A Political History of Literature:

Vidyapati and the Fifteenth Century

Pankaj Jha
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/a-political-history-of-literature-vidyapati-and-the-fiftee
nth-century-pankaj-jha/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

A History of Russian Literature Andrew Kahn

https://ebookmass.com/product/a-history-of-russian-literature-
andrew-kahn/

Medicine and Mobility in Nineteenth-Century British

Literature, History, and Culture Sandra Dinter

https://ebookmass.com/product/medicine-and-mobility-in-
nineteenth-century-british-literature-history-and-culture-sandra-
dinter/

The Ruble: A Political History Ekaterina Pravilova

https://ebookmass.com/product/the-ruble-a-political-history-
ekaterina-pravilova/

Run and Hide: A Novel Pankaj Mishra

https://ebookmass.com/product/run-and-hide-a-novel-pankaj-mishra/
A History of China in the 20th Century Lü Peng

https://ebookmass.com/product/a-history-of-china-in-the-20th-
century-lu-peng/

The History of Political Thought: A Very Short

Introduction Richard Whatmore

https://ebookmass.com/product/the-history-of-political-thought-a-
very-short-introduction-richard-whatmore/

The Palgrave Handbook of Twentieth and Twenty-First

Century Literature and Science The Triangle Collective

https://ebookmass.com/product/the-palgrave-handbook-of-twentieth-
and-twenty-first-century-literature-and-science-the-triangle-
collective/

Literature of Girmitiya: History, Culture and Identity

Neha Singh

https://ebookmass.com/product/literature-of-girmitiya-history-
culture-and-identity-neha-singh/

The Oxford Handbook of Twentieth-Century American

Literature Leslie Bow (Editor)

https://ebookmass.com/product/the-oxford-handbook-of-twentieth-
century-american-literature-leslie-bow-editor/
A Political History of Literature
 A Political History of
Literature
Vidyapati and the Fifteenth Century

Pankaj Jha

1
 1
Oxford University Press is a department of the University of Oxford.
It furthers the University’s objective of excellence in research, scholarship,
and education by publishing worldwide. Oxford is a registered trademark of
Oxford University Press in the UK and in certain other countries.

Published in India by
Oxford University Press
2/11 Ground Floor, Ansari Road, Daryaganj, New Delhi 110 002, India

© Oxford University Press 2019

The moral rights of the author have been asserted.

First Edition published in 2019

All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in

a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means, without the
prior permission in writing of Oxford University Press, or as expressly permitted
by law, by licence, or under terms agreed with the appropriate reprographics
rights organization. Enquiries concerning reproduction outside the scope of the
above should be sent to the Rights Department, Oxford University Press, at the
address above.

You must not circulate this work in any other form

and you must impose this same condition on any acquirer.

ISBN-13 (printed edition): 978-0-19-948955-8

ISBN-10 (printed edition): 0-19-948955-6

ISBN-13 (eBook): 978-0-19-909535-3

ISBN-10 (eBook): 0-19-909535-3

Typeset in Scala Pro 10/13

by Tranistics Data Technologies, Kolkata 700 091
Printed in India by Rakmo Press, New Delhi 110 020
Acknowledgements

T
he doctoral dissertation on which this book is based had been
long in the making. Part of the reason for this long gestation
was the need for a tolerable level of competence in several lan-
guages other than Hindi and English. I was very slow to acquire that.
It appears to be ages ago when I suggested somewhat hesitantly to
Sunil Kumar that I was thinking of working on Vidyapati. The excite-
ment with which he responded made it impossible for me to consider
any other topic of research. I was already teaching undergraduate
students in the University of Delhi at the time. Little did I know that it
would take me a few years and several trips to libraries in Darbhanga,
Patna, and even Delhi to collect all the published works of Vidyapati.
It took a further few years before I could get leaves sanctioned from
my college and focus solely on the project. Staying with a subject for
so long had its advantages inasmuch as it allowed me to think and
rethink through issues at length. It also allowed my ideas to brew over
time. I hope this shows in the book.
xiv Acknowledgements

I have had the fortune of being in the company of and learning

from Sunil Kumar for more than two decades now. He has been my
guide, mentor, philosopher, friend, and much more. Had it not been
for the faith that he put in me, I would probably have chosen a differ-
ent career. I have had the fortune of being taught by some of the most
competent and inspiring undergraduate teachers before I met him.
Yet, it was with his guidance that I started picking up the elementary
techniques of research. I do not have the words to express my grati-
tude for a relationship so enriching as this one.
All through these years, I also received help from numerous
colleagues, friends, relatives, and institutions. I do not think I can
remember them all. But those that I do, I would like to thank. First
of all, I record my gratitude to my debate adviser in high school, R.K.
Singh who introduced me to the joys of reading literature. History
was too boring for me at the time. When I landed up, by accident, in
the history honours programme for my bachelor’s at Ramjas College,
the discipline dramatically rose overnight in my esteem. Such was the
passion with which Sudhakar Singh taught it in the class. Among my
undergraduate teachers, I must also mention Dilip Simeon, whose
insistence that history was always political and mostly about the pres-
ent has stayed with me for good. The brilliant lucidity of Hari Sen’s
lectures in the classroom was a source of inspiration.
Fortunately, I got an opportunity to interact with some of the
leading scholars in the broad area of my research. Conversations,
formal and informal, with them have been a source of questions,
ideas, and inspiration. I would particularly like to thank Sanjay
Subrahmanyam, Muzaffar Alam, Whitney Cox, Sumit Guha, Daud
Ali, Katheryn Hansen, Francesca Orsini, Allison Busch, and Indrani
Chatterjee. Among younger scholars and friends, my research
has benefitted from conversations with Samira Sheikh, Ravikant,
Nilanjan Sarkar, Mayank Kumar, Anubhuti Maurya, and Anand
Vivek Taneja.
At Lady Shri Ram College, most of my colleagues were there to
help me in times of need. Each member in the Department of History
extended their unconditional support to me at all times. I must espe-
cially mention Meera Baijal, Vasudha Pande, and Nayana Dasgupta,
who have been a source of emotional as well as intellectual support.
I also formally note my appreciation for Lady Shri Ram College for
 Acknowledgements xv

granting me study leave for three years so that I could pursue the
PhD programme.
I spent nine months of the study leave at the University of Texas,
Austin. I must gratefully acknowledge that my stint at the University
of Texas was arranged for and financially supported by the Fulbright–
Nehru Doctoral Research Fellowship. I take this opportunity especially
to thank Sudarshan Dash and Pratibha Nair of the United States–India
Educational Foundation, New Delhi, for their help. Thanks are due
also to Zachary Alger of the Institute of International Education, New
York, for prompt help on all official issues related to the Fulbright
Fellowship during my stay in the USA.
Cynthia Talbot, my research adviser while I was at the University
of Texas, was extremely generous with her time, suggestions, and
encouragement. She brought very useful readings to my notice and
gave invaluable suggestions, especially regarding the way I needed to
organize the chapters in my thesis. I express my sincerest gratitude
to her.
While I was at the University of Texas, Edeltraud Harzer Clear very
kindly allowed me to sit in her Sanskrit classes for the entire semes-
ter. I owe my sincerest thanks to her. The staff at the Perry-Castañeda
Library, Austin, were invariably prompt in their help. I would particu-
larly like to thank Merry Burlingham, among others.
Gratitude is due also to the library staff of Sahitya Akademi and
Indian Council of Historical Research, New Delhi; K.P. Jayaswal
Research Institute and Khuda Baksh Library, Patna; and Lalit Narayan
Mithila University, Darbhanga.
Among friends, who always stood strongly by me, often in spite of
complete disinterest in the precise nature of my work, I must grate-
fully mention Anil, Baba, Sanjay, Anil Chapoliya aka Sethji, Suman,
Sunilji, Topi, and Vijay Singh. Recently, I have also discovered some
old friends in new avatars: Rakesh Niraj and Samita among them. My
housemate-turned-friend at Austin, Aniruddhan Vasudevan, was one
of my most precious finds during my stay in the USA.
Scholars of humanities do not work in laboratories. But for those
of us who teach in a university/college, our classrooms are no less
than the place where we test our ideas and pick up new ones, frame
arguments and hone them. I have had the good fortune of learning
from a whole generation of students at Lady Shri Ram College.
xvi Acknowledgements

My interactions with them have been a singularly enriching experience.

