Framing the Penal Colony:

Representing, Interpreting and

Imagining Convict Transportation
Sophie Fuggle
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/framing-the-penal-colony-representing-interpreting-an
d-imagining-convict-transportation-sophie-fuggle/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Convict Colony David Hill

https://ebookmass.com/product/convict-colony-david-hill/

Convict Colony: The Remarkable Story of the Fledgling

Settlement That Survived Against the Odds David Hill

https://ebookmass.com/product/convict-colony-the-remarkable-
story-of-the-fledgling-settlement-that-survived-against-the-odds-
david-hill/

Jesus and John - The Baptist 2023rd Edition Bible

Reader

https://ebookmass.com/product/jesus-and-john-the-baptist-2023rd-
edition-bible-reader/

Tocqueville’s Moderate Penal Reform 1st Edition Emily

Katherine Ferkaluk

https://ebookmass.com/product/tocquevilles-moderate-penal-
reform-1st-edition-emily-katherine-ferkaluk/
Pearson Economics 11: The Market Economy 2023rd Edition
Tim Dixon

https://ebookmass.com/product/pearson-economics-11-the-market-
economy-2023rd-edition-tim-dixon/

The Coronavirus Pandemic and Inequality: A Global

Perspective Shirley Johnson-Lans

https://ebookmass.com/product/the-coronavirus-pandemic-and-
inequality-a-global-perspective-shirley-johnson-lans/

The Killings at Kingfisher Hill Sophie Hannah

https://ebookmass.com/product/the-killings-at-kingfisher-hill-
sophie-hannah-2/

The Killings at Kingfisher Hill Sophie Hannah

https://ebookmass.com/product/the-killings-at-kingfisher-hill-
sophie-hannah/

Interpreting the Gospel of John in Antioch and

Alexandria 1st Edition Miriam Decock

https://ebookmass.com/product/interpreting-the-gospel-of-john-in-
antioch-and-alexandria-1st-edition-miriam-decock/
PALGRAVE STUDIES IN CRIME, MEDIA AND CULTURE

Framing the
Penal Colony
Representing, Interpreting and
Imagining Convict Transportation
Edited by Sophie Fuggle
Charles Forsdick · Katharina Massing
 Palgrave Studies in Crime, Media and Culture

Series Editors
Michelle Brown, Department of Sociology, University of
Tennessee, Knoxville, TN, USA
Eamonn Carrabine, Department of Sociology, University
of Essex, Colchester, UK
This series aims to publish high quality interdisciplinary scholarship for
research into crime, media and culture. As images of crime, harm and
punishment proliferate across new and old media there is a growing
recognition that criminology needs to rethink its relations with the ascen-
dant power of spectacle. This international book series aims to break
down the often rigid and increasingly hardened boundaries of main-
stream criminology, media and communication studies, and cultural
studies. In a late modern world where reality TV takes viewers into
cop cars and carceral spaces, game shows routinely feature shame and
suffering, teenagers post ‘happy slapping’ videos on YouTube, both cyber
bullying and ‘justice for’ campaigns are mainstays of social media, and
insurrectionist groups compile footage of suicide bomb attacks for circu-
lation on the Internet, it is clear that images of crime and control play a
powerful role in shaping social practices. It is vital then that we become
versed in the diverse ways that crime and punishment are represented
in an era of global interconnectedness, not least since the very reach of
global media networks is now unparalleled.
Palgrave Studies in Crime, Media and Culture emerges from a call to
rethink the manner in which images are reshaping the world and crimi-
nology as a project. The mobility, malleability, banality, speed, and scale
of images and their distribution demand that we engage both old and
new theories and methods and pursue a refinement of concepts and
tools, as well as innovative new ones, to tackle questions of crime, harm,
culture, and control. Keywords like image, iconography, information
flows, the counter-visual, and ‘social’ media, as well as the continuing
relevance of the markers, signs, and inscriptions of gender, race, sexuality,
and class in cultural contests mark the contours of the crime, media and
culture nexus.
 Sophie Fuggle · Charles Forsdick ·
Katharina Massing
Editors

Framing the Penal

Colony
Representing, Interpreting and
Imagining Convict Transportation
Editors
Sophie Fuggle Charles Forsdick
Nottingham Trent University University of Liverpool
Nottingham, UK Liverpool, UK

Katharina Massing
Nottingham Trent University
Nottingham, UK

ISSN 2946-3912 ISSN 2946-3920 (electronic)

Palgrave Studies in Crime, Media and Culture
ISBN 978-3-031-19395-8 ISBN 978-3-031-19396-5 (eBook)
https://doi.org/10.1007/978-3-031-19396-5

© The Editor(s) (if applicable) and The Author(s), under exclusive license to Springer Nature
Switzerland AG 2023
This work is subject to copyright. All rights are solely and exclusively licensed by the Publisher,
whether the whole or part of the material is concerned, specifically the rights of translation,
reprinting, reuse of illustrations, recitation, broadcasting, reproduction on microfilms or in any other
physical way, and transmission or information storage and retrieval, electronic adaptation, computer
software, or by similar or dissimilar methodology now known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this
publication does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are exempt
from the relevant protective laws and regulations and therefore free for general use.
The publisher, the authors, and the editors are safe to assume that the advice and information in
this book are believed to be true and accurate at the date of publication. Neither the publisher
nor the authors or the editors give a warranty, expressed or implied, with respect to the material
contained herein or for any errors or omissions that may have been made. The publisher remains
neutral with regard to jurisdictional claims in published maps and institutional affiliations.

Cover illustration: Kuto Bay, Ile des Pins, New Caledonia (2018). Photo with permission from Claire
Reddleman.

This Palgrave Macmillan imprint is published by the registered company Springer Nature Switzerland
AG
The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland
 Acknowledgements

Many of the chapters upon which this collection is based first started
out as conference papers at the Framing the Penal Colony conference
held at the National Justice Museum in Nottingham, UK, in November
2019. The conference was generously supported by the AHRC as part
of the “Postcards from the bagne” project led by Sophie Fuggle (Ref.
AH/R002452/1).

v
 Contents

1 Introduction 1
Sophie Fuggle, Charles Forsdick, and Katharina Massing

Part I Reporting the Penal Colony

2 Framing New Caledonia: Policing Escapees
from the Bagne in Colonial Australia 31
Briony Neilson
3 “Dancing and Discipline, Frolics and Felonies,
Punch and Punishment, Rum and Reform”: Queen
Victoria’s Birthday Party, Norfolk Island Penal
Station, 25 May 1840 57
J. M. Moore
4 Re-framing Albert Londres’ ‘Reportages’ as Graphic
Novel: From Adventure Narrative to Prison Comics 79
Chantal Cointot and Sophie Fuggle

vii
viii Contents

Part II Exploring the Penal Colony

5 Strange Reflections on the Abashiri River: Between
the Prison and the Museum 109
Sophie Fuggle
6 Seeing the Penal Colony Through Heritage Trail
Maps: Global Connections and Local Views
of the bagne in French Guiana and New Caledonia 133
Claire Reddleman
7 Writing the French Guiana Penal Colony: Starting
from the End with Patti Smith and Jean Genet 153
Samuel Tracol and Glória Alhinho

Part III Framing and Reframing the Colonial Prison

8 Graphic Histories of New Caledonia: Visualizing
the Bagne 179
Charles Forsdick
9 Framing Postcolonial Narratives in the Prison
Museum: The Qingdao German Prison Museum 197
Katharina Massing
10 Framing the Tiger Cages: Contested Symbols
of Postcolonial Conflicts in the USA and Vietnam 221
Maryse Tennant
11 Screening (Out) the Isle of Pines Youth Work
Camps: Sara Gómez’s 1960s Documentary Trilogy
and the Racialized Legacy of Cuban Penal
Deportation 247
Susan Martin-Márquez
 Contents ix

