A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Wilbur Smith, by Mark Cbadbourn

THE NEW KINGDOM
© Orion Mintaka (UK) Ltd, 2021
„Originally published in the English language as The New Kingdom
in the UK by Zaffre, an imprint of Bonnier Books UK Limited”
„The moral rights of the Author have been asserted”

Fordította: Szekeres Gábor

Borító: Dió Design Consulting
Hungarian edition © Delej Kft. 2022

ISBN 978-963-9124-69-1

Kiadja: Delej Kft.

Felelős kiadó: Delej Kft. ügyvezető igazgatója
Szerkesztő: Muzamel Judit
Szöveggondozás: Zsámbokiné Siklósi Ágnes
Műszaki vezető: Tóth Ibolya

Wilbur Smithről és a könyveiről tájékozódhat

az interneten és a facebookon
www.wilbursmith.hu
Wilbur Smith Magyarország
www.wilbursmithbooks.com
Könyvtündér Webáruház
www.konyvtunder.hu
 Mokhinisónak
Meggyógyítottad a szívemet, és egy hadseregre való erővel
ruháztál fel.
Köszönöm, hogy arra ösztönöztél, hogy a lehető legjobb
író legyek.
Kedves Olvasó!

Pályafutásom egyik legszívmelengetőbb meglepetése volt A folyó

istene és az ókori egyiptomi sorozat rákövetkező, A hetedik tekercs, A
mágus, A küldetés, A sivatagi isten és A fáraó címet viselő regénynek a
sikere. Amikor egy kiadó végre hajlandónak mutatkozott
együttműködni velem és társszerzőimmel az elmondatlan Taita-
történetek kibogozásában, érdeklődésük és az ebből következő
nyilvánosság lehetősége lázba hozott, és felkészültem, hogy újra
ellátogatok az én ókori Egyiptomomba. Újraolvastam a sorozatot, és egy
hézagra bukkantam, és élénk kép jelent meg képzeletemben arról, mire
is készül Taita. Ebben A folyó istene és A mágus közötti űrben áll most
A sivatagi isten és A fáraó. Jó érzés volt több időt tölteni Taitával.
Egyesek szerint ő az én alteregóm (de ez csak kettőnkre, Taitára és rám
tartozik).
Egyiptom mindig is lenyűgözött. A földrészek kereszteződésében
helyezkedik el, és a civilizáció történetének az alapköve – minden ott
történt. A hükszosz invázió a zűrzavar és a káosz időszaka volt, ez tette
lehetővé számomra, hogy az időszak történetében található
hiányosságokat a fantáziámmal töltsem ki.
A rajongóimmal folytatott kommunikációm egyik örömforrását a
közösségi médiában feltett kérdések alkotják. Az emberek többet
akarnak tudni A folyó istene világáról. Az egyiptomi sorozatot
újraolvasva rájöttem, hogy mind a hat regényben olyannyira Taita és a
Két Királyság védelmére irányuló törekvései köré szőttem a történetet,
hogy egyáltalán nem dolgoztam ki másodlagos szereplőt, aki rászolgált
egy saját helyre, és más megvilágításba tudta volna helyezni ezt a
rendkívüli időszakot.
 Bizonyára emlékeznek Huira, az ifjú banditára, aki a fáraó legjobb
szekérhajtójává válik, és egy egész hadsereget képez ki a célból, hogy
visszaszerezze a trónt saját népével szemben. Hui története
párhuzamosan fut A folyó istene világával, és remélem, hogy Taita
mellékszerepét kielégítőnek fogják találni. Ez a történet a bosszúról
szól, arról, hogyan sző Hui tervet bátyja, Qen ellen. Kísérjék
figyelemmel a másik személyes kedvencemet A folyó istenéből. Régi és
új olvasóimra az a feladat vár, hogy megkeressék és megkóstolják ezeket
a „húsvéti tojásokat”, amiket eldugtam. Remélem, ugyanolyan élvezettel
fogják olvasni ezt az új sorozatot, amilyen élvezetet a megírása nekem
szerzett.

Kiváló tisztelettel
Wilbur Smith
 AZ ÚJ KIRÁLYSÁG
A két férfi az istenek figyelmes tekintetétől kísérve felkapaszkodott
a magaslatra. A domb tetejéről a holdfényben ezüstösen csillogó,
árnyékokkal teleszórt kopár táj tárult eléjük. Kelet felől hűvös szellő
csapta meg őket, amely a Nílust övező buja növényzet aromájával volt
teli.
Kiskoruk óta barátok voltak. Kettejük közül Hui volt a bátrabb.
Testét mindössze egy vászonszoknya fedte, amelyet maga köré tekert és
derekán megcsomózott, és amely látni engedte kemény és izmos
végtagjait. Káhúnban, a városban, ahol éltek, és ahonnan napnyugtakor
kilopakodtak, sokan még gyermeknek tartották. Ezt Hui fiatalos
vonásainak tudta be, amelyek még mindig ártatlanságot sugároztak –
orcája kissé duci volt, és szája körül és a homlokán még nem
mutatkoztak a szorongás ráncai. Egy gyerek! Tizenhét éves volt!
Elfintorodott. De becsmérlői hamar rá fognak ébredni, hogy tévednek.
– Látod? – mondta remegő hangon Kyky.
A beceneve majmot jelentett, mert majd térdig érő vékony karjával,
apró arcával, nagy és sötét szemével egy majomra hasonlított.
Hui az ajkához szorította az ujját. Leguggolt, és a nyakát nyújtogatva
az égbolton ragyogó csillagokat bámulta. Igen, az istenek mindig
figyelnek, ezt minden bolond tudja. Megborzongott a csillogó égi
szemek súlya alatt.
Nagyszerű jövő előtt áll, és ha a magasabb hatalmak is úgy akarják,
ma éjjel fogja megtenni első lépését a dicsőség felé vezető úton.
 Ismét hallatszott a kísérteties ugatás, amit már a dombra
felkapaszkodva is hallottak, de a hang most közelebbről jött, és Hui
szíve hevesen kalapált.
Végigfuttatta tekintetét a csipkézett sziklákkal övezett dombokon,
ahol a régi sivatagi vándorok csapásai a hullámos sivatagi
homokbuckákon nyugat felé vezettek. Aztán hunyorogva kelet felé
nézett, és látta a halványan csillogó Nagy Folyót, amely visszatükrözte
az égen ragyogó csillagokat. Ismét hallatszott az a túlvilágiasan
nyöszörgő hang, ezúttal szinte a könyökénél, és Hui talpra ugrott. – Mi
történt? – kérdezte Kyky ijedten, és megragadta Hui vállát. Szemei
elkerekedtek.
Hui megnyugtatóan felnevetett. – Maradj erős, barátom!
– Elcipeltél erre a magányos helyre, jó messzire a biztonságos
otthonunktól, és most azt mondod, hogy ne féljek? – mormolta Kyky. –
A falak mellett ücsörgő öregek szerint a dombokat kísértetek lakják.
Mindenhol démonok járkálnak.
Kyky kinyújtotta remegő ujját, és Hui visszafojtotta megvetését. Egy
sziluett bukkant elő az egyik barna szikla mögül. Ikerszarv állt ki a
fejéből. Hidegen csillogó szeme rájuk meredt, és ismét felhangzott az a
gyászos ugatás.
Kyky az arca elé kapta a kezét, és felnyögött: – Ó, Hui, pusztulásra
ítéltél mindkettőnket.
Hui megmerevedett. Lába remegett, de tudta, hogy állni fogja a
sarat, hiszen a nagy vezetők is állják.
A sziluett tovább halványult, míg a holdfény teljesen ki nem
szabadította a sötétségből. Hui megkönnyebbülten fellélegzett. Amit
szarvaknak gondolt, hosszú, hegyes fülek voltak, és a lény
mandulaszemű keskeny pofája macskaszerű volt. Egy sivatagi macska.
Még csak egyszer látott ilyet, de hallotta, hogy ezek az állatok
dorombolás vagy fújás helyett ugatnak, mint a kutyák.
Görcsösen nevetett, és közben a combját csapkodta, majd egy követ
hajított a macska felé, hogy elriassza.
– Mindentől összecsináljuk magunkat – kuncogott.
 – És mi tehetünk róla?
– Ez az éj a fontos dolgoké...
– Inkább ez az az éj, amikor a bolondok megkapják megérdemelt
büntetésüket. – Kyky dacos mozdulattal homokörvényt kavart a
lábával. – Valószínűbb, hogy elvágják a torkunkat, és a keselyük fognak
lakomázni belőlünk.
Hui ezzel nem tudott vitába szállni. De a barátja kedvéért vidám
arcot vágott.
– Máshogy fogsz dalolni, amikor az istenek ajándékával térünk haza.
– Ha visszatérünk.
– Bátorság, kismajom! – mondta Hui, és átkarolta barátja vállát. – Ne
csüggedj! Ez az éjszaka megváltoztatja az életedet. – Látva, hogy Kyky
elhúzza a száját, sietve hozzátette: – Természetesen jó irányban. A
lányok térdre vetik magukat előtted, és könyörögnek, hogy vedd
feleségül őket. Azok, akik egész életedben gyötörtek, tiszteletteljesen
fejet hajtanak előtted. Király leszel az emberek között. Élvezd ki ezt a
pillanatot!
Kyky a fejét rázta. – Túl veszélyes. Vissza kellene fordulnunk.
Hui elmosolyodott, hogy leplezze csalódottságát. Tovább kell
győzködnie.
– Mondjunk le egy felbecsülhetetlen értékű zsákmányról? –
Felkapaszkodott egy sziklára, és a csillagok felé mutatott. – Egy tűzcsóva
húzott végig az égen, mondta az öreg sivatagi vándor. S ahol a földhöz
csapódott, a homok üveggé változott, és egy széles kráter közepén egy
fekete kő hevert. A sivatagi vándor a Ka-kő nevet adta neki. Nem azok a
Ka-kövek, amelyeket a sírokon hagynak. Nem. Ez isteni lényeggel van
tele. Ő maga mondta nekem, hogy mágikus erővel bír. Egyesek szerint
ha az ember megfelelő imákat mond, képes lesz repülni, mint a
madarak. Mások szerint felébreszti azokat a fantomokat, akiktől
megtagadták a helyet a túlvilágon...
– Azt mondják, azt mondják... – Kyky türelmetlenül szedte a lábát. –
S az az öreg sivatagi vándor miért nem részesült ebből a varázslatból?
Mert ellopták tőle – kitépték halott ujjai közül, amikor mindenkit
lemészároltak, aki vele tartott. – Kyky az ég felé nyújtotta a kezeit. –
Ellopták a gébicsek! Egyiptom legvérszomjasabb banditái. És most vissza
akarod lopni tőlük. Ez őrültség. Miért is hallgattam valaha is rád?
Hui elfordult, úgy tett, mintha a csapást keresné a kövek és a por
zűrzavarában. Kyky fáradt és bosszús volt a hosszú vándorlástól, de volt
igazság a szavaiban. Hui nem tagadhatta, hogy maga is nyugtalan volt,
és a nyugtalanság most kismadárként verdesett a gyomrában.
Harciassága dacára tisztában volt a kockázatokkal. Kirabolni egy rablót
nem akármi. Besurranni a gébicsek táborába, és ellopni a legértékesebb
holmijaikat... nos, Kykynek most az egyszer igaza volt. Ez őrültség.
Maradj higgadt, gondolta Hui. Bátor vagy.
Hui ismét felnézett az égre, és addig kutatott a csillagképek között,
amíg meg nem találta Hórusz Négy Fiát – ott, ahol apja mutatta neki,
amikor még kisfiú volt. Ez mutatta neki az utat, a sorsát. Ettől
megvigasztalódott.
Káhún fehér falaira gondolt, ahol a magányos sivatagi vándorral
találkozott, aki kenyeret koldult, hogy megtöltse üres gyomrát. A férfi
fekete köntösbe burkolózott, a fejét sálba tekerte, arca széltől cserzett és
napégette volt, mint a pusztaság, amelyen keresztül ezek a habiruk
vándoroltak. Száraz kenyérhéjért cserébe mesélt Huinak a Ka-kőről és a
karavánját ért támadásról. Hui szeme felcsillant a történetben rejlő
lehetőségek hallatán. Persze lehet, hogy semmi sem igaz az egészből.
Ezek a vándortörzsek szerették a meséket. De ha igaz, akkor az istenek
esélyt adtak Huinak, hogy maga, az apja, a családja és egész Káhún
számára megszerezzen valamit, ami nagyobb mindennél, amiről valaha
is tudomása volt.
Nem mert nyilvánosan beszélni róla. Apja, Khawy visszazavarta
volna a szobájába – a dolog túl veszélyes volt. A banditák vérrel
hintették tele egész Egyiptomot. De elképzelte a gébicstábort a dombok
között, tele rabul ejtett és rabszolgának szánt lányokkal, és hatalmas
sátrakkal, amelyek dugig voltak minden elképzelhető zsákmánnyal,
amely Nílus menti portyázásaikon, Dahshurtól délre a banditák keze
ügyébe akadt. Úgy gondolta, hogy minden bizonnyal részegen és abban
a tudatban ünnepük nagy sikereiket, hogy isten áldása van rajtuk.
Részegen elalszanak, és túl kábák ahhoz, hogy észrevegyék a sátraik
között surranó kis patkányokat, ahogy éppen megszabadítják őket
nagyszerű zsákmányuktól.
Hui leszökkent a szikláról. – Gyönge szívvel soha senki nem tudott
még nagy tetteket végrehajtani. Ha vissza akarsz fordulni, nem állhatok
az utadba.
Kyky lenézett a domboldalon az alant elterülő üres pusztaságra.
– Egyedül?
– Vagy továbbra is követhetsz a nagy elrendeltetés felé. Gondolkozz!
Ez az ajándék maguktól az istenektől származik. Mekkora tisztelet
övezné azt az embert, aki visszaviszi Káhúnba! Még a fáraó fensége is
beragyogna egy ilyen hőst. Hősöket.
Kyky bizonytalanul lehajtotta a fejét. – Elégedett vagyok a
sorsommal. A hős veszélyes címnek hangzik. Nem, inkább mondd el
még egyszer, mit nyerünk a nyakunk kockáztatásával? Olyasvalamit,
ami kézzel fogható.
– A legvadabb képzeletedet is meghaladó gazdagságot. Valami
nagyon áldottat és ritkát, amire a nagyok és hatalmasok mindenhol
vágynak. Aminek a megszerzéséért bármit megtesznek. Elsősorban
ezért vették magukhoz a sivatagi vándorok, és ezért lopták el tőlük a
gébicsek. Ragadd meg ezt a pillanatot, Kyky, és mi leszünk a
leggazdagabb, legmegbecsültebb emberek Káhúnban. Többé semmi
után nem kell majd vágyakoznod. Nincs ennél értékesebb dolog az
egész világon.
Mielőtt Kyky dönthetett volna, csikorgó lépteket hallottak
közeledni. Hui vászonszoknyája ráncai közül előkapta rövid pengéjű
kését. Fogalma sem volt, hogyan kell használni védekezésre, soha
életében nem harcolt. Azért fohászkodott, hogy a rézen megcsillanó
holdfény kellőképpen fenyegető legyen.
Reszketeg nyögés hagyta el Kyky torkát.
Egy alak bukkant elő az éjszakából, és Hui megkönnyebbülve
ismerte fel. Qen volt az.
 – Bátyám! – lelkendezett. – Halálra akarsz rémíteni bennünket?
– Csak halkan – csattant fel Qen.
Amint az újonnan érkező megállt előttük, Hui látta, bátyja
félelemtől tágra nyitott szeme ide-oda cikázik. Közeledtek a banditák
táborához, és az előttük lévő ösvényt fürkészte.
– Mi van? – kérdezte Hui.
Qen megragadta a karját. – Vissza kell fordulnunk.
– Jönnek a gébicsek? Tudnak a tervünkről? Kibeleznek és
otthagynak bennünket prédául a keselyűknek? – Kyky félelmét látva
elhallgatott.
– Gyere velem!
Qen sarkon fordult, és visszafelé rohant a kövek között.
Előregörnyedve próbált láthatatlanná válni. Hui belsejét még jobban
összeszorította a félelem. Qen magasabb volt nála és vékony, mint egy
tű. Arca beesett volt, mint aki napok óta nem evett egy jót. De ha
elvigyorodott, arca ragyogott, és körülötte mindenki jókedvre derült.
Közös volt az apjuk, anyjuk azonban más. Khawy először Qen anyját,
Iszetnofretet vette el, méghozzá politikai érdekből kötött egyezség
alapján, aki egy lánnyal ajándékozta meg. Ő volt Ipwet. Hui nagyon
szerette. De Khawy beleszeretett Kiyába, Hui anyjába, aki belehalt Hui
születésébe. Ez volt a magyarázata annak, miért nem hasonlított
túlságosan egymásra a két fivér. De a tulajdonságaik is különböztek.
Qen kemény volt, mint a kiálló sziklák a domboldalon, és hajthatatlan,
amikor vágyott valamire. Karcsú teste hatalmas erőt rejtett. Amikor
fiatalabbak voltak, Hui szemtanúja volt, amint megverte két zaklatóját,
és egyikük fejét addig csapkodta apjuk házának falába, amíg eltört az
orra, péppé változtak az ajkai, és fele fogsora kirepült a szájából. Qen
bátor is volt. Ha valami felbosszantotta, jó volt vigyázni vele.
Hui és Kyky Qen után iramodott. Együtt futottak, ahogy azt
ifjúkoruk óta mindig tették. Hui jobban bízott bennük, mint bárki
másban. Egyedül nekik beszélt erről a nagyszerű kalandról. Nem sok
olyan nap volt az életükben, amit külön töltöttek. Egy alkalommal
búgócsigáikat pörgetve rohangáltak a Felsőváros utcáin, és a
tekebábukon civakodtak. Most leendő tolvajok és hősök voltak. Milyen
jó érzés volt együtt lenni ezen az éjszakán.
Elöl Qen lassított, majd megállt egy csapás elején, amely egy
vízmosásban vezetett két magasba tornyosuló szikla között. Felnézett.
Hui követte Qen tekintetét. A csillagokkal teleszórt égbolt sziluettje
előtt alakzatok mozogtak, összesen hat, látszólag a föld felett lebegtek.
A fennsíkra lecsapó szél lengette őket.
Hui elsőre nehezen fogta fel, mit lát. De ekkor Kyky fojtott hangon
ismét felnyögött. Felpillantott a látványra, mintha azért imádkozott
volna, hogy tévedés legyen, amit lát, majd rémülten elkapta a fejét.
Hui a bátyja mellé furakodott. Csendben összekapaszkodva
bámultak. A két szikla között kötél feszült, azon lógott a hat test. A
kányák és az ölyvek már jócskán lakmároztak arcuk puha húsából. A
hold fénye csillogott a hústól megfosztott arccsontokon és állkapcsokon,
és a sárguló fogsorok mintha fintorogtak volna. De igazából az üres,
mély, fekete szemgödrök töltötték el őket rettegéssel, amelyek mint
értéktelenekre tekintettek le rájuk. Olyanok voltak, mint a gödrök a
halottak birodalmában.
Kyky térdre rogyott, és kezeit tördelte.
– A gébicsek nem nagyon törődnek áldozataik lelkével – motyogta
Qen.
A hozzá legközelebbi borzalmas látvány árnyékos szemgödrét
bámulta.
– Figyelmeztetés – válaszolta Hui.
És az üzenet egyértelmű volt. Az idegenek csak a halálra
számíthatnak.

*****

Arany szikrák kavarogtak az égen pislákoló csillagképek felé. S noha

az éjszakai szél egy utolsó rohammal felkorbácsolta a tábortüzet, a
lángok már kialvófélben voltak, és vörösen izzott a szürke
hamuhullámokba ágyazódott parázs. Az imbolygó borostyánsárga
fényben magas, négyzet alakú sátrak tornyosultak nagy
összevisszaságban. Valahonnan, a sátrak közül zokogás hallatszott, ami
kétségtelen, hogy az egyik foglyul ejtett lánytól származott, aztán
amilyen hirtelen kitört, olyan gyorsan vége is szakadt. A telihold
lámpása alatt szunnyadt a gébicstábor.
Hui szeme könnybe lábadt egy elkóborolt füstgomolyagtól.
Megcsapta a báránytrágya és a szalma édes illata, amivel a tüzet
táplálták. Mióta is fürkészte ezen a sziklatáblán hason fekve a banditák
táborát, miközben Kyky és Qen szinte lélegzetet sem mertek venni
mellette? Úgy tűnt neki, hogy időtlen idők óta. De akkor is ki kellett
várni a megfelelő időt, ha már sajogtak a bordái, és fájt a térde és a
könyöke, ahogy viperaként kúszott a kemény talajon, nehogy a
holdfény elárulja.
Egyiptom egykor a világ legnagyobb birodalma volt, Hui hallotta az
apját, a kormányzót erről beszélni egy hozzájuk látogató méltóságnak.
De most minden oldalról sakálok ostromolták, és a jó nép állandó
félelemben élt. Királyuknak nem volt örököse, de ereje sem, hogy
összetartsa Egyiptom Nagy Házát, és a káoszban egy hamis fáraó lépett a
színre a Nílus alsó folyásánál. Az ő katonái voltak ott az urak. Nyugaton
a líbiaiak uralkodtak a sivatag vándoraival, a habirukkal, zsiványokkal
és a gyilkosokkal karöltve. Ok idegenek voltak, nem egyiptomiak. Nem
volt és soha nem is lesz helyük ezen a földön. Keleten pedig a barbárok,
a hükszoszok tették próbára vérengző bandáikkal Egyiptom védőinek
elszántságát. Hui sok történetet hallott ezekről a félelmetes harcosokról.
Imádkozott, hogy soha ne kelljen egyikükkel se találkoznia.
De az apját hallgatva úgy tűnt, hogy a gébicsek okozták a
legnagyobb riadalmat.
Ezek a rablóbandák terrorizálták széltében-hosszában a Nílus
vidékét, mindegyik saját vezérével az élén. Fényes nappal támadtak,
még a városfalak árnyékában is lecsaptak, és levágtak minden férfit, nőt
vagy gyermeket, aki az útjukat állta. Büntetlenül elvették, amit akartak,
és eltűntek a pusztaságban, hogy megtervezzék következő rajtaütésüket.
Khawy a palota tisztviselőinek gyengeségére panaszkodott, mert úgy
tűnt, képtelenek a gébicseket törvény elé állítani.
– A gébicsek hatalma az államéval vetekszik. Senki sem mer
szembeszállni velük – suttogta Khawy. – Nincs bennük se kedvesség, se
együttérzés. Ezek a gyilkos banditák a saját anyjuk torkát is elvágnák,
ha hasznot látnának belőle.
És itt volt Hui, hogy szembeszálljon velük. Talán igaza volt
Kykynek, amikor bolondnak nevezte. De a vagyon járt a fejében, amely
az ölébe hullana, ha egyszer visszatér a Ka-kővel – a hatalmas saját ház,
az apjáénál is nagyobb, a rabszolgák serege, a föld, az emberek
csodálata... Egy ilyen élet minden kockázatot megér.
Az egyik sátor nagyobb volt a többinél. A tűz közelében állt, hogy
lángjai meleget szolgáltassanak lakójának az éjjeli őrködés óráiban.
Noha szürkének tűnt a holdfényben, Hui pazar bíbornak képzelte el,
olyan lakóhelynek, amely alkalmas olyasvalaki számára, akinek
elegendő hatalma van a sivatag sanyargatására. Egy lobogó csapkodott a
sátor felett. Színes alapon fekete csíkok. Vérvörös? Hui azt választotta
volna.
A vezér sátra mellett egy kisebb állt, de még mindig nagyobb, mint
azok, amelyek a harcosok pihenőhelyéül szolgáltak. A gébicsek minden
bizonnyal ebben tartották zsákmányukat, közel a főnök sátrához, hogy
azonnal észrevegye, ha valaki megpróbálná megdézsmálni. Tehát oda
kellett eljutniuk. Hui ujjával a kisebb sátrak között vezető ösvényre
mutatott.
– Kérlek – sziszegte Kyky. – Gondoljuk még egyszer végig!
– Szabadon visszatérhetsz anyádhoz – mondta Qen olyan jeges
hangon, amilyen a folyó mély vize volt. – Majd ő letöröli
babakönnyeidet!
Hui a barátja vállára tette a kezét. – Ez most nem az az idő, amikor
meg lehet hátrálni, Kismajom – suttogta –, nem most, amikor a
legnagyszerűbb zsákmány szinte már a markunkban van.
 Kyky arca hamuszürke volt a holdfényben, tekintete pedig merev.
Vajon képes lesz legyőzni rémületét, és megtenni, amit elvárnak tőle?
Hui nem volt benne biztos.
Visszagondolt a gébicsek által felakasztott áldozatok szörnyű
látványára, és orrában ismét ott érezte a rothadás fullasztó bűzét.
Hui szíve hevesen vert, és megint felkavarodott a gyomra. Apja
káhúni házának tetején, az ernyő árnyékában ücsörögve terve
csalhatatlannak tűnt.
– Nem vagyunk harcosok – fakadt ki Kyky. – Bolond kisfiúk
vagyunk, akik sokat nevetnek, és hasra vágódnak, ha túl sokat isznak, és
illetlen dolgokat sugdosnak a lányoknak.
Igaza van, gondolta Hui. De ez volt az egyetlen esélyük, hogy valami
más legyen belőlük.
Szegény Kyky, akit mindig cukkolni szoktak. Hui szíve sajgott érte.
Hogyan is okozhatna még több szenvedést a barátjának annál, amiben
rövid élete során már eddig is része volt? Ahogy elterültek a porban,
Hui Qenre pillantott.
Qen felkönyökölt, arckifejezése dacos volt.
– Anyám szerint az isteneknek minden emberrel megvannak a
terveik – mondta nyomatékosan és keményen. – Nem mennydörgéssel
hozzák a tudtukra, hanem a szellő lassúságával, amely hirtelen eléjük
tár egy homokba temetett aranylemezt. Könnyű elmulasztani ezt az
üzenetet, és az istenek pontosan ezt kívánják, mert azt akarják, hogy az
emberek mindig figyeljenek a jelenlétükre. Egy útelágazásnál állunk. Az
egyik a sorsunkhoz vezet, a másik egy olyan ösvényhez, ahol az istenek
megbüntetnek vakságunkért. Ezen az úton nem vár ránk egyéb a
halálunk napjáig tartó fáradozásnál és szenvedésnél.
Hui bizsergést érzett a nyakán. Igen, pontosan így érezte ő is, bár
soha nem lett volna képes ilyen ékesszólóan kifejezni, sem pedig Qen
szülőanyjának, Iszetnofretnek a bölcsességébe beleágyazni. Qen
ránézett mindkettőjükre. – Ez a mi pillanatunk.
Hui bólintott. – Ez a mi saját választásunk – fáradságos vagy
örömteli élet.
 – Biztos vagy abban, hogy ez a helyes döntés? – szólalt meg Kyky.
– Semmi kétségem efelől – válaszolta Hui.
De a tábor közelségében, nem lehetett nem észrevenni az eléjük
táruló valóságot.
A tábortűz ropogott.
Elértünk az útelágazáshoz. A sorshoz vezető úthoz.
A füst irányába hunyorogva Hui egy összegörnyedt őrt látott egy
hullámos dűne mellett kuporogni. Ahogy elnézte, egyedül volt. De
miért is lenne több? Ép ésszel senki sem támad rá egy csapat gyilkos
banditára.
Az őr mozdulatlan volt, mint a sziklák a közeli domb oldalán. Lábát
felhúzta, homlokát a térdére támasztotta. Aludt. Az istenek rájuk
mosolyogtak.
Qen a holdra pillantott. – Túl fényes. Ezzel az erővel akár táncra is
perdülhetnénk odabent világos nappal.
– A vendéglátóink világos nappal nem aludnának részegen – felelte
Hui. – Vagy ma éjjel, vagy soha.
Túl nagy utat tettek meg ahhoz, hogy visszaforduljanak. Hamarosan
megtudják, milyen tervük van velük az isteneknek.
Hui az egyik arcról a másikra pillantott, biccentett, majd tekintetét
az alvó őrszemen tartva előrekúszott. Érezte, hogy Qen és Kyky követi.
Bár a könyöke és a térde sajgott, lassan vonszolta magát, és némán,
mint egy sír. Lehet, hogy ez a gébics részeg, de ezeknek a
gazembereknek még alvás közben is nyitva van az egyik fülük, és
karddal a kezükben alszanak.
A tábor széléhez érve Hui bekúszott egy sávnyi holdárnyékba, és
megállt, hogy megvárja, amíg Qen és Kyky felzárkózik. A legközelebbi
sátor belsejéből hangos horkolás hallatszott.
Kezével tölcsért csinált a füle elé. A legkisebb moccanásra is
vigyázniuk kellett.
Elérkeztek a legveszélyesebb pillanathoz.
Hui halántékában dübörgött a vér, ahogy összegörnyedve
körbelopakodott a sátor körül. A kötelek és cövekek labirintusának a
végén a tábortűz inkább már csak pislákolt, és a narancssárga fénykör is
elhalványult. Senki sem moccant.
Hui hamarosan egy sátor előtt kuporgott, amelyben meggyőződése
szerint a zsákmányt tartották. Amikor megbizonyosodott arról, hogy
teljes csend veszi körül, ügyes mozdulatokkal megérintette a
sátorszárnyakat összekötő három bőrszíjat, és kilazította rajtuk a
csomókat.
Érezte, hogy Qen és Kyky figyeli. Erőt vett magán, és félrehúzta a
szárnyakat.
A kihunyóban lévő tűz halvány fénye utat vágott a sátor sötétjében.
A szorosra font, derékmagasságú nádkosarakat agyagedények sokasága
elé rakták. Az egyik kosár csordultig volt ezüstamulettekkel és
réztálakkal, lazulittal kirakott csillogó nyakláncokkal és drágakövekkel
díszített fejpántokkal, amelyeket a portyázók gazdag női áldozataikról
téptek le. Az egyik agyagedény fedele félrecsúszott, és Hui
gabonaszemeket látott benne. Olaj gazdag illata lebegett a levegőben. A
banditák bármihez hozzájutottak, amit a szívük kívánt, mert volt mivel
csereberélniük.
Hui besurrant. Qen és Kyky követte.
Hui kissé nyitva hagyta a sátorszárnyakat, hogy a tűz fénye a
segítségükre legyen a kutakodásban, és besurrant a zsákmányok közé.
Qen egyik kosártól a másikhoz ment, felemelte a fedelüket, és
egyenként beléjük kukucskált.
Kyky a sátor bejáratánál időzött, és figyelmen kívül hagyta Hui
hívogató integetését. A Kismajom az egyik kosárra mutatott. A
sátorszárnyak résén behatoló borostyánsárga fény éppen ráesett –
mintha az istenek világították volna meg, hogy meglássák. A kosár
magányosan állt, körülötte szabaddá tették a helyet. Különös látványt
nyújtott a kupacokban álló zsákmány között.
Hui is látta, amire Kyky felfigyelt. A kosarat nagy gonddal helyezték
oda, és szabadon hagytak egy ösvényt, hogy könnyedén hozzáférjenek,
amikor ellenőrizni akarják a tartalmát. Hui a barátjára vigyorgott. Kyky
mindig is okos volt.
 Hui szíve hevesen vert, ahogy bizonytalanul a kosár fedele felé
nyúlt. Lehet, hogy babonás elméje sugallta, de úgy érezte, hideg erő
sugárzik az edényből. Alkarja libabőrös lett, és egy pillanatra
visszarettent a gondolattól, hogy felemelje a fedőt, és rábámuljon
valamire, ami magukkal az istenekkel volt kapcsolatban.
Aztán óvatosan felemelte a fedelet.
Nem következett se villámlás, se mennydörgés. De ahogy
belebámult az árnyékba, valamiféle suttogást hallott belül a fejében,
fura hangok beszéltek egy általa nem ismert nyelven, és mintha
valamiféle szörnyűséges jelentéssel bírtak volna. Jó helyen kutakodott.
Suttogva imádkozott, és remegő kézzel a kosárba nyúlt. Ujjai valami
keményet súroltak, ami valami puhába volt csomagolva, talán a
legpuhább lenvászonba.
Hirtelen a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes a kosár mélyén, és
néma kiáltással hátrahőkölt.
Hullámosán mozgó alak vágódott ki a kosár sötétjéből. Egy
királykobra himbálózott előtte, fekete-ezüst díszei megcsillantak a tűz
fényében. Szélesre tátott szájából elővillant villás nyelve, méregfogai
fehéren ragyogtak.
Hui szinte megbénult a félelemtől. A kígyó rugalmas hullámzása
elbűvölte. Látott már embert lassú gyötrelmes halált halni ilyen fogak
egyetlen harapásától.
Kyky figyelmeztetően szisszentett, és a sátor bejárata felé intett.
Önkéntelen hang volt! Túlságosan magabiztos volt, amivel most
mindnyájuk sorsát megpecsételte.
Hui hátrahőkölt, és hanyatt vágódott. A kobra lecsapott, de
fenyegető állkapcsai csak a levegőt érték. Hui kirúgott, és a kosár, benne
a kígyóval, nyikorogva elgurult. Az utolsó, amit látott, hogy olvadt
fémként csillogó, összetekeredett teste besurran az árnyékok közé.
Hui mélyen beletúrt a kosárba, és előcibálta a zsákmányt. Biztosra
kellett mennie. Lehámozta róla a vásznat, és felemelte. Egy
mélyedésekkel tarkított, szaggatott szélű fekete követ tartott a kezében.
Akkora volt, mint egy férfifej. A fiú tágra nyitott szeme csillogott a
meglepetéstől, és tátott szájjal bámulta, de csak egy röpke pillanatig.
Visszacsomagolta a Ka-követ, a mellkasához szorította, és a sátor
bejárata felé igyekezett. Odaérve, a tábor széle felől kiáltásokat és
sípszót hallott. Ha kilépnek, felfedik magukat, és a gébicsek azonnal
rájuk vetik magukat. De a sátorban sem várhatnak. A zsákmányt
tartalmazó sátor az első hely, amelyet a gazemberek átkutatnának.
– Te tökfilkó – sziszegte Qen. – Mindannyiunkat halálra ítéltél.
– El innen – sürgette Hui. – Az istenek vigyázni fognak ránk.
Elrohant a másik kettő mellett, és eltűnt a füstös éjszakában.
Ereiben egy pillanat alatt megdermedt a vér. Köröskörül a sátrakból
fejek bukkantak elő, és egy pillanat alatt kipislogták a szemükből az
álom utolsó maradékait. Néhány gébics összevissza ődöngött, és a
zavaró zaj forrását kereste.
Egy másik bronzkardjával a kezében a zsákmányt tartalmazó sátor
felé indult, ahol a kincseiket őrizték. Huit és a Ka-követ megpillantva
arcára döbbenet ült ki, amely rögtön dühvé torzult. Ordítva riasztotta a
többieket, és a tábor életre kelt, mint egy nyüzsgő hangyaboly, amelyet
megzavartak.
Hui nekiiramodott. A táboron keresztül átvezető út üresnek tűnt. Ez
esély, ha csak csekély is.
Hui futás közben átugrálta a sátrak feszítő köteleit, táncolva
kerülgette a cövekeket. Ösztöne hajtotta előre.
Valaki kiabált, hogy kirabolták őket, hogy ellopták a Ka-követ.
További dühös hangok csatlakoztak hozzá.
Mögötte Kyky szuszogó hangot hallatott, mint amikor a gőz szökik a
tűzhelyen bugyogó fedett fazékból.
Ahogy elsuhant a tábor széle mellett, Hui egy csattanást és egy
kiáltást hallott. Megpördült, de látta, hogy nem a Kismajom, hanem
Qen esett el. Kyky megelőzte Qent, csúszva megállt, és félig
hátrafordult.
A tábortűz háttere előtt gyülekező gébicsek sziluettje bontakozott
ki. Fényes kardjaik villogtak. Ordításuk egyetlen olyan üvöltésben
egyesült, amilyet egy korgó bendőjét éppen megtömni készülő hatalmas
vadállat hallat. A horda előrerontott, és Qen nehezen tudott a talpára
vergődni. A testvére! A bátyja, akit mindenkinél jobban szeretett!
Mielőtt Hui megmozdulhatott volna, Kyky visszafelé átvetette magát az
alattomos sátorköteleken, megragadta Qen csuklóját, és talpra rángatta
az elesett fiút. Qen nagy nehezen feltápászkodott, és a Kismajom
karjába dőlt.
De már túl késő volt. A gébicsek már majdnem odaértek.
Qen és Kyky egy pillanatra egymás szemébe nézett. Hui nem tudta
megmondani, miféle néma üzenetváltás zajlott közöttük – talán hálaima
a barátságért, amely kölcsönös volt, talán felismerés, hogy testvérként,
ha nem is vértestvérként, együtt fognak találkozni a halállal.
Qen egy utolsó öleléssel megragadta Kyky vállát... majd megpörgette
és a csőcselék felé lökte.
Hui megdöbbent. Qen eddig még soha nem mutatkozott gyávának,
és soha nem volt közömbös mások élete iránt, különösen nem egy már-
már rokonnak számító közeli barátja élete iránt.
– Mit tettél, bátyám? – suttogta maga elé Hui. Képtelen volt felfogni,
aminek a szemtanúja volt. Bátorsága és ereje miatt mindig felnézett
Qenre. De ez nem az a testvér volt, akit ismert!
Kyky csapkodó karokkal hátrapördült. Hui rémülten nézte, hogyan
torzulnak el barátja arcvonásai a felismeréstől, hogy milyen sors vár rá.
Hui egy fél lépést tett előre, hogy segítsen, aztán visszafogta magát. Mit
tehetne? A helyzet reménytelen volt.
A Kismajom lába beleakadt egy feszítőkötélbe, és hanyatt vágódott.
A gébicsek üvöltve rárontottak.
Hui tovább botladozott, és rosszullét jött rá, hatalmába kerítette az
undor. Barátja sikolyai belehasítottak a győztesek üvöltésébe. Kykyt
talpra rángatták. Izmos karok ragadták meg a torkát, készen arra, hogy
elroppantsák. Csuklóit hátra csavarták, és kardhegyek nyomódtak a
mellének, készen arra, hogy ha elérkezett az ideje, egy pillantás alatt
felnyársalják.
Qen Hui oldalához szökkent. Hui nem tudta rávenni magát, hogy a
bátyjára nézzen, és amikor Qen megragadta a karját, hogy elrángassa
onnan, Hui ellökte a kezét. Lába a földbe gyökerezett, képtelen volt
elmenekülni, és barátját a sorsára hagyni, miközben tudta, hogy
biztosan meghal, ha marad.
Úgy tűnt, a gébicsek érezték a kínlódását. Vigyor ült ki az arcukra.
Most, hogy felismerték, hogy fölénybe kerültek, lelassították a
lépésüket, és Kykyt szorosan közrefogva haladtak előre. Gúnyolódva
sürgették Huit és Qent, hogy jöjjenek oda hozzájuk.
– Megálljatok!
Zengő hang gördült végig a táboron, és a gébicsek elnémultak.
Megtorpantak – alig egy lándzsahajításnyira attól a helytől, ahol Hui és
Qen állt.
A gébicshorda szétnyílt, és az így keletkezett ösvényen Hui egy
alakot pillantott meg nagy léptekkel közeledni. Magas és sovány volt,
bőrét mahagónira cserzette a sivatagi nap. Fekete szeméből és
karvalyorrából Hui kikövetkeztette, hogy habiru vér folyik az ereiben.
A férfi elvigyorodott. Fehér fogai világítottak a sűrű, göndör szakáll és
fekete borostás arc alkotta keretben.
Amint a férfi odaért a remegő Kykyhez, így szólt: – Tudod, kivel
szálltál szembe? A hangja arrogáns volt, egy olyan férfié, akivel soha
nem szálltak még szembe. – Kegyetlen Basti a nevem, és jó okkal
viselem ezt a címet.
Hui érezte, hogy elpárolog belőle az erő. Ismerte ezt a nevet és a
hírét. Ki ne ismerné Káhúnban? Ezer ember vére száradt a kezén. Ez a
ragadozó-vezér több mint öt évig pusztította a keletről érkező
karavánokat. Ő volt Basti, aki lerohanta a rézbányákat és kardélre
hányta az összes mérnököt, aki oly sok rabszolgát mészárolt le a Nílus
menti termékeny birtokokon, hogy még a mezők is vértől vöröslöttek. S
miután megölte az ott dolgozókat, értelmetlenül, csak azért, hogy
további gyötrelmet okozzon, elégette a termést. Már csak gaz nő
arrafelé, mondták a Káhúnba érkező kereskedők.
– A Kegyetlen. – Találó név.
– Engedd el a barátomat – kiáltotta Hui. A hangja bizonytalan volt.
 – Hagyd – suttogta Qen. – Már meghalt. De mi még megmenthetjük
a bőrünket. Sokkal gyorsabbak vagyunk, mint ezek a nehézkes gébicsek,
és ezt ők is tudják. Fiatalabbak vagyunk, és több tűz ég az ereinkben. Ha
most elrohanunk, soha nem kapnak el.
Milyen érzéketlen volt a bátyja. Hui még soha nem hallotta így
beszélni.
Basti parancsot adott, és a Kyky torkát körülölelő kar elhúzódott,
átadta a helyét Basti ívelt késének. A penge a bőrbe vágott, és vér
csordult ki a nyomában. Kyky zokogni kezdett.
– Add ide azt, amit a kezedben tartasz, és nagylelkű leszek –
folytatta a ragadozók vezére.
Hui még mindig a kezében szorongatta a ruhával borított tárgyat.
A gébicsek vezére elég bölcs volt ahhoz, hogy felfogja, a két fiatal
tolvaj fölényben van. Qennek igaza volt; fiatalságuk olyan gyorsaságot
biztosított a számukra, amilyennel ezek a rablók már nem rendelkeztek.
Könnyen eltűnhetnek a sivatagi éjszaka sötétjében, és Basti talán soha
többé nem láthatja a zsákmányát. Ezért hajlandó volt alkudozni.
– Életben hagylak benneteket, és szabadon távozhattok innen. Még
soha nem ajánlottam fel ilyen ajándékot más ellenségnek – folytatta
Basti. – És még egy-egy ezüsttel teli erszényt is magatokkal vihettek.
Így majd mindenki megtudja, hogy a kegyetlenség kedvességgel
mérsékelhető. – Ajka feszes mosolyra görbült, amelyből hiányzott
minden melegség.
Hui szája olyan száraz volt, mint a homok körülöttük. Egy pillanatig
sem bízott ebben a vérszomjas banditában. De mit tehetett? A
holdfényben látta, hogy könnyek csillognak barátja arcán, és
megpróbálta elképzelni, miféle szörnyű gondolatok kavarognak Kyky
fejében abban a pillanatban.
Hui előretartotta a köteget, és érezte benne a Ka-kő súlyát.
Basti elvigyorodott. Bólintott, és két férfi lépett előre, hogy
visszaszerezze az istenektől való ajándékot. Hui némán az istenekhez
fohászkodott, hogy mentsék meg őket. Tudta, hogy futnia kellene, de
nem tudta levenni a tekintetét Kyky rémült arcáról.
 Érezte, hogy bátyja mellette megmozdul, talán bűntudatot érzett
gyáva tette miatt.
– Nincs más választásom, mint átadni a Ka-követ – mormolta Hui.
Amikor Qen nem válaszolt,. Hui rá pillantott. Bátyja tekintete
furcsán zavaros volt.
Qen mint egy kiegyenesedő hatalmas kígyó, hirtelen előrekapott,
kiragadta a Ka-követ Hui szorításából. Hui azt hitte, bátyja felajánlja a
zsákmányt a gébicseknek a szabadságukért cserébe. Ehelyett Qen
megpördült, és kirohant a táborból.
– Bolondok! – bömbölte Basti. – Ez nem játék.
Könnyed mozdulattal végighúzta pengéje élét Kyky torkán. Ömleni
kezdett a vér. Hui barátja hörgött, lába megrogyott, majd hátrazuhant a
banditák közé, megkímélve Huit attól a borzalomtól, hogy lássa az
utolsó pillanatát.
Huit elöntötte a kétségbeesés. Attól tartott, hogy megőrül. De Basti
felemelte a kezét és előrelendítette, és a gébicsek úgy ugrottak szét,
mint egy a gazdájuk által szabadon engedett kutyafalka, csattogva és
üvöltve, vérszomjjal teli.
Hui megpördült a sarkán, és eliramodott. Még éppen ki tudta venni
Qen szürke alakját, amint eltűnik a pusztaságban, és utánavetette
magát.
Örvénylő bánatában Hui csak arra tudott gondolni, hogy Kyky volt
közülük a legbátrabb, és ő, Hui gyávaságában megölte.
De aztán erőt vet rajta a túlélés kétségbeesett vágya, és rohant,
amilyen gyorsan csak tudott. Őrült félelme elhessegette a gondolatait. A
rájuk vadászók keltette őrületes zaj szinte a hátát verdeste. Tudta, hogy
üldözői mindaddig nem nyugszanak, amíg meg nem hal.

*****
 A horizont bíbor vonalként húzódott keresztbe a két futó ember
előtt. Huinak égett a mellkasa, és remegett a lába, mintha lázas lett
volna. Qen botladozott, mint egy részeg ember. Meddig tudnak még
menekülni, mielőtt a kimerültség térdre nem kényszeríti és a halál
kezébe nem taszítja őket?
Nyomukban ott dübörögtek a gébicsek kérlelhetetlenül, mint a
halál. Hui hallotta csatakiáltásaikat. Tudta, hogy soha nem fordulnak
vissza. A Ka-kő túl nagy érték volt ahhoz, hogy feladják. Kegyetlen
Basti fejét vette volna mindenkinek, aki elbukik a küldetésben. A
félelem és az elmondhatatlanul nagy jutalom az a két nagy erő, amely az
embereket a sorsukra ösztökéli.
A banditák egyre közeledtek. Kemény emberek voltak,
hozzászoktak az út viszontagságaihoz, erősek voltak, mint a vas, a
hosszú menetelésektől a tűző napon, és a szívüket kővé változtatták az
általuk megerőszakolt nők, meggyilkolt gyerekek.
Amikor Hui és Qen elmenekültek a táborból, az istenek rájuk
mosolyogtak. A sötétség gyorsan elnyelte őket. Lebuktak a
sziklahasadékokba, eltűntek szem elől, majd a sziklák takarásában
folytonosan irányt változtattak. Ezzel nyertek maguknak egy kis időt,
mert a gébicseknek nyomokat kellett keresniük. Átkecmeregtek a
sziklatörmeléken Káhún felé, de tudták, hogy otthonuk túl messze van
ahhoz, hogy még azelőtt elérjék, hogy a nap ropogósra perzselné, a
kimerültség térdre kényszerítené őket. De Hui érezte a bőrén, hogy a
szellő egyre erősödik, és ettől fokozatosan visszatért belé az erő. Kiötölt
egy tervet. Kimenetele kockázatos, de ez volt minden, amit tehettek.
– Van egy tervem – - mondta Hui.
Süvölteni kezdett a szél, és hamarosan porvihar sepert végig a
pusztaságon. Amikor a homok forró tűként kezdte bökdösni az arcukat,
a derekukon hordott, elhagyhatatlan vászonszoknya redőit a szájuk és
az orruk elé tekerték, és lehajtották a fejüket, hogy megvédjék a
szemüket.
Hui tántorgott a szélviharban, és kezével integetve irányította Qent.
Szavaikat elnyelte az üvöltő vihar. Qen engedelmeskedett. Hui olyan
sebesen haladt tovább a tomboló szélben, amennyire erejükből tellett. A
porvihar elhomályosította a holdat, és áthatolhatatlan sötétségbe
burkolta az éjszakát, a szél pedig eltörölte lábnyomaikat.
Hui ösztönétől vezérelve egy kiemelkedő sziklasor felé tartott,
amely úgy nézett ki, mint egy eltemetett vadállat fogazata. Amikor
átküzdötték magukat a túloldalára, a sziklatömbök vonalát használták
irányjelzőnek kelet felé. Közelebb voltak a Nílushoz és a partjain
lüktető civilizációhoz, mint saját otthonukhoz. Hui úgy gondolta, hogy
mindaddig eltűnhetnek a kanyargó folyót szegélyező településeken,
amíg vissza nem találnak otthonukba.
Most ez volt az egyetlen reményük.
Ezzel a trükkel legalább nyernek egy kis időt. Mihelyt a porvihar
elsöpört előttük, és a szél süvöltése elhallgatott, hallották a nyugati
irányba eltűnő gébicsek harsány kiáltozását. Hui tudta, hogy csak idő
kérdése, hogy a banditák rájöjjenek a tévedésükre. Imádkozott, hogy ez
elegendő idő legyen.
Továbbfutottak keleti irányba, a Nílus partja felé. Átmásztak a
sziklákon, és végül leértek a dombok lábához. Egy ideig úgy tűnt, hogy
sikerült megszökniük.
De ekkor Hui újra hallotta a vérfagyasztó kiáltozást, a vadászfalka
üvöltését, és összeszorult a szíve. Ráébredt, hogy ha meg fognak halni,
előtte szembe kell néznie a bátyjával. Megállt.
Hui letekerte a vászonkendőt a szája elől, és így szólt:
– Hogy tehetted, bátyám? – A hangja elcsuklott a visszafojtott
zokogástól. – Meggyilkoltad Kykyt. Odavetetted a gyilkosainak! A
barátunk volt, amióta első lépéseinket megtettük. És úgy hajítottad el,
mintha semmit sem jelentett volna a számodra...
Qen feltartotta a kezét, és csendre intette. Hui bátyja szemét figyelte
a vászonszoknya ráncai között, és ebben a pillanatban egyáltalán nem
ismert rá.
Qen lassan elhúzta a vásznat a szája elől. – Tudod, hogy Basti soha
nem engedte volna el Kykyt. Abban a pillanatban halott volt, amikor
visszajött értem. Mindig hálás leszek neki az áldozatért.
 – Áldozatért?! Te dobtad oda annak a vérszomjas falkának!
– Jobb, ha csak egyikünk hal meg, mint mindketten.
Hui rosszul lett a bátyja hangjából kicsengő érzéketlenségtől. Mindig
is tisztában volt vele, hogy Qen kemény és eltökélt. De az a
könyörtelenség, amit ebben a pillanatban tanúsított, megdöbbentette.
Egész idő alatt ott lapult Qenben, és abban a pillanatban tört elő belőle,
amikor az ösztöne megsúgta neki, mit kell tennie a túléléshez. Kyky
élete semmit sem jelentett Qen számára. Hogyhogy nem látta már
korábban ezt a tulajdonságot a bátyjában?
Hui úgy érezte, a világ megbillen a lába alatt. Soha többé nem lesz
képes ugyanúgy tekinteni Qenre. A köztük lévő kötelék, amely
összekapcsolta őket, helyrehozhatatlanul elszakadt. De valami ennél is
nyugtalanítóbb dolog kavargott benne.
Kerüljön napfényre az igazság? Hui Kyky anyjára gondolt, és a
gyászra, amely majd a hatalmába keríti, amikor tudomást szerez
szeretett fia haláláról.
Magába temetheti-e Hui Qen titkát napjai hátralévő részében,
miközben a bűntudat felemészti? Bátyja tette megfosztotta Kykyt a
túlvilági élettől. Semmilyen temetési szertartás nem vezetné át ezen a
küszöbön. Mondjon el mindent, hogy valamilyen kerülő módon
helyükre lehessen tenni a dolgokat? Elárulhatja a bátyját?
– Basti akkor sem kegyelmezett volna, ha lemondasz a zsákmányról
– mondta Qen. – Mostanra mindhárman ott lógnánk a többi áldozat
mellett, és a keselyűk tépkednék a húsunkat figyelmeztetésül mindenki
számára, aki szembe mer szállni vele. – A csomag felé biccentett,
amelyet Hui továbbra is a mellkasához szorított. – Még mindig nálunk
van: a dicsőség, amiért idejöttünk. Még mindig megvan az az egyetlen
dolog, amiért a hatalmasok ölnének, csak hogy megkaparintsák, és ami
kulcs a nagy gazdagsághoz. S még megvan az életünk. S még mindig
megvan a sorsunk.
– De Kyky... – tiltakozott Hui.
– Te ölted meg, öcsém. Te. – Qen kiköpött. – Rávetted, hogy eljöjjön
erre a bolond kalandra. Gazdagságról és hírnévről szóló történetekkel
szédítetted. S azzal nyugtatgattad, hogy bármi is történjék, biztonságban
lesz. Ha hibáztatni kell valakit, akkor az te vagy. A nagyobb dolgok
iránti mohó vágyakozásod ölte meg Kykyt. Nem én.
Qen hátbataszította Huit. Tovább már nem volt mit mondani. Hui
sírva fakadt. Maró könnyek árasztották el a szemét. A vád szíven döfte,
és tudta, hogy nem tagadhatja le.

*****

Hui lábai minden lépésnél megremegtek. Qen egyik oldalról a

másikra ugrált. A perzselő nap átforrósította a talajt. Csörgött róluk a
veríték, belecsorgott a szemükbe, átáztatta vászonszoknyájukat. A hőség
hamarosan kiszippantja végtagjaikból maradék erejüket. Hui zihálva
lélegzett, és orrát egyszerre új illat csapta meg.
– Várj! – kiáltott fel. Qen hátrapillantott. – Szippants bele a
levegőbe!
Qen szeme összeszűkült, és elvigyorodott.
– A folyó!
Hui a növényzetből és a nyirkos földből áradó leghalványabb illatot
is megérezte, de ez olyan volt, mint az éhező embernek egy falat
kenyér. Mögöttük nem lehetett látni a gébicseket, de gyorsan
közeledtek. Kurjongatásuk egyre hangosabb lett. Csekély szerencsével ő
és testvére felszívódhatnak a partok mentén lakó sokaságban.
Valahogy még maradt annyi erejük, hogy botladozva futni
kezdjenek. Kisvártatva Hui már a kezével árnyékolta a szemét a
Nílusról visszaverődő fénytől. Tüdeje megtelt a hatalmas, éltető folyó
szagával.
Belevetették magukat a smaragd világba, a rendezett mezők
takarójába, amelyeken naptól feketére égett emberek fáradoztak.
Vászonszoknyát és szürke karimás fejfedőt viselő férfi görnyedezett egy
faeke mögött, amelyet egy igavonó tehén húzott. Feltekintett
elfoglaltságából, és nézte, ahogy a két fiú elszáguld a mezeje mellett, és
szitkokat szórt utánuk az ostobaságukért.
– Kérhetnénk segítséget a gazdáktól – zihálta Qen.
Milyen közel van ahhoz, hogy térdre esve várja, hogy a pengék
lecsapjanak rá, gondolta Hui.
Áthelyezte a kezében tartott Ka-kő súlypontját, mert a kő percről
percre nehezebbnek tűnt.
– Gondolod, hogy leteszik szerszámaikat, és a mi két szép
szemünkért bátran szembeszállnak a vértől megvadult hordával?
Valószínűleg gyorsabban fognak a másik irányba futni, mint a
gabonaraktárból menekülő patkányok. – Hui a bátyja hóna alá nyúlt, és
magával vonszolta. – Ne félj! Van egy másik tervem is.
Nem volt terve.
A folyó közelében a gazdák a töltéseken térdeltek, és azokat az
átfolyókat vizsgálgatták, amelyek árvízkor felfogják a vizet és vele a
fekete iszaptömeget, amelyet várhatólag a következő árhullám sodor
majd magával. Hui körülnézett. Búvóhelyet keresett. De a föld lapos
volt és túl szépen művelt, árnyékot pedig csak a datolyapálmák
biztosítottak.
– Talán vannak itt katonák – mondta Qen kétségbeeséstől remegő
hangon.
Hui nem vett róla tudomást. A gémeskutak nyikorgását hallgatta,
amely a kiegyensúlyozott hosszú karon himbálózó vizesvödröktől
származott. A parasztok ezekkel a vödrökkel öntözték a földjeiket. De
most ezt a hangot is elnyomta a hátuk mögül hallatszó üvöltözés. A
Nílus partjára érve Qen rázuhant a puha talajra.
– Nem tudok tovább futni – zihálta.
Hui a kétségbeeséssel birkózott. Nem látott búvóhelyet, ahol
elrejtőzhettek volna. Senki segítségére nem számíthattak.
Úgy tűnt, nincs más hátra, mint várni a halált.
Hui átnézett a Nílus túlpartjára, és eszébe jutott az a látomás, amely
akkor jelent meg előtte, amikor kisfiúként apjával a folyó partján állt.
Khawy Káhúnból utazott oda, hogy üzleteljen a csatornán járó
kereskedőkkel, és Hui könyörögve kérlelte, hogy elkísérhesse.
Hajnalodott, és ahogy a nap a dombok fölé emelkedett, a vöröses fény
véres folyóvá változtatta a Nagy Életadót, amely végigfolyt egész
Egyiptomon. Ezt megemlítette az apjának.
Hui soha nem felejtette el Khawy szavait: – Szolgáljon
emlékeztetőül, hogy jelenlegi életünk minden nagyszerűsége ellenére
földünk története vérrel van átitatva. Mindnyájunk kötelessége
mindent megtenni annak érdekében, hogy ne folyjon több vér, és hogy
olyan korszakot teremtsünk, amelyben harmóniában élünk, hogy
élvezhessük mindazt, amit az istenek ránk hagytak.
Hui még gyerekként sem tudta elképzelni azt az időt. S most, amikor
a gébicsek rajtaütései napról napra szörnyűségesebbek voltak, és egyre
jobban elharapódzott a törvénytelenség, és súlyosbodtak a kormányzati
mulasztások, távolabbinak tűnt, mint valaha. Nemigen érdekelte a
politika, de hallott néhány foszlányt apja és anyja beszélgetéseiből. Úgy
tűnt, a világ egyre rosszabb lesz, nem pedig jobb.
Hui a Ka-követ tartalmazó batyura pillantott. Talán az isteneknek
ezt az ajándékát arra szánták, hogy változtasson mindezen, hogy
elhozza a béke és az öröm új korszakát. Talán ezt a sorsot szánták neki
az istenek. És ez értelmet adna a Kyky által hozott áldozatnak? Úgy
gondolta, barátja igent mondana.
A szíve ismét megtelt erővel. – Nem fogunk itt meghalni, bátyám. A
szavamat adom rá. – Huit is meglepte saját hangjának határozottsága. A
papirusznádasok felett a széles folyót fürkészte, eddig még nem
mérlegelt menekülési utat keresve. A Nílus tele volt különböző méretű
hajókkal. Miközben Hui az előtte elúszó hajókat nézte, a felkelő nap az
új létezés ígéretétől fényes és forró, olvadt fémáradathoz tette
hasonlatossá a folyót.
A vértől az aranyig, futott át az agyán. Apjának igaza volt. Előttük
állt a feladat.
Qen kiegyenesedett.
– Nézd – krákogta, és kinyújtotta a karját. Hui a hőség üveges
ködfátylán keresztül ki tudta venni az ötvennél is több gébics vibráló
alakját, ahogy átviharzottak a gazdák házai mögötti földeken. A
banditák letaposták a veteményeket, és letépkedték a megélhetésükért
keményen dolgozó folyóparti emberek nagy fáradsággal megtermelt
gyümölcseit. Miközben Hui nézte, mi folyik, egy paraszt rontott elő a
kunyhójából. Fegyvere mindössze egy bot végére kötött kő volt.
Rohanás közben azt lengette. Kétségbeesetten próbálta megmenteni a
megélhetését.
Három bandita rohant rá kihúzott karddal. Egy vágás, egy döfés, és a
gazda halott volt, mielőtt földet ért.
– Ez lesz a mi sorsunk is – bökte ki Qen. – Ezt hoztad nekünk.
Hui látta elől a gébicsek felderítőjét, amint a két szökevény nyomát
fürkészi. A gébicsek felderítői napokkal elindulása után is képesek
voltak követni az embert az élettelen pusztaságban. Bárhová is
menekült, azok a banditák rátaláltak.
– Be a vízbe – mondta Hui, és előretaszigálta a bátyját.
– Megőrültél!
– Azt fogjuk tenni, amit gyerekként tettünk. Kyky megmutatta,
hogyan. Ne feledd!
Hui a marasztaló sáron át belegázolt a papirusznádasban cuppogó
sárba. Letépett egy zöld nádszálat, és az ajkához emelte.
– A felszín alá bújunk, és ezen keresztül lélegzünk. A gébicsek azt
fogják hinni, hogy beugrottunk a folyóba, és megpróbáltunk elúszni.
Sőt, már meg is fulladtunk. Miközben a folyásirányban keresgélnek,
kilopakodunk, és egy másik útvonalat keresünk hazafelé.
Qen, akárcsak Hui, tudta, hogy ez az egyetlen esélyük.
A nádba kapaszkodva belecsobbantak a sekély vízbe. Hui mellkasa
összeszorult. Nem volt jó úszó. Némelyik áramlat a part közelében elég
erős volt ahhoz, hogy elszakítsa őket a parttól, és a halálukba sodorja
őket.
– Maradj olyan közel a széléhez, amilyen közel csak tudsz –
sziszegte.
A papirusznádason túlról odahallatszott üldözőik morajló
hangzavara. Parancsokat ordibáltak. Lábak dobogtak.
 Amikor az áramlat elkapta a bokáját, Hui mély levegőt vett, és a
felszín alá bukott. Lábaival megkapaszkodott a part menti sárban. Az
üreges nádat az ajkai közé szorította, a másik végét a felszín fölé
tartotta, hogy be tudja lélegezni az éltető levegőt, és a másik karjával
szorosan magához ölelte a Ka-követ. A szürke világban a víz zubogása,
dübörgése betöltötte a fülét. Úgy érezte, hogy a Ka-kő súlya lehúzza. Ez
segített neki a helyén maradni az áramlatban. A hideg átjárta csontjait, a
folyó zubogása kivert a fejéből minden gondolatot. Lehunyta a szemét,
és elveszett a homályos világban.
Telt az idő, de hogy mennyi, arról fogalma sem volt. Mintha időtlen
idők óta odalent lett volna, pedig valószínűleg csak néhány pillanat
volt.
Hirtelen megpezsdült a víz, és Hui összerándult a vízben. Kinyitotta
a szemét, és megpróbált átlátni a félhomályon. Vajon egy vagy több
gébics a vízbe vetette magát, hogy átkutassa a partot? A szíve nagyot
dobbant, és kinyújtotta a kezét. Ujjai Qen nyirkos alkarjára záródtak, és
ez némiképp megnyugtatta.
De a víz egyre csak hullámzott. Bármi is mozgott az áramlásban,
nagyobb volt egy embernél.
Újra rátört a pánik. Megzavartak volna egy vízilovat? Ha ezeket a
hatalmas állatokat megzavarták, szörnyen indulatossá tudtak válni, és
állkapcsukkal képesek voltak kettéroppantani egy embert. Hui
igyekezett teljesen mozdulatlanná válni. Kis szerencsével ez a szörny
elveszíti az érdeklődését, és arrébb sodródik.
Egy tekeregve mozgó alakzat húzott el mellette.
Nem víziló volt. Hui teste megfeszült. Minden porcikája éber volt.
A betolakodó körbetekeredett, és ismét elsuhant mellette, ezúttal
közelebb. Hui még az ólomszínű vízen keresztül is ki tudta venni a
széles orrot, a sötétbronz színű páncélzatot. A tarajos farok csapott
egyet, és Hui rájött, hogy egy nagy krokodillal van dolga. Megfagyott a
vér az ereiben. Ezek a csendes gyilkosok az év minden szakában óvatlan
emberek tucatjainak életét vették el a Nílus-parton. Nem létezett olyan
erős ember, aki képes lett volna szétfeszíteni összecsapódó állkapcsukat,
ha lecsaptak a zsákmányukra.
Ahogy a vadállat közelebb került, Hui látta az állat sápadt szemét.
Rászegeződött. Látta a széles pofája hosszá-bán, erőteljes állkapcsába
ágyazott borotvaéles fogak sorát, amelyek egy pillanat alatt
kettéroppanthatják.
A gébicsek továbbra is a közelben, a folyóparton kószálhatnak. Hui
előtt két választás állt: kard általi halál, vagy élve megeszi a folyó
legvadabb gyilkosa.
Amikor kivágódott a vízből, Qen is kidugta a fejét.
– Krokodil – zihálta Hui. – Krokodil. – A két testvér a part felé
ugrott. Hui érzékelte, hogy a fenevad feléjük söpör. Valahogy
kitántorgott a sekély vízből, bele a sárba, még mielőtt a hatalmas
állkapocs rácsapódhatott volna. De a hatalmas gyík megérezte a
zsákmányt, és továbbra is követte őket. S ugyanolyan gyors volt a
szárazföldön, mint a vízben.
Hui a marasztaló iszapban botorkált, igyekezett minél távolabbra
kerülni, de eközben mozgást érzett maga körül. A papirusznádasban
több helyen is hajlongott a nád. A krokodilok többen voltak. Ráébredt
addigi szerencséjükre, de a veszély még nem múlt el.
– Az istenek velünk vannak – motyogta.
Aztán meggondolatlanul integetni és kiabálni kezdett.
– Megőrültél? – kiáltott fel Qen.
Távolabb a parton a gébicsek megfordultak, és visszanéztek.
Ordításukat hallva Hui északnak fordult, és a nekiiramodott a nádasok
mentén.
– Maradj velem! – ordította.
Miután kiválasztott egy helyet, megtorpant, és szembefordult a
rohanó banditákkal.
– Tégy úgy, mint én – mondta a bátyjának. – Gyere a nyomomban!
A saját életed kedvéért ne kanyarodj se jobbra, se balra.
Qen megrázta a fejét. Lemondott róla, hogy megértse öccse
szándékát. Ahogy a banditák közelebb kerültek, Hui látta az arcukra
kiülő vicsorgást, amit mosolynak szántak. Ujjongva üvöltöttek. Azt
hitték, győztek.
A banditák lecsaptak, és Qen leguggolt. Amikor már majdnem
elérték őket, Hui felkiáltott: – Most! –, és bevetette magát a nádasba,
egy ösvényre, amely távolra esett onnan, ahol mozgást látott. Qen
követte.
Ahogy Hui számított rá, a gébicsek nem igazán voltak óvatosak. A
legnagyobb összevisszaságban zúdultak be a nádasba, miközben
kardjukat a fejük felett lóbálták, és teli torokból üvöltöztek.
De egy pillanattal később beléjük fagyott a hang.
A krokodilok támadtak, és vad küzdelem vette kezdetét a nádasban.
Torokszorító sikolyok hasítottak a levegőbe.
Miközben Hui igyekezett a lehető leggyorsabban átvágni a sáron,
hátrapillantott. A banditák a nádasban rejtőző ragadozókat csapkodták.
Aztán már csak az égnek csapódó karokat, és a kíntól szélesre táruló
szájakat lehetett látni. Majd a hadonászók egyenként, egymás után
alázuhantak. A szenvedés szörnyű hangjai a csontok ropogásával
egészültek ki.
A krokodilok zabálási őrületükben ide-oda hemperegtek, és közben
páncélozott farkukkal összevissza csapkodtak. A többi gébics a nádas
mögött csoportosult, túlságosan rémülten ahhoz, hogy bemenjen a
vérfürdő színhelyére segíteni a társainak. A mészárlás teljesen lekötötte
a figyelmüket, és átmenetileg megfeledkeztek Huiról, Qenről és a Ka-
kőről.
Hui lehajtott fejjel visszanézett a mészárlás színhelyére, és
kikecmergett a szárazra.
– Ha visszatértünk Káhúnba, áldozatot mutatunk be Szobeknek –
motyogta.
Hátra sem nézett, csak igyekezett minél távolabbra kerülni a
vérszagtól. Úgy ölelte magához a Ka-követ, mintha az lett volna az
egyetlen értékes dolog a világon.
 *****

Káhún fehérre festett falai remegni látszottak a párában. A levegő

üveges volt az égető hőségben, és feljebb, a domboldalon a Felsőváros
hatalmas otthonai álomszerűén ragyogtak. A templomkert jázminjainak
édes illata kisodródott a poros pusztaság fölé.
A kapuhoz közeledve Hui lehunyta szemét, és átadta magát bizsergő
érzékszerveinek. A száraz szél messzire repítette a kovácskalapácsok
csattogását és a portékáikat árusító kereskedők kiáltozását. Azóta várt
erre a pillanatra, hogy Qennel elmenekültek a Nílus partjáról.
De az annyira várt ujjongó érzés és megnyugvás nem volt sehol.
Semmi nem tűnt nem odavalónak, de mégis minden más volt.
Három éjszakán át követték a lehető legkacskaringósabb útvonalat,
hogy a gébicsek ne akadjanak nyomukra. Abban bíztak, hogy elvesztik
nyomaikat, és most kimerültén és nyomorultan az utolsó lépéseket
tették a hazavezető úton.
Hui csillapította szomját a csípőjén hordott bőrkulacsból. Hosszú
hallgatások feszültek a fivérek között. Régebben vicceltek egymással,
piszkálták egymást. Közel voltak egymáshoz. Hogy jutottak idáig? Qen
mindig óvta, és megfenyegette az idősebb fiúkat, ha bántani akarták
Huit. Egymás mellett feküdtek a csillagokat bámulva, és történeteket
szőttek egymásnak, megosztották egymással a titkaikat a lányokról,
akiket szerettek, megosztották egymással az álmaikat.
Abban a pillanatban, amikor kirohantak a gébicsek táborából,
mintha vége szakadt volna kapcsolatuk intimitásának. Hui most úgy
érezte, Qen gyűlöli, és bántani akarja. A hazaúton Hui minden
fordulónál a hátán érezte bátyja mogorva tekintetét, mint valami közeli
veszélyt. Egy alkalommal, amikor a dombokon egy meredély mentén
haladtak, Qen a közelébe osont, és Hui azt hitte, hogy a bátyja le fogja
taszítani. Őrültség lenne? Biztosan?
– Mit fogsz mondani? – kérdezte Qen.
– Mivel kapcsolatban? – Hui látta, hogy a bátyja nem néz rá.
 – Hát tudod. Kykyről. Hogy hogyan halt meg.
Hui most nem akarta ezt a beszélgetést; még nem döntötte el, mi a
legjobb lépés. Bárhogy is dönt, nem jöhetnek ki jól belőle.
– Elmondjuk az anyjának, hogy hősként halt meg, és megmentette
az életedet.
– Ez minden?
Mivel Hui nem felelt, Qen ökölbe szorított kézzel nekiesett.
Fekete szeme úgy izzott, amilyennek Hui még nem látta.
– Tudom, mit fogsz tenni – morogta Qen. – Engem fogsz hibáztatni
Kyky haláláért. Tudom, hogy így lesz. S akkor egyedül fogsz sütkérezni
a dicsőségben, amiért hazahoztad a Ka-követ.
Hui még jobban magához szorította a Ka-követ.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Láttam, hogy csavarod az ujjad köré apát.
– Miről beszélsz?
– Addig nem nyugszol, amíg magasabbra nem kerülsz, én pedig...
átkozott leszek... – Qen megragadta Hui torkát, égő szemei olyan közel
voltak Huihoz, hogy teljesen kitöltötték a látóterét.
– Nem fogom hagyni, hogy elpusztíts – sziszegte összeszorított
szájjal.
Hui lefeszítette bátyja kezét a nyakáról. Mindig nyugodt és
kiegyensúlyozott volt, de Kyky halála és a gébicsektől való rettegés
megrendítette. Érezte, hogy egymásnak ellentmondó érzelmei az
igazságtalanság hatására dühhé állnak össze benne, és a legnagyobb tette
felett érzett öröme megkeseredik. És félt. Megdermesztette, amit Qen
szemében látott. A Ka-követ tőle távolabb óvatosan letette a földre,
majd két kézzel mellbe vágta a bátyját, amitől az elvágódott.
Halk, állati morgás tört elő Qen vicsorgó szájából, talpra ugrott, és
vállával belevágott Hui hasába, amitől az megtántorodott. Együtt
zuhantak a porba, és csapkodó végtagokkal, a földön hemperegve
küzdöttek. Qen nagyobb és erősebb volt Huinál, és súlyát használva
öccse fölé kerekedett, leszorította. Ökle gyors egymásutánban lesújtott.
Hui feje zúgott, értelme cserben hagyta. Felrepedt az ajka, és fájdalom
hasított az állkapcsába. Nyelvével érezte a vér vasízét. De Qen nem
hagyta abba. Hui egyszerre félteni kezdte az életét.
Ujjai ösztönösen vászonszoknyája ráncait tapogatták, majd
rázáródtak kése fanyelére. Előrántotta kését, és a pengéjét bátyja
hasának feszes bőréhez nyomta.
– Megteszem – mondta Hui megtört hangon. – Meg fogom tenni.
Qen ökle megállt a levegőben. Lepillantott a pengére, a hegyénél
kibuggyanó vércseppre, majd Hui szemébe nézett. Hui figyelte, hogyan
változnak meg az érzelmei, hogyan foglalja el a szomorúság helyét a
gyűlölet, és rosszul lett attól, amit látott.
Qen feltápászkodott, és némán a kapu felé oldalgott.
Huinak olyan érzése volt, mintha a saját kését fordították volna a
szíve ellen. Gyerekkorában egyszer belázasodott, és átizzadva,
csuromvizesen feküdt az ágyában. Qen ottmaradt az ágyánál, törölgette
a homlokát, altatódalokat énekelt neki, és az istenekhez fohászkodott.
Arca ott lebegett az övé felett, tele volt szeretettel. Szeméből könnyek
potyogtak.
Hui szíve megszakadt attól, ami azon az éjjelen a gébicsek táborában
elveszett.
Kinyíltak a kapuk, és Qent elnyelte a boltív árnyéka.
Huiból görcsös zokogás tört elő. A menekülésük alatt magába fojtott
érzelmek úgy áradtak szét az ereiben, mint a Nílus a földeken a Nagy
Áradás idején. Szegény Kyky! És most Qen is elveszett a számára.
Miután elapadtak a könnyei, Hui feltápászkodott. Felvette a földről a
Ka-követ. Letörölte a vért a szájából, és a bátyja után eredt a városba.

*****

Hui áthaladt a boltív alatt, és szinte azonnal megcsapták

érzékszerveit a város hangjai és illatai. Tanoncaikkal üvöltöző
kőművesek; szobájukban éneklő lányok; az utca zsongása. Orrlyukai
megteltek a kovácsműhelyek fanyar füstjével, szájában összefutott a
nyál a faszénen sülő hús szagától.
Végre biztonságban voltak. Hui körülnézett. De Qen már elvegyült a
pezsgő életben.
Megkerült egy vánszorgó szamarat, átfurakodott néhány fogócskázó
kölyök között. A város egy lejtőre épült. Alsó harmadában, közel a
kapuhoz, egyszobás viskókkal sűrűn beépített fojtogató dzsumbujban
laktak a legszegényebbek. Megesett, hogy egy tízfős család is egyetlen
szobában összezsúfolódva étkezett és aludt. A falakat homokkal és
vízzel kevert állati trágyából készült durva téglákból építették, tetejük
pálmalevélből készült. A túl kis helyen összezsúfolódó túl sok ember
akkora hőt termel, mint a kenyérsütő kemencék. Ebben a közegben oly
hirtelen robbantak ki viták, amilyen váratlanul a mennydörgés
beleüvölt a viharba, és a felemelt hang egy szempillantás alatt képes
ütésben folytatódni. A városnak ezen a részén teljes volt a Hui számára
ismert nyelvek zűrzavara. A babák sírásából és az anyák
panaszkodásából kihallatszott az éhség.
Hui gyomrát görcsbe rántotta a fenyegetettség és a gyanakvás
ismerős érzése, hogy ha bemerészkedik az árnyékba, bármelyik
pillanatban elvághatják a torkát. Utált itt lenni. Persze, fiatalabb
korukban Qennel és Kykyvel gyakran lelopakodtak a kapukhoz, hogy
figyeljék az üzletre váró a kurvákat, ahogy a falakra kitűzött fáklyák
alatt a falakat támasztották. A szégyenkezés és az izgalom vegyes
érzésével kutatták az üzekedés nyomait a szűk sikátorokban, mintha a
résztvevők mezei állatok lennének.
Hui felfelé haladt az utcán, és áthaladt a belső fal kapuján. Ez a fal
választotta el a szegények negyedét a város többi részétől. Itt álltak a
gazdagabb polgárok nagy, kőből épült villái. Feljebb a lejtőn a városnak
ez a része hasznot húzott a szellőből. Itt az utcák szélesebbek voltak, a
nagyobb házak fehérre voltak festve, hogy visszaverjék a fényt, és
legalacsonyabb szintjükön árnyékosak voltak. A szagok is
kellemesebbek voltak. A kertek rózsa- és krizantémillatot árasztottak.
 Létezhet ennél nagyobb város egész Egyiptomban? Igen, voltak
nagyobbak. Hallott történeteket Memphisről, ahol sűrűbb élet lüktetett
annál, amit egyáltalán el tudott képzelni. A hatalmas épületek csodái, a
pompa és a zene mind ott voltak a levegőben. De Káhún nem csupán
gyönyörű volt, hanem az istenek otthonába vezető kapu is. A király
városa.
Hui eltöprengett Khawy történetein Káhún dicsőségéről, csodáiról
és áldott voltáról, amelyeket kiskorában mesélt neki. Most, a
megpróbáltatások után új megvilágításban látta az otthonát, és
megértette, mire gondolt az apja. Megállt a Felsőváros legnagyszerűbb
épülete előtt. Frontját magasba nyúló fehér oszlopok ékesítették,
amelyeket faragott pálmalevélcsokrok és festett hieroglifák díszítettek.
Ez utóbbiak a város történetét mesélték el. Valamikor egy király lakott
itt, még jóval az apja és az apja apjának apja előtt. Ez a király azért
maradt itt, hogy gondoskodjon arról, hogy Káhún több legyen egy
kunyhóvárosnál a csatorna torkolatánál, ahol csak kereskedők és
földművesek laknak.
Hui a falak felett a fennsíkra pillantott, amelyet a lejtő egyik
sziklájából hasítottak ki, és amelyen a piramis emelkedett. Ez volt a
nagy király temetkezési helye, miután elfoglalta helyét a túlvilágon.
A piramis látott már szebb napokat is. Az eredeti fehér burkolat, ami
csillogó, napsütötte tájékozódási ponttá tette minden arra járó számára,
többnyire lepattogzott róla. Az alatta lévő sártéglák már porladoztak.
Minden irányból gödrök vették körül, amelyeket éjszakai rablók ástak
abban a reményben, hogy utat találnak a király mellé temetett
csodálatos kincsekhez. Egyikük sem járt sikerrel, mondta Khawy, és
hálaimát kéne mondaniuk azért, hogy kudarcot vallottak. Milyen
bolondok kockáztatnák meg az átkot, amely romlást hozna rájuk ebben
és a következő világban?
A piramis helyét a király papjai választották ki azt követően, hogy az
istenekkel és a csillagokkal való egyezkedés során megtalálták Egyiptom
legszentebb helyét. Annak a fáraónak a számára Káhún volt ez a hely,
egyben a kapu a túlvilágba. Megépítéséhez a keleti országokból hoztak
rabszolgákat. Eredetileg az ő számukra épült az alsóváros. Különös
népek voltak ezek, nem olyanok, mint az egyiptomiak, mondta az apja.
Jártasok voltak az építés művészetében, és olyan építkezési tudást
hoztak magukkal, amelyeket kevesen ismertek, mint például a boltívet.
És miközben a nagy piramis és a kisebb királynői piramis építésével
fáradoztak, felépítették ezeket a nagyszerű villákat is, amelyek a fáraó
és barátai otthonául szolgáltak.
A rabszolgák a fiatalon meghalt gyermekeiket egy dobozban az
otthonuk padlója alá temették, hogy szeretteik mindig velük
lehessenek. Hui Kykyre gondolt. Soha többé nem fogja látni – még a
túlvilágon sem, amit Qen megtagadott tőle.
Hui karjában az egyre nehezebbnek tűnő Ka-kővel felvánszorgott a
lépcsőkön az illatos akác- és borókafák árnyékában, egyenesen a Káhún
legmagasabb pontján álló nagy házhoz, ami apja sikereinek a gyümölcse
volt. A házat magas fal vette körül, kapuját lándzsás őr őrizte. A fal
mögött álló ház két emelet magas volt, ami ritkaságszámba ment
Káhúnban, és terasz volt a tetején. A terasz felett ernyők tartották távol
a nap melegét, így a család élvezhette a szellőt, miközben a várost nézte.
Khawy Káhún kormányzója volt, és napjait a tanácsadóival folytatott
viták, poros papirusztekercsek nézegetése, és a kereskedelemmel,
valamint a falak és a csatorna javításával kapcsolatos megbeszélések
töltötték ki.
Micsoda sivár élet, gondolta Hui. Hol a kaland? Az öröm?
Az udvarra kilépve némiképp felvidult a szolgálók otthonaiból
kiszüremlő nyüzsgéstől. Az ő otthonaik mögött álltak a pajták, a
szarvasmarha-istállók, a sörfőzde, a gabonasilók és a különféle
élelmiszerraktárak.
– Látom, nem ettek meg a sakálok.
Nővére, Ipwet állt otthonuk árnyékos ajtajában. Lelki szemeivel Hui
még mindig azt a lányt látta, aki csúfolta, bosszantotta és a fülét
csavargatta. Gyönyörű nő lett belőle hosszú barna lábakkal, vékony
derékkal és szív alakú arccal. Ujjatlan vászonruhája rátapadt
domborulataira, mosolygó arcát bonyolultan befont copfos paróka
keretezte. Egyszer Hui rajtakapta Kykyt, ahogy bámulja, és fültövön
csapta a barátját.
– Merre jártál, öcsém? – kérdezte, és felhúzta a szemöldökét. – Apa
olyan dühös volt, hogy kimeredt a szeme, és remegett a hangja. Újra és
újra embereket küldött a keresésedre. Nem tudta leplezni aggodalmát.
Tudod, hogy mindig te voltál a kedvence.
Huinak Qen dühös szavai jutottak az eszébe, és tiltakozni készült, de
Ipwet csak legyintett.
– Anya is dühös volt. Folyton azt hajtogatta: „Sehol nem találom
Qent!” – Incselkedő mosolya eltűnt az arcáról. – Apa azt hitte,
meghaltál, vagy banditák raboltak el, és hamarosan jelentkeznek az
arany váltságdíjért. Mindegyikünk azt hitte.
– Mint látod, még mindig élek. – A hangja nyers volt. Ipwet
összevonta a szemöldökét. – Mi ez a szomorú arc? Hát nem az
örvendezés napja ez?
– Fogunk is örvendezni. Csak előbb látnom kell apát.
– Eszerint útközben találtál egy kis bátorságot. – Ipwet
elvigyorodott, aztán tekintete az igencsak elpiszkolódott csomagra
siklott, amelyet Hui a karjában szorongatott. – Az meg micsoda?
– Ez az ok, amiért elmentem. Ez mindent megváltoztat.
Ipwet szeme elkerekedett. – Hadd nézzem meg.
– Később. Először apának kell látnia. Talán az megment a
gorombább énjétől.
Ipwet Hui mellé lépett, átkarolta, és bekísérte a hűvös házba.
A hatalmas fogadóteremként szolgáló szoba sötét volt abban a
napszakban, noha Hui még érezte a naplementekor meggyújtott
lámpások füstjének a szagát. Négy fehér gránit-oszlop nyújtózkodott a
szoba mennyezete felé. Ezek tartották a felső emeletet. Az oszlopokra
piros-fekete-kék függőleges vonalakat festettek, az oszlopfejeket
kukoricakévéket ábrázoló bonyolult faragások díszítették. A csarnokot
úgy tervezték, hogy az idelátogató méltóságok azonnal tisztába
legyenek a család helyzetével. Khawy itt tartotta a birtokában lévő
néhány luxuscikket. A távolabbi fal előtt egy egyik oldalán fényesre
polírozott, berakásokkal díszített láda állt. A háttér színének azért
választották az okkersárgát, hogy úgy tűnjön, mintha aranyból lenne.
Az egyik sarokban álló, finoman megmunkált szék karfái és lábai
viszont valóban arannyal voltak bevonva. A szék ülése mahagóniból
készült, amit apja soha nem felejtett el megemlíteni neki.
A családjuk kiérdemelte Káhúnban betöltött helyét. De Hui tudta,
hogy a Ka-kő birtokában nagyobb dolgok állnak előtte.
Khawy mély hangja hallatszott a felső emeletre vezető lépcsősoron
túlról, ahol az irodája volt. Éppen az öreg Nimlóttal, a főtanácsadójával
tárgyalt. Khawy magas volt és vékony, szeme mindig fáradtnak tűnt,
háta napról napra mélyebbre görnyedt a mindennapok gondjainak súlya
alatt. Amint meglátta az ajtóban álló Huit, egyetlen kézmozdulattal
elbocsátotta Nimlótot. Apja szigorú arcát látva Hui dühkitörésre vagy
rideg szidalomra számított. Ehelyett apja arcának vonásai
megenyhültek, és megkönnyebbült mosoly terült szét az arcán. Khawy
kitárta a karját.
– Kyky meghalt – tört ki Huiból. Nem tudta tovább türtőztetni
magát. Forró könnyek ömlöttek végig az arcán, és szétdörzsölte őket.
Most már férfi volt, és a férfiak nem sírtak az ilyesmi miatt.
Khawy előrelépett, és mindkét kezét a fia vállára tette.
– Mondd el, mi történt!
Hui beszámolt apjának a gébicsek táborában történtekről, és Khawy
tátott szájjal hallgatta.
– Elment a józan eszed? Saját elhatározásodból merészkedtél a
gébicsek közé? Mi szállt meg?
Hui letekerte a koszos ruhát a csomagról, amelyért az életét
kockáztatta. A Ka-kő fekete, felszíne egyenetlen és rovátkolt volt. Az út
során Hui nem mert újra ránézni. Attól félt, hogy ha rápillant, a szeme
lángra lobban az üregében, vagy ő maga sáskává változik, és egy
pillanattal később megemészti egy vércse.
De most itt volt, és olyan érdektelen volt, mint bármelyik a Káhún
kapujához vezető ösvényt szegélyező temérdek kő közül. Khawy mégis
úgy bámult rá, mintha megbabonázták volna.
 – Mi ez? – kérdezte suttogó hangon.
Hui elmesélte neki a Ka-kő történetét, úgy, ahogy azt neki is
elmesélték. Khawy továbbra is kitágult pupillákkal bámulta.
– Hallod? – suttogta.
– Mit kell hallanom?
– A hangokat. Maguknak az isteneknek a hangját. Beszélnek. Itt,
belül a fejemben beszélnek hozzám.
Hui meg volt róla győződve, hogy amikor a gébicsek sátrában
belebámult a kosárba, suttogó hangokat hallott. De most arra gondolt,
hogy lehet, hogy csak a képzelete játszott vele. Vajon az apja elhiszi a
kőről szóló történetet?
– Van itt erő – mondta Khawy. – Érzem.
A Khawy szemében felragyogó fény láttán Hui felderült.
– Hallottam erről a tárgyról – mondta az apja, és kezét végighúzta a
Ka-kő felett, mintha aki fél megérinteni.
– Fajjúm kormányzója említette. Ő a habiruktól hallott róla, akikkel
az úton találkozott. Tényleg csoda. És most itt van.
Khawy elrévedt, de aztán magához tért, Hui arcára szorította a
kezét, és megfogta.
– Nem tudlak kárpótolni azért a kockázatért, amit vállaltál, és
megszakad a szívem a barátod halála miatt. De a zsákmány pontosan az,
aminek gondoltad. Azonnal értesítést is küldök. – Apja fel-alá járkált a
csarnokban, egyik ujját az állához szorítva gondolkozott. – A
papoknak... Nem, nem, talán jobb lesz egyenesen a fáraónak, igen, ez
tökéletes lenne. – Huihoz fordult. – Hozzá kell látnunk az
előkészületekhez. Meg fogsz gazdagodni, a házunk is és Káhún is. Az
istenektől kapott adomány mindannyiunk életét meg fogja változtatni.
Káhún kereskedelme megélénkül, mert az istenek által megáldott
városként fogunk elhíresülni, és ebből következően megnövekszik az
adóbevételünk. Káhún gazdag lesz, Hui, és mindenki, aki itt él, részesül
ebből az újonnan lelt gazdagságból, a saját családunkat is beleértve. Még
az is megtörténhet, hogy meghívnak az udvarba! Gazdagabb férjet kap a
nővéred! Van még töprengeni való bőven. Okos fiú vagy. Tudod, sokan
gondolták úgy, hogy Káhún legjobb napjai már mögöttünk vannak.
Mióta a Vörös Trónkövetelő átvette a hatalmat északon, állandó a
viszály a határ mentén, és sokat szenvedünk. A karavánok jobb városok
felé vették az irányt, ahol nem omladoznak a falak, és a védők jól
vannak felfegyverkezve. De most majd minden jóra változik.
Khawy összevissza beszélt, de Hui örült, hogy tanúja lehet
lelkesedésének.
– De óvatosnak kell lennünk – folytatta Khawy. – Egy ilyen nagy
értékű tárgy felkelti a kapzsi, ravasz rablók és tolvajok érdeklődését,
akiknek semmi sem drága azért, hogy megkaparintsák. Több őrt
állíttatok a kapukhoz, és az őröknél mindig ott lesz a kardjuk.
Óvatosnak kell lennünk. Szorgalmasnak kell lennünk.
Mindannyiunk élete megváltozik. Ez jól hangzott Hui számára.
– Gondoskodnunk kell róla, hogy a Ka-kő mielőbb a fáraó
embereinek a kezébe kerüljön – folytatta Khawy. – Csak akkor szűnik
meg a bennünket fenyegető veszély.
Hui érezte, hogy teste megfeszül. Mi van, ha akaratlanul
szerencsétlenséget hozott a családra? Ha a városban híre megy,
mindenfelé összeesküvések üthetik fel a fejüket. Egy pillanatra sem
fogja levenni a szemét a Ka-kőről, amíg el nem kerül innen, és ők hozzá
nem jutnak a megérdemelt vagyonukhoz.
Megnyugtató mosoly terült szét Khawy arcán. – Mindig is tudtam,
hogy bátor szíved van, fiam. Születésedtől fogva láttam a szemedben,
hogy nagy dolgok véghezvitelére vagy képes. Jó nagy jutalmat fogsz
kapni ezért a sikerért. Nagyon büszkévé tettél.
Hui szíve csak úgy dagadt a büszkeségtől, és egy pillanatra teljesen
megfeledkezett Kykyről.

