Complex Inferiorities: The Poetics of

the Weaker Voice in Latin Literature

Sebastian Matzner
Visit to download the full and correct content document:
https://ebookmass.com/product/complex-inferiorities-the-poetics-of-the-weaker-voice-i
n-latin-literature-sebastian-matzner/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Building in Words: Representations of the Process of

Construction in Latin Literature Bettina Reitz-Joosse

https://ebookmass.com/product/building-in-words-representations-
of-the-process-of-construction-in-latin-literature-bettina-reitz-
joosse/

Modern Death in Irish and Latin American Literature 1st

ed. 2020 Edition Jacob L. Bender

https://ebookmass.com/product/modern-death-in-irish-and-latin-
american-literature-1st-ed-2020-edition-jacob-l-bender/

Pestilence and the Body Politic in Latin Literature

Hunter H. Gardner

https://ebookmass.com/product/pestilence-and-the-body-politic-in-
latin-literature-hunter-h-gardner/

The Emergence of Neuroscience and the German Novel:

Poetics of the Brain (Palgrave Studies in Literature,
Science and Medicine) 1st ed. 2021 Edition Sonja Boos

https://ebookmass.com/product/the-emergence-of-neuroscience-and-
the-german-novel-poetics-of-the-brain-palgrave-studies-in-
literature-science-and-medicine-1st-ed-2021-edition-sonja-boos/
The Cambridge Critical Guide to Latin Literature Roy
Gibson

https://ebookmass.com/product/the-cambridge-critical-guide-to-
latin-literature-roy-gibson/

The Oxford Latin Syntax, Volume II: the Complex

Sentence and Discourse Harm Pinkster

https://ebookmass.com/product/the-oxford-latin-syntax-volume-ii-
the-complex-sentence-and-discourse-harm-pinkster/

Ambient Literature: Towards a New Poetics of Situated

Writing and Reading Practices 1st ed. Edition Tom Abba

https://ebookmass.com/product/ambient-literature-towards-a-new-
poetics-of-situated-writing-and-reading-practices-1st-ed-edition-
tom-abba/

Homer and the poetics of Hades First Edition Gazis

https://ebookmass.com/product/homer-and-the-poetics-of-hades-
first-edition-gazis/

Ambient Literature: Towards a New Poetics of Situated

Writing and Reading Practices Tom Abba

https://ebookmass.com/product/ambient-literature-towards-a-new-
poetics-of-situated-writing-and-reading-practices-tom-abba/
Title Pages

Complex Inferiorities: The Poetics of the Weaker

Voice in Latin Literature
Sebastian Matzner and Stephen Harrison

Print publication date: 2018

Print ISBN-13: 9780198814061
Published to Oxford Scholarship Online: December 2018
DOI: 10.1093/oso/9780198814061.001.0001

Title Pages
Sebastian Matzner, Stephen Harrison

(p.i) Complex Inferiorities

(p.iii) Complex Inferiorities

(p.iv) Copyright Page

Great Clarendon Street, Oxford, OX2 6DP,

United Kingdom

Oxford University Press is a department of the University of Oxford.

It furthers the University’s objective of excellence in research,
scholarship,
and education by publishing worldwide. Oxford is a registered trade
mark of
Oxford University Press in the UK and in certain other countries

© Sebastian Matzner, Stephen Harrison, and OUP 2019

The moral rights of the authors have been asserted

First Edition published in 2019

Page 1 of 2
Title Pages

Impression: 1

All rights reserved. No part of this publication may be reproduced,

stored in
a retrieval system, or transmitted, in any form or by any means,
without the
prior permission in writing of Oxford University Press, or as
expressly permitted
by law, by licence or under terms agreed with the appropriate
reprographics
rights organization. Enquiries concerning reproduction outside the
scope of the
above should be sent to the Rights Department, Oxford University
Press, at the
address above

You must not circulate this work in any other form

and you must impose this same condition on any acquirer

Published in the United States of America by Oxford University Press

198 Madison Avenue, New York, NY 10016, United States of America

British Library Cataloguing in Publication Data

Data available

Library of Congress Control Number: 2018937428

ISBN 978–0–19–881406–1

Printed and bound by

CPI Group (UK) Ltd, Croydon, CR0 4YY

Links to third party websites are provided by Oxford in good faith

and
for information only. Oxford disclaims any responsibility for the
materials
contained in any third party website referenced in this work.

Page 2 of 2
Frontispiece

Complex Inferiorities: The Poetics of the Weaker

Voice in Latin Literature
Sebastian Matzner and Stephen Harrison

Print publication date: 2018

Print ISBN-13: 9780198814061
Published to Oxford Scholarship Online: December 2018
DOI: 10.1093/oso/9780198814061.001.0001

(p.ii) Frontispiece
Sebastian Matzner, Stephen Harrison

Mosaic panel from the dining room of the

House of Menander in Mytilene depicting
a scene from Act 4 of Menander’s comedy
Samia (‘Woman from Samos’). 3rd
century AD (excavators) or later 4th
century AD (S. Nervegna).

Page 1 of 2
Frontispiece

© The Hellenic Ministry of Culture and

Sports and the Ephorate of Antiquities of
Lesvos.

Page 2 of 2
Acknowledgements

Complex Inferiorities: The Poetics of the Weaker

Voice in Latin Literature
Sebastian Matzner and Stephen Harrison

Print publication date: 2018

Print ISBN-13: 9780198814061
Published to Oxford Scholarship Online: December 2018
DOI: 10.1093/oso/9780198814061.001.0001

(p.v) Acknowledgements
Sebastian Matzner, Stephen Harrison

This volume would not have been possible without the enthusiasm, expertise,
and responsiveness of its contributors: from the moment they accepted the
invitation to the eponymous conference, held under the auspices of the Centre
for the Study of Greek and Roman Antiquity at Corpus Christi College, Oxford,
on 4 and 5 September 2014, each one of them engaged spiritedly, generously,
and rigorously with the project as a whole. The fact that this volume is very
much the book-shaped version of a conversation—which began with pre-
circulated papers and incisive responses, continued with rich conference
discussions and further reflective dialogue between contributors and editors,
and now finds its final form in the pages that follow—is above all a testament to
the contributors’ commitment, patience, and good humour. They have made this
volume what it is.

The original conference itself was fortunate enough to receive support from
many different sources. Our gratitude goes to the John Fell Fund, the Craven
Fund, and the Classical Association for their generous financial help as well as
to the staff of Corpus Christi College for their wonderful hospitality. As the
Complex Inferiorities project and this resulting volume are one of the fruits of a
Leverhulme Early Career Fellowship awarded to Sebastian Matzner and held at
the Faculty of Classics in conjunction with the P. S. Allen Research Fellowship at
Corpus Christi College, special thanks are due to both the Trust and the Fellows
of Corpus.

We would also like to thank Charlotte Loveridge, Georgina Leighton, and the
superb team at Oxford University Press for their professionalism in all matters,
great and small, and, last but not least, the two anonymous readers for the

Page 1 of 2
Acknowledgements

Press, whose voices run ever so obliquely through this volume but did much to
improve the final product.

Sebastian Matzner

Stephen Harrison

London and Oxford

December 2017 (p.vi)

Page 2 of 2
Note on Abbreviations

Complex Inferiorities: The Poetics of the Weaker

Voice in Latin Literature
Sebastian Matzner and Stephen Harrison

Print publication date: 2018

Print ISBN-13: 9780198814061
Published to Oxford Scholarship Online: December 2018
DOI: 10.1093/oso/9780198814061.001.0001

(p.ix) Note on Abbreviations

Sebastian Matzner, Stephen Harrison

Greek and Latin authors and works are abbreviated following the practice of the
Liddell–Scott–Jones Greek–English Lexicon and the Oxford Latin Dictionary,
respectively, and journals according to that of L’Année Philologique. (p.x)

Page 1 of 1
List of Contributors

Complex Inferiorities: The Poetics of the Weaker

Voice in Latin Literature
Sebastian Matzner and Stephen Harrison

Print publication date: 2018

Print ISBN-13: 9780198814061
Published to Oxford Scholarship Online: December 2018
DOI: 10.1093/oso/9780198814061.001.0001

(p.xi) List of Contributors

Sebastian Matzner, Stephen Harrison

Shadi Bartsch
is Helen A. Regenstein Distinguished Service Professor of Classics at
the University of Chicago. Her research focuses on the literature and
philosophy of the Neronian period, especially the authors Lucan,
Seneca, and Persius. Her interpretations often draw from cultural
history, and she is particularly interested in the meeting-point of
poetic and philosophical genres. Her most recent books include
Persius: A Study in Food, Philosophy, and the Figural (Chicago, 2015)
and The Cambridge Companion to the Age of Nero (ed. with K.
Freudenburg and C. Littlewood, Cambridge, 2017).
William Fitzgerald
is Professor of Latin Language and Literature at King’s College
London. His main research interests centre on Latin poetry, but he
has also worked on Latin prose (Pliny the Younger and Apuleius) as
well as topics in comparative literature and classical reception.
Among his monographs are Catullan Provocations: Lyric Poetry and
the Drama of Position (Berkeley, 1995); Slavery and the Roman
Literary Imagination (Cambridge, 2000); and Martial: The
Epigrammatic World (Chicago, 2007). His latest book is Variety: The
Life of a Roman Concept (Chicago, 2016).
Tom Geue
is British Academy Postdoctoral Fellow at the University of St
Andrews where he will soon take up a lectureship in Latin. His
research investigates literature’s complex engagements with (and
disengagements from) the political, with a particular interest in the
conditions of writing under the Roman Principate and the contested
ground of the ‘self’ as a site for such literary-political
Page 1 of 4
List of Contributors

