Police Ethics

Visit to download the full and correct content document:

https://ebookmass.com/product/police-ethics/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

(eBook PDF) Police & Society 8th Edition

https://ebookmass.com/product/ebook-pdf-police-society-8th-
edition/

The Police in America: An Introduction eBook

https://ebookmass.com/product/the-police-in-america-an-
introduction-ebook/

Police in America 1st Edition, (Ebook PDF)

https://ebookmass.com/product/police-in-america-1st-edition-
ebook-pdf/

The Police in America: An Introduction 8th Edition

https://ebookmass.com/product/the-police-in-america-an-
introduction-8th-edition/
Supervision of Police Personnel (8th Edition ) 8th
Edition

https://ebookmass.com/product/supervision-of-police-
personnel-8th-edition-8th-edition/

The Police in America: An Introduction Charles Katz

https://ebookmass.com/product/the-police-in-america-an-
introduction-charles-katz/

eTextbook 978-0135121030 Police Administration:

Structures, Processes, and Behavior

https://ebookmass.com/product/etextbook-978-0135121030-police-
administration-structures-processes-and-behavior/

A Philosophical History of Police Power Melayna Kay

Lamb

https://ebookmass.com/product/a-philosophical-history-of-police-
power-melayna-kay-lamb/

Police Community Relations and the Administration of

Justice (9th Edition)

https://ebookmass.com/product/police-community-relations-and-the-
administration-of-justice-9th-edition/
Police Ethics

Police Ethics, Fourth Edition, provides an analysis of corruption in law enforcement

organizations. The authors argue that the noble cause—a commitment to “doing something
about bad people”—is a central “ends-based” police ethic. This fundamental principle of police
ethics can paradoxically open the way to community polarization and increased violence,
however, when officers violate the law on behalf of personally held moral values. This book is
about the power that police use to do their work and how it can lead police to abuse their
positions at the individual and organizational levels. It provides students of policing with a
realistic understanding of the kinds of problems they will confront in the practice of police
work.
This timely new edition offers police administrators direction for developing agency-wide
corruption prevention strategies, and a re-written chapter further expands our level of
understanding of corruption by covering the Model of Circumstantial Corruptibility in detail.
The fourth edition also discusses critical ethical issues relating to the relationship between
police departments and minority communities, including Black Lives Matter and other activist
groups. In the post-Ferguson environment, this is a crucial text for students, academicians,
and law enforcement professionals alike.

Michael A. Caldero was a former police officer who presented seminars on the subject of
police ethics to police commanders across the United States. He taught in the Department of
Administration of Criminal Justice at Bellevue College.

Dr. Jeffrey D. Dailey is an Associate Professor of Border Security and Intelligence at Angelo
State University. Prior to this he performed classified computer-aided military intelligence
signal analysis (SIGINT) with active duty Army and Air Force intelligence units in several
locations.

Dr. Brian L. Withrow is a Professor of Criminal Justice at Texas State University. Prior to
joining the Texas State University faculty in 2009, Brian was an Associate Professor and
Director of Forensic Sciences at Wichita State University.
Police Ethics
The Corruption of Noble Cause

FOURTH EDITION

MICHAEL A. CALDERO

JEFFREY D. DAILEY

BRIAN L. WITHROW
Fourth edition published 2018
by Routledge
711 Third Avenue, New York, NY 10017

and by Routledge
2 Park Square, Milton Park, Abingdon, Oxon, OX14 4RN

Routledge is an imprint of the Taylor & Francis Group, an informa business

© 2018 Taylor & Francis

The right of Michael A. Caldero, Jeffrey D. Dailey, and Brian L. Withrow to be identified as authors of this work has been
asserted by them in accordance with sections 77 and 78 of the Copyright, Designs and Patents Act 1988.

All rights reserved. No part of this book may be reprinted or reproduced or utilised in any form or by any electronic,
mechanical, or other means, now known or hereafter invented, including photocopying and recording, or in any information
storage or retrieval system, without permission in writing from the publishers.

Trademark notice: Product or corporate names may be trademarks or registered trademarks, and are used only for
identification and explanation without intent to infringe.

First edition published by Anderson Publishing 2011

Third edition published by Routledge 2015

Library of Congress Cataloging-in-Publication Data

Names: Caldero, Michael A. (Michael Anthony), 1943– author. | Dailey, Jeffrey D., author. |
Withrow, Brian L., author.
Title: Police ethics: the corruption of noble cause / Michael A. Caldero, Jeffrey D. Dailey,
Brian L. Withrow, John P. Crank.
Description: Fourth Edition. | New York: Routledge, 2018. | Revised edition of Police
ethics, c2011. | Includes bibliographical references and index.
Identifiers: LCCN 2017047136 | ISBN 9781138061156 (hardback) | ISBN 9781138061170
(pbk.) | ISBN 9781315162591 (ebook)
Subjects: LCSH: Police—United States. | Law enforcement—Moral and ethical aspects—
United States. | Police ethics—United States.
Classification: LCC HV8138 .C6728 2018 | DDC 174/.93632—dc23
LC record available at https://lccn.loc.gov/2017047136

ISBN: 978-1-138-06115-6 (hbk)

ISBN: 978-1-138-06117-0 (pbk)
ISBN: 978-1-315-16259-1 (ebk)
Typeset in Garamond
by Apex CoVantage, LLC

Visit the eResources: www.routledge.com/9781138061170

For Sam
Table of Contents

About the Authors

Preface

Part 1
Value-Based Decision-Making and the Ethics of Noble Cause

Chapter 1
Value-Based Decision-Making: Understanding the Ethics of Noble Cause

Chapter 2
Values, Hiring, and Early Organizational Experiences

Chapter 3
Values and Administrative Dilemmas

Chapter 4
The Social Psychology of Cops’ Values

Part 2
Noble-Cause Corruption

Chapter 5
From Economic to Noble-Cause Corruption

Chapter 6
Stress, Organizational Accountability, and the Noble Cause

Chapter 7
Ethics and the Means-Ends Dilemma

Chapter 8
Police Culture, Ends Orientation, and Noble-Cause Corruption
Part 3
Ethics and Police in a Time of Change

Chapter 9
Policing Citizens, Policing Communities: Toward an Ethic of Negotiated Order

Chapter 10
The Stakes

Chapter 11
Recommendations

Chapter 12
Conclusion: The Noble Cause

Bibliography

Name Index

Subject Index
About the Authors

Michael A. Caldero was a former Police Officer who presented seminars on the subject of
police ethics to police commanders across the United States. He taught in the Department of
Administration of Criminal Justice at Bellevue College.

Dr. Jeffrey D. Dailey is an Associate Professor of Border Security and Intelligence at Angelo
State University. Prior to this he performed classified computer-aided military intelligence
signal analysis (SIGINT) with active duty Army and Air Force intelligence units in several
locations, in both the United States (NSA/Ft. Meade, Washington, Key West) and in Europe
(West Germany) for 12 years (1982–1994). He was assigned a top secret clearance, under a
Department of Defense section billet. In 1994 he received his M.A. in Criminal Justice from
Eastern Kentucky University and a Ph.D. in Criminal Justice at Sam Houston State in
Huntsville, Texas in 2002. He has taught criminal justice at several schools and co-authored
books on probation, border security, and sexual abuse of inmates.

Dr. Brian L. Withrow is a Professor of Criminal Justice at Texas State University. Prior to
joining the Texas State University faculty in 2009, Brian was an Associate Professor and
Director of Forensic Sciences at Wichita State University. While at Wichita State, he served
one term as Mayor of Bel Aire, Kansas. From 1993 to 1999, Dr. Withrow managed a police
leadership development program at Sam Houston State University in Huntsville, Texas. Prior
to his scholarly career Brian worked for the Texas Department of Public Safety. He started in
1981 as a State Trooper in a rural part of the Texas Panhandle. During the 13 years he was at
DPS he was promoted to the rank of Training Officer, Inspector, and Bureau Commander.
Brian earned his Bachelor’s of Arts degree in Criminal Justice from Stephen F. Austin State
University in 1981, his Master’s of Public Administration from Southwest Texas State
University in 1993, and his Ph.D. in Criminal Justice from Sam Houston State University in
1999.
Preface

A man hears what he wants to hear and disregards the rest.

Simon and Garfunkel, The Boxer

Mike Caldero looks over his audience. All the participants are command officers. He begins.
Do you understand your officers? Do you really understand them? What they’re about? The
commanders look at him. The question has no meaning to them. He looks at his watch. It will
have meaning in about seven hours.
I’m going to read something. It’s called the Law Enforcement Code of Ethics. It’s the model
of ethics developed by the International Association of Chiefs of Police. You all know what it is.
The Law Enforcement Code of Ethics is widely used by police organizations in the United
States as a standard for police ethics. All books on police ethics discuss the code. It’s printed in
Box P.1.
What does this code tell us? Is it a statement of law? No. Is it a moral statement? Yes. Listen
again to the opening sentence.
My fundamental duty is to serve mankind; to safeguard lives and property; to protect the
innocent against deception, the weak against oppression or intimidation, and the peaceful
against violence or disorder; and to respect the constitutional rights of all men to liberty,
equality, and justice.
Mike continues. Okay, picture this. A police officer has testified against a bad guy. He
arrested the felon for drug possession and sales. It was a good arrest, plain sight. He didn’t
mention the part where his partner had taken the drugs out of a bag found illegally and
scattered them in plain sight so he could see them. His partner will back up the arrest in court.
This good officer thinks about the code. He remembers, “My fundamental duty is to serve
mankind… to safeguard lives and property… the peaceful against violence or disorder… the
weak against oppression.” He has done his moral duty. Tonight society has one less creep out
on the streets. The officer will sleep well tonight.

