EMIL VACHEK

GYILKOS ÁRNYAK
BŰNÜGYI REGÉNY

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1970
 FORDÍTOTTA: KÖVESDI JÁNOS
Emil Vachek: Muž a stín Mladá fronta, Praha, 1963
© Emil Vachek, 1970
© Európa, Budapest, 1970
 ELSŐ FEJEZET
amelyben megtalálhatók az első hírek a Jeruzsálemi utcában
történt gyilkosságról

1
Május huszonharmadikáról huszonnegyedikére virradó
éjszaka a Jeruzsálemi utca egyik bérházának házmesternéje,
Barbora Volf, erős fájdalmai miatt, amelyeket idült csúza
okozott, nem tudott elaludni. Így jól hallotta, hogy mikor ment
haza Zachar úr.
Az önzőkre jellemző otromba járásáról, vastag cipőtalpának
kopogásáról és cipője nyikorgásáról oly tévedhetetlenül s oly
nyilvánvalóan felismerte, hogy tökéletesen maga elé tudta
képzelni magas, kövér termetét, átható izzadság-szagát, a
körülötte lebegő cigarettafüstöt, az orrából kikandikáló
szőrszálakat és nyers borostyánszínű, zavaros szemét. S abban
a pillanatban megszólalt a Szent Henrik-templom toronyórája.
Pontosan éjfél után egy óra volt.
Volfné álmatlan éjszakája tovább nyúlott, csaknem
reménytelenül, mert ez az ember túlságosan eleven téma volt
olyasvalaki képzelőereje számára, aki szeretne elaludni. Zachar
urat utálta. Ha bármikor meglátta, valahol a bensője mélyén,
ott, ahol az emberben a titkos élettanácsosok rejtőznek,
mélységes, óvó undor fogta el. Ez nem csupán abból
származott, hogy Zachar úr, elnézésüket kérem, malac volt, s
megtámadta, valahányszor alkalma nyílott rá. Újra és újra,
annak ellenére, hogy ő minden alkalommal ugyancsak
megleckéztette, hol a nedves törlőronggyal, hol a seprűvel, de
az is megtörtént, hogy a tenyerével. Önmagában az sem volt
fontos, hogy mindig felülről beszélt vele, mintha ő más,
rosszabb fajtából való lett volna, így adva értésére, hogy nem
veszi őt emberszámba. Az undor, amit vele szemben érzett,
ilyen indokok keverékéből keletkezett, de puszta érzelmekből
is, amelyek furcsamód akkor támadtak benne, amikor Zachar
urat először meglátta. Gyanús, rossz, hitvány ember. De
mindennek ellenére sajnálta.
Legalábbis az utóbbi időben, amióta ott fönt végképp rosszra
fordultak a dolgok. A háziak közötti családi háborúság olyan
méreteket öltött, hogy Zachar úr, elvágva mindennemű
forrástól, moratóriumot jelentett. Olykor-olykor megállította
Volfot, az ő, a házmesterné férjét, és potom összegeket kért tőle
cigarettára.
Nemrégen volt egy csúnya esete. Valahol hozzájutott egy cég
reklámbankjegyéhez, mely hasonlított a koronára. Elsütötte a
trafikban, a trafikos persze mindjárt futott hozzájuk, Zacharné
asszony kijelentette, hogy a dolog nem őrá tartozik, és Zachar
úr kénytelen volt odaadni ingelőjéről a gombot, amelynek
arany vagy aranyozott feje volt.
Zachar úr nyomora közmondásossá vált az egész környéken.
De ha látták volna a fehérneműjét, mint ahogyan látta ő, aki
mosott rá!
Gyakran, amikor a háziaknál takarított, és hallotta az úr
tehetetlen ordítását, s később megpillantotta Kateřina asszony
nyugodt, elégedett arcát, iszonyodva gondolta: Miért nem
menekül el tőle az a szerencsétlen ember? Vajon mi köti hozzá?
Valamikor kettő és három között Volfné mégis csak elaludt.
De csak rövid időre. Arra ébredt, hogy valaki kopogtat lakásuk
üvegajtaján. Magára borította a pongyoláját, lámpát gyújtott, és
önkéntelenül az órára pillantott. Hajnali három óra volt.
Az ajtóban a ház úrnőjének férje állt – s nem véletlen, hogy
így mondjuk, mert egy háziúr és Zachar úr között körülbelül
olyan különbség volt, mint egy igazi király és a között a herceg
között, aki az uralkodó királynőt vette feleségül. Amikor Volfné
kinyitotta az ajtót, Zachar úr mutatóujját vastag, érzéki ajkához
emelte. De azután mégis hangosan szólalt meg, mert a halk
beszéd képessége nem adatott meg neki:
– Micsoda meglepetés, Volfné! Velem kell jönnie, valami
történt.
De ne lármázzon, fel ne keltse az egész házat.
A ház úrnőjének férje még fehérebb és sápadtabb volt, mint
máskor, és szeme, bár vadul szikrázott a csíptető vastag
lencséje mögött, valamiféle elcsigázottságot mutatott. Fekete
ruhát viselt, mintha egy ünnepi estélyről érkezett volna haza,
gomblyukában valamilyen rend szalagja simult, és szőrös
kezefejét hatalmas kézelő takarta. Ahogyan leeresztette
ajkához emelt ujját, kézelője kissé kicsúszott a kabátból, és
ekkor Volfné megrémülve és elszörnyedve látta, hogy a jobb
kézelőn néhány száraz vérfolt feketéllik.
Figyelmeztetni akarta rá, de Zachar úr azonnal megfordult, és
fölfelé indult a lépcsőn. Volfné a hidegleléstől és balsejtelmektől
reszketve iramodott utána. Zachar úr úgy fújtatott, mint egy
fóka, cipője talpa nyikorgott és csikorgott, s minden fordulónál
hátranézett, hogy ellenőrizze az asszony jelenlétét, mintha nem
ember lépkedett volna utána, hanem egy megbízhatatlan
óriáskutya.
A háziak második emeleti lakásának sarkig tárva volt az
ajtaja.
Zachar úr megvárta, míg Volfné bemegy, azután becsukta
utána az ajtót.
Borostyánszínű szemét, melyet zavarossá tett a felindultság
és ötvenöt éve, előreszegezte. A házmesternét az előszobában
hagyta, maga pedig belépett a szobába, mintha teljesen
megfeledkezett volna az asszonyról. Volfné gépiesen
utánament.
A szobában, ahol Zacharné asszony az ügyfeleit fogadta,
semmi feltűnő nem volt, csak valami olyan érzés fogta el az
embert, hogy egy tengeralattjáró gépházába került. Ezt az
érzést a mintegy harminc egymással feleselő oszlopos óra
eszeveszett ketyegése és zakatolása okozta, kis töredékekre
szaggatva a kibírhatatlan csendet.
S ez iszonyatosan hatott. Talán azért fogta el Zachar urat
olyan hirtelen az izgatottság. Félelmetesen csillogtak a szemei,
és úgy tetszett, hogy mindjárt szét is pattannak; a szem körüli
ráncok szarkalábjai megteltek gyöngyöző izzadságcseppekkel.
Az izzadság kövér cseppekben állt homlokán és erős tarkóján is.
Alighanem egész testét elborította a verejték. Föl-alá járkált, és
bele-belebotlott a kis perzsaszőnyegekbe, amelyekkel tele volt a
szoba, és amelyek mindig összébb göngyölődtek, ahányszor
csak lépett durván és esetlenül hatalmas lábával. Volfné már azt
kérdezgette magában, hogy tulajdonképpen miért is hívta őt
ide, amikor a férfinak hirtelen ő is eszébe jutott, megállt előtte,
megrázta a fejét, és rámeresztette nagy sárga szemeit.
– Átkozott ügy ez, Volfné... Ki gondolta volna... Ki vette volna
számításba ezt a lehetőséget?!...
Időnként ilyen választékosan beszélte a cseh nyelvet, talán
nem is sznobizmusból, hanem azért, mert nem cseh
környezetben nőtt fel, és cseh nyelvi ismereteit könyvekből
merítette, azokban pedig gyakran nagyon is mesterkélten
beszélnek.
Még néhány pillanatig Volfnén tartotta a szemét, majd vállára
tette a kezét, és bevezette a szalonba. Itt sötét volt, de a
szomszédos, kivilágított szobába nyíló ajtó nyitva állt. Zacharné
asszonynak csak a lábát lehetett látni. Úgy tűnt fel, mintha
hason feküdne, és elmélyülten olvasna. Zachar úr Barbora Volf
mellett állt, és kissé letompított hangon, búsan azt mondta:
– Most mindent megtud, Volfné. Látja őt?
Volfné magánkívül, remegve bólintott.
– Éppen az előbb érkeztem haza, és nyitva találtam a lakást.
Képzelheti, Volfné, mire kellett azonnal gondolnom. A mi
lakásunk – és nyitva! Forradalom! Igen, igen, Volfné, jövök
haza, mit se sejtek, nyitva találom a lakást, és mire felocsúdok,
a feleségem, szegény, itt fekszik, ni. És már halott.
Kis ideig hallgatott, majd hozzátette:
– Egészen halott.
Volfnét rosszullét fogta el. Amikor magához tért, egy fotelben
feküdt, és Zachar úr állt fölötte; fekete pontokkal telehintett
nagy orra olyan volt, mint egy szita, s mintha abból áradt volna
maró izzadságszaga. Volfné Zachar úr egész testéből éppen ezt
az orrot utálta a legjobban, mivel a férfi szemérmetlenségének
megtestesítőjét látta benne. Most majdhogy az inge alá nem
dugta, meredt szemmel bámulva a mellét. Közben fogta a két
kezét, s egyiket a másikhoz csapkodta, mint a „tapsi, tapsi
mamának” kezdetű gyermekrigmusnál szokás. Így próbálta őt
életre kelteni.
Bosszúsan eltolta magától a férfit, és megigazította magán a
pongyolát. Zachar úr nem szólt semmit, megfordult, és leült
vele szemben egy másik, krémszínű huzattal bevont fotelbe,
keresztbe vetette a lábát, kis ideig valahova a semmibe bámult,
majd cigarettára gyújtott.
A gyufát a szőnyegre dobta. Volfné tulajdonképpen csak most
hitte el, hogy Zacharné asszony valóban halott. Ha élne, a férje
ilyesmit nem merne megtenni.
 A fotel, amelyben Zachar úr ült, egy bronz- és gyöngyház
kockákkal kirakott secrétaire lábánál állt. Egészen a magasban,
Zachar úr feje fölött, egy gyönyörű oszlopos óra tiktakolt, két
szemérmetlen római zsoldossal oszlopai között: a két teljesen
meztelen katonának szép fényes sisak volt a fején, de ezenkívül
semmi sem volt rajtuk. És a katonák, amikor eljött az ideje,
fényes, rövid kardjukkal rácsaptak a díszes
aranyharangocskára. Abban a pillanatban megszólalt egy másik
óra is, finoman, régies bájjal játszani kezdett valamit, de olyan
halkan, mintha egy macska dorombolt volna, persze valamivel
mégis hangosabban és kellemesebben.
Volfnénak eszébe ötlött, hogy tulajdonképpen semmi
rettenetes nem történt, ha az élet megy tovább; ő fél – de talán
még ennél is jobban gyötri a kíváncsiság –, Zachar úr
szemérmetlen, és csak meresztgeti a szemét, hátha sikerül
megpillantania egy részt az ő meztelen testéből, s közben a
drága szőnyegre veri a hamut. És az órák játszanak, zenélnek.
Csaknem teljesen megnyugodott.
– Hogy halt meg? – kérdezte.
Zachar urat ez kibillentette gondolataiból, és a cigarettát
nagy, egészen sárga és hegyes lófogai közé szorította.
– Éppen ez az... hogy nem természetes halállal halt meg.
Mindenekelőtt ezért hívtam ide magát. Nocsak, nézze meg.
Volfné ismét két ellentétes erő hatalmába került, az egyik a
félelem és undor volt, amely visszafelé húzta, a másik az
ösztönös kíváncsiság, amely a holttest felé tolta. Így született
meg az a pillanat, amelyben elevenebben élt, mint bármikor
azelőtt, s a szíve talán még hevesebben vert, mint a
nászéjszakáján, amelynek emlékét a sok rútság ellenére is
kincsekben oly szegény élete legnagyobb kincseként őrizte. És
közben, míg úgy rémlett neki, hogy ég és föld között lebeg egy
kötélen, ellenszenves torokhangon megszólalt mellette Zachar
úr: – Csak menjen, és nézze meg, a feleségem hál’ istennek már
nem harap.
Volfné keresztet vetett, és elindult megnézni.

2
Zacharné asszony az arcán feküdt, egyenesen, mint egy
iránytű, szokatlanul hosszú volt, s most is az a fekete
selyemruha volt rajta, amelyet állandóan viselt.
Nyílra emlékeztetett, egy nagy perzsaszőnyeg közepén
feküdt, amely arab utast ábrázolt, amint a sivatagban három
datolyapálma felé üget teveháton. A meggyilkolt asszony feje a
középső datolyafa közelében belemerült a képzeletbeli
homokba. Feje tetején kevés vért lehetett látni, feje mellett
viszont egész alvadt vértócsa feketéllett. A keze hátra volt kötve
szárítózsineggel, a tettes ráadásul rendkívül durván dolgozott: a
jobb váll közelében olyan erősen meghúzta a zsineget, hogy az
mélyen belevágódott a húsba. A ruha ujja ezen a vállon
darabokra szakadt, a másik pedig kitépve hevert a holttest
mellett. Hátul a blúz is több helyen ki volt szakítva, a szoknya,
amelyet Zacharné asszony – mit sem törődve a divattal –
hosszan hordott, kissé felcsúszott, jól lehetett látni a fekete
kötött harisnyás, szikár gólyalábat, sőt még azt is, hogy a
harisnya hátul térd fölött fehér cérnával volt bestoppolva.
De ami talán még a holttetem látványánál is iszonyatosabban
hatott Volfnéra, az a körülötte látható rendetlenség volt. Ez a
halott, amíg védeni tudta az elveit, a legkisebb rendetlenséget
sem tűrte meg maga körül és az ügyeiben. Az ő otthonában
mindig minden a helyén állt, a fotelek, a huzat rajtuk, a terítők
az asztalokon, az albumok, a falba vert szögek. Sohasem volt
szabad semmit elmozdítani a helyéről, minden papírdarabka
azonnal a szemétkosárba került, minden szennyfoltocska
azonnal eltűnt. Sőt, amikor a látogató elment, a
szolgálólánynak minden helyet gondosan meg kellett törölnie,
amit az kézzel vagy lábbal megérintett. Kész megtestesítője volt
a tisztátlanságtól és rendetlenségtől való félelemnek.
De itt most szörnyű felfordulás volt...
Főleg a pénzszekrény körül. A pénzszekrény – furcsa
bútordarab ezen a helyen (a hálószobában!) – szimmetrikusan
helyezkedett el a két ágy között. Sarkig tárva volt, és körülötte a
padló vad rendetlenségben tele iratokkal, mintha valaki két
kézzel cibálta volna ki a rekeszekből, és szórta volna maga
mögé. Az iratok közt számtalan kis skatulya hevert, melyekre
cédulák voltak ragasztva valamilyen jelzésekkel. A fiókok
kihúzva, kifosztottan álltak, vagy a földön hevertek. Néhány
kép, nem tudni miért, le volt véve a falról, és kissé odébb a
földre dobálva. Az egyik közepén lyuk tátongott, mintha valaki
beletaposott volna a cipőjével. Mindebből együttvéve egy olyan
gyilkos képe rajzolódott ki, aki hűvös fejjel és jól megfontolt
tervvel jelenik meg, a bűncselekmény első részét módszeresen
végre is hajtja, de aztán megszállja az őrület, és tatárként
feldúlja a lakást, amelyben több titok rejlik, mint amennyit meg
tudott fejteni a számára kiszabott idő alatt.
Volfné a szőnyeg szélén állt, és egész testében remegett.
Elképzelte, hogy mindez az ő jelenlétében történt: csupán
negyvenöt lépcsőfok választotta el ettől a rettenetes színháztól.
Maga elé képzelte a gyilkost, egy hatalmas, kövér férfit, vörös
kobakkal, amint baltát lóbál a kezében. Szorongásában
kiszáradt a torka, fel akart sikoltani. De abban a pillanatban
megérezte, hogy Zachar úr szorosan mögötte áll, olyan
szorosan, hogy nyakán érzi forró leheletét. Az általa elképzelt
vörös férfi hirtelen egybeolvadt Zachar úrral. Jaj, istenem,
Zachar úrnak, míg meg nem őszült, vörös haja volt! És a jobb
kézelőjén néhány vércsepp sötétlik. Zachar úr gyilkolt!
Érezve, hogy emeli fel mögötte a baltát, hogy őt is fejbe
csapja, felsikított, és megfordulva saját tengelye körül, ájultan
rogyott Zachar úr lábaihoz.

3
Amikor magához tért, látta, hogy a megboldogult ágyán
fekszik, a pongyolája szétnyílt, és aki fölé hajlik, nem más, mint
Zachar úr.
– Hát, Volfné, nem hittem volna, hogy ennyi bajom lesz
magával – mondta savanyú képpel, látva, hogy már feleszmélt.
– Idehívja magát az ember, hogy a segítségére legyen, maga
pedig csak szaporítja a gondjait.
Volfné felült, megigazította a pongyoláját. Szerette volna, ha
mindez csupán álom lenne. De kissé távolabb ott feküdt
Zacharné asszony a maga fizikai valóságában, és a fizikailag
jelen lévő Zachar úrnak igazi vérrel volt bekenve a
mandzsettája. Közben Zachar úr folytatta:
– Tudja, mi a természetes kötelességünk az emberi
társadalom iránt? Értesíteni a rendőrséget. Sajnos, a
megboldogult takarékosságból nem vezettette be a lakásba a
telefont. Azt gondoltam, hogy maga lemegy az utcára, és hív
egy rendőrt. Ugye tud telefonálni? Mindjárt a sarkon talál egy
telefonfülkét, felhívja a rendőrséget. Különben az itt van
néhány lépésre a Henrik utcában.
De azt hiszem, olyan állapotban van, hogy még fekve kell
maradnia.
Volfné szótlanul bólintott. Talán nem is Zachar úr volt a
gyilkos, de minden olyan szörnyűségesnek tetszett, hogy
megnémult. A ház úrnőjének férje kis ideig figyelmesen nézte
őt, majd szemrehányóan megcsóválta a fejét:
– Látom, egyáltalán nincs rá remény, hogy valami hasznát
vehessem. Így hát kénytelen vagyok magam elmenni.
Volfné szótlanul követte a szemével, de amikor az ajtóhoz ért,
leugrott az ágyról.
– Én... én nem maradok itt! – kiáltotta.
– Itt kell maradnia – mondta erélyesen Zachar úr. – Nem
azért, mintha nekem így tetszene, de valakinek itt kell
maradnia.
A hanghordozása olyan parancsnoki volt, hogy Volfné
megértette: szót kell fogadnia. De ugyanakkor a világért sem
maradt volna abban a halottaskamrában.
– Vi-vi-vigyen át a fogadószobába a he-he-he-verőre – kérte –,
és mindenütt gyújtsa meg a villanyt.
– A teremtésit – mondta Zachar úr, de szót fogadott, és a hóna
alá tolta a kezét, hogy elvezesse a heverőhöz. Csakhogy a keze
nagyon is előre csúszott, s megérintette az asszony mellét.
Volfné máskor biztosan odacsapott volna, de most mindent el
kellett tűrnie.
A férfi ezt kihasználta, és körmét alulról érezhetően
végighúzta a mellén.
Micsoda természete volt! Felesége kihűlőfélben levő teteme
fölött is disznóságra gondol!
Az asszony örült, amikor végre leülhetett a heverőre. A férfi
még megpaskolta az arcát, biztosította róla, hogy semmi baja
sem történhet, mert egy halott még sohasem ette meg az élőt,
sőt még meg sem harapta; rávicsorította sárga lófogait és eltűnt.
 Volfné kis ideig feküdt, s mivel meg se moccant, jobban
kezdte magát érezni. Talán el is szenderedett, isten tudja. Úgy
rémlett neki, hogy templomban van, mindenütt sötétség, csak a
ravatal körül fénylenek a gyertyacsillárok. A faggyú éppen a
fekete, arannyal hímzett halotti lepelre csöpög. Hallani, milyen
lassan, ünnepélyesen ejti ki a pap ezeket a szavakat: „De
profundis clamavi ad Te, Domine, Domine, qui sustinebit...”
Aztán feleszmélt, és most más oldaláról látta a dolgot. Ami
megcáfolhatatlanul igaz: Zacharné asszony halott. A
megboldogult sorsán támadt minden részvéte ellenére is
megkönnyebbülést érzett.
Zacharné asszony – rettenetes nőszemély volt, alárendeltjei
mérhetetlenül sokat szenvedtek tőle. Ha élne, akkor nyugodtan
„sárkánynak” nevezné, és ez nem lenne túlzás. Nem azért, mert
nyers természete volt, hanem mert ravasz volt és gonosz. Vajon
ki foglalja el a helyét? Kétségkívül Zachar úr. Igaz, Zachar úr
nagy malac, de azért nem volna rossz szolgálni alatta. Noha
megveti őt, a szegény asszonyt, mintha csupán a kutyája volna,
noha nevetséges és ellenszenves, s néha még tolakodó is,
Zacharnéhoz viszonyítva kész angyal. Ha nem változtatja meg
a birtoklás tudata, akkor semmivel sem fog törődni, nem ad
felesleges munkákat, csak hogy az embert meghajszolja és
megalázza! A ház örökös, borzalmas és céltalan takarítása, az
ember haszontalan üldözése a pincétől a padlásig, a
rosszindulatú zaklatás és szemmeltartás – az ő uralma alatt
minden megszűnik. Ilyen – tiszta női – tulajdonságai nincsenek.
Zachar úr soha semmire sem ügyel, hacsak arra nem, ég-e a
cigaretta a szájában.
Ha ugyan le nem fülelik gyilkosság miatt. Vajon ki örökölné a
házat, ha Zachar urat rács mögé dugnák? Ha az örökös olyan
ember lesz, akinek szegény a rokonsága, akkor ez talán az ő
házmesteri állását is fenyegeti. Minden megtörténhet! Az utca
túlsó oldalán van egy ház, melyben a háziúr egyik volt szeretője
a házmesterné. Az ember észre sem veszi, és az utcán találja
magát.
Amikor erre a nyugtalanító megállapításra jutott,
kidüllesztette a szemét. A heverő, amelyen pihent – noha talán
már nem is kellett volna feküdnie –, félhomályban állt az ajtó
mellett. De Zacharné asszony fogadószobájának közepe
fényesen meg volt világítva. És a padlót teljesen beborító kis
perzsaszőnyegek egyikén valami feküdt, valami fényes, mert
csillogott. Volfné éppen most vette észre, s a fényes kis tárgy
egyre jobban magára vonta a figyelmét. Bár a holttetemtől való
félelem és az a félelem, amely megbénítja a rendkívüli tettre
készülők tagjait, visszatartotta őt, de a kíváncsiság nem hagyta
nyugton.
Hogy csillogott az a tárgyacska! Fénylett, mint a gyémánt.
Volfné legyőzte félelmét, óvatosan felállt, és lábujjhegyen
megindult a tárgyacska felé.
Gyönyörűség volt csak ránézni is. Barbora Volf életében, aki
nem ismert jegygyűrűjénél nagyobb kincset, csodálatos volt ez
az apró holmi. Egy finom mívű aranykarikán tizenkét
briliánskő sorakozott, kettő-kettő egyforma nagyságban, a
középső legnagyobbaktól a szélső legkisebbekig. A legkisebb
briliánskövek nem voltak nagyobbak egy kvarcszemnél,
amelyet bárhol találhatunk a folyóparti homokban. De a két
középső borsó nagyságú volt.
Hogy csillog – gondolta magában a szegény Volfné. Ugyan
mennyi pénzbe kerülhetett? Tizenöt szürkehasúba? Nehéz
megmondani. Az ő ármegítélő képzelete megállt a négyszáz
koronánál, amiért az Óvárosban gyönyörű konfekciós ruhát
lehetett kapni. Tizenöt. Vagy harminc. Vagy három. Egyszóval
pénzzuhatag.
 Ha az ember egy ideig álldogálna az esőben, és az esőcseppek
arannyá változnának rajta, talán ezzel ki lehetne fejezni a
gyűrű értékét. Volfné teljesen önkéntelenül lehajolt, és kezébe
vette azt az égi paradicsommadarat, azt a piciny kolibrit.
Amikor összezárta a markát, úgy eltűnt a tenyerében, mint a
semmi. Kis ideig nézegette, aztán a kis horgolt terítővel (Zachar
úr nemsokára elbánik a térítőkkel!) díszített asztalra pillantott,
hogy a tárgyacskát oda letegye. Csakhogy... Zachar úr biztosan
túlad a terítőkön, de túlad ezen az ékszeren is. Nagy
szoknyavadász: Zachar úr temperamentumát illetően – saját
tapasztalatait nem is számítva – lenne mit mondania arról, mi
folyt itt, míg Zacharné asszony véget nem vetett a dolognak.
Zachar úr nem találta a helyét, ha naponta fel nem
habzsolhatott néhány gerezd fokhagymát – meg egy lányt.
Vajon melyikük kapja meg ezt a csillogó tárgyacskát? Hogy
nem lesz rendes lány, az biztos, mert azok nemigen
kezdenének ki egy ilyen vén bakkecskével.
Egyszer csak, neki magának is teljesen váratlanul, felforrt
benne az epe. Zachar úr sohasem dolgozott, soha semmi rendes
dolgot nem csinált, és most övé lesz ez a felmérhetetlen
gazdagság, ez a csillogó tárgyacska is... Hát a gazdagság csak
hadd legyen, de ez a tárgyacska nem kell, hogy az övé legyen,
és nem is lesz. Jobb kezekbe kerül, amelyek hasznosabb
dolgokra váltják majd be. Az ő öregjének régi álma, hogy vesz
egy jó rádiót. Hát lesz rádió, és lesznek még más dolgok is,
amelyek kellemesebbé teszik a szegények életét!
Volfné zsebre tette a csillogó tárgyat, visszatért a heverőhöz,
és lefeküdt; arcán dacos felindultság tükröződött. Lopott! Hát
aztán, lopott! Számít is az. Ellopta, amit mások loptak. Legalább
egy kis igazságot tett.
De akkor megérezte, milyen hevesen ver a szíve. Mintha
valami nem volna rendben. Talán igazán nem volt minden
rendben?
Félelmet érzett, a bensője legmélyén fakadó félelmet. Ez az
érzés váratlanul összekeveredett valamivel, ami nem az ő
képzeletének volt a terméke.

4
Ugyanis valami gyanúsat észlelt a lépcsőházban. Fekve
hallgatózott. Halk, tompa zörej, mozgás zaja ütötte meg a fülét
pontosan az előszoba ajtaja felől. Valami alig hallhatóan
koppant.
Felült és kezét a szívére szorította, mely majd kiugrott a
mellkasából... Valaki az ajtó előtt állt, és a kilincs után
tapogatózott.
A gyilkos!
Nem vitte el az összes zsákmányt, és most eljött a
maradékért.
Volfné segítségért akart kiáltani, eszeveszetten ordítani,
mintha elevenen nyúznák, de csak hallgatott, mintha
letaglózták volna. A torkából egy hang sem jött, izmai görcsbe
merevedtek. S közben minden moccanást hallott, azt hitte,
szétpattan a feje; hallotta, hogyan tolja be a gyilkos a kulcsot a
zárba, egészen halkan, ahogyan, fogadjunk, tiszta lelkiismeretű
ember sohasem tenné. A kulcs mérhetetlen lassúsággal fordult
meg a zárban.
Volfné akaratának teljes megfeszítésével kitépte magát a
görcsből, felállt, és két lépéssel fedezékben találta magát. Ezt a
fedezéket az előszobából a fogadószobába nyíló ajtó jelentette.
Mögéje rejtőzött, és most minden azon múlik, becsukja-e a
gyilkos.
 Ha becsukja, Volfné elveszett.
Alighogy elrejtőzött, valóban csendesen kinyílt a folyosóajtó,
és ugyanolyan csendesen bezáródott. Az ismeretlen, aki bejött,
habozva megállt a fogadószoba küszöbén. Hogy lehet az, hogy
nem hallotta meg, milyen hevesen, szinte dübörögve ver a
szíve?... Szörnyű idegfeszültséggel teli perc! Vajon tud-e róla ez
az ember? Belöki-e az ajtót, és ráveti-e magát? Nem kellene
mégis segítségért kiáltania?
Bizonyára felsikoltott volna, mert mellkasában a feszültség
már túlnőtt azon, amit egy ember elbír, de abban a pillanatban
az ismeretlen megmozdult. Az ajtó és az ajtófélfa közötti résen
kis ideig láthatta is, és uramisten, nem férfi volt, hanem nő... De
vajon egy gyilkos nőtől kevésbé kell-e félni, mint egy gyilkos
férfitól?
Miközben mindez villámgyorsan átfutott az agyán – s már
afelé hajlott, hogy ez az asszony biztosan rosszabb lesz, mint
egy férfi volna –, a gyilkos nőszemély néhány óvatos lépést tett,
úgyhogy éppen Volfné látókörébe került. A házmesterné ekkor
biztosan minden félelem nélkül előlépett volna rejtekhelyéről,
ha kissé korlátolt gondolkozása ellenére eszébe nem jutott
volna, hogy itt most valami nem mindennapi dolog történik.
Bár az ismeretlen nő csupán Pepka Svozil, Zacharné asszony
szolgálólánya volt, Volfnét megdöbbentette két dolog. Először is
az a megrázó tény, hogy Pepka „kimenőjéről” ilyen későn jött
haza. A ház úrnője mindig kedden engedte el, hogy levegőzzön
egy kissé, de Pepkának kapuzárás előtt mindig itthon kellett
lennie. Különben mehetett volna, mint ahogyan hasonló
túlkapásért elődei is mentek.
A másik dolog sokkal rosszabb volt: Pepka furcsa
arckifejezése. Ez a kövér lány nem olyan képet vágott, mint
amilyet az ő helyében bárki más vágott volna, aki mit sem
sejtve hazajön éjjel, és látva, hogy az előszobában ég a lámpa,
belép a szobába, hogy megnézze, nincs-e valami baj.
Ellenkezőleg, az ő arckifejezésén világosan látszott, hogy
mindent tud. A félelem és az ijedség kiül az ember arcára, de az
ő arcán csupán megfeszültek az izmok, noha jól látta az
iszonyatos képet a szobában, azt a kinyújtott, meztelen lábat.
Vagy ennek a nőnek drótból vannak az idegszálai, és egy
cseppet sem ijed meg, ha hajnali háromkor világosságot lát az
egész lakásban, melynek lakói a tyúkokkal szoktak nyugovóra
térni, és ha ráadásul a szőnyegen hason fekvő asszonya
meztelen lábait is látja.
De még egy ilyen nyugodt teremtésnek is meg kell rémülnie,
ha megteszi azt, amit most Pepka tett, és ha olyan valamit lát,
amilyet ő látott. Pepka lábujjhegyen bement a szalonba, és
lépéseinek zaja a hálószobában ért véget. Most tehát látja a
holttestet. Látja, és semmi sem történik. A legkisebb hang sem
hallatszott a szobából. Még az olyan primitív agyban is, mint
amilyen a Volfnéé volt, ennek a gondolatnak kellett
megszületnie: „Ez a nő biztosra jött. Tudta, mit lát odabenn.
Tudta, mert már előzőleg megtudta.”
De akkor – Pepka, ez a buta nőszemély, ez gyilkolta meg...
Vagy legalábbis benne van a keze a dologban.
Pepka nem hagyott neki sok időt a gondolkodásra. Már jött is
vissza. Valamit szorongatott a kezében selyempapírba
csomagolva. A fogadószobában a secrétaire-en feküdtek
Zacharné asszony újságjai.
Pepka fogott egyet, kivette a közepét, és a selyempapírba
csomagolt tárgyacskát belecsavarta. Azután az ablakhoz lépett,
kinyitotta.
Nézelődött lefelé, de amikor lent nem találta, amit keresett,
úgy kihajolt az ablakon, hogy majd kiesett.
 – Milyen bolond is vagyok, hát hol jár ez az ügyetlen? –
mondta.
Volfné ezt egész tisztán hallotta.
Ekkor azonban megint történt valami. A lépcsőházból ismét
léptek zaja hallatszott. Egészen lentről, valószínűleg az első
lépcsőfokokról. Hangos, feszélyezetlen férfiléptek zaja. Zachar
úr jött vissza, gondolta Volfné, ez csak ő lehet, idétlen
csónakjaival még felveri az egész házat.
Pepka, akinek kétségkívül sejtelme sem volt róla, hogy
Zachar úr már hazajött, csak elugrott a rendőrségre, isten tudja
mit gondolhatott. Rettenetesen megijedt. Először elugrott az
ablaktól, és úgy forgott a saját tengelye körül, mint egy kutya,
amellyel ingerkednek a gyerekek. Aztán a duplán becsomagolt
tárgyacskát leejtette a földre. De azon nyomban lehajolt érte, és
bedugta dús keblei közé. A lépcsőházból egyre tisztábban
lehetett hallani a lépéseket. Volfnénak úgy rémlett, hogy Pepka
mindjárt megőrül.
Azonban váratlanul megnyugodott, odaugrott egy nagy,
átlátszatlan kék vázához, amely a sarokban állt egy magas
állványon, és a kétszeresen becsomagolt tárgyacskát beledobta.
Aztán az ablakhoz rohant, kihajolt rajta, de nem ugrott ki,
hanem teli tüdőből kiabálni kezdte: – Segítség, gyilkosság!
Csaknem ezzel egyidőben, sokkal hamarább, mintsem Volfné
eldönthette volna, hogyan vélekedjék erről az érthetetlen
jelenetről, kicsapódott az ajtó, és a küszöbön két rendőr és
néhány civil ruhás férfi jelent meg. Volfnénak úgy rémlett,
hogy rengetegen vannak, pedig csak ketten voltak. A
szolgálatos rendőrtisztviselő a Henrik utcai őrszobáról és egy
nyomozó.
Mögöttük jól lehetett hallani az asztmás Zachar úr nehéz
fújtatását.
 Bár a rendőrök megjelenése szörnyen meglepte Pepkát,
gyorsan túltette magát zavarán. Elébük rohant, majd feldöntve
őket hatalmas keblével, a szalon irányába lendítette a kezét,
úgy rikácsolta:
– Ott... ott... az isten szerelmére... Egyszóval azt cselekedte,
amit Volfné véleménye szerint öt perccel ezelőtt kellett volna
cselekednie – mint annak, akit megdöbbentett a hálószobában
eléje táruló kép.
A rendőrök épp hogy csak futólag rápillantottak, s rögtön
elindultak abba az irányba, amerre mutatott. A nyomozó
utánuk. De a negyedik férfi, a rendőrtisztviselő, nem sietett
annyira.
– Kicsoda maga tulajdonképpen? – kérdezte Pepkától.
Pepka már éppen felelni akart, amikor újabb meglepetés
történt.
Hogy a férfi szemébe nézhessen, kissé oldalt kellett fordulnia,
s épp amikor kinyitotta a száját, megpillantotta a nyitott ajtó
mögött lapuló Volfnét. Ettől úgy megrettent, hogy a torkából
iszonyatos sikoly tört elő, ezúttal valóban önkéntelenül. A
rendőrtisztviselő megfordult.
– Az ördögbe, mit keres maga itt?
Többet nem szólhatott, mert a fogadószoba ajtajában
megjelent Zachar űr.
– Hagyják csak, ez Volfné, a házmesternénk. Ez az az asszony,
akiről mondtam, hogy itt hagytam a megboldogult mellett.
– És mit keres itt ez a másik nő? – kérdezte a rendőrtisztviselő
Pepkára mutatva.
– Én Pepka Svozil vagyok, a szolgálólány – mondta, amikor
úgy-ahogy magához tért. – Kimenőről jöttem haza, és
megláttam, hogy a szobában világosság van. Hát beljebb
mentem, és felfedeztem, hogy... az asszonyunkat
meggyilkolták. – Közben a szemével kérte Volfnét, hogy meg ne
cáfolja a vallomását.
Ám Volfnéval, noha neki magának is volt a zsebében valami,
ami nem tartozott oda, nem lehetett szégyentelen dologról
alkudozni.
– Ott – dadogta, s mutatóujjával a kék váza felé bökött.
– Mi van ott? – kérdezte a rendőrtisztviselő.
– Én nem tudom – felelte Volfné.
A tisztviselő odalépett a vázához, és kérdő tekintetet vetett
Volfnéra. Az asszony bólintott, hogy „tűz“. A tisztviselő leemelte
a vázát az állványról, belenézett, és azt mondta: – Ejnye, ejnye!
– Ekkor Pepka hirtelen nekilódult, és az ablakhoz akart rohanni.
De Zachar úr megragadta a szoknyáját és visszatartotta,
bárhogy is rángatózott. Közben a tisztviselő kibontotta mindkét
papírt, s mindnyájuk szeme láttára egy gyöngy nyakék bukkant
ki belőle. A rendőrtisztviselő a tenyerére tette a nyakéket, és
jelentőségteljesen Pepkára nézett.
– A tagadás mit sem segítene – mondta –, inkább azonnal
ismerje be, hogy maga ölte meg Zacharnét. Egyedül, vagy
valamilyen bűntárs segítségével. Mondja meg, ki az.
Pepka elkékült, és ájultan zuhant a földre.

5
Amikor magához tért, egy szót sem lehetett belőle kihúzni.
Vagy annyira megrémült, hogy elvesztette a beszélőképességét,
vagy, ami a rendőrség véleménye szerint sokkal közelebb állt
az igazsághoz, színlelte a némaságot, hogy addig kigondolhassa
a hazug feleletet. A tisztviselő, hogy egészen ne tétlenkedjék,
hozzálátott az eset további két résztvevőjének kihallgatásához.
 Zachar úr kijelentette, hogy a gyilkosságról nem tud semmit,
a feleségét halva találta, amikor néhány perccel három óra előtt
hazatért. Mindjárt furcsa volt neki, hogy nyitva a lakás.
S mikor kinyitotta a hálószoba ajtaját, az beleütközött
valamibe.
Meggyújtotta a villanyt, és akkor meglátta a feleségét, aki már
halott volt. Először lehajolt hozzá, mert rögtön nem tudta
megérteni, hogy halott. Fel akarta emelni, de mindjárt
észrevette, hogy a felesége olyan, „mint egy darab jég“. Amikor
feleszmélt megdöbbenéséből, azonnal Volfnéért ment.
A rendőrtisztviselő elkedvetlenedett. Fiatal, becsvágyó
hivatalnok volt, és szerette volna gyorsan kézre keríteni a
bűnöst, hogy némi hírnévre tegyen szert. Helyesnek ígérkező
feltevése, hogy Zacharnét a szolgálólánya ölte meg, semmivé
lett. Mert a szolgálólány, aki Zachar úr és Volfné után érkezett
haza, nem gyilkolhatta meg Zacharnét, ha már halott volt.
Mindnyájukat a fogadószobában hagyta, és elgondolkozva
bement a hálóba.
Micsoda látvány még egy fásult férfi szemének is!
Rablógyilkosság! Ez kézenfekvő volt. Sok módja van annak,
hogyan ölje meg egyik ember a másikat, de sohasem csinálják
olyan kegyetlenül, mint amikor pénzért gyilkolnak. Még
gondterheltebben tért vissza a fogadószobába.
– Uram, ön hogy magyarázza, miért ölték meg a feleségét? –
fordult Zacharhoz.
Zachar úr vállat vont.
– A megboldogultat körülvevő szörnyű rendetlenségre való
tekintettel senki sem gondolhat mást, mint hogy itt
rablógyilkosság történt.
 – Nekem is az a véleményem – mondta egyetértően a
rendőrtisztviselő. – A maguk gazdagsága állatot csinált belőle.
– A mi gazdagságunk? Én igazi koldus vagyok – vetette ellen
Zachar úr –, és az is maradok, ha a feleségem végrendeletében
nem hagyott rám is valamit, ő viszont nagyon gazdag volt.
– Ó, bocsásson meg – kiáltott fel –, ez elég különös eset. – Most
hirtelen Zachar úrra kezdett gyanakodni. Alaposabban
szemügyre vette. Ez az ember furcsa alakú koponyájával és
különös bőrével egyáltalán nem volt neki rokonszenves. De
olyan volt-e valóban, mint egy gyilkos? Gyilkos! Ha a
homlokára volna írva, akkor könnyű lenne megállapítani. De
akkor nem volna szükség fiatal, becsvágyó
rendőrtisztviselőkre. Egyszerre rádöbbent, hogy Zachar úr nem
úgy viselkedik, mint ahogyan kellene. Egyáltalán nem
szomorú, még csak nem is izgatott.
Az ördögbe is, gondolta, ha én meggyilkolva találnám a
feleségemet, akkor biztosan üvöltenék kínomban! Zachar úr
egyre gyanúsabb lett. Gazdag nő, szegény férj. Ő maga tett róla
említést, hogy felesége végrendeletében van a reménye.
– Milyen idős volt a felesége? – kérdezte kertelés nélkül.
Zachar úr azt felelte, hogy hatvanöt éves volt. A
rendőrtisztviselő Zachart ötven-ötvenhárom évesre becsülte.
Igazi férfikor. Az ilyenek még szeretnének élni. De már kissé
sietős a dolguk. Isten tudja, mi mindenre képesek, ha útjukban
áll a feleségük, aki méghozzá jóval idősebb is náluk.
– Hallja, uram, valami furcsa itt nekem. Az a szoba elvégre a
hálószobájuk, igaz?
Zachar úr rábólintott.
– De akkor... miért áll ott az a páncélszekrény? A felesége
talán bizalmatlan volt a bankokkal szemben?
 – Inkább a pénzzel szemben volt bizalmatlan – felelte Zachar
úr.
– Attól fogva, hogy a háború után a valuta értéke olyan
ingadozóvá vált, nem bízott benne, s mindig csak annyi pénzt
hagyott meg, amennyire szüksége volt üzletei
lebonyolításához. A nyereséget mindig olyan tárgyakba
fektette, amelyekről úgy vélte, hogy nem vesztik el értéküket.
Ha jól tudom, van vagy három bérháza. Az óragyűjteményét,
perzsaszőnyegeit és képeit ön is láthatja.
– Szólt a felesége üzleteiről. Milyen jellegűek voltak?
– Nagyon kétesek – mondta Zachar úr. – Zálogra kölcsönzött.
A tisztviselő meglepődött. Újabb bonyodalom, újabb
lehetőségek.
Talán valamilyen Raszkolnyikov? Ebben az elképesztő
felfedezésben eltűnt mind a két nyom, amelyre eddig
rábukkanni vélt. És ekkor Zachar úr minderre feltette a
koronát; mintha csak magának mondta volna, így szólt:
– Egyáltalán nem értem, hogyan juthatott be hozzá valaki
éppen ma.
– De hiszen ebben nincs semmi érthetetlen – mondta a
rendőrtisztviselő. – Valaki hozott valamilyen zálogot, a felesége
beengedte, az pedig meggyilkolta.
Zachar úr elmosolyodott.
– Ön persze nem ismerte a szokásait. Megmondhatom, hogy
feleségem kedden délután sohasem foglalkozott üzleti ügyeivel,
és senkit sem engedett be a lakásba. Gyakran gondoltam, hogy
még a köztársasági elnököt sem engedné be a házba, ha kedden
délután jönne látogatóba.
– Igazán különös ebben a megvilágításban – dünnyögte a
hivatalnok. – Talán babonás volt? Azt hitte, hogy kedd a
szerencsétlen napja?
– Nem, ezt óvatosságból tette. Kedden délután a
szolgálólányaink mindig kimenőt kaptak. Ő pedig semmit sem
csinált nélkülük.
Bizonyára megfigyelték, milyen nálunk a bejárati ajtó. Mint
egy erődítményé. A feleségem tudatában volt annak, hogy
veszélyes foglalkozást űz, és minden eshetőségre úgy
bebiztosította magát, ahogy csak tudta. Többek között úgy is,
hogy ha egyedül volt itthon, nem üzletelt. Közben a hivatalnok
elment megtekinteni az ajtót.
Minden elképzelhető óvóintézkedés meglátszott rajta. Az erős
tölgyfa deszkát hat milliméter vastag acéllemez borította. És a
biztosító láncocskán kívül még egy erős acélretesz is fel volt rá
szerelve. A szokásos kémlelőnyíláson kívül egy másik résecske
is volt az ajtón, úgy derékmagasságban, tehát, ha csengetett
valaki, azt is meg lehetett nézni, nincs-e valami a kezében. A
lakás ajtaja valóban úgy hatott, mint egy erőd bejárata. Vagy
mint egy börtönkapu.
– Ha egy embert megajándékozott a bizalmával, és az
bejöhetett a lakásba, egy pillanatra sem maradt felügyelet
nélkül – folytatta.
Zachar úr. – A szolgálólányainkat, akik szinte állandóan
cserélődtek, a megboldogult kellőképpen beidomította, üzleti
ügyeinek intézésekor nem volt szabad elmozdulniuk mellőle. A
lány az egész procedúra alatt az ajtó mögött állt, és
köhintésekkel figyelmeztette a látogatót, hogy a közelben
tartózkodik. Ez olyan gyakran előfordult, hogy azok a szegény
lányok már álmukban is köhögtek. – Ez után a rossz tréfa után
Zachar úr hangos hahotában tört ki. – Amikor feleségem
elfogadta a felkínált tárgyat, azonnal bevitte a hálóba, és a
páncélszekrénybe zárta. De sohasem ment oda egyenesen, a
szalonon keresztül, hanem kerülő úton, az előszobán és a
konyhán át, amely össze van kötve a fürdőszobával, az pedig a
hálóval. Ott bent leszámolta a pénzt, és ugyanazon az úton tért
vissza, úgyhogy üzletfelének fogalma sem volt arról, hol lehet a
pénzérmék bűvös forrása. Ezalatt a szolgálónak a látogató
mellett kellett tartózkodnia, azt színlelve, hogy valamit
tisztogat... Ha a szolgálólány éppen oda volt bevásárolni, a
feleségem a látogatót egyszerűen elutasította, vagy megkérte,
hogy hívja fel a házmesternét, aki a lányt mindenben
helyettesítette. Biztos vagyok benne, hogy ha majd
megvizsgálja a feleségem zsebét, élesre töltött pisztolyt talál
benne. Azt csak akkor tette ki, amikor aludni ment.
E szavak után Zachar úr a fogadószoba közepén álló
asztalkához lépett. Kihúzta a fiókját, és a tisztviselőnek
megmutatta az ott levő vastag gumibotot és a kis borsos dobozt.
Ezek hasonló célokat szolgáltak. A feleségem mindig
gyanakvó és gyáva természetű volt, de attól az időtől kezdve,
amikor elolvasta az újságban, hogyan gyilkolták meg egyik
kolléganőjét munka közben, félelme és ötletessége nem ismert
határt.
– Értem – mondta a tisztviselő –, de mert tegnap kedd volt,
most rejtély előtt állunk. Ha csak... – elgondolkodott, és nem
folytatta tovább.
– Ha csak – vette fel helyette a gondolat fonalát Zachar úr – a
megboldogultat nem olyasvalaki ölte meg, akit gyanakvás
nélkül beengedett a lakásba.
A rendőrtisztviselő rábólintott:
– Egész pontosan fejezte ki a gondolatomat. Nézze csak, adva
van egy gyanakvó ember a maga szilárdan kiépített
rendszerével, akinek alapelve, hogy ha egyedül van otthon,
semmilyen üzleti üggyel nem foglalkozik. Kedden délután,
amikor a szolgálólány távol van, elvből nem üzletel. Egyszerre
csak felrúgja ezt az elvet, beenged a lakásba egy embert, és ez
az ember meggyilkolja. Hogy lehet ezt megmagyarázni?
Zachar úr vállat vont.
– Rejtély – válaszolta –, számomra megfejthetetlen rejtély.
– Az ügy valóban kevésbé látszana rejtélyesnek – vette át a
szót a rendőrtisztviselő –, ha elfogadnánk azt a feltevést,
amelyet ön felvázolt, vagyis hogy az az ember, aki azon a
napon, amely tabu, becsenget, közeli kapcsolatban áll a
feleségével. Hogy olyasvalaki, akit Zacharné asszony olyan jól
ismer, hogy mindenek ellenére nyugodtan beengedhet a
lakásba. Ön szerint hány ilyen ismerőse lehetett a feleségének?
– Azzal a fenntartással, hogy sohasem láttam bele egészen a
feleségem magánéletébe, közölhetem, hogy ilyen ember csak
három volt – válaszolta Zachar úr. – A szolgálólányunk, a
házmesterné meg én.
– Ez világos felelet – ismerte el a tisztviselő –, és megszabhatja
a vizsgálat irányát. Az előbb azt mondta, hogy a gyilkosságot
körülbelül egy negyedórával ezelőtt fedezte fel. Mikor ment el
hazulról?
– Délután három körül.
– Tehát teljes tizenkét órát volt távol. Egy percre sem ugrott
közben haza?
Zachar úr megrázta a fejét.
– Gyakran szokott ilyen sokáig távol maradni?
– Általában olyan sokáig maradtam távol, amilyen sokáig
csak lehetett, mert az itthonlét semmilyen örömmel sem
kecsegtetett. De vacsorakor mindig hazajöttem, és aztán már
itthon is maradtam.
 Hetenként csak egyszer maradtam egész este kint, olyankor
színházba mentem. Nagyon szeretem a zenét, az operát. Ha
Wagnert, Mozartot játszottak, vagy a Fideliót adták, feleségem is
megkönyörült rajtam, és a kimenőn kívül még belépti díjra is
adott.
Igaz, mindig olcsó jegyet kellett vennem.
A rendőrtisztviselő iszonyodva hallgatta.
– Mit beszél? – kiáltott fel. – Ön a házasságát teljes
rabszolgaságnak festi, amelyben a rabszolga szerepét játszotta!
– A feleségem azzal tartott sakkban, hogy sok pénze volt,
nekem pedig egy koronám sem. Erős jellem lévén, ezt a
fölényét igyekezett kíméletlenül kihasználni. Saját biztonságára
fogott otthon, de azért is, mert ezzel megalázott.
– Fölöttébb különös házasság – morogta a tisztviselő. – Nem
volna csoda, ha azt mondaná, hogy önök között
összecsapásokra is sor került.
Zachar úr gúnyos pillantást vetett rá.
– Az utóbbi időben már nem veszekedtünk. Megtanultam,
hogy hallgatnom kell, fölösleges az ellenkezés.
– Különös – mondta a tisztviselő –, hogy éppen kedden
engedte el önt egész délutánra és egész estére, amikor a
legjobban félt.
– Nem a maga jószántából engedett el – felelte Zachar úr. –
Bár megkértem, hogy elmehessek este a Trisztán előadására, de
hallani sem akart róla. Nem adok egy vasat sem, mondta, nem
akarok éjfélig egyedül maradni. Csakhogy nekem már megvolt
a jegyem, és mivel sajnáltam lemondani a Trisztánról, azt
feleltem, hogy elmegyek az ő engedelme nélkül is. Ekkor
látogatóm érkezett, és ez még jobban felbosszantotta. Csupán
néhány percet hagyott vele beszélgetni, aztán félbeszakított
bennünket, és haragos pillantást vetve a vendégemre,
felszólított, hogy menjek utána. A hálószobába vezetett, ahol
aztán élesen összeszólalkoztunk. Azt mondta, hogy nincs jogom
látogatót fogadni az ő házában, és hogy a jövőben ezt csak az ő
beleegyezésével tehetem. Elég élesen válaszoltam, mire ő,
felingerelve az ellenállásomtól, ami már a második volt aznap,
kiabálni kezdett velem, s azzal fejezte be, hogy ha én magam
nem küldöm el a látogatómat, saját kezűleg dobja ki. Ekkor
hallottam, hogy becsapódik az ajtó. A látogatóm, akinek végig
kellett hallgatnia az egész jelenetet, mert a feleségem
szándékosan nyitva hagyta az ajtót, önként elment. Jól tudtam,
hogy a további veszekedés felesleges. Kis ideig, körülbelül egy
negyedóráig még otthon maradtam, hogy ne fessen úgy a
dolog, mintha szöknék. Aztán vettem a kalapom és indultam.
Egy ismerős családhoz mentem, ahol bridzsezni vagy whistezni
szoktam, onnan a színházba, és olyan későn jöttem haza,
amilyen későn csak lehet.
– Itt pedig közben valaki elvégezte a tettet, amely úgy is
hathatna, hogy bosszúállás volt magáért, ha nem volna annyira
szörnyű – mondta elrévedve a rendőrtisztviselő. – Elvégre éles
összecsapás volt maguk között, méghozzá éppen a végzetes
napon.
A Zachar úrral szemben támadt gyanúja ekkor már nagyon
erős volt. Megemberelje magát, és ezt nyíltan is kifejezze?
Ekkor azonban egy éles kiáltás harsant, Pepka sikoltott fel. A
rendőr, akit őrzésével bíztak meg, éppen akkor húzódott el
mellőle, az arcát tapogatva.
Amikor leengedte a kezét, arcán négy vörös csíkot lehetett
látni, melyek a lány körmeitől származtak.
– A vadmacskája hogy elbánt velem, no de nem baj, megérte
– mondta elégedetten, s közben valamilyen tárgyat nyújtott át a
rendőrtisztviselőnek. Egy darab szárítózsineg volt. A tisztviselő
értetlenül bámult rá:
– Mit jelentsen ez?
– Ez volt... hogy is mondjam csak... a mellei között. Az úristen
bőven megáldotta, de ahogyan felügyeltem rá, úgy rémlett,
hogy mégiscsak több van ott a kelleténél. Az is feltűnt nekem,
hogy a fal felé fordult, s mindjárt gyanakodni kezdtem, nem
azért tette-e, hogy valamit eldobjon. Végül megpróbálkoztam
ezzel... odanyúltam neki, és a kezembe akadt ez a...
– Na igen, látom – mondta türelmetlenül a tisztviselő –, de hát
mit csináljak én ezzel?
– Fogadni mernék – mondta a rendőr –, hogy ez éppen az a
zsineg, amivel azt a szegény asszonyt megkötözték.
– Nem, nem igaz – sikoltott fel Pepka –, a konyhából hoztam.
A tisztviselő fogta a zsineget, bement vele a szobába, s
nemsokára visszatért.
– Ugyanolyan – mondta. – Hanem ezek a zsinegek mind
egyformák, de szeretném tudni, minek hord maga zsineget
hajnali három órakor a melltartójában?
– Azért, mert... mondta Pepka zavartan –, ...mert fel akartam
magam akasztani.
– Ne tréfáljon – mondta a tisztviselő –, hisz arra valamilyen
okának kellett volna lennie.
– Volt rá okom – lihegte Pepka kétségbeesetten. –
Összevesztem az udvarlómmal. Így aztán fogtam ezt a zsineget,
és azt mondtam magamban: Ha nem akar kibékülni,
felakasztom magam.
– És kibékültek?
Pepka bólintott.
 – Együttérző ember lehet. Talán a nevét is meg tudná nekünk
mondani.
Pepka rámeresztette a szemét.
– Azt nem tehetem.
– Ugyan miért nem?
– Azért, mert... mert... magam sem tudom.
– Talán nem tudja, hogy hívják? Mióta ismerik egymást?
– Két... – sóhajtott fel Pepka.
–... napja?
Pepka megcsóválta a fejét.
–... hónapja?
– Két éve – hebegte.
A rendőrtisztviselő jóízűen felkacagott.
– Két éve ismerik egymást, és még azt sem tudja, hogy
hívják?
Ezt akarja velünk elhitetni?
Pepka lehajtotta a fejét. Kis idő múlva megszólalt:
– Hát akkor megmondom. Karel Mocnak... hívják.
– Hol lakik?
– Valahol a smíchovi negyedben – mondta Pepka habozva.
– A teremtésit, hát nem tudja, hol lakik az a fiatalember, aki
két éve udvarol magának? Pepka megrázta a fejét.
– Én... én azt sose kérdeztem tőle.
– Mi a foglalkozása?
Pepka kis ideig gondolkodott. Majd kinyögte:
– Kovács valamilyen gyárban.
 – Kovács, hát persze – kiáltott fel a tisztviselő indulatosan. –
Maga talán azt hiszi, hogy mi bolondok vagyunk, és keresni
fogjuk azt a kovácsot? Eszünkbe sem jut. Nem ám, hanem
szépen megvárjuk, míg megjön az esze, és megmondja nekünk,
ki volt az a férfi, aki várta magát az utcán. És mit keresett
magánál ugyanannak a zsinegnek egy darabja, amivel a gyilkos
megkötözte az asszonyát.
Pepka sírni kezdett. Váratlanul a tisztviselő lábához vetette
magát, és átölelte a térdét. – Akkor megmondom az igazat.
– Már a másodikat – szakította félbe a tisztviselő –, de csak
mondja.
– Én... én loptam – mondta Pepka, összetekeredve a földön,
mint egy kukac. – Én ma nagyon későn jöttem haza, ezért
óvatosan lépkedtem, hogy Zacharné asszony meg ne hallja.
Nagyon csendesen nyitottam ki az ajtót, s amikor láttam, hogy
az előszobában világosság van, arra gondoltam, nem történt-e
valami baj. Az előszobából láttam, hogy a hálóban is ég a
villany. Bementem, és ott találtam Zacharné asszonyt... Ahogy
lehajoltam hozzá, észrevettem, hogy valami van mellette egy
darab selyempapírban. Az a nyakék volt. Úgy véltem, hogy
nem nagy érték. Vedd el emlékbe, gondoltam, úgyse ismeri
senki! És hát magamhoz vettem. A gyöngysor valamilyen
zsinegen feküdt. Ahogyan felvettem, az a zsineg is a kezembe
került, s a nagy sietségben bedugtam az ingembe. Aztán az első
szobába mentem, és rendőrért kiabáltam.
– Ha valóban így történt minden... – szakította félbe
mosolyogva a tisztviselő –, akkor talán majd most megmondja
nekünk, mi az igazi neve az udvarlójának, és hol találhatnánk
meg.
– De miért is keresnék? – kérdezte Pepka rémülten.
Esküszöm, hogy ártatlan.
 A tisztviselő elfintorodott.
– Ha ártatlan, semmi baja sem történik, ha megismerkedik
velünk.
– Fölöslegesen gyötri ezt a libát – szólt közbe Zachar úr. –
Egyetlen bűne, hogy buta.
A tisztviselő haragos pillantást vetett rá.
– Talán lesz rá alkalom, hogy kikérjem a véleményét –
mondta kimérten. – Addig legyen csendben, és természetesen
maradjon ebben a szobában. – Aztán hátat fordított neki, és
intett Volfnénak.
– A délután folyamán semmi különöset nem észlelt? Nem
hallott valamilyen kiáltást? Nem hívta önt Zacharné asszony?
Nem látott valamilyen gyanús idegent bejönni vagy eltávozni?
– Nem – felelte Volfné –, egész délután nem láttam Zacharné
asszonyt. Senki sem jött be a házba, csak a lakók és a postás.
Persze, én sem vagyok egész nap a házban, a pincébe és az
udvarra is ki szoktam menni. Hogy ezalatt mi történt, azt nem
tudhatom.
– Szóval sehogyan sem lehet segítségünkre az ügyben –
mondta a tisztviselő türelmetlenül.
– Én, én semmit sem tudok – dadogta Volfné, s villámgyorsan
mérlegelni kezdte, közölje-e ezzel az emberrel, amit Zachar
úrról tud, és amit az imént Pepkáról megtudott. Végül is úgy
döntött, hogy nem szól egy szót sem, hogy nyugta legyen
ezektől a dolgoktól, amelyek annyira felizgatták, hogy majd
kilehelte a lelkét.
De éppen akkor, amikor ebben az értelemben elhatározta
magát, kicsapódott az ajtó, és bevonult rajta egy kis csoport.
Közte volt az az ember is, aki rövidesen rábírja őt, hogy
mondjon el mindent, amit tud.
 MÁSODIK FEJEZET
melyben Klubičko felügyelő Zachar úr iránt érdeklődik

1
A nagy vizsgálóbizottság megérkezésével, melyet maga
Petřvaldský, a bűnügyi osztály főnöke vezetett, egy tekintélyes,
jól kiképzett, rutinos apparátus lépett színre, amely művészi
tökéletességgel és nagy lendülettel azonnal hozzálátott feladata
teljesítéséhez. Az egyik átvizsgálta a lakást, a másik
fényképezett, a harmadik kérdezősködött, a negyedik
méricskélt, az orvosok megvizsgálták a holttestet, azok pedig,
akik semmilyen szakmunkát sem végeztek, legalább igyekeztek
fürkésző képet vágni.
Ám volt köztük egy alacsony, rendkívül fürge férfi, úgy a
negyven felé közeledett; homloka csodálatosan mozgékony
volt: szinte állandóan hol összefutottak, hol elsimultak rajta a
ráncok. És ez a kis ember, akinek egyik zöldes szeme kisebb
volt, mint a másik, ezt se csinálta, meg azt se, de úgy tetszett,
hogy mindenbe beleszimatolt.
Elsőként tekintette meg a holttestet, ő emelte fel a földről,
amikor fényképezték, ő vizsgálta meg a ruháját, s vette le
derékövéről a kis táskát a kulcsokkal. Szemügyre vette a
páncélszekrényt és külön-külön minden tárgyat, amit a gyilkos
kidobált belőle, úgy rémlett, legszívesebben a falon is
végigmászott volna, tüzetesen megvizsgálta és néhány helyen
felemelte a beduinos szőnyeget. De nemcsak ezt: aprólékosan
átkutatta a szalont is, szemügyre vett minden ketyegő órát,
egyiket-másikat fel is nyitotta, sőt a három őrizetbe vett
személlyel is elbeszélgetett, méghozzá olyan ügyesen és
gyorsan, hogy szinte senki észre sem vette.
 Néha kérdést intézett a fogalmazóhoz is – aki csaknem olyan
tiszteletteljesen viselkedett iránta, mint Petřvaldský tanácsos
iránt –, hogy milyen vallomást tettek a gyanúsítottak, még
egyszer rájuk nézett, és a fogalmazó csodálkozására egyáltalán
nem törődött sem Pepkával, sem pedig Zachar úrral, vagyis
azzal a két emberrel, akiket ő a leggyanúsabbaknak tartott,
hanem Volfnéval folytatott hosszasabb beszélgetést.
A nagy vizsgálóbizottság megérkezése óta állandóan fennállt
a veszély, hogy ez a szegény asszony ismét elájul. Ha netalán
megszólította volna a méltóságos tanácsos úr, biztosan a lába
elé zuhant volna, mint egy zsák. Ha pedig ráirányították volna a
fényképezőgép lencséjét, talán még meg is hal. De amikor ez a
fürge emberke szólt hozzá, nemcsak hogy semmilyen félelmet
sem érzett, hanem úgy tetszett neki, hogy kissé meg is
nyugodott.
– Látom a szemén, néném – mondta neki a férfi –, hogy nem
magának való ez a komédia. Fogadni mernék, hogy reszketnek
a térdei. Na, jöjjön csak, elviszem valahová, ahol majd
összeszedi magát.
Azzal gyengéden átölelte, bevezette a szalonba, és leültette
egy fotelbe, melyen krémszínű huzat volt. Ő is leült egy
másikba.
Hirtelen, mintha csoda történt volna, teljes csend és
nyugalom vette őket körül. Valaki becsukta az egyik ajtót,
azután a másikat, és Volfné egyedül maradt azzal a kis
emberrel, aki olyan egyszerű és mégis „fess“ volt, noha már
erősen kopaszodott a feje búbja.
Egyáltalán nem sejtette, hogy Prága legveszélyesebb kopója,
Klubíčko detektív ül mellette, akit pályafutása első napjától
kezdve mindenfelé jól ismernek, sőt azóta, amióta megfejtette a
Kann-gyűjteményből eltűnt műkincsek rejtélyét, külföldön is
híressé vált.
Teljes bizalommal viseltetett iránta, és nyugodtan a szemébe
mert nézni.
– Szerencsétlen egy eset – kezdte Klubíčko, el tudom képzelni,
mennyire megijedt, amikor Zachar úr fölkeltette.
– Azt el se tudja képzelni – kapott a szón fellelkesülve Volfné
–, olyan dolog ez, amit sohasem felejtek el, míg élni fogok. Még
jó, hogy csak éppen elszenderedtem. Jézusom, hogy
megrémültem volna.
– Bizony, bizony – mondta együttérzően Klubíčko. – Magának
aztán sok gyötrelme lehet az alvással. Hajnali háromkor aludni
el! Ki hallott már ilyet!
Volfné szomorúan bólintott.
– Ez a reuma miatt van, fiatalúr. Tavasszal szokott legjobban
elővenni, amikor ébred a föld. Az ember fekszik, mint egy
agyonvert, hánykolódik a forró ágyban, és hall minden
moccanást, amikor a lumpolók hazafelé szállingóznak.
Egyetlen vigasza az, hogy a házban mindenkinek van saját
kulcsa, és nem kell hálóingben kiszaladgálnia a hideg folyosóra.
Úgy egyig tarthatott az egész, akkor hallottam, hogy Zachar úr
is hazajött. Aztán azt hittem, hogy már el sem alszom, de mégis
elaludtam. Klubíčko összeráncolta a homlokát, majd a ráncok
hirtelen kisimultak.
– Nézzük csak! Az ember azt hiszi, hogy el se alszik többé, és
már el is aludt. Haha. Csakhogy az ilyen megfigyelés mellett –
tette hozzá kis szünet után – az ember könnyen tévedhet. Úgy
rémlik neki, hogy egy óra van, s közben már háromra jár.
– Mindenki megtévedhet – vetette ellen Volfné –, de ami
Zachar úr érkezését illeti – most már tulajdonképpen háziurat
kellett volna mondania –, abban nem tévedhet az ember. Ha
tudná, hogy kopog a cipője! És azt is hallottam, ahogy a Szent
Henrik-templom toronyórája éppen elütötte az egyet. Meg hát
nekem olyan ébresztőórám van, amely a sötétben világít.
– Aha – helyeselte Klubíčko –, no de ezután, ha majd Zachar
úr háziúr lesz, még később fog hazajárni a kocsmából, és még
hangosabban fog kopogni.
Volfné elnevette magát, első ízben az óta a szörnyű perc óta,
hogy Zachar úr felkeltette.
– Szegény ember – mondta, amikor megnyugodott –, most
aztán mulathat kedvére. És ha jól ismerem, fog is. Van mit
pótolnia.
– Nézzük csak, hát ilyen rövid pórázon tartotta a felesége?
– De még mennyire, azt maga el se tudja képzelni. Én csak
annyit mondok, hogy Zachar úr, amikor ma ment el, addig
beszélt nekem, míg csak nem adtam neki egy tízkoronást.
Klubíčko füttyentett egyet, és Volfné folytatta:
– Nem is volt ez házasság, inkább komisz katonaélet. Igaz,
Zachar úr elég nagy malac, de sajnáltam. Mégiscsak férfi... De
mondja meg maga, milyen férfi az, akinek a gazdag felesége
nem ad még egy garast sem, úgyhogy csak azzal kell
megelégednie, amit kikönyörög az ismerőseitől. És közben a
feleségének annyi a pénze, mint a pelyva.
– Hát ez bizony szomorú sors – hagyta helyben együttérzően
Klubíčko. – Az ember nem is igen csodálkozhatna rajta, hogy ha
szegény ember megelégelte volna a dolgot, és bosszút állt volna
a kínzóján. Érti, hogy gondolom. Talán, hogy visszafizessen
mindent.
És talán azért is, hogy pénzhez jusson.
Volfné megcsóválta a fejét.
 – Persze hogy nem lehet rajta csodálkozni, és én egyenesen
megmondom, hogy amikor megláttam asszonyunk holttestét,
első gondolatom az volt, hogy ezt csak Zachar úr tehette. Csak ő
juthatott be hozzá kedden délután – ez biztos. Ezenkívül
hazudott nekem. Azt mondta, hogy háromkor jött haza, de én
biztosan tudom, hogy már egykor itthon volt. Mit csinált fönt
két órán keresztül? Ezt én nem tudom, de amikor megláttam a
nagy vérfoltokat a mandzsettáján, rögtön arra gondoltam, hogy
ő ölte meg, és aztán kirabolta. De ahogy később láttam Pepkát,
milyen furcsa dolgokat művel...
Klubíčko legyintett:
– Hagyjon békét vele! Arra a gyöngy nyakékre gondol, amit a
kék vázába rejtett? Gyanús, de köztünk legyen mondva, a
rablógyilkosok nem úgy festenek, mint Pepka. Inkább azt
mondanám, hogy amikor hazajött, s látta, hogy az asszonya
halott, a nyaklánc pedig ott feküdt mellette, kísértésbe esett. Én
magam is, de ez köztünk maradjon, én magam is, ha ilyen
őrizetlen dologra bukkannék, és ha szegény volnék... Ki tudja,
nem engednék-e szintén a csábításnak.
Klubíčko e szavaira Volfné elsápadt, és önkéntelenül benyúlt
a zsebébe, ahol zsákmánya lapult. Isten tudja, mit adna érte, ha
most eldobhatná azt a tárgyacskát! Klubíčko elmosolyodott, és
így folytatta:
– Ahogy látszik, Zachar úrnak van benne a keze, senki
másnak.
Pepkát nem kellene tovább gyötörniük, eléggé
megbűnhődött már ezért a buta lopásért.
– Csakhogy – mondta Volfné –, ez nemcsak úgy van. Ha maga
is látta volna, amit én láttam! Bejött, és egészen úgy viselkedett,
mint aki tudja, mi játszódott le a szobában; lábujjhegyen ment
be a hálóba, s amikor meglátta a holttestet, még csak fel se
szisszent; és amikor kezében a nyaklánccal visszatért, kinyitotta
az ablakot, és olyan mélyen kihajolt, hogy majd kiesett. Úgy
tűnt fel, mintha állna valaki az ablak alatt, akinek le akarja
dobni a nyakláncot. Így támadt az az ötletem, hogy Pepka már
volt itt egyszer, és csak azért jött vissza, hogy elvigye, amit azzal
az emberrel előzőleg nem tudtak elvinni.
– Ez érdekes – mondta Klubíčko elgondolkozva –, meg kellene
mondania azoknak az uraknak is.
– Azoknak az uraknak? – kiáltott fel Volfné. Semmi pénzért.
Rögtön meghalnék. Csak találják meg az igazi gyilkost
maguk. Azért fizetik őket.
Klubíčko felállt, és elmosolyodott.
– Ezt talán nem tudja majd elkerülni – mondta. – De
gondoskodom róla, hogy hagyják nyugton, amíg nem tér
teljesen magához. – Közben egészen közel lépett hozzá. – Talán
– súgta a fülébe – azért fél tőlük annyira, mert magának sem
tiszta a lelkiismerete. Volfné odébb lépett, összezavarodott.
– Én – dadogta –, az én lelkiismeretem... lelkemre mondom,
teljesen tiszta. – És a zsebében a markába szorította azt a
szerencsétlen tárgyat.
Klubíčko megveregette a vállát:
– Én hiszek magának – mondta sejtelmesen, mosolyogva. –
Hát csak menjen, és ne féljen semmitől. Ami pedig a
lelkiismeretét illeti... azt hiszem, sokkal nyugodtabb lesz, ha a
bal kezét kiveszi a zsebéből, és ideadja nekem, ami benne van.
Ha akarja, a szemem is bezárhatom, és úgy teszek majd, mintha
semmit sem láttam volna.
Még azt is megmondom magának, hogy mit csinálok azután.
Ha már a kezemben lesz az a bizonyos dolog, megyek, és
visszateszem a helyére. Nos, és ha majd valamikor
összetalálkozunk, mindketten jól nevetünk a dolgon. Volfné, aki
most olyan fehér volt, mint a fal, gondolkodás nélkül kihúzta a
kezét a zsebéből.
– Én... én ezt a szőnyegen találtam – motyogta. – Én, én, az
isten bocsássa meg, azt se tudom, hogy került a kezembe. De
nekem... ekem ehhez a gyilkossághoz semmi közöm.
– Azt én is biztosra veszem – mondta Klubíčko mosolyogva. –
De mi az, magukat megszállta a rossz szellem? Látnak egy
gazdag halottat, és mindnyájan elvesznek valamit emlékbe.
Pepka is, maga is, és talán a háziúr is... S ki tudja, még ki nem!
Na de egyszer mindenki megbotlik. Volfné, ez alkalommal
mintha semmi sem történt volna. De remélem, nem lesz több
hasonló beszélgetésünk.
Azzal szabadon bocsátotta az asszonyt, akit megsemmisített,
de ugyanakkor megszabadított nagy terhétől.
Amikor visszatért a fogadószobába, látta, hogy Petřvaldský
már megfogalmazta a maga dedukcióját.
– Klubíčko – mondta neki, félrevonva őt –, ez az ügy teljesen
világos. Ugyanaz az eset, mint az öreg Tipmané, akit a pénzéért
gyilkolt meg a szakácsnője a szeretőjével. Ez az uzsorásnő
minden jel szerint a szolgálólány és a szeretője közötti
összeesküvés áldozata lett. Azt a legényt hajnalig megtaláljuk.
Svozil kisasszony, amikor egy kicsit ráripakodtam, beismerte,
hogy ma már volt itt egyszer, mégpedig hét és nyolc között.
Azonban azt állítja, hogy az asszonyát már halva találta, és hogy
csak zavarában vitt el egy-két dolgot.
Persze nekünk aztán mesélhet ilyen ostobaságokat.
A bestia megbeszélte a dolgot a szeretőjével, észrevétlenül
beengedte őt, a legény megölte Zacharnét, talán egyedül, talán
ennek a libának a segítségével, aztán összeszedtek, amit tudtak,
és elvitték valahová. Valószínűleg nem szándékoztak még
egyszer visszajönni, mert attól tartottak, hogy Zachar úr
hazajön, de aztán erőt vett rajtuk a kapzsiság, a lány még
egyszer visszajött, s elmenni már nem tudott. Az ügy annyira
világos, hogy sajnálom, hogy önt egyáltalán felkeltettük.
Elintézzük mi ezt magunk is, az ön éles eszét pedig hagyjuk
bonyolultabb esetekre.
A bűnügyi osztály alkalmazottai féltékenykedtek egymásra.
Különösen az osztályvezető gyűlölte fiatalabb kollégáját,
Klubíčkót, aki már néhányszor túltett rajta. A főnök
természetesen magának tartogatta a babérokat. Klubíčko
tiszteletteljesen meghajolt.
– Ragyogó, logikus és világos magyarázat, főfelügyelő úr –
mondta. – Bár nem néz ki ilyesmi ebből a szolgálólányból.
A rendőrtanácsos legyintett:
– Ejnye, kérem... kinéz, vagy nem néz ki. Nem akarnám,
hogy a jövőben is annyiszor tévútra vezessenek az arcok, mint
eddig. Értse meg, a törvényszéki orvos úgy vélekedik, hogy a
gyilkosságot öt és hét között követték el. Tegyük fel, hogy két
órát tévedett. Mennyire egybevág a mi elképzelésünkkel!
Bízzon a szimatomban: a gyilkosságot ez a nő követte el a
szeretőjével, azért nem akarja elárulni a nevét.
– Az áldozat uzsorásnő volt – vetette ellen Klubíčko. – Talán
valamelyik ügyfele ölte meg.
– Nyomozza ki, mi majd letartóztatjuk – mondta a tanácsos. –
Én egyelőre megelégszem a verébbel. Nemsokára elcsípjük a
párját is, s akkor majd kiderül, hogy ez egyszer kissé tévedett.
– Ó, az ember könnyen téved – vélte Klubíčko –, csak a mi
szakmánkban hány tévedés szárad már a lelkemen. Nos, úgy
látom, hogy tanácsos úr maga akarja vezetni a vizsgálatot.
Petřvaldský önelégülten rábólintott:
 – Igen, remélem, estére megfejtjük a rejtélyt.
– Akkor mehetek az utamra.
– Mehet, ahová jólesik – válaszolta a főnök –, mehet aludni,
vagy itt is maradhat.
– Az utóbbit részesítem előnyben – mondta Klubíčko röviden.
Petřvaldský vállat vont.
– Ha úgy gondolja. De mit fog csinálni?
– Engedelmével legelőször is megfürdöm – mondta Klubíčko.
– Persze, ha van itt fürdőszoba. Azután meg... aztán szívesen
elbeszélgetnék mondjuk Zachar úrral.
A rendőrtanácsos szánakozó pillantást vetett rá.
– Ha ez azt jelenti, hogy őt gyanúsítja, akkor csak fölöslegesen
fecsérli az idejét. Az az ember egyszerűen ostoba, és semmi
köze az egészhez.
– Én is azt hiszem – felelte Klubíčko. – De valamit csak
csinálnia kell az embernek, hogy elűzze az unalmát. Nézze
csak, már virrad.