Part IV Creative Encounters in and beyond the Penal

Colony
12 Listening with Our Feet: Decolonial and Feminist
Arts-Based Methodologies in Addressing Australian
Incarceration Policies on Nauru and Manus Islands 275
Kate McMillan
13 Abolitionist Ways of Seeing: Artists in the Penal
Colony Complex 301
Ros Liebeskind and Khadija von Zinnenburg Carroll

Index 319
 Notes on Contributors

Glória Alhinho, Ph.D. in Iberian, Latin American, Mediterranean

Studies, University of Bordeaux, France. Her work is influenced by a
great interest in the interconnection of artistic and scientific knowledge,
mainly through imaging. She successively builds up a dialogue between
the academic and diplomatic dimensions at Georgetown University and
at the Embassy of Portugal in Washington, DC, through a multiplicity
of scientific, cultural, aesthetical, ethic and diplomatic debates, and
teaching film and writing and cultural diplomacy. Her latest publica-
tion gathers her photographic work at Saint-Joseph (French Guiana) and
writing, exploring visible and invisible spheres of this penal colony as a
cultural and natural heritage.
Chantal Cointot is Senior Lecturer at Nottingham Trent University.
Her doctoral thesis, ‘Fragmented lives: representations of the self in
Franco-Belgian autobiocomics’, explores to what extent the interplay
of text, image and frame in autobiocomics can propose new ways of
approaching a self that is fragmented, complex and contradictory. In it,
she notably investigates how formal framing processes provide a space for

xi
xii Notes on Contributors

self-formation and self-transformation, and examines their potential for

educating others.
Charles Forsdick is James Barrow Professor of French at the Univer-
sity of Liverpool. He has published on a range of subjects, including
travel writing, colonial history, postcolonial and world literature, and
the memorialisation of slavery. Recent books include The Black Jacobins
Reader (2016), Toussaint Louverture: Black Jacobin in an Age of Revolu-
tion (2017) and Keywords for Travel Writing Studies (2019). He co-edited,
with Laurence Grove and Elizabeth McQuillan, The Francophone Bande
Dessinée (2005) and published an article on ‘Haiti and Bande dessinée’
in a special issue of Yale French Studies (2017) devoted to ‘Bande Dess-
inée: Thinking Outside the Boxes’, guest edited by Laurence Grove and
Michael Syrotinski.
Sophie Fuggle is Associate Professor of Postcolonial Studies and Cultural
Heritage at Nottingham Trent University. She is author of Foucault/Paul:
Subjects of Power (Palgrave, 2013) and co-editor (with Yari Lanci and
Martina Tazzioli) of Foucault and the History of Our Present (Palgrave,
2015). Her current research focuses on the cultural and ecological
legacies of French colonial prisons and penal colonies.
Ros Liebeskind is a multidisciplinary researcher, creative practitioner
and community organiser. Her research explores issues of abjection,
space, queerness and resistance. She has recently graduated from the
University of Birmingham with a first in their History of Art B.A.,
researching contemporary art and queer methodologies towards prison
abolition. She is currently part of the team at Grand Union, a contem-
porary art gallery based in Birmingham, merging theory and practice to
imagine otherwise.
Susan Martin-Márquez is Professor at Rutgers University, with joint
teaching responsibilities in the Department of Spanish and Portuguese
and the Program in Cinema Studies, and an affiliation with the Compar-
ative Literature Program. Her scholarship centres on Spanish-language
cinema, as well as on nineteenth- and twentieth-century Spanish impe-
rial practices, and Cuban and African anti-colonial movements and their
cultural expression. Her books include: Sight Unseen: Feminist Discourse
 Notes on Contributors xiii

and Spanish Cinema (Oxford UP, 1999) and Disorientations: Spanish

Colonialism in Africa and the Performance of Identity (Yale UP, 2008).
She is currently completing a book manuscript, Jail-Breaking the Carceral
Atlantic: Cuban Rebellion and Political Deportation in the late Spanish
Empire, and also has another book in progress on transatlantic networks
of revolutionary filmmaking. Her chapter represents the intersection of
those two projects.
Katharina Massing is a senior lecturer and researcher in Museum
and Heritage Development in the School of Arts and Humanities at
Nottingham Trent University working on holistic approaches to heritage
management, community participation and heritage and tourism devel-
opment in the Asia-Pacific region. Before working at NTU, she
completed her Ph.D. in Museum, Gallery and Heritage Studies at
Newcastle University. Her doctoral thesis, entitled ‘Finding an ecomu-
seum ideal for Hainan Province: Encouraging community participation
in intangible cultural and natural heritage protection in a rural setting
in China’, investigated the current ecomuseum development in Hainan
Province, China. She also holds a M.A. in Chinese Studies (major),
Chinese Language (minor) and East Asian Art History from Freie
Universität in Berlin.
Kate McMillan is an artist and Senior Lecturer in Creative Practice at
King’s College, London. Her research engages with histories connected
to colonial violence and women’s knowledges. She is the annual author
of ‘Representation of Female Artists in Britain’ commissioned by the
Freelands Foundation, as well as various other academic publications
that consider gender inequality in the visual arts. In 2019, Palgrave
Macmillan published her monograph called Contemporary Art & Unfor-
getting in Colonial Landscapes: Islands of Empire which investigates female
artists in the Global South and the ways their practices defy colonial
amnesia. Her own creative practice incorporates sound, film, textiles
and sculpture to create immersive environments which aim to engender
empathic responses to difficult histories.
xiv Notes on Contributors

J. M. Moore is a historian, sociologist and activist who lives in west

Wales. His research centres on the theory and history of penal law,
colonialism and its relationship to penal law, and the potential of
abolition.
Briony Neilson is an honorary associate in History at the University of
Sydney and specialises in the history of criminal justice in nineteenth-
century France and its empire, particularly New Caledonia. She has
published on the history of juvenile delinquency, convict transporta-
tion and penal colonialism, and her research has been supported by
grants from the French Embassy and the Academy of Social Sciences
in Australia. She is currently preparing a monograph for McGill
Queen’s University Press which explores the significance of new prac-
tices concerning children and adolescents for the French criminal justice
system at the end of the nineteenth century.
Claire Reddleman is Lecturer in Digital Humanities at the Univer-
sity of Manchester and previously taught digital humanities at King’s
College London, working on digital cultural heritage, visual methods,
mapping and contemporary art. Prior to this, she carried out post-
doctoral research as part of the AHRC-funded project ‘Postcards from
the bagne’ led by Dr. Sophie Fuggle, using visual research methods to
engage with the history of France’s penal colonies. She received a Ph.D.
in Cultural Studies from Goldsmiths, University of London, and her
research monograph based on the thesis is titled Cartographic Abstraction
in Contemporary Art: Seeing with Maps. She previously gained a M.A.
in Art and Politics from Goldsmiths, and a B.A. (Hons.) in History
of Art and Architecture from the University of Reading. She is also a
photographic artist and can be found online at www.clairereddleman.
com.
Maryse Tennant is a Senior Lecturer at Canterbury Christ Church
University where she teaches criminology. She is a historical criminol-
ogist who has published and presented on historical and cultural aspects
of policing and imprisonment, as well as the ethics of remembering and
representing crime and punishment. She has researched and exhibited
material on the lives of inmates at the former Canterbury prison, using
 Notes on Contributors xv

these with her students to explore the interconnections between private

troubles and public issues. She is the Course Director for the criminology
undergraduate and postgraduate degrees and Chair of the School Ethics
Committee. She supervises research students working on historical and
cultural understandings of crime and punishment.
Samuel Tracol is a Ph.D. candidate in Contemporary History in
Sorbonne-Université (France). His thesis is focused on the French Penal
colonies servants, but he is interested more largely in those on social
margins such as vagrants and delinquents, and geographical margins such
as Amazonia. He holds the Fondation Thiers scholarship for 2022-2023.
He co-founded the CoPALC (Penal Colonisation of Latin America and
Caribbean) research group, with a transnational and transdisciplinary
perspective. He was previously lecturer in the Université de Guyane and
in Sciences Po Aix.
Khadija von Zinnenburg Carroll is an artist and historian, currently
leading the ERC project REPATRIATES: Artistic Research in Museums
and Communities in the process of Repatriation from Europe. She is
Professor of History at the Central European University and Honorary
Professor and Chair of Global Art at the University of Birmingham.
She is the author of the books Art in the Time of Colony (2014); The
Importance of Being Anachronistic (2016), Botanical Drift (2017); Mit
Fremden Federn (2022); and The Contested Crown: Repatriation Politics
between Mexico and Europe (2022). She is the co-author of Bordered
Lives: Immigration Detention Archive (2020) and co-editor of Third Text
journal .
 List of Figures