Box P.1 Law Enforcement Code of Ethics

As a law enforcement officer my fundamental duty is to serve mankind; to safeguard
 lives and property; to protect the innocent against deception, the weak against
oppression or intimidation, and the peaceful against violence or disorder; and to respect
the Constitutional rights of all men to liberty, equality, and justice.
I will keep my private life unsullied as an example to all; maintain courageous calm in
the face of danger, scorn, or ridicule; develop self-restraint; and be constantly mindful of
the welfare of others. I will be exemplary in obeying the laws of the land and the
regulations of my department. Whatever I see or hear of a confidential nature or that is
confided to me in my official capacity will be kept ever secret unless revelation is
necessary in the performance of my duty.
I will never act officiously or permit personal feelings, prejudice, animosities, or
friendships to influence my decisions. With no compromise for crime and with relentless
prosecution of criminals, I will enforce the law courteously without fear or favor, malice
or ill will, never employing unnecessary force or violence and never accepting gratuities.
I recognize the badge of my office as a symbol of public faith, and I accept it as a
public trust to be held so long as I am true to the ethics of the police service. I will
constantly strive to achieve those objectives and ideals, dedicating myself before God to
my chosen profession… law enforcement.

Finish reading the code. It’s a moral statement from start to finish. This is why, when you
hire a new recruit, you’re hiring an authorized representative of a moral standard, a person
who absolutely believes in his or her work, who will use the law (and his or her given
authority, as a police officer) to advance the noble cause. What you need to understand is the
morality of your officers, and how it affects every single decision they make. It’s your
organization, and you need to know why your street officers make the decisions they do.
One of the commanders responds to this. “You can take the first paragraph that way, but
the ethics code says a lot more than that. It says to be honest in thought and in deed. To
consider the welfare of others, and to enforce the law fairly.”
Mike responds. No. It doesn’t say enforce the law fairly. It says to enforce the law
courteously. In other words, smile when you make an arrest. And this cop, the one that bent a
teenie weenie law, well, he’s considering the welfare of victims, and he’s being honest to his
values. You’ve got to realize that this good officer is acting squarely from the ethics code.
Maybe he’s hearing what he wants to hear. But what he hears fits his sense of the noble cause
—get the crud off the streets. If he doesn’t make the arrest, well, then he’s violating his ethics
and, as he sees it, the law enforcement code as well.
Mike looks around the room . What do you hear when the ethics statement says to respect
the Constitution?
A lieutenant responds. “I think we all respect the Constitution. It’s like the flag. It’s part of
our history.”
Mike: How do you use the Constitution in your work?
Officers look at him. No one answers. Finally one says, “What do you mean?”
The Constitution is both a moral and a legal statement. The Bill of Rights and the
Constitution, the rights of people to seek happiness, they’re what we’re all about, basically.
They’re not just words on a page to be admired in the museum. I want you to think about the
Constitution as a moral commitment from a government to respect the rights of its people. It’s
a legal obligation to respect them as individuals. And then I want you to go back and look at
the code again. It’s still a moral statement, but its meaning shifts, when you think about it.
This is what it’s supposed to mean. When the code says respect the Constitution, it means that
government that’s represented by you and your fellow officers respects the citizens that rely
on it, and its legal representatives, for protection. Respect the law. Respect due process.
Respect the rules that make the United States work, and remember that the Bill of Rights, the
first ten Amendments to the Constitution, were written expressly to protect citizens from
their government.
But this is not what officers hear. When they read the code, they do not think of due
process and respect for citizens. They think, well of course I respect the Constitution. It’s like
they respect apple pie. They do not hear its moral requirements to respect individuals, due
process, and human differences. What they hear is some words embedded in a broader
statement that tells them to that their moral responsibility is to contribute to society by
getting bad guys off the streets. They hear noble cause.
Today I’m here to talk about the ethics of the noble cause. We’ll talk about what it means
for your line officers, and for you and the department as well. And at the end of the day, I’ll
show you a different way to think about police ethics.
 Part 1
Value-Based Decision-Making and the Ethics of
Noble Cause

The police are essential to democracy. By ensuring that no person is above the law, the
police protect citizens from victimization. Through the enforcement of the law, police ensure
that no individual or group violently asserts its will over the public order. In the United States,
we tend to take the police for granted. Yet, over the past 50 years, we have witnessed the
collapse of the Soviet Union and the destabilization of many countries in the Middle East and
Africa. Many nation-states have failed, or are barely surviving, with collapsed internal
security controls.
Democratic countries walk a fine line between the anarchy and civil violence of collapsed
states and the suppressive citizen controls exerted by highly authoritarian regimes. It is
through the commitment of the police to the citizenry, their capacity to control crime, and
their ability to act according to the rules they enforce—that they also are not above the law—
that democracy survives.
The rules for enforcing the law and the rules for protecting citizens’ rights can conflict with
each other. Police are expected to stop, detain, sometimes seize, and, if necessary, injure or kill
citizens when they are engaged in wrongful behavior. There are many complex rules of
process, both in terms of law and in terms of department policy, that surround each of these
expectations. These rules are expected to conform with criminal and civil law in issues of due
process. And there is a great deal of confusion and lack of agreement when it comes to
holding police accountable for these rules.
Consider, for example, an illegal search of a suspect in order to find out if he or she is
carrying drugs. Is an illegal search wrong? How about when an informant calls the police to
tell them he or she knows of a suspect who has drugs in his or her house. Should the police
use the informant’s information and raid the house? And what if the informant is himself a
police officer who believes that the suspect is a drug dealer, wants to look around the house,
and then “stiffs in a call” as if he were a citizen. Is that alright? And what if the police officer
crashes the door, the suspect defends himself with a weapon and is killed, and there are no
drugs in the house, only a homeowner defending his or her property. Is that alright?
All of the described activities are acts committed on behalf of a good end—getting bad guys
off the streets. Some of them are all also illegal. They represent noble-cause corruption—when
an officer breaks the law in order to achieve a good end.
Over the past 100 years, the police have been transformed in important ways. Economic
corruption has diminished dramatically. The quality of police professionalism has increased.
And the police have become much keener in the ways of public-order maintenance as we
move toward a multicultural society. The police are committed to doing good, to finding and
arresting bad people, to the assistance of victims, and to protecting communities; in short,
they have become professional in ways that many police reformers sought throughout the
twentieth century.
Yet, their commitment to what we call the noble cause carries a special peril. Crime control
sometimes seems to require behavior that is not particularly legal. For example, officers might
“testilie,” which refers to giving false information as sworn testimony, in order to take a felon
off the streets who has an extensive, violent rap sheet and whom the officer believes to be a
community danger. This is the sort of behavior that we call noble-cause corruption.
The topic of noble-cause corruption, like the examples provided earlier in this chapter,
frequently involves behavior that cannot be easily defined as good or bad. Sometimes trying
to define what is wrong with it is like grasping at smoke. If an officer conducts a search in an
inappropriate place, in the process uncovers information about a serious crime, and then does
not mention that the search was at that moment illegal, is she a “golden apple” or a “rotten
apple”—a good cop or a bad cop? How about when the officer adds drugs to a search warrant
to justify a detailed search even though the officer does not have any probable cause that
drugs will be found, but has probable cause on other, larger items—a car for example—and
wants to fish around a bit? It is sometimes difficult to tell what is right or wrong behavior,
particularly when an officer is committed to a good outcome. It is easy to overlook small
procedural details of the law in the service of good ends. Yet noble-cause corruption goes to
the heart of democratic process in the United States. Noble-cause corruption represents the
authority of the sovereign to intercede with impunity into the affairs of the citizenry, and
there is no democracy in that.
Chapter 1 provides background on the noble cause. The opening chapter argues that the
proper understanding of police morality and ethics begins by understanding that they are
value-based decision-makers. This means that they are strongly affected by the values and
beliefs that characterized their upbringing, and they bring these value dispositions to their
work. The central elements of value-based decision-making are the noble cause and two of its
important occupational elements, described as the “smell of the victim’s blood” and “the
tower.” The central theme of this book—the responsibility of command in noble-cause
corruption—is discussed using examples from diverse sources, including Abu Ghraib. The
chapter concludes with a discussion of the literature that has developed elements of value-
based decision-making and the noble cause.
 Chapter 2 considers the hiring process. We argue that in most departments, the process is a
collection of complicated procedures that converge on a simple purpose—hiring officers who
have a particular set of values. Hiring, we argue, is a values-based process aimed at ensuring
that recruits carry values sympathetic to the noble cause. Early organizational experiences
refine and redirect the way in which officers enact their beliefs in the noble cause.
Chapter 3 looks at administrative dilemmas related to the noble cause. This chapter
presents a perspective on the profound difficulties encountered when we hold public servants
accountable for their behavior. Three accountability dilemmas are presented. The chapter
concludes that there is a limit on the extent to which accountability is a reachable goal.
Chapter 4 assesses efforts to measure police values. It argues that police values are not
learned on the job, but are fully in place when officers are hired. The psychology of emotion is
presented to describe the powerful pull the noble cause has on individuals. This chapter
concludes with a re-consideration of police morality and discretion, arguing that discretion
among the police is highly overrated. Given our knowledge of police values, it argues, how
can we not know how they will act?
 1
Value-Based Decision-Making: Understanding
the Ethics of Noble Cause