2
Mielőtt Klubíčko elbeszélgetett volna Zachar úrral, visszatért
a holttesthez, és még egyszer alaposan szemügyre vette. Volt itt
valami, ami véleménye szerint az első pillantásra
megkülönböztette ezt a gyilkosságot a közönséges
rablógyilkosságtól. Zacharné asszonyt két találattal lőtték le,
pisztollyal: az egyik lövést a tarkójába, a másikat a jobb
halántékába kapta. De ezenkívül a felsőtestét összevissza
kötözték azzal a zsineggel, amelyből egy darabot Pepka Svozil,
nem tudni miért, a blúzába rejtett.
 Szembeötlő, hogy a gyilkos milyen brutálisan és erélyesen
kötözte meg. Vajon a blúza is dulakodás közben szakadt szét,
mielőtt agyonlőtték? Egyáltalán, miért volt megkötözve, ha a
tettes pisztolyt használt, ami az időpazarlást és az egész
dulakodást fölöslegessé tette?
Ezenkívül fekete selyemruháján még most is láthatók
valamilyen nyomok. Nem eléggé kivehetők ugyan, de úgy
tetszett, mintha a gyilkos, amikor legyőzte Zacharnét, rávetette
volna magát, ugrált volna a hátán, és mintha bele is rúgott
volna. A fizikailag gyenge és idős Zacharné kifejthetett-e olyan
ellenállást, amely dulakodást váltott ki, s a gyilkos elveszthette-
e közben az önuralmát, úgyhogy végül eltörje a megboldogult
kezét? Fel lehet-e egyáltalán tételezni valami hasonlót is olyan
emberről, aki azért jött ide, hogy rablógyilkosságot kövessen el?
Nem sokkal elképzelhetőbb-e, hogy egy ilyen ember minden
igyekezetével azon van, hogy túltegye magát a fő akadályokon?
Hogy előhúzza pisztolyát, lepuffantsa az uzsorásnőt, aztán a
pénzszekrényhez rohanjon, egykettőre kifossza, minél több
értéktárgyat magához vegyen és gyorsan eltűnjön? Talán
vesztegetné az idejét a halott öncélú megkötözésével, vagy vad
táncot járna a haldokló asszony testén?
Nézzük csak, gondolta Klubíčko, hogy hajtotta végre a fickó
feladata második részét!
A halott körüli rendetlenség érintetlen maradt. Klubíčko
óvatosan felemelt a padlóról néhány dobozt és borítékot,
amelyek közvetlenül a tetem mellett hevertek. Ékes, modern és
antik gyűrűket talált bennük, mindegyikben ritkaságszámba
menő drágakő ragyogott; nyakékek és gyöngysorok, gyémánt
fülbevalók, értékes karkötők, drágakővel díszített antik
dohányszelencék és más hasonló ékszerek kerültek a kezébe.
Egész szép kis rakás gyűlt belőlük össze. Ha hamarjában
százötven-kétszázezer koronára becsülte volna az árukat,
egyáltalán nem lett volna túlzás.
Azután a pénzszekrényhez lépett.
Az értéktárgyaknak csak egy részét dobálta szét vagy vitte
magával a gyilkos. A legfontosabb a pénzszekrényben maradt,
elég lett volna csupán belenyúlni, hogy az ember maga előtt
találhasson nem egy csomócska, hanem egy egész halom
borítékot, ékszeres dobozt és kis csomagot. Klubíčko csak egy
dobozt nyitott fel – gyönyörű briliáns diadém csillogott benne.
Harminc- vagy ötvenezer! Ezenkívül néhány köteg értékpapírt
és elég nagy mennyiségű levelet talált ott. A levelek sárga
szalaggal voltak összekötve, s a legfelső borítékon vékony
porréteg látszott. Így tehát a számításba jöhető gyilkosok közül
mindenképpen ki kellett zárni azt, aki csupán azért jött volna
ide, hogy elvigyen egy kompromittáló levelet. Persze
mindenekelőtt a közönséges rablógyilkostól kellett eltekinteni.
Ostobák ostobája! – gondolta Klubíčko. Már csak nem hagyta
volna itt a legnagyobb értékeket, amelyeket minden nehézség
nélkül elvihetett volna egy aktatáskában, vagy a zsebeiben is!
Még a legnyúlszívűbb embernek sem szállt volna annyira inába
a bátorsága, hogy miután meglátta ezt a temérdek kincset, itt
hagyjon mindent és elmeneküljön.
Különben is, ha a gyilkos nyúlszívű ember lett volna, nem
vesztegette volna az idejét a haldokló nő megkötözésével és
azzal, hogy táncoljon egyet rajta.
Azonban ha nem rablógyilkos vagy olyan ember a tettes, aki
egy kompromittáló levélért jött ide, ki jöhet még számításba?
Klubíčkót minden feltevése egyre közelebb vitte Zachar úrhoz.
Leginkább az ragadta meg figyelmét, hogy a gyilkos annyira
megvadult, hogy szégyentelenül meggyalázta a haldokló vagy
már halott asszony testét. Ám azt sem szabad kizárni, hogy egy
rablógyilkos is elkövethet ilyesmit, ha elfogja az őrjöngés.
Hanem ez a gyanakvó asszony beengedett volna-e egy ilyen
embert a lakásába? S ha mégis – bevezette volna-e egészen a
hálószobájába, a pénzszekrényéhez, amely igazi szentélynek
számított a házában? Vajon mekkora bizalmat élvezhetett az az
ember, aki ilyen messzire eljutott? Vagy miért volt Zacharné
asszonynak ennyire közömbös, miért becsülhette le ennyire?!
Talán a szeretője volt, akit mindig titokban fogadott, és aki most
kegyetlen kárpótlást vett a megaláztatásért, megbosszulta
sértett férfiúi önérzetét, hogy ez a nő kielégítette rajta
öregasszonyi szenvedélyeit?
– Ezt a gondolatot meghagyom Maurinnak – dünnyögte
Klubíčko. Ő maga pedig szinte már biztosra vette, hogy –
legalábbis egyelőre – minden nyom Zachar úrhoz vezet. Ahhoz
az emberhez, aki egy órakor jött haza, és azt állítja, hogy
háromkor érkezett meg.
Ahhoz az emberhez, aki gyűlölte felesége mesterségét, aki
még dohányra sem kapott a feleségétől, és mártírként kellett
szenvednie.
Felegyenesedett. Elmegyünk és megkérdezzük tőle, mit
csinált délután és este, gondolta a felügyelő. Mert ha a
szolgálólány nem hazudott, s hét és nyolc között valóban halva
találta Zacharné asszonyt, megdől az a feltevésünk, hogy
Zachar úr éjszaka ölte meg a feleségét valamilyen heves
szócsata közben, amelyre kimaradása miatt került sor. Abban
az esetben egészen másként kell magyarázni a lakásban való
tartózkodását, talán éppen olyasvalamivel, ami azután
fertőzően hatott Svozil kisasszonyra és a teljesen becsületes
Volfnéra. Amikor hazajött és halva találta a feleségét, talán úgy
gondolta, hogy félretesz magának valamit – mert kétségei
voltak afelől, hogy Zacharné asszony a végrendeletében őt
jelölte meg örököséül –, és azt a két órát azzal töltötte, hogy
összeszedte a készpénzt s talán néhány ékszert is, és valahová
elrejtette.
Persze, ha nem gyilkolta meg még hat óra körül.

3
Zachar úr, mit sem sejtve arról, hogy Klubíčko logikus
elemzésével egyre inkább erősödik a rá eső gyanú, készséggel
megadott minden kért magyarázatot, igaz, kissé leereszkedőn,
szórakozottan, s a fáradtság egyre nyilvánvalóbb jeleivel, de
folyamatosan és logikusan. Közben elszívott egy csomó
cigarettát.
Amikor neki már nem volt több cigarettája, megkérte
Klubíčkót, hogy kínálja meg, és mire a háromórás kihallgatás
véget ért, egy szálig elszívta az övét is.
Kétségtelen, hogy Zachar úr egyéniség volt. Kis ideig
hanyagul beszélt, tartalmilag is, szerkezetileg is, mintha
szellemének lángja csak pislákolt, egy vékony gyújtózsinóron
tengődött volna. De hirtelen sziporkázni kezdett, beszéde
alapos műveltségről, eleven intelligenciáról tanúskodott, ötletes
hasonlatokat használt, világosan és szabatosan írta le a
bonyolult részleteket is, nyaktörő dedukciókat rögtönzött –
mint mikor a láng már a gyutacshoz ért. Amikor végre
megvirradt, és a lámpákat eloltották, látszott, hogy mennyire
sápadt, és mennyire kimerítette az éjszakai izgalom, a vér, a
magába fojtott vallomás és a reménykedés; óriás termete,
hatalmas ereje és izmai ellenére beteg ember benyomását
keltette. Ugyanakkor – jóllehet Klubíčko egyre gyanúsabbnak
tartotta – vonzó és bizonyos értelemben rokonszenves volt.
Szerinte semmilyen előjele nem volt a szerencsétlenségnek.
A felesége ugyanúgy viselkedett, mint máskor, semmilyen
izgatottságot sem észlelt rajta, és az utóbbi időben senkivel sem
volt vitás ügye. Tegnap együtt ebédeltek, ebéd után ő egy kis
időre lepihent, s amikor felébredt, a szolgálólány már nem volt
otthon.
Felvette fekete ruháját, mert jegye volt a Német Színházba a
Trisztán előadására, és tudta, hogy már nem lesz ideje
hazajönni, hogy átöltözhessen. Látogatóba várták őt a barátai, a
Friedmann család a Letnán, az Ovenecká 16-ban. A látogatás
alatt bridzsezett Friedmann úrral, a feleségével és a férjezett
lányukkal, Ellával. Csak elméleti tétben játszottak. A játék után
velük uzsonnázott, és öt óra után ment el tőlük. A Trisztán
előadása hatkor kezdődött. Közben végigsétált a Příkopyn, de
véletlenül egyetlen ismerőssel sem találkozott. Aztán a
színházba ment.
Amikor vallomása közben ideérkezett, Zachar úr gunyoros
pillantást vetett Klubíčkóra, benyúlt a zsebébe és átnyújtotta
neki belépti jegye szelvényét.
– Ezzel, úgy gondolom, kellőképpen bizonyítottam az
előadáson való jelenlétemet. De ezenkívül még más alibivel is
szolgálhatok. A szünetben a foyer-ban sétálgatva találkoztam
egy régi ismerősömmel, a chomutovi Fanta igazgatóval.
Meghívott az előadás után a De Saxe Szállóba egy feketére. Úgy
éjféltájban búcsúztunk el egymástól, talán Fanta erre jobban
fog emlékezni. A Palace Szállóban lakik, mint mindig. Három
feketét ittam meg.
Amikor kimentem az udvarra, az volt a benyomásom, hogy
robbanóanyaggal van tele a szívem. Az utóbbi időben
álmatlanság gyötör, így biztosra vettem, hogy addig nem
alszom el, amíg a koffein hatását ki nem űzöm az ereimből egy
kiadós sétával. Szóval nem mentem egyenesen haza.
Lementem a folyópartra, és kényelmesen elsétáltam egészen a
rokkantmenházig. Itt irányt változtattam, mert folyton
zaklattak az utcalányok. Ezután kényelmesen visszatértem a
város központjába. S mivel még éreztem a koffein hatását,
tovább sétáltam az Óvárosi tér irányában. Itt összetalálkoztam
egy régi katonabarátommal, Hálával, aki az én századomban
szolgált két évet Ukrajnában. Igen, mint tartalékos főhadnagy
részt vettem a háborúban, és később a századosi rangot is
megkaptam. Hála alig állt a lábán. Némi túlzással azt is
mondhatom, hogy holtrészeg volt. Átöleltem őt, és
hazavonszoltam a Platneř utcába. És mivel egyáltalán nem
forgott a nyelve, megkerestem a kulcsot a zsebében,
bevezettem a házba, s mert semmire sem volt képes, rázártam
az ajtót. Itt van a kulcs.
– Igen – mondta Klubíčko –, ez egy órácska lehetett éjféltől
számítva.
– Talán kettő – válaszolta Zachar úr –, megközelítőleg, nem
mértem az időt. Talán több is, mint kettő. Mert a Platneř
utcából már egyenesen hazamentem, ha kényelmesen is, és
nálunk éppen három óra volt. A fogadószobában annyi
számtáblát láttam, hogy igazán nem tévedhetek.
A többit – a gyilkosság felfedezését – ugyanúgy mondta el,
mint a fogalmazónak.
Aztán Klubíčko felszólítására készséggel és szellemesen
elmondott mindent a házaséletéről és felesége szokásairól –
mindent, amit fontosnak tartott. A megboldogult a második
felesége volt, az első még a háború előtt meghalt. Kevéssel első
felesége halála után „az ügyvédi kamarával való nézeteltérései
miatt“ kénytelen volt felhagyni az ügyvédi gyakorlattal.
Örömmel vette tudomásul, hogy Klubíčkót nem nagyon
érdeklik e nézeteltérés részletei. Ebben az időben ismerkedett
meg második feleségével.
Egy selyemkereskedésnek volt a tulajdonosa, s bár jóval
idősebb volt nála, később megállapodtak abban, hogy
összeházasodnak. Az esküvőjük közvetlenül a háború kitörése
előtt volt. A mézesheteket a Földközi-tengeren töltötték, ott érte
őket a háború kitörésének híre.
Mivel tartalékos tiszt volt, azonnal összecsomagolt,
Olaszországon keresztül hazautazott, és bevonult. Ha nem is a
fronton, de egészen a háború végéig katona volt, csupán
néhányszor jött haza szabadságra.
Már az utolsó eltávozásai alatt sor került közöttük az első
veszekedésekre. Felesége az ő nyomására lemondott ugyan a
selyemraktár irányításáról, csakhogy miként arról hamarosan
meggyőződhetett, olyan tevékenységre adta magát, amely őt
még jobban bosszantotta. Az említett viszály akkor robbant ki
közöttük, amikor megbizonyosodott róla, hogy Zacharné
asszony olyan áruval kereskedett, amelyet társadalmi befolyása
révén olcsón szerzett meg, és drágán árusított. Egyszóval –
feketézett.
Zachar úrnak akkor még volt némi tekintélye, így a felesége
megesküdött neki, hogy felhagy a feketézéssel. De ő nemigen
hitt ebben. Mikor azután hazatért a háborúból, és az
államfordulat következtében elvesztette minden egykori
befolyását, ismerősei pedig, akiknek támogatására számíthatott
volna, jelentéktelen emberekké váltak, s maguknak is elég volt
a bajuk – egyszóval amikor a felesége, Katy nyakán kezdett
élősködni, észrevette, hogy felesége előtte eddig ismeretlen
szenvedélyeknek hódol. Ő maga egy szép napon ráeszmélt,
hogy régi barátai hátat fordítanak neki, hogy nem fogadják
köszönését, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha nem vennék
észre. Ha elment a klubba, mindenki sürgősen eltűnt. Aztán
meg jött az ifjú Stiller esete.
Az ifjú Stillert, az egykori bárót és jelentős vagyon örökösét
(igaz, a vagyon a földreform által lényegében elvesztette
értékét), egy napon keresztüllőtt halántékkal találták. A családja
az értékpapírjai között bizonyítékot talált rá, hogy egy
uzsorásnő zsarolása miatt lett öngyilkos. Ez az uzsorásnő
Zacharné volt. Bár a család feljelentette Zacharnét, nem került
bíróságra az ügy, de a prágai társaság bojkottálta Zachar urat.
Sőt még a klubból is kizárták. Vallomásának ez a része nem volt
egészen pontos. Célzást tett rá, hogy „radikálisan”
megpróbálkozott kicsúszni felesége kezeiből. – Sajnos azonban,
az embernek nincs mindig annyi ereje és akarata, amennyit
szeretne, és amennyire szüksége volna. – Mindent egybevetve
úgy látszott, hogy abban az időben valóban megpróbálkozott
kiszabadulni felesége hatalmából. Ott is hagyta, de nemsokára
nyomorúságos állapotban kénytelen volt visszatérni hozzá.
Attól kezdve teljesen a markában tartotta őt.
– Igen – fejezte be Zachar úr –, az utóbbi években az
uzsoráskodás volt a legerősebb szenvedélye. Ezzel pótolta
mindazt, amitől az öregedés megfosztotta. Mindig szenvedélyes
és konok volt, nem szívesen mondott le semmiről.
– Ezután Zachar úr váratlanul kijelentette, hogy már fáradt,
ezért kéri, hogy kihallgatását szakítsák félbe.
– Mi jut eszébe – kiáltott fel Klubíčko –, miért beszél
kihallgatásról? Hiszen ez nem volt kihallgatás, egyike volt
legérdekesebb beszélgetéseimnek, amelyeket az utóbbi időben
folytattam. Elmehet lefeküdni, azt tehet, ami csak tetszik.
– Ha valóban így van – mondta Zachar úr –, bátorkodom úgy
értelmezni kijelentését, hogy visszakaptam
mozgásszabadságomat, amelyet a fogalmazó úr elvett tőlem. A
városba szeretnék menni, valamit el kell intéznem.
Klubíčko beleegyezően bólintott.
– Menjen csak, menjen nyugodtan a városba, vagy ahová
tetszik, csak ne nagyon messzire, és lehetőleg ne maradjon el
sokáig.
 4
Zachar úr további tette, amelyről Klubíčko az utána küldött
detektív szemével győződött meg, jellemző volt rá. Első útja
Zoufalý csemegeárus boltjába vezetett. Ott legelőször is két
Martini-koktélt kért, és megevett hozzá két és fél tojást
kaviárral. Közben arról mesélt az elárusítónak, milyen komikus
esete volt egyszer a kaviárral a háború alatt Ukrajnában.
Gusztust kapott kaviárra; ott még a gyerekek is kaviárt ettek az
utcán. De a tisztiszolgája egyetlen boltban sem tudott szerezni.
– Hát hogy kérted, te ostoba? – kérdeztem tőle.
– Hogy kértem volna? Azt mondtam: Adjanak kaviárt.
– Kaviár! Akkor most menj el, és mondjad: Adjanak ikrát, és
kapsz kaviárt.
Aztán rendelt egy negyed liter Zeltlingenit, és megevett hozzá
farkasétvággyal két hatalmas szendvicset. Ötszázas bankjeggyel
fizetett. Zoufalýtól a Korona biztosító felé indult, és az
útkereszteződésen vett egy csokor szegfűt. Az elárusítónőnek
olyan borravalót adott, hogy az majd sóbálvánnyá merevedett.
Aztán a Havel utcába sietett André német könyvkereskedő
boltjába. Ott csaknem egy óráig időzött, újdonságokat
lapozgatott, régi kiadásokat böngészett, és majdnem ezer
koronáért vásárolt. Itt ezressel fizetett. Andrétól telefonált a
jílovištěi szállodába, és meghagyta, milyen ebédet készítsenek
számára. A rendelés nagyon sokáig tartott, és nagyon részletes
volt. Az ebédet két személyre kérte. Amikor ezzel is kész lett,
türelmetlenül sétált fel-alá a Příkopyn. Olykor megállt mellette
egy-egy ismerőse, hogy kifejezze részvétét. Ilyenkor komoly
képet vágott, és megköszönte a részvétnyilvánítást, de alighogy
ismerősei eltűntek, nyugodtan fütyörészett, és semmi jelét sem
adta annak, hogy valamilyen lelki fájdalma volna.
 Körülbelül negyed tizenegykor egy siető hölgy tűnt fel az
Iparbank sarkán; a hölgy középkorú volt, magas, csinos és
nagyon elegáns. Zachar úr mindjárt eléje sietett, és kezet
nyújtott neki. A hölgy azonban nem fogadta el. Beszélgetni
kezdtek, de ebből a detektív nem tudott meg semmit, mert nem
akarta felfedni magát. A hölgy idegesnek látszott, és gyorsan,
izgatottan beszélt. Zachar úr úgy viselkedett, mint máskor,
vidáman csevegett és gyakran felnevetett. Végül valamit kezébe
csúsztatott a hölgynek, mire az egy csapásra megváltozott.
Rámosolygott Zacharra és valamit mondott neki, egészen
halkan. A szegfűcsokor volt. A detektív ennyit hallott:
– Hugó, te nem felejtetted el, hogy a szegfű a legkedvesebb
virágom? – Németül beszélt. Aztán Zachar ismét mondott
valamit a hölgynek, az megcsóválta a fejét, majd elhallgatott,
mintha legyőzték volna. Zachar otthagyta őt, de nem ment
messzire. A Vigadó előtt kiválasztotta a legszebb taxit, a
járdához hajtatott vele, kinyitotta az ajtót, és a nő némi habozás
után beszállt a kocsiba. Zachar úr azonnal leeresztette a
függönyöket, mivel azonban a hátsó ablakról megfeledkezett, a
detektív látta, hogy mindjárt magához szorította a hölgyet, s az
rövid formális vonakodás után hagyta, hogy a férfi
megcsókolja.
A detektív szintén taxiba ült és követte őket. Beérkeztek
Zbraslavba, és amikor a kocsi már nekilendült a Jílovištěbe
vezető országútnak, Zachar úr hirtelen odaszólt a sofőrnek,
hogy forduljon meg. A pár nemsokára eltűnt egy zbraslavi
szállodában. Először a hölgy ment be, Zachar körülbelül öt perc
múlva utána. Több mint egy óráig maradtak bent. Fél egykor
ismét megjelentek a szálloda előtt, és nagyon bizalmasan
társalogtak. Most egyenesen Jílovištěbe hajtattak, ott
felszolgálták nekik az előre megrendelt bőséges ebédet.
 Utána elfogyasztottak három üveg Moët & Chandon-t. A
számla csaknem hatszáz koronára rúgott, és a főpincér száz
korona borravalót kapott. Jílovištěből ismét visszamentek a
zbraslavi szállodába. Ott maradtak egészen hét óráig, aztán
kocsival folytatták útjukat Prágába, ugyanis a kocsi egész idő
alatt a szálloda előtt várakozott rájuk. Smíchovban búcsúztak el
„Az angyal“-nál. Az útkereszteződésen Zachar kiszállt, a kocsit
barátnőjének hagyta, ő maga pedig másikat rendelt.
Ekkor a detektív nagy dilemmába esett, és nem tanúsított
kellő intelligenciát annak a kérdésnek az eldöntésében, hogy
melyiket kövesse.
Túlságosan szó szerint véve a parancsot, hogy „egy pillanatra
se tévessze szem elől Zachart”, a hölgyről mondott le, és Zachar
urat követte tovább. Zachar a Sramota-féle étterembe vitette
magát, és kiadós vacsorát rendelt, amit azonban nem
fogyaszthatott el nyugodtan. Közben ugyanis a detektív
telefonon közölte Klubíčkó-val, mi történt a smíchovi
útkereszteződésen, mire Klubíčko azt mondta neki, hogy idióta,
hogy Zachar semmiképpen nem szökhet meg, ellenben
Klubíčko nagyon szeretne megismerkedni az illető hölggyel.
Aztán parancsot adott a detektívnek, hogy nyomozza ki a
kocsit, amelyiken a hölgy utazott, állapítsa meg, mit csinált; ő
maga pedig azon nyomban elindult a Sramota-féle étterembe.

5
Miközben ez lejátszódott, a hivatalos vizsgálat ment a maga
útján.
– Én majd megmondom magának, hogy csinálta – mondta
Pepkának Petřvaldský tanácsos. – Magának udvarlója van, de
nem akarja velünk közölni a nevét. Ha nem lenne benne a
keze, maga most nem habozna. Összebeszéltek, hogy kirabolják
Zacharné asszonyt. Ezt végre is hajtották. Maga úgy tett, mintha
elment volna a szokásos keddi kimenőjére, s közben elrejtőzött
a kapualjban, és kileste, mikor megy el Zachar úr. Amikor
végre elment, füttyentett a szeretőjének, aki a közelben
ólálkodott, visszatért a lakásba, valamit füllentett a
háziasszonyának, és amikor az bement a hálószobába,
beengedte a szeretőjét. Zacharné asszony védekezett, azért
lőtték le, maga vagy a szeretője. Aztán összeszedtek, amit
tudtak, elvitték valahova elrejteni, később azonban, mivel
sajnálta, ami még itt maradt, ismét visszajött. De óvatosságból a
szeretőjét lent hagyta az utcán, egyedül jött be a lakásba, és
látva, hogy Zachar úr még nem tért haza, kezdte összegyűjteni
a zsákmányt, amit aztán elvitt volna az udvarlójával. A zsineget
is azért vette magához, hogy legyen mivel összekötnie a
csomagot. De akkor megérkezett a rendőrség, maga
megrémült, a zsineget bedugta az ingébe, a zsákmányból
csupán azt a gyöngy nyakéket hagyta meg, amit a kék vázába
rejtett. Így történt, és minthogy nem kerülheti el a büntetését,
legalább enyhíteni igyekezzen rajta. Ezt csak azzal érheti el, ha
mindent becsületesen és azonnal beismer. A maga helyében azt
mondanám, hogy mindent az udvarlója talált ki, hogy rászedje
magát, vagy azt, ahogyan valóban történt.
Pepka sírt, a tanácsos lábainál fetrengett, esküdözött, hogy
ártatlan, de az udvarlója nevét csak nem akarta elárulni.
Persze azt nagyon könnyen megállapították a ház többi
szolgálólányának feltett kérdésekből.
Így már reggel kilenckor kiderült, hogy Pepkának van egy
udvarlója, akit Mrkosilnak hívnak, és a városi villanyműveknél
dolgozik mint pénzbeszedő. Amikor telefonon felhívták a
vállalatot, megtudták, hogy Mrkosil reggel nem lépett
szolgálatba. Egy rendőrségi kocsi azonnal elindult Libeňbe a
Csehov utcába, ahol Mrkosil albérletben lakott valamilyen
Pacáknénál. Az asszony úgy megrémült, hogy egész idő alatt,
míg átvizsgálták a házát, a sarokban kuporgott és sírt. A
vizsgálat során semmi rendelleneset nem találtak, de Pacáknét
ennek ellenére előállították. Mialatt a rendőrség fényképészeti
osztálya Mrkosil fényképének sokszorosításával foglalkozott,
egy detektívnek sikerült szóra bírnia Pacáknét. Megtudta tőle,
hogy Pepka nyolc után kereste Mrkosilt a lakásán, és hogy
Mrkosil csak hajnali négykor tért haza, meg hogy Prágában van
egy nővére férjnél, akit meg szokott látogatni. Ez a nővére
valahol Nusléban lakik, mégpedig nagyon valószínű, hogy a
vršovicei pályaudvar közelében. Ezenkívül még megemlítette,
hogy ma eltűnt egy köcsög libazsírja.
A detektívek azonnal elindultak Nusléba, és hosszabb
nyomozás után megállapították, hogy Mrkosil nővérét
Vnoučeknénak hívják, s az Ottokár utcában lakik. Ez az asszony
is szörnyen megijedt, amikor benyitott hozzá a rendőrség. Igen,
beismerte, hogy az öccse gyakran el szokott hozzá jönni, s úgy
gondolja, hogy abban nincs semmi különös. Rendszerint
minden szombaton meglátogatja őket, „zsírozni” szokott a
férjével. Legutoljára ma reggel volt náluk.
– Ma reggel! – kiáltott fel a detektív. – És mit csinált
maguknál?
Vnoučekné bement a spájzba és kihozott egy libazsírral teli
köcsögöt. – Ezt hozta hozzánk, ni – mondta –, a
menyasszonyától kapta. Az ő háziasszonya igen pákosztos,
azért hozta ide.
– Nézzük csak – mondta a detektív. – És ez nem volt feltűnő
magának?
– Nem, gyakran szokott ide hozni ezt-azt. Inkább az tűnt fel
nekem, hogy olyan más volt, hogy nem bírt magával.
 A detektív megkérte, mondja el, miben tért el a viselkedése a
szokásostól.
– Nos, mintha kicserélték volna. Nem szokott gyakran
nevetni, de most állandóan nevetett, míg csak itt volt, és
valahogy furcsán, mintha valaki csipkedte volna.
A detektív magához vette a köcsögöt, átkutatta az egész
lakást, s noha nem talált semmi gyanúsat, a biztonság kedvéért
Vnoučeknét is bevitette. A köcsög nagy feltűnést keltett a
rendőrségen, a zsírt kiszedték belőle, és az alján egy arany
nyakláncot meg egy smaragddal díszített drága karkötőt
találtak.
Közben a detektívek, Mrkosil fényképével a kezükben, egész
Prágában nyomoztak utána. Déltájban az egyik társuk egy
középtermetű, vállas fiatalemberre lett figyelmes, aki éppen az
óvárosi Babilonból lépett ki, és gyanakvóan tekintett körül. A
detektív egy kis ideig követte, és noha a férfi nem hasonlított az
ő Mrkosiljára, arra a véleményre jutott, hogy talán mégis ő lesz
az.
Amikor be akart lépni az úgynevezett „Százéves Kávéházba”,
letartóztatta. Amikor megmutatta a rendőrség jelvényét, a férfi
elkezdett remegni, és bevallotta, hogy ő a körözött Mrkosil.
Azonnal bekísérték a bűnügyi osztályra, és keresztkérdéses
kihallgatásnak vetették alá.
Eleinte mindent tagadott. Igaz, ismeri Svozil kisasszonyt, és
talán ígéretet is tett neki, hogy feleségül veszi, de ezt nem
gondolta komolyan.
– Itt-ott talán mondtam neki ilyesmit, hogy tegyen a
kedvemre. – Mindig kedden délután találkoztak, tegnap szintén.
Svozil kisasszony felment hozzá a lakására, ő pedig ajándék
mozijegyet vásárolt a háziasszonyának, hogy egyedül
maradhasson a lánnyal.
 Elszórakoztak egy ideig, és mielőtt Pacákné hazatért volna,
eltávoztak a lakásból. Aztán ők is moziba mentek. Az előadás
negyed tizenegykor ért véget. Svozil kisasszonyt hazakísérte,
elbúcsúztak, és ő is ment haza aludni.
– Miért nem jelent meg ma a munkahelyén? – kérdezte a
fogalmazó.
Mrkosil összezavarodott.
– Rosszul éreztem magam.
– Figyeljen ide, Mrkosil – mondta a rendőrtanácsos –, ne
játsszunk bújócskát, és ne rabolja el az időnket; miért lopta el a
háziasszonyától azt a köcsög libazsírt? Mit csinált ma reggel
Vnoučeknénál, a nuslei nővérénél?
Ez a kérdés olyan hatással volt Mrkosilra, hogy elkezdett
remegni.
– Hát jó, én majd megmondom! – kiáltott fel a tanácsos. –
Azért ment oda, mert sejtette, hogy gyanús lesz. Azért ment a
nővéréhez, hogy elrejtse nála a zsákmány egy részét. –
Megmutatta neki a köcsögöt és a benne talált ékszereket. – Most
pedig mondja meg, hová rejtette a többi értéktárgyat, és mit tett
Zacharné asszonnyal!
Az ékszerekre pillantva Mrkosil összeroppant, és beismerő
vallomást tett. Igen, tegnap ott volt nála Pepka, ő moziba küldte
Pacáknét, hogy kettesben maradhasson a kedvesével, hanem a
lány, Mrkosil szavai szerint, „nem állt kötélnek”. Azt mondta,
hogy már régóta ígérgeti neki, hogy feleségül veszi, de mindig
elodázza a dolgot, és truccolt, addig nem volt hajlandó
semmire, míg ő komolyan meg nem mondja, mikor
házasodnak össze. Mrkosil azt képzelte, hogy most is sikerül
holmi ígéretekkel megnyugtatni a lányt, s így mégiscsak eléri a
célját, de amikor a lány hajthatatlannak bizonyult, veszekedni
kezdtek, és Pepka nemsokára elfutott tőle. Ez körülbelül öt
órakor történt. Ő aztán elment sétálni, hét óra körül
megvacsorázott egy hentesnél a žižkovi Orgonaliget közelében,
majd elment sörözni abba a söntésbe, ahová máskor is eljár.
Tíz óra körül ismét meglátogatta Pepka. „Jézusom, mennyit
kerestelek! “ – mondta a lány.
„Fölöslegesen törted magad – vágott közbe –, nincs semmi
értelme az egésznek, amíg úgy fogsz viselkedni, ahogyan
délután viselkedtél.”
A lány azt felelte, hogy más gondjai vannak, erre Mrkosil
olyan ingerült lett, hogy el akarta zavarni a lányt, de aztán
észrevette, hogy rendkívül zaklatott lelkiállapotban van.
Kíváncsiságból túltette magát ingerültségén, és erélyesen
követelte kedvesétől, magyarázza meg, mi történt. Pepka
váratlanul megkérte, hogy menjen ki vele, mert mondani akar
neki valamit. Ő kint megkérdezte tőle:
„Hát mi van veled, Pepa?“
A lány azt felelte, hogy ez nem alkalmas hely a vallomásra.
Azzal megragadta a kezét, és kivonszolta őt az utcából. Amikor
a Zsidókemencékhez értek, meg akarta ölelni, de a lány
eltaszította magától.
„Éppen ilyesmire van most kedvem” – mondta.
Ő igyekezett megnyugtatni, mert látta, hogy „egész testében
remeg“. Pepka végül mindent elmondott neki.
„Szörnyű dolog történt – kezdte. – Amikor elfutottam tőled,
sétáltam egy kicsit, hogy elmúljon a rosszkedvem, aztán
hazamentem. És képzeld, nyitva találom a lakást! Még sohasem
történt meg, amióta ennél az öregasszonynál szolgálok, hogy
bejussak a lakásba csengetés nélkül. Legelőször a konyhába
mentem, de mindjárt furcsa volt, hogy az asszonyom nem
termett ott azonnal, amikor hallotta, hogy ott zörgök.
Kíváncsiságból elindultam körülnézni, és nemsokára
megtaláltam őt a hálószobában meggyilkolva. Iszonyú
rendetlenség volt körülötte.”
Azt mondta, hogy azonnal hívni akarta a rendőrséget, de
amikor átbotorkált a szalonon, néhány skatulyát talált, amelyek
kis cédulákkal voltak ellátva. Kettőt mindjárt felemelt, egy
arany nyakláncot és egy nagy zöld kövekkel díszített karkötőt
talált bennük.
– Pepka nem akarta ellopni ezeket a tárgyakat – folytatta
Mrkosil. – De éppen akkor, amikor felegyenesedett, valaki
becsengetett. Sokáig csengetett, talán öt percig is. Ettől annyira
megrémült, hogy elvesztette a fejét, és az ékszereket a zsebébe
dugta.
Arra gondolt, hogy senki sem hiszi majd el neki, hogy nincs
benne a keze a gyilkosságban, ha már a lakásban találták, és
nem ütött azonnal riadót. Amikor az illető elment, Pepka
kétségbeesésében elmenekült. Eredetileg, azt mondja, el akarta
dobni az ékszereket még a lépcsőházban, hogy aztán kifusson
az utcára, és segítségért kiabáljon. De amikor leért az első
emeletre, lépéseket hallott maga mögött. Eszét vesztve rohant
ki az utcára, felugrott az első villamosra, és ment azonnal
hozzám, hogy ott keressen menedéket.
– Szép kis mese – fintorodott el Petřvaldský, amikor Mrkosil
ideért vallomásában. – De hiszen maga nem volt a lakásban,
nem hallotta a csengetést, és ezenkívül maga észnél volt. Hát
miért nem fogta meg azonnal a kedvese kezét, és miért nem
vezette a legközelebbi őrszemhez, ami a kötelessége lett volna?
Ehelyett miért rejtette azokat az ékszereket a zsírosköcsög
aljára?
– Erre én is gondoltam már akkor. Amikor mindent
elmondott nekem, azonnal figyelmeztettem: Ez veszélyes dolog
ám. Még belekeveredsz valamibe, amiben nem szeretnélek
látni. Magamat még kevésbé. Elmegyünk a rendőrségre, és te
ott elismétled, amit nekem mondtál. De nem lehetett vele szót
érteni. Amikor meghallotta azt a szót, hogy „rendőrség”,
elkezdett reszketni, mint a nyárfalevél, azt szipogta, hogy vége
lenne, hogy már csak azért sem hinnének el neki semmit, mert
nála vannak azok a dolgok. Ezzel nekem is egyet kellett
értenem, és végül is úgy határoztunk, hogy másképpen
cselekszünk. Én egyelőre elrejtem valahová az ékszereket, és
reggel névtelenül elküldöm a rendőrségre. Pepka pedig
megvárja, míg Zachar úr hazatér, hogy ő jelentse be az esetet.
Így aztán elmentünk a Jeruzsálemi utcába, és ott sokáig
várakoztunk, de Zachar úr nem jött. Amikor már fájt a lábunk,
azt tanácsoltam Pepkának, hogy pihenjen meg, az
öregasszonytól már úgysem kell félnie amiatt, hogy későn
megy haza. Elmentünk egy szállodába, úgy fél háromig ott
lehettünk, aztán elkísértem Pepkát a ház elé, kis ideig
várakoztam lenn, és amikor láttam, hogy semmi gyanús dolog
nem történik, elmentem lefeküdni. Reggel be akartam
csomagolni az ékszereket és postán elküldeni a rendőrségre, de
alighogy kiléptem az utcára, a rikkancsok a Jeruzsálemi
utcában történt gyilkosságról harsogtak. Az újságból
megtudtam, hogy Pepkát is gyanúba fogták. Ez annyira
megzavart, hogy visszafordultam, otthon elrejtettem az
ékszereket a zsírosköcsögbe, és elvittem a nővéremhez.
– És mit kellett volna vele tennie a nővérének? – kérdezte a
fogalmazó gúnyosan. – Ugyan, Mrkosil, nekünk már csak nem
jön ilyen mesékkel! Legelőször is a gyilkosságról hírt adó
újságok különkiadása csak tíz órakor jelent meg. Maga pedig tíz
óra előtt volt a nővérénél. Nem, egyáltalán nem volt
szándékában elküldeni az értéktárgyakat a rendőrségre, meg
akarta őket tartani, s minthogy sejtette, hogy magát szintén
kihallgatják, elvitte a nővéréhez. Nem gondolt rá, hogy nála is
nyomozhatunk az ügyben. Jobban tenné, ha megmondaná,
hova rejtette a zsákmány többi részét, és hogyan ölték meg
Zacharnét.
– Ahogy én hiszem, hogy fölöttünk lakik az Isten – kiáltotta
Mrkosil –, úgy higgyék el maguk is, hogy sohasem voltam
abban a lakásban. Minden úgy történt, ahogy az imént
elmondtam.
Aztán előállították Pepkát. Lelkileg annyira megviselték a
történtek, hogy azonnal bevallott mindent. A Zsidókemencénél
lejátszódott jelenetig mindent úgy mondott el, mint Mrkosil. De
azt, ami ott történt, másképpen festette le. Azt mondta, hogy
meg akarta beszélni a dolgot Mrkosillal, de amikor látta, hogy
hallgat, megjegyezte, hogy talán jó volna, ha az ékszeres
dobozokat letennék a Jesenius utcai rendőrőrs küszöbére, és
aztán elfutnának. De erre Mrkosil azt felelte, hogy ez butaság.
Ha már elhozta azokat a dolgokat, hadd legyen valami hasznuk
belőle. Csak adja oda neki az ékszereket, és ne féljen. A köveket
kiszedik, az aranyat felolvasztják, és ha majd vége lesz a
cirkusznak, jó áron eladják egy ismerős ékszerésznek. Így
engedett a rábeszélésnek, amit most igazán nagyon sajnál.
Ezután szembesítették őket; mindketten kitartottak állításuk
mellett. A szembesítés a szerelmesek heves szóváltásával ért
véget, de ez semmiben sem járult hozzá ahhoz, hogy valami
újabb mozzanattal súlyosbítsák egymás helyzetét. Közben
ujjlenyomataikat összehasonlították azokkal az
ujjlenyomatokkal, amelyeket Zacharné asszony
páncélszekrényén és néhány ékszeres dobozon találtak.
Mrkosil ujjlenyomatai eltérőek voltak, de Pepkáéi egyeztek
néhány ott talált ujjlenyomattal. Pepka azt hozta fel
mentségére, hogy ebben nincs semmi különös, mert naponta le
kellett törölnie a pénzszekrényt. Úgyszintén alaposan
megvizsgálták azt az öltönyt, melyet Mrkosil viselt, és azokat a
ruhaneműeket is, amelyeket a lakásában találtak, de
vérnyomokat vagy valamilyen más gyanús jelt nem találtak
rajtuk.

6
Bár a bűnügyi osztály szívesen megmaradt volna a mellett a
kényelmes feltevés mellett, hogy ez a két ember követte el a
rablógyilkosságot, csakhamar szertefoszlott a reményük, hogy
estére vagy kicsikarják tőlük a beismerő vallomást, vagy rájuk
bizonyítják a bűntényt. Mindenekelőtt fontos, hogy váratlanul
jelentkezett két teljesen megbízható tanú, és mindketten – ki-ki
a maga módján – bizonyították, hogy Pepka hét óra előtt nem
tartózkodhatott a tett színhelyén. Az első tanú, egy szolgálólány,
akit Albína Coufalnak hívtak, önként jelentkezett, és ezt a
vallomást tette:
– Tegnap, vagyis kedden megparancsolta az asszonyom, hogy
gyorsan menjek el a főpostára, és adjak fel egy sürgönyt. Akkor
még nem lehetett hét óra. Amikor a Jeruzsálemi utcába értem,
találkoztam Pepkával. Kimenőruha volt rajta, és a Vrchlický-
parkból jött. Megvártam, míg odaér hozzám, mert barátnők
vagyunk, és mivel észrevettem, hogy valami baja van,
megkérdeztem, mi bosszantotta úgy fel. Azt felelte: Már két éve
udvarol egy csirkefogó; állandóan ígérgette, hogy elvesz, most
meg csak ötöl-hatol. Bánnám is én, csakhogy szeretem a
bolondulásig, azt sem tudom, túlélem-e, ha igazán otthagy.
Éppen az előbb vesztünk össze, azt mondta, hogy ha nem kapja
meg tőlem, amit akar, majd megtalálja másutt, azzal elment.
Pepka aztán keservesen sírni kezdett, vagy tíz percig
vigasztalgattam, ahogy tudtam. Ugyanabban az időpontban
jelentkezett a detektíveknél, akik még mindig a Csehov utcai
házban szöszmötöltek, egy másik tanú, Pacákné
szomszédasszonya, és közölte, hogy az ő lakásukat csak egy
rabicfal választja el Mrkosil szobájától, úgyhogy sajnos mindent
hall, ami Mrkosilnál történik.
Tegnap délután ilyen módon úgy fél négytől negyed hatig
zavarták őt. Először – a tanú szavai szerint – „cuppogtak, aztán
veszekedni kezdtek, és végül a lány faképnél hagyta Mrkosilt.
Fő vonásaiban megjegyezte a veszekedés tartalmát, elismételte
a detektívnek, s tanúvallomása teljesen megegyezett azzal, amit
Pepka és Mrkosil mondott. Petřvaldský tanácsos, aki állhatatos
együgyűséggel faggatta és kínozta a szerelmeseket, eleinte nem
szentelt figyelmet ezeknek a tanúvallomásoknak. Amit a tanúk
bizonyítottak, mellékes körülménynek tartotta. Közömbös volt
számára, mit csináltak a gyanúsítottak háromtól hatig. Az ő
feltevése szerint a gyilkosságot hat és nyolc óra között követték
el, és Pepkát elég ravasznak találta ahhoz, hogy Albína Coufal
előtt megjátssza a visszautasított kedves szerepét, aztán minden
gátlás nélkül elmenjen asszisztálni asszonya meggyilkolásánál.
Ami pedig Mrkosilt illeti, alig-alig tudta igazolni alibijét hattól
nyolcig. Az Orgonaliget melletti hentesüzlet vezetője nem
tudott visszaemlékezni Mrkosil arcára, s itt már az is gyanús,
hogy egy ember, aki Libeň kellős közepén lakik, elmegy egész
Žižkovba, hogy megegyen három virslit mustárral.
Ám ebben a pillanatban befutott a törvényszéki orvosok
jelentése. Az orvosi vélemény úgy szétverte Petřvaldský
tanácsos feltevését, hogy semmi sem maradt belőle.
A törvényszéki orvosok teljes határozottsággal adtak
kifejezést annak a véleményüknek, hogy a halál nem a kora
esti órákban következett be, hanem még délután, mégpedig
valószínűleg három és négy, esetleg öt között.
Petřvaldský rendőrtanácsos, amikor elolvasta ezt a
véleményt, dühöngeni kezdett. Mert világosan kitűnt belőle,
hogy a gyilkosságot Pepkának a lakásból való távozása után és
visszatérése előtt követték el, ezt az időszakot pedig Albína
Coufal iménti tanúvallomása tökéletesen igazolta. A tanácsos
először megpróbálta Albina Coufalt fenyegetéssel rábírni
tanúvallomása visszavonására, elővezettette és azzal
fenyegette, hogy mint társbűnöst letartóztatja.
De Albína Coufal becsületesen kitartott vallomása mellett, és
ellenkezőleg, még pontosabban felidézte magában, hogy amíg
Pepkával beszélgetett a járdán, a szemközti villamosalkatrész-
gyárból kijött Mlázek segéd, és odakiáltott nekik, nem akarnak-
e vele moziba menni. A tanácsos ekkor, látva, hogy kudarcot
vallott az elméletével, takarodót fújt. Magához hívatta Mozol
fogalmazót, s közölte vele, hogy túlságosan sok a teendője az
osztályon, semhogy kellőképpen foglalkozhatna az esettel, és
ezzel rábízta a további vizsgálat vezetését.
Mozol fogalmazó egyáltalán nem ismerte a tényállást, így
mielőtt munkához láthatott volna, át kellett mindent
tanulmányoznia. A vizsgálat ezzel fél napot késett. Alighogy
megismerkedett az anyaggal, csaknem azonnal arra az
álláspontra jutott, hogy a gyilkosságot vagy egy teljesen
ismeretlen, újonc rablógyilkos követte el (egyedül, esetleg
valamilyen fiatalkorú bűntárssal), vagy pedig Zachar úr.
Az első feltevést azokra az ujjlenyomatokra alapozta,
amelyeket a páncélszekrényen és néhány ékszeres dobozon
fedeztek fel. A rendőrség daktiloszkópiai osztályán kora reggel
óta lázas munka folyt. Az ujjlenyomatokról, amelyeket az
említett tárgyakon találtak, fénykép-felvételeket készítettek, és
összehasonlították őket a levéltári felvételekkel. Ez a
fáradalmas munka semmilyen pozitív eredményt nem hozott.
Egyetlen felvétel sem egyezett a levéltári fényképekkel. Az
említett tárgyak összesen öt különböző kéz ujjlenyomatait
őrizték. Az egyik a meggyilkolttól, a másik Pepkától származott,
aki a páncélszekrényt letörölgette. Két másik ujjlenyomatpár,
mely élesen különbözött az előző kettőtől, férfi ujjlenyomat
volt. Az egyik pár a páncélszekrényben Zachar úrtól
származott, a másik pár eredete felől Mozol fogalmazónak
semmilyen elképzelése sem volt. Ez utóbbit nyilvánvalóan egy
nagy, vastag férfihüvelyk- és mutatóujj hagyta maga után; a kéz
annyira agyondolgozott volt, hogy a bőr egyes finom rétegei,
amelyek a fényképeken hajszálrajzokként szoktak mutatkozni,
teljesen elmosódottak voltak. Valamilyen iparos- vagy
munkáskéz?
Bárhogyan áll is a dolog – a daktiloszkópiai osztály
levéltárában nem találtak hasonló felvételt.
Ám ezeken az ujjlenyomatokon kívül, nem a
páncélszekrényen, hanem két ékszeres dobozon, még más
ujjlenyomatokat is találtak, ezek rendkívül finomak,
mondhatni kecsesek voltak, látszólag női kéztől származtak, de
jellegük mégis férfikézre vallott.
Mozol fogalmazó nem sok figyelmet szentelt ezeknek az
ujjlenyomatoknak (persze más, ha a páncélszekrényen találták
volna őket!), ám a délutáni órákban akadt egy újabb
tanúvallomás, amely szinte csábította, hogy figyelmét ezekre a
finom rajzú ujjlenyomatokra irányítsa. Az egyik nyomozó, aki
kora reggel óta szintén Zacharné házának átkutatásával
foglalkozott, beszédbe elegyedett egy egészen fiatal, szeleburdi
szolgálólánnyal, Anna Bezecnývel, aki először semmiről sem
tudott, de váratlanul eszébe jutott egy fontos dolog. Kora
délután, nem tudja, három után-e, vagy négy után, elküldte az
asszonya tejszínhabért. Ahogyan ment le a lépcsőn, találkozott
egy fiatalemberrel.
– Olyan szép volt, mint egy királyfi – mondta a detektívnek –,
olyan finom volt az arca, s olyan kék a szeme, hogy el kellett
mosolyodnom.
 Úgy megtetszett neki, hogy állva maradt, s bámult utána, míg
csak el nem tűnt a szeme elől. Hallotta, amint lépked fölfelé,
egyre föl, egészen a második, a legfelső emeletre, ahol a háziak
laknak egyedül. Aztán hallotta, ahogyan a fiú becsenget. Kis
ideig fülelt, a csengőszó felverte a ház csendjét, de a fiú újra és
újra becsengetett.
Aztán, mivel nem győzte kivárni, ajtót nyitnak-e a fiúnak,
elindult lefelé. A trójai tejboltban megvette, amit akart, és mivel
még volt két elintéznivalója, csak vagy egy fél óra múlva tért
vissza. Épp, amikor belépett a kapun, valaki beleütközött – az a
„fess“ legényke volt.
Megrettent, dünnyögött valamit, szemébe húzta a sapkáját, s
mint a golyó a puskából, kirepült a kapun. Személyleírása: fess,
fess, fess.
Középtermetű. Megközelítőleg tizennyolc éves. Jól öltözött,
világosbarna cipő, kék ing, sárgás kötött nyakkendővel, sötét
színű kabát, nagy kockás barna sapka. Minden bizonnyal diák.
Kár, hogy annyira sietett. Ha csak rámosolygott volna, mondta
kacéran a szolgálólány, „egyből” elment volna vele randira.
Mozol fogalmazó a főnökétől eltérően nem ragadtatta magát
vad feltevésekre. Szorgalmas, kissé nehézkes tisztviselő volt,
aki inkább háromszor tévedett képzeletben, mintsem egyszer a
valóságban. A tanúvallomás és a daktiloszkópiai leletek alapos
szemügyre vétele után így vélekedett az esetről: Pepkát és
Mrkosilt szabadon kell bocsátani; csupán lopásért, esetleg
bűnrészességért, félrevezetésért vagy egyes mozzanatok
elhallgatásáért vonhatók felelősségre. A páncélszekrényen
talált iparos-ujjlenyomat rendkívül érdekes. A kéz jellegéből
brutális jellemre és nagyon erős férfira lehet következtetni. Az,
aki otthagyta ujjlenyomatát, megdühödhetett, és volt akkora
ereje, hogy könnyen eltörhette – két helyen is – az áldozat
gyenge kezét. De az ilyen emberek a tapasztalat szerint nem
szoktak pisztollyal gyilkolni, előnyben részesítik a kalapácsot
vagy valamilyen más tárgyat. De talán a pisztoly gondolata
éppen attól a „fess” diáktól származott.
Érdekes körülmény, hogy ujjlenyomatai nem a
páncélszekrényen, hanem egyes benne elhelyezett tárgyakon
voltak. Mintha az az ember, amikor elkövette az idegileg
kimerítő tettet, megtorpant volna, és később, amikor erőt vett
magán, ismét folytatta volna a műveletet. Ezután a kép így
alakult: a diák vagy azért juthatott be a lakásba, mert ismerőse
az asszonynak, vagy azért, mert kora miatt nem tartotta
veszélyesnek; lelövi az asszonyt, aztán beengedi a lakásba
bűntársát, aki közben elrejtőzött a padláson, vagy az utcán
várakozott a megbeszélt jelre. A bűntárs megvizsgálja a
pénzszekrényt, közben otthagyja ujjlenyomatait, aztán megy,
hogy az áldozat zsebében megkeresse a kulcsokat, eközben a
haldokló asszony megmozdul, mire ő úgy megrémül és
megvadul, hogy megkötözi, közben eltöri a kezét. Majd turkálni
kezd a páncélszekrényben. Ezalatt a diák összeszedi erejét,
szintén munkához lát, és két ékszeres dobozon otthagyja
ujjlenyomatait.
Aztán elmennek, persze külön-külön, amivel meg lehet
magyarázni, miért találkozott a szolgálólány csupán a diákkal.
Ez a feltevés nemigen tetszett neki, de olyan helyzet állt elő,
hogy nem tehetett mást, mint hogy továbbra is foglalkozzon
vele. Már az első perctől kezdve sokkal inkább lekötötte
érdeklődését Zachar úr, de ő sajnos nem volt kéznél. Miközben
parancsot adott rá, hogy vezessék elő, megrökönyödve vette
tudomásul, hogy Zachar urat eddig még nem tartóztatták le.
Egy megbízottját csak azért küldte el Zachar úr lakására, hogy
megbizonyosodjon róla: Zachar úr anélkül, hogy valaki is
megpróbálkozott volna visszatartani, nyolc órakor elhagyta a
lakását, s mindeddig nem tért vissza. Minden irányba
szétküldte detektívjeit, hogy kinyomozzák, hol tartózkodik, s
közben, hogy ne fecsérelje el az idejét, kivallatta Pepkát afelől,
milyen látogatókat fogadott Zacharné asszony az utóbbi
napokban.
Pepka nem sokat tudott mondani, mert asszonya semmilyen
adatokat nem közölt vele klienseiről, de váratlanul eszébe jutott
egy dolog, aminek bizonyos fontosságot lehetett tulajdonítani.
– Most már emlékszem – kiáltott fel –, hogy csütörtökön vagy
pénteken az asszonyom nem találta a páncélszekrény kulcsát.
Össze is szólalkozott az úrral, szemébe mondta, hogy a kulcsot
ő lopta el, de miután az úr nem akarta beismerni, Zacharné
asszony egy cédulát küldött valamilyen mesternek. Ez az
ember másnap reggel el is jött, kinyitotta a páncélszekrényt és
új zárat szerelt rá. – Ezután leírta a mester külsejét: magas
termetű, vállas férfi, kék zubbonyt viselt, és a jobb arca
„lángfoltos“ volt. És egész idő alatt, amíg a páncélszekrénnyel
foglalatoskodott, a Párizs tetői alatt című film egyik keringőjét
dúdolgatta és fütyörészte.
A leírás elég szegényes volt, ám a fogalmazó sokkal többet
remélt a nyomozástól, amelyet a páncélszekrények javításával
foglalkozó cégeknél rendelt el.
Ekkor – már majdnem nyolcra járt – végre ráakadtak Zachar
úr nyomára.
Az a detektív, akit Klubíčko oly szigorúan megrótt, amiért
elvesztette Zachar úr ismeretlen társnőjének nyomát,
visszatért, hogy jelentést tegyen.
Hogy visszaszerezze veszélybe került hírnevét, olyan
serényen kutatott a taxi után, amelyen az ismeretlen hölgy
utazott, hogy alig tíz perccel a felettesétől kapott dorgálás után
kezében voltak a következő adatok: az illető hölgy, aki rosszul
beszélt csehül, a Vigadóval szemközt levő pénzügyigazgatóság
elé vitette magát. Itt kiszállt a kocsiból és gyalog a Dlážděná
utcába indult. A detektív ekkor gyorsan lefutott a Szénamázsáló
térre, ahol a terménytőzsdével szemben egy másik taxiállomás
van. Véletlenül egy taxisofőr, aki akkor éppen szabad volt, és
azzal űzte el az unalmát, hogy szemügyre vett minden csinos
nőt, észrevette a mi hölgyünket is. Mivel tetszett neki, addig
bámult utána, amíg el nem tűnt a Szent Henrik-templom
melletti parkban.
A detektívnek az az ötlete támadt, hogy hátha a Wilson
pályaudvarra ment a hölgy. Nyomban megkérte a sofőrt, hogy
vigye ki oda. Pont öt perccel azután érkeztek meg, hogy elindult
a georgswalde–ebersbachi esti gyors. Az utasokat átengedő
peronőrök semmi biztosat nem tudtak mondani, de rémlett
nekik, hogy az utasok között volt egy nő, akire ráillett a detektív
személyleírása. A detektív tüstént belépett a telefonfülkébe, és
hívta Klubíčko felügyelőt, hogy jelentse neki e fontos híreket, és
amikor megtudta, hogy Klubíčko elment, igyekezett a híreket
továbbítani a bűnügyi osztályra.
És most Mozol fogalmazó közvetlenül a detektív szájából
tudta meg, hogyan követte egész nap Klubíčko parancsára
Zachar urat; mindjárt fennakadt Zachar gavalléros
viselkedésén, azon, hogyan táncoltak a nagy bankjegyek egy
olyan ember kezében, akinek tegnap még tíz koronát kellett
kölcsönkérnie a házmesternétől. Ő lesz az igazi – kétségtelenül
Zachar a tettes!
Rövid gondolkodás után Mozol táviratilag parancsot adott rá,
hogy azonnal kutassák át a Georgswalde–Ebersbach felé robogó
gyorsvonatot, és a gyanúsított hölgyet tartóztassák le. Aztán
felállt, szólt néhány detektívjének, s velük együtt elvonult a
Šramota-féle étterembe.
 HARMADIK FEJEZET
amelyben Klubíčko úr szerfölött érdekes eszmecserét folytat
Zachar úrral a bibliofíliáról

1
Amikor Klubíčko belépett a Šramota-féle étterembe, azonnal
megpillantotta Zachar urat, aki farkasétvággyal lakmározott.
Tányérján jókora tojásos borjúszelet volt, bő
zöldségkörítéssel, amit itt „Šramota-filének” neveztek. A nagy
viaskodástól kövér izzadságcseppek ültek Zachar úr homlokán.
Amikor észrevette Klubíčkót, csámcsogva, érthetetlenül
mondott valamit, miközben tovább rágcsálta és nyeldeste a
tojáslepénybe göngyölt húsdarabokat, amelyek olyan sárgák
voltak, mint a kanárimadár.
Klubíčko leült hozzá az asztalhoz, és egy ideig nézte a
gargantuai lakomát.
– Micsoda étvágy – mondta kis idő múlva csodálattal –, de
ilyen út után nem is csoda. Zachar úr letört egy darabot a
francia kenyérből, belemártotta a tányérba, és kitörölte vele a
mártást.
Klubíčko megjegyzésével nem sokat törődött, mintha
egyáltalán nem is hallotta volna.
– Remélem, kellemesen elszórakozott.
– Á, dehogy – felelte végül Zachar úr. – Kávéházakban
üldögéltem, és végigböngésztem az újságokat, mit írnak a
feleségem meggyilkolásáról.
Klubíčko szomorúan ingatta a fejét.
– Hát bizony, ez nem kellemes szórakozás. És mit írnak az
újságok?
 Zachar abbahagyta az evést, és a felügyelőre szegezte
borostyánszínű szemét.
– Fecsegnek – mondta kis szünet után.
– Már megszokták. Úgy is mondhatjuk: ez a feladatuk a
mindennapi életben. És milyen értelemben fecsegnek?
– Teljesen értelmetlenül – dörmögte Zachar. Klubíčko
elnevette magát:
– Teljesen értelmetlenül. Haha. De drága Zachar úr, ön, már
megbocsásson, szintén teljesen értelmetlenül fecseg. Ne
fárassza magát. Mi értelme van annak, drága uram, hogy
megjátssza előttem az újságolvasót, ha mérget vehetnék rá,
hogy ma még a kezébe se vette az újságot, maga Marco Polo.
Zachar rámeredt.
– Ez hallatlan – dörmögte aztán. – De hiszen én olvastam az
újságokat.
– Igen, olvasta – bólintott Klubíčko. – Tudja, mit olvasott? A
Philobiblon című folyóiratot. És ezen kívül a lapon kívül, amit a
bibliofilek számára adnak ki, semmi mást nem olvasott, egy
sort sem. Ne nézzen rám olyan megrökönyödve, nem vagyok
mindentudó, és nem is láttam önt olvasás közben. De ez a
folyóirat most is kikandikál a zsebéből, és néhány folt van rajta.
Az idei évfolyam negyedik száma ez, ma reggel érkezett meg
Prágába. Ezt véletlenül tudom, mert én is járatom a lapot.
Andrénál vásárolta, és zsebre tette, de az irodalom szeretete
még Zbraslavban sem hagyott önnek békét. Amikor a barátnője
elszunnyadt, elővette a folyóiratot, és addig böngészte, amíg a
kedves hölgy ismét fel nem ébredt. Aztán már nem volt
szüksége irodalomra.
– Kitűnő – mormogta Zachar úr. – Valóban ezt a lapot
olvasgattam. A jobb időkre emlékeztetett. Azokra az időkre,
amikor még én is egyike voltam a New Bond Street-i Maggs
Brothers könyvkereskedő cég klienseinek. Talán tudja, hogy ők
szállítják a könyveket V. Györgynek és a walesi hercegnek is, és
hogy kizárólag ritkaságszámba menő példányokkal
kereskednek. De a lapot nem Zbraslavban, hanem inkább
Jílovištěben olvastam.
– Ebéd után! – kiáltott fel Klubíčko. – Azért pecsétes. Hogy ez
nem jutott eszembe! Nos, talán majd máskor, jobb időkben
elbeszélgetünk a bibliofíliáról és a költészetről. De most
kénytelen vagyok visszatérni a prózára, amely szinte rányomta
bélyegét a foglalkozásomra. Zachar úr, egy kérdést: Biztos
abban, hogy tegnap délután öt és hat között nem járt otthon?
– Legalább tíz évig nem volt otthonom – dünnyögte Zachar. –
A feleségem lakásában volt egy vacok, amely véletlenül
hasonlított egy sárga rézágyra. Ebben a vacokban háltam.
Odalökték elém az ételes tálat. Nagyon ritkán, rossz és kevés
étellel. Rendszerint olyan ételt adtak, amit halálosan utálok.
Például szalonnás babot. Amikor jól tartottak, következett a
dresszírozás. Világosan feleltem?
– A polgári életben azért ezt lakásnak hívják – mondta
Klubíčko nem minden részvét nélkül. – Szíveskedjék akkor
válaszolni arra a kérdésre: volt ebben a vacokban tegnap
délután öt és hat között?
Zachar megrázta a fejét:
– Már mondtam egyszer, hogy nem. Friedmannéktól a
színházba mentem.
Klubíčko megcsóválta a fejét:
– Világos felelet. Talán fel kellene állnom, bocsánatot kérnem
öntől a zavarásért, és elmennem. De... nem megyek. És lehet,
bibliofil uram, hogy az ön érdekében maradok itt. További buta
kérdésekkel fogom önt gyötörni, olyan kérdésekkel, amelyek
nem méltóak a New Bond Street-i Magg fivérek egykori
ügyfeléhez: Nagyon haragudott arra a kisasszonyra, aki a
Trisztán előadásán ön mellett ült, sajnálatos módon vagy tíz
percet késett, és erőszakkal rá akarta bírni önt, hogy átengedje
neki a helyét? Zachar úr rámeresztette a szemét.
– Természetesen – mondta azután –, de amit a dologról
gondoltam, megtartottam magamnak.
– Ez nagyon szép öntől – helyeselt Klubíčko.
– És most, tisztelt bibliofil uram, jól figyeljen, mit mondok
önnek: hazudott nekem, barátom, hazudott nekem, isten tudja,
ma már hányadszor, de az este biztos, hogy már negyedszer.
Hazugság!
A körülményektől függően ez ártatlan vagy majdnem
ártatlan dolog, de szörnyű is. Tudja, mit tart a közmondás? Aki
hazudik, az lop is.
És mi tágabban értelmezzük ezt a közmondást: aki hazudik,
az minden másra is képes. Megesik, hogy még öl is. Ne
vonogassa a vállát, volt jogász doktor úr. Felsoroljam, hányszor
hazudott ma este? Először: nem olvasta az újságokat, bár az
ellenkezőjét állította.
Másodszor: utazott egy bizonyos járművön, és ezt el akarta
titkolni.
Harmadszor: nem haragudott arra a hölgyre, aki ön mellett
ült és későn érkezett, mert ellenkezőleg, ő haragudott önre,
amiért ön jött később, és annyira faragatlan volt, hogy nem várt
szépen a sorok közti utcában, hanem erőnek erejével a helyére
tolakodott. És tudja, mikor volt ez? Ön jól tudja ezt, de az
egymás iránti jóhiszeműség kedvéért megemlítem: negyed
nyolckor. Negyed nyolckor! Mit csinált ön öt és negyed nyolc
között, amikor oly kevéssé körültekintően botrányt keltett a
színházban? Otthon volt! Csupán öt perc alatt ez volt az ön
negyedik hazugsága, mert az ellenkezőjét állította. Zachar
rettenetesen elsápadt, és hirtelen fel akart állni.
Klubíčko azonban vállon ragadta, és bár sokkal kisebb és
látszólag gyengébb volt, olyan erőt fejtett ki, hogy Zachar
tehetetlenül visszahuppant a székre.
– Csak semmi feltűnést – mondta halkan Klubíčko. – Most egy
kicsit társalogni fogunk, és én inkább azt javasolnám, hogy ülve
beszélgessünk. Vagy talán meg akart szökni?
– Teremtő isten – mondta siránkozva Zachar –, most már
kezdem érteni magát... Maga gyanakszik rám, hogy én öltem
meg a feleségemet?
– Ki merne ilyesmit állítani – mondta Klubíčko bátorító
hangon.
– Semmi egyebet nem tettem, mint hogy kifejezést adtam egy
bizonyos feltevésnek. Otthon volt. Vagy talán valahol másutt?
Zachar úr leeresztette a vállát, és lesütötte a szemét.
– I-igen – mondta hosszú hallgatás után –, másutt voltam.
– Hála istennek – kiáltott fel megkönnyebbülten Klubíčko. –
Másutt volt! Szavamra mondom, én is ezt gondoltam. De
mindennek ön az oka... Miért nem mondta azonnal: Kedves
bibliofil pajtásom, te olyan tisztességesen viselkedsz irántam,
nem volna szép, ha hazudnék neked. Későn érkeztem a
színházba... ezt csak azért mondom, mert biztosan enélkül is
eszedbe jutna, hogy kikérdezd a jegyszedőnőt, és az nyilván
tudja, hogy milyen botrányt okoztam. Az egész áldatlan
jelenetre azért került sor, mert kissé elidőztem az
ismerőseimnél. Vagy egy ismerős hölgynél. Így kellett volna
cselekednie, drága barátom, és én már csak megkérdeztem
volna, ki volt az az ember, aki annyira magához láncolta, hogy
miatta lekéste a Trisztánnak több mint egyharmadát, no meg
figyelmeztettem volna önt, hogy az a vegyes zöldség, amit
rendelt, nemsokára kihűl, azzal mentem volna utamra.
Zachar úr sokáig nem emelte fel szemét a vakítóan fehér
abroszról.
– Nos, ki volt az... az ismerőse? – kérdezte Klubíčko halkan és
szívélyesen. – Ne fokozza már tovább a kíváncsiságomat, és ne
akarja, hogy elfecséreljem az időmet.
– Az az ismerősöm – dünnyögte végre Zachar úr –, az az
ismerősöm... Hiába, nem mondhatom meg a nevét.
– Bumm! – kiáltott fel Klubíčko. – Hát jó kis kátyúba
jutottunk.
Én ki akarom húzni önt az iszonyatos csávából, ehhez csak
egy nevet, csupán egyetlen nevecskét kérek öntől... és ön
keményfejűen meg akarja tartani magának! De miért? Talán
ópiumcsempész az illető, és ön a titkos társa?
– Az... az az ismerősöm – dörmögte Zachar – teljesen ártatlan
ember... de bizonyos körülmények kényszerítenek rá, hogy ne
áruljam el a nevét. Legalábbis egyelőre ne.
Klubíčko pukkadozva nevetni kezdett.
– Egyelőre ne... Nos, ez legalább valami. Most nem, holnap.
Bibliofil testvérem, holnap reggel megmondom neked azt a
nevet... persze csak akkor, ha nem tartóztatsz le, hogy
megtalálhassam azt az embert, és addig verhessem a
kobakjába, amíg csak meg nem érti, hogy tegnap hat és nyolc
között nála voltam. Zachar úr, Zachar úr!
Mit képzel ön rólam?! Nem, ön felhagy ezzel a gyerekséggel,
és most azonnal közli velem annak a férfinak... vagy annak a
hölgynek a címét.
 – Nagyon sajnálom – mondta Zachar úr fáradtan –, de azt a
címet nem árulhatom el. Ez becsületbeli ügy.
Klubíčko egy ideig hallgatott, majd egész halkan azt mondta:
– Téved. Ez az ön részéről egyáltalán nem becsületbeli
kérdés. Ez egyszerűen az ön biztonságának a kérdése. Hogy
megértse, arról van szó: egy perc, egy óra, legkésőbb két óra
múlva eljönnek önért.
Másvalakik, nem olyanok, mint én, nem a könyvbarátok
klubjából, s azok majd pontos kérdéseket tesznek fel. És ha nem
elégíti ki őket teljesen az ön felelete, letartóztatják. Aztán majd
egy ideig kihallgatásokkal fogják kínozni. Végül pedig elküldik a
Pankrácra a vizsgálóbíró elé. Ott aztán vége-hossza nem lesz a
gyötrelemnek. És ki tudja, tisztelt uram, az a bíró nem állítja-e
majd törvényszék elé, hogy Zacharné asszony
meggyilkolásának vádjával felelősségre vonják? De túlságosan
messzire mentünk. Térjünk vissza ahhoz a pontos kérdéshez.
Van valami sejtelme róla, hogy hangzik majd?
– Nincs – dünnyögte Zachar –, nyilván így: „Ön ölte meg a
feleségét, vagy sem?“
Klubíčko felkacagott.
– Nem, ilyen ügyetlenül nem teszik fel a kérdést. De az a
kérdés, amelyre majd felelnie kell, sokkal szörnyűbb lesz, bár a
textilszakmával lesz kapcsolatos.
Zachar rámeresztette a szemét.
– A textilszakmával? – dünnyögte. – Ezt egyáltalában nem
értem.
– Abban az értelemben függ össze a textilszakmával, hogy
majd megkérdezik öntől: Zachar úr, milyen ruhát viselt ön
tegnap este a Német Színházban?
– Természetesen feketét – felelte Zachar úr.
 – És milyen ruhát viselt akkor, amikor Friedmannékhoz
ment?
Ez lesz a következő kérdésük.
– Természetesen feketét – felelte Zachar úr némi habozás
után.
– Ezt ma már mondta nekem egyszer – jegyezte meg szárazan
Klubíčko. – És ez megragadta a figyelmemet. Beszéltem
Friedmann úrral. Valamikor három után érkezett hozzánk,
mondta Friedmann úr, szürke öltönyben. És ugyanabban
távozott. Állíthatja ön ezt tiszta lelkiismerettel? – kérdeztem
tőle. Azt felelte: Már hogyne, hiszen egy egész órát ültünk
egymással szemben. Friedmann-né asszony a konyhában volt,
így nem hallhatta, mifelől kérdeztem a férjét. De ugyanazt
felelte ő is, mintha hallgatózott volna. Én megesküdött a
gyermekei egészségére. Apropó, a gyermekei! Hiszen önökkel
bridzsezett Friedmannék férjezett lánya. Odamentem a
telefonhoz, és feltettem neki is a kérdést. Stefanné asszony
szintén azt állította, hogy ön szürke ruhában volt. De a
ruhatárosnő is, meg a jegyszedőnő is fekete ruhában látta önt –
negyed nyolckor – a Német Színházban. Örülnék neki, ha most
már ezt valahogyan értelmesen megmagyarázná. Nagyon
kellemetlenül érintene, ha például úgy magyarázná a dolgot,
hogy egy bőröndben vitte magával a fekete öltönyét, és valahol
a nyilvános vécén átöltözött.
Zachar úr sokáig hallgatott. Most egyáltalán nem látszott
dölyfösnek és szórakozottnak. Klubíčkóra szegezte végtelenül
rémült tekintetét, mintha kegyelemért könyörögne. Sokáig
nem tudott szóhoz jutni. Klubíčko, látva, hogy egyhamar nem
kap feleletet, együttérzőn elmosolyodott és így folytatta:
– Összezavarodott, kedves könyvbarátom. A kocsija tengelyig
süppedt a sárba, és most nem tudja, mitévő legyen. Zsákutcába
kergették önt, és most már csak egyetlen kivezető út
lehetséges. Az pedig rossz. Ha meg akarja magának tartani az
igazságot, amely bár rút, de mindenek ellenére sem annyira
szörnyű, mint az a sír, amelyet önmagának ás, csak ezt
mondhatja nekem: Annál a barátomnál – vagy barátnőmnél –
öltöztem át, akinél olyan jól éreztem magamat, hogy még a
Trisztán előadásának elejéről is lekéstem. Valami hasonlót kell
mondania, tekintet nélkül azokra a technikai nehézségekre,
amelyek itt számításba jönnek, és amelyeknek egyetlen
kérdéssel adok kifejezést: Hogyan juttatta el ahhoz a
barátnőjéhez a fekete öltönyét, ha otthonról bőrönd nélkül
távozott? Talán nála tartja a fekete ruháját?
Zachar úr olyan pillantást vetett rá, mint egy üldözött állat.
– De higgye el... Valóban nála öltöztem át. Klubíčko felvonta a
szemöldökét, és homlokán a ráncok egy elmozdított plasztikus
térképként ugrottak össze.
– Szóval a barátnőjénél! – kiáltott fel. – Akkor hát mégis.
Persze a nevét nem árulhatja el. Kétségkívül köztiszteletben
álló férjezett hölgy az illető, és szörnyű helyzetbe kerülne, ha
kitudódna, hogy a lakásán szokta önt fogadni, s ráadásul oly
nagy önök között a bizalom, hogy a maga ruhaszekrényében az
ön ruhájának is helyet ad. Vagy talán a férje szekrényében
tartja az ön ruháját?
– Remélem, megérti – mondta Zachar úr –, hogy a nevét
semmiképpen sem árulhatom el... Még akkor sem, ha ez nem
tudom milyen következményekkel járna.
– Ó, következmények! Hát azok bizony lesznek. De miért ne
tudnánk, hogy milyenek? Éppen ellenkezőleg, nagyon is jól
tudom, milyenek. Gyilkossággal fogják vádolni. Persze ez az ön
magánügye, és én fejet hajtok az olyan gavallérja előtt, amely
nem retten vissza az akasztófa árnyékától sem. Mert elvégre...
előfordulhat, hogy ez az átöltözési história dönt majd el
mindent. De van itt valami... valami, ami talán a világ előtt nem
tűnik fel olyan iszonyatos színben, mint az, hogy talán ön
gyilkolta meg a feleségét, de ami az én szememben sokkal
rosszabb fényt vet önre. Ez pedig az, hogy aki igazi gavallérnak
tartja magát, nem tűrheti el, hogy egy nő kitartsa.
– Méghogy kitart! Hallatlan! – kiáltott fel Zachar úr. – Hogy
merészel ilyesmit... Klubíčko vállat vont.
– Egy pillanat – mondta. – Mielőtt még megpróbálnék
bocsánatot kérni, volna egy kérdésem. Az illető hölggyel
fenntartott kapcsolatai üzleti jellegűek voltak? Vagy üzleti
jellegűek is. Volt valami olyan jellege a kapcsolatuknak,
amelynek folytán egy-egy bankjegy gazdát cserélt?
– Nem, ilyen kapcsolataink nem voltak. A mi kapcsolatunk
tiszta volt...
Klubíčko a szavába vágott.
– Hiszen értem. De talán ez a hölgy gondozta az ön vagyonát.
Zachar úr önkéntelenül elmosolyodott:
– Az én vagyonom az a húszkoronás volt, amit szombat
esténként kaptam Katytól zsebpénznek.
– De talán volt valamennyi megtakarított pénze?
– Uram – kiáltott fel Zachar őrjöngve –, talán azt képzeli, hogy
egy percig is együtt éltem volna azzal az asszonnyal, ha van
annyi pénzem, hogy fenn tudom tartani magamat néhány
hónapig?
– Nem tudom, de nyilván nem. Márpedig ha mindez így van,
ha az a másik hölgy nem viselte gondját a vagyonának, ha nem
tartotta ki önt, és hogyha önnek csupán húsz koronája volt
szombatonként, hogyan magyarázza meg nekem, hogy ma
reggel annyi temérdek pénzzel rendelkezett? Ha benyúlnék a
zsebébe, és előhúznám a pénztárcáját – mibe fogadunk, hogy
még rengeteg pénzt találnék benne, talán egy egész vagyont!
Ha el tudtam volna csípni azt a nőt, akivel a mai napot töltötte –
különben úgyis elcsípem –, merem állítani, tisztelt uram, hogy a
kézitáskájában találnék néhány ezrest.
És hol szerezte ön azt a rengeteg pénzt, amiből fizette a bort, a
könyveket, a szerelmet és most a vacsorát, amilyet én még
halálom napján sem engedhetnék meg magamnak?
Megtakarított pénze nem volt, a barátnőjétől nem kapta,
bevételei nincsenek – honnét vehette volna tehát, ha nem a
felesége pénzszekrényéből? A feleségééből, akit meggyilkoltak,
s talán éppen azért, mert sok pénze volt.