Fig. 5.1 Photo wall of images taken at Abashiri Prison Museum

(Photo by the Author) 122
Fig. 5.2 Mannequins making horseshoes. Abashiri Prison
Museum (Photo by the Author) 123
Fig. 5.3 Agricultural scene forming part of a diorama. Abashiri
Prison Museum (Photo by the Author) 125
Fig. 5.4 Mannequins representing convict mealtime. Abashiri
Prison Museum (Photo by the Author) 126
Fig. 6.1 Third sign on the sentier du bagne des Annamites
at Montsinéry-Tonnégrande, French Guiana. ‘La
chimérique conquête de l’inini’ [The chimerical
conquest of the Inini], 2018 (Photograph by Claire
Reddleman) 139
Fig. 6.2 ‘Itinéraire du bagne’ sign located at Kuto Bay,
Île des Pins, New Caledonia, side panel featuring
the trio of satellite maps, 2018 (Photograph by Claire
Reddleman) 142
Fig. 6.3 ‘Itinéraire du bagne’ sign located at Kuto Bay, Île des
Pins, New Caledonia, showing the main information
panel, 2018 (Photograph by Claire Reddleman) 144

xvii
xviii List of Figures

Fig. 10.1 The French Tiger Cages upper walkway, Con Dao.
Photo by the author 227
Fig. 10.2 The American Tiger Cages inner corridor, Con Dao.
Photo by the author 229
Fig. 10.3 Looking down on the bamboo Tiger Cages, Phu Quoc.
Photo by the author 230
Fig. 11.1 The film clapper frames Manuela’s challenging gaze.
Sara Gómez, 1968a. On the Other Island. Havana:
ICAIC 254
Fig. 11.2 Cuban stamp featuring the watchful eye imagery
of the Committee for the Defence of the Revolution.
“X Aniversario de los CDR.” Original photograph
by Karen Horton: https://www.flickr.com/photos/kar
enhorton/4463837284. Licensed under CC BY-ND
2.0: https://creativecommons.org/licenses/by-nc/2.0/leg
alcode 255
Fig. 11.3 Sara Gómez prompts Rafael to reveal his experience
of racism. Sara Gómez, 1968a. On the Other Island.
Havana: ICAIC 259
Fig. 11.4 Working side-by-side, young Black and White Cubans
eradicate weeds. Sara Gómez, 1968a. On the Other
Island. Havana: ICAIC 260
Fig. 11.5 The ‘exemplary’ White internee César encourages
Afro-Cuban Miguel to become ‘just like’ him. Sara
Gómez, 1968b. An Island for Miguel. Havana: ICAIC 263
Fig. 11.6 Raúl Martínez’s cover illustration for Cuba magazine,
‘The Youngest Island in the World,’ May 1968 265
Fig. 12.1 McMillan, K (2010) Islands of Incarceration, Cockatoo
Island, Biennale of Sydney digital print on polysynthetic
fabric, sound produced in collaboration with Cat Hope 283
Fig. 12.2 Karina Utomo performing in Cat Hope’s ‘Speechless’.
Image by Toni Wilkinson 286
Fig. 13.1 Drawing of a cell by Mohamed from Morocco
in Dover, 2015. Immigration Detention Archive Oxford 304
Fig. 13.2 Courtyard in Colnbrook IRC, Heathrow, outside
the exercise area, taken by Khadija von Zinnenburg
Carroll during a photography workshop inside, 2015 305
 List of Figures xix

Fig. 13.3 Bordered Lives exhibition at VBKOE Vienna (from left

to right: exhibition from the book, performance lecture
from Darwin College Cambridge on screen, script
and censorship, and border intervention by Emma
Humphris), August 2021 307
 1
Introduction
Sophie Fuggle, Charles Forsdick, and Katharina Massing

In April 2022, then UK Prime Minister Boris Johnson and Home Secre-
tary Priti Patel announced that a deal had been made with Rwanda
which would now see asylum seekers sent to the African nation (5,500
miles or 8,800 km away) for processing (The Guardian, 2022). The new
arrangement was announced after long-term speculation around extrater-
ritorial management of refugees arriving in the UK including those
taking the perilous journey from Calais by dinghy. Previous suggestions
had included the proposal of sending asylum seekers to Ascension Island
in the South Atlantic over 4,400 miles (or 7,000 km) from the UK and

S. Fuggle (B)
Nottingham Trent University, Nottingham, UK
e-mail: sophie.fuggle@ntu.ac.uk
K. Massing
Nottingham Trent University, Nottingham, UK
e-mail: katharina.massing@ntu.ac.uk
C. Forsdick
University of Liverpool, Liverpool, UK
e-mail: craf@liverpool.ac.uk
© The Author(s), under exclusive license to Springer Nature 1
Switzerland AG 2023
S. Fuggle et al. (eds.), Framing the Penal Colony, Palgrave Studies in Crime, Media
and Culture, https://doi.org/10.1007/978-3-031-19396-5_1
2 S. Fuggle et al.

1,000 miles from the coast of Africa (Walker & Murray, 2020). So far the
proposed deportations have attracted widespread criticism against a back-
drop of the erosion of human rights in the UK following the withdrawal
from the European Union in January 2020. Earlier proposals seemed
ludicrous and, if anything, simply an attempt, in the aftermath of Brexit,
to remind British society of its claims to sovereignty via reference to
remaining overseas territories such as Ascension Island (part of the Saint
Helena, Ascension and Tristan da Cunha territory; on the post-imperial
contexts of Brexit, see Dorling & Tomlinson, 2019). Such assertions to
sovereignty hark back to the use of distant islands as sites of exile for
political deportees. Indeed, after his second defeat against the British at
Waterloo in 1815, Napoleon Bonaparte was sent to live out his days
on Saint Helena (Unwin, 2010). The choice of location was intended
to ensure he did not escape as he had done from his earlier exile to
the Island of Elba in the Mediterranean. Evoking Ascension Island as
a possible site (despite the high costs and impracticalities of such a loca-
tion) for those who have recently crossed both the Mediterranean and
the English Channel must be understood as a symbolic gesture intended
to evoke past Franco-British histories and to affirm both Britain’s inde-
pendence from Europe and the country’s ability to exile anyone perceived
as threatening its borders.
However, this flex has now been revealed to have been a distrac-
tion tactic whilst other non-UK sites for immigrant detention have
been sought. The UK is not unique here. Denmark has also report-
edly been in talks with Rwanda over a similar initiative (see Neilson,
Chapter 2). The model of establishing such partnerships is frequently
referred to as the ‘Pacific Model’ with reference to Australia’s use of
Nauru, Manus and Christmas Island to process asylum seekers. The
human rights violations—which have seen children also detained and
a high number of suicides—have elicited international criticism. Despite
successful legal challenges, the centres have remained open alongside
a complex network of sites located across Australia itself. As Alison
Mountz (2020) has argued, the increased use by countries in the Global
North of what she terms the ‘enforcement archipelago’ since the 1970s
is bringing about ‘the death of asylum’. Such a ‘death’ is both metaphor-
ical (as society comes to accept that such practices are legitimate and
 1 Introduction 3