(dis-)engagements. He has recently published his doctoral thesis

turned monograph, entitled Juvenal and the Poetics of Anonymity
(Cambridge, 2017) and is now writing up his next book Author
Unknown: Anonymity in Ancient Rome.
Philip Hardie
is a Senior Research Fellow at Trinity College, Cambridge, and
Honorary Professor of Latin Literature in the University of
Cambridge. His research covers a wide range of topics in Latin
literature (especially epic poetry), the reception of Latin literature
(especially in the Renaissance), and Neo-Latin poetry. Major (p.xii)
monographs include Virgil’s Aeneid: Cosmos and Imperium (Oxford,
1986); The Epic Successors of Virgil (Cambridge, 1993); Ovid’s
Poetics of Illusion (Cambridge, 2002); Lucretian Receptions: History,
The Sublime, Knowledge (Cambridge, 2009); Rumour and Renown:
Representations of Fama in Western Literature (Cambridge, 2012);
and The Last Trojan Hero: A Cultural History of Virgil’s Aeneid
(London, 2014). He has co-edited (with P. Cheney) the volume on the
Renaissance in the Oxford History of Classical Reception in English
Literature (Oxford, 2015). He gave the 2016 Sather Lectures at
Berkeley on ‘Classicism and Christianity in Late Antique Latin
Poetry’.
Stephen Harrison
is Professor of Latin Literature at the University of Oxford and Fellow
and Tutor in Latin at Corpus Christi College, Oxford. His main
research and teaching interests are in Latin literature and its
reception. He has written monographs on Vergil, Horace, and
Apuleius, and has edited, co-edited, or co-authored more than twenty
books on Vergil, Horace, the Roman novel, Classics and literary
theory, and Latin literature in general, as well as on the reception of
classical literature. His recent publications include Victorian Horace:
Classics and Class (London, 2017) and a commentary on Horace Odes
2 (Cambridge, 2017).
G. O. Hutchinson
is Regius Professor of Greek at the University of Oxford. He has
written: Aeschylus, Septem contra Thebas, Edited with Introduction
and Commentary (Oxford, 1985); Hellenistic Poetry (Oxford, 1988);
Latin Literature from Seneca to Juvenal: A Critical Study (Oxford,
1993); Cicero’s Correspondence: A Literary Study (Oxford, 1998);
Greek Lyric Poetry: A Commentary on Selected Larger Pieces
(Oxford, 2001); Propertius: Elegies Book IV (Cambridge, 2006);
Talking Books: Readings in Hellenistic and Roman Books of Poetry
(Oxford, 2008); and Greek to Latin: Frameworks and Contexts for
Intertextuality (Oxford, 2013).
Jean-Claude Julhe

Page 2 of 4
List of Contributors

is Maître de Conférences at the Université de Paris-Sorbonne where

his work focuses on Latin poetry of the Late Republic and the
Principate, with a special interest in the history of elegy and the
epigrammatic genre. He has explored the former in his monograph La
critique littéraire chez Catulle et les Elégiaques augustéens: Genèse
et jeunesse de l’élégie à Rome (Paris, 2004) and the latter in a range
of articles, often engaging in particular with Martial. He has also
edited a collection on Pratiques latines de la (p.xiii) dédicace:
Permanence et mutations, de l’Antiquité à la Renaissance (Paris,
2014).
Dunstan Lowe
is Lecturer in Latin Literature at the University of Kent. His main
area of research is Roman poetry, especially Vergil and Ovid, with
further interests in the role of classical antiquity in modern culture,
notably in video games and other entertainment media. He has
published articles on various Roman authors and a book entitled
Monsters and Monstrosity in Augustan Rome (Ann Arbor, 2015). His
current major project is a study of ugliness as a social construct in
ancient Rome.
Sebastian Matzner
is Senior Lecturer in Comparative Literature at King’s College
London. His research focuses on interactions between ancient and
modern literature and thought, especially in the fields of poetics and
rhetoric, literary and critical theory, history of sexualities, LGBTQ
studies, and traditions of classicism. He has published several articles
and book chapters in these fields and is the author of Rethinking
Metonymy: Literary Theory and Poetic Practice from Pindar to
Jakobson (Oxford, 2016) as well as co-editor of a forthcoming volume
on Breaking and Entering: Metalepsis in Classical Literature (with G.
Trimble).
Ellen O’Gorman
is Senior Lecturer in Classics at the University of Bristol. Her
research on Latin poetry and prose, and its reception, is driven by a
wide range of literary and theoretical interests. Her monograph Irony
and Misreading in the Annals of Tacitus (Cambridge, 2000) and
numerous articles examine the language of ideology in the works of
Tacitus and promote a more sophisticated approach to the language
of the ancient historians. Her interests in ideology and memory have
also led to a number of publications on Augustan and post-Augustan
poetry, especially in epic, while her theoretical interest in
psychoanalysis and reading, which informs her analysis of how
ideology is expressed, received, and critiqued, has resulted in the
collection Classical Myth and Psychoanalysis: Ancient and Modern
Stories of the Self (ed. with V. Zajko, Oxford, 2013).

Page 3 of 4
List of Contributors

Vassiliki Panoussi
is Professor of Classical Studies at the College of William and Mary.
Her research focuses on Roman literature of the late Republic, the
age of Augustus, and the early Empire as informed through the study
of intertextuality, cultural anthropology, and (p.xiv) sexuality and
gender. She has published articles on Catullus, Cicero, Vergil, Seneca,
Lucan, and Statius and is the author of the monograph Greek Tragedy
in Vergil’s Aeneid: Ritual, Empire, and Intertext (Cambridge, 2009).
She has recently completed a second book, entitled Brides, Mourners,
Bacchae: Women’s Rituals in Roman Literature, and is the co-editor
of a forthcoming volume, Emotional Trauma in Greece and Rome:
Representations and Reactions.
Amy Richlin
is Distinguished Professor of Classics at UCLA. Her scholarship
centres on outgroups and muted groups in ancient Rome—women,
slaves, sexual minorities, indigenous peoples in the provinces—and
confronts the problems inherent in writing the lives of people who left
few records for themselves. She has published widely on issues
related to gender in Rome from the Republic to late antiquity and is
the author of Arguments with Silence: Writing the History of Roman
Women (Ann Arbor, 2014). Her most recent book, Slave Theater in the
Roman Republic (Cambridge, 2017), considers the rise of the palliata
in the context of war and slavery in the 200s BCE.
Victoria Rimell
is Associate Professor of Latin at the University of Warwick. Her
research spans many different authors and genres and engages
critically with major themes in Roman literature and culture with a
view to promoting dialogue between classical philology and modern
philosophical and political thought. Her main focus is Latin literature
from the first century BCE to the second century CE, and she has
published books on Petronius and the Anatomy of Fiction (Cambridge,
2002); Ovid’s Lovers: Desire, Difference, and the Poetic Imagination
(Cambridge, 2006); Martial’s Rome: Empire and the Ideology of
Epigram (Cambridge, 2008); and, most recently, The Closure of Space
in Roman Poetics: Empire’s Inward Turn (Cambridge, 2015). In her
next project, she aims to reassess Senecan philosophical texts in the
light of recent work in the emerging field of vulnerability studies.

Page 4 of 4
Introduction

Complex Inferiorities: The Poetics of the Weaker

Voice in Latin Literature
Sebastian Matzner and Stephen Harrison

Print publication date: 2018

Print ISBN-13: 9780198814061
Published to Oxford Scholarship Online: December 2018
DOI: 10.1093/oso/9780198814061.001.0001

Introduction
Latin Literature’s Complex Inferiorities

Sebastian Matzner

DOI:10.1093/oso/9780198814061.003.0001

Abstract and Keywords

The Foreword provides an introduction to the background and rationale of this
volume and gives an account of the phenomenon under discussion. In fleshing
out what is meant by ‘complex inferiorities’ and the poetics of the ‘weaker
voice’, the discussion also connects the issues at stake here, within the
particular context of Latin studies, with concerns, intellectual developments, and
conceptual frameworks of modern critical theory that variously underwrite the
individual chapters and inform the cognitive interest of the volume as a whole.
The Foreword then introduces the individual contributions and offers
commentary on their multiple relations with each other. In setting out the main
clusters of themes treated in the collection’s essays and teasing out the often
overlapping dimensions that variously bind together individual chapters, it
underscores in particular the relevance of intersectionality for the study of the
strategic assumptions and manipulations of the weaker voice.

Keywords: Gayatri Chakravorty Spivak, subalternity, inferiority, weakness, intersectionality, Latin

literature, critical theory, Jacques Derrida, Jacques Rancière, Pierre Bourdieu

Many people want to claim subalternity. They are the least interesting and
the most dangerous. I mean, just by being a discriminated-against minority
on the university campus, they don’t need the word ‘subaltern’…They
should see what the mechanics of the discrimination are. They’re within
the hegemonic discourse, wanting a piece of the pie, and not being

Page 1 of 11
Introduction

allowed, so let them speak, use the hegemonic discourse. They should not
call themselves subaltern.

Interview with Gayatri Chakravorty Spivak: New Nation Writers

Conference in South Africa (1992)

Politics and rhetorics that centre on the marginalized status of social groups—
framed in terms of minority, inferiority, or subalternity, and vigorously contested,
asserted, alleged, (re-)claimed, or rejected—constitute a significant feature of
twenty-first-century current affairs, both at domestic and international level. The
undoubted need to redress social injustices through critical debate and political
action notwithstanding, the apparent efficacy of mobilizing a weaker voice to
create and pursue possibilities for change seems to appeal not only in the
context of such struggles, but also in circumstances where the political stakes
are (relatively) less high, or even of a different kind altogether. Whatever one
makes of Spivak’s injunction against ‘illegitimate’ claims to the status of
subalternity, her vehement reaction draws attention to an important and
widespread strategy which has (p.2) to date received little sustained
discussion: the deliberate assumption of a weaker voice by speakers who, in fact,
hold sufficient status not to be forced into this position.

Latin literature offers ideal conditions for the study of this phenomenon,
precisely because it is so overwhelmingly dominated by voices associated with
and representative of elite speech and imperial hegemony. As Clarke succinctly
notes,

[t]he problem with textual analysis, as all scholars are quick to admit, is
that elite men or men working for the elites wrote all the texts. In these
texts we fail to hear the voices of the other 98% of Roman society: non-elite
men (including the freeborn poor, slaves, former slaves, and foreigners)
and women of all classes (with the possible exception of Sulpicia, who—
even so—sounds like an elite man when she writes poetry).1

Except, we do hear their voices—just not, in most cases, coming from them.
Instead, a broad range of phenomena immediately springs to mind where writers
of (relatively) elite status adopt a markedly disempowered voice: topoi such as
recusatio (professing a lack of ability to write in superior genres as appropriate
to the writer’s high social standing) and rhetorical devices such as prosopopoeia
(artfully and strategically adopting a persona with a view to garnering favour,
even when this means temporarily forfeiting one’s higher status and discursive
privileges); whole works, such as Ovid’s Heroides with its long-silenced female
heroines; entire genres, such as satire with its irreverent take on the great and
the good, generically framed as articulated ‘from below’; and even large-scale
cultural self-positionings, such as expressions of Roman cultural inferiority vis-à-
vis classical Greece or the tensions that arise between meek and humble (yet

Page 2 of 11
Introduction

spiritually superior) Christian writers vis-à-vis their grand, canonical, classical

(yet pagan) predecessors. Re-negotiating alleged weakness emerges as a central
activity in Latin literature and one that plays a crucial role in establishing,
perpetuating, and challenging hierarchies and values in a wide range of fields:
from poetics and choices of genre to gender dynamics, social status, and intra-
and intercultural relations. As in twenty-first-century debates, here too it would
seem that within certain contexts, inferiority is (or can be made to be)
empowering (or at least enabling).