*****
 Hui a szobájába vonult, lába égett a fáradtságtól. Arra gondolt, hogy
lehet, hogy csak kúszva tud eljutni a fürdőjéig. Miután a szolgák vizet
hoztak, megtisztította magát az út porától és a folyó iszapjától, amihez
agyagból és hamuból készült illatos szappant használt. Ezt követően
alávetette magát a masszírozás rítusának, amely során egy rabszolga
illatosító szereket dörzsölt a bőrébe. Érezte, hogy nemcsak a teste tisztul
meg, hanem elméjének mélyebb rétegei is. A szolgák kenyeret és egy
tálban datolyát, fügét és fokhagymával ízesített lencsét, valamint egy
kancsó sört helyeztek elé. Ezek ugyan csak konyhai maradékok voltak,
de Hui befalt mindent, ami elékerült.
Mihelyt végzett az evéssel, Hui a bátyja keresésére indult. Még nem
került pont a Qennel folytatott vitájára. A jelenlegi állapot
mindkettőjüket megmérgezi, akár a kobraméreg. Jóvá kell tenni, amit
lehet.
De a bátyja nem volt a szobájában, és sehol a házban. Keresgélés
közben Hui hallotta, hogy valaki a nevén szólította. Anyja, Iszetnofret
az ablaknál állt, és a várost nézte. A ráeső napfény mintha bearanyozta
volna. Az évek nem halványították el szépségét. Az asszony
szembefordult vele. Parókája kékesfeketén csillogott, szeme a
szemöldökétől az orráig a legfinomabb malachitból készült smaragdzöld
festékkel volt kihúzva. Keble telt volt, dereka karcsú, annak ellenére,
hogy életet adott Qennek és Ipwetnek. Finom, már-már átlátszó
vászonból készült ruhája körülfogta az alakját.
Hui tudta, hogy sok férfi vágyott rá. De ugyanezek a férfiak
elfordították a tekintetüket, valahányszor elhaladt mellettük. Legalább
annyira féltek tőle, mint amennyire kívánták. Fiatalabb korában Hui
soha nem értette, hogy a barátai miért nem hajlandók ellátogatni a
házukba, és az Alsóváros lakói miért formáznak hüvelyk- és
mutatóujjukból kört, akárhányszor anyja elhaladt mellettük. Ez a
védelem jele, mondta Huinak valamelyikük. Amikor Hui idősebb lett,
megértette, hogy a dolog nyitja az anyja homlokán lévő diadémban volt.
A diadém egy aranyovális volt, amelyet ébenfával és lápisz lazulival úgy
díszítettek, hogy ívelt orrú és hosszú, négyszögletes fülű fenevadfejet
adjon ki – Széth isten jelképét.
Iszetnofret fiatal kora óta ennek az istennek a szolgálatára szentelte
magát, azóta, hogy anyja egy teljes napra – egy egész nap és egész éjjel
tartó szertartásra – beküldte a templomba. Hogy mi történt a belső
szentélyben, azt csak a papok és Iszetnofret tudják, mondta Khawy. De
szolgálatáért cserébe az isten olyan erőkkel ruházta fel, amelyek egy
halandó számára elérhetetlenek.
Boszorkány, suttogták az emberek az Alsóvárosban.
– Helló, anya – mondta meleg hangon Hui.
– Qen mesélt a nagy sikeredről. Szívesen megnézném az istenek
ajándékát, amelyet kimentettél a gébicsek markából. Talán maga Széth
küldte.
Telt ajka mosolyra húzódott, de fekete szeme villogott.
– Odaadtam atyámnak...
– Máris? Nem sokat vártál, hogy megkérjed a jutalmadat. – Mosolya
megkeményedett.
Hui összevonta a szemöldökét. – A jutalmat? Nem... Elvittem
atyámhoz, mert ő tudja a legjobban, mit kell tenni ahhoz, hogy a
zsákmány megfelelő kezekbe kerüljön.
– És biztos vagyok benne, hogy elhalmozott dicsérettel.
Természetesen megérdemelt dicséretekkel. Qen nem volt veled, amikor
az apád elé járultál?
– Nem...
– Nem gondolod, hogy Qen is megérdemli ugyanezt a dicséretet?
– Qen faképnél hagyott, amint beléptünk Káhúnba, és én... nem
tudom, hova ment – dadogta Hui. Érzékelte az anyja szavaiból kicsengő
bosszúságot, csak nem értette. – Természetesen Qen is rászolgált apa
csodálatára. Elmondtam neki, hogy Qen segített idehozni a Ka-követ.
– Úgy gondolnám, hogy Qennek komoly szerepe van a dologban –
talán a legkomolyabb. Idősebb nálad, erősebb, bölcsebb... – Iszetnofret
összekapta magát, elmosolyodott, de szeme semmit sem veszített
keménységéből. – Na de ne merüljünk el a részletekben! Te és Qen
nagy tettet hajtottatok végre, amit meg kell ünnepelnünk.
Iszetnofret összekulcsolta a kezét, és eltűnt a ház mélyében, hogy
nekifogjon az ünneplés előkészületeinek, bármi legyen is az. Hui
kényelmetlenül érezte magát. Kykyről szó sem esett, még egy
sajnálkozó szó sem. Anyja biztosan tudta, hogy hárman mentek el, és
csak ketten tértek vissza.
Hui az ajtó felé indult, hogy végigjárja törzshelyeiket, hátha Qent ott
találja valamelyikben. De az is lehet, hogy sörbe fojtotta Kyky halála
miatt érzett bűntudatát. Ahogy a lépcsők felől áthaladt a boltív alatt,
egy alakra lett figyelmes. Ipwet volt az. A közelben állt, és kihallgatta a
beszélgetést.
– Őrizd meg a józan eszedet, öcsém – suttogta.
– Ezt hogy érted?
Ipwet átnézett a boltíven, hogy meggyőződjön róla, Iszetnofret már
elment. S amikor látta, hogy egyedül vannak, megnyugodott.
– Anyánk bölcs – egyesek ravasznak mondanák. Sok rekesz rejtőzik
benne, amelyekbe a hozzád hasonlók és én soha nem fogunk belelátni.
És nem a vér szerinti anyád.
Hui zavartan összeráncolta homlokát. Ipwetben egy költő lelke
lakozott. Szavai néha szárnyra kaptak, és oly magasra repítették, ahova
nem tudta követni. Hui zavarodottságát látva Ipwet a markába
kuncogott.
– Anyai cselszövések. Nagyon jó ezekben. És tele van haraggal, amit
te is láttál, meg féltékenységgel és nagyra-vágyással. Szavai mézédesek,
és sok embert vezet az orránál fogva kedve szerint. De soha nem fogjuk
megismerni a vágyait, titkos terveit, mert elzárva tartja előlünk. –
Nővére a szegycsontjára koppintott.
Hui még soha nem hallotta Ipwetet így beszélni az anyjukról. Tudta,
hogy volt néhány kemény szócsata köztük, bár fogalma sem volt, hogy
miért. Talán úgy volt, ahogy egyszer Kyky mondta, hogy túlságosan
egyformák, két pipacs verseng ugyanazért a fényért, vízért és az arra
járók figyelméért.
 – Milyen cselszövésről van szó?
– Talán semmilyenről. Ki tudja? De apa mesélt nekem a Ka-kőről, és
egy ilyen értékű tárgy nagyon érdekelné anyát.
Hui nevetett. – De már az apáé, és így anyáé is.
– Ez igaz. – Ipwet fojtott hangon felnevetett. – Olyan felnőtt vagy
már, Hui, de sok szempontból még mindig gyerek.
Hui mérgesen felhorkant.
Ipwet egy barackot nyomott a fejére. – Annyit kell még tanulnod!
Nyisd ki a szemed, fivérem, hogy olyannak lásd a világot, amilyen
valójában, nem pedig olyannak, amilyennek gondolod! Jót fog tenni az
egészségednek. Nekem elhiheted.
– És mit kéne tanulnom? Kérlek, világosíts fel! – válaszolta.
Sok szempontból még mindig gyerek. Majd ő megmutatja Ipwetnek.
– Emlékszel, amikor összetörve találták Bész szobrát?
Hogyan is felejthetném el?
A törpeszerű, ó-lábú házvédő isten képmását Khawy apjától és apja
apjától kapta. Szerencsét kellett volna hoznia a tulajdonosára. Khawy
szive majd megszakadt.
– Apa úgy megvert, hogy három napig nem tudtam ülni. Pedig nem
én törtem el!
– Nem hát. Qen volt az.
– Mi? Ezt honnan tudod?
Ipwet az ajka elé kapta a mutatóujját. – Igen, nem volt igazságos,
hogy apa olyasmiért vert meg, amit nem te követtél el. De megvolt rá a
jó oka. Anyánk azt mondta neki, hogy te tetted.
Hui szája tátva maradt a meglepetéstől.
– Anya tudta, hogy Qen volt, Hui, és mégis azt mondta apának, hogy
te voltál.
– Nem hiszem el. Miért tenne ilyet?
– Anya tudja, hogy te vagy apa kedvence, és úgy gondolja, túl sok
figyelmet kapsz tőle, és hogy Qen – az ő fia, ágyékának terméke, a vére
– nem kap eleget.
– Atyánk szemében egyenlőek vagyunk.
 – Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
– Ennek ellenére nem kivételezik velem.
– De még megteheti. Érted? Anya ettől fél.
Hui feje belefájdult ebbe a beszélgetésbe.
– Ez egy újfajta játékod az én gyötrésemre? Nem szenvedtem már
eddig is eleget a nővéremtől, aki játékszernek tekint?
– Játéknak is jó vagy. – Ipwet nevetett. – Szeretlek, Hui, és jót
akarok neked. Qen tud vigyázni magára. De te...
– Én is tudok magamra vigyázni!
– Akkor hát fuss, te bátor harcos és mestertolvaj – ugratta a lány, és
karjait szélesre tárva csodálatot színlelt. – De jól gondold át a szavaimat!
És legyen elég vastag a bőröd! Hasznodra lesz.
Ipwet elsuhant, de a válla fölött még egyszer rámosolygott Huira. A
fiú utánabámult, és fura bizonytalanságot érzett.

*****

Az ünneplés nagyszerűen sikerült, annál is inkább, mert rövid idő

alatt lett megszervezve. Iszetnofret a legszebb ruháját viselte, amelynek
derekára méhecskék voltak hímezve. Az ajtóban állva üdvözölte Káhún
leggazdagabb családjait, és bevezette őket a nagyterembe, amelyet a
rabszolgák a kertből származó rózsákkal és vizestálakban úszó
gyertyákkal díszítettek fel. A visszatükröződő fény körbetáncolta a
helyiséget, és a levegő édes volt a virágok illatától.
A vendégek vagy az alacsony padokra telepedtek le, vagy
törökülésben ültek a pazar párnákon. A Ka-kő aranyszálakból font
szőttesen nyugodott egy talapzaton a terem végében. Ahogy a látogatók
egyenként elhaladtak mellette, letérdeltek és fejet hajtottak előtte. Hui
érzékelte a tiszteletüket, és sütkérezett a felé sugárzó, elismerő
pillantásokban. Mindig erről álmodott. Rászolgált a tiszteletre.
Ugyanakkor azt is látta, hogy néhányan kapzsi pillantásokat vetnek a
kőre. Amióta híre ment, semmi másról nem esett szó a városban – a
benne lévő erőről, amit az istenek helyeztek bele, és amely átszáll arra,
aki birtokolja.
Váratlanul Qen is előkerült. Szemét fekete festék keretezte, amitől
még a szokásosnál is engesztelhetetlenebbnek látszott. De amikor öccse
rápillantott, bólintott és elmosolyodott. Hui megkönnyebbült. Úgy tűnt,
elillant a haragja, amitől Hui tartott. De vajon ő meg tud-e valaha is
bocsátani Qennek azért, amit Kykyvel tett?
A szolgák galambokkal és vízimadarakkal teli tálakat, hagymát,
tojást és vajat szolgáltak fel. A levegőben zamatos illatok úsztak.
Hamarosan mindenki jóllakott, és már csak fűszeres és mézes vörösbort
vedeltek.
– Hol voltál? – kérdezte Hui suttogva Qentől, amikor az leült mellé.
– Az isteneknek könyörögtem megbocsátásért és békéért.
Komor arckifejezéséből ítélve nem sok vigaszra lelt, gondolta Hui.
– Apa meglátogatta Kyky anyját, hogy közölje vele a szomorú hírt –
mondta Hui. – Helyettünk ment, hogy ne kelljen elviselnünk a
találkozás fájdalmát.
– Apa jó ember – mondta Qen fakó hangon.
A lakoma alatt végig mindenki a Ka-kő felé tekintgetett, mintha arra
vártak volna, hogy megmutassa erejét. A vendégek egymás után álltak
fel és mondtak tósztot a varázslatos műtárgyra. Hui figyelte az arcukat,
és próbálta felismerni, kik azok, akik titokban vágynak erre a nagyszerű
és hatalmas isten-kőre. Vajon bízhatnak-e a szomszédaikban és
barátaikban? Nem, ő nem bízna senkiben. Most, hogy gazdaggá tette
családját, az ő feladata volt gondoskodni biztonságukról.
De most az ünneplésnek volt itt az ideje. Khawy egymás után
hajtotta fel a kupa borokat, míg el nem nehezült a szemhéja, és tartósan
ki nem ült a szájára egy féloldalas mosoly. Úgy tűnt, örömmel
sütkérezik az összegyűlt vendégsereg háza felé irányuló jóindulatában.
Hui elégedett volt.
 Hui is érezte, hogy elborítja a részegség köde. Qenhez hajolt, és azt
mormolta: – Egy ideig minden sötétnek tűnt, de most már látom, hogy
minden jóra fordul.
Qen nem szólt semmit. Egy pillanattal később Iszetnofret felállt, és
kezével csendre intette a vendégsereget. Mindenkit elvarázsolt a
szavaival, és mindenki el volt ragadtatva zengő hangjától, amely
betöltötte a teret. A hangsúlyt a bátorságra és a veszélyre téve olyan
kalandos történetet kerekített a Ka-kő megszerzése köré, amely az
istenek történeteihez hasonlított, és ettől úgy tűnt, mintha Hui és Qen
az egeket járta volna meg.
Iszetnofret több jelentőséget tanúsított Qen szerepének, mint ami
szigorúan véve igaz volt – mintha az ő ötlete lett volna a küldetés, és ő
is vezette volna, Hui pedig csupán társként vett volna benne részt. De
Hui nem bánta. Hadd fürödjön Qen a dicsőségben.
Miután az ünnepi lakoma véget ért, és a vendégek elszállingóztak,
Hui kibotorkált a tetőteraszra. Ittas volt, és sikerének megünneplése is
örömmel töltötte el. Egy alak ült a bejárat felett pislákoló fáklya
borostyánszínű fényköre mögött. Hui a körvonalaiból felismerte, hogy
Khawy az.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte Hui, amikor leült mellé.
Az utóbbi időben Huinak ritkán akadt ideje az apjával beszélgetni.
Nem úgy, mint amikor még fiatalabb volt. Khawy töltötte ki a
tudásában azokat a hézagokat, amelyeket benne hagyott az oktató, akit
azért vettek fel, hogy Hui jó eséllyel indulhasson neki az életnek, ha
majd felnő. Manapság apját leginkább kormányzói szerepének
könyörtelen, napi munkája kötötte le. Huinak hiányoztak azok a régi
idők.
– Szeretek itt ülni, és emlékeztetni magam, hogy az istenek jó élettel
áldottak meg. – Khawy hangja kásás volt, Hui azonban melegséget
érzett ki belőle. – A fiaim és a lányom, a feleségem, a jólét, amelyen
osztozunk. Igen, voltak nehézségek is, ahogy mindenki életében vannak
– ez az emberek természetéből fakad. Néha, amikor az éjszakába
bámulsz, csak a hatalmas, végtelen sötétséget látod. De a fény mindig
ott van, ha elég alaposan nézel...
Khawy szavai ellebegtek, ahogy elmerült a gondolataiban. Hui
követte apja tekintetét, és bizsergést érzett a gerince mentén. Az éjszaka
óceánja végigmosta a pusztaságot a termékeny Nílus-völgy felé, és
Káhún fáklyáinak fényei csillagképként pislákoltak benne. Tekintete
felkúszott a mennybolton keresztülfutó Tejútra, külön-külön pislákoló
fényfoltjainak végtelen sokaságára. Úgy érezte, valami varázslat van a
levegőben; hogy az istenek és az általuk lakott világ csak egy
szívdobbanásnyira van, és talán a Ka-kő szolgáltatja a hozzájuk vezető
utat.
Khawy megveregette Hui alkarját. – Jó fiú vagy – mormolta.
Hui belélegezte a magas villák felől feléjük sodródó füstszagot és a
főtt hús szagát.
– Mesélj az anyámról – mondta. – Az igazi anyámról.
Hui egy hosszú pillanatig azt hitte, Khawy nem fog válaszolni.
Amikor végül megszólalt, hangja tele volt érzelemmel.
– Amikor először megpillantottam Kiyát, úgy éreztem, hogy a
szárazföldön és az óceánon át az örök boldogság világába repülök. Mint
tudod, Iszetnofretet már feleségül vettem. Így volt lebeszélve, és nem
bántam meg. Két család egyesült. Egyesülésünk révén megnőtt az
erőnk, és ez a segítségünkre van, ha felfordulások idején meg kell
védenünk a városunkat – ez az időszak még mindig tart. De nem a
szerelemről szólt. Azt senki nem várta tőle. Azonban a megállapodás
mindkettőnk számára jól működött. És Iszetnofret két gyermeket szült
nekem, akik reménnyel töltik el szívemet a jövőt illetően. De Kiya... –
Hangja elcsuklott.
Az Alsóvárosban egy nő dalra fakadt, tiszta hangja a csillagokig
szállt. Hui nem értette a nyelvét, de úgy tűnt neki, hogy az énekes
elveszett szerelemről és küzdelemről mesél, és örömről, amely két szív
egyesüléséből fakad.
– Kiya egy írnok lánya volt – folytatta Khawy. – Egy reggel a
csatorna mentén sétáltam, és akkor pillantottam meg. Nem szépsége
fogott meg, pedig gyönyörű volt, magas és karcsú, nagy, sötét szemekkel
és telt ajakkal, hanem ahogy rám nézett. Mintha mélyen a szívembe
látna. S végig azt hittem, hogy képes rá. Ismerte az erősségeimet és a
gyengeségeimet, olyan dolgokat, amiket soha senkinek nem mondtam
el, és esküvőnk pillanatától kezdve jobbá tette az életemet. – Nyelt
egyet. – Oly kevés időt töltöttünk együtt, de mindig hálát fogok adni az
isteneknek a közösen eltöltött napokért. A kedvességéért. Az örömért,
amit tőle kaptam. Azért, hogy megkaptalak. Mert Kiya egy része
benned él, fiam. Ha nézlek, látom a szemedben. Ha hallgatlak, hallom a
hangodban.
Khawy leírásából Hui megpróbálta elképzelni Kiyát. Bár soha nem
ismerte, boldognak érezte magát, hogy ez a nő, akit apja annyira
szeretett és csodált, a része volt.
Mielőtt tovább faggathatta volna Khawyt, Hui mozgást érzékelt a
háta mögött. Körülnézett, és látta, hogy valaki az ajtón át eltűnik a
házban. Nem tudta megmondani, férfi volt-e vagy nő. De biztos volt
benne, hogy a betolakodó fültanúja volt a beszélgetésüknek.
Apró dolog volt, valószínűleg semmiség, de megváltoztatta Hui
hangulatát. Amikor most végigtekintett a városon, csak az árnyakat
látta a fények között, és mindenfelé ellenséget szimatolt.

*****

Hui álomtalan álmának a mélyéről átlibegett az ébrenlétbe, és

éberen pislogott. Még mindig éjszaka volt, a szobában sötétség honolt,
és az ablakon beszűrődő jázminillatú szellő hűvös volt, mint a forrásvíz.
A villa csendjét ütemes kántálás hangja törte meg. Fogalma sem volt,
honnan jön. Káhún aludt, felkészült az előtte álló munkanapra.
Valamiféle nyugtalanság járta át a belsejét. Bizonytalan lábbal felállt,
és lábujjhegyen végigjárta a házat. Apja szobájából horkolás hallatszott.
Ipwet az ágyán összegömbölyödve álmában motyogott. Qen szobája
üres volt.
Hui átment a fogadótermen, amelyet még mindig belengtek a pazar
lakoma aromái. Odakint, az éjszakai levegőben a kántálás tisztábban
hangzott, a hangok egyenletesen lüktettek, akár a szívdobbanás. A hang
furcsasága abban az órában a hatalmába kerítette.
Elosont a régi király palotája mellett, le a városfalhoz. A városkapu
résnyire nyitva volt. Felnézett, és az őrtornyokban egyetlen őrt sem
látott. Mi lelte őket, hogy elhagyták posztjukat?
Hui azon töprengett, vajon ez lenne az első jele a gébicsek
támadásának, kétségbeesett próbálkozásuknak, hogy visszaszerezzék a
Ka-követ? Óvatosan kilépett a kapun. A zsongás északi irányból, az
omladozó piramis felől jött, amely rejtve volt Káhún impozáns villái
elől. A piramis magas sziluettként rajzolódott ki a ragyogó csillagpermet
háttere előtt. Hui azt fontolgatta, hogy felébreszti apját részeg álmából,
de túl korainak tűnt. Mi van, ha téved? Megszégyenülne.
A kántálás forrásához közeledve Hui egy guggoló férfit látott a
piramis lábánál. A holdfény árnyékában alig látszott nagyobbnak egy
sötét foltnál. Őr. A fejétől eltekintve mozdulatlan volt. Hui csak annyit
látott, hogy a fejét ide-oda forgatja. Fürkészi, hogy közeledik-e valaki.
Bárki is volt ott, nem akarta, hogy megzavarják.
Hui felkapott egy követ, és belehajította az éjszakába. A becsapódás
hangja visszhangot vetett, és az őr futásnak eredt. Mint egy
vadászkutya, előregörnyedve nagy sebességgel rohant a zaj irányába.
Hui előrelendült, megkerülte a piramis szélét, és ragyogó fényességgel
találta szembe magát – a hold sugarai verődtek vissza a piramis sarkától
észak felé néző, ősrégi fehér mészkőburkolatról.
Az építmény északi oldalán, nem messze a királynő kisebb
piramisától, nyolc négyszögletes kőtömb vált láthatóvá. Ezek voltak a
masztabák, az Örökkévalóság Házai, a rég elfeledett királyi udvar
tagjainak sírhelyei. Khawy elmesélte neki, hogyan vitték be a múmiákat
tartalmazó szarkofágokat. Az élénkzöldre, vörösre és fehérre festett
koporsókra imákat véstek. Azok nyújtottak biztonságot lakóiknak a
túlvilágra vezető úton. A holttesteket a Halottak könyvé bői vett
szövegekkel ékesített vászonnal takarták le.
A masztabák előtt húsz köpenyes és kámzsás alak állt félhold
alakban. A kámzsás gyülekezet a hangból ítélve egy imát kántált. Hui
erősen figyelt, megpróbálta kivenni a szavakat.
Szembe velük karját kitárva egy másik kámzsás alak állt. A köpeny
ujjából kilógó karcsú csukló elárulta, hogy nő az illető.
Nem a gébicsek. De akkor miféle szertartás tanúja volt? Hui még
soha nem hallott ilyesmit. Ha papok lennének, a templomukban
tartózkodnának, és ebben az időpontban szent éjszakai
tisztálkodásukkal foglalatoskodnának, nem pedig imádkozással, amiről
tudta, hogy csak napkeltekor és napnyugtakor teszik.
A kántálás abbamaradt, és a beálló csendet csak az omladozó piramis
összetört kövei között süvítő szél törte meg. A központi alak továbbra is
kitárt karral állt, majd egykedvű mozdulattal lefejtette magáról a
köpenyt és a kámzsát, és meztelen testét odakínálta a holdfénynek. Hui
képtelen volt levenni tekintetét a nő nehéz kebléről, széles csípőjéről és
sötét fanszőrzetéről. De amikor az arcára pillantott, visszarettent.
Iszetnofret volt, az anyja. Elfogta a szégyen a saját gondolataitól, és
elfordult. Érezte, hogy ég az arca. De végül úrrá lett rajta a kíváncsiság,
hogy mi történik, és ismét magával ragadta a szertartás.
Iszetnofret öltözéke mindössze a homlokán viselt Széth jelképpel
díszített diadémból állt. De Hui látta, hogy testére, hosszú lábára
hosszában, hasa duzzadt részére keresztben és minden mély
lélegzetvételnél megemelkedő bordáira, valamint a felkarjára mágikus
szimbólumokat festettek. Hui csillagmintákat, a holdat és annak az
istennek a fenevad fejét tudta beazonosítani, akinek anyja az életét
szentelte.
Iszetnofret ismét kinyújtotta a kezét, és tiszta hangon énekelni
kezdett: – Itt állunk Széth, a Káosz Ura, a Tűz és a Sivatag Istene, az
Irigység Királya, a Csalás Mestere, a Viharok Ura – szünetet tartott, és
megnyalta a száját –, az Erőszak Ura – újabb szándékosan elnyújtott
szünetet tartott –, az Idegenek Istene, a hükszosz isten mindent látó
szeme előtt.
A harcias barbár fajtának az említésére Hui összerezzent. Miért
említette az anyja a nevüket?
– Géb fia, Széth, a föld, és Nut, az ég – folytatta Iszetnofret, és hangja
a piramis csúcsáig felhangzott –, Ozi-risz, ízisz és Neptisz fivére,
szólítunk téged.
Anyja a mögé felállított kis oltárhoz fordult, és kirántott belőle egy
hosszú bronzkést, majd a tenyerén fekvő kést az egek felé emelte. A feje
hátracsuklott, és lélegzetet vett:
– Fogadd el ezt az áldozatot.
Az egyik imádkozó eltűnt Hui tekintete elől, és amikor visszatért,
egy kötelet tartott a kezében, amelynek a másik végén egy krokodil
volt, kisebb, mint amilyeneket Hui a
Nílusban látott. Páncélozott bőre is világosabb bronzszínü volt és
simább. Hui tudta, hogy ezeknek a vadállatoknak némelyike a nagy
folyóhoz kapcsolódó csatornákon feljön zsákmányt keresni. Ez a
példány azonban nem volt vad. Széles orrát szoros béklyó szorította
össze, és furcsa módon engedelmes volt. Léptei lassúak voltak, és
hosszú, bordás farkával nem csapkodott összevissza. Kiszívták volna az
életerejét valami bájitallal? – tűnődött Hui.
A kámzsás alak Iszetnofret elé vonszolta a fenevadat, ahol úgy tűnt,
hogy akaratának maradékát is elveszti. Ekkor három másik ember lépett
előre, és a fenevadat kérges hátára fordította, sápadt hasát odakínálva a
holdfénynek. Iszetnofret megragadta a kés nyelét, a kést a feje fölé
emelte, és szúrt. Vér fröccsent az érintetlen mészkőre. Akik az állatot
odavonszolták, most lefogva tartották, míg teljesen ki nem szállt belőle
az élet.
Miután véget ért a rituális krokodiláldozat, az egyik hívő megragadta
a kést, és kis húsdarabokat kezdett kihasítani a krokodil hasán tátongó
sebből. Hui nézte, ahogy végighalad a húsért folyamodók félholdja
előtt, és kiosztja a húsdarabokat, amelyeket a szájukba vettek, és
megettek.
 Az utolsó darab az anyját illette. Miközben anyja megrágta és
lenyelte a nyers húst, a krokodil vére elkenődött a száján, és
végigcsorgott az állán.
Hui elképedt. A látvány egyszerre volt erotikus és ijesztő. Ezek itt
bizonyára az anyja Széth szektájának a tagjai, de képtelen volt felfogni a
szertartás célját. Hogyhogy addigi életében elkerülték ezek a dolgok?
Nyilvánvaló, hogy léteztek titkok Káhúnban, és a családja megőrizte
őket. Ez a felismerés zavarba ejtette.
– Eljött az idő – folytatta Iszetnofret hogy magunkba fogadjuk a
nagy Széthet. Hogy eggyé váljon velünk, és mi vele. A szívünkben fog
tovább élni.
Iszetnofret kinyújtotta a kezét, mire egy másik szektatag lépett előre
– mind közül a legmagasabb. Egy aranytálat emelt le az oltárról,
amelynek berakása egy skorpiót mintázott, és ahogy Iszetnofret felé
ment, Hui látta, hogy egy virág lebeg a tálban lévő, olvadtborostyán-
színű folyadék felszínén. Hui még ilyen távolságból is ki tudta venni,
hogy a virág ujjhoz hasonlító szirmának kékes színe van.
A szent kék lótusz volt, a Nílus vizében található, mágikus
tulajdonságairól híres kék liliom. A virágot sok titok övezte, de Huinak
semmi kétsége nem volt a virág szépségét illetően. Hát nem szenteltek a
papok egész tavakat a liliom termesztésének, hogy szertartásaik során
legyen mit felhasználniuk? Huinak azt mondták, hogy ezek a finom
szirmok tartalmazzák az életerőt. Az édes illatú azúrkék virágok évente
egyszer, mindössze három napig virágoztak, és a papok szerint magának
Rének, a Nap Urának esszenciáját tartalmazták. Az éjszaka
beköszöntével a szirmok összezárultak; a liliom elsüllyedt a víz felszíne
alá, aztán hajnalban ismét felszínre bukott, hogy az első napsugarakkal
kinyíljon.
Hui szíve hevesebben vert. Egy varázslat tanúja volt, amiről álmában
sem gondolta, hogy saját szemével fogja látni. Mihelyt a papok
felhörpintik a kék lótusz esszenciáját, eggyé válnak az istenekkel –
mondták. Túl tudnak látni az emberek világán, meghallják az
elsuttogott a nagy titkokat. Ezért volt olyan fontos a virág a temetési
szertartás során. A virágok terelték a lelket a túlvilág felé. Micsoda
csodák, micsoda erők! S most az a mesebeli kék lótusz az anyja kezében
volt.
Iszetnofret az ajkához emelte az edényt, és egy nagyot kortyolt
belőle. Hui új megvilágításban kezdte látni öt – olyan erősnek,
amilyennek Káhúnban mindenki tartotta, talán még féltek is tőle. Már
hogyne lenne az, ha a kék lótuszra tarthatott igényt?
Miután Iszetnofret tisztára nyalta az ajkát, a feje fölé emelte a
csillogó tálat, hogy megmutassa az isteneknek, ahogy az áldozati késsel
is tette. Mindeközben ugyanaz a szektatag, aki a tálat átadta neki, a
bokájáig leengedte a köntösét. Hui ismét megborzongott a döbbenettől.
Qen volt az, ő is meztelenül, jelképekkel telefestett testtel állt ott.
Letérdelt az anyja elé, aki leengedte a kék lótusz-tálat Qen ajkáig, és
megbillentette, hogy a fiú is ihasson belőle. Amikor Qen végzett,
Iszetnofret a földre helyezte a tálat, a tenyerébe fogta fia arcát, és
magához emelte.
– Széth vagyok – mondta.
– Széth vagyok – válaszolta Qen erős és tiszta hangon, miközben
állta anyja tekintetét.
Egy hosszú pillanatig ebben a helyzetben maradtak, Iszetnofret két
tenyere közt tartotta fia arcát.
Hui figyelte, hogyan fejti ki rajtuk varázslatos hatását a kék lótusz.
Remegés hullámzott át rajtuk, izmaik megfeszültek a holdfényben.
Veríték gyöngyözött a szemöldökükön, és lecsorgott Iszetnofret keblei
közé. Mihelyt a remegés elérte az ujjaik hegyét, mellkasuk gyors
zihálással emelkedni és süllyedni kezdett, szemük kifordult. Hui már
csak fehérjéjüket látta. Úgy tűnt, teljes extázisba kerültek, Iszetnofret
ajka félhold formájúra nyílt, mintha csábító ígéretet fejezett volna ki.
Qen elmosolyodott.
Iszetnofret mellbimbói, amelyek az éjszaka hűvösében már amúgy is
mereven álltak, most minta még tömöttebbé váltak volna. Qen lábai
között fityegő hímtagja merevedni kezdett, egészen addig, amíg oda
nem feszült lapos hasához. Ha szégyenkezett amiatt, hogy anyja előtt
jött izgalomba, jól palástolta. Mindketten állták egymás átható
pillantását, mintha mélyen belenéztek volna egymásba.
– Széth felismeri Széthet – anyja mormolta a szavakat, de a szél
valahogy elragadta őket, így Hui is hallotta.
Hui alig tudta felfogni, amit lát. Iszetnofret előrehajolva magához
ölelte Qent, testük erősen egymásnak feszült. Aztán csókolózni kezdtek,
de nem anya-fia módon, hanem szerelmespárként, mélyen és hosszan.
Hui szája tátva maradt. Elvesztek a kék lótusz által, előidézett
álmokban; ez lehet az egyetlen magyarázat.
Az egybegyűlt szektatagok, akik a szertartást figyelték, most egy
emberként arccal a piramis felé fordultak. Kámzsáik árnyéka elnyelte az
arcukat, így Hui nem tudta meghatározni a kilétüket. Miféle
szomszédok bujkáltak ott, miféle atyái a barátainak, miféle gazdag és
hatalmas káhúni urak?
Mögöttük Iszetnofret hátradőlt a csillogó mészkőre, és szélesre tárta
a lábát. Qen rázuhant, és alig egy pillanat múlva úgy üzekedtek, mint a
mező vadjai. Nyögéseik az egekbe szálltak.
Hui gyomra felkavarodott, sarkon fordult, és elrohant. Képtelen volt
tovább nézni ezt az őrületet. A világnak már nem volt értelme.
Hui jókora távolságra a posztjára visszatért őrszemtől ellopakodott,
majd belecsusszant az árnyékba. Szedte a lábát, ahogy csak tudta, vissza
Káhúnba, a nagy villákhoz, abba az otthonba, amely gyermekkora óta
menedéket nyújtott neki. Az erőlködéstől zihálva lépett be a házba. Az
apja még mindig horkolt. Ipwet még mindig reszketett álmában.
Egyikük sem tudott az éjszaka titkairól.
Hui bemászott az ágyába. A sötétbe bámulva próbálta lecsillapítani
heves szívdobogását, próbálta kitörölni elméjéből a szörnyű látomások
sorát.
Annyi a kérdés. Most már semmi kétség, hogy Iszetnofret
varázslónő. Igaznak bizonyultak azok a mesék, amelyekről Hui azt
hitte, hogy gyáva férfiak találták ki. Undorral töltötte el, hogy anyja
bevonta a hálójába Qent. A családtagok közötti szexuális élet a királyi
családok körében elfogadott volt; ezt mindenki tudta. De a királyok és
királynők az emberek felett álltak, egy lépésre az istenektől. Hát nem
fogadta férjéül Ízisz a fivérét, Oziriszt, Széth pedig nővérét, Neftiszt? A
köznép azonban obszcén dolognak tartotta az ilyesmit. De Huit sok
minden más is nyugtalanította a szertartásban. Nem tudta megfejteni,
milyen okból idézte fel az anyja magában és Qenben a nagy és
félelmetes Széth erejét. Valami nagyratörő tervet szolgálhatott, amelyet
Iszetnofret táplált magában, máskülönben miért lenne szüksége az isten
segítségére? Ez a dolog semmi jót nem ígérhetett. A szertartást titokban
végezték, rejtve a kíváncsi szemek elől. S a szekta a többi tagja is
kámzsát viselt, nyilván titokban akarták tartani kilétüket. Nem akarták,
hogy elítéljék őket. Ez egyértelmű volt.
Hui keresztbe fonta karját a mellkasán, és addig rágódott ezeken a
kérdéseken, mígnem a gyomra ismét görcsbe rándult. Bár azt hitte,
többé már nem fog tudni elaludni, a lecsapó sivatagi vihar
hirtelenségével mély álomba zuhant.

*****

Álmában Hui egy hatalmas, jellegtelen síkságon volt, amely a távoli

horizontig nyúlt. Egy hegylánc csipkézett ormai meredtek a komor ég
felé. Az égbolton több csillag csillogott, mint amennyit életében valaha
is látott.
Magasan felette egy alak szárnyalt. Amikor Hui felnyújtotta a
nyakát, Széth vadállat fejét pillantotta meg, amint ívelt orrával, fehér
szegéllyel körülvett fekete szemével lefelé meredt.
Hui meg akarta kérdezni, mi rosszat tett, de nem tudta kinyitni a
száját. Ajkai zárva maradtak, szája száraz volt, mint a por a lába alatt.
Széth a baljában az életet jelképező egyiptomi keresztet, az ankhot,
jobbjában pedig a hatalmat jelképező uasz-jogart tartotta. Hui
megremegett, amikor a jogar rá-szegeződött, és az isten teljes hosszában
végigmérte, mielőtt elhajította volna a sivatag irányába. Hui követte a
pálca útját, és egy hatalmas folyót látott átkígyózni a síkságon, amelyen
egy test lebegett.
Amikor Hui hátranézett, Széth kitátotta a száját, és szavai
mennydörgésként harsogtak: – Ki lesz a király?
Ezúttal az ankh repült el, és Hui egy hatalmas várost látott
csontfehér sírokkal és nyitott sírgödrökkel. Valami kószált közöttük.
Hui először fekete sakálnak nézte. Fejét ide-oda billegette, mintha
dögöt keresett volna. De mikor a vadállat felállt, Hui látta, hogy a fej
egy férfitesten ül. Anu-bisz volt, aki az élet és a halál határán
cserkészett. Az ő kezében is egy ankh és egy uasz-jogar volt.
– A Kutya, Aki Milliókat Nyel Le! – bömbölte Széth.
Hui szörnyen félt. Titkok rejlettek itt, de hogy milyenek, arról
fogalma sem volt. Csak egy dologban volt biztos: hogy semmi jóval nem
kecsegtették.
S aztán Hui úgy szállt vissza, mintha erős szél kapta volna fel, és
repítette volna át a szürke síkságon, a csillagos éjszakai égbolt alatt.
Széth és Anubisz egyre kisebb lett, végül elnyelte őket a távolság, de
továbbra is szúrós tekintettel méregették.
Amikor lezuhant a földre, kipattant a szeme, és ismét a saját ágyában
feküdt. Teste úszott a verítékben. A szíve úgy kalapált, mintha
mérföldeket futott volna. A Ka-kő beszélt volna hozzá?
Az új nap vöröses fénye vérszínűre festette a fehér falakat.

*****

Hui gyomra nem akarta megtörni éjszakai böjtölését. Keresztbe tett

lábbal ült az ágyán, és fejét a tenyerébe temetve igyekezett átgondolni,
amit éjjel látott. Azok után, amit Qen Kykyvel tett, ezt a titkot is meg
kell őriznie? Gyötrődött.
Aztán Hui kibotorkált a szobájából, és végigballagott a házon. Egy
része rettegett a Qennel való találkozástól. Ekkor dühös hangokat
hallott és megtorpant. Felismerte apja mélyen dübörgő és anyja
magasabb, penge élességű hangját. Elfordult, hogy házastársi vitájukban
magukra hagyja őket, de most meghallotta a saját nevét.
– Hui minden elismerést megérdemel, ezt te is tudod – dühöngött
Khawy. – Qennek soha nem lett volna bátorsága belopódzni a gébicsek
táborába.
– Nem ismered őt. Qen... – kezdte Iszetnofret.
– Qennek számos erős oldala van, de a bátorság nem tartozik
közéjük – szakította félbe az apja. – Nem mond semmit, amíg meg nem
bizonyosodik arról, hogy már mindenki elfogadja a nézetét. Figyel,
kivár, és akkor cselekszik, amikor érdeke fűződik hozzá. O...
– Eszesebb, mint annak a szajhának az utódja, akit „igazi
szerelmednek” nevezel!
Csend lett. Hui nem tudta elhinni, hogy anyja ilyen tiszteletlenül
beszél az apjával, ha mégoly dühös is.
Amikor Khawy ismét megszólalt, szavai hidegek és határozottak
voltak. – Amikor Bakari nagyúr megérkezik, Hui kísér el a
találkozónkra. És Hui fogja átadni neki az istenek kövét.
– Qennek is ott kell lennie.
Végül Khawy így válaszolt: – Rendben. De ne legyen kétséged
afelől, hogy Huié a teljes dicsőség. Rászolgált.
Amint Iszetnofret kiviharzott a szobából, Hui bepréselte magát
Taweret, a terhes vízilóisten szobra mögé. Iszetnofret elviharzott.
Meztelen talpa csattogott a köveken, vászonruhája szegélye csak úgy
repült utána.
Mihelyt Hui megbizonyosodott róla, hogy anyja elment, belépett a
szobába. Apja az ablaknál állt, és Alsóváros összevissza álló háztetőit
nézte. Szomorú volt.
Amikor Khawy meghallotta a lépéseket a háta mögött, megfordult,
és elmosolyodott.
– Jól vagy, fiam?
– Igen, atyám. – Huinak kavargott a gyomra a titoktól, amelyet
magába zárva őrzött.
 – Jó volt a lakoma, ugye? Anyád saját magán is túltett.
– Még soha nem ettem ennyit. Nem ittam ennyi bort.
– Még mindig fizetem a tivornyázás árát – mondta apja nevetve. –
Fiam, visszaérkezésed napján hírt küldtem a fáraó palotájába a
nagyszerű zsákmányról, amelyet megszereztél, és a bátorságodról,
amelyről bizonyosságot tettél. Igazság szerint nem számítottam
válaszra. A király tanácsadói fontos teendőkkel vannak elfoglalva, amik
a nap minden óráját kitöltik. Kevés idejük van arra, hogy figyeljenek
egy nem túl képzett kormányzó szavaira egy olyan kis helyről, mint
Káhún.
– Atyám, te nagyszerű ember vagy – mondta Hui. Elszomorította,
hogy Khawy ilyen fényben látja magát.
Khawy feszesen és örömtelenül elmosolyodott. – Ez a mi egész
világunk, fiam. E négy fal között éljük az életünket, és ami itt történik,
az alakít bennünket. Ettől hisszük, hogy amit tapasztalunk, az fontos. S
számunkra az is. Küzdünk, szeretünk, vetélkedünk, ellenségeskedünk,
és mindez mintha felemésztene minket. De mindenki más szemében
ezek apróságok. Van egy nagyobb világ e falakon túl, ahol nagyobb
dolgok történnek, hatalmas dolgok. Mi csak egy bolha vagyunk az
elefánt bőrén.
Hui bólintott. Az apja bölcs volt. Remélte, hogy egy napon ő is olyan
lesz. Az apja iránti szeretettel eltelve így szólt: – És ennek a világnak
szeretnék a része lenni. Jelentősebb sors vár rám, ezt mindig is éreztem.
Büszke leszel rám, atyám, és minden gazdagságot, amit megszerzek,
visszahozok ide Káhúnba, és elárasztalak velük.
– Akkor lehet, hogy már úton is vagy a felé a sors felé. Van egy jó
hírem. A fáraó tanácsadói valóban felfigyeltek rám. Bakari nagyurat
Káhúnba küldték, hogy vegye szemügyre ezt a varázslatos követ, és
hallgassa meg a történetedet. És ha megfelel az elvárásainak, magával
viszi az Elephantiné-szigetre, ahol a fáraó dicsőségére felajánlják a
papoknak. A neved együtt fog utazni a Ka-kővel, Hui, és jutalmat fogsz
kapni. – Khawy összefonta a kezét. – Bakari nagyúr négy napon belül itt
lesz.
 Hui gondolatai zavarossá váltak, mintha fejbe vágták volna egy
fütykössel. Aztán úrrá lett rajta a lelkesedés. Az istenek meghallgatták
imáit. A hírek vakító fénye szertefoszlatta az álom sötét árnyait. De a
nyugtalanság továbbra is ott lappangott benne.
– Anya nem örül? – Képtelen volt Khawy szemébe nézni, amikor
szóba hozta Iszetnofretet.
– Anyád attól tart, hogy ebben a nagy izgalomban megfeledkeznek
Qenről, és nem fogja megkapni a jogos jutalmát. De ez nem igaz.
Tisztességes vagyok, és gondoskodni fogok róla, hogy ő is méltányos
elismerésben részesüljön. Csak nem a te rovásodra.
– Engem nem zavarna a dolog. Ha anya úgy gondolja, hogy Qennek
mellettem a helye, amikor Bakari nagyúr elé állunk, nekem semmi
kifogásom ellene.
– Anyád miatt ne aggódj! A. kedélye olyan, mint a kemence. Az
évek során már vagy ezerszer éreztem a forróságát, de végül mindig
lehűl. A végén azt fogja tenni, amit mondok.
Khawy átsétált a szobán, és megszorította Hui vállát.
Huit meghatotta apja büszkesége.
– Nagyszerű nap lesz ez a számodra, Káhún számára, az én
számomra – mondta Khawy. – Máris neki kell látnunk az
előkészületeknek.
Hui kisétált a napsütötte kertbe, és megpillantotta Ipwetet. Nővére
egy szőlővel borított pergola alatt ült, a fügefák árnyas lugasában. A
levegőt a koriander sajátos illata töltötte be. Amikor Ipwet észrevette,
elfintorodott.
– Beteg vagy? Olyan sápadt vagy, mintha nem folyna benned vér.
– Rosszul aludtam.
– És ecetszag árad belőled.
Hui legyintett. Elengedte a füle mellett Ipwet szavait. Most nem volt
türelme Ipwet ugratásait hallgatni.
– Mivel foglalatoskodsz? – kérdezte Hui, és végigfuttatta a tekintetét
a lengedező datolyapálmákon.
 – Apa azon munkálkodik, hogy férjhez adjon – mondta minden
lelkesedés nélkül. – Már egy teljes évszak óta tárgyal a dologról Sedet
kormányzójával.
Hui nehezen tudta elképzelni feleségnek Ipwetet. Mindig is fiúként
tekintett rá. Fiúkkal játszott, az ő játékaikat játszotta, és verekedésben is
föléjük kerekedett. Nem tudott róla, hogy beleszeretett volna bármelyik
felsővárosi fiúba, akik vágyakozva bámulták, valahányszor elhaladt
mellettük. Ipwet soha nem beszélt volna vele ilyesmiről, de gyanította,
hogy egyikük sem érdekli.
– Jót fog neked tenni. Meg nekünk. Nem fogsz köztünk
lábatlankodni. – Ipwet Huira nyújtotta a nyelvét. S továbbra is
fintorgott, mint aki kellemetlen szagot szimatol. Hui zavarban volt. Azt
feltételezte, hogy Ipwetet izgalomba hozza a férjhez menés gondolata.
– Legalább lesz valami értékem – mondta Ipwet némi undorral.
– Milyen érték van ebben a házasságban?
Ipwet felhúzta a szemöldökét, a levelek árnyékai játszadoztak az
arcán.
– Apa és Sedet kormányzója aggódik a keleti barbárok miatt.
– A hükszoszok? – Hui összerezzent. Eszébe jutott, hogy Iszetnofret
is szóba hozta ezt a gyilkos fajtát a piramis melletti rituálé során.
Ipwet bólintott. Hui megértette Khawy aggodalmát. Gyanította,
hogy még a gébicsek is rettegnek tőlük. Mesterei voltak a lovaglásnak és
az íjászatnak, és egyre nőtt a félelem harcias természetük miatt. A
hükszosz harcosokból álló bandák egyre sűrűbben kalandoztak át a
Színájról a termékeny Nílus völgyébe, kihasználva a káoszt, amelyet a
Vörös Trónkövetelővel vívott állandó harc okozott északon. Már eddig
is túl sok vér folyt el, de föld- és hataloméhségük egy pillanatra sem
csillapodott.
– Khawy és Sebet kormányzója attól tart, hogy az idegenek nem
fognak megelégedni az általuk eddig megszerzett földdel. Apa szerint
előbb vagy utóbb Egyiptom többi részére is rávetik szemüket. Ipwet
körülnézett a kertben, és halkabbra fogta. – Apa azt mondja, hogy a
király gyenge, és nem fog minket komolyan megvédeni. Elnézi, hogy
Egyiptom egyre messzebb kerül egykori nagyszerűségétől. Úgy véli,
hogy magunknak kell majd megvédeni magunkat. Az én esküvőm révén
egyesítjük erőinket, és képesek leszünk ellenállni, ha azok a vérszomjas
lények ránk támadnának.
Mint ahogy Khawy feleségül vette Iszetnofretet, gondolta Hui.
Lehuppant a pad előtti járólapra, és keresztbe tett lábakkal ült.
Onnan nézett fel Ipwetre. A lány bizonyára leolvasta az arcáról, hogy
keresi a szavakat, amelyekkel szóba hozhatná nyomasztó aggodalmait,
és lágy hangon megkérdezte: – Mi bánt, öcsém?
– Amikor gyerekek voltunk, az élet sokkal egyszerűbbnek tűnt –
mondta Hui.
– Azért, mert olyanok voltunk, mint a kukoricaszemek után
szaglászó vak patkányok. Az élet átka, hogy megtanulunk látni.
Hui meglepődve pillantott fel rá. Hogy lehetséges, hogy soha nem
vette észre, hogy nővére ugyanolyan bölcs, mint az apjuk? A családban
egyedül ő, Hui volna olyan együgyű, mint egy csecsemő?
– Olyan dolgok nyomasztanak, amiket a magam szemével láttam –
kezdte. – Nagyon súlyos terhek.
– Akkor beszélj, öcsém, és a súly lekerül a váltadról!
– Kezét megnyugtatóan Hui alkarjára helyezte. – Tudod, hogy
szeretlek. Segíteni fogok.
Bár nővére vigasztalni akarta, Hui aggódott. Nem mondana neki
olyat, amivel bántaná – legkevésbé azt, aminek Iszetnofret és Qen
kapcsán a tanúja volt. Az meg kell, hogy maradjon az ő saját titkának.
Az ő szégyenének. De a többi... Azokban Ipwet anélkül tudna segíteni,
hogy maga különösebben megsérülne.
– Kyky Qen miatt halt meg – mondta.
Elmesélte, hogyan törtek be a gébicsek táborába, beszélt a
felfedezésükről, és arról, hogyan vették őket üldözőbe a banditák, és
hogy Qen megbotlott és majdnem elkapták. Szavai elapadtak, és
könnyek tolultak a szemébe, ahogy felidézte Kyky arcát, a barátai iránti
szeretetét, és ahogy a saját biztonságával mit sem törődve visszafordult,
hogy segítsen Qennek. Végül kibökte az igazságot: Qen feláldozta
gyerekkori barátjukat, hogy megmentse a saját életét.
Árnyék vetült Ipwet arcára.
– Kérlek, ne mondd el apának – könyörgött Hui. – Nem látnám
szívesen, ha megbüntetné Qent. Gyenge jellem, ez minden. És az
istenek tudják, hogy mindannyiunknak megvannak a gyenge pontjai.
Ipwet elgondolkodva az ajkába harapott, majd bele-egyezően
bólintott.
– Tényleg gyengeség. Akkor az a helyes, ha Qen nem kap jutalmat a
gyávaságáért. – Átölelte a fiút, ahogy akkor is tette, amikor apró
gyerekként elesett. – Nem kellett volna magadban hordoznod ezt a
titkot – mormolta. – Addig marcangolnak ezek a dolgok, amíg bele nem
betegszel. Így mondják az orvosok. Megérdemelsz mindent, ami neked
jár, fivérem. Ne hagyd, hogy Qen vagy anya ellopja ezt tőled.
Hui kiszabadította magát nővére öleléséből, és a lány mélyen a
szemébe nézett.
– Van még valami?
– Lennének kérdéseim. Anyáról.
– Ezzel nem vagy egyedül.
– Kisfiú koromban hallottam meséket arról, hogy varázslónő. Azt
hittem, ezek a fantázia szüleményei, amiben olyan jók a gyerekek. De
most azon tűnődőm, ki is valójában az anyám.
Ipwet összeszorította a száját. Úgy tűnt, megértette, miről beszél
Hui. Talán kaphatna néhány olyan választ, amelyek képesek
lecsillapítani a benne tomboló zűrzavart.
– Anyának sok titka van – fogott bele a nővére. – Az évek során
néhányat megtanultam, másikaknak meg az árnyait láttam. A fényben
mindenkire mosolyog. De a titkos terveit a lángtól távol szövi. Mit akar?
Nem tudom. – Elhallgatott, és nagy gonddal válogatta a szavait. –
Megismétlem, amit korábban mondtam. Okosabb nem bízni benne
túlságosan. Nem szívesen mondok ilyet a saját anyánkról. Az nyugtat
meg, hogy akármit is tesz, az mindig a családunk javát szolgálja.
Ipwet szavai felbátorították, hogy megnyissa a szívét.
 – Tegnap este kilopakodtam az ágyamból, és végignéztem, ahogy egy
szertartást végez a piramis mögött. Elrejtve a szemek elől. Nem volt
egyedül. Volt ott még vagy húsz másik ember – azt hiszem, férfiak,
habár az arcukat nem láttam. Biztos vagyok benne, hogy varázsolt, bár
nem tudom, mi célból.
– Varázslást mondtál?
Hui bólintott. – Kik voltak azok a másikak? Apa ismeri őket? Ismeri
bármelyiküket is?
– Iszetnofret rendszeresen áldozatot mutat be a Sivatag Urának.
– Ezen a titkos módon szövi a varázslatait.
Hui gondolatai visszatértek anyja meztelen testére, közösülésére
Qennel, és arcát a tenyerébe temetve próbálta elűzni a fejéből a
látványt. – Mintha Iszetnofret azt gondolná, hogy senki sem érhet
hozzá – motyogta –, mintha túl nagy lenne a hatalma.
– Erről egyelőre ne szólj senkinek – mondta Ipwet. – Én erről
semmit nem tudok. Bár hozzád hasonlóan én is sok mesét hallottam, és
sokszor nehéz kiválogatni a mocsokból az aranyrögöket. Meglátom, mit
tehetek, hogy többet tudjak meg.
– Milyen varázslatot szőtt?
Ipwet megrázta a fejét.
– Kik voltak azok a mások?
Megint megrázta a fejét. Bosszús volt, amiért a fiú olyan kérdéseket
tett fel, amelyekről tudta, hogy nem tudja megválaszolni.
– Elmondjuk apának?
– Nem! – Ipwet hangja kemény volt a határozottságtól. – Apának
megvan a maga baja. Más is van, mint hogy te elrohansz, hogy kalandot
keresve kockáztasd a nyakad. – A lány haragosan nézett Huira, aki
megfenyítve érezte magát. – Nagyon igénybe veszi Káhún kormányzása
ezekben az egyre kaotikusabb időkben. Számos kormányzó csak azért
ragaszkodik a posztjához, hogy arannyal tömje tele a saját ládáját. De
apa felelősséget érez népünk iránt. Tudod, hogy van ez.
Hui bólintott. – Apa jó ember.
 – Most amiatt aggódik, hogy a barbár hükszoszok az éj leple alatt
lecsapnak, megerőszakolják a nőket, megölik a férfiakat, magukhoz
ragadják a várost, és erre akkor fog sor kerülni, amikor ő őrködik. –
Ipwet felsóhajtott. – Nem. Ne rakjunk rá több terhet! Hadd élvezze azt
az örömöt, amit az istenek ajándékával szereztél neki. Elég fájdalmat
okozott neki anya az évek során a maga függetlenségével...
Hui érezte, hogy a lány szavaiban több van, mint amit ő fel tud
fogni. Tényleg egy vak patkánynak érezte magát.
– Semmi többet – folytatta. – Anyát bízd rám!

*****

Szélcsend honolt a buja völgyben. A datolyapálmák levelei alig

mozdultak, és a csatorna vízén lebegő csónakok szögletes vitorlái is
ernyedten lógtak. A rézszínű égboltról alázúduló napsugarak
aranypatakká változtatták a vizet, amely visszatükrözte az okker
színben csillogó dombokat. A magasabb lejtőket tarkító
tamariszkuszcserjék rózsaszín virágainak illata megédesítette a gőzölgő
növényzet nyirkos illatát. A tikkasztó hőségben bármelyik másik napon
teljes lett volna a mozdulatlanság, csak az evezők csobbanása és a
kikötőkötelek nyikorgása törte volna meg a csendet.
De aznap fülsiketítőén csattogtak a kalapácsok.
Hui a rakparton állt, és a hőségben verejtékező férfiakat nézte, akik
azon fáradoztak, hogy még a következő áradás beköszönte előtt
befejezzék az évenként esedékes munkálatokat a csatornán. A
kőművesek kőtömböket faragtak az omladozó rakpart javításához.
Krétaporfelhők szálltak a levegőben, hemzsegtek a legyek. A naptól
csaknem feketére égett rabszolgák a kőfejtőből kitermelt hatalmas
köveket a vállukon fekvő hordlapon vitték. Úgy látszott, bármelyik
pillanatban összerogyhatnak alattuk. A csatorna mentén más rabszolgák
a sekély vízben álltak, és sűrű hálójukkal annyi iszapot emeltek ki,
amennyit csak tudtak, hogy megakadályozzák a csatorna eltömődését.
Munkadalokat énekeltek, és hangjuk abban a tempóban hullámzott,
ahogy lebuktak és felemelkedtek.
Dühös kiáltozás hallatszott. Hui megfordult, és egy férfit pillantott
meg a hátán fekve a sárban. A homlokán lévő sebből dőlt a vér. Az
egyik kőműves, vésőjével kezében vicsorogva tornyosult fölé. Arca
eltorzult a dühtől, és Hui látta, hogy el fog fajulni ez a vita. Beugrott a
bokáig érő iszapba.
– Megállj! – ordította.
Nem az az ember volt, aki hangerővel vagy egy gyilkos pillantással
parancsolni tud az embereknek – nem volt a természetében –, de
Khawy rábízta ezeknek a fontos munkáknak a felügyeletét. Mióta a Ka-
kővel visszatért, apja szívesen ruházott rá több felelősséget. Semmi
kétség, hogy ezzel még jobban feldühítette az anyját.
Hui tekintélyének hiánya ellenére a kőműves hátralépett, és
leengedte a vésőt. A földön fekvő férfi feltápászkodott. Mindkét
verekedő lehajtotta a fejét, de szempillájuk alól Huit méregették.
– Egy nő miatt ugrottak egymásnak – morogta a munkafelügyelő. –
Hagyd rám! Majd én távol tartom őket egymástól.
Hui bólintott, és a sárban cuppogva elindult a kikötőhöz. Amikor
hátrapillantott, látta, hogy a két verekedő férfi még mindig őt bámulja,
ahogy a csatorna mellett álló emberek közül is sokan. Vajon tiszteletet
látott az arcukon? Még soha nem néztek rá így. Megvetéshez és
elutasításhoz volt hozzászokva. Vajon most azért néznek rá másképp,
mert a kormányzó fia, vagy azért, mert híre ment, hogy mit hozott el a
gébicstáborból?
A rakparton felállított napernyő árnyékából figyelte a munkálatokat.
Úgy tűnt, minden a Khawy által előírt ütemben halad. Hui nem akart
csalódást okozni az apjának, főleg most, amikor ilyen előkelő pozícióba
emelte.
Valójában bárhol máshol szívesebben lett volna, mint ott. Akadt
gondja bőven, és azok egyre súlyosbodtak. De ez a munka fontos volt. A
csatorna létfontosságú ütőér volt Káhún életének szempontjából, belőle
öntözték a termőföldeket, amelyek a megélhetésüket biztosították, és
általa tudtak kereskedni a Nílus menti városokkal.
Hui végigtekintett a csatorna medrén egészen a párás messzeségig,
ahol áthaladt a dombok között. Ősi nyelven Mer-Wer-nek, Nagy
Csatornának nevezték. Egyszer, nagyon régen a Nílus mellékfolyója
volt, és az éves árvizek idején hatalmas tavat alkotott innentől nyugatra.
Az egyik akkori király rájött, hogy egy olyan országban, mint
Egyiptom, a víz sokkal értékesebb az aranynál, és kinyitotta a
pénzeszsákjait. Munkások seregei verejtékes munkával kiszélesítették és
elmélyítették a folyómedret. Olyan mélyre ásták a csatornát a völgy
természetes meredélyébe, hogy a legmélyebb pontján két, egymás
vállán álló embert is ellepett a víz. Egy gát megépítésével a Fajjúm-oázis
víztározóvá változott, arra az esetre, ha kevés lenne a víz, és a meder két
oldalán a föld termékeny mezőgazdasági területté vált.
– Öcsém! – A hang hallatán Hui megfordult, és Qent látta közeledni
az építőanyagok kupacai között.
– Kerültél engem? – kérdezte nevetve az érkező.
Hui valóban azt tette. Alig tudott a bátyja arcába nézni.
– Lefoglaltak a Bakari nagyúr látogatásával kapcsolatos
előkészületek. És apa a csatornamunkák felügyeletét is rám bízta. –
Kézmozdulattal jelezte a munkálatok kiterjedését.
– Most apának dolgozol?
– Mindig is azt akarta, hogy kormányzóként én lépjek a
nyomdokaiba – válaszolta Hui. – Hogy olyan életet éljek, amelyet poros
papiruszok tekergetése, számlák kiegyenlítése és apró viták elrendezése
tölt ki. Ki vágyna ilyenre?
Látta, hogy Qen arca elkomorul, és megbánta az érzéketlenségét. Ez
a megtiszteltetés a legidősebb fiának járt volna, akár akarta Qen, akár
nem.
– Apa úgy gondolja, hogy csak a legunalmasabb munkára vagyok
képes – tette hozzá Hui, remélve, hogy a megjegyzése nem tűnik túl
átlátszónak. – Véleménye szerint te nagyobb dolgokra vagy hivatott.
 Qen elvigyorodott. – És nagyobb dolgok is járnak a fejemben. Egy
napon, hamarosan.
Hui visszamosolygott, és magában azért fohászkodott, nehogy
őszintétlennek tűnjön az arckifejezése, nehogy tekintete elárulja, mi jár
a fejében. De belül feszengett, mert eszébe jutott, mit követett el Qen az
anyjával.
– Gyere, segíts – hívta. Remélte, el tudja hessegetni kínos
gondolatait.
Végigsétáltak a rakparton, és átugrottak a száraz nádból kialakított
ösvényre, amely megkönnyítette a járást a csatorna mocsaras oldalán.
– Nem mondtál semmit apának a gébicstáborban történtekről?-
kérdezte Qen, miközben egy kelet felől közeledő csónakot bámult.
– Hallgattam, mint a sír. Ami megtörtént, azon nem lehet
változtatni, mi haszna van kotorászni a régi emlékek között.
– Kyky régóta a barátod volt...
– Kyky a mi barátunk volt, a tied éppúgy, mint az enyém. – Hui
megmerevedett. Meglepte, hogy még mindig mennyi harag forr benne.
– Gondolkoztam ezen – merengett Qen –, és most úgy gondolom,
hogy ez nem igaz. Meggyőztem magam, hogy így volt, de nem lehet,
mert... – Szavai elakadtak, de Hui tudta, mit akar mondani: hogy ha jó
barátok lettek volna, nem áldozta volna fel Kykyt, hogy megmentse
magát. Ha csak így tud együtt élni a tettével, hát legyen. – Csak a
kedvedért tettem úgy, mintha Kyky és én barátok lennénk –
bizonygatta, és bólogatott is hozzá.
Csendben álltak, figyelmüket a rabszolgákról a földjükön
munkálkodó parasztok felé fordították.
– Ez meg mi? – Qen kagylót csinált a kezével a füle mögött, és
Káhún falai felett a távolba meredt. A föld és az ég vibrált, és eggyé vált
a perzselő napsugarak alatt.
Hui hegyezte a fülét, hogy ő is hallja. Kiáltás visszhangzott a vibráló
pusztaságból, amit újabb hangok követtek, ezúttal már Káhúnból.
– Odanézz! – kiáltotta Qen.
 Qen az azúrkék égre mutatott. Hui koromfekete foltokat látott
keringeni az ezüstös párában. Odafenn keselyük lebegtek széles
szárnyukon, kegyetlen íves csőrük kimeredt kékes kopasz fejükből.
Azért gyülekeztek, hogy megtömjék a hasukat valami döggel, amit az
égből azonosítottak. Hui semmit sem látott a földön. De ekkor újabb
kiáltozás hallatszott. Ezúttal a falakon álló őrök riadóztattak.
– Meg kéne néznünk, mi ez a felfordulás – mondta Hui.
Ahogy a két testvér a fehér falakhoz közeledett, nyikorogva
kitárultak a város kapui, és emberek özönlöttek ki rajta a kemenceszerű
reggeli hőségbe. Hui keresztülnyomakodott a kereskedőkön és
kovácsokon, az építőkön és ácsokon, és egy tántorgó szürke alakot látott
a vibráló levegőben. Egy férfi volt a szamara hátára dőlve.
A tömeg elcsendesedett, és a város felé közeledő magányos lovast
nézte. Nem volt szokatlan látvány. Naponta érkeztek kereskedők az
áruikkal – karavánok a Nílus menti városokból, habiruk, akik árujukat
jöttek kicserélni valamire. De most mindenki érezte, hogy valami nincs
rendben.
A szamáron ülő ember oldalra billent, és lecsúszott az állat hátáról.
Hui szaladni kezdett. A szamár megsebesült. Egy nyílvessző állt ki az
oldalából, és a szeme fölött is volt egy seb. Mielőtt Hui odaért volna, az
állat a mellső lábaira rogyott, és az oldalára dőlt. Úgy tűnt, elpusztult.
A lovas a hátán feküdt. Talán ötvenéves férfi volt. Feje búbjától az
álláig vér borította. Elefántcsontszínű köntösét sok helyen felhasították,
és a sebeiből származó alvadt vér mindenütt beborította. Csoda, hogy
egyáltalán eljutott idáig.
Hui a férfi nyaka alá tette a kezét, és felemelte a fejét.
– Takarékoskodj a levegővel – mondta. – Eljutottál Káhúnba. Itt
majd gondoskodnak rólad.
Hui levette a derekáról a vizestömlőt, és megitatta a férfit. A lovas
vadul szürcsölte az italt. Megpróbált beszélni, de alig volt ereje. A feje
remegett az erőfeszítéstől.
Qen is odaérkezett.
– Ki tette ezt vele? – kérdezte egy csipetnyi szánalom nélkül.
 – Mit akarsz mondani? – faggatta Hui a férfit.
A lovas ismét kinyitotta a száját, egyre jobban erőlködött, hogy
mondjon valamit. Felnyögött.
Hui a férfi szájához szorította a fülét.
– Ismételd meg – kérte.
A lovas összeszedte minden erejét, és ezúttal Hui megértette, mit
mond.
– Jönnek a hükszoszok.

*****

Hui odakiáltotta a négy legerősebb embert, hogy a sebesült idegent

vigyék be a városba. Amikor az orvos, Pakhom házához értek, Hui
egyiküket elküldte az apjáért, és a sebesültet becipelték a házba.
Pakhom nagydarab, borotvált fejű férfi volt, hasa rálógott a szoknyájára.
Hui számára mindig olyannak tűnt, mint akinek fáj a foga.
– Miről van szó? – kérdezte az orvos.
– Ezt az idegent megtámadták a Káhún felé vezető úton – mondta
Hui. – Szüksége van a segítségedre, hogy megmentsd az életét.
Pakhom a szemét meresztette.
– Apám majd kifizeti.
Pakhom kelletlenül a szoba hátsó része felé mutatott. A beteghordók
egy sötét szobába cipelték a vérző sebesültet, ahol az orvos a mágiáját
végezte. A szobát tégelyekkel és kulacsokkal, fiolákkal és
papirusztekercsekkel megrakott polcok szegélyezték. A szoba középen
egy repedt és foltos asztal állt. Miután a lovast ráhelyezték, Qen
kiterelte a hangosan beszélő segítőket, és becsukta az ajtót.
– Segíts neki – mondta Hui, és hozzátette: – Olyan információi
vannak, amelyek létfontosságúak lehetnek mindannyiunk biztonsága
szempontjából.
 – Ránézésre kardvágások – suttogta Qen. – Csoda, hogy ilyen sokáig
életben maradt.
Hui csak a lovas kétségbeesett, figyelmeztető szavaira tudott
gondolni. Ha a hükszoszok Káhún megtámadását fontolgatják, azonnal
meg kell szervezniük a város védelmét, és minden harcképes embert fel
kell készíteni a harcra. Véres csata lesz. Nem voltak képzett harcosaik,
csak iparosaik és földműveseik és sima bőrű, gazdag kereskedőik.
Védelmet csak a fáraó seregétől várhattak – közben a hükszoszok a világ
legvadabb harcosai közé tartoztak.
Az ajtó kitárult, és az apja lépett be rajta.
– Miért zavartál? – kérdezte Khawy ingerülten.
– Hallanod kell, mit mond ez az idegen – válaszolta Hui. – Utána
köszönetet fogsz mondani nekem.
Miután elismételte apjának a lovas szavait, látta, hogy arcán
elmélyülnek a ráncok.
– Miért kockáztatnának meg egy támadást Káhún ellen? – mondta
magát nyugtatgatva. – Hiába vannak lovaik és íjaik, a város falai állnák a
támadást.
– Megpróbálhatnak kiéheztetni minket – kockáztatta meg Qen.
– A fáraó seregei hamarabb ideérnének, és szétvernék őket. – Khawy
az állát dörzsölve fordított a stratégiai lehetőségeken. – Tégy meg
mindent, hogy megmentsd – mondta Pakhomnak. – Meghallgatnám,
mit mond.
Pakhom a beteg körül körözött, megvizsgálta a sebeit, és
azonosította a legsúlyosabbat. Miután ezzel végzett, szélesre tárta karjait
a beteg mellett, lehunyta a szemét, és hátrabillentette a fejét. – Hekát, a
mágia és az orvostudomány istenét hívom – jelentette ki. A sebesült
fejéhez lépett, és felvette ugyanazt a pozíciót. – És hívom Szobeket,
hogy segítsen begyógyítani ezeket a sebeket. – Az orvos a beteg másik
oldalához lépett. – És segítségül hívom Széthet – folytatta –, a Sivatag
Nagy Istenét, aki vigyáz ránk, hogy mentse meg ennek a szegény
párának a lelkét, és nagy erejével juttasson életet ezekbe a végtagokba.
 Széth nevének hallatán Hui szemügyre vette az áldozat fölé
görnyedő orvost, és azon töprengett, lehetett-e a csuklyás alakok egyike
Iszetnofret szertartásán a piramis mellett.
Pakhom lekapott egy papiruszt az egyik polcról. Amikor kibontotta,
Hui a válla fölött belekukucskált. Olyan orvosi szöveg volt, amelyet
orvosok írtak más orvosoknak, ami nem sokat mond az avatatlanok
számára. Ezeket rendesen a templom Per-Ankh, az Élet Háza nevű
részében őrizték, de egy Pakhom rangú orvosnak saját példánya volt
otthoni használatra, vagy ha betegeket látogatott meg a saját
villájukban.
Ezt követően Pakhom egy korsóból sört töltött egy kupába,
gyógyfüveket morzsolt bele, végül titokzatos aranyszínű folyadékot
adott hozzá.
– Ez erősebbé teszi a szívét – mondta az orvos. – Most gyenge. Sok
vért veszített. – A kupát betege kiszáradt ajkához tartotta, és töltött egy
keveset a szájába.
Aztán félrerakta a kupát, kinyitott egy mahagóni dobozt, amelyet
kígyókat ábrázoló vésések díszítettek, és egy csiszolt kőből készült
amulettet húzott elő belőle. A kő fényes felületére egy szkarabeusz
képét vésték. A talizmán egy ezüstláncon lógott, és az orvos átcsúsztatta
a beteg fején.
– Ez megvédi az összes olyan szellemtől vagy démontól, amely
megpróbálhatja kiszívni a lelkét a testéből.
Hui tekintete körbepásztázta az árnyékos szobát. Látta, hogy a bátyja
is ugyanezt teszi. Mindenki tudta, hogy a túlvilági erők megpróbálják
ellopni a halálhoz közel állók pislákoló lángját.
Pakhom elégedettnek tűnt a munkájával.
– Jó. Akkor most hozzáfoghatunk.
Pakhom egyszerre volt szvunu, a gyógyítás minden ágában képzett
és jártas orvos, és szau, varázsló gyógyító. A kettő kombinációja biztatta
a legtöbb reménnyel a betegeket, és Káhún sok éven át húzott hasznot a
szakértelméből. Hui az orvost figyelte. Csodálta elhivatottságát, amelyet
rituális tisztaságának megőrzéséhez tanúsítania kellett ahhoz, hogy az
istenek megsegítsék, amikor arra kéri őket. A napi ötszöri fürdés ennek
csak egy kis része volt. Az orvosnak rengeteg szigorú utasítást is be
kellett tartania, hogy megtisztítsa testét. Csak akkor volt uaabaunak,
romlatlannak tekinthető, mint a papok.
Hui tekintete egy másik asztalra siklott, amelyen Pakhom
mesterségbeli eszközei sorakoztak. Kovakő és vörösréz szikék, egy
csontfűrész, csipeszek, fogók, szondák, katéterek, ollók, kések, valamint
kötözővászon tekercsek, és egy súlykészlet a gyógyszerei kiméréséhez.
Pakhom felkapta az ollót, és levágta pácienséről a vértől átázott
vászonszoknyáját. Aztán kiválasztotta a megfelelő csipeszt, és összefogta
a legjobban vérző sebeket. Hui az idegen mellkasának emelkedését és
süllyedését figyelte. Biztos volt benne, hogy lassul. Már nem sok ideje
volt ezen a világon.
– Siess! Hallanunk kell, mit mond ez a szegény lélek – dörmögte
Khawy. Pakhom egy korsóból egy maréknyi édes illatú mézet
kanalazott át egy tálba, nagy adag fehér és ragacsos keserű kenőcsöt
adott hozzá, majd mozsárban összetört néhány apró barna magot, és az
így keletkezett port is hozzákeverte. Végül ezzel a gusztustalan
keverékkel bekente a sebeket. A férfi felkiáltott és megremegett,
ugyanakkor megrebbent a szemhéja, és álmos mosoly kúszott az ajkára.
Az orvos kiszívta belőle a fájdalmat, legalábbis egyelőre.
– Nem fogja kibírni az éjszakát – mondta Pakhom –, ha akarsz,
beszélj vele most. De siess! A gyógyszer, amit adtam neki, hamarosan
megfosztja az érzékeitől.
Khawy bólintott, és az idegen arca fölé hajolt. – Khawy vagyok,
Káhún kormányzója. Hallasz?
A beteg megnyalta az ajkát, és bólintott.
– Mi a neved?
– Akii.
– Mondd el, mi történt! Hogyan szerezted a sérüléseidet?
– Egy karavánnal utaztam... a feleségemmel és a fiammal együtt. A
magas dombokról ereszkedtünk alá, és Fajjúmba igyekeztünk... az oázis
közelében. Ismered?
 – Igen, igen – sürgette a férfit Khawy.
– Fel voltunk készülve banditákra. Tudjuk, hogy a gébicsek
szabadon kószálnak az országnak ezen a részén. Egy felderítő előttünk
haladt, és további kettő a két oldalon. A sziklák elrejtették őket a
szemünk elől. Először akkor lettünk figyelmesek arra, hogy valami
nincs rendben, amikor megláttuk körözni a keselyüket. A vízmosáson
lefelé haladva holtan találtuk azt a felderítőt, aki vezetett minket. A
dögevők már a maradványaiból lakmároztak. A fejét levágták, és mellé
tették. A szeme... Úgy nézett rám, mintha figyelmeztetne... – Akii
kifogyott a szavakból.
Hui és Qen összenézett.
– A gébicsek, gondoltuk – folytatta Akii nagy erőfeszítéssel. –
Odaadtuk volna nekik a portékáinkat, ők pedig békén hagytak volna
minket. Ez volt a terv. De nem. Minden oldalról kurjongatás hallatszott,
aztán mintha a semmiből bukkantak volna elő, a hükszoszok farkasként
vetették ránk magukat. Záporoztak a nyílvesszők. A sikolyok... A
barátaim kiáltásai... Mi nem vagyunk harcosok. Nem volt más
fegyverünk, csak furkósbot és kövek... – Kétségbeesett képet vágott. –
Átsöpörtek rajtunk. Vér csörgött le a sziklákról a síkságra. A
feleségem... A fiam... – Kitört belőle a zokogás.
Khawy vigasztaló kezét a haldokló karján nyugtatta.
– Milyen gyáva voltam – hörögte Akii. – Még akkor is arra biztattam
a szamaramat, hogy menjen tovább, amikor a pengéik belém hatoltak.
Otthagytam a barátaimat...
– Semmit sem tehettél – mondta halkan Khawy. – Legyen tiszta a
lelkiismereted!
Úgy tűnt, a szavak megnyugtatták az idegent. – Harcosok voltak,
efelől ne legyen kétségetek – tette hozzá. – Tetőtől talpig fel voltak
fegyverkezve, és annyi készletet vittek magukkal, hogy napokig életben
tudtak maradni a sivatagban. Ők...
Szeme ismét kifordult, és szavai motyogásba tompultak.
– Nem tudsz többet kiszedni belőle – mondta Pakhom.
 – Már az istenekkel van a túlvilág küszöbén. Vigyázni fogok rá, míg
ki nem alszik a gyertyája.