necessary) and literal (since the result of such practices is what Ruth
Wilson Gilmore refers to as the ‘premature death’ of those being held,
whether this be during detention or subsequently as a result of physical
and mental hardships experienced). Indeed, as Wilson Gilmore points
out, ‘premature death’ is the endpoint of racism: “Racism, specifically, is
the state-sanctioned or extralegal production and exploitation of group-
differentiated vulnerability to premature death” (Wilson Gilmore, 2007,
p. 28).
Alongside the wider practice of offshore detention as part of broader
border control measures, it is also important to note the extraordinary
rendition used, notably, by the United States during the ‘War on Terror’
declared by the Bush administration following the 9/11 attacks on the
World Trade Center and Pentagon. The extralegal practices of torture
used as part of such practices also bring into relief the deployment of
extraterritorial spaces such as Guantánamo, together with ‘black sites’
or temporary sites, not marked on any map or flight manifesto. This
capacity to block, erase and ‘disappear’ different ‘bodies’ deemed danger-
ously ‘other’ occurs as a result of the ability to impose and suspend
laws and borders that operate as perpetually shifting lines and frames.
Such lines are made visible in Mohamedou Ould Slahi’s memoir Guan-
tánamo Diary published in 2015 and based on his experience of being
held without trial for fourteen years. The original version of the memoir
features pages and pages of text redacted by the U.S. government,
including extensive passages recounting the use of torture and other
forms of abuse.1 The thick black lines, which are frustrating for readers,
embody the way information is controlled and denied to certain parties
even when it directly concerns or affects them. It also emphasises how
the narrative of what happens in places like Guantánamo continues to
exclude or limit the voices of those transported there.
The current use of overseas territories for asylum processing, immi-
grant detention and extraordinary rendition should thus be situated
within longer, global practices of deportation and transportation as
central strategies within colonial expansion from the mid-eighteenth
century onwards. Ann Laura Stoler (2012) has pointed out, “There are
no straight historical lines that lead from les colonies agricoles to Guan-
tanamo”. However, it is our contention in this volume that the complex
Another random document with
no related content on Scribd:
 – A bizalom a saját tulajdonom.
Pető meghajtotta fejét.
– Az természetesen magától értetődik.
Egy ideig csend volt, az omnibusz recsegve-nyikorogva döcögött
az utcán. Utóbb ismét a diák vette fel a szót.
– Ön azt mondotta, hogy az ördögből vén korára remete lesz és
megforditva.
– Én csak a lehetőségét állitottam fel e tételnek.
– Nos, ha ez a tétel helyes volna, vagy a helyességnek csak a
látszata lengne rajta, ugy a legmintaszerübb emberek egyikének
Bulcsu mester igérkezne.
– A fagottista?
– Igen, az a kellemetlen szomszéd, aki egész nap egyebet se
tesz, mint hogy azt nyikorgatja okarináján: „Mig ifju voltam, sok…“
De hiszen ön is betéve ismeri e nótát. Nos, ez az ur volna rá hivatva,
hogy a legderekabb férjet adja, mert ő a világ legnagyobb korhelye.
– És ön ezt kizártnak tartja?
– Körülbelül. Sőt: egyenesen.
– És miért?
– Mert ez a Bulcsu mester született korhely, aki egész életében
cigány volt és mindig az is marad. Nem lesz, nem volt soha egy
krajcárja, ami részben szerencse, mivel ha pénze volna, véglegesen
az italnak szentelné ifjuságát, férfikorát és agg napjait.
Tilda egy ideig hallgatott, aztán igy szólt:
– Azt hittem, hogy Bulcsu önnek a barátja? Mindig együtt szoktak
járni.
 – Az nem zárja ki, hogy a Neró szerzője ne lehessen csélcsap
ifju.
– Mi az a Neró?
– A Bulcsu leendő operája. A nyitány első üteme már meg is van.
Az üstök szólnak s ugyanakkor a hegedük pizzicató játszanak.
Pokoli ötlet. Kár, hogy a leendő mester még nem érkezett el a
második ütemig s igy nem részletezhetem tovább dalművét.
– Nem szép, ha az ember barátairól kedvezőtlen véleményeket
terjeszt, – jegyezte meg a kisasszony.
– Amit róla közöltem, csak az igazság megállapitása volt.
– Talán mások nem igy gondolkodnak róla.
A diák kacagott.
– Oh, persze! Kérdezze csak meg a szabóját, a mosónőjét vagy
a suszterjét. Azok Bulcsut a világ legrettenetesebb emberének
tartják.
A leány elgondolkodott, majd valami eszébe jutott.
– Mennyire nincs igaza, – mondta diadalmasan. – Emlékszem,
egyizben Lámpl ur emlitette előttem, hogy Bulcsu ur szépen
hegedül.
– Lámpl urnak bizonyára kitünő zenei érzéke van, – bólintott
gunyosan Pető.
– És egyébként, a gyalázatos okarináját kivéve, a zenészre más
panasz még nem volt a házban.
– Nos? És az okarina nem elég? Egy fiatalember, aki pénzért
bosszantja a háziurat? Nemes dolog ez?
– Bizonyára azért teszi, hogy kenyérre valója legyen. Ha önt nem
látnák el a szülei, örülne, ha legalább ezen a módon szerezhetné
meg a mindennapit.
 – No, ez nem egészen igy van, – jegyezte meg Pető,
sértődöttséget szinlelve.
De Tilda nem törődött a mű-érzékenységgel és tovább folytatta.
Már benne volt az ellentmondásban!
– Ha valaki az életben küzd és emellett eszményeket hord a
szivében, az tiszteletet érdemel. Bulcsu egész nap okarinázik, éjjel
pedig arról álmodozik, hogy egykor jeles férfiu lészen, aki csak a
művészetnek fogja magát szentelni. És, ha nem lenne a röghöz
kötve, szegény fiu talán már megirta volna művét. Igazán sajnálom,
hogy eddig oly rossz véleménnyel voltam róla, de azt hittem, hogy
nem ér egy hajitófát sem. Okarinázni rendesen a cirkuszi bohócok
szoktak; arról sejtelmem se volt, hogy Bulcsu az akadémiára jár.
Pető – ha szabad ezt a tulmerész kifejezést leirnom – a lelki
kezeit dörzsölgette. Hisz ez a siker első lépése volt. A győzelem első
sugara! Tildában felébredt az érdeklődés Bulcsu iránt, aki mellett
eddig szótlanul, hideg közömbösséggel haladt el!
A kocsi a terézvárosi templomhoz érkezett. Le kellett szállaniok.
– A viszontlátásra, – nyujtotta kezét Tilda. – És ne nézze le a
szegény embereket, meg a munkát.
Pető meghajolt és szerényen mosolygott, körülbelül ugy, mint a
fiatal Napoleon Toulon bevételénél.
 XV.