(p.3) This volume is dedicated to the literary and cultural-political possibilities

opened up by assuming and speaking in voices of weakness and inferiority. How
does representing and modelling weakness relate to depictions of superiority? In
what ways can writing inferiority be shown to (re-)constitute hierarchies? How
does this strategy carve out spaces for experimentation, critique, and
(re-)assertion? What roles do irony and humour play? How are socio-cultural
hierarchies from different spheres—race, gender, class, centre/periphery,
sexuality—present and functionalized in such negotiations, both literally and
metaphorically? Are there recurring tropes, patterns, or argumentative
strategies?

The present collection of essays began its life at the international conference
Complex Inferiorities: The Poetics of the Weaker Voice in Latin Literature, held
under the auspices of the Centre for the Study of Greek and Roman Antiquity at
Corpus Christi College, Oxford (4–5 September 2014). The event brought
together scholars with expertise in different aspects of Latin literature to
discuss, compare, and assess the phenomenon of the deliberate assumption of a
markedly inferior voice in a broad range of texts and from a wide variety of
angles. Pre-circulated papers, briefly introduced by the speakers, commented on
by respondents, and extensively discussed at the event fostered dialogue and
engagement across the individual contributions and a high degree of mutual
responsiveness. As the contributors to the volume represent a wide range of
research specialisms in Latin studies, covering a number of different authors,
genres, periods, and working with different theoretical frameworks, the
individual chapters speak to specific debates in a range of specialist sub-fields of
Latin literary studies—including author criticism (notably Horace, Ovid, Martial,
Tacitus, Juvenal), genre criticism (epigram, elegy, comedy, satire), and cultural
criticism (subaltern studies, feminist criticism, sexuality studies, post-colonial
criticism, and critical race studies). At the same time, the book as a whole takes
forward in a focused and coherent way the study of a specific, widespread, yet
still largely under-studied phenomenon that will be known and of interest to
anyone working on Latin literature, especially those interested in its cultural
politics, discursive dynamics, and socially competitive poetics.

Page 3 of 11
Introduction

The volume’s core strength and innovative contribution to scholarship and

critical debate lies in the consistent combination of two approaches to the study
of Latin literature: on the one hand, it pushes further the critical analysis of the
hierarchies operative in a range of (p.4) Roman discourses by examining not
(only) how these hierarchies operated historically, but (also) how Roman writers
themselves strategically mobilized, negotiated, and manipulated these
hierarchies in their own writings. On the other hand, it demonstrates the
interconnectedness and mutual implicatedness of a range of different socio-
cultural hierarchies in such acts of manipulation, and thereby shows the
relevance of intersectionality for the analysis of Roman discourses pertaining to
minority, subaltern, non-hegemonic, and marginalized groups—both real and
imagined.2 It does so by confronting the complexities and issues that arise in
studying the poetics of the weaker voice in a range of different conformations
and contexts, including hierarchies of class, ethnicity, gender, erotic desire,
citizenship status, imperial centre/periphery-status, literary genre, and cultural
tradition.3 Specialist studies devoted to each one of these aspects have greatly
enhanced our understanding of the workings of various Roman discourses4—but
they have rarely (and never systematically) explored the (p.5) particular
dynamics of the deliberate assumption of a weaker voice within their respective
specific areas of interest, nor have they fully explored their dynamic
interwovenness and interactive responsiveness when rhetorically mobilized for
strategic manipulation.5 By addressing all of these different fields with one
consistent and integrated approach, the volume as a whole and its individual
contributions raise and confront methodological problems, whose relevance
extends beyond the specific questions discussed in this book.

By the same token, Latin literature—readily associated with hegemonic, imperial

discourse and largely produced by upper-class, elite males who write and speak
from positions of privilege—constitutes not only a particularly fruitful but in
some ways almost paradigmatic field in which to study the poetics of the weaker
voice, given the surprisingly large number and wide variety of instances where
such a markedly disempowered voice is adopted there. But the phenomenon
discussed and analyzed in this volume is anything but limited or specific to
ancient Roman culture and literature. On the contrary, as the opening quotation
from Spivak’s interview illustrates, the continued evocation of marginal(ized) or
subaltern status in current political, social, and cultural debates means that
several of this volume’s chapters have direct relevance to contemporary issues.
Examining the ‘complex inferiorities’ of Latin literature and the poetics of the
‘weaker voice’ in Latin texts thus confronts intellectual, political, and
methodological questions that surface with considerable urgency there but are
of no smaller relevance for critical debate in other fields and indeed in the
general public domain. Notwithstanding the book’s in-depth engagement with
Latin literature in particular, a further aim of this volume is therefore to bring
out, wherever possible, the strong resonance of the classical material under

Page 4 of 11
Introduction

discussion with contemporary critical concerns and political issues. Many of the
contributors set out to achieve this by explicitly or implicitly connecting the
issues at stake here, in the particular context of Latin studies, with broader
concerns, intellectual developments, and conceptual frameworks of modern
critical theory that variously underwrite individual chapters and inform the
cognitive interest of the volume as a whole: from (p.6) Derridean notions of
deconstruction as a strategy to re-write centres from the margin, Rancière’s
reflections on intellectual emancipation and the power-laden discursive
differentiation between voices and noises, Bhabha’s assessment of the
structurally embedded power differential in colonial mimicry, to the debate,
opened by Spivak, on whether or not the subaltern can speak, and Bourdieu’s
analyses of the interconnected circulations and linguistic realizations of social,
cultural, and academic capital as crucial facilitators for structures and
performances of superiority and inferiority.6

The discussions both at the conference and during the preparation stage of this
volume not only emphasized the significance of the topic, its relative neglect by
scholars, and its relevance for debates within Classics, in neighbouring
disciplines in the humanities, and in contemporary critical discourse at large;
they also cast into relief the importance and necessity of taking a multi-
perspectival approach, drawing together instances of this phenomenon in
different conformations and contexts in order to carve out structurally
comparable dynamics, recurring rhetorical manoeuvres, and modes and
techniques of authorial self-fashioning that collectively constitute the
multifaceted poetics of the weaker voice. It soon become clear that this
approach is indispensable for adequately capturing the important role of
intersectionality, which emerged as crucial not only in analysing the dynamics of
concrete oppression, but also in studying what happens in these playful and/or
strategic manipulations of discursive hierarchies: the mutually modifying and
interlinking (rather than merely cumulative) impact of always being implicated
in several socio-cultural hierarchies at once, as described by intersectionality
theory, proved highly pertinent to the poetics of the weaker voice examined
here, since the deliberate assumption of weakness or inferiority, more often than
not, ties in with complex lateral effects that trigger re-positionings in other
hierarchically organized fields and spheres. These complexities and dimensions
get lost when instances of the phenomenon of an assumed weaker voice are
discussed, as is typically the case, in the context of studies tightly focused on
individual authors, genres, or groups relegated to inferiority (slaves, women,
barbarians, the plebs, same-sex lovers, etc.). It is precisely in order to promote
greater communication within and across Latin literary studies as well as to take
forward the (p.7) interdisciplinary study of this phenomenon by fostering
greater dialogue between Latin literary studies and other humanities disciplines
engaged with these issues that the format of an edited collection has been
chosen to disseminate the results of our collaborative research on this project.

Page 5 of 11
Introduction

With the broader intellectual and critical context of the volume thus mapped out,
the first chapter accomplishes the remaining introductory tasks of summarizing
the scholarly debate to date and raising the central conceptual issues: in
‘Claiming Inferiority: Weakness into Strength’, William Fitzgerald’s survey of
recent scholarship pinpoints engagements with this principle as a central pre-
occupation of Latin studies over the last thirty years and ponders the limitations
of its conventional treatment and understanding by way of discussing a series of
examples from Latin literature against the wider context of modern thought.
Addressing central dimensions of the poetics of the weaker voice, which are
studied in detail in other contributions to this volume (as indicated through
cross-references in the footnotes)—notably: authorial self-fashioning, hierarchies
of genres, and value judgements tied to positions within literary traditions—
Fitzgerald proposes that, while there are many ways to stage a complex of
inferiorities in any text, the central strategy most, if not all, of them rely upon is
an upheaval of expectations. Formulating a theoretical position that informs and
recurs in many of the subsequent chapters, Fitzgerald demonstrates how literary
inferiority often almost paradoxically leads to an authorial voice of superiority as
the ‘discourse of the low’ turns the tables on the ‘high’ and these texts marshal
their own inferiority against the reader/audience, urging them to reconsider
their judgement of superiority and inferiority.

Continuing this opening section of broader methodological and theoretical

considerations, Sebastian Matzner ponders in ‘How Do You Solve a Problem like
Horace? On Roman Philhellenism and Post-Colonial Critique’ the parallels
between accounts of Latin literary history vis-à-vis classical Greece and the
conceptual frameworks of post-colonial criticism in order to formulate sharper
critical perspectives on the complex inferiorities inherent in Roman
philhellenism as a major paradigm of Latin literature. His discussion of Horace’s
Letter to Augustus exemplifies the insights that can be generated from this
perspective and highlights the important contributions Latin studies can make to
contemporary discussions of the dynamics of intercultural inferiority discourses
in modern literary (p.8) and cultural studies. Amy Richlin’s chapter on
‘Blackface and Drag in the Palliata’ continues both the mobilization of post-
colonial perspectives and the interrogation of traditional accounts of the
beginnings of Latin literature relative to Greece, as she discusses the ‘double-
drag’ of slave-women characters wearing blackface masks in Plautine comedy
and reflects on the identity politics of the palliata as an assertion of a barbarian
identity spoken by and to displaced and deracinated people. Questions of social
status, ethnic background, and centre versus periphery are also at the heart of
Jean-Claude Julhe’s essay ‘Social Inferiority and Poetic Inferiority—Martial’s
Revenge in his Epigrams: A Commentary on Martial 5.13’ in which he traces
how this poet marshals his popular success with Rome’s urban readership to
confront his disadvantaged position with regards to socio-economic, ethnic, and
generic hierarchies so as to fashion a positive poetic identity for himself.

