Individualism and the Rise of

Egosystems. The Extinction Society

Matteo Pietropaoli
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/individualism-and-the-rise-of-egosystems-the-extincti
on-society-matteo-pietropaoli/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

The Last Days of the Dinosaurs: An Asteroid,

Extinction, and the Beginning of Our World Riley Black

https://ebookmass.com/product/the-last-days-of-the-dinosaurs-an-
asteroid-extinction-and-the-beginning-of-our-world-riley-black/

The Defenders of Liberty: Human Nature, Individualism

and Property Rights Neema Parvini

https://ebookmass.com/product/the-defenders-of-liberty-human-
nature-individualism-and-property-rights-neema-parvini/

The Rise and Reign of the Mammals Steve Brusatte

https://ebookmass.com/product/the-rise-and-reign-of-the-mammals-
steve-brusatte/

The Rise and Return of the Indo-Pacific Doyle

https://ebookmass.com/product/the-rise-and-return-of-the-indo-
pacific-doyle/
The Spirit of Individualism. Shanghai Avant-Garde Art
in the 1980s Lansheng Zhang

https://ebookmass.com/product/the-spirit-of-individualism-
shanghai-avant-garde-art-in-the-1980s-lansheng-zhang/

The Rise and Fall of the Age of Psychopharmacology

Edward Shorter

https://ebookmass.com/product/the-rise-and-fall-of-the-age-of-
psychopharmacology-edward-shorter/

The Rise and Fall of the Neoliberal Order Gary Gerstle

https://ebookmass.com/product/the-rise-and-fall-of-the-
neoliberal-order-gary-gerstle-2/

The Rise and Fall of the Neoliberal Order Gary Gerstle

https://ebookmass.com/product/the-rise-and-fall-of-the-
neoliberal-order-gary-gerstle/

The Rise and Fall of the Danish Empire Michael Bregnsbo

https://ebookmass.com/product/the-rise-and-fall-of-the-danish-
empire-michael-bregnsbo/
Individualism and the Rise
of Egosystems
The Extinction Society

Matteo Pietropaoli
Individualism and the Rise of Egosystems
 Matteo Pietropaoli

Individualism and
the Rise of
Egosystems
The Extinction Society
Matteo Pietropaoli
Link Campus University
Rome, Italy

ISBN 978-3-031-25280-8    ISBN 978-3-031-25281-5 (eBook)

https://doi.org/10.1007/978-3-031-25281-5

© The Editor(s) (if applicable) and The Author(s), under exclusive licence to Springer Nature
Switzerland AG 2023
This work is subject to copyright. All rights are solely and exclusively licensed by the Publisher, whether
the whole or part of the material is concerned, specifically the rights of reprinting, reuse of illustrations,
recitation, broadcasting, reproduction on microfilms or in any other physical way, and transmission or
information storage and retrieval, electronic adaptation, computer software, or by similar or dissimilar
methodology now known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this publication
does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are exempt from the relevant
protective laws and regulations and therefore free for general use.
The publisher, the authors, and the editors are safe to assume that the advice and information in this book
are believed to be true and accurate at the date of publication. Neither the publisher nor the authors or
the editors give a warranty, expressed or implied, with respect to the material contained herein or for any
errors or omissions that may have been made. The publisher remains neutral with regard to jurisdictional
claims in published maps and institutional affiliations.

Cover pattern © John Rawsterne/ patternhead.com

This Palgrave Macmillan imprint is published by the registered company Springer Nature Switzerland AG.
The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland
 Contents

1 I ntroduction  1

2 Economy
 of Consumption: Starting with Lipovetsky and
Bauman 25

3 Politics of Subjectivity: Starting with Lasch and Beck 57

4 Psyche of Autoimmunity: Starting with Ehrenberg and Han 85

5 Mythical
 Individual and Surrogate Individual: The End
of Civilization as a Desire109

B
 ibliography129

I ndex135

v
 1
Introduction

Abstract This introductory chapter offers a general vision of society and

the current individual, starting from his liberation process up to the
threat of extinction. Various philosophical, sociological and political
aspects are briefly addressed, useful to outline the framework in which to
insert the more in-depth and detailed reflection of the book. In particu-
lar, the themes of freedom and individual, of social evolution, of the new
widespread form of truth and politics are addressed here. Finally, the
introduction deals with the issue of a possible end of the world ethics, at
a time when the strongly individualistic inspiration collides with collec-
tive threats, which question the common survival even before individ-
ual rights.

Keywords Liberation • Extinction • Egosystem • Society • Individual •

Truth • Ethics

© The Author(s), under exclusive license to Springer Nature Switzerland AG 2023 1

M. Pietropaoli, Individualism and the Rise of Egosystems,
https://doi.org/10.1007/978-3-031-25281-5_1
2 M. Pietropaoli

1 Liberation
Today’s global civilization, represented above all by the most advanced
societies in terms of organization and production, social and civil rights,
knowledge and technologies, has arrived in the second millennium after
Christ and in the fifth from the Pyramids in the proximity of its highest
conquest: the liberation of the human being from himself, that is, the
extinction.
Although this may seem like a boutade or a divertissement, or other
French words that evoke the joke in a cultured way, what is presented
here does not want to make fun of anyone. Rather, we want to point out
how the maximum process of liberation of the single man or woman (and
this distinction already says a lot) will lead in the near future to the extinc-
tion of the species, or at least, in the first place, of the human society to
which we have become accustomed since a few hundred years. And this,
according to the author, is not a drama but a process, at the same time
inevitable, regarding the maturation of autonomy and individual devel-
opment at levels never equalled before.
The goal of “liberation” of the human being, which goes hand in hand
with the process of individualization, seems in fact the point of arrival of
those great societies originating from the process of civilization, includ-
ing ancient ones, once it emerged from tribalism (Mesopotamia, Yangtze
River, Meso and South America, North Africa, etc.). Although primor-
dial or contemporary tribes are also in a certain way societies, and as we
will see indeed they have always been characterized by a very deep cul-
tural theme, intertwined as it is with the natural theme that moderns
instead distinguish (Descola, 2005), here we are not referring to this
when we speak of “the extinction society”. Perhaps the human species
will survive, perhaps through a neo-tribalism or in a renewed wild and
mythical stage, but it will be necessary to see what ecosystem will be
left for it.
The entire process of human development starting from the birth of
civilization, and therefore at the same time of an organized society,
appears today as a progressive path of liberation. This path has had an
infinite number of stages (back-and-forth steps, jumps and falls) and
peculiar characterizations while maintaining some basic features,
 1 Introduction 3

especially in the West. Just to mention the main ones: liberation from
need, liberation from loneliness, liberation from suffering and liberation
from constraints. In all these main traits, not unique and at times contra-
dictory, some fundamental historical trajectories can be identified: libera-
tion from nature and liberation from God (or from the gods), but also
liberation from other human beings (slavery, social codes) and liberation
from mental neuroses. Lastly, the current liberation of the human being
from himself, primarily in terms of shared humanity. A tension that leads,
through the progressive rise of egosystems, to self-destruction, as the indi-
vidual’s attempt to free himself from his own shadow. The more freedom
it matures, the more this species commits suicide.
Summarizing here an endless discourse in a narrow way, the human
being, in the trajectory of liberation from natural constraints (and thus
from need, from suffering, from loneliness), develops the social aspect
and societies themselves, from which, in turn, though as an individual he
tries for centuries to free himself (liberation from constraints, again from
suffering) to the point of reaching the latest individualism. Similarly, this
happens in the cultural trajectory of liberation from God (and from the
gods), which in fact is a liberation from a “real world”, of an absolute
truth, in favour of a common and verifiable “empirical world”, up to an
“individual world”, consisting of a perspective truth (Nietzsche, 1969
[1888]). A philosophical liberation first from God for the World (secular-
ization), then from the World for the Soul (psychologization) and finally
from the Soul itself, as a shared “human” soul, from which the individual
frees himself for his own singularity (individualization).
This liberation, both physical and psychic, is the difficult transition
from heteronomy to autonomy that every great philosophy (both Western
and Eastern) has wished for the human being. Yet, as for Philipp
Mainländer (1999 [1876]), the death of God is the creation of the world
so that the development of the latter is nothing but the continuous decom-
position of the former, the process of abandoning heteronomy turns out
to be an inclined plane where the required autonomy is always greater. The
human being who progresses all the more in terms of organization and
production, civil and social rights, knowledge and technologies, is build-
ing his own liberation by removing the foundations of concrete survival,
at least as current society if not as millenary civilization. Its human and
4 M. Pietropaoli