Történt, hogy egy napon a jogász összeakadt Jozefinnel, aki

éppen a ligetbe ment sétálni. A szép asszony kegyes volt és
megengedte, hogy a diák elkisérje. Pető örömmel kapott az
alkalmon, azonban mihamar kellemetlen felfedezést tett. Ő, aki oly
bőbeszédüen és vigan tudott elcsevegni Bauernebellel,
Fabricziussal, sőt Quastl urral is, ő, aki Tildát észrevétlenül, csupán
beszélgetések utján, ellenkező véleményekre tudta birni, Jozefinnel
szemben elfogult és hallgatag volt, mint egy harmadik gimnázista.
Jóllehet már egy negyedóráig sétáltak az ugynevezett Bimbó-
vendéglő és a zöldhináros tó körül, sehogyan se találta meg a
társalgás fonalát és össze-vissza kalandozott a leghétköznapibb
tárgyak, sőt még az időjárás és a husdrágaság között is. Be kell
látnunk, hogy ez az ifjut kissé bosszantotta, mert ostoba embernek
nem kivánt látszani.
Ám, ha Petőt gondolatszegénysége bántotta is, a szép asszony
látszólag jól mulatott a jogász zavarán és mivel se járult hozzá, hogy
a csevegést talpra segitse. Az ifju egy ideig ötölt-hatolt, aztán, ugy
vélte, hogy az egyenes ut mégis csak a legjobb s azért igy szólt:
– Meg kell vallanom, nagysád, bár ezt ön furcsának nevezheti,
hogy a társaságában ostobának érzem magamat. Ne tessék
félreérteni, kegyed szellemes asszony, akivel mások bizonyára
kellemesen tudnak elcsevegni. Csak én vagyok elfogult, ha önt
látom, pedig máskülönben elég jó beszélőszervekkel áldott meg a
sors. Miután szeretek természettudományi alapon állani, kutatom az
okokat, amik arra vezetnek, hogy a kegyed közelében állandó
zavarban vagyok. De – érdekli-e?
 – Oh, hogyne, – mosolygott Jozefin jóindulatulag. – Egészen
bátran beszélhet.
– Akkor hát bátor leszek. Meg fogom állapitani elfogódottságom
okát, de kérem, ne ijedjen meg tőle. Én ugyanis azt hiszem, hogy
szerelmes vagyok önbe.
A szép asszony nevetett.
– Be kell ismernem, – mondotta aztán, – hogy ön eredeti ember.
– Nem haragszik? – tudakolta a jogász, kissé megijedve a
vitézségén.
Jozefin nem felelt, az arca azonban nem mutatott haragot, azért
Pető, aki, ha benne volt valamiben, az ördögtől se ijedt meg, tovább
folytatta:
– Igenis, én szeretem önt, minden jel arra vall. Éjjel önről
álmodom, reggel versiráshoz van kedvem. Gyakran szórakozott
vagyok és tegnapelőtt is az omnibusz helyett egy zöldséges kocsira
szállottam fel. Továbbá: gyakran minden ok nélkül magyar
népdalokat énekelek és félrevágom a kalapomat.
– Ez tényleg a szerelem, – vélte Jozefin jóindulatuan.
– Tesék elhinni, hogy az. Én ismerem magamat. Még sohase
történt meg velem, hogy omnibusz helyett zöldséges kocsira
szállottam volna fel. Sőt még egy élményemet közölhetem. A minap
egy trafikba mentem, szivart vásároltam és aztán szivar helyett az
esernyőmre gyujtottam rá, az esernyőmet pedig a zsebembe
akartam tenni.
– Szegény barátom!
– Bizony, szegény. Mert ugy érzem, hogy ez az én szerelmem
dőre álom, utólérhetetlen álomkép. Mindegy. Örülök, hogy ezt önnek
elmondtam és ezennel sorsomat kezébe tettem le.
Egy ideig hallgattak, aztán ujra a lendületbe jött jogász vette fel a
szót.
 – Kétségtelen, hogy első perctől fogva igaz érzéssel vonzódtam
önhöz. Emlékszik arra a – nekem oly szép! – napra, mikor ön
lovagolni volt és a csirkefogók Edwards-ot rothadt almákkal dobálták
meg? Még ma is előttem áll a találkozás minden mozzanata.
Megfogtam egy suszterinast, az kegyelemért esdeklett kegyedhez,
majd mikor szabadjára bocsátottuk, a kapuból ezzel a
megszólitással tisztelt meg: „Dunavadász“.
– Tényleg, azt mondta: dunavadász, – hagyta helyben Jozefin
kissé elgondolkozva.
– Azóta mindazt, ami önnel összefügg, tisztelni és szeretni
tanultam meg. Nemcsak a karcsu alakját, a nemes homlokát, bájos
vonásait becsülöm nagyra: ragaszkodással nézem el a lakása
ablakait, a paripáit, sőt még a veteránzenekarát is. Gondolja, hogy
ez nem szerelem?
– Meglehet, – felelte Jozefin, aki végre maga is még ifju volt.
– Mennyire örvendek, hogy ezt hallom! – lelkesedett Pető. – Mert
meg kell vallanom, amikor vallomásomba kezdtem, ugy hittem, hogy
pofon lesz a vége s éppen ezért választottam ki mondókámra ezt a
helyet, ahol egy kutya se jár.
Tényleg: a liget néptelen részébe kerültek. Vékony nyirfák közül
feléjük villant a kopott Fuit sirkő.
– Jó lesz visszafordulni, – inditványozta az asszony.
Hazafelé mentek, mialatt Petőből hatalmas sugárban ömlöttek a
szavak.
– Micsoda gyönyörü érzés a szerelem! Milyen másként látja az
ember a világot! Mennyivel különb szemében az utolsó hangya is!
Lehet akármilyen borus az ég, rám azért nap süt, rombadőlhet az
egész város, azért én a tavaszt érzem magam körül! Nem hittem
soha, hogy ilyen hangulatok foglalhassanak helyet bensőmben, meg
voltam róla győződve, hogy cinikus, hideg ember vagyok és most,
ime, azt látom, hogy a szivem tele van melegséggel, ragaszkodással
és jó gondolatokkal.
 Mindezt már elmondták százezerszer Pető előtt, de azért e
szavaknak még mindig van hatása. Jozefin is szivesen vette
tudomásul, hogy a jogász szivében tulipánok virulnak és hogy lelke
az erények központi gyüjtőpénztára lett. A szép asszony
elgondolkodva nézett maga elé és nem mondott ellen a fiatalurnak,
aki végre is elég csinos és kellemes embernek látszott.
Sajnos, mi sem tart örökké és végre ők is a kapuhoz értek.
– Szabad-e remélnem, – kérdezte Pető régi lovagok módjára, –
hogy viszontláthatom e nemes virágszálat?
Jozefin mosolygott.
– Majd meglátjuk, – felelte óvatosan és csókra nyujtotta kezét.
A diák boldogan illesztette ajkát a puha keztyükre, aztán
emelkedett hangulatban tért haza. Gondolatai még
visszakalandoztak a Városligetbe és az elhangzott körmondatokra,
amikor a költészetből egyszerre a kötött nyelv birodalmába hullott. A
kötött nyelv országát Bulcsu képviselte, aki zordonan állt meg előtte.
 XVI.

A zenész szokása szerint el volt szontyolodva.