Page 6 of 11
Introduction

Concerted efforts in almost the opposite direction are the topic of Tom Geue’s
chapter ‘Drawing Blanks: The Pale Shades of “Phaedrus” and “Juvenal”’.
Discussing in turn two exponents of satiric literature writing under the
politically fraught conditions of the Roman Principate, he elaborates their shared
yet distinctive strategies of authorial self-erasure. As his reflections show, these
not only render key markers of Roman elite male identity—name, body, and
autobiography—ineffective; in doing so, they also foreground and relish the
particular potential of literature as the written word precisely in its supposed
inferiority to author-bound speech. A strikingly complex and dynamic middle
way that combines elements of self-effacement, as discussed by Geue, and
elements of shoring up one’s status against an unfavourable position in various
hierarchies, as discussed by Julhe, emerges from Victoria Rimell’s chapter on
‘The Creative Superiority of Self-Reproach: Horace’s Ars Poetica’. Her close
reading teases out how this text negotiates a delicate tension and balance
between Horace’s own inferior social status and superior status as older expert
on the one hand, and the superior social status and inferior age/expertise of the
young Pisones for whom he writes on the other. Her analysis makes visible how
the text renders productive the challenges that result from these asymmetries by
modelling and performing a mode of critical thinking centred on self-critique and
self-reflection. Taking into account the dimension of class difference allows
Rimell to offer a new understanding of both the Ars Poetica’s emphasis on
coherence and consistence and its obsession with tragedy, by pointing to the (p.
9) challenges contained and represented in the political microcosm of the
theatre where—just as in Horace’s pedagogical encounter with the Pisones—
shifting power relations among an unwieldy mix of members from different
classes, all jointly engaged in the performance of art and art criticism, need to
be carefully negotiated.

The potentially devastating effects of the clamor of the plebs in the theatre
crowd, which loom large in the background of the Ars Poetica as a force to be
reckoned with by the young aristocrats, receive further discussion and analysis
in Ellen O’Gorman’s essay ‘“The Noise, and the People”: Popular clamor and
Political Discourse in Latin Historiography’. Drawing on the work of Rancière
and Kristeva, O’Gorman offers a reappraisal of how clamor signifies, both in
terms of the modalities of its political presence and efficacy and in terms of its
mimetic irruption within historiographic writing: popular clamor emerges as
bodily sound rather than rational speech, as a distinctive political counter-
rhythm to the controlled, referential discourse of forensic oratory. Dunstan
Lowe’s chapter, ‘Loud and Proud: The Voice of the praeco in Roman Love Elegy’,
brings into view another non-elite voice that lingers in a different genre of Latin
literature and is likewise typically overshadowed by elite oratory, that of the
praeco (‘announcer’). Lowe’s discussion shows how, in keeping with love elegy’s
favouring of counter-cultural idioms that subvert the social ideals and
expectations of freeborn elite Roman males, the praeco as a low-status, informal

Page 7 of 11
Introduction

public speaker (details of whose speeches are lost to us) can be reconstructed as
an important part of the playfully inferior self-stylization of the love elegists’
poetic persona.

A further often-muted voice, this time in the terrain of sexual attraction, is the
topic of Stephen Harrison’s chapter on ‘Hidden Voices: Homoerotic Colour in
Horace’s Odes’. Taking his cue from re-assessments of homoerotic material in
Latin literature in more recent scholarship, Harrison zooms in on a range of
passages in the Odes where the poet-narrator implicitly or explicitly alludes to
homoerotic desires, arguing that closer attention to focalization and perspective
show that they convey conformations of desire far less unambiguously
‘heterosexual’ than is often assumed. The various dynamics, logics, and rhetorics
of desire in the light of inferiority and superiority are subjected to closer
scrutiny in Gregory Hutchinson’s essay ‘On Not Being Beautiful’. Drawing on
symbolic logic, Hutchinson examines the relationship between assessing
superiority or inferiority in beauty and choices in love in both Greek and Latin
literature. His (p.10) discussion addresses the complex scenarios that unfold
here (paying special attention to the various ways in which the hierarchies of
love are set in relation to other hierarchies) as well as to the intriguing fact that
such questions of relative inferiority and superiority in erotic matters seem to
pervade Greek literature more extensively and differently than Latin.

Vassiliki Panoussi’s chapter, ‘From Adultery to Incest: Messalina and Agrippina

as Sexual Aggressors in Tacitus’ Annals’, returns to Latin historiography but
continues the investigation of rhetorical manoeuvres clustering around social
and erotic hierarchies in the fraught sphere of sexual agency, here in particular
the trope of the sexually aggressive older female preying on a younger man. For
Panoussi, it is the recognizable rhetoricity and artificiality in the deployment of
this trope, here dramatized through rich intertextual echoes and connections
(notably Vergil’s Aeneid and Euripides’ Bacchae), that undercuts an
unambiguous condemnation of the superiority of female over male in these
narratives, disrupts a simple re-assertion of traditional Roman gender
hierarchies, and opens up the text to alternative interpretations beyond the
reach of the narrator’s authority.

The shadow of Vergil and the tensions of competing interpretations constitute

the main concern of Shadi Bartsch’s contribution, ‘The Aeneid as “Weaker Text”
and Fulgentius’ Radical Hermeneutics’. Bartsch first demonstrates that
allegorical interpretation, although an established practice in both pagan-
classical and Jewish-Christian culture, initially features only as a valued and
legitimate interpretative practice when used by each side for their own
literature, but is used to discredit the other side in arguments that seek to
establish the aesthetic, intellectual, or spiritual superiority of one side over the
other—subsuming both their texts and their hermeneutics. She then goes on to
show that Fulgentius’ Continentia Vergiliana marks the turning point at which a

Page 8 of 11
Introduction

first Christian allegorical reading of a pagan text is executed in the form of a

fraught, fictive dialogue between ‘Vergil’ and ‘Fulgentius’, bridging the gap of
mutual recriminations of inferiority.

The volume’s final chapter also addresses the challenge of reconciling the
grandeur of classical yet pagan writings, notably Vergil’s canonical epic, with
the Christian commitment to the truth of the gospel and its values of simplicity
and humility, but takes it up from the perspective of literary production rather
than literary interpretation. Philip Hardie’s essay on ‘Cowherds and Saints:
Paulinus of Nola Carmen 18’ draws on Auerbach’s arguments in his classic
Mimesis (p.11) to analyse the roles of realism and laughter in this poem and to
illuminate the dynamics between the multiple hierarchies of social, educational,
and spiritual status that are negotiated by this text, encompassing the variously
intersecting relationships between writer and readers, rustic protagonist and
saintly patronus, Christian writing and Vergilian epic.

The linear arrangement of the chapters in this order, which groups the
contributions into overlapping segments whose respective emphasis of critical
interest gradually shifts from one set to the next, showcases only one thread of
connections that ties the contributions together. Given, however, the particular
relevance of intersectionality in studying the strategic assumption and
manipulation of the weaker voice, this volume resembles not so much a
telescope that offers a chronological retrospective into the past, as a
kaleidoscope that requires an active user, ready to move around the individual
chapters and to read them in new juxtapositions in order to unfold the many
further interconnections created through recurring themes, salient complexes,
and emerging junctures that affect multiple spheres and hierarchies. To do so
means to activate further clusters of closely related chapters which cut across
their present linear arrangement, for instance: different modes of authorial self-
fashioning through strategic self-debasement, self-effacement, or erasure in the
contributions by Geue, Fitzgerald, Julhe, Lowe, Matzner, and Rimell; fresh
efforts to trace presences—both verbal and non-verbal—of the marginalized and
the subaltern in the chapters by Harrison, Lowe, O’Gorman, and Richlin; the
power asymmetries at play in ancient critical practice and aesthetic judgement
as discussed by Bartsch, Hutchinson, Matzner, and Rimell; explorations of the
role of gender and sexuality in presentations of abject, mute(d), modulated, and
ventriloquized voices in Fitzgerald, Harrison, Panoussi, and Richlin; questions of
intercultural inferiority—as inflected by ethnicity (Julhe, Richlin), imperialist
centre-periphery dynamics (Julhe, Matzner), or competing literary traditions
(Bartsch, Hardie, Matzner)—and of socio-economic inferiority (Geue, Hardie,
Julhe, Lowe, O’Gorman, Richlin, Rimell). In addition to these major clusters of
themes treated in this volume’s essays, there are many more and often
overlapping dimensions that variously bind together individual chapters which
the cross-references between the chapters invite the reader to explore.

Page 9 of 11
Another random document with
no related content on Scribd:
 – Menjünk el mindjárt – szólt a zsidó az ajtó felé haladva, – ha a
hadnagyok felébrednek, téged nem eresztenek el.
– Igazság – szólt Czifra, a palaczkban megmaradt pálinkát
felhajtva – mint a marhát a vásárra, úgy viszik az embert
restellatióra.
A két alak eltünt s csendes lőn a szobában, hol a mécs
erősebben lobogva végéhez közelge. Miután a távozók léptei
elhangzottak, a bundák s szűrők halmaza alól, mely a csapszék
egyik szegletében feküdt, egyszerre Peti czigány fekete arcza merült
fel. Kifáradva a végtelen muzsikálástól, melylyel a kortesek hosszú
lakomáját füszerezé, a barna hegedüs pár órával előbb az egyik pad
alá vonult, s itt eltakarva a padra vetett szűrök által, boldog álomba
szenderült, melyből csak Czifra s a zsidó beszélgetése által
ébresztetett fel. – A czigány véletlen rejtekében végig hallá
beszélgetésöket s most midőn távozásokról biztos vala, kimászva
padja alól, nyakába akasztá bundáját s a mécset eloltva kilopódzott
a szobából. Kevés perczczel később künn a mezőn találjuk őt, hol
szokása szerint fütyörészve nagy léptekkel siet Szt.-Vilmos felé.
 XIV.