Key Terms
Abu Ghraib
“The Asshole”
bounded rationality
British Broadcasting Company (BBC) Prison Study
culture
“Dirty Harry” problem informal organization
just means
maturity
means-ends conflicts
negative concept of police culture
noble cause
passion
perspective
power of self
Stanford Prison Experiment
the tower
value-based decision-making

A police officer is the willful embodiment of the state’s morality. An officer’s actions are
the morality of the state made kinetic, making sure that bad people (those who have broken
existing laws, or have been accused of doing so) are dealt with, public order is asserted, and
laws are enforced. The power carried by a police officer defines the limits of individual
freedom in a most immediate sense: the authority of the state to seize someone’s body or to
initiate a process that can end in situational justice, jail or prison, and, in rare cases, death. To
do their work, police place their lives on the line for strangers, they arrest criminal suspects,
cite or arrest misdemeanants, (sometimes) distribute rough justice for troublemakers, and they
deal with victims who may be traumatized or grotesquely wounded.
To do their work, officers enact the morality of the state, represented facially by the
existing laws on the books. They must have a clear and straightforward notion of what
behavior is right (legal) or wrong, based on whether or not the exhibited behavior conforms to
existing law, and what kind of a person is good or bad. Every decision they make about the
conduct of their work is value based, enacting the broader moral standards of the state in the
way in which they control their beats. They are in fact and deed value-based decision-makers,
and their work is morals work, through and through.
The (perceived) morality of the state is codified in its system of laws. This code is
invigorated and enlivened by many groups who encourage the harsh treatment of people they
believe are bad. Legislators clamor about how the courts are too lenient. Citizens repeatedly
call to complain about neighbors who create public disorder. Business people rail against local
panhandlers who do their work in front of their store and chase off customers. Prosecutors are
resolutely focused on the conviction of suspects. Judges are selected for their toughness
toward those convicted of crimes. “Mothers Against Drunk Driving” is one of many citizen
groups who advocate the punishment of particular classes of criminal behavior. Schools want
resource officers to protect kids from bullies. And police organizations push for increased
criminal penalties that, it is widely believed, will dissuade individuals from committing crime
(based on the theoretical deterrent effect of increased penalties for specific crimes).
The ethical dilemma faced by many police officers is in adapting the powers they are
endowed with by the state to the way in which they carry out the state’s justice. One of the
most common moral dilemmas faced by officers is whether or not to bend some of the rules
limiting their behavior in order to deal with people they believe are criminals or
troublemakers. Officers indeed have a great deal of power, power they can use to really hurt
people, by asserting rough or situational justice, but far greater power by starting the legal
process that will put them (the perceived “bad people”) in jail or prison. Many officers, and the
reader may be among them, have seen colleagues engage in legally questionable behavior and
that some prosecutors, superiors, and judges wink and look the other way. Officers may
pressure suspects to find out what they are up to, so that they will not cause problems on their
beat. Indeed, many officers see a cruel world in which good citizens are routinely victimized
and a court system that is unresponsive, and believe they have few alternatives other than to
enact their own particular brand of extralegal justice. This view is reinforced by the
commitments officers have to their beats. Many of them are convinced that if they don’t
control it, no one will, and that they must sometimes set the laws and policies designed to
control their behavior aside in order to do something about bad people. Police power should
be used for the good of citizens and the community, even if laws or policies must be
sometimes bent to do so.
Most ethics books will tell an officer to turn off that power; that police are creatures of the
law and that due process and administrative protocols are rules that must always be followed.
Police, according to this view, are supposed to be dispassionate law enforcers, robots in blue,
enforcing the law equally and without bias or predisposition. We don’t buy it. We have a
different perspective. We don’t tell police to turn it off—it can’t be done. We counsel instead
that it be used wisely.
We have a different way of thinking about ethics. We call it value-based decision-making.
The values carried by police officers determine their decisions to intervene in the lives of
citizens, what they do when they intervene, and the way in which they bring interventions to
a conclusion. And the most important values that mobilize officers are embodied in the noble
cause. The noble cause is, for most officers, the touchstone from which value-based decision-
making occurs. Indeed, values are the cornerstone of the work police do—they dispense justice
by controlling people. So we’ll start this chapter with a discussion of value-based decision-
making and what it means to police work.

Value-Based Decision-Making
The presentation is in a converted meeting room, and ten tables have been set up for Mike Caldero’s presentation.
Approximately 30 commanders and mid-level supervisors are present.

Mike looks at each officer, a quick scan, brief pause on each one. Contact. He begins. What do you think of bureaucracies?

“We work in a bureaucracy.”

Oh, I know you work in a bureaucracy. I spent my whole life in the bureaucracy. I was a police officer for a long time. Now
I teach, which means that I’m still in a bureaucracy. (A few officers smile). But what do you think of bureaucracies? Are
they efficient? Are they effective? Let me put it this way. When you need to get something done, does the bureaucracy help
you get it done?

Many officers in the room chuckle. One officer is not amused. He responds: “We are the bureaucracy.”

OK, Mike thinks, here we go. Exactly. And you use the bureaucracy to get work done. It provides a set of rules and
procedures that enable the different parts of the organization to work together. Isn’t that right? This is a clear challenge
for so early in the presentation. But understanding the noble cause requires challenges, and it’s good to get some of them
out of the way up front.

How well do you all work together? Do your different shifts work closely with each other? Your line officers, how well do
they get along with you? How about promotions? Do your officers feel good about the work they do? How about
standard operating procedures? Any complaints?

Mike gets stony looks from some of the officers. A captain responds. “We get along fine with our line officers. We don’t
have those kinds of problems here.”

OK, I’ll take that. What if I were to get a group of your line officers together and asked them? What would they say?
A lieutenant looks at the captain, and then says “There are always some officers that complain. Some of them don’t
understand that being a police officer requires a lot of work. Self-responsibility.” He is stating a mantra Mike has heard in
every department: “Officers today don’t seem to understand the self-responsibility that officers used to have. There are
some who just don’t want to do any work.”

Oh boy, aren’t there some complainers! There are always some officers who can’t be satisfied, who complain about
everything. You know, I find that in every department. What do they complain about? Any sergeants in here? Sergeant,
what do they complain about?

“Well, sometimes they complain about promotions.”

How about brass? Administrators? You guys do community policing—do they complain about that? How about you
sergeant, do you think they complain about the way they are evaluated?

“Well, sometimes, sure, all of that. Some are just complainers.” The sergeant shifts uncomfortably in his seat. But he is
favored and will gain promotion quickly in this organization. He has some protection from saying bold words—as long as
he knows when to stop. The sergeant continues, “I know who I can count on to get work done.”

Mike smiles for the first time. Thank you. Yes, that’s exactly right. You are the bureaucracy and they don’t trust you. They
complain about you. And you complain about them. And you think that, except for a few, they lack the kind of self-
responsibility that cops used to have. You can tell me if I’m getting it wrong. No one says anything.

I’m not saying this because I disrespect your department. I wouldn’t be here if I weren’t on your side. But I’m here today
to show you how I make sense out of this, and I’m here to tell you that this is more than grousing about administrators. I
bet a lot of you, maybe all of you, complained about administrators when you were starting out.

A captain responds “Yea, and we replaced them.” This comment breaks the ice, everyone laughs.

They—or you, 15 years ago—they and you are complaining about the bureaucracy. The complaint is about the way
bureaucracy works, the formal rules and complicated standard operating procedures that list every screw-up in the past
100 years, the way in which it interferes with their ability to do real police work, the way it’s used sometimes to punish
people who are really committed to police work. Mike pauses. You are very stressful to them, you know. He lets the
comment hang in the air for a moment. We’ll talk more about that later. We’ll talk a lot about that. What I am saying now
is that they complain because they believe in police work. Just like you. Here’s why.

Police work, in its heart, isn’t about bureaucracy, even if it’s organized that way. Police work is about values. This is where
we begin. Real police line officer work is value-based decision-making. Police officers use the bureaucracy, just like they
use the law, as tools to carry out value-based decision-making. This is the central and most important lesson today: that
all of the decisions your officers make, on the street, doing their job, are value-based. Mike writes the phrase “value-based
decision-makers” in large letters on a whiteboard in the back of the room. Underneath, he writes:

VALUE-BASED DECISION-MAKING
Organization == means (tools)
Law == means (tools)

Morality == ends (contribute to society, make the public safe, protect and serve)

A captain responds, “What are you talking about?” Mike smiles again. If they had said nothing he would be in trouble.
But they are talking, which means that they are engaged and interested. If they are critical and challenging, well, that
means that they are good cops. They don’t take what they hear for granted.

Mike shifts the direction of his discussion, coming in from a different angle. Captain, why did you become a police officer?