cultural development, in terms of autonomy of the individuals, is so

advanced that it negatively relates to the global problems which today’s
societies are facing and increasing in their development, primarily the
shattering issues of environmental nature, but also health and socio-eco-
nomic issues related to them (Richardson et al., 2011; Welzer, 2012).
This society, in the broad sense of few generations, will be the extinc-
tion society. And not because there has been insufficient development in
order to prevent it, in terms of the possibility of contrasting environmen-
tal disaster and depletion of resources, but because development has been
so advanced, in terms of civilization and culture of the person, to sup-
plant needs of the species for those of the individual. The human being,
in his process of liberation from nature and God, ultimately reaches its
climax: freeing himself also from himself, freeing himself from the last
dictatorship that still dominates him. That is to say “death”, no longer
dying as individual but as species. The end, as the end of the world, is not
a single conclusion, in which the individual finds himself lacking with
respect to something that continues, rather the end of his possibilities of
ending. Individual death redeemed by the end of the world.
The narcissism underlying these considerations is obviously significant,
in fact one of the adjectives which must be attributed to current society
(and to the individual) is that of “narcissistic”. What are the others? They
will outline the entire course of this book, in accordance with the primary
themes set out in the central chapters, which represent the main egosystems
of reference: consumption (economy), subjectivity (politics), autoimmu-
nity (psyche). However, we must not think that these are purely negative
characteristics; we rather reiterate that together with them, and thanks to
them, the most significant liberation of the human being in the history of
civilization is achieved. If after that a neo-tribalism returns, a new mythical
individual, or nothing, it will still have been worth it.

2 Individual
In his research on the cultural evolution of advanced societies, Ronald
Inglehart (1990, 2018) notes a fundamental passage that occurs between
the generations belonging to the era of the world wars and those of the
 1 Introduction 5

second post-war period. It is a change in values and ideas linked to the

constant increase in the chances of survival and existential security.
Liberation from material necessities (and a certain increase in general
“happiness”) characterizes for Inglehart the distinction between material-
istic generations (pre-war) and post-materialistic generations (after-war).
The change in values and beliefs from one to another is attributable in
particular to three directions: from collectivism to individualism, from
survival to self-expression, from embeddedness to autonomy.
These guidelines well represent the most current path of liberation,
which is relative to the twentieth century, that at the same time concerns
the extinction society addressed here. Inglehart, however, points out the
possibility of a regression with respect to these orientations and the
changes in beliefs connected to them (internationalism, multiculturalism
etc.) if security and survival are even just perceived as threatened (thus the
return to nationalism and right-wing sovereignism, or the ethnocentric
movements). In fact, Inglehart considers the tendencies of cultural open-
ness on the trajectory of a general “individualization” as an increase in the
happiness of individuals, and thus a regress of openness would represent
less happiness and greater friction for autonomy, but this is a consider-
ation which we will have the opportunity to discuss. Instead, it remains
important here not only to find the most current trajectory of change,
but also to ask ourselves what actually is this individual (and individual-
ism) towards which the three directions are proceeding, in terms of self-­
expression and autonomy as well. In order to better understand what
appears to be a process of liberation, in fact, first of all, we must under-
stand “from what” we are moving away. That is, for Inglehart, survival,
collectivism, embeddedness, as liberation at the same time from need
(nature), from others (society) and from tradition (history), in a peculiar
way. On the other hand, what remains when a person is disconnected
from natural, social and historical necessities (and classifications)? One
could say: the “absolute” individual, disconnected from everything.
However, a theoretically less complicated statement is better, namely the
individual “of a new era”, which is then defined as hypermodern or post-
modern. Not the ancient individual, constantly bound to the past, the
tradition and the myth, nor the properly modern one, always projected
towards the future, the progress and the civilization of himself and others,
6 M. Pietropaoli

but rather the one in some ways “reflective” and in others “surrogate”:
frantically existing in the mere present and in the particularity (even vir-
tually global), in the continuous search for a self that at most he finds
temporarily, never firmly placed and acting in a world endowed with
meaning.
The term individual in the Greco-Roman classicism has its correspon-
dence with the “atom”; in fact it is the indivisible and completely distin-
guishable of the existing. Philosophically: what of someone is completely
different from other entities, with which he also shares the essential char-
acteristics. All human beings share “humanity”, but each one is his own
individual existence. This makes him an individual: uniqueness in gener-
ality. This uniqueness, furthermore, according to the lesson of Martin
Heidegger (and in general of Western metaphysics), is not just the
uniqueness of an “ego” (psychic or corporeal) disconnected from other
entities, but rather always an extended horizon, an ex-sistentia, a being
outside that is already world (Heidegger, 1927). The individual at the
bottom like the Leibniz’s mundus concentratus proper to the “monad”: an
ego-world.
Precisely, the egosystemic absoluteness of the hypermodern or post-
modern individual, in his attempt to satisfy himself as a world, establishes
his fundamental difference from previous “natural”, “social” and “histori-
cal” individuals. This aspect has at the same time traits of infantilism, in
the sense that the attempt to free oneself from any external and universal
reference, in order to immerse in the present and in the particular of
emotions, recalls a character of childhood. It is no coincidence that what
dominates is the search for pleasure against the resistances (and suffer-
ings) of reality, according to the Freudian distinction between the plea-
sure principle and the reality principle that marks the growth of the
individual, where the former (at least at the end of the nineteenth cen-
tury) had to yield more and more to the latter. The constitution of an
ordered psyche in Ego, Id and Superego, self-directed and responsible,
required precisely this confrontation and clash in the name of civiliza-
tion, as well as the final surrender with respect to reality.
Yet this freeing from constraints and necessities, which is at the same
time a search for lightness with respect to the responsibilities of being an
absolute individual, is precisely that child’s play which accompanies
 1 Introduction 7

maximum liberation. The “child” evoked by Nietzsche’s Zarathustra

(2006 [1885]), who is the lord of his own existence, can afford infantil-
ism and great happiness because in the game he lives up to his rules and
reflects the great style of over-human autonomy: giving himself his own
weight. Only individuals who feel completely responsible for their world,
as Lipovetsky (2006) recalls, can genuinely be childlike. They do not feel
judged or dependent on either nature, society or history. The search for
lightness, typical of the return to childhood (which the new consumer-
ism itself favours), is the essential counterpart of the burden of an enor-
mous responsibility, due to maximum liberation. As Ehrenberg
remembers: the weariness of being oneself, only and absolutely oneself
(Ehrenberg, 1998).
This mutation and tension of today’s individual finds its roots in a
secular, if not millenary, philosophical result which finds its primary but
not unique exponents in Nietzsche and Heidegger. The “death of God”
and the end of absolute truth advocated by Nietzsche lead the human
being to conceive himself (and act) as that “project” which for Heidegger
is the being-there (Heidegger, 1927). With this new definition of the
human, Heidegger places a central focus on temporality, both for the
individual and for his existential horizon, namely the world. There is a
primacy of time, of becoming, as opposed to what is stability, the being
understood as something permanent, and the human being in this sense
is included by Heidegger within a definition of “existence” and no more
of “essence”. That is to say, the individual is something which is consti-
tuted in fieri, in freedom and in his life. Not something already given but
something that makes itself and makes its world existing: “the essence of
being-there lies in its existence” (Heidegger, 1927, p. 60).

3 Society
These philosophical conceptions, in themselves elitist and linked to an
intimate path of reflection, reach the public dimension after some time,
in comparison with a mass society that has developed and is changing
from the economic, technological and relational point of view, to the
point of transforming itself in that one conceived by Zygmunt Bauman
8 M. Pietropaoli