2
Amikor a beszélgetés idekanyarodott, úgy látszott, Zachar
urat megüti a guta. Klubíčko noszogatta, hogy igyon meg egy
pohár bort.
Ez Zachar urat rettenetesen felháborította.
– Maga nyomorult kopó – mondta dühösen –, látom, hogy
egész nap nem csinált mást, mint az életemben turkált.
Klubíčko hahotázni kezdett.
– Gyönyörű mondat. De mert ön nem esett a fejére, nem fog
ilyen szigorú váddal illetni. Hiszen az a foglalkozásom, hogy
mások életében turkáljak. Ez talán kissé ízléstelen dolog, de
nem én tehetek róla. Inkább azok, akik okot adnak az ilyen
foglalkozásra. Ha elgondolom, hogy az ön felháborodása felett
ott emelkedik egy meggyilkolt nő árnya, s az igazság a bűntény
felderítését követeli, az ön szavai alig-alig érintenek engem,
legfeljebb annyiban, hogy kissé megsértette lényemnek azt a
részét, amely tulajdonképpen segíteni akart önnek. Nyomorult
kopó! De ezzel még nem magyarázta meg, hogyan jutott a
rengeteg pénzhez, amit már elköltött, és ahhoz, ami még a
zsebében van.
Zachar úr egy kis ideig rajta tartotta hunyorgó szemét, melyet
elöntött a vér, úgyhogy abban a pillanatban egy elkeseredett
vadkanra emlékeztetett. Aztán benyúlt a zsebébe, előhúzta
pénztárcáját és Klubíčko elé dobta.
– Nem tévedett – mondta –, még van benne elég. De úgy
látom, már semmi hasznát sem vehetem.
Klubíčko kezébe vette a pénztárcát, és elgondolkozva
játszadozni kezdett vele. Majd kinyitotta, és szemügyre vette a
színes papírcsomót.
– Nem tetszik nekem bankjegyeink kivitele. Kissé durvák és
ötlettelenek. De ettől eltekintve, nem értem, hogyan
követhetett el egy ilyen művelt ember, mint ön, aki már
csaknem megette kenyere javát, ilyen rettenetes dolgot néhány
átkozott papírdarabkáért.
Néhány, kecses hölgyekkel eltöltött délutánért, néhány
kiadós ebédért és így tovább. Ezt igazán képtelen vagyok
felfogni.
– Soha senkit nem ölnék meg a pénzéért – felelte Zachar úr. –
A feleségemet egyszer talán valóban megöltem volna, és még
csak szemrehányást sem tettem volna magamnak.
Tulajdonképpen... meg akartam őt ölni, és gondolatban
többször meg is öltem. És micsoda kegyetlen módon! Kínoztam
őt. Uramisten! Bármikor, amikor éhes voltam vagy dühös, és
amikor a fantáziám olyan tisztán, finoman és színesen kezdett
dolgozni, mint ifjú éveimben, akkor mindig megöltem. Úgy
kínoztam, hogy a máglyaláng ahhoz képest mérsékelt büntetés
lett volna.
Klubíčko rábólintott:
 – Igen, a máglyaláng semmi ahhoz képest, ha valaki sok-sok
éven keresztül kénytelen elviselni egy másik ember kegyetlen
zsarnokságát.
– Ki beszél itt kegyetlenségről? – támadott rá Zachar úr. – Ez
volt az egyetlen, amire nem volt képes. Ha kegyetlen lett volna!
A kegyetlenség csupán az ártatlanok botlása. Ő viszont agyafúrt
volt.
– Ah, akkor mindkettőjüknek kitűnő fantáziája volt!
Zachar úr bólintott.
– Csakhogy ő használni is tudta. Mondom magának,
bárkicsoda is maga, és bármilyen szándéka is van velem, a
feleségem kegyetlen halált érdemelt, már régen rászolgált a
halálra. És teljesen logikus volna, ha az én kezem által halt
volna meg. Balszerencsémre, s mert becstelenségem és
szokásaim kényszere alatt állandóan halasztgattam a
leszámolást, valami sosem sejtett dolog történt.
Utolérte a halál, de nem az én kezem által.
– Van valami a hangsúlyában – mondta Klubíčko gondterhelt
arccal –, ami majdnem meggyőző. Szeretnék önnek hinni. De
itt van közöttünk ez a pénz; ez a pénzcsomó, amit most a
kezemben tartok, és az, amit már szétdobált. Csak egy értelmes
mondatot szeretnék öntől hallani arról, hol szerezte ezt a pénzt.
Ha erre rászánná magát, mindjárt helyreállna közöttünk a
barátság.
– Semmivel sem szolgáltam rá, hogy baráti viszony legyen
közöttünk – vágott közbe nyersen Zachar úr. – Meg kell
elégednie azzal, ha azt mondom, hogy a pénzhez nem
gyilkosság árán jutottam.
Klubíčko megrázta a fejét.
 – Meg kell elégednie! Ezek nem a megfelelő szavak. Ha majd
meggyőző magyarázatot ad arra, hol volt tegnap öt és hét
között, és még néhány más dologra, talán eltűröm öntől az
ilyen szavakat! De most nekem húzza a cigány, nem pedig
önnek. Eszembe sem jut, hogy ezzel megelégedjek. Különben
is... Ha nem gyilkosság árán jutott a pénzhez, megmondhatja
nekem, hogy valóban becsületes módon jutott-e hozzá.
Zachar úr elsápadt, és sokkal alázatosabban felelte:
– Olyan módon jutottam hozzá, amelyért csak saját
lelkiismeretemnek tartozom felelősséggel.
– Könnyítene magán, ha velem is közölné. Nos hát... milyen
módon jutott hozzá?
– Nem mondom meg – vágott közbe Zachar úr dühösen. –
Ahhoz magának semmi köze.
– Rosszul ér véget ez a beszélgetés, pedig elég kellemesen
kezdődött, olyan témáról, amely mindkettőnknek közös
szenvedélye – sóhajtott fel Klubíčko. – Nos, látom, itt kell
hagynom önt anélkül, hogy valamire is jutottunk volna. De
mielőtt még felállnék, engedjen meg még egy kérdést.
Említette, hogy tegnap délután látogatója volt, aki miatt
szóváltásra került sor önök között. A látogatóját saját kezűleg
kellett volna kidobnia. Ki volt az?
Zachar úr nevetni kezdett:
– Esküszöm, hogy az az illető sem ölte meg a feleségemet.
– Akkor az az illető igen körültekintő. Mert ha most ön
elárulná nekem a nevét, azonnal letartóztatnám.
Zachar úr abbahagyta a nevetést.
– Annak az illetőnek semmi köze az egészhez – mondta –, de
jó, hogy elszólta magát. Nem kockáztathatom meg, hogy
kihallgatásokkal gyötörjék.
 – Nem kockáztathatja meg! Ez azt jelenti, hogy nem teljesen
egészséges?
Zachar úr hallgatott.
– Maga előtt az embernek vigyáznia kell a nyelvére – mondta
kis idő múlva morcosan.
– Talán eltalálta. Nincs olyan állapotban, hogy kibírná a
rendőrség kínzásait. S minthogy egészen ártatlan, nem vagyok
hajlandó közölni a nevét.
– Istenem – mondta lemondóan Klubíčko –, micsoda konok,
értetlen ember ön. Tudom, hogy ártatlan, és nem akarja
lehetővé tenni nekem, hogy ezt bebizonyítsam. A hölgy szintén
ártatlan, és megint csak ugyanaz a nóta.
– Igen, a barátnőm ártatlan – mondta önkéntelenül Zachar.
Ekkor elfogta a düh: – Megint rávett, hogy elszóljam magam.
– Nem nagyon szólta el magát – nyugtatta meg sajnálkozva
Klubíčko. – Csupán megkönnyítette a nyomozást. Ahelyett,
hogy az illetőt köztársaságunk tizennégymillió lakosa között
keressem, csupán hétmillió nő között fogom keresni.
Összedörzsölte a kezét, a zsebéből egy koronást vett elő, és ez
arra vallott, hogy nincs semmi más szándéka, mint hogy
megkocogtatva kávéscsészéjét, jelezze a pincérnek, hogy ki
akarja fizetni feketekávéját. Ám az utolsó pillanatban
meggondolta magát, és azt mondta:
– Utoljára még szerettem volna valamit mondani... már
valóban utoljára. Zachar úr, ha ne adj isten még egyszer ilyen
helyzetbe kerülne, óvakodjon azoktól a hibáktól, amelyeket
első bemutatkozásakor elkövetett. Az ön helyében nem
mentem volna el a Trisztán előadására. Okosabban
cselekedtem volna. Igyekeztem volna valamilyen alibit találni.
Ehhez elég pénze volt. Másodszor, az egész zsákmányt
elrejtettem volna. Szegény voltam azelőtt, szegény maradtam
volna azután is. És ami a legfontosabb... miféle ötlet az, fényes
nappal szmokingban beutazni Prágát és környékét?! Sejti, mire
gondol azonnal minden kopó! Vajon hová tette a derék Zachar
úr a szürke öltönyét? És miért rejtette el? Igen, miért rejtette el?
Csak nem azért, mert vérfoltok voltak rajta? Ez a
dilettantizmus dilettantizmusa. Teljesen érthetetlen egy olyan
ember esetében, aki valamikor a jogtudományok doktora volt.
Még ha meg is fosztották a diplomájától...
Zachar úr felugrott.
– Maga, maga... – kezdte.
Klubíčko megfogta a vállát, és igyekezett rábírni, hogy üljön
le.
– Üljön le, de gyorsan – mondta határozottan. – Üljön csak le,
annak ellenére, hogy a jövőben, a jelek szerint, eleget ülhet
még, ha mindig olyan ostobán fog viselkedni, mint ahogy most
viselkedett.
Különben tudom, mit akar mondani. Utálatos kopó. Legalább
ismerje el, hogy nem fecséreltem el a napomat. Ön ezt nem
mondhatja el magáról. S ha tudni akarja, a szürke öltönyét már
előkerítettük. Szörnyű még ránézni is. Mintha disznóölésből
jött volna. Az ön helyében valami okosabb dolgot sütöttem
volna ki. A padláson a gerenda mögött ki ne találta volna meg?
Ekkor valakinek köszönt, és még gyorsabban kezdett
beszélni:
– Zachar úr, ne gondoljon semmi rosszra, én igazán jót
akarok önnek, de nagyon sietek. Az ön helyében nem raboltam
volna ki a megboldogultat, és főleg nem tapostam volna rajta,
És ha meg is tettem volna, biztosan szégyenkeznék miatta, és
talán ugyanazt mondanám, amit most ön gondol: Ha megöltem
volna, az egyáltalán nem számítana bűntettnek, de kirabolni és
vad táncot járni a testén – az csúnya dolog, ezért igazán
szégyellem magam, és nem is szabad senkinek megtudnia. De
már megtörtént. Már kitudódott, és ha az ön helyében volnék,
most, amíg nem késő, azt mondanám: Klubíčko úr, maga
utálatos kopó, hallja hát az igazságot. Csütörtök délután hatkor
hazamentem, hogy magamra öltsem a fekete ruhámat, mielőtt
színházba megyek. És a feleségemet, akit gyűlöltem, mert
annyit kínozott, halva találtam. Ennek igazán örültem, de
örömömet később felváltotta a düh. Eszembe jutott minden
gyötrelmem és kínom – ó, micsoda kínokban részesített! –, és ez
egy pillanatra vadállatot csinált belőlem, ráugrottam, és
néhányszor jól bele is rúgtam. Ha nem mondanám is,
megtalálja rajta a nyomaimat. Aztán arra gondoltam, hogy
egyáltalán nem biztos, hagyott-e rám valamit.
Arra gondoltam, hogy be kellene magam biztosítani egy
kicsit.
Összeszedtem, amit lehetett – márpedig sokat össze lehetett
szedni, mert a gyilkos furcsa ember volt, minden értékes dolgot
otthagyott, isten tudja, mit vitt el –, magamra öltöttem a fekete
ruhámat, és egy óráig maradtam kint... egyig, nem pedig
háromig! Pontosan egykor érkeztem haza – erre jó
bizonyítékom van –, és azt reméltem, hogy közben Pepka már
hazajött, és az esetet tudja az egész ház. De amikor láttam, hogy
Pepka éppen ma nem fér a bőrébe, valamit keresni kezdtem a
pénzszekrényben, a földön, a szőnyegek alatt, a képek mögött, a
szalonban, a fogadószobában, az asztalfiókokban, a zenélőórák
belsejében, sőt még a linóleum alatt is az előszobában. És csak
amikor már meggyőződtem róla, hogy nem találom meg, talán
azért, mert elvitte az a másik, mentem felkölteni Volfnét... A
többit már tudja, azt esetleg még nem, hogy véletlenül szerdára
találkát beszéltem meg egy hölggyel, akinek pénzre volt
szüksége. Egy bizonyos összeget adtam is neki, tessék, itt van a
címe, hogy fölöslegesen ne késleltessük a vizsgálatot... A végén
még szépen megmondanám, mi volt az a dolog, amit oly sokáig
keresett az egész lakásban. Igen, az ön helyében ezt tettem
volna, ez lett volna a legokosabb dolog, amit tehetett volna, és
ez hozzásegítette volna ahhoz, hogy a lehetséges legkisebb
büntetéssel ússza meg.
Zachar úr elsápadt.
– Büntetéssel? – préselte ki magából.
– Ugyan, menjen már – nevetett Klubíčko –, jogász volt,
védőügyvéd bűnperekben, és ilyen naiv kérdéseket tesz fel.
Biztos, hogy elkövetett valami bűntettet. Legalábbis lopott. De
jóakarattal valahogy ezt is jóvá lehetne tenni, és biztosítom,
hogy az én részemről számíthat erre a jóakaratra. Az ilyen
helyzetben, mint az enyém, megtanul az ember szemet hunyni
egyes dolgok fölött. Az is megesik, hogy az ember mind a két
szemét behunyja. De nyújtsa felém segítő kezét, tegye lehetővé,
hogy megmentsem, de az isten szerelmére, gyorsan határozza
el magát, húsz másodperc múlva már késő lesz.
– Húsz másodperc? – dünnyögte értetlenül Zachar úr.
– Tíz múlva – súgta Klubíčko. – Nézze csak, az az úr... aki
megjelent az ajtóban. Ha meglát bennünket, idejön hozzánk és
megkérdezi: Ön Hugó Zachar úr?, s akkor már minden késő
lesz, mert ez a férfi nem olyan, mint én, nem fog a kezére
játszani, ó, dehogy fog, és őelőtte már hiába ismerné be, hogy
lopott, hogy meggyalázta a felesége holttestét. Ő többet akar,
sokkal többet: az ön fejét akarja. Tehát válasszon. Úgy csinálta,
ahogy az imént elmondtam?
Zachar úrra iszonyú volt ránézni is. Feldúlt arcát Klubíčko
felé fordította, majd végigtekintett az élesen megvilágított
éttermen, melyen keresztül egy magas termetű férfi lépkedett
feléjük. Zachar szemmel láthatóan nagy lelki tusát vívott
önmagával, de mire elhatározta magát, már késő volt. Az illető
már ott állt az asztaluknál, köszöntötte Klubíčkót, és
megkérdezte:
– Megengedik az urak?
Zachar úr gépiesen bólintott. A férfi leült, és hallgatott.
– Amint látom, az uraknak találkájuk van itt, én így csak
zavarnék – mondta Klubíčko, szánakozó pillantást vetve Zachar
úrra. Senki sem felelt neki... Klubíčko felállt, meghajolt és
elment.
Amikor a kijárattól visszanézett, látta, amint Zachar úr
halálsápadtan az asztal fölé hajlik, s hogy a másik férfi, Mozol
fogalmazó, nagyon komoly arckifejezéssel valamit mond neki.
Felsóhajtott, és kinyitotta az ajtót. Az ajtó mögött két detektív
várakozott.
– Felügyelő úr, mi lesz? – kérdezte az egyik.
Klubíčko vállat vont:
– Mi lesz? Hogy tudhatnám én azt?! De valószínűleg
ártatlanok kivégzése következik.

3
Amikor Klubíčko kilépett az étteremből, éppen alkonyodott.
Még nem volt sötét, a város két csodaszép központján, a Vencel
téren és a Příkopyn halvány fénnyel égtek a lámpák. A tér
hársfái, amelyek éppen virítani kezdtek, illatukkal
megrészegítették az embertömegeket, amelyek céltalanul
vándoroltak ide-oda, ide-oda.
Klubíčko kényelmesen ballagott a fényárban úszó
Szolgáltatások Háza felé, átment a passzázson, és a Riunione
Adriatica di Sicurtá palotájához ért, éppen akkor, amikor a járda
szélénél megállt az autóbusz. Csupán három perc utazás, és kint
lesz a város lüktető szívéből. Az autóbusz még néhányszor
megállt, a lefojtott motor mindig úgy megugrott, mint egy
nekivadult lovasfogat, aztán megjelent a Kinský-park fala, mely
fölött tintafekete sötétség lebegett. Klubíčko a dombtetőn
kiszállt, gyalog ment vagy háromszáz métert, és egy kis barna
villa előtt megállt a Tichá utcában. Kinyitotta a kaput, elment a
villa mellett, és a gyalogúton keresztülsétált a parkon.
A főépület mögött még egy kisebb, manzárdszobás házacska
állt, melyet Klubíčko bungalónak nevezett. Három hónap óta
lakott benne, a nehéz szolgálat által megviselt idegeit
gyógyítgatta nyugalmat adó csendjében. Talán Prága
legcsendesebb helye volt ez.
Olyan kitűnő volt a fekvése, hogy még a szél is elkerülte,
amely most is eszeveszetten tombolt a dombtetőn. Ősszel, a
nagy viharok idején, ha az ember befordult a sarkon, mindjárt
teljes nyugalomban találta magát. És itt a fákon még akkor is
volt levél, amikor a környéken már minden fa csupaszon állt.
Amikor a bungaló már kivehető volt a fák között, déli
ablakában fény villant. Klubíčko elmosolyodott, és csendesen
kinyitotta az ajtót. A kis hallban volt egy kellemes sarok a
kandalló mellett, amelyben most nem égett tűz. Mellette egy
heverő állt, kis asztalkával és lámpával. A lámpa égett, és a
heverő karfája fölött kinyúlt Maurin úr hosszú lába.
– Jó estét – mondta Klubíčko. – Ez az, amit „jó szimatnak”
neveznek. Annyira biztos voltam benne, hogy magát itt
találom, hogy semmit sem hoztam vacsorára.
Maurin felállt, nyújtózott egyet, és haragos hangján dörmögni
kezdte:
 – Akkor katasztrofális lesz a helyzet. Én viszont biztos voltam
benne, hogy csak éjfél után keveredik haza, s így én se hoztam
semmi ennivalót. És már most iszonyatosan éhes vagyok.
Klubíčko ledobta a kalapját és leült.
– Talán afféle katasztrófára gondol, hogy fölfal engem?
Kis ideig hallgatott, míg Maurin föl-alá járkált, és minden
sarokba beszimatolt, mintha azt remélte volna, hogy valahol
talál némi ennivalót. Aztán mélabúsan azt mondta:
– Tudja, Maurin, mire gondolok éppen? Maurin abbahagyta a
szimatolást, és élénken Klubíčko felé fordult.
– Nagyon kíváncsi vagyok!
– Azt hiszem, néha a haladás is magában hordozza a halált.
Jóvátehetetlen bűn, hogy a haladás – jelen esetben a
hangosfilm – megölte a némafilmet. Azóta, amióta a haladás e
vívmánya megszületett, számomra a mozi nem létezik. A
hangosfilm teljes dezillúzió. Vegyük például Fairbankst. Amíg
nem beszélt, csak mozgatta a száját, mozdulatait olyan
tartalommal tölthettem meg, amilyennel akartam. Most
azonban beszél, és sajnos, nem beszél okosan. Képzelje el
például azt a jelenetet az Aranylázból. Chaplin társa olyan éhes,
hogy hallucinálni kezd, és Chaplint kövér csirkének látja. Most
képzelje el, hogy kinyitná a száját, és érthetetlen amerikai
angolsággal azt mondaná: Ez nem Charlie, ez egy csirke. El
tudja ezt képzelni?
Maurin kis ideig hallgatott. Aztán így szólt:
– Véleményem szerint egész másoknak van benne a kezük,
mint gondolja.
Klubíčko felugrott. – Az istenért, nem támadtak magának is
hallucinációi az éhségtől? Elvégre ez tény. Létezik egy kiéhezett
aranyásó és Chaplin. És az aranyásó fel akarja falni Chaplint. Ha
itt valami vita tárgyát képezheti, csupán az, valóban csirkének
látja-e Chaplint, vagy pedig ezt csak színleli, hogy megnyugtassa
kannibáli lelkiismeretét.
– Hagyjon békét Chaplinnel! – ripakodott rá Maurin. – Pont
azért zarándokoltam ide, a világ végére, hogy meghallgassam a
maga meséjét Chaplinről! Sokkal komolyabb indítékok hoztak
ide.
– Magát mindig a legkomolyabb indítóokok hozzák ide –
mondta Klubíčko derűsen. – Azt hiszem, előnyére válna, ha
ezek az okok néha kevésbé volnának komolyak. De hogy
várhatja egy embertől, aki azért jön haza, hogy egy kicsit
megpihenjen a sok hajsza után, s akit mélységesen elszomorít
azzal, hogy nem hoz neki vacsorát, bár ezt joggal elvárhatja
magától, egyszóval, hogy kívánhatja tőlem, hogy találgassam,
vajon miféle indítóok hozta magát ide ma?
– Természetesen a Jeruzsálemi utcában történt gyilkosságról
beszélek – mondta Maurin. – Nem értem, hogy fecseghet
Chaplinről, amikor ilyen rövid időn belül már másodszor is
hallatlan szerencse éri. Ha jól értettem a dolgot, a rendőrség,
mint mindig, rossz nyomon van. Remélem, nem osztja a
véleményüket!
– Az ő véleményüket? – kérdezte Klubíčko ártatlanul. –
Gondolja, hogy van véleményük? Mi a véleményük?
Letartóztattak egy csomó embert, és még néhányat
letartóztatnak. Talán mindenkit őrizetbe vesznek, aki a
Jeruzsálemi utcában fog bámészkodni. Ezért magának is
ajánlom, hogy ne mutatkozzon ott. Mert az eddigiek szerint a
gyilkos magas termetű és rossz külsejű; könnyen
belekerülhetne a csávába. Hanem a letartóztatás még nem
vélemény.
 – A letartóztatás nem vélemény, ha letartóztat egy
szolgálólányt, az udvarlóját és tudom is én még kit?! – vágott
közbe Maurin bosszúsan.
– Mindenki láthatja, hogy a legértékesebb tárgyak a lakásban
maradtak. Ha azonban a gyilkosságot az a két ostoba követte
volna el, bizonyára a zsákmány miatt tette volna, és így a
legzsírosabb koncot nem hagyták volna ott. Klubíčko megrázta
az öklét a feje fölött:
– Zsíros konc! Zsíros dolgokról senki sem beszélhet
büntetlenül olyan ember előtt, akinek az éhségtől kopog a
szeme! Hagyja ezt, Maurin, legyen olyan szíves, és inkább
segítsen egy komolyabb vállalkozásban, amely még ma előttem
áll.
Maurin felélénkült:
– Vállalkozás? Ma még valamilyen vállalkozásba akar
kezdeni?
Hát nem késtem el egészen?
Klubíčko megveregette a vállát:
– A legjobbkor jött. Amit a mai napon eddig tettem, szót sem
érdemel. De amire most készülök, az valóban halálosan
komoly dolog. Nem is tudom, mi minden függ ennek a
sikerétől. Fel akarom magát kérni, hogy jöjjön velem a
konyhába és a spájzba. Ugyanis, ha jól sejtem, tegnap még nem
ettem meg minden élelmiszer-készletemet. Talán maradt ott
néhány lerágott kenyérhéj és egy-két fej hagyma. Ha ló nincs,
szamár is jó. Egy királyságot egy darab száraz kenyérért és egy
fej hagymáért.
– Maga néha nem elég komoly – mondta Maurin
szemrehányón.
– Én nagy nehezen felkapaszkodom ide, maga meg...
 – Én meg valamivel könnyebben besétálok a konyhába, hogy
találjak ott valamit, s maga könnyebben leereszkedhessen majd
innen – és hazaballaghasson. Annál rosszabb, ha nem akar
velem jönni erre a felderítő útra. Ki tudja, nem vesz-e rajtam
erőt a legcsúnyább önzés, ha meglátok egy darab száraz
kenyeret.
Megtörténhet, hogy megeszem az egészet magam!
Mivelhogy már úton volt, Maurin nem tehetett mást, mint
hogy ő is utánaeredt. A konyha a folyosó jobb sarkában volt.
Festői rendetlenség uralkodott benne. Klubíčko nemigen tudta
elviselni az embereket maga körül, így az egész házat maga
gondozta, s ebben csak néha segítettek a barátai és egy asszony,
aki reggel és este eljött hozzá kitakarítani.
– Micsoda rendetlenség! – kiáltott fel Maurin.
– Csak hallgasson, Maurin, és tartsa meg a kritikáját magának,
mert igazán nem sok különbség van az én székhelyem és a
magáé között. Magánál a modern festményektől ijed meg az
ember, nálam meg az egymásra dobált zsíros lábasoktól. Ah, ez
a zsír! Ha ránézek, majd kiszakad a szívem, sírhatnékom
támad. De Maurin, valami nincs itt rendben. Képzeljen el egy
tisztára sepert utcát. Az annyi, mint a semmi. Sehol sem találni
semmit, egy elvesztett hatost, egy újságdarabot, hogy valamivel
agyonüsse az ember az időt, míg a villamosra vár, szóval
semmi nyoma az emberi gyarlóságnak. De egy felsepretlen
utca! Én mondom magának, Maurin, érdemes gyermeknek
lenni, ha nincs felseperve az utca. Mi mindent találtunk az utca
kövén azokban a boldog időkben, amikor még nem seperték
tisztára az utcákat! Ha hiszi, ha nem, Maurin, én néha
szándékosan elejtek az utcán valami figyelemre méltót, egy
húszfillérest, egy postabélyeget vagy egy levéltöredéket, csak
azért, hogy egy fiúcska, ha majd reggel az iskolába megy, egy
keveset érezhessen abból a gyönyörből, ami engem egykor oly
boldoggá tett. És valamilyen hasonló előnye van ennek a
rendetlenségnek is. Ha olyan pedáns volnék, mint maga, most
biztosan összébb húzhatnám a derékszíját, mert már régen,
egyetlen körülpillantással meggyőződtem volna róla, hogy
valóban megettem mindent, amit megehettem. De szerencsére
én rendetlen vagyok. Ki tudja, Maurin, nincs-e ott azok között
az üres dobozok között egy, amelyben találhatunk egy kis
pástétomot, vagy néhány szelet Libby’s ananászt?
– Ördögöt találunk – dörmögte Maurin, aki lázasan
vizsgálgatta a konzerves dobozokat, de a könyveket is, amelyek
szanaszét hevertek, mintha azt remélte volna, hogy talál
valamit a lapok között. Ekkor Klubíčko benyúlt egy csomó
tányér közé, és diadalittasan felkiáltott:
– Heuréka!
Amit a magasba emelt, egy darab száraz szalámi volt, amit
„turista”-szalámi néven emlegetnek. Szinte teljesen beborította
a penész, de Maurin igazi sóvárgással nézett rá. Közben
Klubíčko átkutatta a többi tányércsomókat, és még talált egy
karaj csontkemény kenyeret, néhány eltett paradicsomot és
egy nagy tábla csokoládét.
– Most próbálja csak szidni a rendetlenséget! – kiáltott fel
elégedetten. – Ha még valahol gyufát is talál, a gázkályhán
mokkakávét is főzök magának. Mi az, talán az asztalfiókban
keresi a gyufát? Keresse csak romantikusabb helyen. Nem
vagyok benne biztos, de azt hiszem, ha a lefolyóban keresné, ott
talán megtalálná.
A gyufa valóban ott volt, és csodák csodája, még nem ázott át
teljesen. Kis idő múlva már sziszegett a gázkályha, a szalámiról
le volt húzva a bőr, a paradicsom készen állt, s egy perc múlva
már el is felejtették, hogy vacsoráztak. Aztán Klubíčko
elterpeszkedett a hideg kandalló mellett álló karosszékben,
cigarettára gyújtott, és feketekávéját kavargatva azt mondta:
– Hallgatom, Maurin. Tudom, hogy kitűnő fejében reggel óta
sok pompás elmélet született a Jeruzsálemi utcai gyilkosságról.
Ha nem változott meg, több is születik még. Akkor hát hogy
hangzik a legutolsó elmélete?
– Tudom, hogy nem vesz komolyan – mondta Maurin. – Ezt
rosszul teszi. Az én elméleteim már sokszor hasznára voltak.
Klubíčko rábólintott:
– Nagyon sokszor. Sok meggondolatlan csínytől
megmentettek már. De ez egyszer nem engedhetek meg
magamnak semmilyen ostobaságot: nem bíztak meg a
kivizsgálással. Inkább ellenkezőleg.
Teljesen elméleti jellegű beszélgetést tartunk, Maurin.
A főszerkesztő elképedt:
– Mit beszél? Félreállították?
– Teljesen és kíméletlenül, Maurin. Egy fél órával ezelőtt az
egyik kollégám a szemem előtt letartóztatta Zachar urat, és még
csak annyi fáradságot sem vett, hogy megmagyarázza nekem a
dolgot.
– Zachart? – kiáltott fel Maurin. – Azt én is letartóztattam
volna.
Úgy délig nekem is az volt a meggyőződésem, hogy a
gyilkosságot ő követte el. Egy ilyen múltú ember...
– Bizony, bizony – mondta sóhajtva Klubíčko. – Az olyan
emberek, akiknek múltjuk van, sokat kockáztatnak. A múltat
nem lehet kitörölni az életünkből! Mit adna ezért Zachar úr!
Szörnyű eset, Maurin, ha valakinek nemcsak maga mögött,
hanem maga előtt is a múltja van. De tulajdonképpen mit
tudott meg Zachar úr múltjáról?
– Elsősorban azt, hogy bírósági döntéssel megfosztották
doktori címétől, és törölték az ügyvédi kamara tagjainak
névsorából. Ez 1911-ben történt. Bizonyítást nyert, hogy egyik
ügyfelének aktáiból, melyeket éppen tanulmányozott,
eltulajdonított egy fontos iratot.
Klubíčko szomorúan bólintott.
– Ez aggasztó tény, Maurin. De eltévesztette az évszámot. Ez
előbb, 1908-ban történt. Figyelemre méltó, hogy már akkor is
nő miatt került bajba. Egy bontóperben ügyvédeskedett, és
meglopta ügyfelét. El tudna hinni ilyesmit? A felperes megbízza
őt, hogy bonyolítsa le a perét, megszerzi neki a felesége
szeretője írásban adott beismerését, és ez az ember megvárja,
míg a szerető letűnik a színről, aztán ellopja az iratot, és a
világon semmilyen hatalom nem bírja rávenni, hogy legalább
azt elárulja, mi állt az írásos beismerésben. Az a hölgy állítólag
rendkívül szép volt. Zachar ma is egész nap egy nővel
utazgatott. Képzelje el, szmokingban sétálgat a Příkopyn, bár
perzsel a nap, és ugyancsak szmokingban megy ebédelni Prága
egyik külvárosába. És aztán csodálkozik, hogy letartóztatják.
Amint látszik, szeretett, és hajlandó volt szeretni minden nőt – a
feleségén kívül. Elég szürke eset, de ők azt feltételezik, hogy
Zachar annyira nem szerette a feleségét, hogy képes volt
átküldeni a másvilágra. Vajon miért vehette feleségül, mit
gondol?
– A pénzéért – mormogta Maurin. – Ez teljesen világos, ha a
közöttük levő nagy korkülönbséget nézzük, és különben is. Ő
nagyvonalú gavallér volt, aki megszokta, hogy könnyen keresi,
de könnyen el is veri a pénzt. Vérmérsékletük és világnézetük
között pedig példátlan különbség volt. Két ellenpólus. –
Váratlanul megtorpant, majd hozzátette: – Csúnya szokása van,
Klubíčko. Csak kínoz itt engem, s közben már régen és sokkal
jobban tudja azt, ami felől engem faggat. Biztos vagyok benne,
hogy erről a házasságról már sokkal többet megtudott, mint én.
Klubíčko elnevette magát:
– Miféle kopó volnék, ha nem tudtam volna meg többet! Sőt
mi több, Zachar utálatos kopónak nevezett. Ezt ki kellett
valamivel érdemelnem. – Klubíčko abbahagyta a nevetést:
– Ez a házasság a legvisszataszítóbb alapokra épült. Zachar
csak azért vette el a feleségét, mert sok pénze volt, míg ő,
miután törölték az ügyvédek névsorából, teljesen csődbe jutott.
A legrosszabbat nyilván még ezután tudjuk meg, de már az is
elég, amit eddig tudunk róla. A felesége egy nagy
selyemkereskedésben kezdett dolgozni mint pénztárosnő.
Nemsokára a főnök szeretője lett. Amikor viszonyuk
elviselhetetlenné vált, a férfi ki akarta őt dobni. Hanem a nő jól
értett a zsaroláshoz. Így a főnök kénytelen volt berendezni neki
egy kisebb selyemkereskedést. Minden arra vall, hogy a
férfinak ezután sem volt tőle nyugta. Amikor Zacharné már
nem vonzotta többé a férfiakat, őt kezdte vonzani az arany...
Látom, hogy nagy kedve van a nyomozáshoz, a maga helyében
valahol itt kezdeném. Ki tudja, mire nem bukkanna. Zachar
természetesen nagyon utálta a feleségét. Elmondta nekem,
hogy a háború kitörésének híre éppen a nászútján érte, és így
félbe kellett szakítania. Ennek valószínűleg örült is. Az asszony
a háború után uzsoráskodásával Zachart utolsó társadalmi
pozíciójából is kibuktatta. Amint látszik, addig éppen társadalmi
kapcsolatai révén őrizte meg függetlenségét az asszonnyal
szemben. Volt néhány barátja, akik ellátták tőzsdei tippekkel.
Az után a botrány után, amely az ifjú Stiller báró öngyilkossága
után robbant ki, mind hátat fordítottak neki, és lényegében csak
az egyetlen Friedmann maradt meg mellette, akihez hetenként
háromszor bridzsezni járt. De figyelje meg, hogy elvből nem
pénzbe folyt a játék. Friedmann szintén elvesztette minden
vagyonát, amikor szerencsétlen frankspekulációját leleplezték.
Közben Zacharék között egyre nagyobbak lettek az
ellentétek, de az a nyomorult nem volt képes rá, hogy lapátot
fogjon és dolgozzon, hogy megszabadulhasson zsarnokától.
És, Maurin, ha más körülménnyel nem kellene számolnunk,
éppen ez az, amiért egyáltalán nem gyanúsítom a bűntett
elkövetésével. Egy olyan embernek, aki ennyire rabszolgává
hagyta magát tenni, annak rabszolgatermészete van. Az ilyen
ember sohasem merne fegyvert venni a kezébe. Tudja, hogyan
szoktak fellázadni a rabszolgák? Csatlakoztak a zendüléshez, ha
már valaki megkezdte. Ő ugyanígy cselekedett. Amikor otthon
halva találta a feleségét, indiántáncot járt a testén. Közben
néhány apróságot is elcsent. És ez most ellene fordul. Igaz,
közvetlen bizonyítékaink még nincsenek ellene, de közvetlen
bűnjelek már mutatkoznak. Ha ezek egy ügyes államügyész
kezébe kerülnek, teljesen elegendők lesznek ahhoz, hogy
Zachart gyilkosság vádjával elítéljék. Voltaképpen már csak
egyetlen reménye van – és ez maga. Egyedül maga képes őt
megmenteni a katasztrófától.
Maurin rámeredt.
– Én? Szeretném tudni, hogyan!
Klubíčko elmosolyodott:
– Úgy, hogy csodálatos bőségszarujából kiráz egy hipotézist,
ami az igazi lesz, és hozzásegít a valódi bűnös megtalálásához.
Megjegyzem, a bűnös nő is lehet...

4
– Nő? – kérdezte Maurin, önkéntelenül mosolyra derülve. –
Maga úgy véli, hogy nő is lehet a gyilkos?
 Klubíčko vállat vont.
– Két dobozon, amit a gyilkos kidobott a pénzszekrényből,
olyan finom ujjlenyomatokat találtunk, hogy nyugodtan
származhatnak nőtől is. Noha a mi szakértőnk
férfiujjlenyomatnak tartja. Nem szabad elfelejtenünk, milyen
hatással volt ez az ember a nőkre, annak ellenére, hogy
voltaképpen rettenetesen csúnya. Úgy látszik, elég volt, hogy
csak ránézzen valamelyikre, s az már futott is utána, mint a
patkány a mesebeli patkánybűvölő után. Talán egyik barátnője,
aki szerette, nem tudta tovább nézni gyötrelmeit, amelyeket
kénytelen volt elviselni, és megváltotta őt. Az ő tudtával, vagy
anélkül, ezt már nem tudom.
– Hát mondjuk – hagyta helyben Maurin –, bár nekem
lehetetlennek látszik, hogy ilyen hatása lett volna a nőkre. De
azt mondja meg nekem, hogyan jutott be a feleségéhez az a nő?
Figyelembe véve azt, amit már tudunk az áldozat
óvatosságáról!
– Van itt egy apróság – mondta Klubíčko felvonva
szemöldökét –, ami kissé nyugtalanít. A házastársak között
közvetlenül a gyilkosság előtt jelenetre került sor. Zacharnak
valamilyen látogatója érkezett, akit a felesége ki akart dobni.
Vagy azért, mert nem szerette, vagy csupán azért, hogy
megalázza a férjét, aki az ő engedelme nélkül akart színházba
menni. Az a látogató nő volt.
Zachar erre vonatkozóan elszólta magát. Vallomása szerint
látogatója fültanúja volt a köztük támadt heves szóváltásnak, és
önként elment, mégpedig köszönés nélkül, hogy elkerülje a
legrosszabbat.
De a balga nem akarja megmondani, ki volt az. Azzal érvel,
hogy az illető hölgyet nagyon megviselnék a kihallgatások, és a
többi.
 Ezek szerint tehát beteg, vagy ki tudja. És ez, kedves Maurin
barátom, ragyogó feltevés lehetne. Egy szerencsétlen nő, akit
mellőznek a férfiak, mert beteges, vagy így valahogy, beleszeret
Zacharba, aki gavallér módjára viselkedik és rendkívül
figyelmes iránta. Annyira szereti őt, hogy nem bírja nézni
szörnyű megaláztatását, és eltökéli, hogy ennek véget vet.
Elmegy hozzájuk látogatóba, zsebében pisztoly van, s noha
talán nem is gondol arra, hogy még aznap végrehajtja
szándékát, mégis megöli az asszonyt.
Csak képzelje el, a nő a szomszéd szobából hallja a miatta
kitört veszekedést, felforr az epéje. Eltűnik a szobából, becsapja
az ajtót, hogy azt gondolják, véglegesen elment, de ahelyett
elrejtőzik valahol a lakásban, mondjuk a fürdőszobában, a
spájzban, a konyhában, vagy mit tudom én, hol. Ott megvárja,
míg Zachar elmegy, aztán besurran a hálószobába, és rövid
szóváltás után háromszor belelő az istenített férfi zsarnokába.
Aztán elmegy, s persze semmit sem visz el, mert nem azért jött,
hogy kedvese szabadságánál valamivel is többet szerezzen. Ez
igazán szép feltevés, Maurin, el kell ismernie, és egyáltalán nem
kellene olyan szkeptikus képet vágnia. Egész könnyen lehet,
hogy így történt, és ki tudja, valóban nem így történt-e. – Stop! –
kiáltott fel Maurin. – Nem kételkedem e hipotézis szépségében,
de hogyan magyarázza meg az uzsorásnő összekötözését? Egy
gyenge nő erre sohasem volna képes.
– Hogyhogy nem? Képzelje el: lő, s amikor látja, hogy az
áldozat rángatódzik, ráveti magát, és megkötözi. Talán
dühében, talán félelmében, hogy fel ne álljon a földről, és rá ne
támadjon.
Megkötözni egy haldokló nőt, az egyáltalán nem nehéz.
– És a nyitott páncélszekrény? A belőle kidobált tárgyak?
 – Azt is minden nehézség nélkül megtehette egyedül. Az
áldozat tehetetlenül fekszik előtte, az övén lóg egy kis tasak,
amelyben a páncélszekrény kulcsai vannak. Elég lenyúlni
értük, kinyitni a páncélszekrényt, és az ott talált dolgokat
szétdobálni. Csakhogy mi sem a páncélszekrényen, sem a
szétszórt tárgyakon nem találtunk vitathatatlanul női
ujjlenyomatokat. Ezt valaki más tehette, valószínűleg Zachar
úr, amikor öt után hazament, hogy magára öltse a szmokingját.
Miért tette? Talán bosszúból, talán azért, hogy pénzhez jusson.
De lehet, azért, mert kitalálta, ki követte el a gyilkosságot. Nagy
felfordulást csinálok, hogy rablógyilkosságnak higgyék a dolgot,
gondolta magában, így majd senkinek sem jut eszébe, hogy azt
a gyenge nőt gyanúsítsa.
– Csakhogy – mondta Maurin – a dolog egészen másképp
történt. Az a finom ujjlenyomat, amely majdnem női, de mégis
férfi, attól származik, aki a tervet elkészítette, ha már maga
nem is hajtotta végre. Az minden bizonnyal egy fiatal férfi
ujjlenyomata. Ki lehet az a fiatal férfi, aki minden akadály
nélkül bejuthat egy olyan gyanakvó nőszemély lakásába, mint
amilyen Zacharné volt? Ez nem izgatja magát, Klubíčko?
– Szavamra mondom – ismerte be Klubíčko szorongva –, attól
a perctől kezdve, hogy jóllaktam, semmi sem izgat. Úgy
nagyjából felvázolhatná nekem, mire gondol?
– Egy idős, rendkívül gyanakvó természetű asszony, aki már
régóta nem él házaséletet a férjével – magyarázta Maurin
nyomatékosan –, egy ilyen kivételes napon csak egyetlen
feltétellel engedhet be magához fiatal férfit: ha az a szeretője.
– Jézusmáriám – kiáltott fel Klubíčko –, ugyan ki hinné el ezt
arról a zsugori vénasszonyról?
– Zsugori, nem zsugori – folytatta kérlelhetetlenül Maurin –, a
nemi szenvedély a pénz utáni vágynál is erősebb. Valamilyen
nagyon kétes egzisztencia lehetett a szeretője, akit kitartott. El
tudja képzelni, micsoda jellem lehet egy ilyen csirkefogó, aki
kiszolgáltatja magát egy hatvanöt éves rút asszony
szenvedélyeinek?
– Ezt szinte el sem tudom képzelni – felelte Klubíčko
kétségbeesetten.
– Igazi söpredék. A gondolat, hogy egyszer istenigazában
megfizettesse magát, nagyon könnyen megszületik benne.
Mindig kedden jár el hozzá. Különben Zacharné, aki úgy bánik
a szolgálólányaival, mint egy hóhér, miért ad nekik kimenőt
ezen a napon egész kapuzárásig? Azért, hogy egyedül
maradhasson a fiúval.
Az pedig éppen erre alapozza tervét. Egy kedden majd
végrehajtja.
Ha elfogadjuk ezt a feltevést, minden megvilágosodik
előttünk.
Hogyan juthatott be a gyilkos a lakásba a tilalmas napon?
Miért mehetett be egészen a hálószobába? Miért kötözte meg a
halottat?
Miért tűnhetett el nyomtalanul? Igen, Klubíčko, nagyon
érdekes eset ez. Zacharnét megbüntette az isten, mert ilyen
korban is kéjelegni akart.
– Van valami az okfejtésében – mondotta Klubíčko. – Azaz, be
kell ismernem, hogy valami hasonló már nekem is megfordult
a fejemben. Egy keveset foglalkoztam is vele. De aztán azt
mondtam magamban: Ez olyan ragyogó hipotézis, öregem, ezt
meg kell hagynod Maurin barátodnak.
– Klubíčko – kiáltotta Maurin –, nem tudom miért, de maga
folyton csak kinevet engem. Azt akarja mondani, hogy ez a
feltevés annyira lehetetlen?
 – Egyáltalán nem – felelte Klubíčko –, a hipotézisek egyáltalán
nem lehetetlenek, azok semmiről sem tehetnek. Talán inkább
az emberek lehetetlenek, akik kitalálják őket. Biztos vagyok
benne, ha most itt volna Zdeněk barátunk, ő is azt mondaná,
hogy ez olyan nyom, amelyen sohasem indulna el. De az
istenért, vajon miért nem jelentkezett eddig Zdeněk? Talán
annyira belemerült boldog házaséletébe, hogy még újságot is
elfelejtett olvasni?
Ekkor váratlanul megszólalt a telefon. Klubíčko felállt, és a
füléhez emelte a kagylót. – Igen, igen. Csak jöjjön el, kedves
barátom – mondta az eléggé hosszú beszélgetés végén. Aztán
visszatért a kandallóhoz.
– Igazságtalan voltam – mondta. – Igenis, olvasta az
újságokat, és néhány hírt akar velünk közölni. Csak maradjon
ülve, Maurin, azok a hírek éppen azzal kapcsolatosak, ami
engem érdekel, és ami magát nem érdekli. Az a fiú valamit
kinyomozott a pisztolyról, amellyel Zacharnét a másvilágra
küldték. A pisztolyt sem a lakásában, sem másutt a házban nem
találták meg. Ha lett volna időm, magam is utánanéztem volna.
De ez a derék Zdeněk, úgy olvasva a gondolataimban, mint egy
nyitott könyvben, szépen és csendben előkerítette helyettem.
Ahogyan tudja, ő mindig ilyen módon szokott rajtam segíteni.
Csak úgy, találomra, végigjárta a prágai fegyverkereskedéseket
– holnap ezt én is megtettem volna –, és minden nehézség
nélkül megállapította, hogy vagy tíz nappal ezelőtt egy idősebb
testes öregúr, aki olyan feltűnő volt, mint egy konflis az
aszfalton, Vincenc Slíva fegyverárus boltjában egy kis
browningot vásárolt hatszáz koronáért, azonnal fizetett és
elment.
Feltűnő, hogy már mindent tudjon róla, ne csak ezt-azt, az
volt rajta, hogy a feje kissé lófejre emlékeztetett, nagy, hegyes,
kiálló fogai voltak, dülledt szemei ijesztően meredeztek
csíptetőjének vastag lencséi mögött – egyszóval ez az úr a mi
Zachar urunk volt. Biztosan ő, annak ellenére, hogy a vevők
névsorában egészen más néven szerepel. Nyilván idegen
fegyvertartási engedélyt mutatott fel. S minthogy a kereskedő
bejegyezte az eladott fegyver kaliberét is, lehetséges, hogy
holnap, miután a fegyverszakértők előadják véleményüket,
Zachar úr nagybecsű nyakára végképp hurok szorul.
És most szeretném tudni, mit szól mindehhez?
– Mit szólok hozzá? – kiáltott fel Maurin, miután feleszmélt
első meglepetéséből. – Talán inkább nekem kellene
megkérdeznem, maga mit szól hozzá. Elvégre világosan
megmondta, hogy nem hisz annak az embernek a
bűnösségében.
Klubíčko energikusan megrázta a fejét:
– Valóban nem hiszek még most sem, méghozzá egy cseppet
sem. Rabszolga ő, nem gyilkos.
– Annak ellenére, hogy tíz nappal ezelőtt vásárolt egy
browningot, nyilván azt, amellyel tegnap meggyilkolták a
feleségét?
– Annak ellenére, kedves Maurin. Milyen értetlen maga!
Hiszen az ember nemcsak saját részére vásárolhat gyilkos
fegyvert, hanem másnak is! Erre nem gondol? Az a személy,
akinek szívesen tesz szolgálatokat, félrevonja őt, és azt mondja
neki: Drága Hugóm, szükségem volna egy pisztolyra. Nekem
mint nőnek talán nem adnának el, de ön mégis férfi. Ugye
megszerzi nekem, itt van hatszáz korona. És a mi Zachar urunk
elveszi a hatszáz koronát, megy és megvásárolja a browningot,
s minthogy neki magának nincs fegyvertartási engedélye,
kölcsönkéri egyik ismerősétől. Aztán átadja a fegyvert csinos
barátnőjének. Majd teljesen megfeledkezik róla.
 Persze, a csinos barátnő semmiről sem feledkezik meg. Tíz
nap múlva felhasználja a fegyvert. Hát mondja, nem szép és
logikus ez így?
– Szépnek nem szép, de logikus talán lehetne – vélte Maurin,
miközben felállt. – Nekem még be kell mennem a
szerkesztőségbe, gondolkodni fogok a dolgon. Noha már most
is meg vagyok győződve róla, hogy ez nem a legjobb nyom. Én
inkább a magam feltevése mellett maradok. Látom, csak
mosolyog a hipotézisemen.
Ez azt jelenti, hogy nem fog nyomozni az asszony szeretője
után.
Akkor majd kinyomozom magam.
Klubíčko szintén felállt, és kikísérte az ajtóig.
– Csak nyomozzon, Maurin – mondta vidáman –, már van
egykét adata. Ismeri annak a fiatalembernek a személyleírását,
aki tegnap délután olyan türelmetlenül csengetett Zacharné
ajtaján, akit szegénynek nevezek most is, bár épp az
ellenkezőjét tudjuk róla. A személyleírás: igazi szépfiú. Szép
hullámos a haja, kék a szeme, barna sapkát és térdnadrágot
viselt. Hány szépfiú van Prágában? Azt hiszem, száznál nincs
több. Vegye sorra őket – egyikük biztosan az lesz.

5
Zachar úr a bűnügyi osztályon, a hivatalos kihallgatáson is
kitartott balga védekezési módja mellett: nem akarta
beismerni, hogy öt és hét között járt otthon. Amikor elé tették
szürke öltönyét, amely annyira véres volt, mintha az áldozatot
az ölében tartotta volna, erről a megrázó bűnjelről valóban a
legostobább modon akarta elterelni a figyelmet.
 – Amikor hazamentem, holtan találtam őt – mondta. –
Természetesen, nem akartam hinni a szememnek, azért
lehajoltam hozzá, és meg akartam győződni, nem él-e még. S
közben bevéreztem magamat.
– Érdekes! – kiáltott fel a rendőrtisztviselő.
– A színházból fekete ruhában ment haza, mégis a szürke
öltönye véres!
Zachar úr kissé megszeppent. Aztán módosított a vallomásán:
– Azt elfelejtettem mondani, hogy amikor megérkeztem,
átöltöztem a szürke ruhámba. És csak azután fedeztem fel a
gyilkosságot, a továbbiakban minden úgy volt, ahogyan
elmondtam.
– Mondja csak, és hová rejtette el a szürke ruháját?
Zachar úr most még jobban megszeppent. Végre kinyögte:
– A ruháimat a hálószobaszekrényben szoktam tartani, de ez
alkalommal a konyhában öltöztem át, mert véletlenül ott volt a
szürke ruhám.
– Hazugságot hazugságra halmoz – mondta a tisztviselő –,
már igazán ráeszmélhetne, hova sodródik. Volfné, akit hajnali
három órakor keltett fel, azt vallotta, hogy fekete ruhában látta
önt.
Színházban szintén fekete ruhában volt. A szürke ruháját
pedig a hálószobában szokta tartani, ahol a felesége
meggyilkoltan fekszik.
Miért éppen tegnap hagyta a szürke ruháját a konyhában?
Hogy magyarázza ezt meg?
Zachar úr megpróbálta megmagyarázni. Az igazat megvallva,
még annak a barátjának a lakásán átöltözött, akinél a színházba
indulás előtt magára öltötte fekete ruháját. Előbb valami mást
mondott, de az nem igaz. A szürke öltönyében ment haza, a
fekete öltönyét a hóna alatt vitte becsomagolva. Amikor látta,
hogy összevérezte magát, ismét átöltözött a fekete ruhájába, a
szürkét pedig felvitte a padlásra.
– Egek ura! – kiáltotta a tisztviselő. – És ezt miért tette?
Azt hiszem, pánikba estem – dünnyögte Zachar. – Amikor
láttam, hogy olyan véres vagyok, mint egy mészáros, felötlött
bennem, hogy engem is gyanúba foghatnak. Magam ellen
cselekednék, ha abban a ruhában mutatkoznék. Most azonban
már látom, hogy ezt nem kellett volna tennem.
– Egész biztos, hogy nem – mondta Mozol fogalmazó
gúnyosan.
– Az állítja, hogy a fekete ruhája be volt csomagolva. Mibe
volt becsomagolva?
– Csomagolópapírba.
– Szürkébe, barnába? Vagy talán fehérbe?
– Nem tudom... lehet, talán... azt hiszem, szürkébe. – Míg
kimondta ezeket a szavakat, olyan elgyötört képet vágott, mint
egy meghajszolt állat.
– Jól gondolja meg, milyen feleletet ad – mondta Mozol
nyomatékosan. – Szürke csomagolópapír! Az egész lakásban
nem találtunk egy darabka ilyen papírt sem. Talán megtévedt,
és újságpapírba csomagolta be a fekete ruháját.
– Igen, igen – kapott a szón Zachar úr. – Most már
emlékszem, a barátomnál elvettem az asztalról egy újságlapot,
azt mondtam: Megengeded?, és becsomagoltam az öltönyömet.
– Ez az a ruha, ami most önön van?
Zachar bólintott.
Mozol elnevette magát.
 – Még tíz újságlapba sem férne bele. Különben sem találtunk
ott semmilyen újságpapírt, amelyen látszott volna, hogy valami
bele volt csomagolva. Csak azért vetettem fel ezt a dolgot, hogy
meggyőződjek róla, belekapaszkodik-e. Senki sem hiszi el
önnek az átöltözési históriát. A szürke ruháján vérnyomok
vannak. Szürke ruhában bridzsezett Friedmannéknál, persze
akkor még nem volt véres. A színházban viszont már fekete
ruhában jelent meg. A szürke ruháját tehát a felesége vérével öt
és hat között fröcskölte be.
– Esküszöm – kiáltott fel Zachar –, hogy téved. Én nem lőttem
agyon. Már holtan találtam, amikor hazatértem.
– Nézze – mondta Mozol –, ez csaknem hihetetlennek látszik
azok után, amit önről már tudunk. Tegnap délután tíz koronát
kért kölcsön a házmesternétől, ma pedig néhány ezret elvert.
Egyébként azt állítja, hogy öt és hat között valamilyen
barátjánál tartózkodott, akinél átöltözött. És akinél aznap még
egyszer járt, valószínűleg éjfél és egy óra között, hogy ismét
átöltözzön. Ki az az illető?
– Erre a kérdésre nem adhatok választ – mondta Zachar. –
Már megmondtam az elődjének. Az illető... egy hölgy, és én
mint gavallér semmiképpen sem akarom, hogy bármi módon is
belekeveredjen ebbe a dologba.
– Ez a barátja ugyanaz a hölgy, akivel a mai délutánt töltötte?
Némi habozás után Zachar kijelentette, hogy nem.
– És ki volt az a hölgy, akivel ma csaknem egész nap együtt
volt?
– Erre a kérdésre sem adhatok választ – felelte Zachar
leverten.
– Társadalmi helyzete arra kötelez, hogy a nevét megtartsam
magamnak.
 – Nos, rendben van, hiszen fog még ön beszélni – mondta
Mozol.
– Különben valószínűleg úgyis megtudjuk, ki volt az, ha ön
nem is lesz segítségünkre. Bármely pillanatban elővezethetik,
mert már a nyomán vagyunk. Azzal a másik hölggyel viszont
több bajunk lesz.
Ha valaki nem létezik, nehéz kinyomozni. Volt valamilyen
szóváltása a feleségével a pénzszekrény kulcsai miatt, amelyek
elvesztek?
Zachar úr tagadó választ adott.
Mozol hahotázni kezdett:
– Ön aztán valóban mindent letagad. Lassan még az orrát is a
két szeme között. – Azután előállíttatta Pepkát, és ráparancsolt,
hogy mondja Zachar úr szemébe, hogy is volt az a kulcsokkal.
Zachar ezután emlékezetébe idézte az esetet.
– Ez igazán semmiség volt – mondta –, a feleségem
elveszítette a kulcsait, és engem gyanúsított, hogy én tettem
zsebre.
– Talán nem így volt?
Zachar úr ezt erélyesen visszautasította. Mozol benyúlt az
asztalfiókba, és megmutatta Pepkának a kulcsokat.
– Ezek voltak?
Pepka bólintott. Most Zachar úrhoz fordult:
– Ezt a kulcscsomót a mai házkutatáskor találtuk. Az ön
kofferjében. Zachar úr, miért halmoz hazugságot hazugságra?
Nyilván azért, mert nem mondhatja meg az igazat. Mert ha
igazat akarna mondani, azt kellene mondania: Igen, én öltem
meg őt. Azért tettem, mert rákényszerített a viselkedésével. Ha
ezt egyenesen beismerné, együttéreznénk önnel. Talán még a
bíróság is megkegyelmezne önnek. Zachar úr, még mindig nem
késő.
Könnyítsen a helyzetén és a lelkiismeretén. Akkor hát mit
mond nekem?
– Mit mondok magának?! – üvöltött fel Zachar. – Azt, hogy
maga egy szerencsétlen bolond! Öt óra után valóban jártam
otthon, már akkor halott volt. Ennek annyira megörültem,
hogy megragadtam, rázni kezdtem, mint a kutya a nyulat.
Amikor elengedtem, úgy rémlett, hogy megmozdult. Ezért
erősen megkötöztem, és aztán még néhányszor belerúgtam. Ez
csúnya dolog volt, beismerem, de ha magát is annyit kínozta
volna, mint engem, maga is megtette volna.
De semmihez hozzá se nyúltam, ennyit sem vittem el, ni. A
lopás gondolata távol állt tőlem. Átöltöztem a fekete ruhámba, s
közben észrevettem, hogy a szürke ruhám csupa vér. Butaságot
cselekedtem: mivel megijedtem, becsomagoltam, és felvittem a
padlásra. Amikor visszafele jöttem, léptek zaja ütötte meg a
fülemet.
Pepka jött meg. Ekkor rádöbbentem, hogy már nem
árulhatom el a jelenlétemet, mert mindjárt gyanúba
keverednék. Elmentem a színházba, és szándékosan nagyon
sokáig kint maradtam. Mire hazajövök, a rendőrség már a
házban lesz, gondoltam. De amikor hazaértem, elképedve
láttam, hogy csend van az egész házban.
Bementem a lakásba, és láttam, hogy a hálószobában
világosság van.
Lábujjhegyen közeledtem az ajtó felé, nem tudom, mire
gondolhattam közben, sok minden átvillant az agyamon, annak
ellenére, hogy mindez egy percig sem tartott. Kinyitottam a
szoba ajtaját, és láttam, hogy Pepka megtette azt, amire én nem
mertem rászánni magam – elvitt néhány dolgot emlékbe. Nem
tudtam, mit tegyek. Ekkor tekintetem az asztalra esett. Egy
nyitott levél feküdt rajta. Fel volt bontva, annak ellenére, hogy
az én címemre szólt. A feleségem sohasem volt tekintettel a
levéltitokra. Elolvastam a levelet. Egy régi hölgyismerősöm
írta. Közölte velem, hogy rendkívül szorult helyzetbe került, és
ha szerdáig nem szerez valamennyi pénzt, legkevesebb tízezret,
elvész. Mindenre kért, ami valaha is történt közöttünk, hogy
szerezzem meg neki ezt az összeget. Nagyon rendes nő volt, és
én megsajnáltam. Őmiatta lopásra szántam el magam.
Átkutattam a pénzszekrényt, de csak néhány százast találtam
benne. Így tovább kutattam, egészen belemerültem a
keresésbe, arról is megfeledkeztem, hogy valaki még rajtam
üthet.
Tudtam, hogy megboldogult feleségem még a
páncélszekrényben sem bízott, és hogy valahol a lakásban
rejtette el a pénzét. A képek mögött is kutattam a pénz után, s
ekkor eszembe jutott, hogy szívesen üldögélt a fogadószobában,
a secrétaire mellett elhelyezett fotelben. A secrétaire-en egy
gyönyörű ütőóra állt. Mindjárt odamentem, több helyen
megkopogtattam, és megállapítottam, hogy biztosan találnék
valamit a két római katona sisakjában, akik az óra oszlopai
mellett állnak, és a harangot ütik. Szétszedtem mindkét sisakot,
s egyikben is, másikban is találtam egy-egy ötezres bankjegyet.
Épp ennyire volt szükségem. A pénzt zsebre tettem, de a
keresést még tovább folytattam. Valamikor régen a feleségem
kezébe került egy tárgy, aminek – nemcsak az én számomra –
igen nagy értéke volt. És nyomtalanul eltűnt. Mindenütt
kerestem, de sehol sem találtam. Csak azután mentem
felkelteni Volfnét, de közben az összes pénzt, amit találtam, a
lakásuk előtti gumi lábtörlő alá rejtettem. Ma reggel, amikor
szabadon bocsátottak, elküldtem Volfnét cigarettáért, s közben
magamhoz vettem a pénzt. Tízezret az illető hölgynek adtam, a
maradék egy részét elköltöttem, a többit megtalálhatják a
pénztárcámban. Valójában minden így történt.
– Valójában minden így történt! – ismételte meg Mozol. –
Talán el is hinném önnek, ha attól a perctől kezdve, amikor
megismerkedtünk, nem hazudott volna folyton. Meg aztán...
valakinek csak meg kellett ölnie a feleségét. Az eddigiekből
kitűnik, hogy ez senkinek sem állt annyira érdekében, mint
önnek. – Mikor e szavakat kimondta, felegyenesedett. Majd
ünnepélyesen így fejezte be:
– Zachar úr, azért kérettük önt ide, hogy tanúvallomást
tegyen. A helyzet azonban megváltozott. A törvény nevében
letartóztatom önt azzal a váddal, hogy huszonharmadikáról
huszonnegyedikére virradó éjszaka meggyilkolta és kirabolta a
feleségét, Katerina Zachart. Zachar úr olyan fehér lett, mint a
fal. Majd lehorgasztotta fejét, és anélkül, hogy egy szót is szólt
volna, elindult az őr után, akit érte küldtek.
 NEGYEDIK FEJEZET
amelyben Zachar úr tagadja, hogy belenyúlt volna a
megboldogult széfjébe

1
Mozol fogalmazó, annak ellenére, hogy már szilárdan meg
volt győződve Zachar bűnösségéről, tovább mérlegelte az
esetleges lehetőségeket. Zachar urat szüntelenül bonyolult és
kimerítő kihallgatásokkal gyötörte, ami a szerencsétlen embert
annyira elkínozta, hogy közeledett a perc, amikor teljesen
összeomlik – egyébként éppen erre ment a játék, mert a
gonosztevők ilyen körülmények között szokták bevallani
bűnüket. Mozol emellett tovább nyomozott. Egyrészt kézre
akarta keríteni azt a hölgyet, akivel Zachar a szerda délutánt
töltötte, másrészt meg akarta találni a lakatost, aki megjavította
Zacharné páncélszekrényét. Miközben ez utóbbi részlettel
foglalkozott, egy olyan körülmény ötlött fel benne, ami
megdöbbentette.
A páncélszekrényben talált zálogcédulák száma és a
megboldogult levelezése szerint semmi kétség nem maradt
afelől, hogy Zacharné széles körű és bonyolult üzleti
tevékenységet folytatott. Éppen üzleti ügyeinek bonyolultsága
keltette fel Mozol érdeklődését. Katerina Zachar rendszerint két
hónapra adott uzsora-kölcsönt, és száz koronából húszat vont le
kamatként. Kétes ügyfelein a két hónap leteltével drákói
szigorral behajtotta követelését. Ha három napon belül nem
kapta meg a pénzt, a zálogot eladta. De állandó és biztos
ügyfeleinek kiváltási időt engedélyezett, persze azzal a
feltétellel, hogy a kamatot az értéktárgy árának egytizedével
felemelte. Az évnek csak az utóbbi időszakában néhány száz
ügylete volt. El lehet-e képzelni, hogy bonyolult üzleti ügyeiről
ne vezetett volna üzletkönyvet?
Ez ellen szólt már az is, hogy az első házkutatás alkalmával
megtalálták meggyszínű bőrkötéses jegyzetfüzetét. Ebben a
jegyzetfüzetben napról napra feltüntetett mindent, ami a
háztartásra vonatkozik. Minden tétel, zöldség-, hús-,
gyümölcsvásárlás, minden apróság, ami a háztartással
összefügg, cipőjavítás, kampósszög-vásárlás, szóval minden
pontosan fel volt jegyezve. Ezzel szemben sehol egy bejegyzés
sem szólt a tisztán üzleti ügyekről. Amit találtak, csupán
szűkszavú feljegyzések voltak valamilyen levélből letépett
papírdarabokon. Ezek a feljegyzések néhány adatot
tartalmaztak Zacharnénak azokról az üzleteiről, amelyeket a
legutóbbi két hét folyamán bonyolított le.
De éppen ennek az aprólékos adatokat tartalmazó leletnek
láttán jutott Mozol arra a megállapításra, hogy Zacharné
alighanem az ügyleteiről is részletes naplót vezetett, akárcsak a
háztartásáról.
Vajon az a néhány szám és néhány rövidítés, amelyet a
levélpapír-töredékeken találtak, nem az áldozat strazzája volt-
e? De mibe jegyezhette be ezeket a töredékes feljegyzéseket?
Ha Zacharnénak voltak üzleti könyvei, azok nyomtalanul
elvesztek. Ha léteztek ezek a könyvek, és ha valaki elvitte őket,
ez fontos körülménynek számítana. A könyvek eltűnéséből
legalábbis arra lehetne következtetni, hogy annak, aki elvitte
őket, érdekében állt, hogy a könyvek – vagy a könyv – eltűnjön.
Talán a nevek között rábukkanhattunk volna a nevére?
Mozol egyelőre nem törte ezen a fejét. Hozzálátott azoknak a
kihallgatásához, akik tudhattak valamit a dologról. Josefina
Svozil egyáltalán semmit sem tudott. Volfné, a házmesterné, aki
egy fokkal okosabb volt, megemlítette, hogy egyszer vagy
kétszer látta az asszonyt, amint bejegyez valamit egy fekete
vászonkötésű könyvbe.
Zachar úr, amikor feltették neki a kérdést, minden
mérlegelés nélkül azt válaszolta:
– Ha az eset előbb történt volna, azt mondanám, hogy fejében
tudott tartani mindent, ami üzleti ügyeivel összefüggött. Kitűnő
memóriája volt. Az utóbbi időben azonban már nemigen
bízhatott meg benne. – Úgy vélte, hogy volt üzleti könyv. De
nem emlékezett, hogy valaha is észrevette volna, hogy a
felesége bejegyez valamit egy fekete kötésű könyvbe.
Ekkor, mintha a mennyből küldték volna, megjelent egy
tanú, Richard Spížek, egy kisebb autógyár képviselője,
határozott, férfias jelenség, nyilván volt katonatiszt. Annak az
arany nyakláncnak a tulajdonosaként jelentkezett, amelyet
Pepka Svozil el akart csenni.
Sok érdekeset mondott Zacharné személyéről. Nyomorgatta,
kifosztotta, még az inget is lehúzta áldozatairól. – Azt hiszem –
mondta –, azok, akik kénytelenek voltak hozzá járni, nem
nagyon sajnálták, hogy meghalt, ha jó keresztények is... – A
vizsgálat szempontjából az volt a fontos, hogy megerősítette a
Volfné által közölt adatokat. Ez a férfi, aki rendkívül sokat
költött a szeretőjére, gyakori vendég volt itt. Megerősítette,
hogy Zacharné asszony, amikor már „biztos emberének tartotta
őt“, előtte jegyzett be mindent, az összeget, a kamatot és a
dátumot, egy nagy, fekete vászonkötésű könyvbe.
Utána nemsokára újabb tanúk érkeztek. Zálogba adott
emléktárgyaikért jöttek, és kérték, hogy nevüket ne közöljék az
újságban. Mindjárt szerdán jelentkezett öt, csütörtökön kilenc.
A pénteki újságokban felhívást tettek közzé, hogy azok, akik
üzleti viszonyban álltak a meggyilkolttal, jelentkezzenek
zálogjaikért. Erre a felhívásra mintegy ötvenen jelentkeztek,
sok értéktárgy visszakerült a tulajdonosához, de sokkal több
nem talált gazdára.
Vajon miért nem jelentkeztek ezek az emberek ékszereikért?
Álszeméremből? Vagy valamilyen súlyosabb okból?
Legalábbis az egyikük?!
Ezt a bonyolult ügyet még jobban összekuszálta egy zavaró
adat, és utána még egy. Mozolt felhívták telefonon. Egy férfi,
aki nem akarta elárulni a nevét, a meggyilkolt ügyfeleként
jelentkezett.
Hajlandó volt tanúskodni az ügyben, de csak azzal a
kikötéssel, ha a legdiszkrétebben járnak el irányában. Amikor
erről biztosították, megjelent a rendőrségen, és bemutatkozott.
Egy magas rangú állami hivatalnok volt. Bizonyos okból,
melyet nem akart közölni, megközelítőleg két hónappal ezelőtt
jelentős pénzösszegre volt szüksége, és nem akart a bankhoz
fordulni. Egy ismerőse ajánlatára felkereste Katerina Zachart,
de zálogot nem volt hajlandó adni, végül is abban állapodtak
meg, hogy kiállít egy váltót, amelyet gazdag apósa is aláírt. A
váltó két nap múlva lett volna esedékes, és a tisztviselő nagy
szorultságban volt. Nem tudta kifizetni a váltót, s nagyon
óvatosnak kellett lennie, hogy főleg a felesége meg ne tudja a
dolgot. Talán hamis volt az após aláírása? Elsősorban nem ez
volt a fontos, hanem az, hogy Zacharné váltókkal is üzletelt. A
páncélszekrényben azonban egyetlen váltót sem találtak, bár
egy-egy váltó teljesen értéktelen volt bárki számára is, kivéve
azt a személyt, akinek rajta volt az aláírása. Vajon az üzleti
könyvet eltüntető ember egyike volt-e azoknak, akiknek
Zacharné asszony váltókölcsönt adott?
Közvetlenül ezután jelentkezett egy másik tanú, és kérte,
hogy vegyék zár alá ékszerét, melyet zálogban hagyott az
uzsorásnőnél. Ez a tanú egy jobb családból származó fiú volt.
Sírva beismerte, hogy pénzre volt szüksége, mert különben
nem tudta volna kifizetni a diáktársaival közösen vásárolt
motorcsónak árának ráeső részét.
Ellopta az anyjától egyik családi ékszerüket, egy nyakéket. A
nyakéken három sorban berill és perui ametiszt kövek
váltakoztak mexikói türkiz drágakövekkel, melyeket hiteles
adatok szerint a XVIII. század elején hoztak be Európába. Ám
ezt a nyakéket nem találták meg, Pepka Svozil és Zachar
megesküdtek, hogy nem vitték el. Mozol fogalmazó e
tapasztalatai után foglalkozni kezdett azzal a gondolattal, vajon
a gyilkost nem Katerina Zachar ügyfelei közt kelle mégis
keresnie, azok között, akik a rendőrség ismételt felhívása
ellenére is konokul hallgatnak. Ekkor teljesen váratlanul
történt valami, ami arra késztette, hogy hátat fordítson az egész
rejtélynek.
Egy olyan felfedezésre jutott, amely megváltoztatta eddigi
álláspontját: véleménye szerint fölösleges azzal foglalkozni, mi
történt Zacharné üzleti könyvével és az irattárcájában tartott
váltókkal.