I register my gratitude to every student who ever shared an idea with
me in the class or asked a question.
My parental family has always been a great source of strength for
me. Baby, Ruby, Anmol, and Manoj have been resolute in their affec-
tions. My parents-in-law have never been less than indulgent towards
me. My stay away from my family for nine months would not have
been possible without their support. I express my gratitude to them
too. My parents are proud that their son earned a doctoral degree.
They are happy that I am publishing a book based on it. I know no
one’s satisfaction would be deeper on the mere publication of a book.
It is not possible to adequately acknowledge Sneh, my closest
friend, companion, spouse, critic, and fellow academic. It was on
her insistence that I applied for the Fulbright Fellowship. She took
the responsibility of looking after our two rambunctious kids for
nine months while I was at Austin. This book is also hers in part.
It is indebted to her in a thousand ways and more. I wouldn’t risk
belittling all that she has been to me by trying to thank her. My son,
Malhar, and my daughter, Tamanna, have been a delightful source of
distraction. They duly resented my unending homework. I earnestly
hope that my work was worthy also of the time that they rightfully
thought was theirs.
About the Author

Pankaj Jha is presently teaching at Lady Shri Ram College, New Delhi,
India. He is giving final touches to his English translation of a fifteenth-
century Sanskrit treatise on writing, entitled Likhanāvalī. He is also on
the editorial board of the international journal Indian Economic and
Social History Review. Earlier, Jha has taught at Ramjas College and
St. Stephen’s College, New Delhi.
Jha obtained his bachelor’s and master’s degrees in history from
Ramjas College, and his MPhil and PhD degrees from the University
of Delhi. Part of his doctoral work was done at University of Texas at
Austin, U.S.A, on a Fulbright–Nehru fellowship. The primary area
of his research interest is the literary cultures of the middle ages.
Languages he has worked with include Persian, Sanskrit, Maithili,
and Apabhraṃśa. He has published research articles extensively in
peer-reviewed journals, in Hindi as well as in English.
Preface

T
his book is a partially revised version of my PhD thesis sub-
mitted to the University of Delhi. My doctoral work had started
more than a decade ago with three counts of dissatisfaction
with the existing state of historiography in the field normally referred
to as ‘medieval India’. The first of these was the fact that the fif-
teenth century in north India was, with only the rare exception, a
barely addressed period. In fact, even these exceptions did not exist
at the time when I started thinking about the area of my research.
The second point of dissatisfaction issued from the fact that a major
chunk of the historiography of this period in North India appeared
to have become synonymous with Persian studies. The ‘mainstream’
histories of ‘medieval’ North India rarely bothered to consult the
large corpus of extant materials in Sanskrit, thus catering lazily to
the popular and hugely problematic equation of medieval = Persian =
Muslim = foreign. The third point had to do with the disappearance
of the regions falling in the present province of Bihar from ‘histories
xii Preface

of medieval India’. This absence was especially hurtful as I spent

the first seventeen years of my life in Jamshedpur, a part of the then
undivided Bihar. Under the circumstances, a close study of some of
Vidyapati’s works came in very handy, since he was a Sanskrit scholar
and poet of the fifteenth century, who spent most of his life in north
Bihar. Since the inception of my work, there has been some exciting
new work in the area, and I discuss some of it in the second chapter
of the book. This book, I hope, will add further force to the gathering
momentum.
At a time when we are exhorted 24 × 7 to understand politics as the
game played by those who occupy the offices of the state and those
who aspire to replace them, it is important to recover a slice of history
when intellectual ferment, dissemination of ideas, ethical regimes, and
cultivation of certain skills, such as those of documentation, seem to
have had substantive political consequence in the long term. While this
is probably true of all times, it is more starkly visible in a period during
which readymade histories and master-narratives of imperial forma-
tions were not produced. North India in the ‘long fifteenth century’ is a
case in point when we do have this unusual silence.
When I made the fateful journey from a humble Hindi-medium
school to Ramjas College, Delhi, it was a huge task to cope with the
heat, dust, English language, and cultural alienation in a metropolitan
city. Unfortunately, neither of the two factors that helped me survive
and grow in spite of the material hostilities has survived. It was the
‘leisurely’ pace of the annual system that allowed ‘slow-wits’ like me to
adjust to the demands of the academic rigours of University of Delhi.
Come 2010, and that leveller of the academic field was forced to give
way to a ruthless system of six-monthly examinations and continuous
assessment, with no space to make mistakes and learn on the go.
One of my first companions in the college campus, hardier and
more sincere than most of us, was Rakesh. His raw humility, desi
humour, extraordinary generosity, and candid affections steadied
many wayward souls like myself. He is no more. He would have taken
personal pride in this book. I dedicate it to his memory.

Pankaj Jha
September 2018
Delhi
Tables, Images, and Figure

Tables
1.1 Vidyapati’s Compositions with Their Language,
Script, Patrons, and Themes 7

3.1 Model Letters to Those with Higher Status 86

3.2 Model Letters to Those with Lower Status 88
3.3 Model Letters to Those with Equal Status 91
3.4 Model Records of Business Transactions and Affidavits 92

4.1 Tales about Different Kinds of Men in Puruṣaparīkṣā 137

4.2 Tales Illustrating Puruṣārtha or ‘The Prescribed Goals
of Men’s Life’ 139
x Tables, Images, and Figure

Images
1.1 Ugnā Mahādeva Temple at Bisfi 14
1.2a Vidyapati Memorial at Bisfi 14
1.2b A Bust of Vidyapati at Bisfi 15
1.3a The Śiva Temple at Vidyapati Dhāma 16
1.3b A Jewellery Shop in Vidyapati Dhāma 16
1.3c An Eatery in Vidyapati Dhāma 17

Figure
1.1 Oinivāra Dynasty Succession Chart 29
Notes on Transliteration

A
ll translations from Sanskrit, Apabhraṃśa, and Hindi are
mine, unless otherwise specified. In the case of Persian,
I have indicated in the footnotes where I have consulted the
original and where I am using translation(s) by others.
All non-English words have been italicized except those that occur
too frequently. I have not used diacritics for place-names that are
still in official or/and popular use. However, the older variants of the
same have been marked with diacritics. Thus, I refer to the village of
Vidyapati’s birth, which is still there in north Bihar, as Bisfi. However,
its old name is referred not as Bispi but as Bisapī.
All dates in the book are in the Common Era (ce) unless otherwise
specified.
For Persian words, no diacritics have been used, partly in order to
avoid possible confusion between the standard methods of transcrib-
ing Persian words into English and those for transcribing Sanskrit
words into English. Hence, while rendering the Persian words into
xviii Notes on Transliteration

English, only readability has been kept in mind, which often led me
to adopt the most commonly used spellings.
The transliteration scheme followed for Sanskrit, Apabhraṃśa,
Hindi, and Maithili words are given below:

अ a आ ā इ i ई ī
उ u ऊ ū ए e ऐ ai
ओ o औ au ऋ ṛi
क ka ख kha ग ga घ gha
ङ ṅ च ca छ cha ज ja
झ jha ञ ñ ट ṭa ठ ṭha
ड ḍa ढ ḍha ण ṇa त ta
थ tha द da ध dha न na
प pa फ pha ब ba भ bha
म ma य ya र ra व va
श śa ष ṣa स sa

anusvāra ṃ
visarga ḥ
Introduction

T
his book has been conceived as a political history of literature
in the fifteenth century. It is neither an exhaustive consider-
ation of all literature produced in that age in North India, nor
does it claim to be a treatment of a ‘representative’ sample of all such
compositions. Rather, I have focussed on three sharply different texts
of a prolific poet, Vidyapati, from an atypical region, Mithila. I have
tried to use the three texts under consideration to open up the wider
world of literature in the fifteenth century. Thus, I relate Vidyapati’s
compositions to the existing traditions of literary production of the
time, with a view to unearth the deeper histories that lay behind them.
Given the state of the relevant historiography, this was a huge meth-
odological challenge.
The book is organized in five chapters, which are unevenly divided
in two parts, preceded by a short introduction, and followed by a
conclusion. The conclusion ties up the points made by the different
chapters both at a general, methodological level, as well as in the

A Political History of Literature: Vidyapati and the Fifteenth Century. Pankaj Jha,
Oxford University Press (2019). © Pankaj Jha.
DOI: 10.1093/oso/9780199489558.001.0001
xx Introduction

specific context of the long fifteenth century, in a way that might con-
nect its details with certain larger questions of contemporary as well
as historical significance.
The first part of the book has two chapters: the first provides basic
information about Vidyapati, his compositions, and his immediate
geopolitical and intellectual milieu. The second chapter takes critical
stock of the more dominant and recent strands of historiography of
the ‘long’ fifteenth century. But it also uses this critical stock-taking
as a step towards (a) broadly mapping the literary cultures of the fif-
teenth century, and (b) thinking about issues of historical method,
historians’ possible engagements with literature, knowledge forma-
tions, and power, as a set of related themes. The second part of the
book has three chapters, each centred around, but not limited to,
one of the texts of Vidyapati, namely, Likhanāvalī, Puruṣaparīkṣā, and
Kīrttilatā, out of more than a dozen of his compositions available in
print whose authorship is not disputed. While I do refer to the poet’s
other compositions whenever the context requires me to, these are
not taken up for detailed exploration.
Before I move to the next section, let me put in an explanation
for why I treat Mithila as an ‘atypical’ region. The ‘region’ of Mithila
was atypical in two distinct ways. First, at a moment when a robust
system of long-distance trade had developed in most parts of the
subcontinent, Mithila lay on none of the major trade routes of the
time. Second, for related reasons, Mithila continued to survive as
either an independent chieftaincy or as a semi-autonomous princi-
pality of the three major sultanates of the long fifteenth century in
its neighbourhood: Delhi, Jaunpur, and Bengal. It was only in the
mid-sixteenth century that it emerged as an integral and separate
territorial unit of a major imperial power, namely, the Mughal state.
As such, it figures only marginally in the standard narratives of
the Delhi Sultanate or the other sultanates up to the first half of
the sixteenth century.