(1997, 2000) as a postmodern society of a “liquid” character. This liquid

society (and life and postmodernity itself ) is largely determined by the
collapse of social, work and ideological certainties, typical of the late
twentieth century. According to Bauman, this involves two different
responses for the individual, which have repercussions on the political
level, both passive and active, of his behaviour, especially in a democracy.
On the one hand, there is a strong individualism, a demand for freedom;
on the other hand, this desire for freedom is joined by great uncertainty
and great fear. “There is the belief that change is the only permanence,
and uncertainty the only certainty” (Bauman, 2000, p. 8). This fluid soci-
ety, this individual who is at once free, hyper-individualistic and very
insecure, reserves his attention mainly to consumption. For Bauman,
postmodern society is made up of individuals who behave like mere con-
sumers, with a frantic need to satisfy their instincts. Consumers not only
of goods, but also of sensations, ideas, people, feelings.
The tension that existed in the previous era, in modernity, to the stable
possession of something, now becomes a frantic need for consumption, a
society of beginnings and discards, because the individual according to
Bauman becomes aware of becoming, of the non-fixity of things. Faced
with the disorientation he feels in not having clear references, he begins
to focus on this tension to stimuli, which Bauman calls “consumerist
syndrome”, that is the impossibility of postponing the satisfaction of the
need, a constant consumption aimed at satisfying these tensions. And at
the same time, such an individual sees his freedom as the only possibility
of satisfying these needs and therefore is very jealous of it. Any common
or stable project risks taking away this freedom from him.
A society, therefore, that leads very isolated subjects to hyper-­
individualism, also due to hyper-stimulation. Psychologist Alexander
Lowen (1983) considered this hyper-stimulation to be a characteristic of
modern life, which defined both social relations and communication. In
this regard, Lowen stated that this set of varied and pressing stimuli, as
hyper-stimulation, does not lead to being more active and absorbing
more, rather it leads to the anaesthetization of sensations. The psyche of
the individual, in order not to suffer excessive stress from these stimuli,
implements defensive anaesthetization processes and thus always needs
stronger stimuli to feel something. The same thing happens, mutatis
 1 Introduction 9

mutandis, for society in the broad sense and politics in the strict sense,
above all the democratic one.
A reflection that is found in various considerations by Christopher
Lasch (1979), who analyses, together with the consumerist and narcis-
sistic dynamics (Bauman and Lowen), also one linked to the spectacular-
ization of life due to media. That is television, and now also social
networks, in their mediatic character, which relaunch an “exceptional”
type of life. On the one hand, this model makes the normal individual
want to be exceptional, and therefore generates a hatred and contrast
towards the mass; on the other hand, however, it multiplies his difficulties
in a society of this type, full of projects and opportunities, to accept the
banality of existence, typical of ordinary and daily life, which certainly
does not bear an exceptional nature.
All this has repercussions for Lasch on an ever deeper detachment, in
society and in democratic politics, among the few who manage, due to
their social class and fortunes, to escape from normality and to effectively
guide the processes of their lives, and those who get stuck in it. This ever
larger gap between elites and citizens, in democracies, leads to feel a real
betrayal of the original principles of noblesse oblige that social distinction
claimed and required. And this has for decades started a “cultural war”,
currently exploded in its contradictions, which seems to tear the political
communities and the civic sense, first of all in the West.
With regard to the political framework of this society, the philosopher
Byung-Chul Han defines it as a neoliberal regime dominated by “psycho-
politics” (Han, 2014), characterizing it in differentiation from what was
the modern disciplinary society governed by “biopolitics” (Foucault,
1975). In short, he affirms that there was previously a society structured
around a political power which tried to control the bodies, conforming
them, training them and imposing a certain individual model useful for
certain social and economic systems (example of indoctrination struc-
tures such as factories, barracks, asylums and schools themselves). While
disciplinary society worked orthopedically on bodies, for Han psychopo-
litical power works on minds, trying to establish not so much mecha-
nisms of duty as mechanisms of possibility. It actually works on the
freedom of individual, to optimize himself, to be the best project of him-
self and therefore, at the same time, determined as he is within the
10 M. Pietropaoli

capitalist market system, to exploit himself for work and consumer pur-
poses according to the dominant societal dynamics.
This concept implies that this neoliberal regime manifests itself through
an “excess of positivity”, as will be seen better, compared to a society that
instead disciplined everything, through the negativity of training. The
problem with this passage for Han is that in the excess of positivity, any
possibility of resistance is lacking. Any attempt to oppose, culturally and
socially depleted, in fact fails to conform revolutionary subjects or at least
conscious citizens, but only creates a generic “dissent”, in which the soli-
tary struggle of those who rebel, unable to constitute a collective “us”,
ends up turning against themselves, generating depressed subjects.
Indeed, the social theme of individualism and the “pathologies of free-
dom”, including primarily depression but also burnout, attention disor-
der and addiction, dominates the reflection of Alain Ehrenberg (1998).
He tries to show the passage from a modernity shaped by conflict, and by
the social, existential and psychological dynamics linked to it (above all
the Freudian neuroses), to one shaped by freedom, in the sense of both
psychic liberation and individual initiative and responsibility. Ehrenberg
in turn will recall Nietzsche (1973 [1887]) in an attempt to characterize
today’s individual as a democratized sovereign individual, with all the mod-
ulations, dynamics and pathologies that concern him and that affect cur-
rent society and politics. If in fact democracy, as Isaiah Berlin (1959) said,
requires a continuous balance between “equality” and “freedom”, which
relate to each other in an inversely proportional way, what happens when
the very concept of individual freedom is radicalized and the scales start
to tilt heavily to one side?
While in fact several contemporary philosophers and sociologists focus
on the negative effects of this evident “individualization” for the socio-­
political dynamics of democracy (Sennett, 1977; Lasch, 1995; Han,
2013) or for the future of the world also in terms of survival to global
risks (Beck, 1999; Benasayag & Schmit, 2003), just as many authors try
to grasp the peculiarities of a new “society of individuals” which involves
a change of perspective that is sometimes positive (Giddens, 1990;
Lipovetsky, 2006; Millefiorini, 2015). Indeed, by reading the phenom-
ena of autonomy and individual freedom as gains, by facing the patholo-
gies and deviances of the new dynamics, an entire horizon is opened to
 1 Introduction 11

wonder if a new conception of democratic citizenship and social life is

possible, starting from the autonomous individual and a responsible
“politics of subjectivity”, which, with a renewed structuring of the socio-­
economic system (Fioramonti, 2017; Bardi & Pereira, 2022), would not
be at the expense of the common good and rights, but would rather
strengthen them in favour of people (Inglehart, 2018). Or if the path of
individualization is really intended for an extinction of civilization as we
know it and even of species.

4 Truth
The concept of truth has been changing much more in the last century
than in the previous four millennia. Obviously, we mean the concept of
truth for human beings, their civilizations and their culture. Although in
human history, there have been exceptional individuals, out of the norm,
who reflected on truth and contradicted the dominant visions. These
thinkers, philosophers and mystics, however, have always been a rarity
(Ortega y Gasset, 1930). They lived mostly isolated or in any case under-
stood by few. For the great mass of humanity, before the past hundred
years, the truth was a clear, stable and univocal thing.
Whether it was a pantheon of gods, only one God or a cosmos ordered
according to universal laws, every mythology and cosmogony, even the
“positivistic” one of the nineteenth century, offered to the human beings
of a specific civilization a clear, stable and univocal understanding of
truth. And mind you, not only of the physical truth of a world, but also
of the moral truth of the same. That is, the truth both of world and of
human being. Without going into the Nietzschean issue concerning the
various passages of the so-called history of truth, from the true world
(otherworldly) to the empirical world (contingent) that has become in
turn true world, it is interesting here that more than a century ago
Nietzsche (1969 [1888]) defined the history of truth as “history of
an error”.
According to Nietzsche, in fact, the truth is an “error”, but that error
is necessary for the human being in order to live. An error useful for life,
instrumental to it, through which the living one does not abandon itself
12 M. Pietropaoli

to the insignificance of things. Truth therefore, as horizon of sense useful

to living, is always a perspective truth, linked to the point of view and the
need of the individual (which also means to the civilization and commu-
nity of reference). The truth in the human sense serves to make civiliza-
tion survive, it is a belief and a holding for true, it is not true in itself.
Although other thinkers have questioned in various forms and meth-
ods, as well as in different eras, the concept of absolute truth, it is with
Nietzsche and the twentieth century that this revelation begins to be
taken seriously, even from the general public. The death of God, namely
for Nietzsche the end of the absolute values, is at the same time the secu-
larization of the entire West, which passes through secular religions such
as nationalist and positivist ones, but arrives at the same result every-
where: widespread demythization (Topolski, 1977).
The Enlightenment had already started such a path, still dominated by
the mythization of reason (and morality) (Kant, 1929 [1788]) as an
almost otherworldly entity (another true world). Yet Romanticism had
brought that nostalgia for the unity that favoured the myths and ideal
narratives in contrast to the empirical truth. The first half of the twenti-
eth century lived the same process, as Horkheimer and Adorno in
Dialectic of Enlightenment remember (1947), when a demythizing aware-
ness which leads to positivism in the sciences, including social ones, and
liberal ideas in politics, is rejected in favour of the mythical narrative
horizon of mass ideologies and totalitarian dictatorships.
Precisely, the transition to the twentieth-century mass society entails a
short circuit in the relationship between the individuals and the truth
(Fromm, 1941). By ceasing that clarity, stability and interpretative
uniqueness of the world, now that even the majority of the population
participates in education and civil life, everywhere in the West move-
ments are born which aim at contrasting modernity (Ortega y Gasset,
1930). The great philosophical “systems” falter, while new worldviews are
affirmed with a fundamental element at their base (Nietzsche and the will
to power, Freud and the unconscious, Marx and the economic structure),
generating in turn strong ideologies, totalitarian and not, which seek to
replace the loss of absolute truth and the rampant relativism (often degen-
erated into nihilism) (Reich, 1933).
 1 Introduction 13