*****

Odakint fojtogató volt a hőség. Hui csendben sétált apjával és

bátyjával. A csendet végül Khawy törte meg: – El kell kezdeni a
felkészülést a védekezésre. Intézkedek. Ha Bakari nagyúr megérkezik,
megkérem, küldjön sereget a segítségünkre, hogy meg tudjuk védeni
Káhúnt. Gyanítottuk, hogy eljön ez a nap. Miután a hükszoszok
megvetették lábukat Egyiptomban, csak idő kérdése volt, mikor
döntenek úgy, hogy az egész földet megszerzik maguknak.
– Muszáj harcolnunk velük? – kérdezte Qen.
Khawy úgy nézett rá, mintha megőrült volna.
– Úgy hallottam, hogy az általuk meghódított területek virágoznak –
folytatta Qen. – Nem kínozzák meg azokat, aki megadják magukat
nekik. Sőt, azt is megengedik az ilyeneknek, hogy uralkodjanak.
– Vazallusok! – csattant fel Khawy. – Legyünk rabszolgák a saját
földünkön?
– Itt a határvidéken mindig minden változik. Ha ezzel
megmentenénk népünket a szükségtelen csatáktól, vajon észlelnénk-e
bármi különbséget Káhúnban, ha a hükszosz uralkodna? – erősködött
Qen.
– Tartsd a szád! – Khawy dühös pillantást vetett a fiára. – Nem
akarok többet hallani ebből az alattomos beszédből. Menj anyádhoz!
Mondd meg neki, hogy késni fogok. Ő intézi az előkészületeket Bakari
nagyúr fogadásához, és Iszetnofret, mint mindig, lenyűgöző akar lenni.
Most nincs időm lakomákról vagy zenéről tereferélni. Üzenem neki,
hogy tegyen belátása szerint.
Qen eloldalgott a kormányzó villája irányába.
 – Minden rendben lesz, atyám – mondta Hui. – Nem is lehetne
találni jobb embert Káhún védelméhez.
Khawy halványan elmosolyodott, és kimerültén bólintott.
– Összehívom a tanácsot, és megkezdjük az előkészületeket. Ember
van, de fegyverekből szűkösen állunk. A falak viszont erősek.
– Lehet, hogy a hükszoszok még nem támadnak. Lehet, hogy csak
próbára teszik az eltökéltségünket.
– Ez igaz – mondta Khawy. – Remélni kell a legjobbat, és fel kell
készülni a legrosszabbra. Megveregette a fia karját. – Nem hagyom,
hogy ezek az előkészületek megzavarják a megünneplésedet, ezt
megígérem.
– Á, nem számít...
– De igenis számít – mondta Khawy határozottan. – Dicsőséget
szereztél Káhún, a családunk és az én számomra. Sok nehézségünk volt
a múltban. Anyád halála... – Elpislogott egy hirtelen kibukó
könnycseppet. – Megünnepeljük az örömeinket, ha van rá módunk. És
ezt a csodálatos pillanatot édesanyád, Kiya és a te nevedben fogjuk
megünnepelni. Amíg te itt vagy, ő is itt van.
Khawy szó nélkül faképnél hagyta Huit. Hui tudta, hogy nem akarta
előtte kimutatni az érzelmeit. Elárasztotta az apja iránt érzett szeretet.
Ha csak egy kicsit is olyan, mint Khawy, magasra jut.

*****

Hui lecammogott az Alsóvárosba, ahol a lármától rendszerint

megfájdult a feje. Most csend volt. A sarkokon férfiak csoportosultak, és
lehajtott fejjel suttogtak. Tekintetük ide-oda cikázott. Ahogy elment
mellettük, beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülét. Félelem fűzte
össze a beszélgetők szavait. Félelem a támadástól, a háborútól, a vértől
és a haláltól.
 A kapuhoz érve végigsétált a fal belseje mentén, és szemügyre vette
a védműveket. Látta, mennyire alkalmatlanok a védelemre, ha tartós
támadásnak lennének kitéve. A falat vályogtéglákból építették, nem
kőből. Kőfallal a Nílus menti nagyvárosokat védték. A téglákból itt-ott
darabok hiányoztak. Lent hevertek a földön. Khawy mindig sokáig
vizslatta a könyveléseket. Azon tűnődött, hol lehet lecsípni valamit a
védelem megerősítésére. De soha nem talált rá elég pénzt.
Hui tudta, hogy rendelkezik némi ravaszsággal, képes kibeszélni
magát a nehéz helyzetekből. De szeretett volna olyan készségek
birtokába kerülni, amelyek jó szolgálatot tennének neki, ha harcba kéne
szállnia Káhúnért. Nem termett harcra. Valószínűleg megbotlana a saját
kardjában.
A szűk utcákon át a családi házhoz sétált. A villa szinte lüktetett a
dolgoskodástól. A rabszolgák fügével és datolyával megrakott
kosarakkal rohangáltak ide-oda. A mesterek tekercseikkel a kezükben
várakoztak a fogadóterem hűvös árnyékában, hogy megvitassák
elképzeléseiket Iszetnofrettel. Anyjának felül kell múlnia előző
lakomáját, vagy elveszíti a tekintélyét a szomszédok előtt. El akarta
kápráztatni Bakari nagyúr érzékszerveit, hogy amikor visszatér az
Elephantiné-szigetre, csak Káhún csodáiról beszéljen.
Hui gyors pillantást vetett az apjára. Khawy arca sápadt volt és
nyúzott. Tanácsadói libasorban követték. Arról beszéltek, hogy minden
épkézláb embert behívnak katonának, és több őrszemet állítanak a fal
mellé. Hui látta, hogy apja nem volt meggyőződve arról, hogy ez elég
lesz.
– Lehet, hogy a barbárok még nem érzik elérkezettnek az időt a
támadásra – mondta az egyik tanácsadó.
– Ez igaz – válaszolta Khawy. – Talán nem ma lesz, vagy ezen a
héten, vagy még az idén, de jönni fognak, ebben biztos vagyok, és fel
kell készülnünk a fogadásukra.
– Khawy úgy ment el Hui mellett, hogy rá se pillantott. Hui egyszer
csak a nevét hallotta. Iszetnofret nagy léptekkel közeledett felé a
tömegen keresztül. Áttetsző köntöst viselt, amely kiemelte melle
domborulatát, és szorosan rátapadt a csípőjére.
Hui kínosan érezte magát. Azok után, amit látott, képtelen volt az
arcába nézni, és még mindig nem volt világos saját maga számára,
hogyan élheti tovább az életét a közelségében.
Iszetnofret magához vonta, és szorosan átölelte. Hui érezte, hogy a
kínos érzés undorrá változik, és kiszabadította magát az öleléséből.
– Olyan ünneplés lesz, amilyet Káhún soha nem fog elfelejteni –
mondta az asszony, továbbra is Hui vállát fogva. – Királyhoz méltó
ünnepség. Ez az ünneplés illik az én csodálatos fiamhoz, aki dicsőséget
hozott ennek a háznak.
Hui megkönnyebbült, hogy anyja indulata lecsillapodott. A házára
áradó figyelem feldobta a kedélyét.
– Amikor téged és Qent bemutatnak Bakari nagyúrnak – folytatta –,
a nagyúr fel fogja ismerni Káhún nagyszerűségét. – Szeme csillogott,
arca kipirult.
– Nem hagylak cserben – válaszolta Hui.
– Természetesen nem. De ma éjjel gyakorolnod kell a Bakari
nagyúrnak szánt beszédet. Előkészítetted? – Hui fészkelődését látva
összeráncolta a szemöldökét. – Nem szabad dadognod, rosszul felépített
mondatokat mondanod, Hui. És szó sem lehet az általad humorosnak
gondolt történetekről, amelyeken a részeg barátaid nevetni szoktak.
Tiszteletet kell mutatnod. Dicsérned kell a fáraót. De legfőképpen azt
kell megmutatnod Bakari nagyúrnak, hogy te és Qen méltók vagytok a
legmagasabb rendű figyelemre. Ezen az úton jár a szerencse.
Hui bólintott. – Most visszavonulok a szobámba, és dolgozom a
beszédemen. Csábító lesz, mint a legszebb nő, és erős, mint egy bika.
Iszetnofret elmosolyodott, de Hui látta a szemén, hogy nem volt
meggyőzve.
– Tégy róla, hogy a lehető legjobb legyen. Szeretném hallani, mielőtt
elmondod Bakari nagyúr előtt. – Szünetet tartott, majd így folytatta: –
És arról is győződj meg, hogy Qen teljes mértékben részesüljön a Ka-kő
Káhúnba hozatalának dicsőségéből. Ne csupán magadat fényezd, amíg
úgy nem ragyogsz, mint az arany. Hallod?
Kifele menet Hui elhaladt a bemutatásra váró zsonglőrök és
tűznyelők, rímfaragók és mesemondók mellett. Azon az éjszakán,
miközben a szobájában ült, a zenészek darabokat adtak elő
Iszetnofretnek, és a ház megtelt a hárfa lágy, szárnyaló hangjával, a lant
dallamos pengésével és a dobok sokaságának a pergésével. Aztán a kórus
harmóniái következtek, angyali hangjuk a villa minden sarkában
visszhangzott. Iszetnofret meg nem állt, egyetlen részletet sem
hanyagolt el, tökéletes ünneplést akart.
Hui fel-alá járkált a szobában, és szenvedélyt töltött a beszédébe.
Megpróbált eleget tenni Iszetnofret kérésének. De nehezebb volt, mint
gondolta. Szavai erőltetettek voltak. Fejben újra meg újra átdolgozta a
szöveget, mígnem úgy hangzott, mint egy bolond, aki csak most tanult
meg beszélni.
Már majdnem végzett, amikor megjelent apja egyik rabszolgája, és a
főcsarnokba hívta. A sürgés-forgásnak már vége volt; a játékosok és az
előadók mind elmentek. Huit megpillantva Iszetnofret egy
kézmozdulattal elbocsátotta a még ott lévő szolgákat. Qen egy párnán
hevert. Hui kényelmetlenül érezte magát, hogy félbeszakított egy
magánbeszélgetést.
– Azért jöttél, hogy elmondd a beszédedet, és a jóváhagyásomat
kérjed? – kérdezte az anyja.
– Apa hívott – válaszolta Hui, és körülnézett. Mintegy válaszként
Khawy lépett be a szobája felől. Ragyogott az arca, és kinyújtott
kezében egy takarosan becsomagolt batyut tartott.
– A tied, fiam. Ajándék, tiszteletünk jele azért, amit elértél. – Hui
meglepődött. Ezt megelőzően apja soha nem ajánlott fel neki ajándékot
ilyen módon. Habozva megragadta a takarosan becsomagolt batyut, de
az kinyílt a kezében.
Hui levegőért kapkodott, amikor megpillantotta. Egy vászonköntös
volt. A köntös mellét gyönyörű hímzés díszítette: vörös, arany és kék
színű, kitárt szárnyú sólyom, és színes négyzetekből álló, ismétlődő
mintázat, amely mindkét oldalon a szegélyig ért. Hui még soha nem
látott ilyen szép munkát. Bizonyára egy kisebb vagyonba került.
– Ezt nekem szántad? – kérdezte Hui csodálkozva.
– Rászolgáltál, fiam.
Hui a melléhez szorította a köpenyt, és hosszában végigjártatta rajta
a tekintetét. Biztosan eláll a lélegzete annak, aki látja őt ebben a szép
öltözékben.
– Nem gondoljátok, hogy Hui pompásan fog kinézni, amikor
bemutatjuk Bakari nagyúrnak? – kérdezte Khawy, és büszkén
végignézett a fián. – Minden tekintet rá fog szegeződni.
De a tekintetek, amelyeket Hui abban a pillanatban magán
érezhetett, hidegek voltak, mint a sivatagi éjszaka, Iszetnofret és Qen
arca olyan merev volt, mintha kőből faragták volna őket. Qent zavarba
ejtette apja feledékenysége.
Hui félrenézett, nyomasztotta merev tekintetük súlya. Megpróbálta
megérteni, mit olvasott ki belőlük. Haragot mindenképpen. De
mindenekelőtt a keserű féltékenységet.

*****

A hajó a jó szélben dagadó fehér vitorlával és csattogó kötelekkel

suhant végig a csatornán, keresztül a dombok közötti szoroson.
Fedélzetén, a vászontető felett – amely távol tartotta a napsugarakat a
hajó nagymesterétől – zafírszínű zászló lobogott. Bakari nagyúr
Káhúnba tartott.
Az őrök vályogtéglából épült tornyaikból üdvözölték az érkezőt,
kiáltásuk végighullámzott a városon. A polgárok eldobták a
kalapácsukat, otthagyták fazekaikat, és az utcákon gyülekeztek, hogy
megnézzék a fogadást. Itt, a Nílus termékeny mezői és a folyón túli
puszták határán egy ilyen magasztos személyiség látogatása ritka és
ünnepi alkalom volt.
 Amint felkúszott a zászló a fő őrtorony árbocára, a rakparton
várakozó rabszolgák buzgólkodni kezdtek. Édes illatú füstölőket
gyújtottak, amitől a levegőt fűszeres füst töltötte be, nehogy az úrnak a
mocsár bűzét kelljen belélegeznie. A rakpart mészkőtömbjeiről
lesöpörték a port, a töltést gyékény borította. Hui a tömeg elejére
furakodott. A kapukon túljutva elfogta az izgalom. Valamikor azt hitte,
hogy rettegés fogja a hatalmába keríteni, ha egy ilyen nagy ember előtt
kell beszélnie. Ehelyett élvezte a napot, amelyről oly régóta álmodott.
A közeledő hajó kisebb volt, mint azok a nagy fahajók, amelyekhez
Bakari nagyúr szokott, amikor a Níluson utazott. De a csatorna túl szűk
volt az olyan csodálatos hajók számára. Ez a hajó keskeny volt, magas,
íves orral és tattal, és alig volt elegendő hely rajta a legénység és Bakari
nagyúr kis létszámú kísérete számára. Hui még ebből a távolságból is ki
tudta venni, hogy jól megépített alkotmány volt. Papirusznád kötegei
szorosan össze voltak kötve, és a nádszárakban lévő levegő a nyugodt
víz felszínén tartotta.
A kis rakparthoz közeledve a legénység kitolta az evezőket, és
evezni kezdett. Az evezők kiemelkedtek a vízből, majd visszamerültek.
Lapátjuk gyémántként csillogott a napfényben. Amikor a legénység
egyik tagja kiugrott a rakpartra, hogy kikösse a hajót, a tömegben
alábbhagyott a lárma, majd teljes csend lett. Sokaknak ez volt az első és
talán egyetlen alkalom, hogy ilyen hatalmas embert láthattak –
olyasvalakit, aki naponta sütkérezett a fáraó jelenlétében, netán még
beszélt is az istenkirállyal.
Hui a tenyerével takarta el a szemét az erős napfény ellen.
Elhatározta, hogy megőriz minden részletet, és egy napon majd elmeséli
saját fiának, hogyan változott meg a család sorsa.
Az érkezők felkapaszkodtak a rakpartra, és Hui a nyakát nyújtogatva
igyekezett beazonosítani Bakarit, de a fogadásukra felsorakozott
méltóságok eltakarták. Khawy is ott volt valahol, és az izzasztó, ragacsos
hőségben felkészült, hogy Káhún nevében üdvözölje kiváló
látogatójukat, és a kormányzótanács néhány tagja is jelen volt, akik –
Hui előre tudta – szolgalelkűen igyekeznek majd magukra vonni a
nagyúr figyelmét.
Valaki megragadta a zafírszínű lobogót tartó rudat, négy másik
ember pedig felkapta és kiemelte helyéről a hordszéket. A hordszék
támasztékai fehérek, illetve skarlátvörösek voltak, és magát a széket
smaragdzöld és fekete színű, szépen vésett feliratok ékesítették.
Jelentésüket Hui nem tudta megfejteni. A hordszék támlájából Hórusz-
szárnyak álltak ki, aranylóan csillogtak a napfényben. Amikor a nagyúr
a hordszéken utazott, ezek a szárnyak mintegy keretbe foglalták a fejét.
A hordszék felett egy másik vászon-baldachin adott árnyékot. Miután
letették a széket, Bakari nagyúr rácsusszant az ülésre, és négy izmos
rabszolga felemelte. A várakozó tömegből senkinek sem lehetett kétsége
a jelentőségét illetően. Kísérete magát legyezve gyalogosan követte.
Khawy és a város méltóságai a sor végén haladtak.
A tömeg éljenezni kezdett, egyre hangosabban, mígnem a köszöntés
teli torkú üvöltéssé fajult. Integettek és tapsoltak, néhányan
örömkönnyeiket törölgették. Sokan féltek a kószáló hükszosz
bandáktól. Látták a behívott férfiakat gyakorlatozni, hogy elsajátítsák
annak a néhány fegyvernek a használatát, amelyet össze tudtak kaparni,
és a látottak senkit sem nyugtattak meg. Még az sem oszlatta el az
aggodalmukat, hogy új őrszemeket vezényeltek a falakhoz, akik éjjel-
nappal kémlelték a pusztaságot, készen arra, hogy riadót fújjanak.
Mindenhol imádkoztak, és most az emberek úgy érezték, imáik
meghallgatásra találtak, és Bakari nagyúr megmenti őket.
Amikor a kavalkád félig betöltötte a csatorna és a városkapu közötti
térséget, ahogy Khawy tervezte, megszólaltak a dobok. Amint az
egyenletes ritmus ujjongó dübörgéssé állt össze, a falakon belül
várakozó többi zenész is belecsapott a hangszerébe. A lant és a hárfa
szárnyaló dallama betöltötte a teret. Úgy tűnt, ettől a tömeg még inkább
izgalomba jött.
Hui ismét átfurakodott az izzadt testek között, és visszatért a
városba. Nem akart hétköznapi vászonszoknyájában mutatkozni Bakari
nagyúr előtt. Felfelé rohant a lejtős utcán, maga mögött hagyta a bűzös
viskókat, de még onnan is hallotta a kapun át beszűrődő hangzavart.
Áthaladt az elhagyatott Felsővárosba vezető boltív alatt, kitörölte a
maszatot a szeméből, és gyors léptekkel a kormányzó villájába sietett.
Rövid volt az idő. Lemosta magáról a város bűzét, és jadekő színű
sminket kent a szeme köré. Az ágyra terített köntösön járt az esze. Még
mindig alig tudta elhinni, hogy az övé. Áthúzta a feje fölött. A finom
kelme simogatta a bőrét. Annyira más érzés volt, mint a durva szövésű
köntösöké, amelyeket viselt. Meg volt róla győződve, hogy attól fogva
ilyen lesz az élete. Csak finomságok. Csak örömök.
– Ki ez az idegen a kormányzó házában? Ki innen, mielőtt
megveretlek az őrökkel. – Ipwet élcelődött vele. Az ajtóban állt, és
melegen mosolygott rá. Tágra nyitott szemmel méregette.
– Férfi lett a kis patkány öcsémből – sóhajtotta.
Hui szélesre tárta a karját. – Jól nézek ki?
– Úgy nézel ki, hogy bátran felemelheted a fejedet egy nagyúr
jelenlétében is. – Csodálattal eltelve méricskélte a mellrészére
rádolgozott sólymot és a ragyogó színeket.
– Apa többet adott neked ennél az ajándék köpönyegnél, öcsém.
Tekintélyt adott neked. Bárki, férfi vagy nő, ha rád néz, többé nem
kételkedik benne, hogy nagyszerű ember vagy, aki előtt nagy jövő áll.
– Kö-szö-nöm – dadogta Hui.
Ipwet kinyújtotta a kezét, megragadta az öccse vállát, és mindkét
oldalról arcon csókolta.
– Apa nagyon büszke lesz rád – suttogta. – Élvezd ki ezt a napot!
Rászolgáltál.
Elsuhant, de mielőtt eltűnt volna a ház mélyén, a válla felett még
egy utolsó gyönyörködő pillantást vetett az öccsére.
Hui szomorú volt, hogy Ipwetet nem mutatják be Bakari nagyúrnak,
de hát nem lett volna az alkalomhoz illő.
A lárma felhallatszott egészen a villa bejáratáig. A tömeg nagyobbik
része az Alsóvárosban maradt, de továbbra is dübörögtek a dobok, és a
hárfa elragadó dallama csodálattal töltötte meg a szívüket, hogy ilyen
nagyszerű vendégük van. Hui összeszedte magát, és kisietett a
szobájából.
A nagyterembe lépve tekintete találkozott Qenével, aki már ott
várakozott. Mogorva biccentéssel fogadta öccsét. Hui látta, hogy Qen is
elegáns öltözéket visel. Köntösére rubinszínű szkarabeuszt hímeztek, de
varrásai nem voltak olyan tekervényesek, mint Hui köntösén. Formája
is egyszerűbb, anyagának minősége is gyengébb volt. Hui úgy képzelte,
hogy Iszetnofret olyan köntöst keres Qennek, amely ugyanolyan
elegáns, mint Huié. Bár Qen köntöse lenyűgöző volt, meg sem
közelítette Hui köntösének fenségességét. Bátyja összeszűkült
tekintetéből kiolvasta, hogy Qen is látja ezt.
Amint a dobok elhallgattak, minden tekintet az ajtó felé fordult.
Elsőként Khawy lépett be, hogy otthonában fogadja a vendégeket. Huit
megpillantva Khawy felragyogott, arcára kiült a büszkeség. Apja büszke
arckifejezése láttán Huit elárasztotta az öröm. Apja szeme csillogott,
beesett vállai kiegyenesedtek, és tíz évvel fiatalabbnak látszott. Khawy
jóváhagyólag bólintott, majd megfordult, hogy felkészüljön az
üdvözlésre.
Hui érezte, hogy Qen fortyog mellette. Azt kívánta, bárcsak az apja
odafigyelt volna Qenre. Nem akarta, hogy bátyja szomorúnak,
elhagyatottnak érezze magát – amikor ő, Hui olyan tisztán érezte az
elfogadás örömét.
Árnyék vetült a padlóra, és Khawy oldalra lépett. Bakari nagyúr
jelent meg az ajtónyílásban. Hui gyomra idegesen összerándult.
Bakari nagyúr magas férfi volt, olyan sovány, mint egy csontváz,
arca beesett, mélyen ülő szemekkel. Hui tudta, hogy Ipwet azt suttogná,
hogy a vendégük úgy néz ki, mintha most kelt volna ki egy sírból, és
maga mögött vonszolná a mumifikáláshoz szükséges kötéseket.
Khawy üdvözölte Bakari nagyurat a házában, majd kezét kinyújtva a
két várakozó fiatal férfi felé irányította.
– A fiam, Hui – mondta Khawy.
Bakari nagyúr úgy nézett le rá, mintha egy furcsa virágot vizsgálna,
amelyet az út mellett talált.
 – Te mentetted ki a bátorságoddal és eszeddel az istenek ajándékát
az utálatos banditák kezéből?
– Én... Igen, én – mondta Hui, és sietve hozzátette: – A bátyámmal,
Qennel együtt.
Bakari tekintete Qenre siklott, de ez csak egy futó pillantás volt,
majd átható tekintetét Huira szegezte. Olyan volt, mintha a nagyúr
mélyen belelátna, méricskélné, megpróbálná felmérni az értékét.
Bármit is látott, úgy tűnt, megfelelt a tetszésének, mert bólintott,
először Hui, majd Khawy felé.
Huinak eszébe jutott az első saját beszéde, és belevágott. Kiemelte
Bakari nagyúr nagyszerűségét, és hálás köszönetét mondott neki a
megtiszteltetésért, amely Káhúnba és a kormányzó házába hozta.
De még a felénél sem tartott a költői szavaknak, amikor Bakari
elutasító kézmozdulattal megállította. Hozzá volt szokva az ömlengő
közhelyekhez, és az ilyen beszédek nem jelentettek semmit a számára.
Huihoz hajolt, és így szólt: – Már alig várom, hogy rávessem a
tekintetemet arra csodaforrásra, amelyről oly sokat hallottam. És
remélem, elmeséled nekem a kalandod történetét, ahogy
visszaszerezted az istenek ajándékát. Azt mondják, hogy hármasban
merészkedtetek be a gébicsek táborába, kard és fegyver nélkül. Igaz ez?
Hui bólintott.
– Őrültség vagy nagy bátorság. Várom a beszámolót. A történetet a
legelső alkalommal továbbítom a fáraónak. Lefogadom, hogy Egyiptom-
szerte híressé fogsz válni.
Hui gyomra összeszorult a várakozástól. Bakari nagyúr elfordult, és
összemosolygott Khawyval. Hui azt hitte, apját szétveti a büszkeség.
Mégis nyomorultul érezte magát, holott Hórusz szárnyain kellett volna
lebegnie. S tudta is, hogy miért. Éjjel-nappal mardosta a bűntudat.
Bűntudat Kyky miatt, hogy barátja még mindig élne, ha nem rángatja
bele a veszélyes kalandba; a bűntudat, hogy ő volt a hibás, amiért a
bátyja iránti szeretete megingott.
– És téged, Khawy, Káhún kormányzója, szintén elismerésben
részesítünk előrelátásod és gyorsaságod miatt, amellyel megküldted e
kincs hírét a királyi palotának. Egyesek talán megtartották volna maguk
és városuk javára.
Khawy meghajolt. – A fáraó szolgálatában állok, mindig és
mindörökké.
– Most, az előttünk álló kellemes eseményeket megelőzően,
beszéljünk az általad felvetett súlyos kérdésekről. Azt mondod, hogy ez
a fegyveres banda az egész tartományt fenyegeti. Bevallom, mástól nem
kaptam olyan jelentést, hogy ellenségeink ilyen mélyen behatoltak
volna a területünkre, de nem akarom kétségbe vonni azt, amit erről
gondolsz. Mondj el mindent, amit tudsz!
Khawy ismét meghajolt, és a kormányzói iroda felé vezette Bakari
nagyurat. Miután a látogató eltűnt, Hui érezte, hogy vállai ellazulnak,
és rájött, hogy olyan mereven tartotta magát, mint egy szobor odakint
az udvaron.
– Elkápráztattad a vendégünket, ahogy te és apád akarta. – Qen Huit
méregette, arca nem mutatott érzelmeket. Akár egy idegenre is
nézhetett volna így.
– Nem volt szándékomban. Te is tudod, Qen. A bátyám vagy.
Szeretlek. Nem tagadnálak meg.
Qen továbbra is mereven bámulta az idegesítő sötét szemével, és
olyan mélyen nézett Hui szemébe, mint Bakari nagyúr. De mintha a
bátyja nem talált volna jót a lelkében.
– Jókora jutalom üti majd a markodat. Ki tudja, hová jutsz el a nap
végére. – Qen hangja üres volt, mint a jellegtelen síkság, mentes
minden érzelemtől.
– Kérlek, bátyám, ne taszíts el magadtól- kérlelte Hui.
– Mindenki másnál jobban ismersz. Nem olyan vagyok, amilyennek
gondolsz. Nincs szándékomban becsapni téged, vagy összeesküdni
ellened, hogy megrövidítselek. Csak jót akarok neked, bármi legyen is a
vágyad.
Qen nem szólt semmit.
– Bíznod kell bennem – erősködött Hui. – Amikor én jövök, hogy
elbeszéljem a Ka-kő történetét Bakari nagyúrnak, megmondom neki,
hogy ez a mi közös győzelmünk volt, hogy ott voltál mellettem a nagy
veszélyben, és hogy bátor voltál.
– Hogy én okoztam Kyky halálát?
– Nem!
– De én tettem. Mindketten tudjuk.
– Többet nem beszélek róla. A szavamat adom rá.
– De te tudod, Hui. Belevésődött az elmédbe, belevésődött a
szívedbe. Soha nem leszel képes elfelejteni. – Qen arrébb ment, de
mielőtt eltűnt volna, még visszanézett. – Ha senki sem látta volna a
történteket, olyan lett volna, mint a köd a Nagy Folyó melletti
mocsarak fölött, amely a napfény első sugarára eloszlik. És az én
fejemből is eltűnt volna.
– Nem felejtenéd el! Nem tudnád elfelejteni Kykyt.
– Most már muszáj emlékeznem – folytatta Qen, mintha Hui meg
sem szólalt volna. – Számomra nincs béke.

*****

Hui egy ideig a kormányzói hivatal előtt lődörgött, és a kiszűrődő

beszélgetést hallgatta. Apja érvei nyugodtak, kimértek voltak, de
sürgetőek. Azt képviselte, amit Káhúnban mindannyian éreztek. Hozzá
képest Bakari nagyúr lustán, vontatottan beszélt, mint az olyan ember,
aki kényelmes életet él egy jól védett városban, amely nincs kitéve a
határ mentén portyázó banditák fenyegetésének. Kis idő múlva a két
férfi kilépett az irodából. Khawy arcára visszatértek a ráncok, szemhéja
lecsukódott. Bakari nagyúr mintha már elfelejtette volna a vitát. Vidám
tapssal időt kért magának, hogy lemossa magáról az út porát,
lepihenjen, hogy aznap este felfrissülve vehessen részt a lakomán.
Khawy megmutatta neki a szobát, amelyet tartózkodásának
időtartamára biztosítottak a számára.
 Amikor apja visszatért, Hui megkérdezte tőle, jól fogadta-e Bakari
nagyúr a segélykérést a hükszosz fenyegetéssel szemben. – Bakari
nagyúr továbbra is amiatt aggódik, hogy amennyiben a kevés
bizonyíték dacára teljesíti a kérésünket, a húsz kormányzó mindegyike
kérni fogja, hogy küldjenek sereget a védelmükre. – Khawy felsóhajtott.
– A Vörös Trónkövetelővel folytatott folyamatos harc nem
nélkülözheti ezeket az erőforrásokat... – Kivárta, hogy szavai
lecsengjenek, majd hozzátette: – Este, ha már megivott néhány kupa
bort, újra megpróbálom. Akkor talán fogékonyabb lesz a kérelmemre.
Hui igyekezett nem gondolni arra, hogyan védik meg a várost
támogatás nélkül.
– Meg fog hallgatni, atyám. Miért is ne tenné? Talán miután
lenyűgöztem a Ka-kővel, és a hozzáfűzött történettel, hogy hogyan
ragadtuk ki egy vérszomjas banda markából.
– Imádkozzunk az istenekhez, fiam, hogy így legyen. Mert ha nem
így lesz, fel kell készülnünk a legrosszabbra.

*****

Ahogy múlt a nap, a kemence forróságú hőség alábbhagyott, és a

dombokról a városra hűsítő szél ereszkedett. Hui a tetőteraszon állva
nézte, ahogy az Alsóváros lámpásai felgyulladnak. Miután az éjszaka
maga alá temette a magas házak felé vezető lejtőt, a rabszolgák a villa
saját lámpásaiban is előhívták az arany lángokat. A levegőt a szent
avokádófa olajos illata lengte be, és úgy tűnt, a világon minden a
legnagyobb rendben van.
Hui a Bakari nagyúrnak való bemutatkozás formájában túlélt egy
próbát, de most nagyobb megpróbáltatás elé nézett; az összes eszére
szüksége lesz, hogy kellő mértékű elragadtatást csaljon elő kiváló
látogatójukból, és az megtegye, amit elvárnak tőle. Ez volt az ő
pillanata.
 Roston sült birkahús zamatos illata szállt a konyhák felől, és Hui
gyomra megkordult. Finom lakoma lesz, úrnak való. A kora esti csendet
énekhang törte meg. A hang éles és tiszta volt, mint az éjszakai
harangszó, és a fáraó nagyszerűségéről énekelt. S amikor a hárfa is
közbeszólt, Hui tudta, hogy elérkezett a lakoma ideje. Visszament a
villába. Egymás után érkeztek a vendégek, és odakínálták a nyakukat
Iszetnofret liliomvirág-füzérének. Khawy az ajtóban állt, és egyenként
üdvözölte őket, míg Iszetnofret a nagyterem hátsó részében várt, hogy
elkalauzolja a vendégeket a lakomához. Huit megpillantva arca
elsötétült, de a fiú rámosolygott és integetett neki, és ez mintha
megenyhítette volna a hangulatát.
– Foglald el a helyedet – kiáltotta. – Nagybecsű vendégünk már
várja, hogy beszélhessen veled. – Ahogy Hui elhaladt mellette,
odahajolt hozzá, és azt suttogta: – A szerencsénk ettől az éjszakától függ,
fiam. Számítunk rád.
– Nem hagylak cserben – súgta vissza Hui.
Hui belépett a lakoma helyszínére. Úgy vélte, hogy nagyszerűen
sikerült az ünnepség, amelyet Iszetnofret a Ka-kő megszerzésének
alkalmából rendezett, de ahogy körülnézett, a látvány áhítattal töltötte
el. Mintha a Nílus áramlott volna keresztül az egész csarnokon. Anyja
nyilván Káhún legképzettebb mesterembereit kérte fel, hogy
modellezzék meg az általuk ismert világot. A termékeny fekete iszapot a
csatorna melletti mezőkről hozták, és a padlón egy csatornát alakítottak
ki, amely a Ka-kőtől kanyargott végig a csarnok teljes hosszában. Úgy
tervezték, hogy magát a folyót adja vissza, a deltától le, a déli
nyúlványokig. A csatornát agyaggal bélelték ki, hogy vizet lehessen
beletölteni. Ezen a miniatűr folyón papiruszhajók úsztak. Mindegyiken
egy-egy gyertya világított. A lakomának helyet adó terem
félhomályában a pislákoló lángok visszatükröződtek a vízről, amitől úgy
tűnt, mintha olvadt arany folyt volna a kis csatornában. A látvány elérte
a kívánt hatást, mert mindenki, aki belépett a szobába, megállt, és
ámuldozott.
 Az egyik sarokban a hárfaművész pengette hangszere húrjait. Egy
kifejezetten erre az eseményre komponált zenét játszott. A kísérő
énekes egy alig kilencéves fiú volt, akinek a hangjánál tisztábbat Hui
még sohasem hallott. Szárnyaló dallamai megindították a szívet.
A vendégek elfoglalták a társadalmi helyzetüknek megfelelően
kijelölt helyüket – a ranglétrán legfelül lévők székeket kaptak, a többiek
zsámolyokon és a padlóra helyezett pazar párnákon ültek. Fejüket
lehajtva udvariasan beszélgettek, miközben a rabszolgák illatos zsírból
készült égő kúpokat hoztak, hogy felfrissítsék a levegőt, és távol tartsák
a rovarokat.
Amikor mindannyian elhelyezkedtek, Iszetnofret tapsolt, és
rabszolgák serege özönlött be a konyhákból, hogy felszolgálja az
ételremekeket. A temérdek finomság hamarosan beterítette a hatalmas
asztalt: zsírtól csillogó birkahússzeletek; görögszénával és köménnyel
sütött fürjek és foglyok olyan elrendezésben, mintha repülni
készülnének; tormaolajjal fűszerezett daru; sült sündisznó; tálak
salátával és zellerrel; lencse és fokhagyma; végül édes mézes
kenyérhalmok.
Hui soha életében nem látott még ehhez fogható ünnepséget.
Bakari nagyúr mértékével mérve nem számítottak gazdag családnak.
De Khawy munkája jó életszínvonalat biztosított Káhúnnak, és a város
legnagyszerűbb villájában laktak. De Iszetnofret valahogy a
varázserejével bűvészkedte elő ezt a lélegzetelállító bemutatót.
Talán varázslat, gondolta Hui, és Széth megjutalmazta. Hui
leereszkedett egy párnára, és elmerült az illatok, hangok és a látvány
örvényében. Látta Ipwetet, amint a boltíven át az udvarra kukucskál.
Mosolyogva odaintett Huinak, majd mielőtt az anyjuk meglátta volna,
visszabújt a sötétbe.
Valaki besurrant mellé. Qen volt az. A bőrébe dörzsölt kenőcsöktől
szantálfa illata volt.
– Bátyám – kezdte Hui, de Qen felemelte a kezét, hogy
elhallgattassa.
 – Elég a keserű szavakból – mondta. – Igazad van. Rokonok
vagyunk, és minden nézeteltérést magunk mögött kell hagynunk. Jól
ismersz engem. Gyorsan megharagszom, és túl sokáig dédelgetem a
haragot. De anya meggyőzött róla, hogy a családunk érdekében túl kell
tennem magam az apró bosszúságokon. Elfogadod hát szívből jövő
bocsánatkérésemet?
Hui megkönnyebbülést érzett. Hamu alatt parázsló vitájuk többé
nem fogja elrontani a napjaikat. De tudta, hogy soha nem menekülhet
Kyky halálának az emlékétől, sem attól az érzéstől, ami rátört,
akárhányszor bátyja és Iszetnofret tekintete találkozott.
– Természetesen. Ez mindnyájunk számára ünnep, és
mindnyájunknak a hasznára válik. Ne beszéljünk többet arról, ami már
mögöttünk van. Sokkal fontosabb, ami az előttünk álló napokban
rejtőzik.
Egy rabszolga fűszerezett vörösbort töltött a poharukba, és
koccintottak.
Kristálytiszta hang suhant végig a csarnokon, és mindenki
elhallgatott. Hui tudta, hogy apja parancsára egy rabszolga
ezüstkalapáccsal megütötte a lépcső lábánál függő gongot. Minden
tekintet a bejárat felé fordult, és egy pillanattal később, hátul
összekulcsolt kézzel Bakari nagyúr lépett a terembe. Állát felszegte, és
félig behunyt szemmel körülnézett. Khawy egy lépéssel a látogató jobb
válla mögött követte.
– Nagyra becsült vendég – mondta az apja. – Hadd mutassam meg
neked azt a csodát, amely áldást hozott erre a házra.
Khawy az asztal mellett a terem végében álló emelvényhez vezette a
vendéget. Bár Bakari nagyúr szívesen színlelt érdektelenséget, Hui látta,
ahogy a Ka-kőhöz közeledve elkerekednek a szemei. Az ereklyéhez
érve megállt, és úgy tűnt, remeg a keze.
Hui elcsodálkozott a reakción. Láthatólag sokakat érintett meg
mélyen a Ka-kővel való találkozás, érezték elméjükben és szívükben az
erejét. S noha Hui érzett valamit a kővel való első találkozáskor, biztos
volt benne, hogy azóta nem hatott rá.
 Bakarit azonban magával ragadta. Pislogás nélkül meredt a kőre,
mint egy alvajáró, aztán szóra nyílt a szája. Amikor megszólalt, olyan
nyelven tette, amelyet Hui nem tudott beazonosítani, és olyan hangon,
amely méltatlan volt egy arisztokratához – mély volt és a torkából jött,
ritmusa már-már éneklésként hangzott.
Hui megborzongott. Körülnézett, és látta, hogy az összes vendég
feszült, és tágra nyílt szemmel figyel.
Amint az ének elcsendesült, egy hosszú pillanatig csend ült a
levegőben, majd Bakari nagyúr féltérdre ereszkedett, és lehajtotta a
fejét.
Mindenki csendben várt, amíg elmormolt egy imát. Amikor felállt,
arcáról öröm sugárzott, és tekintete Khawyról az asztal körül ülőkre
siklott.
– Ez egy csodálatos dolog – mondta dallamosan. – Emlékezzetek jól
erre az éjszakára, mert olyan tapasztalattal áldott meg benneteket,
amilyet talán soha többet nem fogtok megélni az életetekben.
– Elégedettséged örömmel tölt el – mondta Khawy meghajolva.
– Több mint elégedett vagyok. Ezt ígérted. S maga a fáraó is
elégedett lesz a szolgálatoddal. Ne legyen kétséged, meg fog jutalmazni
érte.
Remegés futott végig a termen. Ez bizony komoly dicséret volt, és
Huit elöntötte a szeretet, hogy Khawyt ilyen megtiszteltetés érte, és
hogy ebben neki is része van.
Mégsem tudta megérteni, mit látott Bakari nagyúr abban a lyukacsos
fekete kődarabban, amiből megbizonyosodhatott, hogy az volt, aminek
mondták. Úgy tűnt, hogy a kőről mesélt történetnek megvolt a maga
hatalma, és Bakari nem kockáztathatta meg, hogy figyelmen kívül
hagyjon bármit, aminek isteni hatalmat tulajdonítottak. És csak ez
számított.
– Az istenek már azelőtt is küldtek nekünk ilyen ajándékokat –
mondta a nagyúr, és ahogy a Ka-kőre meredt, arcára kiült az áhítat. –
Nagyritkán égi tűz formájában tesznek tanúságot nagylelkűségükről, és
ahova a lángok csapnak, ehhez hasonló követ találnak. A fáraó
dicsőségét megörökítő feljegyzéseink beszámolnak minden egyes kőről
és a bennük lakozó hatalmas erőkről.,
Bakari összefonta a kezét a háta mögött, és körüljárta a Ka-követ.
– Azt mondják, a Benben-kő volt az első ilyen nagyszerű ajándék. A
Net benbenben, Benben Házában őrizték, Atum egyik síremlékében, a
heliopoliszi templom legbelső szentélyében. Annak a buckának az egyik
része, amelyen Atum ült, amikor megteremtette mindazt, ami van, és
mindazt, ami valaha is lesz. Egyesek szerint ajtó az ég és a föld között.
A vendégek rájöttek, hogy tényleg az istenek jelenlétében fürödnek.
– E kövek némelyike, ha egy kemence fehér szívébe helyezik,
életerőt vérzik – tűnődött félig-meddig magában Bakari. – Egy ügyes
kovács ebből a vérből erős tárgyakat tud kovácsolni – tőrt, esetleg
amulettet. Azt mondják róluk, hogy törhetetlenek.
Bakari nagyúr a vendégek felé fordult. – Vannak időszakok, nem
kevés, amikor nem kaptunk ilyen ajándékot az istenektől. Ez itt csak
egy új kor előjele, hírnöke lehet, amikor Egyiptom főnixként fog
kiemelkedni az elmúlt évek nehéz küzdelmeiből. A Ka-követ holnap
reggel elviszem a királyhoz, és javasolni fogom, hogy jutalmazza meg a
kormányzót és Káhúnt. Most pedig hadd halljam annak a kalandnak a
történetét, amely a kezünkbe adta ezt a kincset.
Khawy Hui felé nyújtotta a kezét. A fiú összeszedte magát, és felállt,
közben Qent is talpra rángatta.
– Bakari nagyúr – kezdte Hui –, ez a történet semmihez sem
hasonlítható. – Hui hangja tiszta volt, és a csarnok sarkaiba is
elhallatszott. Elmondta, hogyan szerzett tudomást a Ka-kőről. Beszélt a
sivatagi vándorokról, akik először találták meg, és arról, hogyan
dolgozta ki tervét, hogy ellopja a gébicsektől, akik a maguk javára
akarták használni ezt a csodaforrást. Kitért arra a feszült izgalomra,
amelyet a pusztaságban történt éjszakai vándorlás okozott, és arra, hogy
hogyan kúsztak el az őrség mellett egyenesen a tábor szívébe. Hatásos
lehetett az elbeszélése, mert a villódzó gyertyafényben látta, hogy
néhány férfi elsápad. Amikor a kobra felbukkanása okozta döbbenetről
beszélt, egy nő felkiáltott. Beszámolójának az a része, amelyben
elmondta, hogy áldozta fel magát Kyky, hogy Qen életét megmentse,
könnyeket csalt a vendégek szemébe. Ehhez a történethez érve Hui
szája száraz lett, mint a sivatagi homok. Beszámolt a menekülésükről a
Nílushoz, és hogy hogyan nyertek egérutat a nádasokban a támadó
krokodilok elől, és az elragadtatott közönség spontán éljenzésbe és
tapsolásba tört ki.
Hui gondoskodott róla, hogy Qent is bevonja a történetbe.
Bearanyozta tetteit, és felfújta a bátorságát. A történet közepe táján
Iszetnofretre pillantott. Anyja mosolyogva bólintott.
Amikor befejezte, meghajolt, és visszaült a párnájára. Maga mellé
rángatta Qent. Most Bakari nagyúron volt a sor, hogy tapsoljon.
– Micsoda történet! – tört ki a vendégükből. Tagadhatatlanul meg
volt hatva. – Micsoda bátorság. Amikor majd bemutatom a Ka-követ
Elephantiné-sziget papjainak, elmesélem nekik ezt a történetet, és
biztosak lehettek benne, hogy messzire el fog terjedni.
A vendégek ismét ujjongtak, és pohárköszöntőt mondtak a Khawy
családot ért nagy szerencse alkalmából. Hui apja és anyja boldogságtól
ragyogó arcát nézte, ahogy Bakari nagyurat hallgatták. A vendég
hosszasan ecsetelte a család előtt álló lehetőségeket: gazdagság, magas
rang, akár bejárás a fáraó udvarába, a bőség eljövendő évei. Hui
szédelgett a boldogságtól. Legmerészebb álmaiban sem képzelte, hogy
ekkora szerencse éri, pedig álmai igazán vadak voltak. Apja nem
tévedett, amikor azt mondta, hogy életük jobbra fordul.
Khawy a helyére, az asztalfőhöz vezette Bakari nagyurat, és kezdetét
vette a lakoma. A rabszolgák körbejártak, újabb felpúpozott tálakat
hoztak, és folyamatosan cserélődő kancsókból bort öntöttek a kupákba.
Bármibe is került a lakoma, Bakari vörösödő arcát nézve jó befektetés
volt – olyan befektetés, amely tízszeresen megtérül.
Hui ellazulva hevert a párnáján, hagyta elpárologni a feszültségét.
Elvégezte a dolgát, nem botlott meg a saját lábában, nem vétett hibát a
szájával – amitől olyannyira tartott. Figyelte, ahogy apja felhajt egy
újabb kupa bort. Tekintete kezdett fátyolossá válni, de mosolya
ragyogott.
 A lakoma végeztével megkezdődött a mulatság. Elsőként a táncosok
jöttek, a legszebb nők, akiket Iszetnofret talált. A derekukra kötött
szalagoktól és menit nyakláncuktól eltekintve meztelenek voltak.
Csípőjüket és kebleiket ringatva kacskaringóztak és pörögtek az asztal
körül. Nyakláncuk csörgött. A teremben körös-körül akrobaták
ugrándoztak, zsonglőrök lángoló csóvákat hajigáltak. Teljesen
elkápráztatták a vendégsereget.
Mialatt egy mesemondó mester szójátékokkal bájolta el
hallgatóságát, és egy költő eposz formájában Egyiptom dicsőséges
történelméről zengedezett, Hui Iszetnofretet és Qent nézte, amint
eloldalognak az asztaltól. Vajon mit terveznek, tűnődött, de nem akarta,
hogy gyanakvása elrontson egy ilyen örömteli éjszakát. Minden
rendben van. Minden rendben lesz.
A csarnok elnémult, amikor Iszetnofret váratlanul megjelent a
szórakoztatásra kijelölt területen. Hui levegőért kapkodott. Anyja
átalakult. Bíbor színű testhezálló ruha volt rajta, amely testének minden
ívét átölelte. Egyik kezében egy ankhot, a másikban egy papirusznád
pálcát szorongatott.
– Ízisz! – mormolta elbűvölten Hui. Iszetnofret összecsapta a
tenyerét, mire három másik személy lépett előre. Az első egy gyönyörű
fiatal nő volt okkersárga ruhában, hátán kiterjesztett
sólyomszárnyakkal. Ő volt Neftisz, Izisz nővére. A második egy
maszkot viselő izmos férfi volt. A maszkba Széth fenevadfeje volt
belevésve. Huinak hirtelen rémisztő álma jutott az eszébe anyja
rituáléjának éjszakáján. Széth lassan megfordult, tekintete végigsiklott a
szobán, és a vendégek félve hajtották le a fejüket, amikor rájuk meredt.
A harmadik fellépőt megpillantva Hui összerezzent. Ozirisz zöld
sminkje bátyja, Qen arcát takarta. Magas, fehér, mindkét oldalán
strucctollakkal ékesített Atef-koronát viselt, és két kezében egy görbe
botot, illetve egy láncos buzogányt tartott.
– Kezdődjék hát az előadás – jelentette be Iszetnofret.
 Amint a négy játékos elfoglalta a helyét, felharsant egy hang.
Mintha maguktól az istenektől jött volna: – Jöjjön hát Ozirisz és Izisz,
Neftisz és Széth, a föld, Géb és az ég, Nut gyerekeinek a története.
Az istenek testetlen hangja visszhangzott végig a teremben, és a
vendégek elmosolyodtak ezen a leleményességen. Iszetnofret a beszélőt
a terem végében lógó függöny mögé rejtette.
Qen a terem közepére lépett, és kinyújtotta a karját. Úgy tűnt,
egyenesen Huira bámul.
– És itt van Ozirisz – mondta a színész –, a halottak és az újjászületés
ura, a túlvilág ura, aki minden évben új életet hoz Nílus anya
termékeny völgyébe. O az igazságos király, aki áldását adja minden igaz
királyra.
Iszetnofret előrehajolt, és egyik kezét rátámasztotta Qen vállára.
– És itt a nővére-felesége, Izisz.
A vendégek el voltak ragadtatva. Tudták, mi következik. Ezt a
történetet attól a pillanattól kezdve mesélték nekik, hogy az első
alkalommal kivették őket a bölcsőjükből. Mindenki szerette.
Megnyugtató mese volt a halandó lét zűrzavarában.
Iszetnofret és Qen előadása hatásos volt. Mióta próbálhatták
titokban?, tűnődött Hui. A vendégek levegőért kapkodtak a rémülettől,
amikor Széth meggyilkolta fivérét, Oziriszt, és visszafojtották a
zokogást, amikor Izisz és Neftisz gyászba borult. Teljesen átélték a
történetet, amelyben a nővérek halott bátyjuk teste után kutatnak, és
ujjongtak, amikor megtalálták a maradványokat, és amikor a szereplő
visszatért a színpadra, hogy eljátssza, amint Izisz új életet önt belé.
Qen felemelkedett a padlóról, széttárta a karját, újjászületett.
Hui érezte, hogy bőre nyirkossá válik, amikor rájött, mi következik.
Iszetnofret lenyomta Qent, lovagló ülésben rátelepedett, ahogy Ízisz is
megtermékenyítette magát bátyja-férje magjával. Hui elfordította
tekintetét, és lenyelte a torkában felgyülemlő savat. Úgy tűnt, hogy ott
senki mást nem aggaszt anya és fia szeretkezése – miért is aggasztotta
volna? Itt csupán két színész játszott el egy szerepet. De Huit nagyon is
szíven találta.
 Amikor ismét felnézett, az aktusnak már vége volt. Egy rabszolga
egy kisbabát helyezett Iszetnofret kezébe, anyja pedig a feje fölé emelte.
Ő volt Hórusz, a testvérétől fogant fia.
A vendégek ujjongtak, a szereplők meghajoltak. Hui intett a
serlegével egy rabszolgának, hogy töltse meg borral, és egyetlen korttyal
felhajtotta az italt.
A szereplők elvonultak, hogy letisztítsák magukról a sminket,
levegyék a jelmezüket, az asztal körül álló férfiak sorra odalépdeltek
Huihoz, hogy megveregessék a vállát, és elmondják, milyen csodálatos
idők várnak a családjára. És mindezt ő érte el. A szíve megtelt
büszkeséggel egyrészt amiatt, amit mindez apja számára jelent majd,
másrészt a rá záporozó dicséretzuhatag miatt. Jó idők jönnek, és ezeket
ő hozta ide, Khawy házába.
Qen visszaőgyelgett, és letörölte arcáról a zöld smink maradékát. A
szeme ragyogott. Úgy tűnt, felpezsdítette az előadás.
– Jól játszottál, bátyám – mondta Hui –, ahogy... ahogy... – egy
pillanatra elakadt a szava – anya is. Mindketten lebilincseltétek a
jelenlévők képzeletét.
Qen a helyére csusszant.
– Sokan fognak fejfájással ébredni holnap – jegyezte meg.
– Pedig apának van még teendője – válaszolta Hui. – Vigyáznia
kellene magára.
Elkapta Khawy tekintetét, aki viszonzásképpen bólintott.
Eljött az idő.
Khawy odatántorgott hozzájuk, és két tenyerével megveregette fiai
vállát. Majd hozzájuk hajolt, és gyümölcsös leheletével így suttogott: –
Bakari nagyúr megtöltötte a bendőjét borral. Ahogy én is. –
Megkopogtatta a homlokát.
– De az elmém tiszta maradt.
Qen a homlokát ráncolta, apjáról az öccsére nézett. – Miről van szó?
– A királytól meg kell szereznünk mindazt, amire szükségünk van,
hogy megvédjük magunkat a hükszoszoktól – válaszolta Khawy. –
Bakari nagyúr nem tud dönteni, de nekem semmi kétségem afelől, hogy
ha a barbárok megtámadnak minket, az utcák csatakosak lesznek a
vértől. Minden, amit építettünk, elpusztul. Hui azt javasolta, hogy
várjunk, amíg Bakari nagyúr lerészegedik, és akkor próbáljuk
meggyőzni. Könnyebben mond akkor igent, és nehezebb lesz
visszavonnia a szavát, ha a borköd kitisztult a fejéből.
Khawy visszament Bakarihoz, aki a hárfa játékos dallamára
bólogatott. Hui látta, hogy apja túljátssza a részegségét, hogy
megkönnyítse tiszteletbeli vendége dolgát. Khawy lehajolt, és valamit
suttogott Bakarinak, majd együtt eloldalogtak az asztaltól, és
kisurrantak a lakomateremből.
– Reménykedjünk, hogy imáink meghallgatásra találnak – mondta
Hui.
Qen talpra ugrott. – Semmit sem szabad a véletlenre bíznunk,
öcsém.
– Mire gondolsz?
– Hozz több bort! Gondoskodj róla, hogy csordultig legyen a
kupájuk, és hogy Bakari nagyúr ne józanodjon ki. Várj itt!
Qen elsietett, és egy pillanattal később egy kancsó borral tért vissza.
– Fogd!
– Miért nem te?- panaszkodott Hui.
Qen elnevette magát. – Te vagy apánk kedvence. Örömmel fog
fogadni. Ha én lépnék be az irodájába, adna egy fülest, és elzavarna.
Hui habozott. Vajon tiszták Qen indítékai? De hát a bátyja, és már
elsimítottak minden ellenségeskedést, ami közöttük volt. Meg akarta
mutatni a hűségét. Hui a bormámortól ködösen megragadta a kancsót.
Az ünneplés zajától távolabb a villa csendbe burkolózott, de a
kormányzó irodájából nevetés hallatszott.
– Hoztam még bort.
Hui a szobába lépve a magasba emelte a korsót. Bakari és Khawy
arca egyaránt vörös volt.
– Látod, jó fiú! – mondta Khawy. – A legjobb fiú, akit az ember
magának kívánhat.
 – Az már igaz. – Bakari belekortyolt az amúgy is csordultig lévő
kupájába.
Hui újratöltötte Khawy kupáját, és letette a kancsót.
Bakari folytatta: – Te vagy a családod büszkesége.
Hui meghajolt. – Uram, megtisztel.
Szavai összefolytak, de rájött, hogy a nagyúr túl részeg ahhoz, hogy
észrevegye.
– Remek dolgok fognak érkezni ebbe a házba – mondta Bakari. –
Nagy dolgok. Mindenekelőtt hírnévre teszel szert Káhúnban.
Hui mosolyogva eloldalazott, szemét lesütötte. Az irodából kilépve
még hallotta apját, amint azt mondja: – Akkor imádkozzunk, hogy
meglegyen mindaz, amire szükségünk van, hogy távol tartsuk a
hükszoszokat. Micsoda tragédia lenne, ha a barbárok tönkretennék ezt a
szerencsét.
– Úgy gondolod, hogy ez a támadás hamarosan bekövetkezik?
– Semmi kétségem efelől. A fegyveres bandák egyre közelebb
kószálnak. Karavánokat kergetnek szét. Az áldozatok a hükszoszok által
elkövetett szörnyűségekről beszélnek.
Khawy már befolyása alá vonta Bakarit. Hui visszasietett a
lakomaterembe.
De mielőtt átlépte volna az illatosított terem küszöbét, fájdalmas
üvöltés hallatszott. A hang az irodából jött. Hui megfordult, és
visszaszáguldott azon az úton, amelyen jött. Bakari kinyújtott kezekkel
botorkált feléje, és arca eltorzult a rémülettől.
– Segíts! – kiabálta. – Küldj orvosért!
Hui elrohant mellette.
Orvos! Khawy biztosan rosszul lett. Bakari nagyúr viselkedéséből
ítélve súlyos az állapota. – Nagy Hórusz, kérlek, segíts apámnak! –
motyogta Hui. De amikor belépett az irodába, az ima fojtott kiáltássá
változott.
Khawy megsebzett vadállatként vergődött a mészkőpadlón. Ujjai
karmokká görbültek; szeme tágra nyílt és kidülledt. Hab bugyborékolt
ki a száján, ahol az ajka elhúzódott a fogaitól. A kupa, amelyet Hui
megtöltött, az oldalán hevert egy bortócsában.
Khawyt továbbra is heves görcsök rázták, és Hui térdre rogyott.
– Apa! – kiáltotta. – Apa!
A vendégek gyülekezni kezdtek az ajtónál. Döbbenten bámultak.
– Khawyt leütötték – zihálta valaki.
– Rángatódzik! Betegség! – kiáltotta valaki más.
– Kérlek – könyörgött Hui zokogva. – Hozzátok ide Pakhomot.
Khawy még vadabbul kezdett csapkodni, Hui pedig apja mellkasára
vetette magát, hogy megakadályozza, hogy kárt tegyen magában. De
mintha Khawyt természetfeletti erő szállta volna meg, ledobta Huit a
kőpadlóra.
Vastag hab bugyborékolt ki Khawy szájából, és beterítette az ajkát,
amit vér festett rózsaszínre.
Hui rémülten meredt apjára. Megbénította a szörnyű látvány.
– Méreg! – kiáltotta ugyanaz a vendég. – Khawyt megmérgezték!
A félelem elhomályosította Hui látását. Csak haláltusáját vívó apját
látta. És rémülete tovább fokozódott, amikor látta, hogy görcsei
rángatózássá enyhülnek, végül elmúlnak, és Khawy többé nem mozdul.
Hui zokogott. – Ne halj meg! – kiabálta. – Ne halj meg!
– A kormányzót megmérgezték! – Hui látta, hogy Bakari fölé hajol.
A nagyúr arca eltorzult a dühtől. Megfordult, és a vendégekhez beszélt.
– A kormányzó belekortyolt a borába, majd fuldokolni kezdett, és
köpködni kezdte azt az alávaló habot. Aztán kínjában a padlóra rogyott.
Megmérgezték! Ő tette!
Hui kitátotta a száját. – Ne – dadogta. – Nem én tettem! Soha nem...
– Elég ebből a színlelt kétségbeesésből!- dühöngött Bakari, és ujjával
Hui felé bökött. – Khawyt megmérgezték, és kétség sem férhet hozzá,
hogy ő tette. A saját fia.

*****
 A lyuk mély volt és sötét. Hui hanyatt feküdt a sima sziklán, és a
fekete akna tetején látszódó kék égboltot bámulta. Káhúnban úgy
nevezték, hogy a „Kút”. Valaha az is volt, így mondták az írnokok, a
kevés kút egyike ezen a sivatagi vidéken, de – túl az élők
emlékezetének a határán – kiszáradt. Ide vetették az erőszaktevőket, a
gyilkosokat, a tolvajokat, a házasságtörőket, míg a Ma’at
igazságszolgáltatása tette a dolgát. Az összes gazembert, gyilkost, a
társadalom legreménytelenebb és legszánalmasabb tagjait. Hui
beleszippantott a párás levegőbe, amely keserű patkányvizelettől
szaglott. A rágcsálók minden este odasurrantak a közelébe, miután
előbújtak a falakat szegélyező szűk alagutakból.
Testének minden porcikája sajgott. Még mindig zúgott a feje. Attól
volt, ahogy a durva kezek behajították erre a szörnyű helyre. Köntösét –
gyönyörű köntösét, utolsó tulajdonát, ami az apjára emlékeztette –
szétszaggatták a csipkézett sziklák, amelyeken lefelé zuhantában
végigcsúszott. A gödör szennye bemocskolta az egykor érintetlen
vásznat.
De a legsúlyosabb sérülést a lelke szenvedte el. Könnycsepp futott
végig az arcát beborító mocskon.
Gondolatai visszatértek ahhoz a szörnyű pillanathoz, amikor apja
életének lángja végleg kihunyt. Hányszor verte ki a víz ennek az
emléknek az iszonyatától, miközben megpróbált értelmet adni
valaminek, ami túl volt minden őrületen. Hogyan mehetett el az apja?
Az egyik pillanatban a legnagyobb győzelmüket ünnepelték, a
következőben az álmaik szertefoszlottak.
Olyan nagy volt Hui bánata, hogy azt hitte, belehal. Eszébe jutott,
hogyan vált csőcselékké a részeg vendégsereg, hogyan záporoztak rá a
vádak. Hogy hihették, hogy képes megmérgezni a saját apját? Ám
ártatlansága bizonyítására tett próbálkozásait elnyomta a dühödt
vágyakozás az igazságszolgáltatás után. Azok a férfiak és nők szerették
Khawyt. Az apja volt felelős a biztonságukért és életük rendjéért.
Tudták, hogy milyen nagy elhivatottsággal végezte nehéz munkáját. S
most, amikor a hükszoszok fenyegetése minden éjjel ellopta tőlük az
álmot, elragadták tőlük az egyetlen embert, aki segíthetett volna nekik.
Ki tehetett mérget a borba? Egy hükszosz kém? Ki más akarna
megölni egy olyan hőn szeretett embert, mint Khawy? Talán lefizettek
egy rabszolgát? Zsongott a feje a kérdésektől.
Hui felkönyökölt. Fájdalom hasított a tagjaiba. Lépéseket hallott? A
kőbe faragott lépcsők áthaladtak az alapkőzeten le egészen a kút aljáig.
Ott volt egy kis nyílás, amelyen keresztül az őrei beadták neki a
kenyérgalacsinokat és a vizet, amivel életben tartották, amíg sorsáról
döntés nem születik.
– Hui? Ott vagy? – Ipwet hangja lebegett a homályban. Hui
felemelkedett, és a nyíláshoz vonszolta magát.
A félhomályban nővére arcát pillantotta meg, és újból rátört a
görcsös zokogás. Nővére szeme vörös, arca nyirkos volt, és egész
testében remegett. Sápadtsága elárulta, hogy nem sokat aludt.
Állkapcsának vonala még mindig sáros volt. A sarat gyásza jeléül kente
az arcára, miközben mellkasát verve keresztülment a városban.
– Nem én voltam – krákogta Hui. – Nem én öltem meg apát...
Ipwet benyújtotta a kezét a nyíláson, és Hui úgy ragadta meg, mint a
fuldokló a mentőövet. Ujjait Ipwet ujjaira kulcsolta, hogy szorosan
tartsa.
– Soha nem kételkedtem benned, öcsém – mondta a lány. – Túl jól
ismerlek. Tudom, hogy szeretted... apát.
– Ha ki tudnék szabadulni ebből a börtönből, segíthetnék felkutatni,
hogy ki követte el ezt a szörnyű bűnt.
– Hangja megkeményedett, ahogy gyásza hideg, őszinte dühhé
változott át.
Ipwet visszahúzta a kezét. – Itt akarnak tartani téged. Bárcsak
másképp lenne, szívemből kívánom. De kihallom a hangjukból...
– Kinek a hangjából?
– Bakari nagyúr itt maradt, hogy felügyelje az ítéletet. Úgy véli, a
támadás ellene is irányult. Ha nem lett volna tele a kupája, ő is ihatott
volna ugyanabból a mérgezett borból. S az, hogy meghalhatott volna,
megrémítette.
– De miért én?
– Te vitted a bort.
– Ez minden? Semmit sem tudok a mérgekről.
Hui visszagondolt az eseményre. Hogy jött az ötlete, hogy bevigye a
kancsót az irodába? De az elfogyasztott sok bor eltompította elméjét, és
az emlékezete nem tudta szétszakítani a homályt.
– A tanácskozás a hallótávolságomon kívül folyik, de a viták
hevesek. Egyelőre nem látnak más tettest. De Qen harcol érted – ebben
némi vigasztalást lelhetsz.
– Qen?
– Azt mondja, nem nyugszik, amíg be nem bizonyítja az
ártatlanságodat. Beszélt a természetedről, az őszinteségedről és a
bátorságodról, és... az elhivatottságodról...
– Ipwet fojtott hangon beszélt. – Bakari nagyúr hajlik rá, hogy
megengedje, hogy Qen lépjen apa helyére kormányzóként, legalábbis
addig, amíg meg nem találják az utódját.
– Qen túl fiatal... Nincs tapasztalata.
– De van ereje és bátorsága. Te magad mondtad a vendégeknek,
hogy Qennek kulcsszerepe volt a Ka-kő vissza-lopásában. – Ipwet arca
felderült. – Bízz benne, öcsém! Ha Qen lesz a kormányzó, lesz némi
beleszólása az eljárásba. Tisztázhatja a neved, és megtalálhatjátok a
valódi gyilkost.
Ipwetnek igaza van. Nem szabad elveszítenie a reményt. Az elmúlt
néhány nap heves nézeteltérései ellenére most már csak Qen maradt
számára.
– Bárcsak ott lennék, hogy megvigasztaljalak – tette hozzá Hui
gyengéd hangon. – Megtalálod az utat, amely átvezet ezen a borzalmon?
Amikor a nővére végre megszólalt, szavaiban annyi volt a fájdalom,
hogy Hui ismét azt hitte, megszakad a szíve.
– Reménytelen a helyzetünk, öcsém. Apátlanul bolyongunk a
sivatagban.
 – De, ha férjnél leszel... – kezdte.
– Nem lesz házasság.
– Hogy lehet az?
– Apa halálának hírét azonnal elküldték Sedetnek. Nincs egy órája,
hogy hallottam, hogy az esküvővel kapcsolatos megbeszéléseknek vége
szakadt.
Hui nem talált szavakat. Tudta, mit jelentett volna ez a szimbolikus
egyesülés Káhún számára, a család számára. Apjuk halála további
fájdalmakat okozott, ahogy az oázis forrásába dobott kő fodrokat kavar.
– Nem is lehetett másként. – Ipwet nyugodtnak tűnt. – Mi haszna
egy menyasszonynak, ha nincs apa, aki férjhez adja? Nem eshet szó
szövetségről, sem a védelem megerősítéséről a két város között, sem
megállapodásról a kereskedelem élénkítése érdekében.
– Ne mondj ilyet!
Ipwet mosolyt erőltetett az arcára.
– Ne aggódj miattam, bátyám! Most csak az számít, hogy
kiszabadítsunk ebből a börtönből, és megtaláljuk a mérges kígyót, aki
megölte apánkat – majd hozzátette: – Hamarosan újra jelentkezem
hírekkel.
Hui hallotta a lépteit a fenti világ felé vezető kőlépcsőkön, és ismét
egyedül maradt.

*****

Leszállt az éjszaka, és a kút a sötétség végtelen óceánjába süllyedt,

amelyen Hui lebegett. Amint elkezdődött a kaparászás, valahányszor a
patkányok közelebb merészkedtek vagy a farkuk a lábához csapódott,
rúgott egyet.
A bánat elszállt belőle, és teljesen üresnek érezte magát. Elképzelte,
mi történhetett az apjával a halála óta.
 Khawy erőszakos halált halt, így anyja nem várhat a halál utáni
életre való felkészülés megkezdésével. A rabszolgák halotti lepelbe
burkolják a testét, és a vállukon viszik. A balzsamozók átveszik a
holttestet, és az ibwhez (a halottak tisztítására szolgáló sátorhoz)
kísérik, ott megmossák, hogy tiszta legyen, majd tovább viszik a per
neferbe, a Szépség Házába mumifikálni. A család elég jó helyzetben
van, hogy mindezt meg tudja fizetni. Hui megkönnyebbült, Khawy
legalább újjászületik.
A Virrasztás óráján a gyászolók Ozirisz és Széth, Izisz és Neftisz,
Hórusz, Anubisz és Thoth alakját öltik magukra.
Elöl halad a gyászmenet, marhák húzzák a szánt, amelyen apja
holtteste fekszik. A tömjén émelyítően édes illata. Tejlocsolás a poros
útra. Aztán a sír, és az életen túli élet.
Huinak nem adatik meg, hogy elbúcsúzzon apjától. Ismét könnyek
szöktek a szemébe.
Nem tudta, mennyi ideig süppedt bele a bánatába, amikor léptek
koppanása ütötte meg a fülét. Izgatott lett a reménytől, hogy Ipwet jött
vissza, talán jó hírrel. Körbetapogatódzott a nyirkos kőfalon, míg meg
nem találta a nyílást.
A holdfény sugara végigömlött a lépcsősoron. Egy sötét alak
ereszkedett le rajta. Hui szíve összeszorult, mert látta, hogy nem a
nővére az. Látogatója háta görnyedt volt a kortól, ráncos szürke arcát
egy kendővel takarta el. Hui nem ismerte fel, de nehéz, durva szövésű,
barna köntöséből ítélve szegény lehetett. Kétségen kívül alsóvárosi.
– Mit akarsz? – kérdezte.
A nő a nyíláshoz csoszogott, és benézett a kútba. Bár Hui alig
lehetett több egy sötétben lebegő szellemnél, a nő tetőtől talpig
végigmérte koszos, rongyos köntösével együtt.
– Nem nézel ki túl jól. – A hangja egy sokkal fiatalabb nőé volt. S bár
a szeme mást mutatott, a hang az anyja hangjának tűnt.
– Ki vagy? – kérdezte Hui.
A banya rázkódott a néma nevetéstől.
 Hui közelebbről szemügyre vette. Iszetnofret nézett rá a kendő
árnyékából. Arcáról eltűntek a ráncok, amelyekét Hui korábban látott.
Teste már nem tűnt görnyedtnek. Magasabb volt, mint az előbb látott
hajlott hátú banya. Lehet, hogy a szeme csalta meg, mert oly régóta
tartották fogva ebben a sötét csapdában? Vagy varázslat volt? Vajon
Iszetnofret rendelkezik olyan hatalommal, amellyel képes átváltoztatni
magát?
– Fiam – mondta. A mosolya kegyetlen volt.
– Anya?
– Szenvedsz?
– Elviselem.
Újabb néma nevetés. – Amit elviselsz, az az átok, amit én helyeztem
rád – mondta. – Maga Széth adott erőt hozzá.
Hui megpróbálta értelmezni a hallottakat.
– Fel tudod fogni? – A nő előrehajolt, szeme izzott.
– Széth hűséges szolgája vagyok, és megkértem Őt, hogy pusztítson
el, hogy hozzon rád szenvedést, ahogyan reményeim szerint az én féreg
férjem is szenvedett a végén.
A saját anyja megátkozta! Széth megátkozta! Hui hátratántorodott.
Nem tudta elképzelni, hogy bármi olyasmit tehetett, ami indokolhatná
ezt a kínt, amely most szaggatta a lelkét.
– De... De miért? Apa mindig is szeretett téged.
Iszetnofret krákogott és kiköpött. – Nem szeretett sem engem, sem
Qent. Nem, az egyetlen helyet a szívében az a gonosz boszorkány, Kiya
és a tőle való fia foglalta el. Valahányszor rád nézek, Kiyát látom, és ezt
apád is látta. Még a halála után is, amikor azt hittem, hogy
megszabadultam tőle, tovább élt.
Hui alig akarta elhinni a gyűlöletnek ezt a mértékét, amely az anyja
arcát eltorzította. Életében eddig még soha nem érzett olyan mély
haragot, amilyen most elöntötte.
– Együtt élhettem volna apádnak az üresfejű tehén iránt érzett
szeretetével – folytatta. – Noha bosszantott, nem jelentett semmit
azután, hogy már nem volt több emléknél. De aztán apád minden
szeretetét rád irányította. Qen, az én gyönyörű Qenem, az elsőszülött
fia, semmi lett a szemében. Egy értéktelen idegen...
– Nem igaz...
– De igaz! – Iszetnofret úgy vicsorgott, mint egy sarokba szorított
sakál. – Khawy túl gyenge volt. Szánalmas szíve túlságosan eluralta. Túl
meggondolatlan volt. Fokozatosan megfosztotta Qent az örökségétől.
Elvette tőle a jövő reményét. És tőlem is! – Lenézett Hui köntösére. –
Amikor Khawy neked adta ezt... Rájöttem, hogy már nem folytathatjuk
úgy, ahogy eddig. Ezzel nem érne véget. Mindent megadna neked, és
semmit nem hagyna Qennek és nekem.
Hui a fejét rázta. – Apám kegyes volt hozzám, ez igaz. De soha nem
tagadta volna meg Qent vagy téged. Túl jó ember volt ahhoz.
– Megmérgeztem.
Hui hátrahőkölt, az asszony szavai ostorcsapásként érték. De részben
még így is képtelen volt elhinni, hogy anyja ilyen szörnyűségre képes.
Megölni az apját, a férjét. Megátkozni őt.
– Khawy meghalt. És a te büntetésed valóban szörnyű lesz. A
legfinomabb bort kortyolgatom, és kiélvezem a győzelmet, amelyet
kivívtam magamnak és Qennek.
– Ezért megfizetsz – vicsorgott Hui.
Maga is megdöbbent a jéghideg dühtől, amely a hatalmába kerítette.
Nem hitte volna, hogy képes ilyen mértékű haragra.
Iszetnofret nevetése csak fokozta a haragját. Hui átnyomta a kezét a
nyíláson, és tudta, hogyha rázárulnának a nő torkára, ott helyben
kiszorítaná belőle a lelket, akár meg is ölné.
De anyja hátralépett, és elérhetetlenné vált Hui összezáródó ujjai
számára.
– A sorsodra is hagyhattalak volna, mint egy vágóhídra szánt
bárányt. De ez nem lenne méltányos fizetség az általam átélt
szenvedésekért. Neked is érezned kell a fájdalmat, ahogy én is éreztem.
Itt, a sötétben lapulva tudnod kell, hogy nincs remény számodra.
Bármennyire is könyörögsz, a sorsod már eldőlt. Te fogsz fizetni apád
meggyilkolásáért. És elképzelhetetlen kínokat fogsz elszenvedni. Csak
akkor teljesedik be az igazság.
Iszetnofret őrült volt – nem lehetett rá más magyarázat. Azt
képzelni, hogy szenvedett, amikor az apja csak jóval halmozta el Qent is
és őt is!
– Ezzel még nem lesz vége – folytatta Iszetnofret mintegy
eufóriában. – A birtokomban van az a varázserő, amivel elérem
mindazt, amiről valaha is álmodtam. Széth teljesítette a kívánságaimat.
Káhún az enyém lesz.
Őrült.
– Mi több, maga Egyiptom is az enyém lesz. Királynő leszek, Qennel
mint hitvesemmel. És akkor, a Ka-kő birtokában... Halhatatlanság vár
rám. A mennybe fogok szállni, és magának Széthnek leszek a hitvese.
Hui tátott szájjal hallgatta anyja őrült képzelgéseit.
– Isten leszek – mormolta a nő.
Hui felidézte Iszetnofret és Qen együttes, beteges szertartását a
piramisnál, amelynek szemtanúja volt. Anyja ott lépett Széth
szolgálatába. Mindig is ez volt a szándéka, hogy isten legyen, és most azt
hitte, a Ka-kő biztosítja a számára ezt. Anyja szörnyű becsvágya és
őrületének mértéke megrémítette. Bármire képes, hogy megszerezzen
egy ilyen zsákmányt.
Iszetnofret elhúzódott a nyílástól, és a holdsugárban ismét arra a
görnyedt banyára hasonlított. De arcán a kegyetlen mosoly az anyjáé
volt. S mielőtt Hui hangot adhatott volna bosszúvágyának, sarkon
fordult, és felcsoszogott a lépcsőn.
Hui visszavetette magát a cellájába. Miközben rázuhant a hideg
kövekre, fejében örvénylettek a gondolatok, de semmi egyébre nem
volt képes, mint hogy fájdalmasan üvöltsön, mint egy vadállat. Addig
üvöltött, amíg el nem ment a hangja. Fájdalmas üvöltése felfelé
kavargott a kútban, ki Káhúnba, és végül elnyelte az éjszaka.

*****
 Teltek-múltak a napok, Hui társaságát csak a kártevők jelentették. A
sötétben is megpróbálta épségben tartani a lelkét, de reménye minden
eltelt órával csökkent. Arra vágyott, hogy meghallja Ipwet lépteinek
kopogását a kőlépcsőn, de egyedül az őr látogatta sovány táplálékával.
Talán Ipwet is lemondott róla, ellökte magától, mert Iszetnofret éjjel-
nappal a gyilkos bátyjáról szóló mesével mérgezte.
Az ötödik napon érte jöttek. Papiruszkötél tekeredett le a kék ég
köréből. Hui a karja alá hurkolta a végét, és az őrök felhúzták a vakító
napfényre. Talpra rángatták, és kardheggyel noszogatva az utcákon a
kormányzó házához hajtották. A házához, amely soha többé nem lesz az
otthona. A férfiak és nők, akik mellett elhaladt, haragos tekintettel
méregették – mindössze néhány nappal korábban még hősként
tekintettek rá, aki dicsőséget hozott Káhúnnak.
A hűvös nagyteremben Bakari Khawy görbe támlájú székén ült.
Komor vonásai egy nyitott sírra emlékeztettek, és Hui leolvashatta
róluk, hogy mi vár rá. Az intéző és a kormányzótanács vénei voltak
jelen, és persze Qen mint megbízott kormányzó.
– Itt, a kenbetben, az öregek tanácsában fognak ítéletet hozni
ügyedben – fogott hozzá Bakari –, és ez a bíróság dönt a sorsod felől.
Bármi várt is rá, Hui férfiként akart szembenézni vele, ahogy apja
elvárta volna tőle. Végignézett az összegyűlt arcokon, és a tömeg
mögött megpillantotta Iszetnofretet. Anyja szeme csukva volt, arcán
friss özvegyhez illő bánat ült. Gyásza mindenkiből tiszteletet váltott ki.
De amikor észrevette, hogy Hui nézi, megengedett magának egy
halvány mosolyt, amit senki más nem látott. Huinak küzdenie kellett
magával, hogy megőrizze nyugalmát. Még nem jött el az idő.
– Ártatlan vagyok az ellenem felhozott vádakban – mondta Hui.
– Ha nem lennél bűnös – mondta Bakari –, nem vádoltak volna meg.
Hui félelmét leküzdve magabiztos arckifejezést erőltetett magára.
Meg kell győznie a bíróságot, hogy a vádak hamisak. De nem voltak
tanúi, akikre hivatkozhatott volna, sem tanúvallomások, sem
folyamodványok. Iszetnofret jól tudta ezt, és megerősítette hitében,
hogy Hui számára minden remény elveszett. Iszetnofret bevallhatta a
bűnét Huinak, de csak a fiú szava áll szemben az övével. Egyetlen dolog
kedvezett Huinak, az, hogy semmiféle indoka nem volt rá, hogy meg
akarja ölni az apját.
– A Törvényt a teremtéskor az istenek adták az emberiségnek –
mondta Bakari a törvény által előírt beszédében a bíróságnak. – A Ma’at
által megkövetelt elvek alapján hozzuk meg a döntésünket. Ha békében
élünk magunkkal, és az istenekkel is békében vagyunk, életünk
kiegyensúlyozott lesz. És ne felejtsük el, hogy az ember által
elkövethető összes bűn közül az apa meggyilkolása az egyik
legszörnyűbb.
A tárgyalás vezetője előrelépett, és felolvasta a vádat, miszerint Hui
bűnös apja meggyilkolásában. Aztán elmondta, hogy vitte be Hui a bort
az apjának azon az éjszakán, mialatt a nagyúr és Khawy Káhún
védelméről vitatkozott.
– A vádlott a mérgezett bort apja kupájába öntötte, és gonosz
tekintettel követte, ahogy a kormányzó kiüríti – folytatta a tárgyalás
vezetője.
Hui meghökkent. Hazugság, amely a lehető legrosszabb színben
akarja feltüntetni. Szólni akart, de Bakari egy kézmozdulattal leintette.
– A kormányzó három szívdobbanásnyi időn belül remegni kezdett
a méreg hatására – folytatta az intéző. – Milyen erős lehetett a méreg,
hogy ilyen gyorsan hatott? És miféle gonoszság szállta meg azt, aki ilyen
erős mérget keresett, és kész volt azt használni? Igen, saját rokona ellen
használni.
A bíróság tagjai egyetértően bólogattak. Hui eltökélt volt. Minden
szónoki képességére szüksége lesz, hogy szembeszálljon ezzel a kiagyalt
rémséggel.
Hui ismét szólni próbált, de Bakari felcsattant: – Lesz még rá módod.
– És amikor Bakari nagyúr segítségért kiabált – tette hozzá az intéző
–, és minden tőle telhetőt megtett, hogy megmentse a szegény pára
életét, a vádlott visszatért, hogy gyönyörködjön a kormányzó halálában.
Ezek a részletek továbbra is központi szerepet töltenek be ebben a
bűncselekményben – a vádlott saját elhatározásból vitte a kancsó
mérgezett bort az irodába. Senki sem irányította. S ha az istenek úgy
akarják, maga Bakari nagyúr is halott lehetne.
Döbbenet morajlott végig a bíróságon.
Bakari odabólintott Huinak. – Beszélj, hátha segít rajtad!
Hui állta az idősek vádló tekintetét. Szembenézett velük – sorban,
egyikkel a másik után. Nem mutatott félelmet vagy a gyengeség jelét,
amit felhasználhatnának bűnössége bizonyítékául.
– Igaz, hogy aznap este bevittem a bort a kormányzói irodába –
mondta tiszta hangon. – De nem tudtam, hogy méreg van benne.
– Ez hogy lehetséges? – érdeklődött Bakari. – A boroskancsó a te
kezedben volt. Ha egy másik kéz tette volna bele a mérget, honnan
tudhatta, hogy átadod apádnak. És nekem. – Bakari szeme mintha
árnyékba süppedt volna.
– Volt valaki a lakomán, aki hasznot húzott apám halálából...
– Kicsoda? – csattant fel Bakari.
Hui visszafogta magát. Ki kell várni a megfelelő időt, hogy felfedje
anyja érintettségét. Magán érezte anyja tekintetét, de nem nézett vissza
rá. A maga hasznára is válna, ha azt mondaná, hogy Qen Iszetnofret
utasítására, akaratlanul adta oda neki a bort. De nem volt képes
belekeverni a bátyját, hogy ezzel mentse saját életét. Ez nem lenne
tisztességes.
– Én vihettem... nekem... adták át a kancsó mérgezett bort, és
sürgettek, hogy vigyem már be az apámnak és neked, Bakari nagyúr.
Csupán eszköz voltam olyanok kezében, akiknek tényleg gonoszság
lakozik a szívükben.
Bakari összehúzta a szemét. Hui látta, hogy ha nem is győzte még
meg a vádlóját, de legalább felkeltette az érdeklődését, és egyelőre
ennyi is elég volt.
– Nem volt okom rá, hogy összeesküvést szőjek apám
meggyilkolására – folytatta Hui. – Teljes szívemből szerettem. Épp az
előző este ajándékozott meg ezzel a csodálatos ajándékkal... – Hui
gyönyörű köntösére mutatott, miközben állta Bakari tekintetét. De
Bakari szeme zavart tükrözött, és amikor Hui végignézett magán,
rádöbbent hogy köpenye olyan mocskos és rongyos, mint az
Alsóvárosban vánszorgó koldusoké.
– Szerettem az apámat – ismételte elcsukló hangon.
– Teljes szívemből szerettem, és bármit megtettem volna, hogy
bizonyítsam iránta érzett tiszteletemet. Jó ember volt – nagyszerű
ember, ez a tragédia túl hamar tett pontot az életére. – Hui visszafogta
kitörni készülő könnyeit. Nem hajthatta le a fejét, ha azt akarta, hogy
komolyan vegyék a szavait.
– Akárkik is követték el ezt a bűnt, Bakari nagyúr, továbbra is
szabadon vannak itt Káhúnban. Továbbra is fenyegetést jelentenek
minden jó emberre. Esdekelve kérlek, szolgáltass igazságot. Igazságot az
apámnak. S ne hagyd, hogy a gyilkosa elkerülje a megérdemelt
büntetését.
Bakari így szólt: – Úgy érzem, van valaki, akit szeretnél elítéltetni.
Ha ez igaz, akkor tedd meg. De először... Vannak itt olyanok, akik a
vádlott nevében szólnának? – A hangja visszhangzott a folyosón.
Egy tiszta hang válaszolt. – Igen.
Hui megfordult, és Ipwetet látta előrejönni. Úgy tűnt, nem ijedt meg
a fenyegető tekintetektől.
– Bizonyságot akarok tenni a bátyám jelleméről – folytatta –, és
apánk iránti szeretetéről.
Bakari ránézett. – Tudod, hogy a hamis tanúskodás a legnagyobb
bűn az istenek szeme előtt?
Ipwet bólintott.
– És azt is tudod, hogy ha elköveted ezt a bűntettet, levágják
mindkét karodat és lábadat, majd a csatornába dobnak, ahol
megfulladsz?
Ipwet elfehéredett, de szilárd maradt.
– Tiszta szívvel esküszöm, hogy az igazat mondom.
– Rendben – mondta a nagyúr, és a bíróság többi tagja felé bólintott.
– Akkor folytasd!
Amikor Ipwet Huira nézett, a fiú szeretetet és melegséget olvasott ki
a tekintetéből.
 – A bátyámban sok van az apámból. Az ereje, elhivatottsága az iránt,
ami helyes. Jó ember vált belőle, és tudom, hogy apám nagyon büszke
volt rá. Ezt Khawy maga mondta nekem.
Hui alig hallotta ezeket a szavakat.
Miközben Ipwet folytatta mondandóját arról, hogy milyen
sokféleképpen mutatta ki Hui az apja iránti szeretetét, Hui Bakari és a
bírók arcát figyelte. Úgy tűnt, nővére szenvedélyes könyörgése
megérinti a szívüket. Merev arckifejezésük ellágyult. Bólintottak, vagy
oldalra hajtott fejjel hallgatták szavait. Halvány mosoly kúszott Bakari
amúgy zord arcára, Hui megkönnyebbülést érzett. Ipwet minden
bizonnyal meghozza szabadságát, és meg fogja találni a módját, hogy
bíróság elé állítsa Iszetnofretet az általa elkövetett szörnyű bűnért,
tekintet nélkül arra, meghallgatja-e vagy sem a nagyúr az ő, Hui vádjait.
Hui körbenézett. Iszetnofret szája vicsorgásba torzult, szeme lángolt
a dühtől. Soha nem fogja megbocsátani ezt Ipwetnek.
Nővére befejezte beszédét és meghajolt.
– Kedves szavak – mondta Bakari. – Szép szavak. Most már csak egy
másik valakit kell meghallgatnunk.
Hui rideg pillantást vetett az anyjára. Iszetnofret a lehető
legrosszabbat akarja tenni, de semmi olyat nem mondhat, ami
ellensúlyozhatná Ipwet szívből jövő vallomását. De Iszetnofret nem
mozdult. Helyette Qen lépett előre.
– Mint tudja, Bakari nagyúr, az elmúlt néhány napot Káhún
levéltárában töltöttem. Hosszasan beszélgettünk a város véneivel –
kezdte Qen. – És feltártam előttük egy eltemetett igazságot, amely
komoly hatással van a mostani eljárásra.
– Akkor beszélj – parancsolta a nagyúr.
– Amit megtudtam, a következő: az anya, aki megszülte a vádlottat,
nem volt valódi egyiptomi, ahogy állította. Hazudott, hogy felkeltse a
kormányzó, apám figyelmét, és hogy a felesége lehessen. – Qen szünetet
tartott, hagyta, hogy szavai leülepedjenek, majd így folytatta: – Kiya
hükszosz volt. – Döbbenet moraja zúgott végig a bíróság tagjain.
– Ez hazugság! – Hui dühöngött, arca lángolt a haragtól.
 Most értette meg, miért volt Iszetnofret olyan biztos benne, hogy
könyörgése süket fülekre talál. Képtelen volt elhinni, hogy Qen is része
lehet anyjuk összeesküvésének. A bátyja szerette – mindig is szerette.
De ő, Hui bolond volt, és gyerekes reménykedése kárhozatra ítélte. Qen
az anyja eszköze volt. Azt hazudta, amit az anyja mondott neki. És
bármit hajlandó lenne mondani, hogy Hui elpusztuljon.
– Most már láthatjuk apám meggyilkolásának valódi indítékát –
folytatta Qen, miközben az őrök előreléptek, hogy visszarángassák Huit.
– Öcsém egy kígyó, amely a jó káhúni emberek között rejtőzik. Nagyon
jól ismeri a vérvonalát. Ez határozza meg a lojalitását. Apám – jó ember,
igen, bátor ember – a kötelességét teljesítette, amikor Káhúnt próbálta
megvédeni azokkal a vérszomjas barbárokkal szemben. De a vádlott ezt
nem engedhette meg. Így hát megölte a kormányzót.
Hui előrefeszült, de az őrök hátrarántották a karját.
– Hazugság! – üvöltötte. – Megmondom, ki mérgezte meg apámat.
Anyám, Iszetnofret tette, féltékenységből! Hatalomvágyból!
De Hui túl későre időzítette a vádat. Az udvar tagjainak arca
elsötétült. Szavait egy kétségbeesett ember őrjöngéseként fogták fel. Hui
dühödt tekintetet vetett anyjára, aki újabb kegyetlen mosolyra húzta a
száját, és elsuhant. Győzött.
Hui felnézett Bakari háborgó arcába, és elöntötte a kétségbeesés.
– Megvan – mondta a nagyúr. – Megvan az igazság. Az előttünk álló
ember nem igazi egyiptomi. Barbár, és barbárként fogják elítélni.
Gyilkos. Fattyú. Barbár.
Huinak olyan érzése volt, minta lebegne a feje, és halántékának
lüktetése egy időre elnyomta a nagyúr szavait.
Amikor érzékszervei újra működni kezdtek, Bakari éppen kimondta
az ítéletet. – Halld hát a döntésemet! Kasztrálnak, majd a kivégzés
helyére visznek, és feldarabolnak. A túlvilágot megtagadják tőled. Így
legyen!