2
Május huszonhetedikén hazatért szabadságáról Evžen Sudek,
a Cseh Leszámítoló Bank egyik tisztviselője. Spanyolországból
jött Olaszországon keresztül, egy egész hónapig semmilyen
prágai újság nem volt a kezében, így fogalma sem volt róla, mi
történt ez alatt az idő alatt a fővárosban. Amikor bement
hivatalába, asztalán egy egész halom újságot talált. Ahogy
lapozgatott bennük, véletlenül megpillantotta a meggyilkolt
Zacharné fényképét.
A fénykép csapnivaló minőségű volt, amilyen egy újságban
reprodukált fénykép lenni szokott. Ennek ellenére néhány
arcvonás alapján úgy rémlett neki, hogy ismeri az áldozatot.
Belemerült az olvasásba, és rájött, hogy feltételezése nem
alaptalan. A meggyilkolt asszonyban felismerte a bank egyik
ügyfelét.
Evžen Sudek azon az osztályon dolgozott, amelynek
hatáskörébe a magán-páncélszekrények igazgatása tartozott.
Emlékezett rá, hogy a meggyilkolt asszony elég gyakran és elég
rendszeresen járt be a bankba, talán hetenként egyszer,
jelentkezett nála vagy valamelyik hivatalsegédnél, lement a
pincehelyiségbe, és elintézte, amit akart.
De hogy mit, azt nem tudta. Az a körülmény, hogy a bank
egyik kliensét meggyilkolták, felkeltette az érdeklődését. Attól
kezdve figyelemmel kísérte, amit a lapok írtak a nyomozásról.
Így azt is megtudta, hogy eredménytelenül kutatnak az áldozat
üzleti könyve és a váltókat tartalmazó irattárcája után.
Először átnézte a páncélszekrénybérlők névsorát. A Katerina
Zachar nevet nem találta meg. Persze, ez mit sem számított,
hisz az előfizetők bármilyen nevet megadhattak. Ezután a
telefonhoz lépett, és közölte a rendőrséggel, hogy szívesen
rendelkezésükre bocsátana néhány adatot, amelyeknek talán
hasznát vehetnék. Felkérték, hogy azonnal jelentkezzen. A
bűnügyi osztályon Mozol fogalmazóval közölte megállapításait.
A bűnügyi osztály azzal a kérelemmel fordult a
bankigazgatósághoz, hogy legyen segítségére annak
kiderítésében, melyik páncélszekrényt bérelte Zacharné. Úgy
látszott, nagyon nehéz eleget tenni a kérelemnek, mivel több
mint kétezer bérbe adott szekrény volt. Szerencsére Sudek
elődje még emlékezett rá, hogy az az asszony, akinek a
fényképét megmutatták neki, 1920-ban vette bérbe a szekrényt,
s ez megkönnyítette a dolgot. Most már sokkal gyorsabban
ment a keresés. Sorra megállapították azok nevét, akik
ugyanabban az évben béreltek szekrényt. Csaknem
mindnyájan igazi nevüket adták meg, csupán hárman nem, de
a három közül kettőnek a banktisztviselők ismerték igazi nevét.
Csak az 519. számú szekrény tulajdonosának hiányzott a neve.
A rendőrség megszerezte a törvényszék engedélyét, hogy
kinyithassák a páncélszekrényt. Amikor ez megtörtént, rögtön
látták, hogy a banktisztviselő nem tévedett. A szekrényben több
rendkívül értékes ékszert – köztük a mexikói türkizköves
nyakéket –, néhány váltót, egy nagy doboz aranyérmét és
néhány jelentéktelen tárgyat találtak, valamint egy nagyon
gondosan lepecsételt iratkötegen kívül megtalálták a fekete
vászonba kötött nagy könyvet is, Zacharné asszony üzleti
könyvét.
És még egy megdöbbentő vallomás: Jan Cynybulk
hivatalsegéd közlése szerint május 24-én, mindjárt nyitás után
megjelent a bankban egy erős termetű, feltűnően magas férfi;
az 519. számú igazolványt mutatta fel, bevezettette magát a
páncélszobába, körülbelül tizenöt percet töltött ott, majd
elment. Egy újságpapírba tekert csomagocska volt a hóna alatt.
A hivatalsegédet azon nyomban bevitték a rendőrségre, és
megmutatták neki Zachar urat. Cynybulk eleinte habozott, de
amikor Zachart felszólították, hogy tegye fejébe fekete kalapját,
és sétáljon egy kicsit az irodában, a hivatalsegéd kijelentette:
most már biztos abban, hogy ez az az úr, aki május 24-én,
szerdán, reggel kilenc óra tájban bement a bankba, és
levezettette magát a páncélhelyiségbe. Zachar ezt tombolva
tagadta. Először kinevette a hivatalsegédet, azt kérdezte tőle,
véletlenül nem vak-e, aztán rettenetesen feldühödött és
kijelentette, hogy a hivatalsegéd valakivel összetéveszti, mert
aznap nem járt sem ebben, sem semmilyen más bankban.
Hogy fogalma sem volt róla, hogy a feleségének a bankban
páncélszekrénye van, és különben is aznap minden lépését
vigyázták, kérdezzék csak meg a detektívet, aki mindenüvé
követte, mit szól hozzá. A nyomozó először valóban teljes
határozottsággal állította, hogy nem látta Zachar urat bemenni
a bankba.
– Nézze csak – vetette ellen Mozol –, az a bank csaknem a
Zoufalý csemegekereskedése mellett van. Lehetséges, hogy kis
időre eltávozott valahová, emberünk ezt kihasználta arra, hogy
közben beugorjon a bankba. – Erre a detektív először azt felelte,
hogy egy pillanatra sem vette le a szemét Zachar úrról. De
aztán eszébe jutott, hogy szükségre kellett mennie. Éppen
akkor ment el, amikor Zachar úr falatozni kezdett, de talán tíz
percig sem volt távol. Ekkor ismét beszólították Cynybulkot.
Amikor Mozol felvázolta előtte a helyzetet, lehetségesnek
tartotta, hogy az illető úr kilenc után érkezett, és hogy talán
nem is volt bent olyan sokáig.
Zachar úr azután kijelentette, hogy a detektíven kívül az
elárusító is tehet róla jelentést, aki Zoufalýnál kiszolgálta.
Továbbá a pénztárosnő is, aki mellett el kellett volna mennie.
Behívatták a kiszolgálót. Világosan emlékezett Zachar úrra,
megismételte az ukrán kaviárról elmondott anekdotát, de
kijelentette, hogy a boltban aznap délelőtt sok vendég
megfordult, így nem foglalkozhatott csupán Zachar úrral, nem
tudja, elmozdult-e a pulttól. A pénztáros kisasszony nem sokat
segített Zachar úron. Azt mondta, neki arra kell figyelnie, amit
csinál, az ő munkája sem olyan könnyű, hogy a vendégeket
bámulhatná. Zachar úrra egyáltalán nem emlékszik.
Zachar úr ekkor toporzékolni kezdett. Kijelentette, hogy az,
ahogyan bánnak vele, s amilyen könnyen vesznek minden
tanúvallomást, azt bizonyítja, hogy Mozol már megalkotta a
dologról a véleményét. Ő nem hajlandó bolondokkal
veszekedni, és csak akkor fogja védeni magát, ha majd átadják
a bíróságnak. Ezt követelte is, és kijelentette, hogy addig ki sem
nyitja a száját.
 – Persze – jegyezte meg a fogalmazó. – Most már nem tehet
mást, mint hallgathat. Hiszen teljesen sarokba szorítottuk, és a
bizonyítékok szinte gyűrűbe fogják. Beismerte, hogy volt
otthon öt után, hogy meglopta a boldogultat, hogy megkötözte,
és néhányszor belerúgott. Persze, azt nem akarja elárulni,
kinek adta a zsákmány egy részét. Azt hazudta, hogy semmit
sem tud a felesége üzleti könyvéről. Most pedig bizonyítást
nyert, hogy néhány órával a gyilkosság után járt a
páncélszobában. Mit keresett ott? Mit vitt el?
Zachar úr kijelentéséhez hűen csak egy megvető pillantással
válaszolt. Így Mozol befejezte a kihallgatást:
– Holnap reggel átadom a bíróságnak. – És parancsot adott rá,
hogy vezessék el.
Ám szándékát nem tartotta be. Hogy megváltoztassa
elhatározását, arra az sarkallta, amit a Zacharné széfjében talált,
gondosan lepecsételt iratcsomó tartalmazott. Kétségkívül ez
volt a legszenzációsabb dolog, ami ebben az ügyben eddig
napfényre került. Azért, mert ez rábizonyította Zachar úrra:
már régóta, rendkívül rafinált módon készülődött rá, hogy
meggyilkolja a feleségét.
Amikor Mozol felnyitotta a csomagot, az első dolog, ami a
szemébe ötlött, egy bizonyos külföldi könyvkiadó cégjelzésével
ellátott levél-boríték volt, amelyen ez a dátum állt: 1919.
augusztus 15. A cím: Hugó Zachar, Prága, Jeruzsálemi utca. A
levélben a kiadó sajnálatát fejezte ki, hogy lektora véleménye
alapján „technikai okokból vissza kell küldenie a novella
kéziratát, amit Zachar úr azzal a céllal juttatott el a céghez, hogy
kiadja. A mellékelt kéziratot Mozol azonnal elolvasta, mégpedig
olyan nagy érdeklődéssel, mint eddig talán egyetlen más
irodalmi művet sem.
 Zachar visszaküldött novellája egy bús szilveszteri jelenettel
kezdődik. A hős, akit Pavel Albrechtnek hívnak, éppen
elszenvedte élete legnagyobb anyagi, erkölcsi és társadalmi
bukását: egy bárban ellumpolta minden pénzét. Csupán tíz
koronája maradt, ezt is a kapusnak adja. Egyetlen garas nélkül
megy ki az utcára, ahol már kialvófélben van a szilveszteri
hangulat. Utolér egy párt, egy férfit és egy nőt, kis ideig a
nyomukban halad, és hallja, hogy ádázul veszekszenek.
Önkéntelenül is arra gondol, hogy biztosan házasok, és mivel
nem érdekli őt a dolog, szótlanul el akar menni mellettük.
Ekkor a férfi arcul üti a nőt. A nő megtántorodik, fájdalmasan
feljajdul, és a hóba esik. Albrecht zsebében kitapintja a
pisztolyát.
Egypár perc múlva agyon akarja magát lőni egy zugban,
ahonnan egy rácson keresztül belátni a régi zsidó temetőbe. Az
öngyilkosságot a legapróbb részletekig átgondolta, és ott akar
véget vetni életének, mert azt a helyet különösen szereti. De
amint látja a nő megaláztatását, a gavallér egy pillanatra legyőzi
benne az öngyilkost.
Felemeli a nőt a földről, és most ő üti arcul a férfit úgy, hogy
az belezuhan a hóba. Albrecht elvezeti a remegő nőt, vigasztalja
és nyugtatgatja, teljesen önzetlenül, mert egy csöppet sem
tetszik neki.
Hogy is tetszene, hiszen öreg és csúnya, részvéte voltaképpen
csak a nő nemének szól, mely Albrechtnek mindig gyönge
oldala volt, sokkal inkább, semhogy a pályájának hasznára vált
volna.
Megkérdezi tőle, hol lakik, hazakíséri, a ház előtt elbúcsúzik
tőle; mindez arra volt jó, hogy megfeledkezzen öngyilkossági
szándékáról, s csak akkor gondoljon rá ismét, amikor aludni
tér. De úgy érzi, hogy ez nem a legmegfelelőbb idő az
öngyilkosságra, és elalszik. Amikor reggel felébred, gyönyörű
tiszta idő van, fagy és süt a nap.
Hihetetlen, hogy agyonlőtte volna magát, ha nem jön közbe
ez a lényegében kicsinyes utcai eset! Néhány nap múlva
mindent elfelejt.
Ám váratlanul levelet kap az illető hölgytől. Mentegetőzik,
kéri őt, hogy felejtse el azt a jelenetet, mely rá nézve oly lealázó,
noha ő olyan nagylelkűnek bizonyult is. A hölgy mellékelte a
címét. Albrecht puszta udvariasságból meglátogatja. Egy
pompás villában találja magát, melynek a lépcsőháza is
ragyogó; a lakás gazdagon és ízlésesen be van rendezve,
minden drága és szép benne – csupán a ház úrnője nem. A
hölgy közli vele, hogy éppen válik a férjétől, aki annyira
megalázta őt; de nem amiatt a jelenet miatt határozta el magát
erre a lépésre, hanem inkább azért, mert kinyílt a szeme.
Rádöbbent, hogy férfi és férfi között különbség van... Aztán az
ő életére terelődik a szó, hamarosan kiderül, hogy az eltelt
néhány hét alatt mindent megtudott róla. Albrecht érti, miért
tudakozódik a hölgy, és mit ajánl neki, de udvariasan kibújik az
ajánlat alól, és azzal a meggyőződéssel megy el, hogy soha
többé nem látják őt ebben a házban.
De két hét múlva ismét megjelenik a hölgynél, mert megint
válságba jutott: vagy az öngyilkosság, vagy... Az utóbbi mellett
döntött. Még néhányszor meglátogatja Emmát, s beszélgetéseik
során eljutnak ahhoz a ponthoz, amely nem tűr homályt.
Becsülettel bevallja Emmának, hogy bár erős baráti szálak kötik
hozzá, és nagyon tiszteli, de nem szereti. – Ezt nem is kérem –
feleli Emma mosolyogva. – Én védelmezőt, nem pedig szeretőt
keresek. – Erre Albrecht a biztonság kedvéért még megjegyzi,
hogy noha szívesen volna a védelmezője, de azzal nemigen
ajándékozhatja meg, amit az emberek – sokszor egészen
helytelenül – szerelemnek is szoktak nevezni. Emma erre azt
válaszolja, hogy hálás neki, amiért ezt megemlítette, de már
kinőtt abból a korból, amikor az emberek ostoba
szenvedélyeiknek a rabjai, és hogy ő csupán barátot, társalgót
és védelmezőt keres benne, ajánlatával egyetért és szerfölött
elégedett. Ezután összeházasodtak. Noha ez nagyon kényes ügy
volt, Albrecht igazán elégedett lehetett, hiszen Emma a
legnagyobb körültekintéssel és tapintattal rendezte el
házasságuk anyagi kérdéseit. Azt mondta neki, hogy bár nem
engedheti ki kezéből vagyona igazgatását, megtesz mindent,
hogy ő, Albrecht független embernek érezhesse magát, aki
gondtalanul építheti létének új alapjait. Egy elég nagy összegre
szóló csekk-könyvet adott át neki, mondván, hogy szabadon
rendelkezhet vele, és hogy szükség esetén bármikor felújítja, ha
erre megkéri.
Amikor Albrecht vonakodni próbált, Emma azt mondta:
– Csak nyugodtan vedd el, úgy nézz rá, mint baráti segítségre,
amit majd egyszer visszatérítesz. A férfiak néha nevetségesen
érzékenyek bizonyos dolgokban.
– A nők viszont más dolgokban – jegyezte meg, inkább csak
azért, hogy próbára tegye.
– Ha jól értettem, mire célzol, megnyugtathatlak, hogy nem
tartozom azok közé a nők közé. Azon sem háborodnék fel, ha
ezt a pénzt nőkre költenéd, eddig is sokat költöttél rájuk.
– Honnét tudhatnád te ezt?
– Tudom. Alaposan utánanéztem a múltadnak, első perctől
tudtam, hogy életedben a nők sokkal nagyobb szerepet
játszanak, mint a férfiakéban általában.
– És ez bánt téged?
– Amint látod, nem, elvégre mi merőben más alapon
kötöttünk házasságot, és azt hiszem, hogy ez a kötelék így
sokkal erősebb, mint ha a múló szenvedély határozná meg.
Csak arra kérnélek, hogy nőügyeidről minél kevesebben
tudjanak.
Szavaival olyan tiszteletet ébresztett benne maga iránt, hogy
Albrecht megfogadta: ezen a területen sohasem okoz neki
fájdalmat.
Tudta, hogy egyetlen nő sem képes arra a hősiességre,
amelyet Emma színlelt előtte. Az ember csak a létére gondol! A
valóságban Albrecht is erre összpontosította minden energiáját,
de mint eddig mindig, ezúttal is üldözte a balszerencse, és
vállalkozásaiba belebukott. Amikor a feleségétől kapott
összeget teljesen kimerítette, közölte a dolgot Emmával, és azt
mondta, hogy e tekintetben átkozottul szerencsétlen, és inkább
keres magának valamilyen, bármilyen szerény alkalmazást.
Emma együttérzéssel hallgatta végig, de szándékával nem akart
egyetérteni. – Próbáld meg még egyszer – mondta neki –,
egyszer csak rendes kerékvágásba jutsz. – Azzal egy új csekk-
könyvet adott át neki, ugyanolyan összegre. A történet azonban
megismétlődött, kegyetlen törvényszerűséggel és gyorsasággal.
– Igazán különös – mondta Emma, amikor közölte vele, hogy
megint csődbe jutott. – A sors önfejű kujon, s talán okosabb
volna, ha most nem dacolnánk vele, és megvárnánk, míg
megunja a játékot.
– Igazad van – mondta –, mégiscsak keresek valamilyen
helyet.
Emma elmosolyodott, és Albrecht este három ezrest talált egy
borítékban az asztalán. Ez minden hónapban megismétlődött.
Hogy ne érezze magát kitartottnak, elhatározta, hogy valamivel
viszonozza a dolgot a feleségének. Eddig még nem vezette be a
társaságába, melyet kiváltságos urak és hölgyek szigorúan zárt
baráti köre képezett. Tudta, hogy Emma erre nagyon vágyik.
Felajánlotta neki, hogy menjen vele; meg volt róla győződve,
hogy örömet szerez neki.
Baráti társasága készséggel befogadta Emmát. De alig múlt el
néhány hét, észrevette, hogy valami nincs rendben; barátai,
még a legrégebbiek és legbizalmasabbak is, kezdték őt kerülni.
Egy szép napon el kellett szenvednie a legnagyobb csapást:
klubjából, ahová annyira szeretett eljárni, levelet kapott,
melyben felszólították, hogy ne járjon oda többé. Ezt már nem
bírta elviselni. A klub elnökétől magyarázatot kért. Az elnök
eleinte azt hitte, hogy Albrecht tréfál, de amikor látta, hogy
nem, azt mondta: – Úgy látszik, te vagy az egyetlen ember
Prágában, aki nem tudja, hogy a feleséged az ország egyik
legveszedelmesebb uzsorásnője... – Aztán tudtára adta, hogy
csendes, finom, tapintatos felesége, aki kéz a kézben csúszott be
vele abba a társaságba, amely különben sohasem fogadta volna
be, kihasználta a lehetőséget, hogy kiterjessze üzleti hálózatát;
eddig ugyanis csak kevésbé jelentős és kevésbé tehetős
ügyfelekkel üzletelt. Amint látszik, rendkívül ügyesen ki tudta
szimatolni az olyanokat, akik anyagilag szorult helyzetbe
kerültek, és szégyenkeztek a szokásos módon hitelre szert
tenni. Ezeket a nyomorultakat összeismertette ügynökeivel,
akik pogány kamat fejében pénzt szereztek nekik, és teljesen
tönkretették őket, ha nem tudták a kölcsönt időben
visszafizetni. Alig néhány hónappal azelőtt ilyképpen hajszolt
öngyilkosságba egy jó családból való fiatalembert, és mindenki
meg van róla győződve, hogy ezt az ő, Albrecht
közreműködésével tette.
Albrechtet ez a leleplezés halálos csapásként érintette, de
egyelőre nem hitt benne. Ekkor az elnök egyik tanút a másik
után hívatta be a klubba, s mindnyájan ugyanazt mondták.
Most már mindent el kellett hinnie, és az ügy még súlyosabb
volt, mint gondolta. Kiderült, hogy Emma valamikor éppen
olyan szégyenletes módon alapozta meg vagyonát, mint
ahogyan most gyarapítani igyekezett. Amikor még maneken
volt, beleszeretett egy gazdag, nős férfi. Miután észrevette, hogy
a férfi betelt vele, zsarolni kezdte, és éppen ezt a pénzt
használta fel rá, hogy megalapozza uzsoratőkéjét.
Amikor már nem fért hozzá kétség, hogy mindez igaz, s arra
a megállapításra jutott, hogy Emma talán éppen azért vásárolta
meg őt, hogy segítségével befurakodjon a jelentősebb, a
nagyobb haszonnal kecsegtető esetleges ügyfelek körébe,
elhatározta, hogy elválik tőle. Mindent elmondott neki, amit
megtudott róla, és közölte vele szándékát. Emma szótlanul
végighallgatta, majd azt mondta:
– Biztos voltam benne, hogy egyszer sor kerül erre a
párbeszédre.
Semmit sem akarok tagadni. Igen, volt egy szeretőm, akit
rákényszerítettem, hogy sok pénzt adjon, persze csak akkor,
amikor már láttam, hogy el akar hagyni. De ez csupán
igazságos megtorlása volt annak, hogy elrontotta az egész
életemet. Ha ő nem lett volna, nyugodtan és szerényen éltem
volna tovább, úgy, mint azelőtt. Ő tanított meg arra, hogy a
fényűzést olyasvalaminek tekintsem, ami nélkül nem élhetek.
Azt mondtam magamban: jogom van rá, hogy ehhez
hozzásegítsen, ám csakhamar láttam, hogy a tőle kapott pénz
nem tartana sokáig. Ekkor valaki azt tanácsolta, hogy adjak
kölcsönt olyan embereknek, akik szorult helyzetben vannak. Ez
kockázatos dolog, Pavel, és az embernek jogában áll, hogy a
kockázatot jól megfizettesse. Azt sem titkolom el előtted, hogy
idővel szenvedélyemmé vált az üzlet. De aránylag kis
méretekben folytattam. Aztán beléptél az életembe te, és neked
sok pénzre volt szükséged. Ha azt akartam, hogy ne jussunk
csődbe, kénytelen voltam nagyobb vállalkozásokat is
megkockáztatni. Súlyos feltételekkel nagyobb összegeket
vettem kölcsön, melyeket aztán továbbadtam egyes
társaságodbeli uraknak, és ennek kamataiból éltünk mi. Így fest
a dolog az én szempontomból. A tiédből persze egy kicsit
másképpen. És én megértem ezt, a mi házaséletünknek, sajnos,
vége van. Mindent köszönök neked, és végtelenül sajnálom,
hogy végül is kellemetlen helyzetbe kerültél miattam. De amint
itthagysz, visszanyered a becsületedet. Csak aggaszt, mihez
kezdesz majd. Néha olyan vagy, mint egy gyerek, és semmiben
sincs szerencséd.
Noha Albrecht úgy érezte, hogy ez az asszony tönkretette az
életét, vallomása meghatotta, és hitt neki. De mindjárt másnap
elköltözött tőle. Annál az ügyvédnél találkoztak ismét, aki a
bontópert készítette elő. Emma látszatra mindennel egyetértett,
s amikor véget ért az első tárgyalás, meghívta őt uzsonnára.
Kérdezgette, hogy megy a sora. Mint rendesen, most is elég
rosszul állt a szénája, de éppen megcsillant előtte egy nagy
remény: barátai révén beléphetne egy részvénytársaságba,
amely rövidesen nagyszabású fakitermelési akcióba kezd, de
egymillió korona részbefektetést kértek tőle. Emma kis ideig
gondolkodott, majd megkérte, hogy mondjon valami közelebbit
erről a társaságról.
Végül is felajánlotta, hogy megszerzi neki az összeget.
– Természetesen, tisztán üzleti alapon – mondta. –
Megközelítőleg sincs ennyi pénzem, így magamnak is kölcsön
kell vennem. Ilyen bizonytalan vállalkozás esetében csak
magas kamatra szoktak kölcsönt adni. – Albrecht erre
megjegyezte, hogy a vállalkozás egyáltalán nem bizonytalan. –
Annál jobb – mondta az asszony –, legalább nagyobb kedvvel
látok hozzá a pénz megszerzéséhez. – De bocsáss meg – vetette
ellen Albrecht –, már csak nem vehetek fel kölcsönt egy olyan
nőtől, akitől éppen válok. – Az a nő csupán közvetítő lesz az
ügyben! – vágott vissza Emma.
 Végül is Albrecht elfogadta az ajánlatát, néhány nap múlva
megkapta az összeget, aláírta a váltókat, belépett a
részvénytársaságba, új adósságokat csinált a
nyereségrészesedés terhére – és egy negyedév múlva
megtudta, hogy a társaságot hallatlanul becsapta egy
csalóbanda. Kifosztott és apácalepkék elpusztította erdőket
adott el neki, melyek olyan távol estek az országúttól, hogy még
akkor sem hoztak volna semmi hasznot, ha jó állapotban lettek
volna. Később véletlenül megtudta, hogy az az ember, aki
felajánlotta neki, hogy lépjen be a részvénytársaságba, évek óta
együtt dolgozik Emmával.
Most már a leghiszékenyebb férfinak sem lehettek volna
kétségei afelől, hogy veszélyes nő kezébe került, aki – homályos
és érthetetlen célokat követve – csak kihasználja őt. Vajon mit
forral ellenem, gondolta tele kétségekkel, amikor közeledett a
váltók esedékességének ideje. Emma szomorú arccal jelent
meg, és azt javasolta neki, hogy szerezzen kezeseket újabb
váltók aláírására. Ez azonban teljesen lehetetlen volt, így vissza
kellett utasítania.
– Egymillió az egymillió – mondta az asszony gondolataiba
mélyedve –, valamit valamiért. Valahogy csak vissza kell
fizetnem az összeget, ezért talán van jogom valamit kérni. A
férfi, noha biztos volt benne, hogy Emmának ez a kaland egy
fillérébe sem került, látta, hogy csapdába esett. Kénytelen volt
meghallgatni a feltételeit.
– Csupán egyetlen feltételem van – mondta az asszony –, hogy
vond vissza a válási keresetet, és gyere vissza hozzám. Nagyon
megszoktalak, és nélküled csak szomorkodom. Egyébként
tudod, hogy nem akarom a nyakadba varrni magam. Egy
vasadba sem fog kerülni. És ha valakinek már gondoskodnia
kell rólad, egy ilyen nagy gyerekről...
 – Foggal-körömmel védekezett, de erre Emma azzal válaszolt,
hogy megóvatolta a váltóit. A jövőre vonatkozólag most már
csak egyetlen kilátása volt, hogy állandóan ki lesz szolgáltatva
egy kérlelhetetlen hitelezőnő kénye-kedvének: biztosan ráteszi
majd a kezét minden pénzére, amit esetleg megkeres, utcán és
társaságban átvizsgáltatja a zsebeit... Albrecht jobban ismerte
őt, semhogy kétségbe vonhatta volna, hogy mindezt megtenné
vele. Megadta magát, visszavonta a keresetet, és visszaköltözött
Emmához.
Emma eleinte úgy viselkedett, mint azelőtt, tapintatosan adta
át neki a bankókat, semmivel sem bántotta meg, és kegyetlen
kételyekben hagyta őt afelől, voltaképpen miért is szorgalmazta
annyira, hogy visszatérjen hozzá. De bizonytalansága nem
tartott sokáig. Egyszer Emma véletlenül meglátta őt egy
étteremben, amint a barátnőjével vacsorázik. Mindjárt másnap
reggel odament hozzá, és szigorúan a szemére vetette, hogy
nem tartja be a megállapodást.
– Ha a barátnőiddel nyilvános éttermekben ebédelsz, azzal
rossz fényt vetsz rám, ezt nem akarom és nem is tudom eltűrni,
és mert megszegted a megállapodást, engem sem köt többé.
Törvényes férjem vagy, ezért kérem, hogy úgy élj velem, mint
feleségeddel.
Albrecht azt felelte, hogy ezt a kérését nem teljesítheti, de
Emma a szavába vágott, hogy az majd elválik. De aztán lírai
hangokat igyekezett megütni. Azt mondta, hogy amióta csak
ismeri, szereti, és még most is szereti, hogy számtalanszor jelét
adta érzelmeinek, és úgy véli, Albrechtnek is valamivel többet
kellene éreznie iránta, mint hűvös barátságot.
A fellépésében volt valami, amitől Albrecht megborzongott.
Szökj meg, mondta magában, de már nem tudott megszökni.
Az asszony nemcsak a váltókkal, hanem más adósságlevelekkel
is a kezében tartotta. De Emma nem idézte fel beszélgetésüket,
úgy viselkedett, mint máskor, s a férfi már-már remélte, hogy
az csak amolyan fellángolás volt. Az embert talán a világon
mindenre rákényszeríthetik, csak arra nem, hogy parancsra
szeressen, mondta magában. De egy hónap múlva, amikor
ismét pénz nélkül volt, megdöbbenve látta, hogy Emma
elfelejtett neki zsebpénzt adni.
Minthogy az asszony mindenben pontos volt, megértette,
hogy ez lesz a fegyvere, így akarja őt sakkban tartani.
Kétségbeesetten futott egy gyáros ismerőséhez, és megkérte,
hogy vegye fel valamilyen másodrendű munkahelyre. Két
napig sem volt ott, amikor megjelent nála egy banki
hivatalsegéd, eléje tette váltóit, és előre lefoglalta a fizetését.
Erre otthagyta a gyárat, mert nem akart dolgozni zsarolónőjére.
Hazament, és megparancsolta, hogy hozzanak neki ebédet. De
hiába várt. Dühösen elrohant, s amikor visszatért, zárva találta
a szobáját. A többi szoba is zárva volt, csupán a hálószoba
nem... Ez teljesen világos beszéd, de ő nem akart semmit
megérteni.
Elment az egyik barátjához, de másnap, alighogy felébredt,
megjelent a törvényszéki hivatalsegéd, és nemcsak az ő
személyes dolgait foglalta le, hanem még azt is le akarta
foglalni, ami nyilvánvalóan a barátjáé volt. Albrecht számára
szörnyű élet kezdődött. A kegyetlen asszony egy egész
negyedévig üldözte, míg csak minden bátorságot ki nem vert
belőle, és utolsó barátját is elidegenítette tőle. Legyen
öngyilkos? Ehhez túlságosan gyenge volt... Egy nap letörten
ment haza. Emma végignézett nyomorúságos külsején, nem
szólt semmit, csengetett, és parancsot adott a szolgálólánynak:
– Készítsen fürdővizet az úrnak!
Egyetlen szót sem szólt arról, hogy végződött lázadása, ki sem
nevette, ellenkezőleg, miután Albrecht eleget tett kérésének,
egész szépen, majdnem gyengéden bánt vele. Nem tudta, hogy
Albrechtben csak akkor forrt fel igazán az epe. Ettől a naptól
kezdve kéjes gyönyörűséggel gondolt rá, hogyan áll majd
bosszút rajta. És az a gondolat, hogy Emma iszonyatos
aljasságát ugyanolyan iszonyatos gyilkossággal bosszulja majd
meg, egy pillanatra sem hagyta nyugodni, és olyan gyönyört
szerzett neki, amilyenben még sohasem volt része.
Persze nem akarta azonnal meggyilkolni; ez az eltökélt
gyilkosság most élete legnagyobb kincsének számított,
márpedig a kincsekkel gazdaságosan kell bánni. És közönséges
módon sem akarta megölni.
Semmilyen kisszerű tucatgyilkosság, amilyenre bárki képes!
Ezt a gyilkosságot szinte mindenki szeme láttára kell elkövetni,
de mégis úgy, hogy senki se mondhassa a szemébe: Te vagy a
gyilkos!
Különben a mód bizonyára magától adódik majd, ez lesz
bosszújának leggyönyörűbb része.
Ez a hőn óhajtott mód egy napon valóban önként kínálkozott,
amikor az asszony azt mondta neki, hogy az utóbbi időben
valahogy furcsának látszik. Ebből a megjegyzésből szűrte ki
iszonyatos gondolatát, annak a gyilkosságnak a képzetét, amely
talán egyedülálló lesz a történelemben. Szándékosan túlozni
kezdte furcsaságát, azt színlelte, hogy már hosszabb ideje
elkerüli az álom; búskomor volt, orvosokkal tanácskozott, s
amikor Emma már kellőképpen elő volt készítve, eljátszotta a
döntő jelentőségű első jelenetet. Úgy tett, mintha sétálni ment
volna, de visszatért, nekirontott az ajtónak, görcsösen szorította
a kilincset, és kiabálni kezdett:
– Gyorsan zárd be az ajtót, ne engedd be azt az embert, még
ha térden állva könyörögne is. Úgy megijesztette az asszonyt,
hogy az odarohant az ajtóhoz, és kulcsra zárta, de miután
kintről semmilyen hangot sem hallott, kinézett, sőt még a
lépcsőházat is végigpásztázta tekintetével, a házmesternéhez is
lement, majd visszatért, és aggódva mondta:
– Biztosan csak rémeket láttál, nyoma sincs sehol semmilyen
gyanús embernek, a házmesterné is azt mondja, hogy senkit
sem látott bejönni a házba...
E szavak hallatára úgy tett, mintha kábulatból ocsúdott volna
fel, a homlokát dörzsölgette, zavartságot színlelt, aztán
bocsánatot kért Emmától, hogy annyira megijesztette. Végül
bevallotta neki, hogy hosszabb ideje szorongások gyötrik, az a
rögeszméje, hogy valaki meg akarja ölni. Emma azonnal elvitte
egy híres pszichiáterhez, s az egy csomó orvosságot írt neki elő.
Albrecht aztán azt színlelte, hogy már jól érzi magát, vacsora
közben vidám volt, és bevette az orvosságokat. De alighogy
elaludtak, Emma iszonyatos kiáltásra ébredt, Albrecht az
ajtónál állt, kezét védekezőleg az arca elé tartotta, mintha valaki
meg akarná ütni. Másnap ismét elmentek a pszichiáterhez. Azt
mondta, hogy ez olyan komplexus, amit leghatásosabban
szanatóriumban lehetne gyógyítani. Emma a legdrágább és
leghíresebb szanatóriumot választotta, azonnal be is vitte, ő
maga ápolta, szinte el sem mozdult mellőle, de a gonosz
szellemek éjszakáról éjszakára megjelentek, és Albrecht eszelős
kiáltásaival mindig felverte álmukból a szomszédjait. A főorvos
azt tanácsolta Emmának, hogy rögtön utazzon vissza Prágába,
mert jelenléte valami olyasmire emlékezteti a beteget, ami
összefüggésben áll rögeszméjével. Emma szót fogadott.
Albrecht ezután már nem kapott rohamot, s két hónap múlva
felépülten bocsátották el a szanatóriumból. Egy ideig normális
emberként élt, a múlton csak mosolygott, de egy éjszaka
váratlanul félelmetes üvöltés verte fel a lépcsőház csendjét. A
lakók összefutottak, Emma is odarohant, és összekuporodva
találta Pavelt a lépcsőn, amint kétségbeesetten fojtogat
valamilyen láthatatlan lényt. A gonosz szellemek tehát
visszatértek.
Újabb zarándokút a szanatóriumba, teljes felépülés, majd
visszatérés Prágába, és újabb roham... Albrecht egymás után öt
előkelő szanatóriumban fordult meg, és gyönyörű pillanatokat
élt át, tudván, hogy ha úgy tetszik neki, most már felhúzhatja a
tetőt arra az épületre, melyet oly nagy gonddal épített. Már van
elég pszichiáter ahhoz, hogy szükség esetén igazolja:
gyógyíthatatlan üldözési mániában szenved.
De a tett végrehajtása – az lesz majd a csúcs: Albrecht ínyenc
volt, és ezért napról napra halogatta. Minden alkonyatkor
felteszi magában a kérdést: Vajon meglesz-e ma? Életben lesz-e
Emma hajnalban? Alighanem hosszabbra nyújtotta volna a
játékot, ha bizonyos tünetek meg nem riasztják. Már két év óta
játszotta a lelki beteget, s kezdtek jelentkezni a
következményei. Látta, hogyan fordul ellene a játék, amit
kitalált, talán már nem is sok hiányzik ahhoz, hogy valójában
azzá váljék, amit színlelt; itt-ott valóban mutatkozni kezdtek
rajta az üldözési mánia jelei. Így elhatározta, hogy az első
kínálkozó alkalomkor végrehajtja szándékát. Miután hazatért
az ötödik fényes szanatóriumból, kiegyensúlyozottan és
nyugodtan viselkedett, s végül is sikerült Emmát meggyőznie
arról, hogy rohama nem tér többé vissza. Elérte, hogy Emma
gyógyultnak tartotta. Aztán megtette az előkészületeket,
amelyek egyébként egészen egyszerűek voltak.
Feje alá tette a revolvert, és kivette Emma kis lámpájából a
biztosítékot. Az asszony ezt csak akkor vette észre, amikor
lefeküdt, úgyhogy már nem lehetett megjavítani. Csaknem
azonnal elaludt.
Albrecht a maga éjjeli lámpáját is elrontotta, és körülbelül
még egy óráig várakozott. Aztán felült, és mint mindig,
félelmetesen kiabálni kezdett. Emma álmosan, bukdácsolva
azonnal az ágyánál termett, és próbálta őt megnyugtatni.
– Semmi ez – suttogta –, térj magadhoz, hiszen tudod, hogy
csak rémkép... – Átölelte, és csitítgatva keblére szorította fejét,
miközben másik kezével igyekezett meggyújtani éjjelilámpáját.
De csak egy üres kattanás hallatszott.
– Istenem, istenem – suttogta –, éppen ma kellett történni
valaminek ezzel a villannyal...
– és újból megpróbálkozott villanyt gyújtani.
– Ne fáradj – mondta Albrecht egészen nyugodtan –, úgysem
gyújtod meg azt a lámpát.
– Miért nem? – kérdezte kissé zavartan. S minthogy erős
jellem volt, nem vesztette el a fejét: – De hiszen nincs is rá
szükség, ha már magadhoz jöttél. Micsoda öröm, hogy a mai
rohamod ilyen hamar elmúlt.
Albrecht elnevette magát.
– Roham! Mikor érted meg már végre, hogy sohasem voltak
rohamaim?... – Közben megérezte, hogy Emma szíve, amelyen
az ő feje nyugodott, gyorsabban kezd verni. Biztosan azt
gondolta, hogy bár a roham rendkívül gyorsan elmúlt, de
valami sokkal rosszabb lépett fel helyette: az elmezavar. Az
asszony kis ideig habozott, majd azt mondta:
– Igen, igen, igazad van, nem voltak rohamaid.
– Rohamok! Komédia volt az egész – mondta Albrecht
csaknem pajzánul. – Ha azt gondolod, hogy megbolondultam,
akkor megnyugtatlak, hogy teljesen normális vagyok. Az
igazság az, hogy bolonddá tettelek. Már két éve elhatároztam,
hogy megöllek. Okos nő vagy, ezért nem kell sokat
magyaráznom, mi kényszerített erre.
 Hogy képzelhetted azt, hogy bosszú nélkül hagyom magam
ennyire megalázni és megkínozni?!... – Érezte, hogy Emmának
lassan megáll a szíve. Biztosan azt ismételgette magában: Ez
őrület, megöl! – és ki akarta szabadítani magát a férfi
szorításából.
– Már késő a menekülésre gondolni – nevetett fel Albrecht. –
Nem menekülhetsz, mert mindent tökéletesen előkészítettem.
A szolgálólánynak éjfélig kimenőt adtam, a pisztoly itt van a
kezemben, ha kiabálni mersz, azonnal lelőlek. És mert ezt
úgysem kerülheted el, talán jobb volna, ha meghallgatnád, amit
még mondani akarok neked, már csak azért is, hogy élhess még
néhány percig, hiszen nagyon szeretsz élni. Hát jól figyelj: az én
kezem által halsz meg anélkül, hogy valaki is bosszút állhatna
rajtam érted. Ha majd megöllek, magam hívom ide az
embereket, s még engem fognak szánni, mert meg lesznek
győződve róla, hogy egy lázas rohamomban öltelek meg,
hiszen a te jóvoltodból mindenki tud ezekről a rohamokról. Egy
időre megint szanatóriumba visznek majd, hogy
megnyugodjak, aztán visszatérek, hogy nyugodtan és
mosolyogva élvezzem roppant vagyonodat. Elveszek majd egy
olyan nőt, aki épp az ellentéted lesz, és naponta nevetni fogok
rajtad, hogy bolonddá tettelek. Ilyen könnyen elhinni, hogy
ostoba üldözési mániában szenved egy olyan ember, akinek
elvégre jó idegzetűnek kellett lennie, hogy el bírt viselni téged!
Az az üldözési mánia, hogy úgy mondjam, a bűnhődés nélküli
gyilkosság tudományos előkészítése volt.
Ebben a pillanatban azonban észrevette, hogy Emma
valamire készül. A kezénél fogva tartotta, hüvelykujja éppen az
ütőerén volt, és az ütőéren nemcsak az ember vére szokott
áthaladni, hanem a születő gondolatok is. Megértette, hogy csak
azért hagyja öt beszélni, mert lélekben már készülődik a
védelemre. Eredetileg soká akarta őt kínozni, rázúdítani
minden gyűlöletét, haragját és utálatát, melyet vele szemben
érzett. Még nagyobb kínokban akarta őt részesíteni, mint
amilyenben a középkori kínzókamrákban részesítették a
foglyokat. De konok hallgatásából megértette, hogy Emma, ha
nagyon meglepődött is, túlságosan erős ellenfél ahhoz, hogy ő
könnyen valóra válthassa szándékát. Hirtelen kitalálhat
valamit, kiugrik a kezéből, és bezáratja őt a bolondokházába. A
bolondokháza fogalma rádöbbentette, hogy cselekednie kell.
Abbahagyta a magyarázatot, előhúzta a pisztolyt, az asszony
mellének szegezte, iszonyatosan felordított, és fél kézzel letörve
az asszony ellenállását, egymás után háromszor meghúzta a
ravaszt. Érezte, hogyan ernyed el a teste. Elengedte. Egyetlen
hang nélkül a földre rogyott. Albrecht ezután eldobta a
pisztolyt, becsavarta a biztosítékot, és meggyújtotta a villanyt.
Először úgy gondolta, hogy majd kirohan a folyosóra, és
folytatja a lövöldözést, míg csak össze nem futnak az emberek.
De az eléje táruló látvány eltérítette szándékától. Emma
haldoklott. Vádoló tekintete reá szegeződött. Úgy rémlett neki,
hogy gúnyosan mosolyog. Albrecht rámeresztette a szemét, és
magánkívül ordítani kezdett, de most már nem színlelésből.
Aztán elvesztette az eszméletét. Csak akkor tért magához,
amikor látta, hogy valamilyen emberek igyekeznek őt
felemelni a padlóról, és hideg vízzel locsolják a fejét.
Ami ezután történt, ékes bizonyítéka volt annak, milyen
mesterien átgondolta tervét. Letartóztatták ugyan, de azonnal
átadták az orvosoknak. Nyugodtan és értelmesen válaszolt
minden kérdésükre, csupán egyetlen misztifikációt engedett
meg magának: egyre azt kérdezgette, miért nincs otthon a
felesége. Ápolói csak ötöltek-hatoltak, egy szót sem ejtettek a
gyilkosságról. Végül is beszállították a törvényszéki
elmegyógyintézetbe, ahol ismét nagyon előzékenyen és
kíméletesen bántak vele. Három nap is eltelt, míg óvatosan
tudtára adták, hogy szerencsétlenség történt náluk, s csak
lépésről lépésre mondták el neki, mi történt tulajdonképpen.
Idegösszeroppanást színlelt, azt állította, hogy semmire sem
emlékszik, de a végén lehetségesnek tartotta, hogy megint
idegrohamot kapott, és azt képzelve, hogy valaki megtámadta,
önvédelemből a pisztolyához folyamodott, amit maga Emma
adott neki. Amikor már nem tudott velem mit kezdeni, mondta,
ideadta azt a pisztolyt, és megparancsolta:
– Ha még egyszer valaki rád támadna, lődd agyon, és kész.
– Csakhogy ön a feleségét lőtte le – mondta a professzor.
Az orvosi szakbizottság által kiadott vélemény alapján
megszüntették a büntetőeljárást Albrecht ellen. Még két
hónapot töltött az intézetben, aztán szanatóriumba küldték,
ahonnét végül a tudós urak azzal a mély meggyőződéssel
bocsátották el, hogy ez a férfi, elvesztve üldözőjét, teljesen
kigyógyult mániájából. Amikor hazatért, mindenütt megértésre
és együttérzésre talált; a közjegyzőnél megtudta, hogy felesége
nem hagyott hátra végrendeletet, így tehát ő az egyetlen
örököse.
Most már mi sem akadályozta abban, hogy tetszése szerint
élhessen, mégsem volt az életből semmi öröme. Iszonyatos
szorongást és ürességet érzett. Nemegyszer felsóhajtott:
Bárcsak élne még Emma! Micsoda gyönyörű élet volt az. És
ezzel mintha megidézte volna, olykor-olykor megjelent előtte
az asszony, először álmában, aztán ébrenlétében is. „Rossz
bosszú – mondta neki –, mielőtt meghaltam volna,
mosolyommal értésedre adtam, hogy elrontottál mindent. Nem
vagy született gyilkos, és a gyilkosság tönkretett. Mit nyertél
vele? És mitől fosztottál meg engem? Néhány haszontalan
évtől.“
 Belátta, hogy Emmának igaza van, belevetette magát a
mulatozásokba, és bűnös szenvedélyeinek hódolt, hogy
bebizonyítsa az asszonynak: nagyon is sokat nyert halálával.
Ám a féktelen kicsapongások aláásták egészségét,
felemésztették vagyonát, s egyszer csak ráeszmélt, hogy még
rosszabbul áll a szénája, mint akkor, amikor Emma megjelent
az életében. Egyszer haragjában bevert egy kirakatot, s bevitték
az intézetbe. Az orvosok már nem Albrecht úrnak, csak
Albrechtnek szólították, és a professzor megjegyezte, ha több
helyük volna, ki sem engednék többé, de ha még egyszer
elkövet valamit, élete végéig ott marad.
De Albrecht úgy fél a bolondokházától, mint a tűztől, arra
gondol, hogy jobb volna a börtön. Így elmegy a bíróságra és
mindent bevall.
Letartóztatják, de másnap azoknak az embereknek a kezébe
kerül, akik ismerik őt, s úgy döntenek, hogy
elmegyógyintézetben helyezik el. Éjszaka meglátogatja őt
Emma, és kineveti. Albrecht letépi magáról az inget, csíkokra
szaggatja, hogy felakassza magát. Emma kétségbeesetten
kiabálni kezd:
„Nem, azt ne tedd, azt nem teheted meg... Ebből látja, hogy
megtalálta a helyes utat, s az asszony jajveszékelése ellenére
beledugja fejét a hurokba.
Amikor Mozol a történetről lekapargatta, amit a költői
képzelőerő rárakott, arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy a
novella nem más, mint Hugó Zachar élettörténetének egy
darabja.
Egy darab átköltött igazság arról, amit a Kateřinával való
házasságában átélt, s ami a jövőre vonatkozó pium
desideriuma.
 Végül mégiscsak megölte a feleségét, ha nem oly mesteri
módon is, mint ahogyan a novellában leírta. Abban a
pillanatban, amikor Kateřina Zachar meghalt, ez az irodalmi
mű szörnyű dokumentummá vált szerzője ellen. A külföldi
kiadó visszautasította a novellát, de Mozol annál mohóbban
kapott rajta. Egyedülálló eset, hogy a tettes tizenegy évig
hordozza magában gyilkos gondolatát. De hogy került a kézirat
az áldozat széfjébe? Hogy ezt megtudja, előállíttatta Zachar
urat, noha a vádlott előzőleg kijelentette, hogy már egyetlen
szót sem húznak ki belőle. Ám amikor a kéziratot eléje tették,
Zachar úr olyan dühös lett, hogy megfeledkezett fogadalmáról.
– Gondoltam, hogy ezt is kiszaglásszák – horkantotta.
– Az ön műve ez? Vagy valaki számára kimásolta
valahonnan?
– Nem, ez az én művem. Az első irodalmi alkotásom,
egyszersmind hattyúdalom is.
– Sose bánkódjon miatta – mondta Mozol –, ha maga a kézirat
nem kezdett is önálló életet, legalább fő gondolata megvalósult.
Emma halott, és Albrecht keze által esett el... Vajon melyik
szerző dicsekedhet el azzal, hogy műve így testet öltött?!
Zachar haragos és megvető pillantást vetett rá:
– Úgy ám, csak nehogy lépre menjen! Ön helytelenül
okoskodik.
Mindenki azt mondja majd: furcsa egy gyilkos! Kidolgoz egy
kitűnő elméletet a bűnhődés nélküli gyilkosságról, de egyrészt
annyira önzetlen, hogy szándékát világgá akarja kürtölni,
másrészt olyan ostobán hajtja végre a bűntettet, amilyen
ügyesen előkészítette.
Mozol gondolataiba mélyedten játszadozott a kézirattal. Ezek
kétségkívül súlyos megjegyzések voltak. El lehet képzelni, mit
szól hozzá a törvényszék, ha meghallja. Azt mondta:
– Nem kételkedem benne, hogy amikor a novellát írta, nem
volt szándékában megölni a feleségét. De idővel ez az irodalmi
gondolat teljesen beleépült énjébe. S csak azért nem tudta úgy
végrehajtani, ahogyan elgondolta, mert a felesége tudott róla.
Hiszen a kéziratot a széfjében találtuk meg, így biztosan
elolvasta.
– Igen, olvasta – erősítette Zachar úr. – Akkor került a kezébe,
amikor visszaküldték. Többé sosem láttam. Még akkor bezárta
a széfjébe. Ez rá vall.
– Ön nem tudta, hogy a kézirat a széfben van? Talán éppen
ezt kereste olyan kitartóan, miután meggyilkolta a feleségét.
– Meggyilkoltam? Sajnos, nem én gyilkoltam meg. Én nem
ezt a kéziratot kerestem, hiszen már régen elfelejtettem, hanem
egy egészen más dolgot.
– Mit?
Zachar úr elgondolkodott, majd valószínűleg találomra azt
mondta:
– Egy értékes könyvet kerestem, amit valamikor régen
ellopott tőlem.
Mozol látta, hogy többet harapófogóval sem tudna kihúzni
belőle, ezért intett, hogy vezessék el. A vizsgálatot le is zárhatta
volna, ha csak valamit is tudott volna arról a nőről, akivel
Zachar csaknem az egész szerdai napot töltötte. De hiába
kutatták át gondosan a Všetaty–Přivory-i állomáson a
gyorsvonatot, a gyanúsított nőnek nem bukkantak nyomára.
Mi történt vele? Éppen akkor, amikor ezen törte a fejét,
telefonon egy jelentést kapott, amely ismét arra késztette, hogy
Zachar urat még ne adja ki a törvényszéknek.
 3
Az őrszem jelentkezett egy telefonfülkéből, először
szitkozódott, hogy úgy látszik, minden automata készülékben
rossz a tárcsa, majd közölte, hogy éppen az imént odafutott
hozzá Barbora Volf, rémült volt, és annyira lihegett, hogy „majd
kilógott a nyelve”, valamit mondani akart, de csak hebegett,
úgyhogy egy szavát sem lehetett érteni. Mire ő azt mondja neki:
Először fújja ki magát, néném, aztán mondja el szépen, ami a
szívét nyomja. De Volfné csak tovább dadog, a szívéhez kapkod,
és a villamos után mutogat, amely éppen eltűnt a sarok mögött.
Ejnye már, mondja neki a rendőr, ha valamit akar tőlem,
először értelmesen meg kell magyaráznia, miről van szó.
Barbora Volfnak végre megjött a szava, és azt mondta a
rendőrnek, hogy éppen most járt a házukban az a lángfoltos
arcú ember, aki miatt a rendőrség már harmadik napja talpon
van, röviden szólva az a szerelő, aki javította Zacharné
páncélszekrényét, és ujjnyomokat hagyott rajta.
– Hozza be azt az asszonyt – rendelkezett Mozol.
Noha Volfné már egy kicsit megnyugodott, az első pillanatban
különös látványt nyújt. Számtalanszor fényképezték és
faggatták már az újságírók, ezért rettenetes lelki feszültségben
él, talán nincs messze az az idő, amikor rámutat valakire az
utcán, és gyilkosnak nevezi. Képzelgései központjában az az
ember áll, aki a Párizs tetői alatt című film egyik keringőjét
fütyülte. Valami arra ösztönzi, hogy szüntelenül rá gondoljon,
vele foglalkozzék, s egyszerre mi történik?
Szembetalálkozik azzal az emberrel a lépcsőn! Feléje
közeledik, szürke tányérsapka van a fején, jobb arca lángol, s
oldalán egy nagy bőrtáska lóg, melyben a szerszámait tartja. A
váratlan találkozástól Volfnénak a lélegzete is elakad. Mire
feleszmél, az az ember már a kapuban jár, Volfné szalad utána,
követi, és maga elé suttogja, hogy csak jönne valahonnét egy
rendőr. Persze, sehol senki.
Csak akkor pillantja meg az őrszemet, amikor az az ember
már fellépett a villamos hágcsójára. De a rendőr futni hagyja.
Mozol biztos nem tulajdonít nagy jelentőséget a dolognak. Ez
az ember már nem sokat változtathat a számításain, különben
is, isten tudja, ki fia, borja. Mégis jobbnak látja, ha Zachar urat
még most sem adja át a bíróságnak. Hiszen elmegy még oda az
az ember, mondja magában. Nem azért, mintha a lelkiismerete
hajtaná vissza, ilyesmi csak regényekben fordul elő. Valamilyen
más, prózaibb oka lesz rá. A biztonság kedvéért utasítást ad egy
nyomozónak, hogy üljön be Volfné lakásába, és ki se mozduljon
onnan.
Mozol nem tévedett. Másnap délután négy óra körül Volfné
megböki a detektív vállát, aki az üvegajtó mögött ül és
unatkozik.
– Ő az... ő az... most jön!
A detektív kimereszti a szemét, utána iramodik, és Zacharék
ajtaja előtt vállára teszi kezét az embernek, aki az ajtó előtt áll,
csenget, és öklével veri az ajtót, egyszóval furcsa, de nem
gyanús dolgot művel.
– Barátom, nem volna kedve velem jönni egy darabon?
A bűnügyi osztályon a lángfoltos arcú ember, aki most
kezében tartja szürke sapkáját, készségesen és nyilvánvaló
örömmel mond el mindent, amit tud.
– Járt tegnap délután Zacharné asszony házában?
– Igen, igen; és ma megint jártam.
– Úgy. És mit keresett ott?
 – A pénzem, főnök úr! Az öreg hölgy elhivatott, hogy javítsam
meg a pénzszekrényét, azt mondta, szereljek rá új zárat és
kilincset, de amikor fizetésre került a sor, azt felelte: Ryšavý úr,
maga ismer engem, én sose fizetek addig, míg meg nem
győződöm róla, hogy a munka jó. S mert ebben a
vonatkozásban tényleg ismerem őt, csak annyit mondtam neki,
hogy majd a jövő héten eljövök a pénzért. El is mentem, de
zárva találtam a lakást, és hiába csengettem, senki se nyitott
ajtót. Így ma még egyszer elmentem, és közben az úr bekísért
ide.Aztán megkérdezte a fogalmazót, megtömheti-e a pipáját.
Míg lenyomatot vettek az ujjairól, a fogalmazó mindenféléről
elbeszélgetett vele. Például:
– Mondja csak, hogy lehetséges az, hogy mi az összes
újságokban keressük magát, az egész Prága másról sem beszél,
mint erről a meggyilkolt uzsorásnőről, és csak maga nem tud
semmiről?
– Ami azt illeti – feleli a lakatos –, én csak véletlenül veszek a
kezembe újságot, és legtöbbször nyomban el is alszom mellette.
Olyan vagyok, mint Zoulek úr, aki akkor kezdte el olvasni a
Robinsont, amikor tizenhét éves volt, és most, hogy
hetvenéves, a nyolcvanadik oldalon tart.
– Hát a felesége, ő szintén nem olvas?
– Ezt már kikérem magamnak! Tán olyan lükének nézek ki?
Csak nem gondolja, hogy nős vagyok?
– No jó, jó – nyugtatta meg Mozol –, nem akartam megsérteni.
De ha már itt van, bemutatjuk egy illetőnek.
Aztán elővezettette Zachar urat. Zachar ismét gyerekes
ellenzéki álláspontra helyezkedett a vizsgálattal szemben. Hogy
kifejezze, mennyire komolyan gondolja ezt, nyitott könyvvel a
kezében lépett be, megvető pillantást vetett a lángfoltos arcú
emberre, kínálás nélkül leült, és olvasni kezdett. Mozol úgy
tesz, mintha mindezt nem is látná, és a vendéghez fordul:
– Ryšavý úr, ha jó az emlékezőtehetsége, biztosan meg tudja
nekünk mondani, ismeri-e ezt az urat. S talán tud is valamit
róla...
– Ezt az urat? Már hogyne ismerném – feleli vidáman Rišavý.
– Ő a Zachar úr.
– Helyes. És mit tud róla?
– Csak annyit, hogy Zacharné asszony azt mondta nekem:
Ryšavý úr, egy bizonyos személy babrált a pénzszekrényem
zárán, ezért újat kell rátenni. Sőt még a kulcsaimat is ellopta.
Kisvártatva bejött a szobába az úr, és ráförmedt Zacharné
asszonyra: Kit értettél azon a személyen? Talán csak nem
engem? Erre Zacharné asszony azt felelte: Ha mindenáron
tudni akarod, éppen téged. Ekkor Zachar úr felkapott egy kis
üvegvázát, és földhöz csapta. Aztán hozzám fordult: Örüljön,
barátom, hogy nem egy ilyen sárkány a felesége, mert
különben egy napon agyon kellene ütnie, mint ahogyan majd
én agyonütöm.
Mozol fél szemmel Zachar úrra pillantott. Zachar úr még
mindig olvasott, de szőrös fülcimpája kivörösödött, és remegett
a keze.
Aztán a daktiloszkópiai osztályról jelentették, hogy Ryšavý úr
ujjlenyomatai egyeznek azokkal a nagy ujjlenyomatokkal,
amelyeket a páncélszekrényen találtak. És ezzel a rendőrség
szempontjából eldőlt az a kérdés, rablógyilkos ölte-e meg
Kateřina Zachart.

4
 Csaknem ezzel egyidőben oldották meg az utolsó problémát
is – megtalálták azt a nőt, akivel Zachar úr olyan kellemesen
töltötte szerda délutánját, és aki először olyan rejtélyes módon
kisiklott a rendőrség kezéből.
A libereci rendőrparancsnokság közölte, hogy az Iparbank
ottani fiókjában valaki leadott egy D-sorozatú ötezer koronás
bankjegyet.
Más számokkal együtt ez a szám ott állt azon a
levéltöredéken, amelyet Zacharné asszony lakásában találtak. A
rendőrség szétküldte a számok jegyzékét az összes
pénzintézetekbe, mert – joggal – úgy vélte, hogy ezek Kateřina
Zachar magasabb értékű bankjegyeinek számai. A feltevés –
amint az a libereci vizsgálatok eredményeiből is kitűnt – helyes
volt.
Egy rendőrtisztviselő két detektív társaságában azonnal
Liberecbe utazott. Először a bankba mentek, és kihallgatták a
pénztárost. Nem jött rá mindjárt, hogy a bankjegy gyanús. Csak
akkor, amikor belepillantott a rendőrségtől kapott jegyzékbe.
Jól emlékszik rá, ki váltotta be a bankjegyet. Egy egészen fiatal,
alig húszéves nő volt, inkább alacsony, mint középtermetű.
Szép piros arca volt, kis fitos orra, fekete, egészen egyszerűen
körülnyírt haja, barna szeme. És szép volt, öltözete szerint
varró- vagy szolgálólány.
Szász dialektusban beszélt, jegyezte még meg a pénztáros.
Liberecben ez idő tájt mintegy ötszáz szolgálólány és vagy
háromszáz varrólány dolgozott. Közöttük keresték tehát az
illető fiatal nőt. Estére meg is találták. Az egyik detektív egy
mozi kijárata elé állt, tüzetesen szemügyre vette a befelé
szállingózó lányokat, és egyiküket, akire a legjobban ráillett a
személyleírás, letartóztatta és előállította.
A lány úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
 – Járt ma az Iparbankban?
– Igen, uram.
– Pénzt váltott be, ugye?
– Igen, uram, ötezret.
– Rendben van. Kitől kapta a pénzt?
– Nem kaptam én azt senkitől, uram, az az asszonyom pénze
volt.
Nesze, mondta az asszonyom, fogd ezt a pénzt, és a
legközelebbi bankban váltsd be. Én meg szót fogadtam.
– No, no, leánykám nem kell mindjárt sírni – mondta a
rendőrtisztviselő. – Semmi többet nem akarunk megtudni
magától, csak azt, hogy hívják az asszonyát.
– Irma Landshoff.
Két detektív azonnal kocsiba ült, és húsz perc múlva már ott
is volt a rendőrségen maga Irma Landshoff, egy harminchét
éves, szép, halálra ijedt asszony, már nem karcsú, de kecses ívű
csípőjével és kellemesen telt keblével még mindig szemrevaló
jelenség.
– Ön adta a lánynak ezt a bankjegyet? Landshoffné asszony,
aki szóhoz sem tudott jutni, csak bólintott.
– Kitől kapta?
Némi habozás után azt felelte:
– A férjemtől, ki mástól kaptam volna?
– Mivel foglalkozik az ön férje?
– Könyvelő Liebignél.
– Otthon van?
– Nincs. A Színházi Kávéházban van.
 De alighogy a tisztviselő felemelte a telefon-kagylót, hogy
felhívja a férjét, az asszony odaugrott hozzá, és összekulcsolva
fekete kesztyűs fehér kezét – mily pompás színkontraszt! –,
könyörögni kezdett:
– Uram, ne hívja fel őt, semmit ne mondjon neki, mert
semmiről sem tud. És semmiről sem szabad tudnia.
– Nem szabad – mondta a rendőrtisztviselő –, de akkor meg
kellene mondania, kitől kapta valójában ezt a bankjegyet.
– Megmondom, megmondom, mindent megmondok –
kiáltotta keserű könnyek között az asszony. – Én szerencsétlen,
miért is jutott eszembe, hogy hozzá forduljak segítségért!
Minthogy nem tudtak belőle kihúzni egyetlen értelmes szót
sem, és szinte már látni vélték rajta az összeroppanás jeleit,
megkínálták egy pohár konyakkal.
Aztán kissé összeszedte magát.
– Maguk már tudják, hogy ezt a bankjegyet Zachar úrtól
kaptam – mondta. – Kettőt kaptam tőle. Egyiket mindjárt
Prágában beváltottam, ez volt a második.
– Értem – mondta a tisztviselő –, a barátnője volt. –
Landshoffné megrázta a fejét:
– Ez nem egészen igaz. Valamikor régen, igen. Akkoriban
huszonkét éves voltam. Ő gazdag, én szegény. Ezenkívül
háború volt.
Mindig akkor találkoztunk, amikor hazajött szabadságra. A
háború után mindennek vége szakadt köztünk, mert férjhez
mentem. A férjemnek sejtelme sincs semmiről. Aztán már csak
nagyon ritkán találkoztunk, és én láttam, hogy Hugó már nem
gazdag. Minden alkalommal rosszabb bőrben volt. Legutoljára
februárban láttuk egymást. Bevezetett egy kávéházba, én éhes
voltam meg szomjas, és a számla többre rúgott, mint amennyi
pénze volt. Nagyon sajnáltam őt... Néhány nappal ezelőtt
szörnyű bajba kerültem. Pénzre volt szükségem. Sok pénzre.
Tízezer koronára. És nem akartam, hogy a férjem tudomást
szerezzen a dologról. Kétségbeesésemben eszembe jutott Hugó,
és levelet írtam neki, amelyben a segítségét kértem.
Megírtam, hogy huszonnegyedikén Prágába megyek, és tíz
órakor várni fogom a Příkopyn. Tudtam, hogy hiábavaló lesz az
utam, mégis elmentem. Nem tehettem mást. Amikor beértünk
Prágába, a rikkancsok ott szaladgáltak a kocsik között, és a
reggeli újságokat kínálták az utasoknak. Mindjárt a szemembe
ötlött egy kövéren szedett cím: Gyilkosság a Jeruzsálemi
utcában. Tudtam, hogy Hugó abban az utcában lakik.
Kíváncsiságból vettem egy újságot, s mielőtt a városba értem
volna, megtudtam, hogy meggyilkolták a feleségét.
Nem tudom miért, de mindjárt az jutott eszembe, hogy Hugó
ölte meg. Hogy pénzt szerezhessen nekem. Ha nem is látszott
ilyesmire képesnek, nagyon érzékeny volt, és nem bírta
elviselni, hogy szenvedjen valaki is, akit szeret. Elgondoltam,
hogy megkapta kétségbeesett levelemet, ő, a koldus, és mivel
másképpen nem tudott pénzt szerezni, megölte és kirabolta a
feleségét. Olyan félelem fogott el, hogy azonnal vissza akartam
fordulni. De aztán azt mondtam magamban: Képzelődsz, hol
van az megírva, hogy ezt meg kell tennie! Szobát béreltem egy
szállodában, kissé rendbe hoztam magam, s mivel közeledett a
találka ideje, elindultam a Příkopyra.
Azt gondoltam, hogy nem lesz ott, hogy kihallgatáson van,
vagy letartóztatták. De nagy meglepetésemre már messziről
intett a sétapálcájával, amelyet mindig úgy hordott, hogy a
fogantyúja a zsebében volt. Mosolyogva jött felém. De én
megborzongtam. Azt mondtam neki:
„Hugó, mi történt nálatok?”
 Elfintorodott, és egykedvűen azt mondta:
„A vénasszonyt elvitte az ördög. Ez történt. Kár, hogy nem
vitte el hamarább.“
Egészen eddig kétségeim voltak, de amikor hallottam, milyen
könnyen beszél a dologról, elhittem, hogy valóban ő tette.
Kezet nyújtott, de én nem akartam elfogadni. Erre nevetni
kezdett, és azt mondta:
„Ezt megszoríthatod, Irmácska, nem ezzel tettem.”
Bár nevetett, úgy rémlett nekem, mintha éppen beismerte
volna tettét. El akartam rohanni, de iszonyatos kétségbeesés lett
úrrá rajtam. „Hugó, hogy tehettél ilyet?!“ – kérdeztem. Rám
meredt, és azt felelte:
„Látom, hogy azt gondolod, valóban én öltem meg. Sajnos,
valaki más. De az eredmény ugyanaz. Újra szabad vagyok, s ezt
legelőször is azzal ünnepeljük meg, hogy teszünk egy kellemes
kirándulást.
Már mindent elintéztem.” Szavai kissé megnyugtattak, de
még mindig nem tudtam, mit higgyek.
„Irmácska, ne légy hát ilyen hitetlen – nyugtatgatott –,
elvégre láthatod, hogy szabadlábon vagyok. Azt hiszed,
hagynák, hogy egy gyilkos szabadon sétálgasson a városban?“ –
S közben olyan hangosan nevetett, hogy az emberek
megfordultak utánunk. Szavai meggyőzően hangzottak, de én
még mindig kételkedtem. Belém karolt, és folytatta:
„Irmácska, ez rettenetes gyerekség. Miért nem akarod
elhinni, hogy ártatlan vagyok? Egy bolhát sem tudnék megölni,
nemhogy egy ilyen...“
– Miért nem fejezte be? – kérdezte a rendőrtisztviselő.
– Azért, mert szégyellem megismételni, amit mondott. Nem
kellett volna ilyet mondania. Azt mondta: „... nemhogy egy
ilyen szukát.” Elvégre kicsit sok, egy halottra ilyet mondani.
Közben éreztem, hogy valamit a kezembe csúsztat. Pici
bőrdoboz volt, benne egy szép gyűrű, de ezt csak később
néztem meg. Az ajándékot betettem a kézitáskámba, és
kiengesztelődtem. Ezután taxit rendelt, és elindultunk
Jílovištěbe. Egész úton mókázott. Például ilyeneket mondott:
Milyen kár, Irmácska, hogy férjnél vagy, látod, most már
szabad vagyok, és feleségül vehetnétek! Közben mindenfélét
megengedett magának. Hirtelen megkocogtatta az ablakot, és
azt mondta a sofőrnek, hogy forduljon meg. Egy szálloda elé
hajtatott Zbraslavban. Én eleinte vonakodtam, de aztán
elfogadtam a meghívását. S közben ismét arra gondoltam, hogy
talán mégiscsak ő ölte meg. Rettenetes lelkiállapotban voltam.
Fekete estélyi öltöny volt rajta, és egyik kézelőjén egy száradt
vércseppet pillantottam meg. Nincs ebben semmi, mondta.
Amikor hazamentem, lehajoltam hozzá, hogy megnézzem,
valóban meghalt-e, így történhetett. De én ezt nem tudtam
elhinni. Amikor bementünk a szobába, annyira kilelt a hideg,
hogy olyan voltam, mint egy darab jég. Nem vagy jó hozzám,
Irmácska, mondta Hugó, én ma bűntettet követtem el miattad,
és te mégis olyan furcsán viselkedsz velem szemben. Ez úgy
érintett, mintha kést szúrt volna belém. Bűntettet! Akkor
mégiscsak te ölted meg! Dehogy én, válaszolta, ne légy már
ennyire unalmas, bűntetten lopást értettem.
S közben kihúzott a zsebéből két gyűrött bankjegyet, és
ideadta.
Tízezer korona volt. Nem akartam elfogadni. Az isten
szerelmére, Irmácska, megint rosszra gondolsz. Nem én öltem
meg, hát nem érted? Akkor loptam el tőle, amikor már halott
volt. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy segíteni tudjak rajtad.
De én egy szavát se hittem. Esküszöm, hogy becsületes nő
vagyok, és gonosz sem vagyok. Nem tudom, mi történt akkor
velem, de nem hittem neki. Közben nagyon boldog voltam. Az
járt az eszemben: annyira szeret, hogy megölt egy embert, csak
hogy segíthessen rajtam. Ettől a gondolattól valahogy teljesen
megrészegültem. A nyakába ugrottam, és azt mondtam neki,
hogy semmit sem kell előttem titkolnia, mert nem árulom el,
de meg vagyok róla győződve, hogy ő ölte meg, csak hogy
megszerezhesse nekem a pénzt. Hugó kis ideig mindent
tagadott, kinevetett és azt mondta, hogy bolond vagyok, de
végül mégis beismerte. Ha már nem engedsz a huszonegyből,
hát jó, én öltem meg, mondta. És én...
– És ön ezért szerette őt – fejezte be helyette a tisztviselő.
Landshoffné lesütötte a szemét, és bólintott.
– El se tudják képzelni, micsoda érzés az, ha az ember tudja,
hogy valaki annyira szereti, hogy még gyilkolni is képes érte.
– Nos, ami azt illeti, azt valójában nem tudom elképzelni, de
nagyon érdekelne, mi történt azután.
– Aztán – mondta Landshoffné lassan – egyre csak arra
gondoltam, hogy őrülten szeretem. Csupa badarságokat
beszéltünk.
Megegyeztünk, hogy már vissza sem térek a férjemhez, hogy
Prágában maradok, elválok, és ha semmi sem jön közbe,
férjhez megyek Hugóhoz. Amikor este haza akartunk indulni,
azt mondta: Irmácska, ha velem jönnél vissza a városba, még
bajba kerülhetnél.
Igaz, senki sem tudja, hogy ezt cselekedtem, de beidézhetnek
kihallgatásra. Ezért más-más kocsin kell visszamennünk
Prágába.
Elmész a szállodába, aztán a pályaudvarra, megvásárolod a
jegyet, felszállsz a libereci gyorsra, persze aztán Libeňben
leszállsz, gyalog mész a villamosra, valamelyik szállodában új
szobát rendelsz, és kilenc órakor felhívsz telefonon a Šramota-
féle étteremben.
Šramota, ne felejtsd el. Pontosan úgy tettem, ahogy
meghagyta, telefonáltam abba az étterembe, de valaki azt
felelte, hogy Zachar úr éppen akkor ment el valamilyen
rendőrségi úrral. Nagyon megijedtem, visszamentem a
szállodába, egész éjszaka le se hunytam a szemem, és reggel
elindultam haza. Az esti újságokból megtudtam, hogy Hugót
letartóztatták.
Ha most végiggondoljuk a történteket, s látjuk, milyen
kísérteties rendszerességgel bukkantak fel a Zachar ellen szóló
újabb és újabb bűnjelek – egymás után sorban, mint a skorpiók
a lyukból –, mindig éppen akkor, amikor bűnössége felől
kételyek támadtak, nem rémlik-e úgy, mintha egy olyan
embert pillantottunk volna meg, aki nem törődve az óvó
intelmekkel, bizonytalan talajra lépett? Az első lépésnél éppen
csak megmozdult alatta a föld. A másodiknál megremegett, a
harmadiknál emberünk bokáig süppedt a földbe, a negyediknél
fél lábszárig... minden lépésnél mélyebbre, míg végül a feje is
eltűnt!
Nem úgy tetszik-e valóban, hogy ezeket a méreghegyű
nyilakat előre elkészített terv szerint lövöldözték bele Hugó
Zacharba, ebbe a különös, feltűnő, és csaknem mindenki
szemében ellenszenves emberbe, akiről csak a kedvese állította,
hogy jószívű volt – hogy tervszerűen lőtték bele azzal a
szándékkal, hogy megöljenek benne mindent, amit eddig még
nem öltek meg?!
Mozol fogalmazó most, hogy kezében tartotta Irma Landshoff
papírra vetett és aláírt tanúvallomását, megkönnyebbülten
lélegzett fel: Véget ért a komédia. Aztán elővezettette Zachar
urat, hellyel és cigarettával kínálta, és csaknem együttérzően
mondta:
 – Közölnöm kell önnel néhány dolgot, amelyek biztosan
visszaadják a szavát. Megtaláltuk azt a hölgyet. Landshoffné
asszony már csak arra vár, hogy szemébe mondhassa önnek,
amit elárult neki a zbraslavi szállodában.
Zachar úr erre valóban megszólalt.
– Szegény Irma – mondta –, mit kap majd az a férjétől. Az
öregúr rettenetesen féltékeny.
– Csodálatos, hogy ön még most is arra gondol, mi történhet a
szeretőjével, nem pedig arra, ami önre vár.
– Akasztófa – mondta teljes közönnyel Zachar úr –, tudom.
Persze, maguk szó szerint veszik azt, amit Irma mondott.
Nem tudják megérteni, hogy csupán egy nagyszerű tréfa volt.
Irma szép nő, noha már egy kicsit kövér, de ami az észbeli
képességeit illeti, egyszerű liba. A fejébe vette, hogy Katyt
őmiatta öltem meg. Először megpróbáltam kiverni a fejéből ezt
a badarságot, de később, amikor láttam, hogy ez boldoggá teszi
őt, s hogy tulajdonképpen hatásos eszköz lehet hajlandósága
megnyerésére, meghagytam neki az illúzióját. Sőt végül, úgy
rémlik, határozottan meg is erősítettem hitében. Maguk persze
most ebbe belekapaszkodtak.
 ÖTÖDIK FEJEZET
amelyben megismerkedünk Zachar úrnak egy másik
barátnőjével.

1
Klubíčko kedvenc kávéházában, a Metropolban pihent a piros
ripsszel bevont kereveten és kávéját iszogatta. Megszokott
helyén ült, a sarok-ablak mellett. Innét fentről jól lehetett látni
az állandóan zsúfolt Národní třída, a Perštýn és a Spálená utca
kereszteződésének élénk nyüzsgését. Klubíčko nagy
érdeklődéssel figyelte a forgalomirányító rendőrt, aki minden
percben szabadgyakorlatokat végzett. Ekkor leült mellé a fiatal
Trampus. Délelőtt tíz óra volt, és a kávéházban csupán néhány
fiatal költő és egy rozsdavörös hajú fiatal hölgy üldögélt, aki
nyilván várt valakire, s minthogy unatkozott, folyton nézegette
magát kis kézitükrében, mely előtte feküdt az asztalon.
– Jó napot, Zdeněk – üdvözölte Klubíčko vidáman. – Jön
megmondani, hogy már elcsípte?
Zdeněk bólintott:
– Egy... – kezdte.z
De Klubíčko a szavába vágott:
– Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem érdekel, ki az. Még ha
a megboldogult Abd ul-Hamid volna is, teljesen mindegy lenne
nekem. Fölöslegesen fáradtunk. De a mi foglalkozásunk már
ilyen.
Tízszer is melléfog, míg egyszer ráhibázik az ember.
Zdeněk ennek ellenére folytatta:
– Valamilyen Nejedlý nevű úr volt, egy fotószalon
tulajdonosa.
 Habozás nélkül közölte velem, hogy ő adta kölcsön Zachar
úrnak a fegyvertartási engedélyt. Zachar úr másnap mindjárt
vissza is adta neki ezekkel a szavakkal: Köszönöm a segítségét,
barátom. Habár nem nekem volt rá szükségem, hanem egy
olyan valakinek, akit szeretek.
– Igen, igen – mondta Klubíčko homlokát ráncolva. – Tehát
valóban szerette azt a valakit. És éppen itt van a bökkenő.
Kíváncsi vagyok, egyáltalán sejti-e, hogy éppen az a személy
ölhette meg leginkább a feleségét. Zdeněk kis ideig hallgatott.
– Nem tudok felhozni semmilyen ésszerű okot – mondta
aztán –, de valahogy az ösztönöm azt súgja, hogy ez a személy
se igen tehette.
Klubíčko felélénkülve fordult felé:
– Mintha az én érzéseimet fejezte volna ki. Ezután nagyon
fogom tisztelni az ösztöneit, derék fiú maga, Zdeněk. Ezt
bebizonyította előttem, és én őszintén nagyra értékelem, hogy
ugyanúgy vélekedik a dologról, mint én. Ésszerű okok! Ha az
ésszerű okokról volna szó, szedhetnénk a sátorfánkat. Azok
egytől egyig Zachar ellen szólnak.
Azt hiszem, nyakig benne van a csávában. Mi mindent
találtak ellene! És még csak a felszín közelében vagy csekélyen
a felszín alatt ásnak. Mi lesz itt, ha majd mélyebbre szállnak!
Szóval, úgy bemártotta magát, ahogy csak tudta. De ennek
ellenére – nem ő tette. Csupán a véletlenek egybejátszása az
egész. Engem, amint tudja, kiiktattak a vizsgálatból. Hivatalosan
semmi közöm sincs az ügyhöz, és voltaképpen azokat a
padlástolvajokat kellene üldözőbe vennem, akik a Hanspaulkán
garázdálkodtak. Hivatali teendőimet csupán a furcsa
természetű állítólagos gyilkos iránt érzett részvétből
hanyagolom el. A hivatalos parancs ellenére nyomozok, hogy
segíthessek rajta. Vagyis, hogy a vádat áthelyezzem egy másik
személyre. Csakhogy eddig azon a személyen kívül, aki a
pisztolyt vásárolta, semmilyen másnak nem bukkantam a
nyomára. Annak ellenére, hogy az a bizonyos titkos hang
nekem is ugyanazt súgja, amit magának: ez a személy sem az,
akit mi keresünk. Noha... de erről majd később. Ez a dolog még
annyira éretlen, hogy még egy ilyen jó barátomnak is, mint
maga, fölösleges volna róla fecsegni.
– Akkor egyelőre nincs semmi dolgom? Klubíčko vállat vont:
– Nem tudom, van-e egyáltalán valami értelme, de talán
megérné, ha egy kicsit beleszimatolna a dologba. Valamit
elárulok magának. Az egyik legerősebb érv, amely Zachar ellen
szól, az, hogy a gyilkosság utáni reggelen, amikor a legjobb
szándékkal, de mégis elővigyázatlanul szabadon engedtem őt,
látták, hogy bement a Leszámítoló Bankba, ahol a felesége
széfje van. Cynybulk hivatalsegéd felismerte, és megerősítette,
hogy Zachar egy bizonyos időt, talán tíz percet töltött a bank
páncélszobájában. És hogy valamit elvitt onnét újságpapírba
csomagolva. Bár a nyomozó, akit utána küldtem, azt állítja,
hogy ebben az időben Zachar Zoufalýnál falatozott. De aztán
megjegyezte, hogy néhány percre el kellett távoznia egy
bizonyos helyre. Talán éppen akkor mehetett el Zachar úr is,
beugrott a falatozóval szomszédos bankba, és kicsent valamit a
széfből. Hogy mit, arról fogalmam sincs, de ez irányban talán
némileg segítségére lehetek. Amint tudja, a gyilkosság
felfedezésekor istentelen felfordulást találtunk az áldozat
lakásában. Minden szét volt dobálva, sőt még a képeket is
leszedték a falról. Valaki keresett ott valamit, és valószínűleg
nem találta meg, noha talán egyetlen helyet sem hagyott
átvizsgálatlanul. És most jól figyeljen. Zachar már beismerte,
hogy a gyilkosság után kétszer járt a lakásban, késő délután és
éjjel egy óra körül, és hogy valóban keresett valamit.
 Képzelje! Kétszer is nekikezd, jóllehet a hálószobában
meggyilkoltan fekszik a felesége, és minden pillanatban
betoppanhat valaki, és aztán vége van. Valami nagyon fontos
dologról lehetett szó. Most már világos a kérdés: Mi volt az,
amit olyan kitartóan keresett? Ha én hallgatnám ki Zachar urat,
ezt megkérdezném tőle, és ő valószínűleg meg is mondaná. De
én nem szólhatok bele a vizsgálatba, és tudja isten, beszélhetek-
e még egyáltalán azzal a szerencsétlennel. Lehet, hogy várnom
kell, míg kijelölik a védőügyvédjét, és csak attól szerzek
tudomást a dologról. Csakhogy én nem akarok olyan sokáig
várni. De mit tegyek? Nem mehetek be hozzá, ez nem volna
kollegiális, és persze a börtönőrt sem biztathatom fel, hogy a
hivatalos vizsgálattal szemben az én nevemben
kérdezősködjön. Talán el sem hiszi, ha megmondom magának,
hogyan lehet mégis szót váltani Zachar úrral.
Zdeněk elnevette magát:
– Ha jól értettem, nekem kell a maga nyelvévé és fülévé
válnom ebben az ügyben. Klubíčko bólintott:
– Pontosan így gondoltam.
– Csakhogy Zachar úr rács mögött van – mondta Zdeněk –, ha
jól értem magát, csak egyetlen módon találkozhatnék vele.
– Igen, igen – kiáltott fel Klubíčko elismerően –, csak egyetlen
módon, Zdeněk, az igazság érdekében le kell füleltetnie magát.
Valamilyen gyermekcsíny miatt, hogy ne kerüljön rossz pont
a büntető nyilvántartójába. De mégis olyasvalami miatt, hogy
azért a délelőtti kihallgatásokig az igazgatóságon maradjon.
Reggel kérni fogja, hogy engedjék ki sétálni, s közben lehet,
hogy találkozik Zachar úrral; a többi már a maga dolga. De
azzal is számolnia kell, hogy esetleg kihallgatják a reggeli séta
előtt. Vagy hogy Zachar úr morcosságában lemond a reggeli
sétáról. Akkor majd valami mást kell kitalálnia. Nos, ha jól
ismerem, maga már fogja tudni, mit. Én pedig közben nyugodt
lelkiismerettel utánanézhetek annak a másik dolognak.
Remélem, ha majd viszontlátjuk egymást, már tudok róla
valamit mondani. Mit szólna hozzá, ha holnap ugyanebben az
időpontban találkoznánk ennél az asztalnál? Talán inkább egy
órával később, hogy legyen ideje átöltözni.