The captain responds, “To retire before I was 50.” Many in the room laugh. It is widely believed by police officers that they
will not live long after retirement. “No, I’ll tell you. I worked on my father’s farm, it was hard work. Sometimes a
 Sheriff’s deputy would come around. Once he helped us get rid of some kids that were breaking into a shed and
vandalizing our property. He introduced me to the Sheriff, and I was really impressed. I told him, ‘One day I’m going to
be a police officer like you.’ And I am very proud to have ended up a police officer.”

I bet I would get a story like that from all of you. And I bet I would get a story like that from your line officers as well.
Some came from cop families. Some from military backgrounds. Some came from small cities and towns and saw police
work as the way out. Some are the survivors of rough neighborhoods. They became police officers because they believe in
it. Oh, sure, for some it was the only good work that they could get without a college degree. But that is not the whole
picture. It’s about a commitment to doing something meaningful with your life. That means helping citizens, dealing with
the worst sorts of people to protect and serve. It’s about values, from the start. You became police officers because you
believed in the importance of those values. I want someone to tell me I’m wrong.

You joined a bureaucracy so that you could act out those values, and your officers use the law on the street to act those
values out.

Get a room full of police officers together and ask them why they wanted to become cops. It doesn’t matter if they’re
from New Mexico or Alabama. It doesn’t matter if they’re senior staff or probationary officers. If you think that they’ll
say that it was for the money, police work is not for you. The answer is the same everywhere, variations on a theme of
personal commitment. “I believed in it.” “I wanted to contribute to society.” “I wanted to do something important with my
life.” Their reasons reflect a commitment to contribute to society in some meaningful way. It is an occupational
predisposition that unites police officers.

Mike continues. When I think of police, I think of people for whom values are very important. They do police work because
these values are important to them. Hiring decisions are organized around these important values, and the daily work of
police work is about these important values. But once I begin thinking in terms of values, I have to ask myself where these
values come from. They come from their backgrounds. And this shows how important their cultural background is in
understanding what the police are all about.