*****
 Hui ujjait a homlokán égő sebre tapasztotta. Amikor elvette a kezét,
vér csörgött le belőle a bal szemére. Mi értelme önmagával foglalkozni?
Hamarosan a szeme láttára vágják le az ékszereit és a hímtagját is. És
nem sokkal rá meghal. A testét darabokra vagdalják, a maradványokat
pedig a szemétre vetik. Nem temetik el egészben, érintetlenül, és így az
istenek sem fogadják be a túlvilágra. Nem tud újjászületni.
Nem maradt remény. Hui nekirogyott a kőfalnak. A kútakna tetején,
az éjszakai égbolton csillagok villództak. Minthogy az ítélethozatal után
visszavitték a börtönébe, azzal töltötte az idejét, hogy megpróbált
felkapaszkodni a magasba tornyosuló falon. Véres ujjai
belekapaszkodtak a kőtömbök közötti repedésekbe. Törött körömmel
kaparászva próbált előrejutni, de minden próbálkozásnál visszazuhant,
és ez alkalommal a kút aljába verte a fejét.
Álla a mellkasához verődött.
Hajnalban jönnek érte, és messzire hurcolják azoktól a szép villáktól,
a falakon túlra, egy olyan helyre, ahol vérét majd felissza a por, és nem
fogja a halandóságra emlékeztetni Káhún gazdag polgárait. Látott már
ilyen büntetést, és a sikolyok még mindig a fülébe csengtek.
Iszetnofret és Qen végignézi majd kínszenvedését, mert akiknek
állítólagos bűnével szenvedést okozott, joguk van jelen lenni. Az a két
ember, aki merő féltékenységből Khawy és az ő elpusztítására
szövetkezett, kárörvendő tekintettel fogja végignézni, ahogy élete
kialszik. Égető érzés mardosta a torkát.
Nincs többé igazság.
A kút szája felől dulakodás hallatszott. Felnézve Hui gyors
mozdulatokat látott. Valami lezuhant a sötétbe. Egy kibomló
kötéltekercs volt. Elkapta a lengő szálat, de habozott. És ha az éjszaka
mélyén jönnek érte?
Sziszegést hallott, és egy fej hajolt be a kút fölé.
– Elfolyt az agyad a füleden keresztül? – mondta halkan Ipwet. –
Vagy inkább ott maradsz és meghalsz?
Hui szíve nagyot dobbant. Maga köré tekerte a lengő kötelet, és
felhúzódzkodott rajta. A koplalás legyengítette, végtagjai remegtek, de a
halálfélelem erőt kölcsönzött neki, olyan tartalékokat mozgatott meg
benne, amelyek létezéséről mindaddig nem is tudott. Forró bőrét
megcsapta a hűvös éjszakai levegő, majd kezek ragadták meg, és a kutat
körülvevő repedezett kőlapokra húzták.
Hui hátradőlt, és levegőt szívott égő tüdejébe, de Ipwet a köntösénél
fogva talpra rántotta.
– Nincs idő pihenésre – figyelmeztette a lány, és körülnézett.
Hui talpra kászálódott. – Hol vannak az őrök?
– Mondtam nekik, hogy anyám azt akarja, hogy a házunknál
várjanak rá, mert beszélni akar velük. Most pedig mozgás – sürgette
Ipwet.
– A Ka-kő – kezdte Hui. – El tudnám lopni és magammal tudnám
vinni. Ne kerüljön Iszetnofret kezébe. És mi mindenhez hozzá tudnék
jutni általa...
Nővére ellökdöste a kúttól.
– Felejtsd el a Ka-követ! Menekülj! Vagy oda az életed!
Egy újabb rántással elcibálta a kúttól, be az Alsóváros szűk és sötét
utcáiba.
– Ha az őrök észreveszik, hogy eltűntél, riadót fújnak – lihegte futás
közben a nővére. – És ha újra elkapnak, visszadobnak abba a lyukba, de
közben eltörik az összes csontodat.
Hui szinte önkívületi állapotban volt a nem várt megmeneküléstől;
hogy a kétségbeesés sötét bugyraiból a szabadság határára került. Egy
kéntől még mindig bűzlő kovácsműhely mellett elhaladva Hui
megragadta és megállította Ipwetet.
– Miért csináltad? – kérdezte.
– Az öcsém vagy. Nem nézhettem tétlenül, hogy meghalj.
– De hallottad, mit mondott Qen... – Ipwet megrázta a fejét, és
félrenézett.
– Tudod, hogy hazugság volt – hangsúlyozta Hui.
– Nem tudom, hükszosz vagy-e vagy sem, és nem is érdekel. Amit
tudok, az az, amit mondtam a vének bírósága előtt. Mindig apát látom
benned, a jóságot és kedvességet. Tudom, hogy őt is pont annyira
gyilkolhattad meg, mint engem. Azaz sehogy.
A lány remegett, és Hui elszégyellte magát, amiért nem ismerte fel,
milyen félelmeket volt képes legyőzni, hogy segítsen neki.
– Mindent kockára tettél – mondta. – Ha elkaptak volna, a kútban
végezted volna velem együtt. A legkevesebb, hogy levágták volna az
orrodat. Bakari nagyúr nincs megbocsátó hangulatban.
Ipwet felsóhajtott. – Nem tehettem mást. – Huira nézett. Az
aggodalom eltűnni látszott az arcáról, sőt egy erőltetett, halvány mosoly
jelent meg rajta.
– Folyton ugrattalak. Elgáncsoltalak a barátaid előtt, csavartam a
füledet, amíg ordítani nem kezdték De e mögött mindig ott volt a
szeretet, és csak akkor jöttem rá, hogy mennyire, amikor ma
meghallottam az ítéletet. Hui... öcsém... Ha bajba kerülsz, én ott leszek.
Nem tehetek másként.
Hui kipislogott egy könnycseppet. – De nem maradhatok.
– Tudom.
– Nem tudlak megvédeni.
– Szívós virág vagyok. Még a legforróbb, legszárazabb sivatagban is
virágzom.
– Nem érted – mondta nyomatékosan Hui. – Ha eljön a hajnal és a
büntetésem ideje, és nem találnak, Bakari nagyúr nyomozást fog
elrendelni. Nem adja fel, mert az az ember szökött meg, aki
meggyilkolhatta volna. Letartóztatnak mindenkit, aki segített nekem, és
te szóltál a bíróság előtt.
– Ne aggódj! Túl fogom élni. Most magadra kell vigyáznod. Menj
olyan messze Káhúntól, amennyire csak tudsz! Kezdj új életet, de
gyorsan! Tudod, hogy vadászni fognak rád, mint egy kutyára.
Hui körülnézett. Néhány lámpa fénylett, de nem észlelt mozgást. Az
egyetlen hang, amit hallott a házak között süvítő szél volt. Megragadta
Ipwet vállát.
– Nem bízhatsz anyádban.
– A mi anyánkban.
 – Az enyém már nem. Anyám meghalt és apámmal sétál a
túlvilágon. Iszetnofret nem rokonom.
– Amit a bíróságnak mondtál... Úgy gondolod, hogy anya mérgezte
meg apát? – kérdezte Ipwet.
– Maga mondta el nekem, amikor meglátogatott a kútban.
Ipwet lehajtotta a fejét, és Hui megbánta, hogy fájdalmat okozott
neki.
– Iszetnofret soha nem fogja megbocsátani neked, amit a bíróságon
mondtál. Nyomorúságot fog rád hozni. Ha nem ezen a napon, akkor a
következőn, vagy amikor készen áll arra, hogy a legnagyobb kárt
okozza neked. – Huinak felkavarodott a gyomra.
– Mi lesz velünk, Hui? – kérdezte Ipwet.
– Gyere velem – könyörgött Hui. – Együtt fogunk új életet kezdeni.
Ipwet megrázta a fejét. – Az én életem itt van, öcsém. Ez az, amit
mindig is ismertem. A barátaim, a házunk... Bármi történik velem, itt
fog megtörténni.
– Akkor amint tudok, visszatérek, hogy segítselek.
– Hui a karjába vonta, és szorosan átölelte nővérét, ahogy egyszer
Ipwet is tette vele, miután társai megverték és felhasították az ajkát.
Még a könnyeit is letörölgette.
– Ne bízz Qenben sem... – kezdte.
– Magamban fogok bízni. Ennyi.
– Jó. Minden nap gondolok rád, és borzasztóan fogsz hiányozni.
Ipwet kiszabadította magát az ölelésből, és megtörölte a szemét.
– Mi kell ahhoz, hogy mentsd az életedet, bátyám? Egy fenékbe
rúgás, amilyet kiskorodban adni szoktam? Fuss! Fuss, amilyen gyorsan a
lábad visz, és ne nézz hátra!
A lány egy pillanatig Hui szemébe nézett, majd arcon csókolta, és
elfordult. Hui nézte, ahogy elmegy, és eltűnik az árnyékban, hallgatta a
lépteit, amíg el nem haltak. Csak akkor fordult meg és sietett el a kapu
felé vezető úton. Szabad volt, de egyben elveszett és magányos is, és
semmije sem maradt régi életéből.
 *****

Hui elérte a falakat, amikor a még alvó városban felharsant a riadó.

Rekedtes, sivító hang volt, amelyet átvett egy második hang, majd
megint egy másik. Elképzelte, hogy leeresztik a lámpát az aknába, és azt
a megdöbbenést, amikor a fényben látni, hogy bizony senki sincs a
kútban.
Nyilván Bakari szállására sietnek, hogy megbizonyosodjanak arról,
hogy a szökevény nem próbál bosszút állni azon, aki elítélte.
Ezzel időt nyerhet.
Hui a házak mentén ment, vigyázva, hogy a holdárnyék takarásában
maradjon. A városban eleve nagy volt a feszültség a hükszoszfenyegetés
miatt. Nem kell sok ahhoz, hogy a polgárok félelmükben
nekiinduljanak, és ha megtalálják, mint árulónak, letépjék a végtagjait.
Bár még nem volt teljes telihold, a hold ezüst fénye beterítette az
utcákat, és minden mozgást könnyen észre lehetett venni.
Az utca mentén, még a kapu előtt, raktárak sorakoztak. Ezek az
épületek magasabbak voltak a szegények egyszobás kunyhóinál, és
mindegyik elég nagy árnyékot vetett ahhoz, hogy Hui láthatatlan
maradjon.
A kiáltások visszhangja végiggördült a lejtős utcákon, egészen le a
kapuig. Hui jobbra-balra végiglesett a fal menti lámpások által
megvilágított széles utcán. A kurvák már régen visszatértek az ágyukba.
Senki és semmi sem mozdult a szamártrágyakupacok és a kőművesek
által javításra használt vályogtéglahalmok között.
Azonban Hui a kapu két oldalán álló tornyokban mozgást észlelt. Az
őrök ott virrasztottak magányosan a sötétség óráiban; onnan lestek ki a
sötét pusztaságba. Korábban, feletteseik parancsával mit sem törődve,
nem egyszer el-elszenderedtek. De most, a hükszoszfenyegetés
árnyékában ébernek kellett lenniük. Kormányzóként ez lehetett apja
utolsó parancsa, és Hui remélte, hogy nem apja parancsa fogja a vesztét
okozni.
 Az őrök a Felsőváros felől hallatszó riadt hangokra megfordultak.
Egyikük áthajolt a torony alacsony falán, és tekintetével Káhúnt
pásztázta.
Hui a raktárhoz lapult, és azért fohászkodott, hogy az árnyékok elég
mélyek és sötétek legyenek ahhoz, hogy rejtve maradjon.
A városfal túl magas volt ahhoz, hogy megmássza, és esélye sem volt
arra, hogy az őrszemek szeme előtt észrevétlenül átcsusszanjon a kapun.
Hui a fogát csikorgatta. De nem adja fel, amikor Ipwet ennyit
kockáztatott érte, és oly közeli a szabadság. Vajon nem lenne okosabb
visszalopakodni a városba, elrejtőzni, kivárni, hogy kitárják a kapukat,
és a ki-be járkáló kézművesek és kereskedők között kisurranni a
városból? Túl kockázatos lenne – üldözői házról házra járva kutatnak,
minden lyukba bekukkantanak, minden gabonazsákot, vászontekercset
és olajbogyós korsót felforgatnak. Előbb-utóbb megtalálnák. Most
kellett kijutnia a kapun. Ez volt az egyetlen reménye.
Hui végiglopakodott a raktárok mentén, igyekezett kikerülni a
lámpások fényköreit, majd átrohant az utcán a városfal tövéhez. Az
üldözői által keltett hangzavar már csak néhány utcányira volt tőle. Az
egyik őr épp készült lemászni a létráján.
Most vagy soha.
Gyerünk, Hui, biztatta magát. A sorsod a saját kezedben van.
Összeszedte magát, és a fal árnyékának takarásában futásnak eredt.
Az első fénykört elérve megállt, felnyúlt, és leakasztotta a lámpást a
kampójáról, majd ismét nekiiramodott.
Futás közben a lábai alig érintették a földet. Hallotta az őrök
kiáltásait, és tudta, hogy le fognak mászni a nyikorgó létrákon. Ahogy
azt is tudta, hogy amint a felsővárosiak meghallják a riasztást,
elindulnak a kapu felé.
Hui belépett a legközelebbi raktárba. Árnyak bukkantak elő a
lámpafényben. Zsákok, kancsók és agyagedények halmai tornyosultak a
sötétben. Nem messze az ajtótól a takácsoknak szánt lenhalmokat a
raktár egyik oldalára helyezték. Hui odadobta a lámpást. Az égő olaj
kiömlött, a len lángra kapott, és a tűz egy pillanat alatt magasra lobbant.
 Amint a forróság elérte az arcát, Hui belevetette magát a hűvös
éjszakába, el a kaputól, be a sötétségbe. Hallotta az egyik őrszem dühödt
kiáltozását, olyan közelről jött, mintha üldözője közvetlenül a sarkában
lett volna.
– Állj! Megállni!
Hui továbbfutott. Úgy tűnt, a vadászfalka kiáltásai teljesen
körülveszik.
Aztán a kiáltozás hangneme fenyegetőből pánikra váltott. Hui
hátrapillantott, és látta, hogy hatalmas, bíbor-színű lángok csapnak ki a
raktár ajtaján. Minden közösség számára a tűz jelentette a legnagyobb
veszélyt. A lángok képesek voltak a duzzadó Nílus tavaszi
árhullámainak a sebességével végigsöpörni egy egész városon.
Úgy tűnt, ez a csel bevált. Az Alsóváros őrtornyainak személyzete és
az őrség a raktár felé futott. Ordítozásukkal, hogy „Tűz van!”, felverték
ágyukból a férfiakat, akik vizesedényeket és pálmaágakat ragadva
elindultak segíteni a tűzoltásban. Hui remélte, hogy még idejében
eloltják a tüzet.
Füst gomolygott az utca túloldalán. Hui befogta a száját, és ismét
eltűnt az árnyékban. Rejtve maradt a raktár bejárata körül nyüzsgő
emberek szeme elől. A kapuhoz érve félretolta, majd kiemelte
perselyéből a reteszt, ami a földre zuhant. Ekkor megragadta a zsíros
kötélből font fogantyút, és csak annyira tárta ki a kaput, hogy
átcsusszanhasson rajta a falon túlra.
Hui a kapu napégette fájának dőlt, és tekintetét az égre emelte.
Látta, hogy a hold lebámul rá, és hogy körülötte villódznak a fenséges
csillagok. Elég korán fog hajnalod-ni, ahogy mindig. A világ nem áll
meg. Csak az ő élete változott meg.
Nagyot szippantott a tiszta levegőből, jólesett a fojtogató füst után,
aztán ellökte magát a kaputól, Káhúntól, mindattól, amit valaha ismert.
Megkezdte új élete első napját. Most már habiru volt, törvényen
kívüli, akinek nem volt se otthona, se családja, sem munkája, hogy
ennivalóval tölthesse meg a bendőjét, sem út előtte, amelyen
elindulhatna.
 Habiru.
Huinak volt némi fogalma a szó jelentéséről, de a következő
napokban kellett csak megtanulnia a kemény igazságot. Addigi életének
a mélypontjára jutott. Amikor a válla rogyadozni kezdett, kihúzta,
megkeményítette magát, és vele az eltökéltségét. Maga rendelkezett az
életével. De alig egy órája még nem ez volt a helyzet. Akkor nem látott
maga előtt mást, mint a halált. Az istenek ezt az ajándékot adták neki,
és nem volt szándékában visszautasítani.
Ökölbe szorította a kezét. Nem, az élete nem üres. Most már van
célja, és szabadon követheti, függetlenül attól, hogy napokat vagy
éveket vesz-e igénybe. S a cél a bosszú volt. Bosszút állni apja
meggyilkolásáért és a szenvedésért, amelyet e veszteség Ipwetnek
okozott. És a bánatért, amely úgy sajgott a szívében, mintha tőrt döftek
volna bele.
Bosszút állni Iszetnofreten. Bosszút állni Qenen.
Az elmúlt napokban Hui álmodni sem mert volna erről. Nem
szerette az erőszakot és a vért; nem volt harcos típus. Mindig is szelíd
lelkűnek tartotta magát. De most elhatározta, hogy más ember lesz. Az
istenek akaratából újjászületik, és bármit megtesz a bosszúért.
A tűz tovább tombolt, és az ég felé örvénylő fekete füst eltakarta a
csillagokat. Hui maga mögött hagyta Káhúnt, és belevetette magát a
pusztaságba. Múlt nélküli, jövő nélküli számkivetett ember lett.
Életében először fogalma sem volt arról, hogy mi vár rá.

*****

A tüzet oltó férfiak kiáltozását messzire repítette a szél. Hui látta a

fehér falak fölött csapdosó vöröses lángokat. De úgy látta, hogy már
kialvóban vannak. Hamarosan újrakezdik a vadászatot utána. Ahogy
futólépésben továbbhaladt, minden lépésével örvényeket kavart a
porból, ezért úgy gondolta, túl veszélyes lenne átvágni a pusztaságon.
Az őrök szeme éles, hozzászokott a távolsághoz. Egy pillanat alatt
azonosítanák a lapos, jellegtelen síkságon, jóval azelőtt, hogy eljutna a
dombok takarásába.
Hui a csatorna felé tartott. Néhány lámpás pislákolt a vízi utat
szegélyező datolyapálmák között. A hajósok már készülődtek a másnapi
munkára. Hamarosan az orrában érezte a hűs folyó vizének és
növényzetének a szagát. Átrohant az árpamezőkön, átbotladozott a
lápot szegélyező fekete sáron, majd kimászott a rakparthoz vezető
töltésre.
Keleten már skarlátszínű csík szegélyezte a komor égboltot. A
homályból kezdtek kirajzolódni a dolgok alakjai – az imbolygó akácok
és markhfák, az állóvízpocsolyák és egy elhagyott eke csontváza. Hui az
építőanyag-halmokat kémlelte ott, ahol – mintha egy élet telt volna el
azóta – a rakpart falának javítását felügyelte. Ott fedezéket lelne bárki
elől, aki Káhúnból kémlel. Porfelhőt kavarva átmászott a félig
szétvágott köveken, kalapácsokon, vésőkön, amelyeket a kőművesek
előző nap naplementekor félrehajigáltak. Odamerészkedett a
legnagyobb építőanyag-halom tövébe, és rájött, hogy onnan kiváló
rálátás nyílik a csatornára.
Hui leguggolt egy bevésésekkel megjelölt, magában álló kőre, és a
vízipatkányok hullámzó seregét nézte, ahogy ide-oda szaladgálva a napi
kereskedés és az azzal járó ki-és berakodások során elhullajtott
morzsákra vadásznak. Jó döntést kellett hoznia, méghozzá gyorsan.
A töltés legközelebbi pontján Bakari nagy hajója állt kikötve a
nyikorgó papiruszkötél végén. A hajó kihalt és sötét volt. Az alacsony
rakpart más részén öt másik, különböző méretű hajó volt kikötve. A
kialvó tűz vörös parazsa mellett néhány ember épp ébredezett álmából.
Egy másik csoport a bálákon üldögélt, halkan csevegtek, miközben
élvezték az éjszaka még hátralévő részének a békéjét. Mások árukat
vittek fel a fedélzetre, és indulásra készülődtek.
Egy szegény pára, nem lehetett több tizenegy évesnél, átkozódva és
izzadva próbált egy jókora agyagedényt felemelni, és egy rámpán a
rakpartról a hajóra cipelni. Gazdája a fedélzeten ült, és nézte. Sok edény
és két bála sziluettje rajzolódott ki a dokk egy lámpása előtt.
Berakodásra vártak.
Hui a válla fölött hátranézett, hogy megbizonyosodjon róla, üldözői
még nem hagyták el a várost, majd felállt, és a rakpart felé indult.
Megtorpant annál a hajónál, ahol a fiú dolgozott. A fedélzeten üldögélő
hajógazda nehéz testű, horgas orrú és hiányos fogazatú férfi volt.
Derékig meztelen volt, hasa rálógott szoros szoknyájára.
Szeretnél még napfelkelte előtt elindulni? Kérdezte Hui.
– Ki kérdezi? – A hajógazda összeszűkült szemekkel fürkészte.
Gyanakvó embernek tűnt.
– A nevem K... Kyky – dadogta ki Hui az álnevét.
A hajógazda, hangjában némi gúnnyal, Hui dadogását utánozva
utánamondta a nevet.
Hui arca elvörösödött. – Két, erős segítő karral többel, amelyek
segítenének neked az áru mozgatásában, korábban is elindulhatnál.
A hajógazda végigmérte, próbálta felbecsülni az értékét. – Egy korsó
sört és egy kis kenyeret adok neked – mormogta. – Csak Heluanig lesz
rád szükségem. Ott segíthetsz kirakodni. Onnan a saját költségedből
kell visszatérned ide.
Hui megtudta, hogy a hajógazdát Adomnak hívják. Elfogadta a
feltételeket, és egy pillanattal később már ott volt a fiú mellett, aki
szemmel láthatólag megkönnyebbült, hogy kapott némi segítséget. Hui
megragadott egy bálát, végighúzta a köveken, fel a rámpán, majd
visszatért a következőért. Minél gyorsabban megtöltik a hajót, annál
hamarabb indulhatnak.
Huiról folyt a veríték. Visszanézett Káhún irányába. A tűznek már
nyoma sem volt. Üldözői a nyomában lehetnek.
Adom figyelte, és amikor Hui egy agyagedényt cipelt a fedélzetre,
megjegyezte: – Ha annyira hiányzik ez a hely, miért akarsz elmenni?
– Hiányzik?
– Folyton visszanézel.
– Apám egy évre Héliopoliszba küldött a nagybátyámhoz
tanítványnak. De én inkább itt maradnék azzal a lánnyal, akit szeretek.
 Adom bólintott, de arca semmit sem árult el, és Hui nem tudta
megmondani, elhitte-e vagy sem, amit hallott.
A hajó hamarosan teljesen megtelt. Hui szemügyre vette a
fedélzeten felhalmozott árukat. Túl soknak tűnt egy ekkora hajó
számára, és félt, hogy a túlsúly elsüllyeszti. Adom kapzsi ember volt, és
lusta: nem akarta kétszer megtenni az utat. Habár a hajó alacsony
merülésű volt, elég stabilnak tűnt. A nap már a horizonton vöröslött,
amikor Adom utasította Huit, hogy kösse el a hajót. O is és a másik fiú is
felkapott egy-egy evezőt, és hamarosan eltávolodtak a rakparttól.
Hui a fehér falakat nézte, és azon tűnődött, látja-e még valaha az
otthonát. Elképzelte, ahogy az őrök kivonulnak a kapun, és a porban a
lábnyomait keresik, majd két csoportra oszlanak, az egyik a pusztaság, a
másik a csatorna felé veszi az irányt. De már nem számított. Elkéstek.
Noha még korán volt, a nap már égetett, és az izzadság teljesen
átitatta a köntösét, ahogy evezett. Ipwetre gondolt, és megsajdult a
szíve. Ismét hatalmába kerítette az apja elvesztése miatt érzett gyász.
Aztán ahogy eszébe jutott Iszetnofret és Qen, vad gondolatok törtek rá,
és új erőt érzett a karjaiban. Izzott benne a gyűlölet.
A hajó a csatorna közepén haladt. Hui a földekre igyekvő
földműveseket nézte, és a vadászokat, akik a víziszárnyas-csapdákat
vizsgálták. Aztán a csatorna partja elnéptelenedett.
Amint a barna és szürke dombok élesen kirajzolódtak előttük a tiszta
kék égbolt alatt, Adom megnyalta, és feltartotta az ujját. Meggyőződött
róla, hogy a szél jó irányba fúj. Aztán rákiáltott a fiúra, és a vitorla
kibomlott. Hervasztó látvány, gondolta Hui. A vitorla alja rongyos volt,
és annyi foltból állt, hogy nem lehetett megállapítani, mennyi belőle az
eredeti vitorla.
Adom a taton feküdt egy ugyanolyan állapotú vászon-tető alatt,
kezét összefonta kövér hasán, és hamarosan olyan hangosan horkolt,
hogy az egész teste beleremegett. Hui evezőtársára nézett. A fiú szemét
fekete monokli csúfította, ajka fel volt hasadva, amiből Hui arra
következtetett, hogy gazdája megbüntette. Bordái kiálltak, szeme
beesett volt. Hui megállapította, hogy úgy néz ki, mint egy megvert
kutya egy koldus viskója mögött. Nem tudta, hogy a legény Adom fia-e
vagy sem. Akárhányszor megpróbált beszédbe elegyedni vele, a fiú
összerezzent, a hajógazdára pillantott, és elfordította a tekintetét.
Összehúzta a vállát, mintha észrevétlenné akart volna válni.
Röviddel később már vitorlával „haladtak el a Káhún felé tartó hajók
mellett. Ezek a hajók nagyobbak és jobb állapotúak voltak. Erős
legénységük egyszerre feszült neki az evezőknek. A hajók gazdái
megvető pillantásokat vetettek a mellettük elhaladó Adomra.
Amikor a dombok árnyékába értek, Hui a hasadék két oldalán
tornyosuló sziklákra nézett, amelyek között a csatorna átvezetett. Csak
banditák és sivatagi vándorok képesek ilyen zord vidéken élni. A
hasadék a vízfelszín magasságában csapdába zárta a fullasztó hőséget, de
Adom nem engedte, hogy a vászontető alá húzódjanak a kínzóan égető
nap elől. Az árnyékban hevert, és egy fanyélre szegecselt rövid és vacak
rézpengével fügét szeletelt. Úgy falta a gyümölcsöt, mint egy kiéhezett
vadállat, és nagyokat cuppantva nyalogatta az ajkát, miközben a
gyümölcs leve az állára és puffadt hasára csöpögött. A fiú megnyalta
kiszáradt ajkát, de nem volt mit nyalni rajta.
Hui úgy gondolta, hogy Adom undorító alak, de most tőle függött az
élete. Idegenek segítségével kell utat törnie, bármilyen kellemetlen is
legyen. Most nem lehetett gyenge.
A dombokat elhagyva lecsapott a szél, és lehűtötte Hui izzadságtól
gyöngyöző homlokát. Erezte a Nílus és a fekete iszap földes illatát,
amely minden árvíz után beborította a földet. A parti növényzet
mindkét oldalon dúsabb lett, a hatalmas szántóföldeket szegélyező
datolyapálmák száma megszaporodott. A földeken parasztok és
rabszolgák hajladoztak. A vízelvezető csatornákat lótuszszőnyeg
borította, érzékeny virágaik elnyelték a napsugarakat.
A hajó lassan kicsorgott a nagy folyóra, és Adom folyásirányba
kormányozta. A csatorna közepén nagy hajók tarkították a vizet. Az
akácfából épített hajótestek nekifeszültek az áramlásnak, rövid
palánkjaikat kötelekkel rögzítették össze. Hátul a kormányos egy
hatalmas kormányrúddal, ügyes kézzel irányította a hajót. Hui
rácsodálkozott a legnagyobb hajóra, amit valaha látott, a csodálatos
hajótestre, amely mélyre merült a vízbe. A legénység a hajóorr, illetve a
hajótat kis fedélzetén állt, és a hatalmas hajónak a gyomra nyitva volt a
rakomány számára. A hajó követ szállít Kairóba a kőbányákból, mondta
Adom, de hogy ezt honnan tudta, Hui nem tudta megfejteni.
Mire a nap lement, Hui karjai égtek a kimerültségtől. A kútban
töltött idő megtette a hatását. Az evezés is kimerítette, pedig az nem
volt túl nehéz munka. Megkönnyebbülést érzett, amikor Adom a part
felé intett a kezével, és éjszakára bekormányozhatták a hajót a
mocsárba.
– Nincs értelme naplemente után érkezni Heluanba – morogta
Adom. – Nem tudunk kirakodni. Nincs már ott az adószedő. – A
hajóorrba tántorgott, és a partot fürkészte.
– Ez is van olyan jó hely, mint bármelyik másik. Ti ketten felváltva
fogtok őrködni a sötétség óráiban. Ha egy bandita közeledne, ne
várjátok meg, amíg olyan közel ér, hogy be tudjon szállni! Kiáltsatok!
Ébresszetek fel álmomból!
Dobjátok ki a kikötőkötelet, és vigyétek ki a hajót a sekély vízből!
Adom megragadta az ülése mellett álló kancsót, és sört öntött belőle
egy bögrébe. Aztán letört egy szelet kenyeret, és mindkettőt Hui felé
lökte – ez volt a fizetsége a napi munkáért –, majd visszaroskadt, és
pillanatokon belül horkolt. A fiú kezdte az őrködést. Hui elterült egy
bálán, és érezte, hogy elnyomja az álom. Nem tudta, mennyi ideig
szunyókált, de amikor felébredt, sötét volt, és nem látszottak a csillagok.
Kirázta a fejéből a kábultságot. Küzdelem tompa hangjait hallotta.
Rájött, hogy ez ébresztette fel álmából.
Banditák, gondolta. A hajón végignézve a Kegyetlen Basti képe
villant át az agyán.
Az árnyékban egy remegő testtömeget látott. Adom! Meztelen volt,
hájas hasa redői alól előremeredt a hímtagja. A másik fiút arccal lefelé
maga alá szorította.
Adom arca izzott, szeme csillogott vastag szemöldöke alatt.
– Menj vissza aludni – morogta. – Ez nem neked való.
 Hui lenézett a fiúra. A sápadt holdfényben világító arca felfelé
nézett, és némán könyörgött.
– Hagyd békén – mondta Hui.
– El innen, ha mondom. – Adom ökölbe szorította a kezét, és
megrázta. – Vagy szétroppantom a nyakadat, mint egy száraz faágat.
A fiú leeresztette fejét, teste laza és engedelmes volt. Bizonyára újra
meg újra el kellett viselnie ezt a kínt.
Bármi is volt az, ami Huira rátört, soha nem tapasztalt még ehhez
hasonlót. Vére lüktetett halántékában, és valahonnan a teste mélyéből
vörös düh tört elő. Ösztöne azt parancsolta, hogy védje meg a
kiszolgáltatottakat, a gyengébbeket, a sérülékenyebbeket. Túl jól értette
az üldözöttek kétségbeesését. Elfutott a hájtömeg mellett, és a
vászontető alatti ülésen kitapogatta a fanyelű kést. Megfordult, és az
ívelt rézpengével Adom felé suhintott.
A kést megpillantva a hajógazda szeme megrebbent a félelemtől.
Nem maradt ideje megmozdulni. Hui Adom hátára vetette magát, és a
pengét a nagydarab férfi torkát körülvevő hájredőkhöz nyomta.
– Hagyd őt békén – suttogta Hui –, különben elvágom a torkod, és a
vízbe löklek. Remek lakoma leszel a krokodilok számára.
Huiban még akkor sem tudatosultak a szavai, amikor kisziszegte
őket a száján. Nem ismerte fel őket. Mintha valaki más szavai lettek
volna – egy olyan vérgőzös, gonosz valakié, amilyenekkel a
gébicsbanditák táborában találkozott.
Adom érezte a nyakához nyomódó rézpengét, és nyöszörgött. A
bántalmazók mindig összeroppannak, ha komoly ellenféllel találják
szemben magukat; Hui ezt kiskora óta tudta.
Hui lekászálódott a hajógazda hátáról, és a kést továbbra is a húsához
tartva hátrafelé húzta a terjedelmes testet, amíg a fiú ki nem szabadult
alóla.
– Menj a hajóorrba, és aludj egy kicsit – súgta Hui gyengéd hangon.
– Az éjszaka hátralévő részében én őrködöm. Te pihensz.
A legény elmászott az árnyékba. Hui meglengette a kést Adom arca
előtt.
 – Ezt megtartom – figyelmeztette –, és ha még egyszer ilyesmivel
próbálkozol, kibelezlek. – Adom mogorva pillantás kíséretében
visszakapaszkodott a vászontető alatti ülésére, ahol elnyelte az árnyék.
Hui lekuporodott egy ládára, és onnan fürkészte a holdfényes partot. De
a hátán érezte a vászontető árnyékában meghúzódó hajógazda gyilkos
pillantását. Halálos ellenséget szerzett magának. Mostantól vigyáznia
kell magára.
A kést tartó keze remegett. Hui soha nem gondolta volna, hogy
képes ilyesmire. Egyik fele átkozta Iszetnofretet, amiért elpusztította azt
a szelíd és ártatlan embert, aki egykor volt. De a másik fele azt is tudta,
hogy hálát kéne adnia ezért. Ha életben akar maradni ebben a brutális
világban, ilyen embernek kell lennie. És volt még valami, amit
észrevett: az együttérzést más szenvedők iránt, akik nála kevésbé
kiváltságosak.
Amikor felkelt a nap, Adom nem nagy örömmel elé lökött még egy
darab kenyeret, és öntött egy kevéske sört a bögrébe. Miután csendben
befejezték az étkezést, a hajógazda a hajó oldalához lépett, és
hunyorogva nézte a visszahúzódó árnyakat.
– Ott egy bála. Lehet, hogy egy másik hajóról esett a vízbe, és
idesodródott. Ha a víz nem rongálta meg, Heluanba talán elcserélhetjük
valamire. – Anélkül, hogy Huira nézett volna, a nádas felé mutatott. –
Hátha megéri felcibálni a fedélzetre.
Hui az árnyékba bámult. Egy pillanatig sem bízott Adómban, főleg
azok után, aminek tanúja volt.
– Te fiatal vagy és erős – sürgette Adom. – Hogy megkíméljem
szegény végtagjaimat, kész vagyok odaadni a felét annak, amit azon a
bálán nyerünk.
Hui mérlegelte az ajánlatot. Nem volt semmije. Bármilyen haszon
segítené a menekülésében. Egy bólintással belecsobbant a sekély vízbe,
és áttocsogott a sűrű sáron.
– Hol van? – kiáltotta, miközben a sásban keresgélt. – Nem látok
semmit.
 Nevetés hallatszott. Hui megfordult, és Adom vigyorgó arcát látta,
ahogy a hajóval kifelé húzott az áramlatba.
– Amikor üres hassal sétálsz a Heluan felé vezető úton – ugatta a
hajógazda –, gondolkodj el mélyen és hosszan azon, hogy helyes-e
beleütni az orrodat mások dolgába.
A fiú tágra nyílt, félelemtől csillogó szemmel bámult mellette.
Hui káromkodott, visszagázolt a sekély vízbe, de már késő volt. A
hajó sebesen távolodott.
Bolond volt, hogy hagyta magát becsapni a vélt anyagi haszon miatt.
És az ár, amit a hiszékenységéért most fizetni kényszerül, akár éhhalál
is lehet. Hacsak nem tud elcsípni egy másik erre haladó csónakot, addig
kell gyalogolnia, amíg nem talál egy helyet, ahol befogadják. És még
akkor sincs semmije, amivel fizetni tudna.
– Túl fogod élni – - motyogta magában Hui. – De csak akkor, ha
megtanulod a leckét. Senkiben se bízz! Légy acélkemény, határozott,
harcra kész az első pillanattól kezdve!

*****

Lassan telt a nappal és az éjszaka is. Egy kenyérhéjdarabbal nem

lehet megtölteni egy ember gyomrát, és kevés erőt adott ahhoz az
erőfeszítéshez, amelyet vállalni kényszerült. Hui nagy kiterjedésű, buja
termőföldek mellett sétált el, a pálmák smaragdszínű hűvös árnyéka
biztosított számára némi menedéket a forróságban a magasan járó nap
égető sugarai elől. Újra és újra megpróbált munkát szerezni vagy
élelmet koldulni az öntözőárkok mellett dolgozó emberektől, vagy az
egymástól távol eső tanyák gazdáitól. De mindig ugyanazt a választ
kapta. Hui kezdte megszokni az összeszűkülő szemeket és a gyanakvó
kérdéseket. Ő maga is így tett volna Káhúnban. Ki bízna meg az út
porától piszkos vándorban, akinek se gazdája, se munkája? Azzal, hogy
egyre színesebben mesélte el, hogy sorsának milyen fordulata révén
veszített el mindent, csak magának okozott újabb szenvedést. Ha az
istenek úgy döntöttek, hogy megbüntetik, miért segítene bárki is?
Hui kezdett valami mást gyanítani az emberek elzárkózása mögött: a
félelmet. A gébicsek félelmetes híre, akár a férgek egy rohadó tetemben,
az ország minden csücskébe eljutott. Arra gyanakodtak, hogy a banditák
felderítője, és a következő támadás lehetséges áldozatainak vagyonát
méri fel. Nem volt semmi, amit mondhatott vagy tehetett volna, hogy
eloszlassa ezt a félelmet.
Menet közben arra kényszerítette magát, hogy visszagondoljon apja
halálára, hogy erőt merítsen belőle bosszúja megtervezéséhez. De
egyelőre életben kellett maradnia. Eleimet kellett találnia, távolságot
kellett teremtenie önmaga és a nyomát kereső üldözők között, meg
kellett húzódnia valahol, amíg megfeledkeznek róla. Csak azután lesz
kész arra, hogy mindent alárendeljen küldetésének. Összelop mindent,
amire szüksége van – aranyat, szamarat, kardot –, és visszamegy
Káhúnba. Arctalan vándorként, szívében gyilkos tervével elmerül a
tömegben. De addig is megengedheti magának, hogy kivárja a megfelelő
időt. Nem felejt.
De hiába buzdította magát, hogy ébren tartsa a tüzet a szívében, az
éhség és a kimerültség egyre inkább csökkentette benne a reményt.
Tudta, hogy ha élni akar, ravasznak kell lennie.
A napfényben vakító fehéren ragyogó villát megpillantva, Hui
elnyomta a késztetést, hogy odarohanjon és könyörögjön, hogy eléjük
tárja kétségbeesett helyzetét. Helyette a folyóhoz sietett, ledobta
köntösét, és beleugrott a nyugtató, hűs vízbe. Lemosta magáról az út
porát, ujja hegyével kifényesítette fogait, kiöblítette a köntösét, és
kiterítette a forró napra száradni. Megnőtt hajával és az álla körül
sötétlő fekete borostával nem tudott mit kezdeni, de biztos volt benne,
hogy másnak is ki tudja adni magát, mint koldusnak.
Amikor rongyos köntöse megszáradt, inkább volt szürke, mint fehér.
De gyönyörű mintázata továbbra is ott ragyogott rajta, és Hui azt
remélte, hogy az eltereli majd a figyelmet megjelenésének
hiányosságairól. Elindult a villa felé.
 Sokszínű termőföld mellett haladt, amelyen naptól cserzett,
szoknyás rabszolgák munkálkodtak. A termést gyűjtötték be. Ezek a
magányos vidéki házak önellátóak voltak. Hui látta, hogy saláta és
fokhagyma nő az árpának fenntartott nagyobb táblák mellett. A
csapásokat igavonó ökrök trágyája tarkította, és Hui fintorgott a juhok
pézsmaszagától. A villának tetőterasza volt, akárcsak az ő régi
otthonának, ahonnan a ház ura szemmel tarthatta birtokát. A házat
vályogtégla fal vette körül, mely mellé műhelyeket építettek az
ügyesebb szolgák számára, hogy ott szőjenek, fazekaskodjanak és főzzék
a friss sört minden nap.
A házhoz közeledve Hui szinte elszédült a konyhából áradó zamatos
illattól. Éhségében a világ legcsodálatosabb ételének érezte, noha az illat
csupán egy fűszeres halpaprikástól származott. Összefutott a nyál a
szájában, és attól félt, hogy delíriumos állapotba kerül.
Egy pálmafának dőlve, az árnyékból figyelte a kaput. Egyetlen esélye
volt. A rabszolgák a rájuk bízott feladatok terhe alatt, lesütött szemmel
ki-be jártak a kapun. Hui azon töprengett, hogy melyiket szólítsa meg,
amikor megpillantott egy lányt, aki éppen akkor lépett ki kosárral a
kezében a villa kapuján. Hui orrlyukai kitágultak a frissen sült kenyér
illatától. Egy kis kancsó is volt a kosárban – kétségtelenül sör –, és még
néhány más dolog, amiket nem láthatott.
A lány úgy három-négy évvel lehetett fiatalabb Huinál, és
alacsonyabb is volt nála. Arca kerek volt, nagy, sötét szemekkel. Nem
nélkülözi a bájt, gondolta, és az ajkára kiülő kedves mosoly még szebbé
tette. Hui összekapta magát, és ahogy a lány egy ösvényen a mezők felé
fordult, mögé sietett.
– Akarod, hogy cipeljem helyetted?
– Ó! – kiáltott fel a lány. Kis híján kiejtette kezéből a kosarat. Félig
megfordult, és Huira nézett. Mielőtt eldönthette volna, vajon
fenyegetést jelent-e a fiú, Hui arca felragyogott.
– Kykynek hívnak. Igen, egy kis majom vagyok, amiért így
megleptelek. Bocsánatot is kérek érte. – Mélyen meghajolt.
Amikor felnézett, a lány mosolygott, és szemei ragyogtak.
 – Kicsi majom – kérdezte –, miért sétálsz itt a házamnál?
– Hallottam Egyiptom legszebb nőjének hírét, és a saját szememmel
akartam látni.
A lány szempillái megrebbentek, és nem tűnt elégedetlennek a
választól.
– Figyelmeztettek már az olyan férfiakra, mint te – mondta.
– Hogy hívnak?
– Ahmesznek – válaszolta a lány. – Ez azt jelenti...
– A Hold gyermeke. Gyönyörű név.
A lány mosolya még szélesebb lett, és ezúttal ajkai is szétnyíltak,
kivillantva apró gyöngyházfogait.
– Sétálhatok melletted? – erősködött Hui.
Ahmesz bólintott, és felgyorsította a lépteit. Hui is kénytelen volt
gyorsítani, hogy utolérje. Ahogy mentek, a lány félénksége feloldódott,
és egészen belemelegedett a beszélgetésbe. Hui úgy képzelte, kevés
figyelmet kap a férfiaktól, mivel egy ilyen magányos helyen él, és
valószínűleg nem lát belőlük többet, amíg apja meg nem szervezi az
esküvőjét. Bűntudatot érzett amiatt, hogy játszik az érzelmeivel –
ezután a lány majd óvatosabbá válik, kevésbé lesz bizalmas, kevésbé lesz
kedves –, de a gyomra korgása elnyomta lelkiismeretét.
Azt mondta, ételt visz a fivérének, aki az új öntözőcsatornánál
dolgozó rabszolgákat felügyeli. Elmesélte az életét, ami pont olyan
unalmas volt, amilyennek Hui elképzelte, aztán arra kérte a fiút, hogy
meséljen neki a birtokukon kívül lévő világról. Hui romantikus,
kalandokkal teli meséi elbűvölték, szinte elakadt a lélegzete, és még
többet szeretett volna belőlük hallani. De aztán arca elkomorodott, és
összezárta az ajkait.
– Mi a baj? – kérdezte Hui.
– Már majdnem ott vagyunk, ahol a bátyám dolgozik.
Hui most már hallotta az ásás hangját és a rabszolgák énekét.
– Lefogadom, hogy a bátyád hasa megtöltésével még tud várni egy-
két pillanatot – mondta mosolyogva. – Nem pihenünk le, hogy még egy
kicsit beszélgessünk?
 Hui biztosra vette, hogy ha nem lett volna ott a kosár Ahmesz
kezében, ujjongva csapja össze a tenyerét. Egy kis csalitoshoz vezette,
ahol pálmák ringatóztak a déli szellőben, és leültek az árnyékba. Hui
érezte, hogy széles mosolya valósággal rámerevedik az arcára, és
undorodott magától. Nem talált további édes szavakat, hogy tovább
szédítse a lányt; bármi bugyogott fel benne, elhalt a torkában. Amikor
Ahmesz letette a kosarat, hogy kisimítsa fehér zsákruháját, Hui
előreugrott. A lány először azt hitte, hogy a kis majom játszik, de Hui
arca eltorzult az éhségtől, és ujjai rázáródtak a kosárra. Ahmesz
hátrahőkölt, mintha arcul csapták volna.
Hui a csalitosból a folyó felé vette az irányt. Egy kanyargós
ösvényen futott. Hallotta Ahmesz kiáltozását, kihallotta belőle a
csalódottságát, és árulása olyan mértékű önutálatot váltott ki belőle,
hogy összerándult tőle a gyomra. A rabszolgák hamarosan a nyomába
erednek, és ha elkapják, félholtra verik, mielőtt átadnák a hatóságoknak
– és végül Bakari nagyúrnak. Hui olyan sebesen futott, amilyenre
legyengült lábait soha nem tartotta volna képesnek. Keresztbe futó
ösvényeket hagyott maga mögött, mígnem eltévedt a mocsárban.
Keresett magának egy szilárd földdarabot, és ott, a suttogó
papirusznádas takarásában befalta a kosár tartalmát: a cipót, a kis
agyagedényből az illatos halpaprikást, amit korábban megszimatolt, a
krémes sajtot és az ínycsiklandó olajbogyókat. A lakoma
záróakkordjaként nagyokat kortyolt a söröskancsóból. Az édes sör
lecsorgott az állán, és ráfröccsent a köntösére.
Hui visszaroskadt a földre, és nézte, ahogy egy íbisz átgázol a zavaros
víztócsákon, lefelé ívelt csőrét a sárba döfve ízletes rákféléket keres. Az
íbisz volt a nagy Thot madara – Thoté, aki rendet tartott a
világmindenségben –, és Hui azon töprengett, hogy vajon ez egy újabb
jel lenne az istenektől? Nem tudta, mit jelent, és nem volt rá késztetése,
hogy elgondolkozzon rajta. Csak arra tudott gondolni, hogy most ez
volt az élete. Tolvaj volt, aljas rabló, aki semmivel sem jobb, mint azok a
kígyólelkűek, akik csatlakoztak a gébicsekhez. Becsapott egy olyan
ártatlan lényt, mint Ahmesz, akinek nem voltak hátsó gondolatai, és
akit a naivságáért az apja most meg fog büntetni. Ha ezt meg tudta
tenni, akkor bármire képes.

*****

Hui észak felé vette az irányt. A folyó mentén haladt, ételt lopott,
amikor az éhség mardosta, átmászott a villák falán, hogy éjszaka
betörjön a konyhába. Nemegyszer tetten érték, és épphogy sikerült
megszöknie. Miután egy lándzsa egy ujjnyival suhant el a füle mellett,
rájött, hogy előbb-utóbb elfogy a szerencséje.
Úgy gondolta, talán sikerül feljutnia egy másik hajóra. De ahogy az
egyik hajóhoz közeledett, amelynek a hajósai egy törött evezőt
javítottak a parton, meghallotta, hogy épp egy törvényen kívüliről
beszélnek, aki a tanyákon kószál. Visszafordult.
Egyre inkább aggódott. Adom bizonyára elhíresztelte, hogy egy
gazember, aki elmenekült Káhúnból, és most a Nílus nyugati partján
bolyong. Ez a szóbeszéd eljuthat a hatóságokhoz, és tőlük Bakarihoz. A
veszély minden itt töltött nappal nőtt.
Messzire kell mennie, olyan helyre, ahol senki sem beszél róla.
Másnap reggel, nem sokkal azután, hogy a felkelő nap rózsaszínűre
és lilára festette az eget, Hui lecsúszott egy kis, égetett agyagból készült
rámpára, ahol egy rév volt. A bozótban elrejtőzve egy csapat kereskedőt
látott, akik első aznapi útjukra gyülekeztek. Nem tudott fizetni az
átkelésért, de amikor a révész elindult az utasaival, Hui kirohant
rejtekhelyéről, és belemerült a sekély vízbe. Megragadta a tat
gyékényborítását, amelyet hullámok csapdostak.
Amikor a révész észrevette Huit, rávicsorgott, és mélységmérő
botjával csapkodva megpróbálta elkergetni. A fedélzeten heverésző
kereskedők jól szórakoztak, és azt mondták a révésznek, hogy hagyja
békén – ha annyira át akar kelni, hadd kockáztassa meg, hogy
megfullad, vagy megeszik a krokodilok.
 Hui valahogy a révhajóba kapaszkodva túlélte a legerősebb
áramlatokat, és amikor a komp kikötött a keleti parton, kikászálódott a
sekély vízből, és mielőtt a révész fülön csípte volna, elrohant.
Három napjába telt, hogy eljusson Heluanba. A poros utcákon
sétálva otthonosabban érezte magát. Belélegezte a város olaj- és
füstszagát, a trágyahalmok szagát – Káhúnra emlékeztették. Itt
könnyebb volt ételt lopni, bár bűntudatot érzett, valahányszor kirabolta
egy ugyancsak éhező család viskóját. Újabb három nap múlva eljutott
hozzá a hír, hogy egy kereskedőkaraván készül átkelni a Színájon a
keleti országokba.
Hui hosszan alkudozott a horgas orrú sivatagi vándorral, aki az
expedíciót vezette. Az expedíció finom egyiptomi lenvásznat visz
magával, amit fűszerekre cserélnek majd. Végül azzal győzte meg a
sivatag lakóját, Faridot, hogy félelmet nem ismerő őrszem lenne, aki
éjjel is tud őrködni, aki úgy küzd, mint a leopárd, és olyan ravasz, mint
a sakál.
Faridot nem hatotta meg ez a hencegés, de beleegyezőleg így szólt:
– Ha haramiák támadnak ránk, legalább lesz még valaki, akit le kell
győzniük, mielőtt eljutnak hozzám, és akkor talán lesz időm meglépni.

*****

A szél süvöltve száguldott végig a kopár földön. Porfelhők

kavarogtak a jellegtelen síkság és a bronzszínű hegyek csipkézett taraja
között. A hegyek mögött újabb hegyek emelkedtek, de belemerültek a
zafír égbolt alatt remegő homályos messzeségbe. Hui még soha nem
látott ennyire sivár földet. Mintha egyedül lettek volna az egész
világon.
Mögötte haladt a karaván, tapasztalt sivatagi utazók tarka csoportja,
fehér köntösben, színes sállal körbekötött fejjel. Az áruikkal megrakott
nyikorgó szekereik és a hátukra szíjazott nagy kosaraik alatt imbolygó
szamaraik mellett baktattak.
Hui mély smaragdzöld színű sálját a szája elé kötötte a por ellen,
csak egy keskeny rést hagyott szabadon a szemének. Amikor Farid
odalépett mellé, Hui lehúzta a sálat, hogy hallja, amit mond.
– Minden rendben van.
A sivatagi vándor továbbra is a hegyek felé bámult, szeme azokat a
mély árnyékos sávokat követte, ahol a szurdokok szétválasztották
egymástól a sziklákat. Hui továbbra sem értette, mit miért csinál. Farid
keveset beszélt, és egyedül gyalogolt a karaván előtt. Úgy tűnt, teljesen
hiányzik belőle a fecsegő utazókra jellemző humor, akiknek a
nevetgélése mintha segített volna abban, hogy életben maradjanak ilyen
zord körülmények között. Farid mindig figyelt, és Huinak úgy tűnt,
hogy senkiben nem bízik. Kezdte elhinni, hogy ez bölcs dolog.
– Még mindig városi szemed van, arra jó, hogy észrevedd, ami a
lábad előtt van, de itt szinte semmi haszna – mondta Farid. – A
sivatagban megtanulsz nagy távolságokra látni. Egy napon majd azt is
látni fogod, amint egy róka átfut azon a csúcson. – Kezével arrafelé
mutatott. – Addig itt semmi haszna.
Farid még egyszer végigpásztázta a messzeséget, és elégedettnek
látszott. A szekerek felé fordulva a szájába dugta az ujjait, és füttyentett.
A karaván nekilendült.
Hui, akit az imént oktattak ki, megvárta, amíg a sor majdnem
elhalad mellette, majd csatlakozott hozzá. Már így is gyorsan meg
kellett tanulnia néhány nehéz leckét. Ha fúj a szél, sál nélkül egy
szempillantás alatt megfulladhat. A nap itt még jobban égetett, kiszívta
belőle a nedvességet, és takarékosan kellett használnia a csípőjén lógó
bőrkulacsot, hogy vize kitartson az oázisok között. Az éjszakák még
hidegebbek voltak. Az első éjszakát hidegtől vacogó fogakkal reszkette
végig, mígnem Farid szitkozódva keresett számára egy nagy takarót, és
megmutatta neki, hogyan tekerje háromszor maga köré.
Alig öt nap telt el a hosszúra tervezett keleti utazásból. A terv az
volt, hogy a Hórusz útját, a Kánaánba vezető régi katonai utat követik
az erődök és a türkiz bányák mellett. De Heluanban Farid hallotta, hogy
arról beszélnek, hogy az utóbbi időben a banditák szívesen kalandoznak
ezen az úton. Ezért úgy döntött, hogy egy másik csapást, a habiruk régi
csapását követik a hegyekbe.
Egy dolog vigasztalta Huit, hogy ismét az igazi nevét használhatta,
mert vajon melyik, a városi életben elpuhult ember merészkedne erre a
könyörtelen vidékre? A Színáj-félszigeten újjászülethet, új Hui lehet
belőle, talán az az ember, aki mindig is akart lenni.
Ahogy visszanyerte erejét, ismét eszébe jutott Iszetnofret, és az,
hogy milyen módon állhat bosszút rajta. Arra számított, hogy gyűlölete
idővel enyhülni fog, de ehelyett változatlan hevességgel forrt a
szívében. Ipwetre is gondolt, és arra, hogy milyen veszélyekkel néz
szembe nővére. Hamarosan visszatér, hogy megmentse, ahogy
megfogadta.
Amikor elhagyták a síkságot, és felfelé kezdtek kapaszkodni a
magányos hegyek felé vezető meredek, csipkézett ösvényen, a karaván
lelassult. Fél napot egy törött szekér javításával vesztegettek el. Az
ösvény ide-oda kanyargott a sziklák és a mély vízmosások között, néha
meredek lejtőket kellett kikerülniük, ahol egyetlen rossz lépés a halált
jelentette. Az éjszaka itt hidegebb volt, mint amilyet Hui valaha is átélt.
Ujjai sajogtak a hidegtől, amely mélyen belemart a csontjaiba, és amikor
felébredt, és felnézett a csillagfolyóra, sűrű párafelhőket lélegzett ki.
Másnap reggel felkapaszkodtak egy hegygerincre, és
megkönnyebbülten ereszkedtek alá egy völgybe, amelyet tornyosuló
sziklák vettek körbe. Itt-ott néhány komor, lomb nélküli, csupasz ágú és
karcsú gallyazatú markh sarjadzott, de azokon kívül Hui csak két
élőlényt látott, két sziklanyulat – patkányszerű lényeket, melyeket
Farid dasszinak nevezett.
Lefelé, a völgy felé haladva, valaki dalra fakadt a karaván végén. A
hang magas volt és szárnyaló, olyan, amilyet a keleti emberek annyira
szeretnek. Hui rájött, hogy Káhún és apja halála óta fura módon most
először érzi nyugodtnak magát.
 Uqab, egy alacsony férfi, sompolygott oda hozzá, ajkán széles
vigyorral, szájában három hiányzó foggal.
– Barátom, igaz, hogy nagy harcos vagy, aki megmentette a fáraó
életét?
Hui nevetett. – Hol hallottad ezt, Uqab?
A férfi a karaván felé intett.
– Ó, ott mindig beszél valaki. Kivéve te. – Ujjával Hui felé intett. –
Soha nem beszélsz arról, amit tettél, mielőtt csatlakoztál hozzánk erre
az útra.
– Az életem túl unalmas ahhoz, hogy szóba hozzam. A ti
történeteitek jobbak.
Mielőtt Uqab válaszolhatott volna, egy nyíl csapódott az arcába. A
sivatagi utazó hátrapördült, vérpermet homályosította el a napfényt,
aztán egyet rándult, és vége volt. Hangzavar tört ki Hui körül.
Hátraugrott. Hallotta, hogy Farid parancsokat kiabál, de szavait elnyelte
a fedezékért tülekedő sivatagi utazók lármája. Néhányan a kocsik alatt
vergődtek. Mások a sziklagerincek mögé vetették magukat, és fejüket
ide-oda forgatva a zord hegyi tájat fürkészték.
Hui megdermedt a döbbenettől, aztán rájött, hogy Farid neki ordít,
hogy keressen menedéket. A parancs egy pillanattal sem érkezett túl
korán. Újabb nyílvesszők süvítettek át az azúrkék égbolton, egy egész
áradat. Hui egy alacsony sziklatömb mögé gurult a nyílzápor elől.
Némelyik nyílvessző arról a helyről pattant vissza a kemény talajról,
ahol pár pillanattal korábban állt. Mások a kocsik faoldalába csapódtak.
Egy szamár, remegő dárdanyéllel az oldalában, összerogyott. Az egyik
sivatagi utazó üvöltve bukdácsolt ki egy szikla mögül. Egy nyílvessző
állt ki szemüregéből. Kezét a fejéhez kapta, mielőtt hátrazuhant volna.
Akárhova nézett Hui, mindenütt az utastársait látta szétszórva a
hegyoldalon. Némelyikük megsebesült és kiáltozott, mások halottak
voltak. A talaj a karaván körül bíborvörös volt a vértől. Farid integetett
Huinak, hogy húzza össze magát – mintha szüksége lett volna
figyelmeztetésre. Miközben egyre csak záporoztak a nyílvesszők, Hui
kikukucskált. Úgy tűnt a számára, hogy a nyílzuhatag a felettük lévő
hegygerincen túlról jön. Ez meg hogy lehet? Még soha nem látott
nyílvesszőt ilyen messzire repülni; az általa ismert íjak ennek a
távolságnak csak a felére voltak képesek. Ezeket itt mintha varázserő
hajtotta volna.
A nyilak lefelé siklottak, és a föld rengeni látszott a becsapódásoktól;
mindenfelől gyötrelmes kiáltások hallatszottak, és fröcskölt a vér.
Az egyik kocsi mögött valaki őrjöngött, szinte megőrjítette ez a
könyörtelen támadás. De senki sem kockáztatta meg, hogy elmozduljon,
mert attól félt, hogy eltalálják.
Aztán lecsengett a támadás, és Hui ismét felnézett. A gerinc mentén
alakok bukkantak elő rejtekhelyeikről. Hunyorított, de hátuk mögött a
nappal csak a körvonaluk látszott.
Farid talpon volt, és kihúzott karddal hadonászott az egyik
szekérnél. Tehetetlennek tűnt a hegyoldalról rájuk zúduló
embertömeggel szemben.
– Hükszoszok! – üvöltötte a sivatagi vándor. – Hükszoszok!
Hui ereiben megfagyott a vér. A harcosokat bőrpáncélzat és
bőrszoknya védte, és ugyancsak bőrsisakkal védték a fülüket.
Orrnyergüket is bőrcsík védte. A kopaszra borotvált egyiptomiakkal
ellentétben a hükszoszok álluknál hegyesre összefont, fekete szakállt
viseltek. Egyesek hátán tegez lógott, és a legerősebb íj, amilyet Hui
valaha is látott. Az íjak mérete kicsi volt, alakja ívelt, mint az egyik
hárfa, amelyet anyja lakomáján a zenészek pengettek. Mások hosszú,
íves kardot forgattak. A fém zöldesen csillogott a rézszínű fényben. Hui
még soha nem látott ehhez hasonlót.
Elakadt a lélegzete, amikor egy még furcsább látvány tárult elé – egy
harcos, aki egy szamárnál nagyobb, dióbarna vadállaton lovagolt. Az
állat izmai hullámzottak az oldalán. Huit bámulattal töltötte el az
állatból sugárzó erő és ügyesség, miközben lovasa olyan sebességgel
vezette le a kanyargós ösvényen, hogy úgy tűnt, nem kerülheti el, hogy
alázuhanjon az ösvény széléről.
Ez a csodálatos teremtmény csak egy ló lehetett. Hui még soha nem
látott ilyet, Káhúnban sem, de hallotta, hogy a hükszoszok
beidomították ezeket a bestiákat, és részben ezek a felelősek a barbárok
véres sikereiért. Egy másik lovas is megjelent, aztán még többen,
mígnem a völgy már rengett a paták dobogásától.
Az életben maradt sivatagi utazók szétszéledtek. De miközben
menekülni próbáltak azon az úton, amelyen jöttek, Hui újabb lovasokat
pillantott meg mögöttük. Csapdába estek, mintha vágóhídra kerültek
volna.
Hui megragadta az Adómtól ellopott rézkést, aztán rájött, mennyire
szánalmas fegyverként. Megfordult, és egy puszta sziklafalhoz rohant,
ujjaival és lábujjaival alig látható repedéseket tapogatott ki, amelyeken
megtámaszkodhatott. A rémülettől és a mögötte felhangzó sikolyoktól
hajtva, kezeit váltogatva kapaszkodott felfelé.
Amikor felért, a szédítő magasságból lenézett a mészárlásra. A
hükszosz lovasok körbejárták a karavánt, és kardjaikkal kegyetlenül
lecsaptak mindenre, ami mozgott. Hui látta a vésést a holdsarló alakú
pengéken. A díszítés komoly hozzáértésről tanúskodott.
Farid a helyén állt, és egyenes bronzkardjával előre-hátra
csapkodott, amikor valamelyik támadó közeledett. De a hükszoszokat
nem ijesztette meg. Úgy tűnt, játszanak vele, mint a malom kutyái a
patkányokkal. Aztán az egyik harcos egyenesen a sivatagi vándor felé
fordította lovát, és oldalra dőlve keményen a kardjára csapott. Farid
pengéje darabokra tört. Hui zihált. Mennyi esélye van egy egyiptomi
katonának ezekkel a barbárokkal szemben, akiknek a fegyverzete
ennyivel erősebb?
De a hükszosz harcos mégsem vágta le fegyvertelen ellenfelét.
Megállította a lovát, és a pengéje hegyét Farid torkához nyomta. A két
férfi szembenézett egymással, majd a sivatagi vándor egy lemondó
biccentéssel térdre rogyott, és lehajtotta a fejét. A véres csapás mentén,
amelyen korábban a karaván haladt, a többi barbár összeterelte a
túlélőket, és kardjuk hegyével arra kényszerítették őket, hogy rakodják
ki szekereiket, és hordják el nekik a zsákmányt.
Ekkor kiáltás visszhangzott, és Hui látta, hogy az egyik hükszosz
harcos feléje mutat. Egy másik barbár villámgyorsan előkapott egy
nyílvesszőt, és elengedte. A nyíl Hui fejétől tenyérnyire csattant a
sziklának. Nem volt szüksége több figyelmeztetésre. Majomként
kapaszkodott felfelé a sziklán, miközben záporoztak körülötte a
nyílvesszők. Áthúzta magát egy sor barna sziklán, egyenesen egy mély
sziklahasadékba. Ott meglapult, de tudta, hogy nem maradhat ott. A
völgy alján újabb ugató parancsok hangzottak olyan nyelven, amelyet
Hui nem ismert, majd futó lábak dobogása hallatszott. Egy csapatot
küldtek az elfogására. Hui futott és meglapult, átkúszott a keresztben
futó hasadékokon, amelyekbe alig fért el egy ember, aztán tovább a
meredek völgyoldal mentén, amíg térdéről és könyökéről le nem jött a
bőr, és teljesen át nem itatta a veríték a félelemtől. A barbárok
körbejártak. Hallotta zihálásukat, ahogy felkapaszkodtak a számtalan
ösvény valamelyikén. Egyesek megpróbálták követni a nyomát, mások
feljebb kapaszkodtak. Hui biztos volt benne, hogy ha valamelyikük
lepillant, észreveszi.
Fel-alá rohangált, akár egy patkány, végül a völgyoldali
hegygerincen átjutva egy csavart sziklaoszlopokkal, hasadékokkal,
bemélyedésekkel és bozótos fákkal tarkított, különös fennsíkra ért.
Az alkonyat lassan átkúszott a hegyeken, és Hui egy sivatagi macska
számára is szűk mélyedésben didergett. Hallotta, hogy üldözőinek a
hangja egyre távolodik, amiből rájött, hogy feladták a keresést. Az éj
beálltával összeszedte minden bátorságát, és kimászott a rejtekhelyéről.
De még akkor is felugrott a sziklák körül kavargó szél minden
suttogására.
S csak ekkor jutott el a tudatáig, milyen borzalmasan veszélyes
helyzetben van. Egyedül volt, a hegyekben, távol minden településtől, a
nappali forróság és az csontbénító éjszakai hideg közé szorítva.
Vizestömlője még mindig megvolt, de ez volt minden. Nem volt
kenyere, se senki, hogy megtanítsa neki, hogyan maradjon életben ezen
a kegyetlen helyen.
Hui egy sziklára rogyott, és kezébe temette az arcát.
 De nem adhatta fel ilyen könnyen, nem, mert szíve hevesen
sóvárgott mindarra, amit elveszített. Ekkor a szellő égő fa füstjét sodorta
felé, és Hui megnézte, honnan jön.
Búvóhelyéről letekintve ropogó tábortüzet látott egy sík térség
közepén, amelyet három oldalról magasodó sziklafalak védtek a zord
széltől. Hükszosz harcosok tábortüze volt. A győztes harcosok a lángok
körül guggoltak, sört kortyolgattak, nevetgéltek, és közben darabokat
tépkedtek valamiféle szárított húsból. Az egyik barbár felkapott egy
nyaláb gallyat, amelyet kétségkívül a vékony markh fákról tört le, és
rádobta tűzre. A tűz ropogva falta a száraz tűzifát, és lángja kavargó
szikraspirált lövellve csapott a magasba. A borostyánszínű fény
megvilágította a lakmározó harcosok arcát. Hui látta, hogy Farid és a
karaván többi túlélője is ott ül a közelben. Ettek, és nem látszottak
sérültnek.
A horkantás és a patadobogás valahonnan a közelből jött, a
karámból, ahol a hükszoszok a lovaikat tartották.
Hui figyelt, és a lehetőségeit mérlegelte.
Meg kellett tanulnia valamit. Ebben a vad és állatias világban az
ember egyedül nem tud életben maradni. Huinak szövetségesekre volt
szüksége. Barátai és szomszédai elhagyták. Törvényen kívülinek
bélyegezték. Akkor pedig miért ne válhatna valóban azzá?
Hui előbújt rejtekhelyéről, és elindult lefelé a hegyoldalon,
egyenesen a hükszoszok tábora felé.

*****

A hükszosz harcos meglengette a szablyáját Hui arca előtt, és úgy

fordította, hogy a lobogó tűz tükörképe végigtáncoljon a pengéjén. Édes
füstfelhő gomolygott pattogó szikrák kíséretében az ég felé, és tűz körül
álló barbárok egyszerre dobogtak a lábukkal és tapsoltak a kezükkel.
 – Vágd le a fejét – röffentette valamelyikük akadozó egyiptomi
nyelven. Durva nevetés harsant fel. A parancsnok fehér fogai
világítottak fekete borostájának keretében. Szeme visszatükrözte a
lángokat. Játszadozott Huival, szórakoztatta unatkozó harcosokból álló
közönségét. Hui lehajtott fejjel térdelt, de a szemöldöke alól felnézett
fogvatartójára. A harcos fényes bőrsisakot és párnázott bőr mellvértet
viselt, amely képes volt felfogni a nyílvesszőt. Bőre olívaszínű volt,
arcbőre naptól-széltől cserzett.
– Azért jöttem, hogy csatlakozzak hozzátok – mondta Hui.
Ismét nevetés hullámzott végig a harcosokon.
– Te? – horkant fel a kapitány. Hitetlenséget színlelt, és az embereire
nézett. – Még ott a tojáshéj a fenekeden.
Vézna vagy. A bőröd olyan puha, mint egy szamártejben fürdő nőé.
– Nem bölcs dolog bizonyíték híján pusztán a szemedre hagyatkozni
– mondta Hui. – Azt hittem, hogy egy olyan tapasztalt harcos, mint te,
tisztában van ezzel. Törvényen kívüli vagyok, az egyik legfélelmetesebb
ember Egyiptomban.
A hükszosz harcos szeme összeszűkült. Nem nagyon hitte, amit
hallott, de Hui felkeltette az érdeklődését
– Megöltem azt az embert, aki megrontotta a szerelmemet –
rögtönözte Hui. – Tisztességes küzdelem volt, de a családja lefizette a
bírókat, hogy a lehető legsúlyosabb büntetést mérjék ki rám. Kasztrálást
és kivégzést. Ez is azt bizonyítja, mennyire veszélyesnek tartottak. Az
őrök három napig vertek a fütyköseikkel. Túléltem. Bedobtak egy mély
kútba. Túléltem. Mi több, megszöktem a borzasztó börtönből, ahonnan
addig még senkinek nem sikerült kiszabadulnia. Azóta az egyiptomi
hatóságok sakáljai végigüldöztek az égető vörös és fekete homokon,
keresztül a városokon, sőt a Színájra is utánam jöttek. És egyetlen
egyszer sem sikerült a közelembe kerülniük. – Hui megkopogtatta a
homlokát. – Az eszem. Az a fegyverem.
– És a nyelved – kuncogott a kapitány. – Jó mesét szőttél, afelől
semmi kétség, bár nem tudom megfejteni, mennyi igaz belőle. De
csupán ezzel is nyújthatsz némi szórakozást hosszú utunk során. – Az
embereihez fordult. – Mit szóltok hozzá?
A harcosok éljeneztek, öklükkel a levegőbe csaptak.
Hui válla ellazult. Az életét kockáztatta, amikor a táborba jött. De
úgy tűnt, jól ítélte meg a helyzetet. Ezek az emberek semmitől sem
féltek. A félelem gyanakvást szült, haragot és halálos válaszokat. De
ezek annyira bíztak erejükben, hogy sehol sem láttak veszélyt, és a
karaván elleni támadást átélve, maga is így gondolkozott.
– Az embereim megadták a választ. Hát akkor legyen!
A harcos visszadugta a kardját a hüvelyébe – a penge csilingelve
csúszott a bőr kardhüvelybe –, és kinyújtotta a kezét, hogy talpra
rángassa Huit.
– Khyannak hívnak. Jelentése: „Aki A Széllel Lovagol.” Meg kell
hajolnod előttem. Kérdés nélkül kell engedelmeskedned minden
parancsomnak. A munka nehéz lesz, és sokat fogunk követelni tőled,
még egy ilyen fennkölt törvényen kívülitől is, mint te. Cserébe nem
lesz hiányod ételben vagy sörben. De ha akár csak egyszer is engedetlen
leszel, a Hold Kardja lemetszi a fejedet, és a véred a homokra ömlik.
Hallasz?
Hui bólintott.
Khyan végigmérte.
– Apró Kis Patkány. – Elgondolkodva bólintott. – Mi a véleményed a
lovainkról, he?
Hui a szemét meresztette. Lénye egyik részét megrémítette a
látványuk – a méretük, az erejük. Amikor lehunyta a szemét, tüzes
szemeket és éles agyarakat képzelt hozzájuk, amelyek kitépik az ember
húsát. De egy másik része csodálta kecsességüket, és érzékelte, hogy
milyen értelmesek.
– Csodálatos vadak.
– Okosak. Okosabbak, mint sok ember, én mondom neked, és
bátrabbak, mint a legtöbb. Légy kedves hozzájuk, és ők is kedvesek
lesznek hozzád. – Khyan körüljárta Huit, és méregette. – Az új katona
idővel kapcsolatot alakít ki a lovával, és ezáltal rokonokká válnak. A
lovak az aranynál is értékesebbek számunkra. Bizonyos esetekben
értékesebbek még a testvéreinknél is. – Nevetése végighullámzott a
harcosok sokaságán. De Hui tiszteletet – ha nem szeretetet – hallott ki a
hangjából. – Lássuk, Kis Patkány, milyen képességeid vannak,
amelyeknek hasznát vehetjük! Tedd a dolgodat jól, és akkor hosszú
életed lesz a hükszoszok között. Jó üzletnek tűnik, nem?
Hui bólintott.
– Nagyszerű. – Khyan egyik karjával átkarolta Hui vállát, a másikat
pedig az összegyűlt férfiak felé tárta. – Éljenezzétek meg az új
szolgánkat, testvérek! – A harcosok ismét ujjongtak. A parancsnok pedig
hozzátette: – Meglátjuk, meg tudod-e tanulni, hogyan kell gondoskodni
a lovainkról, Kis Patkány. Hogy lehet-e belőled jó istállófiú. Reméljük,
hogy igen, mert a lovaink fogják eldönteni, életben maradsz-e vagy
meghalsz.

*****

Hui felriadt. Durva kezek ragadták meg a takaróját, és megrázták.

Nehéz lehelet terítette be az arcát. Farid szénfekete szeme nézett
farkasszemet vele. Még nem hajnalodott. Odafent az égen csillagok
villództak. Hui bőrét csípte a hideg. Körülötte emberek tüsténkedtek
morgolódva, a csapat készült tábort bontani.
– Még túl korán van – panaszkodott Hui.
Farid közelebb hajolt hozzá, és az arca betöltötte Hui látóterét.
– Ne bízz bennük!
– Mi?
– Ne bízz a hükszoszokban – dörmögte a sivatagi vándor halk
hangon, nehogy meghalják. – Jól bánnak veled. De az életed semmit
sem jelent a számukra. Az enyém sem. Csak a sajátjukkal törődnek.
Ravaszok, átkarolják a válladat, és az orrodnál fogva vezetnek. Csak egy
dolog érdekli őket: a hatalom. Nagy gazdagságot látnak Egyiptomban, és
sóvárognak utána. Előbb-utóbb elveszik.
– Nem áll szándékomban meggyőződni erről. Az első adandó
alkalommal lelépek.
Farid felhorkant. – Egyedül fogsz átkelni a Színájon?
– Csatlakozhatnál hozzám. Te ismered az utakat. Értesz a nyomok
követéséhez. Találhatunk egyik másik karavánutat...
Farid ismét horkantott.
De mielőtt Hui tovább kérdezhette volna, a sivatagi vándor sarkon
fordult, és eltűnt a sötétben. Hui a szavain tépelődött.
Hui a lábával topogott, és a kezét dörzsölte. Úgy gondolta,
mindennél jobban utálja a hideget. Mihelyt összehajtotta a takaróját, az
egyik hükszosz egy darab pácolt hússal kínálta meg. A harcosoknak
osztogatta. Hui rágni kezdte, és élvezte, hogy a fűszerek átmelegítik.
Khyan a katonái között sürgölődött. Keltegette őket. Huit
megpillantva magához intette. Hui átballagott a táboron a
parancsnokhoz, ahol rögtön megcsapta az orrát a lószag. A
félhomályban szürke árnyakat látott a lovak között serénykedni. Az
istállófiúk szénát vetettek az állatok elé.
A parancsnok a lovak között válogatott. Az állatok kidagadó izmai
csillogtak a hajnal első sugaraiban, és horkantásuk betöltötte a levegőt.
Huit lenyűgözte az erejük és az eleganciájuk.
Khyan megrángatta a szakállát, és rámutatott az egyik csődörre, egy
fenséges, mahagóniszínű teremtményre, amelynek fénylő fehér csík
húzódott végig a fején. – Az ott. Holdnak hívják. Őt fogod szolgálni, Kis
Patkány, méghozzá jól fogod szolgálni.
– Mi történt az utolsó szolgálójával? – kérdezte Hui.
A kapitány ránézett, feszes mosolya nem árult el semmit.
– Nem szolgálta elég jól.
– Hogyan tanuljak?
– A többi istállófiú mindent megmutat, amit tudnod kell. Mind
testvér, és vigyáznak egymásra. A hükszoszok mindene a ló. Nélkülük
csak hangyák vagyunk a sivatagi homokban.
 Hui bólintott. – Én leszek a legjobb istállófiú, olyan, amilyet még
nem láttál.
– Jó.
Khyan elindult, és egy ujjcsettintéssel jelezte Huinak, hogy kövesse.
A lovak mögött furcsa járművek emelkedtek ki az árnyékból. Hui
összeráncolt homlokkal fürkészte őket. Valamiféle kocsinak tűntek,
amilyet még soha nem látott. Eléjük ívelt, oldaluk alacsony volt, és
rúddal összekötött fa korongokon álltak. Elejükből egy másik rúd állt ki,
aminek a vége a köves talajon feküdt. A kis kocsi elején keresztben
húzódó deszkalapot aranylemezzel borították, ami ragyogott a felkelő
nap fényében. A kocsi egyik oldalára nyílvesszőkkel teli bőrtegezt
rögzítettek.
Hui megpróbálta értelmezni a látottakat, közben magán érezte
Khyan tekintetét. Az egyik istállófiú egy lovat vezetett a kocsihoz, és a
kocsi elején lévő járomhoz kötötte. Ahogy a vadállat előrelendült, a
kocsi oly könnyedséggel gördült azokon a korongokon, amilyet Hui
soha nem tapasztalt a hazai szekereknél, amelyeket az eléjük befogott
igásbarmok fatalpakon vonszoltak a talajon és a köveken.
Úgy érezte, mintha villám sújtotta volna. Egy szempillantás alatt
felfogta ennek a dolognak az előnyeit. Hallotta a kapitány felharsanó
nevetését.
– Ti egyiptomiak azt hiszitek, hogy az istenek választott népe
vagytok – Khyan kuncogott –, egy több ezer éves civilizáció, és azt
hiszitek, mindent megtanultatok, ami a mennyek alatt megtanulható.
Micsoda önhittség. Ez lesz a vesztetek. Emlékezz a szavaimra!
– Miféle varázslat ez? – rebegte Hui.
– Harci szekér, Kis Patkány. Amikor a ló teljes erejéből húzza,
szélsebesen és egyenletesen mozog. Hajtója támadás közben könnyedén
ki tudja lőni íjából a nyílvesszőket. Ha a mi szekereink lerohanják a ti
seregeiteket, végetek van.
– Megtanulnék lovagolni egy ilyen harci szekéren.
 Khyan felnevetett. – Nem neked való. Azt hiszed, megtanítom
neked a titkainkat? Nem, Kis Patkány, neked megvan a saját helyed, és
ott is maradsz.
A kapitány otthagyta, és Hui nézte, hogyan ugranak fel a harcosok a
harci szekerek hátsó részére, és hogyan egyensúlyoznak a testsúlyukkal,
miközben a kocsik előrelendülnek velük. És valóban, a lovak erejét
kihasználva oly egyenletesen mozogtak, ahogy Khyan mondta.
A látvány a Hui agyában pislákoló lángot úgy felélesztette, hogy
szinte tűzforróvá vált. Soha nem tudott teljesen megszabadulni az
Iszetnofret elleni bosszúról szőtt fantáziáitól, minden ébredéskor
elévillantak, és súlyos teherként nehezedtek rá, amikor éjszaka
lecsukódott a szeme. De mindig ott volt az a félelem, hogy nem elég
erős ahhoz, hogy legyőzze az életét megmérgező varázslónőt. Túl
gyenge, túl képzetlen. Nem harcos. Legjobb esetben is egy tolvaj, egy
kis patkány, ahogy Khyan mondta, aki a világ szemétkupacaiból tartja
fenn magát, és az árnyékok közé menekül.
De ezzel az új tudással nehézkes ólomból arannyá változtathatja
magát. Hui elképzelte, hogy Káhún kapujáig robog egy ilyen harci
szekéren. Akkor majd mindenki megtudja, mekkora harcossá nőtte ki
magát, és ha ennek a híre eljut Iszetnofrethez, a varázslónő megremeg.
Hui emlékezetébe véste az indulásra készülő hükszosz harcosok
minden mozdulatát. Lehet, hogy a megfigyeléssel is eleget tanulhat.
Szemrevételezte furcsa, íves íjaikat, amelyek kétszer olyan messzire
viszik nyilaikat, mint az általa valaha is látott egyiptomi íjak
bármelyike, és holdsarló alakú kardjaikat, amelyek énekelnek, amikor
átsuhannak a levegőn, ráadásul mintha mélyebbre is vágnának, mint
Káhún védőinek egyenes kardjai. Igen, megtanulja mesterfokon
használni ezeket a dolgokat. Ezért vezették az istenek a hükszoszok
közé. Mindent megtanul, és Iszetnofret végre megfizet azért, amit tett.