2
Másnap délelőtt tizenegy órakor egy rongyos csavargó lépett
be a Metropol kávéházba. Alighogy megjelent a küszöbön,
valahol a háttérben mindjárt felbukkant a főpincér, odafutott
hozzá, és mondott neki valamit. A csavargó válaszolt, és tovább
akart menni.
A főpincér azonban vállon ragadta, és visszarántotta. Isten
tudja, hogyan végződött volna a dolog, ha Klubíčko fel nem áll,
és azt nem mondja:
– Csak nyugodtan engedje be az urat, igaz, nem valami
bizalomkeltő a külseje, de találkát adtam neki, mert közölni
akar velem valamit. A csavargó leült mellé, és nevetni kezdett:
– Maga aztán megéri a pénzét! Az egész hecc maga miatt van,
és ilyeneket mond rólam! Klubíčko szintén nem tudta
visszatartani nevetését:
– Mit magyarázgatnék nekik. Az a fő, Zdeněk, hogy sejtelmük
sincs róla, micsoda példás gentleman maga. A szégyen úgyis
azé, akinek a szerepét játssza. Különben élvezet magára nézni!
A felesége is látta ebben a maskarában?
Zdeněk megrázta a fejét:
– Az apámnál öltöztem át. Malvint talán megütötte volna a
guta, ha meglát ezekben a rongyokban.
 Ha nem is volt „rongy“, amit viselt, de arra nem volt a
legalkalmasabb, hogy egy elsőosztályú kávéházban
megjelenjen benne. Más színű volt a nadrág, és más színű a
kabát, persze jókora foltokkal a könyökén, de a legfeltűnőbb
mégis az volt, hogy a kabátról hiányzott a gallér.
– Magamra vettem ezt a göncöt, és természetesen otthon
felejtettem a papírjaimat és az emlékezőtehetségemet – mondta
Zdeněk. – Aztán elég volt, hogy két órára leüljek az Alagútban,
és magamra vonjam egy ősz bajuszú úr figyelmét, aki aztán le
sem vette rólam a szemét. Tizenegy óra volt, amikor felálltam.
A fürkésző úr szintén felállt. Amikor láttam, hogy leemeli a
fogasról kalapját, mindjárt tudtam, hogy jó úton járok. Kint
rögtön le is fülelt. Reggel egy kicsit ügyeskednem kellett, hogy
kieresszenek reggeli sétára.
Zachar úr szintén ott volt. Addig manővereztem, míg csak
mögéje nem kerültem. Mielőtt az őr elkergetett volna,
megtudtam, amire szüksége van. Az a dolog, amit Zachar olyan
lázasan keresett, Mácha Křivoklad című novellájának első
kiadása volt. Klubíčko füttyentett egyet, ezzel adva kifejezést
nagy örömének.
– Nézzük csak – mondta –, hát Mácha volt. Már attól
tartottam, hogy Chateaubriand. Vagy Walter Scott. Ez talán
ostobaság volt, de mindennek Zachar úr az oka. Tudja, elárulta
nekem, hogy valamikor a londoni Magg testvérek hűséges
ügyfele volt.
Zdeněk kis ideig mereven nézett maga elé.
– Bevallom, egy mákszemnyit sem értek az egészből –
mondta aztán.
– Én is bevallom magának, hogy eddig én se igen sokat –
válaszolta Klubíčko gondtalanul.
 – Nehogy azt gondolja, hogy ez talán valamilyen nyom.
Inkább csak valami fantomszerűség. Kék köd, sötét éjszaka.
Csupán arra való, hogy megörvendeztesse a lelket, különben ne
is gondoljon rá.
Reálisabb dolgokkal foglalkozzon. Egyre mindjárt rá is
vezetem.
Viszonoznom kell a nekem tett szolgálatát. Az a személy,
akinek Zachar pisztolyt vásárolt, kétségkívül nő.
– Nő! Erre már az elején gondoltam. Mégpedig az a nő, aki
meglátogatta őt, és aki miatt összeveszett a feleségével.
Klubíčko rábólintott:
– Így lesz valahogy. De ebből még ne következtessen isten
tudja mire. És ha mégis, jól vigyázzon, mit mond Maurin előtt.
Szintén ide kell jönnie, állítólag valami közölnivalója van.
Egyébként tudja, milyen ő, könnyen hátat fordít a
hipotéziseinek, és könnyen beveszi a horgot. Hogy ki az a nő,
azt még nem tudom. Jobban mondva: fogalmam sincs róla, ki
lehet az. De valamit mégiscsak tudok. Talán nem is függ össze
az esettel, de a fentebbi kikötéssel elárulom magának. Május
huszonharmadikán követték el a gyilkosságot.
Huszonötödikén megjelenik a körzeti rendőrőrsön egy
méltóságteljes polgár elgyötörten és kétségbeesetten, és közli,
hogy előző nap tíz órakor elment a lánya otthonról, és nyoma
veszett.
Reggel tíz órakor. Kilenc harminckor megjelenik ennél az
úrnál egy detektív, és felszólítja, hogy azonnal kövesse. Miért és
hová kell követnem, barátom? – kérdi tőle a férfi, és az egész
család tanúja a jelenetnek, a lánya is, aki aztán eltűnik. A
Jeruzsálemi utcába, válaszolja a detektív. Meggyilkoltak egy
bizonyos Kateřina Zachar nevű háztulajdonost, és önt ki
akarjuk hallgatni egy körülményről, amely összefügg az esettel.
Ekkor az úr a megrémült családhoz fordul, és azt mondja:
Biztosan azt kell majd bizonyítanom, hogy Zachar barátom
tegnap délután itt bridzsezett velünk.
Aztán elindult a detektív után. Egy fél óra múlva keresni
kezdik a lányukat, Josefínát, akit a családban Inkának becéznek,
de nem találják a szobájában. Kérdik a szolgálólányt, s az azt
feleli, hogy a kisasszony öt perccel ezelőtt ment el. Várják a
lányt, várják egész kettőig, noha egykor szoktak ebédelni. Aztán
kétségbeesnek, és összetelefonálják az ismerőseiket, mindenütt
keresik. Közben beesteledik, és Inkáról semmi hír. Reggel
elmennek a rendőrségre, és gondterhelt arccal, kezüket
tördelve előadják az esetet.
Zdeněk figyelmesen hallgatott:
– Talán közben hazatért. Vagy valamilyen szerelmi kaland?
Klubíčko részvétteljesen elmosolyodott:
– Szerelmi kaland! Habár minden lehetséges. De az a lány –
éppen most tizenkilenc éves – tizenhat éves koráig nem hagyta
el az ágyat. Valamilyen idegbaj miatt. Persze úgy is fest: satnya,
kicsiny, vékonyka és – milyen igazságtalan a sors! – csúnya,
csak a szeme gyönyörű. Különben ítélje meg maga.
E szavak kíséretében átnyújtott neki egy fényképet, mely egy
különös, betegesen ábrándos, vézna és csúnya leánykát
ábrázolt, nagy, égő szemekkel.
– Az a szempár természetesen fekete – tette hozzá Klubíčko. –
Képzelje el, hogy meg tudja az embert igézni ezekkel a
szemekkel. És mi mindenre képes az a tűz, ami bennük ég.
Ez a lány minden gátlás nélkül ölni tudna, noha ártatlan.
Természetesen, ha erre valamilyen erős és igazságos indíték
sarkallná. A lány fanatikus, a legfanatikusabb lények egyike.
Tegyük hozzá, hogy csúnyasága, félénksége és a külső világtól
való elzártsága miatt sohasem volt udvarlója, sőt még barátja
sem. Igaz, egy mégis volt, aki aztán annál hűségesebb volt
hozzá. Éveken keresztül eljárt a családhoz minden második
nap, de gyakran naponta is, és órákig elüldögélt Inka ágya
mellett. Ha a lánykának egyáltalán van valamilyen műveltsége,
akkor ezt hűséges barátjának köszönheti. Mindenre
megtanította, amire az iskolában tanították volna, és még a
maga tudományából is hozzáadott valamit. Mert ha nem is
látszott meg rajta, ez a barát nagyon művelt és okos ember volt.
Verseket olvasott fel neki, és bevezette őt a tudomány világába.
Megtanította angolul, franciául, sőt kizárólag az ő kedvéért
még gitározni is megtanult, és énekelgetett neki, mint egy
trubadúr.
Klubíčko elhallgatott, és jóságosan mosolygó szemét,
amelyben mindig ott bujkált a gúny is, barátjára emelte.
– Hát csak képzelje el mindezt, Zdeněk! A családon kívül
csupán egyetlen lény érdeklődik a leány iránt, okos dolgokról
mesél, és Musset-t szaval neki. Egy bizonyos korban, amit a
nemi érés korának neveznek, minden ember vágyakozni kezd
a szerelemre, és bele is szeret valakibe, méghozzá halálosan. A
nagy szerelmi csalódások miatt elkövetett öngyilkosságok az
ember életének ebben a legboldogabb, egyszersmind
legboldogtalanabb időszakában a leggyakoribbak. Inkát is fűti a
szerelmi vágy. Ő is szeretne szeretni valakit. Hanem kit
szeressen, az istenért, ha az apján, anyján és a szolgálólányon
kívül senkit sem lát maga körül? De hopp, mégiscsak lát valakit
– és ez családjuk leghűségesebb barátja. És így beleszeret abba a
lófejű, sárga fogsorú, hájas emberbe. Méghozzá
szenvedélyesen. Halálosan. Talán sohase árulja el neki
érzelmeit, mégis szerelmes bele. A szerelem észrevétlenül
sorvasztja, akár a rák. Csak a megfelelő pillanatot várja, hogy
kitörhessen. Figyel rám?
 Zdeněk bólintott.
– Ilyen érdekfeszítő előadást még nem hallottam a pubertás
lélektanáról.
– A nemi érés a szellemi érettséget is magával hozza. Miért jár
Zachar úr, aki olyan okos, mint egy kalifa, és lélekben olyan
gazdag, mint talán senki más, ilyen elnyűtt ruhában? – kérdezi
magától és talán szüleitől is a leányka. Miért sápadtabb
mindennap? És a szülei talán elszólják magukat, hogy az ő
imádott barátja voltaképpen tragikus jelenség. Vagy talán ő
kérdezi ki óvatosan vagy óvatlanul a bálványát. Lassanként sok
olyan dolgot megtud, aminek titokban kellett volna maradnia
előtte. Például azt, hogy imádottja egy rettenetes asszony
zsarnoki fogságában él, hogy szenved, mint a kopaszra nyírt
Sámson, akinek a malomkereket kellett hajtania, szóval, hogy
méltatlan körülmények között él. Tételezzük fel, hogy
beszélgetéseik egyre bensőségesebbekké és bizalmasabbakká
válnak.
Zachar úrnak, bár olyan, mint egy medve, nagyon gazdag az
érzelemvilága, s a világon senkije sincs, akivel megoszthatná
érzelmeit, akinek kiönthetné a lelkét. Nem éppen beteges kis
barátnője-e az, aki előtt feltárja lelkét? Egy nap nem történik-e
meg, hogy a lánykának arra a kérdésére: Miért olyan komor? –
bevallja, hogy Xanthippéje ismét kegyetlenül megalázta? Ki
kételkedne abban, hogy képzeletben valóban megölte Katyt?
Egyébként is ezt beismerte előttem. Olajjal locsolta, és lassan
forgatta a nyárson, igen, valójában ez volt a szándéka, de hogy
végrehajtsa tervét, ahhoz nem volt elég bátorsága. Ám ha erről
elejtett néhány szót az előtt a gyermek előtt is, akinek még
fogalma sem volt az olyanfajta „életörömökről”, amelyek úgy
ragadnak meg emlékezetünkben, hogy megtörnek bennünket,
s képtelenné tesznek a szenvedélyeink követelte tettek
végrehajtására, egy dolog elkerülte a figyelmét: hogy az a
gyerek még nem képes kordában tartani indulatait.
Klubíčko, miután körülhordozta tekintetét a kávéházon,
odahajolt Zdeněkhez, és visszafojtott hangon így folytatta:
– Be kell ismernem, hogy teljesen magával ragadott egy
gondolat. Egy szerelmes gyermek, aki tulajdonképpen csak
három éve tud járni, meg van győződve róla, hogy szép és
igazságos tettel ajándékozta meg az emberiséget, ha
ártalmatlanná tesz egy fenevadat. Zachar úr biztosan azt
mondta a feleségéről neki is, amit nekem: „Ha kegyetlen volna!
A kegyetlenség az ártatlanok botlása.
De ő ravasz.” Torquemada semmi sem volt hozzá képest. El
kell pusztítania azt a ravasz fenevadat, aki pokollá teszi egyetlen
és legjobb barátja, sőt kedvese életét! Crescendo: Volfné
vallomása szerint Zacharék házassága sosem volt fenékig tejfel,
de az utolsó évben igazi pokollá vált. Zacharné megvont a
férjétől mindent, kényszerítette, hogy másoktól kolduljon
néhány koronát, és semmit sem engedett meg neki. Ennek az
emberkínzásnak az árnyéka biztosan arra a gyermekre esett.
Zachar úr közlékeny természetű, s valaki előtt ki kell öntenie
lelkét. Ez ösztönzi a leánykát, hogy tervét valóra váltsa.
Hazudik valamit barátjának, és rábeszéli, hogy szerezzen neki
egy pisztolyt. Zachar úr, aki olyan naiv, mint egy gyermek,
enged a rábeszélésnek. A leányka néhány napig magánál
hordja a pisztolyt, az alkalmas pillanatra vár.
Huszonharmadikán végre elhatározza magát, és meglátogatja
Zachart. Megjelenése újabb szócsatát robbant ki a házastársak
között, mely most is a bálvány megalázásával végződik. Inka
elveszti a fejét, elrohan. De nem megy messzire, már az ajtó
mögött visszanyeri erejét, s egy ötlete támad: csupán a
fogadószoba ajtaját csapja be, elrejtőzik a lakásban, s miután
Zachar elmegy hazulról, megjelenik a nőstény sárkány előtt, és
egy izgalmas párbeszéd után lepuffantja.
„Megkaptad, amit már régen megérdemeltél. “ Azután elfut,
és a véletlen folytán rettenetes tragédia történik. A gyilkosság
gyanúja kedvesére esik. A lány elveszti a fejét, és eltűnik
otthonról – s ki tudja, hol és milyen körülmények között
találjuk meg.
Zdeněk figyelmesen hallgatott.
– Ez valóban megtörténhetett így, ahogy összekombinálta –
mondta aztán. – De hogyha igaza volna, és ha a bűntettet
valóban a Friedmann lány követte volna el, a történet még nem
érne véget az ő szökésével. Tegyük fel, hogy az a lány ölte meg.
Maga feltételezne róla akkora gyávaságot, hogy eltűnik
hazulról, valahol megnyugszik, aztán csendben hazatér, és él
tovább, mintha semmi sem történt volna, annak ellenére, hogy
a bálványát felkötötték?
– Ilyesmit nem lehet róla feltételezni – mondta helyeslően
Klubíčko. – És éppen ez az, ami azt súgja nekem, hogy
tartózkodó álláspontra helyezkedjek ennek a káprázatos
utópubertális bűntettnek a lehetőségét illetően. Ha a lány ölte
volna meg, s ha megtudta volna, hogy kedvesére esett a gyanú,
kétségbeesésében vagy öngyilkosságot követ el, vagy
jelentkezik a rendőrségen, és mindent beismer. Az utóbbi nem
történt meg, ebből arra következtetek, hogy az előbbi sem.
Egyszerűen pánikba esett és megfutamodott. S nem éppen ez
lesz a rejtély lélektani kulcsa? Aki megfutamodik, vajon a
legveszedelmesebb fanatikusok közé tartozik-e? A tettes
biztosan nem ő. Talán az futamodik meg, aki akaratlanul is
megmutatta egy másvalakinek a gyilkossághoz vezető utat. És
most talán jó volna, ha maga folytatná ezt a kombinálást.
 – Értem – mondta Zdeněk. – Azt hiszi, hogy talán rábeszélte
Zachart, hogy ölje meg a feleségét?
Klubíčko rábólintott:
– Igen, hiszen csupa tűz volt. Ne felejtsük el, hogy egy
tizenkilenc éves lányról van szó! Aki csupán harmadik éve jár.
Mit jelentett neki az élet? Méghozzá az ilyen élet!
– Meglátogatta Zachart, a kezébe adta a pisztolyt, vagy letette
az asztalra, s miután a családi botrányt kirobbantotta, elment.
Csúnya dolog a családi perpatvar, jól tudom, noha rövid ideje
vagyok házas.
És amikor meggyőződött róla, hogy Zachar végrehajtotta a
tettét, de oly szerencsétlenül, hogy azonnal gyanúba fogták,
pánikba esett, és megszökött.
Klubíčko egyetértően bólintott:
– Ez már elfogadhatóbb volna. De még mindig nem az igazi.
Ha nem érezte annak a kényszerét, hogy feladja magát, nagyon
kevés köze kell hogy legyen a bűntetthez. Azt persze, hogy a
pisztolyt az asztalon hagyta, teljesen ki kell zárnunk. Sokkal
elfogadhatóbb volna, hogy észrevette: eltűnt a pisztoly. Vagy
valami hasonló. Érti: sejtenie kellett, vagy biztosnak kellett
lennie abban, hogy csak Zachar úr követhette el a gyilkosságot,
de ő maga semmiképpen sem volt belekeveredve. Biztosan
számtalanszor hallotta Zachartól, hogy:
„Egyszer úgyis megölöm”, de nem vett részt a dologban. Én
ezt a feltevést úgy gondoltam végig, hogy előre leszögeztem: A
lány a tettes. De aztán mégis azt mondtam magamban: Nem a
lány követte el, csupán felbiztatta Zachart, és szerzett neki
fegyvert, mert Zacharnak nem volt pénze. Aztán ezt a
lehetőséget is kizártam, és azt mondtam: A lány sejtette, hogy
ezt egyszer Zachar megteszi, de nem tudta, hogy már most
készül rá. S amikor értesült róla, hogy a tragédia megtörtént,
eszét vesztette és megszökött, s az isten tudja, mit csinált
magával. Hiszen, Zdeněk, ez az egész dolog teljesen másképpen
is történhetett. Lehet, hogy a középpontban egy egészen
titokzatos személy áll, s kétoldalt egy-egy szerencsétlen,
kétségbeesett ember, akiket semmilyen más gondolat nem
foglalkoztatott, csak az: milyen jó volna, ha Zacharné eltűnne
egyszer erről a földről. S egyszer csak látják, hogy valaki, egy
harmadik személy már eltüntette helyettük. Az a kis Inka
elfuthatott Zacharéktól, miután becsapta az ajtót, Zachar
szintén elmehetett a veszekedés után, hogy a lány szüleivel
töltse a délutánt, s haza is térhetett anélkül, hogy előre valamit
is sejtett volna, és valóban halva találhatta a feleségét.
Meglehet, hogy azelőtt félrevonta Inkát, és azt mondta neki:
Bocsásson meg, kicsikém, nagyon szégyellem ezt a jelenetet,
aminek tanúja volt, de biztosítom, hogy már sohasem
ismétlődik meg. És a lány másnap megtudja, hogy az a nőstény
sárkány valóban nem fogja többé kínozni kedvesét, de annyira
szó szerint magyarázza Zachar mentegetőzését, s az eset
annyira megdöbbenti, hogy legjobbnak látja, ha megszökik, s
ezzel okot ad a találgatásokra. S közben a bűncselekményt egy
harmadik, titokzatos személy követte el, olyasvalaki, akit úgy
fognak majd keresni, mint egy mákszemet a homokban.
Hanem én mégis szeretnék elbeszélgetni ezzel a lánykával.
Lehetséges azonban, hogy a közeli napokban nem lesz rá
alkalmam. Mit szólna hozzá, ha megkérném, hogy nézzen
utána. Persze, egy kicsit szolidabb ruhában. Mert ha ebben
meglátná, talán még jobban megrémülne, mint ahogyan
megrémítette élete legnagyobb ellenségének halálhíre. De,
barátom, még nem is mondta, hogyan szabadult ki kollégáink
karmai közül.
Zdeněk hahotázni kezdett:
 – Egészen könnyen. Dokumentumok nélkül vittek be, mint
vérbeli csavargót. Kihallgatás közben aztán megmondtam ki
vagyok, és elhitettem velük, hogy Maurin lapjának szüksége
van egy jó riportra arról, hogy ténylegesen hogyan bánik a
rendőrség a foglyokkal. Miután azt mondtam nekik, hogy se
nem vertek, se nem éheztettek, s hogy minden szenvedésem
csupán annyi volt, hogy ki kellett szolgáltatnom a testem a
kincstári poloskák haragjának, szabadon bocsátottak. De
szívesebben falatnám magam még egyszer a poloskákkal, mint
hogy teljesítsem ezt a feladatot, amit a nyakamba akar sózni.
Ugyan hol keressem azt a lányt, ha maga a rendőrség semmit
sem tud róla!
– Ami ez utóbbi megjegyzését illeti, megállapíthatom, hogy
teljesen unintelligens. Ebben a pillanatban legalább ezer vagy
kétezer ember él Prágában, akikről a rendőrség egyáltalán nem
tud semmit, bár szeretne tudni egyet s mást. A rendőrség
átvizsgálja a szállodákat, körülnéz a mentőállomásokon és a
kórházakban, aztán parancsot ad a legénységnek, hogy
tartóztasson le egy ilyen meg ilyen személyt, persze, ha
rábukkan valahol. Csakhogy a legénységnek sok a dolga, és
kevés a képzelőereje.
Puszta véletlen volna, ha kézre kerítenék. De ennek ellenére
megnyugtatom, hogy kézre lehet keríteni. Természetesen,
eszembe se jutna megbízni Inka Friedmann felkutatásával, ha
nem volnék meggyőződve, hogy fáradozása sikeres lehet. Sőt,
valami sejtelmem is van róla, hol tartózkodhat leginkább az a
lány. Meg is mondom magának, hogy némileg megkönnyítsem
a nyomozást. Amikor Zachar úrral beszélgettem, célzást tettem
neki arra, hogy talán egy barátjánál öltözött át fekete ruhába.
Vagy tekintettel erősen erotikus beállítottságára – egy
barátnőjénél. Ő erre mindjárt rá is harapott, és ezt el akarta
velünk hitetni. De a címet nem árulta el. A rendőrség
természetesen nem hisz a titokzatos barát létezésében, én azt
hiszem, mégiscsak van a dologban valami. Azt már említettem
magának, Zachar úr rendkívül erotikus beállítottságú. Hogy
lehet az, mondtam magamban, hogy senki sem tud semmit a
nőügyeiről, elvégre kellett valamilyen nővel találkoznia! Talán
titokban találkozgattak valahol? De miért kellett titokban
találkozniuk, ha az a nő nincs olyan helyzetben, hogy a
titoktartás elkerülhetetlen?
Egyre jobban hatalmába kerít az a gondolat, hogy valahol egy
tisztes hölgy szorongással olvassa az újságokat: Megússza-e
Zachar a dolgot? Megjelenik-e az ő neve is az újságban?
Váratlanul látogatója érkezik. A kis Friedmann lány. Zachar úr,
aki rendkívül közlékeny, már régen említést tett neki erről a
hölgyről. Kétségbeesésében természetesen nála keres
menedéket, együtt kovácsolja vele a terveket, hogyan
menthetnék meg közös bálványukat. Vagy isten tudja, mit
csinálnak. Lehet, hogy csak siránkoznak, és rágják a körmüket.
A maga feladata, hogy kinyomozza ezt a nőt.
– Szép kis feladat – mondta Zdeněk. – Előbb megtalálna maga
egy mákszemet a homokkupacban, mint én azt a két nőt. S
közben nyomozásomnak tulajdonképpen semmi értelme,
hiszen az előbb említette, hogy véleménye szerint a lánynak
egyáltalán semmi köze a gyilkossághoz.
Klubíčko bólintott:
– Egyre inkább az a meggyőződésem.
– Akkor nem is fogom keresni! – felelte Zdeněk határozottan.
– Legalábbis egyelőre nem. Azt szeretném, ha olyasvalamivel
bízna meg, ami közvetlenül összefügg a feltevésével.
– Az én feltevésem... – jajdult fel Klubíčko.
– Nem lehet azt feltevésnek nevezni. Egy nagy ködfelhő az
egész.
 Egy ötlet, amely kétségkívül teljesen hasznavehetetlen. Nem
tehetem ki magam annak, hogy egyszer majd kinevessen. Ha
felkérem, hogy legyen segítségemre, egyáltalán meg se tudná
érteni, miért akarom éppen azt, amit akarok, s minden
bizonnyal azt mondaná, hogy elment az eszem. Egy szót sem
erről. De azt a lányt, azt mégiscsak érdemes keresni. Csak az ég
tudhatja, lesz-e valami ebből a ködös dologból, s ha lenne is, ki
tudja, mikor jutok el a magvához. Ha tudná, milyen
fantasztikus, sőt groteszk ez az ötlet...
Míg megvalósítom, ki tudja, mi minden történhet Zachar
úrral.
Ennek elébe akarok vágni, de azt még nem mondhatom meg
magának, miért fontos tudnom ehhez a feltevéshez, hogy mi
történt a lánykával. Természetesen, ha eljön az ideje, maga lesz
az első, akinek elárulom. Egyelőre elégedjen meg annyival: ha
van valami ebben a ködfelhőben, akkor nagyon fontos
számomra, hogy ezt a leánykát kézre kerítsük. Hajlandó ez
után a magyarázat után hozzálátni a nyomozáshoz?
– Ezek után mi mást tehetnék – dünnyögte Zdeněk –, de ha
mindjárt agyoncsapna is, akkor sem tudnám megmondani,
hogy hajtom végre. Fogalmam sincs róla, hol kezdjem.
– Hol? Zachar múltjánál, Zdeněk. Az a nő, akit a háttérbe
látok, nem olyan tucatszerető, mint az a csinos hölgy volt,
akivel Zachar megcsalta. Ez sokkal szolidabb dolog, egy régi,
nagyon régi viszony.
Csak ezzel tudnánk megmagyarázni, hogyan ragaszkodhat
egy kétségtelenül jelentős társadalmi helyzetű hölgy egy ilyen
szerencsétlen individuumhoz, amilyen Zachar úr az utóbbi
időben.
Ű nem ilyennek látja, hanem olyannak, amilyen akkor volt
Zachar, amikor beleszeretett. Olyan nehéz az, alányúlni a
múltjának?
Egyáltalán nem. Ez a múlt olyan, akár egy palást. Ha
megmozdítja az ember, egy csomó por hullik le róla. Ezeket a
porszemeket kell megvizsgálnia. Elvégre sok mindent tud már.
Zachar úrnak van egy régi barátja, valami Hála, aki a Ponty
utcában lakik. Jó ismerőse egy Fanta nevű chomutovi igazgató.
És van egy bizalmas jó barátja, bizonyos Friedmann úr a Letná
utcából. Egyáltalán nem nehéz feladat, amivel meg akarom
bízni. Olyan egyszerű, könnyű és mulatságos az egész, hogy
kezdek csodálkozni vonakodásán. Ha itt volna Maurin! Az
habozás nélkül elvállalná, annak ellenére, hogy egy nagyon
gyönyörű hipotézissel foglalkozik. De mi farkast emlegetünk, és
a farkas a kert alatt jár! Felajánljam neki, ha már maga nem
akarja vállalni?
– Ne, ne – válaszolta Zdeněk abban a pillanatban, amikor
Maurin leült melléjük. – Én majd kinyomozom azt a nőt.
Igyekezni fogok minél előbb kézre keríteni.
– Nagyszerű – kiáltott fel Klubíčko –, ilyen munkatársakkal
érdemes dolgozni. No, hogy aludt, drága Maurin? Egyébként a
maga számára is van munkám. Maga az egyetlen közöttünk,
aki nemzeti életünk legmagasabb régióiban mozog. Mit szólna
hozzá, ha megkérném, hogy a lehető leggyorsabban nyomozza
ki azt az embert, vagy azokat az embereket, akik Karel Hynek
Mácha könyveinek első kiadását gyűjtik.
A főszerkesztő rámeresztette a szemét:
– Ami azt illeti, én nem aludtam a legjobban – mondta
szemrehányón –, de úgy látom, hogy maga nagyszerűen
kialudta magát, ha még tréfálkozni is van kedve. Hagyjon
nekem békét Karel Hynek Mácha könyveivel. Vagy legalább
halassza el ezt a dolgot alkalmasabb időre.
 – Szóval nem – sóhajtott fel Klubíčko csalódottan. – Akkor
kénytelen leszek magam utánanézni. Csakhogy én, sajnos, nem
vagyok jártas ezekben a körökben. Így aztán nehéz munka lesz.
– Ha ez az ostobaság valamiképpen összefügg Kateřina
Zachar meggyilkolásával – mondta Maurin méltóságteljesen –,
nyugodtan elhalaszthatja. Ennek az ügynek már minden
részlete világos előttünk. Éppen kézre kerítettem Kateřina
Zachar szeretőjét.
Megállapítottam, hogy május huszonharmadikán délután
három óra tájban Zacharnénál volt.

3
– Káprázatos teljesítmény! – kiáltott fel Klubíčko. – Az egész
rendőrség talpon van, privát én is töröm magamat, és itt van
Zdeněk Trampus, aki önzetlenségében még attól sem riadt
vissza, hogy egy éjszakára magára vállalja egy rongyos
csavargó szerepét, s közben maga mindent elkapar előlünk, a
foga közt összeroppantja a kemény diót, amit mi ennyien
fejszével sem tudunk megtörni. Az isten szerelmére, hát hogy
volt erre képes?
– Semmiség az egész – felelte Maurin nem minden büszkeség
nélkül. – Tulajdonképpen csak az ötletet volt nehéz megtalálni.
Amikor megtaláltam, s amikor meggyőződtem róla, hogy jó,
minden ment, mint a karikacsapás. Kateřina Zachar gyilkosa
Vladimír Baroch, annak a jómódú Vladimír Baroch
műépítésznek a fia, aki a Providencia biztosító palotáját
építette.
– Vladimír Baroch! Az ismert műépítész fia! – kiáltott fel
Klubíčko. – De hiszen ez káprázatos felfedezés, Maurin. Ezt
részletesen el kell mondania.
 – Amint tudják – folytatta Maurin –, az első pillanattól kezdve
két dologban hittem: hogy Zacharnak nincs benne a keze a
gyilkosságban, és hogy a feleségének szeretője volt.
– Igen, szeretője, akit kitartott – mosolyodott el Klubíčko. –
Hitvány söpredék, egy strigó, vagy tudom is én, ki volt a
szeretője.
– Ezt illetően azonban kissé módosítanom kellett az
elképzelésemen – ismerte be Maurin zavartan –, mert a
gyilkosságot nem egy minden hájjal megkent külvárosi strigó
követte el, hanem egy jó családból való fiú. – És még
zavartabban hozzátette: – Aki egyébként egész rendes
embernek látszik.
– Ah – ujjongott Klubíčko –, értem már. A prágai aranyifjúság
képviselője. Valamilyen ficsúr, aki egy idős asszony
szenvedélyeiből merítette az eszközöket ahhoz, hogy fiatal
nőkkel szeretkezhessen.
– Nem találta el – mondta Maurin bizonytalanul. – A
fiatalember egy hetedik gimnazista. Egyáltalán nem
szoknyavadász és nem is lump. Ha jók az értesüléseim, egy
rendes és szép lányba szerelmes.
Klubíčko összetette a kezét:
– És bizonyára absztinens, vegetáriánus, az iskolai
röplabdacsapat kapitánya és az osztály első tanulója.
– Honnan tudja ezt maga? – kiáltott fel Maurin elképedve.
Klubíčko elnevette magát:
– Honnan tudom! Ez csak amolyan megsejtés, afféle
rögtönzés volt.
– Annak ellenére majdnem helytálló. Csupán annyi a
különbség, hogy nem röplabdacsapat-kapitány, hanem ő tartja
a diákrekordot a nyolcszáz méteres síkfutásban.
 – Jóságos isten! – kiáltott fel Klubíčko –, akkor van itt valami,
ami rendkívül furcsa. Nem az, hogy az az idős nő ilyen rendes
fiúra vetette ki a hálóját, hanem, hogy az a derék fiú belement a
dologba.
És ez a tény a leghatározottabban ellentmond annak, amit
éppen elárult nekünk. Miért lett volna a szeretője egy
kifejezetten csúnya és visszataszító nőnek – halálomig sem
felejtem el a fehér cérnával összeöltögetett fekete
pamutharisnyát –, ha egy szép és rendes lányt szeret, és ha, a
jelek szerint, egész életfelfogása ellenkezik az ilyen
szégyenteljes dolgokkal?
– Ez... ez még előttem sem világos teljesen – hebegte Maurin.
– Az a fiú olyan üde, mint egy piros alma. Hanem a
megállapított tények... Hogy üzleti kapcsolatban állt vele, azt
már bebizonyítottam, az a tény pedig, hogy Zacharné mindig
kedden fogadta őt – erre szintén fényt derítettem –, igazolja
hipotézisem többi részletét is. A végzetes keddi napon is ott volt
nála, s ebből mindent megérthetünk. Talán... talán azért
vetemedett erre a dologra, mert az apja nagyon szigorú hozzá.
Klubíčko hahotázni kezdett:
– Mit beszél, Maurin, szigorú hozzá az apja?
Egy szigorú apa a fiú számára jelenthet szerencsétlenséget,
istencsapást, de ez még nem ok arra, hogy egy ilyen derék fiú
egy öreg nő szeretője legyen, és hogy a végén meggyilkolja.
Valamilyen más összefüggést kell keresnie.
Maurin közben új erőre kapott:
– Az egyik oldalon sorakoznak a tények, a másik oldalon
pedig a lélektan áll. Vagy az egyiket, vagy a másikat kell
választanom.
 – De legjobb, ha a két dolgot nem választjuk el egymástól –
mondta szárazan Klubíčko.
– Nézze, Maurin, én tudom, hogy maga örömét leli a szép
hipotézisek fabrikálásában, és nem is akarom megfosztani ettől
az örömtől. De nagyon bántana, ha emiatt ártatlan embereknek
kellene szenvedniük. Mondott néhány olyan dolgot, amelyektől
megijedtem.
Ha jól sejtem, már tárgyalt az illetőkkel. Talán csak nem
mondta meg annak a fiúnak, hogy mivel gyanúsítja?
Maurin bizonytalanul bólintott:
– Ez elkerülhetetlen volt. Amíg a szemébe nem mondtam,
szóba sem akart állni velem. Klubíčko nevetni kezdett:
– Akkor a tragédia már bekövetkezett. De remélem, az
újságjában még nem tette közzé?
– Még nem – válaszolta Maurin. – Igaz, a letartóztatásáról
szóló hírt már kiszedték, de az esti kiadást még nem nyomják.
Klubíčko felugrott a helyéről:
– Mit beszél? A letartóztatásáról szóló hírt? Hát azt a fiút
letartóztatták?
Maurin zavartan bólintott:
– Nem tehettünk mást. Minden bizonyíték ellene szólt.
– Minden ellene szólt – mondta Klubíčko haragosan villogó
szemmel. – Ha jól sejtem, ezeket a bizonyítékokat maga
gyűjtötte össze ellene. És maga vette rá a rendőrséget, hogy
letartóztassa!
– Senkit sem vettem rá semmire – vágott vissza Maurin. –
Csak közöltem a vizsgálóbíróval, hogyan vélekedem, s mit
tudok a dologról. Azt mondta, hogy megjegyzéseim figyelemre
méltóak.
 Beidézte a fiút, s az olyan feleleteket adott a kérdéseire, hogy
mindjárt gyanús lett neki. És aztán letartóztatta, annak ellenére,
hogy az édesanyja kétszer is elájult.
– Az édesanyja?! – kiáltott fel Klubíčko fájdalommal a
hangjában. – Mindig a legóvatosabban folytattam a kivizsgálást,
ha valamilyen ügyben vagy ügy mögött megsejtettem a
gyanúsított anyját. De én, én persze csak nyomorult, cinikus
kopó vagyok. Ezzel szemben maga... maga tapintatos, finom és
rendkívül művelt zsurnaliszta. Mit tett az édesanyjával,
Maurin? Attól tartok, hogy ez még nem minden. Mondjon el
hát mindent, amit tud.
– Nagyon lekötelezne, ha nem kiabálna ennyire – mondta
Maurin. – Ami engem illet, én inkább amellett lettem volna,
hogy hagyják szabadlábon. De ők nem sokat teketóriáztak.
Biztosítom magát, hogy jobban örülnék neki, ha nem került
volna rács mögé. De a tények nagyon is ellene szóltak.
– A tények – mordult fel Klubíčko –, csak dobálózik itt velük!
Szeretném, ha végre megmondaná, mik azok a tények!
– Nos, az első mindjárt az, hogy az ujjlenyomatai egyeztek
azokkal, amelyeket a pénzszekrényből kidobált tárgyakon
találtak. A másik tény: az a szolgálólány, aki huszonharmadikán
délután látta, hogy valamilyen szép fiú felmegy a legfelső
emeletre, és becsenget Zacharné asszony ajtaján, majd
izgatottan lefut a lépcsőn (s közben annyira ideges volt, hogy
beleütközött a szolgálólányba, s aztán a szemébe húzta
sapkáját, hogy a lány ne láthassa az arcát, megismerte őt.
– És a fiú tagadja, hogy ott járt? – kérdezte Klubíčko.
– Először tagadta, de aztán beismerte.
– Ha ő ölte volna meg, sohasem ismerte volna be, hogy járt
ott aznap délután. Különben ha csengetett is az ajtaján, ez még
nem olyan világrengető dolog. Ha meg is találták
ujjlenyomatait a pénzszekrényből kidobált tárgyakon, ez még
nem jelenti azt, hogy ő ölte meg Zacharnét. Csengethetett, de
nem biztos, hogy Zacharné beengedte. És a tőle származó
ujjlenyomatok lehetnek régiek is.
Rekonstruálja a dolgot: a fiú Zacharné egyik volt kliense, így
természetes, hogy az általa zálogba adott tárgyakon
megtalálhatók az ujjlenyomatai. Csak a zálogtárgyakon voltak
ezek a szörnyű ujjlenyomatok?
Maurin bólintott.
– No látja, gyermekem. Ezzel máris megsemmisült az egyik
ténye. A másik pedig figyelemre sem méltó. A fiú újabb
zálogtárgyat vitt Zacharnénak, s hiába csengetett, senki sem
nyitott neki ajtót, egy ideig az ajtó előtt ácsorgott, majd ismét
becsengetett, és végül a lépcsőn találkozott azzal a lánnyal, akit
elbűvölt.
– Igen, ő is így próbálta megmagyarázni a dolgokat – ismerte
be Maurin. – Azt állította, hogy becsületbeli tartozása volt, és
hogy nem tudott pénzt szerezni. Az apja annyira szigorú, hogy
képes lett volna megölni, ha megtudja, hogy adóságot csinált.
Az édesanyja állítólag szívesen segített volna rajta, de az apja őt
is rövid pórázon tartja.
Mindketten úgy félnek tőle, mint a tűztől. Mikor már végképp
nem tudta, mitévő legyen, az öngyilkosság gondolatával kezdett
foglalkozni. Az anyja ezt valahogy kiszedte belőle, és a kezébe
nyomta a legdrágább ékszerét Zacharné címével együtt. El is
vitte neki, de később, mivel nem volt min kiváltania, újabb
ékszereket kellett zálogba adnia, összesen hármat. Azokon
kívül, amelyeket Zacharné még az anyjától csikart ki.
– Még az anyjától? – kiáltott fel csodálkozva Klubíčko. –
Különben, kedves barátom, már hogy kaphatta meg az
édesanyjától annak az uzsorásnőnek a címét?
– Ezt úgy magyarázom – mondta csüggedten Maurin –, hogy
az édesanyja, miután a Baroch úrtól kapott pénz kevésnek
bizonyult a háztartásra és a gyermek nevelésére, kénytelen volt
titokban kölcsönöket felvenni. Így ismerkedett meg Zacharné
asszonnyal, akinek aztán üzletfele lett.
– Saját kárára – mondta bosszankodva Klubíčko. – Különben,
kedves barátom, már a hangjából észrevettem, hogy legalább
részben rádöbbent, milyen nagy hibát követett el. Csak nem
gondolja, hogy így fest egy gyilkos banda?
– Egyáltalán nem – dörmögte Maurin –, nekem is feltűnt,
hogy itt valami nincs rendben, de ha maga lett volna az én
helyemben...
Már a leleplezés menete azt sugallta, hogy gyanúsnak
tartsam.
– Ezt meg tudom érteni – mondta Klubíčko.
– Nagyon felizgatta, hogy leleplezhet egy gyilkost, és
hipotézisalkotó szenvedélye nagyon is messzire ragadta,
messzebbre, mint az becsületére vált volna. Mert
hipotézisalkotó szenvedélyétől eltekintve, maga
tulajdonképpen elég becsületes ember.
– Szavamra mondom, nem is tudom, hogy melegedtem bele
ennyire – ismerte be Maurin. – Megtekintettem Zacharné üzleti
könyvét, és kiírtam belőle mindazoknak a nevét, akik eddig
nem jelentkeztek zálogjaikért. Megállapítottam, hogy egy
személy kivételével mindnyájan valódi nevüket adták meg. Ez
lesz a gyilkos! – gondoltam. És most kíváncsi vagyok, mit tett
volna maga az én helyemben. Az, aki nem adta meg a címét,
nem volt a gyilkos, de létezett. Pavel Levit néven volt
bejegyezve, címmel együtt; a megadott cím alatt valóban lakott
egy Levit nevű postaellenőr, akinek van egy fia, Pavel.
Hetedikes gimnazista. Eközben ötlött fel bennem...
Klubíčko felhorkantott.
– Akart valamit mondani? – kérdezte Maurin.
– Nem, csak horkantottam egyet, mert gyönyörűség hallgatni,
milyen nagyszerűen vezeti maga a nyomozást.
– No, azt azért nem mondhatja, hogy nagyon ügyetlenül –
vágott a szavába Maurin önhitten. – Eszembe ötlött, hogy az a
képzelt Pavel Levit, Kateřina Zachar szeretője és gyilkosa, első
ízben a zálog révén került vele kapcsolatba. Amikor
felszólították, hogy közölje a nevét, zavarba jött, és ahelyett,
hogy kitalált volna valamilyen más nevet, azt diktálta be, ami
éppen az eszébe jutott. S minthogy a megadott cím pontos volt,
a bediktált név egyik jó barátjának a neve lehetett. Ismerje el,
hogy ez nem rossz eljárás! Különben mindjárt meglátja. Miután
szigorúan kérdőre vontam az igazi Pavel Levitet, megtudtam,
hogy csak egyetlen jó barátja van, Vladimír Baroch. No és most
már egyenesben voltam. Lesben álltam a gimnázium előtt, s
láttam, amint Levit éppen megjelenik a kapuban egy csinos, jó
növésű fiúval. Amikor észrevettek, Levit mondott valamit a
barátjának, mire az mindjárt kereket akart oldani. De
elcsíptem, egy kicsit ráijesztettem, és erélyesen vallatóra
fogtam.
Hanem a fiú mindent tagadott, és kibúvót keresett, így
elvittem a Jeruzsálemi utcába, és megmutattam annak a
szolgálólánynak, aki annyira belebolondult. A lány mindjárt
felkiáltott: Ez volt az a szép fiú. Erre aztán beismerte.
– Igazán szeretném tudni, tulajdonképpen mit vallott be
magának – mondta Klubíčko kuncogva. – Talán azt, hogy
Zacharné kitartotta? Vagy hogy brutálisan meggyilkolta őt?
 – Nem, ezekre a kérdésekre tagadó választ adott – vágta rá
Maurin minden gondolkodás nélkül. – Azt ismerte be, hogy
ékszereket adott neki zálogba, és hogy május
huszonharmadikán volt nála.
– Nála? Talán az ajtaja előtt! – Maurin rábólintott.
– Esküszöm, abban a pillanatban sziklaszilárdan hittem, hogy
ő ölte meg.
– Igen. De most már nem hiszi. Most már arról van szó,
hogyan húzzuk ki azt a fiút a csávából. Természetesen, semmi
baja sem történik, mert a rendőrség közben rávetette magát
Zachar úrra, és az a fiú csak elrontana mindent. Arról van szó,
hogy meg ne tudja az apja. Kegyetlenül elpáholná! Ezért nem
kerülhet bele az újságba a dolog. Fogja azonnal a telefont, és
adjon utasítást, hogy a világrengető leleplezéséről szóló hírt
dobják ki. És hogy az egészet levezekelhesse, tüstént lásson
hozzá ahhoz, amivel megbíztam.
Minél előbb ismerni akarom azt az embert, aki Mácha
műveinek első kiadását gyűjti.
– De az istenért, mit akar tőle? – kérdezte Maurin elképedve.
– Még az kéne, hogy ezt az orrára kössem! Hisz maga képes
lenne letartóztatni a cseh bibliofilek egész társaságát. Maurin
barátom, maga a tanítványom, ezért fogadjon szót nekem.
Minél előbb lásson munkához, legjobb volna, ha máris indulna.
Minden percünk drága!

4
Május utolsó napján, délután öt órakor Hugó Zachart
beültették egy sötétzöld rendőrkocsiba, és felszállították a
Pankrácra, hogy átadják a bíróságnak. Öt harminckor
bevezették a felvételi irodába, az őr, aki kísérte, nyugtát kapott
róla, mintha egy zsák sót hozott volna, nem pedig egy embert,
aki valamikor a jogtudományok doktora és jelentős társadalmi
személyiség volt. A rendőr azokról a tárgyakról is kapott
elismervényt, amelyeket Zachar úrral együtt szállított be a
bíróságra.
A bűntárgyak három zsákba voltak becsomagolva. A
lepecsételt csomagokon rendőrségi címkék lógtak. Mivel már
későre járt, mindhárom csomagot betették az államügyészség
páncélszobájába.
Csak másnap reggel bontották fel őket. A csomagokba
beleraktak mindent, amit Zacharné lakásán és Zachar
bőröndjeiben találtak, s valamiképpen összefüggésben állt a
Zachar ellen emelt váddal: hogy meggyilkolta a feleségét.
Többnyire zálogtárgyak voltak ezek, amelyeket Katy vagy
páncélszekrényében, vagy banki széfjében tartott; itt voltak
értékpapírjai, váltói, irattárcája, és sok más holmi.
Amikor a tárgyakat kiszedték a csomagokból, és ellenőrizték
a rendőrség által mellékelt jegyzék szerint, megállapították,
hogy valami hiányzik. Sehol sem találtak egy csomagocskát,
mely a jegyzékben úgy szerepelt mint „a meggyilkolt érintetlen,
valószínűleg magán-levelezése”. Mozol annyira biztos volt
Zachar úr bűnösségében, hogy az áldozat levelezését
fölöslegesnek tartotta átvizsgálni, meg volt róla győződve, hogy
az iratcsomó kizárólag Zacharné klienseinek leveleit
tartalmazza.
A vizsgálóbíró azonnal felhívta a rendőrséget, hogy a
küldemény nem teljes, és hogy hiányzik egy csomagocska,
melynek fontossága talán éppen abban rejlik, hogy eddig senki
sem vizsgálta át. A rendőrségtől pedig azt a választ kapta, hogy
ez kizárt dolog, mert a csomagokba olyan sorrendben kerültek
bele a bűntárgyak, tehát az iratköteg is, ahogyan a jegyzéken
feltüntették. Hogy az egész küldeményt Mozol irodájában
készítették elő a fogalmazó jelenlétében, ő maga pecsételte le,
és adta át a Zachar urat kísérő rendőrnek. A vizsgálóbíró erre
azt válaszolta, hogy mindez nagyon szép, de a levelezés ennek
ellenére hiányzik, és hogy a bíróságon nem veszhetett el, mert
az irodafőnök este a csomagokat berakatta a páncélszekrénybe,
és reggel átadta neki, s ő saját kezűleg távolította el róluk a
pecséteket. Így a levelezés vagy az úton, vagy a rendőrségen
veszhetett el.
Miután ez a határozott kijelentés elhangzott, a rendőrigazgató
azonnal megindította a vizsgálatot. Legelőször a Zachar urat
kísérő rendőrt hallgatták ki. Azt vallotta, hogy Zachar urat
jobbjára ültette, a bűntárgyak pedig a bal oldalon voltak
elhelyezve, ő maga tehát középen ült, meg sem mozdult, el sem
aludt, a csomagokhoz sem ő, sem Zachar úr hozzá nem nyúlt.
Ez lehetetlen is lett volna, mert mindhárom le volt pecsételve. A
csomagokat az irodából egyenesen a kocsiba vitte, s ő is látta,
hogy a pecsétek megfelelnek az előírásoknak és sértetlenek. A
Pankrácon azonnal átadta a számvevőségi tisztviselőnek, aki
őelőtte vizsgálta meg a pecséteket, s mind rendben találta.
Utána Mozol fogalmazót hallgatták ki. Kijelentette, hogy
mindjárt reggel hozzálátott a küldemény előkészítéséhez, és azt
gondolta, hogy délre készen lesz vele. De kissé elszámította
magát, mert nagyon sok tárgyat kellett jegyzékbe vennie. Így
körülbelül negyed egykor ment ebédelni, kettő után tért vissza,
és fél háromkor látott hozzá ismét a munkához, miután a neki
segédkező Záhorský altiszt is visszatért ebédről. A munkát fél öt
körül fejezhették be.
Még megjegyezte, hogy amikor ebéd után visszatért az
irodájába, semmi gyanúsat nem észlelt, betörésről pedig szó
sem lehetett, ez – a helyre való tekintettel! – egyébként is
lehetetlen lett volna. A levelezésnek vélt iratcsomót
(voltaképpen senki sem tudta pontosan, mi van a kis
csomagban) még reggel bejegyezték, és berakták a csomagba.
Így délután már ügyet sem vetett rá. A csomagok
lepecsételésekor nem ellenőrizte, hiányzik-e valami. Ez szinte
lehetetlen lett volna. Ő egyáltalán nem tudja megérteni, hogyan
tűnhetett el az iratcsomó. Véleménye szerint csakis
ebédszünetben történhetett a dolog. Nem tudta, hogy az iroda
ebédszünetben teljesen üres marad. A szolgálati előírások
szerint Záhorskýnak nem állt jogában ebédre menni. Mozol
meg volt győződve róla, hogy az irodában maradt. De később,
amikor megtudta, hogy mégsem maradt ott, nem rótta őt meg
ezért. Egyszóval akkor semmi sem látszott gyanúsnak.
Tudomásul vette Záhorský magyarázkodását, és ezzel
elintézettnek vette a dolgot. Záhorský azt mondta, hogy a
felesége tejbe főtt galuskát készített ebédre, amit ő nagyon
szeret.
Állítólag nem tudott ellenállni a csábításnak, és hazaugrott
ebédre.
Ezután Záhorský került sorra, aki egyre gyanúsabb lett.
Annyira letört volt, hogy megfeledkezett a férfiúi büszkeségről,
és sírva fakadt. Valóban eltávozott ő is, körülbelül negyedórával
Mozol után.
Bezárta az ajtót, és a kulcsot magához vette. El kellett mennie,
mert nagy étvágyat kapott a galuskára. Nagyon sietett az
ebéddel, ám balszerencséjére, megártott neki. A felesége
unszolására le kellett feküdnie egy kicsit. Ő pedig elaludt.
Amikor felébredt, már majdnem két óra volt. Azonnal futott az
irodába, és bocsánatot kért. El sem tudja képzelni, hogy
tűnhetett el az iratcsomó, mert az irodában semmi gyanúsat
nem észlelt.
Azután kihallgatták a szomszédos helyiségekben dolgozó
rendőröket, a kapuőrt, egyszóval mindenkit. De a kihallgatások
semmilyen eredményt nem hoztak. Ebben az időben nagyon
sok ember megfordult a bűnügyi osztályon, mert éppen a déli
órákban legnagyobb itt a forgalom. Nők, férfiak, gyanúsak és
nem gyanúsak, de ezen nem lehet csodálkozni, mert a bűnügyi
osztályon folyvást átvesznek vagy kiadnak valamit.
A bűnügyi osztály főnöke szerint csak Záhorský lehet a tettes.
A galuskahistória ostoba fogás, egyébként is egy csomó
ellentmondás van benne. Záhorský azt vallotta, hogy fél egy
előtt ment el, és kevéssel háromnegyed után már otthon volt.
Ezzel szemben a felesége teljes határozottsággal azt állította,
hogy a férje csak fél kettőkor jött haza. És ami a legfontosabb:
felesége a galuskahistóriát egészen másképp mondta el.
Valóban főzött galuskát, de csak fél háromra, mert ilyenkor
szokott a férje hazatérni a munkából. Fél kettőkor épp hogy
csak megrakta a tüzet. Egyébként Záhorský nem is nagyon
követelte a galuskát. Bement a szobájába, kis ideig ott tett-vett,
azután elment. A felesége szerint kissé izgatott volt. Záhorský
lakásán azonnal házkutatást tartottak, ami megdöbbentő
eredménnyel járt. Egy virágcserépként használt tarka kőagyag
edényben, mely alacsony asztalkán állt Záhorský szobájának
egyik sarkában, öt darab összehajtogatott ötezres bankjegyet
találtak.
Ezek után Záhorskýt erélyesen kérdőre vonták, s látván, hogy
teljesen fölösleges volna bármit is tagadnia, újabb megejtő
zokogás közepette beismerő vallomást tett. Könnyezve
kijelentette, hogy ő tulajdonképpen alacsony fizetésének esett
áldozatul. Folyton anyagi gondokkal küzdött; egyszer, amikor
éppen munkából jött, egy lefátyolozott arcú idegen hölgy várt
rá, nyájasan megszólítja, és azt kérdezi tőle, vannak-e gyerekei,
és amikor megmondja, hogy vannak, a hölgy néhány játékot
nyom a kezébe. Mintha csak tudta volna, hogy egy
kétgyermekes apával fog találkozni. Másnap megint várja őt, és
Záhorskýban önkéntelenül is felötlik a kérdés: Mit akarhat ez
tőle? Elvégre csak nem azért várja, mert belészeretett!
Nem, nem szeretett bele; viszont még aznap este meghívta
egy kávéházba, s ott megmondta neki, miért várt rá mindig
olyan türelmesen. Bevallotta, hogy szörnyű helyzetben van,
hogy valamikor régen veszélyes kezekbe került egy levele,
amely most, ha nyilvánosságra hoznák, tönkretehetné
boldogságát, s talán egész életét is. Hogy ez a levél a sors
különös játéka folytán évekkel ezelőtt Zacharné asszony
birtokába került. Most pedig elolvashatják a rendőrségen, aztán
a bíróságon, és így tartalmát megismerhetné a férje is, aminek
semmi szín alatt nem szabad megtörténnie. Végül könyörögve
kérte Záhorskýt, szánja meg őt, és tegye lehetővé számára,
hogy az ő jelenlétében átnézhesse Zacharné asszony
levelezését, amiért természetesen bőségesen megjutalmazná.
Záhorský először határozottan visszautasította, sőt állítólag
kedve lett volna az illető hölgyet letartóztatni, de mert elhitte,
amit mondott neki, megesett rajta a szíve, és hagyta, hogy
békében elmenjen. Ám a hölgy nagyon szívósnak bizonyult;
bár megmondta neki, hogy amit kér, nincs módjában
teljesíteni, másnap ismét megvárta őt, siránkozott és
jajveszékelt, sőt megfenyegette, hogy ha nem teljesíti kérését,
az ő lelkén szárad az élete, úgyhogy kénytelen volt
meghátrálni. Végül úgy döntött, hogy huszonötezer korona
jutalomért megengedi, hogy a nő átnézze az iratcsomót,
amelyben a szóban forgó levélnek lennie kellett. De közben a
vizsgálat nagyon előrehaladt, és nyilvánvaló lett, hogy Zachar
urat a bűntárgyakkal együtt beviszik a Pankrácra. Záhorský
abban állapodott meg a nővel, hogy május harmincegyedikén
délután vagy este átadja neki az iratcsomót, a nő az ő
jelenlétében átnézi, aztán a szóban forgó levélen kívül az
egészet visszaadja neki. Az volt a szándéka, hogy aznap majd
egy kissé korábban jön be az irodába, visszacsempészi az
iratköteget a csomagba, és felőle aztán vihetik akár a világ
végére is.
De egy hirtelen fordulat következtében kénytelen volt
másképpen cselekedni. El kellett lopnia az iratcsomót. Ezt meg
is tette, a levelezés látszólag bekerült ugyan a csomagba, de
ebédszünetben ő kivette onnan, s futott vele a kávéházba, ahol
az a hölgy már várta – és átadta neki a leveleket, mert
semmilyen más választása nem volt.
A hölgy becsületszavát adta, hogy még aznap, legkésőbb este
visszaviszi a kávéházba. Aztán átvette tőle a jutalmat, hazavitte
és elrejtette. Este lement a kávéházba, de hiába üldögélt ott
egészen zárásig, a nő nem vitte vissza a leveleket. Nem tartotta
be a szavát, így keresztülhúzta a tervét, mely abban állt, hogy
reggel az iratcsomót, azzal az ürüggyel, hogy véletlenül a
rendőrségen maradt, utólag akarta elküldeni a bíróságra.
Amikor felszólították, hogy mondjon a nőről valami
közelebbit, csupán hézagos személyleírást adott róla.
Körülbelül harmincöt éves volt, nagyon finom modorú, biztos
fellépésű, kitűnően öltözött – minden alkalommal más ruha
volt rajta –, szép, közepes termetű, sötét hajú, barna szemű;
leginkább különös, méltóságteljes járása tűnt fel neki.
Aprólékosan lefestett minden ruháját, aminek nem sok értelme
volt, mert a hölgy ezután bizonyára óvakodni fog attól, hogy
valaha is mutatkozzon még bennük. A kézitáskáit is leírta,
minden ruhához mást hordott, beszélt arany töltőceruzájáról,
melyben benne volt a hölgy monogramja is, de annyira
kacskaringós volt, hogy nem tudta megfejteni. Úgy rémlett
neki, mintha az egyik betű S lett volna, de nem biztos benne.
Egyszóval semmi olyat nem mondott, amiből a vizsgálat
kiindulhatott volna. Mozol azt remélte, hogy talán majd a
kávéház személyzete többet tud mondani a hölgyről. De még
kevesebbet tudtak róla, mint Záhorský. Ekkor már fél
tizenkettő volt, egy váratlan esemény történt. Záhorský
felesége lélekszakadva futott be a rendőrségre egy csomaggal a
kezében, mely postán érkezett férje címére. A csomagot
azonnal felnyitották, és megtalálták benne azt, ami miatt az
egész riadalom támadt. Az iratcsomó valóban Kateřina Zachar
ügyfeleitől kapott leveleit tartalmazta. Mintegy százötven levél
volt a kis csomagban, s néhány hivatalnok mást sem csinált
egész délután, mint a leveleket olvasta, és kivonatokat készített
belőlük.
Bár inkább megtartotta volna Záhorský csábítója ezeket a
leveleket! Elképesztő dolgok voltak bennük, kész pokol tárult a
rendőrség elé.
Ha az esküdtszék elolvassa őket, kérdés, akad-e ember, aki
bátorkodik majd elítélni annak az asszonynak gyilkosát, legyen
az a legmegátalkodottabb gonosztevő is, aki ilyen leveleket
kapott ügyfeleitől. Milyen megdöbbentő szívtelenség áradt
belőlük! Mi mindent elárultak ennek a gonoszlelkű nőnek
visszataszító üzérkedéseiről! De bármi is volt bennük, a
hivatalnokokat elsősorban az érdekelte, hogy a levelezés
megtalálása és felbontásának körülményei milyen hatással
lesznek a vizsgálat jelenlegi állására.
Az első és a legalapvetőbb kérdés az volt: visszaküldte-e az
ismeretlen nő az összes levelet, vagy pedig éppen azt az egyet
vagy azt a néhányat vette ki az iratcsomóból, amely a vizsgálat
szempontjából a legfontosabb volt? Minden az utóbbira
mutatott.
Mozol fogalmazó nem sokat adott egy nő szorongásaira,
bármilyen megejtően is adta elő panaszát, aki képes
megkockáztatni a letartóztatást, és ilyen bőségesen
megjutalmazni egy rendőrségi altisztet, csak azért, hogy
visszaszerezhessen egy régi levelet, mely esetleg
kompromittálhatná. Ha hinni lehet Záhorský vallomásában,
annak az illetőnek, aki megvesztegette őt, sokkal komolyabb
célja volt, mintsem hogy megszerezzen egy régi kompromittáló
dokumentumot. Egy olyan levelet akart megszerezni, amelyből
kiderülhetett volna valami, ami közvetlenül összefügg a május
huszonharmadikán elkövetett bűntettel. Még az sem biztos,
hogy az illető nő volt. Lehet, hogy Záhorský csak kitalálta a
megnyerő, szép hölgyet, hogy könnyebben meg tudja
magyarázni becstelenségének indítóokát; az az illető sokkal
inkább lehetett férfi, és – Mozol véleménye szerint – közvetlen
vagy közvetett bűntársa volt Zacharnak. A gyilkosság
körülményei, annak ellenére, hogy már sok mindenre fényt
derítettek, még mindig kissé homályosnak tűnt fel számára. Ezt
nem zárta ki az sem, hogy sziklaszilárdan meg volt győződve
Zachar űr bűnösségéről, s az sem, hogy megfelelő indítóoknak
tartotta a bűntett elkövetésére mindazt, amire a vizsgálat során
fény derült. Homályosnak és rejtélyesnek látszott számára,
miért töltött Zachar kétszer is hosszabb időt a gyilkosság után a
lakásban, ha – mint ez a vizsgálat során kiderült – csupán
tízezer koronát és egy gyűrűt vitt magával, amelyet aztán Irma
Landshoffnak ajándékozott. A kihallgatáson ő maga mondta,
hogy egy olyan valamit keresett, és ezt a valamit bizonyos
tárgynak nevezte, aminek százszorta nagyobb értéke volt, mint
annak a dolognak, amit valamikor a feleségétől kapott érte.
Vajon ez a tárgy lehetett-e az, amit most ismeretlen
szövetségese és bűntársa – nyilván az ő megbízásából –
keresett?
De ha valóban az a tárgy volt, és ha az valamilyen írás volt,
akkor itt valami nincs rendben. Az a tárgy egy szalaggal átkötött
levélköteg között volt, és az áldozat páncélszekrényében volt
elhelyezve. Zachar úr több órát töltött a lakásban, ott járkált föl-
alá teljesen szabadon, senkitől sem zavartatva. Bevallotta, hogy
miközben azt a tárgyat kereste, amely minden bizonnyal
valamilyen írás, az egész lakást átkutatta. Hogy lehet az, hogy
mindenütt kereste, még a képek mögött is, csak éppen a
levélkötegben nem, amely az orra előtt feküdt, és csupán egy
szalag védte a tolvaj kezétől? És miért kompromittálta magát
másnap: miért ment el a bankba, és nyúlt bele a megboldogult
széfjébe, amelyben kétségkívül szintén azt a tárgyat kereste?
Kevésbé zavarta az a körülmény, hogy Záhorský csábítója
valóban visszaszolgáltatta az eltulajdonított írásokat – ha nem is
az egész levelezést, legalább egy részét. Erre a nagylelkűségre
nyilván célzatosan szánta magát. A visszaküldött iratköteg
olyan szörnyű dokumentumanyag volt a meggyilkolt ellen,
hogy a laikus is kitalálhatta, mennyire könnyíthet Zachar úr
helyzetén, ha az esküdtszék elolvassa ezeket a leveleket.
Ám miután az egész ügyet még egyszer hűvös aggyal
átgondolta, arra a megállapításra jutott, hogy ezt az epizódot
úgy is lehet magyarázni, hogy a Zacharra eső szörnyű gyanút a
legkisebb mértékben sem befolyásolja. A gyilkosságot ő követte
el; legfeljebb még az képezhette vita tárgyát, hogy valóban csak
bosszúból tette-e, vagy volt valamilyen nyerészkedési célja is.
Ez súlyosbító körülmény lenne. A gyilkosságot egyedül követte
el, habár nincs kizárva, hogy valamilyen távoli bűntárs
segítségével, aki szabadlábon maradt.
Egészében véve nem kellemes dolog a közbejött esemény, de
a vizsgálat és a vád szempontjából semmi jelentőséggel nem
bír.
Ebben az értelemben írta meg Mozol a jelentést a
vizsgálóbírónak, és még aznap este elküldte a bíróságra az
eltűnt és közben előkerült iratköteggel együtt. Közben se neki,
se társainak sejtelme sem volt róla, milyen hírrel fut be másnap
Barbora Volf a rendőrségre.
 5
Volfné csaknem hiányos öltözékben rontott be reggel hétkor,
anélkül, hogy erre bárki is kérte volna, s hogy ezért bárki is
megszidta volna.
S mert már jól ismerték a rendőrségen, egyenesen belépett az
egyik legénységi szobába. Úgy lihegett, hogy alig tudott szóhoz
jutni.
Szemmel láthatóan magánkívüli állapotban volt.
Rémületének látszólag semmi oka sem volt, és a rendőr, aki
kihallgatta, eleinte csak nevetett, mert sejtelme sem volt róla,
milyen nagy horderejű az a hír, amellyel a megrémült asszony,
mint egy boszorkány a seprűnyélen, benyargalt a rendőrségre.
– Ahogy az imént mentem haza a boltosnétól, véletlenül
felpillantottam az emeletre, és látom, hogy nyitva van a háziak
ablaka – mondta nehezen szedve a lélegzetet, mert az egész utat
futva tette meg.
A rendőr ránézett, és azt mondta:
– Hát ha zavarja magát az az ablak, menjen és zárja be!
Volfné bizonyára meg akarta neki magyarázni, milyen fontos
dologról van szó, de attól tartva, hogy minden igyekezete
hiábavaló volna, kérte, hogy beszélhessen a felettesével. A
rendőrtisztviselő mindjárt megértette, miről van szó.
– Biztos benne – kérdezte komor arccal –, hogy az az ablak
tegnap este valóban be volt zárva?
– Mint ahogy itt állok – felelte határozottan Volfné. – Ki
akartam szellőztetni, mert szörnyű bűz lehet ott, de már nem
tudtam bejutni, mert az ajtót közben lepecsételték. Tegnap
napszálltakor felpillantottam oda a boltajtóból. A nap éppen az
ablakokra sütött, s azok a portól és piszoktól valósággal
vakablakoknak látszottak. Ha Zacharné asszony élne,
gondoltam, micsoda lármát csapna. Mert szegény egy
porszemet sem tűrt meg sehol. Fogadni mernék, hogy valaki
éjszaka betört a lakásba, s mert olyan bűz volt ott, hogy
lélegzeni sem tudott, kinyitotta az ablakot, és aztán elfelejtette
bezárni.
A tisztviselő szintén ezen a véleményen volt, így azon
nyomban felhívta a bűnügyi osztályt. Mozol fogalmazó fél
nyolckor, épp amikor borotválkozni akart, arra lett figyelmes,
hogy valaki dörömböl az ajtaján. Azonnal ajtót nyitott,
meghallgatta a hírt, s teljesen megfeledkezve arról, hogy
toalettasztalán már készen áll a borotvaszappan, magára kapta
a ruháját, és az érte küldött rendőr kíséretében útnak indult. A
ház előtt egy taxi várakozott, gyorsan beszálltak, a bűnügyi
osztályon még magukhoz vettek néhány nyomozót és egy
fényképészt, és – a közlekedési szabályokat sértő sebességgel –
a Jeruzsálemi utcába hajtattak. Pillantásuk legelőször is az
ajtóra esett: a pecsétek sértetlenek voltak. Ám amikor
bementek az udvarra, mindjárt észrevették, hogy az erkély
melletti ablak be van törve. A tettes nyilván ott mászott be. Az
ablak a spájzba nyílt. Amikor behatoltak a lakásba, látták, hogy
a spájzajtót feltörték. Mozol természetesen számított rá, hogy
nagy rendetlenséget talál. De az eléje táruló kép minden
várakozását felülmúlta. Most sokkal nagyobb felfordulás volt
itt, mint azon a napon, amikor Zacharnét meggyilkolták. Az
egész lakás a feje tetejére volt állítva: a perzsaszőnyegektől az
asztalterítőkig minden egy csomóban hevert a sarokban. A
tolvaj nyilván megvizsgált minden tárgyat, és a számára
fölösleges dolgokat egy csomóba dobálta, hogy ne
akadályozzák.
A szalon nagy ovális asztalán szintén egy csomó holmi
feküdt. A tettes ide hordott mindent, ami papírból volt.
Legelőször is a könyveket Zachar kis könyvszekrényéből,
ezenkívül egy csomó újságot, nyilván a konyhából, mert
szénporfoltok látszottak rajtuk, az íróeszközöket Zacharné
íróasztalából, és néhány ív tiszta papírt.
Sőt még a német nyelvű szakácskönyv is ott volt, azon az
oldalon felütve, ahol a mandulatej készítésének módját írta le a
szerző.
Vajon elvitt valamit a tettes? Vajon elvitte, amit keresett? Az a
tárgy volt-e az, amit az ellopott levélkötegben keresett? Talán
hiába lopta el? Vajon mi volt az? Mikor lesz már vége ennek a
folytonos izgalomnak és az egész vizsgálatnak, amelybe Mozol
szinte már belezavarodott? Vajon ki rejtőzhet a gyilkosság
mögött, és hová tör be holnap? Kedvetlenül parancsot adott
embereinek, hogy lássanak munkához, de sokat nem várt ettől
a vizsgálattól.
Tulajdonképpen semmit sem várt tőle. Alighogy
körülpillantott, máris tudta, hogy az az ember, aki itt járt,
gumikesztyűben dolgozott. Igazi rejtély volt ez, és teljesen
megváltoztatta a dolgok eddigi képét. Milyen gyönyörű volt
még minden negyvennyolc órával ezelőtt! Zachar, a
nyilvánvaló tettes, akire mindent rábizonyítottak... De most
újra összekuszálódott minden, és ki tudja, hogy végződik még
ez az ügy...

6
Két órával később.
Klubíčko egy boxban ült Zoufalýnál, szendvicset eszegetett,
és nehéz bajor sört ivott. Vele szemben a fiatal Trampus ült, s
minthogy absztinens volt, savanyú képpel nézett főnökére.
Klubíčko lenyelte az utolsó korty sört is, majd cigarettára
gyújtott.
 – Micsoda elragadó dolgok történnek az utóbbi napokban –
jegyezte meg.
– Mire mondja maga, hogy elragadó? – kiáltott fel Zdeněk. –
Talán arra, hogy Zachar úr lóvá tett? És hogy fölöslegesen majd
felfalattam magam a poloskákkal?! Az ördögöt kereste ő a
felesége szobájában, nem a Mácha-könyvet! Hogy lehettem
ennyire együgyű!
Klubíčko jókedvűen nevetett:
– Igen, ez sikerült annak a bibliofilnek. Különben semmit sem
vesztettünk, ha másra nem, arra jó volt az egész, hogy
megszabadultunk Maurintől. Beszélt vele? Nem? Maurin
bevette a horgot. Az a gondolat, hogy valaki képes volt gyilkolni
csak azért, hogy megszerezhesse egy ritka könyv őspéldányát,
amellyel kiegészíthetné gyűjteményét, legalább olyan izgató
csalétek volt Maurin számára, mint a fiatal csavargó, aki
meggyilkolta kedvesét. A mi ravasz barátunk majd elég
izgalmában. Attól kezdve, hogy ezt elhitte, semmi mást nem
csinál, csak jár egyik könyvgyűjtőtől a másikig, és jegyezgeti a
titkokat. Képzelje csak el őt munka közben!
Hanyagul kérdezget, de közben százszor gyanúsnak tartja az
illetőt.
Hahaha. Remélem, nem tartóztatja le azt a szerencsétlent, aki
valóban gyűjti Máchát. Még szerencse, hogy Maurin nem a
szent inkvizíció korában élt. Azt hiszem, sokkal több máglya
lobbant volna fel. De ha eltekintünk ettől a mulatságos elemtől,
el kell ismernünk, hogy a serpenyőbe egy csirkét dobtunk, és
egy strucc jött ki belőle.
– Bevallom, hogy az utóbbi napok eseményeit nem vagyok
képes megérteni – mondta Zdeněk. – Mit jelentsen az, ami
történt?
Okosabb lett maga ettől?
 Klubíčko bólintott:
– Egy kicsit, abban az értelemben, hogy a köd sűrűsödik
előttem – válaszolta. – Azt nem mondom, hogy már látok
valami konkrét dolgot, de legalább a körvonalai kezdenek
kialakulni előttem. Mozol úgy véli, hogy tulajdonképpen egy
összeesküvésről van szó, bűnszövetségről egy nyilvánvaló és
néhány titkos taggal. Egy vállalkozásról Kateřina Zachar
meggyilkolására. A szövetkezés célja az volt, hogy
megszerezzenek egy írást, amelyet a megboldogult szépszerivel
nem akart nekik kiadni. Eszközük a gyilkosság volt. A
gyilkosságot a legegyszerűbben és legkényelmesebben Zachar
úrnak állt módjában elkövetni, aki a legkönnyebben
hozzáférhetett a gyanakvó természetű asszonyhoz. A főcinkos
végrehajtotta feladatát, ám az annyira keresett tárgyat nem
sikerült megkaparintania, s persze hűvösre került. Ekkor
álarcban színre lépnek a társaság titkos tagjai, és mohón
kutatnak tovább az után a tárgy után, amit Zachar úrnak nem
sikerült megtalálnia. Világos?
Zdeněk rábólintott:
– Teljesen. Bevallom, én ugyanígy látom a dolgot.
Klubíčko megcsóválta a fejét:
– Ha az egész világgal együtt így fogja látni, akkor sem látja
helyesen. Ma vagy holnap eldől, magának van-e igaza, vagy
nekem.
– Maga ismeri az én igazamat, én a magáét nem ismerem –
vetette ellen Zdeněk.
– Úgy van. Nem kéretem hát magamat tovább, megmondom
magának nyíltan, mit gondolok az egészről. Már csak azért is,
mert szükségem lesz a segítségére. Véleményem szerint nem
azok követték el a gyilkosságot, akik olyan serényen kutatnak
valami után. Nyilván semmi közük hozzá. Az a kompánia
Zacharral az élén úgy került bele ebbe az ügybe, mint Pilátus a
krédóba. Zachar valóban keresett valamit, de nem találta meg.
S miután nem sikerült megtalálnia, mások jöttek – valamilyen
hölgy, most pedig egy tapasztalt tolvaj, aki gumikesztyűben
dolgozik –, és saját szakállukra keresik azt a bizonyos tárgyat.
Ám ott, ahol keresik, sohasem találják meg, mégpedig azért
nem, mert valaki más megelőzte őket. Hogy mi az, nem tudom.
Van egy elképzelésem, de elvből nem szoktam előre beszélni
feltevéseimről. Most pedig figyeljen: Ott keresték, ahol úgy
gondolták, hogy megtalálják. A rendőri akták között; miután ott
nem találták meg, belopakodtak a lakásba. S ott legalább
megtalálták?
Képzelje el, felforgatták az egész lakást, s annyi mindent
átvizsgáltak, hogy két óriási halomba kellett dobálniuk a
szőnyegeket, a könyveket, meg tudom is én még mit, hogy ne
legyenek útban. Mi következik ebből? Hogy nagyon sokáig
kutattak – hasztalanul. Hogy minden bizonnyal dolguk
végezetlenül mentek el. Mert meg vagyok győződve róla, hogy
már régen, vagy huszonharmadikán, de valószínűleg csak
huszonnegyedikén valaki megfújta előlük azt a dolgot. Az, aki
megölte Zacharnét, aki később átkutatta a lakását, s aki másnap
elvitt valamit a bank széfjéből.
Zdeněk, egy dolgot jól figyeljen meg. Sem Zachar úr, sem az a
másik személy nem érdeklődött egy cseppet sem a szalaggal
átkötött levelek iránt. És ebből mire következtethetünk? Egy
szerfölött fontos dologra. Zachar és az a másik jól tudták, hogy
azt a dolgot, amire szükségük volt, nem a levelek között kell
keresniük. És miért tudhatták mind a ketten? Zachar talán azért
tudta, mert előzőleg átnézte a leveleket, és meggyőződött róla,
hányadán áll. Talán emlékszik rá, Zdeněk, hogy Zachar néhány
nappal a gyilkosság előtt ellopta felesége páncélszekrényének
kulcsait. Vajon pusztán gyermeki csíny volt ez tőle?
 – Igen, világos – morogta Zdeněk. – Azért lopta el, hogy
átnézhesse a levelezést.
– Kitűnő – mondta Klubíčko. – S most figyelje meg, milyen
rendkívül fontos dolog következik ebből. Zachar
huszonharmadikán hozzá sem nyúlt a levelekhez, s az a másik
szintén nem. Mindketten felfeszegetik még a linóleumot is, ám
a levelekre ügyet sem vetnek, mintha nem is léteznének.
Mégpedig azért nem, mert már tudják, hogy számukra teljesen
értéktelenek, noha valamilyen írást keresnek. Azt már tudjuk,
milyen módon szerezhetett Zachar úr tudomást arról, hogy a
levelezésnek az ő szempontjából semmi értéke nincs. De
hogyan tudhatta meg ezt az a másik is?
– Értem, mire céloz – kiáltott fel Zdeněk. – Zachar úrtól.
Klubíčko rábólintott:
– Minden valószínűség szerint. A gyilkosságot olyan ember
követhette el, akivel Zachar beszélt aközben, hogy ellopta
feleségétől a kulcsokat, és a feleségét meggyilkolták. És egész
biztos, hogy ezzel az emberrel beszélt, nem pedig azokkal, akik
a rendőrség és talán a maga véleménye szerint is bűntársai
Zacharnak. Furcsa társak. Egy olyan valakinek, aki nem
tartozik a. bűnszövetséghez, elárul mindent, szövetségeseinek
pedig egy szót sem szól. Azoknak a szerencsétleneknek ez
huszonötezer koronájukba kerül. Azt sem adja tudtukra, hogy
fölöslegesen kutatnának a lakásban. Hogy ő már mindent
átvizsgált, és sehol sem talált semmit... Érti, hogy ezzel
egészében megdől a rendőrség feltevése?
Zdeněk rábólintott:
– Ez után az elemzés után nem fér hozzá kétség. És így már
értem a megjegyzését is. Létezik két csoport vagy két ember, és
mind a kettő ugyanaz után a dolog után kutat. És az egyik
megkaparintja...
 – A széfben – nevetett fel Klubíčko –, ennek méltóztasson
figyelmet szentelni! Elmegy a bankba, hogy Zacharné széfjéből
ellopja azt a tárgyat. Ehhez: a) ismernie kell a
páncélszekrénykulcs számát, b) alá kell tudnia hamisítani
Zacharné aláírását vagy kézjegyét, mert enélkül nem engedik
be a páncélszobába, c) és mindenekelőtt: tudnia kell, hogy
Zacharnénak széfje van a Cseh Leszámítoló Bankban. Hogyan
ismerkedhetett meg az az ember ilyen részletesen a
viszonyokkal, s hogyan ismerhette még a legtitkosabb titkokat
is? De most már folytassa maga helyettem!
– Az egyik megkaparintja a zsákmányt – ismételte meg
Zdeněk –, és a többiek keresik. Miután nem találják meg, ahhoz
mennek keresni, aki megkaparintotta. Így van?
Klubíčko tagadólag rázta a fejét.
– Így lett volna tíz, vagy mondjuk húsz évvel ezelőtt. Akkor
még az ember az olyan dolgokat, amiket életüknél többre
tartottak, valóban elrejtették a szobájukban, vagy egy kő alatt a
kertjükben. De ma már ez nincs így. Az a másik csoport,
ahogyan elnevezte őket, ma tudja, hányadán áll. A keresett
dolognak fuccs; egy olyan személy birtokában van, aki tudja,
miért törte magát annyira érte. Nyilván azért, hogy sok pénzt
csináljon belőle. Legalábbis a bűntettek nagyobb részét
nyerészkedési céllal követik el. S ha ez így van – márpedig ők
jól tudják mit gondoljanak az egészről, velünk szemben, akik
csak tapogatózunk –, az a másik csoport már a füle botját sem
mozdítja, és szépen – ha nem is türelmesen – várakozik.
Semmi mást nem tehet. Ha ez Chicagóban történt volna – ha
igaz ugyan, amit az ottani viszonyokról beszélnek –, nem
ülnének ölbe tett kézzel, hanem tovább kutatnának. Mert van
rá elég pénzük. Ha egy tekintélyes összeggel megvesztegettek
egy rendőrtisztviselőt, ha drága pénzen felfogadhattak egy
kasszafúrót, hogy törjön be egy olyan lakásba, amelyet a
rendőrség hivatalosan lepecsételt...
– Úgy véli, hogy Zacharné lakásába valamilyen zsoldos tolvaj
tört be?– Valóban majdnem úgy vélem – mondta Klubíčko. –
Igaz, semmi biztosat nem tudok erről, de ha jól látom a dolog
lényegét, a barikád másik oldalán semmilyen bűnöző banda
nem áll.
Ugyanolyan emberek azok, mint mi, sőt nagyon lehetséges,
hogy még valamivel becsületesebbek is nálunk. Ha bűntettre
akarnak vetemedni, fel kell fogadniuk egy bűnözőt. Ó, mennyi
pénzükbe kerülhetett ez! Én húszezren alul nem vállalkoztam
volna rá.
– Én sem – mondta Zdeněk nevetve. – Ötvenért talán.
– Annak az embernek nem kell féltenie az életét, mert azt a
dolgot nem tartja magánál. Már régen gondosan elrejtette
valahova, valószínűleg egy banki páncélszekrénybe. Ha
magánál tartaná, már régen betörtem volna hozzá, és magam
loptam volna el tőle.
– Ez azt jelenti, hogy tudja, ki az?
Klubíčko vállat vont:
– Csak sejtem. Ha sejtelmemnek van valami alapja, annak a
másik csoportnak, amely épp az imént annyira megkínozta
Mozolt és társait, nem marad más hátra, mint hogy
alkudozásba bocsátkozzon vele; mennyiért hajlandó kiadni azt
a tárgyat. Amint látja, mindeddig nem határozta el magát erre a
lépésre. Ha az a másik csoport tudta volna, hogy ennek az
embernek a birtokában van a keresett dolog, nem kockáztatta
volna meg rendőrségi emberek lefizetését s azt, hogy betörjön
egy lepecsételt lakásba. Ez világos, igaz? Azt remélve, hogy ezek
a tompaeszűek végre a homlokukra csapnak, és jó helyen
kezdenek majd kopogtatni, emberünk még egy ideig várakozni
fog. Talán sor kerül erre, biztosan sor kerül erre, ha ötletemnek
van valami alapja. De lehet, hogy tévedek. Abban az esetben
nem várakozik tovább, hanem ő maga jelzi majd diszkréten,
hogy a keresett tárgy a birtokában van.
Az is lehet, hogy indiszkrét lesz. Csak az a baj, hogy ez a
tárgyalás a mi számunkra titokban marad. Ez már így szokott
lenni: az emberek semmit sem kürtölnek világgá, amit ők
maguk örökre titokban szeretnének tartani. De így
keresztülhúznák a számításunkat. Nem gondolja, Zdeněk, hogy
már éppen ideje lenne, hogy végre mi is benevezzünk a
játékba? Hanem először is mondja el, megtalálta-e
könyvbarátunk titokzatos barátnőjét, s hol tart a nyomozásban!

