernikus egyszerü szelleme még III. Pálnak ajánlotta a De
revolutionibus-t!) egy bizottság véleményét kérte ki. Ez a bizottság
1616 február 24-én kijelentette, hogy valóban «képtelen, filozófiailag
téves és valósággal eretnekség, a napot a világ középpontjába
helyezni és a föld mozgásáról szólni, mert kifejezetten ellentmond a
Szentírásnak». Erre hivatalos dekrétum következett, amely
elrendelte Kopernikus művének «suspendálását», amig «kijavíttatik»
és szigoruan eltiltja mindennemü helyeslését. Galilei személyes
tilalmat kapott és egyelőre az összeütközés külsőleg el volt hárítva.
De ez csak a nagy vihar előtti csönd volt. 1623-ban új pápa lépett a
római trónra, VIII. Orbán, kit Galilei előbbi barátságos próbák alapján
veszélytelennek tartott. 1632-ben új könyve jelent meg a tudósnak,
egy dialogus Ptolemaeus és Kopernikus rendszereiről. Jó barátok
közvetítésével, egy idegen kéztől származó enyhítő előszó árán, épp
úgy, mint egykor Kopernikusé, megkapta Rómában a kinyomatás
engedélyét. Ellenfeleinek azonban megszerezte azt az óhajtott
alkalmat, hogy a régi harczot új erővel kezdjék meg. A pápával
elhitették, hogy Galilei őt magát tette nevetségessé dialogusának
egy együgyü alakjában. Ugyanekkor hirtelen előállottak egy
dokumentummal, melynek értelmében Galilei az előbbi intés
alkalmával állítólag személyesen kötelezte magát, hogy felhagy
Kopernikus tanításával és nem fogja többet hirdetni. Ha ez a
dokumentum valódi, akkor megvolt benne az ürügy a szószegés
miatti panaszra, az inquisitió működésbe lépett és Galilei, ha szilárd
marad, Giordano Bruno sorsának ment elébe. Galilei ekkor
hamisítottnak nyilvánította a dokumentumot és nincs még árnyéka
sem semmiféle bizonyítéknak, hogy felfogása téves volt. Tiltakozását
az inquisitionális törvényszék mégis elvetette. 1633-ban Rómába
idézték és kihallgatták, vita folyt arról, hogy csakugyan alkalmazásba
vonták-e ellene a kínpadot, vagy csak fenyegették vele. A vita ma
sincs eldöntve. Galilei ebben az időben csaknem hetven éves,
beteges öreg ember volt, akit csak nagy ügygyel-bajjal, hordágyon
hoztak Firenzéből Rómába. A testi kinzás gondolata tehát
kétszeresen borzalmas. De a merőben szellemi kinzás, amelyről szó
volt, talán még nagyobb kínszenvedés volt neki, mint minden
hüvelykszorító és egyéb testi kín. Galilei kétségkivül el volt telve
azzal a tudattal, hogy az ő élete még hasonlíthatatlanúl értékes a
tudomány számára. Még sok mondani valója volt és utóbb
csakugyan mondott is még jelentékeny dolgokat. Valószinüleg
mérlegre tette a hamuvá égett hitvalló martiromságát és az
önfentartás kötelességét egy oly tudomány számára, melynek e
pillanatban nagyobb szüksége volt csöndes munkásokra, mint
hangos vértanukra.
Nagyon rövidlátónak kell lennie, aki nem látja be, hogy a
kötelességek ilyen összeütközése is lehetséges. Galilei úgy
cselekedett, mintha arra az eredményre jutott volna, hogy jobb, ha
megtagadja tanításait és tovább kutat, mintsem hogy megégettesse
magát és megőrizze morális hírnevét. Bizonyára nem volt ez neki
könnyü dolog, büszke szelleme számára bizonyára ez volt nehezebb
része a martiriumnak, melyet vállalt. 1633 jun. 22. az a sötét dátum,
melyen az ország és Kepler mellett az egész kor legnagyobb
tudósának a római inquisitió palotájában le kellett térdelnie és az
evangeliumra tett kézzel esküt kellett tennie a kopernikusi tanítás
megtagadására. Az itélet eretnekségre gyanusnak mondotta ki, mert
olyan tanításban hitt és ragaszkodott hozzá, «amely hamis és
ellenkezik a szent és isteni irással; t. i. hogy a nap a középpontja a
föld körének, hogy a nap nem mozog keletről nyugat felé, hogy a
föld kering és nem centruma a világnak, hogy ez a nézet
valószinünek tartható és védhető, holott a szentirással ellentétben
állónak találtatott és nyilváníttatott». Miután Galilei ezeket a
«tévtanokat» és eretnekségeket esküvel megtagadta, elitélte és
megátkozta, bizonytalan időre szóló börtönre «kegyelmeztek» neki,
azzal a klauzulával, hogy a három rákövetkező három évben
«hetenkint egyszer el kell mondania a hét vezeklő zsoltárt». A
néphagyomány ehhez hozzáfűzi azt a legendát, hogy a megkinzott
ember az aktus végeztével dobbantott a lábával és ezekben a
szavakban tört ki: «és mégis mozog!» Gondolni bizonyára gondolt
ilyet, de talán nem annyira haraggal, mint inkább bizalommal. A föld
mégis mozgott… ha ő nem prédikálta is nyiltan… Galileli nem nyerte
vissza többé szabadságát. Szigorú felügyelet alatt maradt.
Mindazáltal szüntelenül kutatott végső órájáig, amennyire korlátozott
helyzetében tehette. A távcsövét már nem érinthette többé, mert a
pör után csakhamar teljesen megvakult. Mikor a halál 1642-ben
elszólította, a «gyanus ember» holttestét nem volt szabad a családi
sirboltba temetni. Hátrahagyott kéziratainak egy részét nagy
ügygyel-bajjal megmentette tanítványa, Viviani és elrejtette. Viviani
halála után hozzá nem értő kezek felfedezték s kevés hiján
makulatura gyanánt adták el. A véletlenség mentette meg őket.
Rövid vonásokban ez Galilei tragédiája. Nem egy részlet benne
történelmileg homályos. Ezek a helyek azonban keveset mondanak,
szemben azzal a szellemi sötétséggel, mely Galilei birái felett lebeg.
Rájuk vonatkozólag nincs többé kétség. Taktikai szempontból Galilei
elitélése még az akkori egyházi pártra nézve is roppant nagy hiba
volt. Mert Galilei martiriuma több kárt tett benne, mint bármely más
esemény a világnézetek harczában. Az a hatalom, mely rátette kezét
Galileire – így érezték már annak a kornak jobbjai is – akármilyen
volt is az álláspontja, elvesztette nagy czélját és visszafelé vezetett a
kulturátlanságba. Nem pánik következett – ahogy hitték – az 1633-iki
nagy drámára, hanem nagyon üdvös felébredés.