Values and Culture

Values don’t emerge whole-cloth from police training and police work. To understand the
occupational predispositions of the police, one begins by looking at their family backgrounds.
Police officers bring to their work a set of cultural predispositions, and police work has only a
minor effect on these predispositions (Crank, 2004a; Caldero, 1997; Zhao, He and Lovrich,
1998). Police work, like all forms of work in Western culture, can be described as an
occupational culture made up of values imported from the broader environment from which
officers are hired. These imported values are distilled and focused in particular occupational
settings.
The notion of culture is quite different from “rational” notions of human behavior,
according to which people logically select from among various courses of action to decide the
best way to act. It means that we have bounded rationality: we act rationally, but we do so
only in a limited fashion, after we take into consideration our cultural heritage. That cultural
heritage includes what we might call “givens,” ways of acting intended to produce predictable
kinds of reactions in other people, ways of thinking through problems, ways of thinking about
right and wrong, and a wide variety of gestures and nonverbal communication skills very
Another random document with
no related content on Scribd:
 Lajos tetőtől-talpig fénylő vértbe volt öltözve, csillagként ragyogó
sisak fedte a fejét, olyanformán volt öltözve, mintha az imént elmulott
lovagkorból tért volna vissza álomlátásként a szük budai utcába.
Lajos a hintó felé léptette lovát és az ablakon át, meghajolván
derekával, benyujtotta vaskesztyüs kezét Máriának.
– Isten hozott országomba!
A király, bár bizonyosan készült ezekre a szavakra, alig
hallhatólag tudta azokat elmondani. Mig Mária mandula-szemével
ijedten nézett a vaskesztyüs kézre. Sohasem gondolta volna, hogy a
királynak ilyen erős, nagy keze van. Megilletődésében nem jött szó
ajkára, – pedig hányszor elgondolta volt, hogy mit fog a királynak
mondani, amikor majd először látja őt! Milyen szavakkal kéri meg,
hogy szeresse őt éppen ugy, amint ő szereti. Legyen ura,
parancsolója, királya, mint akár legutolsó alattvalójának: csak
szeresse, mert Lajoson kivül nincs senkije ezen a nagyvilágon…
Ámde a páncéltól zörgő, vaskesztyüs jelenés láttára nem jött szó
ajkára. Valami keserü csepp csuszott a gondolataiba gyermekkori
emlékeiből, amikor ugyanezt a Lajost, Ulászlót, Zsigmond lengyel
királyt és Miksa császárt aranyos brokátba, selyemharisnyában,
hajadonfővel látta a bécsi udvarnál. Hát most már mindig talpig
vasban lesz a király, hogyan fogja a vason keresztül a szívét
megtalálni, – a legnagyobb kincset, a magyar király szívét? – Ó,
felséges középkor, mily szép vagy te a történelem távlatából, de mily
lemondás kellett ahhoz, hogy benned az élet elviselhető legyen!
A király a hintó mellett lovagolt, amig az urak mind hátrább
takarodtak, csak Brandenburgi György ment a hintó előtt, még pedig
kivont karddal, hogy elriassza mindazokat, akik a hintó, vagy a király
közelébe akarnának férkőzni.
Mária lehunyta a szemét, – mintha megdermedt volna – nem
mert többé semmire se kiváncsi lenni az idegen városból, ahol
ezentuli életét eltöltendi.
– Nyissátok ki a kaput Magyarország királynéja előtt! – harsant
fel most Brandenburgi hangja, mintha valami rézdobot erősen
megvertek volna.
Mária láncok csikorgását, zárak nyikorgását, kapuk dörrenését
hallotta, majd hid búgott fel a kerekek alatt, mintha dörgésével életre
akarná gerjeszteni Máriát, de ő csak konokul lezárta a szemét. Félt,
hogy megint azt a páncélos, vasból való lovagot fogja látni maga
előtt, ha nézni bátorkodik.
– Mária, itthon vagyunk! – mondta most egy másvilágiasan
meleg, derült, rábeszélő, hárfai hang a Mária közelében, mikor a
hintó megállott és a királyné álomból serkenve felnyitotta a szemét.
Fáklyafényt látott maga körül, – vajjon meddig tartott ájulása? A
csipkézett falak mellett alabárdosok, fegyveresek; a kövezett
udvaron egy nagy kőkut, amelynek tetején bőgésreemelt fejü
szarvas állott. Majd egy folyosóajtó nyilott és különböző
vadászkutyák futamodtak elő, amelyek körülugrándozták a hintó
mellett álló királyt. A sokaság odakivül maradt a kapukon, a király
lehetett ember.
Mária most érezte azt a kezet vaskesztyü nélkül is. Simulékony,
alázatos, játékos kéz volt az, mikor a vas lekerült róla. A karja alá
sietett Máriának, amint a hintóból kisegitette.
– Itthon vagy, királyném!
– Végre… – zokogta el magát Máriánk, mintha évek óta keserü
életét mind ebben az egy szóban akarná kifejezni.
Most egy kapu felé fordult a király Máriával a karján, amely kapu
aranyozott volt, felette holló kifaragva ama Mátyás-gyürüvel
csőrében. Ez a kapu a palota belsejébe vezetett,
márványlépcsőkkel, amelyek olyan tágasak voltak, hogy csapatok
vonulhattak volna fel rajta, – ugyancsak Mátyás-hollókkal a
lépcsőfordulóknál. Vaskarikában szövétnek lobogott, aranyfény
bujkált a homályban, csak a levegő volt olyan, mintha már régen
nem szellőztettek volna. Hm, látszik, hogy nincs asszony a háznál.
Most megint egy aranyos és ölnyi magasságu ajtót nyitott fel a
király. És amikor az ajtót megint betette: elmaradtak a lépések a
márványlépcsőkön, a kardok és a sarkantyuk nem zörögtek, mintha
csak idáig lett volna joguk kisérni a királyi párt.
A király és a királyné egyedül voltak egy beláthatatlan nagy
teremben, amelyet alig birt megvilágitani a két szövétnek. Aranyos
biborok, szikrázó cimerek, flandriai tapéták és aranyhollók diszitették
a falakat. A középen állott a királyi trónus, mint valami oltár.
A király felment a trónusba, helyet foglalt a biborvánkoson és igy
szólt Máriához:
– Mondd meg nekem Mária, mily vágyakkal és eszmékkel jöttél
országomba?
Igazi humanista kérdés volt ez.
Mária oldalvást leült a trón lépcsőjére és darabideig hallgatagon
nézte a sisaknélküli királyt.
Tulajdonképpen csak most látta először erősen pelyhedző
bajszát és szakállát. Némely szálak tulnőttek a szakállból és azok
kigöndörödtek.
A bajusz lefelé csusszant a szilva-alaku ajak mellett. Hosszu,
egyenes, szinte férfias orra volt a tizenötesztendős királynak; az
ives, keskeny szemöldök alatt nagy, érzelmes, vizsla szempár. Haja
nyakánál kerekre volt nyirva és ezüstös fénnyel csillogott, mint a
korai dér szokott. A király termete jónövésünek látszott,
mozdulataiban volt valamely nőies gyengédség, mintegy korán elhalt
édesanyja emlékezetére… Tizenötéves volt a király, de többnek
látszott.
Mária a trón lépcsőin igy kezdte szavait:
– Engem ide küldtek, hogy segitsek neked az országod
kormányzásában, mert egymagadban nem birsz el sem a
magyarokkal, sem a csehekkel. Én majd mindig melletted leszek,
mert ugy tudom, hogy nincsen senkid, mióta atyád is meghalt. Az
ölembe hajthatod a fejed, amig én itt vagyok, nem lesz semmi bajod.
 Mária tizenhatesztendős volt és ezen korkülönbségnél fogva
anyáskodva bánt Lajos királlyal.
– Hát tanultál te valahol uralkodni? – kérdezte a király trónusából,
ahol olyan poziturában ült, mintha valami külföldi követséget
fogadna.
– Nekem uralkodni nem kellett tanulni, mert velem született az,
miután minden rokonom király, császár, – felelt Mária. – Jól ismerem
a nagyapámat, Miksa császárt, hogyan szokott viselkedni, amikor
császárnak kell lennie, nem pedig nagyapának. Remegnek előtte a
legelőkelőbb urak, senki sem tud ugy uralkodni, mint ő. Majd
megtanitlak téged is a Miksa császár módszerére.
A király öregesen mosolygott trónusán, – mintha már ez a
gyermek is megtanult volna csalódni.
– A te nagyapádnak könnyü a dolga, mert neki nincs ügye
magyarokkal, akik fékezhetetlenek. Lásd, ebben a trónusban
szoktam ülni, amikor a pápai nunciust, a velencei követet, a császári
követet, vagy a lengyel király küldöttjét kihallgatom. Mind tisztelnek
és elismerik eszemet. Csak a magyarok akarják mindig, hogy
menjek közéjük a Rákosmezejére, amikor tanácskoznak.
– Azt nem fogjuk tenni ezután sem, – mondá most érceshangon
Mária, hogy a trónterem ajtajait őrző szárnyasangyalok, az
aranyozott bronzból való királyszobrok, a drágakövekkel kirakott
ablakredőnyök megrezzenni látszottak Mária hangjától, midőn
először csendült meg az a maga valóságában a palotában.
A kiskirály a trónus karjára fektette a jobbkönyökét, amikor emigy
folytatta:
– Az anyámat nem ismertem, de nagyon sokat hallottam róla. Ő
volt az, aki utoljára rendet tartott ebben a palotában, aki mindennap
kifényesitette a palotában lévő különböző trónusok drágaköveit,
pedig atyám bármit inkább szeretett, mint trónuson ülni, mert igen
egyszerü ember volt. Anyámnak nagy rábeszélésébe került, hogy
kiránduljon vele Esztergomba, vagy a dunai szigetekre. Ő mindig
csak itthon volt, mióta anyám kényelmessé tette neki a palotabeli
életet, kikergetvén innen az örökös koldusokat és kéregetőket. Az
volna jó, ha megint Anna királyné kora térne vissza a budai palotába.
– Én Mária vagyok, de én sem szeretem a koldusokat.
– Nem csoda, hogy anyám halála után még pókháló is akadt a
palotában, mert atyám nem törődött semmivel; hosszu szakállt
eresztett, mint egy erdei remete. Naphosszat nem lehetett a hangját
hallani; legfeljebb azt mondta: dobzse. És apránként mindent elvittek
a palotából, amit megmozditani lehetett.