7
Zdeněk vállat vont.
– Szörnyű feladatot bízott rám. Azt akarja tőlem, hogy Zachar
múltjában kutassak, és emeljem ki belőle a barátnőjét. A maga
véleménye szerint ez a leányka Zachar egyik barátnőjénél
rejtőzködik. Nem tudom, mentem volna-e valamire is, ha
véletlenül nem segít rajtam az apósom. Kanna úr ismerte kissé
Zachart, azt mondta, hogy hűséges barátnőinek számát egész
könnyen megállapíthatom, ha összeszámolom a Nemzeti és
Német Színház balettkarának szép táncosnőit ezerkilencszáztól
ezerkilencszáztizenhétig. Ha ehhez még hozzáadok néhány
színésznőt, Zachar irodájának volt hivatalnoknőit s vagy ötven
hölgyet az akkori társaságból, talán meglesz az alapom a
vizsgálathoz.
Klubíčko harsogva nevetett:
– Nos, hát ez valóban nehéz feladat volna még egy olyan
buzgó nyomozó számára is, aki semmitől sem retten vissza.
Nem tudtam, hogy Zachar úrnak ekkora kapacitása volt.
Különben, a körülményekből ítélve, teljesen fölösleges lenne az
ilyen irányú nyomozás. Arra a megállapításra jutottam, hogy az
a leányka egyáltalán nincs Prágában, és hogy nem is szökött
vidékre Zachar úr semmilyen egykori barátnőjéhez. De még
most is könnyen el tudnám hinni, hogy Zachar tragédiájában –
Zacharné levelezésének ismeretében és ügyfeleinek vallomása
után már nincs bátorságom Zacharné tragédiájáról beszélni – a
főszerepet gáláns múltja játssza.
Nagyon megörvendeztetne, ha Prágában kinyomozná azt a
hölgyet, aki – azt hiszem, ezt már említettem magának –
izgatottan olvassa a híreket Hugó Zachar kihallgatásairól.
– Elhiszem, hogy örülne neki, de azt a hölgyet egyedül kell
megtalálnia – mondta Zdeněk. – Ez meghaladja az erőmet. Még
ha a szerencse a kezemre játszana is, legalább egy évre volna
szükségem hozzá.
– Lehetséges – hagyta helyben Klubíčko. – De ha egy kissé
könnyítek a feladatán, talán mégis bedűl nekem, és elvállalja.
Azzal a mellette álló székről az asztalra tett egy dobozt.
Amikor felbontotta, Zdeněk egy létrán álló tűzoltót és egy
szürke plüssből készült játékmedvét pillantott meg.
– Ne vágjon olyan ostoba képet, Zdeněk – mondta zsörtölődve
–, ne féljen, nem bolondultam meg, s ajándékot sem hoztam
születendő gyermekének, csak azért akartam ezt megmutatni
magának, mert van füle és farka. Különben nem igyekeztem
volna elhalászni a rendőrség orra elől. Igen, így van, vagy
majdnem így.
Ezeket a játékszereket állítólag egy csinos hölgy ajándékozta
Záhorskýnak a gyerekei számára, miután megismerkedtek az
utcán.
A lakásán találtam rá, és siránkozó felesége kellő jutalomért
ideadta nekem. Ha hivatalosan léptem volna fel, sokkal
olcsóbban hozzájuthattam volna. Mozol emberei nem
tulajdonítottak neki jelentőséget, és otthagyták. Ők, amint
tudja, úgy vélik, hogy Záhorský elbeszélése a csinos és finom
hölgyről csupán mese. S minthogy csak mese, ez a gyönyörű
plüssmackó sem érdekelte őket.
A jaroměři Opatrný játékszergyárában készült. A tűzoltó is
onnét való. Ezt nagyon könnyű megállapítani, a bökkenő az,
hogy ezeket a mackókat és tűzoltókat Prága háromszáz
játékszerboltjában árusítják, s nekem nyilván pechem volt,
hogy nem abba a boltba mentem először, amelyikbe kellett
volna. Voltam vagy tizenöt játéküzletben, és sehol sem
emlékeztek rá, hogy az utóbbi napokban eladtak volna ilyen
dolgokat. Minden arra vall, hogy ezeket a játékokat hamarjában
vásárolták, valószínűleg azon a napon, amikor szükség volt
rájuk. Így hát nagyon jó lenne, ha egy ügyes és szívós legény
végigfutna a többi üzleten, biztosan rábukkanna az igazira, és
persze megállapítaná annak az illetőnek a személyleírását, aki
ezeket a dolgokat vásárolta. Tekintettel arra, hogy június van,
amikor nem szokott nagy tolongás lenni a játéküzletekben,
talán emlékeznek még a vevőre. És még valami: természetes,
hogy én a belvárosi játéküzleteket jártam végig. Teljesen
eredménytelenül. Ezek a legnagyobb és legtekintélyesebb
vállalatok. Ha valaki ezekben vásárol, az úgy hat, mint amikor a
külvárosi szerelmesek Prága egyik nagy belvárosi mozijába
mennek. Teljesen elvesznek a város, s ha nem is az egész város,
legalább kerületük szeme elől. Az, aki ezeket a játékokat vette,
nem így cselekedett. Miért? Ez talán nem teljesen érdektelen
kérdés. Talán túlságosan jól ismerik a belvárosi nagy
üzletekben, úgyhogy okosabbnak tartotta elkerülni őket? Vagy
lehetséges, hogy az utolsó pillanatban határozta el a
játékvásárlást, és mindjárt be is ment az útjába akadó első
játéküzletbe. És ha ez véletlenül Prága külvárosában történt,
talán éppen abba a játéküzletbe tért be, amelyik a legközelebb
esik otthonához. Ez esetben még értékes adatokra is szert
tehetnénk. Tudom, hogy amit útravalóul adok magának, nem
sok, de hát mégis valami. Egy ügyes legény még nyomozói
karrierjét is megalapozhatná vele.
– Igen, értem, hogy magának ez semmiség volna – válaszolta
Zdeněk –, és csak azért bízza rám, mert szeret engem, és
lehetőséget akar adni, hogy valami figyelemre méltó tettet
hajthassak végre.
– Nem, erről szó sincs – válaszolta Klubíčko mosolyogva. –
Szentimentális nem vagyok. Ezt kizárólag azért teszem, mert
nekem ki sem látszik a fejem a sok munkából. Jézusmária, öt
perc múlva tizenegy. Sajnos, búcsút kell vennünk egymástól.
– Siet valahová?
– Egy kicsit. Néhány perc múlva megérkezik a kocsim. Tudja,
talán egy-két napig nem leszek Prágában. Majd ha visszatérek,
azonnal értesítem.
Azzal fel akart állni, de Zdeněk visszatartotta:
– Klubíčko – mondta szemrehányóan –, ez nem szép magától.
Csak nem akarja elhitetni velem, hogy üdülni megy
valahová?
Klubíčko elnevette magát:
– Nagy kém maga, Zdeněk. Persze hogy megpróbáltam volna
elhitetni magával, de maga előtt semmit sem titkolhat el az
ember.
Akkor hát megmondom az igazat: az utam azokkal a
hanspaulkai padlástolvajokkal függ össze.
– Hohó – vágott közbe Zdeněk –, ezt mondja a kollégáinak a
bűnügyi osztályon, de ne nekem.
 Klubíčko harsogva nevetett:
– No jól van. Azok valóban be is vették, de maga fiatal kora
ellenére rendkívül agyafúrt fickó. Úgy látom, Zdeněk, magát a
felesége nem egykönnyen tudja majd megcsalni. Nem
szeretnék a bőrében lenni, ha ezt valaha megkísérelné. No, de
most már tudja a titkomat, úgyhogy megyek. Viszontlátásra!
– Hát persze – vágott közbe Zdeněk. – Most már csakugyan
nem engedem.
– Talán erőszakkal akar visszatartani? A személyi szabadság
korlátozására vetemedik? Hivatalos személy esetében ez
nyilvános erőszak elkövetésének számít. Ezért súlyos büntetés
jár, legkevesebb négy hónapot kapna. Persze, csak ha büntetlen
előéletű.
– Nem akarom feltartani, magával megyek. Klubíčko, maga
rám csak a semmiségeket bízza, amelyekről csakhamar kiderül,
hogy semmi értelmük sem volt, és a jobb dolgokat elvből
megtartja magának. Így nem játszom. Míg én a játéküzletekben
fogok botorkálni, maga megkaparintja a legfontosabb dolgot.
– A törzsfőnök skalpját – mondta Klubíčko kuncogva. – De
hiszen ez nem más, mint a legénység lázadása a főparancsnok
ellen!
Legalább ősz fejemre legyen tekintettel.
– Ne tréfáljon velem, hisz egyetlen ősz hajszála sincs.
– Tudom, hogy maga másra célzott. Ne gúnyolódjon a
kopaszságomon – mondta Klubíčko sóhajtva. – Maga miatt az a
pár szál hajam is hamar meg fog őszülni. Mit vett a fejébe?!
Valóban szükségem van itt magára. A plüssmackó vásárlójának
kinyomozása éppen olyan fontos, mint az én utam. Ezenkívül
az én feladatomhoz nincs szükség két emberre. Nemcsak hogy
egy is elég, hanem ha ketten volnánk, csak útjában állnánk
egymásnak. És higgye el, semmiség az egész, sokkal könnyebb
feladat, mint a magáé.
Lényegében csupán arról van szó, hogy megállapítsam,
helyes-e az a feltevésem, hogy egy bizonyos személy, akivel
szívesen megismerkednék, egyik vidéki rokonánál tartózkodik.
Legfeljebb még azt tehetném hozzá, hogy ha kedvezne a
szerencse, egy kicsit el is beszélgetnék vele.
Zdeněk szemrehányóan csóválta meg a fejét:
– Ez aztán rendes feladat. Szóval valahol rejtegetik a leánykát.
A közelébe férkőzni, és szóra bírni: ez igen, ez megér egy
kirándulást.
– Úgy látom, hogy ez a kirándulás jobban csábítja – jegyezte
meg nevetve Klubíčko. – Nos, meggyőződhet róla, hogy nem
akartam mellékvágányra szorítani, a választást magára bízom.
Tehát melyiket óhajtja? A plüssmackót vagy a kirándulást? Én
megelégszem azzal, amit kevésbé csábítónak tart.
– Úgy véli, hogy ketten valóban nem mehetnénk?
Klubíčko megrázta a fejét:
– Nem. Az idő sürget. Mindkét feladatot egyidőben kell
végrehajtani. Elvégre nem úri kisasszony maga, aki az első
báljára megy és gardára van szüksége!
– Akkor a vidéket választom – mondta Zdeněk rövid
tétovázás után. – S talán nem lesz ellene kifogása, ha Malvinát is
magammal viszem.
– Nem, ha a felesége nem féltékeny.
– Nem mondhatnám, hogy féltékeny volna, de ha egy nővel
látna társalogni, biztosan torkon ragadná.
– Akkor jobb lesz, ha itthon hagyja. Mert az a személy, akivel
mindenképpen beszélnie kell, nő. Remélem, most már tudja,
hogy a kis Friedmann lányra gondolok. Nem vagyok benne
biztos, de sok minden arra vall, hogy egyáltalán nem a szülei
tudta nélkül tűnt el otthonról, inkább ők maguk tüntették el. És
hogy a szülők, legalábbis egyikük, szándékosan félrevezette a
rendőrséget, amikor azt állította, hogy sejtelmük sincs róla, hol
tartózkodik a lányuk.
Ellenkezőleg, nagyon is jól tudják, mert tudomásom van róla,
hogy ők maguk ültették kocsiba, ők maguk vitték ki a
pályaudvarra, megváltották számára a menetjegyet, s egyikük –
mégpedig az édesanyja – vele utazott, és csak harmadik nap tért
vissza. Ez az az apróság, amit mindmáig eltitkoltam maga előtt,
nem szándékosan, hanem azért, mert csak ma volt alkalmam
megbizonyosodni róla.
Eleinte magam is azt hittem, hogy a lány valóban eltűnt, s
attól féltem, hogy megöli magát. Néhányan legügyesebb
embereink közül nyomoztak utána, de bármilyen
körültekintően nyomoztak is, semmire sem jutottak. S közben
eszembe jutott, hogy Friedmann úr könnyen bolonddá is
tehetett bennünket. És legjobb lesz, ha a házmesternéhez
fordulok. A házmesterné jól emlékezett rá, hogy május
huszonötödikén, úgy tizenegy óra tájban Friedmann úr a
feleségével és a lányával egy bérkocsiba ült és elhajtatott.
Délután Friedmann úr egyedül tért vissza. Friedmann-né
asszony pedig csak három nap múlva jött meg. Ami azt illeti,
erélyesen vallatóra foghattam volna Friedmannt, és
megtudhattam volna tőle, hová küldte a lányát, miután egész
nap szégyentelenül azt igyekezett elhitetni a rendőrséggel, hogy
a lánya eltűnt, jóllehet otthon volt. De nem akartam
megsejtetni vele, hogy érdekel, mi történt a lányával.
Ehelyett... no de, Zdeněk, ha már ennyire tanulékony és okos
tanítvány, inkább mondja el maga, mit tett volna az én
helyemben?
 – Hm, egész biztos törtem volna a fejemet egy ideig azon, mit
kéne tennem, ha nem lettem volna olyan könyörtelen
magammal szemben, akitől kegyetlen módon követeltem
volna, hogy mondja meg, mit tenne ő.
– Nagyszerű – nevetett Klubíčko –, magát aztán nem lehet
beugratni. Valóban mérlegeltem a dolgot egy ideig, majd így
szóltam magamban: Sok helyütt elrejtheti az ember a lányát,
akinek a jelenléte kellemetlen otthon. De sehol sem lehet olyan
biztonságban, mint a közeli rokonoknál. Csak a rokonok
engedhetnek meg vele szemben olyasmit, amire talán szükség
lesz, de ami különben ellenkezne a törvénnyel. Például zár alatt
tartani a lányt, és lehetetlenné tenni számára, hogy bármilyen
kapcsolatot is fenntartson a világgal. Érti? Amint tudja, az a
véleményem, hogy Inka volt az, aki május huszonharmadikán
délután három óra körül meglátogatta Zachar urat, és becsapva
az ajtót, elrohant tőlük. S aztán történt valami, ami nagyon
gyanússá teszi, sőt életveszélybe sodorja Zachar urat, aki
barátja, csaknem dajkája volt a leánynak. És a lány tud valamit,
ami valószínűleg eloszlatná a Zachar úr feje fölött hegyként
tornyosuló gyanút. Felfigyelt már arra, hogy csak
huszonötödikén tüntették el a lányt, noha már
huszonnegyedikén jelentették a rendőrségen, hogy elveszett?
Mit jelent ez? Azt, hogy talán már huszonnegyedikén annyi
bajuk volt a lányukkal, hogy tudták, mindenképpen meg kell
tőle szabadulniuk. Ám huszonnegyedikén nem tudtak volna
elutazni, mert a vizsgálat ővelük is számolt. Csak akkor
tüntették el, miután előző napi bejelentésükkel biztosították
magukat a gyerek esetleges kihallgatása ellen. Micsoda
ravaszság! Kihallgatja őket a bűnügyi osztály, úgy viselkednek
ott, mint otthon, de arról egy szót sem szólnak, hogy elveszett a
lányuk – márpedig ezt egy kétségbeesett szülő biztosan
megtette volna –, ehelyett elmennek a körzeti őrsre, és ott
jelentik be az esetet, azt remélve, hogy a rendőrségen a jobb
kéz nem tudja, mit csinál a bal kéz.
Ebben egyébként nem is csalódtak, mert a bűnügyi osztályon
senkinek eszébe sem jutott felfigyelni rá, hogy a kihallgatás
alatt álló családnak eltűnt egyik tagja, annál az egyszerű oknál
fogva, hogy a bűnügyi osztály erről egyáltalán nem tudott. De
térjünk vissza az előzőkhöz: a lány tud valamit, ami
kellemetlen helyzetbe hozhatja a szülőket, ezért el kell
távolítaniuk. A rokonokhoz viszik. Miféle rokon bátorkodna
börtönbe zárni azt a lányt? Véleményem szerint csak az idősebb
nemzedékből való rokonok, akik még olyan módon is
gondolkoznak és éreznek, hogy gyermekeikkel nem átallnak
úgy bánni, mint a rabszolgákkal! Így hát vettem magamnak a
fáradságot, és addig nyomoztam, míg ki nem derítettem, hogy
Friedmann úrnak még él az anyja, a feleségének pedig az apja;
Friedmann-né apja azonban Magyarországon lakik, s minthogy
Friedmann-nénak, ha át akart jutni a határon, útlevélre volt
szüksége, elég volt felhívnom az útlevélosztályt, és
megkérdeznem, adtak-e ki útlevelet Inka Friedmann névre,
hogy tudjam, Magyarországra vitték-e a leánykát.
Tehát csak Friedmann édesanyja maradt. A nagymama!
Természetesen – senki sem tud annyira szeretni, mint a
nagymama, de olyan zsarnok sem képes lenni senki. Ha tehát
valahol bezárva sínylődik a leányka, akkor csakis a
nagyanyjánál. Most tehát maga elmegy, és meggyőződik róla,
helyes-e a feltevésem. Ha helyes, mindenképpen
megpróbálkozik beszélni a lánnyal. De nem is fontos.
Ha nagyon nehezen tudna hozzáférkőzni, és ha fennállna
annak a veszélye, hogy magára vonja a figyelmet, ne törje
magát.
 Mindenekelőtt az a fontos, hogy Friedmann meg ne neszelje,
hogy érdeklődöm iránta. Ért engem?
Zdeněk rábólintott:
– Kinyomozom, a nagyanyjánál van-e. Ha kockázatos volna a
közelébe férkőzni, megelégszem ennyivel, és visszatérek
Prágába.
Klubíčko megveregette a vállát:
– Így, így. Pontosan tartsa be a parancsot. Semmi
dilettantizmus, semmi maurinizmus. Nehogy eszébe jusson,
hogy a kéményen és a kandallón keresztül másszon be hozzá,
ha netalán polgári úton nem tudná feltűnés nélkül
megközelíteni. Ezt jól jegyezze meg, most pedig induljon. Az a
kocsi, amelyik éppen megállt az utca túlsó oldalán, és olyan
lármát csap, valószínűleg az én kocsim lesz. Még annyi időt
engedélyezek magának, hogy felhívja a feleségét, és közölje
vele, hogy elutazik. Nos hát, sok szerencsét!
– Rendben van – mondta Zdeněk –, futok is. De azt talán még
megmondhatná, hová küld tulajdonképpen.
Klubíčko elnevette magát:
– Azt valóban tudnia kellene. Jindřichuv Hradecbe küldöm.
Ott bérel egy szobát magának, a kocsit tartsa meg. Körülbelül
tizenöt kilométerre északra, az erdők között áll egy elhagyatott
kastély. A jobb szárnyában csupán egy kertész lakik, a bal
szárnyában pedig ő.
Waiterné-nak hívják, az uradalom fő jószágigazgatójának az
özvegye. Valamiképpen meg kell tudnia, van-e nála látogatóban
huszonötödike óta egy lány. Lehet, hogy nem sikerül
megtudnia. Ez esetben azzal is megelégednék, ha csupán
kinyomozná, érkezett-e hozzá huszonötödikén valaki
látogatóba.
 Közben becsomagolta a plüssmackót és a tűzoltót.
– Ami engem illet, Zdeněk, végigfutok a játéküzleteken. Az
igazat megvallva, azt hiszem, hogy ez még fontosabb, mint amit
maga fog csinálni. Mert szinte már biztosra veszem, hogy a
Friedmann lány látogatta meg Zachar urat, és hogy a szülei
tüntették el valahova, mert tudott valamit. De azt nem tudjuk,
ki és miért vásárolta ezeket a játékokat. S talán éppen ebben
rejlik a titok kulcsa.
 HATODIK FEJEZET
amelyből megtudjuk, hogyan csent el Zdeněk Trampus egy
idegen motorkerékpárt

1
Zachar urat néha kivezették a vizsgálati foglyok cellájából,
hogy Vožícký vizsgálóbíró kihallgathassa. A vizsgálóbíró hellyel
kínálta irodájában.
Mozol fogalmazóval ellentétben Vožícký bírónak volt némi
fantáziája; a vizsgálat eddigi eredményei s még inkább Zachar
úr viselkedése arról győzte meg, hogy Zachar aligha követhette
el a gyilkosságot.
Június másodikán szinte egész nap esett az eső. Vožícký
vizsgálóbíró az ablaknál állt, és várta, hogy elővezessék Zachar
urat.
Az ablakból a telefonvezetékre látott, amelyek az intézeti
központból szétfutottak a város minden irányába. A nagy, fehér
esőcseppek egymás után siklottak végig a huzalokon. Vožický a
gépiesen vándorló esőcseppeket nézte, és a Zachar ellen
összegyűjtött vádanyag két pontjára gondolt, amelyekkel a
rendőrségi vizsgálat egyáltalán nem foglalkozott.
Az első pont: Ki volt az a vendég, aki a végzetes napon
meglátogatta Zachar urat, és aki miatt heves szóváltásra került
sor a házastársak között? A rendőrségi vizsgálat nagy
jelentőséget tulajdonított a szóváltásnak, ugyanakkor a látogató
személyére ügyet sem vetett. A rendőrségnek az volt a
véleménye, hogy ez a szóváltás annyira felingerelte Zachart,
hogy teljesen elvesztette a fejét, és végrehajtotta tettét, melyre
régóta készülődött.
 A második pont: Mi volt az a dolog, amelyet Zachar úr olyan
kitartóan keresett, hogy még éjfél után is, amikor másodszor
hazatért, két teljes óráig együttmaradt a megboldogulttal?
Zachar nem volt hajlandó bevallani a rendőrségnek, mit
keresett, s a rendőrség megelégedett azzal az általános
közléssel, hogy a keresett tárgy olyan dolog volt, amit a felesége
egyszer kicsalt tőle valami csekélység ellenében, amely a tárgy
értékének századrészét sem tette ki. És most valaki ellopta a
rendőrségről Zacharné levelezését, és hiányosan küldte vissza.
Ezenkívül valaki betört a lepecsételt lakásba, s mindent a feje
tetejére állított. Vajon ugyanazt kereste, amit Zachar úr?
Vožický bíró véleménye szerint talán éppen ez a dolog
lényege, melynek eddig egyáltalán nem szenteltek figyelmet.
Már második napja próbálkozott rávenni Zachar urat, hogy
mondjon erről valamit.
Csakhogy Zachar nem mutatott nagy hajlandóságot. Már
háromszor is kihallgatták, s mind a háromszor kitérő választ
adott.
Amikor most bevezették, annyira sápadt és torz volt az arca,
hogy régi ismerősei közül senki sem ismert volna rá. A
vizsgálati fogság és az állandó lelki feszültség rettenetesen
megviselte. Annak ellenére, hogy kissé meghízott, szánalmas
látványt nyújtott. Leginkább a tekintete volt megdöbbentő,
mely vadsággal telt meg. A vizsgálati foglyok, ha azokban a
napokban vezetik elő őket, amikor még – így vagy úgy – nem
döntöttek a sorsukról, mindig szánalmas látványt nyújtanak.
Ám a Zachar szemeiből sugárzó félelmetes vadság minden
várakozást felülmúlt. A bíró ezt nem hagyta figyelmen kívül.
Véleménye szerint valamilyen erjedés indult meg Zachar
úrban.
 Mindeddig elég nyugodtan viselte el a vizsgálatot, s annak
eredményei sem hozták ki a sodrából, noha mindjobban ellene
fordultak. Eddigi viselkedésére inkább a gúny és megvetés volt
jellemző. Amikor első ízben vezették be Vožický szobájába,
Zachar lenyűgöző és szellemes rohamot intézett a rendőrség
vizsgálati művészete ellen. De miután Vožický csökönyösen
ismételgetni kezdte két kérdését: Ki látogatta meg
huszonharmadikán? Mit keresett olyan kitartóan? – Zachar
megváltoztatta magatartását. A titkos belső erjedés, amelyet
csak szemének vad villogásán lehetett megfigyelni, ezekkel a
kérdésekkel állt összefüggésben. ]ó nyom volt ez, csak félő volt,
hogy Zachar makacsságának foka túllépi a vizsgálóbíró
kíváncsiságának fokát. Vožický mindeddig eltitkolta előtte, mi
történt felesége levelezésével, s azt is, hogy betörtek a
lakásukba. Ma ezt fel akarta fedni előtte, s meg akarta figyelni,
milyen hatással lesz majd a hír Zacharra.
Amikor bevezették, a bíró megkínálta cigarettával, majd így
szólt hozzá:
– Zachar úr, szeretnék valamit kérdezni öntől. Ön beismerte,
hogy keresett valamit a megboldogult szobájában. Valami
olyasmit, aminek csupán az ön számára van értéke. Azt állítja,
hogy a keresett tárgyat nem találta meg. Legalább azt
megmondhatná nekem, milyen volt az a tárgy? Mondjuk
milyen anyagból való volt?
Rövid mérlegelés után Zachar azt felelte:
– Megmondani éppen megmondhatnám, de úgy döntöttem,
hogy ezt nem közlöm önökkel.
– Nem értem a keményfejűségét – mondta a bíró nagyot
sóhajtva. – De azt talán mégis elárulhatná, hogy a megboldogult
levelei között kereste-e azt a tárgyat?
Zachar ismét elgondolkodott, majd azt felelte:
 – Erre a kérdésre nem adhatok választ.
A bíró elmosolyodott:
– Csakhogy már adott. Legalábbis részben. A vonakodása azt
jelenti, hogy a keresett tárgy olyan jellegű, hogy a levelek
között is kereshette volna. A felesége levelezését ugyanis
ellopták!
Zachar elképedve nézett rá:
– Hogyan történhetett ez meg?
– Úgy, hogy egy ismeretlen hölgy megvesztegette az egyik
rendőraltisztet, s az huszonnégy órára kiadta neki az egész
levelezést. Az altiszt balszerencséjére a dolog előbb kitudódott,
mintsem az illető hölgy a levelezést visszaadhatta volna.
Zachar úr hirtelen izgalomba jött.
– Egy ismeretlen hölgy... – dünnyögte –, ó istenem!
– Igen – folytatta a bíró –, valamilyen hölgy, akit ön bizonyára
ismer. Szép, előkelő, középkorú hölgy. És kétségkívül nagyon
gazdag, mert csupán azért, hogy átnézhesse a levelezést,
csekély huszonötezer koronát adott az altisztnek.
Most keselyűként várakozott, elszólja-e magát Zachar úr a
közöltek hallatára. Ám Zachar hamar erőt vett magán. Azt
mondta:
– Sejtelmem sincs róla, ki lehet az. Kit érdekelhetne a
feleségem levelezése! Valószínűleg olyan személy volt, akit a
feleségemhez írt levelei gyanúba keverhetnének.
– De még mást is akartam önnek mondani – folytatta a bíró. –
Másnap valaki, aki ismeri az önök házában a dörgést, betört a
lakásba, és mindent a feje tetejére állított. Minden jel arra
mutat, hogy valami írást keresett, mert az összes papírt, amit
csak a lakásban talált, egy csomóba hordta, és minden darabot
külön-külön átvizsgált. Nem gondolja, hogy valami összefüggés
van a kettő között? Először: a levelek között kutatott,
másodszor: minden papírcafatot megvizsgált, amit a lakásban
talált! Ez még jobban megdöbbentette Zachart.
– Ó, istenem – nyögött fel –, micsoda óvatlanság.
– Ki részéről? – kérdezte a bíró. – No lám, ismét elárulta, hogy
mégiscsak van valami sejtelme afelől, hogy ki követhette el
ezeket a dolgokat. Ha nem volna érdekelt az ügyben, egészen
másként reagált volna rá. A leghelyesebben cselekedne, ha
közölné velem a véleményét. Ez mindenekelőtt az ön érdekét
szolgálná. A rendőrség ezeket a bűntetteket úgy ítéli meg, hogy
az önnek nem sok jót hozhat; a rendőrség szerint önnek
szabadlábon maradt bűntársai vannak. Valamit meg kellett
volna önnek szereznie, s minthogy ez nem sikerült, most ők
folytatják a saját szakállukra a szóban forgó tárgy keresését. A
kollektív gyilkosság, mégpedig nyerészkedési célokkal, egy
védtelen nő elleni összeesküvés sokkal súlyosabb bűntettnek
számít, mint a bosszúból elkövetett egyéni gyilkosság.
Ezt alaposan fontolóra kellene vennie.
– Nekem nincs mit fontolóra vennem – vágott a szavába
Zachar,
– A gyilkosságot nem én követtem el, azért rám sem az egyik,
sem a másik eset nem vonatkozik.
– Talán el is hinném önnek, hogy valóban nem ön a gyilkos,
ha becsületesen közölne velünk mindent, amit az ügyről tud.
Mert valamit nyilván tud, csak eltitkolja előttünk. A feleségének
a birtokába került valamilyen írás, amely az ön és egy másik
személy számára értékes volt. Nem olyan valami lehetett az,
amit a felesége levelei között kellett keresni? Ön hogyan
tudhatta, hogy az a tárgy nincs a levelek között? Nyilván úgy,
hogy már előzőleg átnézte a levelezést. De azt nem közölte
azzal a személlyel, aki szintén kutatott az után a tárgy után, s
aki huszonötezret áldozott csak azért, hogy betekinthessen a
levelezésbe. Miért nem közölte vele?
– Annál az egyszerű oknál fogva, hogy ilyen személy nem
létezik – dünnyögte Zachar.
– Egyszóval – mondta a bíró türelmetlenül –, örökre
hallgatásba akar burkolódzni? Mint volt jogász nyilván jól tudja,
mit kockáztat ezzel. Kérdéseimmel tulajdonképpen segítségére
akartam lenni.
Nagyon erős bizonyítékok szólnak ön ellen. Ahhoz is
elegendőek volnának, hogy önt a bíróság gyilkosság vádjával
halára ítélje.
Mielőtt megírnám a vádiratot, becsülettel meg akarom
vizsgálni, nincs-e még más lehetséges magyarázata is a felesége
ellen elkövetett bűntettnek. Szerintem van, s ezt önnek is
elmondom. Az egyik magyarázat: a gyilkosságot az az ember
vagy az a banda követte el, amely valamilyen, a felesége
hagyatékából való írásos dokumentum után kutat.
– Nem, nem – kiáltotta Zachar eltorzult arccal. – Ez teljesen
téves elképzelés. Annak az embernek semmi köze az egészhez.
– Ismét elárulta, hogy mégiscsak sejti, ki lopta el a
levélköteget, és ki tört be a lakásukba – jegyezte meg a bíró.
– Semmit sem tudok róla – dörmögte Zachar. – Ez csupán
feltevés...
A bíró vállat vont.
– Noha a viselkedésével erre egyáltalán nem ösztökél,
közlékenyebb leszek önnél. Megmondom a másik feltevésemet
is: a gyilkosságot elkövethette az az ember is, aki
huszonharmadikán délután három óra körül meglátogatta önt,
s aki látszólag eltávozott, miután látta, hogy családi perpatvar
tört ki miatta. Talán a látogatója azonos azzal a személlyel, aki
most olyan kitartóan kutat egy darab papír után. A látogatás
napján ez az ember valójában nem ment el. A lakásban maradt,
csupán a szoba ajtaját csapta be, elrejtőzött, és alkalmas
pillanatban megölte a feleségét. Nem tudom, gondolt-e ön erre,
nyilván nem. Lehetséges, hogy miután ön eltávozott hazulról,
szép szóval akarta azt az írást megszerezni a feleségétől. S
minthogy ez nem sikerült neki, agyonlőtte.
Megállapítottuk, hogy ön tíz nappal a gyilkosság előtt idegen
fegyvertartási engedélyre pisztolyt vásárolt hatszáz koronáért.
Kinek vette?
Zachar úr fehér lett, mint a fal:
– Semmit sem vásároltam.
– Rendben van. Beidéztetem Slíva fegyverkereskedő segédjét.
Ugyanis az eléje tett fényképen felismerte önt. A szemébe
mondja, hogy ön volt az, aki Nejedlý fényképész fegyvertartási
engedélyére pisztolyt vásárolt náluk hatszáz koronáért. Nejedlý
úr már volt itt tegnap, és bevallotta, hogy ön az ő fegyvertartási
engedélyét vette kölcsön. Ki részére vásárolta azt a fegyvert?

2
Az összes kérdések közül ez döbbentette meg leginkább
Zachart.
A bíró olyan váratlanul szegezte mellének, hogy szinte
remegni kezdett, s nem tudott többé uralkodni magán.
Váratlanul felállt, és azt mondta:
– Látom, hogy úgysem tehetnék mást, megmondom az
igazat.
 – Végre – kiáltott fel a bíró –, ezt már régen meg kellett volna
tennie!
– Beismerem – mondta Zachar halottsápadtan –, hogy én
öltem meg a feleségemet.
– Mit beszél?! – ugrott fel elképedve a bíró a helyéről.
– Beismerem, hogy én öltem meg – ismételte meg Zachar
még sápadtabban. – Meg kellett tennem, nem tehettem mást.
Pokol volt az életem, az akasztófa vagy a börtön igazán semmi
hozzá képest. A zsarnoksága olyan erkölcsi züllöttségbe
taszított, hogy nem voltam képes otthagyni. Így hát meg kellett
ölnöm. Megvettem a revolvert, néhány napig még mérlegeltem
a dolgot, de amikor megsértette a vendégemet, betelt a pohár,
megvártam, míg a látogató elmegy, aztán berohantam hozzá a
szobába, és lelőttem.
– Lelőtte – ismételte meg a bíró, miután átcsapott rajta a
döbbenet első hulláma. – Mondja el, hogyan hajtotta végre.
– Úgy, ahogyan szokás – dünnyögte Zachar. – Lenyomtam a
ravaszt, ő mindjárt összerogyott, és ezzel vége is lett... a
gyötrelmeimnek – fejezte be csendesen.
– Hányszor nyomta le a ravaszt?
– Kétszer.
– Kétszer! De a holttestben három golyót találtak!
– Akkor lehetséges, hogy háromszor lőttem bele. Nem
tudom.
Ezt nem tudhatom pontosan. Nagyon izgatott voltam.
– És a felesége nem próbált védekezni?
– De igen, rám akarta vetni magát. Amikor látta, hogy
felemelem a fegyvert, meglendítette a kezét, és meg akart ütni.
– De ön ekkor elsütötte a fegyvert.
 Zachar úr rábólintott.
– Szemben álltak egymással? Figyeljen ide, felemelem a
kezem, mintha én volnék az ön felesége. Ön álljon oda, ahonnét
rálőtt.
Zachar úr rövid tétovázás után pontosan szembeállt a bíróval.
– Tehát ilyen helyzetből sütötte rá a fegyvert?
Zachar bólintott.
– Mi történt azután?
– Aztán még egyszer... vagy kétszer belelőttem.
– Ő ugyanabban a helyzetben maradt?
Rövid habozás után Zachar ezt is helybenhagyta.
– Furcsa – mondta a bíró. – Teljesen ellentétben áll azzal, amit
mi a tett végrehajtásáról tudunk. Egy lövedék a jobb
halántékán fúródott be. Vagyis oldalával állt a gyilkos felé, mert
a golyó egyenes irányban repült át a fején. A másik sebet a bal
oldalán találták a negyedik és az ötödik borda között.
Hangsúlyozom, a bal oldalon. Az előbbi seb azonban a jobb
halántékán volt. A harmadik lövést pedig a nyakába kapta. Ön
azt állítja, hogy a felesége szemben állt önnel, és meg se
mozdult. De a befúródott lövedékek helyzetéből ítélve
legvalószínűbb, hogy az első lövést hátulról kapta. Ekkor
támadója felé fordult, s eközben kaphatta a második lövést a
jobb halántékába. Ezután összerogyott, de a gyilkos a biztonság
kedvéért még oldalba lőtte. Valahogyan így kellett történnie,
egyébként teljesen valószínű, hogy így is történt.
– Nem tudom, miért kételkedik a szavaimban – mondta
Zachar szorongva. – Érthető, hogy rendkívül izgatott voltam,
mert azelőtt sohasem öltem embert. Lehetséges, hogy teljesen
másképp történt minden, mint ahogyan azt az emlékezetembe
idéztem. Lehet, hogy pontosan úgy, ahogyan ön elmondta. De
az mellékes. Elvégre a beismerésem a fontos.
– Nem vonom kétségbe az érvényét – mondta a bíró. – De
még szeretném, ha válaszolna valamire: igaz az, hogy az utóbbi
időben egész jövedelme az a húsz korona volt, amit hetenként
kapott a feleségétől?
Zachar rábólintott.
– Igaz az, hogy éppen huszonharmadikán tíz koronát kért
kölcsön Volfnétól, a házmesternéjüktől?
Zachar azt felelte, igaz.
– Nem volt semennyi megtakarított pénze? Zachar megrázta
a fejét.
A bíró elnevette magát:
– Egyszóval: semmi megtakarított pénze nem volt, húsz
koronát kapott a feleségétől egy hétre, huszonharmadikán tíz
koronát kért kölcsön Volfnétól, de azért volt hatszáz koronája
pisztolyra. Hogy magyarázza ezt meg?
Zachar lehajtotta fejét. Hosszabb hallgatás után azt mondta:
– Egy jó ismerősömtől kaptam kölcsön.
– A neve?
– Nem árulhatom el.
– Szóval a régi nóta! Akkor egy más kérdés: Hová tette a
pisztolyt a gyilkosság elkövetése után?
– Eldobtam.
– Ha szabad kérdeznem, hová dobta?
– A folyóba – válaszolta Zachar zavartan. – Végigsétáltam a
hídon, és amikor biztos voltam benne, hogy senki sem lát, a
korláton keresztül a folyóba dobtam.
 – Tette elkövetésére közvetlen hatással volt-e felindultsága,
melyet az okozott, hogy felesége megsértette látogatóját?
Zachar olyan pillantást vetett rá, mint egy felingerelt vadállat.
– Igen – mondta kis idő múlva. – De nem öltem meg azonnal.
Egy ideig még vártam, hogy alaposan átgondolhassam a
dolgot.
– Hány óra lehetett, amikor a pisztolyt a folyóba dobta?
– Öt – válaszolt Zachar szorongva.
– Tehát magával vitte Friedmannékhoz is? Zachar szemmel
láthatóan megremegett. Majd azt mondta:
– Igen. A farzsebemben volt.
– És a szürke öltönyében volt Friedmannék-nál?
Zachar rábólintott.
– Újabb rejtély – felelte a bíró. – Tegnap megvizsgáltam azt az
öltönyt, és valami mindjárt a szemembe ötlött... hogy nincs
rajta farzseb.
– Akkor hát tévedtem – dünnyögte Zachar.
– Igen, most már emlékszem, a nadrágom jobb zsebébe
dugtam.
– Úgy képzeli, hogy ezzel megmagyarázza a dolgot? Tudom,
mindent meg lehet magyarázni. Így egy szép napon azt is
megmagyarázzuk, Zachar úr, miért akarja magára vállalni ezt a
gyilkosságot, amelyet sohasem követett el. Ha eddig hittem is
valamelyest abban, hogy ön lőtte agyon a feleségét, éppen ezzel
a kihallgatással győzött meg az ellenkezőjéről. Ugyanis az
elbeszéléséből világosan kitűnik, hogy fogalma sincs róla,
hogyan hajtották végre a gyilkosságot. De a gyilkos olyan
személy, akit ön ismer, s annyira szeret, hogy magára akarja
venni a bűnét. Az az ember a tettes, aki önt május
huszonharmadikán meglátogatta, aki megvesztegette a
rendőrtisztviselőt, s aztán betört a lakásukba.
Zachar összekulcsolta a kezét:
– Nem, nem! – kiáltotta megrettenve. – Ön téved, az a
kisasszony nem ölte meg a feleségemet. Ő nem tehette!
– Miért ne tehette volna? – kérdezte a bíró gépiesen.
– Azért, mert ez merőben képtelen ötlet. Ő... embert ölni!
Még ha Katyról volt is szó!
– Ha a betörésre rá tudta magát szánni, talán gyilkolni is
tudott.
– De hát nem érti – horkantotta Zachar –, hogy nem ő tört be
a lakásba? Őrültség. Ő... és betörés!
– Akkor hát ki tört be önökhöz? Mondja meg, de azonnal!
Zachar a bíróra meresztette szemét:
– Nem tudom – dünnyögte kis idő múlva.
A bíró nagyot sóhajtott. A vizsgálat nagy pillanata volt ez, és
elmúlt anélkül, hogy valami eredményt is hozott volna. Már-
már úgy látszott, hogy Zachar sarokba szorítva elárul valamit,
de a bírónak meg kellett elégednie egy csekélységgel: hogy a
huszonharmadikai látogató nő volt.

3
Gyermekjáték után kutatni játéküzletekben – élvezetes
foglalatosság. A prágai játéküzletek alkalmazottai között
keresni valakit, aki vissza tudna emlékezni egy vevőjére, aki két
típusjátékszert vásárolt nála, egy plüssmackót és egy létrán
gyakorlatozó tűzoltót, viszont egyáltalán nem élvezetes
foglalatosság. Klubíčko még ebéd előtt megkezdte a nyomozást.
De csak este hatkor mosolygott rá a szerencse.
 Mikuláš Holý, piciny üzlete kint van a žižkovi Károly utcában.
A pult mögött, melynek üvege alól több tucat porcelán baba
mosolygott rá Klubíčkóra, egy egész majomsereg szorongott, és
két Chaplin meg egy nagy Spejbl feszített fekete frakkban, egy
kövér asszony ült, zsebkendőjével törölgetve verejtékező
tarkóját.
– Plüssmackó? Nem tudok róla semmit. Tűzoltó létrával? –
megcsóválta a fejét.
– Ekkor a háttérben kicsapódott egy ajtó. Régimódi üzlet volt
ez, a bejárati ajtó fölött sárgaréz csengő függött. Csak ritkán
szólalt meg ezekben a forró nyári napokban. S most váratlanul
mégis érkezett egy vevő! Ez a szokatlan dolog magát a
tulajdonost is kicsalta barlangjából, ahol kóccal szép kerekre
tömködte a játékbabák megcsappant hasát.
Mikuláš Holýnak bámulatosan szép üstöke volt. Szemüveget
viselt, lecsúsztatva egészen az orra hegyére. Titokzatos
pillantást vetett a mackóra és a tűzoltóra, majd melankolikusan
elmosolyodott. Emlékezetébe idézte a szép hölgyet, aki néhány
nappal ezelőtt beszaladt a boltba, körülnézett, kiválasztott két
drága játékot, és alkudozás nélkül fizetett!
– Igen, uram, ez az áru az én boltomból való.
– Hál’ istennek! – kiáltott fel Klubíčko elégedetten. – A fiamat
úgy elbolondította a nagynénje, hogy nem bírok vele:
különbnél különb játékokat akar. Ezek nagyon tetszenek neki.
De a nagynénje elfelejtette megmondani, hol vette őket. Végre
megtaláltam magukat. – Klubíčko nagy élvezettel turkált a
játékok között.
Kiválasztott egy Chaplint és egy szerencsefigurát, mely ott
guggolt a sarokban, s melyet – megkövetem – aranytojónak
hívnak. Majd hozzátette:
 – Mit akartam mondani: a nővérem, azon a napon, jártában-
keltében elvesztette a napernyőjét. Kék-vörös csíkos selyem
napernyő volt. Nem hagyta véletlenül önöknél?
– Ne-e-e-m – felelte Holý úr határozottan.
– Semmit sem felejtett itt. Egyébként nem is volt napernyője.
– Hogy lehet az? – kiáltott fel Klubíčko. – Nem volt nála
napernyő? De hisz ő napernyő nélkül ki sem mozdul hazulról,
hogy a nap el ne csúfítsa szép szőke haját.
– Annak a hölgynek nem szőke haja volt – jegyezte meg Holý
úr kevésbé határozottan –, hanem sötét, majdnem teljesen
fekete.
Olyan, mint amikor koromba egy kevés kobaltkéket kever az
ember.
Klubíčko összezavarodott:
– Egek ura, hiszen akkor nem itt vásárolta ezeket a játékokat.
Talán rosszul emlékszik rá. Holý úr magabiztosan
elmosolyodott:
– Jól emlékszem rá, uram. Elég időm volt, hogy szemügyre
vegyem azt a hölgyet.
Most részletes személyleírás következett, amelyből kitűnt,
hogy a hölgy nagy hatással volt a kereskedőre. A
személyleírásnak leginkább az a része ragadta meg Klubíčko
figyelmét, hogy a hölgy egy drága karkötőt viselt. A karkötő
fehéraranyból készült, s rendkívül finom, nyilván régi francia
munka volt. Két finom rajzú vésett kígyó díszítette, melyek
pikkelyei zománcból voltak, a kígyók mérgesen előrenyújtották
lángoló nyelvüket, mintha meg akarnák marni egymást. A
karkötő különlegessége abban rejlett, hogy a két kígyónyelv
rajza a hölgy monogramját képezte. Ez annyira érdekes volt,
hogy Holý úr világosan emlékezett rá. Az egyik betű A, a másik
F volt. A kereskedő előhúzta tintaceruzáját, és ügyesen papírra
vetette az iniciálékat.
– Amint válogatott a játékok között, jól megfigyelhettem a
kezét, hiszen alig egy-két lépésre állt tőlem.
Klubíčko nem időzött tovább, kifizette a játékokat, és elment.
A vasúti aluljáróban egy elhanyagolt külsejű fiatalasszony korai
szegfűt árult. Mellette az utca szennyében ott játszadozott a
gyereke.
Klubíčko a gyerek kezébe nyomta a játékokat.
A és F. Két betű, semmi több. A-val nagyon sok cseh
keresztnév kezdődik: Anna, Anastazia, Anezka, Andélka,
Alexandra, Alena, Alma, Amálie, Antonie. Viszont az F elég ritka
vendég a cseh nyelvben. Legtöbbször idegenül csengő
nevekben fordul elő.
Klubíčko önkéntelenül elmosolyodott. Megtalálni egy
nagyvárosban valakit, méghozzá egy idegent, aki bujkál, elég
nehéz feladat. De behatolni a családi titkok rejtekeibe – az még
nehezebb, a lehetetlennel határos.
Éppen erre készülődött. Közben a belvárosba ért, s minthogy
már nagyon kínozta az éhség, betért a Párizs étterembe. Aki
még nem evett itt spagettit raguval, fogalma sincs róla, mi a jó,
gondolta Klubíčko, s mindjárt meg is rendelte. Miközben
várakozott, egy idősebb testes férfi lépett be az étterembe.
Mindig az olyan éttermeket látogassák, ahová kövér emberek
járnak. Vagy kereskedelmi utazók. Mert az ilyen éttermek
konyhájában készülnek a legjobb falatok, éppen úgy, mint
ahogyan ott szolgálják fel a legjobb bort és sört, ahová a
gépkocsivezetők szoktak betérni. A lyukacsos arcbőrű testes
férfi mindjárt észrevette Klubíčkót, s egyenesen felé tartott.
– Hát hogy vagyunk, Mahler úr? – kérdezte barátságosan
Klubíčko.
 – Nyomorgunk, nyomorgunk – válaszolta Mahler. – De
mondok magának egy viccet, amiből megtudja, mi vár ránk.
Két férfi üldögél egy padon, az egyik derűlátó, a másik borúlátó.
Azt mondja a derűlátó: „Az év végén mindnyájan koldulni
fogunk.” „Jó, jó – feleli a borúlátó –, de kitől?” Régen jobb volt.
Mit rendelt vacsorára?
Spagettit? Ha megengedi, magával tartok.
Klubíčko bólintott.
– Talán rosszul megy a sora? De hiszen ezt maguk, tőzsdések
régen megszokhatták volna. Elvégre magának már régóta
rosszul megy.
– Tudja, az úgy van – feleli Mahler –, mi folyton
panaszkodunk, de úgy vagyunk vele, mint az az ottakringi
vendéglős, aki húsz éven keresztül panaszkodott, hogy ráfizet a
boltra, s közben vásárolt huszonöt házat. De ami ezután
következik, az igazán nem sokat fog érni, s mindnyájan
panaszkodni fogunk, hogy nem hagytuk ott a tőzsdét, míg volt
rajtunk egy tisztességes ing. Végül is elveszítjük az utolsó pár
cipőnket is, s egy napon elkezdünk koldulni, mint Friedmann.
– Friedmann? – kiáltott fel Klubíčko. – Ez a név valahonnan
ismerős nekem.
– Valamikor nagy úr volt a tőzsdén – felelte Mahler –, de az
már nagyon régen volt. Maga akkor még iskolába járt. Ennek az
embernek olyan szimata és olyan szerencséje volt, hogy az
szinte már arcátlanságnak számított. Amit a fejébe vett, minden
sikerült neki. Persze maga már nem emlékszik az első
feleségére. Ha jól tudom, Adának hívták. Valamikor Prága
legszebb hölgye volt. Ki nem állhatta Friedmannt, de kénytelen
volt hozzámenni, mert állítólag kétszázezer koronáért
megvásárolta a szüleitől. Nem mai kétszázezerért – kétszázezer
régi aranykoronáért. Ma ez talán kétmilliót is kitenne. De ő
megengedhette magának. További kétszázezret rá kellett
íratnia. Hanem hát azt is elveszítette, mégpedig éppen akkor,
amikor a legnagyobb szüksége lett volna a pénzre. No és attól
kezdve csak csúszott lefelé a lejtőn, egyre rosszabbul ment neki
az üzlet, mintha a szépasszonnyal együtt a szerencse is elfordult
volna tőle. A háború után pedig a francia frank végleg beadott
neki. Egy ideig abból élt, hogy mi, egykori barátai összehoztunk
egy kisebb szindikátust, amely őérte bocsátkozott
spekulációkba, és amelynek nyeresége az övé volt. Ki tudja,
nem lesz-e egyszer még szükségünk rá, hogy egy ilyen
szindikátus segítsen rajtunk.
– Ez roppant érdekes – mondta Klubíčko. – Akkor hát kétszer
nősült, s az első feleségét Adának hívták. Vagy talán háromszor
is?
– Kétszer épp elég volt neki – felelte Mahler. – Tudja, vannak
emberek, akik a szerelemre mindig ráfizetnek. Friedmann-nak
az első szerelme mai pénzbe számítva négymilliójába került.
Hogy félre ne értsen, olyan pénzben, melynek értéke a többi
emberek számára négymillió. Csakhogy a mi számunkra,
tőzsdések számára a pénznek különleges értéke van. Néha
egymillió százezret ér, máskor százezer ér egymilliót. De az is
előfordul, hogy tízmilliót. Friedmann házasságának hetedik
hónapjában olyan helyzetbe került, hogy minden korona – ha
lett volna pénze – hússzor többet ért volna számára. Akkor már
tudta, hogy Adával kötött házassága zátonyra futott, és hogy
sohasem javul meg köztük a viszony. És ennek a házasságnak
az alapjaiban ott feküdt kétszázezer aranykorona, amihez
persze semmiképpen sem juthatott hozzá. A házassági
szerződésük kimondta, hogy a kétszázezer korona, melyet a
szépasszonyra íratott, az övé marad, ha egy évig nem bomlik fel
a házasságuk az asszony hibájából.
Klubíčko csodálkozva ráncolta homlokát.
 – Különös nászajándék – mondta aztán. Mahler vállat vont.
– Friedmann kereskedő volt, és a kereskedők néhány
dologról másképpen vélekednek, mint maguk, civilek.
Friedmann be akarta biztosítani magát. Tudta, hogy Ada csak
azért megy hozzá feleségül, mert az adósságok és a szegénység
miatt rákényszerítik a szülei. A kétszázezer koronás
adománytól remélte, hogy majd engedékenységre bírja.
Ezenkívül volt még egy bökkenője a dolognak. Friedmann más
karjából ragadta ki a lányt.
Természetesen, sohasem tudhatja az ember, mennyiben
igazak az ilyen szóbeszédek, de az a hír járta, hogy a lányt
nagyon bensőséges szálak fűzik egy ifjúhoz. Az ifjú feltűnő
hosszan viselte a haját, egyszóval művész volt. Azt hiszem,
zongorista. Az ifjú megesküdött, hogy sohasem hagyja el Adát, s
állítólag Ada is kijelentette, hogy örökre szeretni fogja. A
feltételes adománnyal tehát Friedmann kétfelé is biztosította
magát. Ha Ada megcsalná, vissza kellene adnia a
nászajándékot. Ha nem csalná meg, de hűvösen viselkedne
iránta, nyomást gyakorolhatna rá.
– Ostobaság – jegyezte meg Klubíčko. – Talán a világon
mindent lehet parancsra csinálni, csak szeretni nem.
– Az biztos – hagyta helyben Mahler –, de azzal, remélem
egyetért, hogy az emberre nagy hatással lehet az a tudat, hogy
ismét visszazuhanna a mélybe, ha nem tüntetne ki a kegyeivel
valakit.
Talán ez elég lett volna Friedmann-nak, de miután ezt nem
kapta meg a feleségétől, arra a lépésre határozta el magát, amit
a kereskedelmi zsargon úgy fejez ki, hogy „lemondja a
rendelést”. Ez az üzlet nem sikerült, és Friedmann vissza akarta
szerezni a befektetett pénzt. Ennek csak egy lehetősége volt: ha
Ada hibájából elválnak. A helyzetet, mint már mondottam, az is
bonyolította, hogy éppen akkor nagy szüksége volt erre az
összegre. Az ötlet, amit barátaitól kapott, nem volt rossz, és ha
nem sikerült végrehajtania a tervét, annak nem ő volt az oka.
Az ügy sikertelenségét egy ostoba ügyvéd okozta, aki annyira
beleszeretett Adába, hogy eltüntette azt a dokumentumot,
amivel tulajdonképpen meg kellett volna semmisítenie a
hölgyet. De nem untatja magát ez a történet?
– Egy kicsit untat – felelte Klubíčko –, de csak folytassa. Ma
valahogy sokat kell várnunk a spagettire.
És Mahler folytatta:
– Friedmann terve abban állt, hogy megvesztegette azt az
embert, akiről az egész világ szilárdan hitte, hogy azelőtt Ada
barátja volt. Vagyis a nagy hajú művészt. Hogy is hívták...
Hnízdo, vagy így valahogy. Elragadó volt az az ifjú, mindenki
szerette, de furcsa mód rendkívül jellemtelen volt. Ezenkívül
sok pénzt költött nőkre.
Egyszóval, bármilyen csúnya dolog is volt, eladta magát, és
hajlandó volt igazolni, hogy Ada megcsalta vele a férjét. Először
állítólag úgy akarták megejteni a dolgot, hogy a művész találkát
adott Adának egy külvárosi garniszállóban. Csakhogy a
fiatalasszony nem ment lépre.
De később mégis sikerült felcsalni a lakására, ahol már két
detektív állt lesben a fürdőszobában. A dolognak az lett a vége,
hogy Ada derekasan felképelte az ifjút. A sikertelenségek után
Friedmann egy ötletes levélben látta a megoldást. Hnízdo
Adának írt egy levelet, amelyben forrón köszönte neki, hogy itt
és itt vele töltötte a múlt éjszakát. Kerítettek valahol egy nőt, aki
hasonlított Adá-ra, Hnízdo együtt töltötte vele az éjszakát,
remélhetőleg kellemesen, a szálloda személyzete előtt Adának
szólította, majd postára adta az említett levelet. Friedmann
természetesen elcsípte a levelet, és fő bizonyítékként
hozzácsatolta a válókeresethez. A tiltott viszony bizonyítására
megvesztegette a szálloda egyik szobalányát, ezenkívül a
zongorista is hajlandó volt vallomást tenni. Hogy úgy
mondjam, „holtbiztosnak“ látszott a vád. A pert egy ügyvéd
barátjára bízta, akit biztosan ismer, mert az utóbbi napokban
egész Prága csak róla beszél, Hugó Zacharra.
– Ismerem őt, de nem én vezetem az ügy kivizsgálását.
– Ami aztán következett, azt hiszem, Zachar és Ada örök titka
marad – folytatta Mahler.
– Ez a válóper volt a legnagyobb botrány, amit valaha is
láttam.
Már a tárgyalás megkezdése előtt kiabálni kezdték: Hnízdo!
Hnízdo úr lépjen elő! Hol van Hnízdo úr? Ám Hnízdo úrnak, a
nagy hajú koronatanúnak nyoma veszett. Friedmann
elkomorodott, s még két tromfja maradt, a szobalány és a levél.
A szobalányt szintén beidézték, de hiába keresték a folyosókon.
Friedmann mintha tűkön ült volna. Egy pillanat, mondta, és
kiment telefonálni. Felhívta a szállodát, de azt a választ kapta,
hogy a lány előző nap este minden magyarázkodás nélkül
otthagyta a szállodát, és elutazott, senki sem tudja, hova.
Friedmann visszatért a tárgyalóterembe, s tudta, hogy már csak
egyetlen ütőkártyája maradt, a levél. A levelet átadta Hugó
Zacharnak, az ügyvédjének, aki azt bizonyítékként a vádirathoz
csatolta. Friedmann feláll, és kéri, hogy a levelet olvassák fel. A
bíró a kezébe veszi a levelet. A pecsét sértetlen. Felbontja a
borítékot, és egy teljesen üres levélpapírt talál benne.
Összeesküvés! – kiáltja Friedmann. A feleségem elhurcoltatta a
tanúkat és ellopta a levelet, amely a vád legfőbb bizonyítéka
volt. Miután megnyugtatják, mondatról mondatra elmondja a
veszedelmes levél tartalmát. Az ügyvédem szintén elolvasta a
levelet, mondja, sőt alaposan áttanulmányozta. Kijelentette
előttem, hogy a levél magában is elegendő ahhoz, hogy a pert
megnyerjem. Kérem, igazolja, hogy helyesen idéztem-e a
levelet.
Klubíčko rejtelmesen mosolygott.
– Azt hiszem, én is megmondhatnám, hogy végződött az eset.
– Úgy végződött, hogy a bíró megkérdezte Zachart, akar-e
tanúskodni az ügyben. Zachar azt válaszolta, hogy ennek
semmi akadálya sincs. Eskü alatt azt a vallomást tette, hogy
ezen és ezen a napon felkereste őt hivatalában Friedmann úr,
és eléje tett egy levelet, melyet elfogott (amit állítása szerint a
feleségének írt egyik régi hódolója), és azt kérdezte, elegendő-e
a levél a felesége és az illető közötti tiltott viszony
bizonyítására. Ő figyelmesen elolvasta a levelet, és
megjegyezte, hogy bár a levél érzelmes és ábrándos hangja
arról tanúskodik, hogy a levél írója és Friedmann felesége
valamikor szerették egymást, de semmi olyasmi nem állt
benne, ami bizonyítaná, hogy az utóbbi időben is tiltott viszonyt
folytattak volna. Minthogy azonban Friedmann úr ezek után is
ragaszkodott hozzá, hogy a levelet csatolják a vádirathoz,
teljesítette a kívánságát.
Erre a bíró megkérdezte tőle, emlékszik-e valamelyest a levél
tartalmára. Zachar igenlő választ adott, és felidézte a levél
tartalmát, mégpedig oly módon, hogy egyetlen mondat sem
egyezett azzal, ami Friedmann tanúvallomásában állt. Ezért
Friedmann a legsértőbb szavakkal illette Zachart, csalónak,
tolvajnak, hamisan esküvőnek nevezte, megvádolta, hogy azért
árulta el őt, mert Ada biztosan lefeküdt vele. És hogy
kétségbevonhatatlanul ő volt az, aki eltüntette a két tanút. A
tárgyalás kívülálló résztvevői meg voltak győződve róla, hogy
Zachar hamisan tanúskodott, de azért inkább még hálásak
voltak neki, mert erkölcsileg Ada pártján álltak, s mindnyájan
hittek abban, hogy Zachar, azzal, hogy meghiúsította az
összeesküvést, nemes lelkűen cselekedett. És hogy azért
folyamodott ilyen eszközökhöz, mert nem volt más választása.
A tárgyalást aztán felfüggesztették. Friedmann hiába
nyomozott Hnízdo és a szobalány után, azok nyomtalanul
eltűntek Prágából nyilván Zachar költségén, mert maga Ada
szegény volt, és háláján kívül semmivel sem járulhatott hozzá a
dologhoz. Eleinte az a hír járta, hogy Zacharnak szerelmével
fizeti vissza nagylelkűségét. De miután a válás megtörtént
(persze a bíróság az asszonynak adott igazat), másfél év múlva
egy egészen más férfihoz ment feleségül.
– Kihez? – kérdezte Klubíčko.
– Karel Stanislavhoz. Stanislav akkor még egészen fiatal és
szegény jogász volt, de a szerencse sohasem pártolt el tőle, ma,
amint talán tudja is, ő a Tony Kohóművek igazgatója. Talán azt
is tudja, hogy Zachar kevésbé volt szerencsés, mint a hölgy,
mert éppen ez a dolog okozta bukását. Röviddel a tárgyalás
után eljárást indítottak Friedmann ellen hamis eskü vádjával.
De kikecmergett belőle, mert sikerült bebizonyítania, hogy a
levelet ügyvédje tüntette el a bírósági aktákból. Zachart aztán
bíróság elé állították, és elítélték lopásért. De még ezt
megelőzőleg a fegyelmi törvényszék törölte őt az ügyvédi
kamara tagjainak névsorából. Először úgy látszott, hogy ez sem
társadalmilag, sem anyagilag nem érinti őt súlyosan, mert
csakhamar más foglalkozást talált, és a közvélemény szemében
még inkább növelte tekintélyét. De a háború után fordult a
kocka, és Zachar szinte koldusbotra jutott.
Végre hozták a spagettit.
– A dologban az a legkülönösebb – fejezte be Mahler, mielőtt
hozzálátott volna az evéshez –, hogy ez a két halálos ellenség,
Friedmann és Zachar később kibékült egymással, sőt a
barátságuk is helyreállt. Legalábbis azt olvastam az újságban,
hogy azon a délutánon, amikor a gyilkosság történt, Zachar
bridzsezett valamilyen Friedmannéknál. Ez nem lehet más
Friedmann, mert ez az egykori tőzsdei mágnás később szintén
elvett egy özvegyasszonyt egy leánykával, és az újság úgy írta,
hogy Zachar a házastársakkal és férjezett lányukkal bridzsezett.
Hát most mondja, nem űz-e néha valóban furcsa játékot a sors
az emberrel? Mit gondol, mi sodorhatta ismét össze ezt a két
szerencsétlent, akik egykor teljesen tönkretették egymást egy
olyan nő miatt, aki számára talán mindketten közömbösek
voltak? Bárhogyan is történt a dolog, Friedmann-nak most
nagyszerű alkalma nyílt rá, hogy bosszút álljon Zacharon. De
amint megtudtam, nagyon korrektül viselkedett.
Zachar mellett tanúskodott.
– Igen, ez szép gesztus volt részéről, ha minden úgy történt,
ahogyan elmondta – vélte Klubíčko. – Ez azt jelentené, hogy
Friedmann valósággal szelíd bárány. Nem tudom, volna-e
bármelyikünknek is annyi erkölcsi ereje, hogy megbocsásson
egy ilyen rossz tréfát.
Ma is szép, meleg este volt. Klubíčko, ahogyan ballagott
hazafelé, sok mindenen töprengett. Meghányta-vetette
magában a gyűlöletet, mely húsz éven át szunnyad az
emberben. A nyerészkedési vágyat, amely sohasem hagyja
nyugton. Arra is gondolt, mit csinálhat most Zdeněk. Maurin is
eszébe jutott. A főszerkesztő azóta nem mutatkozott nála, hogy
az ifjú Barochhal szemben elkövetett túlkapásáért úgy
megmosta a fejét. Ez kissé nyugtalanította Klubíčkót. Mikor
hazaért, felhívta Maurin lapjának szerkesztőségét.
Azt a választ kapta, hogy a főnök két nap óta nem is
mutatkozott a szerkesztőségben. Ekkor felhívta a lakását, de
hiába várakozott, senki sem jelentkezett. Ez nagyon
nyugtalanná tette, és balsejtelmei támadtak.

4
 Június negyedikén, úgy alkonyat tájt egy rokonszenves
fiatalember állt meg a terebélyes tölgyfákkal szegélyezett
országút egyik útkereszteződésén. Az út négyfelé ágazott, és a
környéken semmit sem lehetett látni, ami útba igazíthatott
volna egy olyan embert, aki nem tudja, mitévő legyen.
Ameddig csak a szem ellát, mindenfelé zöld gabonatáblák
ringtak, az út jobb oldalán egy halastó csillogott, a láthatáron
végtelen fenyves sötétlett. A fiatalember rövid tétovázás után
végül is abban az irányban indult el, ahol magasabbak voltak a
fenyőfák. Visszaküldte a városba a kocsit, amelyen érkezett, és
gyalog folytatta útját. Miután megtett vagy két kilométert, a
jobb oldalon megcsillant előtte a víz tükre. Az országútból itt
egy gyalogút nőtt ki, és a fiatalember nemsokára megpillantotta
a fákon a zöld-fehér turistajelzéseket. Vagy ötszáz méterre az
országúttól rendezett térség tárult elé, melyet magas kőfal szelt
keresztül. A kőfal tetején sűrű rácsozat futott végig, mögüle
magas jegenyefák kandikáltak ki. A széles kaputól, mely
kulcsra volt zárva, egy szűk, gondosan nyírt örökzölddel
szegélyezett utacska vezetett a kis, csinos, de elhanyagolt
rokokó kastélyba. A kastélynak középen kerek homlokzata
volt, melyet kúppárkány választott el az első emelettől. A
párkányzaton kilenc dundi angyalka állt szétterpesztett lábbal, s
többnyire hiányzott az orruk vagy a fél lábuk. Mindegyikük egy
betűt tartott a feje fölött, s a betűk együttesen a Sanssouci nevet
adták.
A fiatalember kifújta magát, és becsengetett. Nemsokára
azonban türelmetlen lett, mert senki sem jött kaput nyitni. Már
tizedszer csengetett, félperces szünetekkel, de senki sem
mutatkozott. Ekkor váratlanul lépteket hallott maga mögött.
Megfordult, és egy magas, csontos asszonnyal találta magát
szemben. Az asszony már nagyon öreg volt, de még most is
egyenes derékkal járt. Hosszú, hajlott orra, apró szúrós szeme,
uralomvágyó tekintete volt, és tetőtől talpig fekete ruhát viselt.
Sétapálcája ütemesen kopogott a kör alakú kvarcköveken,
melyekkel ki volt rakva a bejárathoz vezető utacska. A
fiatalember udvariasan köszönt, és ellépett az útból. Az öreg
hölgy ügyet sem vetett rá, s anélkül, hogy fogadta volna a
köszönését, szótlanul elment mellette. Közvetlenül a kapuban
megállt. Ekkor egy másik, ugyanolyan öreg hölgy lépett elő, aki
néhány méterrel utána ballagott, egy nagy kulcsot dugott a
zárba, s a kapu nemsokára nyikorogva kinyílt. Az öreg hölgy
belépett a kapun, s mit sem törődve azzal, mi történik a háta
mögött, elindult a kidomborodó utacskán, melyet gondosan
nyírt örökzöld övezett. Most az az asszony is belépett, aki
kinyitotta a kaput, s lesütött szemmel becsúsztatta a zárba a
kulcsot. A fiatalember váratlanul megszólította, olyan hangon,
mely arra való tekintettel, hogy bár fiatal, de mégiscsak felnőtt
férfi torkán jött ki, kissé különösen zengett, mintha éppen
mutálna.
– Tisztelt asszonyom – mondta Zdeněk Trampus –,
engedelmével, szeretnék öntől tanácsot kérni.
A tisztelt asszonyság közben bezárta a kaput, a kulcsot zsebre
tette, és hátat fordított Zdeněk-nek.
– Valóban tanácsot kell öntől kérnem – szólt utána Zdeněk. –
Turista vagyok, és szeretnék néhány napot tölteni ezen a festői
vidéken. Legalább ha szállást kaphatnék itt. De a környéken
semmilyen épület sincs. Kellő jutalom fejében nem tudná
valahogyan elintézni, hogy a kastélyban aludhatnék?
Ám Zdeněk hiába törte magát, semmilyen választ nem
kapott. Az asszony faképnél hagyta, mintha egy szót sem hallott
volna abból, amit Zdeněk mondott. Trampus megvárta, míg a
két öreg hölgy bemegy a házba. Aztán újra csengetni kezdett.
Vagy egy negyedóráig senki sem mutatkozott. Aztán megnyílt a
kastély egyik mellékajtaja, s egy öreg, nagyon öreg, kék kötény
és kertész jelent meg.
– Hát miért csengetünk ilyen türelmetlenül? – kérdezte,
amikor a kapuhoz ért.
– Azért csengetek, bátyó – kezdte Zdeněk –, mert a nap már
nyugovóra készül, s én még mindig nem tudom, hol hajtom le a
fejem.
– Szóval szállást keres – jegyezte meg az aggastyán nyájasan.
– Azt könnyen talál. Ha jól körülnéz, biztosan megtalálja a
halastó partján a három legmagasabb égerfát. Örök időktől
fogva azok tövében szoktak meghálni a vándorok.
– Nem ért engem, bátyó – mondta Zdeněk türelmetlenül. –
Nem vagyok sem átutazó, sem vándor, kiránduló vagyok, és
nem tudnék elaludni az égerfák alatt.
Az öreg néhányat pöffentett rövid pipájából.
– Ha így van – mondta megfontoltan –, akkor talán elhálhatna
a fűzfák alatt.
– De én mindenáron fedél alatt akarok aludni – erősködött
Zdeněk.
– Akkor induljon el erre, ni, és egy félórai járásra megtalálja
az erdőben az ott táborozó kazánkovácsokat, akik hálókocsiban
laknak.
Azok biztosan befogadják.
– De értsen meg, én cserép- vagy palatető alatt akarok aludni.
Egyszóval: maguknál.
– Nálunk?! – kiáltott fel jóhiszeműen az öreg. – Hát miért nem
mondta mindjárt? Esetlég nálam elalhat. De csak akkor
ereszthetem be, ha besötétedik.
– Ha besötétedik... De miért kellene várnom olyan sokáig?
 Fáradt vagyok!
– Már akár fáradt, akár nem, hozzám szürkület előtt nem
jöhet be. Ha az asszonyom meglátná, hogy beengedem magát,
azon nyomban kidobna. Nagyon szigorúan megparancsolta,
hogy senkit ne bocsássak be. De ha szürkület után jön, és ha
nem fog annyit csengetni, meg sem sejti, hogy nálam van. Ha
besötétedik, jöjjön vissza és másszon be a kerítésen. Majd
osonjon be azon az ajtón, amelyiken kijöttem, és háromszor
halkan kopogjon. De egészen halkan. Szóval elalhat nálam, de
reggel, mielőtt megvirradna, árkon-bokron túl kell lennie.
Addig menjen vissza a halastóhoz, és fürödjön meg. Este mindig
melegebb a víz.
Zdeněk előre megköszönte az öreg szívességét, valóban meg
is fürdött, s mert még bőven volt ideje, a kazánkovácsokhoz is
benézett, megvacsorázott velük. Az étel, amit eléje tettek,
valami rejtélyes eredetű darált húsból készült, és rettenetesen
fűszeres volt.
Bár megivott egy kancsó vizet, amikor este koromsötétben
átmászott a kerítésen, olthatatlan szomjúságot érzett. Néhány
ugrással a keskeny átjárónál termett. Alighogy bekopogott, az
ajtó rögtön kinyílt, mintha a kertész türelmetlenségében már az
ajtónál várta volna.
– Csak csendesen – súgta fogatlan szájával –, már azt
gondoltam, hogy valahol másutt talált szállást. – Ekkor mintha
a szél fújta volna el, elaludt a gyertya, melyet a kertész a
kezében tartott. – Erre – mondta nyájasan az öreg –, csak
vigyázzon, ki ne törje a nyakát.
Adja ide a kezét, van itt öt lépcsőfok. – Zdeněk kitapogatta
eres tenyerét, és követte az aggastyánt. Ürességet érzett a talpa
alatt – kezdődött a lépcső. Amikor az ötödik lépcsőfokra értek,
az öreg eleresztette a kezét.
 – Itt volnánk – suttogta –, erre van az ajtó. Talán nem lesz a
legkényelmesebb, de hát megérti, szegény ember vagyok. Erre
a rövid éjszakára meg kell elégednie ilyennel is.
Azzal kinyitotta az ajtót. Zdeněk tétovázni kezdett, mert a
gyenge holdfényben észrevett valamit, ami megdöbbentette.
Egy magasan levő ablakot pillantott meg, amelyen halvány
fénysugarak szűrődtek át. A helyiség földpadlójára eső
fényfoltot mintha valamilyen árnyak kockákra osztották volna.
Rács! – villant át az agyán. Ekkor az öreg hátulról tarkón ütötte,
Zdeněk megtántorodott, elvesztette talpa alól a földet, s egész
hosszában elterült. Az ajtó nyikorogva bezárult, majd nyájasan
megszólalt a jóságos apó:
– Öcsém, elfelejtettem, hogy van itt még egy hatodik
lépcsőfok is.
Arról esett le. Nem ütötte meg magát? Nem nőtt dudor a
homlokán?
Közben Zdeněk összeszedte magát, gyufát gyújtott, és látta,
hogy balsejtelme nem volt alaptalan. Egy pincébe került,
melynek nehéz, vaspántos tölgyfa ajtaja volt. Feje fölött nyirkos
boltívek futottak össze, körülötte négy vastag, hideg pincefal,
csak a keskeny, rácsos ablakon át derengett némi világosság.
Zdeněk csak most döbbent rá, hogy csapdába esett. Ha lehetett
valami mentsége, csupán az, hogy az öregnek valóban jóságos
és nyájas arca volt. Most már mit tehetett? A zsebében ott lapult
ugyan a pisztolya, de semmi hasznát sem vehette. Csak
egyetlen lehetősége volt: várni a jószerencsét. És azoknak,
akiktől be hagyta magát csapni, nem szabad alkalmat adnia a
győzelemre. Így hát semmit sem szólt. A nyájas öregapó kis
ideig még vigyorgott rá, majd jó éjszakát kívánva otthagyta.
Zdeněk egyedül maradt a szomjúságával és azzal a tudattal,
hogy rá hagyta magát szedni, mint egy gyerek. De hát tehetett
volna valamit?
 Felkapaszkodott az ablakra, amely az egyetlen kivezető út
volt a börtönből. A rácsozat vastag és erős volt, így tehát
szökésre gondolni sem lehetett. Aztán megkopogtatta a falakat,
ugyanolyan gondosan, ahogyan az orvosok szokták a beteget,
mintha az szerfölött fontos lett volna számára. De a falak
mindenütt egyforma hangot adtak.
Végül is megállt az ajtóval szemben. Az ajtón belülről nem
volt zár, minden bizonnyal csupán kívülről lehetett
bereteszelni.
Nekifeszítette a vállát – de meg se moccant. Aztán nekifutott,
de ez sem használt semmit. A régi romantikus időkben a
foglyoknak mindig volt valami reményük, hogy ha egyenként
kitapogatják a köveket, végül is megtalálják azt, amelyet ha
megfordítanak, biztos a szabadulás. S ha a valóságban nem is
volt ilyen reményük, legalább a romantikus történetekben
találkozhatunk vele. Zdeněk tudta, hogy nem talál ilyen követ,
mert ez a pince egyszerű prózai zöldségespince volt.Végül is
lekuporodott a sarokba, ahol néhány marék száraz fű zizegett,
hogy elgondolkozzon a helyzetén. Úgy rémlett neki, hogy aludt
egy keveset, amikor váratlanul felébredt. Valaki megrázta.
Kimeresztette a szemét és talpra ugrott. Egy csendőr állt
mellette szürke rohamsisakkal a fején, kissé távolabb a nyájas
öregapó vigyorgott. Már teljesen világos volt. A rossz tréfa
tetőpontjára hágott – egész éjszaka lakat alatt tartották, és még
volt bátorságuk csendőrt hívni rá, őrá, aki detektívként akart itt
fellépni.
– Kicsoda maga, uram? – kérdezte a csendőr.
Zdeněk hallgatott. Semmilyen más kérdés nem hozhatta
volna annyira zavarba, mint éppen ez. Mert azóta, hogy oly
szerencsés kézzel avatkozott be a Kann-gyűjteményben történt
emlékezetes műkincsrablás tetteseinek leleplezésébe, valahogy
híressé vált a neve; sokan tudták, hogy kapcsolatban áll
Klubíčkóval, ezért nem volt szabad olyan emberek előtt
elárulnia igazi nevét, akiknél nyomozott. Hosszabb mérlegelés
után azt mondta:
– Erre a kérdésre nem vagyok hajlandó felelni.
– Szóval nem hajlandó – mondta a csendőr gúnyosan
mosolyogva. – De annyi sütnivalója talán mégiscsak van, hogy
kitalálja, mit kell akkor magáról gondolnom! Ha semmi sem
terhelné a lelkiismeretét, nyugodtan megmondhatná, kicsoda,
és mit keres itt.
– Turista vagyok – felelte Zdeněk –, ezt már mondtam tegnap
ennek az öregembernek is. Meg akartam itt szállni, hogy reggel
folytathassam az utamat.
– De hiszen kapott szállást, és biztosan ki is aludta magát –
jegyezte meg az öreg sunyi ábrázattal.
– De most már nem fogja folytatni az útját – így a csendőr. –
Legalábbis addig nem, amíg meg nem mondja a nevét. És miért
kerülgeti már harmadik napja a kastélyt? Mi volt a szándéka?
– Harmadik napja?! – kiáltott fel Zdeněk, s azt akarta
mondani, hogy ez hazugság. De megértette, hogy úgysem
hinnének neki. Most csupán az volt fontos, hogy minél előbb
kiszabadulhasson, s jóvátehesse ezt a gyerekes
meggondolatlanságot, amelynek áldozata lett. Ezért azt
mondta:
– Ha valamivel gyanúsítanak, kérem, vigyenek be a
legközelebbi bíróságra. Ott majd minden kiderül.
– Szívesen eleget teszek a kérésének – felelte a csendőr. –
Jöjjön velem.
Zdeněk lehajtotta a fejét, és kitámolygott a bűzlő odúból.
Nyomában a csendőr és a nyájas öregapó.
 – Talán – vélte az öreg – az úrfinak fel kellene frissítenie
magát.
A bíróság messze van, majdnem három órai járásra. –
Minthogy Zdeněk hallgatott, az öreg beszaladt a szobájába.
Nemsokára egy pohár vízzel tért vissza. Ezt már a csendőr is
megsokallta.
– Inkább egy karaj kenyeret meg egy bögre tejet adhatott
volna neki – mormogta. Később, ahogy ballagtak Jindřichův
Hradec felé, olyasvalami történt, ami a napnál világosabban
bizonyítja, hogy a romantika még nem halt ki teljesen a
világból. Váratlanul ugyanis egy motorkerékpáros kanyarodott
ki eléjük az erdőből az országútra.
Amikor megpillantotta őket, hirtelen lefékezett és megállt.
Nagyon izgatott volt, egyetlen összefüggő mondatot sem volt
képes mondani.
– Ott... ott – hebegte maga mögé mutogatva –, ott... Egy autó
belerepült az árokba! Talán mind meghaltak.
– Szálljon le, egy szavát sem értem – mondta a csendőr. – Mi
történt tulajdonképpen?
A motorkerékpáros szót fogadott.
– Ott ni – hebegte izgatottan –, vagy két kilométernyire ide,
meg akart előzni egy kocsi, és berepült az árokba. Segítségért
megyek, hol találok itt a közelben orvost?
– Hol ott? – kérdezte a csendőr kíváncsian. – Nem az
erdészlak mellett, a kanyarban? Ott gyakran szoktak
karambolozni. Oda nem ártana az autóklub költségére
bevezetni a telefont.
– Ha jól emlékszem, volt ott valamilyen épület.
– Innét a tetőről lelátni oda – mondta a csendőr, és
önkéntelenül néhány lépést tett oldalra. Aztán eszébe jutott
Zdeněk, és megparancsolta neki:
– De maga meg se moccanjon, megértette!
Ám abban a pillanatban megrökönyödve látta, hogy tanácsa
eső után köpönyeg. Zdeněk, aki nem tudott ellenállni az
elhagyottan pufogó motorkerékpár csábításának,
villámgyorsan felpattant rá, és indult is.
– Jézusmária! – ordított fel kétségbeesetten a
motorkerékpáros.
– Lőjön utána! – A csendőr valóban le is emelte a válláról a
puskát.
– Állj, mert lövök! – kiáltotta, de Zdeněk ekkor már vagy
ötven méterre lehetett tőlük. A csendőr célozott, de aztán
leeresztette a fegyvert.
– Nincs jogomban utána lőni – mondta. – Nem tudom,
valóban elkövette-e azt, ami miatt letartóztattam.
– De hiszen elkövetett egy másik bűntettet! – kiabálta a
motorkerékpáros kétségbeesetten. – Ellopta a Jawámat!
Egészen új, csak május óta járok rajta.
– Majd jelentse be – mondta a csendőr higgadtan. –
Bizonyíthatom magának.