– No, te ugyan szépen képviseled érdekeimet, – mondotta
kesernyésen. – Egész délután Jozefinnal beszélgetsz, szavalsz és
az én ügyem kátyuban reked.
Petőnek jó kedve volt.
– Hadd el, – szólt pajtása vállára csapva. – Biztos remény van,
hogy lesz még szőlő, sőt lágy kenyér is. Érdekeidet szivemen
viselem és ha Isten megsegit, diadalra is viszem.
Bulcsu orra nem lett rövidebb e vigasztól.
– De vajjon hogy és mikor? – kérdezte zordonan.
A jogász eddig nem közölte volt a barátjával beszélgetését az
omnibuszon. Még várni akart, hogy a dolgok jobban kifejlődjenek.
Most azonban, hogy örömében osztályosa legyen, ugy vélte, illik
Bulcsut is kissé felvillanyozni s ezért nagylelküen beavatta őt titkába.
– Ám hallgass rám, – kezdte el titokzatosan, – és aztán itéld
meg, helyes nyomon járok-e? De ne szólj ellent, mig be nem
fejeztem.
– Ugy lesz, ahogy parancsolod.
– Tehát, tervem kiindulópontja az, hogy: a Bauernebelek mind
önfejü, a saját utaikon haladó emberek, akiket valamire rábeszélni
nem lehet. Nekik mindenről megvan a maguk nézete s ez a
véleményük rendszerint ellentétben van az általános felfogásokkal.
Ilyen az öreg Bauernebel koponyája, ilyen a Jozefiné, ilyen a Tildáé
is. Reájuk hatni egy aranyszáju János sem tudna, Demoszteneszről
nem is beszélve. Hogyan tudnám hát én Tildát valamire
persvadeálni?
– No, ez csinos vigasz, – vetette közbe a Nero szerzője.
– Csak lassan, barátom. Arra, hogy az ilyen embereket valami
véleményre birjuk, van más fegyver is. És ez a ravaszság. És a
ravaszságon kivül: az ellentmondás. Ha én valamiről egy
Baurnebelnek azt jelentem ki, miszerint az fehér, az igazi
Bauernebel lelki tulajdonságainál fogva azt fogja felelni: „Nem igaz.
Ez fekete.“ Érted?
– Egy kukkot sem, – felelte Bulcsu megrémülve a logikai
fejtegetések láncaitól.
– Tehát példákkal fogom a dolgot megvilágitani. Ha én rólad azt
fogom mondani egy Bauernebelnek, hogy te a világ legderekabb
embere vagy, az arany polgár azt fogja kijelenteni: „Ez a Bulcsu a
mérsékelt földöv leghaszontalanabb frátere.“ De ha én helyezkedem
rá arra az álláspontra, hogy Bulcsu közönséges pernahajder, akkor
Bauernebelék azonnal, csakhogy ellent mondhassanak (mert ez a
vérükben van), ki fogják jelenteni, hogy soha szeretetreméltóbb
halandót nem ismertek, mint csekélységedet.
Bulcsu arca kezdett felderülni.
– Teringettét! – felelte. – Kezdem érteni. Hisz ez az ellenpont,
ahogy mi zenészek mondjuk.
– Igen, ez az ellenpont. Avagy a contredanse, ahogy mi jogászok
mondjuk.
A muzsikus megállt és a földre koppintott botjával.
– Mégis lángész vagy te, Pető! – jelentette ki erélyesen. – Ilyesmi
csak a te agyadban teremhet.
– No már most – folytatta a diák – a helyzet a következő. Én
állandóan rosszakat fogok rólad beszélni Tildának, viszont Quastl
urat égre-földre magasztalom. Amint hogy az részben már meg is
történt. Ha helyesen számitottam, a kisasszony ennek
következtében rólad jobb véleménnyel lesz, mint eleddig, Quastl
urba vetett bizalma pedig csökken. És igy is van. A minap együtt
jöttem haza Tildával és kisérletképp kissé befeketitettelek.
Elmondtam, hogy csélcsap vagy, tehetségtelen, pénzért mindenre
kapható.
– Nem volt kicsit sok?
– Oh, nem. A hatás bekövetkezett. Tilda, aki eddig rád se nézett,
védelmébe vett és azt mondta: „Ha valaki az életében küzd és
emellett mégis eszményeket hord a szivében, tiszteletet érdemel.“
Majd meg: „Ha Bulcsu nem lenne a röghöz kötve, szegény fiu
bizonyára megirta volna már korszakalkotó zenekari művét, a Nerot.“
– A Nerot!?
– Igenis. A Nerot.
– Ő érdeklődik e munka iránt?
– Érdeklődik.
– Tán elmondtál neki róla egyet-mást?
– Igen. Azt, hogy az első taktus megvan és üstpörgést nyujt,
amelyhez a hegedük halk pizzicatoval csatlakoznak. Kár, – tettem
hozzá, – hogy csak egy ütem kész.
– De hisz ez nem igaz. Az első ütem: vadászkürtök con affetto.
És már az utolsó aktus is megvan.
– Éppen azzal keltettem fel érdeklődését, mert lusta és
terméketlen embernek akartalak odaállitani. És igy lassan
belemélyedtünk a beszélgetésbe, én támadtalak, ő védett, mig az
omnibusz végre szerencsésen kikötött a terézvárosi plébániánál.
Azért tehát ne csüggedj és ha a dolog igy fejlődik tovább, ugy a
szénád rendbe jöhet.
Bulcsuból kitört a rég elfojtott lelkesedés.
 – Pető! – kiáltott fel elragadtatással. – Nagyszerü fiu vagy!
Karonfogta barátját és boldogan hurcolta el sétálni, azt se tudta,
merre. Csak mentek, mentek, a zenész össze-vissza fecsegett
mindenféléről, dicsőségről, G-kulcsról, ellenpontról, üdvösségről, mig
egyszerre észrevették, hogy a Paskál-malomnál vannak. Szomoru
hely ez, egy ócska csárda, tehénólak és káposztáskertek közé
ékelve, de Bulcsuban még ez is szép gondolatokat ébresztett, mert
igy szólt a jogászhoz:
– Pető, tudod-e, mi a szerelem? Az eszményi, a tisztult
szerelem?
– Ugy rémlik, tudom, – felelte a jogász, akinek most jutott
eszébe, hogy éppen eleget sétált már ma.
– Te szerelmes vagy? – kérdezte Bulcsu csodálkozva.
– Hogy az ördögbe ne! – méltatlankodott a diák. – Azt hiszed,
kizárólag a te kedvedért találták fel ezt a portékát?
A Nero szerzője egy ideig gondolkodott, aztán hirtelen a
homlokára csapott. Eszébe jutott, milyen lelkes szavalások közt
kisérte volt haza barátja a szép özvegyet.
– Jozefinbe? – szaladt ki Bulcsu száján a szó.
Pető nem akart érzelegni barátja előtt, aki benne eddig a józan,
hidegen cselekvő férfit tanulta meg ismerni. Azért röviden végzett az
üggyel.
– Igenis, Jozefinbe, – jelentette ki szárazon. – De most menjünk
haza, mert majd leszakad a lábam. A szerelem végre is nem a
járkálásban fejeződik ki. Ha ez igy lenne, akkor Romeó levélhordó
volt, ami pedig, köztudomásulag, nem felel meg a valóságnak.
 XVII.