– Ezentul majd jobban vigyázunk, – kiáltott fel Mária az előbbi
érces hangon, hogy Lajos király halovány arca csendesen
felpirosodott, mintha a Máriából kicsapodó láng megérintette volna őt
is. – Még holnap irok nagyatyámnak, a császárnak, hogy küldjön
Budára egy megbizható követet, akit szándékainkba, terveinkbe
beavathatunk. Azonkivül itt van Logus Tamás, a humanista is a
palotában, aki ugyancsak alkalmatos ember és nekem nagy hivem.
Csak arra kérlek, király, hogy ezentul senkit ne avass be
bizalmadba, csupán engem, mert ezzel könnyitesz mindkettőnknek a
helyzetén.
Igy beszélgetett első este a két gyermek, amikor egy félórára
egyedül maradt a trónteremben. Fiatalok voltak, könnyen ment
közöttük a barátság megkötése, miután az első pillanattól fogva
rokonszenvesek voltak egymásnak. A barátságok éppen ugy
pillanatok alatt születnek, mint az ellenségeskedések.
Mária most felemelte két ragyogó tiszta szemét, mintha ebben a
pillanatban kezdené meg az uralkodást:
– Mondd, király, küldtél hadakat Nándorfejérvárra?
– Nem küldhettem, mert nincsenek hadaim. Követeket küldöttem
ellenben a császárhoz, Ferdinándhoz és a lengyel királyhoz.
Utóvégre nekik éppen ugy kell vigyázni Magyarországra, mint
nekem. Megigérték ezt apámnak.
– Mindenki a magáéra vigyáz. Elhozattad a primástól a zálogba
tett ezüstöket? – folytatta Mária az uralkodást.
 – Hát ezt már megint honnan tudod? – kiáltott fel Lajos király
bizonyos gyermekes szégyenkezéssel, mintha bizony olyan nagy
ritkaság lett volna a budai várban, hogy bizonyos dolgok darabidőre
zálogba mennek.
– Némely magyar urak, akikhez bizalommal vagy: nem olyan
titoktartók, mint hinnéd, – felelé Mária. – Mindenki tudja az
országban, hogy a királynak a holmijai zálogba szoktak vándorolni.
De ezentul majd ezen is segitünk.
Lajos felsóhajtott:
– Hogyan lehetne ezen segiteni, amikor nincs pénzünk? Nem ád
már pénzt se Fugger, se Fortunátus, se a pannonhalmi apát… Talán
csak az egy Szapolyai adna.
– Igen ám, de attól nem kérünk, – rebbent fel Mária. – Nem
kérhetjük olyan embernek a segitségét, aki az életünkre tör. Majd
kigondolok én valamit, hogy pénzhez jussunk. Utóvégre Miksa
császár unokája és magyar királyné vagyok, nem szorultam arra,
hogy attól a fanyüvő medvétől kölcsönözzek pénzt.
Mária minden feszély, elfogultság nélkül beszélt, mintha tudj’
Isten, mióta ismerné Lajos királyt…
– Sokat beszélgettem én veled álmaimban, Lajos. Óvtalak,
intettelek, féltettelek, mert mindig éreztem, hogy ellenségekkel vagy
körülvéve. Hányszor ugrottam fel az ágyból, hogy a
térdeplőzsámolyra siessek, amikor rossz álmok, lidércnyomások
gyötörtek miattad? Hányszor hivtam égi anyámat, Máriát, hogy
vegyen oltalmába tapasztalatlan ifjuságodban, boritson be mennyei
palástjával, hogy ellenségeid el ne találhassanak! Hányszor tártam ki
a két karom arra felé, amerre Magyarországot véltem és azt
kérdeztem a fuvó szelektől, a jövőmenő felhőktől, hogy vajjon nincs
rám szüksége a magyar királynak, hogy otthágy tespedni a
kolostorban?
– Én is mindig sorsom jobbrafordulását vártam a te
megérkezésedtől, – felelt Lajos király és talán le is lépett volna most
trónusáról, ha a neveltetésénél fogva nem tudja vala, hogy a
királynak a trónját nem szabad elhagyni. – Én is álldogáltam az
ablaknál és a gondolataim elszálldostak hozzád, messzire, mert itt
nem tudtam volna másra gondolni, mint szomoruságra. Még nem
voltam tizennégyesztendős, amikor lerongyolódott a csizmám és a
velencei követeket trónusomon rongyos csizmában kellett fogadni,
hogy majd lesült az arcom a szégyentől. Akkor tudtam meg, hogy
van rongyos csizma is a világon. Csak te ne lássál rongyos
csizmában soha, Mária.
– Attól ne félj, királyom, amig engem látsz.
– Ebben a trónteremben, amely a nagy Hunyadi Mátyás
emlékeivel van telve, országainak cimereivel feldiszitve,
gazdagságával bélelve, hatalmától megvilágitva… ahol minden szög
a falban, minden biborszinü márványlap a földön, minden
aranyajtókilincs a magyar király dicsőségéről beszél: itt fogadtam
rongyos csizmában a velencei követeket.
Mária töprengve, megrendülve a szégyenérzettől kulcsolta össze
a kezét:
– Miért? Hát a magyar királynak nincsen jó csizmája sem.
– De van. Ám, nevelőim mondták, hogy a velenceieknek azt kell
látniok, hogy milyen szegény a magyar király.
Lajos király azért változtatta igy szavait, mert észrevette, hogy
mély csüggedés fogja el Máriát panaszaira. Ebben a
kupolateremben, ahol a trónus körül mindig csak meghajtott
derekakat és áhitatos arcokat lehet látni, mintha a szivek
felmagasztosultak volna, amikor a márványküszöböt átlépték: ebben
a teremben valóban furcsán hangzott a kiskirály panasz-szava, – de
hát a boldog fiatalkorral együtt jár, hogy panaszkodni szoktunk
annak, akit szeretünk… Lajos pedig az első pillanatra megszerette
Máriát. Megszerette méltóságáért, bátorságáért, elszántságáért,
amely erények, mint elérhetetlenségek tündökölnek vala előtte.
A trónus lépcsőjén azonban még mindig meghajtott derékkal ült
Mária, mintha folyton az a rongyos csizma járna az eszében,
amelyben az ő jövendőbelije a rosszmáju velenceieket fogadta.
Lajos ugyanezért fiatalos hévvel vigasztalni igyekezett Máriát:
– Igérem neked, hogy nem sokáig fogsz ülni a trónus lépcsőjén,
hanem ide kerülsz mellém királynénak, mert már Székesfehérvárott
van a korona, amellyel megkoronáznak. Itt ülsz mellettem búban és
örömben, hogy tanácsaiddal, közbenjárásoddal megint olyan
dicsőségessé tedd a magyar király életét, mint amilyen a régi
királyok élete volt. És most menj, Mária, a kihallgatás véget ért.
Mária szinte megbüvölten emelte fel a fejét, amikor a király
szájából ezeket a váratlan kijelentéseket hallotta. Egyik szavával
megteszi őt királynőjének, a másik szavával alattvalóságára
figyelmezteti őt, – az osztrák császár unokáját!
A király most a trónusból kezét nyujtotta, amit tulajdonképpen
nem merészelt volna megtenni, ha a trónteremben rajtuk kivül még
valaki tartózkodik.
– Meg kell tartanunk a ceremóniákat, Mária, – szólt most Lajos, a
régi meleg, hárfázó hangon. – Még nem vagyunk férj és feleség, a
kiséret az ajtó előtt leskelődik, mint már atyámra, Ulászlóra is
leskelődött. Holnap megint kihallgatásra rendellek.
Mária ámulatában egy szót sem válaszolt, hanem megindult ama
aranyos arkangyalok által őrzött szárnyasajtó felé, amelyen a
trónterembe jött. Lajos király a tenyerébe döntött állal nézett a
csodálatos nő után, aki tüneményszerüleg lebegett végig a
biborszinü márványkockákon. Ó, be nehezére esett megmaradnia a
trónuson, hogy le ne pattanjon onnan és amugy páncélosan,
kardosan a hölgy lábai elé vesse magát, amint azt a szive diktálta
volna! De királynak kellett maradnia, mert nem lehessen tudni, hogy
mely kulcslyuknál figyelik őt kiváncsi szemek, mint gyermekkorában
ezt gyakorta látta, mikor gunyos kacagások hangzottak fel, amikor
atyja a trónteremben a pénzkölcsönzőkkel huzakodott.
A király az ajtó bezáródása után tovább a trónusán maradt, mert
tudta, hogy látogatója érkezik. Valóban rövid vártatva megjelent az
ajtóban egy széles, beretvált arc, amelyet kétoldalt ama
pofaszakállnak nevezett szőrzet boritott.
– Brandenburgi! – kiáltott fel látható örvendezéssel a király, amint
az öles, vállas férfiu hatalmas léptekkel feléje közelitett. A trónus
előtt a bársonyba, selyembe öltözött vitéz, mintegy megszokásból
térdet hajtott, de minden különösebb ceremónia nélkül állott meg a
király előtt. A király élénken, türelmetlenül kérdezett, mintha már
régen szomjuhozná a Brandenburgi válaszát:
– Mondd el utazásodnak történetét, őrgróf. Képzelheted, hogy
szerfölött érdekel minden szavad.
– Az országtanács rendelkezésére Budára kisértem Innsbruckból
Mária főhercegnőt. A főhercegnő itt van és a megboldogult Anna
királyné lakosztályát rendeztük be számára.
– Tehát nem a Keresztelő Szent János-utcában kell neki laknia?
– kiáltott fel örvendezve a király.
A Brandenburgi könnyedén vállat vont:
– Miután Bakócz uram, a primás elköltözött ebből az
árnyékvilágból és nem adhat többé rendelkezéseket, azt hiszem,
eltekinthetünk ettől a csekélységtől. Felséged arája bizvást lakhatik a
budai palotában is.
– Nagyon helyes, mert az anyám mindig nagy gondot forditott a
maga szobáinak a tisztaságára, – felelt a király. – Jól cselekedtél,
Brandenburgi. És most mondd, mi a teendő? Mert egy fedél alatt
sokáig nem élhetek a menyasszonyommal! Nem tudnám megállani,
hogy meg ne csókoljam, mint az a szentföldi lovag, akiről nekem
meséltél, aki örökös tisztaságban élt a feleségével.
A Brandenburgi atyai elnézéssel mosolygott, – ő ötvenéves volt,
sok mindent látott már a világon, nem csodálkozott a király szaván:
– Azt, hogy mi a teendő ezután, meg kell kérdezni valamelyik
jogtudóstól, akik örökké itt sántikálnak a palotában és minduntalan
olyan törvényeikre hivatkoznak, amelyeknek én soha hirét nem
hallottam. Ezeknek a jogtudósoknak, vagy talán a pápai nunciusnak
kell tudomással lenni arról, hogy mikor házasodhatik a király. Én
csak arról tehetek tanubizonyságot, hogy a király járatos a
fegyverforgatásban és minden különösebb erőfeszités nélkül döfi le
a vadkant a visegrádi erdőben.
A Brandenburgi egykedvüen beszélt, mint a világ fennállása óta
beszélnek a bajnokok, akik testi ügyességüknél fogva fölényben