5
Zdeněk eleinte azzal a bizonytalan elhatározással száguldott
az országúton, hogy visszatér a kastélyba, és megpróbálja
végrehajtani azt, ami tegnap nem sikerült neki. De néhány
pillanat múlva átvillant az agyán, hogy ez lenne a legnagyobb
ostobaság. Nemcsak azért, mert még erősebb gyanút keltene a
csontos öreg hölgyben, hanem azért is, mert teljesen fölösleges
volna. A leányt éjszaka biztosan eltüntették a kastélyból. Az ő
bebörtönzésének nem lehetett más célja, mint hogy ezt meg ne
akadályozhassa, s hogy meg ne tudhassa, hová vitték. Ezért
inkább úgy határozott, hogy visszatér a városba, s orvost küld a
szerencsétlenség színhelyére, s majd felhívja Klubíčkót. De
mindenekelőtt kiadósan megreggelizik. Szélvészként süvített el
a kastély mellett, s egy erdei kerülőúton igyekezett kijutni a
Jindřichův Hradec felé vezető országútra.
Errefelé állt a kazánkovácsok tábora, akik tegnap olyan
szívélyesen megvendégelték. Éppen a tábor felszedésével
foglalatoskodtak, hogy útra kelhessenek. Zdeněknek hirtelen
egy ötlete támadt és megállt.
– Halló, barátaim! – kiáltotta. – Egy szívességet talán még
tehetnének nekem. Találkozni akartam a menyasszonyommal,
aki a kastélyban van a nagyanyjánál. Ugyanis a szülei tiltják
tőlem, még találkoznunk sem szabad. Ne nevessenek, nincs
abban semmi nevetnivaló, hogy az embernek be kell járnia a fél
világot, ha látni akarja a kedvesét. De a nagyszülei megelőztek.
Amikor reggel keresésére indultam, már nyoma sem volt sehol.
Valahová elvitték.
Mindezt csak úgy vaktában mondta, sok reményt nem fűzött
hozzá, de nemsokára elképedve látta, hogy semmi okosabbat
nem találhatott volna ki. A kazánkovácsok vezetője, aki tegnap
megvendégelte azzal a pokolian fűszeres kotyvalékkal, azt
felelte:
– Még öt perce sincs, hogy elhaladt erre egy nagy
személyautó. A szekér mellett álltam, és az oldalát
egyengettem. Várniuk kellett, amíg helyet csinálok nekik. Így
láttam, hogy az autóban a kastélybeli öregasszony ül, és
mellette egy leányka. Inkább gyermeknek látszott, mint
kisasszonynak.
 – Akkor az ő volt! – kiáltott fel Zdeněk megkönnyebbülten.
Nem vesztegette tovább az időt, teljes gázra kapcsolt, és olyan
sebességgel száguldott a kanyargós, szűk erdei úton, ahogyan
senki másnak nem lett volna bátorsága. De Zdeněk kitűnő
motorkerékpáros volt.
Körülbelül egy fél óra múlva egy fekete pontot pillantott meg
maga előtt az úton, amint elő-előbukkant a porfelhőből. Az a
kocsi volt-e, amelyet üldözött? Még nagyobb gázt adott, a
sebességmérő felugrott a százasra. Három perc múlva már a
kocsi nyomában járt. Egy nagy, zárt túrakocsi volt. Zdeněk
szívesen megelőzte volna, de tudta, hogy ezt nem
kockáztathatja meg. A kocsiban ott ül az öreg hölgy is, akiben
semmiképpen sem volt szabad gyanút ébresztenie. A
sebességet is csökkentenie kellett, s közben átkozódott, miért
nincs neki is zárt kocsija, mint üldözöttjének.
Ekkor újra rámosolygott a szerencse, aznap már másodszor,
mintha kárpótolni akarta volna őt a tegnapi balszerencséért.
Éppen egy panzió mellett haladt el, mely előtt egy kis
személygépkocsi állt ezzel a felirattal: Bérkocsi. Kis ideig
habozott, majd ráeszmélve, hogy a kocsit korlátlan időre bérbe
veheti, hirtelen lefékezett, és leugrott a motorkerékpárról.
– Rendben van, milyen névre marad itt a motorkerékpár? –
kérdezte tőle a háziszolga.
– Arne Maurin – válaszolta Zdeněk, bediktálva a nevet, mely
leghamarabb jutott az eszébe. Aztán megkezdődött a hajsza a
túrakocsi után, amely közben jelentős előnyre tett szert.
Amikor feltűnt előttük a kocsi, a háttérben egy várost
pillantottak meg. A tornyokról mindjárt megállapította, hogy
Jindřichův Hradecben vannak. Biztos lévén benne, hogy az
öreg hölgy a gépkocsi üvegén keresztül nem ismerheti fel őt,
megparancsolta a sofőrnek, hogy hajtson minél közelebb az
üldözött kocsihoz, nehogy utasai eltűnjenek valamelyik
házban. A túrakocsi azonban áthaladt a városon, és tovább
robogott az országúton. Még vagy másfél órán keresztül
követték megfelelő távolságban. Ekkor hirtelen megváltozott a
vidék jellege, az út befutott egy mély erdőbe, és az automobil
nemsokára megállt egy nagy, kőből épült erdészlak előtt.
Zdeněk megparancsolta a sofőrnek, hogy a kocsival rejtőzzön
el a sűrűben, ő maga pedig olyan közel lopódzott az
erdészlakhoz, amennyire csak tudott. De mire látó-távolságra
megközelítette az épületet, már késő volt. A nagy fekete
automobil orral kifelé állt az erdőből; az erdészlak ajtaja előtt
két hatalmas vadászkutya ült, majd vinnyogva kaparni kezdték
az ajtót.
Már megint elkéstem, mint mindig az utóbbi napokban,
gondolta Zdeněk kedvetlenül. Ha tudnám, hogy jutok oda be!
Leült egy nagy vörösfenyő alá, és elgondolkozva az erdészlakra
szegezte tekintetét.
Ekkor kicsapódott az ajtó; elsőként, sétapálcájára
támaszkodva, a csontos öreg hölgy jelent meg, majd nyomban
utána a magas termetű erdész. A kocsihoz kísérte a hölgyet,
tiszteletteljesen leemelte a kalapját, s még akkor is a kezében
szorongatta, amikor a kocsi már elindult. Aztán megfordult,
köpött egyet, majd füttyentett a kutyáinak, és eltűnt velük az
erdőben.
Zdeněk megkönnyebbülten lélegzett fel. Mert amit látott,
megkönnyítette a feladatát. A legnehezebb akadály – az erdész
és kutyái – nem állt többé útjában. Csakhogy a házban nyilván
ott lesz az erdész felesége és talán még valamilyen őr is, aki azt
a szigorú parancsot kapta, hogy el se moccanjon a lány mellől.
Vajon kit tehettek meg őrének? Azonnal felötlött benne:
biztosan azt a néma vagy süketnéma asszonyt, aki tegnap az
öreg hölgy után ballagott, mint a kulcsárnő a várúrnő után.
Elgondolkozva sétálgatott az erdőben, kellő távolságra az
erdésztől és a kutyáitól. Közben terve lépésről lépésre kialakult
a fejében.
Nem volt más választása, mint hogy aznap még egy
szélhámosságot kövessen el. Nagyon kockázatos dolog ám
detektívnek lenni hivatalos igazolvány nélkül. Ha volna
igazolványa, most hazudhatna valamit, s ezt felettesei csak
helyeselnék. De meg volt róla győződve, hogy az, amire
készülődik, kétségtelenül közérdekű dolog. Mindenáron
beszélnie kell a leánnyal, mert a nagyanyja bizonyára nem
igyekezett volna ilyen hamar eltüntetni, ha erre nem lett volna
oka. Hát nem gyanús, hogy elviszi egy távoleső erdészlakba
csak azért, mert valamilyen fiatalember be akar jutni a
kastélyba? Ilyen óvatosságra csak rossz lelkiismerete inthette.
Zdeněk visszatért arra a helyre, ahol a sűrűben a bérkocsi
várt rá.
– Barátom – mondta a sofőrnek –, kénytelen vagyok magát
megkérni, hogy az igazság érdekében kövessen el egy ártatlan,
senkinek kárt nem okozó szélhámosságot. Nem a tréfa
kedvéért jöttem ide, hanem azért, mert abban a kocsiban,
amelyet követtünk, elrabolt menyasszonyom ült. Szeretjük
egymást, de a szülei hallani sem akarnak a dologról, és a
nagyanyja, amikor neszét vette, hogy jövök, ebben az
erdészlakban rejtette el előlem. De mindenáron beszélnem kell
vele. Egy órával is beérem. A következőkre akarom megkérni:
odahajt az erdészlakhoz, és ijedt képet vágva azt mondja, hogy
az úton találkozott egy gépkocsival, amely leszaladt az útról és
felborult. A kocsiban Walterné asszony ült, és megkérte magát,
hogy jöjjön vissza az erdészlakba segítségért. Igyekezzen majd
minél több embert beültetni a kocsiba. Ha ez sikerül, hajtson a
lehető leglassabban. Ha türelmetlenkednének, mondja azt,
hogy először jár ezen a vidéken, és alighanem eltévedt.
Megkocsikáztatja őket egy kicsit, majd rámutat egy sűrű
erdőrészre, és azt mondja, hogy úgy rémlik magának, mintha a
szerencsétlenség a mögött a sűrűség mögött történt volna. Ha
majd mindnyájan kiszállnak, és eltűnnek a sűrűben, teljes
gázzal visszatér ide, megáll valamilyen bokor mögött, hogy az
erdészlakból meg ne láthassák, és ötöt tülköl. Aztán tüstént
indulhatunk haza. Nagyon kérem, segítsen nekem...
A sofőr azonnal beleegyezett a játékba, mert melengető
érzéssel töltötte el az a gondolat, hogy segítségére lehet a
szerelmeseknek.
Zdeněk kerülővel lassan elindult az erdészlak felé.
Nemsokára motorzúgást hallott – a kocsi lassan döcögött az
úton; a sofőr mellett is és a hátsó ülésen is egy-egy nő ült.
Zdeněknek úgy tűnt fel, hogy az a nő, aki a sofőr mellett ül,
tegnapi ismerőse. Ez teljesen megnyugtatta, mert attól tartott,
hogy a kis Inka is kikocsizik segíteni a nagyanyjának. Maradt-e
még valaki az erdészlakban? Az erdész felesége volt-e a másik
nő? Ezekre a kérdésekre minél előbb választ szeretett volna
kapni. Mindjárt futásnak eredt, hogy minél előbb a színhelyen
legyen. De amikor az erdészlakhoz ért, majd-hogy kővé nem
meredt. A ház, sajnos nem maradt üresen, az ajtó előtt egy
sudár termetű fiatal nő sétálgatott, gyermeket ringatva a
karján.
Nem maradt más hátra, mint hogy tolvaj módra
belopakodjon a házba. Behúzta a nyakát, és óvatos léptekkel
megkerülte az erdészlakot, mely emeletes épület volt. A
földszinti ablakok be voltak zárva, de az emeleten egy ablak
sarkig tárva állt. Csakhogy ez mit sem segített rajta. Így
óvatosan átosont a másik oldalra. Ezen az oldalon hosszabb volt
az épület; öt ablak sorakozott rajta egymás után, s a középső
nyitva volt. Zdeněk néhány ugrással az ablak alatt termett. Még
egyet ugrott, és fellendült az ablakra. Ijedtében majd hanyatt
esett. Vele szemben, szinte kartávolságnyira, egy
vékonydongájú, satnya növésű, csúnyácska lány ült, s
rámeresztette két szenvedélyesen égő, ijedt szemét.
Látszott rajta, hogy azonnal segítségért kiált, így Zdeněknek
villámgyorsan kellett cselekednie.
Rámosolygott a leányra.
– Ne féljen, Friedmann kisasszony – szólalt meg suttogó
hangon.
– Jézusom – rebegte majdnem pityeregve Inka. – Kicsoda
maga?
És honnét ismer engem?
– Jó barátja vagyok a maga legjobb barátjának – válaszolta
Zdeněk. – Az ő ügyében jöttem. De nagyon örülnék neki, ha
megengedné, hogy a szobában mondhassak el mindent. A lány
szótlanul felállt, és intett neki.
Zdeněk, miután leugrott az ablakról, meghajolt, majd
folytatta:
– Meg kell bocsátania, hogy ennyire megleptem. Nem
cselekedhettem másképp. Azért jöttem el Prágából, hogy
beszélhessek magával a nagyanyja kastélyában. De először
nem akartak beengedni, aztán bezártak egy pincébe, és reggel,
mint egy csavargót, átadtak a csendőrségnek. Kénytelen voltam
megszökni, ellopni egy motorkerékpárt, és most kicsalni az
őrzőjét, hogy beszélhessek magával.
– Akkor hát ezért hoztak ide olyan hirtelen – mondta suttogva
a lány. Gyorsan az ablakhoz ugrott, bezárta, és leeresztette a
függönyt.
– Őriznek – mondta. – Nem tudom, hogy történhetett, hogy az
öreg Homoláčné magamra hagyott. Beszéljen, míg vissza nem
tér...
 Hugó küldte?
Zdeněk bólintott.
– Igen, Zachar úr küldött. Igaz, vele most nem beszéltem,
mert ő a fogházban van, és senkit sem engednek be hozzá, de a
barátai, akik mindenképpen szeretnének rajta segíteni,
őhelyette is cselekszenek.
Így kerültem ide. Friedmann kisasszony, meggyőződésünk,
hogy ha létezik olyan ember, aki világos feleletet adhatna arra a
kérdésre, ki ölte meg Zacharné asszonyt, akkor az csak maga
lehet. Esküszöm, hogy megőrzőm a titkot, csak mondjon el
mindent, amit tud. Mert az idő sürget, Zachar úr élete
veszélyben forog.
Inka fájdalmasan feljajdult.
– Tudom – mondta letörten –, de ha azért jött, hogy tőlem
hallhassa, hogy nem Hugó a tettes, akkor fölöslegesen fáradt.
– De mégis – kiáltott fel Zdeněk –, magát azért tüntették el,
mert a maga kezében van Zachar úr megmentésének a kulcsa.
Inka szomorúan megcsóválta a fejét:
– Téved. Éppen ellenkező okból távolítottak el. Én tudom,
hogy Hugó ölte meg. Az édesapám, aki nagy barátja Hugónak,
azért küldött el otthonról, hogy kétségbeesésemben el ne
áruljam, amit tudok.
– És mit tud? – kérdezte Zdeněk bizalmatlanul. – Nekem
mindent elmondhat, elvégre Zachar úr érdekében jöttem. És ha
az, amit magától megtudok, az ő bűnösségét fogja bizonyítani,
mindenki előtt eltitkolom.
– Elhiszem – mondta Inka –, becsületesnek látszik. De afelől,
hogy azt a gonosz asszonyt Hugó ölte meg, sajnos a legkisebb
kétségünk sem lehet.
 – Akkor is hálás leszek magának minden hírért – mondta
Zdeněk: – Talán azt akarja mondani, hogy szemtanúja volt
Zachar úr cselekedetének? Elvégre maga miatt veszett össze a
feleségével.
Inka rábólintott:
– Látom, jók az értesülései. Igen, énmiattam vesztek össze.
De nemcsak énmiattam...
– Mit beszél? – képedt el Zdeněk. – Maga nem egyedül volt
Zachar úrnál?
– Az édesapámmal együtt voltunk. Alig váltottunk néhány
szót, kinyílott az ajtó, és bejött Hugó felesége. Látom, hogy
vendégeid vannak, mondta. Édesapám ingerülten kiáltott fel:
Talán van valami kifogása ellene? Hugó még a barátait sem
hívhatja meg a lakásába?
Zacharné asszony azonban szokatlanul jó hangulatban volt.
Apám indulatos megjegyzésére olyan szavakkal felelt,
amelyeknek még ma sem értem egészen az értelmét.
Friedmann, mondta apámnak, én úgyis tudom, hogy
tulajdonképpen miért jött maga ide. Már elkésett.
S különben is már mondtam egyszer magának, hogy nem
adom; Hugó bizonyíthatja, hogy én mindig betartom a
szavamat.
Édesapám felelete ugyanolyan érthetetlen volt: Csak tartsa
meg magának, engem már régen nem érdekel a dolog.
Zacharné asszony nevetni kezdett: Azt ne mondja, hogy régen,
hisz éppen egy hete, Hugó a maga megbízásából betört a
pénzszekrényembe, hogy ellopja tőlem. Csakhogy én sokkal
jobb helyre tettem. Páncél alatt kell azt keresni, kedves
Friedmann, de oda nem juthat be se maga, se ő.
 Bizony még Hugócska sem, noha tudja, melyik bankban van
a széfem. Édesapám teljesen önkéntelenül megkérdezte:
Melyikben?
– és Hugó ugyanolyan természetességgel felelt: A Cseh
Leszámítoló Bankban.
– A lány kis szünetet tartott, majd fájdalmas arccal folytatta:
– Zacharné asszony csak nevetett az egészen: Csak menjetek,
fiúk, és rohanjatok neki fejjel annak a páncélnak.
Édesapám dühöngött, és szidni kezdte Zacharné asszonyt,
mint a bokrot. Hugó is csatlakozott hozzá, nagyon csúnya
jelenet volt. Hugó úgy őrjöngött, mint egy eszelős. A felesége
nyugodtan végighallgatta őket, s csak akkor szólalt meg, amikor
ők kitombolták magukat: Remélem, megértette, hogy
egyáltalán nem örülök a látogatásuknak.
Menjenek innen az ördögbe! S ha nem mennek el önként, én
magam dobom ki magukat. Édesapám megragadta a kezem, és
kirohant velem. Rettenetesen ideges volt. Úgy becsapta a
fogadószoba ajtaját, hogy biztosan meghallották az egész
házban. De amikor már kint voltunk, elég gyorsan
megnyugodott. A sarkon, a főpostával szemben a Palace
kávéház áll. Egészen addig szótlanul mentünk apámmal. A
kávéház előtt váratlanul megszorította a kezem, és a fülembe
súgta: Inka, szörnyű balsejtelmem van. Megkérdeztem tőle,
mitől ijedt meg annyira. Inka, mondta, hiszen tudod, hogy
Hugó hatszáz koronát kért tőlem kölcsön. Ezen a pénzen egy
pisztolyt vásárolt. Azt mondta nekem, hogy néha már
kimondhatatlanul unja az életét, és hogy végez magával.
Persze, ezt már csak akkor mondta meg nekem, amikor késő
volt, amikor már nála volt a pénz. Kértem, hogy adja át nekem
a pisztolyt, de hallani sem akart róla. Attól tartok, hogy még
kárt tesz magában, hisz láttad, mennyire magánkívül volt. Ülj
be a kávéházba, én visszafutok hozzájuk, hogy megnyugodjak.
– Bementem, de egész idő alatt mintha tűkön ültem volna.
Maga barátja Hugónak, így jól tudja, mit jelent számomra. Ő az
első, az egyetlen barátom, akivel valaha is találkoztam. Az
életem is odaadnám érte. A lelkemet is. Szörnyű sejtelmeim
voltak. Amikor édesapám vagy egy fél óra múlva visszatért,
iszonyatos volt ránézni is. Itt egy szót sem, mondta. Amikor
már a taxiban ültünk, odasúgta nekem: Ó istenem, édes
istenem, miért engedted, hogy elkéssem?!
Kétségbeesetten öleltem át: Agyonlőtte magát? Nem... a
feleségét lőtte agyon, súgta apám. Sarkig tárva találtam az ajtót.
A felesége átlőtt koponyával feküdt a hálószobában, a
pénzszekrény is nyitva volt, és a pisztoly ott hevert előtte. Ezzel
átadott nekem valamit, amit akkor húzott ki a zsebéből. A
pisztoly volt. Megremegtem. Úgy éreztem, mintha azért adta
volna át nekem, hogy én is lőjem magamat agyon. Kis ideig
szótlanul robogtunk. Most mi lesz? – kérdeztem. Apám vállat
vont. Teljesen tisztában vagyok állampolgári kötelességemmel
– válaszolta nemsokára, a legközelebbi rendőrőrsre kellene
mennem, el kellene mondanom, amit tudok, és ezt a... dolgot
az asztalra tenni. De sehogy sem tudom magam erre
elhatározni. Nem engedi a barátságunk. S ezenkívül... biztosan
pillanatnyi elmezavarában tette. Ekkor éppen a hídra értünk.
Apám kinyitotta a szellőzőablakot, és kidobta rajta a pisztolyt.
Sose felejtem el, hogy sivított a levegőben, s milyet csobbant a
vízben.
Igen, hallgatni fogok, tette hozzá apám, ha lesz egyáltalán
valami értelme. De én nem áshatom meg a sírját, azt a törvény
sem követelheti tőlem, hogy eláruljam legrégibb és legjobb
barátomat.
 Én mindenben egyetértettem vele, és naivul elhittem, hogy
ha hallgatni fogunk, senki sem tudja meg, hogy Hugó követte el
a gyilkosságot. Hazaérkeztünk. Rosszul lettem, édesanyám
ecetes borogatást tett a homlokomra. De nemsokára bejött a
szobába apám, és kiküldte édesanyámat. Iszonyatosan sápadt
volt. Inka, mondta, hihetetlen dolog történt. Hugó eljött
hozzánk, és úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. A
szakramentumát, micsoda erős jellem! Olyan képet vág, mint
aki semmiről sem tud, és a kártya után kutat. Mit szólsz hozzá?
– És mit szólt hozzá? – kérdezte Zdeněk mohón.
– Istenem, azt mondtam, hogy ha eljött, és ha gondtalannak
látszik, akkor biztosan nem ő lette. De apám nem értett vele
egyet: Látom, nem ismered te őt még eléggé, bogárkám, Hugo
mestere a képmutatásnak. Azért színlel vidámságot, mert meg
van róla győződve, hogy senki sem fogja gyanúsítani. Azért jött
hozzánk, hogy igazoljuk az alibijét. Egyszóval a mi Hugónk
sokkal erősebb jellem, mint valaha is gondoltam. Úgy látszik,
nagy tétekben akar játszani. Mi nem akadályozzuk meg ebben.
Nem igaz?
– Ezzel természetesen egyetértettem. Édesapám azzal ment el
tőlem, hogy jobban teszem, ha ma nem is mutatkozom Hugó
előtt.
Észrevenné rajtad, hogy tudsz valamit. Nem szabad
elvennünk az önbizalmát. Azt mondom majd neki, hogy
elmentél angolórára.
Később újra bejött. Éppen most ment el Hugó, mondta, kár,
hogy nem láthattad az arcát. Most ébredtem rá, hogy eddig én
sem ismertem őt. Micsoda lelkierő! Talán még sohasem volt
olyan vidám és szellemes, mint ma. De ekkor közelebb hajolt
hozzám, és megrémült. Egészen belázasodtam, és vacogott a
fogam. Egész éjszaka alig aludtam, iszonyatos álmok gyötörtek.
Apám el sem mozdult mellőlem. Amikor reggel felébredtem,
gondterhelt arccal azt mondta: Nem tudom, mit kezdjek veled.
Álmodban azt kiabáltad: Hugó, ne öld meg! Sajnálom, hogy
tudsz erről a dologról, végül is a te réveden kerül majd
gyanúba. Aztán csengetett valaki.
Amikor apám visszajött, olyan sápadt volt, mint a halál: A
rendőrség. Kihallgatásra hívnak. Isten veled, drágám, ne
csodálkozz rajta, hogy rád zárom az ajtót, félek, hogy
valamilyen meggondolatlanságot cselekednél. Talán jól is tette,
hogy bezárt, teljesen magamon kívül voltam, s egyre csak arra
gondoltam, hogy Hugót már letartóztatták. Apám csak délután
tért haza, s azonnal bejött hozzám.
– Először kitérő válaszokat adott a kérdéseimre, de mert
tovább zaklattam, később mindent elmondott. Ó istenem,
Hugóra esett a gyanú, és annyi bizonyíték szólt ellene, hogy
letartóztatása csak órák kérdése volt. Idegrohamot kaptam.
Amikor magamhoz tértem, édesapám azt mondta: Úgy látom,
egészséged és Hugó biztonsága érdekében jobb lesz, ha eltűnsz
Prágából. Holnap nagyanyádhoz utazunk. Ha téged is
kihallgatnának, mint engem, nem tudnád tartani magad, és
elárulnád, amit tudsz. Én említést sem tettem arról, hogy
tegnap látogatóban voltunk nála, de te biztosan elszólnád
magad. És akkor én is kénytelen lennék megmondani, amit
tudok.
Ezért bejelentem a rendőrségen, hogy eltűntél. Csak akkor
jössz majd haza, ha teljesen megnyugodtál, s ha már Hugót
nem fenyegeti veszély. Egyetértettem ezzel, mert csak így
segíthettem Hugón.
Másnap elutaztunk. De a nagymamámnál sem tudtam
megnyugodni, mindig az járt eszemben, mi lehet Hugóval?
Tegnap reggel, amikor nagyanyám elment sétálni, kimentem a
kertbe. A kertészünk beszédes ember, és fel akart vidítani.
Elkezdett beszélni „arról a prágai gyilkosságról, amellyel tele
vannak az újságok”. Őtőle tudtam meg, hogy Hugót
rablógyilkossággal, nyerészkedési céllal elkövetett
gyilkossággal vádolják. De ez nem igaz. Hugó azért ölte meg a
feleségét, mert nem bírta tovább a zsarnokságát. Hugó még
csak önző sem volt, nem még nyereségvágyó, bármikor
tanúsíthatom, hogy tavasszal mindig ibolyát hordott nekem,
rám költötte az összes zsebpénzét, amit a feleségétől kapott.
Sokat gondolkoztam már ezen, azt hiszem, fel kellene mennem
Prágába, és elmondani a bíróságnak, amit az esetről tudok.
Talán könnyítenék egy kicsit Hugó sorsán. De a nagymamám
hallani sem akar róla, hogy visszatérjek Prágába. Amiért
állandóan nógattam, egy olyan szobába zárt, aminek rács volt
az ablakán, most pedig ide hoztak ebbe az erdészlakba. Azt sem
tudom, hol vagyok, s merre van a vasút. Mit gondol,
megszökjek?
– Egyszer biztosan szükség lesz a tanúvallomására – mondta
Zdeněk. – De most azonnal? Nem keltene zavart, ha váratlanul
megjelenne a bíróságon, és elmondana mindent? Ezt előbb meg
kell tanácskoznom a barátaimmal. Úgy gondolom, jobb lenne,
ha egyelőre itt maradna, s megvárna engem, míg visszajövök.
Megnyugtatom, nem kell sokáig várnia rám. S ha közben
innét is elvinnék valahova, mindenképpen tudassa velem, hol
tartózkodik.
Meg tudja jegyezni a címemet? Zdeněk Trampus, Malá
Strana, Kann-palota.
Inka rábólintott.
– Megjegyzem. De nagyon siessen vissza. Ekkor távolról öt
autótülkölés hallatszott. Zdeněk akaratlanul is összerezzent.
– Ez a maga kocsija? – kérdezte a lány. Zdeněk bólintott:
 – Ha magával vinne, két vagy három óra alatt Prágában
lennék! – kiáltotta a lány vágyakozón.
– Hallgasson rám, kisasszony – mondta Zdeněk határozottan
–, mondok magának valamit, amit nem akarok maga előtt
eltitkolni.
Ha most beleavatkozna a dologba, s ha elárulná, amit az
édesapjától tud, ezzel örökre megpecsételné Zachar úr sorsát.
Ezzel szemben, ha egy ideig még hallgat, Zachar urat szabadon
bocsátják anélkül, hogy a haja szála is meggörbülne.
– És ezt hogy lehetne elérni? – kérdezte a lány elképedve.
– Az édesapja azt hiszi – mondta Zdeněk –, hogy Zachar úr
ölte meg Zacharné asszonyt. Mégpedig azalatt, míg maguk a
kávéházhoz értek. De egyes körülmények arra vallanak, hogy
az édesapja téved.
Valaki más lőtte agyon.
– De kicsoda?! – kiáltott fel Inka. – Hiszen mondtam
magának, hogy a Palace kávéház csupán pár lépésre van a
Jeruzsálemi utcától.
Apám egy negyedórával az után futott vissza Zacharnéhoz,
hogy eljöttünk tőlük. S Zacharné asszony akkor már halott volt.
Zdeněk a vállát vonogatta:
– Ennek ellenére nyomós okaink vannak rá, hogy ne vegyük
biztosra Zachar úr bűnösségét. – Talán még mondani akart
valamit, de aztán megrázta a fejét, és felállt. – Még egyszer
nagyon kérem, hogy ki se mozduljon innen – mondta könyörgő
tekintettel. – Rövidesen hírt kap tőlünk. De az egyedül magának
szól majd. Ért engem? Ez azt jelenti, hogy arról senki más nem
szerezhet tudomást.
– Az édesapám sem?
 – Ő sem. Talán ő leginkább nem. Neki egészen más elmélete
van erről a gyilkosságról, mint nekünk. Mindent el kell titkolnia
előtte.
Mindenekelőtt azt, hogy beszélt velem. Számíthatok a
diszkréciójára?
Inka bólintott, és kezet adott a férfinak:
– Számíthat, mert maga a barátja.
Zdeněk forrón megszorította a kezét, és az ablakhoz lépett.
Körülnézett, gyorsan kiugrott, és mint egy mókus, befutott az
erdőbe. Mire Inka feleszmélhetett volna, eltűnt a sűrűségben.
Kis idő múlva már a kocsiban ült.
– Most pedig – parancsolt rá a sofőrre –, irány Jindřichův
Hradec. De nehogy véletlenül is találkozzunk azzal a két
asszonnyal, akiket megkocsikáztatott.
– Én magam sem szeretném viszontlátni őket – felelte a sofőr
–, még soha senki sem mondta nekem annyiszor és olyan
csípősen, hogy mamlasz vagyok, mint az a vénasszony.
– A teremtésit, én meg azt hittem, hogy süketnéma – vetette
oda Zdeněk ártatlanul.
A sofőr majd kirepült az ülésből:
– Teremtő isten! Az süketnéma? Hisz úgy pereg a nyelve,
mint a motolla!
 HETEDIK FEJEZET
amelyben egyebek között Maurint letartóztatják mint ostoba
gonosztevőt

1
Amikor Zdeněk hazafelé utazott Prágába, kocsijának, amely
Jinřichův Hradecben várt rá, kilyukadt az egyik gumija. Talán
így akarta megbüntetni a sors a sok szélhámosságért, amit
kénytelen volt aznap elkövetni? Csak éjfél után ért be a
fővárosba. Mivel nem akarta, hogy tovább nőjenek Malvína
kétségei, a Klubíčkónak való jelentéstételt másnapra
halasztotta, és a Kann-palotába vitette magát. Mint sejtette is,
Malvína türelmetlenül várta.
– Hol jártál ilyen sokáig? – kérdezte gyanakvón.
– Hajtóvadászaton Klubíčko szolgálatában – felelte Zdeněk,
miközben levetette poros útiköpenyét. Aztán odalépett
Malvínához, hogy megcsókolja, de az asszony eltolta magától:
– Hajtóvadászaton... azt elhiszem! De nem Klubíčko
szolgálatában! A saját szakálladra vadásztál, te... mégpedig
pompás termetű nagyvadra... – Miközben ezt kimondta, egy
hosszú hajszálat csípett le a válláról.
– Ehhez mit szólsz? Remélem, elismered, hogy női hajszál!
Zdeněk, mivel nem tehetett mást, hallgatott.
– Természetesen nem az én hajam. Sokkal sötétebb, mint az
enyém. Nos, miért hallgatsz?
– Valóban sokkal sötétebb a tiédnél – ismerte be Zdeněk. – És
sokkal durvább is, mint a tiéd.
– Köszönöm a bókot. Inkább valld be, hol és hogyan került a
válladra.
 Zdeněk ásított.
– Nem tehetném meg ezt a vallomást inkább reggel?
– Reggel? Hogy addig kitalálhass valamit? Zdeněk odalépett a
feleségéhez, és megölelte:
– Drágám, már későre jár, és én úgysem mondhatom el
neked ennek a hajszálnak a történetét, amíg engedélyt nem
kapok rá Klubíčkótól. Különben is száz éve tartó hűséges
házasságunk után talán elvárhatok tőled annyit, hogy elhidd
nekem: ha meg akarnálak csalni, akkor csakis olyan nővel
csalnálak meg, aki sokkal szebb nálad. De mindeddig hiába
nyomozok ilyen nő után.
Reggel elég későn, de nagyszerű hangulatban ébredt. A hírek,
amelyeknek birtokába jutott, nyilván nagy értékűek. Talán
annyira értékesek, hogy végre fényt derítenek erre a homályos
ügyre.
Azonnal el akart dicsekedni Klubíčkónak eredményeivel. De
éppen abban a pillanatban, amikor fel akarta emelni a kagylót,
megszólalt a telefon. Klubíčko volt.
– Micsoda véletlen – mondta Zdeněk büszkén –, éppen fel
akartam hívni, és jelenteni magának, hogy megérkeztem.
Nagyszerű eredményekkel.
De bárhogy csodálkozott is rajta, Klubíčko vajmi kevés
figyelmet szentelt nagyszerű eredményeinek.
– Igen – mondta Klubíčko hanyagul –, igen, ezt egy pillanatra
sem vontam kétségbe, elvégre maga sokkal ügyesebb, mint az
egész bűnügyi osztály legénysége együttvéve. De amit közölni
akar velem, az talán várhat egy kicsit. Nekem is van egy
közölnivalóm... szörnyűséges dolog. Maurint ma éjszaka
letartóztatták.
– Mit beszél? – hördült fel Zdeněk. – Maurint letartóztatták?
 Politikai okokból?
– Dehogy, éppen az a szörnyű, hogy egy egészen ostoba lopás
miatt – mondta Klubíčko szomorúan. – Fogalmam sincs róla,
hogy vetemedhetett az az ember ilyesmire. Nyilván valami
rejtett komplexus... Éppen most kaptam tőle táviratot.
Hallgassa meg: LOPÁS VÁDJÁVAL LETARTÓZTATTAK STOP
SEGÍTSEN STOP MAURIN. Nos, mit szól hozzá?
El se tudom képzelni, hogy Maurin képes lopásra adni a fejét
– kiáltotta szörnyűködve Zdeněk. – Talán kínos félreértés az
egész.
– Először én is azt gondoltam – válaszolta Klubíčko. – így én is
feladtam egy táviratot, előre megfizetve a válaszdíjat. Ez állt
benne: MILYEN LOPÁST KÖVETETT EL MAURIN ÚJSÁGÍRÓ? A
válasz épp most érkezett meg. Tudja mit lopott el az a
szerencsétlen? Aáá, sose találná ki. Egy motorkerékpárt...
Maurin... motorkerékpárt lop az országúton!
– Az országúton? – kiáltott fel Zdeněk, és szörnyű
balsejtelmek ébredeztek benne. – Mondja csak, hol történt a
dolog?
– Azt nem tudom, de a sürgönyt a Jindřichův Hradec-i
járásbíróság börtönéből kaptam. Az istenért, Zdeněk, de hát mi
nevetnivaló van ezen? Bezárják a barátját, mert rábizonyítottak
egy ostoba lopást, és maga ezen mulat. Hiszen ez valóságos
szadizmus!
És én még büszke voltam magára, mérget vettem volna rá,
hogy maga nemes lelkű ember.
– Vissza, kardot a hüvelybe! – kiáltotta nevetve Zdeněk. –
Vidámságomnak nem erkölcsi züllöttségem az oka. Hanem
valami egészen más. Ha meg akarja tudni, hogy micsoda, jöjjön
a Mánesba reggelizni. Én egy fél óra múlva ott leszek.
 – Elmegyek, hiszen mi mást tehetnék – siránkozott Klubíčko
–, de szavamra mondom, örökre megharagszom magára, ha
becsülettel meg nem magyarázza, hogy mulathatott barátja
szerencsétlenségén.
Ha az ilyesmit egyáltalán meg lehet magyarázni.
– De még mennyire – válaszolta Zdeněk –, persze nem
telefonon.
– Akkor hát a viszontlátásra.
Egy fél óra múlva a Mánes kávéház előtt találkozott a két jó
barát.
A teraszon foglaltak helyet, de Klubíčkónak ma valahogy
nem volt kedve gyönyörködni a Hradčany pompás látképében
és a Moldva kecses mozdulataiban, noha ezen a helyen álmából
ébredő szépséges nőre emlékeztet a folyó.
– Akkor beszéljen – szólalt meg szigorú ábrázattal a felügyelő.
– Mindig jóindulattal voltam maga iránt, remélem, ezt nem
szükséges bizonygatnom. S talán látszatra azt is hihette volna
valaki, hogy magát előnyben részesítem Maurinnal szemben,
mert az a szerencsétlen oly sokszor felbosszantja az embert. De
annyit máris megmondok magának, hogy majdnem mindent
meg tudok bocsátani, csak a barátság meggyalázását nem.
Remélem, megértette, hogy a veszélybe jutott Maurin sokkal
drágább nekem, mint az a Maurin, aki nyugodtan végezheti a
munkáját. Nagyon csúnyán viselkedett vele szemben!
S közben még jobban elkomorodott, mert utóbbi szavai
nyomán Zdeněk még harsányabban nevetett.
– Ami azt illeti, teljesen egyetértek magával, Klubíčko –
sütötte le a szemét Zdeněk. – Elismerem, hogy csúnyán
viselkedtem vele szemben, persze csak akkor, ha Maurint a
miatt a motorkerékpár miatt tartóztatták le, amit én loptam el.
 Klubíčko elképedve nézett rá.
– Egek ura, maga is? Szép kis szövetségeseim vannak nekem.
Két tolvaj! Két ostoba tolvaj, amint azt Maurin lapjában írnák,
ha az egyik véletlenül nem volna a főszerkesztőjük! De hol
támadt az a korszakalkotó ötlet, hogy motorkerékpárt lopjon?
– Á, csak úgy – nevetett Zdeněk –, hogy úgy mondjam... a
Gondviselés sugallata. Képzelje el, hogy ballag valahol az
országút szélén, egy csendőr éppen a börtönbe kíséri, ahol
teljesen oktalanul ülnie kéne néhány napot. Egyszer csak
váratlanul lefékez maga mellett egy motorkerékpáros,
beszédbe elegyedik a csendőrrel. Mit tenne? Rápattanna a
motorkerékpárra, és elszáguldana!
– Stop – kiáltott fel Klubíčko –, ha jól értettem, amit mondott,
tulajdonképpen két bűntettet követett el. Mert mielőtt ellopta
volna azt a motorkerékpárt, már le volt tartóztatva valami más
miatt.
Zdeněk rábólintott:
– Igen, azzal vádoltak, hogy be akartam törni a Sanssouci
kastélyba.
– Betörni a kastélyba?! – képedt el Klubíčko összecsapva a
kezét.
– Mi jutott eszébe! Erre meg ki biztatta fel?
– Őszintén szólva... maga! Dilemmában voltam, és arra
gondoltam, mit tenne maga a helyemben. Betörnék, ütötte meg
egy hang a fülem. Így hát betörtem.
Ekkor hozzájuk lépett a pincér, és azt kérdezte, nem Klubíčko
felügyelő-e az egyik, mert a telefonhoz hívják. Amikor Klubíčko
visszatért, még szemrehányóbban nézett Zdeněkre.
– Látom – mondta, alighogy leült –, oly nagyszerűen kialudta
magát, hogy kedve van bolondot űzni belőlem.
 – Ezt aztán igazán nem merném megtenni – vetette ellen
Zdeněk mosolyogva.
– Menjen már, fiacskám – mondta Klubíčko –, persze maga
nem tudja, miért hívattak éppen az imént a telefonhoz. Azért,
mert én nem elégedtem meg a Jindřichův Hradec-i sürgönnyel,
és felhívtam őket, hogy részletesebben tájékoztassanak a
dologról. Ez meg is történt, s most már mindent tudok. Tehát
azt is tudom, hogy valamiképpen hamarabb kiszimatolta, mint
én, mit követett el tulajdonképpen az a szerencsétlen Maurin
abban az isten háta mögötti városban, és hogy megpróbálta
nekem elmesélni a történetét, mintha az magával esett volna
meg. És ez fáj nekem, mert ilyesmit én, öreg detektív,
egyáltalán nem érdemeltem meg magától. De erről majd
később. Most azon kell törnöm a fejem, hogy húzzam ki
Maurint a csávából.
– Nagyon bűzlik az a csáva? – kérdezte Zdeněk színlelt
részvéttel.
– Jobban már nem is bűzölöghetne – mondta Klubíčko. –
Képzelje csak el – ki gondolt volna ilyet erről az emberről? –,
valóban be akart törni abba a kastélyba, amit az előbb említett,
azért tartóztatták le. Három napig ólálkodott a kastély körül, és
végül a kertész csapdájába dugta a fejét, mint egy birka. Ezért
nem láttam olyan sokáig. Természetesen, nem hiszem, hogy ki
akarta volna rabolni azt a kastélyt, hacsak nem szimatolt meg
ott valamilyen ocsmány modern képet, amelyet még nem
sikerült kicsalnia a festőjétől. Azt hiszem, Zdeněk, hogy ez az
egész az én lelkiismeretemet terheli.
– Milyen értelemben? – kérdezte Zdeněk, s alig tudta
visszafojtani a nevetést.
– Milyen értelemben? Hát maga semmire nem jön rá
magától?
 Elvégre én bíztam meg Maurint azzal, hogy nyomozzon ki
minden bibliofilt, aki Karel Hynek Mácha könyveinek
őspéldányait gyűjti.
Azt hittem, hogy ezen a területen semmi súlyosabb túlkapást
sem követhet el. De biztosan megtudta, hogy a kastélyban
valaki gyűjti Máchát, és már amilyen élénk képzeletű ifjú ő,
kifőzött valami tervet anélkül, hogy megbeszélte volna velem a
dolgot. Kétségkívül úgy akarta rábizonyítani a bűntettet arra az
emberre, hogy ellopja tőle a Křivoklad őspéldányát. És mert
olyan észrevétlenül szokott nyomozni, hogy az a vaknak is
szemet szúr, végül is bekísérték. És közben elvesztette a fejét.
Társadalmi helyzeténél fogva semmit sem tehettek volna vele.
Egy olyan jelentőségű embert, mint ő, nem lehet letartóztatni
csak azért, mert három napig valamilyen kastély körül
ólálkodott. Csakhogy ő biztosan pánikba esett, s elkövetett egy
ostobaságot, ami sajnos jóvátehetetlen. Amint már maga is
tudja, amikor a csendőr kísérte a fogházba, ellopta azt a
motorkerékpárt és megszökött. Persze nem volna Maurin, ha
ezt is nem a legbalgábbul csinálta volna. Képzelje el, amikor egy
panzióhoz ért, behajtott az udvarba, a saját nevére otthagyta a
motorkerékpárt, s egy bérkocsin folytatta útját. A saját nevére,
kérem szépen! Természetesen egy óra múlva a panzióhoz ért a
motoros járőr. Megpillantja az udvaron a motorkerékpárt,
érdeklődik, hogy és mint, és megtudja, hogy a falhoz támasztott
motorkerékpár ezé a lükéé. Nyomozni kezdenek, s nemsokára
megállapítják, hogy Maurin az egyik hradeci szállodában lakik,
csak nincs otthon. Így hát szemmel tartják a szállodát, és
Maurin, ez a maflák maflája, este kilenckor keveredik haza,
olyan porosan, mint egy útkaparó. S ahelyett, hogy beismerne
mindent, s megmagyarázná, hogy a motorkerékpárt nem
akarta ellopni, amit biztosra veszek, hanem csak kölcsönvette
és így tovább, rájuk támadt, miért zaklatják, s el akarta velük
hitetni, hogy életében először látja azt a motorbiciklit.
Természetesen azonnal bekísérték, s most az a kérdés, mit
tegyünk.
– Semmit – mondta Zdeněk. – Rendeljen magának másik
kávét, mert ez, míg itt Maurin leleplezésén rémüldözik, egészen
kihűlt, és nyugodjon meg. Most kilenc óra van. Ilyenkor
szokták kihallgatni a vizsgálati foglyokat. Húsz perc múlva
Maurint szabadon bocsátják.
Talán éppen most mondja neki a vizsgálóbíró: Maurin úr,
szóval ön azt állítja, hogy nem járt a Sanssouci kastély
közelében, sőt azt sem tudja, hogy a környéken van ilyen
kastély? És hogy nem találkozott az úton ezzel és ezzel a
csendőrrel, s hogy egy óvatlan pillanatban nem csent el a háta
mögül semmilyen motorkerékpárt? No de, Maurin úr, ne
gyerekeskedjünk! Hallja azt a dobogást az előszobában? Éppen
megérkezett a csendőr. Ez és ez. Lenyomom a villanycsengő
gombját. Öt másodperc múlva a csendőr belép és felkiált: Ő az!
– Valóságos melodráma – harsogta Klubíčko nagyon kíváncsi
vagyok a folytatására.
– Kinyílik az ajtó – folytatta Zdeněk –, és valóban belép a
csendőr. Ránéz Maurinra, aztán a bíróra emeli tekintetét és azt
mondja: Alázatosan jelentem, hogy szeretném tudni, miért
idéztek be. Ejnye már, feleli a bíró, hát természetesen azért,
hogy a szemébe mondja ennek az úrnak, mit követett el tegnap
a Sanssouci kastélyból Jindřichův Hradecbe vezető országúton!
A csendőr ismét Maurinra, a maga számára mindenkinél
kedvesebb Maurinra néz, és azt mondja: Kérem, ez az űr
tudomásom szerint nem követett el semmit. Ezt az urat először
látom.
Klubíčko felpattant a helyéről:
– Olyan megdöbbentő határozottsággal mondja, hogy...
 Zdeněk legyintett:
– Várjon, hadd fejezzem be. A bíró azt mondja: Őrmesterem,
nem ivott maga túlságosan sokat az éjszaka? No de inkább
behívjuk a sofőrt, aki ezt az urat tegnap a cernini erdészlakba
szállította.
Remélhetőleg nem ivott annyit, mint maga. Újabb csengetés,
és belép a sofőr, akin az első pillanatra látni, hogy csak kávét
ivott.
Vagy savót. Akkor hát mondja meg ennek az úrnak, fordult
felé a bíró, hová szállította tegnap! A sofőr ránéz Maurinra,
aztán a bíróra, és azt mondja: Kérem, én ezt az urat tegnap
sehová sem szállítottam.
Először látom. Lehetséges, hogy a bíró e tanúvallomás
hallatára tétovázni kezd. De nyilván azt gondolja, hogy Maurin
befolyásos barátai éjszaka megvesztegették a tanúkat. Ezért
harmadszor is lenyomja a csengő gombját: Vezesse be Izé urat,
akinek ellopták a motorkerékpárját. És így morfondírozik: Ez
már csak nem hagyta magát lefizetni, s remélhetőleg részeg
sem lesz. Belép Izé úr, szeme még most is szikrát hány. De
alighogy megpillantja Maurint, felkiált: Hát kit tartóztattak le?
Ez nem az, aki megfújta a Jawámat!”
– Jawa! Nézzük csak, maga még azt is tudja, hogy a
motorkerékpár hazai gyártmányú volt – jegyezte meg
gyanakvóan Klubíčko. – Úgy látszik, sokkal többet tud erről az
esetről, mint én.
– Természetesen – válaszolta Zdeněk –, hiszen ez az egész
dráma Jindřichův Hradecben történt. Már elfelejtette, hogy
engem oda küldött?
– Semmit sem felejtettem el – vágott közbe Klubíčko –, de
felhívhatott volna mindjárt tegnap este, vagy amikor hazatért, s
mindezt közölhette volna velem. Úgy már éjszaka
megindíthattam volna a mentési munkálatokat!
– De hiszen én csak reggel értesültem az esetről, magától –
vetette ellen Zdeněk. – Nem érti, hogy Maurin egy tévedés
áldozata lett? Én voltam az, aki „mint egy birka” bedugtam a
fejem a kertész csapdájába. Engem adtak át a csendőrnek, én
vettem kölcsön az országúton azt a kerékpárt, én adtam le
annak az átkozott panziónak a megőrzőjébe... egyszóval én, én,
én, mindent én követtem el.
Mégpedig azért, mert semmi más lehetőségem nem volt.
– Rendben van – dörmögte Klubíčko –, de az isten szerelmére
kérem, magyarázza meg végre, hogy keveredett ebbe bele
Maurin?
– Valószínűleg úgy, hogy véletlenül szintén Jindřichův
Hradecben volt, persze én ezt egyáltalán nem is sejtettem.
Amikor leadtam a megőrzőbe azt a motorkerékpárt,
megkérdezték, milyen névre állítsák ki a cédulát? Mivel
hirtelen ez jutott eszembe, kiböffentettem: Arne Maurin. De
ugyanúgy azt is mondhattam volna, hogy Klubíčko.
– Hála legyen az istennek – dünnyögte Klubíčko –, hogy nem
jutottam eszébe. Mert akkor az egész Prága megrökönyödésére
biztosan dutyiban ülnék mint motorkerékpár tolvaj. Végre
mindent értek. Ezek szerint tehát Maurint nem fenyegeti
veszély. Valószínű, hogy pontosan a maga lenyűgöző
rögtönzése szerint alakul majd a helyzet. Beidézik a csendőrt és
a károsultat, s Maurintól végül is bocsánatot kérnek, és
szabadon bocsátják. És vizsgálatot indítanak ismeretlen tettes
ellen, úgyhogy nagyon vigyázzon ám a bőrére! De valamilyen
cernini erdészlakról is említést tett. Mit akart azzal mondani?
Ha jól értettem, be akart jutni valamilyen kastélyba, de
minthogy meggyőződött róla, hogy a keresett tárgy nincs a falai
között, a cernini erdészlakba ment keresni. A tegnap délelőtt
adott utasításommal kapcsolatban ez a dolog szerfölött
érdekelne.

2
Zdeněk azután mindent elmesélt neki. Klubíčkót nem nagyon
érdekelték társa élményei, de amikor Zdeněk az Inkával
folytatott párbeszédét ecsetelte, eleven homlokán szüntelenül
mozogtak a ráncok. Végül azt mondta:
– Azt hiszem, hogy minden dilettáns fogása ellenére
gratulálhatok magának. A vak tyúk szemet talált. Uramisten,
micsoda szemet! Milyen kövér szemet! Most már a kezünkben
van.
Ha én is elmondom magának, amit kinyomoztam, mindent
megért.
Friedmann-nak leszámolnivalója volt két emberrel, volt
feleségével, Adával, akit most Stanislavnénak hívnak, és
egykori védőügyvédjével, Hugó Zacharral. Sem egyiknek, sem
másiknak nem bocsátott meg, és bosszúját kegyetlen
zsarolással akarta egybekötni. A kellemeset a hasznossal. Sok-
sok évvel ezelőtt egy hamisított levéllel akarta rábizonyítani
feleségére, hogy házasságtörést követett el. Friedmann a levelet
átadta ügyvédjének, Zacharnak, hogy fő bizonyítékként olvassa
fel a bíróságon. De Zachar, dicséretére legyen mondva,
megsajnálta az összeesküvés szerencsétlen és – ami nála
mindig sokat nyomott a latban – bizonyára szép áldozatát, s
nemcsak hogy eltávolította Prágából az ellenfele ellen felbujtott
főtanúkat, hanem a hölgy érdekében ellopta a bírósági aktából
azt a dokumentumot, amit ő maga csatolt a vádirathoz. Aztán
Friedmann válókeresetét elutasították, aminek következtében
nem kapta vissza az Adának feltételes nászajándékként
adományozott 200 000 aranykoronát. Aztán ő tette tönkre
Zachart, de lépésével nem volt megelégedve, mert Zachar az új
viszonyok között is feltalálta magát.
– Később olyasvalami történt, amit máig sem tudok
megmagyarázni. Friedmann újra összemelegedett Zacharral.
Annyi biztos, hogy ismét olyan jó barátok lettek, mintha semmi
sem történt volna közöttük. Aztán egy újabb fekete folt, újabb
bizonytalanság. Csak az a tény, hogy váratlanul megjelenik a
színen a dokumentum, amely megsemmisítette volna Adát, ha
kellő időben jön napvilágra. A dokumentum Kateřina Zachar
kezében van. Miért?
Hogy zsaroljon vele egy irigylésre méltó társadalmi helyzetű
nőt?
Talán majd erre is fény derül. Valószínűleg igen, ezt részben
az is bizonyítja, amit az imént megtudtam a vizsgálóbírótól.
Zacharné a rá jellemző pedantériával bejegyzett minden
levelet, amit kapott.
Minden egyes levelet sorszámmal látott el. A bíró
megállapította, hogy az utóbbi időben kapott levelek közül hét
hiányzik, és az a véleménye, hogy az a hölgy tulajdonította el,
aki megvesztegette Záhořský altisztet. Valami azt súgja, hogy
éppen azokról a levelekről van szó, amelyeket Ada írt
Zacharnénak, amikor megtudta, hogy a dokumentum az ő
birtokában van. Nyilván pénzt ígért bennük, mind nagyobb és
nagyobb összeget, mert Zacharné, amikor látta, milyen értékes
dologra bukkant férje iratai között – talán még arra is fény
derül, hogy kaparintotta meg –, nem tudta, mennyit kérjen.
– Az a szerencsétlen asszony kétségkívül elpanaszolta
Zacharnak, milyen gyötrelmet okozott neki óvatlanságával.
Zachar bizonyára hiába igyekezett visszaszerezni a
dokumentumot a feleségétől, és semmi okosabb nem jutott
eszébe, mint hogy az egész dolgot közölje Friedmann-nal.
Friedmann egyszerre ráeszmélt, hogy eljött az ő ideje.
Tönkrement, mert a frankspekuláció leleplezésekor elvesztette
minden pénzét, s ezenfelül, amint látszik, sem Zacharnak, sem
Adának nem bocsátotta meg, hogy egykor keresztülhúzták a
tervét.
Friedmann legelőször is rávette Zachart, hogy lopja el
felesége pénzszekrényének kulcsát. Zachar ezt meg is tette,
átnézte az iratokat, de a dokumentumot nem találta meg.
Friedmann ekkor végzetes játékra szánta el magát, két legyet
akart ütni egy csapásra: meg akarta szerezni a levelet, hogy
lehetősége nyíljon volt felesége zsarolására, és ugyanakkor
bosszút álljon Zacharon. Azt a jámbort könnyűszerrel ráveszi,
hogy vásároljon revolvert. Aztán elmegy hozzá látogatóba,
persze magával viszi a lányát is, mert tudja, miért teszi.
Kiprovokálja Zacharnét, s közben megtudja, hogy a keresett
dokumentum a Cseh Leszámítoló Bankban van elrejtve. Aztán
elrohan, a fogadószoba ajtaját becsapja maga után, de a külső
ajtót nyitva hagyja. A lányát elkíséri egy kávéházba, amely
egyáltalán nem esik útjába, elhiteti vele, hogy attól tart, Zachar
agyonlövi magát, visszafut Zacharnéhoz, észrevétlenül
besurran, elrejtőzik valahol, és megvárja, míg Zachar elmegy.
– Zachar valószínűleg azonnal el is ment. Friedmann aztán
előlép, pisztollyal a kezében, s mivel tudja, hogy Zacharné
feljelentené, minden tétovázás nélkül agyonlövi. Rövid ideig
marad a lakásban, mert csupán egyetlen célja van: megkeresni
a banki széf kulcsát. A kulcs valószínűleg Zacharné zsebében
vagy a pénzszekrényben van: Friedmann egykettőre
megtalálja, s fut vissza a lányához. Elhiteti vele, hogy későn
érkezett: Zachar már megtette, amit akart. S minthogy Zachar
már úton van hozzájuk, hogy lejátssza a szokásos bridzspartit,
taxit fogad, hogy előbb legyen az Ovenecká utcában, mint ő. Ez
sikerül neki, s útközben megszabadul a pisztolytól is. Csupán
egyetlen dologtól fél: nem vette-e észre valaki, hogy kétszer járt
Zacharnénál. Véletlenül senki sem látta, s a továbbiakban is
pokoli szerencséje van. A vizsgálat Zachart fogja gyanúba, aki
szegény a dokumentum vagy a széf kulcsa után kutatva aznap
délután és éjszaka feje tetejére állítja a lakást. Másnap én
szabadon bocsátom, hogy figyelemmel kísérhessem, mert
gyanakszom rá. Friedmann ezt kihasználja, elmegy a bankba,
felmutatja a széf kulcsát, olvashatatlanul aláírja magát,
bevezetik a páncélszobába, kinyitja a szekrényt, magához veszi
azt, ami annyira fontos volt számára – a dokumentumot,
amelyet kegyetlenül meg akar fizettetni egykori feleségével.
Talán még valami mást is elcsent, de ez most nem fontos, noha
erről meg vagyok győződve. Honnan szerzett volna különben
annyi pénzt azokra a műveletekre, amelyekkel el akarta
tüntetni a nyomokat?
– Ördögi, majdnem tökéletes tervet készített. Zachar a
végzetes napon elkövetett ostobaságaival enélkül is magára
vonta a gyanút.
Ezenkívül Irma Landshoff előtt beismerte, hogy ő ölte meg a
feleségét. Friedmannt, amennyiben biztos, hogy senki sem látta
Zacharékhoz menet, csupán egyetlen veszély fenyegeti: hogy
Zachar elárulja, ki volt náluk huszonharmadikán délután
látogatóban. És ez nem kis veszély, mert Friedmann a
kihallgatáson erről említést sem tett. Ezáltal pedig ő is gyanúba
keveredne! Miután ez az eszébe ötlik, megteszi a kellő
óvóintézkedéseket: Ha senki sem erősíti meg Zachar
vallomását, akkor azt a rendőrség nem hiszi el. És Zachar
vallomását csupán Inka erősítheti meg, aki elég naiv teremtés, s
annyira odaadó Zachar, valóságos gyámja iránt, hogy a
színigazat vallaná. Ezért Friedmann elhiteti a lányával, hogy
Zachar érdekében egy szót sem szabad ejteni arról a
látogatásról, s a biztonság kedvéért a nagyanyjához küldi a
lányt, míg a rendőrségen bejelenti, hogy a lány eltűnt. S ha
Zachar valóban elárulja, ki volt nála látogatóban, jön
Friedmann, s az állampolgári feddhetetlenség magaslatáról
kijelenti, hogy hazugság, hogy ő nem járt Zacharéknál,
tanúsíthatja a családja is. És Zachar még meg is könnyíti a
dolgát.
Attól tartva, hogy esetleg kis barátnője is gyanúba
keveredhetne, lovagiasan letagad mindent, amit tud,
természetesen a lány apjának látogatását is.
– Igen, igen – mondta Zdeněk –, ez teljesen világos.
Kétségtelenül így történt minden.
– Hozzá kell még tennem – folytatta Klubíčko –, hogy az a
szerencsétlen asszony, Ada, valamiképpen kitalálta, milyen
szerepet játszott ebben a drámában az a bizonyos
dokumentum. Attól tartva, hogy ő is belekeveredhet a dologba,
anyagi áldozatok árán megszerezte Zacharné egész levelezését,
s magánál hagyott hét levelet, amelyeket a dokumentummal
kapcsolatban írt neki. S minthogy a levelek között nem találta
meg a dokumentumot, felfogadott egy kasszafúrót, s megbízta,
hogy törjön be Zacharék lepecsételt lakásába, és keresse meg. S
mert ez a kísérlet is sikertelenül végződött, most
balsejtelmektől gyötörve várja, sikerül-e megmenekülnie
hűséges barátjának, Zachar úrnak; hogy a dokumentum nincs
Zachar birtokában, az világos előtte, mert ha meg tudta volna
szerezni, kétségkívül azonnal értesítette volna őt, hacsak
telefonon is, amikor a tragédia után még szabadlábon volt.
Adát mindenekelőtt az érdekli, milyen titokzatos kéz helyezi
majd elé a dokumentumot, amelytől – előttem eddig nem egész
világos okokból – annyira fél. Talán már sejti, kinek a keze lesz
az. Azt talán maga is el tudja képzelni, hogy érezheti magát
most az az asszony.
De félre a találgatásokkal, inkább azon gondolkozzunk, mit
tegyünk.
– Menjünk el a bíróhoz, és adjuk elő neki, amit tudunk – vélte
Zdeněk.
– Ezt nem szívesen tenném – vetette ellen Klubíčko. –
Legelőször is nem szeretném megterhelni annak a
gyermeklánynak, Inkának a lelkiismeretét. Nem akarom, hogy
valaha is lelkiismeret-furdalása legyen, hogy az ő akaratlan
hozzájárulásával jutott az apja akasztófára. Az egész dolgot úgy
kell megejtenünk, hogy a leányka ne is sejtse, hogy ő főzte meg
azt a levest, amelybe az apja belefulladt. Ezenkívül itt van még
Stanislavné is. Amikor már olyan messzire jutottam, hogy a
nevét is tudtam, nem nagy fáradságomba került, hogy
megismerjem. Egy képes hetilap nemrégen közölte a
fényképét. Valóban nagyon szép, finom külsejű asszony. Ha
most elmennénk a vizsgálóbíróhoz, és előadnánk neki, amit
tudunk, nemcsak hogy szörnyű botrányba kevernénk őt, és
konfliktust váltanánk ki közte és a férje között, hanem
börtönbe is juttatnánk.
Nem volna nehéz rábizonyítani, hogy megvesztegette a
rendőrség egyik emberét, és dokumentumokat tulajdonított el.
Nekem őt ezért jól le kellene hordanom, ha szó szerint
értelmezném a hivatali eskümet. Csakhogy, drága barátom, a
szolgálati szabályzat fölött ott lebeg az értelem, amely azt súgja,
hogy egy nő ellen, aki ellen egyszer már gyűlöletből és
nyereségvágyból merényletet követtek el, ugyanilyen
indítóokokból újabb bűntettet is elkövethetnek.
Védelmeznem kell őt, nem pedig szerencsétlenné tenni. El
kell érnem, hogy megkapja a dokumentumot, de ne
szembesítsék azzal az ostoba altiszttel, akit hivatalos iratok
eltulajdonítására csábított.
Amint látom, most már ennek az ügynek a kivizsgálásánál
nem is annyira az a fontos, hogy kézre kerítsük Kateřina Zachar
gyilkosát, mint inkább az, hogy ne történhessen újabb
szerencsétlenség, őszintén szólva, valami rosszabb, mint az
uzsorásnő meggyilkolása volt. Ha meg lehetne ejteni a dolgot
úgy, hogy Stanislavné asszony megkapja a dokumentumot, és
végre nyugodtan alhasson, a kis Inka sohase tehessen magának
szemrehányást, hogy bedőlt egy becsületes képű, de rossz
szándékú fiatalembernek, és hogy közben annak a Friedmann-
nak se hulljon le a feje, akkor az egészen elfogadható megoldás
lenne... Most pedig kénytelen vagyok megkérni magát, hogy
hagyjon magamra. Át kell gondolnom, pontot lehet-e tenni ez
után az ügy után ilyen módon. Este találkozunk?
Zdeněk bólintott:
– Kilenc után meglátogatom.
Klubíčko felállt:
– Remélem – mondta sóhajtva –, nem maga lesz az egyetlen
vendégem. Talán akkorra Maurin is kiszabadul a fogdából.
Gondolt már rá, mit mond magának, ha megtudja, hogy
közvetett módon maga okozta a kálváriáját? Zdeněk
rábólintott:
– Talán jobb lenne, ha meg se tudná.
– Nekem is az a véleményem – hagyta helyben Klubíčko
nevetve.
– Ha továbbra is rendesen fog viselkedni, Zdeněk, nem
árulom el neki.

3
 Amikor Klubíčko befutott a bűnügyi osztályra, rettenetes
felfordulást talált. A pánikot a főügyésznek a rendőrigazgatóval
folytatott beszélgetése okozta. A főügyész közölte a
rendőrigazgatóval, hogy a vizsgálóbíró jelentése szerint, akire a
Jeruzsálemi utcai gyilkosság kivizsgálását bízták, a rendőrség
által összegyűjtött anyag nemcsak hogy elégtelen ahhoz, hogy
vádat emelhessenek Zachar úr ellen, hanem inkább arra enged
következtetni, hogy a gyilkosságot egészen más személy
követte el. A vizsgálóbíró arra a megállapításra jutott, hogy
nem Zachar a tettes, s javasolja a szabadon bocsátást. A
főügyész úgy döntött, hogy Zachar szabadlábra helyezését
elhalasztják negyvennyolc órával. Ennyi időt engedélyez a
rendőrségnek, hogy kiegészíthesse a vizsgálati anyagot.
A rendőrigazgató dühöngött, haragjának Mozol fogalmazó
lett a levezetője. Mozol elszántan kitartott a mellett a
meggyőződés mellett, hogy az államügyészség téved, s hogy a
rendelkezésére álló vizsgálati anyag elég ahhoz, hogy Zachar
ellen büntetőeljárást indítsanak. A rendőrigazgató, akit
megingatott ez a határozottság, felhívta az államügyészséget, és
még egyszer elismételte Mozol állítását. Az államügyész
odaszólította a készülékhez a vizsgáló- bírót, aki kijelentette,
hogy szó sem lehet Zachar bűnösségéről, s előadta azt a
jelenetet, amikor Zachar beismerte a „tettét”, azt a jelenetét,
amelyből világosan kitűnt, hogy Zachar-nak fogalma sincs róla,
valójában hogyan követték el a gyilkosságot. Megemlítette,
hogy az ő véleménye szerint az a személy a tettes, aki délután
három óra tájban meglátogatta Zachart, és hogy a gyilkosságot
azért követték el, hogy megszerezzenek valamilyen írást.
Zachar ebben már kétségtelenül hisz is, de nem akarja elárulni
látogatója nevét, amiből arra lehet következtetni, hogy az hozzá
közel álló személy.
 Végül megismételte, hogy miután meggyőződött Zachar
ártatlanságáról, nincs jogában tovább fogva tartani, és ezért
ragaszkodik szabadon bocsátására tett javaslatához.
E beszélgetést követően a rendőrigazgató, elátkozva az egész
világot, elrendelte, hogy az eset végleges kivizsgálását adják át
Klubíčkónak. Klubíčko, egyetlen szemrebbenéssel sem árulva
el, mennyire kapóra jött neki ez a megbízatás, tüstént
munkához látott.
Késedelem nélkül elindult, hogy a Jeruzsálemi utcai házban
kihallgasson mindenkit, akitől csak valamit is megtudhat. A
lakóknak csak egyetlen kérdést tett fel: „Nem emlékszik-e arra,
hogy valaki meglátogatta Zacharékat délután három óra
tájban?” A kihallgatott személyek mindnyájan tagadó választ
adtak. De amikor átment Záruba kereskedő szemközti boltjába,
a kereskedősegéd azt a választ adta, hogy ő látott ebben az
időpontban egy urat és egy kisasszonyt Zacharékhoz menni. A
kisasszony alacsony termetű volt, és betegesnek látszott; az úr
viszont magas, erős termetű, s kissé hasonlított Zacharra. A
kereskedősegéd arra is emlékezett, hogy az úr és a leány, együtt
vagy külön, az utóbbi időben elég gyakran látogatott el ebbe a
házba.
Klubíčko aztán detektíveket küldött Friedmannékhoz azzal a
paranccsal, hogy a házmesternétől vagy a szolgálólánytól
tudakolják meg, huszonharmadikán kora délután elhagyta-e
Friedmann a házat. Friedmannt délelőtt előállították,
felindultnak látszott, de hamarosan visszafojtotta izgalmát.
Klubíčko megváratta egy kicsit, s közben kihallgatta a
detektíveket. A házmesterné semmit sem tudott mondani, de a
szolgálólány azt a vallomást tette, hogy Friedmann úr két óra
körül elment a kisasszonnyal valahova, s röviddel Zachar úr
szokásos látogatása előtt érkezett vissza. A kisasszonyra
szörnyű volt ránézni, mondta. Olyan sápadt volt, „mintha
egymás után kétszer elájult volna.” Klubíčko ezután kihallgatta
Friedmannt. Macska-egér játék volt, mely azonban nem tartott
sokáig. Friedmann mindjárt az első kérdésnél összezavarodott.
Klubíčko azt kérdezte tőle:
– Friedmann úr, meg kell önnek mondanom, miért
háborgattuk.
Zachar urat, az ön barátját, indokoltan azzal gyanúsítja a
rendőrség, hogy megölte a feleségét. Ezt bizonyára tudja. Egy
egész sor bizonyíték szól ellene, csupán az kérdéses még,
milyen indítóoka volt a gyilkosságra. Véleményem szerint a
közvetlen ok a felesége iránt érzett gyűlölete volt. Ezt bizonyítja
annak beismerése is, hogy a végzetes délutánon csúnyán
összeszólalkoztak. Noha Zachar úr tagadja, hogy ő követte el a
gyilkosságot, mi meg vagyunk róla győződve, hogy ő a tettes, s
véleményünk szerint az a jelenet volt a döntő indíték. Erre a
jelenetre azért került sor, mert Zacharné asszony megsértette
Zachar úr egyik barátját, aki meglátogatta.
Zachar úr nem hajlandó megmondani, ki volt az. Mivel ön
egyike azoknak, akik bizalmas kapcsolatban állnak vele, önt
szeretnénk megkérni, hogy legyen segítségünkre. Van valami
elképzelése róla, ki lehetett az?
Friedmann vállat vont:
– Egyáltalán sejtelmem sincs róla. Amint már ön is tudja,
Zachar délután nálam volt, de erről a látogatásról egy szóval
sem tett említést.
– És ön nem emlékszik semmire, ami összefügg ezzel a
látogatással? – kérdezte Klubíčko ártatlanul.
– Hogy emlékezhetnék?
– Kár. Ugyanis azt gondoltam, hogy az a látogató ön volt.
 Friedmann e szavak hallatára szemmel láthatóan
összerezzent.
– Nem, nem én voltam – mondta rendkívül gyorsan és
rendkívül határozottan.
– Hangsúlyozni szeretném, hogy az még nem jelentene
semmit, ha ön lett volna az a vendég. Elvégre az ember, ha
meglátogatja a barátját, nem lehet felelős azért, amit a barátja
később elkövet.
Csupán egyetlen dolgot várunk az ilyen embertől, hogy azt
mondja nekünk: Igen, voltam nála, de amikor láttam, hogy a
házastársak énmiattam egymásnak ugranak, megszöktem.
Elvégre ebben nincs semmi borzasztó.
– Persze hogy nem volna benne semmi borzasztó – válaszolta
Friedmann némi tétovázás után –, csakhogy nekem az igazat
kell vallanom. Ha nem voltam nála, nem állíthatom, hogy
voltam. A feleségem tanúsíthatja, hogy huszonharmadikán ki
sem mozdultam hazulról, s hogy csak késő este mentem sétálni
egyet.
– Ez nagyon fontos tanúvallomás lenne – mondta Klubíčko
töprengő arccal. – Ha azt mondja a felesége és a leánya, hogy ki
sem mozdult hazulról...
Friedmann úr ismét összerezzent.
– Talán nem haragszik meg – folytatta Klubíčko –, ha
bátorkodom az ön állítását felesége tanúvallomásával
ellenőrizni.
Vagy esetleg a család többi tagjával is, hogy még biztosabb
legyen a dolog.
Friedmann kis ideig gondolkozott, majd szótlanul meghajolt.
– Mindjárt elküldök értük egy kocsit. Ki volt otthon
huszonharmadikán délután a családtagok közül?
 – Csak a feleségem – felelte gyorsan.
– Csak a felesége – ismételte meg Klubíčko elgondolkodva. –
Más senki sem volt otthon?
– A lányom is otthon volt – mondta Friedmann rövid szünet
után.
– Ah – így Klubíčko, egy iratot böngészve.
– Talán később ment haza?
– Igen – felelte Friedmann. – Csak Zachar távozása után
érkezett haza.
– Talán látogatóban volt valahol? – kérdezte Klubíčko, s
közben fürkésző pillantást vetett Friedmannra, majd
váratlanul, mintha eszébe jutott volna valami, hozzátette: –
Drága Friedmann úr, véletlenül nem Zacharéknál járt a lánya?
Friedmann elsápadt:
– Kizárt dolog – mondta gyorsan.
– Miért? Talán nem ismeri Zachar urat?
– Ismeri, hogyne ismerné, de nem annyira, hogy látogatóba
járjon hozzá.
– Megengedem – vetette oda Klubíčko hanyagul. – Egyébként
ezt majd megmondja ő maga. Beidéztetem.
Most mintha még nőtt volna Friedmann nyugtalansága.
– Ez nem lesz egyszerű – mondta végül. – A lányom nincs
Prágában.
– Nem tesz semmit – felelte Klubíčko közönyt színlelve –,
küldünk neki értesítést. Ha volna szíves a címét...
– Istenem – mondta Friedmann tettetett szomorúsággal –,
látom, hogy ön nem tud róla, milyen szerencsétlenség ért.
Senki sem mondta önnek, hogy eltűnt a lányom?
 Klubíčko felpattant:
– Hogyhogy eltűnt? – kiáltotta. – Miért? Mikor? Milyen
körülmények között?
– Egy szerencsétlen apát kínoz – felelte Friedmann
fájdalmasan.
– A lányom, sajnos, nem volt egészen normális. Betegesen
érzékeny volt. Merengő és titkolódzó. Teljesen váratlanul tűnt
el, se nem írt, se nem üzent semmit. Azt sem tudjuk, él-e, vagy
hal.
– Jóságos ég – mondta Klubíčko szánakozón –, és kereste
valahol?
Friedmann leverten bólintott:
– Mindenütt kerestük már, de eredménytelenül. Már csak a
rendőrség segítségében reménykedem.
– Talán nem annyira tragikus a dolog. Lehet, hogy valami
kicsiség miatt tette. És hogy valamelyik rokonukhoz szökött.
Friedmann ismét szemmel láthatóan összerezzent:
– Erre már mi is gondoltunk – mondta kis idő múlva. – Sorra
jártuk az összes rokonokat, de egyiküknél sincs.
– Egyszóval, se híre, se hamva – mondta Klubíčko
együttérzőn. – Reméljük, rövidesen előkerül. És mikor tűnt el a
lánya?
– Huszonnegyed... huszonnegyedikén – felelte Friedmann
bizonytalanul.
– Huszonnegyedikén... – mélyedt gondolataiba Klubíčko. –
Micsoda véletlen! Huszonharmadikán Zachar úr meggyilkolja a
feleségét, huszonnegyedikén eltűnik szülei házából a legjobb
barátnője.
 – A legjobb barátnője? – mondta Friedmann elképedve. – Ki
mondta ezt önnek?
– Talán nem igaz? – kérdezte Klubíčko édeskésen
mosolyogva. – Hogy ki mondta? Zachar úr. Ő nem azt állítja,
amit ön, hogy csak futólag ismerné a kisasszonyt. Csak egyetlen
barátnőm volt, vallotta be nekünk, Josefína Friedmann
kisasszony. Ön erről nem tudott?
– Nem, egyáltalán nem – válaszolta Friedmann, s megtörölte
verejtékező homlokát. – Gondolja, hogy eltűnése valamilyen
összefüggésben van ezzel a gyilkossággal?
– Ki gondolhatna ilyesmire? – vetette ellen Klubíčko. – De az
talán lehetséges, hogy azzal a látogatással függ össze.
– Ez lehetetlen – válaszolta Friedmann habozás nélkül.
– Miért volna lehetetlen?
– Azért, mert a lányom nem volt Zacharnál.
– Honnét tudja ezt? Hiszen azt mondta, hogy nem volt otthon
a lánya. Honnét tudhatja hát, mit csinált? – Friedmann
hallgatott.
Klubíčko folytatta: – Csupán egyetlen esetben tudhatná: ha
együtt lettek volna valahol, s ha biztosan tudná, hogy nem
Zacharéknál.
– Nem voltunk együtt sehol – felelte Friedmann. – Elvégre
már mondtam önnek...
– Igen, azt mondta, hogy ki sem mozdult otthonról. De a
szolgálólányuk mást mond. Szerinte igenis kimozdult. Kettő
után ment el, és valamikor fél négy tájban tért haza. És nem
egyedül ment el, hanem a lányával, és vele is tért vissza.
– Ez... ez hazugság... vagy tévedés – kiáltotta Friedmann
ingerülten. – Ismétlem, hogy ki sem mozdultam otthonról, és
ragaszkodom a feleségem tanúvallomásához.
– Friedmann úr – mondta Klubíčko kedvességet színlelve –,
nem értem, miért ragaszkodik annyira ehhez az állításához. Én
biztos vagyok benne, hogy elment hazulról. A barátjánál volt
látogatóban, s ezt ostobaság tagadni.
– Nem, nem voltam nála. És sehol másutt, mert otthon
voltam. A szolgálólány téved – ismételte meg Friedmann
határozottan.
Klubíčko más hangnemben kezdett beszélni.
– A szolgálólány nem téved – mondta. – Ami egy ilyen napon
történik, megmarad az ember emlékezetében. Eljön önökhöz
egy ismerősük, leül önökkel kártyázni, tréfálkozni, egyszóval
olyannak látszik, mintha ötig sem tudna számolni, ártatlan,
mint a bárány, és másnap a szolgálólány azt olvassa az
újságban, hogy majdnem véres kezekkel érkezett önökhöz.
Elvégre az ilyesmi megragad az ember emlékezetében.
Friedmann úr, őszintén mondom, nem értem, miért tagadja ezt
a jelentéktelen dolgot...
– Ha megtörtént volna, éppen azért nem tagadnám, mert
jelentéktelen! – kiáltotta Friedmann. – Egyébként ha
megkérdezi Zachart, könnyen meggyőződhet róla, hazudok-e,
vagy sem.
– De hiszen már hallotta, hogy Zachar úr semmit sem akar
erről mondani – vetette ellen Klubíčko. – Friedmann úr, meg
kell mondanom, hogy feleletei egyre kevésbé és kevésbé
tetszenek nekem... Tudatában van ön annak, hogy ez most itt
hivatalos kihallgatás? Hogy megbüntethetném, ha hamisan
vallana?
– Nem értem... – dörmögte Friedmann.
 – De igenis érti. Hiszen már rajtakaptam egy hazugságon. A
szolgálólányuk azt vallotta, hogy ön volt valahol a végzetes
napon – és ön tagadja ezt. S hogy a lányával együtt ment el
otthonról – ön pedig el akarja hitetni velünk, hogy a lánya
egyedül ment. Ez nem igaz, együtt mentek el, és együtt is tértek
haza. S közben kétségkívül valami olyan élményben volt része
a lányának, ami lelkileg nagyon megviselhette. Mert a
szolgálólány azt is említette, hogy szörnyű volt ránézni a
kisasszonyra. Hogy olyan sápadt volt, mintha egymás után
kétszer elájult volna.
– Ostoba locsogás – vetette ellen Friedmann erőtlenül –, az a
buta liba összezavarodott. Ez egy nappal előbb történt. A
városban voltunk a lányommal, és ahogyan mentünk át az
úttesten, majdnem elütötte egy autó. Vissza kellett fordulnunk,
mert rosszul lett.
– Akkor hát így történt – jegyezte meg Klubíčko alattomosan.
– Reméljük, hogy hasonlóan sikerül majd megcáfolnunk a
másik tanúvallomást is, mely szerint ön a végzetes nap
délutánján járt a jeruzsálemi utcai házban. Friedmann
összerezzent, de rögtön erőt vett magán:
– Engem senki sem láthatott belépni abba a házba, mert
aznap nem jártam ott – mondta határozottan.
– Majdnem hiszek önnek – vetette oda Klubíčko, és lenyomta
a villanycsengő gombját. Tudta, hogy ezt a döntő kihallgatást jól
rendezte meg. Friedmann zavara tetőfokához közeledett.
Ahogy az ajtóra szegezte vadul villogó, zavaros szemét, úgy
látszott, mindjárt összeesik. Végre megnyílt az ajtó, és talán
mindabból, ami ez alatt a negyedóra alatt történt, a
legfigyelemreméltóbb Friedmann arckifejezésének hirtelen
megváltozása volt. Milyen megkönnyebbülés és milyen öröm
sugárzott a szeméből, amikor látta, hogy a szobába egy számára
teljesen ismeretlen ember lép be!
 4
Ez az ismeretlen ember Záruba gyarmatáru-kereskedő
segédje volt. Klubíčko – figyelmeztetve, hogy komoly dologról
van szó – udvariasan felszólította, ismételje meg, látott-e egy
urat és egy alacsony termetű lányt a végzetes nap délutánján
bemenni Kateřina Zachar házába. A kereskedősegéd egy
pillanatig sem habozott.
– Igen – mondta Friedmann felé fordulva –, ha ennek az
úrnak bajusza lenne, biztosra venném, hogy ő volt az. Mert
termete pontosan olyan.
Friedmann megkönnyebbülten Klubíčkóra nézett. A
felügyelő töprengett valamin.
– Bajusz... – dörmögte, és egyszerre élesen Friedmann
szemébe nézett: – Friedmann úr, nem viselt ön azelőtt bajuszt?
Hasonlót, mint Zachar úr is visel?
Friedmann gondolkodás nélkül megrázta a fejét: – Hát ez
különös – dörmögte Klubíčko. – Rejtély, amit mindenképpen
meg kell fejtenem. – Ezzel ismét lenyomta a villanycsengő
gombját. – Vezessék be a Friedmannék szolgálólányá –
rendelkezett. Friedmann megtántorodott. Klubíčko élénken
felé fordult:
– Friedmann úr – mondta –, elég alkalmat adtam önnek arra,
hogy módosíthasson a vallomásán. Elvégre mondtam, hogy
egyáltalán nem lenne világrengető dolog, ha lett volna a
lányával Zacharéknál látogatóban. De a konokság, amellyel
visszautasította próbálkozásaimat, gyanút ébresztett bennem:
van valamilyen oka rá, hogy ezt tagadja. Mégpedig nem is
akármilyen.
 – Semmilyen okom sincs rá, se jó, se rossz. Lehet, hogy az a
lány azt mondja majd, hogy viseltem bajuszt. Valóban akkortájt
borotváltam le, hogy Zacharné asszonyt megölték. De ez puszta
véletlen. Már régen gondoltam rá, hogy leborotválom, mert
öregített.
– Szóval így volt. De akkor miért hazudott?
– Azért – felelte Friedmann komoran –, mert észrevettem,
hogy bele akar keverni ebbe a gyilkosságba. És mivel gyenge
idegzetű vagyok, és nem bírnám a kivizsgálással járó
izgalmakat, inkább eltitkoltam ezt a kicsiséget.
– Kicsiség! – kiáltott lel Klubíčko hadonászva. – Ez önnek
kicsiség? Ám legyen, ha úgy gondolja. De ha már megoldódott a
nyelve, talán megmagyarázhatna néhány más dolgot is.
Például... ismerős ön a Sanssouci kastély-ban?
Friedmann úgy megrémült, mintha villám csapott volna le
mellé.
– Sanssouci? – dadogta. – Miért kérdezi ezt tőlem?
– Uramisten... miért kérdezem öntől! Ez csak világos – felelte
Klubíčko. – Friedmann úr, hagyjuk abba a játékot. Talán azt a
bajusz-históriát el tudnám nézni önnek, hanem azt már
semmiképpen sem bocsátom meg, hogy bolonddá akar tenni
bennünket a lánya eltűnését illetően. Megmondok hát
mindent: Valóban nyomoztunk utána, és megállapítottuk, hogy
míg mi a Moldva fenekét is átkutatjuk, az ön lánya a
nagyanyjánál van a Sanssouci kastélyban. Remélem, nem veti
magát a lábaim elé, hogy megköszönje ezt a vigasztaló hírt.
Biztos vagyok benne, hogy nem, mert megértette: ezt a játékot
nem lehet tovább folytatni.
Megmondja végre, miért küldte el a lányát Prágából? Miért
akarta letagadni a Zacharéknál tett látogatását?
 E szavak hallatára Friedmann szinte összeomlott a széken, de
miután ismét összeszedte minden erejét, látta, hogy nincs más
választása, mint hogy visszavonuljon utolsó védelmi sáncába,
bármilyen veszélyes legyen is az. A lehető legnyugodtabban azt
felelte:
– Akkor hát beismerem – mondta lassan. – Hazudtam önnek.
A barátom érdekében. A lányommal együtt voltunk nála
látogatóban.
Zacharné asszony durván ránk támadt, s mi inkább
elmentünk, nehogy még jobban elfajuljon az az utálatos
jelenet. Hazafelé menet kétségeim támadtak. Zachar az utóbbi
időben nagyon ingerült volt.
Megkért, hogy adjak neki kölcsön egy bizonyos összeget.
Később megtudtam, hogy fegyvert vásárolt rajta. Felötlött
bennem, nem azért vásárolta-e a pisztolyt, hogy
megszabaduljon a gyötrelmektől, melyeket a felesége okozott
neki. Beültettem a lányomat egy kávéházba, és visszafutottam.
Ám fájdalommal kellett megállapítanom, hogy későn érkeztem.
Zacharné asszony már halott volt. Tudom, hogy hibát követtem
el. Az esetet jelentenem kellett volna a rendőrségen. De a baráti
szeretet felülkerekedett bennem a törvény tiszteletén.
Eltitkoltam, amit tudtam, s ha ezt megtettem egyszer,
hazudnom kellett tovább is. Ez a bűnöm. Ezerszer megbántam.
– Nem kis bűn – felelte Klubíčko gondterhelten. – Gondolja
meg, mennyi fáradságtól és időfecsérléstől kímélt volna meg
bennünket, ha ezt közölte volna velünk. Hány ártatlan embert
mentett volna meg a zaklatástól! De ez már megtörtént.
Helyesen mondta, hogy az az ember, aki rossz útra téved,
kénytelen végighaladni rajta. De azt mondja meg, miért szökött
el a lánya a nagyanyjához?
 – A lányom? – dünnyögte Friedmann. – Már nem fogok
hazudni, megmondom az igazat. Inka nem szökött a
nagyanyjához, én magam küldtem el itthonról. És erre is
Zachar iránti együttérzésem késztetett. Arra gondoltam, hogy
Inka, ha netalán őt is beidéznék, elszólhatná magát. S ez
végképp nyakát szegte volna Zacharnak.
Klubíčko a fejét ingatta:
– A bajuszát szintén óvatosságból borotválta le?
Friedmann rábólintott:
– Arra gondoltam, hogy esetleg látott valaki...
– Értem – mondta Klubíčko –, ön valóban mindenre gondolt.
Van önnél valamilyen igazolvány?
– Miért? – kérdezte Friedmann meghökkenve.
– Van?
Friedmann tétován a zsebébe nyúlt.
– Az útlevelem...
Klubíčko a kezébe vette, és elmosolyodott:
– Friedmann úr, Friedmann úr – mondta –, éppen erre
gondoltam. Leborotválja a bajuszát, de az útlevélen olyan
szőrös, mint Ézsau. Nem tagadhatja, hogy bizonyos értelemben
valóban hasonlított Zacharra.
– Egyáltalán nem hasonlítunk egymásra! – kiáltotta
ingerülten Friedmann.
Klubíčko elnevette magát:
– Egyáltalán nem? Mit szólna hozzá, ha egy kis próbát
tennénk?
– Milyen próbát? És mi célból? – kérdezte Friedmann
rémülten.
 – Majd megtudja. Most behívatom a borbélyt, aki majd készít
önnek ugyanolyan bajuszt, mint amilyet viselt.
– Tiltakozom! – mondta emelt hangon Friedmann. – Tudom,
hogy köteles vagyok felelni a kérdéseire, de azt nem vagyok
köteles eltűrni, hogy bolondot űzzön belőlem!
– Friedmann úr, Friedmann úr – kiáltott fel Klubíčko
szemrehányóan. – Ha ismerne engem, sohasem mondott volna
ilyet.
Bolondot űzni önből? Aki valamikor milliomos volt?! Akit
Prágában „börzefejedelem” néven ismertek?
Friedmann még szembetűnőbben elsápadt:
– Látom, jól megismerkedett a múltammal. Klubíčko
elmosolyodott.
– Lehetséges. Egyébként alkalma lesz rá, hogy kijavítson, ha
netalán tévednék valamiben. De komolyan, el kell tűrnie, hogy
a borbély visszaállítsa a bajuszát.
– Miért? – méltatlankodott Friedmann. – Semmilyen okát
nem látom.
– Az okot majd megérti később!