Why Vidyapati?
When I started researching the enormous corpus of literature
left behind by Vidyapati, all I knew was that I wanted to focus on
non-Persian textual productions of the fifteenth century. Medieval
 Introduction xxi

historiography has hitherto shown little patience with the fifteenth

century, and precious little interest in non-Persian ‘sources’. Vidyapati,
however, was doubly attractive because he was multilingual and lived
in Mithila, an area that modern historians, like most Persian chroni-
clers of the middle ages, often passed by quietly. And yet, Vidyapati’s
literary corpus was vast, disparate, and straddled a range of what
appeared to be unconnected worlds. There was law, love, writing,
political ethics, biography, rituals, tantricism, ‘geography’, romantic
play, ritual donations (dāna), and a vast corpus of songs for a variety
of occasions. My problem was to focus on specific issues, and accord-
ingly on certain texts, so I could study the author and his oeuvre more
intimately.
After weighing in all my options, I decided to focus on the
following three of Vidyapati’s compositions. Kīrttilatā was a text
I could not have avoided for the simple reason that it was the only
major extant work of Vidyapati that was composed in Apabhraṃśa.
Since one of my concerns was to examine the relationship between
language, literature, and politics, this explicitly political text—a
biopolitical narrative in ‘vernacular’ with a local prince as its
protagonist—suggested itself ‘naturally’. Puruṣaparīkṣā was another
work that appeared unique in the history of Indic literatures,
being possibly the only known early modern text that so directly
propounded what might be termed a theory of masculinity. That it
was simultaneously a work on naya/daṇḍanīti, or political ethics/
state policy, also suited my proposed engagement with issues of
literature and state formation, or more generally, knowledge and
power. No less compelling for me was the choice of Likhanāvalī,
again for the simple reason that it was possibly the first text of its
kind in Sanskrit. Being so centrally concerned with the state, this
work too could add variety to my investigation of matters related to
another ‘literary’ dimension of state power, namely, documentation.
As I hope to demonstrate in the third chapter, however, Likhanāvalī
turned out to be much more than what it claimed, a manual for
those interested in cultivating the craft of documentation. A first-of-
its-kind Sanskrit text that borrowed imaginatively from a range of
literary traditions including Persian, it provides a glimpse into the
eclectically constituted ways of making literature and imagining
imperium in the fifteenth century.
xxii Introduction

If I mention the process by which I arrived at my choice of these

compositions, it is because they are not in any way meant to be ‘rep-
resentative’ works of Vidyapati. It would be virtually impossible to
make such a list for an author as varied in his choice of subjects as
the scholar from Mithila. What was important about my choice of
the three texts was the way in which they treated the issues I wanted
to explore, each in its own distinctive way. From the point of view of
genre, or language and literary strategies, they represent very diver-
gent authorial exercises. This allowed me the opportunity to explore
afresh how a historian’s literary engagement with her/his ‘source
texts’ was crucial for a nuanced reading.
The argument that the centuries after the thirteenth in North
India were fast turning out to be riotously multilingual in literary
practice and everyday speech is much more convincing today than
it was ten years ago. Equally strong is the case now for this period
being diverse and dynamic in its literary themes, genres, and sheer
volume.1 In several ways, Vidyapati seems to embody the spirit of
the long fifteenth century more substantively than any other liter-
ary figure of the time. He wrote in at least four languages, and
probably knew a few more. If many before him wrote vernacular
verses in a style that celebrated ‘male’ heroism, he too did that; if the
fifteenth century was the period of the so-called bhakti movement,
he represented one of the most irresistible voices of that trend; if
the dharmaśāstras continued to be important, he too wrote one;
if tantric cults were gaining popularity, he wrote a play with one of
the most prominent protagonists of tantricism as its hero; and he
was surely not the only Brāhmaṇa scholar of the period who drew
patronage from a host of minor princes of more than one royal
household. He composed in a dozen genres including some that he
almost invented himself; he lived in a local chieftaincy that seemed
to be farthest from big imperial formations. I do not, however, claim
to study Vidyapati as any sort of a ‘representative’ of the fifteenth
century. Rather, I use his compositions to reach out to other related
ones, and eventually to open up the times he lived in.

1For a detailed argument of the case, see Jha, ‘Literary Conduits for
“Consent”’. Also see Orsini and Sheikh, ‘Introduction’.
 Introduction xxiii