*****
 A hükszosz csapat egy hágón keresztül hagyta el a magasba
tornyosuló sziklafalak közötti szélvédett mélyedést, és a szédítő
ösvényeken lekanyarodott a síkságra. A szekerek a menet elején
haladtak, a többi harcos pedig mellettük lovagolt. Az istállófiúk és a
rabszolgák a sor végén zötyögtek a társzekerekkel. De Faridot az élre
küldték, hogy felderítőként és nyomkövetőként alkalmazza a tudását. A
hükszoszok nem az ölés kedvéért gyilkoltak, és megtanulták kihasználni
az általuk megkímélt foglyok képességeit. Dübörgött a föld, és porfelhő
gomolygott fölötte.
Oázisról oázisra vonultak, esténként megtöltötték bőrkulacsukat, és
megpihentek a pálmák alatt, miközben a lovak a közelükben
horkantottak és toporogtak. Amikor eljött az alvás ideje, a hükszoszok
visszavonultak sátraikba, de a rabszolgáknak nem jutott ilyen kényelem.
Hui gyorsan megtanulta, hogy Hold lesz az állandó hálótársa, ahogy a
lovat hívták. Minden este Hold hasa alatt aludt, azt használta fedélként,
és kancatejet ivott étkezéskor. A többi istállófiú megtanította a
kötelességeire, amelyeket szorgalmasan el is végzett. Megtanulta,
hogyan kell kifésülni a mén sörényéből a parazitákat, és esténként
lemosni a fenevad oldalát, mintha királyfi lenne. Amikor egy oázis
körül nem nagyon volt mit legelni, szénacsomókat dobott Hold elé, és
megtudta, hogyan kell kezelni azokat a sérüléseket, amelyeket a nyereg
okozott az egyenetlen talajon való hosszú, kemény lovaglások során. Az
istállófiú és a ló között sokkal erősebb volt a kapcsolat, mint a lovas és a
paripa között. Így működött ez a hükszoszoknál.
És Hui megtanult örülni ennek, mert Hold lovasa, Uthan
kellemetlen fickó volt. Mogorva volt, haragja gyorsan feltámadt, és
noha Hold a ló-testvére volt, túlságosan keményen bánt az állattal.
Egy kora reggel Hui éppen egy nyaláb szénával kászálódott le a
szénásszekérről, amikor hangos nyihogás törte meg a csendet. A
halványuló árnyékokon át a kétségbeesett hang irányába száguldott, és
megpillantotta Holdat. A ló hátrahőkölt, szeme fehérje kilátszott,
akárhányszor lovasa rácsapott az ostorával.
– Nem vagy jó – vicsorogta fröcsögő nyállal Uthan.
 Hui félredobta a szénát, és felkiáltott: – Mi a baj?
– Ez az állat reggelente túlságosan lomha. Meg kell leckéztetni.
A rémült Hold egyre hangosabban nyihogott, és Hui dühbe gurult.
Gondolkodás nélkül előreugrott, és megpróbálta kicsavarni az ostort a
lovas markából.
Uthan megpördült, és ökle külsejével Hui arcába csapott.
Hui hanyatt vágódott. – Ezért megfizetsz – sziszegte a hükszosz
harcos.
Hui nem ijedt meg. Felállt, és ismét előreugrott.
– Hagyd békén! – kiáltotta.
Uthan felemelte az ostorát, készen arra, hogy az istállófiúra csapjon
vele.
– Tedd azt, amit a szolga mond!
A hangra Hui körbenézett. Khyan kifejezéstelen arccal figyelte az
összecsapást.
Uthan remegő kézzel leeresztette az ostort.
– Beszélnék veled – morogta Khyan.
Mihelyt Uthan a parancsnokához lépett, Hui felkapott egy marék
szénát, és Holdhoz sietett, hogy megvigasztalja. Megsimogatta a ló
sörényét, és megnyugtató szavakat suttogott a fülébe, mígnem az állat
megnyugodott. Egy pillanattal később a paripa megbökte az orrával,
mire Hui újabb maréknyi szénát nyújtott oda neki.
Hold sötét szeméből Hui olyan kifejezést olvasott ki, amilyet még
nem látott. Így adná jelét a kettejük közötti kapcsolatnak? Egymás
megértése lenne ez talán? Vagy csak a képzelete játszik vele? De bármi
is volt, Hui érezte, hogy szeretet ébred benne az állat iránt.
Hui megérezte, hogy nézik. Hátrapillantott. Khyan volt az.
Kiismerhetetlen, kérdő arckifejezéssel nézte, majd megfordult és
elsétált.
Attól a naptól kezdve Hui megtanult szeretettel tekinteni a lovakra,
és Hold hatalmas gesztenyeszemébe bámulva kezdte megérteni az
ösztöneit. Biztos volt benne, hogy Hold is olvas az ő gondolataiban.
 *****

Hui Ipwetről álmodott, és amikor felébredt, könnyek folytak az

arcán. Egy ideig csak feküdt a sötétben, míg a képek halványulni nem
kezdtek, de még mindig tisztán látta Iszetnofretet Széth fenyegető
árnyékával a háta mögött a nővére fölé tornyosulni.
Baljós előjel volt? Nem lehetett biztos benne. De a szíve hevesen
kalapált, és tudta, hogy soha nem bocsátaná meg magának, ha nem
figyelne rá.
Odakúszott Faridhoz, és felébresztette.
– Elmegyek – suttogta. – Ma este.
– Bolond vagy – motyogta Farid, majd megfordult, és visszaaludt.
Hui kimászott a sátorból az éjszakába. Tudta, hogy közel vannak az
egyik karavánúthoz. Az más kérdés, hogy megtalálja-e Farid nélkül, de
ezt a kockázatot vállalnia kellett. Egy darabig a fülét hegyezte. Tudta,
merre vannak az őrszemek, és hogy kifelé figyelnek, nem befelé a
táborba. Mindenki más aludt. Hui négykézláb a sátrak mellett a tábor
széléhez osont. Elkerülte a lovakat, mert attól félt, hogy megzavarja
őket. Átmászott a laza köveken és megkereste a korábban már kiszemelt
ösvényt, amely a – sátrakat a hideg széltől védő – kőrakások mellett
vezetett.
Már csak egy rövid kapaszkodó, és felér a szélesebb útra, mely
elvezeti a szabadságba.
Hui szíve hevesebben vert, ahogy felfelé mászott az ösvényen.
Ha nem cselekszel most, örökre a hükszoszoknál ragadsz, mondta
magában. Ezek a harcosok kezdték saját tulajdonukként kezelni.
Nem, most van itt az idő.
Az ösvény felénél járt, amikor füttyszót hallott. Egy másik válaszolt
rá. Hui mozdulatlanná merevedett. Biztos, hogy az őrszemek nem látták
meg a sötétben. Mégis mozgást érzett a közelében. Kétségbeesetten
feltápászkodott a kőfal szélére.
Fuss, biztatta magát Hui. Megállsz a magad lábán.
 Hui felkapaszkodott az ösvényre, és felnézett. Egy sziluett takarta el
előle a csillagokat.
– Itt van! – kiáltotta a hükszosz harcos. Egy csizma orra csattant Hui
állkapcsán. Megpördült, és visszapattant a szikláról, majd elvágódott a
földön.
Zihált, és azon csodálkozott – de csak egy pillanatig –, hogy nem tört
be a koponyája. Alakok vették körbe, és amikor egy fáklya fellobbant,
Hui a penge hossza mentén belenézett Khyan hideg arcába. A hükszosz
addig nyomta a kardot Hui torkához, amíg Huinak ki nem serkent a
vére.
– Most levágom a fejed – mondta.
– Várj – könyörgött Hui. Fájdalom nyilallt a nyakába.
– Öld meg – mondta valaki. – Elárult bennünket.
– Megmondtam neked, mi történik, ha nem lehet megbízni benned
– mondta Khyan. – Azt hiszed, olyan hülyék vagyunk, hogy bármilyen
patkány ki-be járhat a táborunkba?
Hui vonaglott a kard hegye alatt, de úgy tűnt Khyan érzékelte fel
nem tett kérdését.
– Őrszemeinknek nincs szükségük látásra. Egyetlen izzadságcseppet
is megszimatolnak a szellőben. És most...
– Kérlek, várj. – Hui fejében száguldoztak a gondolatok, aztán
megtalálta. – Én is közétek tartozom. Hükszosz vér folyik az ereimben.
– Hazudsz – vicsorogta Khyan.
– Nem! A történet, amit elmondtam arról, hogy miért menekültem
Egyiptomból... nem volt igaz. Alig sikerült megmenekülnöm.
Megtagadták tőlem a tisztességes eljárást, mert anyám hükszosz volt.
– Bármit kitalálnál, hogy mentsd a bőröd. – Khyan erősebben
nyomta a pengét.
– Erről nem beszéltem, amikor idejöttem, mert... mert szégyelltem.
– Hui fulladozott. – Egész életemben azt hittem, hogy tiszta egyiptomi
vagyok. Amikor megtudtam az igazságot, nem akartam elhinni.
Khyan mélyen Hui szemébe nézett, és látnia kellett benne valamit,
mert visszahúzta a kardját.
 – A hükszosz vér nem szégyellni való. Mások áldásnak tartják.
– T... tudom – dadogta Hui. – Most tanulom az igazságot.
– Miért próbáltál megszökni?
– Mert nem jó szolgának lenni. Nemrég még szabad ember voltam.
Khyan rábámult. Úgy tűnt, fontolóra veszi mindazt, amit Hui
mondott, és jó hosszú ideig habozott a döntéssel. Aztán visszahúzta a
kardját, és a hüvelyébe dugta.
– Ha újra szökni próbálsz, nem lesz kegyelem – mondta a
parancsnok. – Én magam nyisszantom le a fejedet, és a harci szekeremre
tűzöm.
Hui felállt.
– Nem fogom újra megpróbálni. – A szavak kalapácsütésként érték a
szívét. Faridnak igaza volt. Nem volt menekvés a hükszoszoktól. De mi
lesz Ipwettel? És Iszetnofrettel, és azzal a fenyegetéssel, amelyet egész
Egyiptomra jelentenek?
Khyan hatalmas kezével tarkón ragadta Huit, és magához húzta.
Tekintete izzott. – Újra bizonyítanod kell – morogta csak Hui számára
hallhatóan.

*****

És Hui kemény munkával és engedelmességgel bizonyított. Idővel a

hükszoszokról alkotott nézete is megváltozott, mert nem lehet rossz az
az embercsoport, amely ilyen szeretettel bánik ezekkel a csodálatos
állatokkal. Többségük őszinte csodálatot mutatott lovai iránt; nem
teherhordóként vagy fegyverként tekintettek rájuk, mint az íjakra és a
szablyákra. Ismerték személyiségüket, amely ugyanolyan szeszélyes
volt, mint bármelyik emberé.
A hükszoszok egykoron, mielőtt elkapta volna őket a honfoglalási
láz, nomád földműves nép voltak, legalábbis a régi történetek szerint.
Ez a barbár törzs a távoli észak hegyei közt élt.
 A harcosok beszélgetését hallgatva Hui sok mindent furcsállott
velük kapcsolatban. Megalkották ezt a kerekeken guruló, bámulatos
harci szekeret és a messzehordó íjat, de írni és olvasni nem tudtak.
Egyetlen király zsarnoksága alatt éltek, akit Szalitisz néven emlegettek,
és az ő szeszélyei irányították életüket.
Hold gondozása közben Hui kifigyelte a harcosokat is. Úgy
dédelgették a kardjukat, mint anyák a kisbabáikat, és simogató köveket
húzogattak a pengék mentén, hogy élük éles legyen, mint a borotva.
Mindennap gyakoroltak, és holdsarlóikkal lélegzetelállító mintákat
írtak a levegőbe. Hui megfigyelte a táncukat, a penge mozgását, és egy
idő után biztos volt benne, hogy meg tudja ismételni a látottakat, ha
valaha is a kezébe kerül egy ilyen szablya. Az íjak használata is
könnyűnek tűnt. Az íves kivitel miatt sokkal könnyebb volt felhúzni
őket, mint a népe által használt íjakat, és akkora erővel feszültek meg,
hogy háromszor messzebbre repítették a nyílvesszőket, mint bármelyik
egyiptomi nyíl. Egy ilyennel át tudná ütni az apja házának tetején álló
anyja szívét, miközben ő a városfalnál áll. De aztán úgy döntött, hogy
nem ez a jó megoldás. Látni akarta Iszetnofret szemét, ahogy kiszáll
belőle az élet, ahogy beismeri, milyen szörnyű bűnöket követett el, és
Hui az, aki megbünteti értük.
Múltak a hetek – talán hét is eltelt. Felhagyott a számolásukkal.
Zsákmány után kutatva fel-alá száguldoztak a keleti sivatagban. A
hükszoszok néha karavánokra csaptak le utánpótlásért és rabszolgákért,
vagy megtámadták az oázis körüli településeket. Csata közben olyan
vérszomjasak voltak, ahogy ő is hallotta korábban. De annak ellenére,
hogy barbárok voltak, nem voltak vadak. A tapasztalt harcosok hideg
hatékonyságával gyilkoltak – higgadtan, kérlelhetetlenül, az ellenfeleik
legyőzésére összpontosítva. A mendemondák alapján Hui azt várta,
hogy megízlelik áldozataik szívét, és letépik a holttestek végtagjait. De
ehelyett tiszteletet tanúsítottak az elesettek iránt. És távol a csatától,
miközben a tábortűz körül heverésztek és ettek, sört ittak, nevettek és
énekeltek, úgy tűnt, ugyanolyan teljes életet éltek, mint a Hui által
ismert káhúni férfiak bármelyike.
 Hui lelkesen tanult mindenből, aminek tanúja volt. Most mindent a
számára egyedül fontos dolognak rendelt alá: Iszetnofret megölésének.
Amikor végignézett az éjjelre felállított táboron, olyan szenvedéllyel
szorította ökölbe a kezét, hogy a körmei belemartak a húsába.
Másnap odalépett Khyanhoz, és így szólt: – Taníts meg a kard és az íj
használatára! Melletted szeretnék harcolni.
Khyan hátravetette fejét és felnevetett.
Hui érezte, hogy elvörösödik, de kitartott.
– A születésem okán megillet.
Khyan gyanakodva méregette. Szeme vonallá szűkült.
– A születésed okán, mi? Talán így van. Nagyszerű. Nézzük, milyen
fából faragtak. – Odakiabált a tisztjeinek, és a karjával hadonászott,
amíg összegyűltek.
– Kis Patkány harcos akar lenni – mondta. A tisztek felröhögtek.
Khyan utasította Uthant, hogy adja át a kardját Huinak.
– Akkor harcolj velem – mondta a parancsnok, és előhúzta a saját
pengéjét.
Hui a kezében lévő holdsarló kardot méregette. Nehezebb volt, mint
várta, de tetszett neki az érzés. Meglendítette, és érezte, hogy karizmai
belesajdulnak.
Khyan leengedte a kardját, és lazán tartotta.
– Na, gyere! – Hui a harcosoktól ellesett mozdulattal lengette a
kardot, de az esetlenül elfordult a kezében, gyenge karja nem bírta
megtartani.
Khyan lusta mozdulattal kardjával Huiéra csapott, ami kirepült a
kezéből. Ekkor előrelépett, meglendítette a jobb lábát, és kirúgta Hui
alól a lábát.
A tisztek harsogva nevettek, és Hui érezte, hogy az arca még jobban
elvörösödik.
– Az íjat – mondta Khyan. Egyik tisztje íjat és nyílvesszőt nyújtott
oda Huinak. Khyan egy korhadt fára mutatott, amely kiállt a töltésből.
– Találd el – mondta.
Ez könnyebb lesz, gondolta Hui.
 Az íj feltűnően könnyű volt. Behelyezte a nyílvesszőt, megfeszítette,
majd elengedte a húrt. A nyíl a földbe fúródott egy lándzsányira attól a
helytől, ahol Hui állt.
Ezúttal a nevetés fülsüketítő volt.
Khyan visszavette az íjat, és odadobta a tulajdonosának.
– Szamártej folyik az ereidben, nem hükszosz vér – mondta.
Hui nézte, ahogy a harcosok még mindig nevetve távolodnak.
Érezte, hogy a dac megkeményíti a mellkasát. Nem végződhet így.

*****

Egyik hajnalon Hui meglátta, hogy Khyan az oázist szegélyező,

hajladozó datolyapálmák sora mögött kisétál a táborból. Egy batyut
szorított a melléhez. Hui úgy döntött, hogy követi.
A felkelő nap ragyogó sugarai alatt a kapitány letérdelt a porba, és
kibontotta csomagját. Egy kis szobornak tűnt, amit magával vitt. Fekete
volt, mint az ébenfa, ugyanakkor üvegesen csillogott. Hui összehúzta a
szemét, de nem tudott további részleteket kivenni. Khyan letört egy
darab kenyeret, és szétmorzsolta a bálvány előtt, majd a homokba
hajtotta a fejét, és mormolt valamit.
Imádkozik, gondolta Hui.
A kapitány egy idő után abbahagyta a hükszosz nyelvű mormogást,
feltápászkodott, visszatekerte a szobrot a vászonba, és a tábor felé
fordult. Észrevette, hogy Hui figyeli.
– Elnézést – mondta Hui, és kinyújtotta az egyik kezét. – Nem
akartam megzavarni az áhítatodat.
– Kíváncsi vagy. Ez érthető.
– Az istenekhez imádkozol?
– Mindenkinek vannak istenei. Ez a világ rendje. – Khyan
kibontotta a batyut, és előbukkant a fekete, üveges szobor. Hui tátott
szájjal ismerte fel az ívelt vadállatfejet és a hosszú füleket.
 – Széthet imádod.
– Mi Szutekhnek, a viharok istenének hívjuk.
Ahogy Khyan folytatta istene félelmetes tulajdonságainak a leírását,
Huinak nem maradt kétsége afelől, hogy valóban Széthről van szó.
– Egy és ugyanaz – mormolta Hui.
– Egy bölcs ember azt mondta nekem, hogy az isteneket mindenhol
ismerik, de különböző helyeken más-más nevet adnak nekik a saját
nyelvükön. Az istenek örökkévalók és változatlanok. Csak az emberek
változnak, mint az évszakok, mint az árapály.
– És az istened szerepet játszik az életedben?
– Az istenek teremtenek, irányítanak és büntetnek bennünket.
Elvesznek tőlünk valamit, de ajándékokat is küldenek nekünk. – Khyan
megállt, és a látóhatár felé nézett. – Mindenhol egy kőről beszélnek,
amely a földre hullott, és amely maguknak az isteneknek az erejével
van tele. Az az ember, akinek a birtokában van, olyanná válhat tőle,
mint egy király. Az lenne ám a zsákmány, mi? Olyan, amely
megérdemelné, hogy a hükszoszok kezében legyen. Lefogadom, hogy a
testvéreim bármit megtennének azért, hogy rátehessék a kezüket az
isten adta kőre.
Hui a bálványra meredt, de csak Iszetnofretet látta, ahogy pucéran,
krokodilvérrel bekenve kéri Széthet, hogy közösüljön vele. Érezte, hogy
bajtársias kötődése ezekhez a barbárokhoz veszít az erejéből.
Iszetnofret és a hükszoszok sok tekintetben hasonlóak voltak. Bár
Hui fogoly volt, ezek az emberek mégis befogadták és kedvesek hozzá.
Mégsem szabad, hogy kétségei legyenek, amikor eljön az idő, hogy
kitörjön közülük a szabadságba.

*****

Az egyik éjszaka Hui Hold alatt szunyókált, belélegezte lova

vigasztaló szagát, és az apjáról álmodott. Khawy a házuk tetején ült,
Káhúnt nézte, varázslatos történeteket szőtt a múltról, és dicsérte Huit,
hogy jó fiú, bátor fiú, akinek szíve tele van kedvességgel. Amikor
felébredt, arca ismét nedves volt.
A lovak és a horkoló istállófiúk között Faridhoz botorkált, aki a
földön kuporogva a keleti horizontot vizslatta. Minden reggel
köszöntötte a napfelkeltét, és minden este nyugat felé, a lenyugvó nap
felé biccentette a fejét. Habiru szokás volt.
Farid Huira villantotta a tekintetét.
– Szerinted jó ötlet így megzavarni a békémet?
– Túl sokat vagy egyedül. Savanyú leszel, mint az ötnapos tej.
Farid felmordult, és visszafordult a látóhatár felé. Még mindig sötét
volt, de mintha érezte volna, hogy közel a fény. Ahogy múltak a hetek,
ridegsége ellenére Hui egyre jobban megkedvelte. Bölcsessége
megnyugtató volt, nemcsak a sivatagról, a szélről, a madarakról és az
állatokról, hanem az emberek szívéről is sokat tudott mesélni. Ráncos
arca egy élet térképe volt, olyan életé, amely sok mindenre
megtanította.
– Beszélj – mondta, mintha tudna olvasni Hui gondolataiban.
– Sokat gondolok a nővéremre, Ipwetre – fogott hozzá Hui és arra az
életre, amit Káhúnban él.
Farid elég töredéket rakott össze ahhoz, hogy tudja, Hui titokban
menekült el otthonából, de soha nem tett fel neki kérdéseket.
– Aggódsz miatta?
– Nincs senki, aki törődjön vele – mondta, és régóta magába fojtott
félelmei kitörtek belőle. – Nincs férje. Nincs apja, aki férjet találna neki.
Anyja... Bátyja... Soha nem fognak törődni vele. Nem olyan, mint ők.
Anyám egy pillanat alatt megölné, ha arra támadna kedve, gondolta.
Farid bólintott. – Úgy érzed, a sorsára hagytad?
– Igen! Csak magamra gondoltam. Ő mindig önzetlenül segített
nekem... – elhallgatott.
– Veled jött volna, ha erre kéred?
– Nem.
– Maradhattál volna, hogy gondoskodj róla?
 – Nem.
– Akkor miért kínzod magad? Szereted büntetni magad? Élvezed a
kínt?
– Azt akarom, hogy jól legyen. Biztonságban.
– Akkor te jó testvér vagy. És egy nap majd megtalálod a módját,
hogy gondoskodj róla, nem igaz?
– Hamarosan, Farid. Hamarosan vissza kell mennem hozzá.
– Nem tanultál a leckéből?
– Meg kell találnom a módját. – Hui szünetet tartott.
– Eljönnél velem?
– Nem bolondultam meg.
– Ha találok egy biztonságos utat, jössz?
Farid nem válaszolt.
– Napról napra jobban bánok a karddal és az íjjal. Keményen edzek.
Jól megtanulom a leckéket. Képes leszek megvédeni magunkat,
bármerre is megyünk. És bőven lesz jutalom, amikor megérkezünk
Káhúnba. Távollétem alatt sokat gazdagodott a város.
Hui mesélt Faridnak a Ka-kőről, és arról, hogyan találta meg és vitte
haza Káhúnba. Némi szerencsével Bakari nagyúr mostanra már jó távol
volt vele Iszetnofrettől, de még így is gazdagságot hozhatott az otthona
számára, ahogy apja elképzelte.
Amikor befejezte a mesét, Farid felhorkant.
– Az istenek hatalma – vigyorgott. – Hallottam mesélni ezekről a
kövekről, amelyek az égből hullanak alá. Van erejük, igen, de ennyi:
amikor forró szénen hevítik őket, ezüstfém folyik belőlük, amelyekből
törhetetlen fegyver készíthető.
Hui megrázta a fejét. – Nem ebből a kőből, barátom. Mindenki, aki
látta, érezte, hogy az istenek megérintették.
Farid ismét felhorkant.
– De ez lényegtelen – folytatta Hui. – Olyan gazdagságot ígérek
neked, amilyenről még csak nem is álmodtál. Csatlakozol hozzám?
Farid egy hosszú pillanatig nézte, majd válasz nélkül elment.
 *****

Huszonkilenc nappal később Khyan összeszedte embereit. Körben

guggoltak, ő meg körülöttük járkált. Hui nem értette, mit mond a
kapitány, de Farid szánt rá időt, hogy megtanulja a hükszosz nyelvet.
Az az ember, aki hajnalban belovagolt a táborba, a hükszosz
királytól hozott parancsot, fordította a sivatagi vándor. A régóta virágzó
tervek most meghozzák a gyümölcsüket.
– Milyen tervek?
– Meg kell támadnunk egy türkizbányát, hogy utánpótlást
szerezzünk a következő parancs megérkezéséig, amely Egyiptom
megtámadását rendeli el. A hükszoszok egyre beljebb nyomulnak
Egyiptomba. Hosszú ideig titkolták ezt az átfogó tervet, de hamarosan
készen lesznek rá, hogy végrehajtsák. – Farid felkapta a fejét, és
hallgatózott.
– Biztosan nem kockáztatnák meg Egyiptom megszállását.
Bármilyen jók is az íjaik és a szekereik, nincsenek elegen... nem igaz? –
mondta tétován Hui.
– Ugyanilyen csapataik vannak, mint ez Színáj-szerte, és mélyen
bent Egyiptomban. Ha összeállnak, lehet, hogy elegen lesznek ahhoz,
hogy legyőzzék a velük szemben álló sereget – megvonta a vállát. –
Egyiptom megosztott. A rivális fáraók kivont karddal lesik egymást a
Felső- és az Alsó-Birodalomban, és a megosztott hatalmak gyengék.
– De még ha a hükszoszok megnyernének is minden csatát, hogyan
tudnának ellenőrzésük alatt tartani egy olyan büszke népet, mint az
egyiptomi? – kérdezte Hui.
– Tapasztalataim szerint az emberek nyugodt életre vágynak. S ha
tele van a bendőjük, mindent meg is tesznek, hogy ezt elérjék. – Kelet
felé bökött a botjával. – Újra és újra megmutatták nekünk, hogy csekély
létszámmal is képesek uralkodni. Amikor a hükszoszok meghódítanak
egy várost, a legyőzöttek közül kiemelik azokat, akik teljesítik a
parancsaikat. A polgárok pedig látva, hogy a sajátjuk van hatalmi
pozícióban, úgy intézik a dolgaikat, mint korábban. De igazából a
hükszoszok uralkodnak. Ok döntik el, milyen törvények legyenek,
milyen adókat vagy sarcokat kell fizetni.
– Ez soha nem történhet meg Egyiptomban. Az egyiptomiak túl
büszkék.
Farid nem válaszolt. Hui Khyant nézte, ahogy az öklével a tenyerét
ütögeti, és eszébe jutott, hogy a bátyja arról beszélt, hogy Káhúnban
együtt kell működni a hükszoszokkal. Hogy elkerüljük a vérontást,
mondta Qen. Hui most attól rettegett, mi vár rá az otthonában.

*****

– Látod? – horkantotta Khyan. A kapitány a szekerén állt, és a hőség

fátylán keresztül a távolba mutatott. Faridhoz beszélt, aki a csapatot az
egyik habiru-ösvényen a Színáj-félsziget nyugati részén fekvő
türkizbányához vezette, de Hui meghallotta, és hunyorogva
előremeredt. A távoli arctalan síkságról füstoszlop kanyargott az ég felé.
A hükszosz szeme jobb volt, mint az övé. Minthogy ezen a vidéken
kalandoztak, hozzászokott a távolsághoz: messzire látni itt élet és halál
kérdése volt. De most még ő is érezte a szellő fanyar szagát.
– Az ott a bánya – válaszolta Farid.
A kapitány hosszú ujjával kocsija deszkáját kocogtatta, miközben az
előtte álló lehetőségeken töprengett. Végül felemelte egyik kezét, és
előremutatott. A harcosok továbbgördültek. Hui arra számított, hogy
Khyan támadást rendel el, de a kapitányt gyanakvása óvatossá tette. A
szekerek és a lovasok folytatták útjukat, és Hui a hőségben verítékben
úszva ott loholt mellettük.
Amint a bányaépületek körvonalai élesen kibontakoztak, a kapitány
leállította a csapatát. Nézte a felszálló fekete füstöt, és hallgatódzott.
Valakinek a bánya emberei közül látnia kellett a porfelhőt a sík terület
felett, de sem vészkiáltás, se a pánik hangja nem hallatszott.
 Khyan meghozta a döntést. Felemelte a kezét, egy pillanatig kivárt,
majd hátravetette a fejét, és félelmetes hangon elbömbölte parancsát. A
csapat egy emberként lendült előre. A levegő morajlott a harcosok
csatakiáltásától, lovaik patái alatt dübörgött a föld. Hui fuldoklott a
gomolygó portól, és elvesztette szem elől a harcba indulókat, viszont a
szíve hevesen zakatolt. Elképzelte, hogy a szélsebesen rohanó harci
szekerek, a harcosok feje felett csillogó fénycsóvát húzó kardok láttán, a
hatalmas lovak patáinak dobogása és a vérfagyasztó csatakiáltások
hallatán micsoda rettegés lehetett úrrá azokon, akik szemtanúi voltak
egy hükszosz támadásnak.
Hui a többi istállófiúval az oldalán berohant a sűrű felhőbe. Sálját a
szája elé húzta védekezésül az okkersárga por ellen. Hamarosan elhaltak
a csatakiáltások, és a föld is megnyugodott. Biztos volt benne, hogy
valami katasztrofális dolog történt a barbárokkal.
Aztán a szél elsodorta a port, és Hui megpillantotta a harcosok
csapatát. Ott álltak a bánya szélénél. Kardjuk már az oldalukon lógott. A
tapasztalt harcosok valami olyasmit néztek, amit Hui a helyéről nem
láthatott. A tömeg elejére furakodott.
Emberi fejekből feltornyozott halom emelkedett a kőtörmelékkel
teleszórt bányaterületen.
A földre kiömlött vért a nap már megszárította. A fejek szemei
hiányoztak, és a koponyákon lógó húscafatok arról tanúskodtak, hogy a
sivatagi madarak már csillapították az éhségüket, de a csontokat még
távolról sem tisztították meg. A szörnyűség talán egy nappal korábban
történhetett.
– Gébicsek! – törte meg a csendet Farid.
Hui tekintete a szörnyű látványról Khyan elsötétülő arcára siklott.
Mindenki tudta, ha a banditák lerohannák a bányát, a barbároknak
kevés választásuk maradna.
A kapitány balról jobbra mutatott, és a harcosok kardot rántottak,
hátha ellenállásba ütköznek. Hui gondolatai visszatértek arra az
éjszakára a dombok közti gébicstáborban, amikor ellopta a Ka-követ, és
maró érzés tolult a torkába. Nem tudta elképzelni, melyik lett volna
rosszabb sors: a barbárok vagy a banditák támadását elszenvedni.
Számos alacsony vályogtégla épület főtt a hőségben. Körös-körül
hatalmas lyukak tátongtak a durva talajon, mintha óriási férgek fúrták
volna ki magukat a sivatag mélyéből. Az üregek fölött fából ácsolt daruk
nyikorogtak elhagyatottan, ezekkel eresztették le a bányászokat a poros
mélységbe, és hozták fel a felszínre az értékes türkizzel teli vödröket.
Hui az egyik gödör széléhez ment, és benézett. Ez egy „haranggödör”
volt. A munkások ásóikkal és csákányaikkal lefele, majd oldalra ástak,
ameddig mertek, és vályogtégla oszlopokkal támasztották alá a
vájatokat. Amint Hui szeme hozzászokott a homályhoz, kísérteties
alakzatokat ismert fel az akna alján: a bányászok fejetlen tetemeit. A
testeket ledobálták a sötétségbe, ahol az életüket élték és most a halálba
meneteltek. Egy kéz csapott a vállára, és felkiáltott. Kis híján
elveszítette az egyensúlyát, de Farid visszarántotta.
– Imádkozz, hogy ne lógjunk itt túl sokáig – súgta a sivatagi vándor.
– Amint híre megy, hogy a türkizkereskedelmet megzavarták, a
hadsereg hamarosan megérkezik.
Hui hátralépett a nyitott sírtól. A forró levegőt kövér legyek
zümmögése töltötte meg. Nézte, ahogy a barbárok körbejárják a bánya
építményeit, átvizsgálják az irodákat és a raktárakat.
Eredménytelenségük láttán Khyan arca elkomorult. Hogyan tovább a
hükszoszok egyre fogyatkozó készleteivel?
A porban vonszolás nyomai látszottak, amiből arra lehetett
következtetni, hogy a gébicsek annyi értékes türkizt vittek el, amennyit
csak tudtak, és a bányászok élelmiszerkészletét is magukkal vitték. A
fáraó udvartartásában nagy becsben tartották az áttetsző köveket, és Hui
tudta, hogy nem csupán szépségükért, hanem legalább annyira
varázslatos képességükért, hogy elhárítsák a gonosz szellemeket és a
balszerencsét. A nemesek nyakát díszítő minden egyes nyaklánc néma
fohász volt Hathorhoz, a Türkiz Úrnőjéhez. Az istennőnek az itt
dolgozó bányászokra is vigyáznia kellett volna, de azok nem sok
hasznát vették. A gébicseknek azonban módjuk lesz mesés
zsákmányukat felmérhetetlenül sok értékes dologra cserélni, és annyi
kenyérre és sörre, hogy a Nílus egyik áradásától a következőig tele
legyen a hasuk.
Hui arra nézett, ahol Khyan állt, és valamin megakadt a tekintete –
valami mozgott a gerendák alatti mély árnyékban.
Egy izmos férfi kúszott elő egy rejtekhelyről, meztelen testét fehér
por borította. Ahogy előbukkant, összehúzta magát, mint egy sarokba
szorított állat, vad tekintetében őrület csillogott, amit az általa látott
szörnyűségek váltottak ki. Megragadott egy rézkést, és Khyant
megpillantva, ajkai vad vicsorgással húzódtak vissza fogairól.
Hui szinte repült a kemény talajon, és közben kiabált. Amikor a
kapitány a zajra hátrafordult, az őrült bányász előrevetette magát. Hui
egy kétségbeesett lendülettel nekiugrott a támadónak, pont amikor a
csillogó késpenge Khyan háta felé csapott.
A két ember összegabalyodott végtagokkal jókora porfelhőt verve
terült el a földön. A bányász úgy vergődött Hui alatt, mintha rohama
lett volna, de aztán Hui érezte, hogy kezek emelik le róla. Holdsarló
formájú pengék szegeződtek a férfi mellkasának, de azt már
felemésztette az őrület, és úgy tűnt, hogy eltökélte, hogy az élete árán is
folytatja a harcot. Khyan felmordult, mire három embere egy gödör
szélére vonszolta a bányászt, és még mielőtt Hui tiltakozni tudott volna,
belehajította. Üvöltés süvített át a levegőn, ami csontropogással, végül
csenddel végződött.
Khyan parancsot ordított a harcosainak, és azok visszatértek a
szekerekhez és a lovakhoz. A kapitány Hui vállára tette a kezét.
– Bátorságról és lélekjelenlétről tettél tanúbizonyságot – mondta
Khyan. – És úgy tűnik, az életemmel tartozom neked. Az adósságaimat
pedig mindig megfizetem, Kis Patkány. Ma este jutalomban lesz részed.

*****
 A hükszosz csapat átvágott a pusztaságon a dombok lábáig, és egy
zöld tavacska mellett ütött tábort egy keskeny völgyben, ahonnan jó
rálátás nyílt az odavezető ösvényre. Miután Khyan kiküldte az
őrszemeket, és a harcosokat lefoglalta a sátrak felállítása, valamint a
tábortűzgyújtás, magához intette Huit. A tábort megkerülve a legelésző
lovakhoz mentek, ahol a szekérsorok csillogtak az alacsonyan álló nap
fényében.
Hui látta, hogy az egyik csődör még mindig be van fogva, noha a
horpaszait védő bőrpáncélt az ott várakozó istállófiú már eltávolította.
Khyan bemászott a kerekes járműbe, és intett Huinak. Amint felugrott a
szekérre, megmarkolta az elöl lévő deszkát, mintha az nagy hirtelen a
magas égbe repülhetne.
– -Nincs jobb alkalom a lovaglásra a napnyugtánál – mondta a
kapitány. – A levegő hűvös, és az arcodba csapódó szél megnyugtat.
Készen állsz?
Hui bólintott.
Khyan megragadta a ló nyakára, illetve fejére erősített két hosszú
bőrszíjat, és megrántotta.
– Ez a gyeplő – mondta. – Ezzel lehet a lovat erre vagy arra vezetni,
gyorsítani vagy lassítani.
A kapitány egy csuklómozdulattal jelt adott a ménnek, és a ló
előrelendült. A szekér olyan egyenletesen mozgott, mintha a Nílus
vizén haladt volna. Hui felkiáltott, és olyan erősen markolta a deszkát,
hogy az ujjpercei elfehéredtek.
– Élvezd ki ezt a pillanatot, Kis Patkány. Soha többé nem fogod
ugyanúgy érezni, mint az első alkalommal, az első utazásodon a harci
szekéren.
A tábortól meredeken levezető ösvényen gördültek le a fennsíkra,
ahol ráfordultak a keresztbe-kasul futó, folyamatosan használatban
lévő, lábak, paták és szekerek által keményre taposott ösvények
egyikére, amely tökéletesen megfelelt a hükszoszok harci szekereinek.
Kikerülték az egyenetlen kiszögelléseket, a szélfútta fákat, végül kiértek
a síkságra. Khyan magas hangon egy hatalmasat rittyentett. A kiáltást
néhány nyelvcsattintás követte. Nagyot pattintott a gyeplővel, és a mén
olyan sebességgel mennydörgött előre, hogy Hui majdnem kirepült a
szekérből.
Hui teljes erőből kapaszkodott, és szorosan behunyta a szemét. De
akár bömbölhetett is volna, mint az anyja kebléről leszakított kisbaba,
mert a paták dobogása és a szél sivítása minden más hangot elnyomott a
fülében.
Először fagyos rémületet érzett. Senki emberfiának nem szabadna
ilyen gyorsan mozognia. Ám ekkor megérezte a bizsergést, és óvatosan
újra kinyitotta a szemét. Khyan vigyorgott, teljesen a hatalmába
kerítette a sebesség eufóriája. Jobbjával az ostort csattogtatta, hogy még
gyorsabb haladásra késztesse a paripát.
Átrobogtak a síkságon, és Khyan egyetlen gyeplőrántására a ló
megfordult, és széles ívet írt le abba az irányba, ahonnan jöttek. Hui
csalódást érzett amiatt, hogy a varázslatos utazásnak hamarosan vége
szakad, de Khyannak igaza volt – soha nem fogja elfelejteni. Miután
visszavágtattak a táborba, és a kapitány átadta a mént az istállófiúnak,
Hui hálás köszönetét mondott neki.
Khyan elvigyorodott. – Ennél nincs is jobb érzés, nem igaz? Ma éjjel
azt fogod álmodni, hogy repülsz.
Hui bólintott, de az élmény okozta öröme mellett sem feledte, hogy
egy másik leckét is vett, rájött, hogy mi a módja, hogy harcossá váljon.
A következő napokban a kapitány újra és újra megengedte Huinak,
hogy szekerére üljön, és megtanította tapasztalatlan újoncát azokra a
készségekre, amelyet ő maga az évek során szekérhajtóként elsajátított.
– Gyorsan tanulsz – mondta Khyan. – Talán mégis hükszosz vér
csörgedezik az ereidben. Láttalak karddal és íjjal gyakorolni. A végén
még harcost faragunk belőled.
– Taníts meg lovagolni – mondta Hui. – Ezekkel a képességekkel
hasznossá válhatok a számodra a jövőben.
Khyan elgondolkodva igazgatta a szakái lát, aztán válasz nélkül
elment. De később Uthan savanyú arccal odavezette Holdat.
– Ha kitöröd a nyakad, csak a te hibád – morogta.
 Hui érezte, hogy remeg a keze, miközben a zord harcos Hold hátára
segítette. A veríték csípte a bőrét, szíve hevesen vert. Természetellenes
volt egy ilyen vadállat hátán lenni. Érezte az erőt a lüktető izmokban,
közben minden erejével kapaszkodott.
De úgy tűnt, Hold örül, hogy ott van. A ló meglengette a sörényét,
és szinte táncot járt helyben. Uthan elmotyogott néhány egyszerű
utasítást, majd Hold horpaszára csapott. A ló elügetett. Hui úgy érezte,
mintha repülne, és egy másodperccel később már le is repült a ló
hátáról. A kemény talajra zuhant és megpördült.
De Uthan legalább nem nevetett. Hui gyanította, hogy Khyan
szigorú utasításokat adott neki.
– Újra! – vakkantotta Uthan.
Hui még négyszer kapaszkodott fel Hold hátára, és négyszer repült
le róla. Ugyanakkor érezte, hogy önbizalma minden kudarccal nő.
Hajtotta az elszántság. Minden, amit itt a hükszoszok között megtanul,
segíteni fog neki, amikor végre visszatér Káhúnba.
Az ötödik alkalom után Khyan odasétált hozzá.
– Minden egyes zúzódás tanulság – mondta. – Becsüld meg őket, és
hamarosan megszerzed az óhajtott tudást.
Egy reggel, miután Huinak végre sikerült Hold hátán maradnia, a
kapitány a szekér felé mutatott. Hui összehúzta a szemét. – Egyedül?
– Megérdemelted. Lássuk, megvan-e a Kis Patkányban az, ami ahhoz
kell, hogy hükszosz szekérhajtó váljék belőle.
Hui felmászott a szekér hátuljára. Megrántotta a gyeplőt, és a ló
válaszul meglobogtatta a sörényét. A szekér néhány pillanat múlva
kigördült a táborból. Hui homlokán csörgött a veríték, miközben a
bőrszíjakat markolta, de hamarosan megnyugodott. A fordulásai
esetlenek voltak, a ló nem mindig reagált úgy, ahogy szerette volna, de
érezte, hogy elönti a lelkesedés.
Amikor visszaért a szekérrel, lemászott a platóról, és örömmel vette
a kapitány bólintását.
– Amint felszabadul egy szekér – mondta Khyan –, mellettünk fogsz
harcolni, rendben?
 *****

Tíz meleg éjszaka telt el, és Hui már-már elhitte, hogy a Káhúnban
átélt nehézségek alig voltak többek egy álomnál, és hogy újjászületett
egy új életbe. Erősebb, keményebb és ügyesebb lett azokban a
dolgokban, amelyek segítségével bosszút állhat apja gyilkosán.
A tizenegyedik éjszaka lópaták csattogása verte fel álmából. A
hangok a táborba vezető sziklás ösvény felől jöttek. Állandó társa, Hold
állt a csillagos égbolt háttere előtt, és a levegőben a kialvófélben lévő
tábortűz füstjének szaga terjengett.
Látta, hogy a sátrakból árnyalakok igyekeznek a tűz vörös parazsa
felé. A barbárok gyülekeztek. Ebben az órában a látvány elég szokatlan
volt ahhoz, hogy ne keltse fel Hui kíváncsiságát. O is odalopakodott a
tábortűzhöz. Khyan egy magas, sólyomarcú férfi társaságában állt a
harcosok körében. Hui számára az idegen nem tűnt ismerősnek.
Nyilvánvalóan most érkezett a táborba. A késői óra dacára a harcosok
éberek voltak. Csillogó tekintettel fordultak a vezérük felé; hallani
akarták, mit mond.
Hui egy másik alakot is észrevett, aki a közelben kuporgott, és egy
hosszú boton egyensúlyozott. Farid volt az. A sivatagi vándor szokása
szerint semmit sem hagyott ki. Mindenről tudni akart. Hui odakúszott
hozzá, és suttogva megkérdezte: – Mi történik?
Farid kezét felemelve csendre intette. Társának arcvonásai
rendszerint merevek és érzéketlenek voltak, mint a sivatagi táj, de Hui
úgy gondolta, hogy most még a szokásosnál is kifejezéstelenebbek.
Farid ránézett, és így szólt: – A csapat új parancsokat kapott.
Egyelőre nincs szó támadásról. Khyan túl sokáig csipkedte az
egyiptomiak oldalát, és magára vonta a figyelmüket. Úgy tűnik, a fáraó
most ezt a csapatot vádolja a türkizbányában véghez vitt mészárlással.
– A hükszoszok nem vágják le az áldozataik fejét.
Farid ravaszkásan rápillantott. – Ez nem érdekli a király körül
lebzselő talpnyalókat, a király tanácsadóit. Könnyebb a külföldi
barbárokat hibáztatni, mint az egyiptomi banditákat, akik kísértetként
járnak-kelnek, és régóta elkerülik az igazságszolgáltatást.
– Könnyű győzelemre van szükségük.
– Mintha bármilyen összecsapás a hükszoszokkal könnyű lenne. –
Farid az izzó tűz körüli árnyak felé nézett, és arcvonásai még
feszesebbek lettek. – Mialatt itt beszélgetünk, egy egyiptomi sereg
közeleg felénk. Khyannak nincs más választása, mint megküzdeni
velük. Minden férfit be kell vonni a harchoz. Engem... téged...
– A hükszoszok kemény harcosok. Győzhetnek – hangsúlyozta Hui.
– Hát igen. Lehet. – Farid rábámult, de nem válaszolt. Némasága volt
a válasza. – Vagy hajnalban beissza a vérünket a Színáj pora.
Hui elgondolkodott Farid szavain. Elképzelte, ahogy a barbárok,
középen Huival és Fariddel lovaikon és szekereiken csatába indulnak.
Maga elé képzelte a velük szemben várakozó vad egyiptomi katonákat a
napfényben ragyogó bronzkardjaikkal és pajzsaikkal. Nem lenne hova
elrejtőzni, nem lenne hova menekülni. Egy heves csatában valószínűleg
az első hullámban levágnák őket.
– Hajnal előtt meglépünk innen – mondta Hui. – Túl sok időt
töltöttem ezekkel a barbárokkal. Dolgom van Egyiptomban.
– De már a sajátjukként bánnak veled. Különösképpen Khyan. Úgy
bízik benned, mint apa a fiában. – Farid mélyen Hui szemébe nézett.
Huinak fogalma sem volt arról, hogy mi után kutat benne. – Képes
lennél visszaélni az irántad tanúsított bizalommal és a nagylelkűséggel?
Hui arca érzéketlen maradt. – Többé már nem vagyok gyenge
gyerek. Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a hükszoszok egy
pillanat alatt kibeleznek bennünket, ha már nem szolgáljuk a céljaikat.
– Talán.
– Meglágyított a velük eltöltött idő – korholta Hui.
Farid továbbra is mereven bámult.
– A hükszoszok semmit sem jelentenek számomra – mondta Hui. –
Khyan semmit sem jelent számomra. Egy szempillantás alatt elvágnám a
torkát, ha erre lenne szükség.
 – Nem lenne túl bölcs döntés – különösen nem itt a barbárok
táborában, akik bosszúból fel aprítanának a kardjukkal – mondta a
sivatagi vándor gúnyos éllel a hangjában.
Hui érezte, hogy elhatározása szilárddá válik. Véget értek az itt
töltött napjai. Gondolkodás nélkül elárulná Khyant és a hükszoszokat,
noha az együtt eltöltött hetek alatt megtanulta tisztelni őket, sőt
barátként tekintett rájuk. Már holnap hagyná meghalni őket, és többé
nem gondolna rájuk. Ilyen embernek kell lennie. A káhúni Huinak
pusztulnia kell. Helyét át kell adnia a habiru Huinak – olyan embernek,
akinek nincs szüksége senkire és semmire, csak arra, ami hideg szívében
rejlik.
– Vagy elmegyünk, vagy meghalunk – mondta határozott hangon. –
Itt az idő.
Farid végignézett a táboron. – Nagyszerű. Csakhogy mindenütt
őrszemek állnak. Ha elkapnak minket, ahogy téged az első őrült
próbálkozásod során, gondoskodnak róla, hogy napfelkeltekor a
keselyűk belőlünk lakomázzanak.

*****

Hui fintorogva kente magára a lótrágyát. A lovak a közelben

pihentek, az istállófiúk alattuk hevertek.
Farid egy maréknyi trágyát mázolt a bőrére, és közben olyan
pillantásokat vetett Huira, mintha meg akarná ölni.
– A saját érdekedben teszed – sziszegte Hui. – Elfedi a verítékünk
szagát. Ha az őrszemek megérzik a szellőben, azt fogják hinni, hogy az
állatoktól jön.
Amint ezzel végeztek, Hui hason kikúszott a tábortól, és a sivatagi
vándor hangtalanul követte.
 Hamarosan a hükszoszok hangja alig volt több suttogásnál, amelyet
majdnem teljesen elnyomott a szél sustorgása. Hui tudta, hová állították
az őrszemeket, és igyekezett kikerülni őket.
De alig kezdett el kúszni, amikor közeledő léptek ropogására lett
figyelmes. Mozdulatlanná merevedett, szíve majd kiugrott a
mellkasából.
Egy alak körvonalai emelkedtek ki a csillagos ég hátteréből. Feléjük
tartott. Az egyik őrszem volt. Három lándzsányira állt meg attól a
helytől, ahol Huit és Faridot eltakarta a jótékony sötétség. Hátravetette
a fejét és szimatolt. Hui szíve hevesen kalapált. Az őr a kardja
markolatára tette a kezét. Hui megfeszült. Arról már nem lehetett szó,
hogy visszameneküljenek a táborba. Az őr egy füttyel riadóztatná a
többieket, és még mielőtt a sátrakhoz érnének, elkapnák őket. Nem,
egyetlen lehetőségként a harc maradt, kipróbálni frissen elsajátított
tudását a kardforgatásban egy tapasztalt harcossal szemben, és
megpróbálni megölni, mielőtt felkiálthatna. Hui megfeszítette az
izmait, és felkészült, hogy előugrik a sötétből, de ekkor az őr még
egyszer beleszimatolt a levegőbe, majd továbbment. A csel bevált; az őr
csak lószagot érzett.
Hui még egy darabig mozdulatlanul feküdt, igyekezett
megnyugtatni magát, aztán amilyen gyorsan csak tudott, kimászott az
éjszakába.

*****

A két ember nyugat felé vánszorgott a tűzforró, vörös homokon. A

szél süvített, a por kavargott, és a magány teljes súlyával nehezedett
rájuk. Rajtuk kívül nem mozgott élőlény a hatalmas síkságon. Farid
haladt elöl; lehajtott fejjel követte a nyomokat, amelyeket csak ő látott.
Hui néhány lépésenként visszapillantott a hullámzó szürke távolságba.
 – Miért vesztegeted az idődet a bámészkodással? – mordult fel a
sivatagi vándor. – Ha Khyan úgy dönt, hogy értünk jön, egy nap alatt
utolér. Nincs hová bújnunk.
Ez igaz volt. De Hui el tudta képzelni a hükszosz kapitány égető
haragját, amely attól a pillanattól kezdve forrhatott benne, hogy a
barbárok felfedezték, hogy ők ketten az éjszaka folyamán megszöktek a
táborból. Ha Khyan úgy dönt, hogy üldözőbe veszi őket, a büntetés
gyors és brutális lesz.
– Közel vagyunk? – kérdezte Hui.
Farid végigfuttatta tekintetét a csupasz síkságon a homályba vesző
messzeségig.
– Látod az úti célunkat?
– Nem.
– Akkor ne pazarold a lélegzetedet ostoba kérdésekre!
A sivatagi vándor ismét lehajtotta a fejét, és egy ösvény nyomát
kereste a porban. Minden mozdulata igazolta, hogy nagyszerű
nyomkövető. Hui egyedül már rég elveszett volna a vad tájon, és
felzabálták volna a magasban szárnyaló keselyűk.
Hui áthelyezte a hátán lógó, lopott hükszosz íj súlypontját. Ez a
fegyver volt az egyetlen esélyük arra, hogy megvásárolják a
biztonságukat. Legalábbis ezt remélte.
– Nem maradhattunk ott, ezt te is tudod.
Farid felmordult.
– Minden valószínűség szerint már a csata első pillanataiban
halottak lettünk volna – hangsúlyozta Hui.
A sivatagi vándor egy darabig hallgatott, majd így szólt: – És még
mindig úgy gondolod, hogy ez a terved kevésbé veszélyes?
– Efelől semmi kétségem – mondta Hui. – Megvásároljuk a
belépőnket, és akkor biztonságban leszünk.
Farid ismét felmordult, aztán tovább hallgatott.
A sivatagi vándor, a jó ég tudja, miért, Huiba helyezte a bizalmát. De
csak reménykedhetett abban, hogy a kockázat ellenére minden jóra
fordul.
 *****

A gébicsek a dombok lábánál, egy széltől védett sziklás mélyedésben

táboroztak. Amikor Farid felemelkedett, hogy szemügyre vegye a sátrak
összevisszaságát, Huin átfutott a félelem. Hinnie kellett, hogy helyesen
választott. Nem látott más lehetőséget.
Farid ránézett, hátha meggondolta magát.
– Bátran odamegyünk hozzájuk, mint a kereskedők, amikor egy
szekérnyi asszír selymen akarnak túladni – mondta Hui. Végigpásztázta
a tábort, és egy pillanatra ismét a Káhún melletti dombok között érezte
magát. Ugyanazt a félelmet érezte, mint amikor a gyilkos banditák
táborán keresztül a sátruk felé osont, ahol a zsákmányukat tartották. –
Valószínűleg bolondnak fognak tartani bennünket...
– Na igen, bolondnak – vetette közbe Farid.
– ...de inkább annak. Ez megnyugtatja őket. Ha ellenségnek
hinnének, még azelőtt halottak lennénk, hogy átlépnénk a táboruk
határát.
Farid hunyorított.
– Korábban is volt már egy kalandom a gébicsekkel – mondta Hui,
remélve hogy ez megnyugtatóan hangzik.
– És hogy végződött?
– Ó – mondta Hui. – Jól...
– Még nem döntöttem el, hogy bölcs és ravasz vagy-e, vagy bolond,
aki azt hiszi, hogy bölcs és ravasz. – Farid továbbindult.
Hui követte. Persze, mi más lehetett, mint őrült. Kyky is ezzel
vádolta, amikor azon a végzetes éjszakán a halálba vezette. Józan ésszel
ki sétálna be a gébicsek táborába?
Ahogy a sátrak felé ballagtak, füttyszó hallatszott. Az egyik őrszem
meglátta őket. – Most már nincs visszaút – motyogta Farid.
Hangok visszhangzottak a táborból – parancsok, válaszok. A sátrak
közül egy körülbelül tizenöt banditából álló csoport rohant elő.
Kezükben kések csillogtak. Farid egy holdfényes oázis nyugalmával
továbbsétált. Hui elfojtotta magában a vágyat, hogy sarkon forduljon, és
elfusson a sivatagba.
– Ne tégy semmit, amivel feldühíted őket – suttogta Farid.
– Ez áll a legtávolabb a gondolataimtól.
– Természetes képességed van rá, hogy feldühítsd az embereket.
Nem kell kipróbálnod.
A zsiványok futás közben vérfagyasztóan üvöltöttek, mint egy
farkasfalka, készen arra, hogy széttépjék a zsákmányukat. Hui a gyilkos
dühtől eltorzult arcokra meredt. A hükszosz harcosok erősek,
hajlékonyak voltak, minden tekintetben harcra és ölésre voltak
teremtve. Összehasonlításképpen ezek a hiányzó fogazatú, félszemű,
csonka ujjú banditák, forradásokkal csúfított koszos arcukkal, nem
voltak egyéb toprongyos csürhénél. Öltözékük alig volt több vérrel és
sárral szennyezett rongynál. De ez nem tette kevésbé félelmetessé őket.
Hui állta a sarat, miközben a banda körüljárta mindkettőjüket. Füle
csengett az üvöltözésüktől. Hui szélesre tárta a karját, és belefogott: –
Nekünk van...
Egy husáng sújtott le a fejére, és gondolatai elszálltak belőle.
Az érzékszervei teljesen cserben hagyták, úgy működtek, mint az
apály és a dagály. A talaj okkerszínű homály formájában száguldott el
alatta, és Hui rájött, hogy arccal lefelé viszik. Dühös hangok harsantak
és enyésztek el. Veríték, ürülék, vizelet és mosatlan ruha áporodott
szaga csapta meg az orrát.
A világ teljes káosszá vált a számára, míg meg nem érezte, hogy a
sátrak között viszik. Ekkor kezdtek el kitisztulni a gondolatai.
Elfordította a fejét, hogy lássa, Farid biztonságban van-e, de egy ököl
csapott le koponyája tövére, és az ütéstől teljesen elernyedt.
Végül kihűlt füstszag csapta meg Hui orrát, és a kialudt tűz szürke
hamukupaca mellett a földre zuhant. Az egész tortúra alatt sikerült
megtartania az íját. Heves szóváltást hallott, majd a hang haragosból
gúnyosra változott. Nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson. Arcok
imbolyogtak körülötte, az arcokhoz magasra emelt kezek társultak, és
ezek a kezek késeket lóbáltak a fejük felett. Egy láb csattant a
bordáinak, és Hui belefúrta arcát a kemény talajba. Sólyom hangját
hallotta, és váladék zúdult rá.
Egy pillanattal később a zaj elült, és a beállt csendben Hui közeledő
lábak lépteit hallotta.
– Miért választottad a halált? – A hangból megvetés áradt.
Hui felnézett, és további ütésekre készülve összerándult. De a
körülötte nyüzsgő banditák lemerevedtek a tisztelettől, és az újonnan
érkező felé fordultak.
A nap sugarai hátulról érték a főnök fejét, és Hui hunyorogva nézett
bele a vakító fénybe. A gébicsek ura arrébb lépett, hogy elállja a fényt,
és foglya lássa, ki fog véget vetni az életének.
Hui megmerevedett a rémülettől, felvillant előtte az a pillanat,
amikor a kés elvágta barátja, Kyky torkát.
Kegyetlen Basti arcába nézett. Ugyanaz a csőr formájú orr, fekete
szem és napégette bőr. Ez a csipetnyi habiru vér. A magas és szikár Basti
patyolatfehér köntöst viselt, amely szinte világított emberei piszkos
rongyai mellett. Sűrű fekete borostával keretezett szája egyetlen szoros
vonal.
Hui arra számított, hogy a gébicsek vezetőjének arcán felragyog a
felismerés, elugatja a parancsát, amelyet aztán a nyakára lesújtó penge
követ.
A főnök szeme egy pillanatra összeszűkült, homloka
összeráncolódott. Felismerte volna? De aztán a vonásai kisimultak. A
bizonytalan emlék elsuhant.
De mi lesz a következő napokon? Vajon nem fog-e a nagy hatalmú
főnöknek az eszébe jutni az az alantas kis patkány, aki ellopta a Ka-
követ, legértékesebb tulajdonukat?
Hui összeszedte magát, és feltápászkodott a földről. Érzékelte, hogy
egyre több gyilkos bandita veszi körül. Sötét szemük rászegeződött, és
érezte, hogy félelme mindaddig nem ismert fagyos haraggá keményedik
benne. Eszébe jutott milyen szenvtelen arccal vette el Basti Kyky életét,
hogyan dobta félre barátja holttestét, mintha egy kapkodva
elfogyasztott étel maradéka lett volna. Bosszút akart állni rajta brutális
tettéért, és ráébredt, milyen sok gyilkos gondolat lakozik benne,
amelyek létezéséről mindaddig nem is tudott.
Ilyen szenvedélyek munkálkodtak most benne, de voltak olyan
képességei – türelem, ravaszság és eltökéltség –, amelyekkel leplezni
tudta haragját.
– Törvényen kívüli vagyok – mondta Hui. – Az egyik
legfélelmetesebb ember Egyiptomban...
– Azt mondod, törvényen kívüli? – Basti elmosolyodott, hogy
kedveskedjen neki.
– Káhúnban, nyugaton megöltem egy embert, aki ártott nekem.
Elvágtam a torkát, és ugyanezt tettem a barátjával is, aki utánam jött,
hogy bosszút álljon. A hatóságok vadásztak rám a Nílus mentén, az
Alsó-Királyság városaiban, és itt a Színájon. De mindig elkerültem őket,
mert több eszem van, mint nekik. – Hui megkopogtatta a homlokát.
– És miért dobnád el az életet azzal, hogy besétálsz a táboromba?
– Azért jöttem, hogy csatlakozzak hozzád.
Basti nevetett.
– Mi vagyunk a legrettegettebb emberek egész Egyiptomban-
mondta a bandafőnök. – Úgy gondolod, megvan benned mindaz, ami
ahhoz kell, hogy gébics legyél? – végigmérte Huit. – Én nem így
gondolom.
– Hidegvérű vagyok. Nem vagyok rest megölni férfit, nőt, gyereket,
hogy kinccsel töltsem meg a ládádat. A szolgálatodba állítom az
eszemet, és még többet is. Ajándékot hozok, hogy bebizonyítsam, az az
ember vagyok, akinek mondom magam.
Hui levette a hátáról az íjat, és odanyújtotta Bastinak. A jellegzetes
ívet látva a gyilkos banditák főnökének elkerekedett a szeme.
– Ez a...?
– A hükszoszok nyila. Az erejük forrása. Háromszor távolabbra visz,
mint az egyiptomi íjak.
– Hogy került hozzád?
– Éjszaka besurrantam a barbárok táborába, és elloptam. És
menekülés közben megöltem három harcosukat.
 Basti szeme csillogott. Hui odanyújtotta neki az íjat.
– Vedd el! A tied.
– Nagyon értékes.
– Nagyobb érték a törzsed egyik tagjává válni. Ez az én ajánlatom
neked, az első a sok további drága ajándék között, amelyekkel el foglak
halmozni.
A bandafőnök elvette az íjat, és a kezében forgatta. Amikor
felnézett, ravaszul vigyorgott.
– Nagyon jó. Végül is lehet némi értéked.
Hui tervének első szakasza lezárult. De a többi sem lesz könnyebb.
Basti odanyújtotta az íjat a mellette álló embernek.
– Ki kell majd érdemelned a helyedet közöttünk. De lesz rá esélyed,
és ha kudarcot vallasz, az életedbe kerül.
– Nem fogok kudarcot vallani. Semmi kétségem efelől.
Úgy tűnt, Bastinak tetszik az önbizalma. Átnézett Hui felett, ahol
Farid állt.
– Öld meg!
Basti intett, és egy kést nyomtak Hui kezébe.
A gébicsek vezérének ajka kegyetlen mosolyra húzódott.
– Ha hidegvérű gyilkos vagy, ahogy állítod, nem lesz lelkiismeret-
furdalásod.
A banditák a térdére lökték Faridot, és hátrarántották a fejét, hogy
szabaddá váljon a torka.
– Öld meg – ismételte meg Basti.
Hui Faridra meredt. A sivatagi vándor arca hideg és érzelemmentes
volt, de szemében félelem csillogott.
Farid megölése lehet Hui egyetlen esélye, hogy megvesse a lábát a
gébicsek között – talán az egyetlen esélye, hogy megmentse a saját bőrét
–, de hogyan tehetne ilyet? Megnedvesítette az ajkait, gondolatai
száguldva követték egymást, majd így szólt: – Könnyedén elvághatnám
a torkát, de ha megtenném, elveszítenél valamit, ami legalább olyan
értékes, mint az az íj.
– Hogyan érhet bármit is ez a sivatagi vándor? – morogta Basti.
 – Farid felderítő...
– Sok felderítőnk van.
– Nem olyanok, mint ő. Az összes felderítőd kismiska Faridhoz
képest. Követte a nyomodat itt, a sivár Színájon, napokkal azután, hogy
elhaladtál. Nincs nála jobb. Ezért tettein a szövetségesemmé. Akik a
nyomomban vannak, soha nem találnak meg, mert Farid el tudja
kerülni a veszélyes helyeket, és a legbarátságtalanabb vidéken is át tud
jutni. – A gébicsek vezére hagyta, hogy Hui befejezze, aztán Faridra
nézett. Farkasszemet néztek. Hui néma gondolatváltást érzékelt a két
ember között, és amikor a gébics vezér újra megszólalt, olyan nyelven
tette, amelyet Hui nem ismert fel – a habiru titkos nyelvének gondolta.
Farid ugyanazzal a dialektussal válaszolt. A főnök bólintott. – Akkor két
új arcot üdvözlünk a törzsünkben. Ha mindketten látni akarjátok a
hajnalt, gyorsan tanuljátok meg, mit jelent gébicsnek lenni.

*****

Valamelyik gébics odalökött Huinak és Faridnak egy rongyos, folt

hátán folt, az elemek számára félig nyitott sátrat, amelyet a bűzlő tábor
szélén, a meredek töltés szélárnyékában állítottak fel, ahol vékony,
sárguló fűcsomók sarjadtak. A többiek barátságtalan, gyanakvó
tekintettel méregették őket sátruk nyílásából, ahol kis késeik élezésével
foglalatoskodtak. Hui elgondolta, milyen hosszú időbe telhet, amíg ez a
szorosan összezáró, gyilkos törzs befogad egy kívülállót. De ez őt nem
érintette. Nem volt szüksége barátokra, se szövetségesekre. Csak annyit
akart, hogy eléggé megbízzanak benne ahhoz, hogy Basti hallgasson rá.
Ahogy a sátrak közt az árnyékok növekedésnek indultak, harsány
lelkesedés hangja csalta őket az újra meggyújtott tűzhöz. A banditák a
lángok körül kuporogtak, és éhes szemekkel nézték, ahogy az Asztal
Urai köztük járkálva kenyeret, olajbogyót és pácolt húsokat
osztogatnak, sört vagy zamatos vörösbort töltenek a bögréikbe – csupa
rablásból szerzett zsákmányt. Hui látta, hogy Basti olyan, mint a fáraó,
gondoskodik róla, hogy a neki dolgozók jól tápláltak legyenek, jó
bánásmódban részesüljenek. Bőkezűségével megvásárolta a hűségüket,
hogy amíg gondoskodik róluk, ne akarjanak semmi mást.
A gyilkos banditák részegre itták magukat. Hui hamarosan
megtanulta, hogy minden este ezt teszik. Amikor már kellőképpen
felöntöttek a garatra, az egyik bandita, egy széles vállú, borotvált fejű,
fakó szemű férfi asszonyok és lányok sorát vezette előre. Meztelenek
voltak, testüket zúzódások és harapásnyomok tarkították, fejüket úgy
lógatták, mint a megvert kutyák. A legtöbbjük formás és csinos volt,
nagy, sötét szemekkel és telt ajkakkal. A gébicsek nyilván a különböző
települések ellen végrehajtott rajtaütések során rabolták el őket.
Többségüket nagy váltságdíj reményében gazdag családokból
választották ki, de Hui látta, hogy a banditák úgy döntöttek, hogy a
férfiak örömére visszatartanak néhányat a legszebbek közül.
A részeg banditák úgy ragadták meg a nőket, mint az éhező
koldusok az eléjük vetett kenyérdarabokat. Hamarosan a sátrak között
üzekedtek. Az egyik nő dacosabbnak tűnt a többinél, ovális arca
ragyogott a tűz fényében. Szemét egy pillanatra Huira villantotta, aki a
tekintetéből azonnal észrevette, hogy éles az esze. Látta azt is, hogy a nő
is villámgyorsan felmérte. A nő ahelyett, hogy a többi nőhöz hasonlóan
megvárta volna, hogy kiválasszák, elnyomakodott a kinyújtott kézzel
felé igyekvő banditák mellett. Végigpásztázta a zsiványokat,
kiválasztotta közülük a legrészegebbet, kézen fogta és magával vonta. A
gyilkos bandita alig állt a lábán, és nyilván képtelen volt teljesíteni. Hui
csodálta a nő éles intelligenciáját, amit az arcáról is leolvasott. Legalább
egy éjszakára megkímélte magát a nyomorúságtól.
Miközben a tábor visszhangzott a morgásoktól és nyögésektől, Hui
és Farid visszalopakodtak a sátrukhoz.
– Ez a hely nem olyanoknak való, mint te – mormolta Farid. A sátor
bejáratában ültek, és a csillagokat nézték. – Minden kérkedésed ellenére
nem vagy gyilkos sakál. Az együtt eltöltött idő alatt kiismertem a
szívedet. Ha túl sokáig leszel a gyilkos banditák között, megmérgezik a
lelkedet.
– Törvényen kívüli vagyok.
– Lefogadom, hogy ártatlanul.
– Teszem, amit tennem kell.
Hui magán érezte a sivatagi vándor ösztökélő tekintetét, hogy fedje
fel a tervét, amelyet azóta forgatott a fejében, hogy látta a
türkizbányában történt vérengzés nyomait. Helyette hátradőlt, és úgy
tett, mintha aludna. De gondolatai sötét utakra kalandoztak, és attól
tartott, hogy amire Farid figyelmeztette, már beteljesülőfélben van.

*****

Az éjszaka ránehezedett a földre. Odafenn a szellő a datolyapálmák

leveleit susogtatta, és magával sodorta a termékeny Nílus-völgy gazdag
vegetációjának dúsan gőzölgő illatát. Az élet pazar bősége éles
kontrasztot jelentett Színáj élettelen pusztasága után. Hui egy árokban
kuporgott, és a szíve oly hevesen kalapált, hogy azt hitte, mindjárt
kiszakad a mellkasából. Fekete sár cuppogott lábánál, és piszkos víz
nyalogatta körül a bokáját. A vádlija bizsergett a patkányfarkak
érintésétől.
A holdsarló halvány, vajszínű fényében ki tudta venni a gébicsek
figyelő arcát, ahogy előregörnyedve egy vonalban sorakoznak az
öntözőcsatorna mentén. A késüket markolászták. Egyesek karddal,
mások husánggal volt felfegyverkezve.
Elöl, a hajlongó árpatáblák foltjain túl lámpások pislákoltak egy
tanya kapujában. A fehérre meszelt ház magányosan állt a megművelt
táj szélén.
– Senki sem fogja meghallani a sikolyokat – nevetett Basti, amikor
összeszedte az embereit, hogy felkészítse őket erre a rajtaütésre.
 Hui rosszul volt attól, ami elé nézett. Megtanult karddal és íjjal
harcolni, de az más volt. Nem akart ott lenni, és fülében ott csengtek
Farid szavai, hogy megmérgezik a lelkét. A hükszoszok harcosok voltak,
és amikor a településekre és karavánokra csaptak le, tartották magukat a
katonai becsülethez. A gébicsek viszont gyilkos banda, bárkit – férfit,
nőt vagy gyereket – képesek voltak megölni pusztán azért, hogy
megtöltsék a kincsesládáikat.
Milyen gyorsan megváltoztak a dolgok. Basti a sátrában,
borkortyolgatás közben minden visszatérő felderítőt kihallgatott, hogy
megtudja tőlük, mit találtak.
A nyolcadik napon a gébicsek ura a tűz köré hívta embereit, hogy
kiadja a parancsot. Egy órán belül felszedték a tábort, összepakolták a
sátrakat, szekerekre rakták az összerabolt zsákmányt és készleteik
maradékát, aztán útnak indultak. Napokon és éjszakákon át tartó nehéz
vándorlás következett nyugati irányba. Farid és a többi felderítő a
kereskedelmi utakat elkerülve olyan ösvényekre vezette őket Színájról a
határon át vissza Egyiptomba, amelyeket talán még soha nem érintett
emberi láb.
Hui a békés tanyát bámulta. Elképzelte a családot odabent:
nyugodtan beszélgetnek az esti étkezés után; a fáradt rabszolgák
befejezik napi teendőiket, és készülődnek a pihenésre. Basti felderítői
elmondták, hogy egy gazdag kereskedő és gazda él ott feleségével és
lányával. Bárhol máshol elrabolták volna a lányt, hogy váltságdíjat
követeljenek érte. De ez a birtok annyira el volt szigetelve, hogy Basti
úgy döntött, az összes ott élőt lemészárolja, és mindent elvisz, amit akar.
Hui érezte, hogy nézik, és a mellette álló banditára, egy kampós
orrú, törött fogú férfira pillantott. Hui feltartotta a rézkést, amelyet a
gébicstáboron sok holdfordulóval korábban történt végzetes rajtaütés
óta magánál tartott. A gyilkos bandita bólintott, és ismét a tanya felé
fordította a tekintetét.
Úgy tűnt, mintha a világ egy hosszú pillanatra megállt volna. Végül
a sorvége felől füttyszó hangzott, és a banditák egyszerre kiemelkedtek
az árokból. Hui is kitápászkodott az agyagból. Mindannyian igyekeztek
görnyedve járni, mint a parton kúszó patkányok.
Ahogy közeledtek a házhoz, egy hegyméretű ember rohant előre. A
fal mellé érve meggörnyedt, és összefonta két hatalmas tenyerét. Ekkor
egy másik termett ott – egy mazsolaszemű, olajbarna gazember, alig
nagyobb, mint egy gyerek –, akit mindenki Majomnak hívott. Egyik
lábát a nagydarab férfi tenyerébe helyezte, és fellendítette magát a fal
tetejére. Összekuporodott, testének körvonalai kirajzolódtak a csillagok
háttere előtt, majd leugrott a fal túloldalán.
Nyikorogva kinyílt a kapu, és a gébicsek előrerontottak. Csendesek
voltak, mint a sír. Az udvaron egy magányos rabszolga – ő őrizhette a
kaput – feküdt némán, arccal lefelé egy sötét tócsában. A Majom intézte
el.
Hui észrevette, hogy egyedül ő nézett rá a szegény lélekre. A
többiek rá se pillantva ellopakodtak mellette, majd két csapatra
oszlottak. Az egyik a rabszolgák szállása felé, a másik a ház ajtaja felé
tartott. Hui előreugrott, hogy a család ellen indulók élére álljon.
Dühös ordítozás tört ki a banditákból. Hui megborzongott a hangtól,
amely valahogy egyszerre volt diadalittas és vérszomjas. A rabszolgák
lakásai felől sikolyok hasítottak az éjszakába, és egybeolvadtak a
támadók csaholásával.
Hui a tolongókat megelőzve elsőként bújt be az ajtón. Rabszolgák
rohantak ki a konyhából kezükben húsvágó késekkel, bárdokkal és
minden egyébbel, ami a kezük ügyébe került. Hui elnézett mellettük, és
pár alakot látott eltűnni egy ajtón, amely bizonyára a kertre nyílott.
A banditák rázúdultak a védekező rabszolgákra. Hui a csatatér szélén
lebukott, füle csengett a csatakiáltások és sikolyok egyvelegétől meg a
csontba csapódó pengék hangjától.
A kert teljesen sötétbe borult. A füst elillanó szagából Hui tudta,
hogy éppen csak most oltották el a lámpákat.
Körülnézett, és valami szürkét látott megvillanni a homályban – egy
fehér ruha árnya volt. Az egyik nő lapult ott egy babérfa mögött. A fa
leveleinek olajos illata elfedte az övét.
 Ahogy Hui előrerohant, egy alak vált ki a sötétből, és feléje indult. A
kereskedő volt – egy kövér ember remegő tokával és nagy hassal, amely
rálógott a szoknyájára. A rémület könnyei folytak végig az arcán.
Félszegen Hui felé csapott, kétségbeesetten igyekezett megvédeni a
feleségét és a lányát, de túl sokáig élvezte gazdag élete gyümölcseit, és
alkalmatlan volt a harcra.
Hui felfogta az ütést, és nyitott tenyérrel a férfi mellkasára csapott.
Az a hátára zuhant, és zokogni kezdett.
– Elég – sürgette Hui, és a válla fölött hátranézett. A házban még
mindig dübörgött a csatazaj. – Azért vagyok itt, hogy segítsek, ha tudok.
– Nem az ő világa volt ártatlan embereket megölni.
A kereskedő kipislogta a könnyeit, de a szája tátva maradt, és üres
tekintete arról árulkodott, hogy nehezen tudja felfogni a hallottakat. De
nem volt idő magyarázkodni.
– Figyelj rám – mondta Hui, és megragadta a férfi vállát. – Ezek a
banditák csak a vagyonotokat és az élelmeteket akarják, mindazonáltal
azonnal megölnek, ha a szemük elé kerültök. – Körülnézett, és egy
terebélyes fügefát pillantott meg, melynek göcsörtös ágai a fehérre
meszelt fal fölé nyúltak. – Még mindig van esély a szökésre, ha gyorsak
vagytok.
A kereskedő feltápászkodott. Nem vesztegette az időt azzal, hogy
megkérdezze, miért segít neki ez a furcsa rabló. Miközben előhívta
feleségét és lányát a rejtekhelyükről, Hui a fügefa tövéhez futott,
összefonta ujjait, ahogy a hegyméretű banditától elleste.
– Tessék – mondta. – Fel a fára, végig az ág mentén, át a falon.
A kereskedő előrelökte feleségét és lányát.
– Igyekezzetek – mondta Hui. – Van esélyetek.
Miután Hui felemelte a két nőt az ágak közé, és már a falon
kuporogtak, a családfőhöz fordult. A házban csillapodni kezdett a
csatazaj. Most átkutatják az épületet zsákmányt keresve, de előbb-utóbb
kimerészkednek a kertbe.
– Most te – mondta.
A kereskedő megrázta a fejét. – Túl nagy vagyok.
 – De még mindig...
– Nem – mondta a kereskedő határozott hangon. Feleségére és
lányára nézett. – Siessetek, szerelmeim! Keressetek menedéket Maged
farmján! Majd utánatok jövök.
A nők leereszkedtek a túloldalon, és halk lépteiket elnyelte az
éjszaka. Amikor a kereskedő Huihoz fordult, szeme ismét tele volt
könnyel, de ez alkalommal a szomorúság könnyeivel.
– Vedd el az életemet!
– Nem.
– Tedd meg! Ismerem a gébicsek módszereit. Kínozni fognak, hogy
eláruljam, hová menekült a feleségem és a lányom. És én... – elfulladt a
hangja – nem vagyok erős. Hadd nyerjek nekik időt a menekülésre!
Teljes szívemből szeretem őket. Bármit megtennék értük. – Megragadta
Hui karját. – Vedd el az életemet!
Hui nyelt egyet. Eddigi élete során soha nem bántott senkit, még
kevésbé ölt meg. És most így, hidegvérrel? De látta a kereskedő szeme
mélyén izzani a kétségbeesést és a szeretetet. Nagyobb kegyetlenség
lenne elutasítani őt.
– Van elrejtve aranyod? Értékes ékszered?
A kereskedő bólintott. Tekintete a háza felé villant.
– Mondd el, hol! Időt nyerünk vele, ha a gébicsek azt keresik.
– Van egy kőlap az irodám sarkában. Emeld fel, és egy sekély kutat
találsz alatta! Ott kutass! – Megmerevedett, és Hui tudta, hogy egy
bandita jelent meg az ajtóban. A kereskedő erősebben szorította a
karját. – Könyörögve kérlek...
Hui lecsapott a késével. Gyorsasága kegyelem volt. A kereskedő a
torkát szorongatta, miközben vér bugyborékolt ki az ujjai közül. Térdre
rogyott, gurgulázott, de tekintete összekapcsolódott Huiéval. Aztán
lassan elhomályosult a szeme. Hui úgy gondolta, megbocsátást látott
bennük. Imádkozott, hogy ez legyen az igazság.
Lábak kopogtak mögötte, és egy kéz megrázta a vállát. – Kiváló
munka. Ügyesen levágtad azt a kövér piócát.
 Hui úgy érezte, hogy belehal abba, amit érez. Hideg sötétség
homályosította el a látását, és amikor meghallotta saját szavait, úgy
hangzottak, mintha egy másik embertől származnának, akit nem ismer.
– Mielőtt meghalt, kiszedtem belőle, hova rejtette az aranyát.
Gyertek! Ma éjjel győzelmi dalokat fogunk énekelni.