What seemed like an uninterrupted path of progress in the sense of

psychic, civic and moral liberation of the individual undergoes a setback
and turns into its opposite (Ehrenberg, 1998). From a pragmatic and
autonomous human being, citizen of a bourgeois society of civilization
and self-direction (Millefiorini, 2015), now he submits himself to totali-
tarian ideologies and derogates from his autonomy for an almost religious
heteronomy. Yet this transition, also pushed by the dominant economic
forces of capitalism, does not last long (Bell, 1960). Mass society itself,
following enormous conflicts and tragedies in the name of new ideals,
evolves into an abandonment of total narratives in favour of individual
perspectivism, conforming a society of individuals which is the postmod-
ern one (Bauman, Inglehart, Han etc.) or hypermodern one (Lipovetsky,
Giddens, Beck etc.). Here the human being of Western civilization is no
longer willing to “die for ideas”, or to kill for them, but above all he is not
willing to become that no one who joins the crowd in its common motions
(Le Bon, 2012 [1895]). The collapse of ideologies, the liberation from
social forms and codified rituals, the rampant consumerism and narcis-
sism, constitute a life in which the truth is so understood in a perspective
way as to be true only for the individual, without common resonance and
without objective confirmation (“dissonant” such as dissent) (Koensler &
Rossi, 2012). A confused, contingent and ambiguous truth. In short, the
so-called post-truth.
This post-truth is often misunderstood, even by the media, as nothing
more than fake news, namely as false, spontaneous or artfully created. It
is certainly known the phenomenon whereby false news is spread on the
media, mainly digital, for marketing or political communication inter-
ests, and these are shared more than the real ones because they are more
sensational (Chadwick, 2013). Thus the media logic, in the search for a
sensation, contributes to the growing “polarization” of points of view
(Klein, 2020). However, the phenomenon here goes deeper. Why do
people believe fake news often in a more participatory and active way than
in confirmed news, trusting less official sources more than the accredited
ones? And again, what does it mean to believe or not to believe this news?
In an information landscape often defined as infodemic, dominated in
turn by infotainment aimed at sensationalism, where mostly the large
mass of news is suffered without active research (articles on social
14 M. Pietropaoli

networks or others), it is clear that people struggle to believe in what they

receive or even just select this overload of information (Negroponte,
1995). On top of this, there is a loss of authority of the traditional inter-
mediate bodies, as reliable mediators, due not necessarily to their profes-
sionalism and credibility in themselves, but rather at a time of liberation
of individuals from the classic forms of mediation in favour of a direct
experience of the content (Bentivegna & Boccia Artieri, 2021). All this
implies that individuals do not have the time and ability to truly analyse
the information received; on the contrary, the overload often involves a
deficient syndrome in this aspect (see the Informative fatigue syndrome
[Lewis, 1996]), so as to provide automatic and non-reflexive responses
(distinction between reflexive and automatic system by Kahneman
[2011]), receiving and assimilating only what is already part of their cog-
nitive framework or their vision of the world.
Each piece of information is a strengthening of the individual’s perspec-
tive truth, since he will always find in the information landscape a “data”
to support it, whether it is true or fake it does not matter. This leads pre-
cisely to the extreme polarization of the points of view that we are witness-
ing in public opinion, given that there is no common sharing of data and
truth, but each one is confirmed in his idea more and more clearly (on the
model of the echo chambers of Cass Sunstein [2017]). The polarization in
the proper sense of the “two poles”, however, perhaps existed even more in
mass society, where great narratives and total ideologies characterized peo-
ple in everything (think at capitalism-socialism contrast that divided the
world in two for a whole “short century” [Hobsbawm, 1994]).
Yet there were, with respect to a perhaps indifferent silent majority,
deployments that saw the same common system under two different
interpretations, each one with its own fixed points, rituals and meanings
for the individuals who believed in it. Current polarization, instead,
manifests itself for the most part as a fragmentation of ideas and points of
view, which sometimes gather themselves in certain common clusters, but
are almost never found in a clear, stable, univocal worldview. From dual
systems, still based on conflict and contrast, to egosystems, based on free-
dom and detachment.
The collapse of ideologies, the hypermodern or the postmodern as cer-
tainly post-ideological, leads to a point-like whole of individuals,
 1 Introduction 15

personalities and worldviews, who manage to gather on some shared con-

ceptions and battles, but not as a community or a crowd, rather as a
swarm (Han, 2013). This swarm of isolated individuals gathers and dis-
perses; it does not constitute a stable and common “us”, but a temporary
group of “egos” with similar or converging personal goals and interests.
The clusters around which these swarming individuals gather themselves
from time to time allow each other to reinforce their own perspective
truths, creating resonance (and redundancy) with respect to “extreme
ideas”, which attract more because they provide an exceptional narrative.
Precisely this search for “exceptionality” characterizes the individual
selves of the swarm, who are dominated by the narcissistic syndrome
afferent to developed Western societies (Lasch, 1979). The constant pre-
sentation of exceptional media realities, as has been said, has made the
individuals of these societies at the same time attracted by this exception-
ality and repulsive towards what is “common”. Yet their lives are mostly
dominated by everyday life, without great noise or yearnings, especially
in this civilization of wellbeing. So their wills now apparently free from
social, natural and psychic constraints (Ehrenberg, 1998) pour their indi-
vidual initiative on the one hand on unbridled consumerism (uses and
discards of things, people, emotions) (Bauman, 2005; Lipovetsky, 2006),
but on the other on the narcissism of their own ego (Lasch, 1979; Lowen,
1983), basing only on these two aspects an unstable sense of the world
and a fragile self-representation.