Political History of Literature or a Question of Method

For long, historians have believed that it is important to study an
author before one studies his/her work. It is equally important, how-
ever, to explore the implications of an author’s choice of language
and of genre. In choosing to compose in a language, authors chose
a certain readership/audience, along with a whole system of idioms
constituted culturally. In doing so, they might, as indeed Vidyapati
did, simultaneously expand (or narrow down) the horizons of that
language in multiple ways. The manner in which it would be read/
recited and the usage to which their authors hoped their texts would
be put also depended largely on the choice of language and register.
A composition could be used for performative purposes, for public
recitations, for popular retelling, or for quiet and private study by
peers. Equally, in choosing a genre, authors chose to be bound by
the conventions of that genre, whether flexibly or strictly. The content
of the compositions would tend to reflect the authors’ concerns and
issues. But the authors would often also feel obliged to speak to, and
speak in, the voice of past authors in the chosen genre.
My attempt, however, is to relate this literary corpus to ‘main-
stream’ history, and attempt a political history of literature. How does
one contextualize internally coherent and apparently monolingual
texts like Likhanāvalī, Puruṣaparīkṣā, and Kīrttilatā in a milieu that
was so pervasively multilingual? I trace the parallel and comparable
developments elsewhere in North India during the time, while dia-
chronically excavating the deep histories and multilingual debts of
apparently monolingual texts.
Locating the texts within the long-term patterns of development
of languages and literature in North India could only be one aspect, a
first step towards writing a political history of literature. This first step
involves, among other things, looking carefully for tangible traces of
intertextuality in them, but also for the not-so-tangible (often unac-
knowledged) signs of ‘influences’ from other languages and genres.
It is well established, if seldom realized by historians, that texts on a
theme become intelligible only to the extent that they are part of ongo-
ing streams of conversation with other texts on that theme. Even the
novelty of a literary composition lies in its ability to adapt, respond to,
or rebut already existing propositions in other texts. The ‘originality’
Another random document with
no related content on Scribd:
 Zátonyiban sem hiányzanak a jól eltalált vonások. Nem új typus a
magyar színpadon, de érdekesen megújított. Zátonyi egy nemes
család gyermeke, a kinek már atyja adósságokból élt s a ki nem
örökölt tőle mást, mint a kényelem megszokását, úri vágyakat és
munkátlanságot. Szegény, de élvezni született frivol és cynikus s
mindenre kész, a miből élvet vagy hasznot huzhat, csak attól
őrizkedik, hogy ne jöjjön a büntetőtörvénynyel összeütközésbe s a
világ előtt megóvja külső becsületét. Néha a jobb érzés felszólal
benne, de sophismákkal altatja el. Szeme mindent meglát, agya
termékeny tervekben, ajka mindent kigunyol. Eszes, emberismerő és
humoros hajlamu, a mi enyhiti romlottságát. Azonban úgy hiszszük,
hogy Irénnel szemben sokkal több cynismust mutat, mint a mennyi
czéljával összhangzik. Az sem igen bizonyít átható esze mellett,
hogy Timót hajlama Irén iránt oly nyaktörő vállalatra ragadja, holott
együgyü barátját más uton talán biztosabban kifoszthatná. Hogy a
vállalatra hajdani nejével szövetkezik, a kit erkölcsileg és anyagilag
megcsalt, nem épen nagy emberismeretre mutat. Eben is különös
teremtmény, hogy minden biztosíték nélkül oly könnyen hisz annak,
a ki őt oly rútul megcsalta Általában Elza jellemrajza nem sikerült.
Szövetsége és árulása, ármánya és megtérése egyaránt erőltetett.
Nincs semmi benne a mi aesthetikailag érdeket kelthetne. Bágyadt,
élettelen alak, a ki csak színpadi csinyekre alkalmas. De ha mind
elhiszszük is azt, a mit Zátonyi három felvonásban tervez és tesz,
mert egy s más, ha nem erősen is, de mégis támogatja, utolsó
felvonásbeli jelenetein lehetetlen meg nem ütköznünk, mert nem
folynak se körülményekből, se jelleméből s minden alap nélküliek. A
mű a harmadik felvonásban, mint dráma bevégződött. Mihelyt Irén
megtudta, hogy Kamilla nem anyja s oda hagyta férjét, mihelyt a per
megindult, a tanuk vallottak. Zátonyi ármánya megbukott s a csomó
meg van oldva. Az utolsó felvonásban többé nincs valódi drámai
élet, csak mesterkélt, melyet a szerző holmi képtelenségekkel
igyekszik előidézni. El akarja hitetni velünk a következőket: először,
hogy Irén semmit sem tud erről, hogy nevében válópert indítottak,
másodszor, hogy Zátonyi semmit sem tud arról, hogy a tanúk,
különösen Kamilla ellene vallottak s ezért föllép kényszeríteni Irént a
Timóttal kötendő házasságra, mert csak ez esetben válik el tőle, s
nem juttatja anyját börtönbe. Irén megtörve ingadozni kezd. De
hogyan hihessük el mindezt? Hiszen Zátonyinak tudnia kell a per
folyamáról, ha mint alperes már megidéztetett, Irént pedig még azon
esetben is, ha tudta nélkül indították meg a válópert, a mi
képtelenség, tíz nap alatt Mosolygó és Darvas csak
megnyugtathatták és felvilágosíthatták arról, hogy Zátonyi már
semmit sem tehet ellene s házasságát, mint erőszakoltat az ő
beleegyezése nélkül is megsemmisítik. Azt nem tagadhatni, hogy az
utolsó felvonás is sok ügyességgel van irva. Tartunk tőle, hogy
Csikyt mind inkább erősbülő technikai készsége inkább a színpadi,
mint a drámai hatás felé ragadja, bár ez a tömeget is csak ideig-
óráig elégíti ki, a gondolkozót pedig soha. Mind két fél tapsa nyujtja a
drámairónak az örökzöld koszorút.
Mosolygó és Timót az életből szerencsésen kikapott alakok.
Mosolygó rajza legjobb az egész műben. A silentiumra itélt ügyvéd
nehány biztos vonással oly elevenen emelkedik ki, hogy egy perczig
sem kétkedhetünk benne. Nincs rajta semmi nyoma a fáradságnak,
mesterkélésnek, a mi a többi személyeken többé-kevésbbé
észrevehető. A becstelenség és becsület, a lágy érzés és durva
gúny, a megnyugvás és elégületlenség, a gyöngédség és komiszság
művészien olvadnak össze benne egész sajátságos
beszédmodoráig. Ily biztosan és önmérséklőn még nem rajzolt
Csiky, épen azért kár, hogy az utolsó felvonásban egy kis szinpadi
hatásra számított ötlet kedvéért megzavarja rajzának összhangját.
Ugyan miért növeli Mosolygó tiz éves inaskáját, Gáspárt, nemcsak
asszonygyülölőnek, hanem szemtelennek is. Ez az egész izetlen
tréfa nem foly Mosolygó jelleméből, s magában sem mulatságos. A
mi Timót jellemrajzát illeti, abban inkább az elemek jók, mint
összeolvasztásuk, inkább az alapvonások sikerültek, mint az
árnyalat. A meggazdagodott s kissé már éltes falusi gazda jó hazafi,
de korlátolt eszü, becsületes, de a nagy világban járatlan, jó szivű,
de egy kissé hiú a nélkül, hogy maga is tudná. A fővárosba jó elverni
vagyonát s képmutatók és csalók kezébe kerül. Parlagi
hazafiságának inkább ki kellett volna emelkedni még pedig oly
módon, hogy ez ébreszsze föl áldozatkészségét az özvegy és
szerelmét Irén iránt. Az, hogy egy vértanu özvegyének tesz jót s egy
vértanu leányát veszi nőül, egyaránt táplálta volna hiúságát, hazafias
és szerelmi érzelmeit s több jellemzetességet és komikai színezetet
adott volna az egész alaknak. Egyűgyűségét a világ dolgaiban talán
azzal lehetett volna enyhíteni, hogy itt-ott több észt tanusítson
abban, a mihez ért.
Bankó s a többi mellékszemélyek obligát színpadi álorczák. A két
szerelmes főbb személyről, Darvasról és Irénről sem sok jót
mondhatunk. Nemes szívű erényes személyek, de unalmasak és
gyámoltalanok. Nagy baj, a mikor a költő meg akarja szerettetni az
erényt és megunatja. Irénben nagyon sok a jóság, de igen kevés az
aesthetikai báj. Darvasnak bár lenne valami hibája csak ne volna oly
gyámoltalan, ne emlegetné oly keservesen, hogy nem tud megélni s
tenne egyebet is, mint azt, hogy Irén válóperében allegál, a mit,
ügyvéd lévén, bizonyára idegennek is megtenne. Úgy látszik, hogy
nemes szivök nemcsak tetterejöket bénítja meg, hanem megfigyelő
tehetségöket is. Irén az álözvegy házában úgy nő föl mint valami
kolostorban, semmit sem tud a világról s nem ismeri környezetét.
Darvas jár a házhoz, de nem tudja, kikkel van dolga. Ármánykodik
ellenök az egész világ, ők csak szenvednek és sirnak. Jó volna az
erény ártatlanul szenvedő és tétlen hőseit és hősnőit Iflandnak és
Kotzebuenak hagynunk, habár az ujabb franczia drámairók néha
elkölcsönzik is tőlök. A németektől és francziáktól valami jobbat is
tanulhatni.
A dráma czimére nézve sem nyomhatunk el egy megjegyzést. A
proletár a nép oly osztályát jelenti, a melynek nincs vagyona, biztos
keresete, csak gyermekei. Szerző nem ilyeket rajzol, hanem
szédelgőket, csalókat, a kik nem vagyonosak ugyan, de azért elég
úri módon élnek. Ezeket legföljebb úri proletároknak lehetne
nevezni. Midőn a színlapot olvastuk, azt hittük, hogy a mű a
proletárság kérdését vette tárgyul s ime egy más nemü társadalmi
kép tárult elönkbe, egy oly kép, a melyben a gonosz emberek
eszesek és ügyesek, a jók pedig együgyűek vagy gyámoltalanok.
Vajon a magyar társadalom rajza-e ez? Bizonyára egy regény vagy
dráma ritkán rajzolhatja az egész társadalmat s legfeljebb egyik vagy
másik oldalát mutathatja be. De nekünk úgy tetszik, hogy Csiky e
szempontból is egy kissé egyoldalúan fogta föl a magyar
társadalmat s igen is rikitó szinekkel festett. Azonban nem egy hirlap
épen ezt szerette benne s mintegy kárörömmel kiáltott föl: Ime
corrumpált társadalmunk. Egész divat már állami és társadalmi
corruptiónkat diadallal hirdetni, ott is megtalálni, a hol nincs s a hol
van, oly nagynak festeni, hogy okos ember el nem hiheti. Hiu és nem
épen lelkiismeretes hirlapírók, a kik a tehetséget és tudományt
szenvedélylyel hiszik pótolhatni, ezzel akarják magokra vonni a
tömeg figyelmét s felizgatni szenvedélyeit. Őrizze meg drámairóinkat
jó szellemök attól, hogy ily vezérczikkekből merítsék lelkesülésöket.
Kövessék az élet és saját keblök sugallatát.
1881
 A PHILOSOPHUS.
Irta Bessenyei György. Föleleveníttetett a Nemzeti Szinházban 1881 augusztus
11-én.