*****

– Emeljétek magasra a kupáitokat! A két új testvérre! Üdvözöljük

őket a törzsünkben, a gébicstörzsben! – bömbölte Kegyetlen Basti.
Hangja végigzúgott a részeg banditák között. Azok üvöltve helyeseltek,
és az éjszakai égbolt felé emelték sörrel teli kupáikat. Hui arca vörös
volt a ropogó tábortűz melegétől.
A fanyar füst csípte a szemét. Felhúzott orral beszívta a bográcsban
bugyogó halpörkölt zsíros szagát. Még egy nap múltán is zsibbadtnak
érezte magát. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lehet megölni
egy embert. De megtette, amit tennie kellett. Nem volt más választása.
És mindazon nyomorúság ellenére, amit saját tette okozott neki, Hui
megtanult egy újabb leckét, ami a későbbiekben jó szolgálatot tett neki.
Soha többé nem fog visszariadni attól, hogy megöljön valakit.
Farid ott állt mellette, a tűz mézszínű fénye ott táncolt a fekete
szemében. Nem mutatott érzelmet.
Mihelyt a gébicsek kiözönlöttek a kifosztott tanyaházból, és a
konyhában gyújtott tűz lángjai felcsaptak az éjszakai égre, a banditák
között híre ment, hogyan szedte ki Hui a parasztból kegyetlen
kínzásokkal a kincs rejtekhelyét, és ölte meg azt követően.
Megéljenezték.
Amikor végül visszatértek a dombok közötti sziklás hasadékban lévő
új táborba, Hui sikerének hallatán Basti arca ragyogott a büszkeségtől.
Nem Huira volt büszke, hanem saját magára, hogy olyan bölcs vezető,
hogy azonnal felismerte Hui képességeit, amint besétált a táborba.
 Hui a gébicsvezér arcát bámulta, amely maga volt a kegyetlenség
térképe. Arcának minden egyes ráncából, szájmozdulatából és
könyörtelen szeméből kegyetlenséget olvasott ki. Elképzelte, hogyan
állna rajta bosszút Kyky haláláért. Egyetlen nyisszantással elvágná a
banditák vezérének a torkát, pont úgy, ahogy a kereskedőt is megölte.
Olyan egyszerű. Soha nem gondolta volna, hogy képes lenne megölni
ezt a ragadozót. Csak most már másképp volt. Most már bármire képes
volt.
De Huinak számításai szerint szüksége volt Bastira. Majd egy
napon... Egy napon...
A gébicsek ura felemelte a jobb kezét, és mutatóujját begörbítve
magához intette a két újoncot.
Hui átlépett a szikrák örvényén, és Basti elé állt. Farid egy lépéssel
követte. A törzsfőnök felemelte a jobbját, kinyújtotta a tenyerét,
jelezve, hogy Huinak és Faridnak ugyanezt kell tennie. Miután
mindkettő követte a parancsát, ívelt pengéjű késével kétszer
előrecsapott. A penge végighasított a tenyerükön.
Hui érezte, hogy fájdalom hasít a karjába, de nem mozdította meg
remegő kezét. Nem mutathatott gyengeséget. A vér végigcsorgott a
tenyerén, és a kemény talajra fröccsent.
Basti összeszorított szájjal mosolygott. Tekintetét továbbra is Huin
tartotta. Látni akarta a reakcióját. Aztán bólintott, és egy cserépcsészét
tartott Hui, majd Farid keze alá. Miután a vér belecsepegett,
megforgatta, és az alvadt vért a lángokba öntötte, ahol az sercegve
pattogott.
– Vértestvérek! – üvöltötte, és a magasba dobta a csészét.
– Vértestvérek! – bömbölték utána kórusban a banditák.
Huihoz és Faridhoz fordult, és komor hangon, mintha pap lenne a
templomban, így szólt: – Egyek vagytok közülünk. Mindörökké.
Betartjátok a törvényeinket. Csak nekem engedelmeskedtek. Cserébe én
megesküszöm, hogy soha nem lesztek éhesek vagy szomjasak. A világ
gazdagsága záporként fog a fejetekre zúdulni. Vérszerződés köt
hozzánk, ami elszakíthatatlan kötelék. Ettől a naptól fogva gébicsek
vagytok, és ennek nem fordíthattok hátat. Soha nem hagyhatjátok el a
törzseteket.
– Büszke vagyok rá, hogy vértestvér vagyok – válaszolta Hui.
Basti jelt adott, mire Majom két piszkos ronggyal odaugrott, és
átkötötte velük a két férfi kezén lévő sebeket.
– Ma este ünnepelünk – mondta a gébicsek vezére. – Jobbat fogtok
enni és inni, mint életetekben bármikor. És aztán... – Elvigyorodott.
Hui lerogyott egy sziklára, és valaki egy tál halpörköltet nyomott az
egyik kezébe, egy kupa sört a másikba.
Farid odaguggolt mellé. – Mostantól ez az életünk. Örökre a
gébicsekhez vagyunk láncolva. – Bekapott némi pörköltet, és
elfintorodott az ízére. – Gyilkosok, erőszaktevők és fosztogatók élete. Ez
a te nagyszerű terved?
– Ez az első része a nagyszerű tervemnek. Bíznod kell bennem...
Farid morgott. – Fogytán a bizalmam. – Most először nézett
farkasszemet Huival. Átható, mélyen látó tekintete volt. – Már nem az
az ember vagy, aki valaha voltál, és tartok attól az embertől, akivé
átalakulsz.
Félrelökte a pörköltet, és elment.
Hui Farid szavain töprengett, közben körülötte a gébicsek
dáridóztak, rekedt hangon durva dalokat énekeltek. Az egyik
asztalmester mindig utánatöltötte a kupáját, valahányszor kiürült, de
Hui csak kortyolgatta a sörét. Tiszta fej kellett ahhoz, aminek
következnie kellett.
Basti odaballagott hozzá. – Nem az ivás a szenvedélyed – jegyezte
meg. – Talán másban vagy szenvedélyes. De ki hibáztathatna ezért. Nos,
akkor itt az ideje, hogy kielégítsd minden vágyadat. – A gébicsvezér
összecsapta tenyerét, és a tábor mélyéről meztelen nők sora vonult elő.
A banditák ujjongtak, de Hui úgy gondolta, hogy még soha életében
nem látott szomorúbb látványt. Görnyedt vállak, a lógó fejek, kilátszó
bordák.
Basti a lehangoló sor felé lendítette a karját.
 – Ma estére ajándékként megkapod az első választás jogát. Bármelyik
nőre vágysz, a tiéd.
Bár első ösztöne az volt, hogy visszautasítsa az ajánlatot, még ha
azzal fel is kelti a kéjenc banditák gyanakvását, Hui rájött, hogy
legalább egy nőt megmenthet a szenvedésekkel teli éjszakától.
Végignézett a soron, és a tekintete megakadt azon a lányon, akire éles
esze és intelligenciája miatt korábban felfigyelt. A lány már rászegezte a
tekintetét, és arra buzdította, hogy őt válassza.
– Azt ott. – mutatta Hui.
Basti elvigyorodott, a többi bandita pedig kurjongatott.
– Ragyog, mint egy gyémánt, nem? – mondta a gébicsek vezére. – De
tudd, barátom, hogy minden erődre szükséged lesz ahhoz, hogy
megszelídítsd! Vigyázz azokra a fogakra és a karmokra!
A lány rávillantotta a szemét a vezérre, de a maszkja lecsúszott, és
Hui abban a pillanatban megértette, miről beszélt Basti. Oroszlán volt,
aki házi macskának adta ki magát.
– Elviszem – erősítette meg Hui.
– Nagyszerű.
A gébicsvezér ismét tapsolt, és a zsiványok úgy vetették rá magukat
a többi nőre, mint éhezők a lakomára. Hui elfordult, hogy ne kelljen
látnia. Egy pillanattal később megérintették a könyökét.
A lány rámosolygott, telt ajka meleg és csábító volt. Abból, amit
látott, Hui tudta, hogy ez színészkedés és semmi több. A túléléshez
megtanulta, hogyan kell a férfiakat az ujja köré csavarni.
– Ahurának hívnak – mondta.
Hui megmondta neki a nevét, és a tábor-szerte kavargó füstön
keresztül a tábor szélén álló sátrához sétált vele. Amint bebújtak a
sátorba, így szólt: – Aludj! Semmit sem akarok tőled.
Ahura előrehajolt, és egy újabb csábító mosollyal végighúzta ujjait a
férfi arcán.
– Én viszont akarok tőled.
 Úgy tűnt, nem szégyellj meztelenségét. Úgy mozgott, mintha teljes
meztelenségében felkínálta volna magát. Hui megragadta a csuklóját, és
eltolta a kezét.
– Nem vagyok olyan, mint a többiek.
A lány Hui vállára csapott, és a hátára lökte. Átlendítette rajta a
lábát, és lovaglóülésben ráült. Aztán előrehajolt, mígnem mellei a fiú
mellkasát súrolták. Arca olyan közel lebegett Huiéhoz, hogy
megcsókolhatta volna.
– Hallottam az embereket rólad beszélni – lehelte.
– Azt mondták, kegyelem nélkül ölsz. És hogy az utolsó rajtaütésen
egyedül bukkantál olyan kincsekre, amelyeket ők soha meg nem
találtak volna. Egyesek szerint veszélyes ember vagy. Okos ember.
Hui a könyökére emelkedett, de a lány visszanyomta.
– Azt gondolnám, hogy egy ilyen embernek befolyása van a
Kegyetlen Bastira, ha csak rövid ideig is – folytatta.
– Lefogadom, hogy egy ilyen férfi válogathat az itteni nők közül.
Előnyben részesítheti egyiket a többivel szemben. Kérheti, hogy
kizárólag ő használhassa.
Hui elengedte magát. A lány értelmesebb, mint a táborban bárki
más. Neki meg alkalma nyílott legalább egy embernek jót tenni.
– Rendben – mondta –, megkérdezem a kegyetlen Bastit, hogy
lehetsz-e kizárólag az enyém.
Ahura ajkai kemény, rideg mosolyra húzódtak. Körmeivel finoman
incselkedve végigszántott Hui mellkasán. Ágyékát a férfi merev
tagjának nyomta, és sokatmondó mosoly ült ki az arcára.
Ahura egyik kezét Hui szájára tapasztotta, a másikkal pedig magába
igazította. Egy darabig lovagolt Huin, mielőtt az kilövellte volna a
magját.
Aztán mellégördült, és némán felnevetett.
– Szóval, még soha nem voltál nővel.
Hui arca égett a félhomályban.
Ahura ismét felnevetett, ezúttal hangosabban, de nem kegyetlenül.
 – Akkor még sok mindenre meg kell tanítsalak – lehelte a fülébe –,
és szánunk majd rá időt, az éjszakáid olyan élvezetekkel lesznek tele,
amilyenek csak a képzeletedben léteznek.
A fiú szájára szorította az ajkát, és mélyen és hosszan megcsókolta.
Hui érezte, hogy újra megmerevedik.
Hui rájött, miért ragaszkodott Ahura ahhoz, hogy neki adja magát.
Tökéletesen ismerte a férfiak gyengeségeit, és Hui most már az övé volt.
Úgy tudta irányítani, ahogy a hükszoszok a gyeplővel a harci szekerek
lovait irányítják. Hui pedig tudta, hogy soha nem lesz képes ellenállni
neki.
Egyszer megint üzekedtek, ezúttal hosszabb ideig. Szorosan
magához ölelte a lányt, míg a saját légzése elcsendesedett.
– Hogyan kerültél ide? – kérdezte.
– Az apám nem volt hajlandó váltságdíjat fizetni értem – mondta.
Tárgyilagosan beszélt, de szavai kemények voltak, mint a körülöttük
magasodó sziklák. – Úgy tűnik, az aranya fontosabb volt a számára,
mint én.
– Ő juttatott erre a sorsra? – Hui nem tudta eltitkolni a hangjából a
kételkedést.
– Fontos lecke volt. Soha ne bízz egyetlen férfiban sem! Végül is egy
nő csak saját magára számíthat.
A szenvedés megkeményítette, ami nem volt meglepő mindazok
után, amit a banditáktól elszenvedett. De Hui tudta, hogy ő sem bízhat
benne. Könnyen elmosolyodott, de mosolya sosem tűnt őszintének, és
amikor nézett, a szeme úgy csillogott, mint azok a gyémántok,
melyekről Basti az imént beszélt. Így élte túl mindazt, amit kellett.
Testét odaadta, de a lelkét soha.
Ahura elaludt. Hui kiszabadította alóla a karját, és kimászott az
éjszakába. A tábor mozdulatlan volt. Farid a közelben guggolt, és az eget
bámulta. Aztán Huira nézett, bólintott, nem tett megjegyzést.
Hui átballagott a táboron Basti sátra felé. A sátorban egy lámpa
pislákolt, és fénye a nyitott szárnyakon keresztül arany háromszöget
vetett a földre. Ez volt a legveszélyesebb pillanat. Bármit is mondott
vagy tett, a gébicsek vezére valahogy kapcsolatba hozhatja azzal az
éjszakával, amikor ellopták tőlük a Ka-követ, a banditák legértékesebb
tulajdonát. Hazárdjáték volt, amit vállalnia kellett.
Hui belépett a sátor ajtaján. Basti egy kupa bort kortyolgatott. Az
egyik nő meztelenül feküdt a földre vetett párnákon. A törzsfőnök
intett a kezével, és a nő kisietett.
– Élvezted a Karmok Királynőjével töltött időt? – kérdezte.
– Igen – válaszolta Hui. – És kérnék tőled valamit. De először
mondok valamit, ami a hasznodra lehet.
Basti kíváncsian összehúzta a szemét. – Hallottam egy
felbecsülhetetlen értékű zsákmányról beszélni – fogott bele Hui. –
Olyanról, amelyet ideje lenne megszerezni.
Fehér fogsor villant elő a gébicsvezér szakálla közül. Töltött még egy
kupa bíbor bort, és Huinak nyújtotta.
– Az ilyen szavakat szeretem hallani. Folytasd!
Hui belélegezte a bor gyümölcsös aromáját, és nyelvével megízlelte
az édes ízét.
– Káhún volt az otthonom. Mielőtt elmenekültem a hatóságok elől, a
városban mindenki egy nagy csodáról beszélt, amely az egyik gazdag
család birtokába került.
– Arany? – érdeklődött Basti. – Ékszerek?
– Ez a furcsa benne – mondta Hui értetlenséget színlelve. – Az
aranyat még megérteném. De nem. Egy kőről szólt a beszéd – egy
fekete kődarabról, amilyet a völgyet szegélyező dombok lábánál lehet
találni. Hát nem furcsa?
Hui érzékelte, hogy Basti megfeszül, de nem nézett körül.
Belekortyolt a borába, és a nyitott sátorszárnyak között a tábor
túloldalát nézte.
– De ezt kapd ki – folytatta. – Mindenki, aki látta ezt a követ, azt
mondta, hogy mágikus ereje van, és hogy maguknak az isteneknek az
ajándéka, és képes megváltoztatni annak az embernek életét, akinek a
birtokában van.
 Hui bőre bizsergett a nyomasztó csendtől. Félt megfordulni, attól
tartva, hogy Basti lángoló tekintetével és vádlóan rá mutató ujjával
találja szemben magát, ami a halálát jelenthetné.
– Ka-kőnek nevezték. – Hui felhajtotta a borát, erőt vett magán, és
megfordult.
Basti arca maga volt a kőszikla, és Hui mellett belebámult az
éjszakába. Szeme villogott a benne rejlő sötét gondolatoktól.
– A Ka-kő – ismételte.
– Hosszú napok óta töprengek ezen a dolgon – mondta Hui. – Ha ez
a kincs olyan értékes, mint amilyennek mondják, nem lenne jobb
helyen nálunk? Gondold el, mi mindent kaphatnánk érte!
Basti olyan erősen markolta a kupát, hogy Hui attól tartott,
darabokra törik a kezében.
– Tudod, hol tartják ezt a Ka-követ?
– Egy házban a Felsővárosban.
– És elég jól ismered Káhúnt ahhoz, hogy odavezess bennünket?
– Semmi perc alatt átvezetem a csapatot a kapun és az őrökön.
Könnyű őket megvásárolni.
A Ka-kő természetesen már nem lesz az apja káhúni házában.
Mostanra már a papok kezében van Elephantinén, és a fáraó imádkozik
felette. De ez nem nagyon számított. Huinak csak arra volt szüksége,
hogy a gébicsek bejuttassák Káhúnba, és levágjanak mindenkit, aki az
útjába mer állni. Hogy utat vágjanak számára a Felsővárosba, és az
utcákat vörösre festhesse azok vére, akik elárulták. Elképzelte
Iszetnofret rémült arcát, amikor meglátja a feléje közelgő mészárlást.
Azt akarta, hogy szenvedjen, ahogy Khawy is és ő, Hui is szenvedett.
És akkor végre beteljesedne a bosszúja.
– Több mint kiérdemelted itt a helyedet – mondta Basti, és félretolta
a kupáját. – Hajnalban hazautazunk az erődítményembe, és hozzálátunk
terveink elkészítéséhez. Mindenáron meg kell szereznünk ezt a Ka-
követ.
 *****

A menetoszlop a pokoli sivatag utolsó szakaszán vánszorgott

keresztül a lapos tetejű hegy lábához. Lehajtott fejjel mentek, arcukat
ruharedők borították, minthogy a szél által felkorbácsolt homok a kés
élességével csapódott beléjük.
– Senki sem élheti túl ezt a sivatagot – mondta Farid, miközben a
gébicsek nekilódultak a kietlen pusztaságnak.
– Ezt mondogatják maguknak a habiruk a hatalmas égbolt alatti
hosszú utazásaikon.
Hui egy jó darabig el is hitte, miután a nedvesség kiürült a testéből, a
nap a fejét perzselte, és a fülébe süvítő szélvihar a halottak állandó
hangjaként azt mondta neki, hogy közel a vég.
De most már majdnem utazásuk legvégén jártak. A jellegtelen
síkságból kimagasló, rézszínű hegyekhez közeledve Hui a nyakát
nyújtogatva bámulta a csúcsot. Most értette meg, miért ezt a helyet
választotta Kegyetlen Basti az erődítményének. Az elképzelhető
legbarátságtalanabb tájjal körülvett erődítmény észrevehetetlen volt
bármely ellenség kíváncsi tekintete számára. A lapos hegytetőn fészkelt,
olyan közel az éghez, amennyire csak ember meg tudta közelíteni, és
minden oldalról csupasz sziklák védték. Bevehetetlennek tűnt, és
mindössze kétnapnyi járóföldre volt a Nílus keleti partjától és a folyó
mellett húzódó forgalmas karavánútvonalaktól.
Ahogy felfelé kanyarogtak egy keskeny ösvényen, a szél elállt, és a
nap még hevesebben sütött. A gébicsek fáradtak voltak, néhányuk
majdnem kidőlt, de Basti hosszú pihenőt ígért nekik a következő
rajtaütés előtt.
Amelynek Káhún lesz a célja, gondolta Hui alig leplezett
lelkesedéssel.
Szinte érezte az oly régóta vágyott bosszú ízét. Ebből merített erőt
ahhoz, hogy egymás elé tegye a lábait ezen a gyötrelmes vándorláson, a
forróságtól izzó tájon keresztül.
 Basti a hegytető közelében lévő széles kiszögellést jelölte ki a női
tábor részére, amelyet a csipkézett sziklák által képzett természetes fal
védett. A gébicsvezér nem engedte, hogy olyan is tudomást szerezzen az
erődítményében rejtegetett gazdagságról, akit nem kötelezett a
vérszerződés. El akarta kerülni, hogy híre menjen. A tizenhárom
gébicsklán kényszerű szövetségben állt egymással, de mindenki tudta,
hogy egy pillanat alatt előkerül a kard, amint valamelyikük előnyt
remél tőle. Miután felverték a sátrakat, hátrahagytak némi élelmet és
egy őrszemet, nehogy a nők megpróbáljanak elmenekülni. Bár Hui el
sem tudta képzelni, miért is kockáztatná bárki, hogy átkeljen a
sivatagon.
Amikor Hui elhaladt Ahura mellett, a lány magára vonta a
tekintetét. Egyik kezét csípőre téve emlékeztette, miről mond le. Hui
rámosolygott. Furcsán érezte magát. Nem szerette a lányt, de szüksége
volt az általa felkínált melegségre.
A párkányról a hegy sziklájába vágott keskeny lépcsősor
kanyarodott fel a hegytetőre. Egyszerre csupán egy ember fért el a
lépcsőn. Bármilyen ellenségre, aki megkísérelné megtámadni az erődöt,
már azelőtt vérfürdő zúdulna, hogy megrohanhatná az erődöt. Basti
éppoly ravasz volt, mint amilyen kegyetlen.
Végül Hui kilépett a hegytetőre. Lába sajgott a mászástól.
Lélegzetelállító látvány formájában tárult fel előtte a világ. Okkersárga
porfelhők gördültek végig a végtelen síkságon, egészen a látóhatárig.
Letörölte a verítéket a homlokáról, és élvezte a hűvösebb levegő okozta
enyhülést. A palota, ahogy Basti nevezte, alig volt több egy hatalmas
sziklákból összehordott, bejárattal ellátott alapzatnál és gerendákból,
valamint foltozott sátorszövetből készült tetőnél, amely elég nagy
területet fedett le ahhoz, hogy a törzsfőnök és emberei
lakmározhassanak alatta. A „palota” körül rendszertelenül szétszórva
kisebb, hasonlóan rozoga építmények álltak. Raktárak a gabona és az
olaj számára; egy konyha, amely fekete füstöt böfögött a tetőn lévő
lyukon keresztül; és sok egyéb épület a zsákmánynak, amelyet a banda
összerabolt, de még nem szabadult meg tőle. A gébicsek sátorvárosa a
lapos csúcsról feltörő egyetlen sziklatorony szélárnyékában állt. Az
egyik oldalánál egy sziklás kráterben kis zöld tó csillogott, nem messze a
hegyméretű szeméthalomtól, amelynek a szagától Huinak mindig
hányingere támadt, amikor a szél irányt változtatott.
A banditák, akik az erődöt őrizték, valahányszor Basti és a törzs
többi tagja távol volt, csak szanaszét heverésztek, és lassú, unott
mozdulatokkal élezték a pengéiket. A nap nagy részében semmi egyebet
nem csináltak. A visszaérkezők a szállásukra húzódtak, hogy kiheverjék
a fáradságos utazás viszontagságait. Hui és Farid a szeméthegytől lehető
legtávolabbra ütötték fel a sátrukat.
Miután bent voltak, Hui hanyatt vetette magát, és az arca elé kapta
az egyik karját.
– Soha nem hittem volna, hogy ennyire fog hiányozni a káhúni
ágyam.
Farid a sátor bejáratában guggolt, és felhorkant. – Puha vagy.
– Az bizony, és arról álmodom, hogy még puhább legyek. Tiszta
vászonról a bőrömön. Borról, amely nem égeti a torkomat, és olyan
húsról, ami nem annyira zsíros, hogy savas legyen tőle a szám. Egy
napon mögöttem hagyom ezt a kemény életet, és visszaváltozom azzá az
emberré, aki voltam.
– Azzal a lánnyal, aki melletted van?
– Nyomorult létformája kitörölte Ahurából az összes szeretetet.
– Hát, valami bölcsesség azért szorult beléd.
– Nem szeretem őt, de...
Farid felsóhajtott.
– Azért kedvelem, mert több esze van, mint a legtöbb férfinak –
tette hozzá Hui.
– Egy szépséges kincs egy hegy tetején, aminek a csúcsára nem vezet
ösvény. Csak messziről csodáld őt, de ne hagyd, hogy kiömlött magod
vezessen! Előbb-utóbb egy mélyen beágyazódott késre lelsz benne.

*****
 Az elkövetkezendő napokban Hui nekidurálta magát a feladatoknak;
segített behordani a tanya kifosztásából származó zsákmányt az egyik
raktárba, gabonát őrölt, őrködött, és a távoli látóhatárt kémlelte. Időről
időre bevonták a tanácskozásokba, amelyek során Basti és
legmegbízhatóbb vezérei a Káhún elleni rajtaütést tervezték. A
gébicsvezér tudta, hogy nagy a kockázat. Az elszigetelt gazdaságok
kevés veszélyt jelentettek gyilkos bandája számára. De egy falakkal
körülvett, őrökkel őrzött város elleni rajtaütést lopakodva kell
végrehajtani, hogy ne legyen túl nagy az emberveszteség. Ám a Ka-kő
csábításának nem lehetett ellenállni. Hui látta Basti szemében a
sóvárgást, és kihallotta hangjából a keserűséget, valahányszor szóba
került. A megaláztatás, amelyet a zsákmány elvesztésével elszenvedett,
akkora volt, hogy jóvá kellett tennie.
Huit behívták, hogy tájékoztatást adjon Káhúnról, az épületek
elrendezéséről, az utcákról, a város védelmére behívható emberek
számáról, és annak a háznak a helyéről, ahol a Ka-követ tartották. Hui
lehajtotta fejét az árnyékos palotában ülő tanácstagok előtt, és a
halántékát dörzsölve azt színlelte, hogy nehezen emlékszik vissza.
Abban, amit elmondott, voltak féligazságok és nyílt hazugságok. Hui
nem akarta, hogy ezek a gazemberek ártatlan embereket gyilkoljanak
le. Csak annyit akart, hogy a gébicsek bejussanak a város falain belülre,
és elvonják az ellenség figyelmét, amíg ő véget vet anyja életének.
Azután többé nem lesz szüksége a banditákra. Ismét eltűnhetnek a
pusztaságban, ő pedig eltűnhet Káhúnban, amíg azok jó messze nem
járnak.
Ahányszor Hui a tanácskozást követően visszaballagott a sátrába,
minden alkalommal elárasztották a harag hullámai. Iszetnofret arca
bukkant fel előtte, és a kép olyan tiszta volt, hogy úgy érezte, meg tudja
ragadni a nő torkát, és ki tudja szorítani belőle az életet. És Qen is ott
volt – drága jó testvére, akit az életénél is jobban szeretett, és aki
habozás nélkül juttatta erre a szörnyű sorsra. Nem lesz nyugalma addig,
amíg le nem számol velük.
 Hui a nővérére gondolt, a hűséges és bátor Ipwetre, aki mindent
kockára tett, hogy megmentse. Nem hagyhatja, hogy baja essék a
gébicsek támadása során; élete árán is megvédi. Vajon távol tudja-e
tartani a gyilkos banditák karmaitól? Imádkozott, hogy sikerüljön.
Gondolatainak súlyától görnyedt vállakkal közeledett a sátrához, és
vigasztaló szavakra támadt igénye. De Ahura akár a világ túlsó felén is
lehetett volna. Hui az egyre sűrűsödő alkonyaiban hunyorogva két őr
körvonalait látta. A kőlépcső, az erődítménybe vezető egyetlen út
tetején álltak. Basti azért állította oda őket, hogy egy füst alatt
megakadályozzák a szökést és az ellenség belopakodását. A gébicsvezér
senkiben sem bízott.
– A nődre gondolsz?
Hui a hang felé fordult. Farid szinte láthatatlanul állt az árnyékban.
– Időpocsékolás. Tudom. Basti azt akarja, hogy mindenki csak a
Káhún elleni rajtaütésre koncentráljon. A nők lesznek majd a jutalom,
amikor visszatérnek.
– Van egy másik út is lefelé.
– Hol? És honnan tudod? Senki mástól nem hallottam erről.
Farid felnézett a csillagokra, és az éjszaka kirajzolta horgas orra
körvonalát.
– Okosan használom az időmet. Basti foglyoknak tekint bennünket.
Én pedig szeretek kiutat találni a nehéz helyzetekből. – A tábor mögötti
szemétkupacra mutatott, ahová kevesen merészkedtek. – Van egy rés a
tetőt körülölelő természetes falban, egy kis hasadék, ami a legtöbb
embernek semmit nem jelent. De én szántam rá időt, és bemásztam
rajta. A túloldalon egy keskeny ösvényben folytatódik. Nehéz mászni
rajta, efelől ne legyen kétséged. Egy bizonyos távolságig szorosan a
sziklafalhoz kell lapulni. Alapos okának kell lenni, hogy az ember
megkísérelje. – Szünetet tartott. – De neked jó okod van rá.
Hui pillanatokon belül megkerülte a tábort. A szeméthegyhez érve
fuldokolva öklendezett, még a szeme is könnybe lábadt, de megtalálta a
Farid által leírt hasadékot, és leereszkedett benne.
 A sziklahasadék alján Hui kikanyarodott a szédítő ösvényre. Alig
volt elég széles ahhoz, hogy a sziklafalban kapaszkodva végigmásszon
rajta. A szél néha annyira felerősödött, hogy a szíve vadul zakatolt a
gondolattól, hogy lesodorja a lenti sziklákra. Ujjai repedésekbe
mélyedtek, amelyeket a szeme nem látott, és bál lábával tapogatta ki a
következő lépést a folyamatosan lejtő meredélyen. Hamarosan
kiszélesedett az ösvény, a szél is elállt, és ahogy megkerülte a
hegyoldalt, már a holdfény világította előtte az utat.
Végül Hui megérezte a száraz szamártrágyától égő tűz
füstfoszlányait, és fellépett a párkányra, ahol a nők tábora terült szét az
ezüstös fényben fürödve. A férfiaktól elszenvedett gyötrelmektől, ha
csak egy kis időre is megszabadulva, a nők itt-ott vidám dalokkal
szórakoztatták magukat. Hui könnyebben lélegzett. A lágy dallamok
elnyomták minden lépés zaját, így az övét is, ahogy közeledett.
Az őr nem volt a posztján, nyilván nem látott okot az éberségre. Hui
a sátrak között kúszott, amíg el nem érte azt a helyet, amelyet még az ő
ottlétekor Ahura kiválasztott magának. Ahogy félrehúzta a sátorlapokat,
a lány megriadt, de Hui az ajkára tapasztotta az ujját, és a lány arca
felragyogott, amit Hui az őszinte öröm jelének tekintett.
Odamászott mellé. – Vágytam, hogy veled legyek – súgta.
– Hát persze. Hogyan jutottál túl a lépcső tetején strázsáló őrön?
Hui beszámolt neki a titkos ösvényről, és a lány boldognak tűnt,
hogy nem tudták őket olyan hosszú ideig távol tartani egymástól, mint
amire számítottak. Vagy talán a Hui feletti hatalmát élvezte, amelyet az
igazolt a számára, hogy Hui az életét kockáztatta, hogy lássa.
Egy ideig csókolóztak, aztán Ahura meglovagolta Huit. Miután Hui
kiürült, összefonódva feküdtek, és a tábor felett sodródó dallamokat
hallgatták.
Mióta elhagyta Káhúnt, Hui megtanult könnyedén új múltat
fabrikálni magának. Újra és újra változtatott a történetén, ahogy valami
előnye származott belőle. De ahogy ott feküdt Ahura bőrének melegét
élvezve, úrrá lett rajta a vágy, hogy elmondja az igazat.
– Hamarosan elválnak útjaink – kezdte.
 – Rám untál? – kérdezte a lány éles hangon.
– Nem. Soha. De a következő három nap egyikén a gébicsek
rajtaütnek Káhúnon, nyugaton.
– És az életedet félted?
– Nem. De amikor a gébicsek visszatérnek, nem leszek velük.
– Vérszerződést kötöttél velük!
– Sok mindent mondtam a legutóbbi napokban. Ha az istenek
megátkoznak, amiért megszegtem ezt az esküt, hát legyen. Nem fogom
az egész életemet egy csapat gyilkos bandita között leélni. Dolgom van
Káhúnban. És számomra csak az számít, hogy elvégezzem a dolgom, és
ha közben megölnek, boldogan fogok meghalni.
Hui látta, hogy Ahura eltöpreng a szavain. Még soha nem beszélt
vele így.
A lány Hui fülére tapasztotta az ajkát, és belesuttogott:
– Mondj el mindent erről a dologról!
Hui elmesélte neki a történetét. Ahura a fiú mellkasára hajtotta a
fejét, és szó nélkül hallgatta. Aztán amikor befejezte, így szólt: – Sokat
szenvedtél.
A szavak hűvösen hangzottak, mentesek voltak minden szánalomtól
– egy gesztus, semmi több. Hui tisztában volt vele, hogy felesleges
bármit várni tőle, de lelke mélyén azért remélt némi vigasztalást.
Valami kis vigasztalás már túl régóta hiányzott az életéből. Azon
töprengett, veszélybe sodorta-e magát azzal, hogy elárulta a titkait,
hogy a lány felhasználja-e ellene, amit megtudott.
– Ez a Káhún jó hely? – kérdezte a lány.
Valami nagyon elgondoltatta Ahurát. Hui elég sokszor volt már
intim helyzetben vele ahhoz, hogy érzékelje a jeleket, amiket leolvasott
róla.
– Mi jár a fejedben?
– Semmi, ami veled kapcsolatos. – Ahura rávillantotta jól ismert
mosolyát, amiből Hui tudta, hogy nem fog tudni többet kiszedni belőle.
A lány olyan kérlelhetetlen volt, mint annak a piramisnak a köve,
amely régi otthonára nézett.
 Miután megígérte neki, hogy hamarosan újra meglátogatja, Hui
kiosont a sátorból, és átkelt az akkor már csendes táboron. A
sziklapárkányon a titkos ösvény felé lopakodott.
Talán az út felénél járhatott, mikor egy hang megállította.
– Ne mozdulj!
Hui gyomra összeszorult. Bolond volt. Megfeledkezett az őrről, és
most az életével fizet ezért. Kegyetlen Basti soha nem tűrné, hogy bárki
is megszegje a parancsait. Könyörtelenül elintéz mindenkit, aki ellent
mer mondani a szavának, így tartja fenn a rendet.
– Fordulj meg – mondta a zord hang. Az őr egy alacsony termetű
férfi volt, súlyos égési sérülés nyomaival a bal arcán. Hui felé emelte
kardját.
– Csak a nőket látogattam meg – mondta Hui.
– Most eljössz velem Bastihoz. És a keselyükkel együtt fogsz
lerepülni ennek a hegynek a tetejéről.
Hui körülnézett, de nem volt hova menekülnie. Ekkor hörgés
hallatszott, és az őr a torkához kapta a kezét. Vér szivárgott az ujjai
között. Amikor térdre rogyott és nekidőlt a hideg sziklának, egy alak
bukkant elő a háta mögül.
– Segíts átlökni a peremen – sürgette Ahura, és intett a kezével. – A
többiek azt fogják hinni, hogy megbotlott és lezuhant.
– Kést tartasz a kezedben – zihálta Hui, miközben a lány kezében
lévő, vértől csöpögő pengére meredt. Ahura úgy bámult Huira, mintha
tényleg bolond lenne, és tisztára törölte a kés pengéjét az áldozatán. Hui
előrebotladozott, segített Ahurának a szédítő szakadék pereméhez
húzni az őrt, és együttes erővel átemelték a peremen.
– Mi késztetett rá, hogy kövess? – dadogta Hui, remélve, hogy azt
fogja hallani, hogy az iránta érzett szeretete.
– Arra gondoltam, hogy talán nem vagy elég óvatos. Valakinek
rajtad kell tartania a szemét.
– Fogadd hálámat!
– Annál többről van szó. Most már az életeddel tartozol nekem.
 – Az adósod vagyok, és teljes egészében vissza fogom fizetni.
Bármire is vágysz.
Hui, akiből még nem halt ki teljesen a lelkiismeret, erkölcsileg
elköteleződött a lánynak.
– Bizony vissza fogod. El is mondom, mire vágyom.
– A szemei ragyogtak a holdfényben. – Amikor visszamész Káhúnba,
magaddal viszel mint a feleségedet.
– De nem tehetem – tiltakozott Hui.
– Megtalálod a módját. Most már az enyém az életed. Ezt soha ne
feledd!
Ahura megfordult, és anélkül, hogy visszanézett volna, visszasétált a
táborba. Hui szédülni kezdett. Lehetetlen volt teljesíteni a követelését,
de adósságát vissza kellett fizetnie. Farid könyörtelenül kigúnyolja, ha
értesül erről.
Hui átkozta a zűrzavart, amibe belekeverte magát, és futásnak eredt
a titkos ösvény felé.

*****

Amikor végül előbukkant a bűzlő szeméthegy mellett, Hui felnézett

az erődre, ahol komoly mozgolódást észlelt. Mindenhol égtek a
lámpások. A banditák előjöttek a sátraikból. Volt, aki egy dühös
legyintéssel köszöntötte. Hui megrémült. Attól tartott, hogy
észrevették, hogy eltűnt, és vadászat indult utána, hogy megtalálják és
bíróság elé állítsák. De észrevette, hogy a táncoló fények Basti palotája
felé mozognak.
Kíváncsian betagolódott az áradatba. A gyilkos banditák a palota
bejárata körül tolongtak, de Hui átnyomakodott rajtuk, és előrement.
Basti a lámpások fényében fürödve egy csillogó arannyal kirakott
mahagóni trónszéken hevert, amelyet minden bizonnyal az egyik
gazdag áldozattól raboltak el. Egyik lábát átdobta a szék karfáján, és egy
kupából vörösbort kortyolgatott, közben összehúzott szemmel
méregette az előtte álló patkányszerű embert. – Maa-En-Tef klánjától
hoztam üzenetet – mondta az idegen, és ujjait összefonva tisztelet-
teljesen fejet hajtott. Valahányszor megmozdult, köntöséről és sáljárói
vörös por szállt a levegőbe, mintegy annak bizonyítékául, hogy hosszú
és nehéz sivatagi utazás van mögötte. – Tanácskozásra hívták mind a
tizenhárom klánt. Ilyenre az utóbbi időben nem volt példa, de most túl
nagy a veszély.
Basti a poharával a zilált bandita felé intett.
– Milyen fenyegetés indokolhat egy ilyen tanácskozást?
– A barbárok nagy erővel nyomulnak be a földünkre...
– A hükszoszok?
– Igen, azok a vértől csatakos idegenek. Betörnek a területünkre. Az
emberek félnek tőlük, és egyre komolyabban védekeznek, amivel
mindannyiunk dolgát megnehezítik. Így egyre nehezebb fosztogatni.
Hui elvigyorodott az idegen szavaiban rejlő iróniától.
– És most lemészárolták Serek néhány emberét. Az igazság olyan
tiszta, mint egy hegyi tó...
– Akkor nem Suftiét- mondta Basti, mire harsány nevetés tört ki
emberei között. Az újonnan érkező arca elvörösödött, de tovább
erősködött.
– Ha fenyegetnek bennünket, és nem akarjuk mindenünket
elveszíteni, vissza kell vágnunk. És ezt csak együttes erővel, vállt
vállnak vetve tehetjük.
Most Bastin volt a sor, hogy elvigyorodjon, mire kuncogás
hullámzott végig a sokaságon.
– Maa-En-Tef felhatalmazott arra, hogy a nevében beszéljek-
folytatta a férfi. Úgy buktak ki belőle a szavak, mintha betanult
szöveget mondana. – És ő azt mondja, igen, a múltban voltak köztünk
nézeteltérések, és ezek némelyike vérontáshoz vezetett. De most nincs
itt az ideje a múlton rágódni. A tanácsban mind a tizenhárom klán
vezére szövetséget köthet, és együtt gondolhatja ki, hogyan juthatunk
túl ezeken a nehéz időkön, és hogyan menthetjük meg mindazt, amiért
oly keményen küzdöttünk.
Basti borát kortyolgatva mérlegelte az elhangzottakat.
– És hol tartják ezt a tanácskozást?
– Gallalától északra.
– Sufti területén?
A küldött bólintott.
Basti még egy pillanatig gondolkodott. – Rendben. A tizenhárom
klán egyetlen tagja sem hagyhatja figyelmen kívül ezt a felhívást. A
Kegyetlen Basti klánja képviselteti magát a tanácskozáson.
Amint a hírnök távozott, Basti felpattant trónjáról és félrelökte a
boroskupáját.
– Bizonyára őrültnek tartanak, ha arra számítanak, hogy bemegyek
annak az áruló félszemű sakál Suftinak a területére – vicsorogta a
körülötte gyülekező tisztjeinek. – Soha nem bocsátotta meg, hogy
elloptam azt a karavánt az orra elől. Az kétségtelen, hogy a rajtaütésünk
során behatoltunk a felségterületére. – Megvonta a vállát. –
Mindazonáltal számíthatok egy tőrre a lapockáim közé, ha leülök azzal
a viperával.
– Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a meghívást a tanácskozásra –
motyogta egyik tisztje.
– Te fogsz beszélni a nevemben- mondta Basti a férfinak. –
Hajlandóságot fogunk mutatni. Mindenkit vigyél magaddal! Én itt
fogom várni, hogy visszatérj. Szedd össze az embereket, és hajnalban
indulj!
– Mi a helyzet a Káhún elleni rajtaütéssel? – fakadt ki Hui, és
azonnal rájött, hogy túllépte a határt.
Basti ránézett. – Káhún várhat. A zsákmány akkor is ott lesz, amikor
készen állunk a feladatra.
Hui megzavarodott. Oly régóta vágyott a bosszúra, hogy szinte már
érezte az ízét.
Hideg és kemény mosoly ült ki a gébicsvezér arcára.
 – Mindketten, te is és a felderítő is, menjetek a Gallalába indulókkal.
Új vagy a klánunkban. Jó lecke lesz a számotokra: jelen lenni a
gyűlésen, találkozni a... barátainkkal... és hallani a mondandójukat.
Jobban meg fogod érteni, mit jelent gébicsnek lenni.
Hui érezte, hogy ez a büntetése, amiért kéretlenül megszólalt: újabb
kimerítő gyaloglás a perzselő sivatagban, kisebb ételadagok és korgó
gyomor, és minden bizonnyal végeláthatatlan órákig tartó unalmas
viták, amíg visszatérhet, és felkészülhet arra, amire a leginkább vágyott.
De úgy gondolta, hogy ez semmiség ahhoz a büntetéshez képest,
amelyet Basti kiszabhatott volna rá. Meghajolt, és elsietett, hogy
figyelmeztesse Faridot arra, ami rájuk vár.

*****

A mély völgy természetes ölében lüktetett az élet. Hui egy göcsörtös

sziklaoszlop árnyékában guggolt, és onnan nézte a banditák hullámzó
nyüzsgését. Veríték és koszos ruhák bűze terjengett a száraz levegőben.
Úgy képzelte, ezren is lehettek ebben a sziklás arénában. A banditák
Egyiptom egész területéről érkeztek, öltözékük alig állt másból, mint
rongyokból, de kardokkal, baltákkal, tőrökkel és íjakkal jól el voltak
látva, így aztán egyetlen rivális sem gondolhatta a másikról, hogy
gyengék lennének és el lehet bánni velük.
Testvérei Basti klánjából ott kuporogtak körülötte, és tekintetük tele
volt gyanakvással. Úgy tűnt, bárhogyan is színlelték, nem vesztegették
szeretetüket a többi zsivány gyilkos banditára. Csak egy nagyobb
fenyegetés hozhatta össze őket, és a hükszoszok minden bizonnyal
megütötték ezt a mércét. Bármilyen vérszomjasak is voltak a gébicsek,
Hui biztos volt benne, hogy teljesen esélytelenek az égből rájuk
záporozó nyílözönnel és a soraikon keresztülhasító, díszes harci
szekerekkel szemben.
 Fáradságos út állt mögöttük. Azon a területen keresztül jöttek, amit
társai „szomjas homoknak” neveztek. A perzselő hő kiszívta a
nedvességet Hui testéből, és a kemence forróságú sziklák még a saruja
bőrtalpán keresztül is égették a lábát. Lehet, hogy a nap összezavarta, de
kezdte szépnek látni a barátságtalan pusztaságot, ahol fekete sziklák
törték meg a rőtes sárga homokbuckák egyhangúságát. Talán ez volt a
sivatagi őrület, amiről az összes habiru beszélt.
Hui megnedvesítette repedezett ajkát, és lenyelt egy korty vizet. A
készletük éppen arra volt elegendő, hogy megtegyék a visszautat a
sivatagon keresztül. Farid a botjára támaszkodva egyensúlyozott a
lejtőn. Elvegyült a törzsek között, és ugyanolyan érzékenységgel
kémlelte az emberi szíveket, amilyennel a nyomok nélküli pusztaságot
is cserkészte.
– Elfelejtettem megköszönni neked az ide szóló meghívót – mondta
savanyúan.
Hui újra és újra bocsánatot kért, de most olyanok voltak, mint egy
pár, mindkét felet a másik bűneiért büntették.
– Mit találtál?
Farid lekuporodott, hogy senki más ne hallja. – Már sok vezér itt
van, de még nem mindegyik, és máris fogytán van az emberek türelme.
Mintha a saját területükön kívül híján lennének a bizalomnak vagy a
megbecsülésnek. Maa-En-Tef, aki megszervezte ezt a gyűlést, az
embereivel a lehető legnagyobb rendet próbálja fenntartani.
– Maa-En-Tef otthona a Nílus nyugati partján van?
– Egészen El Khargáig. Láttam az Ur-klánt. Akhekut, annak a déli
klánnak a fejét, amely Asszuán, Elephantiné, valamint az első zuhatag
körüli területeken serénykedik, valamint a távolabbi északról Sereket,
Kom-Ombo urát, aztán az egyik kisebb főnököt, Nefer-Temut Qenából.
De Suftinak egyelőre semmi nyoma.
– Lehet, hogy Bastinak igaza volt, hogy nem bízott benne. Lehet,
hogy látni akarja, késik-e a mi urunk, és csak aztán lép?
A sivatagi vándor vállat vont. – Minél hamarabb véget ér ez a
tanácskozás, annál hamarabb visszatérhetünk nyomorúságos
életünkhöz, amelyet magunknak vásároltunk. – Sötét, kiismerhetetlen
tekintete Huira szegeződött. – Habár a közeljövőben neked és nekem
beszélnünk kell arról az útról, ami kivezet onnan, ahol találtuk
magunkat.
Farid feltápászkodott, és lesurrant a lejtőn, hogy ismét körbejárja a
gyülekezetet.
Az alkonyat közeledtével a banditák csalódottságukban hangoskodni
kezdtek. Verekedések törtek ki, az emberek foggal-körömmel estek
egymásnak. Maa-En-Tef emberei husángokkal mentek nekik, amíg
végre elengedték egymást, és elkushadtak, mint a megkorbácsolt
kutyák.
És ekkor, ahogy a nap a nyugati látóhatár szélére ért, fájdalmas
kiáltás hallatszott. A zsiványok forrongó katlana elnémult. Hui a katlan
mögötti homályba meredt, és három férfit látott előtántorogni a
sötétből. A frissen meggyújtott tűz fényköre felé botladoztak.
Mindhárman meztelenek voltak, és mozgásukból ítélve súlyosan
megsebesülhettek.
– Sufti.
Az összegyűltek suttogva adták szájról szájra a nevet. Hui döbbenten
meresztette a szemét. A fáma szerint Sufti volt a legbrutálisabb – még
Bastinál is vérszomjasabb – az összes vezér közül. Mi gyengítette
ennyire el?
Két gébicsvezér rohant előre – valószínűleg két tiszt Sufti klánjából,
és vízzel teli bőrkulacsot toltak Sufti szájához, aki mohón megitta a
kulacs egész tartalmát. Ami nem fért a szájába, végigcsorgott a
mellkasán. Egy másik tiszt köpenyt borított rá, hogy némi méltóságot
kölcsönözzön neki – de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Hui és a
jelenlevők többsége előtt titokban maradjanak a hátát elborító, rács
alakú, vérző korbácsnyomok. Kis híján halálra verték, ahogy két társát
is.
Sufti magas volt, arcára szinte rákövült a fenyegető arckifejezés.
Sötét bőrét feje búbjától á talpáig himlőhelyek borították. Az orra
horgas volt, mint a keselyű csőre, a jobb szeme pedig csaknem fehér.
Kétségkívül egy turkáló vakféreg vakította meg, mint oly sok másik
embert is, aki a Nílus partján élt.
Sufti felemelkedett, de rögtön fel is szisszent a fájdalomtól, ahogy a
durva szövésű gyapjúköpeny hozzáért a hátán lévő nyílt sebekhez.
– Testvérek! – bömbölte recsegő hangon. – Megtámadtak
bennünket! Jó barátom, Maa-En-Tef nagyúr hívta össze ezt a gyűlést,
hogy megtaláljuk a módját, hogyan szálljunk szembe a megélhetésünket
veszélyeztető barbárokkal. De most sürgősebb munkánk akadt. – A
gébicsvezér remegett a dühtől. Köpködve beszélt, és nyála belefröccsent
a pattogó tűzbe. – A félelemből merítjük a tekintélyünket. A félelemből,
semmi másból. Kizárólag a félelemből. Bármilyen ellenkezést azonnal
elfojtunk. Így tartjuk markunkban az országot. – Sufti ökölbe szorította
a kezét, és a levegőbe csapott vele, mintha magukat a csillagokat akarná
összetörni. – Ha az emberek gyengének tartanak bennünket, nem adnak
többé hitelt a szavainknak, és a félelem és vele együtt a mi hatalmunk is
szétfoszlik, mint ennek a tűznek a füstje a levegőben. Semmik leszünk!
Sufti megtántorodott, és két bandita odarohant hozzá, hogy
megtámogassa. De ellökte őket, nem akart gyengének mutatkozni.
Hui végignézett az elképedt banditákon, akik a korábbi ordítozást
követően most néma csendbe burkolództak. Tisztelték Suftit,
függetlenül attól, maguk melyik klánt tekintették a sajátjuknak, és
készek voltak hitelt adni a mondandójának.
Sufti összeszedte magát, és egy mélyet lélegzett.
– Egy asszír karaván haladt át a területemen, és ahogy arra jogom
van, fizetséget követeltem cserébe a gébicstollért, amely biztonságos
áthaladásuk garanciája – előlegként húsz rabszolgájukat, és a másik
hatvan eladásából származó haszon felét. Minden kereskedő elismeri ezt
a jogunkat és elfogadja a feltételeket. A területünkön áthaladó összes
karaván elfogadja szabályainkat, mert tudják, milyen árat kell fizetniük,
ha ellenszegülnek. De ez a karavánvezető ellenszegült.
Haragos morgolódás söpört végig az összesereglett banditákon, ami
fokozatosan dühös morgássá, majd dacos kiáltozássá erősödött.
– Ez tűrhetetlen! – Sufti a gyülekezetre mutatott.
 – Engem is és két alvezéremet is váratlanul érte az asszír rabszolga-
kereskedő csalárdsága – szemlátomást leplezni próbálta kudarcát. – Ez a
rabszolga-kereskedő, aki Kaarik néven mutatkozott be, nem volt
hajlandó engedni a fenyegetésemnek, és amikor nem figyeltem oda,
lecsapott rám, mint egy kobra. A karomat a hátam mögé csavarta,
kihámozott a köntösömből, és az asszír sakálok holdsarló alakú
kardjával tetőtől talpig felfegyverzett emberei addig ütöttek-vertek
mindhármunkat, míg majd kiszakadt az agyunk a koponyánkból. Mi az
ismert bátorsággal szálltunk szembe velük, de túlerőben voltak. Végül a
földre szorítottak, és rabszolgakorbáccsal brutálisan megkorbácsoltak
bennünket. Túléltük, mert olyan kemények vagyunk, mint ennek a
földnek a sziklái. Ám Kaarik elvette a gébicstollunkat, és amikor
otthagyott bennünket a halál számára, kigúnyolta mind a tizenhárom
klánunkat. Kigúnyolt bennünket, testvérek! Gyáva, fecsegő fiókák
csapatának nevezett bennünket, amely nagyobb ricsajt csap, mint egy
verébcsapat.
– Ez tűrhetetlen! – üvöltötték egy emberként a banditák. Hui
végignézett a katlanon. A gébicsek felálltak, és kardjukkal a levegőt
döfködték. A közös ellenség egybeforrasztotta őket, és most, amikor
látta, hogy a csürhe hadsereggé forr össze, azon töprengett, vajon
képesek-e komoly ellenállást kifejteni a hükszoszok csapataival
szemben.
– Ha eljön az ideje, majd foglalkozunk a barbár fenyegetéssel is! –
üvöltötte Sufti. – De első feladatunk bebizonyítani, hogy a gébicsek az
ország igazi urai. Hogy a területeinken minden uralmunkkal szemben
megnyilvánuló ellenállást letörünk. Egyesült erővel támadjuk meg és
zúzzuk szét ezt a karavánt dacos rabszolga-kereskedőjével együtt. Elég
lesz egy ilyen erődemonstráció, és Egyiptomon ismét végighullámzik a
félelem. A félelem a gébicsektől!
A zsiványok úgy kurjongattak és üvöltöztek, mint a holdat ugató
kutyák. Testük viharos tengerként hullámzott a tűz körül. Teljesen
elfedték a lángokat, csak a tűzből a csillagok felé röpülő szikratölcsér
volt látható. Huit lenyűgözte a látvány, és megrettent, ahogy az a
rabszolga-kereskedő is meg fog rettenni, amikor megpillantja ezt a
maroknyi emberére zúduló vad sereget.
Érzékelte a fenyegető feszültség jelenlétét. Közben Farid visszatért,
és kőmerev arccal nézte a kaotikus felfordulást.
– Úgy tűnik, a beszéd ideje lejárt – mondta. – Most a vér veszi át a
szót.

*****

Egy pávián ugatása harsogott bele a hajnal előtti legmélyebb

sötétségbe. Hui borzongva hallgatta, ahogy más hím majmok is felveszik
a kihívást, amelyet az álmukat megzavaró embersereg intézett békés
létezésük ellen. Mihelyt a kakofónia elült, ismét csend ereszkedett az
asszíroknak éjszakára menedéket nyújtó elhagyott város fölé emelkedő
sziklákra. Aztán tőle balra valaki elejtett egy kardot, és a sziklához
verődő fém csilingelőse oly tisztán zengett, mint egy harang a csendes
levegőben. Ha a rabszolga-kereskedők eddig nem tudták volna, hogy
karavánjukat üldözik, most megtudták. Hui maga elé képzelte a
gébicsek sorait az oázist körülvevő sziklák tetején. A banditák csak egy
maroknyi embert hagytak a táborban, hogy őrizzék a nőket, akiket
némelyik klán magával hozott, valamint a szamarakat és a kocsikat.
Csaknem ezren várták, hogy Sufti hajnalhasadáskor megadja a jelet a
támadásra. Ez a rettenetes erő a magasból alázúdulva a rémület
őrületébe kergeti az asszírokat.
A karaván alig állt több mint száz emberből, mondta Sufti, és
többségük asszír módon köpönyegbe és sálba bugyolált rabszolganő
volt. Húsz férfi. Ezer gébics. A várható mészárlás gondolatától Hui
gyomra görcsbe rándult.
Nem sokra rá keleten megcsillant a nap, és a sötétség óceánja
fokozatosan feloldódott az erősödő világosságban.
 Lent, Gallalában szürke formák bukkantak elő az árnyékból. Az
oázist körülvevő tornyos sziklákat ősi sírok barlangjai tarkították. A régi
időkben itt egy város virágzott, ezt Farid azokból a történetekből
olvasta ki, amelyeket a habiruk meséltek egymásnak hosszú sivatagi
vándorlásaik során. De egy földrengés hatalmas darabokat szaggatott le
a sziklákról, és a kutak tönkrementek. Bármilyen mélyre is ásták a
kutakat, az éltető víz elszivárgott belőlük. Már csak annyi víz maradt a
meredek agyaglépcsők lábánál, ami elegendő arra, hogy egy karaván
megtöltse bőr víztömlőit, de nem elegendő egy élettől nyüzsgő város
számára.
Hui lenézett a halott település szomorú látványára, és Káhúnra
gondolt. Elképzelte a dúsgazdag kereskedőket és a lármás munkás
népet, a kovácskalapácsok csattogását, a parasztok, a háremek pompás
díszítését és a kerti virágok illatát. Itt csak gyíkok sütkéreztek az
udvarokon. Az omladozó falak felizzottak a rájuk zúduló mézszínű
napfényben. A tetők is be voltak omolva, még inkább erősítve a
mindenhol jelenlévő vigasztalanság érzését.
Hui nyomát sem látta a karavánnak. Úgy vélte, hogy az utazók a
romok közepén álló, Gallala védőistenének szentelt pusztuló
templomban kereshettek menedéket, kihasználva azt az előnyt, hogy a
templomnak egyetlen bejárata van a nyugati végében lévő omladozó
kapun keresztül, és ezért jól védhető. Ez a hely már alig volt több a
romokat körülölelő falnál, mindez nagyon távol állt attól, ami korábban
volt: az istentiszteletek színhelyétől. Ahogy Hui a templomot
tanulmányozta, a romok között felsejlő árnyakra lett figyelmes. Gébics
társai is biztosan látták őket, mert mozgolódást érzékelt a mellette lévő
sor mentén. Tekintetét végigfuttatta a sorokon. A szedett-vedett népség
harchoz volt öltözve, fényes bronzpajzsuk és kardjuk csillogott az
ébredező napsugarakban, és koszos köpenyükön bőr mellvért feszült.
Fejüket fekete gyapjúsállal tekerték szorosan körbe, amely csak
rosszindulatú szemüket hagyta szabadon. Sufti addig nem elégszik meg,
amíg a karaván tagjait miszlikre nem vagdossák, és csak egy embert
hagy életben, hogy hírét vigye ennek a véres hajnalnak.
 Hui a derengő fényben Faridot kereste, de nem találta. A sivatagi
vándor odafent, a zajongó páviánok között töltötte az éjszakát a többi
felderítővel, és igyekezett megtalálni a kis csoportnyi rabszolga-
kereskedő megtámadásának leghatékonyabb módját. Most már látta
őket. Együtt mozdultak meg a hajnallal. Alvószőnyegükön
nyújtózkodtak a szamártrágya tüzek kihűlt hamuja mellett,
leereszkedtek a kút lépcsőin, hogy vízzel töltsék meg bőrkulacsaikat,
ellátták állataikat, noszogatták a rabszolgákat, és könnyítettek magukon
a templom sarkaiban.
– Fel!
A parancsot suttogva adták tovább a hatalmas vonalon, és az összes
gébics felállt. Eljött az idő.
A zsiványok a hükszoszokra jellemző fegyelmezettséggel, kezüket
kardjuk markolatán tartva várakoztak. Vakító fénytüskék szikráztak a
pajzsokon és a kardokon. Sufti hagyta elhúzódni a csata előtti pillanatot.
Aztán a gébicsvezér hangja belehasított a hajnali csendbe, és
visszaverődött a sziklafalakról.
– Kaarik! Felkeltél?
Sufti a szikla nyugati falán állt, ahol az út bevezetett az oázisba.
– Kaarik! Itt az ideje, hogy kifizesd, amivel tartozol! – bömbölte a
banditák vezére. – De az ár emelkedett. Most már mindent akarok! –
Letépte arcáról a sálat, hogy felfedje dühtől torz, pattanásos arcát. –
Mindent akarok, amid van, a hülye, önhitt fejedet is beleértve.
A romos templomban egy férfi – Kaarik, a rabszolgakereskedő, vélte
Hui – ledobta báránybőr takaróját, felállt alvószőnyegéről és kirántotta
a kardját.
– Ahhoz előbb le kell jönnöd, és el kell venned tőlem! – kiáltott
vissza.
Megőrült?, tűnődött Hui. Nem látja a vele szemben felvonuló
hatalmas erőt?
Sufti felemelte a jobb kezét, és a magasban tartotta. Amikor lecsapta,
a banditák csataordításban törtek ki, és fegyvereiket rázták a
halványsárga ég felé. Ekkor Sufti előrelendítette a kezét, mire a
gébicshad égy emberként előrerontott, és a sziklákat átszövő
ösvényeken a keskeny völgybe özönlött.
Hui velük rohant. Ma legalább nem fogják ölésre felszólítani. A csata
véget ér, mielőtt elérné a templomot. De ahogy a romos templom felé
robogott, az előtte haladó banditák kiáltozni kezdtek. A támadás
lelassult. A gébicsek megfordultak, és mindkét oldal felé kitörtek a
hadoszlopból. Nyilak szelték át süvítve a levegőt. Egy bandita kifordult
a bejárattól. Nyílvessző állt ki a szemüregéből.
Huinak elakadt a lélegzete. Egy rabszolga-kereskedő és íjjal
felfegyverzett emberei? Valami nincs rendben. Látta a körülötte levők
szemében a zavarodottságot. A csatának nem így kellett volna alakulnia.
Meredek lépcsősor vezetett fel a templom bejáratához, ami alig volt
elég széles öt ember számára. A lépcsők iszamosak voltak a vértől,
szélükön testek hevertek. Nyílvesszők álltak ki a mellkasukból és a
koponyájukból. És ezek a nyilak nem a vadászok által is használt,
egyszerű fa nyílvesszők voltak. Ezt Hui a néhány célját tévesztett
nyílból állapította meg. A hegyük bronzból készült, mint a katonák
nyilaié, és olyan élesek voltak, hogy száruk simán átütötte egy ember
koponyáját.
A halottak és haldoklók eltorlaszolták a templom bejáratát, de a
gébicsek félrelökték őket, és a zsiványok serege berontott a bejárat
mögötti udvarra.
Hui az ajtóban együtt botladozott a gébicsek tömegével. A bejárat
melletti szoborról megállapította, hogy a templomot Bésznek, a zene és
a tánc istenének szentelték, de itt most nyoma sem volt az örömnek. Az
asszírok kis csapata az oltár köré húzódott, egyikük – valószínűleg a
vezér, Kaarik – az isten asztalán állt.
Ez nem asszír, futott át Hui agyán.
Magas volt és izmos, haja szőke, szeme kék, mint a tenger, és egy
hatalmas íjat markolt, amelyen csillogott a fa köré tekert arany-ezüst
húr. Egy egyiptomi?
– Hórusz, segíts! – ordította a kék szemű vezér, azzal félredobta íját,
és előrántotta a kardját. Az ellenfelek túl közel voltak egymáshoz
ahhoz, hogy az íjat használni lehessen. Az oltár körül csoportosuló
többi férfi is kihúzta a kardját. A védők, akik most inkább harcosoknak,
mint rabszolga-kereskedőknek tűntek, körgyűrűt alkottak, előre
eltervezett stratégiai pozíciót vettek fel. A gébicsek nekik rontottak.
Bronz csattant össze bronzzal. Hui hátralépett. Nem fog értelmetlenül
meghalni. Inkább a védők felkészültségét kíséri figyelemmel, akik a
felkelő nap fényében villámként csillogó pengéikkel íveket rajzoltak a
levegőbe, magasan és alacsonyan szúrtak és vágtak.
A banditák számbeli fölényben voltak, de nem volt elég tudásuk.
Penge hasított az egyik ember nyakába, aki vért fröcskölve maga köré
hátrazuhant. Egy másik kard egy bandita mellkasát szúrta keresztül.
Karokat vágtak le, koponyákat hasítottak szét. Tócsában állt a vér a
lábak alatt, a zsiványok ide-oda csúszkáltak az alvadt vérben, miközben
próbáltak előretörni.
És a gébicsek még mindig nem fújtak visszavonulót. Minden elesett
bandita helyére egy másik ugrott. De a védők fáradhatatlanok voltak.
Nem lehettek rabszolgakereskedők. Megvolt bennük a hivatásos
harcosok ereje és eleganciája.
Sufti a háttérben maradt. Átkozódott, és hadonászott a kardjával.
Igyekezett még jobban megvadítani az embereit. Üvöltve sürgette őket,
hogy a végsőkig harcoljanak, mert szörnyű halál vár minden gyávára.
– Élve hozd elém az asszírt! – üvöltötte, és nem tudta, hogy az
ellensége nem az. – Lassan akarom megölni, és hallgatni, ahogy
sikoltozik.
De őrjöngő hangjából Hui kihallotta a kétség első jelét.
A rabszolganők alvószőnyegükön feküdtek, fejüket kendő takarta.
Sikoltoztak és jajgattak.
A banditák körülöttük botladoztak, alig figyeltek rájuk, szinte
letaposták őket, amikor az ezerfős gébicssereg végre benyomult az
udvarra.
Eljött a fordulat ideje. Bármilyen bátrak és ügyesek voltak is a
védők, kevesek voltak ekkora túlerőhöz.
 Fordulni kezdett a hadiszerencse. A gébicsek lemészároltak két
harcost, akik az oltárhoz szorultak. Egy harmadik a baljába kapta a
kardját, miközben a jobbja erőtlenül és véresen csüngött. De nem bírta
sokáig.
Annak ellenére, hogy a banditák egész serege az udvarra zúdult, a
furcsa csapat jóképű parancsnoka úgy nevetett, mintha ez lenne a
legnagyobb szórakozása. A halál réme megőrjítette volna?
A parancsnok beledöfte a pengéjét egy másik gébics torkába, majd
visszarántotta. Hátravetette a fejét, és elbömbölte magát: – Ide hozzám,
Kékek!
Az isteneket hívta segítségül, vagy a holtak szellemeit?
Hui ekkor hirtelen mozgolódást észlelt az összebújó rabszolgalányok
között. Egyszerre ugrottak talpra, és dobták félre nehéz köntösüket.
Nem nők voltak, hanem férfiak! Álcázva!
Csapda! Az egész jelenet azt a célt szolgálta, hogy becsalják a
gébicseket. De ezt senki sem sejtette.
Kardok kerültek a kezekbe, és a rettegő „nők” rávetették magukat a
gébicshorda hátsó soraira. Hui az összezavarodott banditákat nézte.
Annak ellenére, hogy a pengék mélyen belemartak a húsukba, még
mindig nem értették, mi történik.
Hui a templom falához tántorgott, megviselte a sokk, amit a látottak
váltottak ki belőle. A katonák úgy csaptak le a banditákra, mint a
sivatagi vihar – csak homok helyett kardpengékkel. Könyörtelen
csapásaik alatt tömegesen hullottak a banditák. Legalább száz holttest
loccsant bele a folyamatosan duzzadó bíbor tócsába, mire a gébicsek
rájöttek, hogy máshonnan támadják őket.
Hui rosszul volt a mészárlástól. Az oltárhoz szorult gébicsek
kínkeservesen próbáltak szembefordulni az új veszedelemmel.
Kevesen találtak helyet ahhoz, hogy meglendítsék a pengéjüket, és
miközben forgolódtak, hátukat kínálták a védőknek, akik dühödten
harcoltak a banditák gyűrűjének a közepén. A gébicsek helyzete
reménytelenné vált. Hui azon töprengett, vajon sikerül-e
bármelyiküknek is élve kijutni ebből az udvarból. Ámuldozott a
katonák tudásán és felkészültségén. Náluk kiválóbbat még soha nem
látott.
Az oltáron álló vezér egy csatadalba kezdett, és emberei teli torokkal
csatlakoztak hozzá, miközben szúrtak és vágtak.

Mi vagyunk Hórusz lélegzete,

Forró, mint a sivatagi szél,
Mi vagyunk az emberek kaszásai…

Mintha pengéik is a dal ritmusára csattogtak volna. A csata

mészárlássá változott.
Néhány gébics eldobta a kardját. Térdre estek, és összekulcsolt
kézzel kegyelemért könyörögtek. De nem volt kegyelem. A kardok
olyanok voltak, mint a kaszák, levágtak mindent, ami valaha magasan
állt.
Az istenek figyelmét felkeltette a gébicsek önhittsége és
elbizakodottsága. Érinthetetlennek hitték magukat. Úgy gondolták,
hogy Egyiptom feletti rémuralmuk az örökkévalóságig tart. De most
vége szakadt.
Hui leengedett karddal nézte a mészárlást. Eszébe sem jutott tartani
magát a vérszerződéshez, amelyre felesküdött. Túl kellett élnie ezt,
Ipwet miatt, az apja emléke miatt, és azért, hogy bosszút állhasson
Iszetnofreten. Félredobta kardját, és a templom bejárata felé futott.
Megcsúszott a vérben, négykézláb próbált támaszt keresni, megpróbált
utat találni a kavargó testek káoszában. Amikor átjutott a
tömegmészárlás túloldalára, rájött, hogy mások is menekülnek. De a
menekülő banditáknak a katonák újabb sora állta útját. Karddal a
kezükben elállták a bejáratot.
Hui most már tudta a végső igazságot: nem volt kiút. Sorsa
megpecsételődött. Érezte, hogy eluralkodik rajta a félelem, és egy
holttesthalom mögé vetette magát a fal mellett. Megtanult ugyan
karddal bánni, de senki sem tanította meg neki, mire számítson egy
kiélezett csatában, amikor mindenki mindig mozog, minden oldalról
támadnak, mindenhol csak vér, lárma és iszonyat.
Hui az ölébe temette a fejét. Akkor hát gyáva. Ez minden, amit
megtudott a végső elszámolásnál. Nem az az ember, akit megálmodott
magának, aki büszkévé teszi az apját. Elmarad a bosszú. Mindössze egy
nyüszítő kisgyerek. Az igazsággal szembesülve könnyek árasztották el a
szemét.
Miközben a halált várta, átkukucskált a holttestek felett, és kaotikus
csatajeleneteket látott. A katonák vezére nevet és énekel, mint egy
őrült, arca vörös maszk. Sufti egy kőtörmelékkel borított lejtő felé
száguld a romos keleti falnál, és megpróbál átmászni rajta. Egy asszír
ruhát viselő ember sártéglát hajít a gébicsvezér felé, akinek bereped a
koponyája, majd egy tőrt nyom a földön elterülő Sufti torkához. Vér.
Vér és halál.
Leengedték a kardokat, minden elcsendesedett. A csata véget ért.
Alig kétszáz gébics maradt életben. Ott térdepeltek az alvadt vérben, és
kegyelemért könyörögtek. A véráztatta oroszlánszerű vezér leugrott az
oltárról. – Vegyétek a fejét az összes sebesültnek! – bömbölte. – Nem
pazarolunk rájuk semmit. Aztán majd meglátjuk, fejét vesszük-e a
túlélőknek.

*****

Halott tekintetek sokasága meredt a semmibe. A gallalai kút mellett

piramisba hordott fejek máris bűzlöttek a tűző napon. Ha a foglyok
kinéztek a templom kapuján, láthatták, mit tartogat számukra a jövő. Az
udvaron a vértócsa már keményre sült a Bész-templom repedezett
járólapjain, és csak a szél zúgása és azoknak a férfiaknak a siránkozása
hallatszott a romok között, akik egykor nőket erőszakoltak meg,
gyerekeket gyilkoltak meg, és úgy hitték, kolosszusként lépkednek át
Egyiptomon.
Hui csuklója sajgott. Amint kirángatták rejtekhelyéről a halomra
hányt holttestek mögül, a karját hátra kötötték, és bármennyire
erőlködött, nem tudta kiszabadítani magát. Lehajtott fejjel guggolt a
foglyok hosszú sorában az északi fal mellett. Érezte, hogy ráborul a
halál árnyéka. Lehunyta a szemét, és azt álmodta, hogy Káhúnban van,
otthona tetején heverészve apja vigasztalóan bölcs szavait hallgatja.
Amint Khawy kedves arca előbukkant az emlékezetében, hatalmukba
kerítették az érzelmek. Látta Qent, aztán Iszetnofretet örvendezni az
általa okozott nyomorúságon, és sírhatnékja támadt. Elbukott. Nem fog
megfizetni apja haláláért. A bosszú minden reménye szertefoszlott.
Felnézve furcsa látvány tárult elé. Egy vérfoltos, asszír női szoknyát
viselő férfi sétált az egyiptomi vezér és tisztjei felé. A férfi olyan
gyönyörű volt, mint egy nő, finom arcvonásokkal és telt ajakkal.
Kecsesen és méltósággal vonult. Bölcs volt és művelt, számos témában
jártas. Hui figyelmesen hallgatta az egyiptomiak társalgását. A férfi
eunuch volt, Taitának hívták, és úgy tűnt, közel áll magához a fáraóhoz
– talán a tanácsadója. A bátor és kiválóan képzett katonák vezetőjét
Tanusznak hívták. Hui még ott, a kivégzésre várva is tiszteletet érzett a
nagyszerű harcos iránt. Volt benne valami erő, amely hatalmas
viharként sistergett benne, valamiféle parancsoló megjelenés, amellyel
bárkit rábírt, hogy beálljon mögé a sorba. Taita és Tanusz közeli jó
barátnak tűntek – furcsa kombináció, gondolta Hui. Nézte, ahogy
együtt sétálnak át a templomon, leülnek a lépcsőn, és süteményből és
gyümölcsből álló reggelijüket fogyasztják. A tisztek egyenként
felemelték a gébicsek levágott fejét, hogy a két férfi megvizsgálhassa
őket. Úgy tűnt, keresnek valakit a halottak között.
Tanusz intett, hogy Nefer-Temunak, a Qena klán vezetőjének a fejét
helyezzék az általa épített koponyapiramis tetejére. Vajon Hui feje is
hamarosan oda kerül? Hui gyomra görcsbe rándult a végeérhetetlen
várakozástól. A két férfi kényelmesen falatozott, mintha nem is lenne
kellemesebb hely az idő eltöltésére.
 Végül jóllaktak. Hui nézte, ahogy visszasétálnak a megtört
foglyokhoz. Beszélgetésfoszlányok úsztak a fülébe. Úgy tűnt, voltak
kémeik a gébicsek között, és amikor alkalom nyílt egy könyörtelen
csapásra, amellyel megszabadíthatták Egyiptomot a banditák pestisétől,
a fáraó emberei éltek vele. De eljött a túlélők kikérdezésének az ideje,
és Hui tudta, hogy a faggatás gyors és könyörtelen lesz.
Tanusz odalépett Bész kőoltárához, és jobbjával a magasba emelte a
fáraó sólyompecsétjét, hogy mindenki tisztában legyen a
felhatalmazásával, majd rámosolygott a foglyokra.
– Én hordozom Mamosze fáraó sólyompecsétjét – mondta –, és az ő
hangján beszélek. – Végignézett a soron. – A bírátok és egyben a
hóhérotok vagyok.
Hui lesütött szemmel hallgatta az utolsó szavakat.
– Rablással és gyilkossággal vádolunk benneteket. Ha van köztetek,
aki tagadja a vádat, álljon elém, és nyilatkozzon az ártatlanságáról. –
Hosszú szünet következett, majd felkiáltott: – Rajta! Szóljon, aki
ártatlan!
Magasban szárnyaló keselyű árnyéka suhant át előtte a kövön. A
halál hírnöke. – Testvéreitek türelmetlenül várják az ünnepséget –
folytatta a vezér felpillantva –, ne várakoztassuk őket.
Egyetlen gébics sem szólalt meg. Hui nem tudta eldönteni, hogy a
törzsükhöz való hűség vagy a félelem lakatolta-e le a szájukat.
– A tetteitekből ítélünk meg benneteket, amelyeknek itt
mindannyian szemtanúi voltunk. A hallgatásotok megerősíti az ítéletet.
Bűnösök vagytok. Az isteni fáraó nevében ítéletet hozok felettetek. Az
ítélet lefejezés általi halál. A levágott fejeket kitűzzük a karavánutak
mentén. Minden törvénytisztelő ember, aki ezeken az utakon halad,
látni fogja az út széléről rájuk vigyorgó koponyátokat, és tudni fogja,
hogy a gébics találkozott a sassal. Tudni fogja, hogy véget ért a
törvénytelenség korszaka az országban, és ismét béke köszöntött a mi
Egyiptomunkra. Ez az én döntésem. Mamosze fáraó döntése.
A katonák megragadták az egyik banditát, kirángatták a sorból, és
térdre lökték az oltár előtt. – Ha igazat válaszolsz három kérdésre –
dörmögte az egyiptomiak vezetője –, életben maradsz. Besoroznak
katonának az őrezredembe az ezzel járó összes fizetséggel és
kiváltságokkal együtt. Ha megtagadod a választ, az ítéletet azonnal
végrehajtják. – Lenézett a térdelő férfira, és így szólt: – íme az első
kérdés: Melyik klánhoz tartozol?
A bandita a kőoszlopokra meredt. Hui látta rajta, hogy nem a
félelem némította meg, hanem képtelen volt megszegni a gébicsek
vérszerződését.
– A második kérdés: Ki a vezéred, ki parancsol neked?
Csend.
– A harmadik, egyben utolsó kérdés: Elvezetsz a rejtekhelyre, ahol a
klánod rejtőzik?
A fogoly felemelte a fejét. Hui arra gondolt, hogy megtört. De
ehelyett megköszörülte a torkát, és egy hatalmasat köpött. A vezér
rezzenéstelen arccal odabiccentett az őrnek, aki kardjával a fogoly fölött
állt.
A penge felemelkedett, megcsillant a napfényben. Hui elfordította a
fejét, és hallotta a húsba és a csontba harapó penge reccsenését, és a
puffanásokat, ahogy a kőre zuhant fej a köveken pattog – amit
felerősített a már-már elviselhetetlen csend.
– Még egy fejjel több a piramisra – mondta Tanusz.
Az őrök előrángattak egy másik foglyot, hogy meghallgassa ugyanazt
a három kérdést. Ezúttal a bandita dacos trágársággal válaszolt. Biztosan
feldühítette a hóhért, vélte Hui, mert a kardjával nem tudta egy
csapásra elválasztani a fejet a törzstől. A bandita a földön vergődött, és
további három csapásra volt szükség, hogy a feje elguruljon.
Huszonhárom fej pattogott le a lépcsőn. Hui úgy gondolta, ha tovább
kell hallgatnia ezt a mészárlást, megőrül.
Végül megtört a lelke. Talpra ugrott, és felkiáltott: – Huinak hívnak.
Vérszövetségben vagyok a Kegyetlen Basti klánjával. Ismerem titkos
rejtekhelyeit, és elvezetlek hozzájuk.
Kipislogta a szeméből a félelem forró könnyeit, és észrevette, hogy a
fölé tornyosuló parancsnok egyenesen a szemébe néz. Egy pillanat
múlva Tanusz bólintott, és az őrei felé intett, akik megragadták Hui
karját, és kihúzták a sorból.
– Jól vigyázz rá – mondta a parancsnok. – Mostantól a Kékek
katonája, és a fegyvertársad.
Hui a hátán érezte gébics társai égető tekintetét. Gyűlölték, de hát
sosem voltak igazán testvérek, így ez nem volt árulás. Az ő szemében
nem. Egyetlen cél érdekében használta őket.
És most, gondolta hevesen dobogó szívvel, újra van remény.
Az őrök Huit a katonák álcájának részét képező alvószőnyegek felé
taszigálták. Hui rájuk roskadt, két lába kocsonyássá vált a
megkönnyebbüléstől. Kenyeret hoztak neki az ellátmányukból, és
elélöktek egy vízzel teli bőrkulacsot. Az ételt rágcsálva nézte, ahogy a
fejek egymás után végigpattognak az oltár előtti lépcsősoron.
Bárki volt is ez a Tanusz, megbecsült vezére lehetett a hadseregnek.
A harcban nagyobb vitézséget tanúsított, mint ami bárkitől joggal
elvárható. Hui végignézte, ahogy befejezi a kivégzéseket. Olyan volt,
mint egy isten.
– Akh-Hórusz – mormolta maga elé. Hórusz fivére.
Amikor a feladata végére ért, és már csak egy maroknyi, vallomást
tevő gébics maradt, Tanusz odalépett hozzájuk. Szeme Huira
szegeződött, majdnem úgy, mintha a legmélyére nézett volna. Hui már
eldöntötte, hogy hazudni fog – nem is keveset – új szövetségeseinek.
Nem szabad tudniuk azokról a bűncselekményekről, amelyekkel
Káhúnban vádolták, különben kötelességüknek éreznék, hogy a
hatóságok elé állítsák. Azt sem kell tudniuk, hogy nemrégiben együtt
vonult a hükszoszokkal, mert lehetségesnek tartanák, hogy áruló, és a
feje a kút melletti kupacra kerülhet. Azt fogja mondani, hogy
kisbabaként rabolták el a barbárok, és náluk sajátította el a
kardforgatást, a lovaglást és a harciszekér-hajtást. Aztán megszökött, és
a gébicsek karmai közé került.
Amikor Tanusz megállt előtte, Hui azt mormolta: – Egyvalamit
kérek.
– Kérsz? Beszélj!
 – Van valaki a klánomban, ha él még egyáltalán, akit – könyörögve
kérlek – ments meg. – Hui tisztelettel meghajolt. – Farid a neve, egy
habiru, ő a legjobb felderítő, akivel valaha is találkozhatsz. Isteni
áldásnak fogod tekinteni, ha az embereid közé veszed.
Tanusz megfogta Hui állát, felemelte a fejét, hogy újoncának újra a
szemébe nézzen.
– Te másért könyörögsz? Akkor mégiscsak szorult valami jóság a
fajtádba.
– Másmilyen vagyok, mint a többi gébics. És megígérem, hogy
megmutatom neked, mit érek.
Ha hatottak is Tanuszra ezek a szavak, nem adta jelét.
– Hát majd meglátjuk, megvan-e benned mindaz, ami a
katonaélethez kell. Most készülődj! Hosszú menetelés áll előttünk.

*****

A menetelés valóban hosszú volt és nehéz. Olyan ütemben haladtak,

ami gyorsabb volt bárminél, amivel a gébicsek valaha is próbálkoztak.
Hui el volt tökélve, hogy nem mutat gyengeséget most, hogy a Kék
Krokodil Gárda elit egységének tagja lett, de a többieknek időről időre
meg kellett állniuk, hogy utolérje őket. Tanusz teljesítette kívánságát.
Amikor a banditák felderítőit összegyűjtötték a Gallala feletti sziklákon,
Farid is csatlakozhatott a katonákhoz. Soha nem mondott köszönetét
Huinak, amiért megmentette az életét, de Hui nem is várta ezt a zord
sivatagi utazótól. Egyszer azonban, amikor egymásra néztek,
tekintetében benne volt az elismerés azért, ami történt.
Hogy elkerüljék a könyörtelenül tűző napot, éjjel vonultak át a
hullámos dűnéken a Vörös-tenger partján fekvő Szafaga kikötőjéhez.
Huit meglepte, hogy Tanusz mellette gyalogolt, nagy csatákról mesélt,
és szenvedélyes hangú előadást tartott a kötelesség értékéről. Huit
lenyűgözte a vezér. Elszánt, de jólelkű ember volt. Volt benne valami
Khawyból. Ahogy teltek a napok, Hui úgy érezte, bármit megtenne,
amit Tanusz kér tőle.
Szafagánál Tanusz kapcsolatba lépett egy Tiamat nevű kereskedővel,
aki valószínűleg segített neki a múltban. Az összes foglyot, aki túlélte a
templomban vívott harcot, a kikötőbe, Tiamat egyik kereskedelmi
hajójára terelték, amely a part közeli Dzsez Bakuan szigeten lévő
rabszolgatelepre vitte őket. Hui megrendülten figyelte a foglyokat.
Attól tartott, hogy őt is abba a börtönbe küldik, de Tanusz félrehívta.
– Belenéztem a szívedbe – mondta a férfi, akit Hui magában már
Akh Hórusznak nevezett –, és úgy érzem, megbízhatok benned. Jól
gondolom?
– Igen, megbízhatsz bennem.
– Akkor a Kék Krokodiloknál maradsz. Dolgunk van.
– És Farid?
– A barátod nem harcolt ellenünk a gallalai csatában, és ellenállás
nélkül adta meg magát a sziklákon. Őt nem gébics fogolyként tartom
számon. Az eljövendő napokban szükségünk lesz egy jó felderítőre.
Hui megkönnyebbült. A sivatagi vándor már eleget szenvedett.
Miközben beszélgettek, Taita lépett hozzájuk. Úgy tűnt, ez az ember a
világon mindent tudott, és ez a tudás értékes lehet a jövőben.
– Munkánk csak akkor lesz teljes, ha véget vetünk Kegyetlen Basti
ocsmány uralmának is – mondta Tanusz. – Mondj el mindent, amit
tudsz róla!
Hui felidézte az összes emlékét egykori urával, Bastival
kapcsolatban, Taita pedig mindent papiruszra jegyzett az ecsetével.
Tanusz kíváncsian hallgatta a részletes beszámolót Basti hegytetőn álló
erődítményéről az embert próbáló sivatagban.
– Csak egy ösvény vezet fel a hegytetőre, az is inkább egy sziklába
vésett lépcsősor – mondta Hui. – Olyan keskeny, hogy egyszerre csak
egy ember tud rajta felkapaszkodni.
Tanusz a homlokát ráncolta. – Nem vezet más út a csúcsra?
– Létezik egy másik út is. Gyakran használtam. – Ez hazugság volt,
de bizalmat akart ébreszteni maga iránt új jótevőjében. – Azon tértem
vissza, miután elhagytam a posztomat, hogy meglátogassam egy hölgy
barátomat. Basti megöletett volna, ha tudomására jut, hogy eltűntem.
Veszélyes, de egy tucat belevaló ember képes felmászni rajta, és ki tud
tartani a szikla tetején, amíg a főerő felkapaszkodik az ösvényen. Majd
én felvezetlek rajta, Akh-Hórusz.