5 Politics
Since the self-referentiality of today’s individual has nothing to do with a
common resonance, shared codes and a relationship to the other aimed at
the synchronic creation of something, the same polarization also in poli-
tics represents for the individual the attempt to assert himself in a highly
desired exceptionality. Within a social framework where no one really has
a role and meaning, as well as in the absence of a total narrative and com-
mon references, the individual tries to show himself as someone (Han,
2013). Unable to authentically relate to others but thrilled by the desire
to be recognized as exceptional (for the narcissist “the world is a mirror”
Another random document with
no related content on Scribd:
 – Te nem is gondolod, barátom, hogy előbb nekem minő fontos
dolgot mondtál.
– Azt mondám, hogy a Baltay-pör a körmendi levéltárban van.
– Nekem ez a hír, édes barátom, épen egy pesti házat ér, s így
átlátod, hogy e tudósításért igen könnyen adhatok négy lovat és egy
hintót.
Épen jött a megyei huszár, hogy vacsorára hívja az urakat, kik a
meghívásra a belső osztályokba mentek, hanem az alispán
végtelenül elkedvetlenedett, mert érezte, hogy meggondolatlan
beszédével a prókátor kezébe bizonyosan igen drága fegyvert adott
akárki ellen és akárki mellett, egyszersmind visszaélt azon
szívességgel, hogy a levéltárba bocsátotta a herczeg.
Az orvos tanuja levén a beszélgetésnek, hirtelen észrevette,
hogy az alispán elkedvetlenedett, s épen ennek elpalástolása miatt
az orvos végtelen bőbeszédű lőn, s az ügyvéddel hosszú vitába
keveredett, hogy az alispán kedvetlensége a vendéglátást meg ne
zavarja.
Galiba szenvedélyes veszekedő lévén, kapott az alkalmon,
minthogy épen saját mesterségét kelle védelmeznie, egyszersmind
megtámadta az orvosi tudományt, melybe minden vénasszony
belekottyan.
– Az nem bizonyít semmit – mondja az orvos – mert a
vénasszonyok veszekedni is tudnak, épen úgy, mint valamely
kitanult prókátor.
Ez jó belyen talált, Galiba kénytelen volt más kerülőt csinálni,
hogy tüzelése sikeresebb legyen; mert úgy látszik, az orvos elszánta
magát a veszekedésre, még ha gorombaságra kerülne is a dolog –
pedig Galiba nem igen szerette volna, hogy egy falusi orvosság-
kotyvasztó kifogjon egy híres pesti prókátoron, azért tovább folytatta
az ostromot.
– Nos, amice, mit akar adni az orvos?
 – Életet! – viszonzá a másik.
– Haszontalan munka – felesel a prókátor – végtére is minden
ember meghal előbb vagy utóbb, kevés a különbség, hanem az
igazság, drága barátom, az igazság, azt keressük mi.
– Pörrel és pedig minden pörben ketten keresik – beszél amaz –
egyik fölül keresi, a másik alul, aztán jaj neked, szegény igazság;
mire meglelnek, csakugyan letépnek rólad minden ruhát a
prókátorok.
– Végre mégis megtaláljuk!
– Meztelenre vetkőztetve – nevet az orvos.
– Ó domine! levegőből nem élhet a prókátor – véli az ügyvéd,
megértve a czélzást – a pap az oltárról él.
– De csak azzal, mit áldozatul hoznak, s az áldozatnak torkára
nem teszen kést.
Galiba Pál uram nagyon megszorult az orvos körmei közt és
nagyon megörült, hogy a vacsorának vége lett, különben az orvos
irgalmatlanul megmelleszti; hanem a beszélgetés a vacsora végén
befejezteték s midőn a mellékterembe értek, az alispán karonfogá
Galibát, mire az orvos elmaradt.
– Barátom! – szólal meg az alispán – én elég meggondolatlan
valék kimondani olyan dolgot, minek tudomásához véletlen juték és
csak most tudom, hogy annak nagy behatása leend, mint saját
szavaidból gyanítom. Édes barátom!… mondja az alispán –
szavamat visszahúzni nem áll hatalmamban; de egyet kérek tőled.
– Mi lenne az? – kérdé Galiba.
– Beteges ember vagyok – nem hiszem, hogy nagyon sokáig
vigyem; míg élek, ne keressétek e pört – nem akarnám, hogy a
herczeg szemrehányásokat tegyen önmagának énmiattam.
Galiba nem tehetett egyebet, kezet adott és megfogadta
becsületszavára.
 Az orvos bejött, s minthogy előbb úgyis tanu volt, az alispán
ismétlé a dolgot az orvos előtt, hogy némileg e bizonyság által
lekötve legyen Galiba, ki előbbeni igéretét az orvos előtt ismétlé.
Galiba könnyen beláthatta, hogy ő most már kellemetlen vendég
a háznál, másnap menni akart, csak annyit várt, hogy az alispántól
elbúcsúzhassék; de nagyon sokáig kelle várnia, mert az alispán nem
hagyhatá el ágyát, hova a tegnapi fölindulás fektette, s így Galiba
csupa kénytelenségből is várakozott.
A kis udvari kertben járkált szórakozás kedveért, hova később az
orvos is leérkezett.
– Nos, hogy van az alispán? – kérdé Galiba.
– Elég rosszul! – felel az orvos.
– Orvos úr! – mondja a prókátor – beláthatja, hogy én átkozott
bolond igéretet tettem!
– Jó, tehát ne tartsa meg.
– Azt mondja ön?
– Én ezt nem preskribálom – mondja az orvos – hanem tehet ön,
a mi tetszik, ha a becsületszónak korlátja nem akadályozza.
– Barátom – mondja Galiba – én prókátor vagyok…
– Én meg orvos… – szól közbe a másik.
– Tehát ön nem is tudja megitélni, hogy én principálisomtól nem
arra vagyok megbizva, hogy ügye ellen tegyek, hanem ügye mellett
kövessek el mindent.
– Ezt értem!
– Annál jobb, úgy megitélheti ön a dolgot, hogy én principálisom
ellen tettem; épen azért, mielőtt határozottan tehetnék valamit,
kérdem orvos urat… meddig élhet ez az ember?
– Én orvos vagyok, uram, és nem kártyavető.
 – Vigye patvar a tréfáját, orvos úr… nem akarom én, hogy
kártyából beszéljen nekem, hanem a mint tegnap mondám, én e
puszta tudósításért egy pesti házat kapok.
– Tehát önnek érdekében van, azt mielőbb megkapni?
– Természetesen!
– Ugyan miért nem mondta ezt mindjárt? – mondja fölkaczagva
az orvos.
– Ah, orvos úr az én emberem.
– Tessék velem parancsolni! – szól az orvos, egészen neki
engedvén magát a derültségnek.
– Orvos barátom – mondja Galiba – ön okos ember.
– És mivel tudnám azt leginkább bebizonyítani?
– Ha megmondaná, mennyi ideig kellene nekem várnom!
– Vagy tizenöt esztendeig! – mondja az orvos elég érthetőleg,
mire Galiba majd hanyatt vágta magát, hanem az orvos hozzáteszi
még, – kivévén, ha…
– Mit ha? – kap a szóba egész mohósággal a prókátor,
egyszersmind folytatja: orvos barátom bizonyosan valami okosat
gondolt?
– Tehát én tőlem várja ön azt a szót, mely a pesti házba fogja önt
beültetni?
– Barátom, – mondja Galiba, karon fogva az orvost – aa alispán
végtére is nagy úr, s nekem sok alkalmatlanságot csinálhat, ha
akarata ellenére nyúlnék a dologhoz…
– Az igen hihető – véli az orvos.
– Épen azért kérem, mi volna a kivétel?
– Ha előbb meghalna.
 – Orvos barátom nagyon szereti a tréfát, pedig én igen komolyan
beszélek.
– Hasonlókép azt cselekszem!
– Annál jobb – mondja az ügyvéd – én most elmegyek.
Esztendeig várok, ha addig meg nem hal… nem őrzöm a titkot.
– Bizony nagy szivességet tenne önnel az alispán, ha addig
meghalna, mire ön haza ér.
– Biz én nem haragudnám érte – mondja Galiba – mert azt csak
át méltóztatik látni, hogy engem ilyen bolond föltétel nagyon
megkárosít?
– Na, ha meghal egy évnél előbb, megirom önnek.
– Ezer darab aranyat kap ön azért a levélért – értette, orvos
barátom?
– Szóról-szóra! – mondja az orvos, elnyomván indulatát,
bekisérvén a prókátort, ki, minthogy az alispán aludt, kocsira ült, de
a legközelebbi városból visszaküldte a négylovas fogatot az
alispánnak.
Az orvos elbeszélé az alispánnak, min töri Galiba uram a fejét,
egyszersmind felháborodván azon, hogy neki ajándékul hagyta
lovait, újra lázrohamba esett, de mielőtt ez állapot válsága
következnék, megbizá az orvost, hogy Baltayt körülményesen
tudósítsa, hogy ha már Galiba tudja is a titkot, legalább az árát ne
élvezhesse és Baltay ne Galibától tudja meg.
Egyszersmind elküldi a négy lovat tekintetes Galiba úrnak Pestre,
legalább ha nem nyer semmit, ne is fizessen rá.
Az orvos kitünő gonddal ápolá betegét, s midőn a rohamok
némileg megszűntek, s a beteg csendes álomba merült, az orvos
egy kurta levélben tudatá Baltayval, hogy a pör a körmendi
levéltárban fekszik.
 Nem lévén egyéb magyarázat a levélben, Baltay el nem tudta
gondolni, hogy mi körülmények nyomán jut ő a pörnek
fölfedezéséhez, azért semmi sem tartóztatá vissza, hogy egy biztos
emberét Körmendre küldje átvenni az irományokat. Galibának pedig
a következő levéllel kedveskedett:
Ügyvéd úr! Ma kaptam tudósítást, hogy a Baltay contra Baltay-
pör a körmendi levéltárban fekszik – tehát most már ne vesződjék a
kereséssel, hanem küldje vissza az iratomat, mely szerint a pör
fölkutatásáért pesti házamat odaigértem. A mi eddigi költségeit illeti,
azokra nézve adjon hiteles kimutatást, egy fillérig megtérítem.
Maradtam jóakarója Baltay m. k.
Midőn a levél Pestre érkezett, Galiba már otthon volt, még pedig
a legnagyobb örömben; mert az ovros épen most írta, hogy az
alispán meghalt s így a titoktartás többé nem kötelezi – de még a
lovakat is visszaküldi, valamint az orvos sem számol az ezer
aranyra; mert neki hasonló ajándékra semmi szüksége sincs.
– Annál jobb! – mondja Galiba, körültekintvén a házban, hol
eddig konvenczióból, ezután pedig már tulajdoni jogánál fogva lakik,
s épen levélírásra szánta magát, midőn a levélhordó betoppan egy
másik levéllel, mely Baltaytól jött.
A két különböző levél elolvasása közt csak annyi idő telt el,
mennyi épen elég arra, hogy az ember a padlásról a pinczébe érjen
– hanem mire a levélolvasásnak vége lett, Galiba épen olyan furcsán
érezte magát, mintha csakugyan a padlásról a pinczébe esett volna;
és már várta, hogy most mindjárt megüti a guta.
A várt vendég azonban elmaradt, s bár egyelőre elveszté
étvágyát, mert egész huszonnégy óráig semmit sem evett, utóbb
azonban addig harangozták a delet, hogy Galiba úrnak is eszébe
jutott az evés és mint tudjuk, elvitázhatlanul javulás útján van az
olyan beteg, ki egy rendes ebédet étvágygyal tud megenni
gyomorfájás nélkül.
 XVI.
(Két szomorú ember.)