Ime egy száz évesnél régibb vigjáték, Bessenyei György műve, a

kitől a legujabb kori irodalmunkat számítjuk. Különös tüneménynek
látszik, hogy elhanyatlott irodalmunkat néhány dráma éleszti föl oly
korban, midőn szinészeink és szinházaink még nem voltak. De
mégis mi se volt természetesebb, mint az, hogy a huszonnyolcz
éves testőr, kinek szivét erös nemzeti érzés dobogtatta s lelkét
egészen elbájolta a franczia irodalom, irói pályáját drámákkal
kezdette meg.
Egy szabolcsmegyei faluból Bécsbe kerülve, csakhamar
fájdalmasan érezte maga ás hazája elmaradottságát. Mivelte magát
idegen nyelveken, de erős meggőződésévé vált, hogy az egész
nemzet csak anyanyelvében lehet mívelt. Mint akkor az egész világ,
ő is leginkább a franczia irodalmat kedvelte, melynek mindenha a
dráma volt egyik legfőbb dicsősége. Akkor már Coneille-t, Racine-t
és Molière-t Voltaire váltotta ugyan föl, de azért a franczia dráma
uralkodott egész Európán. Voltaire némi ujításaival s a kor szellemét
lehelő eszméivel uj életet öntött a hanyatló franczia drámába s mint
nagy drámairót ünnepelték. Bessenyei leginkább az ő hatása alatt
állott, általában ifju lelkére mély benyomást tett a franczia tragédia:
eltelt az eszmék és érzések fenköltségével, bámulta stilje szónoki
erejét, megkisérlette utánzását, vagy a mint maga mondja, meg
akarta mutatni, hogy magyar nyelven is lehet elég erővel,
mélységgel és méltósággal írni. Nem a szinpadnak írt, nem a néző,
hanem az olvasóközönség lebegett előtte. Azt hitte, hogy ha őt
elragadták példányai, mint olvasmányok, úgy fognak hatni utánzatai
is, Nem csalódott; a siker uj drámai kisérletekre buzdította, majd
megszólaltatta nyelvünkön a franczia tanköltészetet is: a költői
levelet, satirát, és tankölteményt; és különösen lelkesült tolmácsa
volt kisebb és nagyobb munkáiban a franczia szellem új philosophiai
eszméinek. Senki sem volt irodalmunkban, a ki a XVIII. század
franczia irodalmát oly hévvel oly sok oldalról fogta volna fel s oly
élénken tudta volna visszatükrözni. Hanem kénytelen oly korán
magányba temetkezve, mintegy elszakadni az irodalomtól; ha
tehetsége szabad fejlődését nem akadályozza a censura: nemcsak
azt teszi, a mit tett, tudniillik, hogy föléleszti irodalmunkat, hanem
maradandóbb művekkel is gazdagitja vagy legalább mérsékli
egyoldalúságát.
Első művével, Agis tragédiával, 1772-ben lépett föl, a melyet
követtek még ugyanazon évben Hunyadi László, a következőben
Buda tragédiái, majd 1777-ben A philosophus vígjátéka, 1779 ben A
hármas vitézek tragédiája Voltaire után, és végre Laisz vígjátéka,
mely azonban csak ezelőtt egy pár évvel adatott ki. Mind e művek
korukban nagy hatást tettek. A csekélyre olvadt közönséget, mely
anyanyelvén évek óta leginkább csak naptárt, imádságos könyvet és
egyházi beszédet olvashatott, meglepték ez egész uj nemű könyvek.
Bécsben nehány lelkes testőrtársa követte példáját, egy egész kis
társaság képződött körüle, benn a hazában pedig egy pár eddig
titkon dolgozó író kilépett magányából, kikhez ujabbak csalatkoztak s
irodalmunk kezdett fölzsendülni. De Bessenyei drámái csak uj
irodalmunk, de nem egyszersmind drámairodalmunk alapját vetették
meg. Ő tulajdonkép nem volt drámaírói tehetség s drámáival nem is
czélzott egyebet, mint hogy uj gondolatokat és érzéseket fejezzen ki
a köznapinál emelkedettebb nyelven. Minden, a mi drámában fő,
mellékes volt előtte. Keveset gondolt a drámai cselekvénynyel és
jellemfejlesztéssel, megelégedett bizonyos helyzetek- és
szenvedélyekkel, melyek alkalmat szolgáltatnak ömledezésre,
szónoklatra és elmélkedésre. Jól nevezi személyeit beszélő
személyeknek: valóban többet beszélnek, mint cselekesznek.
Azonban tévedés azt hinni, mint némelyek hiszik, hogy a franczia
klasszikai dráma iskolája nyomta el benne a drámaírót. Ez iskola
szükségtelen korlátokat is állít ugyan föl, de nem nyomja el a
drámaírót, példa reá Corneille, Racine és Molière. De különben is
Bessenyei nem volt föltétlen híve a franczia classzikai dráma
szabályainak. Az idő és hely egységét nem tartja meg minden
művében, s meri azt is, a mit a classikai drámaíró nem mert,
tudniillik, hogy nemzete történelméből vesz tárgyat. Tehetsége épen
oly kevéssé ösztönözte a valódi tragédiára, mint czélja. Ő csak
olvasmányt akar nyujtani nemzetének, mely fölemelje lelkét s
gondolathoz és illő kifejezéshez szoktassa. «Úgy hiszem – mondja
Agis előszavában, hogy egy tragédiában, mint minden egyéb
irásokban, legjobb törvény az igaz ságnak, emberi indulatoknak
természetes fölfedezések, továbbá minden mesterség abban áll,
hogy a beszélők illendőképen beszéljenek.» Ime a dráma neki épen
csak külső forma, egy neme a párbeszédnek, s czélja szerinte nem
más, mint minden irodalmi műnek, hogy igazat mondjon,
természetesen érezzen, s illőkép beszéljen. Bessenyei e czélját el is
érte. Drámáiban fölemelte olvasói lelkét, a szabadság- és igazságért
elvérzett hősök gondolataihoz és érzéseihez, kifejezte eszméit a
társadalom-, államról és emberről a ujkor szellemében és
egyszersmind példát adott, hogyan kell kiemelni lassanként
nyelvünket az idegenes tarkaság- és bőbeszédű laposságból.
Hirdette, hogy a gondolatnak kell szülni a szót és rímet s nem
megfordítva. Épen azért a négy sorú és rímű Sándorverset kettőre
szállította le, mert a négy rím áradozásra csábítja a költőt, még ha
Zrínyi is.
E tragédiák közül egyik sem került szinpadra. Midőn 1790-ben
megalakult az első szintársulat s mindent elkövetett, hogy a forditott
s átdolgozott művek mellett egy pár eredetit is játszhassék, a
Bessenyei tragédiáihoz nem mert nyulni, annyira nem volt bennök
szerep s oly kevés hatást lehetett remélni csekély bonyodalmuktól.
Azonban a A philosophus vígjátéka 1792 jun. 4-én Budán, – a mint a
színlap mondja – a hid mellett levő nyári játékszinben, előadatott és
hatással, 9-én ismételték s később Pontyi czím alatt Pesten is
többször.30) Bessenyei e vígjátékát 1777-ben írta s ugyanazon
évben adta ki Pesten. Laczka János, barátja, a ki, halála után, rövid
életrajzát írta meg, így ír a mű keletkezéséről: «Eddig többnyire
philosophusi darabokat és szomorújátékokat írt a mi Bessenyeink:
most már segédje és barátja is levén a háznál (tudniillik Laczka),
arról tanakodott, ha lehetne-e és mi módon a hazai nyelven eredeti
vígjátékot, komédiát dolgozni. Hamar meglett az elszánás, elkészült
a planum és a Philosophus czímű játékdarab, melyet közönségesen
egy abban nevezetes rollt játszó személyről Pontyinak is hivnak,
megszületett. Tegyen itéletet erről a darabról a ki olvassa: ennek a
biographiának írója, minthogy magának is benne nagy része volt,
abba nem avatkozik: elég szerencsésnek tartja magát, hogy azt
néhány esztendőkkel ezelőtt a pesti magyar játszó társaság által
ugyanott Pesten eljátszattatni láthatta.31)
E helyből kiindulva, Bessenyei egyik életrajzírója azt következteti,
hogy Laczka befolyt volna e vígjáték terve előleges megbeszélésébe
és megállapításába.32) De vajon Debreczenből épen 1777-ben följött
ifjú, a milyen Laczka volt, a kit Bessenyei akkor kezdett a német és
franczia nyelvre tanítani s a ki azért a dramaturgiában nem lehetett
igen jártas, adhatott-e tanácsot egy már gyakorlott írónak? Azt
hisszük, hogy nem, s ha Laczka mégis Bessenyei dolgozótársának
mondja magát, azt csak arra érthetni, hogy segített neki abban, a
miben jártasabb volt nála, tudniillik, hogy Pontyi falusias
beszédéhez, különösen Pontyi tiszttartója parlagi, s ügyvéde diákos
leveléhez szolgáltatott kifejezéseket. S ezt az a körülmény is
valószínűvé teszi, hogy Bessenyei akkor, a midőn e vígjátékot írta,
már húsz év óta Bécsben lakott s elhomályosodhattak emlékében az
ily jellemző kifejezések. Egy másik életrajzírója33) b. Orczy Lőrincz
sugalmazásának tulajdonítja Pontyi alakját, mert benne s az egész
vígjátékban az Orczyéhoz hasonló irányt vél fölfedezni, az arany
középszer magasztalását, a túlfinom és túldurva elem ellentétét,
hogy mindkettő helytelen oldala annál inkább kitünjék. Azonban ily
irányt bajos fölfedezni Orczy költeményeiben, melyek mindig a falusi
életet, a nép egyszerü erkölcseit dicsérik szemben a városi élettel s
a nagy urak szokásaival, sőt még magával a tudományos haladással
is. S ha Bessenyei Pontyiban kigúnyolja is a parlagi magyart, a
többiben épen nem teszi a finom életet nevetségessé.
Egy szóval se Laczka, se Orczy nem volt sugalmazója, hanem
volt Destouches L’homme singulier czímű vígjátéka, a mint azt Petz
Gedeon nem rég alaposan kimutatta.34) Az alapeszme, a
cselekvény és jellemzés néhány fővonása onnan van véve, bár némi
eltéréssel. De merített Bessenyei önmagából s a magyar társadalom
akkori viszonyaiból is. Ő maga Parmenio, a ki Rosseau hatása alatt
philosophál s legfeljebb csak abban különbözik tőle, hogy a mint
előszavában mondja – a házasságra nem tökélheti el magát. A többi
férfi személy: Titius, Lilisz, az ő barátjai, művelt lelkű, nemes szívű
férfiak, a kikben legfeljebb csak azt hibáztatja, hogy egy kissé
kapnak a divatos öltözeten. Szidalisz, Berenisz, Angyelika szép,
elmés, érzelmes nők, az ő barátnői, a kiket tisztel és szeret s a
kikben ifjúsága emlékei ujulnak meg. Pontyi rokonai csak
szomszédai egyike lehet, a kiknek körében töltötte Szabolcsban
gyermekségét, első ifjúságát, a kikre felférne egy kis műveltség, s a
kikhez ő is hasonló lesz, ha tovább is otthon marad. A Parmenio
szolgájában, Lidásban, a ki Markalfon é a Nyul-historián táplálkozik
és Kónyit tartja legnagyobb magyar költőnek, mintegy a nagy
közönséget akarta megszemélyesíteni, a ki még nem emelkedett az
uj irodalom színvonaláig. Íme a benyomások, a melyek alatt
keletkezett e mű, az elemek, melyeknek vegyüléke. Bessenyei egy
mívelt magyar társaságot akart a közönség elé varázsolni, s hirdetni,