Akik még vissza tudnak emlékezni a régi Pestre, bizonyára nem

feledkeztek meg arról a förtelmes telekről, amely annakidején az
ugynevezett Uri-utcát megcsufitotta. A város szivében egy külvárosi
zöldségeskert helyezkedett el, kalarábészaggal, napraforgókkal,
salátával és sárgarépával. Ház az ócska palánkkal övezett területen
nem volt, mindössze egy szalmafedeles viskó, amelynek oldalán
kezdetleges ólak huzódtak meg. A felügyelő szerepével egy
szürkeingü bolgár volt megbizva, aki, ha jó kedve volt, kiállt a kapuja
elé és onnét eregette büzös pipafüstjét az égnek. Bentről, az ólak
sötétségéből panaszos tehénbőgés hallatszott, reggelente pedig a
kakasok olyan kukorékolásba kezdtek, hogy a szomszéd házak lakói
mérgesen tömték be gyapottal a fülüket.
Nem kell elárulnom, hogy ez a zöldségestelep a Bauernebel
kontra főváros inditott pörben az arany polgár bosszuja volt. Mit
törődött ő azzal, hogy ezen a területen, ahol ő borjukat nevelt és
salátát termelt, háromemeletes, jól jövedelmező palota
emelkedhetett volna? Mit hederitett ő rá, hogy a derék belvárosi
kereskedők és lakók folyton megujuló peticiókkal fordultak a
tanácshoz, hogy segitsen az áldatlan állapotokon és közben a sárga
földig gyalázták a terézvárosi háziurat? Ő bosszut akart állani s ezt a
célját el is érte, mert a polgármester majd kibujt a bőréből,
valahányszor utja az Uri-utcán vezette végig. De nemcsak a
polgármester, a tanácsnokok, a városatyák is szégyenkezve
ballagtak keresztül az utcán, egyéb hiján behunyván a szemüket,
mikor a Bauernebel-féle gazdaság mellett elsétáltak.
A régi Pestnek az Uri-utca volt a szemefénye. Itt láttuk a legjobb
üzleteket, itt emelkedtek a legelőkelőbb házak, itt forgolódott
vasárnap délelőttönként az uri nép. A vidékieket erre vitte első utjuk;
a bennlakók a Párisi-udvarral és a Trattner-Károlyi-házzal voltak
legnagyobbra. És mikor várni lehetett, hogy ez az utca még jobban
kifejlődik, kiszinesedik, hogy világvárosi szinvonalra emelkedik,
egyszerre jön Bauernebel és teheneket, kakasokat, trágyadombokat
telepit belé.
Az arany polgárnak három telke volt az Uri-utcában. Az egyiken
ócska ház meredezett, azon már a terézvárosi Krőzus nem tudott
változtatni. Igy legalább annyit megtett célja érdekében, hogy nem
tataroztatta az épületet és azon kopottan, piszkosan, viharverten,
ahogy évek óta volt, hagyta a házat szomorkodni. A lakók lassan
mind kimenekültek belőle, mert a falak repedeztek, a tető szélben
erősen ingadozott, de mit érintette az Bauernebelt? Csak hadd
legyen a Nepomukkal ellátott ház még kopottabb, még düledezőbb:
annál jobban mérgelődik a polgármester! A másik telken a már
emlitett és részletesen megrajzolt zöldséges kertészet helyezkedett
el. A harmadikon Bauernebel annyi szénát és szalmát helyezett el,
amennyit össze lehetett vásárolni Pest környékén. Ugyaninnen
indultak utjukra a kátrányos szekerek, pokoli büzt és füstöt okádva
maguk körül. De nemcsak az Uri-utcában volt ilyen a helyzet. Ahol a
városban Bauernebel-terület volt, az mind a tanács bosszantásán
fáradozott. Az egyiken éktelen pajta emelkedett, a másikon rozsdás
kályhacsöveket és elromlott diványrugókat gyüjtöttek; a harmadikon
az arany polgár juhászkutyákat tenyésztett, amelyek holdtölténél
panaszos karban fordultak az égbeli vándor felé.
Pető megmutatta, hogy képzelőtehetsége a helyén van és nem
mult el nap, hogy valami ujat ki ne talált volna. Hogy pedig a
meginditott mozgalom el ne aludjon, a jogász buzgó
ellenőrzőszemléket tartott a különböző telepeken: elég hangosak-e a
kakasok, elég jól fejlődik-e a kalarábé, elég élénkek-e a
komondorok? Ilyen látogatásoknál a jogász gyakran összetalálkozott
Tildával, aki szintén érdeklődött az ügyek állapota iránt.
Mikor éppen egy ilyen inspekcióról hazasétáltak a Terézváros
ódon házai felé, Pető mindig talált rá módot, hogy szóbahozza
zeneszerző barátját. Hol szidta, amiért megint reggel vetődött haza,
hol amiért minden pénzét dohányra és borra költi. Tilda
természetesen más véleményen volt. Ő, csakhogy
ellentmondhasson, meg tudta érteni, ha egy művészlélek kissé letér
a józan nyárspolgáriasság utjáról és a szesz meg a nikotin által
élénkiti a fantáziáját.
– De hát meggyőződött-e ön legalább róla, – kérdezte egyszer
Pető, – hogy ennek a mi barátunknak egyáltalán van tehetsége?
Tilda bólintott fejével.
– Igenis, meggyőződtem róla. Tegnap találkoztam Bulcsuval a
folyosón és megkértem, ha ideje engedi, mutassa be nékem a Nero
néhány részletét. Bulcsu ma délelőtt nálam volt és eljátszotta a
nyitányt. Mondhatom, szép részletek vannak benne.
– És fagotton játszotta el? – elméskedett a diák.
– Nem, zongorán. Bulcsu tudniillik igen jól zongorázik.
Pető megállt egy pillanatra.
– Hát nem kár, hogy az ilyen ember elzüllik?
– Semmi ok sincs rá, hogy ezen a nézeten legyen, – felelt Tilda
sértődötten. – Mindenkinek megvannak az életben a maga
küzdelmes esztendői. És Bulcsu eddig sem nem lopott, sem nem
sikkasztott, sőt becstelenséget sem követett el.
– Ön tehát azt hiszi, hogy lehet rajta segiteni?
– Igenis, azt hiszem. Sőt feltettem magamban, hogy kissé gondot
viselek rá. Szegény fiunak nincs senkije, nem csoda, hogyha nem
tud zöldágra vergődni.
– Én azt hiszem, hogy van neki valami szerelme. Állitólag az a
hölgy, aki a Kék macskában idomitott kecskéket mutat be.
– Az nekem mindegy, – felelt kurtán a leány.
Tilda ilyen módon egyre jobban kezdett érdeklődni Bulcsu iránt.
Ő, aki ezelőtt hideg gunnyal nézte a karbonáriköpönyeges zenészt,
most másnak, nemesebbnek, csinosabbnak látta alakját s éppen
nem volt ellenére, ha a Nero szerzője az utcán is csatlakozott hozzá.
És miért ne? Bulcsu a maga nagy szegénységével és
ügyetlenségével rokonszenves benyomást keltett s miután soha nem
mondott ellent senkinek, Tildával se gyülhetett meg a baja. A
muzsikus vakon, szinte kétségbeesve szerette Tildát, kutyánál
hivebben követte minden lépését és boldog volt, ha a leány csak rá
is tekintett. Egyideig a bálványa ugyan nem sokat gondolt dacból
készült uj barátságával, utóbb aztán egyre melegebben érezte
Bulcsu szeretetét, végül pedig maga is vonzódni kezdett ehhez a
kócos fiuhoz, aki, ha nem is szólt róla, bizonyára szivesen a tűzbe
ment volna Tildáért.
Pető mindezt éles szemmel figyelte meg. Esténként, ha
Bulcsuval összeültek, a jogász elismeréssel ütött barátja vállára.
– A dolog jól megy, kedves öcsém, a dolog nagyon jól megy!
Bulcsu hizott a boldogságtól és szerette volna, ha pajtása is meg
lenne elégedve.
– Hát a te ügyed rendben van-e? – kérdezte egy nap Petőtől.
A jogász megvonta a vállát.
– No, ugy közepesen, – felelte röviden. – Tudod, Jozefin
szeszélyes asszony és az sincs kizárva, hogy kicsit kacér. Nála az
ember sohase lehet biztos a dolgában.
– Ez szomoru.
– No, azért még nem ijedek meg. Kitartással az ember sokra
megy, aztán meg, hiszen arra sincs okom, hogy kétségbeessem.
Jozefin szivesen fogadja bókjaimat, rózsacsokraimat, sőt kegyes
többször letekinteni az ablakból, ha alatta elsétálok. De lehet, hogy
csak szórakozásnak tekinti ezt a kis kalandot, amelynek nem
lehetnek komolyabb következményei.
– És te? Igazán szereted őt?
 – Azt hiszem, igazán. De hát miért ne? Hiszen oly szép, oly fiatal
és oly bájos!
Bulcsu gondolkodni kezdett, aztán többet nem szólt az esetről.
Mikor azonban hazaérkezett odvába és az okarinán kinos keservek
közt elvégezte feladatát, ujra töprengeni kezdett a barátja ügyében.
Nem lehetne lóditani a cimbora szekerén? Nem kellene segiteni
Petőn, ahogy ő is segitett az ő ügyén? Dehogy nem, csak az a
kérdés, milyen formában. A zenész egész éjjel álmatlanul
hánykódott ágyában, reggel azonban diadalmasan olyat csapott a
homlokára, hogy a feje közepén diónagyságu daganat támadt.
 XVIII.