Baltaynak embere Körmendre ért és átadta a levelet Csapó

úrnak, a ki először saját szemeinek sem akart hinni, hanem szóval is
kérdé a megbizottat:
– Hát miért is jött, édes jó barátom?
– A Baltay-pörért jöttem! – mondja a megbizott elég világosan,
mire aztán megint elolvasta Csapó a levelet s midőn tökéletesen
meggyőződött, hogy jól látott, jól hallott, s fölül reá nem is álmodik,
tehát mint afféle tapasztalt ember tudta, hogy itt hasztalanul
kötekedik, ha csak az egyik bajból többet nem akar csinálni –
minthogy a jószágkormányzó, az öreg Hegedüs is jelen volt
szobájában, rövid tanácskozás után nyugtatvány mellett és tanuk
előtt a pört átadták Baltay megbizottjának.
A fiók üresen maradt. Csapó a rátűzött engedélyt levette és a
fiókba helyezé, hogy egykori utódjának intőpéldául szolgáljon arra,
hogy valakit, még a legjobb barátját is óvakodva ereszsze be arra a
helyre, melynek erős zárai nemcsak őrei, hanem bizonyságai annak,
hogy féltett tárgyakat őriznek.
A megbizott hazaért, Baltay végig nézé az irományokat, s
meggyőződék, hogy valóban meg van az egész pör, s rendelkezést
tett, hogy tovább folytattassék és Galibának írt Pestre, hogy az
átvételre jelenjen meg.
András Keszthelyen volt, egy nagy kocsi teherrel ment az ifiúr
után, ki néhány esztendő mulva már megnőtt és szedte magába a
tudományokat, még pedig oly nagy szorgalommal, hogy osztályában
legelső volt; nemcsak azért, mert a tanítók az öreg úrnak kedvezni
akartak, de mert a szorgalomnak meg kellett adni megérdemlett
bérét.
Midőn András hazajött, alig várta, hogy a kocsiról leszállhasson
és a nagyságos úrnak elmondhasson minden jót az ifjú úrról, kit a
tisztelendő urak nem győztek eléggé dicsérni.
– Megjött kend András?
– Hála Istennek, itthon vagyok! – hagyja rá András – látom, a
nagyságos urat is friss egészségben találom.
– Látta kend a gyereket?
– Hát nem azért küldött a nagyságos úr, hogy megnézzem?
– Tudom, sovány szegény gyerek.
– Ejnye, nagyságos uram, hát hizlalni küldte Keszthelyre?
– Adott kend neki a kalácsból?
– Én csak meg nem ettem előle, – dünnyög András.
– Persze meglátszik rajta a városi levegő!
– Hiába kérdezkedik a nagyságos úr, azt nem mondom, hogy
megárt neki a tanulás, pedig ugyancsak legelső ember ám
valamennyi között.
– Tudtam!… mondja Baltay duzzogva – hogy azok a… barátok
kenyér helyett betüvel tartják.
– Olyan egészséges, mint a makk, – kövér, mint a duda; ezt
láttam; hanem hogy megméressem, azt nem parancsolta a
nagyságos úr – mondja András kiterítve az oskolai sorozatot és
vastag ujjával odabökött, hol az úrfinak neve osztályában legelől áll.
– Mi ez?
– Itt az úrfinak neve legelől, hanem nem is tették ám oda hiába.
– Hátrább is jó lett volna.
 – De nem lett volna, – mondja András – kérdeztem én azokat a
tisztelendő urakat, hogy már mi lesz olyanokból, kik itt hátrább
vannak – mutatja András a sorozatnak derekán levő neveket – de
biz elhiheti nagyságos uram, azok a tisztelendő urak nem igen
beszéltek fölebb a vargaságnál, hacsak az apa készre nem akarja
hazavinni.
– No hát mit tud az a gyerek?
– Mindjárt megmondom, nagyságos uram, először is kivetette
nekem krétával, hogy mióta élek, mennyi napot, hány minutumot
éltem.
– Ezt piros kukoriczán maga is kiböködhette volna kend.
– Igen, ha nagyságos uram el nem téveszteti velem egy nap
ötvenszer; hanem az úrfi alig tett egy-két rántást, mindjárt kivetette.
– Hát még?
– Azt is megmagyarázta nekem, hogy a föld forog a nap körül.
– Tudhatta volna kend a bibliából, hisz ott van, hogy Józsue
megállította a napot, az pedig nincsen ott, hogy megint odább
indította volna.
– Nojsz kiabálhat most Józsue uram, a mennyit akar – véli
András – tudom, nem indulna meg a nap itéletnapig sem; mert hisz,
nagyságos uram, megmagyarázta nekem az úrfi szépen, – példának
okáért elmondá, mennyiszer csal meg a szem, hisz holdvilágos
éjjelen néha egyik felhő a másikat kergeti a hold alatt, s majdnem
megesküdnék az ember, hogy nem a felhő szalad, hanem a hold.
– Bizony meglódította kend alatt a földet.
– El is vitt az úrfi egy gömbölyű jószágon a világ másik oldalára
is.
– Ott is volt kend?
– Bárcsak lettem volna, nem adnám, Isten tudja miért.
 – De most már csak nem indul meg kend?
– Nojsz itthon maradok, ne féljen a nagyságos úr – vigasztalá
András – nem nekem való már az olyan mesterség, hanem ha
mostani eszemmel olyan fiatal lehetnék, mint az ifiúr…
– Hohó! – vág közbe Baltay – talán az a gyerek mondott valamit?
– De még mennyit! – válaszolt András – még azt is mondta, hogy
oda is szeretne elmenni, a hol a fehér medvék vannak.
– No, csak azt lesse, – mondja az öreg, – hogy én medvék után
ereszszem, bolond ember az, ki az után mászkál, a mit helyébe
hoznak, hisz én ezelőtt tíz esztendővel Pesten egy huszasért
néztem meg.
– Talán festett volt.
– Üsse meg a kő, legalább a fösték árába én is fizettem valamit,
és imigyen nem néztem, hanem azért az ifiúr is megelégedhetik
vele, ha festett medvét lát is.
– Dejsz az majd megnézi, hogy mit mutatnak neki.
– Gondolja kend?
– Nemcsak gondolom, hanem tudom; mert elhiheti, nagyságos
uram, jobb lesz, ha tisztelendő úr sem kérdezget tőle annyit, mint
eddig szokott, mikor az ifiúr haza jött; mert a tisztelendő úr is csak
azt kérdezi, a mit maga tud; hanem már azt is mondja ám az urfi,
hogy majd ezután ő kérdezi ám a tisztelendő urat.
– A manót? – mondja nevetve Baltay, ki nem igen bánta volna,
hogy a pap belesüljön; mert nagyon szeretett kérdezősködni, aztán
ilyenkor Baltay úr is adós maradt a felelettel; – de utóbb mégis
meggondolta, hogy a fiu egy lyukkal odább megy, s aztán urabátyját
is kérdőre veszi. Épen e miatt némileg elgondolkodván, később azt
mondja:
– András!
 – Tessék parancsolni!
– Hisz nem bánom, hogy az a gyerek nem lesz valami tökkel
ütött fejű, – hanem én a hordómba sem töltetek többet, mint a mi
belefér, azaz: hogy melléje nem folyatok; hanem azok a barátok
agyontömik azt a gyereket, mit gondol kend?
– Sohase féljen, nagyságos uram, azoknak is csak olyan nagy a
kanaluk, mint a mienk, az sem nagyobb, mint mekkora befér az
ember szájába.
– Én a könyveket értem, hallja kend, nem a gombóczot.
– Nem is a gombóczért vittük oda; mert gombócz itthon is van,
hanem a könyvekért.
– A kellene még, hogy a csibe tanítsa a kotlóst. – Aggódék
Baltay.
– Már nagyságos uram, pedig az úgy lesz, hanem azért se baj,
mert én láttam elég tyúkot, midőn a réczefiakat vezette, eleinte
féltette a tyúk, hogy a vízbe fulnak, és röstelte, hogy utánuk nem
mehetett; de utóbb volt annyi esze, úgy tette magát, mintha maga is
utánuk mehetne, ha akarna; de nem megy.
Baltay elhallgatott, a szó értelmesen lőn mondva, s addig
gondolkozott rajta, hogy András nem kapván feleletet, körülnézett, s
meglátta a pört.
– Hát ez mi, nagyságos uram?
– Jó, hogy szól kend, tegye zár alá, hogy megint el ne tévedjen.
András hirtelenében nem tudott szólni, hanem fölnyalábolta a
pört, s elvitte a szomszéd terembe, de érezte, hogy szivén nehezebb
a fájdalom, mint a mennyit a pör nyom, pedig azon is van mit
megemelinteni.
Ugyanez órában és e perczben lépett be a herczeghez Csapó,
arczán mély bánat ült, érezte, hogy nem a legkellemesebb hirt
hozza, de eltitkolni úgy sem lehetett már.
 XVII.
(Béke hamvaira.)