*****

Amikor az égetően forró homok lehűlt, a menetoszlop az éj leple

alatt átvágott a sivatagon. A holdból csak egy sarló látszott. Olyan
halvány volt a fénye, hogy észrevétlenül tudtak áthaladni a
homokdombok között a sötétbe borult völgyekben.
Tanusz gyorsabb haladásra nógatta a Kék Krokodil Gárdát.
Meglepetésszerűen akart lecsapni Kegyetlen Bastira.
Az első pihenőnél félrehúzta Huit.
– Némileg tudsz bánni a karddal – mondta –, de meg kell tanulnod
csatában harcolni. Az más készségeket igényel. Gyere!
Tanusz a Kék Krokodilok öt tagjának gyűrűjében felhúzta Hui
pajzsot tartó karját.
– Ez a helyes pozíció. Lassan, lépésről lépésre tanítjuk meg neked a
katonai „tánclépéseket”, és hamarosan úgy fogsz mozogni, mint a szél.
Tanusz intett, és a Kék Krokodilok közül az első úgy lépett előre,
mintha vízen gázolna át. Lassított mozdulattal meglendítette a kardját,
Hui pedig felemelte a pajzsát, hogy kivédje a csapást. Aztán jött a
következő katona, aztán megint a következő.
Másnap kissé gyorsabb mozdulatokkal megismételték a gyakorlatot,
aztán napról napra gyorsabban. Hui érezte, hogy egyre gyorsabbak a
reakciói, elméje villámgyorsan reagált, és ahogy Tanusz megjósolta,
azon kapta magát, hogy táncol a pengék között, hárít és szúr, miközben
a pajzsával egyensúlyban tartja magát.
 – Jó harcos leszel – mondta Tanusz, és Hui keble duzzadt a
büszkeségtől.
Hui Tanusz mellett gyalogolt, amikor a lapos tetejű hegy sötét
árnyéka kirajzolódott a csillagos ég alatt.
Tanusz tekintete végigsiklott a hegytömb körvonalain egészen a
tetejéig, ahol az erődítmény állt. Hui tudta, hogy most dolgozza ki a
stratégiát, felkészül a támadásra.
– Nélküled nem lennénk itt, Hui – mondta, miután végzett.
– Remélem, nem hagylak cserben.
– Ne kételkedj magadban! Akkor kapod az első ütést, mikor
kételkedni kezdesz magadban. A katona először önmagát sebzi meg, az
ellenség csak másodszor.
Hui néha úgy érezte, hogy felemésztik a kétségei.
– Azt meg tudod tanítani, hogyan cselekedjek harcosként, Akh-
Hórusz. De meg tudod nekem tanítani a bátorságot? Meg lehet tanítani
egy embernek, hogy több esze legyen? Meg tudod tanítani egy
embernek, hogy ne kételkedjen? Annak az embernek születtél, akivé
váltál. És én... annak az embernek születtem, aki vagyok.
– Mi késztet arra, hogy ilyeneket mondj? – Tanusz lehalkította a
hangját, hogy a többiek ne hallják.
– Egy kisfiú voltam, aki férfinak hitte magát. Nagyszerű életről
álmodtam – hősi életről. Azt gondoltam, hogy van elég bátorságom és
elszántságom ahhoz, hogy jóvá tegyek egy nagy hibát. De a gallalai csata
során kudarcot vallottam. Gyávának bizonyultam. Elesett társaim teste
mögé bújtam. Futottam, hogy megmentsem a nyakam. Még mindig
gyerek vagyok.
– A csata még a legviharedzettebb harcost is megőrjítheti. – Tanusz
arra a pontra bámult, ahol a sápadt sivatagi homok találkozott a sötét
éjszakai éggel. Visszaemlékezett.
– Senki sincs felkészülve a halállal való első találkozásra... amikor
látod a szövetségeseidet... barátaidat... lekaszabolva, nyitott testtel,
amikor a nyakadon érzed Széth hideg leheletét. Ha abban a pillanatban
semmit nem érzel – ha úgy tudod folytatni, mintha árpaföldön
kaszálnál akkor nem olyan ember vagy, akit ismerni akarnék. Akkor a
lelked sivár, és a szíved száraz, mint a sivatagi homok.
Hui egy kicsit megvigasztalódott.
– A jó harcos nem hideg kő. Harcol, mert együtt érez embertársával.
Mi a hős? Senki nem született annak. A hős az az ember, aki először a
legnagyobb ellenségét – a saját félelmét – győzi le, és aztán folytatja.
Tanusz Hui vállára ejtette hatalmas kezét, és megszorította. – Hadd
mondjam el, mit látok benned! Becsületet látok. Hűséged és
elhivatottságod okán olyan harcost látok, aki felismeri, hogy egy nagy
rosszat jóvá kell tenni, és ezt a saját kötelességének tekinti, nem tolja rá
másvalakire. A Gallalában történtekkel nem mérheted magad. Ezt majd
ezután kell megtenned. Elfutsz magad elől? Vagy harcolsz? Azt hiszem,
tudom, melyiket választod.
Hui megalázottnak érezte magát ezektől a szavaktól. Újabb leckét
kapott. De ha egy olyan nagy ember, mint Tanusz, ilyen dolgokat
láthatott benne, akkor talán van még remény.
Egy alak lépett elő az előttük lévő sötétből pusztaságból. Farid volt.
– Basti nem őrizteti a hegyi ösvény alját. Túlságosan magabiztossá
tette az a meggyőződése, hogy erődítménye bevehetetlen.
– Szép munka – válaszolta Tanusz. – A feladat többi része ránk vár.
A harcosok némán haladtak előre, és a hegy lábához közeledve
meggyorsították lépteiket. Teljesen nesztelenül haladtak felfelé a
kanyargós ösvényen a párkányhoz, ahol a nők tábora volt. A tábor lakói
békésen szenderegtek most, hogy a gébicsek többsége távol volt. Tanusz
legközelebbi segítőinek egyike, egy Kratasz nevű óriás termetű katona,
szellemként surrant át a sötéten, és elvágta a szunyókáló őr torkát.
Miután a testet átdobták a szikla peremén, a Kék Krokodilok a tetőre
vezető keskeny lépcsősor tövénél tömörültek.
A pajzsok csörgésére és a lábdobogásra csipás szemű nők dugták ki a
fejüket a sátrakból. Tanusz pár embert oda-küldött hozzájuk, hogy
nyugtassák meg őket, mielőtt örömkiáltásuk a feletti örömükben, hogy
felszabadították őket, felriasztotta volna Basti megmaradt embereit.
 Hui észrevette, hogy Ahura a katonák sorait pásztázza. Amikor
tekintete megállapodott Huin, bólintott. – Jól választottam – mondta,
amikor a fiú odalépett hozzá.
– Igényt tartanék némi elismerésre a megmentésedért – mondta Hui
–, de a sors hozott újra össze bennünket.
– De mégis itt vagy, én pedig szabad vagyok. Aztán – mint mindig –
hálát kell adnunk az isteneknek azért, hogy a dolgok így alakultak.
– Ő kicsoda?
Hui megfordult, és meglátta Tanuszt, aki fölé tornyosult.
– A felesége vagyok – vágta rá gondolkodás nélkül Ahura –, vagyis
hamarosan az leszek. – Szemöldökét felhúzva kihívóan nézett Huira.
– Akkor, ha végeztünk ezzel a dologgal, megünnepeljük – mondta
Tanusz. Hui hátára csapott, és elment.
Ahura Hui ajkára nyomta az ujját. – Ez most nem a beszélgetés ideje.
De ne felejtsd el... az életed most már az enyém. A titkos ösvény alja
felé haladva Hui megpróbálta értelmezni, mit érez az Ahura által
mondottakkal kapcsolatban, de összegabalyodtak a gondolatai.
Az ösvény bejárata láthatatlan volt azok számára, aki nem tudtak a
létezéséről. Hui az ott várakozó tizenegy fős csoport elé lépett, Tanusz
követte.
– Ennyien vagyunk a Basti által hátrahagyott védőkkel szemben,
akárhányan is legyenek, amíg Kratasz a többiekkel fel nem ér a
főirányból – mondta Tanusz. – Készen állsz erre?
– Igen, Akh-Hórusz – válaszolta Hui.
– Akkor repítsen az istenek lehelete bennünket a hegytetőre –
suttogta Tanusz a mellette álló embereknek –, és kardotok ma a
győzelem dalát zengje.
Hui óvatosan a sziklaoldalon kanyargó, meredek ösvényhez ment,
ami szinte csak kecskék számára volt járható. Az emberek hozzálapultak
a sziklához, és a repedéseket keresték, amelyeken megvethették a
lábukat. A sötétség egyszerre volt segítség és akadály, bizonytalanná tett
minden lépést a keskeny ösvényen, de ugyanakkor elrejtette a szédítő
szakadékot, amely még a legbátrabb embert is félelemmel töltötte volna
el. Amint a szeméthegy bűze eljutott hozzájuk, Hui aggódva tapogatta
gyomrát. A hegytetőt körülölelő, szaggatott sziklákból álló természetes
fal alatt kuporgott, és leírást adott Tanusz számára a nyíláson túli
erődítmény fekvéséről. Szavait továbbadták a sorban, hogy minden
ember úgy érezze, mintha maga is ebben az erődben élt volna.
Végül Hui áthúzódzkodott a peremen, és meglapult a szeméthegy
melletti mély árnyékban. A tábor néma volt. Az egyik őr az
erődítményhez vezető lépcsősor tetején hevert, szemmel láthatóan
ittasan. A tábortűz alig volt több vörös parázsnál, de a lámpások aranyló
izzása négyzeteket rajzolt a Kegyetlen Basti palotája körüli sziklás
talajra. Basti hátul a szobájában aludt. De hány ember szunyókálhatott a
sátorvárosban, a túlsó oldalon?
Tanusz felemelte a kezét, és egy halk füttyszó kíséretében
előremutatott. A Kék Krokodilok elővédje előrerontott.
Az egyik ember a bejáratnál lévő őr felé rohant. De ekkor a
szerencse úgy döntött, hogy elhagyja őket. Az őr álmában megmoccant,
és abban a pillanatban megütötte a fülét a kőhöz csapódó bőrtalp
hangja. Sikerült még azelőtt riadóztatni a tábort, hogy Tanusz embere
mellbe döfte volna.
A Kratasznak szóló jelzés – hullámzó ugatás, mint a páviánoké,
amilyet Hui a Gallala feletti sziklacsúcsokról hallott – lehömpölygött a
hegyoldalon. De a hangot hamarosan elnyomta a sátrakból feltörő
üvöltés. A hálóhelyükről előmászó gébicseket látva Huiban
megdermedt a vér. Tudta, hogy együtt alszanak a kardjukkal, de
legalább pajzsot vagy bőrpáncélt nem hordtak. Százan voltak, talán
többen is – nem tudta megbecsülni a számukat.
– Menj a lépcső tetejéhez, és vezesd ide Krataszt – kiáltotta neki
Tanusz. Hui elrohant. Futtában szembetalálkozott azzal a harcossal, aki
elvágta az őr torkát. Tanuszhoz igyekezett. Úgy vigyorgott, mint egy
őrült.
Hui meglapult az árnyékban a kőlépcső tetején. Alulról felhallatszott
a Kék Krokodilok fő ereje által csapott zaj – csatakiáltások, üvöltözés,
kardok csattanása a bronzpajzsokon.
 Basti imbolygó sziluettje jelent meg a palotája bejáratán kiszűrődő
lámpafényben. Nézte, ahogy gyilkos serege sakálként rázúdul a
maroknyi katonára, akik valahogy megtalálták az utat az erődjébe, és
nem tudták, mi vár még rájuk.
– Ide hozzám, Kékek! – bömbölte Tanusz. Hangja túlharsogta a
csatazajt. Ahogyan Gallalánál is, emberei egymásnak vetett háttal kört
formáltak, kardjukat vízszintesen előretartották. A gébicseknek meg
kellett tanulni, kivel állnak szemben. Miután az első sorban támadók
holtteste a földre zuhant, a többiek meghátráltak. Még mindig számbeli
fölényben voltak, volt idejük elbánni a kis csoporttal, bármennyire jól
bántak is a betolakodók a kardjukkal.
De aztán a kőlépcsőkön felfelé tartó hang csődület formát öltött, és
egy végtelennek tűnő emberoszlop özönlött be az erődítménybe. Hui a
hideg sziklához lapult, és onnan nézte, ahogy a Kék Krokodilok
benyomulnak a nyüzsgő gébicsek közé. Ez már nem csata volt, hanem
mészárlás.
Hui látta a fáklyafényben villogó pengéket, a bíborszínben csillogó,
fröcskölő vért és a földre hulló embereket.
Amikor az utolsó gébicset is megölték, a harcosok egy széles
holdsarlót képeztek a lepukkant palota bejáratával szemben. Basti
gyűlölt ellenségeire meredt, de nem volt számára menekvés. Tanusz úgy
lépett előre, mint a zsákmánya felé lopakodó oroszlán.
– Kegyetlen Basti! – bömbölte. – Mamosze fáraó felhatalmazása
alapján a foglyom vagy, és az egyiptomi nép ellen elkövetett bűneid
miatt gyorsított eljárással ítélkezünk feletted. A gébicsek ideje
leáldozott. Visszatért a béke és a törvényesség.
Ezt hallva a gébicsvezér hátravetette a fejét, és felnevetett.
– Ezek a szavak elég hamar kísérteni fognak még – mondta méregtől
csöpögő hangon. – Fogalmad sincs róla, mi vár rád.

*****
 A nap első sugarai utat vágtak az erődítmény mély árnyékaiban. A
katonák egy emberként emelték a magasba a kupájukat. Ujjongva
köszöntötték Rét, hogy egy újabb nappal ajándékozta meg őket. A
levegő sűrű volt a vér és a szemét bűzétől, de a katonák kedélye kiváló
volt. Tanusz, a nagy Akh-Hórusz újabb döntő győzelmet aratott.
Hui egy sziklán ült az erődítmény felett, és nézte, ahogy a vezér a
Kék Krokodil gárdisták között sétálva gratulál vértől csatakos
embereinek. Tanusz név szerint ismerte valamennyiüket, és életük
részletei sem voltak titokban előtte. Most már megengedte nekik, hogy
feldúlják Basti raktárait, ahol a bort és a sört tartották, mert tudta, hogy
a halál árnyékában élő embereknek szükségük van az élet
megünneplésére. Hui megértette, miért kívánt abszolút hűséget azoktól,
akik követték.
Basti hátrakötött kézzel térdelt, és epét okádott mindenkire, aki a
közelébe került. A gébicsek holttestét a szeméthegy mellett halmozták
fel, ez megfelelő hely volt számukra. Nem sokkal később a Kék
Krokodilok kirámolták a raktárakat, amelyekben Basti az emberektől
összerabolt kincseket tartotta, és a rablott holmikat lehordták a
kőlépcsőkön, hogy majd visszajuttassák a hatóságoknak.
De Hui az ünneplés ellenére nem érezte, hogy részese lett volna a
győzelemnek. Megtette, amit kértek tőle, és hálás volt, hogy Tanusz új
életet adott neki. De mindez elvonta figyelmét egyetlen céljától.
Visszavágyott Káhúnba, hogy megmentse Ipwetet, és megállítsa
Iszetnofretet szörnyű terveinek megvalósításában.
Tanusz odalépett hozzá. – Nincs söröd? Rászolgáltál. Ha nem
mutattad volna meg nekünk az utat, nem tudtuk volna megrohamozni
ezt az erődöt komoly emberveszteség nélkül.
– Örülök, hogy győztünk. De Basti szavai kísértenek.
Tanusz megvonta a vállát. – Ő egy vipera, nem ragadozó, és bármit
képes mondani, hogy nézeteltérést és rossz közérzetet okozzon. Felejtsd
el, amit mondott!
Hui habozott. Tudta, mire gondolt Basti, de kerülni akarta ezt a
témát, mert attól tartott, beszennyezi őt. De tudta, hogy a hükszoszok
előbb-utóbb támadni fognak, és alig tudta elhinni, hogy senki nem
akarja komolyan venni ezt a fenyegetést.
– Hallottam barbár bandákról, akik kelet felől jönnek... – kezdte.
Tanusz zavartnak tűnt. – Mindig vannak ellenségeink. Mindig
vannak történetek még több ellenségről.
– Ezek a barbárok mások...
Szavai a torkán akadtak, amikor Tanusz összehúzta a szemét.
– Mit tudsz róluk?
– Semmit – felelte Hui feltűnő sietséggel. – Csak a szóbeszédet
hallottam a gébicsek között. Bandákról, amelyek mélyen benyomulnak
Egyiptomba, hogy kipróbálják, mennyire készültek fel az ország
védelmére... a jó ég tudja, miért. Basti egyik embere elmondta nekem,
hogy katonáink megtámadtak egy ilyen bandát a Színájon. Amennyiben
igaz...
– Ha megtámadták őket, az azért volt, mert banditák voltak, mint
ezek a gébicsek itt, akik karavánokat és bányákat raboltak ki, és
zavarták a kereskedelmi utakat. Nincs ennél többről szó. Ne aggódj! –
Tanusz ismét Hui arcába nézett, mint aki megérzett valamit az újonc
tétova szavai mögött. – Hacsak nincs valami más is a tarsolyodban.
Hui megrázta a fejét. Nem szerette volna, hogy Tanusz árulónak
gondolja, aki barbárokkal lovagolt Egyiptom ellen. Már az is elég rossz
volt, hogy ez a nagyszerű ember alantas tolvajnak és gyilkosnak
gondolta.
– Rendben. Más feladatom van számodra. Valami, amire csak te
lennél alkalmas.
Hui a homlokát ráncolta.
– Még nem végeztem a feladatommal – folytatta Tanusz. – Néhány
gébicsvezér továbbra is szabadlábon van, és addig nem nyugszom, amíg
a gébicseket végleg szét nem zúzzuk, vezéreik meg nem halnak vagy a
fogságomba nem esnek.
– Keveset tudok más klánokról.
Tanusz leintette Huit. Türelmetlen volt, nyomasztotta a kötelessége.
 – A kémeim jelentették, hogy Akheku klánjának maradványai, akik
azért maradtak vissza, hogy összerabolt zsákmányukat őrizzék, a
sivatagban rejtőznek, és igyekeznek összeszedni az erejüket. Nincs
vezetőjük, mióta Gallalában levágtam a vezérük fejét, de nem
engedhetem meg, hogy megvessék a lábukat, különben úgy jönnek
vissza, mint a patkányok a malomba. De te – ujjával Hui félé bökött –
sokat tanultál, mialatt a gébicsek között éltél. Lefogadom, hogy
megtanultál kémkedni. Lopakodni, csúszni-mászni, surranni az
emberek között anélkül, hogy felhívnád magadra a figyelmet.
– Ez igaz.
Az volt, de Hui nem a gébicseknél töltött időszakban tanulta ezt
meg, ebből állt az egész élete, amióta elmenekült Káhúnból.
– Jó barátom, Taita visszatért Thébába. Azt szeretném, ha elvinnél
egy üzenetet neki, kizárólag neki, és azt akarom, hogy ezt úgy tedd
meg, hogy senki ne vegye észre. Válj láthatatlanná! Senkinek sem
szabad tudnia, hogy én küldtelek.
– Ezt meg tudom csinálni – vigyorgott Hui. S máris érezte, hogy egy
újabb terv formálódik a fejében. Ha az istenek kedvesek hozzá, itt az új
lehetőség.

*****

Hui elsietett a magasba nyúló obeliszk mellett. Théba nyüzsgő szíve

felé igyekezett. Körülötte kavargott a tömeg: asszír selyembe és finom
lenvászonba öltözött gazdag kereskedők, soha nem látott szépségű nők
malachitzöldre festett csillogó szemmel, fejükön a napfényben
hollószárnyként csillogó fekete parókával, meg rongyos és koszos
koldusok. Hui nagyot szippantott a közeli kertből áradó, édes
jázminillatból, ami rövid felüdülést hozott a mindent elárasztó,
nyomasztó verítékszagban, és továbbhaladt a kikötő felé vezető utcán.
Füle zúgott a hangzavartól, mintha mindenki egyszerre akarta volna
hallatni a hangját. Annak ellenére, hogy Káhúnt szerette, Théba tényleg
a Föld legnagyobb városa lehetett. A történetek nem ábrázolták a
valóságnak megfelelően.
Hui egy datolyapálma árnyékába kuporodott le, hogy kifújja magát.
Ahogy Tanusz előre elmondta, itt könnyű volt nyilvánosan elrejtőzni.
Alig tudta elhinni, mennyi ember van egész Egyiptomban, hát még
ezen az egyetlen helyen. A város a Nílus mindkét partjára kiterjedt.
Háta mögött, kelet felé terült el az élettől lüktető hatalmas város, benne
a fáraó palotájával és mellette a Nagy Templommal. A palotából
nagyszerű kilátás nyílt a gazdagok otthonaira és mögöttük a
szegényebbek egyszobás házaira, amelyek sora egészen a látóhatárig
nyúlt.
Tenyerével árnyékot csinált a szeme fölé, hogy védje a vakító
napsugaraktól, és a csillogó Nagy Folyó túlsó partját fürkészte. Ott
feküdt a nekropolisz, a Halottak Városa, emlékműveivel, templomaival,
és a körmenetek számára fenntartott, rendezett utcáival. Hátradőlve
nézte a zarándokokat, ahogy énekelve és tapsolva elhaladtak mellette.
Égszínű köpenyük mellrészét egy sárga kör díszítette. Ré követői
voltak. Ré hívei Egyiptom egész területéről Thébába utaztak, hogy ott
mondják el imáikat, ahol az istenek kétségtelenül tisztábban hallják
őket.
Hui felzárkózott a zarándoksor végéhez. Továbbra is attól tartott,
hogy az utcán találkozik Bakarival, vagy valamelyik embere felismeri.
Tanusznak ezt persze nem kellett tudnia, de neki fokozottan
elővigyázatosnak kellett lennie. Egyetlen botlást sem engedhetett meg
magának – ha már idáig eljutott.
Farid vezette végig a Basti erődítményétől Théba városáig vezető
úton. Kíséretként három Kék Krokodil gárdistát kapott, hogy megóvják
a tolvajoktól. Sokan álltak lesben a városhoz vezető utak mentén, hogy
kirabolják az árukkal megrakott kereskedőket. Amint a városba
érkezett, elrohant ahhoz a házhoz, ahol az utasítás szerint Taita eunuch
várta, és átadta neki az üzenetet. Valamilyen nőről szólt, kétségtelenül
Tanusz egyik szeretőjéről, de elég homályos volt ahhoz, hogy Hui be
tudja azonosítani a kilétét. Nyilvánvaló volt, hogy az eunuch nem
tartotta túlságosan nagyra Huit. De ő a maga részéről megtette a
kötelességét, elvégezte, amivel Tanusz megbízta. Aztán Taita átadott
neki egy válaszüzenetet, hogy vigye el Tanusznak. Át is fogja adni...
csak még nem most.
Ahogy a zarándokok a folyóhoz közeledtek, Hui elmerült a hajósok
és kereskedők tömegében. Hatalmas hajók nyikorogtak köteleiken a
rakpart mentén sorakozó kikötőhelyeken, és kis vitorlás hajók sokasága
tarkította a folyót, mint a szunyókáló vízilovat a körülötte zümmögő
legyek. Elnézte a rabszolgákat, akik bálákat és hombárokat rakodnak a
hajók gyomrába, és a hajósokat, akik hajójuk testének tömítettségét
ellenőrizték.
Hui úgy tervezte, hogy feloson az egyik hajó fedélzetére, és
amennyire csak lehetséges, megközelíti Káhúnt. Akárhányszor
visszagondolt Káhúnra, szíve megtelt aggodalommal Ipwet biztonsága
miatt. Nővére erős volt. De
Hui nem tudta megítélni, milyen messzire merészkedik Iszetnofret.
Vajon megkaparintotta-e a Ka-követ, amivel mérhetetlenül megnövelte
varázserejét? Nem tudott erre válaszolni. De nem adhatta át magát a
bénító félelemnek. Meg kellett őriznie tisztánlátását.
Amint jobban körülnézett, azonnal átlátta tervének hibáit. Nem
tudott fizetni az utazásért, ha pedig elbújna, hamarosan felfedezné a
fedélzeten forgolódó legénység, és nem telne sok időbe, hogy behajítsák
a folyóba, az örvények közé. Fel-alá járkált a kikötőben, és próbált
kiutat találni szorult helyzetéből. Már éppen fel akarta adni, amikor
valaki megrángatta a köntösét. Lenézett, és döbbenten nézte az ismerős
arcot. Az a fiú vigyorgott fel rá, aki Káhúnból való menekülése során a
társa volt a gonosz kereskedő, Adom hajóján.
– Tehát még élsz – mondta a fiú.
– Nem olyan könnyű megölni egy olyan csatornapatkányt, mint én –
válaszolta visszavigyorogva Hui.
 A fiú arcát zúzódások tarkították, kétségtelenül gazdája kézfejének
fonákjától. Hui leguggolt. Saját aggodalmai egy pillanatra
szertefoszlottak.
– Kid neked Adom? – kérdezte. – Az urad? Az apád?
A fiú vállat vont. – Ő minden, akit valaha is ismertem.
– Van neved?
– Adom azt mondja, nincs szükségem rá. Elég nekem névnek a „fiú”.
Hui szánalmat érzett a fiú iránt.
– Majd én adok neked nevet. Egy pillanatig gondolkodott, majd így
szólt: – Legyél Tau. Azt jelenti, „oroszlán”.
– Tau?
– Zárd a szívedbe! Életed hátralévő részében oroszlán leszel.
A fiú úgy ragyogott, mintha Hui Egyiptom összes ékszerét adta
volna oda neki.
Miközben Hui Adom kegyetlenségén dühöngött, egy gondolat
villant át az agyán.
– Itt van a gazdád?
– A holmija mellett részegen szunyókálva várja, hogy kifizesse az
adóját.
– Akarsz segíteni a megleckéztetésében?
Taut nem kellett kétszer megkérdezni, máris a rakpart alsó végéhez
vezette Huit, ahol a kisebb csónakok voltak kikötve. A fiú Adom rozoga
hajója felé bökött az ujjával. Miután Hui megjegyezte a hajó helyét,
néhány lépéssel lemaradva követte a fiútól oda, ahol gazdája horkolt.
Adom hatalmas hasa minden horkantásra jókorát hullámzott; tömzsi
ujjai összefonva a mellkasán nyugodtak, ajka széléről sűrű nyál csörgött.
Hui elbújt a bálák mögé, és onnan nézte, amint Tau előadja sebtében
rögtönzött tervét.
– Adom! Adom! – kiáltotta a legény. – Valaki el akarja lopni az
áruidat!
Az árui elvesztésének lehetősége még részegen is felzaklatta a
kereskedőt. Feltápászkodott, és karjaival egyensúlyozva igyekezett
talpon maradni. Részeg szendergéséből ébredve gondolatai több lépéssel
lemaradtak mögötte.
Ekkor Hui fejét leszegve előrontott rejtekhelyéről, és Adom mellett
elrohanva látszólag véletlenül meglökte a kereskedőt.
A kereskedő kezével kapálódzva, háttal a rakpart széle felé
tántorgott, ott egy pillanatig imbolygott, szemei elkerekedtek, jelezve,
hogy végre utolérték a gondolatai. Aztán kibillent az egyensúlyából, és
beletoccsant a folyóba. Tau nevetett, ujjongott és tapsolt, Huit
elégedettséggel töltötte el a fiú öröme. Azt kívánta, bárcsak jobban
megbüntette volna Adomot, de a szomorú igazság az volt, hogy Taunak
legalább annyira szüksége volt a gazdájára, mint amennyire a kezétől
szenvedett. Egyedül a világban még rosszabb sorsra jutna.
Adom a vízből kiáltozott, és hangjára mindenfelől odasereglettek a
matrózok és a kereskedők. Egyesek azért, hogy mutogassanak és
gúnyolódjanak rajta, mások meg, hogy kimentsék a folyóból, mielőtt
belefulladna.
Hui köszönetét intett Taunak, és Adom hajójához rohant. A rögzítő
kötelet a vízbe dobta, beugrott a hajóba, és kivitte a nyílt vízre.
– Most majd alaposan elgondolkodhatsz azon, miért nem jó
nyomorúságot okozni másoknak – dünnyögte Hui, miközben elhaladt
Adom megmentői mellett, akik éppen a kereskedő kiemelésével voltak
elfoglalva.

*****

Leszállt az éjszaka, és a forró sivatagi szél lehűlt. Hui a hajó ülésére

rogyott, és hagyta magát sodortatni az áramlattal. Nehéz munkának
találta az evezést, de ez a csónak elég kicsi volt ahhoz, hogy legalábbis
egy ideig két evezővel hajtsa, hol az egyiknek, hol a másiknak
nekifeszülve. De ilyen ütemben teljesen kimerül, mire felér a csatornán
Káhúnba.
 A folyó abban az órában békés volt. A vízi vándorok a parton
pihentek, várták a hajnalhasadást, amikor újra elegendő fény lesz a
kormányzáshoz. Hui tudta, hogy nem engedheti meg magának ezt a
luxust. Ahogy sodródott lefelé, egy dalt énekelt, amelyre kisfiú korában
az apja tanította, arról, hogy miért olyan a folyó, mint maga az élet, és
könnyek szöktek a szemébe.
Mikor megpillantotta a ragyogást a sötétben, azt hitte, a holdfény űz
tréfát vele. De aztán látta, hogy valahol a termékeny föld szélén túl tűz
ég.
A tűz felkeltette érdeklődését. Ki gyújtana tábortüzet ott ebben az
órában? Egy karaván? A folyó e szakasza mentén nem vezettek
kereskedelmi útvonalak. Legkevésbé a gébicseké. Ha valaki túlélte is
közülük Tanusz dühét, az most a pusztaság mélyén bujkál, nem hívná
fel magára a figyelmet. Ez csakis olyan valaki lehetett, akit nem
érdekelt, ha látják – aki jól érezte magát hatalma tudatában.
Hui a partra kormányozta a csónakot.
Ahogy a mezőkről egy domb sziklás lejtői felé lopakodott, ismerős
illat ütötte meg az orrát, és elmosolyodott. Igaza volt, de mostantól
maximális óvatossággal kell folytatnia az útját.
A hükszosz harcosok csapata egy völgyben táborozott, ami félig-
meddig felfutott a domboldalra. A völgy vége a folyóra nyílott – ezért
láthatta a tábortüzet. A szellő újra elhozta hozzá a lovak pézsmaillatát.
Jó érzése támadt tőle; ugyanúgy megszerette azokat a csodálatos
állatokat, ahogy a hükszoszok is szerették őket.
Pattogott a tűz, a lángok az ég felé csaptak. Az imbolygó fény
végigsuhant a sátrakon, és megcsillant a tábor szélén sorakozó szekerek
aranyán. A lovak karámja, mint mindig, a tábor elejének közelében állt,
készen arra az eshetőségre, ha a barbároknak valamiért gyorsan ki
kellene lovagolniuk. Ki tudta venni a lovak hasa alatt alvó istállófiúk
körvonalait. Ügyesebben kell lopakodnia, mint eddigi életében
bármikor.
Hui körbekúszta a völgy bejáratát, és megbizonyosodott róla, hogy
csak egyetlen ember őrzi, az, aki a völgy bejáratánál álldogál. Lecsúszott
a lejtőn. A tábor széléhez közeledve, meglapulva és gyötrelmes
lassúsággal mozgott. A barbárok nyitott szemmel aludtak.
Ez volt a legjobb esélye arra, hogy gyorsan Káhúnba érjen, és még
azelőtt visszatérjen Tanuszhoz, mielőtt feltűnne a hiánya.
Hui a sátrak mellett lopakodott. Épp csak ki tudta venni az állva
szunyókáló lovak alakját. A mélyebben alvók a földön feküdtek,
gondozóik melléjük kucorodtak.
A karám, amelyet a hükszoszok magukkal hordtak, és amellyel
ugyanolyan szeretettel bántak, mint bármivel, ami kapcsolatban volt a
lovaikkal, bőrszíjjal összefűzött ágakból készült. Nem bírná el a súlyát,
ha megpróbálna átmászni rajta. Ehelyett a felső korlát mentén
kitapogatta a bejáratot.
Alighogy végigcsúsztatta az ujjait a fán, szárnyaló nyerítés szakította
szét az éjszaka csendjét. Hui megpillantotta az egyik állat testének
körvonalait, ahogy lobogó sörényével a fejét csapkodja.
Hui csaknem felkiáltott a döbbenettől. De már túl késő volt. A tábor
túloldaláról mozgolódás, kardcsengés, sátorponyvák susogása
hallatszott.
A hükszoszok ébredeztek.
A megzavart ló nyerítése olyan volt számukra, mint egy őr riasztása.
Hui végigmászott a karám mentén. A bejáratot kereste.
– Mit csinálsz? – Egy álmos szemű istállófiú arca bukkant fel előtte.
– Hui...? Hui, te vagy az? – mondta egy másik. Nevét hallva Hui
hátrahőkölt. Hogyan ismerhette fel bárki is? Rejtély. Innen-onnan
kérdő hangok hallatszottak. Közeledő lábak dobogását hallotta.
– Hol van a kapu? – kiáltotta Hui.
– Három kerítéssel tőled jobbra – válaszolta Hui tekintélyt sugárzó
hangjára a legközelebbi istállófiú.
Ahogy Hui tapogatózni kezdett az ágak között, a kérdő hangok
riadóztató ordítássá, a lábdobogás mennydörgéssé hangosodott. Mintha
az egész tábor feléje hömpölygött volna.
Egy nyílvessző csapódott a földbe a lába közelében.
– A következő a szívedbe talál – vicsorogta egy hang.
 – Fordulj meg!
Hui keze megragadta a kapuzárként szolgáló szíjat, de tudta, milyen
ügyesek a hükszosz íjászok. Körülnézett. A sátrak vonala felől egy sor
barbár harcos bámult rá, és mintha mindegyikük kezében ott lett volna
a kegyetlen, holdsarló alakú penge. Az, amelyiknek íj volt a kezében,
már behelyezte a következő nyílvesszőt, és Hui szívére célzott vele.
Ahogy Hui végigjártatta tekintetét a hideg arcokon és a fekete
szemeken, a középen álló barbárok széthúzódtak, hogy utat nyissanak
egy magas férfinak, akinek Hui csak a körvonalait látta a tábortűz
háttere előtt.
– Ki ez a betolakodó? – bömbölte a férfi haragosan, amiért
megzavarták éjszakai nyugalmát. Huira meredt, és vonásai
megkeményedtek. – Szóval, Kis Patkány, úgy döntöttél, hogy
visszatérsz hozzánk.
A lángok fellobogtak, és lesöpörték az árnyékot Khyan olaj barna
arcáról.
Hui megmerevedett. Arra számított, hogy a kapitány testéről már
rég leették a húst a keselyük. Megdöbbentette, hogy a hükszosz
harcosok csapata túlélte a találkozást az egyiptomi sereggel, és hogy
bizonyára ők győztek, mert számuk szemmel láthatólag nem lett
kevesebb. Mégsem tudta felfogni, miért vannak itt, olyan messze a
Színájtól.
Khyan mosolya feszült volt. Kétségtelenül észrevette a meglepődést
az előtte álló szökevény arcán.
– Micsoda véletlen találkozás. Útjaink ismét keresztezik egymást. Az
istenek gondoskodtak róla.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte Hui.
A kapitány megkocogtatta az orra oldalát. – Azt hiszed, véletlenül
vagyunk itt? Már régóta terveztük, Kis Patkány, régebb óta, mint
amióta élsz.
Hui arra gondolt, hogy hazudni fog, de Khyan arcáról leolvasta,
hogy hiábavaló bármit is mondania.
 – Figyelmeztettelek, mi történik, ha nem maradsz hű és igaz –
mondta a kapitány, mintha olvasott volna Hui gondolataiban. –
Befogadtunk, sajátunkként bántunk veled.
Hui látott valamit átsuhanni a kapitány arcán – a be-csapottság
érzését, talán még fájdalomét is. Végül is kedves volt hozzá, miután Hui
megmentette az életét. Megtanította harci szekeret hajtani – átadott
neki egy titkot, amelyet rajtuk kívül senki sem ismert.
– Akkor árultad el a barátságunkat, amikor a legnagyobb szükségünk
volt rád. Egy nagy csata előestéjén – mondta Khyan. – És elloptad az
egyik íjunkat. Ez embereim életébe kerülhetett volna. Csak hát messze
túl erősek voltunk. A hükszoszok soha nem vallanak kudarcot.
– Szünetet tartott, és tetőtől talpig végigmérte Huit. – Nem
tekintettelek gyávának vagy áruló sakálnak, ez az én kudarcom. De
most jóvá teszem a hibámat. Magam vágom le a fejedet. Nincs értelme
menekülni, ezt te is tudod.
Hui jól tudta. Meggyőződhetett róla, hogy még gyalog is milyen
gyorsak a hükszoszok. Mielőtt a fele utat megtenné a völgy bejáratát
őrző őrszem felé, már halott lenne. Hui ráébredt, hogy csak egy
választási lehetősége van, és előrelendült, hogy megragadja a kaput
lezáró szíjat. Lekuporodott, miközben kinyitotta a kaput. Ide-oda ugrált,
tudván, hogy az íjász nem kockáztatja meg, hogy kilőjön egy
nyílvesszőt, és eltalálja a szeretett lovak valamelyikét.
Amint kitárult a kapu, Hui bevetette magát a karámba. Az istállófiúk
azt hitték, hogy megőrült, és elmenekültek előle. A lovak dobbantottak
a patáikkal, felágaskodtak, megijesztette őket a hirtelen támadt mozgás.
Az egyik ló patájával olyan erővel rúgott Hui felé, hogy ha eltalálja,
összetöri a koponyáját. Hui az utolsó pillanatban félregurult, de érezte,
hogy megremeg a talaj, amint a pata földet ért, majd a mozgolódni
kezdő ín- és csonttömeg közé vetette magát.
– Gyía!- ordította Hui teli torokból. – Gyia!- Talpra ugrott, és a
karjával hadonászott. A lovak megvadultak, és nekicsapódtak. Azt hitte,
darabokra fogják törni. De csak tovább ordítozott, mígnem az egész
ménest hatalmába kerítette a pánik. A lovak kitörtek a karámból, és
bevágtattak a táborba. A barbárok félreugráltak előlük, miközben a
lovak a sátrakat letaposva keresztülvágtattak a völgyön.
Hui megpillantotta a lovat, amelyiket keresett. Az orrán
végighúzódó fehér sávról ismerte meg. Hold, az ő öreg paripája vadul
forgatta a szemét, de Hui előreugrott, mézédes suttogással és simogató
kézzel megnyugtatta. Rájött, hogy Hold volt az a ló, amelyik
nyihogásával felzavarta a tábort. Az állat megérezhette korábbi ápolója
szagát, és úgy döntött, hogy szívesen fogadja, mert az istállófiú és a ló
közötti kötelék valóban csodálatos. S most Holdon múlott az élete.
Hui felkapaszkodott az állat hátára, és elszáguldott. Hold kivágtatott
a karámból. Hui a völgy bejárata felé irányította. Látta, hogy Khyan
kivont karddal vágtat utána. Arca eltorzult a dühtől. Azzal, hogy
megpróbálta ellopni az egyik értékes állatukat, Hui csak tetézte árulását.
A keserűséggel teli kapitány kardját a feje felett forgatva igyekezett Hui
után. Abban a pillanatban csak Hui halála számított neki.
Hui Khyan felé irányított Holdat. A felé vágtató ló láttán a kapitány
hátrahőkölt, Hui pedig az utolsó pillanatban ismét megfordította a
lovát. Miközben változtatott a súlypontján, lábával kirúgott. Bőrtalpa
belecsattant a kapitány arcába, az a földre zuhant.
– El innen, Hold, el innen! – kiáltotta Hui, és elvágtatott a völgy
bejárata és a domboldalon lefelé vezető holdfényes ösvény irányába. Az
életéért vágtatott. Kinézett a ló feje felett, és látta, hogy az őr elhagyta
helyét. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Egyelőre nincs több harc. Az út
tiszta volt.

*****

A lovas végigdübörgött a kopár földön, jókora porfelhőt kavarva

maga mögött. Előtte Káhún lámpásai lobogtak a hajnal előtti órában.
Hui megállás nélkül lovagolt, mióta sikerült megszöknie a hükszoszok
táborából. Ahol csak lehetett, köves utat választott, hogy ne
látszódjanak Hold nyomai. Előbb-utóbb a barbárok felfedezik, milyen
irányba lovagolt – tudta, milyen jó felderítőik és nyomkövetőik vannak
–, de remélte, hogy mielőtt utolérik, teljesíti a küldetését.
És ha akkor megfosztják a fejétől, ám legyen. De addig legalább
igazságot szolgáltat Khawynak.
Káhún fehér falai úgy bukkantak elő a sötétből, mint valami óriási
vadállat kifehéredett csontjai. Az őrtornyok lámpásai fel-felvillantak,
ahogy az őrök elhaladtak előttük.
Mostanra már hallaniuk kellett a közeledő Hold patáinak dobogását,
még ha a sötétben nem is látták. S valóban, valaki riadót kiáltott,
amelyet szájról szájra adtak tovább a falak mentén.
Ezen a pillanaton múlik minden. Huinak észrevétlenül kell bejutnia
a falak mögé, aztán eltűnnie a Felsővárosban, ami maguk az istenek
számára is kemény feladat lenne. De már készen volt a terve.
A kapuhoz közeledve Hui lelassította Holdat, és úgy fordította, hogy
a lámpások fényében mindenki számára jól láthatóan végig tudjon
ügetni a fal mentén. Hui elképzelte, ahogy az őrök ámulva bámulják a
hatalmas teremtményt. Korábban még soha nem láthattak ilyet. Ettől
biztos elcsendesednek, és csak a lovat mustrálják, ha ő már a falakon
belülre jutott.
Huit meglepte, hogy nem hallott csodálkozó kiáltásokat, sem
izgatott kérdezősködést a fura szerzettel kapcsolatban, amelyen
lovagolt, de a kaput azért kinyitották.
Az egyik őr régi ismerősként üdvözölte. Hui meghökkent. Ezek az
emberek mindaddig még soha nem láttak lovat. És miért nem szállnak
szembe egy idegennel, aki a sötétség óráiban érkezett a városhoz?
De Huinak a saját érdekében esze ágában sem volt kérdezősködni.
Fejét lehajtva, hogy senki se ismerhesse fel, lecsúszott Hold hátáról, és
az állatot a kereskedők szamarai számára rendszeresített vályúk
egyikéhez vezette. Miután kikötötte Holdat, szolgálataiért mintegy
köszönésképpen megveregette a nyakát, és elsurrant.
Már rendbe hozták azt a raktárt, amelyet menekülése során
felgyújtott, de a falain még mindig látszottak az égésnyomok. Bentről
még érződött némi enyhe égésszag, de hamarosan elnyomta az
alsóvárosi szegénynegyed viskói között felhalmozódott szemét bűze.
Káhún még aludt, de nemsokára felbolydul, és készül a napi
teendőkre. De addigra Huinak el kellett végeznie a feladatát, és ha
életben akar maradni, már Théba felé kell lovagolnia.
Megnyugodva szippantott bele a Felsőváros jázminillatú levegőjébe.
Bizsergést érzett a gerincoszlopában, mert már nem úgy emlékezett az
utcákra, hogy élénk, gondtalan kisfiúként szaladgál rajtuk, hanem hogy
gyilkossággal megvádolva végighurcolják rajtuk, hogy börtönbe vessék.
Hui egyszerre az apja háza előtt találta magát – bár az most egy
gyilkos boszorkány barlangja volt. Felnézett a falakra, a lapos tetőre,
ahol Khawyval ültek, beszélgettek, és ahonnan a város változó
hangulatát figyelték. A gondolatok belemartak, és ugyanolyan tisztán és
élesen érezte a gyászt, mint apja halálának napján.
Ujjai rázárultak a kés nyelére, olyan erővel, hogy félő volt, eltörnek
az ujjpercei. Megteszi. Egyetlen nyisszantás a büszke torkon.
Hui besurrant a kertkapun, és a ház felé osont. Odabent a sötét
teremben mély lélegzetet vet. Azonnal észrevette, hogy más illata van –
valahogy savanyúbb, olyan, mint a megsavanyodott kecsketejé.
Elképzelte az anyját, ahogy a bájitalaival és mérgeivel bíbelődik. Most
nem volt senki, aki elítélje varázsigéi kántálásért, mások
megátkozásáért.
Miközben Hui szellemként surrant a mészkőpadlón, halk hangok
ütötték meg a fülét. Nem tudta elképzelni, miért van valaki ébren abban
az órában. A halk dünnyögést követve apja irodája előtt találta magát. A
helyiség lámpások fényében ragyogott. Hui bebújt egy oszlop mögé, és
hallgatózott.
Mintha hárman beszélgettek volna. Egyikük hangja ismerősen
hangzott. És valóban, Qen lépett a látómezejébe. Szemöldökét
összeráncolta, és arca olyan sötét volt, mint amikor fiatalon rátörtek
azok a dührohamok. Öklével a tenyerét ütögette. Huit elöntötte a düh,
amikor meglátta, hogy bátyja apja legfinomabb köntösét viseli, azt az
elefántcsontszínűt, amelyre arany és skarlátszínben egy bonyolult
napkorong volt hímezve – Ré szekere, ahogy bőkezű adományait
szétteríti a földön.
– Nem csúszhat be hiba – mondta Qen, miközben fel-alá járkált az
irodában. – Minden, amit elterveztünk, a mai találkozótól függ.
– Jól felkészültünk.
Hui az oszlop másik oldalához ment, és látta, hogy Madu beszélt –
egy idős, gazdag kereskedő, akinek nagy hasa és mély hangja volt. A
harmadik férfi kisebb volt és csendesebb, bőre sötét, szemei üregesek.
Zaimnak hívták.
– Nem kockáztathatunk – válaszolta Qen. – A hükszoszok szeretnek
beszélni és csereberélni, de ha úgy adódik, kiadós vérontás kíséretében
könnyen el is vehetik, amit akarnak, ha nem tetszik nekik, amit
hallanak.
– De semmi okuk, hogy megtámadjanak bennünket – mondta Zaim
suttogásnál alig hangosabban. – Ezt világossá tettük. Barátok vagyunk.
Qen felhorkant. – A hükszoszoknak nincsenek barátaik. Csak olyan
embereket látnak, akik gazdagságot és hatalmat biztosítanak a
számukra, és olyanokat, akik szembeszállnak velük.
– Megértem, hogy indulatos vagy, és forr a véred, amikor ennyi
minden forog kockán – mondta Madu. Igyekezett megnyugtatni Qent. –
De már elég időt töltöttünk a hükszoszokkal, először a sivatagi
táborukban, majd itt. Ezt te is tudod. Részletesen megtárgyaltuk a
megállapodásunkat, és úgy tűnt, elégedettek a javaslatainkkal. Úgy
járkálnak Káhún utcáin, mintha második otthonuk lenne.
Hui a fogát csikorgatta. Most már megértette, amit látott és hallott,
mielőtt elmenekült Káhúnból: a közelben kalandozó hükszosz csapatok;
Qen próbálkozása, hogy nagyobb engedékenységre bírja apját a
barbárokkal szemben. Mióta tarthatott ez az árulás?
Qen lehunyta a szemét, hátrahajtotta a fejét, és mély lélegzetet vett,
hogy megnyugodjon.
– Igazad van. Összeköt minket az is, hogy Széthet szolgáljuk, ők a
maguk Szutekhjét imádják, különböző neveken, de ugyanazt az istent.
Megértik a szertartásainkat és imáinkat. Belelátunk egymás szívébe.
Tehát helyes, ha megosztjuk velük a hatalmat itt, Káhúnban.
Zaim bólintott. – Veled mint kormányzóval, édesanyáddal az
oldaladon, és mindannyiunkkal mint hűséges tanácsadóiddal. Ez jobb,
mint a vérontás. Bármit teszünk is, a hükszoszok jönnek, és bíbor
dagályként söpörnek végig Egyiptomon. Bakari nagyúr nem mutatott
különösebb érdeklődést irántuk. Ha így állnak a dolgok a fáraóval, majd
akkor fognak hozzá az ellenállás megtervezéséhez, amikor már késő
lesz. Akkor hát miért ne gondoskodjunk magunkról?
Vigyázzatok magatokra, amikor kiárusítjátok a várost és mindenkit,
aki itt él, azoknak a vérszomjas barbároknak, akik megfosztanák Káhúnt
a gazdagságtól, és rabszolgát csinálnak az összes polgárból, gondolta a
rátörő dühvel Hui.
Apja soha nem egyezett volna bele ebbe, még akkor sem, ha Káhún
ostrom alá kerül. Hui maga előtt látta Khawyt, amint azon
munkálkodik, hogy hadsereget szervezzen a barbárok támadásainak
visszaverésére. A puszta féltékenységen túl ez lett volna a másik ok,
amiért meggyilkolták? Vajon Iszetnofret és Qen már eleve eldöntötte,
hogy jó sorsuk a betolakodóktól függ?
Hát ezért nem lepődtek meg a kapuban álló őrök a ló látványától.
Gyakran láttak hükszosz követeket fellovagolni, és nyilván azt hitték, ő
is egy közülük.
– Ma minden eldől, amikor megérkezik a hükszosz követ – mondta
Qen megkönnyebbülten.
Khyan lenne az, aki tárgyalni érkezik, vagy harcosaival ő őrizte azt a
férfit?, tűnődött Hui. Ez megmagyarázná, miért merészkedett olyan
messzire Színájtól.
– Nekünk csak meg kell várnunk, hogy a hükszoszok végrehajtsák a
terveiket – folytatta Madu. – Hamar sor kerül rá, azt hiszem. Dicsőség
Széthnek, a Káosz Urának, a Tűz és a Sivatag istenének.
– Minden dicséret Széthnek – mondta Zaim.
– Minden dicséret- motyogta Qen, és lerogyott egy padra.
 Arca nyúzott volt, mintha tíz évet öregedett volna, mióta Hui
utoljára látta.
Miért nem gyűlölöm?, tépelődött Hui.
Minden joga megvolt rá, hogy gyűlölje. De Hui még Khawy
meggyilkolása után is csak azt a fiút tudta látni benne, akivel együtt
nőtt fel, akivel együtt játszott, és akit hosszú éveken keresztül szeretett.
De most fogytán az idő. Hui tudta, hogy ha Khyan hamarosan Káhúnba
érkezik, a városban nyüzsgő barbárok felismerik, és a sorsa valóban
megpecsételődik.
Úgy tűnt, Qen és a másik kettő most egy újabb szertartásról
beszélget, amelyet Iszetnofret Széth nevében azon az éjszakán fog
elvégezni. Ez lehetőséget biztosít a számára, hogy anélkül vessen véget
anyja életének, hogy Qen felfedezné. A hükszoszokkal nem sokat
tehetett. Káhún sorsa eldőlt. De mi lesz Ipwettel?
Nővérére gondolva Hui gyomra összeszorult. Mielőtt távozik,
elmegy hozzá, és még egyszer megpróbálja rávenni, hogy jöjjön vele.
Talán a sors tette ilyenné, de most már ilyen volt.
Hui kibújt az oszlop mögül, és besurrant az árnyékba az iroda
ajtajából kiszűrődő fényen túl. Elmormolt egy könyörgést magában,
mert tudta, elég, ha Qen egyetlen pillantást vet abba az irányba, és
érzékeli a mozgást a sötétben, aztán dobogó szívvel a lépcsőkhöz vezető
ajtóhoz lopakodott. A lehető leghalkabban felszaladt a hálószobákhoz
vezető lépcsőn. Iszetnofret szobája felé haladva különös nyugalom
szállta meg. Mindaz, amit Káhúnból való menekülése óta tett, ehhez a
pillanathoz vezetett. Végre békére lel. Végre elégtételt vesz apja
haláláért.
Hui maga elé tartotta a kést, és kissé elfordította a pengéjét, hogy
elkapja az ablakon beáradó holdfényt.
Egyetlen nyisszantás, mondta magának, egyetlen nyisszantás.
Iszetnofret ajtajához érve nekilapult a falnak, és hallgatózott.
Egyenletes légzést hallott. Alszik, talán álmodik. Miről? A hatalomról,
amelyet hamarosan megkaparint, a végleges hatalomról, lábai előtt
egész Egyiptommal, háta mögött Qennel, akit továbbra is ő irányít, az
ujja köré teker és korrumpál?
Hui az ajtóhoz lépett.
Iszetnofret meztelenül feküdt az ágyán, mellei kidomborodtak,
fekete haja szétterült pazar párnáján. A holdfény ráesett az asszony
csupasz torkára, mintha az istenek mutatnák Huinak az utat.
Hui felemelte a kést. A keze remegett.
Elfojtotta a rátörő zokogást. Meg kellett tennie. Véget kellett vetnie
anyja életének, mindazért, amit tett, és amit tenni szándékozott. A
fejében felvillant, ahogy az asszony vére szétfröccsen, átitatja a fehér
ágyneműt, Iszetnofret hörög, a torkát szorongatja, ő pedig vértől
mocskosán föléje hajol, és nézi, ahogy a fény elhal a szemében.
De hol az öröm, amit éreznie kellene az elképzelt a látványtól? Hol a
felszabadulás – a megnyugvás?
Remegő kezét maga mellé ejtette. Hui megtanult harcolni és ölni, de
nem volt hidegvérű gyilkos. Soha nem gondolta, hogy így fog majd
érezni. Akkor hát rá kell kényszerítenie magát, még ha az idők
végezetéig átkozottá válik is. Megesküdött magának, apja emlékére.
Hui egyik lábával átlépte a küszöböt.
Ekkor egy kéz nehezedett a vállára. Majdnem felkiáltott, de a szorító
ujjak visszarántották, a falnak pördítették, és mielőtt egy szót is
kinyöghetett volna, egy kéz tapadt a szájára. A kéz gazdájának arca
olyan közel volt az övéhez, hogy az arcán érezte a leheletét, és rájött,
hogy Ipwet szemébe néz.
A lány szemében a felismerés öröme csillogott, hogy ismét láthatja
szeretett öccsét, és Hui olyan erős szeretetet érzett, ami magát is
meglepte. Ipwet az ajka elé emelte a mutatóujját, hogy
megbizonyosodjon róla, bátyja nem követ el olyan ostobaságot, hogy
felkiált, és berángatta a saját szobájába.
Ipwet átkarolta Huit, és a vállába temette az arcát. Egy pillanatig
némán így álltak, és Huinak úgy tűnt, könnyeket érez a bőrén. De nem,
az nem a nővére lenne. A lány elhúzódott tőle, és ráragyogott.
 – Mindig tudtam, hogy bolond vagy – suttogta. – Visszatérsz ide,
ahol a megcsonkítás és a halál ítélete lebeg feletted. Volt valami épeszű
gondolat is az elmédben, valami értelmes?
– Azért jöttem, hogy megmentselek... – fogott bele Hui.
– Azt hitted, hogy anyám szobájában alszom? Bármit is terveztél, és
most nem fogok azon lovagolni, hogy jó-e az, vagy rossz, nincs itt az
ideje. Még egy lépés Iszetnofret szobájába, és már halott lettél volna.
– Iszetnofret aludt.
– Igen, de a dolgok, amiket minden este lefekvés előtt megidéz,
figyelnek.
– Dolgok?
– Anya varázslónő, ezt te éppúgy tudod, mint én. S hogy valójában
mire képes... – Ipwet megvonta a vállát.
– De ha most visszamész a szobájához, és lenézel a padlóra, egy kört
fogsz látni az ágya körül a padlóra festve, és a szellemidézés jeleit.
Engem figyelmeztetett, hogy soha ne menjek be hozzá a sötétség
óráiban. Egyszer a közelébe merészkedtem, és esküszöm, hogy
sziszegést hallottam, mintha mérges kígyók nyüzsögnének a szobában.
Hui nem tudta eldönteni, mennyi volt ebből a valóság, és mennyi
Ipwet képzelete. De félt Iszetnofrettől, ehhez nem férhetett kétség. Az
az asszony bármire képes.
Amint elmúlt a meglepetés, amit a nővérével való találkozás okozott,
Hui végignézett Ipweten, és látta, hogy öltözéke alig több piszkos és
foltos rongyoknál. Ledöbbent. Ipwetre úgy emlékezett, hogy mindig
gyönyörű ruhákat viselt.
Ipwet követte bátyja tekintetét.
– Anya nem örült, hogy segítettem neked megszökni.
– A hangja keserű volt.
Hui végigjártatta tekintetét Ipwet szobáján, és mindent új fényben
látott. Nem volt benne ágy, csak kopott gyékények, amilyeneken a
rabszolgák aludtak, és minden tulajdonát elvették. Rosszul lett a
látványtól, hogy a nővérét így büntették, és el tudta képzelni, milyen
nehéz élete lehetett Iszetnofret mellett.
 – Nem bántott? – súgta Hui.
– Nem. – A még kimondatlanul maradt.
Hui megkönnyebbülést érzett, de tudta, hogy csak idő kérdése,
mikor vált át Iszetnofret még brutálisabb megtorlásra.
– És a Ka-kő?
– Már rég nincs itt. Bakari nagyúr elvitte.
Hui fellélegzett a megkönnyebbüléstől. Mennyire bosszanthatta ez
az anyját.
Megragadta nővére vállát, és így szólt: – Iszetnofretnek fizetnie kell
apa haláláért.
Ipwet szeme nedves volt a sötétben, de ekkor a nap első sugarai
betörtek az ablakon, és lángok villantak fel benne.
– Nem állok az utadba. Távozásod óta anya sok tekintetben felfedte
magát. Fekete szíve van. Félek attól, hogy mire képes. De attól is félek,
hogy ez a tett mivé fog változtatni téged. Nem az az ember vagy, akit
magam előtt látok.
– De az vagyok.
– Nem – mondta Ipwet határozottan. – Az igazi önmagad még
mindig ott rejtőzködik benned, mint egy ijedt kisgyerek, és semmi olyat
nem szabad tenned, amivel árthatsz neki.
– Egy gyerek? Együtt lovagoltam a barbárokkal, portyáztam a
gyilkosokkal, Egyiptom legbátrabb katonáinak oldalán harcoltam.
– És mégis gyerek vagy. – Ipwet megérintette az arcát.
De aztán elmúlt az arcáról a mosoly, és undor költözött a helyére.
– Mi az? – kérdezte Hui.
– Ma felkínálnak házasságra.
– Házasságra? Kinek?
– Természetesen egy hükszosz hadúrnak. Ki másnak?
– Hangja keserű volt, és szobája sötét sarkaiba meredt. – Undorító
ember, mocskos, kegyetlen és hideg.
– Ez őrület.
Ipwet nevetése üres volt.
 – Őrültség? Egyáltalán nem. Teljesen logikus, legalábbis Iszetnofret
számára. Milyen módon lehet a legbiztosabban megpecsételni az új
urainkkal kötött megállapodást, és egyidejűleg megbüntetni engem?
Nővére rémült tekintetét látva Huit rosszullét fogta el. Igaz, Khawy
is úgy intézte Ipwet házasságát, hogy kapcsolatot teremtsen egy másik
hatalmas családdal. Ez volt a hagyomány. De most másról volt szó.
Odadobni Ipwetet a barbároknak, akiknek más szokásaik, más hitük
van, pusztán azért, hogy anyja hatalma biztos lábon álljon! Nem hitte
volna, hogy képes még jobban gyűlölni Iszetnofretet, de képes volt rá.
Először Qen, most Ipwet. Mindkét gyermekét bábúként használta
szenet játékában, amelyet egyaránt játszott király és közember, és a
szellem, Ka túlvilági utazását képezte le.
Hui az ajtó felé indult, erősen eltökélte, hogy véget vet anyja
életének. De aztán lepillantott, és látta, hogy a felkelő nap fénye
vérszínűre festi kése pengéjét. Az árnyak tünedezőben voltak
Káhúnból. A város új napra virradt. S hamarosan megérkeznek a
hükszoszok. Tekintete Ipwet kétségbeesett arcára siklott.
Biztos volt benne, hogy meg tudja ölni Iszetnofretet, bármit
varázsolt is szobája védelmében. De meg tudja akadályozni, hogy
felkiáltson? Qen és a többiek meghallanák. És esélye a menekülésre
minimálisra csökkenne.
És akkor Ipwet addigi életének is vége szakadna.
Amikor száműzetése hosszú éjszakáin fejben végigjátszotta az
elképzelhető forgatókönyveket, úgy képzelte, hogy a saját élete lenne a
bosszú záloga. Hui elégedett volt ezzel. De Ipwetet nem hagyhatta
magára.
– Gyere velem – mormogta. – Gyere velem most, magunk mögött
hagyjuk Káhúnt! Ez alkalommal nem fogadok el tiltakozást.
Ipwet bólintott, szemei ragyogtak a szeretettől. Öccséhez szaladt,
megragadta a kezét, és együtt suhantak el a hálószobák mellett, és
tovább, le a lépcsőn. Iszetnofret hálószobája mellett elhaladva Hui
keserűséget érzett. Olyan sokáig égett benne a bosszúvágy, de ezen az
éjszakán megtanulta, hogy vannak fontosabb dolgok az életben –
például Ipwet megmentése és az a kölcsönös szeretet, amelyet egymás
iránt éreznek. Nem felejti el, mit tervezett anyjával, de sorsa
beteljesülése most késni fog.
Hangok hallatszottak apja irodájában. Hui sürgette a nővérét, hogy a
lehető legnagyobb csendben legyen. Qen és a többiek nevettek,
tapsoltak és csapkodtak jókedvükben. Hui és Ipwet lábujjhegyen
haladtak tovább, míg az ajtóhoz nem értek, és onnan már szinte
repültek a kövek fölött.
Hui a nővérére pillantott, és látta, hogy némán, de boldogan nevet.
Egyedül soha nem lett volna képes kiszabadulni. De Hui megmentette.
Ő, Hui, a sötét lelkű haramia, a gyáva, a vesztes.
Kéz a kézben rohantak lefelé, keresztül a Felsővároson, majd be az
Alsóvárosba, és közben Káhún életre kelt körülöttük. Csipás szemű
férfiak támolyognak ki kunyhóikból, hogy könnyítsenek magukon az
utca szélén. Gyerekek üvöltöznek ételt követelve. Anyák énekléssel
nyugtatgatják csecsemőiket. Egy fazekas egy zsák faszénnel épp a
kemencéje felé tartott.
Hui és Ipwet mindenről elfeledkezve rohant. Ipwet szoknyája csak
úgy repült mögötte. Elérték a fallal párhuzamosan futó utcát. Az éjjeli
őrök éppen lemásztak a tornyaikból, és vidáman búcsúztak el
bajtársaiktól. A nappali őrség felsorakozott. Nem voltak túl boldogok az
előttük álló feladattól.
A vályú mellett Hold meglátta közeledni a gazdáját, és
meglobogtatta a sörényét.
– Van egy ilyen vadállatod? – lihegte Ipwet.
– Hold a neve. Olyan fényes, mint az éjszakát megvilágító gömb,
erős és gyors.
Ipwet úgy meredt rá, mintha őrült volna.
– Egy ló, Hui. Te nem vagy hükszosz.
– De úgy tudok lovagolni, mint ők.
– Ugye nem várod el tőlem, hogy felüljek egy ilyenre?
 – Azt várom tőled, hogy használd az eszedet, amellyel engem szoktál
okítani. Vagy lóra ülsz, és megszökünk, vagy nem, és vársz az új
férjedre.
Hui nevetett, de Ipwet arcába nézve látta, hogy fél.
– Meg kell bíznod bennem – sürgette. – Megtanultam lovagolni,
méghozzá jól. Karolj át, kapaszkodj szorosan belém, és szélként fogunk
átrepülni a sivatagon egy új és szebb élet felé.
– Hol?
– Thébában.
Hui biztos volt benne, hogy Tanusz segíteni fog helyet és
megélhetést találni Ipwetnek.
– Mondtam már, hogy köztiszteletben álló katona vagyok.
Ugyanabban a dicsőségben sütkérezem, mint a Kék Krokodil Gárda.
Bízz bennem, Ipwet! Megmentetted az életemet, most én mentem meg
a tiédet. Théba városa tele van csodával, és minden, amit kínál, a tiéd
lesz.
Hui tudta, hogy Ipwet rájött, hogy felvág, de most az egyszer nem
gúnyolta ki érte. A lány bólintott, és hamarosan már Hold hátán ült.
Karjait bátyja köré fonva, együtt menekültek az életükért. Hui ordítva
nyittatta ki a kaput, majd indulásra ösztökélte Holdat. Amint a ló
vágtatni kezdett, Ipwet felsikoltott, és egyre erősebben szorította a
bátyját. Hui maga elé képzelte, ahogy szorosan összezárja a szemét, és
felnevetett – méghozzá olyan mélyről jövő örömmel, amilyet már
régóta nem érzett.
A fal árnyéka végigsimított rajtuk, és máris kint voltak a
pusztaságban. Körülöttük porfelhők kavarogtak. Sebesen haladtak a
látóhatár peremén lassan felkelő vöröslő nap felé.

*****
 Vékony porfelhő csillant a vibráló a hőségben. A pusztaságból
felemelkedő és feléjük gördülő vonalat megpillantva Hui szíve
összeszorult. Csak egy dolog lehetett. És tudta, hogy ha ő látja a
harcosok csoportját, Khyan is felismeri egy magányos lovas árulkodó
porfelhőjét a kopár síkságon. Nem okozna nagy nehézséget a számára
kitalálni, hogy a gyűlölt Hui az, aki elárulta, és ellopta egyik nagyra
becsült paripáját.
– Talán nem láttak meg minket- kiáltotta a háta mögül Ipwet. A
lány esze élesebb volt az övénél, ő már sejtette, mit jelent ez a felhő.
– A hükszoszok nagyon messzire ellátnak, mert lovaikkal a nyílt
terepen töltik napjaikat. Meg fognak látni.
Három kisebb felhő szakadt el a gördülő vihartól. Megfordultak és
nyílként repültek feléjük.
– Kapaszkodj erősen! – ordította Hui. – A barbárok ügyesebbek a
nyeregben, mint én, de imádkozzunk, hogy a lovaik fáradtak legyenek a
már megtett távolságtól.
Hui megsarkantyúzta Holdat, aki vágtázni kezdett. Lefordultak a
karavánútról.
– Túl nagy köztünk a távolság, hogy behozhassák – mondta Ipwet.
– Csak olyan közel kell kerülniük hozzánk, hogy használni tudják az
íjaikat. A hükszoszok a szélnél sebesebben lovagolva is elég pontosan
céloznak a nyíllal, eltalálnak akár egy fűszálat is.
Hui a lova nyakára hajolt, és érezte, hogy a szél tépi az arcát. Hold
erős és gyors volt, de az úttól lekanyarodva a homokos talaj sziklás
terepre váltott, és nem kockáztathatta meg, hogy az állat eltörje a lábát.
Érezte, hogy Ipwet megfordul a háta mögött.
– Még mindig jönnek – mondta. – És egyre közelednek.
Hui érezte, hogy a szívében fellángol a tűz. Nem hagyja cserben a
nővérét. Megérdemli azt az életet, amit ígért neki.
– Ha van valami, amiben jó vagyok, az a futás és a rejtőzködés –
próbálta felvidítani Ipwetet. – És az ivás, a szerencsejáték és olyan
dolgok eltulajdonítása, amelyek nem az enyémek.
 Bármit is válaszolt a lány, csak a paták dobogását és halántéka
lüktetését hallotta.
Mintha időtlen idők óta vágtattak volna az elsuhanó homokdombok
és a csipkézett sziklakiszögellések között, amikor Hui hunyorgó
tekintete előtt felcsillant a remény.
– Van egy tervem – mondta.
– Mindig van terved – mormolta Ipwet.
Hui nem hallott örömet a hangjában.
Az előttük eltörülő tájat alacsony völgyek, száraz csatornák
szabdalták keresztül. A régi időkben, az áradás évszakában folyók és
patakok zubogtak bennük, de amikor a víztározót és a Káhúnba vezető
csatornát megépítették, erről a területről az összes vizet új mederbe
terelték.
Egy bölcs ember az alattomos völgyek peremén lovagolt volna, de
Hui a lejtőn a régi folyóágyba irányította Holdat. Veszítettek ugyan egy
kis időt a sziklás lejtővel való küzdelemmel, de üldözőik látószöge alá
kerültek.
Hui ismét megsarkantyúzta Holdat, és a lehető legnagyobb
sebességre ösztökélte. Tornyos sziklákat kerültek meg, amelyek egykor
kiálltak a folyóból , és hasadékokon ugrattak át. Ezek a csatornák és
mellékfolyóik egy labirintust alkottak, némelyikük szélessége alig volt
elég Hold számára, hogy végigügessen rajtuk. Másikak meg olyan
mélyen voltak, hogy csak a földfelszínnél magasabbról lehetett volna
észrevenni őket.
Hui elmormolt egy imát, és találomra választott magának útvonalat.
Ha a barbárok meg akarják találni a nyomaikat, hát rajta. Értékes időt
veszítenének azzal, hogy leszállnak a lóról és nyomokat keresnek ezen a
területen.
Végül, amikor elérték annak a mellékágnak a végét, amelyen
lovagoltak, Hui megállította Holdat, és a fülét hegyezte. A szél süvítésén
kívül nem hallott más hangot.
– Leráztuk őket – sóhajtotta megkönnyebbülten Ipwet.
 – Bevált a terved. Most az egyszer – és megölelte. – Még az is
megtörténhet, hogy elkezdem hinni a vad meséidet arról, hogy ügyes és
bátor katona vagy.
Hui nevetett. – Akkor fel Thébába és egy új életre!
A Nílus felé lovagolva Hui még egyszer hátrapillantott. A már távoli
Káhún továbbra is várta, és Iszetnofret és Qen nagy győzelmet
ünnepelhet, még ha nem is pecsételik meg házasságkötéssel. Ez
elviselhetetlen.
Vissza fog térni.

*****

Fénycsóvák csaptak ki az aranydobozból. Az utca szélén

felsorakozott embereknek a lélegzete is elállt, amikor az
előkelőségekből és komor arcú papokból álló lassú menet élén
megpillantották a napfényben ragyogó ládát. A menet a thébai
nagytemplomhoz vonult. Milyen fényesen ragyog, bizonyára Ré ereje
lakozik benne,, gondolták sokan. És talán így is volt.
Egy pisszenés se hallatszott, csupán az ősi fehér köpenybe
burkolódzó, kékre festett szemű papok talpának egyenletes csattogása
törte meg a reggeli csendet. Soha nem volt még ekkora csend a népes
Száz Kapu Városában. Soha nem érte még a lakosságot ekkora
megtiszteltetés.
A bámészkodók áhítattal fejet hajtottak a láda előtt, de Hui más
érzelmekkel viszonyult hozzá. Valamikor a melléhez szorította a
tartalmát. Kitárt szárnyak díszítették a láda fedelének mind a négy
sarkát. Oldalaira a kézművesek központi körökből kiáradó sugarak
bonyolult mintázatát vésték. A díszítés Rének, az éltető napnak a
hatalmát jelképezte.
A láda belsejében az istenek varázslatos ajándéka, a Ka-kő pihent.
 Hui tekintete végigsiklott a borotvált fejű papokon és az őket követő
hatalmas körmeneten. Leghátul az udvar felcicomázott tagjai jöttek.
Állukat felvetették, tekintetükét mereven előreszegezték. Mert a fáraó
valamilyen oknál fogva úgy döntött, hogy Elephanthinéből Thébába
helyezi át az udvarát. Talán az északi vidékeken uralkodó hamis fáraó, a
Vörös Trónkövetelő egyre fenyegetőbb viselkedése miatt. Bármi volt is
az ok, nagyszerű magyarázata lehetett a döntésnek, hogy a Ka-követ
elhozzák abból a templomból, ahol azt követően tartották, hogy Bakari
elvitte Káhúnból. A király nyilvánvalóan aggódott valamiért, ha úgy
gondolta, jobb, ha az istenek ereje a közelében van, hogy szükség esetén
megvédje.
A füstölő édes illata csavarta Hui orrát. Egy lépéssel a papok mögött
a templomszolgák bőrszíjakon függő ezüsttányérokat lengettek,
amelyeken tömjén parázslott. Legelöl egy fiú szamártejet hintett szét,
hogy felszentelje a földet, amelyen a Ka-követ végigvitték.
Hui visszaemlékezett, micsoda szenvedély szállta meg, amikor
ellopta a varázslatos követ a gébicsektől. Meg volt róla győződve, hogy a
kő megváltoztatja az életét. És meg is változtatta – csak nem úgy, ahogy
elképzelte. Ahogy elhaladt előtte az aranyláda, Hui öntudatlanul az
oldalán lógó új bronzkard markolata után nyúlt. A kard jelezte, hogy
emelkedőben van az ázsiója a Kék Krokodil Gárdában. Tanusz elégedett
volt azzal, ahogy a titkos küldetését elvégezte, és átadta üzenetét
Taitának. Akh-Hórusz úgy döntött, hogy megbízhat újoncában. Az
eunuch nem volt erről meggyőződve, de ha Tanusz a fejébe vett
valamit, attól senki sem tudta eltéríteni.
Tanusz emelkedett hangulatban volt. Béke volt. Emberemlékezet óta
most először voltak az emberek biztonságban a gébicsektől. Új
tanyaházak épültek a termékeny térség peremén, egy olyan területen,
amelyet nem sokkal korábban még túlságosan veszélyesnek tartottak
volna a banditák támadásai miatt. A Nílus menti kereskedelem csaknem
harmadával nőtt, és annyi hajó úszkált a folyón, hogy egyesek szerint
száraz lábbal át lehetett sétálni egyik partjáról a másikra. A karavánok
szinte eldugították a keletről a Színájon átvezető és a folyóparti
útvonalakat. A Tanusz által véghezvitt csoda mindenki életét
megváltoztatta, és a szóbeszéd szerint maga a fáraó is a legnagyobb
tisztelettel beszélt hadvezéréről. Tanuszt előléptették, és minden
támogatást megadtak neki, hogy növelje serege létszámát, és újabb hadi
gályákat építtessen a Vörös Trónkövetelővel való végső leszámoláshoz
az Alsó-Királyságban.
A világ teljesen rendben volt. Kivéve... Hui tekintete nyugat felé
siklott, ahol a horizonton túl Káhún élte mindennapjait. Az ottani
dolgok kísértették álmában. Mindaddig nem talál nyugalmat, amíg
Káhúnban minden el nem rendeződik.
Hui a folyón túli párás homályt fürkészte, és úgy érezte, valaki nézi.
Ismét a körmenet felé fordult, és látta, hogy egy arc mered rá. Hideg,
sötét szemei, mint két mély üreg; a gránitszerűén merev arc ráncai
mély, fekete árnyéknak tűntek az erős napfényben. Magas,
csontvázszerű, kriptába való alak volt.
Bakari.
Hui megborzongott, és hátralépett. A tömeg úgy csapott össze
körülötte, mintha vízbe merült volna.
Ennyi idő után is felismerte volna a zord nagyúr? Vagy csak ő
magyarázza bele a rosszindulatot átható pillantásába?
Bár Hui próbálta megnyugtatni magát, azért igyekezett gyors
léptekkel messzire kerülni a tömegtől, be a város szívébe.

*****

Hui jókora porfelhőt kavarva futott a szűk sikátorok hűvös

árnyékában, távol a nagy, fehérre meszelt épületektől. Aztán lelassított,
és a válla fölött visszanézett. Nem követték. Nekirogyott az egyik apró
ház vályogtégla falának, és mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon,
mielőtt belép.
Ipwet lépett elé.
 – Haláleset lesz ebben a házban. Emlékezz a szavaimra! – dühöngött
a lány.
Hui felsóhajtott. – Megint?
– Beszélj vele, mielőtt én... – Ipwet szavai elakadtak, majd egy
haragos kiáltás kíséretében az ég felé nyújtotta a kezét.
Hui Ipwet mellett bekullogott a házba. Odabent szinte beleszédült a
levendula- és rózsaillatba. Köze sem volt a nyirkos téglaszaghoz,
amelyet a falak akkor árasztottak, amikor Tanusz megtalálta neki ezt a
lakhelyet a szerettei számára.
Ahura a szoba közepén állt, és mosolygott. De Hui tudta, hogy
mosolya nem kedves, hanem kihívó. Ahura is megváltozott, mióta
kiszabadult Kegyetlen Basti fellegvárából. Tiszta volt és illatos. Már alig
látszottak rajta a zúzódások, amelyek egykor testét borították. A haja
ragyogott; sötét szemeit csillogó rézfesték keretezte. Sima vászonruhája
kiemelte domborulatait. A makulátlan anyag szinte világított a szoba
homályában.
– Ahura – könyörgött Hui, és felé nyújtotta a kezét.
– A nővéred olyan, mint egy rózsaszirom – válaszolta az. – Olyan
sérülékeny.
– Ezek az állapotok nem tökéletesek, de egyelőre ez van a számodra.
Meg kell tanulnod békésen együtt élni vele.
– Hát, én fényes vagyok, mint egy aranytál. A nővéred a kis fekete
felhő. – Ahura felemelte az ujját. – Nyilván azt gondolja, hogy én
valami mocskos kurva vagyok, vagy rabszolga, akinek fejet kell hajtania
az előkelő születésű hölgy előtt. De egyenlőek vagyunk, ő és én.
– Soha nem állítottam mást! – dühöngött az ajtóban Ipwet.
Ahura vállat vont, és félig elfordult.
Ipwet szeme lángolt, de mielőtt visszavághatott volna, Hui felemelte
a tenyerét.
– Mindketten sok megpróbáltatáson mentetek keresztül.
Mindkettőtökre nyomorúságos sors leselkedett. És most szabadok
vagytok. Kérlek, ünnepeljük meg ezt.
– Nagyszerű – szipogta Ahura továbbra is gúnyosan.
 – Ha ily módon töltőd a napjaidat, örülök, hogy az ágyam a Kék
Krokodilok barakkjában van. – Hui fel-alá járkált a szobában. – Most
fontosabb dolgaink vannak. – Beszámolt nekik Bakari hideg
pillantásáról és a félelemről, amelyet kiváltott belőle.
– Már nem vagy törvényen kívüli – tette hozzá Ahura.
– A fáraó seregének értékes katonája vagy...
– És a fáraó hallgat Bakarira.
Hui lerogyott egy zsámolyra, és fejét a kezébe temette.
Elege volt a futásból és a bujkálásból. Nem tudná elviselni, ha
Thébából is menekülnie kéne, most, amikor végre úgy tűnt, az élete
rendes kerékvágásba kerül.
Ipwet az ajkába harapott. – Talán ideje lenne tisztázni a nevedet.
Kezdd az elején!
– Hogyan? A tárgyalás megvolt, az ítélet megszületett. Gyilkosnak
találtak. Az ítélet egyértelmű.
– Talán nem is ismert fel – erősködött Ipwet. – De még ha felismert
is, Thébában hemzsegnek az emberek, és te csak egy arc vagy közöttük.
Ez nem Káhún. Ráadásul – tette hozzá a lány – sok minden eltereli a
figyelmét. A Vörös Trónkövetelővel vívott háború hamarosan újabb
szakaszába lép, most, hogy átkelt a határon, és Aszjut ellen vonul.
Legalábbis erről beszélnek.
Hui bólintott. Talán igazuk volt.
Miután Ipwet kicsúszott az ajtón, hogy az utcában lakó többi
feleségnél kérdezősködjön, Hui Ahurához fordult.
– A nővérem rendes lány.
– Az. Nem vagyok vak. Talán túlságosan egyformák vagyunk.
Mindkettőnk keblében hevesen izzik a szenvedély.
– Ez igaz – sóhajtotta Hui. – Tégy meg mindent, ami lehetséges,
hogy megtaláljátok a hangot egymással! Ha itt béke van, figyelmemet a
teendőinkre fordíthatom.
– Mint például újra látni az anyádat. – Ahura végighúzta az ujját a
torkán.
 Hui arca megfeszült. – A sors újra meg újra megakadályozott, de ez
azért van így, mert az istenek úgy döntöttek, hogy még nincs itt az ideje
a bosszúnak. Majd eljön. Remélem, hamarosan. Ezért imádkozom.
– Egy olyan ember, mint te, megtalálja a módját.
Hui meglepődött Ahura válaszán.
Gyengédséget hallottam ki a szavaiból? Tiszteletet?
Hui ezt nehezen találta hihetőnek. Ahura feleségként pózolt itt
Thébában, Tanusz mulatságára, de már nem adta oda magát neki. Már
nem volt szüksége rá. És mégis, Hui attól tartott, hogy szereti a lányt, és
valószínűleg mindig is szeretni fogja, bármit is érezzen Ahura ő iránta.
A lány lelke tombolt, mint a tűz, és ő úgy vonzódott hozzá, mint a lepke
a fényhez.
– Megértem a bosszúvágyat – mondta azon a halk és kemény
hangon, amellyel a gébics táborbeli éjszakákon is beszélt. – Nekem is
sokszor megfordult a fejemben, hogy meglátogatom a szívtelen apámat.
Nem felejtettem el, hogy magamra hagyott. De módomban áll kivárni
az alkalmas pillanatot. Ahogy neked is. A lány hozzáhajolt, és a fülébe
lehelte: – Álmodj-álmodj kitartóan, és megnyílik előtted az út!

*****

– Az istenek átka ül rajtam. – Az eunuch a háza ajtajában állt.