A regények, mint mondják, korunk hőskölteményei, s ha a régiek

utánzása nem ellenkeznék elveimmel, Virgil első sorával
kezdhetném fejezetemet:
Fegyvereket s a férfit énekelem stb. stb.
Elbeszélésünk a tisztujítás előestvéjéhez jutott. Porváron
négyezer nemes lélek jár föl s alá. A különböző pártok egyes
csapatokban többször találkoznak, «cætera quis nescit», mint Ovid
mondja. A szabad római népnek augurjai soha bot nélkül a jövőről
nem határoztak, ki nem látná által, hogy midőn mi magyarok új
tisztikart választva, hazánk egyes részeinek jövőjéről határozunk,
szintén bothoz nyúlunk, ez csak azon classikus nevelés
következése, melyet iskoláinkban nyerünk. Hogy a levegő helyett,
melyben az augurok hadarásztak, mi néha anyagiabb testeken
jártatjuk lituusainkat, baj lehet, de csak a század szellemének
tulajdonítható, mely minden dolognak leghasznosabb oldalát
keresve, a botokat is a lehető legsikeresebb módon akarja
alkalmazni. Ez történt azon napon, melyhez elbeszélésünkkel
értünk, Porváron is. Hallottunk egy tiszteletreméltó s elég köpczös
ispánról, ki eddig politikával nem foglalatoskodván, most midőn a
Bántornyiak hadjával ez első tisztujításnál részt vett, a megyei pártok
állását kék betűkkel följegyezve vitte el hátán. Hallottunk egy
mérnökről, ki mint honoriator szavazni akarván, a hajdankor szokása
szerint a csatamezőn veretett lovaggá, s nem pedig egy, hanem
annyi nemes kéz által, hogy maga is sokallá megtiszteltetését.
Voltak pápisták s reformátusok, kik mint vallásuknak vértanui,
bekötött fővel tértek vissza családjaikhoz; sőt egy lutheránussal
találkoztam, ki arról panaszkodott, hogy Servetként futva az
obscurantismus elől, a helvéteknél csak azt találta, mit a rómaiaknál
ki akart kerülni. De a hirlapok, melyeknek megyei levelezői a pártok
állásának statistikáját adják, hihetőkép szólnak leveretésökről is, s
engem szebb kötelesség vár. Egy szívben, mely szeretni tud, a költő
többet talál, mint a világ egész politikájában.
Első szerelmünk kedves napjai! ki írhatja le boldogságtokat méltó
ecsettel? ki mondhatja el azon fájdalmas gyönyört, mely az ifjú lelkét
eltölti, midőn szivét először erősebben dobogni érzi, s keblét
magyarázhatatlan sejdítések s ki nem mondható vágyak töltik el!
Mint a tengert – mely ha vész közelg, hullámzani kezd – lelkét nem
ismert nyugtalanság ragadja meg. Az árnyékos erdő, a mező virágai,
barátok, a tudományok, az egész világ nem csillapíthatják a zajt,
mely belsejét tölti, s mégis oly boldognak érzi magát, mint eddig
soha életében! S ha végre a vész kitört, ha minden vágyát s
érzelmét egy tárgyba pontosítva, ifjú lelkének egész hatalmával egy
kedves lényt fogott körül; ha egy asszonyt, nem, – ha egy angyalt
talált, kit határtalan képzetének kincseivel fölruházott, s leborulva
bálványa előtt, minden gyönyört s bánatot, mindent, mi szörnyű s
fenséges életünkben, egyszerre, egy pillanatban éreze; ha Istennek
s elátkozottnak gondolva magát, egy pillanatban bánat s örömének
terhe alatt lesülyedett, s a mi keblét tölti, több, mint hogy magába
rejteni, nagyobb, mint hogy kimondani tudná: ki találna szót ezen
érzelme leirására?! – – – Boldog napok teli bánatokkal! Mint a nap
lenyugodva világos vonalt hágy maga után a láthatár azon része
fölött, hol eltünt: úgy hagyjátok ti ragyogástok világos nyomát
életünkön, emléketek mint az elhangzott dalnak kedves visszhangja
szólal fel, s a szív, melyet boldogsággal töltöttetek, megtartja
kincsének részét, mint az edény, melybe illatot zártunk; de
boldogságtokat leirni nem fogja senki; egy sóhaj, egy köny talán, ez
minden, a mit adhatunk; az álom eltünt s az ébredőnek nincsenek
szinei, hogy paradicsomát másokkal láttassa.
A ki valaha életében szeretett – mondják, vannak emberek, kik
ezt sohasem tevék, s meggyőződésem szerint csak ők átkozhatják
végzetöket, mely az élet keserűségeit megadá nekik s megtagadta
egyedüli jutalmát – de a ki valaha szeretett, képzelheti az érzeményt,
melylyel Ákos a tisztujítás előestéjén lovára ült, s Porvár zajos
utczáit elhagyva, Tiszarét felé száguldott. Már est vala, mikor Ákos,
a nélkül, hogy távozása észrevétetnék, elindult. A rónát, mely Porvár
s Tiszarét között fekszik, nehéz köd borítá, s a lovas, a gyepen
tovább nyargalva, alig tarthatá meg irányát. De ő nem érzé a hideg
nedvességét, mely ruháit áthatá, lelkén meleg terüle el, minőt a nap
ragyogó sugárai nem adhatnak, szivét örömök tölték, minőket a
tavasz szelid hatása teremteni nem képes. Neki a vidék, hol
gyermeksége első napjaitól majdnem egész életét tölté, soha ily
szépnek, soha ily édeninek nem látszott még, mint ez őszi nap
ködös fátyola alatt.
Mint olvasóim emlékezni fognak, Etelka bátyjának megigérte,
hogy kedvesét a tisztujítás alatt meglátogathatja. A jó nővér
megtartá szavát, s Ákos boldogságban dobogó szívvel siet azon
házhoz, melyből vétke nélkül számüzetett, de hol egy pár óra a
távollét minden szenvedéseit kipótolhatja. Hogy Vilma s főkép a
hölgynek anyja Ákos jöttében megegyezett, azt azok, kik
Tengelyinek önházában korlátlan hatalmát ismerik, bámulhatják, de
csak ha elfeledik, hogy a jegyzőnek hazajötte a tisztujítás előestéjén
csaknem a lehetetlenségek közé tartozott, s hogy hatalom nincs,
mely, ha a szív ellentmond, feltarthatná magát.
Magyar háziasszony, ki vendéget vár, nem maradhat nyugodtan
soha. Mint a várparancsnok saját létét a reá bízott erősség
fentartásával ugyanazonosítja: úgy a ház s az asszony becsülete
válhatlan kapcsolatban állnak; s ha az idegen, kit asztalánál fogad, a
legkellemetlenebb vendég volna, ő fáradni s izzadni fog, hogy a
malaczpecsenye, melylyel ez tudtára adatik, legalább szép pirosan s
izletesen legyen kisülve. Mennyi gond nem fekszik hát vállain, ha az,
kit vár, mint ezen alkalomnál, ép azon fiatal ember, kit egyetlen
leányának szánt. Csak falusi olvasónőim képzelhetik Erzsébet
asszonyom nehéz gondjait, csak ők tudják, a legrendezettebb
házban is mennyi van, mit ily alkalomnál helyére állítani, tisztogatni,
rendezni kell, a mandolatortának készítése mennyi bajjal jár, mennyi
vigyázat szükséges, hogy a pulykapecsenye, e hazai ámorposta, el
ne barnuljon, a leves, mely a szakácsné legrejtettebb érzelmeit
elárulja, ne sózassék el; egy szóval minden úgy legyen, mint azt a
háziasszony kivánhatja, és ha majdan az ebéd vagy vacsora
asztalra kerül s szokás szerint minden ételt ócsárolni, minden tálnál
engedelmet kérni kell, legalább öntudatában mosolygó arczczal
tehesse ezt.
S Erzsébet örült Ákos látogatásának. Vilma maga nem lehetett
boldogabb szerelme által, mint anyja, ki, mint jó szülék
közönségesen, habár mi magát illeti, minden fényesebb jövőről
lemondott s helyzetével egészen megelégszik, leányának számára
fényesebb állást óhajtott. Ákos a legszebb, legneveltebb ifjú a
vármegyében, kinél az egész szomszédságban gazdagabb nemes
ember nincs, ki apját talán alispáni székében követni fogja, –
Vilmának, a szelid angyali lánynak, lehet-e illőbb párja? Isten maga,
úgy látszik, egymásnak szánta e nemes teremtéseket. Így
gondolkozott Erzsébet, midőn a szobából, hol Vilmával pár perczig
beszélgetett, ötvenedikszer a konyhába ment. Mért tépni szét e
szíveket, melyek boldogan csak egymás mellett doboghatnak? A
jámbor asszony, most először életében, szinte neheztelni kezde
férjére, ki Ákost házától eltiltá, s valahányszor szerelme Vándory
vagy Erzsébet által szóba hozatott, neje reményeit balgatagságnak
nevezé. Ő, ki egy trónról mondott volna le, hogy szívét a szegény
falusi jegyzővel oszsza meg: miként gyanítaná, hogy mások nem így
számolnak, s könnyebb szin-aranyat találni e föld aknáiban, mint
azon vegyületlen érzeményt, melyet ő keblében hordoz. Nem voltak-
e nálam is akadályok? így gondolkozott tovább, nem intének-e
szüleim, hogy inkább Macskaházyhoz menjek, ki biztos kenyeret
adhat; nem neheztelt-e apám? s mégis, nem vagyok-e Tengelyiné
mindamellett? s mit én gyenge asszony tettem, azt Ákos nem tenné,
mikor példánkon láthatja, hogy csak szerelem az, mi e földön
boldoggá tesz? És Erzsébet visszagondolván elmult életére, szemei
könyekbe lábadtak, midőn annyi boldogságra emlékezett, de eszébe
jutottak mult napjainak szenvedései is, annyi nélkülözés, annyi
nyomor, mely között életének legszebb napjai folytak, annyi komor
aggodalom, melyet Jónása arczairól szerelmének egész kincsével
nem üzhetett el, a mindennapi gondok, melyek egykor még anyai
gyönyöreit is elkeseríték. Oh nem, szólt szemeit törülve magában, e
bajokat Vilmának ismerni nem szabad, én boldog voltam így is, ő
gyengébb s nem viselhetné el; én tudom, mi keserves, ha naponként
boldogságunknak egy részét mindennapi kenyerünkért adjuk. Vilma
boldogabb lesz. Ákos gazdag, s Vándory, ki őt nevelte, ki őt mint
tulajdon gyermekét szereti, hányszor mondta, hogy érte jót áll. S a
boldog anya már ott a kastélyban látta leányát, a selyembutoros
nappalit, képzelé magának benn a pamlagon ülve szép Vilmáját,
vele járt a kert magas fái alatt, vele ment a majorba s keble
dagadozott örömében, míg a konyha pattogó tüze mellett mindazon