A kulcs megvolt. Szinte hihetetlen, hogy előbb az eszébe nem

jutott, amikor az eset oly egyszerü. Hiszen Jozefin is a Bauernebel-
család tagja, következésképp Tildához és az apjához hasonlatosan
gondolkodik; erre vall egész élete. Ha tehát Tildát az ellentmondásra
való ingerkedéssel más nézetre lehetett birni, az orvosságnak hatni
kell Jozefinnél is! A kétszerkettő nem lehet világosabb, – minél fogva
Bulcsu azonnal el is határozta, hogy Petőnek kellemes meglepetést
csinál és titokban meghóditja számára a szép özvegyet.
Az életben sok dolog jön kapóra és igy esett, hogy másnap –
éppen elseje lévén, – Bulcsu mester átment Jozefinhez, hogy nála
az ugynevezett Judás-pénzt fölvegye. Az asszony rózsaszinü
kuvertában nyujtotta át a Nero szerzőjének a bűnnel szerzett
összeget, aztán a lorgnonjával játszva, igy szólt:
– Apropos, Bulcsu. Ismeri ön azt a fiatalembert, aki odaát lakik ön
mellett?
A muzsikus csak erre várt.
– Hogyne ismerném, nagyságos asszony. Az az ifju: Pető, a
jogász.
– Ugy? És miféle ember máskülönben? – tudakozódott
közömbös arcot mutatva az özvegy. – Én tudniillik csak futólag
ismerkedtem meg vele.
Bulcsu lélekzetet vett.
– Nagyságos asszony, őszinte választ akar?
 – Mindenesetre, kedves Bulcsu.
– Akkor méltóztassék kérdezni, én majd felelek.
Jozefin a karosszékre mutatott.
– Üljön le, barátom és gyujtson rá. Azután pedig kezdjük el a
dolgot. De nehogy valami ostobaságra gondoljon; Pető engem csak
azért érdekel, mert talán fel tudom használni eszközömül.
– Tudom, – gondolta magában a zenész.
– Mindenekelőtt tehát: mióta ismeri a jogász urat?
– Oh, nagyon régen, – füllentette Bulcsu. – Együtt jártunk
iskolába, ketten mindig a szamár-padban foglaltunk helyet.
– Nagyon szép. De hát az régen volt. A kérdés az, milyen ma
Pető? Megbizható-e?
A muzsikus a tempó megrázta a fejét.
– Nem! Ezerszer nem! Bár barátja vagyok neki, de meg kell
állapitanom a szinigazságot. A helyzet a következő. Nem törődik ez
a fiu semmivel, pedig szép tehetségek laknak benne! Az apja
egyáltalán szóba se áll már vele, az anyja pedig minden héten azt
irja kedves fiának, hogy a sirba fogja vinni.
Jozefin egy kicsit elképedt.
– Nekem Pető azt mondta, hogy jó viszonyban van a szüleivel.
Bulcsu gunyosan fölkacagott.
– Hát persze, itt van mindjárt a második hiba. Az én barátomnak
átka, – mint mondani szokás, – hogy még tréfából se tud igazat
mondani. Veleszületett hazugságban szenved. Ha egy kutyát lát az
utcán, azt fogja mondani, hogy macska volt. Ilyen a természete.
– Furcsa.
 – Mindenesetre. De hát, legyünk elnézők, talán ő maga sem
tehet róla.
Jozefin gondolkodott, aztán tovább folytatta a kérdéseket:
– Milyen egyébként az ön barátja életmódja? Tanul-e legalább?
Nem korhelykedik?
A zenész ujra lélekzetet vett.
– Ami a tanulást illeti, az utolsó alapvizsgáján egyik professzor
találóan jegyezte meg Petőnek, hogy csak egy kérdésre tudna
felelni. Arra, hogy hány óra van? De még arra se, mert az órája
zálogban van.
Jozefint a zenész fölvilágositásai nem valami kellemesen
érintették. Ő Petőt jóravaló, komoly és tehetséges embernek tartotta,
aki, bár kissé könnyen gondolkozik, alapjában tartalmas és érző
léleknek látszott. Éppen azért az arany polgár leánya némileg
elkedvetlenedve nézett a magyarázgatásban szinte kipirult Bulcsura.
– Nos és még egyet, – vette föl ujra a szót az asszony. – Milyen
az ön barátja érzelmi világa?
– Hogy méltóztatik ezt gondolni?
Jozefin közömbös arccal fordult a muzsikushoz.
– Nos, ugy, hogy van-e szive? Szereti-e az embereket és talán a
szép asszonyokat? Nincs-e valami titkos szerelme?
Csak ez kellett Bulcsunak!
A Nero szerzője metsző gunnyal mosolygott, aztán ugynevezett
mű-szünet után igy szólt:
– Ha van-é, kérdi nagyságos asszony? Hahaha! Látszik, hogy
nem ismeri Pető urat! Távolról sem ismeri! Mert, ha csak
valamelyest érdeklődött volna ez ifju magánügyei iránt, tudná, hogy
az én jogász barátom Pest városa legkétségbeejtőbb
szoknyavadásza.
 Jozefin szeme káprázott, aztán haragos pir futotta el szép arcát.
– Pető szoknyavadász?!
– Szakállamra az, – felelte meggyőződéssel Bulcsu, aki amióta
joga volt Tildát az utcán elkisérni, mindennap megborotválkozott.
Őnagyságának nem kellett több. Dacos ajka megremegett, a
torka pillanatra összeszorult. Hát ennyire vagyunk Petővel? Ez az a
nemes érzelem, amelyről neki a diák a városligeti tó örökzöld hinára
mellett szavalt? Ez az a melegség, ragaszkodás és kristálytiszta
gondolkodás, amelyet belőle a szerelem kiváltott? És ez az ember
akarja elhitetni vele, az okos asszonnyal, hogy szórakozottságában
az omnibusz helyett a zöldséges szekérre szállott föl?
Nem, nem; elég belőle! Dőreség volt egy pillanatra is ráhallgatni
és elhinni, hogy különb a többi ifju joghallgatónál, akik vadul
robognak minden szoknya után, csak szoknya legyen.
Jozefin fölkelt.
– Köszönöm, Bulcsu ur, – szólott hidegen. – Nem akarom tovább
tartóztatni.
A zenész tiszteletteljesen hajolt meg, titokban azonban a
padmalyig szeretett volna ugrani örömében. Hogy is ne: amennyi
rosszat ő most hirtelen elmondott Petőről, százszor elég volna rá,
hogy az asszony – a jusztis elvénél fogva – a diák pártjára álljon!
Hadd működjön az ellenpont!
– Ez sikerült, – mormogta magában megelégedetten a Nero
szerzője a lépcsőn, a kapuban, az utcán és végül a szobájában. Ezt
jól megcsináltam volna.
Azalatt pedig Jozefin elkedvetlenedve, megbántva, megalázva ült
karosszékében és megállapitotta magában, hogy a jogászok a világ
leghaszontalanabb, legrosszabb, legszivtelenebb teremtései.
– Gyülölöm, igen, gyülölöm! – ismételte magában a szép
asszony százszor és százszor.