hogy a műveltség nemesíti szivünket, emeli boldogságunkat, Pontyi
és Lidás ellentétes alakjait is szintén csak azért rajzolja, hogy ez
eszmét annál élénkebben kifejezze. Magában a mű előszavában is
czéloz ilyesmire, midőn azt mondja, hogy nincs dicsőségesebb
dolog, mintha az ifjú nemes erkölcscsel és arany elmével bír. Az
egész vígjátékon nemes ábránd és boldog optimismus ömlik el,
mintha a műveltség megszüntetné az ész és szív tévedéseit, s
kiegyenlítené a szenvedélyek és érdekek összeütközéseit. Itt
mindenki jó és nemes, legföljebb egy kis szeretetreméltó
gyöngesége van, mindenki küzdelem nélkül ér czélt és szenvedés
nélkül lesz boldog.
Ily fölfogással, ily hangulattal bajos a legegyszerűbb cselekvényt
is megalkotni. S valóban a Philosophusnak a szó szoros értelmében
nincs is cselekvénye. A bonyodalom oly csekély, hogy alig
mondhatni annak. Parmenio únja a hiú és léha mulatságot, szeret
magába vonulni; a nőket tiszteli ugyan, de nem igen kedveli vagy
hogy saját szavaival éljünk, okoskodásai miatt nem lelheti bennök
tárgyát. Tulajdonkép nem hiszi, hogy szívre és szellemre magához
hasonlót találjon. Huga, Angyelika, nógatja, hogy keressen és találni
fog, de Parmenio megmarad könyvei és magánya mellett. Szidalisz
hasonló lelki állapotban van. Ki nem állhatja a férfiak hizelkedéseit;
neki nem rab, hanem férj kell, férfiú, a ki őt inkább belső
tulajdonságaiért, mint külső tekintetböl szeresse. Anyja Eresztra,
hiába aggódik miatta, hiába inti őt: Szidalisz hű marad elveihez. A
két bölcselkedő rokonszellem találkozik egymással, megszereti
egymást, de egyik sem mer a másiknak nyilt vallomást tenni, végre
Angyelika észre veszi bátyja változását, szerelmes levelet irat vele
Szidalisznak, a ki azt viszonozza s csakhamar egybekelnek.
Ime a megoldás bonyodalom nélkül. A komikai alapeszme, mely
kölcsönzés Destouchestől, igen jó, két bölcselkedő elme, a kiken
erőt vesz a szív, két szeretni nem akaró szív, a kik mégis szeretni
kénytelenek. De hol a küzdelem, s az abból folyó bonyodalom, a
tulajdonképi drámai érdek? Sehol. Sem külső, sem belső akadály
nincs, a melyeket le kellene győzniök. Küzdelmük csak annyi, hogy
szégyenlik bevallani szerelmöket. De Angyelika, a ki összehozta
őket, könnyen segít rajtok. S valóban az egész műben ez az
egyetlen cselekvő személy. A többiek általában nem folynak be a
főcselekvénybe, sőt mellékcselekvényök sincs, mert Angyelika és
Lilisz rövid pörpatvarát nem lehet annak venni. Berenisz és Titius
pedig első jelenettől fogva utolsóig zavartalanul szeretik egymást.
Eresztra, az anya csak int, csillapít, és áldázkodik. Pontyi, a ki annyit
jár-kel és beszél, senki törekvésének nem vet gátot, senki czélját
nem mozdítja elő és saját magának más czélja nincs, mint ujságot
mondani, másoktól vett leveleit felolvasni s megjegyzéseket tenni
dolgokra és személyekre. A két cseléd, Lucinda és Lidás, a spanyol
graciosok módjára, köznapias józan eszökkell és csekély
míveltségökkel mintegy gúnyos ellentétei ugyan uraik
föllengzésének, mulatságos alakok is, de nem cselekvők.
Bizonyára atyáink nem a bonyodalmat tapsolták meg e műben,
hanem az irányt, a szellemet, a szabatos és élénk jellemrajzot s a
párbeszédek kellemét, a mely korán jóval túlemelkedik. Valóban
Bessenyei vígjátékában a jellemzés sokkal természetesebb és
élénkebb, mint tragédiáiban. Parmenio mintegy typusza a kor
legmíveltebb magyar embereinek, a kiket a XVIII-ik századi franczia
philosophia eszményi oldalai lelkesítenek, de kételyei is
háborgatnak. Ő csak ennyiben philosophus s épen nem szobatudós,
a ki rendszeren töri fejét és könyvet ír. Magasabb, philosophiai
szempontból fogja fel az életet; mélyebben gondolkozik és érez mint
mások, a mi komolylyá, s egy kissé szomorúvá teszi. Nemeslekű, de
a búskomorság némi árnyával, heves szenvedélyű, de önmérséklő,
félénk, a ki nem ismeri a női szivet s nem hisz a szerelmi
boldogságban. Komolysága visszariad a tréfás és gondtalan
beszédtől, még Pontyival sem igen gúnyolódik, de felderül, ha
Angyelika hugát látja s midőn ismerni tanulja Szidaliszt, szerelme
erőt vesz rajta, zavara, önuralma, csendes határozottsága s végre
boldogsága, mely nem annyira szenvedélyes kitörésben mint inkább
mély értelmű és érzelmű szavakban nyilatkozik. Mind találó vonások
és jól vegyített szinek. Szidalisz komolysága nem annyira
bölcselkedéséből foly, mint inkább női méltósága érzetéből; mert
büszke, megveti a hizelgést és bókot: mert szép és gazdag, azt
hiszi, hogy nem benső érdemeiért szeretik; elhagyatva érzi magát
segy nagy szív után sóvárog. Barátnői víg kedvét, boldog szerelmét
lenézi és mégis irigyelni látszik. De azért nem válik kesernyéssé, sőt
komolyságába sok gyöngédség vegyül, különösen anyja iránt.
Szerelme ébredésekor őszinteségét szemérme mérsékli s midőn
szeretve is érzi magát, heves fölindulása boldog enyelgéssé lágyul.
Mindez jellemző és sikerült rajz, de legsikerültebb a mű női
alakjai közt Angyelika, lehet talán azért is, hogy legcselekvőbb. E
beszédes és nyughatatlan leány épen ellentéte Szidalisznak, de
azért nem kevésbbé nemes szívű és eszes. Vidámságában némi
naiv kaczérság vegyül ugyan, de ez még kedvesebbé teszi. Hiven
szereti Liliszt, de óhajt az egész világtól szerettetni s mindenkihez
részvéttel fordul. Nemcsak földeríti környezetét, hanem okosságával
vezeti is. Mindent fölfog, mindent belát, de bölcseségét elmésségbe
és tréfába burkolja. Mint az ily természetek, mindenkivel szeret
ingerkedni, de mindig megtartja az illem korlátait. Kedvesét
szerelemből néha megkinozza, megbünteti, de úgy, hogy szerelmét
még inkább kimutassa iránta. A harmadik nő Berenisz, mintegy
közép helyet foglal el Szidalisz és Angyelika közt, épen mint
kedvese, Titius, Lilisz és Parmenio közt. Ez ifjú csoporthoz jól
sorakozik egy agg nő, Eresztra, a kinek házában foly le az egész
cselekvény s a ki türelmével és tapintatával uralkodik környezetén.
E személyek mindnyájan a fölsőbb komikum képviselői, míg
Pontyi, Lucinda és Lidás inkább az az alsóbbéi, a nélkül, hogy
kirínának a mű hangulatából. Pontyi gazdag nemes, de míveletlen,
bár szeret egy kis tudákosságot szenvelegni. Nem olvas hirlapot,
kocsisa s a vándor görög kereskedők látják el politikai hírekkel,
melyeket örömest mond el másoknak, megjegyzésekkel, kisérve. Jó
gazdának tartja magát, de inkább csak parancsolgatni szeret, mint
utána látni a dolognak. Szeret pörölni, ősiségi pöröket folytat, nyegle
és tudákos ügyvédeket kedvel, a kik megcsalják. Örömest beszél a
maga s más családja geneologiájáról s el-elérzékenyül, ha egy
megholt atyafiáról van szó, kiről azt hiszi, hogy valaha megsértette.
De nincs minden természetes ész és elmésség nélkül s néha
találóan gúnyolja ki a míveltség és divat ferdeségeit, épen mint a
peleskei nótárius. Ez alak, melyet nagy tetszéssel fogadott a
közönség, mint egy ősatyja a magyar vígjáték későbbi ifju és vén
nyers magyar nemeseinek, Kisfaludy Károly Mokánya, Gaal Baczur
más alakok ugyan, de az anyag, eszme ugyanaz: a nyers magyar,
az elmaradottság képviselője, szemben a mívelt társasággal s a
haladó korral. Ama két levélben, melyeket Pontyi tisztartója és
ügyvéde irnak, Bessenyei a kor csökönyös magyarságának stiljét
akarta kigúnyolni; a tisztartó levelében a parlagi magyarságot, az
ügyvédében a latinnal tarkázott beszédet, melyet értekezéseiben is
ostoroz. Később Kisfaludy Károly Perföldyében e latinos beszédet
egy egész jellemrajzzá dolgozta föl. Valóban Bessenyei inkább
Pontyi alakjával hatott a magyar vígjáték fejlődésére, míg
tragédiáinak semmi nyoma nem maradt drámai törekvéseinken.
Lidász utánozza urát, ő is philosophus akar lenni, csak hogy
Lucinda hamar kigyógyítja őt, hamarább mint Szidalisz Parmeniót.
Azonban a szolga olvasmányai nem a franczia philosophok, hanem
Markalf, A nyul historiája, Álmos könyv, Trója veszedelme stb. czímű
könyvek. Kónyi János verseiből tanul érzelegni és szerelmet vallani.
Bessenyei itt kora népszerű olvasmányára czéloz s ugyanazt a
gondolatot fejezi ki komikailag, a mit Magyar Néző-jében
komolyan.35) Ott is előszámlálja az említett könyveket, idéz is
belőlök, s így kiált fel: «Itéljétek meg már, hogy micsoda szép versek
lehetnek az előszámlált könyvekben, melyeket több olyakkal
hazánkban árulnak, vesznek és nyomtatnak. Tegyük hozzá ezekhez
a mai magyarságot, hadd tessék ki a különbség.»
Ha valakinek, bizonyára Bessenyeinek volt joga kikelni kora
népszerű olvasmányai ellen tartalom és forma tekintetében
egyaránt. Senkinek nem volt akkor több eszméje, mint neki, senki
sem írt több izléssel és tisztább magyarsággal, mint ő. Vígjátékának
párbeszédei is bizonyságot tehetnek erről. Épen úgy kerüi a köznapi
magyarságot, mind a latinos keveréket. Nyelvtanilag nem elég
szabatos ugyan, például az ik-telen igéket néha bihariasan ik-es
módon ragozza, de nem egy helytt könnyed, fordulatos s néha ki
tudja fejezni az újkori társalgás finomságait is. E tekintetben egész
Kisfaludy Károlyig egyetlen drámaírónk se közelítette meg, nemhogy
fölülmulta volna. Nem ok nélkül elevenítette föl színpad és irodalom
rég elfeledett vígjátékát. Nem tehet ugyan elég hatást már
cselekvényhiánya miatt is, de kegyeletet érdemel, mint első
figyelemreméltó kisérlet a magyar vígjáték terén. E mellett némi
tanulság is rejlik benne. Nem méltán kérdhetjük-e: vajon száz év
mulva a magyar vígjáték társalgási nyelve, párbeszéde csín,
fordulatosság és műgond tekintetében, haladott-e annyit, a mennyit
Bessenyei kezdeménye után várhattunk? Vajon nem ártana-e néha
a fensőbb komikum fölé törekednünk s a szenvedélyek és viszonyok
köznapiságából valamivel magasabb légkörbe emelkednünk, mint
azt Bessenyei tette a miénknél sokkal nyomasztóbb viszonyok
között.
 MÁTYÁS KIRÁLY VAGY A NÉP