érzik magukat mindenféle világi kérdésben.
Lajos azonban nevelőjének eszében is bizott, mert hiszen
megismerte őt erről az oldalról is.
– Az lehetetlenség, Brandenburgi, hogy te nem tudnád a jövőt,
hogy mit terveznek a magyarok, mert hiszen van elég ismeretséged
közöttük.
– Amennyiben, felséged, magyaroknak nevezi Stubitzsot,
Zettevirtzet és Krabatot, akikkel vivni szoktam.
– Krabat egy ördögien vadember, de hát vele is elbántunk a
minap, – nevetett a király, amikor valamely emlék jutott eszébe a
lovagjátékból. – De csak halljuk, hogy mit tudtál meg a magyarok
magatartásáról, amikor hirét vették, hogy a királyné Budára érkezik?
A Brandenburgi látszólag nem szivesen beszélt a magyarokról,
hiszen őt Miksa császár küldé ide a kiskirály nevelőjének…
– A magyarok, a szokásos országgyülésüket akarják összehivni
a Rákosra, amely majd arról határoz, hogy a királynét
megkoronázhatják-e, hogy felséged, mikor házasodhatik, mert a
magyarok szerint felséged még nem nagykoru.
Még ha király is valaki, akkor is rosszul esik neki, ha azt mondják
róla, hogy kiskoru, Lajos pedig talpig férfinak érezte magát.
– Az öreg csősz, Bornemissza, tán többet tudna erről a dologról,
– fejezte be mogorva szavait a Brandenburgi. – Én csak annyit
akarok felségednek jelenteni, hogy Mária főhercegnő szokatlan
erélyt, testi megbizhatóságot árult el az utazás alatt, ugy a hajón,
mint a lóháton. Nem kell szégyenkeznünk a királyné miatt sem a
vadászatokon, sem a lovagi játékokon. Felségedet sokan irigyelni
fogják a királynéért, – Szapolyai uram Pozsonyban már be is
mutatkozott.
– Szapolyai! Mindenütt utamban áll ez a Szapolyai! – kiáltott fel
Lajos. – Démonom.
A Brandenburgi nem is várta meg, amig a király bővebben
kifejezést ád Szapolyai ellen érzett indulatának, jól ismerte ő azt.
– Csak azt akarom jelenteni felségednek, hogy a királyné
nyugodalma érdekében vacsorához a nagy földszinti ebédlőben
teritettünk és a vacsora körülbelül készen van. Ezt csak azért
mondom, mert az öreg Bornemisszát láttam az ajtó körül ólálkodni, –
hosszubeszédü ember.
A Brandenburgi térdethajtott a trónusnak és táncos, vitézi
léptekkel kikanyarodott a trónteremből.
A király lehajtotta a fejét, gondolatokba mélyedt arról a nőről, aki
hajón és lóháton tanuságot tett testi rátermettségéről.
– Felséged ugy él, mint Marci Hevesen, nem tudja, hogy mi
történik országában! – dörrent most meg egy kongó hang a trónus
lépcsőinél, hogy Lajos király felriadva ábrándjából, szinte kardjához
kapott a goromba szó hallatára.
Bornemissza állott előtte.
– Csendesedj, urambátyám. Mondd el, hogy mi a kivánságod, jól
tudod, hogy mindig engedelmes tanitványod voltam.
A hang a trónus előtt tovább kongott, hogy a hangtól (vagy talán
a nyitott ablakokon beáramló esti széltől) meglobogtak a
szövétnekek, mintha kisértet suhant volna át a termen, amelyet csak
a lángok látnak. A régi királyok aranyozott bronz-szobrai
sáppadoztak, mert a Dunából kinyujtotta félszarvát a hold és elküldé
Budára a maga különös világosságát. Valahol bagoly huhukolt a
bástyák körül, vagy talán itt a trónteremben…
 A nagy, molyos, bolyhos, őszszakállból tovább kongott a hang:
– Pozsonyi utazásomból hazatérve: szemlét tarték a palotában,
amelynek rendjét még dicsőséges Mátyás királyunknak esküvel
fogadtam meg. Nem beszélve a rendetlenségekről, a dáridók
nyomairól, amelyekkel mindenütt találkoztam, mióta az esztergomi
primás halála valóság lett: egy földszinten eldugott szobában három
elbusult nándorfejérvári hirnökre akadék, akik már napok óta itt
vannak és nem tudnak felséged szine elé kerülni.
– Nándorfejérvár? Más dolgokkal is találkozhattál volna a
palotában, – felelt szórakozottan a király. – A nándorfejérvári követek
éjszaka az ágyból szoktak kihuzni.
– Ha ugyan van éjszakai nyugalom! – dörrent vissza a baljóslatu
hang. – Azt hallottam, hogy mostanában is rövidek az éjszakák
Budán… Azokat a követeket nem engedheti felséged üreskézzel
vissza Fejérvárra. Tenni kell valamit, mert elégedetlenség van a
végvárakban. Massaro, a velencei követ amugy is a legnagyobb
hazugságokat költi rólunk. Azt, hogy hatszor-hétszer ebédelünk
naponta Budán.
Lajos ugy nézett maga elé, mintha nem is hallotta volna öreg
nevelője szavait.
– Tehát a nándorfejérvári követek, – szólt suttogó hangon, mintha
valami rémet látna maga előtt.
– A követek, – ismételte a konok öreg. – Mit szól a kalocsai
érsek, ha meghallja, hogy követei napokig hiába várakoztak
felségedre? Mit szól Tomori?
Tomori nevének emlitése valóban kellő hatással volt, mert a király
félig felemelkedett székében:
– Hivd nyomban a követeket… De megállj! Te öreg, bölcsember
most az egyszer mondd meg nekem, hogy mit feleljek a követeknek,
amikor a fejérvári veszedelemről fognak beszélni?
Bornemissza a szakállába markolt:
 – A végváriaknak igazat kell mondani. Azt kell felelni, hogy
sereget gyüjt felséged… Sereget, pénzt, ágyut, szerzeteslovagokat,
akikre mindig lehet számitani a pogány elleni harcokban.
– Még eddig a pápa Őszentsége sem válaszolt segélykérő
levelemre.
Bornemissza megrázta a két kezével azt a nagy gubancos
szakállát:
– Én pedig azt mondom, hogy nem lehet az, hogy keresztény
fejedelmet itt Kelet felé cserbenhagyják a veszedelemben. Sőt a
világ összes keresztényeinek segitségére kell lenni, mint mentek
valaha a Szentföldre, mikor azt a pogány elárasztotta. A német
császár, a francia király, a spanyol király, a lengyel király, Velence:
nem nézhetik ölbetett kézzel, hogy a pogányság megrohanja a
keresztény Magyarországot, mert az időt erre alkalmatosnak véli.
– Ó, bár dicső elődeimnek lett volna érkezésük arra, hogy
végérvényesen leszámoljanak a pogánysággal! – sóhajtott fel Lajos.
– De most már hadd jöjjenek ők maguk, akik két szemükkel látták a
veszedelmet.
Bornemisszának kedvére volt a megbizás. Gyorsan vette a
lépést, hogy a végváriakat a király elé állitsa.
Brandenburgi lépett elő az aranybrokátos, biboros ajtófüggöny
mögül, ahol eddig nyugodtan hallgatózott:
– Te hallgatóztál, őrgróf? – kiáltott fel Lajos.
– Igen, mert I. Miksa császár, a mi leghatalmasabb urunk és
pártfogónk kötelességemmé tette, hogy vigyázzak reád, felség. Én
eskümet, amelyet császáromnak tettem: végső lehelletemig
megtartom. A Brandenburgiak között még nem volt szószegő, –
mondá a hatalmas lovag.
– Te hallgatóztál, mint egy asszony? – csóválta még mindig a
fejét Lajos király és ifju arca valamely belső lángtól pirult. – Mióta
ismerlek, mióta atyám helyett atyám lettél: mindig a lovagi erényekre
tanitottál. Mondd, őrgróf, szabad egy lovagnak hallgatózni, amikor
királya magánakvaló kihallgatást tart?
– Szabad, – felelt nyomatékosan Brandenburgi – mikor a hü
barát azt látja, hogy királya élete veszedelemben forog.
– A végvár forog veszedelemben, nem a király élete! – felelt
Lajos.
A Brandenburgi azzal a tudatos, bölcs tekintettel hallgatta a
királyt, amely fölényességgel az öreg, tapasztalt emberek szokták
hallgatni a fiatalokat.
– A király nem tudja, hogy mi történik körülötte, de Brandenburgi
tudja, hogy mi történik a király körül. A királyt az esküvője előtt
Nándorfejérvárra akarják csalogatni, hogy ott megmutassák őt ama
mezitlábas rongyosoknak, akikből a végvári vitézek rendszerint
kitelnek. A király személyét tartják némelyek szükségesnek ahhoz,
hogy ezek a sehonnaiak, ezek az ágyutöltelékek kedvet kapjanak a
nyilt csatához is a suttyomban elkövetett, évek óta üzött rablások,
tolvajlások után. Azt akarják némelyek, hogy maga a koronáskirály
álljon oda a sarcoló, fosztogató végváriak élére, hogy szembe
merjenek szállani Piri basa janicsárjaival. Csak éppen erről van szó,
nem pedig egyébről. Most aztán meghallgathatja felséged a
nándorfejérvári követeket.
– De hát Tomori? – kiáltott fel a király.
– Ugy látszik a kalocsai érsek megunta a gondoskodást a
végvárakról, holott nagyobb birtokai vannak, mint a királynak. A
papzsák telhetetlen, szeretné megtakaritani a király révén a
végvárak ellátását, – felelt a Brandenburgi és jelentős tekintettel
bucsuzott a királytól.
*
Hát a nándorfejérvári hirnökök valóban nem mutatkoztak olyan
külsőben, amely külső bizalomgerjesztő lehetne. Toprongyos,
elvadult vitézek voltak, akiken ugy lógott a kard, mintha nem is volna
közük a kardjukhoz. Ilyen vitézeket még a leszegényedett Budán
sem lehetett látni, – messzeföldről kellett nekik jönni, hogy
megmutassák a királynak, hogy milyen szegény a magyar katona,
aki az ország határaira ügyel fel a végvárakban.
Bornemissza haladt a rongyosok élén és ez látható örömet
okozott neki.
A királyon nagy felindulás vett erőt, mert hatékony kezdett lenni a
méreg, amely a Brandenburgi szavaiba volt rejtve.
– Ki küldött benneteket Budára, hozzám?
A sehonnaiak összenéztek, erre a kérdésre nem tudtak felelni,
mert valójában senki sem küldte őket. Csak ugy maguktól indultak el
szerencsét próbálni, miután Tomori amugy is mindenfelé küldött
segélykérő követeket.
– Tehát nem küldött benneteket senki, csak a magatok szakállára
vágtatok neki a világnak? Amit cselekedtetek: megsértése a végvári
rendnek, amiért sulyos büntetés jár. Tömlöcbe velük!
Ezután a király Bornemissza nagy ámulatára elhagyta trónusát
és méltóságteljes léptekkel indult a szomszédszobába nyiló
angyalos ajtó felé. Bornemissza megvakarta a fejét:
– A király parancsolt. Börtönbe veletek.