Nagyon fáradt a természet, hogy visszakivánta az erőt az élőtől,

és kiéhezte magát, midőn olyan ember hullájával kivánt táplálkozni,
mint herczeg Batthyányi Lajos.
Nem bir ágyától menekülni a nagy ember, kinek szivében annyi
szeretet fért el, és most már csak bizalmasan kereshetik meg a
kórágynál, hogy bucsuzatlanul ne menjen el a más világra.
Rég vár az ajtó mellett egy ősz ember, az öreg Csapó, ki fontos
mondanivaló nélkül bizonyosan nem vásítná a küszöböt; de
türelmesen várja, míg a beteg előinté, mi nem sokára be is
következett.
– Öreg barátom, – mondja a herczeg, – bucsuzni jött ön?
– Kegyelmes uram, miért bucsuznék? – válaszol Csapó, – én
már csak arravaló vagyok a földön, hogy izenetet vigyek el a más
világra az után, a ki nemrég előttem ment oda.
Megszorítá a herczeg a becsületes szolgának kezét, – jól esett
neki a hűség, mely még holta után is szolgálni akar, mintha mondani
akarná, – ne félj, nem sokára hirt viszek utánad azon szeretteidről,
kiket a földön hagyál.
– Valamit akar mondani Csapó barátom?
– Kegyelmes uram, kár volt a levéltárba ereszteni az alispánt.
– Nem remélem, hogy valami eltévedt volna utána?
– Csak a szemével ártott, kegyelmes uram!
 – Bizony még a boszorkányokat hiszi, kedves öregem. –
Mosolyga a beteg.
– Kegyelmes uram, én a boszárkányoknak söprűnyelet fogok,
hanem mikor az ördög viczeispán képében hoz be valakit, annak a
szemeit nem foghatom be.
– Nos, mit látott meg a viczispán? – kiváncsiskodék a herczeg.
– A mit legkevésbbé kivántam volna, mert emberségemre volt
bizva: Baltay contra Baltay.
– Nos?
– Ez kegyelmes uram, egy elátkozott pör, melynek ha maholnap
vége lesz, úgy az ország legderekabb fiainak egyikét fogja tönkre
verni.
– Gróf Dunayt? – kérdé a herczeg, remegve támaszkodván föl a
vánkosra.
– Nincs különben! – hagyá helyben Csapó.
– Hibáztam, nagyon hibáztam,… – mondja a herczeg
keserűen,… – sem megőrizni nem tudtam e szerencsétlen pört, sem
megakadályozni Baltayt, midőn azt tán tehettem volna.
– Mondtam én azt, kegyelmes uram, hogy az olyan ajtót nem kell
nyitva feledni.
– Barátom, ön mindent megtett; hanem most segélje megtenni az
utolsót.
– Mindent kegyelmes uram!
– Adjon tollat és papirt, – mondja a herczeg összeszedve a
végerőt, – talán ez elfáradt kéz még nem tagadja meg a végső
szolgálatot.
– Csapó mindent elkészített egy levélnek megirásához, – az ágy
szélére ült olyképen, hogy a beteget föntartani birja, ki is ezen
segedelemmel nagy lassúsággal a következő sorokat írta:
 Kedves Baltaym!
Érzem, hogy az utolsó tollvonásokat teszem azon az ágyon,
melyről felkelni többé nem fogok. Szerencsétlen öcséd hagyta nálam
megőrzés végett a Baltay-pört, melynek tartalma előttem maig
ösmeretlen volt, különben tudtam volna kötelességemet.
Barátom, egy fáradt utasnak még marad annyi ideje, hogy ha
rászorult, valami okosat gondoljon; én azonban nem egy rövid útban,
hanem az élet hosszában fáradtam el, s nem tudom, a legjobbat
gondoltam-e, midőn alábbi kérésem teljesítéseért esedezem.
Az emberek legszivesebben megcselekszik, azt a mit tőlök
legelőször kérnek; – barátom, én legelső kérésemet legutolsó óráim
egyikében intézem hozzád, s így még attól sem kell tartanod, hogy
valaha második kéréssel alkalmatlankodjam, tehát hallgass meg…
....................
....................
....................
....................
Igaz barátod a sirig és ezentúl
Herczeg Batthyányi Lajos m. k.
A levél czímezve lőn, és Csapó úr szentül megfogadá, hogy
kézbesíteni fogja, miről kételkednünk épen nem is lehet.
A levélnek kipontozva hagyott részét annak idejében közlendjük,
tehát türelemért esedezünk, – és maradjunk a herczegnél, kinek
néhány nap mulva megnyilt a boldogok hazája.
Minő könnyen szakad el a fonál, s az erős lélek, mely
megtörhetlen volt a földi harczban, elvégződik, mint egy fuvolahang,
melyre csak a körüllevők emlékeznek vissza.
A ravatalon fekszik az elfogyott lélek hüvelye, ki folytatása volt
egy család nyolczszáz éves történetének, életében hatalom és most
hulla, mely némán fekszi halálos álmát, és csak egy hideg kövön áll
majd a név, melyet emlékezetessé tőn.
 Álljunk meg egy kissé, nézzünk körül, tán lesz annyi
vigasztalódásunk önmagunkért, hogy az utolsó lehellettel csakugyan
végképen meghalunk-e, vagy marad annyi nyom, mely becsületes
embernek ad annyi vigasztalást, hogy tetteit holta után
megemlegetik.
Én, kit születésem órájában nem várt megaranyozott bölcső, s kit
mindössze is az a szellő üdvözölt, mely szülőföldemen, a fürgedi
pusztán gazdátlan lóként szaladgál, és keresztanyám öle védett meg
tőle, míg bekisért bennünket Ozorára, hogy egy kis szentelt Sió-
vízben megkereszteljenek, – mondom én, ki megéheztem
szeretetre, barátságra, de czímre soha, melyért egy ütetnyi taplót se
adnék, még akkor sem, ha tudniillik csakugyan rászántam volna
magamat arra, hogy naphosszat egy hosszú botot rágjak, melynek
végén holmi cserép, vagy sajtfazékban sütik a dohányt, – mondom
én, ki az emberben az embert szeretem legjobban, előkerestem két
regényemben a legméltóságosabb nevű embereket és elolthatatlan
szenvedélylyel emlékezem rólok.
Megálljatok, – számot adok róla.
Volt idő, midőn egy vigyázatlan szóért könnyen rákiálthatták
volna az emberre: üsd agyon! én a legnyugodtabb kedélylyel
mondám az egész ország minden szűrös polgárjának, hogy az
igazság nemcsak akkor igazság, mikor a szűrnek, – hanem akkor is,
mikor a kaputnak kell; mert az igazság nem olyan, mint a süveg,
hogy a nagy helyett kicsiny, a kicsiny helyett pedig nagyot választ az
ember, – de nem is olyan, mint a nóta, hogy magának minden ember
azt hegedülteti, a melyik neki legjobban tetszik.
Nem azért vettem a tollat a kezembe, hogy a méltóságos
uraknak czímeit rőföljöm össze; – én a mult időknek embereit
kerestem föl, s ha egyiknek vagy másiknak emlékénél levett kalappal
állok, kegyeletből teszem, s azon vágygyal, bárha végig járhatnám
az országot, s benne annyi jelest találnék, hogy födetlen fővel
mehetnék végig rajta.
Megvan a nemzeteknek is a saját hét kövér és hét sovány
esztendejük, – mit siránkozunk vissza a nem kövér esztendőkre!
Ráérünk, szellőztessük a multat, fél század elég arra, hogy a nagy
érdemeket nagyoknak ösmerjük, tegyünk valamit egy kis
megösmerésért, mert ha késünk a megösmeréssel, a hálásabb
utódok száz esztendő mulva – szentekké avatják őket.
Nem akarok tovább időzni e gondolatnál, – megyek alakjaim után
s legelőször is Baltayt keresem föl, ki épen most olvassa el a levelet,
s még nem tudja, hogy a herczeg éppen azon órában halt meg,
melyben a levelet olvassa, azaz 1806 junius 6-ikán, s az öreg urat a
levél éppen a legkellemetlenebb hínárból huzza ki; mert az öreg
régóta tünődik azon keserves helyzeten, melybe félig
meggondolatlan, félig pedig a körülmények által indokolt gyanuja
Dunay irányában besodrá; de azóta olyan dolog történt, mit
megváltoztatnia nem lehet, nem tud és nem is akar; – pedig érzi,
hogy e helyzetből valami okos módon mégis menekülnie kell, mert
mióta Holvagy Pistával találkozott, Dunaynak csak annyi vétke van ő
irányában, hogy két rovása van, s az öreg annyira András uralma
alatt áll, hogy maga is tökéletesen hiszi, hogy a másik két vonást le
fogja vakarni, de hogy ingyen nem fogja azt tenni, arról is jót merünk
állni.
A levélnek előttünk ösmeretlen sorai irányt adának
gondolkozásának, s mint minden magyar ember, úgy Baltay is
rettenetes módon szeret – megbékélni, csak módja akadjon hozzá; s
minthogy a herczeg levele irányt adott, a jó lelkű ember még könyüre
fakadt bánatában, hogy egy jó barátjának csak utolsó kivánságát
teljesítheti; örömében pedig azért, hogy egyszer mégis a
szomszédokkal jó napokat tölthet.
Néhány nap mulva délelőtt megszólamlanak a toronybeli
harangok, s Baltay úr kérdez egy a kapu előtt elmenő parasztot:
– Atyafi!… ki halt meg a faluban?
– Senki, nagyságos uram! – mondja a paraszt, levevén nagy
szélű kalapját.
– Csak nincsen tűz, – véli az úr – hisz akkor félrevernék?
 – Azt tartom, nagyságos uram, nekünk annyi, mintha tűz volna, –
bizony tán félre is verhetnénk.
– Beszéljen kend okosabban, – mert ennyi szó közől úgy sem
válogathatnám ki, hogy kend mit akar?
– Annyi az egész nagyságos uram – mondja szomorúan a
paraszt, – hogy az enyingi herczeg meghalt.
– Nos aztán? – kérdi Baltay még odább, minthogy ő maga úgyis
reggel óta tudta, csakhogy azt nem érti, miért harangoznak itt is?
– Nagyságos uram – felel – urunk volt az nekünk, – ott is
dolgoztunk mi sokszor nagyságos uram, aztán annyi jó voltával
éltünk, hogy bizony nagyon olcsóért köszönjük meg, ha a harangot
meghúzzuk utána.