SZERETETE JÁMBOR FEJEDELMEK

JUTALMA
Nemzeti érzékenyjáték három felvonásban. Irta: Szentjóbi Szabó László, azon
alkalmatosságra, midőn Ferencz Buda várában 1792 junius 6-án magyar királylyá
koronáztatott. Föleleveníttetett a Nemzeti Színházban 1881 augusztus 12-én.

A magyar történelem drámai földolgozása egyidős

színészetünkkel, sőt már iskolai drámáinkban is megtaláljuk
előzményét. II. József németesítő iránya és ujításai anyanyelve
művelésére és ősi alkotmánya védelmére buzdítván a magyart,
élénkebb kegyelettel fordult dicső multja és nagy emlékei felé is.
Költőink epikai lelkesedésöket és hazafi vágyaikat öntötték drámai
formába, melyet idegen költőkből igyekeztek elsajátítani. Dugonics
András és Szentjóbi Szabó László, Katona József és Kisfaludy
Károly, Vörösmarty Mihály és Szigligeti Edvárd egymást váltották föl,
mint történelmi drámánk fejlődésének legkiválóbb képviselői.
Mindnyájan a hazafiság érzéséből s az ősi dicsőség kegyeletéből
merítették ugyan lelkesedésöket s nem egy pontban találkoznak is,
de mégis elválasztják őket nemcsak tehetségök külömbségei,
hanem azon hatások is, melyet a külföld drámairodalma tett reájok.
Eleinte a német lovagdrámák és Kotzebue történelmi és néem
történelmi színmővei hatása alatt írnak drámaíróink, sőt néha nem
tesznek egyebet, mint egy-egy magyar mondát vagy történelmi
eseményt alkalmaznak valamely német lovagdráma leleményéhez.
Előttök inkább a tárgy a fő, mint a tárgyalás, a hazafi erények
dicsőitése, mint a szenvedély festése, némi történelmi rajz, mint a
drámai cselekvény, a jelenre hatást, mint a kor hű képe. Első
drámáiban maga Katona is a német lovagregények és érzékeny
drámák hatása alatt állott, de csakhamar Shaksepeare kezdette
lelkesíteni; történelmi rajz helyett drámai szerkezetre törekszik,
érzékeny dráma helyett valódi tragédiát ír, kort és szenvedélyt
mesterin ecsetelve, de nem talál fogékonyságra s még kevésbbé
követőkre. Kisfaludy Károly folytatja a hagyományos irányt, de több
izlés-, tehetség- és eredetiséggel; drámaibb s művészibb és
szélesebb körü hatás látszik rajta: Schiller, a német romantikusok,
sőt Shaksepeare is. Utolsó történelmi drámájában, Csákban,
Shakespearenek az angol történelemből vett drámái, úgynevezett
históriái, lebegnek szeme előtt s a német romantikusok elméletét
látszik elfogadni, a mely szerint a történelmi dráma ikertestvére az
éposznak. Vörösmarty történelmi drámáiban egészen ez iránynak
hódol, mig Szigligeti a franczia romantika hatása alatt kezdi
feldolgozni a magyar történelmet.
Szentjóbi Mátyás királya mintegy tisztult typusa a magyar
kezdetleges történelmi drámának s annyival érdekesebb, mert e
korból kevés történelmi dráma maradt reánk nyomtatásban. Az
előadott színművek rikán nyomattak ki s maig is a színházak
könyvtárában lappanganak vagy nyom nélkül elvesztek, mint a
Vitkovicséi. Szentjóbi huszonöt éves volt, midőn ez első drámáját
megírta és huszonnyolcz éves korában már meghalt. Rövid életének
gyér adatait, Horvát István közlése szerint, Toldy jegyezte föl a
Magyar költészet kézikönyvé-ben.36)
Biharmegyében Ottományban született 1767-ben, helvét
hitvallásu szülőktől; Debreczenben folytatta tanulását s ott végezte a
hittudományt is, mert lelkész akart lenni.
Azonban megváltoztatta szándékát; II. József alatt szabadabb tér
nyilt a protestánsoknak s 1786-ban Szentjóbi is kineveztetett az
úgynevezett nemzeti iskolák egyik tanítójává Nagy-Váradra, majd
1790-ben a rhetorika tanárává a nagybányai gymnasiumhoz. A
lelkes ifju korán kezdett foglalkozni a költészettel s élénk részt vett
föléledt irodalmunk erősbülő mozgalmaiban. Hogy buzgó magyar író
létére hivatalt vállalt II-ik József alatt, azon oly kevéssé lehet
csodálkozni, mint azon, hogy Kazinczy is elvállalta a kassai
kerületben a nemzeti iskolák felügyelőségét. Akkor nem az volt a
kérdés, hogy magyar vagy német legyen a közoktatás és igazgatás
nyelve, hanem az, hogy latin-e vagy német. Ha már a kettő között
kellett választani, nem egy újkori szellemű magyar író inkább hajlott
a némethez, mint a latinhoz, mert azt hitte, hogy ez az európai
műveltséget inkább terjeszti, s az alatt a fejlődő magyar irodalom
kiművelvén a magyar nyelvet, az könnyebben elfoglalhatja a német,
mint a latin helyét.
Szentjóbi az irodalom terén is követte Kazinczy példáját. Előbb
ugyan (1787) a Magyar Musában lépett föl, de már a következő
évben a Kazinczy Magyar Museumát majd Orpheusát gazdagította
jeles költeményeivel és prózai dolgozataival. Ő, Kazinczy és Dayka
voltak az akkori új magyar lyra képviselői, a kik a német irodalom
befolyása alatt, kiemelkedve a leiró és elmélkedő költészet békóiból,
a tiszta lyra felé törtek utat. Dayka hévben, Kazinczy
formaszépségben felülmulják ugyan, de némi naiv érzés- és
szeszélyben nem vetekedhetnek vele. E mellett Szentjóbiban egy kis
komikai ér is lappangott. Az Együgyü paraszt czímű víg költői
beszélykéje maig is föntartotta magát irodalmunkban s korában
páratlan volt. Prózai dolgozatai: egy pár idyll, műfordítmány s Első
Mária magyar királyné czímű történelmi elbeszélése mindjárt a
Kazinczy, Kármán prózai művei után következnek. Költeményei
annyira tetszettek, hogy 1790-ben merhette összegyűjtésöket;
gyűjteménye összesen négy kiadást ért az utolsót Toldy eszközölte,
mely egyszersmind mgaában foglalja prózai munkáit is.37)
Az 1790-ik év más tekintetben is fordulópont volt életében. Alig
foglalta el nagybányai tanári állomását, már oda kellett azt hagynia,
mert II. József halála után a protestáns tanárok a katholikus állami
iskolákból elbocsáttattak. Szentjóbi törvénytudományra adta magát
és Pestre jött. Itt megismerkedett a nevezetesebb magyar írókkal.
Kazinczyt és Bacsányit már régebben ismerte, most ezekhez
Verseghy és Koppi járultak,38) sőt Hajnóczy és Szentmarjai is,
kiknek befolyása reá végzetessé vált. Úgy látszik, hogy az itt
megszületett magyar szinészet is hatással volt reá. A drámai pályán
még nem tett kisérletet, csak Gellertnek A pántlika czímű egy
felvonásos pásztori játékát fordította le, mely költeményei
gyűjteményében meg is jelent. Most egy történelmi drámára
lelkesítette őt részint az alkalom, I. Ferencz közelgő koronázása,
részint a vágy, hogy kifejezhesse hazafiúi eszméit és érzéseit. Így
írta 1792 tavaszán néhány hét alatt Mátyás királyát, melyet még
azon évben ki is nyomatott.39)