II.
A házasság a trón fényében és árnyában

Másnap Máriát ismét kihallgatásra rendelte Lajos király, de most

nem a nagy trónterembe, ahol kihallgathatják beszélgetését, hanem
egy kisebb teremben, ahol ugyancsak királyi trónus volt. (Mátyás óta
több trónus is állott a budai palotában, amely trónusok mind
ékkövekkel voltak kirakva.)
 – Hogyan töltötted a palotámban első napodat? – kérdezte a
király.
Mária megint csak a király lábához telepedett. Szelid arckifejezés
ült az arcán, mindenképpen meglátszott magaviseletén, hogy
engedelmes, példás feleség akar lenni.
– Megismerkedtem az udvari hölgyekkel, akiknek némelyike még
Anna királynétól maradt itt, mások pedig a testvéredet szolgálták,
felség, és most ajánlkoztak, hogy engemet fognak szolgálni.
Körülnéztem a lakosztályomban és mondhatom, hogy kedvemre van
minden. A nagy rezes szekrények, a vasalt ládák, amelyekben
kelengyémet elhelyeztük, valóban pompásan zárnak, még a mi
németalföldi kovácsaink sem tudnak ilyen zárakat késziteni.
– Tehát elsősorban a zárakat vetted szemügyre? – kérdezte
mosolyogva Lajos.
– Régi szokásom, hiszen szüleim halála óta jóformán egyebet
sem teszek, mint vándorolok. Egyik esztendőben Brüggében, a
másik évben Bécsben, majd megint Brüsszelben laktam. Minden
kastélynak, minden várnak meg van a maga története, amelyet
nagyon szerettem hallgatni. Néha bizony véresek ezek a történetek,
amelyek éjszakának idején kisértettek. Ezért féltem és bezárkóztam,
– felelt gyermekes panasszal Mária, hogy Lajos megint csak
mosolygott ifju nőiességén.
– Ablakodból a palota kertjére láthatni. Ugy tudom, hogy az most
kissé el van hanyagolva.
Mária felrebbent:
– Ó, már ezen segitettem is. Még reggel irtam Németalföldre egy
ismerős kereskedőnek, aki majd a legszebb növényeket szállitja. A
németalföldiek, ha egyébhez sem értenek: kerteket tudnak csinálni.
– Csak nagyon drágák ne legyenek azok a növények, mert
kincstárosunk, Bornemissza uram, fogához veri a garast, minden
kiadásra azt mondja, hogy felesleges! – mondta halkan Lajos,
mintha nem merészelt volna hangosan beszélni Bornemisszáról.
 Tovább beszélgettek, mind bizalmasabban, ahogyan
gyermekekhez illik.
– Én nagyon keveset fogom elhagyni a palotát, mert itt minden
nagyon tetszik nekem, – szólott Mária. – Én otthonülő természetü
vagyok, szeretem magamat elfoglalni, még háziteendőkkel is. Mikor
néha elmegyek a szobámból és oda ujra visszatérek: ugy érzem,
mintha elveszitettem volna valamit. Egy jó percet, amely bizonyosan
meglátogatott volna, ha odahaza maradok. Tudod, felség, hogy én
már gyermekkorom óta megfigyeltem azt, hogy a butorok élnek
körülöttünk. Vannak rosszkedvü és vannak jókedvü butorok.
Semmiféle idegen táj mosolygása nem pótolhatja a házibutoraink
mosolyát.
A király csendesen nevetett: neki még senki se dicsérte az
otthonát. Nem volt arra alkalom, hogy a király körülnézzen a maga
palotájában. Ha Budán volt, – gondok és bajok zaklatták. Igy felelt
Máriának:
– A „csibe-falókról“, ahogyan a németalföldieket nevezik:
hallottam én is, hogy mindenféle kincsekkel szerelik fel otthonaikat,
mert szeretnek otthon ülni. Van szibériai hermelinjük, keleti
borostyánuk, génuai bársonyuk és atlaszuk, indiai drágakövük:
minden, amiben otthon gyönyörködni lehet. Ez pedig azért van, mert
nincsenek kirándulóhegyeik, erdőségeik, ahol a természet mutogatja
a maga végtelen kincseit. Én a legszebb indiai drágakövekért sem
adnám oda például a visegrádi erdőmet.
A király elhallgatott és Máriát nézte, aki ajkához illesztett kézzel
figyelt rá, mintha minden szavát örökre emlékezetébe akarta volna
vésni.
– A budai hegyek bővelkednek vadban. Vén agancsosok jönnek
le a Mátrából, amelyeket akár holnap is megtekinhetünk, mert most
van itt az ideje a szarvasbőgésnek. Én már elejtettem egy
huszonnégyes aggancsost is.
– Imádom a vadászatot, – felelt áhitatosan Mária – de eddig nem
gyönyörködhettem a vadászatban másképpen, mint zárt
vadaskertekben, ahová a legények beterelik a vadakat és mi kocsink
tetejéről néztük, hogyan bánnak el a megvadult disznókkal, a
menekedő szarvasokkal. Olyanforma az ilyen vadászat, mint mikor a
szeliditő megy be az állatseregletbe. Csak sok vért látni, amely
emberből és állatból egyformán folyik. Nagyatyámnak, a császárnak
voltak ilyen vadaskertjei Bécsujhelyen és Linzben.
– Mi, magyarok és lengyelek másképpen vadászunk, – mondá
most Lajos király nem minden büszkeség nélkül. – Mi kimegyünk az
őserdőkbe, ahol még nem kopogott favágó fejszéje és megkeressük
a vadat a maga buvóhelyén. Felriasztjuk és szembeszállunk vele.
Üldözőbe vesszük, ha menekülni próbálna ijjaink, dárdáink, tőreink
elől. Arravalók kutyáink és lovaink, hogy beérjük a leggyorsabban
futó vadat.
– Vadászni! – sóhajtott fel Mária és Lajos nagy örömmel
tapasztalta, hogyan derül fel mindinkább Mária arca, amidőn a
zordon vadászatokról beszél:
– Az aggancsos csak a kutyákkal mer szembeszállni, a bika néha
kiforditja a kutya belét, de az embertől menekül, ugyanezért igy
szarvasbőgés idején a vadászaim jóelőre kilesik, hol szokott
megfordulni a szarvasbika. Hol tartózkodik teheneivel, amelyekkel
most üli nászát, ahol legsürübb az erdő, hol birkózik meg
féltékenységében az ellenfelével, a másik bikával, amelyet bőgés
idejére el kell verni a csordától, hogy békesség legyen… Hol iszik
hajnalonként friss forrásvizet, mert a szarvasnak ez az éltetője, a
szépitője. Nos, egy ilyen erdei forrásnál akadtam rá az én
huszonnégyaggancsosomra, amelyet sikerült nyillövéssel
leteritettem.
– Be szerettem volna ott lenni, – epedett a trón lépcsőjén Mária.
– Ezentul minden vadászatomban elkisérendesz, Mária, – felelt
kegyesen a király. – Vadászatot pedig elég gyakran tartunk, mert
Brandenburgi utálja a városi életet az irigy főurakkal és a szájbanéző
polgárokkal. Ő, és vele én is legszivesebben vadászunk, mikor már
összegyülnek a bajok Budán, sem az uzsorások, sem a nyakgató
követek nem találnak utánunk például a hegyek közé rejtett
Zsámbékra, sem Visegrádra, ahol a vaddisznókkal szoktunk
megküzdeni. Ha neked fogalmad volna, Mária, hogy milyen
nagyszerüen lehet enni, inni a vadászat fáradalmai után, sohase
tennél mást életedben, mint mindig vadásznál.
– Azt fogom tenni veled együtt, – fogadkozott Mária.
A király merengett:
– Majd elviszlek Diósgyőrbe, amely ugyancsak a
hozományodhoz tartozik. Van ott egy torony, ahonnan olyan
messzire elláthatni a hegyek közé, hogy az embernek kedve volna
elrepülni a toronyból. Elviszlek Csepel-szigetére, ahol megmutatom
neked a sólymaimat. Nincsen olyan sólymásza még a lengyel
királynak sem, mint az én Krispérem. Csak a kezét emeli fel és a
sólyom a legmagasabb felhőből is a vállára száll. Itt vannak
madarászaim, akik ugyancsak mind derék legények, seregéllyel,
harissal, fogollyal, fürjjel, vadtyukkal, fajddal, fácánnal ők látják el a
királyi konyhát. Most, amint muladozóban van a nyár és a főur és
paraszt behordta a maga termését a földekről: munkába állanak
madarászaim a kihizott szárnyasokra. Nagy hálókat feszitenek ki és
kerepelővel felriasztják a mezők, erdők madarait, amelyek
megakadnak a hálóban. Majd meglátod, Mária, milyen helyes dolog
a madarászat.
– A kedvedért madarászni is megtanulok, holott idáig nagyatyám
asztalánál nem láttam másképpen a madárpecsenyét, mint
aranyozott lábakkal…
– Ó, nálunk nem kell külön bearanyozni a madarak lábait, –
dicsekedett Lajos király. – Különösen azokét a madarakét nem,
amelyeket az erdélyi vajda szokott hébekorban küldeni az Aranyos
folyó mellől.
– Az erdélyi vajda? Szapolyai? – kérdezte hirtelen Mária. – Ő
szokott neked, felség, ajándékot küldeni, habár egyébként az
életedre tör?
Lajos elkomorodott és sóhajtott:
 – Tudom, hogy utjában vagyok. Azért jöttem erre a világra, hogy
ő ne lehessen magyar király. Isten akarta igy, hogy Jankónak félre
kellett állni. A Jagellók cimerében van egy karmait nyitó oroszlán,
egy arany vadkacsa, két csillag a félholddal és sárkány. Ezek még
nem éltek annyit, hogy Zápolya a maga cimerével felcserélhesse
őket. Ámde ne beszéljünk szomoru dolgokról, ostáblázzunk, Mária.
Ott van a játékszekrény az asztalkán.
Mária felugrott a trón lépcsőjéről, olyan igyekezettel, mintha
jóvátenni akarná azon hibáját, hogy a királynak rosszkedvet szerzett.
Az ostáblaszekrényke arannyal kivert ébenfából készült és öt
szines mellkép volt rajta, amely mind Lajos királyt ábrázolta:
különböző korban. A gyermekkorától kezdve mostani koráig. Alant, a
középső kép alatt az aranygyapjas-rend jelvénye függött.
– Tudod-e, ki küldte nekem ezt a játékot? Senki más, mint
nagyrabecsült rokonom, Ferenc, a francia király. Igaz, hogy most
jobban tenné, ha pénzt és sereget küldene Nándorfehérvár
védelmére.
– Mi történt a nándorfehérvári követekkel? – kérdezte látszólagos
szórakozottsággal Mária, miközben az ostábla köveit kirakta a trón
lépcsőjére.
– Mit tehettem velük? Aranyat, katonát, igéretet nem küldhettem
velük Tomorinak, hát bezárattam őket. A börtönben legalább
hallgatnak, nem zavarják ostoba, otromba panaszaikkal udvarom
népét. Az ilyen messziről jött emberek szeretnek nagyokat mondani,
hogy megérdemeljék a vendéglátást. Nem ez a te véleményed is
Mária?
Most volt az első eset, hogy Lajos király Mária véleményét nyiltan
kérdezte. Mária tehát ügyelt szavaira… Nő volt és egy esztendővel
idősebb Lajosnál…
– Felség, a követek jóhelyen vannak a börtönben, de a
nándorfejérváriakon segiteni kell. Pénzt fogunk veretni, felség, hogy
pénzt küldhessünk Tomorinak sereg helyett.