5
Friedmannt aztán elvezették a vizsgálati foglyok cellájába.
Bárhogyan törte is a fejét, nem tudott rájönni, milyen célt
követ Klubíčko. Időközben valóban megérkezett a fodrász, és a
fénykép alapján pontosan olyan bajuszt varázsolt az orra alá,
amilyet azelőtt viselt. Aztán Friedmannt ismét bevezették
Klubíčko szobájába. A felügyelő nem volt egyedül. Egy fiatal
férfi ült mellette. Friedmann, aki nem dicsekedhetett kitűnő
arcmemóriával, nem tudott visszaemlékezni, látta-e már ezt az
embert, s ha igen, milyen körülmények között. Ezalatt a férfi
néhány fürkésző pillantást vetett rá. Aztán Klubíčkóhoz fordult:
– Talán ő az.
– Talán? – mondta Klubíčko elégedetlenül, majd
Friedmannhoz fordult: – Berendeltem Zachar urat a Pankrácról
utólagos kihallgatás végett. Egyszer majd a szemébe fogja
mondani, amit nekem mondott. De nem óhajtom, hogy most
beszéljen vele. Egy szót sem szólhat hozzá. Ő sem önhöz, erre
parancsot kapott. Aztán kinyílt az ajtó, és belépett rajta Zachar.
Arcán olyan iszonyatos kétségbeesés tükröződött, amilyen csak
a lelki összeomlás határán álló embert emésztheti. Meglátva
Friedmannt megrezzent, de egyetlen szót sem szólt.
– Kész – kiáltotta kis idő múlva Klubíčko. – Most pedig, uraim,
álljanak egymás mellé. Úgy, mintha kézen fogva akarnának
sétálni.
A két férfi gépiesen szót fogadott. Klubíčko aztán az
ismeretlenhez fordult:
– És most – mondta nyomatékkal –, jól figyeljen. Melyikük
volt az?
Az ismeretlen rövid tétovázás után Friedmann-ra mutatott: –
Nem esküdhetek meg rá – mondta bizonytalanul –, de kettejük
közül inkább ez az úr volt az.
Klubíčko elvezettette Zachart, és az ismeretlen férfit kiküldte
a folyosóra. Aztán Friedmann-hoz fordult.
– Még két kérdést, Friedmann úr – mondta szinte nyájasan. –
Hogy lehet a legrövidebb úton eljutni a Jeruzsálemi utcából az
Ovenecká utcába?
Friedmann meghökkent, majd azt mondta: – A
terménytőzsde felé.
 – Helyes. Ön mégis a Palace szálló felé vezette a lányát –
jegyezte meg Klubíčko. – Az nagyon kiesik ebből az útirányból.
Miért kerültek ilyen nagyot?
– Azért – dünnyögte Friedmann –, azért, mert... a tőzsdét
mindig messze el szoktam kerülni. Mindig a bukásomra
emlékeztet.
– Igen? – jegyezte meg Klubíčko. – Csakhogy én úgy tudom,
ön nem a terménytőzsdén, hanem az értéktőzsdén vesztette el
a vagyonát. A másik kérdés: Volt kulcsa Zacharék lakásához?
Friedmann megdöbbenve nézett rá:
– Természetesen nem volt.
Klubíčko elmosolyodott:
– Szóval olyan messzire nem terjedt a barátságuk. De
Friedmann úr, ha nem volt kulcsa Zacharék lakásához,
másodszor hogyan jutott be oda?
Friedmann halálsápadt lett.
– Nem volt egészen becsukva az ajtó – felelte hosszas
fontolgatás után.
Klubíčko beszólította Zachart:
– Zachar úr – mondta –, huszonharmadikán délután ön ment
el otthonról utolsóként?
– Igen – válaszolta Zachar.
– És jól bezárta maga után az ajtót?
Zachar rábólintott.
– De jól emlékszik? Nem hagyta véletlenül nyitva az ajtót?
– Nem – felelte Zachar –, az kizárt dolog. A feleségem, mint
mindig, akkor is utánam jött, és bezárta. Sőt be is reteszelte.
 – Köszönöm, elmehet – mondta Klubíčko, majd
Friedmannhoz fordult, aki szörnyű látványt nyújtott.
– Rejtély – mondta. – Hallotta, mit mondott. Van valami
megjegyeznivalója?
– Van. Az, hogy téved, hogy tévednie kell – motyogta
Friedmann.
– Amikor felértem, nyitva találtam az ajtót. Egyébként
mindjárt gondoltam, hogy valami baj történhetett.
– Valami baj – vetette oda Klubíčko gúnyosan. – Nos, akkor
kezdjük a másik végén. Sejti-e, ki volt az az ember, aki kedvéért
bajuszt készíttettem önnek? Nem? Megmondom. Az az ember a
Cseh Leszámítoló Bank egyik hivatalsegéde volt. De uramisten,
mi történt önnel?
Szavai hallatán Friedmann úgy megtántorodott, hogy
biztosan elesett volna, ha egy detektív oda nem ugrik hozzá.
Amikor magához tért, Klubíčko kérlelhetetlenül folytatta:
– Friedmann úr, őszintén sajnálom, hogy kénytelen vagyok
zaklatni, de ez a dolog annyira fontos, hogy nem tarthatom meg
magamnak. Amint talán tudja, valaki, nyilván Zacharné
asszony gyilkosa, a bűntett elkövetése utáni reggelen elment a
Cseh Leszámítoló Bankba a Příkopyra, felmutatta Kateřina
Zachar széfjének kulcsát, aláhamisította a nevét, majd
bevezették egy fülkébe, ahol megkapta az áldozat széfjét. Az
ismeretlen kivett belőle valamit és elment. A hivatalsegéd, akit
bemutattam önnek, először kijelentette, hogy az az ember
alighanem Zachar úr volt. De nekem, amikor láttam, termetre
mennyire hasonlóak egymáshoz, s mikor megbizonyosodtam
róla, hogy majdnem egyforma bajuszuk volt, valami azt súgta,
hogy talán mégis tévedett. És ez az ön barátjára nézve végzetes
tévedés lett volna. Tehát bizonyítékot akartam szerezni arra,
hogy a hivatalsegéd könnyen tévedhetett. A kísérlet, amint
láthatta, nagyszerűen sikerült, mert az az ostoba a végén azt
állította, hogy ön kotorászott a megboldogult széfjében.
Képzelje csak el, mi történik önnel, ha nem velem, hanem egy
ostoba rendőrtisztviselővel hozza össze a sors. Az mindjárt
gyanúba fogná.
Ehhez a bajusz is elegendő volna. Ezenkívül sehogyan sem
bocsátaná meg önnek, hogy letagadta a látogatást. S a gyanúját
csak erősítené, hogy olyan gyorsan eltüntette a lányát. Arról
nem is beszélve, hogy be akart bennünket csapni, azt színlelte,
hogy a lánya eltűnt. Meg aztán – s ez valóban mindenkinek
szemet szúrna – itt van az a rejtély, hogyan jutott be
tulajdonképpen Zacharékhoz, ha nem volt kulcsa, s ha a gondos
és gyanakvó Zacharné nemcsak hogy bezárta az ajtót, hanem
még be is reteszelte. De szerencsére velem hozta össze a sors.
És én megértem önt. Hogy lássa, milyen ember vagyok, most
azonnal kijelentem, hogy folytatni fogom azt, amit ön oly
nemesen, de kissé ügyetlenül elkezdett. Friedmann rémülten
és értetlenül nézett Klubíčkóra.
– Hát nem érti? – nevetett fel Klubíčko. – Addig nem
nyugszom meg, míg barátját, Zachar urat ki nem húzom a
csávából.
E szavak hallatára Friedmann még jobban elfehéredett. De
gyorsan erőt vett magán, és azt hebegte:
– Igen, igen, ennek nagyon örülnék. De azt hiszem, ez nagyon
nehéz lesz.
Klubíčko legyintett.
– Előre nem jósolhatunk meg semmit! De ha egy kicsit is
kedvez a szerencse, talán ma estig, legkésőbb holnap estig
kezemben lesz az igazi. Gondolom, Friedmann úr, az az ember,
aki valóban meggyilkolta Kateřina Zachart.
 – Mit beszél – dadogta Friedmann –, ön úgy gondolja, hogy
nem Hugó a tettes?
– Nem gondolom, hanem tudom – mondta hanyagul
Klubíčko. – De miért kecsegtetném korai reményekkel. Az is
megtörténhet, hogy nem sikerül a tervem, és akkor nagyobb
lenne az ön csalódása.
– Tiszta szívemből kívánom, hogy sikerüljön – kiáltotta
Friedmann.
– Köszönöm Zachar úr nevében – válaszolta Klubíčko. –
Bocsássa meg, hogy az ő érdekében néhány izgalmas percet
okoztam önnek. De szilárdan hiszem, hogy már nem kell
nagyon sokáig nyugtalankodnia.
– Hogyhogy? – kiáltotta Friedmann. – Ezt úgy értsem, hogy
még tovább akarnak faggatni? Haza szeretnék menni.
– Haza... – mondta Klubíčko elgondolkozva.
– Azt tanácsolom önnek, hogy ne nagyon siessen most haza.
Mint minden férfi, ön is bizonyára fél a nagytakarítástól.
Valami ilyesmi van most az ön lakásában, csakhogy ez a
nagytakarítás sokkal nagyobb méretű és sokkal utálatosabb a
szokottnál. Az embereink mindent összevissza túrnak ott.
Mindenáron jelen akar lenni az elrakodásnál?
Friedmann iszonyatosan elsápadt.
– Ha jól értettem, arra célzott, hogy a rendőrség házkutatást
tart nálam. Ez ellen kénytelen vagyok tiltakozni.
– Tiltakozását továbbítom az illetékeseknek – mondta
Klubíčko.
– Egyébként fölöslegesen aggódik. Igaz, hogy embereink nagy
rendetlenséget csinálnak ott, de a végén mindent szépen a
helyére raknak. Ebben már van némi gyakorlatuk.
 – Látom, tréfát űz velem, – kiáltotta Friedmann levegő után
kapkodva, mintha fuldokolna. – Azt hajtogatja, hogy nem
gyanakszik rám, de közben úgy bánik velem, mint egy
gyilkossal.
Már csak az hiányzik, hogy megmotoztasson.
– Mintha a gondolataimban olvasott volna – mondta
Klubíčko. – A testi motozás kellemetlen és megalázó dolog
ugyan, de nem kerülheti el. Ön kényszerített az elrendelésére.
Hogy úgy mondjam, kicsit gyanús színben mutatkozott meg
előttem. Ha egy banki hivatalsegéd azt mondja, hogy
valószínűleg ön volt az, aki a megboldogult iratai közt turkált,
ez egymagában is elég ahhoz, hogy azt mondjam magamban: a
törvény ellen cselekednék, ha egy kicsit nem venném
szemügyre önt. De én ezt mindenekelőtt azért teszem, hogy
megzabolázzam azokat, akik szívesen kiabálnák: Ez a
Friedmann úr nagyon gyanús! Be akarom bizonyítani, hogy ön
nem gyanús. Hogy elmondhassam: Házkutatást tartottunk a
lakásán, őt magát is megmotoztuk, de semmi gyanúsat sem
találtunk nála.
Klubíčko csodálkozására Friedmannt megnyugtatták ezek a
szavak, és amikor a szokásos rendőrségi eljárás után
megmotozták, nem ellenkezett. Noha a motozás közben
Friedmann ruhájának még a bélését is felfejtették, semmi
gyanúsat nem találtak nála. Nem sokkal később megérkeztek
azok a detektívek, akik átkutatták a lakást. Szintén azt
jelentették, hogy a lakásban semmi gyanúsat sem találtak.
Délután négy óra volt. Klubíčko elűzte rosszkedvét, melyet a
házkutatás és a motozás eredménytelensége okozott, s hirtelen
éhséget érzett. Az egyik nyomozót elküldte a közeli büfébe
valami ennivalóért, s közben gondolkodott.
 De hiába törte a fejét, egyetlen épkézláb gondolata sem
támadt.
Fel-alá járkált dolgozószobájában, önkéntelenül a kezébe
vette az íróasztalán heverő bűntárgyakat, majd visszarakta
őket. Közben a kezébe került az a levéltárca is, amelyet
Friedmanntól vettek el.
Akaratlanul is kinyitotta, bár azelőtt már alaposan szemügyre
vette.
Csupán egyetlen dolog tűnt fel neki rajta: hogy vadonatúj
volt.
Jelentéktelen apróságokat talált benne: néhány alacsony
értékű bankjegyet, néhány vizitkártyát Friedmann és mások
nevével, egypár teleírt blokklapot, egy kis fehér fésűt s
valamilyen nyugtákat.
Egyébként semmi nem volt benne, ami a gyilkosság
feltételezett indítóokául szolgáló dokumentumra emlékeztetett
volna.
Természetesen, Friedmann nem olyan buta, hogy magánál
hordjon egy ilyen dolgot. De akkor... hová rejtette el?
Ez volt a nagy kérdés, és Klubíčko attól félt, hogy nem tud
feleletet adni rá, hiába enne meg akár öt kiadós ebédet is a
büfébeli silány konzerv helyett. Talán az anyjánál rejtette el a
Sanssouci kastélyban? Vagy Zacharné példáját követve széfet
bérelt egy bankban, s most nevet a markába, tudván, hogy amíg
nem találják meg azt a papírdarabot, s amíg nem bizonyítják rá,
hogy mindenáron meg akarta szerezni, szó sem lehet róla, hogy
bíróság elé állítsák. Ha az anyjánál rejtette volna el, azóta már
százszor figyelmeztethették a veszélyre... Kedvetlenül
összeszedte a levéltárcából kirámolt dolgokat, és vissza akarta
rakni őket. Ekkor váratlanul egy, a rendőrigazgatóság
pecsétjével ellátott hivatalos papírdarabon akadt meg a szeme.
A kezébe vette és gondosan megvizsgálta. Ugyanaz a
papírdarab volt, amit már az első vizsgálatkor is szemügyre
vett. A prágai rendőrigazgatóság azt igazolja rajta, hogy a talált
tárgyat, egy kopott fekete férfi levéltárcát Regina Friedmann
adta el, s ha a megszabott időben senki más nem jelentkezik
érte, a talált tárgyat neki kell kiadni. Klubíčko ezt egymás után
kétszer is elolvasta, s aztán vissza akarta tenni a levéltárcába,
gondolván, hogy úgyis jelentéktelen dolog. Végül vissza is
rakott mindent, s a levéltárcát a halom tetejére tette. Ismét
járkálni kezdett fel-alá a szobában, s valahányszor az ablakhoz
ért, kitért a nap sugárcsóvája elől, amely egészen a szoba
közepéig hatolva pokolian perzselt. Különös dolog játszódott le
benne. Egyre jobban hatalmába kerítette valami furcsa
izgatottság. Talán olyasmi volt ez, mint amit az író él meg,
amikor súlyos és keserves tépelődésben, hosszú gyötrődés után
rátalál regénye kibontakozására. Ihlet. Valami lüktetett benne,
aminek eddig nem szentelt figyelmet, ádázul döngette a tudatát,
makacsul figyelmeztette, hogy éppen az imént végzetes hibát
követett el.
A tudatalattija jelentkezett. Klubíčko tudatalattiját hatalmas
tapasztalatraktár képezte, azoknak a tapasztalatoknak a raktára,
amelyeket a számtalan bűneset tanulmányozása és megoldása
közben halmozott fel magában: tudatalattiját nehéz sakk-
rejtvények gyűjteményének is nevezhetnénk. Sokáig az a
kétely gyötörte, hogy munkájának nem lesz eredménye.
Közben egyre nőtt benne a feszültség, valami szünet nélkül
biztatta, de valahogy még mindig nem tudta megtalálni azt a
szálat, amely elvezetné a célhoz.
Haragudni kezdett önmagára. Így aztán, mondta magában,
mintha beszélgetne valakivel, sohasem érünk a célhoz.
Tudatalatti!
 Arra is érvényesek bizonyos törvények. A tudatalattitól csak
akkor tudom kicsikarni a titkát, ha egy kicsit megerőltetem az
agyamat!
Ez meggyőző érvelés volt, a tudatalattinak ezek szerint meg
kellett volna adnia magát, és ki kellett volna szolgáltatnia a
titkát. De az, sajnos, semmi efféle hajlandóságot nem mutatott,
és Klubíčko sehogyan sem tudta megtalálni a módot, amellyel
erre rávette volna.
Ekkor valaki kopogott az ajtón.
– Szabad – mondta Klubíčko mogorván. Arcán még akkor is
ott ült az elégedetlenség sötét árnya, amikor látta, hogy a
belépő nem más, mint Zdeněk.
– No, drága barátom, rosszabbkor nem is jöhetett volna. Nem
kételkedem benne, hogy valamilyen hírt hozott, de nekem
most minden figyelmemre szükségem van, hogy megtaláljam a
nyitját annak, ami kegyetlenül gyötör. Hanem azért
megengedte Zdeněknek, hogy ott maradjon, sőt mindent
elmondott neki.
– Figyeljen csak ide, Klubíčko – mondta Zdeněk –, vissza
tudna rá emlékezni, mikor támadt magában ez a feszültség?
Klubíčko kis ideig gondolkodott:
– Azt hiszem, akkor, amikor az asztalra dobtam ezt a
levéltárcát.
De hát ez semmi. Egy papírt, valamilyen rendőrségi nyugtát
nézegettem, azt igazolta, hogy Friedmann felesége leadott
nálunk egy talált tárgyat. Egy kopott férfilevéltárcát.
– Megnézhetném? – kérdezte Zdeněk.
És ez az egyszerű kérdés hozzásegítette Klubíčkót ahhoz,
hogy megtalálja a fonal végét.
 6
– Persze hogy megnézheti – kiáltotta örömmel –, de várjon
egy kicsit, Zdeněk.
Azzal fogta a levéltárcát, mindent kiszórt belőle, és mohón
széttárta a talált tárgyak osztálya által kiállított cédulát. Néhány
szót elolvasott, aztán váratlanul hahotázni kezdett.
– Nézze meg az ember – rikkantott fel –, és még tűrhető
detektívnek tartom magam! Ilyen baklövés! Ilyen rettenetes
melléfogás! Tudja, mikor volt Friedmann-né a rendőrségen,
hogy leadja a talált levéltárcát? Azon a délelőttön, amikor a
férje, Zacharné felhatalmazottjának adva ki magát, kirabolta a
széfjét a Cseh Leszámítoló Bankban. Most már van rá okom,
hogy úgy véljem, ebben a levéltárcában találunk valami
figyelemre méltó dolgot!
Ekkor megérkezett a detektív Klubíčko ebédjével. Nagy
meglepetésére Klubíčko hozzá se nyúlt az ennivalóhoz, hanem
a cédulával a talált tárgyak osztályára küldte. A detektív
nemsokára egy kis csomaggal tért vissza. Klubíčko azonnal
felbontotta. Egy kopott levéltárcát talált benne, s abban egy
húszkoronás bankjegyet és néhány személytelen dolgot: egy
tollkés-tokot, egy orvosi receptet, amelyről le volt tépve az
orvos nevét feltüntető fejléc, és két darab lejárt nyolcad
sorsjegyet. De amikor a táska szétnyílt, mindjárt szembetűnt,
hogy a belső zsebében még van valami.
Klubíčko kivette.
Egy címzetlen, leragasztott és lepecsételt fehér levélboríték
volt.
Klubíčko elnevette magát:
– Azt hiszem, nem is kéne fáradnom a boríték felnyitásával!
 Remélem, tudja, mit találok benne. Azt a dolgot, amit
keresünk, azt a nyilatkozatot, amelynek huszonkét évvel
ezelőtt meg kellett volna ásnia Stanislavné asszony sírját, s
amely az utóbbi időben egy aljas zsarolás eszközéül szolgált.
Friedmann ma nem viselkedett a legokosabban, de ez a húzása
nagyszerűen sikerült. Ha kutatni fognak a dokumentum után,
gondolta, mindent felforgatnak, csak az nem jut majd senkinek
eszébe, hogy a legbiztosabb helyen, a rendőrségen is
elrejthették. A gyertya alatt sötét van. Zdeněk, ez valósággal
zseniális ötlet, és mint minden, ami zseniális – egészen egyszerű
is. Elég volt, hogy Friedmann felesége eljöjjön hozzánk, és mi
ezt a pokolgépet megőriztük volna részére a legveszélytelenebb
időkig. S közben azt gondoltuk, hogy lám, mégsem veszett ki a
világból a becsület. Friedmann-nak ez csak annyiba került,
hogy új levéltárcát kellett vennie. Úgyis szüksége volt már rá.
De ha maga, Zdeněk, nem teszi fel nekem azt a kérdést, én, vén
szamár, biztosan elsiklom a két időpont különös egyezése fölött
– kit érdekelnek a dátumok! –, és még a pokol fenekén is
keresem azt a levelet, s mert nem találtam volna meg, talán
nem is küldhettem volna Friedmannt bíróság elé. Ő meg
szépen megvárta volna, amíg minden elcsendesedik, aztán
eljön a talált tárgyak osztályára, megkérdezi, nem találtuk-e
meg a levéltárcáját, elmondja, milyen volt, mi kiadjuk neki,
aztán elviszi, és nyugodtan elkezdi zsarolni Stanislavné
asszonyt.
– Nagyszerű – mondta Zdeněk –, csak abban a borítékban
valóban ott legyen, amit keres.
– Arról azonnal meggyőződhetünk. Semmi tétovázás!
Felbontom hivatali hatalomból. – Azzal fogta a zsebkését és
felvágta a borítékot.
Egy régi megsárgult papírdarab hullt ki belőle. Klubíčko
csupán az első mondatokat olvasta el:
 „Egyetlen Adácskám, egy ilyen éjszaka, amilyet tegnap Veled
töltöttem, költővé teszi még az olyan prózai lelkeket is, mint én
vagyok. Alighogy felébredtem, az volt az első gondolatom, hogy
forró köszönetet mondjak tested édes ajándékaiért, amelyekkel
ma éjszaka fenséges örömökben részesítettél...“
Amikor ide ért, gyorsan összehajtotta a levelet.
– Fölösleges tovább olvasni – mondta –, azt hiszem, most már
érti, miért ájuldozott az a szegény Stanislavné asszony, amikor
megtudta, hogy ez az ostoba agyszülemény a világon van. Ha
féltékeny rá a férje, s ha felnőtt gyerekei vannak, elképzelheti,
mennyire kétségbeesett, amikor tudomást szerzett róla, mit tett
az a szerencsétlen Zachar. Hogy ellopta ugyan ezt az áldatlan
levelet, de nem semmisítette meg, hanem bedugta a könyvei
közé. Aztán a felesége megkaparintotta, hogy egy csomó pénzt
keressen vele. De végeredményben a legfontosabb az, hogy
Friedmann végre ott van, ahol már régen szerettük volna látni.
 NYOLCADIK FEJEZET
az utolsó, melyben Maurin végre dicsőséget szerez

1
– Mindezek ellenére – folytatta Klubíčko –, az igazi akadályok
még csak ezután következnek. Amit eddig tettünk, az csak
néhány, rendkívül szerencsés kimenetelű gyerekség volt. De
ami ezután következik, az igazi fejtörés lesz. Úgy kell
cselekednünk, hogy a farkas is jóllakjon, és a bárány is
megmaradjon. Arról van szó, hogy Friedmannra anélkül kell
rábizonyítanunk mindent, hogy ez a dokumentum a
vádanyagban egyáltalán szerepelne. Mert egyébként azt a
szerencsétlen Stanislavnét be kellene csukatnunk hivatalos
iratok eltulajdonítása, megvesztegetés és bűntettre csábítás
vádjával! Köztünk legyen mondva, Zdeněk, fogalmam sincs,
hogyan lehetne ezt végrehajtani. De talán most sem hagy el
bennünket a szerencse. Azt hiszem, egyelőre semmi okosabbat
nem tehetek, mint hogy végre megebédelek. Persze, nem ezzel
a lecsóval akarom megtömni magam, hiszen már csupa faggyú.
Nem kísérne el a kávéházba?
A Metró kávéház teljesen kihalt volt, érthető módon, mert
minden okos ember, ha éppen szabadja volt, inkább az uszodát
vagy a parkot részesítette előnyben. A vörös szalonban ültek le,
ahol kellemes hűvös volt. Klubíčko húsos ételt rendelt. Amikor
már a parfénál tartott, kicsapódott a kávéház ajtaja. Maurin
tűnt fel benne.
Gyűrött és porlepett volt a ruhája. Klubíčko és Zdeněk azt
várta, hogy Maurin dühöngeni fog. De nagy meglepetésükre jó
és lelkes hangulatban volt.
 – Végre! – kiáltotta letelepedve melléjük. – Klubíčko,
kerestem magát a rendőrségen. Azt mondták, hogy elment
valahová, s eszembe jutott, hogy esetleg itt találom.
– Igen, itt egész kellemes a levegő – felelte Klubíčko. – Látom,
hogy magát előbb szabadon bocsátották, mintsem
beindíthattam volna a mentő gépezetet.
Maurin legyintett:
– Valamilyen senkiházi, aki ellopta azt a motorkerékpárt, az
én nevemre adta be a megőrzőbe. Így jár az, aki népszerű. De
ez mellékes. Én tulajdonképpen hálás vagyok neki, mert ez a
letartóztatás megmentett egy újabb túlkapástól.
– Menjen már – kiáltott fel Klubíčko. – Túlkapás! Ez a szó
olyan furcsán hangzik a maga szájából! Mióta csinál maga
túlkapásokat?
Ne tréfáljon velem – vágott közbe Maurin.
– Valóban nagyon közel jártam hozzá, hogy túlkapást
kövessek el. Képzelje, Klubíčko... megtaláltam.
Klubíčko megrémült:
– Megtalálta? Szűzanyám, mit talált meg?
– Azt az embert, aki Karel Hynek Mácha műveinek első
kiadását gyűjti.
Klubíčko nyelt egyet.
– Az isten szerelmére – súgta kétségbeesve –, csak nem
tartóztatta le, mint Barochot, azt a diákot?
Maurin megrázta a fejét:
– De csak egy hajszálon múlt. Ha maga lett volna a
helyemben, biztosan nem tudta volna türtőztetni magát.
Képzelje el, megtaláltam a könyvtárban Mácha Křivokladját,
mégpedig Zachar úr ex librisével.
 Klubíčko először majd elnevette magát, de aztán komoly
kifejezést öltött az arca.
– Ez érdekes – jegyezte meg –, elmesélhetné nekünk
részletesen.
Maurin készséggel eleget tett kérésének.
– Megértettem a maga gondolatát – mondta.
– Ennek a gyilkosságnak nem mindennapi indítóoka volt.
Zacharnét egy könyvbarát ölte meg, mert ez volt az egyetlen
módja, hogy megszerezhesse a Mácha-életmű első kiadásának
utolsó darabját, amely hiányzott a gyűjteményéből. Aki ismeri
a bibliofileket, tudja, hogy valóban képesek lennének gyilkolni,
hogy hozzájussanak egy-egy sorozat hiányzó darabjához, hogy
teljes legyen a gyűjteményük.
– Köszönöm szépen az elismerést – morogta Klubíčko. –
Megfeledkezik róla, hogy én is bibliofil vagyok.
– Sok minden arra mutatott, hogy jó elgondolásból indultunk
ki.
Noha, az az ötlet a végén nem is bizonyult helyesnek, jó
eredményre vezetett. Nem sajnáltam a fáradságot, végigjártam
az összes bibliofil egyesületet, míg végre megállapítottam, hogy
a Mácha-őskiadványokat egy Miloslav Novotný nevű
földbirtokos gyűjti, akinek a Jindřichův Hradec melletti
Veltěžicében van a birtoka.
Leutaztam oda. Elszántam magam, hogy mindenképpen
megfejtem ezt a rejtélyt, de egészen simán ment a dolog.
Bementem hozzá, és azt füllentettem neki, hogy
autószerencsétlenség ért. Behívott a kastélyába.
Bemutatkoztam, és észrevétlenül a bibliofíliára tereltem a szót.
Mindjárt felélénkült, és megmutatta a gyűjteményét.
 Gyönyörű és rendkívül gazdag könyvgyűjteménye van.
Engem persze leginkább a Mácha-gyűjteménye érdekelt.
Elképzelhetik, mit éreztem, amikor ünnepélyes pózba vágva
magát azt mondta:
„Néhány napja igazi szerencse ért. Már majdnem teljes volt a
Mácha-gyűjteményem, csupán a Křivoklad első kiadása
hiányzott.
Minden úton-módon kerestem, árveréseken, hirdetések által.
És négy nappal ezelőtt váratlanul sürgönyt kapok a prágai
gyűjtőmtől, Sluka antikváriustól. Tudatta velem, hogy sikerült
szereznie egy tökéletes példányt a Křivoklad őskiadásából,
méghozzá elég olcsón – ötezer koronáért. Azonnal felutaztam
Prágába. A könyv már a tulajdonomban van. Tessék, ez az.“ És
átadta nekem a könyvet.
Kinyitottam. A fedelén ott áll Zachar úr ex librise, a szemközti
oldalon a kézjegye. Nézegetem a könyvet, és Novotný úr azt
mondja:
„Szerencsétlen ember, túl kellett adnia ezen a kincsen.
Bizonyára szükségből. Én inkább a feleségem adnám el,
mintsem egy ilyen könyvet.” Már a nyelvemen volt: Talán nem
tudja, hogy az az ember ennél sokkal rosszabbat cselekedett,
nemhogy eladta – megölte érte a feleségét! De akkor eszembe
jutott: ez a földbirtokos tréfát űz velem. Ellopta a könyvet,
valaki által elküldte az antikváriusának, tudván, hogy az úgyis
felajánlja neki, aztán hazautazott, és végül megvásárolta a
könyvet, amelyet ő maga lopott el.
– Remek feltevés – kiáltott fel Klubíčko önkéntelenül. – Azt
hiszem, ez a teteje mindennek, amit eddig ebben a szakmában
produkált.
– Látom, kinevet – válaszolta Maurin. – Egyébként joggal. Az
az ember egyáltalán nem látszott gyilkosnak. Kicsi volt,
pocakos, kék szemű, aranykeretes szemüveget viselt, és kitűnő,
huszonhármas évfolyamú portói borral vendégelt meg. De
abban a pillanatban... visszautaztam Hradecbe, hogy elfogatási
engedélyt kérjek magától ellene. Ehelyett engem tartóztattak
le.
– Éppen a legjobbkor – jegyezte meg Zdeněk akaratlanul. – S
így felmagasztosult az a senkiházi, aki a maga nevében ellopta
azt a motorkerékpárt.
– Egy kicsit én is hálás vagyok neki – ismerte be Maurin –,
noha szörnyű éjszakám volt. Vacsorára virslit adtak, olyan
sósat, hogy kiittam volna rá egy halastavat. De vizet
elfelejtettek hozni. Hanem a poloskák nem feledkeztek meg a
léthez való jogukról. Az eredmény az volt, hogy a poloskák
kitűnően érezték magukat, míg én pokolian.
Le se hunytam a szemem, és ezt szintén a virslinek és a
poloskáknak köszönhetem; de legalább még egyszer alaposan
átgondoltam az egész dolgot. Végül is arra a megállapításra
jutottam, hogy Novotný úr igazat mondott, s hogy a felfedezés
után nem fér kétség ahhoz, hogy a Křivoklad körüli dolgok
egészen másként történtek. Azt hiszem, Klubíčko, hogy ez után
a Křivokladot maga Zachar lopta el.
Vagyis hogy mégiscsak ő a gyilkos.
– Nagyon valószínű – jegyezte meg Klubíčko elgondolkodva. –
Most fél hat van. Sluka boltja még nyitva lesz. Mi lenne, ha
elnéznénk hozzá, és megtudakolnánk tőle, hogyan jutott ahhoz
a könyvhöz?

2
Egy negyedóra múlva mindhárman ott voltak a
Keresztesekkel szemközti kis antikváriumban.
 Sluka, akinek valamikor szőke volt a haja és a bajusza,
beporosodott pergamenre emlékeztetett. Meglepődve a
kérdésen, mit tudna mondani a Křivoklad őspéldányának
eladásáról, először megpróbált az üzleti titokra hivatkozni. De
amikor Klubíčko igazolta magát, azonnal közlékeny lett. A
könyvgyűjtők tudják róla, hogy foglalkozik ritka példányok
beszerzésével. Gyakran kap különböző megrendeléseket. Ha ő
maga nem rendelkezik a keresett áruval, akkor apróhirdetések
és a kirakatban elhelyezett hirdetőtáblák segítségével igyekszik
megszerezni a kért könyvet. A Křivoklad-hoz nagyon nehezen
jutott hozzá, már-már azt hitte, hogy fel kell adnia a reményt,
amikor váratlanul ajánlatot kapott. Egy szépen, de kissé
régimódian öltözött, ötven-ötvenöt körüli hölgy hozta be hozzá
a könyvet. A hölgy azzal vonta magára a figyelmét, hogy
hosszú hajat és kalapot viselt. A nevét nem kérdezte, ezt
sohasem teszi. Zachar ex librise és kézjegye egyáltalán nem
lepte meg. Ez az ember, aki valamikor egyik legjobb üzletfele
volt, elég gyakran adott el neki ritka könyveket, néha ő maga
vitte be őket, néha mások közvetítésével kerültek boltjába
Zachar úr gyűjteményéből az értékes könyvek.
Klubíčko udvariasan megköszönte a felvilágosítást, és
mindhárman eltávoztak. A nap már leszállóban volt, vihar
készülődött.
– Hogy őszinte legyek – mondta Maurin –, valahogy magam
sem tudom, miért, sajnálom azt a Zachart. Azt hiszem, ez lesz
az utolsó szög a koporsójába. Valahogy nem tudok
belenyugodni, hogy éppen én adtam neki az utolsó döfést.
– Ami azt illeti – sóhajtott fel Klubíčko –, semmi helye az
elérzékenyülésnek. De most jut eszembe, hogy a vizsgálat még
félben van, én pedig a kávéházakat járom magukkal. Adieu,
fiúk, ha lesz valami mondanivalójuk, megtalálnak a bűnügyi
osztályon. A jelek szerint ma ott töltöm az éjszakát.
 Ezzel búcsút vett tőlük, és elsietett. Alighogy belépett
hivatalába, mindjárt jelentkezett nála a vizsgálati foglyokra
ügyelő rendőr.
– Az az új fogoly, Friedmann úr, valahogy nagyon fürge. Még
meg se melegedett nálunk, és már titkos leveleket küldözget.
Ezt találtuk nála, ni – mondta, és egy levelet adott át
Klubíčkónak. A Regina Friedmann-nak címzett levélben ez állt:
„Drága Rezsi, a fogdából írok neked. Ha megkapod ezt a
levelet, azonnal menj és váltsd ki a... tudod mit, és poste
restante-ként add postára.”
A rendőr nagy csodálkozására Klubíčko szerfölött megörült a
levélnek. Sőt – azonnal magához hívatott egy detektívet, és
utasítást adott neki, hogy a Nemzeti Színháznál béreljen taxit, a
lehető leggyorsabban keresse fel Friedmann-nét, s azt színlelve,
hogy éppen most szabadult a börtönből, adja át neki a levelet.
Aztán Klubíčko telefonált az igazgatóságra, s kérte, hogy a talált
tárgyak osztályán azonnal kezdjék meg a félfogadást, s ha
lehetséges, éjfélig tartsanak ott szolgálatot. Egy másik detektívet
pedig Sluka antikváriushoz küldött egy levélkével. A levélben
kérte az antikváriust, hogy míg nem kap további utasítást, ne
távozzon el otthonról. Aztán az altisztnek, aki szolgálatot teljesít
majd a talált tárgyak osztályán, megparancsolta, hogy
tartóztassa fel azt az embert – legyen az férfi vagy nő –, aki egy
férfilevéltárca után fog érdeklődni. Míg ő oda nem érkezik,
tartsa szóval az illetőt. Miután ezt az utasítást is kiadta,
előállíttatta Zachart. Hellyel és cigarettával kínálta, majd
nyájasan így szólt hozzá:
– Nos, tisztelt könyvgyűjtő barátom, emlékszik még a
Šramotánál folytatott beszélgetésünkre? Nem bánta még meg,
hogy akkor nem hallgatta meg a tanácsomat?
 – Nem – felelte Zachar búsan. – Bár intelligensebbnek látszik,
mint a kartársai. Egyébként nem értem, miért zaklat még most
is, amikor már beismertem mindent.
– Igen, hallottam róla – mondta Klubíčko hanyagul. –
Egyáltalán nem szándékszom ilyen értelemben zaklatni.
Gyilkolt, hát gyilkolt, a beismerése után ez már tisztán az ön
dolga. Én csupán két kérdést szeretnék még önnek feltenni:
volt-e valamikor az ön tulajdonában Mácha Křivokladjának
őspéldánya? Zachar kis ideig gondolkozott, majd azt felelte:
– Volt. De már nagyon régen. Amikor még jól ment a sorom,
foglalkoztam ritka könyvek gyűjtésével. Egész szép
könyvtáram volt.
De mert szükség törvényt bont, eladogattam őket.
– A Křivokladot is eladta?
– Nem, azt nem adtam el. A feleségem adott rá valamennyi
kölcsönt. Ha jól emlékszem, száz koronát. De ennél sokkal
értékesebb volt.
– Talán szemére vetette, hogy becsapta?
Zachar rábólintott:
– Egy árverésen, melyet Zink antikvárius rendezett, a
Křivoklad egy megrongálódott példányát kétezer koronáért
adták el. De a ritka könyvek árfolyamának emelkedése csak
később következett be.
Erről említést tettem Katynak, és kértem, hogy azt a példányt
a kölcsönadott összeg ellenében adja vissza. Klubíčko
elmosolyodott:
– Persze a felesége pénzéhségében visszautasította az
ajánlatát.
Zachar bólintott:
 – Kérésemnek az lett a vége, hogy Katy páncélszekrényébe
zárta a könyvet. Sőt később átvitte banki széfjébe.
Klubíčko alig tudott magán uralkodni, hogy el ne árulja
elégedettségét.
– Ez véletlenül nem azután történt, hogy – gondolom, az ön
közreműködésével – eltűntek felesége pénzszekrényének
kulcsai?
Zachar bólintott.
– Igen. Azt mondta: Ezután már nem találsz a
pénzszekrényben semmilyen értékesebb dolgot. Amiért ilyen
tolvaj vagy, kénytelen voltam nagy páncélszekrényt bérelni a
bankban. Abba raktam bele mindent. Azt a könyvet is, amit ki
akartál tőlem csalni.
– Érdekes – jegyezte meg Klubíčko. – Mellesleg... nem tett
véletlenül említést erről a beszélgetésről egy barátjának?
Mondjuk Friedmann úrnak?
– Lehetséges – felelte Zachar rövid gondolkodás után. – Igen,
egyszer mondtam neki, hogy Katy áthordott mindent a bankba,
egy könyvemet is átvitte, amelyért talán még négyezer koronát
is kapnék.
– Nézzük csak – kiáltott fel Klubíčko elégedetten. – És
Friedmann úr véletlenül nem kérdezte meg öntől, nincs-e rajta
a könyvön a kézjegye?
– Valóban megkérdezte. De nem értem, miért kínoz ennyit
ilyen semmiséggel. Talán ön sem érti, aki pedig tisztességes
embernek látszik, hogy ha már ilyen helyzetbe jutottam,
megérdemelnék egy kis együttérzést, és hogy már békén
hagyhatnának, hiszen mindent beismertem!
– Kétségtelen! Arra joga van, és én már igazán nem fogom
sokáig gyötörni. Bizonyára azt gondolja, hogy azt akarom
kérdezni, voltaképpen mit keresett olyan kitartóan a lakásban.
De ez még csak eszembe sem jut. Miért kérdezném én öntől,
Zachar úr, amikor tudom. Fogadjunk, hogy ezt kereste!
Azzal előhúzott a zsebéből egy megsárgult papirost, és úgy
tartotta Zachar elé, hogy elolvashassa, ami rajta áll. Szörnyű
hatást tett rá. Összerezzent, megtántorodott és elsápadt.
– Uramisten – mondta fátyolos hangon –, hát mégis
megtalálták?!
Klubíčko a zsebébe csúsztatta a dokumentumot, és egészen
közel lépett a vádlotthoz:
– Drága Zachar úr, legfőbb ideje, hogy elbeszélgessünk egyes
dolgokról... tekintet nélkül arra, hogy beismerte a gyilkosságot.
Persze én ugyanúgy nem hiszek a beismerésében, mint az
ügyével foglalkozó vizsgálóbíró. Már tudom, ki a tettes, s talán
még ma éjszaka rá is bizonyítok mindent. Bevallom önnek,
hogy ez igen sok munkámba került. De nem csupán azért
nyomoztam ilyen kitartóan, hogy kielégítsem a bennem
szunnyadó utálatos kopó-ösztönüket, hanem talán azért is,
hogy egy kicsit segítségére legyek önnek. De hát – minek a sok
beszéd. Ön úgyis azt gondolja, hogy ez az egész csak hízelgés,
hogy aztán még jobban beugrasszam. De azért mondok önnek
valamit, Zachar úr. Ha megmondja az igazat, ha semmit sem
hallgat el, én, persze csak a vizsgálat befejeztekor kiadom
önnek ezt a dokumentumot. Csinálhat vele, amit akar. Ha
netalán el akarná égetni – amit egyébként húsz évvel ezelőtt
kellett volna megtennie –, én magam kölcsönzők önnek gyufát,
s egyáltalán nem fogom ebben megakadályozni. De az is lehet,
hogy át akarja majd adni egy bizonyos személynek, hogy az
végre nyugodtan alhasson. Ha így volna, akkor meghagyom
önnek ezt a dokumentumot, hogy személyesen adhassa át az
illetőnek. Igen, személyesen, mert ha meg tudunk egyezni, még
ez éjszaka eltávozhat vendégszerető falaink közül. Kérem, azt
inkább tartsa meg magának, amit most akart mondani. Tudom,
hogy csak összehordana hetet-havat. Feleljen szép sorjában a
következőkre: először is, öntől tudta meg Friedmann úr, hogy
ez a dokumentum az ön, azaz a felesége birtokában van?
Zachar úr rábólintott:
– Nyolc évvel ezelőtt mondtam meg neki. Sok évi
ellenségeskedés után akkor találkoztunk újra először egyik
közös ismerősünknél.
Ittasak voltunk. Friedmann eleinte egyáltalán nem úgy
viselkedett, mintha megbocsátotta volna rossz tréfámat.
Feltételezem, tudja mire gondolok.
Klubíčko bólintott. Majd Zachar úr folytatta:
– De én azt mondtam neki: Már csak nem fogunk életünk
végéig haragudni egy darab papír miatt. Egyébként, ha az
annyira fontos neked, visszaadom. Akkor őszintén gondoltam a
dolgot, és ki is adtam volna neki ezt a levelet, ha nálam lett
volna. De reggelre meggondoltam magam, és mindenféle
kibúvót kerestem.
– Egy pillanat! – kiáltotta Klubíčko. – Ez azt jelenti, hogy
Friedmann úr azonnal elfelejtette az ön iránti halálos
gyűlöletét, mihelyt elárulta neki, hogy ez a dokumentum még a
világon van?
– Igen. Attól a pillanattól kezdve mintha kicserélték volna.
Sőt, aztán ismét olyan jó barátok lettünk, hogy igazi otthonom
lett a háza. De ennek ellenére nem adtam ki neki a
dokumentumot, mégpedig azért nem, mert nem tudtam
megtalálni. Végül is ezt közöltem vele, mire Friedmann nagyon
ideges lett. Kért, hogy csak keressem tovább, azt mondta,
mindenképpen meg kell találnunk, hogy visszaadhassuk
Adának, mert neki, ha a levél rossz kezekbe kerülne, nagy baja
támadhat. Én akkoriban találkoztam is volt feleségével, és
megemlítettem neki a dolgot. Valóban nagyon megijedt,
jobban, mintsem gondoltam volna. Sírt, és azt mondta, hogy ez
a levél tönkreteheti az életét. A második férje ugyanis nagyon
féltékeny volt. Megesküdött neki, hogy az első férjén kívül
semmilyen más férfival nem volt viszonya. Ebben a levélben
pedig, amint tudja, arról ír az a gazember, hogy Ada egész
éjszaka vele szeretkezett egy szállodában. Annyira megijedtem,
hogy valóban szorgalmasan kerestem tovább a levelet. A
feleségem észrevette, és megkérdezte, mit keresek. Annyira
elővigyázatlan voltam, hogy elárultam neki. Néhány nap múlva
azt mondta mosolyogva: Hugó, már nem kell keresned azt a
dolgot, mert megtaláltam én magam.
Egy erkölcstelen könyvedben volt, abban a mappában, ahol
azokat a szemérmetlen festményeket is tartod. Természetesen,
kértem, hogy adja vissza a levelet. De kinevetett. Sőt
mindenképpen meg akarta tudni, kinek szól a levél. Ezt már
nem árultam el neki, hanem aztán megmondtam Friedmann-
nak, mi történt. Egy idő múlva Friedmann megkért, hogy
ismertessem össze Katyval. Teljesítettem a kérését, s ők ketten
aztán össze is barátkoztak. De egyszerre csak vége szakadt a
barátságnak, s Friedmann, ha aztán bármikor is említést tettem
Katyról, kiköpött. Megkérdeztem tőle, mit vétett neki Katy.
Némi tétovázás után bevallotta, hogy ezt a dokumentumot
kérte Katytól, de Katy csak ellenszolgáltatás fejében lett volna
hajlandó kiadni. Aztán nem tudtak megegyezni az összegben,
mert Katy állandóan többet és többet kért. Mindenkivel ezt
tette, mert a zsarolás a vérében volt. Friedmann közben nagy
ballépést követett el: kikottyantotta, kiről van szó a levélben.
Később váratlanul meglátogatott Stanislavné asszony, és
kétségbeesve mutatta nekem a levelet, amit Katytól kapott.
Persze azt hitte, hogy én árultam el Katynak a dolgot. Az a levél
olyan szégyentelen volt, amilyet csak Katy tudott írni. Húszezer
koronáért ajánlotta fel neki ezt a semmiséget. Stanislavné
asszonynak nem volt annyi pénze, de megszerezte az összeget
úgy, hogy zálogba adta néhány ékszerét. Ám Katy egyre többet
akart. Végül is kerek százezret követelt tőle. Azt hittem, menten
megölöm. Friedmann még dühösebb volt. Egyszer azt mondta:
Hugó, legjobban tennénk, ha ellopnánk tőle. Biztosan a
pénzszekrényébe tette. Csend el a kulcsait, kutasd át a
pénzszekrényt, és hozd el nekem a levelet. Ezt meg is tettem, de
a pénzszekrényben semmit sem találtam, noha darabonként
átnéztem Katy egész levelezését. Aztán...
– De drága Zachar úr, miért áll meg a legizgalmasabb helyen?
Csak ki vele, vagy én mondjam el ön helyett?
– Nem – mondta Zachar rekedten –, semmit sem akarok
eltitkolni. Azt mondtam Friedmann-nak, hogy nem élném túl,
ha Stanislavné asszonynak kellene az én vétkes
elővigyázatlanságom miatt bűnhődnie. Katy sohasem adná ki
neki azt a levelet, addig zsarolná, míg öngyilkosságba nem
hajszolja. Azt mondtam Friedmann-nak, hogy csak egyetlen
dolgot tehetek, és azt meg is teszem: ha nekem sem lesz
hajlandó kiadni, elteszem láb alól. És...
– És Friedmann úr beleegyezett a dologba – mondta Klubíčko.
Zachar rábólintott:
– Igen, a volt felesége iránti együttérzésből. Mindig sajnálta,
hogy annyira megkínozta, s ha késve is, jóvá akarta tenni a
bűnét.
Nem akartam Katyt baltával megölni, de pisztolyra nem volt
pénzem. Megkértem Friedmannt, hogy adjon kölcsön.
Megkaptam az összeget, sőt azt is megmondta, kitől kaphatok
fegyvertartási engedélyt. Aztán elindultunk. Ő Slíva
fegyverkereskedése előtt várt rám. Amikor kijöttem Slívától,
bevezetett egy kapu alá, s kért, hogy mutassam meg a pisztolyt.
Mit sem sejtve átadtam neki a fegyvert.
De ő – nagy meglepetésemre – gyorsan a zsebébe csúsztatta:
Nem, nem akarom, hogy gyilkolj, ha az a megéra meg is
érdemelné, hogy megöld. Még most sem kaphatod meg a
fegyvert. Először még megpróbálkozunk az utolsó eszközzel. A
jövő kedden elmegyek hozzád, és megpróbáljuk őt szép szóval
belátásra bírni. S ha akkor sem engedne – jöjjön, aminek jönnie
kell. Én azért voltaképpen hálás is voltam neki. Hogy mi történt
kedden, azt már tudja. Úgy összevesztek, hogy Friedmann
elrohant. Nemsokára én is elmentem.
Amikor négyszemközt voltunk, azt mondtam neki: Ugye,
most már nem állsz az utamba? Azt válaszolta: Abból a
betegségből örökre kigyógyultam, hogy együttérezzek azzal az
asszonnyal. De ma még nem kaphatod meg a pisztolyt, mert
nagyon zaklatott vagy. Bele is egyeztem ebbe, és elindultam
haza, anélkül, hogy bármit is sejtettem volna – és megdöbbenve
láttam, hogy a feleségem már halott. Valaki meggyilkolta
helyettem.
– És véletlenül nem futott vissza Friedmann-hoz, hogy
közölje vele, mi történt?
– Nem, erre nem volt időm. Igaz, veszekedés közben a
feleségem említést tett róla, hogy a levél a széfben van, de nem
hittem neki.
Átkutattam az egész lakást, sőt éjszaka, amikor hazatértem,
és láttam, hogy még nem tudódott ki a dolog, még egyszer
átnéztem mindent. Aztán jöttek maguk.
– Igen – mondta Klubíčko. – De most mondja meg nekem,
miért akarta eltitkolni, hogy Friedmann meglátogatta önt? Mi
értelme volt ennek, kérem?
 – Inka iránti kíméletességből tettem. Inka Friedmann lánya,
akit úgy szeretek, mintha az apja volnék. Akkor ő is nálam volt
az apjával. Miután a saját bőrömön tapasztaltam, hogy
megviseli az ember idegzetét egy ilyen rendőrségi kihallgatás,
elhatároztam, hogy ettől megkímélem őt. Inka gyenge
egészségű. Egyébként is, az a látogatás egyáltalán nem függ
össze a gyilkossággal.
– Csodálkozom rajta, hogy még most is ez a véleménye –
mondta Klubíčko. – Még most sem érti, valójában ki ölte meg a
feleségét?
Zachar úr, Zachar úr, micsoda ostoba ember ön, ha még most
sem jött rá, hogy a feleségét legjobb barátja, Friedmann ölte
meg!
– Friedmann? – kiáltott fel Zachar. – Ne bolondozzon! Miért
tette volna?
– Megvoltak rá az okai. Mindenekelőtt: huszonkét év után
bosszút akart állni két emberen, akiket halálosan gyűlölt – volt
feleségén, és egykori barátján, vagyis önön. Meglep az
értetlensége.
Nekem azonnal szemet szúrt, hogy először hallani sem akart
önről, de amikor óvatlanul elárulta neki, hogy az a
szerencsétlen levél, amelyet valamikor bizonyítékként akart
felhasználni a felesége ellen a tárgyaláson, az ön birtokában
van, azonnal elfogadta a felé nyújtott baráti kezet. Az sem
gyanús önnek, hogy milyen kitartóan hadakozott a
dokumentum visszaszerzéséért? Nem érti, hogy szinte
kényszerítette önt, hogy keresse meg, és vigye el neki a levelet?
Zachar bizonytalanul rázta meg a fejét. Klubíčko folytatta:
– Friedmann bosszúálló és vérszomjas természet, akárcsak
egy tigris. Bemesélte önnek, hogy Adának már régen
megbocsátott, sőt attól tart, hogy az a levél a férje kezébe kerül,
s újabb bajt hoz a szerencsétlen asszony fejére. Sőt
nagylelkűségében olyan messzire ment, hogy barátságot kötött
az ön feleségével. Őt is be akarta csapni, de miután ez nem
sikerült neki, s miután megértette, hogy szépszerivel sohasem
fogja tudni kicsalni tőle a levelet, elhatározta, hogy erőszakkal
veszi el. Persze, másra hárítva a felelősséget.
Zseniális terve volt: meg akarta szerezni a dokumentumot, de
úgy, hogy közben önön is bosszút álljon. Természetesen
sohasem bocsátotta meg önnek azt a rossz tréfát a bíróságon, és
így előre örült annak, hogy a gyilkosságot az ön számlájára
követheti el. És most megmondom, hogyan hajtotta végre.
Amikor meggyőződött róla, hogy a dokumentum a széfben van,
és hogy a széf kulcsához csak az ön feleségének holttestén
keresztül juthat hozzá, először rávette önt, hogy idegen névre
pisztolyt vásároljon, és ezzel kompromittálja magát. Persze a
pisztolyt az ő részére vásárolta, de ezt ő úgy rendezte meg, hogy
később teljesen kívülálló emberek azt mondhassák majd
nekünk: Zachar úr fegyvertartási engedélyt kért tőlem kölcsön.
Zachar úr erre és erre a névre pisztolyt vásárolt nálunk. De még
mesteribb módon hajtotta végre. Elment önt meglátogatni
kedden, mert tudta, hogy a szolgálólány ezen a napon szokott
kimenőt kérni, s hogy egyedül lesznek otthon. Szándékosan
összeugrasztotta önt a feleségével, majd azt színlelte, hogy
megsértődött, becsapta maga után az ajtót és elrohant. A lányát
azért vitte magával, hogy bizonyíthassa, valóban elment, s
nyilván azért is, hogy a lányra való tekintettel ön hallgasson a
látogatásról. A leányt beültette egy kávéházba, amely csupán
néhány lépésre van a Jeruzsálemi utcától, és visszatért
önökhöz. Persze, amikor elment, csupán a fogadószoba ajtaját
csapta be, de az előszobából a folyosóra nyíló ajtót csak
behajtotta. Bárhogy történt is, valahogyan bejutott önökhöz, s
valahol elrejtőzött. Talán a spájzban, mit tudom én.
 Megvárta, míg ön elmegy. Aztán besurrant a feleségéhez, s
nem akarva vesztegetni az időt, háromszor belelőtt, azzal a
pisztollyal, amelyet ön vásárolt neki. Aztán gyorsan
megmotozta őt, s megtalálta nála a széf kulcsát. Majd a lehető
leggyorsabban visszafutott a kávéházba, s azt mondta a
lányának, hogy későn érkezett, hogy ön agyonlőtte a feleségét,
majd a lánya szeme láttára a folyóba dobta a revolvert. Taxit
fogadott, hogy otthon legyen, mire ön odaér. Ön biztosan
gyalog ment hozzájuk.
Zachar úr némán bólintott.
– Aztán bridzsezett önnel, miközben a lányának idegrohamai
voltak. Reggel elment a bankba, felmutatta a széf kulcsát, és
olvashatatlanul aláírta a nevét. A széfből kiszedte, amire
szüksége volt. Ezt a dokumentumot és Mácha Křivokladjának
őspéldányát. A könyvvel szintén különleges szándéka volt, ami
jó bizonyítéka annak, milyen alaposan átgondolta a tervét. Mert
alighogy hazatért, a feleségét azonnal elküldte a könyvvel egy
antikváriushoz, akiről köztudott, hogy ritka könyvek eladásával
is foglalkozik. Az antikvárius megvásárolta a könyvet, melyen
rajta van az ön ex librise és kézjegye, aztán eladta valakinek.
Véletlenül azt a földbirtokost, aki megvásárolta, semmi más
nem érdekli, csak a könyvgyűjtés és a gabonatermesztés. De ha
szenvedélyes újságolvasó lenne, ki tudja, mit tett volna, ha
megtudja, hogy azt az embert, akinek rajta van a kézjegye az
imént vásárolt könyvön, letartóztatták azzal a gyanúval, hogy
meggyilkolta a feleségét? Azt hiszem, azonnal futott volna a
rendőrségre. S képzelje el, milyen hatással lett volna a
vizsgálatra, ha a rendőrség tudomást szerez arról, hogy ön,
akinek sohasem volt egy vasa sem, a gyilkosságot követő napon
eladott egy ritka könyvet.
Ez közvetett módon újabb bizonyítékul szolgált volna arra,
hogy a gyilkosságot ön követte el. Én még nem
tanulmányoztam át az ön aktáit, de biztos vagyok benne, hogy
az akták között megtalálnám a széfben elhelyezett tárgyak
jegyzékét, s hogy abban a jegyzékben ott szerepelne Mácha
Křivokladja is. És ez ön ellen szóló bizonyíték lenne; a legjobb
barátja ezzel szintén tisztában volt.
– Hihetetlen – dörmögte Zachar úr. – Ez az egész olyan, mint
egy rossz mese.
– Lehet, hogy hihetetlen – folytatta Klubíčko –, de ha még
mindig nem sikerült meggyőznöm, újabb tényeket sorolhatok
fel arról, hogy valójában milyen jellemű ember az ön legjobb
barátja.
Mi Friedmannt kihallgatjuk, s ő még csak említést sem tesz
róla, hogy huszonharmadikán volt önnél. De van még más is.
Elbújtatja a lányát, aki ezt véletlenül kikottyanthatná. Elküldi a
nagymamához, nekünk pedig bejelenti, hogy a lánya eltűnt. De
Zachar úr, miért fecsérelné az időt pszichologizálással, hiszen
én a legmeggyőzőbb módon bizonyítani tudom, hogy ő a tettes.
Tudja, hogyan jutottam hozzá ehhez a megsárgult
papírdarabhoz, amely miatt az egész történt? Úgy, hogy
véletlenül Friedmann holmija között találtam egy nyugtát
arról, hogy huszonnegyedikén valamit leadott nálunk a talált
tárgyak osztályán. Engem érdekelt a dolog. Utánanéztem, mi
az, amit leadott: egy kopott levéltárca volt. Amikor
átvizsgáltam, megtaláltam benne ezt a levelet. Remélem, most
már elhiszi, hogy Friedmann a tettes.
– Ha ön igazat beszél – mondta Zachar –, ez a
leghihetetlenebb példája az emberi hitványságnak és a barátság
sárba taposásának.
– Én ugyanígy vélekedtem a dologról – válaszolta Klubíčko. –
És most, mivel sikerült szót értenünk, teljesítem az ígéretemet.
Tessék, itt van az a papírdarab, amely miatt már másodízben
szabadult el a pokol.
De Zachar úr nem nyúlt utána.
– Az imént azt mondta – suttogta letörten –, hogy meg kellett
volna semmisítenem. Kérem, tegye ezt meg helyettem, égesse
el.
Klubíčko együttérzőn kezébe vette a gyufás-dobozt, és a
levelet elégette a hamutartó fölött. Miután teljesítette Zachar
kívánságát, a megszenesedett papírdarabot apró darabkákra
zúzta.
– Most végre megnyugodhat majd az a szerencsétlen asszony.
És ön is, Zachar úr. De mielőtt elengedem, talán még
szükségem lesz a segítségére. Hajlandó itt maradni?
Zachar úr beleegyezően bólintott. Klubíčko felállt és
hozzálépett.
– Zachar úr – mondta vidáman –, mi nem a legkellemesebb
körülmények között ismerkedtünk meg. De azt szokták
mondani, ha a vége jó, minden jó. Sajnálom, hogy mindjárt az
elején nem tett említést erről a látogatásról. Minden gondtól és
gyötrelemtől megkíméltem volna.
Zachar udvariasan meghajolt:
– Valami hasznom mégiscsak van belőle – mondta –, az, hogy
megismerhettem egy becsületes embert.
Klubíčko harsogva felnevetett:
– Ejnye, Zachar úr, micsoda dinamikus ember ön. Egyszer az
égig magasztal, máskor pedig utálatos kopónak nevez. Hát most
melyiket válasszam a kettő közül?

3
 Kevéssel azután, hogy Zachart elvezették, Klubíčko asztalán
megszólalt a házi telefon. A talált tárgyak osztályáról hívták. Azt
jelentették neki, hogy éppen megjelent ott egy idősebb nő, és a
saját dolgaira ismert az említett levéltárcában. Klubíčko
azonnal parancsot adott egy detektívnek, hogy a lehető
leggyorsabban hozzák be a rendőrségre Sluka antikváriust.
Aztán átballagott a talált tárgyak osztályára, ahol a szolgálatos
altiszt mindenféle okokat felhozva igyekezett visszatartani a
nőt, akit ez a teketóriázás eléggé kihozott a sodrából. Amikor az
altiszt megpillantotta Klubíčkót, megkönnyebbülve azt mondta:
– Itt van a főnököm. Egyedül tőle kaphatok engedélyt arra,
hogy hivatalos időn kívül bármit is kiadjak.
– Természetes, hogy ki kell adnia – mondta Klubíčko dorgálón
–, hiszen azért ül itt, mit kóklerkedik a hivatalos órákkal! Ha a
nagyságos asszony igazolta valamivel, hogy a tárgy az övé, adja
ki neki. Persze, csak a jegyzőkönyv megírása után. Közölte már
a nagyságos asszony a nevét?
Az altiszt bólintott:
– Jiřina Stratil, Žižkov, Chelčický utca 513.
– Szóval Stratilné – mondta Klubíčko. – Akkor hát Stratilné
asszony vesztette el a levéltárcát?
Az ál-Stratilné bólintott.
– Ezt a férfilevéltárcát?
– Igen, a férjem után örököltem – válaszolta az asszony. –
Nagyon sokáig használtam.
– Akkor természetesen tudja, mi volt benne.
– Igen, már megmondtam. Egy húszkoronás, két lejárt
sorsjegy, egy recept és egy zsebkéstok. És az egyik
oldalzsebében még volt egy levél is, amelyet éppen a postára
vittem. Klubíčko elgondolkozva kezébe vette a levéltárcát.
 Kinyitotta:
– Húszkoronás, sorsjegyek, recept, tok, ez valóban mind itt
van.
De a levél... – közben kifordította a tárcát –, de a levél, az
nincs itt.
Úgy látszik, Stratilné asszony, nem marad más hátra, mint
hogy másik levelet írjon. Azt az elsőt vagy eltette valahová,
vagy elvesztette.
– Lehetetlen – mondta az asszony, és elsápadt –, annak a
levélnek itt kell lennie. Biztosan tudom. Az utolsó pillanatban
még láttam.
– Az utolsó pillanatban? – kérdezte Klubíčko csodálkozva. –
Mit akar ezzel mondani? Az asszony kissé összezavarodott, de
gyorsan azt mondta:
– Amikor elmentem hazulról, még belepillantottam a
levéltárcába. A levél akkor benne volt.
– Nos, akkor hát útközben veszett el – állapította meg
Klubíčko.
– Mit lehet tenni? Egyébként már mondtam: új levelet ír.
– Dehogy, dehogy – hebegte az asszony, mindinkább
megfeledkezve feladatáról –, az a levél nagyon fontos volt. A
férjem ezt sohasem bocsátja meg.
– A férje? – kiáltott fel Klubíčko elképedve.
– Hiszen azt mondta, hogy özvegy.
– Igen, de a mostani férjem – helyesbített gyorsan az asszony.
– Talán... talán itt lopták el azt a levelet.
– Ne tréfáljon, kérem, ugyan kinek kellene egy levél – vetette
ellen Klubíčko. – Megértem a felindultságát, de valóban nem
tehet egyebet, mint hogy új levelet ír.
 Az asszony kis ideig gondolkodott. Aztán néhány lépést tett az
ajtó felé. Ekkor Klubíčko utána szólt:
– Friedraann-né asszony!
A nő gyorsan megfordult.
– Megtalálták? – kérdezte reménykedve.
– Sajnos, nem – válaszolta Klubíčko –, de megállapítottam,
Stratilné asszony, hogy ön a Friedmann névre is hallgat. Hogy
hívják tulajdonképpen?
Ám az asszony most sem vesztette el lélekjelenlétét.
– Most Stratilnénak hívnak. De az első férjem Friedmann
volt.
– Ez talán elegendő magyarázat lenne – vélte Klubíčko. – Nem
tudtam rájönni, honnan jutott eszembe, hogy így szólítsam. De
már tudom. Ön rendkívül hasonlít egy hölgyre, akiről itt ma
nagyon sok szó esett. És azt a hölgyet... Friedmann-nénak
hívják.
Az asszony elsápadt.
– Sajnálom – mondta –, de énrám csak az vonatkozna, amit
Stratilnéról mondanának.
– Természetesen. De azt a levelet talán mégiscsak megtaláljuk
itt.
Ha megtalálnánk, hová küldjem, a Chelcicky utca 410-be? –
kérdezte Klubíčko.
Az asszony rábólintott:
– Igen. A Chelcicky utca 410-be.
– Jaj, bocsásson meg – mondta sietve Klubíčko –, rossz
házszámot mondtam, hiszen önök a Chelcicky utca 513-ban
laknak.
 Így áll a jegyzőkönyvben, ön ezt a címet adta meg.
Az asszony most szemmel láthatóan megingott.
– Nem figyeltem a szavaira, ideges vagyok – mondta
erőtlenül.
– Megértem – mondta Klubíčko képmutatón –, ha az ember
nem tudja, mi történik Stratil-lal. És Inkával...
Az asszony ismét elsápadt.
– Friedmann-né asszony, abbahagyjuk a játékot, ugye! Ön
levelet kapott Friedmann úrtól, amelyben arra kéri, hogy váltsa
ki a „tudod mit“. És ön eljött hozzánk. Nálunk fekszik egy
levéltárca, amelyet néhány nappal ezelőtt ön adott le, mint
talált tárgyat. A nyugta itt van az asztalon. Mit jelentsen ez a
bújócska? Talán a levéllel függ össze, amelyet annyira keresett?
– A férjem... a férjem üzenete egyáltalán nem függ össze
ezzel az utammal – dadogta.
– Én más véleményen vagyok – válaszolta Klubíčko. –
Belekeveredett valamibe. Márpedig a lánya érdekében jobb lett
volna, ha óvakodott volna ettől.
Ekkor belépett a helyiségbe egy rendőr, és valamit a fülébe
súgott Klubíčkónak. A felügyelő röviden felelt neki. Aztán az
asszonyhoz fordult:
– Friedmann-né asszony, nem tudom, mennyire volt
beavatva abba a műveletbe, amelyet a férje a közelmúltban
végrehajtott. De ön most félre akart vezetni bennünket, és ezért
meg kell önt büntetnünk. A törvény nevében letartóztatom.
– Teljesen ártatlan vagyok – mondta Friedmann-né erőtlenül.
– Semmi olyat nem tettem, amit a helyemben minden más
asszony meg ne tett volna. Egy napon a férjem megkért, hogy
vigyem el ezt a levéltárcát a rendőrségre. Szót fogadtam.
Később üzent, hogy a leadott tárgyat váltsam ki. És én ismét
szót akartam fogadni. Ennyi az egész.
– Sajnos, nem – vetette ellen Klubíčko. – Ön tudta, hogy a
levéltárcában egy fontos irat van. Ezenkívül még egy másik
fontos dolgot is elhallgat. Miért nem mondja meg, mit keresett
május huszonnegyedikén Sluka antikváriusnál?
Az asszony megszeppent, de határozottan azt felelte:
– Sluka antikvárius? Először hallom ezt a nevet.
– Először hallja – jegyezte meg Klubíčko.
– No jó, akkor beszéljünk másról: kaptak már valami hírt
Inka kisasszonyról?
– Sajnos nem – felelte az asszony fátyolos hangon.
– És fél, hogy valami baja történt?
Az asszony rábólintott.
– Egyáltalán nem kell félnie, Friedmann-né asszony. Inka
kisasszony él és egészséges. A nagyanyjánál van a Sanssouci
kastélyban. Remélem, kissé megsajdult a szíve, amikor elvált
tőle s elhagyta a kastélyt.
– Nekem? Nem értem, mire céloz – hebegte.
– Nos, akkor hát megmondom. Ön ismét hazudott.
Tudomásunk van róla, hogy a leányuk nem veszett el,
ellenkezőleg, tudjuk, hogy ön kísérte le a nagyanyjához. És
aztán hazatért. Ekkor léptek zaja hallatszott, majd valaki
belépett a helyiségbe. Klubíčko a jövevény felé fordult:
– Sluka úr, jöjjön ide a világosságra. Ez az a hölgy, aki
huszonnegyedikén eladta önnek Mácha Křivokladjának
őspéldányát?
Az antikvárius futó pillantást vetett az asszonyra, aki
halálsápadt lett, majd tétovázás nélkül azt mondta:
 – Igen, ő az.
Klubíčko az asszonyhoz fordult:
– Ismét rajtakaptuk egy hazugságon, már nem tudom
hányadszor. Friedmann-né asszony, attól tartok, hogy többet
tud a férje ügyeiről, mint amennyi hasznára válhatna.

4
Maurin és Zdeněk megvacsoráztak egy étteremben. Már
tizenegyre járt, amikor eszükbe jutott, mit mondott nekik
Klubíčko éjszakai sorsáról. Részvétre indulva elhatározták,
hogy meglátogatják. Amikor beléptek hozzá, Klubíčko
íróasztala sarkán ült, és a lábát lóbálva gúnyosan nézett rájuk.
– A vidám fickók – mondta. – Mibe fogadunk, Zdeněk, hogy
sutba dobta prohibíciós elveit, és egy kicsit felöntött a garatra.
– Egyáltalán nem – felelte Zdeněk –, csak jövünk megnézni
magát, nem szorult-e nyakára az a hurok, amit másnak vetett.
Klubíčko csúfondárosan pillantott rájuk:
– El se hinnék, fiúk, milyen ravaszak ezek a padlástolvajok.
Éppen az imént állítottak elő egyet abból a hanspaulkai
bandából, de olyan agyafúrt feleleteket adott, hogy semmire
sem megyek velük.
– Hanspaulkai padlástolvajok? – kérdezte Maurin értetlenül. –
Mondja, miről beszél? Hiszen maga a Jeruzsálemi utcai
gyilkossággal foglalkozik!
Klubíčko összecsapta a kezét:
– Uramisten, Maurin mindennek tetejébe még történész is
lett.
Ugyan mi lehet annyira érdekes azon az ősrégi dolgon?
 – Ősrégi? – kérdezte Maurin balgán. – Hiszen...
Klubíčko elővette zsebóráját.
– Hiszen tizenegy óra van. És én a Jeruzsálemi utcai esettel tíz
órakor végeztem. Minthogy meg akartam magukat várni, s
minthogy egy pillanatig sem vagyok képes tétlenkedni,
hozzáláttam a padlástolvajok ügyéhez, amellyel hivatalosan
megbíztak, és amelyet felelőtlenül annyira elhanyagoltam. És
mert egy detektív mindig csak azzal foglalkozik, ami éppen
időszerű, remélem Maurin, megérti a csodálkozásomat.
– Csodálkozni mi csodálkozhatunk – kiáltott fel Zdeněk. –
Csak nem akarja azt állítani, hogy már megfejtette a rejtélyt!
Klubíčko leugrott az asztalról:
– De meg ám! Tökéletesen! A maga segítségével, Zdeněk. És a
magáéval, Maurin. A gyilkosságot Friedmann követte el, annyi
bizonyítékom van ellene, hogy mindenképpen összeroskad a
terhük alatt, és nem lesz más választása, mint hogy előbb vagy
utóbb beismerjen mindent. Azért követte el, hogy
megszerezhesse azt a levelet. Ha az a levél nyilvánosságra
kerülne, oda lenne egy tisztességes asszony becsülete. Ha a
vizsgálatomban van valami figyelemre méltó, akkor csupán az,
hogy Friedmannt sikerült két vállra fektetnem a gyilkosság fő
motívumának felhasználása nélkül.
Amikor megtudta, hogy a levél, mely miatt a gyilkosságot
elkövette, tulajdonképpen nem létezik – ugyanis sajátkezűleg
égettem el, mert Zachar úrnak, aki ezt még nagyobb örömmel
megtette volna, nagyon reszketett a keze –, úgy bámult rám,
mintha kővé meredt volna.
Persze, én komoly arccal azt hazudtam neki, hogy semmit
sem tudunk semmilyen nálunk elhelyezett levélről, és ő, ha
majd feleszmél döbbenetéből, bizonyára visszanyeri
ravaszságát, és szintén olyan képet vág majd, mintha a levél
valóban nem létezett volna. Mert ha kitudódna róla, hogy azért
gyilkolt meg egy asszonyt, hogy egy másikat halálig
gyötörhessen, talán maga a törvényszék felkoncolná. Így
inkább egy közönséges rablógyilkosság vádjával hagyja majd
elítélni magát. És ez, Zdeněk, a maga nemében az első eset,
amikor kiütöttem a gyilkos kezéből a motívumot, és
rákényszerítettem, hogy olyasvalami miatt ítéltesse el magát,
amit sohasem tett volna meg. Ezzel álltam bosszút, Zdeněk,
magáért, akit e miatt az ember miatt bezártak, s magáért,
Maurin, aki szintén nem úszta meg börtön nélkül.
– És ha már erről beszélek, meg kell jegyeznem, hogy ez az
eset talán csodálatosnak látszik, de nem az. Én a vizsgálatot
szinte úgy folytattam, mint egy szamár, és nem tudom, sikerült
volna-e egyáltalán megfejtenem a rejtélyt, ha maguk nincsenek
a segítségemre. Főleg maga, Maurin, mert a Mácha-könyv
ellopásának és eladásának leleplezésével lehetővé tette, hogy a
levél nélkül is rábizonyíthattam Friedmannra, hogy belenyúlt
az áldozat széfjébe.
És maga, Zdeněk, mert az iránt a szerencsétlen lány iránt
tanúsított lovagiassága szilárd talajt adott a lábam alá.
Azonkívül, ha nem teszi azt a megjegyzést a levéltárcával
kapcsolatban, s így nem kelti fel a gyanúmat, talán sohase jövök
rá, hogy a keresett dokumentum nálunk van elrejtve, és
sohasem nyer ilyen fényes megoldást az ügy.
Amit én a magam eszéből hozzáadtam, az valójában szót sem
érdemel. De hogy el ne felejtsem... van még egy kis idejük?
A barátok, akik még mindig nem tértek magukhoz
ámulatukból, gépiesen bólintottak.
– Annál jobb – örvendezett Klubíčko. – Ugyanis hivatalos
vagyok egy helyre. A Sect Pavilonban találkoznom kell Zachar
úrral, aki pezsgővel akarja megünnepelni szabadon bocsátását.
A fejébe vette, hogy ezt az éjszakát velem kell átmulatnia.
Reggel aztán együtt indulunk ritka könyveket vásárolni. Én ezt
egyrészt született gyengeségből, másrészt azért ígértem meg
neki, mert még mondani akarok neki valamit. Hogy tudják, ő
valamikor írt egy novellát A férfi és az árny címmel. A férfi, az ő
volt, az árny pedig a felesége.
Csakhogy őt – és erről mit sem sejtett – még egy árny követte:
a konok és megátalkodott Friedmann, aki huszonkét évet várt,
hogy bosszút állhasson rajta. Ez igazán rekord!
De beszéd közben Klubíčko egyszerre megtántorodott, és el is
esett volna, ha Maurin gyorsan meg nem fogja. Óvatosan a
heverőhöz vezette és lefektette. A felügyelő szeme lecsukódott.
– Fiúk – mondta kimerülten –, úgy látszik, az ünneplést el kell
halasztanunk alkalmasabb időre. Elvégre már nem fiatal az
ember, és úgy hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha a rejtély
megfejtésének örömére istenigazában kialszom magam.
Azzal jóízűen ásított egyet, a fal felé fordult, és még mielőtt
Maurin és Zdeněk válaszolhatott volna, mély álomba merült.
 Tartalomjegyzék

CÍMOLDAL
COPYRIGHT
ELSŐ FEJEZET
1
2
3
4
5
MÁSODIK FEJEZET
1
2
3
4
5
6
HARMADIK FEJEZET
1
2
3
4
5
NEGYEDIK FEJEZET
1
2
3
4
ÖTÖDIK FEJEZET
 1
2
3
4
5
6
7
HATODIK FEJEZET
1
2
3
4
5
HETEDIK FEJEZET
1
2
3
4
5
6
NYOLCADIK FEJEZET
1
2
3
4