Fölléptekor Dugonics volt a magyar történelmi dráma képviselője.
Drámává átdolgozott regényei és eredetileg a színpad számára írt
drámái tetszésben részesültek; mert hazafiságra, nemzeti önérzetre
s az ősi hagyomány tiszteletére buzditották a közönséget. Szentjóbi
is ily hangulattal irta drámáját, de legalább egy fokkal feljebb
igyekezett emelni a magyar történelmi dráma szinvonalát. Dudonics
a drámai bonyodalmat a legtöbbször idegen költőből vette át s ritkán
érintette multunk valóban nagy emlékeit: Szentjóbi mindent a
történelemből merít s a Hunyadiak korát leplezi föl. Dugonics inkább
törekszik cselekvényre és szenvedélyfestésre, de nincs hozzá ereje:
Szentjóbi nem becsüli túl erejét s némi egyenletes szinvonalon
marad. Dugonics izlése műveletlen, nyelve nyers s majdnem a
pórias felé hajlik: Szentjóbi az újabb irodalom szülötte, a Kazinczy
tanitványa s ha nyelve nem drámai is, azért izléses, hangzatos és
szónokiasan emelkedett. E mellett a hazafi eszmék és érzések
tekintetében is van köztök különbség. Dugonics a nemzeti
visszahatás képviselője szemben József reformjaival, együtt érez a
papság és nemesség nagy többségével s épen azért nem hajlik a
szabadelvű eszmék felé: Szentjóbi is osztozik a visszahatásban, de
csak annyiban, a mennyiben nemzeti; különben épen nem
conservativ s hive a szabadelvű eszméknek. Dynastikus érzelmű, de
nem a régi módon, megérzik rajta a franczia forradalom fuvallata. II.
József halálára sírverset ír és szabadelvűségéért nagyobbnak
mondja századánál; Mirabeau halálát megénekli s a Mai világ czímű
költeményében pedig ostorozza azokat, a kiket önző magánérdek
vezet s a közérdek- és szabadságért lelkesedik.
I. Mátyás és I. Ferencz trónralépet között alig van hasonlatosság;
amaz választás, emez örökösödés útján jutott trónjához, amaz egy
dicső magyar család, emez egy európai dynastia sarjadéka.
Azonban Szentjóbi mégis talált, Mátyást atyja érdemei emelték
trónra; Ferencz atyja, II. Lipót, szintén nagy érdemű fejedelem, a ki
visszaállitotta a magyar alkotmányt, barátja volt a haladásnak, ezért
fiának épen oly örömest nyújtja a magyar nemzet koronáját, mint
Mátyásnak, de megvárja tőle törvényei tiszteletét s jóléte és
dicsősége emelését. Ez alapeszme sugalja a dráma alakjait.
Szentjóbi az ifjú Mátyásban a magyar király eszményét akarta
fölmutatni a szintén ifjú Ferencz királynak s környezetében a
dynastikus, de alkotmányához ragaszgodó magyar nemzet:
Szilágyiban és társaiban a hazafias aristocratiát, Vitézben az
alkotmányos papságot, Erzsébetben a fenkölt lelkű és erélyes
magyar nőt s a Hunyadi-házhoz ragaszkodó vitézekben a hű és
hálás magyar népet.
A párbeszédekben egyenes vonatkozások is találhatók minderre.
Midőn Vitéz Ujlakynak és Lindvaynak Mátyást ajánlva (I. f. 6. j.) így
szól: «Egy ilyen jól indult fából nem várhatunk-e méltán áldást, a ki
magát már most is oly gazdagon mutatja, életének tavaszában a
legszebb termést, nyárra és őszre a legjobb izű gyümölcsöket igéri…
Legyetek az ő bölcs baráti, és hamikor oztán valamely nemes
cselekedetet véghez viszen, a haza bajain könnyebbít, minden korba
és állapotba levőket boldog megelégedéssel eltölt, a haza javát
állandóul megerősítette, az országnak méltó fényességet szerzett,
akkor érezzétek azon kimondhatatlan édes örömöt, mely csak egy
nemes kevélységből származhatik: ezt a gondolatot én adtam neki
ebben az én tanácsomat követte, ezen dolognak véghez vitelében
én is vele együtt segítettem s azon háladatos örömkönnyei a
hazának, melyeket a maga tulajdon boldogságán, jó királyának
emberi szeretettel teljes uralkodásán hullat, én reám is szinte úgy
háramlanak»: mindezt maga a költő mondja bennök I. Ferenczben
és tanácsosaiban vetett reményét fejezi ki. Erzsébet e felkiátásai (I.
f. 5. j.): «Hevesek ugyan az én hazámfiai, de valósággal jószivűek, a
kik hazájokat igazán és szivesen szeretik. Csak szelid hangon, jó
kivánó lélekkel mondd meg nekik az igazságot: soha sem vetik
meg». Majd hátrább (III. felv. 1. j.): «Oh nem akkor vethetné le a
magyar igazán természetét, ha a kényszerítés és erőszakoskodás
többet tenne rajta mint a jóság és a bizodalommal való bánás.
Esmerem én az ő szíveket, örömest visznek annak végbe mindent, a
ki az ő kész akaratjokat szelid meggyőzés által tudja megnyerni,
csak a kényszerítést nem szenvedhetik»: czélzások II. József
korára, a kényuralom rendeleteire. Sőt a költő tudva nem átall
anachronismust is elkövetni, csak hogy kifejezhesse a nemzet
közérzületét. «Válaszd Buda várát lakóhelyedül» – szól Gara
Mátyáshoz (III. f. 5. j.) – «építsd meg ennek romladozott kőfalait és
ékesitsd meg hajlékait» stb. Vajon uralkodása kezdetén hol lakhatott
volna másutt Mátyás, mint Budán, midőn Bécset csak évtizedek
mulva foglalta el? Szentjóbi nem a XV-ik, hanem a XVIII-ik század
Budájára gondolt, mely rég óta nem látott már királyt s nem tudta
visszanyerni régi fényét.
A szónoklattal megelégedő hazafias irány nem kivánta meg, az
ünnepélyes alkalom pedig épen kizárta az erős drámai
összeütközést. De valamivel több cselekvényt nemcsak megtűr,
hanem megiván az alkalmi drámai mű is. Szentjóbi műve
cselekvényében az események nem annyira egymásból, egymásra
hatva folynak, mint inkább csak egymás után. Két összeütközés van
benne, de egyik sem alkot bonyodalmat s mindenik csak hamar
elsimul, kibékül. Mindjárt az első felvonásban Gara és Ujlaky
akadályozni akarják Mátyásnak királylyá választását, de Vitéz,
Szilágyi és Erzsébet igéretei, rábeszélései s a nép zajongása
kicsikarják tőlök a beleegyezést. Erzsébet ugyan felajánlja nekik fia
megpróbáltatását is, tudniillik, hogy puhatolják ki titkon: hogyan
dolgozik Mátyás testvére haláláról, boszut akar-e állani érte rajtok s
ha bosszuállónak találják, rekesszék ki örökre a királyi székből.
Ezzel akarja a költő fentartani a drámai érdeket, de csaknem
bizonyosan tudjuk már, hogy Mátyás anyja óhajtása szerint fogja
magát viselni, de ha máskép viselné is, lehetne-e már
megsemmisíteni a királyválasztást? Ebből hát nem fejlődik semmi,
hanem a helyett egy más: a második összeütközés áll elő.
Podiebrád nem akarja kiadni Mátyást, mert megigérte azt a magyar
koronára vágyó lengyel királynak s fél haragjától, de Erzsébet
szintén háborúval fenyegeti. Erre megijed, mert ha ily erélyesek a
magyar asszonyok, milyenek lehetnek a férfiak. Azonban megtudva,