boldogságon végig futott képzetében, mely kedves leányára várt.
S Vilma benn ült szobájában, szemeit körüljártatva a virágokon,
melyekkel szerény lakását kedvese jöttére fölékesíté; előtte fölnyitva
a könyv, melyet egykor tőle kapott, s melynek lapjain más
gondolatok- s érzelmeket olvasott, mint mikről az író szólt; kis
zongoráján kitárva Ákos legkedvesebb énekei, lelkében mindazon
boldogság, melylyel a szerelmes tizenhét éves hölgy tiszta lelkét
eltöltheti. Ábrándozott ő is, de a nagy kastélynak, Ákos neve s
vagyonának nem volt részök ábrándaiban. Lelkét véghetlen
boldogság előérzete tölté el, melyet leírni, melyet részletekre osztani
nem lehet; s ha volt keserűség, mely néha e boldog érzelmeken
átvonult, épen Ákos fényes helyzete, mely anyjának szívét
gyorsabban dobogtatá, okozá e keserüséget. Oh, bár szegény
volna, nem birva senkit, kihez támaszkodhatnék, nem számolhatva
más örömökre, mint melyek Vilmája keblén várnak reá, nem
élvezhetve, nem reménylhetve semmit e világon, mint azon
szerelmet, melynek birtokában szíve minden egyébről
megfeledkezik. Mi boldog volna e leány, ha érte dolgozva,
kedvesének minden örömét homloka izzadtságában kereshetné! de
nem boldog-e ő így is? Azon gyönyör után, melyet a gondolatnál
érezünk, hogy kedvesünk mindenét nekünk köszönheti, van-e
nagyobb, mint az, hogy mi köszönhetjük neki minden örömünket. Ha
a magában legközönyösebb tárgy kedvesünk szerelmére int, ha, mit
magunk körül látunk, mindennapi életünk szükségeinek kielégítése
épen úgy, mint mondhatlan boldogságunk, attól jön, kitől azt pirulás
nélkül elfogadhatjuk, mert a köszönet kimeríthetetlen kincsét hordjuk
keblünkben s érezzük, hogy kinek mindent áldozánk, annak adósai
nem lehetünk, van-e nagyobb boldogság a világon, mint ez? S Vilma
ott ült nyitott könyve előtt s perczek s órák múltak a nélkül, hogy a
boldog ábrándozó észrevenné haladásukat.
Nem úgy Erzsébet, ki lényegesebb foglalatosságai között az
időről meg nem feledkezhetett. A pulyka barnulni, a torta
keményedni kezdett, s a jámbor asszony, midőn szobájába ment,
fejét csóválva látá, hogy az óra nyolczhoz közeledik. Midőn végre ez
óra is elmult s ő még sem jött, midőn kinézve konyhaajtaján a köd s
sötétség közt még a szomszéd ház fala is alig volt látható, lelkét
szörnyű aggodalom tölté el.
Bement Vilmához, kit azalatt anyja kérdései az órára figyelmessé
tettek s azzal könnyíte lelkén, hogy leányát vigasztalni kezdé. – Ákos
bizonyosan itt lesz nem sokára – így szólt – s az egyetlen baj csak,
hogy az egész vacsora elromlik. Ne félj semmit leányom – folytatá a
lehetőségig víg hangon – az idő ugyan szörnyü ködös, a szomszéd
ház falát sem látni, de Ákos azért biztosabban megy, mint mások
nappal. Még farkasok sincsenek a nádasban, csupa tréfa ily
legénynek sötét éjjel lovagolni. – És a jó asszony nevetett Ákos
szeszélyén, s hosszú elmaradásán rendkívül vígnak mutatkozott.
De e szavaknak nem az vala hatásuk, mire czéloztak. Vilma, kit
eddig életében szerencsétlenség nem ért s ki magát ez órában oly
véghetlenül boldognak érzé, eddig nem is gondolt arra, hogy e
szerencsét valami megzavarhatná, de mihelyt anyja a szavainál
eszébe jutott, hogy valamely, Ákoson történt szerencsétlenség a
lehetőségek közé tartozik, előbbi nyugalma helyett mondhatlan
aggodalmak tölték szivét. – Istenem, ha baja történt – szólt fölugorva
székéről – annak én vagyok oka.
Erzsébet, ki leánya halvány arczán észrevevé a hatást, melyet
szavai tettek, eleget vigasztalá őt. – A zsiványok Ákosra nem
haragszanak, lovai biztosak, ő ismeri az utakat, s valóságos
nevetség gondolni, hogy valami árokba esett, vagy épen a sz.-
vilmosi lápok közé juthatott. – Szóval, nem történhetik lovas
emberen ködös októberi éjszakán szerencsétlenség, melynek e
jámbor asszony szive szorultságában teljes lehetlenségét be nem
bizonyította volna; de mind ennek Vilmára nem volt hatása.
 Szerencséje s egyszersmind átka ifjú napjainknak, hogy a
lehetséges és valószinű közt nem ismerünk különbséget. A
boldogság, melyet csak képzetünk teremtett, szivünknek élvezetet
nyújt, minőt később való szerencsétől is hasztalan várunk; de midőn
valamely bajnak lehetőségéről meggyőződünk, valóságán sem
kétkedünk többé, s álmodott bajaink közt ismét véghetlenül
szerencsétleneknek is érezzük magunkat. Így vala ez Vilmánál.
Felnyitva tábláit kinézett ablakán, s midőn a ködöt látá, mely
fürteit egy pillanatban megnedvesíté s neki a világos szobából
kinézve még sötétebbnek látszott, szive borzadott a gondolatnál,
hogy Ákos ily időben künn a nagy síkon tévelyeg. Kiment az udvarra,
s a véghetetlen csend, melyet csak a kutyák távol ugatása szakíta
félbe, rémüléssel tölté keblét, s anyjának vígaszai, ki neki százszor
mondá, hogy az éj annak, kinek szeme világossághoz nem szokott,
nem is sötét, s hogy majdnem lehetetlen útját eltéveszteni, csak még
inkább nevelé nyugtalanságát.
Fél óra mulhatott, midőn egyszerre távol lókopogás hallatszott.
Vilma dobogó szívvel figyelt e hangokra. A nesz elhallgatott, a lovas,
úgy látszott, bizonyos távolságban megállt, s a perczek órák
valának, mik alatt Erzsébet s leánya a lépteket számolák, melyekkel
valaki ugyanazon oldalról, hol a kopogás elhangzott, a ház felé
közelgett. Képzelhetjük a kellemetlen meglepetést, melylyel a
várakozók a deli Ákos helyett egyszerre Liptáknét láták a konyhába
lépni, ki kurta bundájával vállán egyenesen a konyha tüzéhez sietett,
s midőn jó estét kívánt, vén tagjait melegíteni kezdé.
– Csak kend az, Liptákné? – szólt, köszöntését viszonozva
Erzsébet, míg Vilma, alig nyomhatva el könnyeit, felsóhajtott: Oh
anyám, ő nem jön, bizonyosan baj érte.
– Talán nem indulhatott el jókor – szólt Erzsébet vigasztalólag –
és azután látva a ködöt, inkább holnapra hagyta.
– Holnapra hagyta – szólt mosolyogva Liptákné, ki a jegyző
házánál azon bensőségben élt, mely hajdanunk patriarchalis
viszonyaira emlékeztetve, faluhelyen felsőbbek és alsóbbak között
még itt-ott még fenmaradt, s ki azért Ákosnak jöttét oly jól tudta, mint
bárki más. – Ne beszéljen a teins asszony ilyeket. Ha a köd helyett
csupa ménkő hullna az égről, hát azt hiszi, hogy Ákos úrfi nem
jönne? Van-e derekabb legény a vármegyében, nem mondom az
urak között, mert hisz az nem nagy dolog, de köztünk szegények
között is, úgy megtermett, mintha soha gatyánál egyéb nem lett
volna rajta és merész, mint akármelyik szegénylegény; s az ne jőne,
mert elsötétedett? Ej lelkem kisasszony, a kinek ilyen szeretője van,
mint magácska, bizony neki megy az a halálnak is.
– Ne szóljon kend ily bolondokat – szólt Erzsébet, alig rejthetve
örömét, melylyel Ákos dicséretét hallá, – Vilmám nem szeretője
senkinek, tudja-e?
– Jól van jól – szólt Liptákné, fejét hajtogatva – tudjuk, de mi
szegény emberek csak szeretőnek szoktuk nevezni. Isten maga
mondta: szeressétek egymást és sz – – de mit is akartam mondani,
akár szeretője, akár mátkája, a kire Vilma kisasszony vár, az eljön,
ha az egyiptomi setétség terülne is el a világon.
– Magam is azt hiszem, hogy eljő – mondá Vilma remegve, –
Ákos oly bátor, ő nem ismer veszélyeket, de épen ez aggaszt, az éj
oly sötét, s ha baja történt volna –
– Az éj setét – szólt komolyan, de oly hangon, melynél bizodalom
tölté el a hallgatót, Liptákné – de az Isten szeme nem őrködik-e a
sötétségek felett? s kinek akarata nélkül egy veréb nem esik a
tetőről s egy hajszál nem hull le fejünkről, megőrzi a jókat utaikon.
Ne féljen édes kisasszony, tevé hozzá enyelgőbb hangon, Ákos
úrfinak nem lesz baja, megfázott tán egy kissé, de ha szép
koromszemébe néz, úgy megmelegszik, mint ez a parázs a
tűzhelyen. Szép dolog lenne, ha oly legény, mint ő, Porvárról idáig
nem tudna lovagolni sötétben. Már ha valami finnyás gavallér volna,
az más, de Ákos, Ákos legény, eszem a lelkét! Ő az én tejemen
nevelkedett fel, ő nem olyan, mint a többiek.
– Ej, Liptákné, bárcsak itt volna – szólt Vilma az öreghez, míg
anyja a szobába ment, – nem mondhatom, mint félek.
 – Magam is szeretném – válaszolt suttogva amaz – ha a teins
asszony egyszer bemenne a konyhából. Tudok mást is, ki épen most
jött még távolabb útról, s ki szinte nem jöhet be a házba, mielőtt az
úrfi eljött.
– Az Istenért – szólt Vilma halkan – Viola itt van?
A feleletet léptek szakíták félbe s egy percz mulva Ákos álla a
tűzhelynél.
Nem fogom én azt, mit Vilma e pillanatban érzett, leirni, ily
boldogság leirására emberi nyelvünk nem bir szavakkal, de ki őt e
pillanatban látná, a véghetetlen örömet, mely nyájas arczán
egyszerre felragyog, a remegést, melylyel kezét nyújtja, a ki hallaná
a hangot, melylyel Ákos nevét mondja ki, s midőn vele a szobába
siet, anyját híjja: az, az öreg Liptáknéval, ki kis bundájával szemeit
törülve a szép párnak utána néz, elmondhatná: – Ej be boldog az az
Ákos!
Ákos vén dajkája, ki szép növendékének ez izben még azt is
megbocsátá, hogy neki köszönteni elfelejtett, s ki az ifjút, kit emlőin
hordott, ez elmulasztás után is a világ legtökéletesebb emberének
tartotta, fejére húzva nagykendőjét, összefogá bundáját s kiment. –