Baltay némán marad egy darab ideig, s midőn a paraszt ember

látta, hogy a nagyságos úr nem szól többet, még egyszer
meglebbenté nagy szélű kalapját e szóval:
– Az isten jóvoltába ajánlom a nagyságos urat.
– Jó szerencsével járjon kend; – feleli utána Baltay, fölébredvén a
köszöntésre, azután pedig rendelést tett, hogy a másnapon
Enyingen tartandó gyászmisén minden mozdulható ember jelen
legyen, csak annyi ember maradván otthon, mennyi a házőrzésre
okvetlenül megkivántatik.
Másnap Baltaynak négy lova Enyingig kénytelen volt lépésben
menni, mert a kocsis már nem győzte kerülgetni a sok kocsit és
gyaloglót, tehát mentek, a hogy mehettek! de még egészen jókor a
gyászünnepélyre, mely népesebb lőn, mint bármely országos vásár,
és kétségtelen bizonyítványa volt annak, hogy Magyarországon a
földesurat legtöbbször a jobbágy siratta meg.
 Abban az időben Enyingen éppen azon a helyen, hol most a ritka
szép katholikus imaház egy gyönyörű kertnek facsoportozatai között
áll, volt a temető egészen a helység közepén, ugyanott pedig egy kis
kápolnaféle imaház, mi az akkorban ott lévő katholikus híveknek
nagy szűken elég volt, bucsukor tehát, és egyéb ünnepély
alkalmával a hívek meggyülekezvén, a tisztelendő úr a szószéket
kitétette s úgy beszélt a népnek.
Látván a roppant tömeget, a szószéket ma is kitetette, és a
hallgatóknak szivéig beszélvén, tán nem volt egyetlenegy ember,
kinek könyei ki ne csordultak volna, s a református tiszteletes úr
legjobban törölgette a szemét.
– Nézze kend, – súgja egyik paraszt a másiknak, – még a
kálomista emberek is sírnak, pedig a mi papunk prédikál.
– Mert igazat beszél! – mondja Bocsor gazda, a mostani pápai
tanárnak édesapja, kihúzván kendőjét, hogy lefolyó könyeit
föláztathassa, mert érezte a becsületes ember, hogy egykönnyen el
nem állíthatja.
Vége lőn a szent beszédnek, s imát kezdének a hívek a
megboldogultnak lelki üdvösségeért, s midőn már mindenik keresztül
levelezte saját imádságos könyvét, önkéntelenül nézett a
szomszédéba, ha ott tán még egy másik imádságot lelne.
Kajári Pál, Holvagy Pistának édes apja, éppen most végezte el
az utolsót, mit saját könyvében talált, tehát áttekint egy református
atyánkfiának könyvébe s abból akar imádkozni.
– Hisz kend pápista! – mondja a másik.
– Az vagyok, édes jó barátom – felelé Kajári.
– Éppen azért mondom – jegyzi meg a szomszéd – mert én meg
református vagyok.
– Nem tesz az semmit – nyugtatja meg őt az öreg Kajári, – hátha
a kelmed könyvében is találkoznék valami szép imádság, azt
gondoltam, sokkal tartozom én ennek a herczegnek, s ha már meg
nem fizethetem neki máskép, legalább imádkozom érte, – aztán
nagyon nem szeretném, ha valami szép imádságot – elmondatlan
hagynék.
*
Sorsom azon boldog körülmények közé vezetett, hogy
gyermekkorom legelső emlékei e nagy név említésével vannak
kapcsolatban, – meglehet mások elfeledik a multat, – én
legboldogabb vagyok, midőn azt megemlegethetem, és
elmondhatom:
A kit holta után így siratnak meg, az nem halt meg!
 XVIII.
(Az újabb nemzedék.)

A tizenkilenczedik századnak eleje csak olyan zajos volt, mint a

tizennyolczadiknak vége, s míg az ostoba varjuk hirbe keveredtek,
hogy egyik varju a másik varjunak szemét nem vájja ki, addig az
emberi faj egészen más munkába fogott, s az volt a legderekabb
ember, a ki legtöbbet vert agyon.
Lehetetlen kikerülnünk azon időket, mert embereink e korban
éltek, hanem azért kerültünk a legegyenesebb útra, hogy történetünk
folyamát szétágazóvá ne tegyük, s éppen azért írjunk ide néhány
sort abból a vastag könyvből, melyben Kisfaludy Sándor életleirása
leghitelesebben meg van.
«Midőn Himfy szerelmeinek első kötete: «A kesergő szerelem»
megjelent, soha, sem előbb, sem utóbb nem okozott
Magyarországon könyv oly sensatiót (a mint ott van), mint ez. A
Himfy név hirtelen elterjedt az egész hazában, s a nagy ösmeretlen
közfigyelem tárgya vala.»
A második kiadásban nevezi meg magát Kisfaludy, s attól fogva
nincsen egyetlen egy kabátos ember, ki ezt a nevet ne ismerné, s a
zalai hegyek csak oly ismeretesek, mint «Pusztaszer», hol eleink
Árpádot pajzsra emelték.
A csatazajnak kellő közepéről nem hozott senki zöldebb babért,
mint a melyet egy ország nyujta Kisfaludynak legelső műveiért, s
ebben az országban nem volt még a «Miatyánkon» kívül imádság is,
melyet könyv nélkül annyian tudtak volna, mint a regéket, melyek
hirtelen járták be nagy Magyarországot.
Mint a várt vendéget kapták mindenfelé a regéket, és egy
csoportban harmincz ember is hallgatta, midőn a harminczegyedik