Most Violát hivom, – mormogá magában – ezek is szeretik egymást.
Ejnye – szólt, midőn fejét csóválván tovább ment – bizony vén
szemem könyekbe lábadt, mikor azt a két gyereket láttam; ki tehet
róla, hogy ilyenkor mindig Jancsim jut eszembe. Hogy’ szerettem,
mily boldogok voltunk s most künn fekszik szegény,
Francziaországban a mint mondják. Az irásban áll: mit Isten
összeadott, ember ne válaszsza el; azért a teins vármegye mégis
katonának állította.
E gondolatokból Liptáknét neve ébreszté föl, melyet, midőn
házához közelgett, valaki halkan kimondott.
– Ki van itt? – szólt az öreg asszony megállva.
– Én, én – suttogott a másik, kezét vállára téve – nem ismer
kend?
 – Te vagy Peti – mondá Liptákné bámulva, – Porváron
gondoltalak; honnan jösz?
– Az Istenért, ne szóljon kend ily fenszóval. Itt van ő?
– Viola?
– Hát ki más?
Liptákné, mióta hallá, hogy Violát tulajdon emberei között is
kémek környezik, vigyázó volt s hallgatott.
– Ellenem csak nem gyanakszik – szólt a czigány türelmetlenül –
tegnap reggeltől futok körül, szólnom kell véle még ma. Nem birnak
lábaim, de ha kend nem tudja, hol van, tüstént tovább futok.
– S oly fontos dolgod van Violával?
– Szükségkép beszélnem kell vele.
– Hát jer velem – suttogott Liptákné, ki a czigány nyugtalanságát
látva, előbbi gyanuját már is megbánta, – az ember csak vigyázóbbá
válik, mai időben annyi gazember van köztünk szegény emberek
között is. – S ezzel a kis házhoz érve egymásután bementek a
kerítés ajtaján, Peti szokása ellen botra támaszkodva, fáradtan, mint
őt talán senki Tiszaréten nem látta még.
A jegyző házában azalatt boldog pillanatok folytak. A szerelem,
úgy mondják, megrontja étvágyunkat, de négy órai lovaglás, főkép
Ákos korában, sokat helyrehoz, s Erzsébet asszonyomnak is minden
oka vala megelégedni vendégével. Ákos átfázva, most a jól fütött
szobában Erzsébet párolgó tálai előtt az otthonosság minden
örömeit élvezé; s ha Vilma piruló arczára nézett, ki vele szemközt
ült, s anyját kinálásában segíté, vagy egyes kérdéseket intézett
hozzá, inkább hogy a felelőnek szavát, mint feleletét hallja,
mondhatlan boldognak érzé magát.
– Ugyan még egy kis darabot e tortából – szólt Erzsébet, midőn
Ákos minden jó akarata mellett enni megszünt, – persze nem oly jól
készült, mint melyhez a teins úr szokott, de csak mint szegény
házunktól kitelik. Talán kissé elbarnult, a teins úr annyi ideig nem jött,
de puha, ugyan méltóztassék.
Ákos, ki e pillanatban mindent megragadott volna, mi őt a tortától
megmentheté, czimzése ellen emelt panaszt. – Hát idegen vagyok,
hogy tekintetes úrnak neveznek? nincs szebb, nyájasabb szó,
melyet számomra találhatnak?
Erzsébet megzavarodott, de a tekintetben, melylyel Ákosra
nézett, annyi szeretet, oly kimondhatatlan boldogság vala kifejezve,
hogy Ákos megragadva kezét azt ajkaihoz szorítá. – Nevezzen
Ákosnak, nevezzen fiának, e világon nincs czim, mely után inkább
vágyódnám.
– Kedves Ákosom, fiam, ha úgy akarja – szólt Erzsébet s
szemében könyek ragyogtak, – boldogítsa e leányt s Isten megáldja
érte. Oh, Ákos, ön jó, nemes teremtés, nincs e világon senki, ki
Vilma szerelmét jobban megérdemelné, de még sem gyanítja, mily
kincset bir e leányban.
Felkeltek, Vilma anyjának keblére borult. Ákos szenvedélylyel
csókolá kezeit s lelke előtt saját anyjának emléke emelkedett.
– Nem vagyok-e én valóságos gyermek – szólt végre Erzsébet
szemeit törülve, – sirok örömömben, midőn így egymás mellett
látlak, azon boldogságra gondolok, melyet szerelmetekben
találhatnátok, s elfelejtem, mennyi akadály, mennyi talán
legyőzhetetlen gát fekszik még köztünk s e boldogság között. Menj
kedvesem – szólt Vilmához fordulva – vitesd ki az abroszt s
edényeket, s nézd meg kissé testvéredet, alszik-e már. – S midőn a
lány, összetakarítva, a szobából kiment, az anya egy tekintetet vetve
utána, melyben egész szerelme összpontosult, megszorítá Ákos
kezét s remegő hangon mondá: – Ákos, boldogítsa őt.
Ákos felelet helyett visszadá a meleg szorítást.
– Oh, mert ön nem tudja, ön nem sejdítheti a szerelmet, melyet e
leánytól bir; férfinak, a legjobb, a legérzékenyebbnek sincs fogalma
erről. Ha valaha csalatva érzené magát, ha valaha –
 – S oly alávalónak gondol-e – szakítá félbe Ákos szenvedélylyel,
– oly gyalázatosnak, hogy Vilmám szeretetére érdemtelenné
válhatnám?
– Nem, Ákosom, nem – szóla Erzsébet nyugodtan, – én önt
becsülöm, nem szólnánk egymással ilyekről, nem szegtem volna
meg férjem parancsolatát, mit eddig soha nem tettem, nem
fogadtam volna el önt így házamban, ha nem volnék meggyőződve
nemes szándékairól. Oh, de ön gazdag, önnek a világon nagy
jövendője van, ez az, mi szivemet aggodalommal tölti. Nézzen csak
végig az úri lakásokon, melyeket ismer, s vajon hány van, hol való
szerelmet, hol boldogságot talál? Kinek az élet száz örömmel, száz
élvezettel kinálkozik, ki a merre néz, valamit talál, miben
reménylenie, valamit, mi után vágyódnia lehet, kit nagyravágyása
sok lehető czélok kivivására int, kit dicséret, fény, népszerűség
környékez, bir-e az elég erővel, hogy szivét el ne oszsza ennyi tárgy
között? S Vilmának egész szív kell, hogy magát boldognak
érezhesse, férje szeretetének töredékei őt ki nem fogják elégíteni.
Erzsébet örült Ákos vagyonának, boldognak érzé magát a
gondolatnál, hogy leányát fényes helyzetben láthatja; ő maga
pártolta, ártatlan beszélgetései által talán nevelte Vilma szerelmét s
mégis e pillanatban, leányára nézve, aggodalommal telt lelke. Ez
természete szivünknek, nem teljesülhet egy kívánatunk is a nélkül,
hogy épen a teljesülés pillanatában a gondolat nem támadna
szivünkben: nem lett-e volna jobb más czél felé irányozni
kívánatainkat? De e gondolat, mely Erzsébet fején átvonult, nem
állhata ellent Ákos meleg szavainak, ki szerelmének
változhatlanságáról sokkal inkább meg vala győződve, mint hogy
azt, ki maga sem kívánt egyebet, arról meg nem győzhetné.
– Hiszem, jó Ákosom – szólt ő, – én nem kételkedem, nem
kételkedtem soha szerelmén, bocsássa meg, ha az anya néha
igazságtalan aggodalomra fakad, főkép ily helyzetben, mint a miénk;
meggondolta-e az akadályokat?
– Maholnap huszonnégy esztendős vagyok, s akkor ki parancsol
velem? A vagyon, mely anyámról reám maradt s melynek már
birtokába léptem, elég magam s nőm kitartására, s ha atyám, mit
nem hiszek, egy ideig neheztelne is reám, nincs szeretet a világon,
melyet én Vilmám szerelmeért becserélnék.
– Igen, kedves Ákosom, elhiszem – szólt Erzsébet, – de
Jónásom! Nem ismeri őt senki úgy, mint én. Érzékeny áldott
teremtés, élő angyal; de ha valamiről azt hiszi, hogy elveivel
ellentétben áll, nincs erő, mely őt reá birhatná.
– Kivévén szerelem – szólt közbe Ákos.
– Az sem, higye el, barátom, az sem – viszonzá Erzsébet, –
Jónás nem szeretett e világon senkit úgy, mint engem, Isten áldja
meg érte, de a mi meggyőződésével össze nem fér, azt soha sem
érném el tőle.
– Meghiszem. De lehet-e meggyőződése ellen, hogy leányát
boldogítsa? s nem reménylhetjük-e, hogy bármi méltán érezze
büszkeségét szüleim ellenzése által sértve, ha állandóságunkat látja,
kéréseinknek engedni fog? S miért essünk kétségbe még apám
helybenhagyásán is? Vándorynál jobban őt ki sem ismeri, s ez nem
mondá-e százszor, hogy megegyezéseért jótáll?
Erzsébet végre megnyugodott. Ákos elmondá neki, hogy Vilmát a
szomszéd megyébe anyai birtokába vezetendi, hol mostohájával
érintkezésbe jőni nem fog, s Erzsébet, ki magának az egész ház
belrendezését elmondatá, örömragyogó arczczal szorítá leányát
kebléhez, ki ép akkor a szobába jött.
– Így gyermekeim – mondá, kezöknél fogva Ákost s Vilmát –
szeressétek egymást hiven s igazán, s a jó Isten nem fogja engedni,
hogy valaki szétszakítsa sziveiteket. Lám én s Jónásom mennyi
akadály- s nehézséggel küzdöttünk, s végre mégis összekerültünk.
Ki e világon való szeretetet talál, szerencse fia és a sors
kedvezésére számolhat. Így kedvesim – folytatá, Vilmát, ki kebléhez
simult, homlokán csókolva – most szóljatok egymással,
beszélgessétek ki magatokat jól, ki tudja, mikor lehettek ismét
együtt.
 S a jó asszony nagy székére ereszkedett s a kályha mellett
boldog ábrándokba merülve nézé a szép párt, mely az asztalok
egyikénél suttogva egymás mellett ült.
– Vilma – szólt Ákos halkabban, megfogva a piruló lány kezét –
mikor jöttem, szemeiben könyek ragyogtak, miért sirt?
– Nevessen ki, én gyáva leány vagyok, de mindnyájan
aggódtunk, anyám is, s lássa, mikor önt legnagyobb félelmem között
úgy egyszerre magam előtt láttam –
– Angyal, beh boldoggá tesz szerelme által, ha szemeibe nézek s
látom meleg tekintetét, mely rajtam nyugszik, ha szavát hallom,
melyben annyi érzemény hangzik, ha kezét ajkaimhoz szoríthatom s
eszembe jut, hogy e kéz az enyém leend, hogy egykor, talán rövid
idő mulva, mindazon boldogságot, melyet szerelme adhat,
magaménak nevezhetem, úgy tetszik álmodom és szinte félek, hogy
valami bajnak kell történnie, mert nem lehet, hogy ember ily
szerencsés legyen a világon.
 Vilma, – szólt Ákos halkabban, megfogva a piruló lány
kezét.

– Oh, az Istenért, vigyázzon magára – szólt Vilma megijedve –

ön megvet minden veszélyt szembe száll mindennel, de gondoljon
reánk, anyám ma is annyi aggodalmakon ment át.
– Mert oly sokáig nem jöttem?
– Igen és a köd, mondják, hogy a sz.-vilmosi lápokban már több
ember veszté életét.
– Ha soha nagyobb veszély nem fenyeget, mint a porvári úton,
kedves Vilmám nyugodt lehet – szólt Ákos mosolyogva; – a sz.-
vilmosi láp, ha csakugyan oda jutnék, most nem elég mély, hogy
gyermek fulhatna belé; s az egyedüli veszély, melyen ma,
szégyenemre, keresztülmentem, az volt, hogy nem találtam
egyenesen ide. A köd oly sötét volt, hogy ámbár százszor
lovagoltam Porvárról Tiszarétre, utamat vesztém, s talán még most
is a síkon tévelyegnék, ha midőn épen az irányról, melyet vennem
kell, tanakodva megálltam, egyszerre lódobogást nem hallok. Arra
vevém utamat, de alig közelgék a lovashoz, ez vágtatni, később
száguldani kezdett. Én utána, mennyire lovam birja, ez előttem
mindig gyorsabban, míg a köd között világot látok, arra veszem
utamat, s csárdánknál lelem magamat. A lovas alkalmasint a faluból
való és zsiványnak tartott, de bárki legyen, Isten áldja meg, hogy ép
akkor jött utamba s ide vezetett; ha ő nincs, ma nem láttuk volna
egymást.
– És visszamenet? – szólt Vilma, aggodalomteli tekintetet vetve
kedvesére – anyám mondá, hogy még éjjel vissza fog lovagolni.
– Mit tegyek, ha azt akarom, hogy látogatásom titokban
maradjon, jókor reggel Porváron kell lennem. Lovamat a kert
kerítéséhez kötém, virradatkor ismét a megyeháznál vagyok. Egy
napon kétszer, jót állok érte, nem fogok eltévedni. De – tevé Ákos
hozzá halkabban, midőn észrevevé, hogy Erzsébet azalatt boldog
gondolatai közt elszunnyadott – Vilmám, ez nem maradhat tovább
így, e bizonytalanság, melyben élünk, tűrhetetlen. Beszélni fogok
atyjával.
– Ne tegye azt – szólt Vilma kérő hangon, – míg ön atyja helyben
nem hagyja választását, apám megegyezésére nem számolhatunk.
– De apám helyben fogja hagyni választásomat. Ha kitárom
előtte egész szivemet; ha elmondom, miként szeretlek, s hogy
szerelmeden kívül e világon nincs semmi más, mi által magamat
boldognak érezhetném; ha elmondom, hogy az élet mennyország,
ha veled oszthatom, átok, ha azt magánosan kellene elviselnem, s
akkor áldását kérem, semmit, mint áldását: ő, hidd el, nem fogja
megtagadni. Hisz atyám ő, s hányszor mondá, hogy senkit e világon
inkább nem szeret. Oh, Vilmám, mi boldogok leszünk.
 Vilma nem vonta vissza kezét, melyet Ákos szenvedélylyel
megragadott, nem szólt egy szót, melylyel reményeit
helybenhagyná, de szemei leirhatatlan boldogsággal függtek az
ifjún.
– Igen Vilmám! mi boldogok leszünk. Szóltam anyáddal s
elmondám egész helyzetemet. A harmadik faluban egy házam van,
mely anyámtól maradt reám. Kicsiny s szerény külsejü. Atyám
nekem adta át, hogy gazdálkodjam. A rég elhagyott kertet ismét
rendbe hoztam, a kis szobák kényelmesek. Ott fogunk élni. Hol te
vagy, ott paradicsom a világ. Magunkkal viszszük szüleidet.
– Oh, be szép volna ez! – sóhajtott Vilma.
– Igen, kedvesem, s kis testvéredet nemde? és –
– Az öreg Liptáknét talán – szólt a hölgy mosolyogva örömében –
oh, az úgy szeret!
– Az öreg Liptáknét persze, majd Vándory is meglátogat néha.
– Igen, ő eljő bizonyosan. Jó nagy széket készíttetünk neki,
olyant, mint az ott a kályha mellett, mindig azon ül, ha hozzánk jő és
mihelyt a házba lép, egy pohár friss vizet hozatunk a kútról. Oh
Istenem, beh szép lesz az! Kert is van, nemde?
– Szép nagy kert, – szólt Ákos, ki látva az örömet, mely Vilma
arczán tükröződött, alig tarthatá vissza magát, hogy őt kebléhez ne
szorítsa, – teli rózsákkal.
– Rózsákkal? – vága közbe Vilma, kezeit összecsapva örömében
– ha majd a vadászatról visszajösz, vagy Porvárról, vagy innen, s
távolról lovad kopogását hallom, csupa rózsákkal jövök elédbe
fejemen, kezemben; egész szobám teli lesz virágokkal. Oh, mi ott
boldogok leszünk!
– Vilma – szólt Ákos remegő hangon, kezét szenvedélylyel
szorítva ajkaihoz – gyaníthatod, sejdítheted-e csak távolról is, mi
boldoggá teszesz?
 – Ki tudja! – szólt Vilma sóhajtva, s kezét szemérmesen
visszavonva – lesz-e ez valaha?
– Lesz-e ez valaha? – szólt ismét ajkaihoz szorítva kezét emez. –
Ha Isten két lénynek megmutatja a szerencsét, megfoszthatja-e
attól?
Ákos kezei remegtek, halvány arczán s lángoló tekintetében
szenvedély vala kimondva, melyet Vilma még nem látott, s melyen
szinte elrémült.
– Ákos – szólt szelid hangon – ön beteg, nyugtassa meg magát.
– Oh Vilma! ne vond vissza kezedet, ne szólj velem oly idegenen,
nevezz kedvesednek, szólíts tegezve kérlek –
Vilma hallgatott, kezei remegtek.
– Nem vagy-e jegyesem? Nem vagy-e enyém Isten s szived
előtt, miért e hideg válaszfal köztünk?
– Ákosom!
– Oh kérlek, tegezz, én nem tudok veled máskép szólni, a sziv
nem ismer más czimet. Lám első legnagyobb kérésem, ez az első,
melyet tevék.
Vilma elpirult.
– Oh mondd, hogy szeretsz, mondd: hogy bármi történjék, tőlem
elválni nem fogsz, hogy enyim vagy.
– Tied – szólt halk, alig érthető hangon Vilma. S Ákos kebléhez
szorítá a remegő leányt, s az ifjú szenvedélyes csókja először ége
szűz ajkain.
E pillanatban a mellékszobából, mintha valamely nehéz test
esnék földre, erős zörrenés hallatszott, reá elfojtott följajdulás, férfi
léptek s ismét csönd. Vilma, kiragadva magát Ákos karjai közül,
fölsikoltott, Erzsébet fölugrott székéről, Ákos gyertyával sietett az
ajtóhoz, melyet kinyitván, hallá, hogy a másik szobából valaki
csuszkálva távozik.
Olvasóim emlékeznek a zsidó s Czifra összebeszélésére,
melynek Peti véletlenül tanuja volt. Ákos jelenlétét nem tudva a
czimborák, a ködös éjt feltételökre kedvezőnek hivék, s mihelyt a
kovács tüze eloltatott s az egész faluban csend leve, a kertek mögül,
hol tartózkodtak, a jegyző házához lopództak. Csend vala itt is. A
konyha ajtaja rég bezárva, az ablakok – az egy szoba, hol világ vala,
fatáblákkal levén zárva – sötétek; s a zsidó, Czifrát, ki
fölfegyverkezve követé társát, a kapu mellé őrül állítva, nyugodtan
hozzáfogott munkájához.
Halkan felnyitá Tengelyi szobája külső ajtaját, s kis lámpáját
bundája alól kivevé s a vasláda nyitásához kezdett. Észrevevé
ugyan a beszélgetést, mely a mellékszoba ajtaján áthallatszott, de
midőn minden neszt a lehetőségig került, annál nyugodtabban
folytatá munkáját, minél inkább meg vala győződve, hogy a
benszólók Erzsébet s Vándory, s minél inkább el volt határozva ez
utósótól, ha általa tetten kapatnék, késével szabadulni. A láda
fölnyitva, az irományok s egy zacskó ezüst pénz kezében, s a zsidó
halkan, mint jött, ismét az ajtó felé vonult, midőn küszöbén, erős
kezektől torkon ragadva, útjában megállíttatott.
– Ide az irományokkal tolvaj! – szólt suttogva megtámadója, s a
zsidó Czifrára gyanakodott, midőn a küzdés között elalvó
lámpájának végső világánál Violát megismeré.
Mihelyt az utóbbi a szándéklott rablásról a czigány által hirt vett,
vele együtt lesbe állt. A lopást, mielőtt az történnék, megakadályozni
nem állt hatalmában. Maga is a törvény üldözése alatt állva, ha a
zsidót, mielőtt gonosztettét elköveti, megtámadja, ez lármát üt s ő a
legnagyobb veszélynek teszi ki magát, s ennek hatalmában állt
volna merényét később elkövetni. Bevárá tehát, míg a zsidó a
szobában volt, akkor Petit a kapu felé küldve, hogy Czifrára
vigyázzon, maga halkan a szoba ajtajáig lopódzott, hol most közte s
a tolvaj közt iszonyú küzdés támadt.