Hangja keserűen csengett. Hui bocsánatkérően rámosolygott. Taita utat
engedett neki, és egy kézmozdulattal beinvitálta.
– Tanusz újabb ügyet bízott rád? Az utóbbi időben alig láttam. Az új,
magasabb pozíciójával járó követelmények és a hajókészítő
műhelyekben folyó munkálatok ellenőrzése minden idejét felemészti.
Taita köntösének mellrészét hímzett színes csíkok díszítették,
derekát karmazsinszínű selyemöv fogta össze. Alkarjának bőre olajtól
csillogott, és Hui érezte a testéből kipárolgó, enyhe citrom- és
szantálfaillatot.
 – Biztosra veszem, hogy Akh-Hórusz örülne, ha átadnám
legszívélyesebb üdvözletét a legjobb barátjának – mondta Hui, és
meghajtotta a fejét. Amikor kiegyenesedett, Taita összehúzott szemmel
méregette. Túlságosan bölcs. Minden fortélyon átlát, gondolta Hui.
– Tanusz nagyon elégedett a munkámmal, amit neki végeztem –
folytatta sietve Hui. – Az üzenete neked, a te üzeneted neki, meg a
többi. Úgy tűnik, kiérdemeltem a bizalmát. Amint előléptették,
magasabb beosztásba helyezett.
– Aha. Akkor most tábornok vagy?
– Még nem. Nem egészen. De idővel... Ki tudja?
Taita lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett, mint aki elfojt egy
tüsszentést.
– Az a fontos, hogy megbízik bennem – mondta Hui. Érezte, hogy
kezd kicsúszni a kezéből a pillanat. – Tanusz természetesen benned is
bízik. Azt mondanám, hogy egy olyan ember számára, mint Akh-
Hórusz, ez a bizalom mindkettőnk fokmérője.
– Kérlek, beszélj, kérlek. Érzem, hogy elszáll belőlem az élet.
Hui körülnézett a hűvös szobában. Az ablakon beáramló szellő
éppen akkor lebbentette félre a lelógó, áttetsző vászonfüggönyöket a
halomban tornyosuló tekercsek, tintatartók, ecsetek és papiruszok előtt,
és Hui tudta, hogy jó helyre jött.
– Tanusz szerint te vagy a legbölcsebb ember, akit ismer. Talán a
legbölcsebb egész Egyiptomban.
– Folytasd!
Az eunuch arcán az ismerős gőg ült, de Hui egy villanást vélt látni a
szemében, amiből arra következtetett, hogy a hízelgése nem maradt
hatástalan.
– Ismered országunk történelmét, királyaink sorát, az éves áradás
idejét és a madarak repülését, a nílusi mantuszok és a krokodilok
mozgását. Ezek mind nagyszerű dolgok. De Akh-Hórusz azt mondja,
magasabb rendű képességeid is vannak – például gyógyszerekkel való
gyógyítás, jóslás, álomfejtés, az istenek dolgai.
– Igen, értek ezek közül néhányhoz.
 – Akkor a segítségedet kérem. Vezess...
Taita egy kézmozdulattal elhallgattatta. – Jelenleg fontos munkám
van. Gondolod, hogy Théba összes tolvajának és gazemberének a
rendelkezésére állok?
Hui kétségbeesett, de ekkor az eunuch arckifejezése megenyhült.
– Már eddig is elég időt fecséreltünk el – mondta Taita, és intett a
kezével. – Beszélj hát! De gyorsan.
– Volt egy álmom, és szeretném tudni a jelentését.
– Azt mondják nekünk, hogy kétféle álom létezik.
A hamisak, hogy megtévesszenek bennünket, és az igazak, a
próféciák, amelyeket az istenek küldenek, hogy eligazítsák az álmodét.
– Az enyémet az istenek küldték. Meglátogattak benne.
Hui elbeszélte a Széthtel és Anubisszal kapcsolatos látomását,
amelyet azt követően élt át, hogy szemtanúja volt Iszetnofret és Qen
vallási rituáléjának. Látta, hogy az eunuch összeráncolja a homlokát, és
tekintete a messzeségbe mered. A hallottak nyilván felkeltették
érdeklődését.
Miután Hui befejezte elbeszélését, Taita karcsú ujjával megveregette
az állát, majd így szólt: – Valóban beszéltek hozzád az istenek.
– Ez mit jelent?
– „Ki lesz a király” – tűnődött a bölcs, és megismételte azokat a
szavakat, amelyeket Hui Széth szájából hallott azon a hatalmas és
jellegtelen álomsíkságon. – Ozirisz. Saját testvére, Széth ölte és
csonkította meg. Ez figyelmeztetés a számodra, hogy óvakodj valakitől a
közeledben, aki ártani akar neked. Van testvéred?
Huin végigfutott a hideg. Ha azon az estén megértette volna ezt az
isteni kommunikációt, talán nem bízott volna annyira Qenben, és akkor
talán talált volna rá módot, hogy megakadályozza az összeesküvést.
– Ki lesz a király – folytatta Taita. – Ki nyeri meg ezt a csatát és
szerzi meg a világot? Ismered Ozirisz történetét? Meg kell ismerned.
Hui ismerte, de így szólt: – Meséld el!
– Oziriszt, a nagy egyiptomi királyt, fivére, Széth meggyilkolta, hogy
megszerezze a trónt. Ozirisz felesége, Izisz meggyógyította, hogy
gyereket szülhessen tőle. Ő volt Hórusz. Hórusz eleinte sebezhető volt,
és szüksége volt anyja védelmére. De hatalmas harcossá nőtte ki magát,
és Széth riválisa lett a trónért folytatott harcban. Hórusz végül
diadalmaskodott, és győzelmével visszaállította Ma’at egyensúlyát
Egyiptomban.
Hui megértette a történet és az ő élete közötti párhuzamot. Gerincén
érezte a sors hideg érintését, és megborzongott.
– És Anubisz?
– Anubisz mérlegre teszi a szívet, és eldönti, hogy mely lelket fogják
beengedni a túlvilágra, kis tolvajom. Ő dönti el, hogy ki érdemes erre.
Hui fészkelődni kezdett. Mintha az eunuch szeme be-léhatolt volna,
mintha ez az ember olvasni tudott volna a gondolataiban.
– Az istenek figyelnek – folytatta Taita –, és ítélkeznek feletted.
Jobban meg tudnak ítélni, mint én saját magamat?
Hui most már értette, amit mindig is tudott és amiről Ipwet azt
kívánta, bár ne lenne igaz: hogy soha nem mondhat le a bosszúról. A
küzdelem addig folytatódik, amíg vagy ő, vagy pedig a bátyja és az anyja
meg nem hal. Az istenek döntöttek.
Hui tudta, hogy a győzelme azon múlik, hogy elég méltó-e rá. Hogy
tolvaj, gyáva és gyilkos-e, vagy jó és bátor ember. Rajta állt a választás.
Megérezte, hogy Taita átható tekintettel fürkészi, de az eunuch volt
olyan kedves – vagy bölcs hogy ne kíváncsiskodjon.
– Hálás köszönetem mindezért. De lenne még egy kérésem –
kockáztatta meg Hui. – Tanusz azt mondta, hogy Ámon-Ré
Labirintusainak is szakértője vagy, és a jövőbe látsz.
– Ezt nem kellett volna mondania neked.
– De képes vagy rá? Képes vagy eloszlatni a ködöt, és meglátni, mi
áll előttünk?
– Ez nem ilyen egyszerű. – Taita arca elsötétült. – A jóslás Ámon-Ré
Labirintusaiból sokba kerül. Magának a látnoknak az életereje kell
hozzá. Napokba telne, mire felépülök.
– Olyasmit nem kérnék tőled, ami szenvedést okoz. De életekről van
szó, talán sok életről.
 Taita az égnek emelte a karját, és csalódottan felkiáltott. Hui felé
pördült. Tekintette izzott.
– Nem foglak faggatni a dolgaidról. És az igazat megvallva egyáltalán
nem vagyok benne biztos, hogy el kell hinnem azt, ami kicsúszik a
szádon. Vagyis nincs értelme kérdezni. De a jobbik énemre hivatkoztál.
Véletlenül vagy szándékosan, nem tudom. És ha őszintén mondod,
hogy azzal, hogy teljesítem a kérésed, életeket menthetsz meg, akkor
nem utasíthatlak el.
Életeket? Na igen, a sajátját biztosan. De Iszetnofret sötét és
fenyegető erő volt, és el tudta képzelni, hogy sokan mások is
szenvednek a hataloméhségétől, a befolyásától. Amióta elmenekült
Káhúnból, Huinak könnyen ment a hazudozás, de itt és most úgy
érezte, lehet őszinte.
– Őszintén beszélek.
Taita felfújta az ajkát, bosszantotta, hogy ilyen helyzetbe került.
– Nagyszerű – csattant fel.
Az eunuch térült-fordult, és gyógynövényeket, gyógy-kenőcsöket
tartalmazó edényeket, egy kancsó fehér bort, mozsarat és mozsártörőt
vett magához. Aztán egy ládából egy kis bőrzacskót húzott elő, amelyet
félretett.
Hui minden mozdulatát figyelte, próbálta megérteni, mi mindenre
van szükség a jósláshoz. Taita apróra törte a fűszernövényeket,
kétkanálnyi gyógykenőcsöt kevert hozzá, felöntötte a fehér borral, és az
egészet egy csészébe öntötte. Aztán egy pillanatig rámeredt a kezében
tartott csészére, mintha félne kiinni, majd egyetlen korttyal felhajtotta.
– Mit fog tenni ez a bájital? – kérdezte Hui.
Az eunuch ránézett, mintha azon gondolkodna, válaszoljon-e erre az
ostoba kérdésre, majd így szólt: – Felnyitja a lélek szemét.
Hui látta, hogy a bölcs szemhéja remeg, és arcára ábrándozó
kifejezés ül ki. A varázsszer döbbenetesen gyorsan hatott. Taita
lehuppant egy jól megtömött párnára, és a bőrzacskó tartalmát a
járólapokra ürítette. Tíz elefántcsontkorong zuhant ki belőle.
 – Mit szeretnél tudni? – kérdezte a bölcs. Hui szája kiszáradt.
Iszetnofret arca jelent meg lelki szemei előtt, és a hideg bosszúvágy
burkot képzett a szíve köré. Egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne
képzelte volna el, hogy kioltja az életét.
– Hogy igazságot fogok-e szolgáltatni valaha is az apámnak.
– Tedd fel a kérdést a szellemeknek. – Taita átható tekintettel nézte.
– Igazságot fogok szolgáltatni apámnak?
Az eunuch a mutató- és hüvelykujja közé fogta az egyik korongot, és
úgy forgatta, hogy fehéren ragyogjon az ablakon beáramló fényben. Hui
látta, hogy egy jel van rajta – két ívelt függőleges vonal, amelyeket egy
harmadik kettévág.
– Minden egyes Labirintusra magam véstem rá a szimbólumokat –
mondta Taita elcsukló hangon. Hunyorogva nézte az elefántcsontról
visszaverődő fényt. – Tíz. Tíz van belőlük. Tíz – a varázserő száma.
Mindegyik a teljes emberi élet egy-egy részét képviseli a születéstől a
halálig. Újra és újra rájuk leheltem, amíg át nem itattam őket saját
életerőm egy részével. – Elmosolyodott, csodálkozva nézte saját keze
munkáját, majd énekelni kezdett: – Megnyitom a lelkemet a jóslat
szellemei előtt.
Hui megborzongott, és tekintete végigsiklott a szoba sarkain. Vajon
milyen dolgok fognak ott megjelenni?
Taita megrándult, látszólag tudatára ébredt, hogy Hui még mindig
ott van. Kezével az ajtó felé intett.
– A választ akkor kapod meg, ha a szellemek végeztek velem. Az éj
beállta után gyere vissza!
Hui elrohant. Nem kellett neki kétszer mondani. De még távoztában
is Iszetnofret járt az eszében. Felidézte az apja házában töltött időt,
amikor az asszony csak úgy, minden ok nélkül dührohamot kapott.
Eszébe jutott, hogy megvert seprűvel egy rabszolgát, amit előtte
kicsavart a kezéből, és egy másik alkalom, amikor egy ékszert vágott az
egyik szolgálójához, mély sebet ejtve annak a fején. Dühkitöréseinek
pillanataiban őrület csillogott a szemében. Ha annak idején felismeri
ezeket a jeleket, talán megakadályozhatta volna apja halálát. De most
már mindez csak megkésett gondolat volt. Most már csak elégtételt
vehet.

*****

Fűrészek hangja szállt a csillogó víztükör felett. Kalapácsok ritmusos

csattogása szolgáltatta hozzá a ritmust. A hajóácsok teli torokkal
harsogták dalaikat, amik végigsepertek a tűzforró szárazdokk felett. A
hajóépítők némelyike szoknyát viselt, mások pucérok voltak a rekkenő
hőségben. Megállás nélkül dolgoztak, patakokban csörgött róluk a
veríték. Frissen vágott és gyalult deszkákat vittek a vállukon a
folyópartról. A deszkákat a hajóácsok hasították ki a Bübloszból
bárkákkal frissen odaszállított cédrustörzsekből. A deszkákba facsapokat
ütöttek – azok tartották össze a szerkezetet –, és megfeszített erővel a
helyükre állították a nyikorgó papiruszkötelekkel előre felszerelt
árbocokat. Értő kezek ügyes vágómozdulatokkal evezőket formáltak, és
a hajótaton a helyükre kerültek a kormánylapátok. Olyan volt, mintha a
folyamatosan tevékenykedő hajóépítők végtelen táncot lejtettek volna.
A levegőt teljesen betöltötte a keserű szurokszag. A sűrű fekete
anyag hatalmas üstökben rotyogott. Azzal tömítették a hajótesteket. Ezt
a munkát az inasok végezték. A legények a szájuk elé kötött sállal
védekeztek a fullasztó füst ellen, de a füst időnként felülkerekedett
rajtuk, és ilyenkor némelyikük térdre rogyva hányt.
A hajócsontvázak a fekete földbe vágott mély árkokban,
fatörzsgörgőkön pihenve várták a befejezést. Aztán kiverték az ékeket a
görgők alól, és a hajótestek dübörögve legördültek a rámpán oda, ahol a
víz átszivárgott a dokkot a Nílustól elválasztó megemelt gáton.
Hui ámulva figyelte a tömeget, a temérdek, talán több száz,
hangyaként serénykedő izmos férfit. Szemét leárnyékolta a tenyerével,
úgy nézte a szorgalmas nyüzsgést. Itt, a nyugati parton a dokkok mindig
is forgalmasak voltak, de ennyire még soha. Most azonban háborús
helyzet volt.
Azáltal, hogy a Vörös Trónkövetelő átlépte alsó-egyiptomi
támaszpontjának a határát – ahogy Ipwet megjósolta –, még jobban
felizzott a két fáraó közötti vég nélküli háború. Az ellenséges haderőt
még azelőtt vissza kellett verni, hogy megvetette volna a lábát, és ehhez
semmi nem volt drága. Kinyitották a fáraó pénztárát. Hullott az égből az
arany, és ez lett az eredménye.
Hui a formálódó harci gályákat nézte, amelyek fából készültek,
szemben a kereskedelemben használt gyenge nádhajókkal. Bármilyen
mércével mérve nagyszerű alkotások voltak. Masszívra építették őket,
hogy helyt álljanak az eljövendő csatákban. Ilyen munkaütem mellett
pillanatok alatt elkészül a hadiflotta.
Hui meglátta azt az embert, akihez jött. Tanusz a körülötte nyüzsgő
hajóépítők fölé tornyosult. Két karja tele volt papiruszra rótt tervekkel,
és hangos parancsokkal és gesztikulálással teljes mértékben kézben
tartotta a munkálatokat.
Hui habozott megzavarni Akh-Hóruszt fontos munkája közben. De
Tanusz észrevette. Elbocsátotta a hajóácsokat, és magához intette Huit.
– Láttál valaha is ilyen nagyszerű dolgot? – kérdezte a parancsnok.
– A hajóépítők keményen dolgoznak az irányításod alatt, Akh-
Hórusz.
– A fáraót illeti minden dicséret, amiért rendelkezésemre bocsátotta
a szükséges forrásokat. Hadiflottánk már túlságosan gyenge volt. Túl
öregek voltak a hajóink az eljövendő harchoz. Ezekkel a gályákkal rövid
idő alatt áttörünk a Vörös Trónkövetelő flottáján.
– Lehet, hogy nem a Vörös Trónkövetelő az egyetlen fenyegetés.
Továbbra is érkeznek hírek a keleti barbárokról, hogy beszivárognak
Egyiptomba. Nem elképzelhető, hogy amíg mi másfelé figyelünk,
megvetik a lábukat?
– Nem lesz egyszerű meggyőznöd arról, hogy ezek a barbár
martalócok veszélyt jelentenek. Annál semmiképpen sem nagyobbat,
mint amekkorát a gébicsek jelentettek a maguk idejében.
 – Azt hallottam, hogy Káhúnban lehetnek áruló sakálok, akik készek
összeesküdni a hükszoszokkal, és beengedni őket a falaik mögé.
Tanusz Huira nézett. – Az otthonodban?
– A távoli múltban.
Hui elfordult Tanusz fürkésző tekintete elől. Minél kevesebbet
tudnak a múltjáról, annál jobb.
– S aggódsz az otthonod miatt – folytatta Tanusz. – Meg tudom
érteni. Minden tőled telhetőt megtennél, hogy segíts a tieidnek. Ez
dicséretes.
– Tisztában vagyok a szolgálatoddal járó kötelességeimmel. De ha
lenne rá bármilyen mód, hogy visszatérhessek Káhúnba...
Hui függőben hagyta a mondanivalóját. Hadd olvasson ki az ura
becsületes szándékot a szavaiból mocskos bosszúvágya helyett. De
mintha minden forróbb lett volna aznap. Csak a közeledő háborúra
tudott gondolni.
Tanusz egy pillanatig gondolkodott.
– Itt az ajánlatom. Szükségem van rád a közelgő csatában az egyik
ilyen gálya fedélzetén, vezető beosztásban. Több eszed van, mint sok
más embernek, aki a parancsnokságom alatt áll. Az ész néha erősebb
fegyver bármely pengénél. Én fogom vezetni a sereget az Aszijút elleni
szárazföldi támadásban. Te pedig csatlakozol az egyik hajó
legénységéhez. A kapitány mellett fogsz állni, hadd okuljon a
bölcsességedből. S ha győzünk, és te bátran viselkedtél, három hajót
küldök veled Káhúnba, mielőtt visszautaznék Thébába. Mit szólsz
ehhez?
Hui bólintott. – Elfogadom az ajánlatodat.
Ezt az embert majdnem annyira csodálta, mint az apját.
Tanusz bólintott. – Farid Aszijút megközelítésének a lehetőségeit
igyekszik kifürkészni a támadáshoz. Ha visszatért, továbbítsd neki a
parancsomat, hogy menjen Káhúnba. Sivatagi vándorként be tud jutni a
városba, és sok mindent megtudhat, ami hasznodra válik, ha egyszer
odaértél. És ha létezik bármiféle hükszosz fenyegetés, Farid révén
megbizonyosodhatunk róla.
 Tanusz visszafordult a hajóépítők nyüzsgő csoportjához, Hui pedig
elégedett volt. A jó ég tudja, mikor jutott volna vissza Káhúnba, hogy
leszámoljon Iszetnofrettel. De most már csak egy véres folyami csatát
kell túlélnie, és fejével a nyakán visszatérni belőle.
Hui komppal visszatért a keleti partra, és a rekkenő hőségben a
rakparton kószálva a hajósok és a kereskedők hömpölygő tömegét
nézegette. Végül megpillantotta azt az ismerős arcot, akit keresett.
Tau egy bálát vonszolt a rakpart széléről. Arca vörös volt az
erőlködéstől. Körülnézett, láthatólag azért, hogy megbizonyosodjon
arról, gazdája nem figyeli, majd lerogyott a bálára, és a verítéket
törölgette a homlokáról.
– Keményebben dolgozol, mint egy teherhordó állat – mondta Hui,
amikor odalépett hozzá.
– Ha nem így tennék, nem ennék.
– Megkockáztatom, hogy most nem lát a gazdád. Ha jobb fizetésért
kínálnék munkát, igaz, sokkal veszélyesebbet a mostaninál, igent
mondanál?
– Igen! – A fiú talpra ugrott.
Hui elnevette magát. – Először hallanod kell, milyen munkáról van
szó.
– Nem számít – mondta a legény. – Napjaim végtelen
nyomorúságban telnek, és amióta csak az eszemet tudom, mind ilyen.
Bármit megteszek, hogy ne maradjon így.
– Hagyd békén! – Adom csoszogott feléjük. Tokája remegett, arca
eltorzult a dühtől. Egyértelműen Huit tartotta felelősnek megalázó
kényszerfürdőjéért a folyóban.
– A fiú az én tulajdonom.
– Már nem – válaszolta Hui. – Már a maga ura.
– Nem fogod elvenni tőlem. – Adom hatalmas keze ökölbe szorult.
Hui előrántotta a kardját, és a hajótulajdonos mellkasához szegezte.
– Szembeszállnál a fáraó egyik emberével? Bizony bátorság kell
hozzá, hogy ne félj egy Kék Krokodil Gárdistától.
 Adom elképedt. Tekintete végigsiklott a csillogó pengén. Egy ilyen
fegyver csak egy legendás gárdistához tartozhatott.
– Bölcs döntés – folytatta Hui. – Most pedig tűnés! Keress magadnak
másik rabszolgát, hogy gyötörhesd! De jól válassz, nehogy éjszaka
elvágja a torkod, és a tetemedet a vízbe gurítsa!
Adom fortyogva odébbállt.
Hui a fiúhoz fordult. A fiú szemei ragyogtak.
– Ezt soha nem felejtem el. A halálom napjáig hűséges leszek
hozzád.
– Várd meg a csatát, mielőtt köszönetét mondasz! Most menj el a
helyőrségbe, keresd meg a kapitányt, aki felveszi az újoncokat, és
mondd meg neki, hogy Hui küldött! Hamarosan mellettem leszel az
egyik hadigálya fedélzetén. Az, hogy ismered a folyó szeszélyeit, többet
fog hozni neked a mindennapi kenyérnél.
Tau szeme elkerekedett, és minden további szó nélkül sarkon
fordult, és elviharzott a város felé. Hui örült a jótettének, bár még
hosszú út állt előtte, hogy letörölje a lelkiismeretét beszennyező vért. A
hajóépítők dalát fütyörészve a sötétedő utcák felé indult.

*****

Taita házának ablakaiban nem pislogott a lámpás fénye. Hui az

ajtóból köszöntötte, de csak a hűvösödő levegő csendje volt a válasz.
Beljebb lépett, és megvárta, amíg szeme hozzászokik a homályhoz. Az
eunuch mozdulatlanul hevert a párnán, amelyen Hui távozásakor ült.
Hui a legrosszabbtól tartva a bölcs fölé hajolt, és megragadta kezét. Még
meleg volt.
Hui addig tapogatózott, amíg meg nem találta és meg nem gyújtotta
a lámpást. Az eunuch gyönyörű arcvonásai elgyötörtek voltak, bőre
színe, akár a kőé. Szemét sötét karikák keretezték, arca beesett volt,
mint aki napok óta nem evett, pedig csak rövid idő telt el azóta, hogy
Hui utoljára látta.
Taita úgy meredt Huira, mintha most látná először.
– Messzire utaztam ettől a helytől – krákogta –, a nagy fekete óceán
partjára.
Taita szemébe fokozatosan visszatért az élet, és lassan visszanyerte
az erejét.
– Felrepültem, még annál is feljebb, míg már a mennyben lebegtem,
és onnan bámultam le nagyszerű országunkra. – Szavai susogtak, mint a
száraz levelek. – Minden sötétebb lett, akár egy holdtalan éjszaka, míg
meg nem pillantottam egy alagutat. Az alagút végén fény világított.
Ahogy haladtam előre az alagútban, egyszerre valami iszonyatos
bontakozott ki a szemem előtt – vértenger hullámai sepernek végig
egész Egyiptomon, majd eltűnnek a homokban.
Hui Taita mellé kuporgott, és suttogva faggatta: – Ez a jóslatod?
– Ez fog történni – mondta az eunuch. – Az istenek akaratából.
– De mit jelent? Hogyan ad választ a kérdésemre?
Taita feje hátracsuklott, és remegő kezével eltakarta a szemét.
– Több is van. De nem minden világos, amit a szellemek elém
tárnak. Ez a vérrel kapcsolatos része a válaszodnak, és igaz. De nem ez
az egész.
Hui érezte, hogy szíve hevesebben kalapál, és várta, hogy a bölcs
összeszedje magát.
Végül Taita folytatta: – Láttam, hogy a bíbor áradat egészen Théba
faláig folyik. Bent az utcákat sötétség borította be, de nem voltak
üresek. Egy nőt láttam sétálni. Lehet, hogy szellem volt, nem tudom. De
amikor megfordult, és rám nézett, a keze vörös volt a vértől... és nem
volt arca.

*****
 Hui az utcák fojtogató sötétjében a helyőrség felé botorkált, de
gondolatai messze jártak. Elképzelte az arctalan nőt – aki csakis
Iszetnofret lehetett – Théba utcáin leskelődni, és a gondolattól
nyomasztó félelem kerítette a hatalmába. Véres kéz, mondta Taita. De
vajon az Hui saját vére volt?
Anyja a Ka-kőért jött, nagyravágyása kulcsáért, hogy egész
Egyiptomot a hatalma alá hajtsa. Ez lehet az egyetlen magyarázat.
Thébába jött, és a városban vér fog folyni.
Hui hátrapillantott a válla fölött, de az árnyékok túl sötétek voltak.
Lelki szemeivel Iszetnofretet látta, a szellemet. A sarkában volt, és egyre
közeledett. Ismét rátört a félelem, és futásnak eredt. A palota fehér
falának közelébe érve újból hátrasandított, és hideg rémület szorította
össze a szívét.
Egy alak bukkant elő a sötétből.
Hui belehunyorgott a homályba. Elsőre Iszetnofret arcát vélte látni,
de aztán előbukkant egy másik alak és még egy másik, és rájött, hogy
férfiak. Ránézésre palotaőrök voltak. Mintha üldözték volna.
Összetévesztenék valakivel? Arra gondolt, hogy szembeszáll velük,
de megrettent, és sarkon fordult, hogy futásnak eredjen.
De három másik férfi elállta az útját. Kardmarkolat emelkedett a
levegőbe, és csapott le a fejére. Hui gondolatai megszakadtak.

*****

Amikor magához tért, a hátán feküdt a hideg kövön, és párás levegőt

lélegzett be. Egy pillanatra azt hitte, hogy ismét a káhúni kútban van, és
ami azóta történt, az csak álom volt. A feje lüktetett, az ízületei fájtak az
alapos veréstől.
Miközben megpróbálta megfejteni, hogy hol van, egy ajtó nyílt
nyikorogva, és a helyiséget elárasztotta a lámpafény. Mocskos szalmával
felszórt járólapokon feküdt egy cellában. Egy, a hirtelen beáramló,
vakító fénytől megzavart patkány rohant el mellette a sötétbe.
Hui felkönyökölt.
– Mi jelentsen ez? A Kék Krokodil Gárda tagja vagyok. Tanuszt
szolgálom.
– Nem – dörmögte egy halk hang. – Te egy mocskos gyilkos vagy, és
most szembenézel azzal a büntetéssel, amelyet olyan sokáig elkerültél. –
Bakari nagyúr lépett a cellaajtó fénycsóvájába. Hui némán átkozta
magát. Túlságosan elvonta a figyelmét az anyja elleni bosszúvágy, és alig
vett tudomást arról a fenyegetésről, amelyet Bakari jelentett a számára.
A sötét szemekbe bámulva rettenetes félelem fogta el mindattól, ami elé
nézett. Megcsonkítás. Kínhalál. És nem remélheti, hogy a túlvilágon
újra találkozhat az apjával.
– Készülj fel – mondta Bakari. – Az ítéletet hajnalban hajtják végre.

*****

A száraz szél által felvert por kavargott a kihalt utcán. A rózsaszínbe

hajló első fény szétkergette az árnyakat, és madárének kakofóniája törte
meg a palota körüli nagy házak buja kertjeinek a csendjét.
Hui, két oldalán egy-egy őrrel, a fénytől hunyorogva, rogyadozó
léptekkel indult el a Khnrt Ur börtön kapujától. Meztelen volt,
csupaszon állt az istenek előtt, készen arra, hogy elviselje az ítélet
végrehajtását. Valahányszor lassított, az egyik őr a lapockái közé bökött,
és továbblökte, vagy megragadta a csuklóját, és olyan erővel vonszolta
tovább, hogy kis híján elesett.
Hui kimerült volt – szemernyit sem aludt –, és a teste sajgott a
folyamatos ütlegeléstől. De szemernyi félelmet sem érzett. A félelem
könnyei nem csípték a szemét. Nem félt a haláltól, és ez őt magát is
meglepte. Csak a mély keserűség motoszkált benne, hogy Iszetnofret
nem bűnhődik meg a bűneiért, és hogy az apját soha nem fogják
megbosszulni.
Az őrök arra a térre terelték, ahol a nyilvános kivégzések zajlottak.
Egy kisebb csapatnyi méltóság már várta, de abban az órában nem
gyülekezett tömeg, hogy tanúja legyen a látványosságnak. Mintha
Bakari inkább ki akarta volna szabadítani ebből a világból, mintsem
hagyni, hogy végső gyötrelmei a tömeg szórakoztatását szolgálják.
Hui testét kihúzva közeledett a makulátlan lenvászon köpenybe
öltözött, smaragd és fekete szemfestékkel díszített férfiak csoportjához.
Nem mutatott dacot, csupán az látszott rajta, hogy nem fél attól, ami vár
rá. Talán akkor ráébrednek, hogy az ítélet igazságtalan.
Bakari a csoport közepén állt, hullaszerű alakja a többiek fölé
tornyosult. Sötét szeme Huira meredt, és megvetően méregette az előtte
álló értéktelen sakált.
– Bevallod végre a bűneidet? – csattant fel a nagyúr.
– Ártatlan vagyok – válaszolta Hui. – Nem fogok hazudni az istenek
előtt.
Bakari bólintott. Az őrök megragadták Hui karját, és a járólapokba
ágyazott foltos és felhólyagzott faoszlop felé rángatták. Egy kérges barna
kört látott a fehér mészkövön, a kivégzőoszlop körül. Az őrök karját az
oszlop köré feszítették, és megkötözték a csuklóját.
– Mennyire rideg a szíved, hogy nem mutatsz megbánást a bűnödért
– mondta Bakari. – Az az ember, aki haszonlesésből megöli a saját apját,
értéktelenebb, mint egy kígyó. A világ nem fog téged gyászolni.
– Nem öltem meg senkit. Az igazi gyilkos még mindig szabadon jár.
Bakari felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Nem akarok több
hazugságot hallani. Eljött az idő.
A szél sírva fújdogált az üres téren. Hui egyenletes csikorgó hangot
hallott. Az egyik méltóság félreállt, hogy helyet engedjen egy
himlőhelyes arcú férfinak, aki nedves fenőkővel egy rövid és széles
pengéjű kést élesített. A hóhér felnézett, és Huira villantotta hiányos
fogazatú mosolyát.
 Hui a kegyetlen szerszám élére szegezte a tekintetét, és elképzelte,
mi fog következni.
Miután a hóhér befejezte a munkáját, félredobta a köveket, és Hui
felé indult.
Bakari feszülten figyelte, eltökélte, hogy igazságot szolgáltat.
A hóhér közelebb hajolt, és Hui orrát megcsapta a veríték áporodott
bűze. A kés összezsugorodott nemi szervéhez közelített. Az ékszerei alá
fog hatolni, majd egyetlen vágás következik, amíg Hui meg nem
szabadul a férfiasságától. Bárcsak rövid ideig tartanának a kínok – ezt
remélte, ezért imádkozott.
– Megállj! – Csattant fel egy parancsoló hang a téren.
Tanusz Hui mellé lépett, és szembefordult a méltóságokkal. Ipwet
szorosan követte. Gyors pillantást vetett Huira.
– Mit jelentsen ez a közbeavatkozás, parancsnok? – kérdezte Bakari.
– Azért vagyok itt, hogy a fogoly szabadon bocsátásáért
könyörögjek.
– Azzal már elkéstél. A tárgyalás már régen lezárult. Az ítélet
megszületett. És végre is hajtották volna, ha ez a sakál nem szökik meg
Ma’at szeme elől.
Tanusz Hui felé mutatott.
– Ez az ember a fáraó által a parancsnokságom alá rendelt sereg
megbecsült tagja, és a Kék Krokodil Gárda megbecsült harcosa. Segített
megszabadítani Egyiptomot a gébicsek pestisétől.
– Ennek ellenére egy gyilkos.
– -Nem követte el azt a bűncselekményt, amellyel vádolták – szólalt
meg Ipwet.
Bakari összehúzott szemmel nézett rá. – Te beszéltél a vádlott
nevében Káhúnban?
– Igen. A nővére vagyok.
– Nem bizonyítottad az ártatlanságát...
– De most már tudom az igazságot. – Hui Ipwetet nézte, és elöntötte
a büszkeség. Nővére nem fogja hagyni, hogy ezek a hatalmasságok
megalázzák. – A mérget anyám, Iszetnofret adta apámnak Qen bátyám
egyetértésével. Összeesküdtek, hogy meggyilkolják apámat, Khawyt,
egyetlen okból: hogy megkaparintsák a hatalmat Káhúnban, és ily
módon beengedhessék a barbárokat, akik keleten veszélyeztetik a
karavánokat és a bányákat.
Bakari nem az az ember volt, aki könnyen meghátrál.
– Mégis...
– Igazat beszél – nyomatékosította Tanusz. – Utálatos cselekedet
lenne az istenek szemében olyan bűnért büntetni ezt a katonát, amelyet
nem követett el.
Csend borult a térre. Bakari a kék ég felé emelte a tekintetét, és
bizonyára azon töprengett, hogyan védhetné meg a tekintélyét.
– Személyesen kezeskedem érte – folytatta el lágyult hangon
Tanusz. Kiutat próbált mutatni Bakarinak. – Tudom, milyen bátor szíve
van, és az esze felbecsülhetetlen értékké válik, ha le akarjuk győzni a
Vörös Trónkövetelőt.
– Ennyire nagyra tartod őt? – kérdezte a nagyúr.
Tanusz bólintott. – A parancsnokságom alatt lévők közt nincs nála
jobb ember.
Huit meghatották Tanusz szavai, még akkor is, ha csupán azért
mondta őket, hogy megmentse az életét. Egyedül az apja beszélt róla
így, de az már régen volt.
– Hadd gondolkodjak ezen – mondta Bakari.
– Erre nincs idő, nagyuram – hangsúlyozta nyugodt hangon Tanusz.
– A háborús előkészületek már majdnem befejeződtek.
Hosszú csend ereszkedett az összegyűltekre. Hui látta, hogy Bakari
önmagával viaskodik. Végül a nagyúr bólintott.
– Rendben van. A szavaid meggyőztek – mondta, de továbbra is úgy
hangzott, hogy még meggondolhatja magát.
– Köszönöm, nagyuram – mondta Tanusz, és meghajolt. Bakari
összecsapta a kezét, és bejelentette: – Új bizonyítékok jutottak a
tudomásomra, és meghallgattam a parancsnoka véleményét a fogoly
jelleméről, ezért szabadon engedem ezt az embert.
 A nagyúr elsétált, mintha a továbbiakban semmi sem érdekelné, és a
méltóságok sietve követték. Ipwet nagy nehezen megszabadította Huit a
béklyóitól. Aztán szorosan magához ölelte.
– Kerestelek – mormolta –, és a helyőrségben azt mondták, hogy
nem tértél vissza az ágyadba, ezért elindultam, hogy megtaláljalak.
Amikor megtudtam, hogy Khnrt Urban vagy, egyenesen Tanuszhoz
siettem.
– Másodszor mentetted meg az életemet – lehelte Ipwet fülébe Hui.
– Nem tudom eléggé megköszönni.
Amikor Ipwet visszahúzódott, a szemei csillogtak. – Vigyáznunk
kell egymásra, testvér. Csak mi vagyunk egymásnak.
Tanusz lépett hozzájuk. Arckifejezése szigorú volt.
– A legelején el kellett volna mondanod az igazat. Van még valami,
amit tudnom kéne?
– Nincs – hazudta Hui, és olyan szélesen vigyorgott, amilyenre csak
képes volt. Az életét megmentették, de ami még fontosabb, újabb esélyt
kapott, hogy elvegye az anyja életét.
– Rendben. Akkor készülj fel! Kezdődik a hadjárat Aszijút
visszafoglalására. Azt akarom, hogy még mielőtt a nap magasan jár az
égen, a hajó fedélzetén legyél.

*****

A hajótaton a dobos meglendítette izmos karját, és vászonba tekert

botjaival ütni kezdte a kifeszített bőrt. A dübörgés végighullámzott a
padsorokon, és az evezősök az ütések egyenletes ritmusában
nekifeszültek az evezőknek. Derékig meztelenek voltak, testük
csillogott a hőségben, komor arcukon elszántság ült. A hullámzó izmok
ereje a nagy Nílus folyásának irányába repítette a hadigályát.
Hui a hajóorr emelvényén állt a kapitánnyal, egy viharvert arcú,
tapasztalt hajóssal, akinek hasa rálógott a szoknyájára. Garwának
hívták. Hui abban a pillanatban megkedvelte, amint először a gályára
tette a lábát. Bár Garwa arca komoly volt, szeme csillogott, és
szarkasztikus humora volt.
A hajó befordult a fősodorba, és Huinak meg kellett kapaszkodnia a
korlátban, hogy el ne essen.
Garwa továbbra is egyenesen tartotta magát, lábait megfeszítette, és
a háta mögött összekulcsolta a kezét. Huit nézte.
– Még a végén hajóst faragunk belőled. Vagy a krokodilok közé
dobunk a többi hulladékkal együtt. Választhatsz.
– Teszem a kötelességemet – zihálta Hui, gyomra kavargott –, de az
istenekre esküszöm, hogy a hátralévő napjaimat a szárazföldön akarom
leélni.
– Várjuk ki, túléled-e ezt a napot. – A gálya gerelyhajításnyi
hosszúságú volt, nagy, öblös hassal, egyetlen árboccal és vörös-fehér
csíkos vitorlával, amely most fel volt csavarva. A taton, a dobos mögött
egy másik emelvény adott helyt a kormányosnak, aki egy hosszú
evezővel kormányozta a hajót a szeszélyes áramlatokban. Tau állt
mellette, szemét a vízre szegezte. A növekvő flottához kevés tapasztalt
kormányos volt, és a kapitány megdicsérte Huit, amiért magával hozta a
fiút. Tau egész addigi életét a Níluson töltötte, és mindenkinél jobban
ismerte a folyó szeszélyes hangulatait.
A flotta többi hajója mögöttük haladt, a hajóhad elfoglalta a folyó
teljes szélességét. A harci dobok sokaságának dübörgése
mennydörgésként hatott.
Thébát elhagyva nagy tömeg gyűlt össze mindkét parton. Az
emberek ujjongtak és kiabáltak. Csodálatos látvány volt. Még a fáraó is
ott volt. Egy magas emelvényen állt, arany fejdísze megcsillant a napon.
Mögötte ott sorakoztak legidősebb és legbölcsebb tanácsadói. Hui
hosszan és mereven bámulta a királyt, ahogy a gályák elhaladtak előtte,
és megpróbálta rögzíteni az emlékezetében, amit lát. Soha nem látott
még királyt, és álmában sem gondolta volna, hogy valaha is látni fog. A
gyönyörűségtől összeszorult a mellkasa, amikor végre megpillantotta az
istenek földi képviselőjét. Egyszerre érzett csodálatot és ámulatot. De
ahogy visszagondolt a látványra, nem emlékezett a fáraó arcának a
részleteire. Csak egy homályos foltra emlékezett a pazar korona alatt.
Ipwet és Ahura a rakpartról integetett. Bátorító szavakat kiáltozva
igyekeztek magukra vonni a figyelmét. Mindketten ugráltak és
lökdösődtek. Ipwet aggódott amiatt, hogy csatába indul. A szeme
megtelt könnyel. Megpróbált módot találni rá, hogy a fiú Thébában
maradhasson.
Ahura korholta a gyengeségéért. – Hui már a hős Kék Krokodil
Gárda tagja, és komoly feladata van.
Tanusz előző nap indult el a sereggel. Ez is szívdobogtató látvány
volt. Egyiptom legkiválóbb harcosainak serege egyszerre lépve
menetelt, mint egy szendergéséből felébredt nagy vadállat, éhesen és
büszkén. A harcosok bronzpajzsa csillogott a napfényben, és az egyik
ház tetejéről bámészkodó Hui olyannak látta, mintha egy fénytenger
mozgott volna észak felé. Nincs olyan ellenség, amely ne rettenne vissza
a rémülettől, ha egy ilyen erő lecsap rá. Hui maga elé képzelte, ahogy a
Vörös Trónkövetelő katonái a kérlelhetetlenül feléjük masírozó Tanuszt
megpillantva eldobálják kardjukat, és rémült gyerekként menekülnek.
Most, hogy hamarosan kezdetét vette a csata, Faridra és a többi
felderítőre már nem volt szükség, visszatértek Aszijútból. A határváros
régóta a Felső-Királyság koronájának ékköve volt. A tizenharmadik
tartomány fővárosaként központi szerepet töltött be. Nem sokkal egy
termékeny völgy mögött feküdt, a sivatag szélén magasodó szürke
sziklák tövében. Jelentős kereskedelmi központ volt. Rajta haladtak át
az északi kikötőkből a nyugati sivatagon keresztülhaladó karavánok.
Onnan vitték dél felé Thébába és a Felső-Királyság többi városába a más
országokból származó kincseket. A város stratégiai helyzete miatt a
Vörös Trónkövetelő régóta fente a fogát Aszijútra. Ha a város a kezébe
kerülne, a déli kereskedelem megszakadna, és a javak nagy része az ő
pénztárát gazdagítaná. Már megpróbálkozott a dologgal, de erőfeszítései
bátortalanok voltak, és könnyen visszaverték őket. Ezúttal azonban más
volt a helyzet. A Vörös Trónkövetelő egyre merészebb lett. Úgy tűnt, a
határ menti csatározások már nem elégítik ki. Egész Egyiptomot az
uralma alá akarta hajtani, és Aszijút lett volna az első lépés.
Káhúnban Hui sok mesét hallott Aszijútról. A nappalok
embertelenül melegek, az éjszakák csípősen hidegek voltak a városban.
Furcsa emberek lakták. Volt, aki a Farkasok Városának nevezte a várost,
mert úgy vélték, hogy az elhullott farkasok mumifikált tetemeit a
domboldalon lévő sírokban őrzik. Hogy miért tennének ilyet, arról
Huinak fogalma sem volt. De Anubisz istent tisztelték, aki a temetési
szertartásokat felügyelte. A halál és a túlvilág mindig közel állt Aszijút
népéhez.
Hui érezte, hogy árnyék vetül rá. Felnézve látta, hogy egy mozgó
ködfátyol sápadt koronggá változtatta az addig ragyogó napot. Fanyar
füstszag ütötte meg az orrát, és elfintorodott. A nyugati parton
lángoltak a mezők, vörösen izzó tűznyalábok törték meg a szürkeség
vastag falát. A füst éjszakává változtatta a nappalt, és rátelepedett a
hatalmas folyóra, hogy elrejtse mindazt, ami előttük volt. Ki gyújthatta
meg a tüzet? Tanusz és serege, hogy zavart okozzanak a támadás során?
Vagy a Vörös Trónkövetelő visszavonuló serege azzal a keserű
eltökéltséggel, hogy a lehető legnagyobb kárt okozza?
A gálya továbbhaladt előre a fojtogató füstben, amely teljesen
körbefogta. A színét vesztett világban eltompult a hang, a dobszó távoli
szívdobbanásként lüktetett, és a szárazföldön zajló csata hangjai hol
felerősödtek, hol elhalkultak.
Hui szeméből csorogtak a könnyek, kendőjét az orra és a szája elé
tekerte, nehogy megfulladjon. A kapitány is ugyanezt tette. – Hagyjátok
abba az evezést! – ordította Garwa.
Az evezősök rátámaszkodtak az evezőkre, és kiemelték az
evezőlapátot a vízáramból. A hajó lelassult és sodródott. A hajótest
nyikorogva feszült neki a vízáramnak. A közeli hang szokatlanul
erősnek hangzott.
Garwa kipislogta a könnyeit, rátámaszkodott a korlátra, és
hunyorogva előrenézett. – Semmit sem látok – - morogta.
 Hui látta, hogy a kapitány teste megfeszül a nyugtalanságtól. Tudták,
hogy a Vörös Trónkövetelő flottája ott áll valahol előttük, készen arra,
hogy szembeszálljon velük, még mielőtt támogatást nyújthatnának az
Aszijútot támadó szárazföldi seregnek.
Garwa a vizet fürkészte, és Huira pillantott.
– Milyen irányba?
– Milyen... irányba?
– Ne ismételd meg a szavaimat! Tanusz azt mondja, hogy éles ész
van a koponyádban, bár jól el lehet rejtve. Halljam, mit gondolsz?
Milyen irányt válasszunk?
Hui magán érezte a kapitány súlyos pillantását. Tudta, hogy ez is
része a gyors hajósképzésének. Garwa kóstolgatta.
– Maradjunk minél közelebb a parthoz – kockáztatta meg.
– Ha van meghallgatásra érdemes elképzelésed, ne tartsd vissza!
Hui határozottabb hangon megismételte, amit az imént mondott.
A kapitány bólintott. – Miért gondolod így?
– Mert a Vörös Trónkövetelő flottája vár bennünket. Arra
számítanak, hogy a folyó közepén húzódó mély csatornán megyünk. Ha
a part közelében maradunk, szerezhetünk a számukra néhány
meglepetést.
– Lehet, hogy a végén még hajóst csinálunk belőled.
– Garwa megfordult, és intett a kormányosnak, hogy kormányozza a
hajót a nyugati part közelébe. – Tau! – kiáltotta.
A legény az evezősök padjain keresztül a hajóorrba bukdácsolt. A
kapitány a kezébe nyomta a hosszú mérőrudat.
– Menj előre! Nem akarok meglepetéseket. Ellenőrizd a mélységet,
és ordíts, ha bajba kerülünk!
Tau bólintott, és a korláton keresztül kilépett a hajóorrban lévő
mérődobogóra.
A hajó továbbsodródott a titokzatos világban. Hui a fülét hegyezte,
hogy hallja a szárazföldön folyó csata zaját, és Tanusz győzelméért
imádkozott. De mi van akkor, ha csatát veszít? A Vörös Trónkövetelő
felbátorodik. Más városok is eleshetnek. Még Thébába is eljuthat?
 A kapitány folyamatosan előrenézett a szürkeségbe, az ellenség
felbukkanásának első jelét fürkészte. Egyenletes sebességgel haladtak
előre, amikor egyik testvérgályájuk elhúzott mellettük a főáramban.
Kihasználta a gyorsabb áramlatot, de az evezősei is folyamatosan
lapátoltak.
Garwa a homlokát ráncolta.
Aztán egy másik gálya is követte az elsőt, ugyanolyan sebesen.
Kapitánya a hajóorrban megfordult, és gúnyosan odaintett Garwának.
Az első hajót elnyelte a sűrű füstköd. Egy pillanattal később
borzalmas, fültépő hang hullámzott végig a víz felett, amelyet kiáltások
és sikolyok kakofóniája követett.
Garwa megmarkolta a korlátot.
– Ré nevében, mi ez?
A szél felélénkült, a füstfüggöny szétnyílt, és pokolbéli látvány tárult
Hui elé. Az elöl haladó gálya félig szétszakadt, mintha valami óriási
vadállat agyarai tépték volna ketté, és gyorsan süllyedt. Néhány ember
továbbra is rémülten kapaszkodott az evezőpadba. Az egyik matróz
karját az árboc köré fonta, és hatalmasra tátott szájjal segítségért
könyörgött.
A legénység többi tagja a folyóban vergődött azon a helyen, ahova a
hajójukat elpusztító valami repítette őket. Hui rémülten figyelte a part
felől a túlélők irányába igyekvő hullámcsíkokat. A felszín alatt mozgó
sötét alakok egyike elérte a legközelebbi hajóst. Krokodilok. A férfi
sikoltozva csapkodott a karjával, miközben eltűnt a víz felszíne alatt, és
azon a helyen, ahol egy pillanattal korábban volt, már csak a folyó
örvénylett.
A többi evezős felfogta, mi történt, és még erősebben csapkodva
igyekeztek visszakapaszkodni süllyedő gályájuk viszonylagos
biztonságába. A néma vadászok sorra rántották le őket a halálba. A
folyó elsötétült, bíborvörössé vált, a víz bugyborékolt. Már csak
egyetlen, az utolsó ember kapálódzott a kezével a hajóroncs felé, amikor
egy óriási krokodil rontott elő a mélyből, és megpördülve állkapcsai
közé kapta az áldozatát, majd eltűnt vele a mélyben.
 – Mi történt a gályával? – lihegte Hui.
Alig hagyták el a szavak a száját, amikor a második hajó is
előbukkant a füsttengerből, és elhúzott a flotta vezérhajójának a roncsai
mellett. Ugyanaz a fültépő hang hallatszott, és ez alkalommal Hui látta,
hogy a hajó úgy szétesik, mintha egy kés vágta volna ketté. Gerendái
összetörtek, szilánkjai szerteszét szálltak. Az emberek átrepültek a
fedélzeten, kiáltásuk szívszaggató üvöltéssé erősödött, amikor rájöttek,
mi vár rájuk a mélyben. Az árboc összetört és alázuhant. Két embert
temetett maga alá. Üvöltöttek, majd elcsendesedtek. A gálya sérülései
súlyosak voltak, és gyorsan elmerült. A törött hajótestbe bezúduló víz
először a hajó tatját nyomta a víz alá. Újabb sikolyok hallatszottak, a
krokodilok tovább lakmároztak.
Hui gyomra görcsbe rándult.
– Mi történt? – kiáltott fel újra.
A kapitány a két megsemmisült hajó körül folyó mészárlást bámulta,
és semmit sem értett.
Egy kéz ragadta meg a korlátot, és Tau húzódzkodott fel a hajó
tetejére.
– Látom! – kiáltott fel. – Látom!
A mély csatornában áramló vízre mutatott.
– Ott! – mondta Tau, és előrebökött az ujjával. – Látod?
Hui követte Tau karjának vonalát, és egy kör alakú örvényt látott a
vízben, mielőtt az áramlat a másik oldalon továbbfolyt.
– Anubiszra mondom! – kiáltotta Garwa. – Azok a fattyúk
akadályokat süllyesztettek a víz alá, cövekeket vagy valami hasonlót,
amelyek felhasítják a gyanútlanul közeledő hajók testét. – Lepillantott
Taura. – Ügyes voltál, kölyök.
A kapitány otthagyta az állását, és a padokon keresztül a tat felé
sietett. A kormányevező mellett üvöltözni kezdett, közben dühödten
hadonászott a kezével. Figyelmeztetni próbálta a következő gályákat,
hogy kormányozzanak a part felé. Néhányan követték a parancsát.
Mások elhúztak mellettük. Vagy nem látták, vagy figyelmen kívül
hagyták a figyelmeztetéseit.
 Egy újabb hajó szakadt ketté, és kezdett süllyedni. Egy másik az
utolsó pillanatban próbált kitérni. A felszín alatt elrejtett akadályok
egyike végigkarcolta a hajótest szélét, de nem okozott komolyabb kárt
benne. Mégis úgy tűnt, hogy a gálya megakadt az akadályon, mert
megállt, és bármilyen keményen rángatták a tengerészek az evezőket,
nem mozdult.
Hui megértette. A gomolygó füstöt és a közepén lévő vörös
ragyogást fürkészte. A Vörös Trónkövetelő emberei tüzeket gyújtottak a
parton; ez lehet az egyetlen magyarázat. Figyelemelterelés volt. Így
takarták el az összetört hajókat a mögöttük haladók elől. Némán
káromkodott. Túlságosan magabiztosak voltak. Az ellenség ravaszabb
volt, mint amire bármelyikük számított volna.
Garwa csalódottságában káromkodott egyet, és a hajóorr felé
mászott. Miközben felhúzta magát a fedélzetre, a gálya lassan távolodott
a füstölgő parttól. Hui elfordult, mert a víz visszatükrözte a füstből
előbukkanó nap rézszínű ragyogását. De amikor hátrapillantott,
végigfutott a hátán a hideg.
A Vörös Trónkövetelő flottája a folyó teljes szélességében
előrenyomult. Csattogva bomlottak ki a hajók bíbor-arany-smaragd
színű vitorlái. Szükség volt rájuk a folyásiránnyal szembeni hajózáshoz.
Némelyik hajó kisebbnek tűnt a Tanusz által rendelt hatalmas
hadigályáknál. De olyan sok volt belőlük!
Garwa megpördült, és elordította magát: – Nyilak!
De alig harsant el a parancs a fedélzeten, Hui össze-rándult a magas,
sivító hangra, amit túl jól ismert. Ösztönösen a padlóra vetette magát.
Taut is maga mellé rántotta, és védelmezőleg ráfeküdt. A levegő szinte
sistergett a gályába csapódó nyílvesszők morajától, a szerteszét repkedő
faszilánkok hangjától és a padokon heverő sebesültek sikoltozásától.
Hui felpillantott. Garwa ernyedt szájjal és a meglepetéstől tágra nyílt
szemmel hadonászott. Hét nyílvessző szára állt ki a mellkasából. Aztán
holtan hátrazuhant. Újabb nyílvesszőzápor sivított a levegőben. Ezúttal
kevesebb csapódott be a hajóba. Hui a korláton kikukucskálva látta,
hogy a támadást kétfelé osztották, amikor egy másik gályájuk
előbukkant a füstfelhőből. Miközben figyelt, újabb hajók jelentek meg a
folyópart közelében.
Tau odamászott Garwa testéhez, és szeméből patakzottak a könnyek.
A gyerek égő tekintetéből Hui bosszúvágyat olvasott ki.
Hui talpra ugrott, a fedélzet széle felé iramodott. – Pajzsosok,
védjétek az íjászaitokat! – üvöltötte.
A legénység habozás nélkül reagált. Előkerültek a bronzpajzsok, az
íjászok mögéjük kuporodva a nyílvesszők végét az íj húrjára illesztették.
Hui intett a kormányosnak, aki nekifeszült a kormány evezőjének, és
fordulásra kényszerítette a gályát. Újabb nyílvesszők suhantak el
mellettük. De többségük lepattant a pajzsokról, vagy a folyóba toccsant.
Mihelyt a támadás véget ért, Hui ismét talpra ugrott, és felkiáltott: –
Lőjétek ki a nyilaitokat!
Az íjászok felemelkedtek a pajzsosok mögül, és a víz felett nyílzápor
zúdult a Vörös Trónkövetelő flottájára, amit rémült kiáltozás követett.
Hui elégedetten a levegőbe csapott.
– Engedelmeskednek a parancsaidnak – mondta Tau. – Most te vagy
a parancsnok.
Hui tiltakozni akart, de aztán elharapta a szavait. Ha nem ő, ki más
vállalhatná ezt a szerepet? A fedélzeten mindenki másnak fontos
feladata volt. Megrémítette a felelősség – a tőle függő sok élet, és talán a
csata kimenetele is –, de tette a kötelességét.
– Hátat fordítunk és elmenekülünk? – kérdezte a fiú.
– Nem – válaszolta Hui. – Harcolunk.
A fedélzet széléhez sietett, és lebámult a gálya gyomrában kuporgó
emberekre.
– Nehéz csata előtt állunk – kiáltotta –, de van esélyünk a
győzelemre! A mi hajóink erősebbek. Nyilaink pontosabban repülnek.
És ti bátrabbak vagytok a Vörös Trónkövetelő sakáljainál. Amint
meglátják, hogy mit készítettünk elő nekik, gyáván el fognak inalni.
Harcoljunk! És győzünk!
A legénység egy emberként kiáltott fel. Hui megrökönyödve nézte,
hogyan változik arcukon a dac lángoló lelkesedéssé. Vezetőjükként ő
lelkesítette fel ezeket a bátor harcosokat. Soha nem gondolta volna,
hogy képes ilyesmire. Ha Khawy ezt megélhette volna!
Hui parancsot adott a kormányosnak a fordulásra. Az evezősök a
vízbe csapták az evezőiket, és a gálya az áramlatokat átszelve szinte
repült az ellenséges flotta felé. Bemutatót tartott a Tanusztól eltanult
hősködésből, de tudta, hogy ezzel elbizonytalanítja az ellenséges
hajósokat. Ki lenne olyan őrült, hogy megtámadjon egy ekkora flottát?
Csak olyasvalaki, aki rendkívül magabiztos.
Hui elmormolt egy imát Hóruszhoz, hogy beváljon a trükkje, majd
hátrapillantott. Attól tartott, hogy magukra maradnak a támadással – a
többi tapasztalt kapitány minden bizonnyal óvatosabb lesz –, de látta,
hogy a flotta többi hajója követi.
A Vörös Trónkövetelő íjászai újabb sortüzet lőttek ki, de sok
vesszőjük célt tévesztett. Megriadtak, és bizonytalanul céloztak.
Hui olyan erősen markolta a korlátot, hogy ujjperecei elfehéredtek,
és tekintetét az előtte lévő hajókra szegezte. Hamarosan ki tudta venni
ellenségeik komor, harcra kész arcát. Saját íjászai egymás után lőtték ki
sorozataikat. A záporozó nyílvesszők felhőként elsötétítették az eget.
Látta, hogy az ellenséges hajósokon egyre inkább eluralkodik a rémület.
Hui ismerte Tanusz tervét, és betű szerint követte. Flottájuk minden
egyes hajója egy-egy ellenséges gályával szállt szembe. Miközben
továbbhaladtak, előugrottak a parittyások, és bőrszíjaikat a fejük körül
forgatva elengedték kiélezett kőlövedékeiket, amelyeket a hajótaton
halmoztak fel.
Hui látta a nagy erővel becsapódó lövedékektől szétrobbanó
koponyákat, beszakadó mellkasokat, leszakadó végtagokat. S amikor a
Vörös Trónkövetelő emberei fedezékbe menekültek, Hui íjászai
felugrottak, és közelről újabb sortűzzel szórták meg őket. Nyílvesszőik
arcokat és mellkasokat ütöttek át. Az emberek ráborultak a fedélzetre,
és bíborvörös vérük csillogott a napon.
A krokodilok csapkodva zabáltak a gályák között fehéren tajtékzó
vízben.
 Hui körül dúlt a csata. Az egyik gályájuk égett, a lángok a hajó
árbocát és felkötözött vitorláját nyalogatták. Egy másik pörgött az
áramlatokban, és vértől csatakos fedélzetén ide-oda csúszkáltak az
emberek. Hajótestek csapódtak egymásnak. Nyilak repkedtek keresztül-
kasul az égen. Aki a Vörös Trónkövetelő flottáját irányította,
megpróbálta Tanusz hajóit a sekély vízbe kényszeríteni, ahol zátonyra
futhattak és könnyű prédává válhattak.
Hui a levegőbe csapott az öklével, és felüvöltött: – Előre! Nem
győzhetnek le bennünket! – A többi kapitány továbbította a kiáltását, és
hangjuk egy pillanatra elnyomta a haldoklók sikoltozását.
Hui körülnézett, és továbbra sem tudta megmondani, hogy melyik
fél van előnyösebb helyzetben. A csata kiegyensúlyozottnak tűnt. Egy
rossz mozdulat, és minden elveszhet.
Hui meg volt győződve döntése helyességéről, és a vele
szembekerült gályára összpontosított. Arra számított, hogy az ellenséges
gálya legénysége a nyílzáporokban már megfogyatkozott, és amikor úgy
gondolta, hogy a létszámkülönbség a hasznára lehet, kiadta a parancsot:
– Most!
Hui olyan közel kormányozta gályáját az ellenséges hajóhoz, hogy
csak egy keskeny rés válassza el egymástól a két testet, és emberei
kivont karddal átugráltak a másik hajóra. Villogtak a bronzpengék,
lecsaptak és döftek. Hui legénysége előrenyomult a fedélzeten, és
közben a menekülő ellenséges hajósokat kaszabolták, akik közül
néhányan rémületükben a vizet választották, és a folyóba vetették
magukat – hogy aztán a víz mélyén lesben álló ragadozók prédájává
váljanak.
A fedélzetet hamarosan teljesen elborította a vér. A Vörös
Trónkövetelő embereiből senki nem maradt életben. Hui csak ezután
nézett körül a körülötte tomboló csatában.
Mindenfele testek lebegtek a vörös habban, és a személyzet nélkül
maradt hajók gazdátlanul sodródtak az áramlatokban. A dagály Tanusz
seregét segítette. Huitól egy lándzsahajításnyira társai csatakiáltások
kíséretében kardélre hányták a Vörös Trónkövetelő utolsó embereit.
Parancsnokukat az árbochoz szorították, és az pengével a torkán,
megadta magát. A hajó mögött Tanusz két hajója közrevett egy
ellenséges hajót, és a hajó személyzete rémülten látta, hogy csapdába
estek.
A Vörös Trónkövetelő hajói számbelileg alulmaradtak – ez mindkét
fél számára világos volt. Ekkor felcsattant a visszavonulást elrendelő
parancs, az ellenséges flotta maradéka megfordult, és folyásirányban
sebesen elhajózott a biztonságos menedék felé.
Hui keble dagadt a büszkeségtől. Az ellenség menekült, és Tanusz
gályáinak legénysége éljenzésben tört ki.
De a munka még nem fejeződött be. Hui felemelte a kezét, és a többi
hajó parancsnoka egymás után követte a példáját. Mindnyájan
előremutogattak a karjukkal, és a gályák elindultak a folyásiránnyal
szemben, hogy támogatást nyújtsanak a szárazföldi erőknek. A csata
heves és véres volt. De Aszijútot megtámadni ennél is rosszabb lett
volna.

*****

A tábortűz pattogása visszazökkentette Huit az álmodozásból. A

hold fénye beterítette a Nílus partját, ahol fáradt emberei a kikötött
gálya mellett hevertek. Rájuk fért a pihenés. Hui a kimerültségtől
ólomsúlyúnak érezte végtagjait. Nem egyszer gondolta, hogy soha nem
lesz vége az erőfeszítésnek, melyet követelnek tőle. Akárhányszor
lehunyta a szemét, az Aszijút felé vezető termékeny völgyet látta, ami
szanaszét heverő holttestekkel és a tűző napon párolgó bíborszínü
tócsákkal volt tele. Feje még mindig zúgott a csatakiáltásoktól, az
egymáshoz csapódó kardok és pajzsok zajától, és a haldoklók
sikoltozásától.
 A csata örökre megváltoztatja az embert, mondta neki egyszer
Tanusz. Akkor nem értette, mire gondol Akh-Hórusz. De most már
értette.
Hui egy újabb szamártrágya téglát dobott a tűzre, és a tűz szikraeső
kíséretében fellángolt. Vajon megérte az egész? Amikor az íjászok és a
parittyások a csatorna mentén felsorakozott gályákból már nem tudták
tovább támogatni a szárazföldi erőket, felment a hajóorr emelvényére,
és onnan nézte, amint Tanusz erői a városkapun át beözönlenek
Aszijútba. A harc kimenetele még mindig bizonytalan volt, mert a
Vörös Trónkövetelő embereinek a zöme odabent várakozott, hogy
megvédje a megszerzett várost. Hui csak annyit tehetett, hogy a
flottával visszatér a Nílus partjára, hogy ott várja a híreket.
A rögtönzött tábor szélén álló őrtoronyban sípszó harsant. – Hírnök!
– kiáltotta valaki. Hui talpra ugrott, és a hang felé sietett. Nem egy
hírnök érkezett, hanem egy tucat, és ahogy közeledtek, Hui látta, hogy
Tanusz halad az élükön. Megkönnyebbülést érzett. De amikor a
holdfény Akh-Hóruszra esett, pokoli látomás jelent meg Hui szemei
előtt. Tanuszt vér borította, a haja csomókban lógott, szoknyája kérgesre
keményedett a megalvadt vértől.
Amikor Tanusz megpillantotta Huit, elvigyorodott és kinyújtotta a
kezét.
– Győzelem! – bömbölte. – Győzelem!
Bár a táborban tartózkodó emberek jóformán mozdulni sem tudtak a
kimerültségtől, most talpra kászálódtak, és ujjongva az ég felé döftek
kardjukkal.
Az ünneplést követően Tanusz és Hui a tűz mellé guggolt. Huit
bámulattal töltötte el Akh-Hórusz elképesztő energiája. Mintha éppen
csak elkezdődött volna a nap, és nem most vívott volna meg egy hosszú
és nehéz csatát, amiben felszabadította az elfoglalt várost.
– Kiűztük a városból a Vörös Trónkövetelőt, visszakergettük a
határai mögé. Hatalmas veszteségeket szenvedett – mondta Tanusz,
miközben kardjával a tüzet piszkálta.
 – Még nincs vége ennek a háborúnak, de ellenségeink egy darabig a
sebeiket fogják nyalogatni, mielőtt újra próbálkoznának. És Aszijút
ismét a mi kezünkben van – észak védelme ezen a tengelyen fordul
meg. Ez egy jó nap.
– De mindkét oldalon sok a halott – vetette fel fáradt hangon Hui.
Tanusz bólintott. – Soha nem felejtjük el az elesettjeinket. – Huira
pillantott, és elmosolyodott. – És te... micsoda bátorságról, micsoda
előrelátásról tettél tanúságot ezen a napon. Minden bizonnyal a folyami
csata eredményét is te fordítottad meg, legalábbis a többi kapitányom
ezt mondja. Mindenki téged dicsér.
Hui kényelmetlenül félrenézett. – Miután Garwa elesett, azt tettem,
amit tennem kellett. Nem többet.
– És ez teszi a jó embert. Az erős embert. Nem egyszer láttam
másokat szembesülni ilyen választással, és hátat fordítottak a
felelősségüknek. Gondolkodás nélkül vállaltad a rád nehezedő terhet.
Törvényen kívüli voltál – gébics –, de a lelked mindig harcos volt. Apád
büszke lenne rád.
Hui nem tudta rávenni magát, hogy Akh-Hóruszra nézzen, mert
attól tartott, hogy összeroppan az érzelmek súlya alatt.
– Ma megteszlek a gályád kapitányának – folytatta Tanusz. –
Kiérdemelted. Ragyogó példa leszel minden alattad szolgáló ember
számára.
– És...
– És megtartom a szavamat. Vidd a hajódat két másikkal együtt, és
hajózz fel Káhúnba! Ha ellenségek rejtőznek ott, reszkessenek! Közeleg
a leszámolás.

*****

A pusztaság ezüstösen csillogott a telihold sápadt fényében. Az

éjszakai szél felkavarta a homokot, megzizeg-tette a datolyapálmák
leveleit, és sóhaja a magányosság érzetét keltette. Hui a gálya orrában
lévő emelvényről nézte a csatorna vizének csillogását. A csatornát
kikotorták, hogy nagyobb hajókkal is hajózható legyen. Az előttük
húzódó rakpart javítása befejeződött.
Hui beszívta a hűvösödő estében a növények gazdag illatát, de a
szorító érzés a mellkasában nem enyhült.
Leszámolás, mondta Akh-Hórusz. Ha tudnám, melyikkel és
mennyivel.
A dob néma volt – Hui nem akarta, hogy észrevegyék, hogy
közelednek –, de emberei egyenletes tempóban feszültek neki az
evezőknek. A vízbe merülő és kiemelkedő evezőlapátok a holdfényben
csillogó cseppeket szórtak a levegőbe. A halk csobbanások
megnyugtatták. De kezét egy pillanatra sem vette le kardja
markolatáról.
Káhún messzire esett a fáraó udvarától, és a mostani zűrzavaros
időkben Hui gondolataitól is. De azért soha nem feledkezett meg róla.
Iszetnofretre gondolt, aki a kikötőtől vezető út végén emelkedő,
ragyogóan fehér falak biztonságában van, és az ágyában alvó Qenre.
Abban a tudatban voltak, hogy ők birtokolják a hatalmat Hui
szülővárosában. Hogy a városba érkező áruk bősége luxus
életszínvonalat biztosít a számukra, és úgy rendelkezhetnek az emberek
életével, ahogy kedvük tartja. Hui azt hitte, hogy bosszúvágytól izzva
tér majd vissza Káhúnba, ami majd szétveti a koponyáját. De csak
hidegséget érzett, és a hidegség mélyen átjárta a csontjait. Készen állt
arra, hogy lezárjon mindent – igazságot szolgáltasson az apjának, aztán
folytassa az életét Ahurával és Ipwettel, és teljesítse Tanusszal és a fáraó
hadseregével szembeni kötelességét.
És ha a hükszoszok fegyvert fognak ellene? Elégszer látta már a
módszereiket, hogy tudja, így fognak tenni. De erre is felkészült.
Tanusszal dolgozta ki a stratégiát aznap éjszaka a tábortűz mellett, és
három hajójának összes emberét felkészítették a feladatukra. A
hükszoszok vagy megadják magukat, vagy meghalnak, és Káhún ismét
szabad lesz.
 Gályája odaállt a rakparthoz, és három férfi ugrott a partra, hogy
kötelekkel rögzítse a hajót. A másik két hajó mögöttük nyikorgott. Hui
lesétált a pallón a rakpart végéhez, és a szunnyadó várost és a város
mögötti romos piramist bámulta. Mennyire békésnek tűnt a telihold
fényében. Halálos csend volt, ahogy abban az órában mindig is lenni
szokott. Ugyanakkor volt valami nyomasztó a város hangulatában.
Amint az emberei baljukra erősített pajzzsal felsorakoztak mögötte, Hui
előrenyújtotta a kezét, és a menet elindult. Rövid idő után Hui megállt
hallgatózni, de a bőrtalpak csapódásán kívül semmilyen más hang nem
hallatszott. Aludna az őr? Látnia kellett volna, hogy egy harcosokból
álló csapat érkezett a falak alá, mégsem hangzott el riadó.
A kapukhoz közeledve, Hui mellkasa mindinkább összeszorult. Nem
talált a dologra elfogadható magyarázatot. Hátranézett, és látta, hogy az
emberei hasonlóképp éreznek. Tekintetük előremeredt, és kezük
kardjuk markolatán nyugodott. Csapdába csalták őket? A régi időkben
nem így lett volna. A kapuk el lettek volna reteszelve, az őrtornyokból
riadó harsogott volna, és az őrök és az íjászok sebesen felsorakoztak
volna a falakra. Lehet, hogy a hükszoszok új stratégiát dolgoztak ki.
Hui kezét feltartva jelezte, hogy lassítsanak. Szemét a kapura
szegezte. Félig-meddig arra számított, hogy mindjárt kinyílik, és harci
szekerek és nyílvesszők áradata szabadul rájuk. De semmi sem mozdult.
Tau odalépett mellé, és fintorgott.
– Mi ez a szag?
Hui beleszimatolt a levegőbe. Most már ő is érezte – az éjjeli szellő
enyhén kellemetlen illatot hordozott. Hideg kúszott végig a gerincén.
A falakhoz közeledve Hui felpillantott az őrtornyokra. Mindegyik
üresnek tűnt. A kapu résnyire nyitva volt, a szellő ide-oda lengette, és
minden nyikorgást egy puffanás zárt le, ahogy kinyílt és becsapódott.
Hui balra és jobbra mutatott. Emberei szétváltak, és sietve
elfoglalták a helyüket a kapu két oldalán. Kirántották a kardjukat, és
felemelték a pajzsukat. Tekintetüket Hui felé fordították, és a parancsát
várták.
 Hui bólintott. Erre két harcos előrelopakodott, és vállukkal belökték
a kaput.
Rothadás bűze áradt ki a sötétből, és végigsöpört rajtuk. Hui a
szájához kapta a kezét. Tau öklendezett, és Hui emberei is fulladoztak.
Hui a szája és az orra elé tekerte a sálját, és biccentett az embereinek,
hogy tegyék ugyanezt. Tudta, mit jelent ez a szag. Elhaladt az emberei
mellett, és a nyitott kapun át belépett az otthonába. Koromsötétség
fogadta. Egyetlen lámpás sem égett a fal egész hosszában, vagy a falak és
a Felsőváros között álló otthonok bármelyikében.
Mozgást érzékelt maga előtt a sötétben. Kihúzta a kardját, és
előretartotta.
– Bárki is van ott, ne mozduljon – mondta.
Lépések ropogtak a köves talajon. Egy alak körvonalai rajzolódtak ki
Hui előtt, sötétebb volt a környező homálynál. S ahogy közeledett, Hui
további mozgást érzékelt mögötte. Árnyak váltak ki a sötétségből, egy
egész sokaság lopakodott feléje.
– Hozzám! – kiáltotta Hui. Emberei berontottak a kapun, és
felsorakoztak parancsnokuk két oldalán. Karddal a kézben, a pajzsuk
felett kibámulva meredtek a sötétbe.
A holdfény beragyogta a városfal mellett lévő utcát. Ekkor megjelent
az első alak, és Huinak elállt a lélegzete. Egy nő volt, de úgy nézett ki,
mintha tíz körömmel kaparta volna ki magát a sírból. Arca beesett volt,
szeme mélyen a koponyájába süppedt. A karja alig volt több
pergamenbőrrel borított csontnál.
– Kérlek, segíts – krákogta, és kezét a férfi felé nyújtotta. A mögötte
mozgó tömeg – seregnyi rongyokba öltözött, éhező nő, férfi és gyerek –
szintén előrenyomakodott a fénybe.
– Kérlek, segíts – könyörgött egy öregember.
– Kérlek, segíts.
– Kérlek, segíts.
– Miféle borzalom történt itt? – kiáltotta valaki Hui háta mögött.
 A szerencsétlenek egyre közeledtek, kezüket könyörögve
előrenyújtották. Nemigen törődtek azzal, hogy a katonák
lekaszabolhatják őket. Éhségük nagyobb volt félelmüknél.
– Azt hiszik, azért vagyunk itt, hogy segítsünk nekik – motyogta
Tau.
– Azért vagyunk itt – felelte Hui halk, de indulatos hangon.
Felemelte a kezét. – Hallgassatok ide! – bömbölte. – Maga a fáraó
küldött bennünket Thébából, hogy reményt hozzunk Káhúnba!
A hullaszerű polgárok soraiban zokogás tört ki. Sokan térdre estek,
jajveszékeltek, és összekulcsolták az ujjaikat a megkönnyebbüléstől.
Hui odalépett a nőhöz, aki először beszélt, és az arcába nézett.
– Mondd el, mi történt itt!
– Kérlek, segíts – zokogott az. Alig volt magánál az éhségtől. –
Kérlek, segíts.
Hui az embereihez fordult.
– Semmi értelmeset nem fogunk tudni kiszedni belőlük. Magunknak
kell megfejtenünk a rejtélyt. – Magához intette két legmegbízhatóbb
hadnagyát, és suttogva parancsot adott nekik: – Vegyetek magatokhoz
tíz embert, hozzatok ide a hajókról mindent, ami ehető, és osszátok szét
az éhezőknek. Nem lesz elég. És nem is leszünk képesek mindenkit
megetetni. A tömeg felé fordult. – Várjatok a falakon kívül! Az
embereim gondoskodni fognak rólatok.
– És most? – kérdezte Tau.
– Bemerészkedünk a városba, és megtudjuk, mi okozta ezt a
szörnyűséget.
És megtaláljuk Iszetnofretet és Qent, tette hozzá magában.
– Bölcs dolog ez? – kérdezte a fiú. – Mi van, ha a hükszoszok várnak
odabent?
Hui végigtekintett a holdfényes utcán.
– Se lovak, se szekerek. Nem, a barbárok már rég elmentek.
Kezében kardjával, nagy léptekkel felment a lejtőn. Az emberei
szorosan követték.
 A telihold ösvényt vágott a sötétségben. Hui fuldoklott a fullasztó
bűztől. Ahogy előrehaladtak a néma városban, hirtelen minden
irányból rohanó mozgást érzékeltek, amely arról a helyről indult, ahol
álltak, és felfelé irányult a szűk utcán. A fiú felugrott, és Hui mögé bújt.
Mindenfelé patkányok nyüzsögtek. Felcsapott farokkal rohantak, és
olyan tömegben, hogy hullámként mozgó testük elfedte a talajt.
– A kártevők városa – sóhajtotta Hui.
Továbbhaladva látta, miért váltak a rágcsálók a város uraivá.
Mindenfelé holttestek hevertek – otthonaik ajtajában, a
szemétkupacokon, az út mentén. Már rohadásnak indultak, és a
patkányok meg a madarak belőlük lakmároztak. Az embereket kardok
csapták le, egyeseket akkor, amikor kunyhóikat és csekély vagyonukat
védelmezték, másokat a mészárlás elől való menekülés közben.
Huit fojtogatta a kétségbeesés. Ennyi holttest. Káhún élettől nyüzsgő
város volt. Most meg teljesen elhagyatottnak tűnt. Talán néhányan a
pusztaságba menekültek – reménykedett.
– A barbárok műve? – kérdezte Tau.
– A hükszosz tiszteletre méltó nép – válaszolta Hui, és sietve
hozzátette –, legalábbis ezt hallottam róluk. Ha ők a felelősek ezért a
mészárlásért, akkor biztosan valami olyan dolog kényszerítette rá őket,
ami mi nem értünk.
A Felsővárosba lépve Hui azt remélte, hogy többé már nem tárulnak
elé a borzalmakra utaló nyomok. De nem így volt. Káhún gazdag lakói
ugyanúgy meghaltak, mint a szegények. Gyerekkori ismerőseinek,
férfiaknak és nőknek a holttestei hevertek szétszórva nagy házaikon
kívül.
Aztán apja házához ért.
A ház kapuja tárva-nyitva volt. Hui belépett. Elhaladt a ház
őrzésével megbízott rabszolga holtteste mellett. Elvágták a torkát. A
csarnok üres volt; Khawy értékes javai, amelyek a család státuszát
voltak hivatottak hirdetni, egytől egyig eltűntek. Hui megsiratta őket.
Az általa csodált és szeretett ember utolsó emlékei voltak.
 Tau odalépett mellé, és körülnézett az ürességben. Nem fogta fel a
hely jelentőségét. De hogyan is tehette volna?
– Kint várj – mormolta Hui. – Egyedül kell bejárnom a házat.
A legény kiment.
Hui állt, és a csendet hallgatta. Beszívta a poros levegőt. Amikor
lelkileg felkészült, felvonszolta magát a lépcsőn. Az összes hálószoba
üres volt. Iszetnofret és Qen ágya nem úgy nézett ki, mintha a
közelmúltban aludtak volna bennük. A tetőterasz búskomor hangulatot
árasztott. A napellenzőt leszakították, a zsámolyokat, amelyeken apjával
üldögélt, összetörték.
Amikor visszamerészkedett a lépcsőn, Hui megérezte, hogy valaki
várja a sötét folyosón.
– Szóval életben vagy – mondta Hui.
– Engem nehéz megölni – válaszolta Farid.
Kimentek a ház mögötti illatos kertbe, de a sárgalonc illata nem
tudta elnyomni a halál bűzét. Hui körbepillantott, örült, hogy anyja és
testvére holtteste nincs a házban, majd lerogyott a kőpadra, és a
tenyerébe hajtotta a fejét.
– Tudod, mi történt itt? – kérdezte.
Farid a botjára támaszkodott, és felnézett a holdra.
– Egyes részleteit. A mészárlásra néhány nappal az érkezésem előtt
került sor.
– Itt maradtál?
– Egy másik házban. Azt a parancsot kaptam, hogy itt várjalak meg.
Hui a sivatagi vándorra nézett, csodálta azért, hogy ekkora
szenvedéssel szembesülve sem hanyagolja el a kötelességeit.
– Beszélj!
– Még mielőtt az éhség úrrá lett volna a túlélőkön, igyekeztem
kifaggatni mindenkit, aki tanúja vagy elszenvedője volt a mészárláshoz
vezető eseményeknek.
– Mi váltotta ki? A hükszoszok katonák, hevesek és képesek a
vérontásra. De az egész idő alatt, amíg velük voltunk, soha semmi
nyomát sem láttuk annak, hogy otthonukból menekülő férfiakat és
nőket kaszabolnának le.
– Vigasztaljon az, hogy sokan a pusztaságba menekültek. Hogy
túlélték-e a perzselő hőséget, mielőtt menedékhelyhez jutottak, az más
kérdés. – Egy hullócsillag húzott végig a hatalmas égbolton. Farid
szemmel követte az útját. – Ómen. Jelzés az istenektől. Közülük csak
egy uralkodik itt, Káhúnban. Mindig is csak egy uralkodott: Széth, a
káosz istene, a rendetlenség és az erőszak ura.
– A hükszoszok istene.
– Ez a vér az anyád kezén szárad.
Hui megrázkódott, és a sivatagi vándor arcába bámult.
– Milyen szerepet játszott ebben Iszetnofret?
– Mielőtt elhagytam Thébát, arra kértél, hogy fordítsak
megkülönböztető figyelmet anyád és testvéred szerepére a hükszoszok
káhúni befogadását illetően. Anyád bukása azon a napon kezdődött,
amikor elvitted innen a nővéredet.
– A tervezett házasság!
– Az idő tájt fordult minden a feje tetejére. Nem kis dologról volt
szó. Khyan nem hitte, hogy Ipwet önszántából menekült el Káhúnból –
ahogy az anyád mondta neki, és maga talán el is hitte. A hükszoszok
tudták, hogy anyád nagy intrikus, és azt hitték, becsapja őket, hogy
többet csaljon ki belőlük annál, mint amennyit a megállapodásba
torkolló találkozók hosszú sora folyamán felajánlottak. Ha több
területet engednek át, Ipwet mintegy varázsütésre ismét megjelenik.
Büszke nép.
Hui bólintott. – De hát... Elég ok ez ahhoz, hogy ilyen mészárlást
rendezzenek?
– A barbárok elzárkóztak a tárgyalások folytatása elől, amelyek a
bátyádat és a háttérben anyádat hatalomba helyezték volna. Fosztogatni
kezdtek, és az ellenálló polgárokat megölték. Ez másokat arra késztetett,
hogy fegyvert ragadjanak a közöttük megjelenő ellenség ellen. De ők
nem voltak harcosok. A fegyvereiket rosszul használták, és csak
rontottak a helyzeten. A hükszoszokat feldühítette az ellenállás. És ez
még nem minden.
Farid lehunyta a szemét, és próbálta felidézni a részleteit annak,
amit megtudott.
– Anyád varázslónő – folytatta. – Ez igaz?
– Mindig is jártas volt az okkult tudományokban. Ez talán valami
ajándék volt Széthtől, amiért olyan hűséges hozzá. Legalábbis nekem
ezt mondták.
A sivatagi vándor bólintott. – Így már világosabb a számomra.
Amikor először hallottam, hogy mi történt, hazugságnak, vad
képzelgésnek véltem. De talán igaz volt.
– Mit tett az anyám?
– Valami varázslatot próbált... Talán mágiát... Valami főzetet. Látta,
hogy a hatalom kicsúszik a markából, és kétségbeesett. Azt hitte,
mindent elveszít, amiért annyit áldozott. Készen állt a legnagyobb
kockázat vállalására is, hogy visszaédesgesse a hükszoszokat. Mielőtt a
barbárok végleg elmentek volna, borral kínálta őket – hogy így
csillapítsák le a felkorbácsolt indulatokat. Khyan hátat fordított neki, de
három tisztje ivott a főzetéből. A bájitalnak az akaratukat kellett volna
megtörnie, hogy bedőljenek a fortélyainak. Talán kétségbeesésében
elkapkodta a dolgokat, összekeverte a varázslatokat vagy a bájitalt, vagy
valami más hibát követett el. A lényeg, hogy az ital mindhárom
tábornokot megölte.
Hui elképzelte a jelenetet. Khyan egyre növekvő dühét, ahogy nézi,
amint három legmegbízhatóbb embere a szeme láttára habzó szájjal
meghal – ahogy az apjával is történt. A hükszoszok mindenkire
gyanakodtak, aki nem közülük való. Okkal gondolhatta Khyan, hogy ez
az igazi terv – becsalogatni, majd megölni őket?
Igen, gondolta Hui, gondolhatta.
– Ez a mérgezett ital többet ért el, mint bármelyik egyiptomi katonai
egység – folytatta Farid mély, gurgulázó hangján. – Ez a hükszoszok
szívére mért csapással ért fel. Dühében Khyan bosszúra és szabad
rablásra utasította az embereit Káhún polgáraival szemben.
 – Qen is és Iszetnofret is mindig csak magával törődött – mondta
keserű hangon Hui. – Nem szerették az itteni embereket.
Talpra állt, és próbálta lecsillapítani izzó haragját. Ez a
tömegmészárlás, a város elpusztítása volt Iszetnofret igazi öröksége,
nem csupán az apja meggyilkolása. Hány halál terheli a lelkiismeretét? S
ami még rosszabb, egyik sem számít neki.
– Mondd, hogy Khyan megölte mindkettőt – lehelte.
– A bátyádat foglyul ejtették. Anyád elmenekült, mielőtt a
hükszoszok elkapták volna.
Hui elképzelte, hogy Iszetnofret minden rendelkezésére álló
hatalmat bevetett, hogy kijátssza Khyan utána nyomozó csapatát.
– Nem tudom megmondani, hol van most.
Hui azonban tudta. Taita látomása az arctalan, véres kezű nőről
beleégett az elméjébe. Thébában van. És nem fogja feladni. A hatalom
volt a mindene, azért él. És a Száz Kapu Városa adott otthont a Ka-
kőnek, amelyre vágyott, hogy megadja neki a halhatatlanság erejét...

*****

Hui a holdfényben fürdő földön állt, és visszanézett a domboldalon

emelkedő Káhúnra. Lehet, hogy utoljára látja szülővárosát?
Éhező férfiak, nők és gyermekek sokasága gyűlt össze a falakon
kívül. Jajveszékeltek és élelemért könyörögtek. Hui emberei
szétosztották a gályákról elhozott élelmiszer utolsó morzsáit is, de nem
volt elég.
Hui a tömeg elé lépett. Majd megszakadt a szíve, amikor közelről
belenézett egykori szomszédainak éhségtől beesett arcába. Ha elkapná
Iszetnofret nyakát, duplán megfizetne tetteiért. A gyors halál nem
lenne elég. Szembesülnie kell bűnei mértékével, bűnbánatot kell
tartania.
 S ha meghalt, Hui feldaraboltatná a testét, és a Nílusba dobná a
krokodilok lakomájául, hogy soha ne találjon békét a túlvilágon.
Hui magához intette a másik két gálya kapitányát és Faridot. Tau is
odasietett.
– Nem tudunk mindenkinek segíteni – mondta. – De legalább a
gyerekeket vigyük fel a hajókra.
– Annyit, ahány felfér – mondta az egyik kapitány, és megdörzsölte
az állát. – Ezek harci gályák, és kevés hely van a fedélzeten.
– Megtesszük, amit tudunk – válaszolta Hui, és Faridhoz fordult. –
Át tudod vezetni a legerősebbekből álló karavánt a pusztaságon?
Gyerekeket, férfiakat, nőket?
A sivatagi vándor a szánalmas tömegre pillantott.
– Lehet, hogy egyesek nem élik túl az utat.
– Ha elértek a legközelebbi birtokra, kérj tőlük annyi kenyeret,
amennyit adni képesek. Biztos vagyok benne, hogy Tanusz gondoskodik
majd róla, hogy a földművesek duplán visszakapják, amit adtak.
Farid bólintott. – Örömmel megteszem. – Arca merev volt, mint
mindig, de Hui részvétet látott a szemében. Farid jó ember volt, bár
érzéseit mélyre eltemette magában.
– És a maradék? – kérdezte a második kapitány. – Nincs más
választásuk. Maradniuk kell. Ha elértük Thébát, hajókat küldhetünk ide
ennivalóval, vagy elhozzuk őket Káhúnból. Ahogy a hatóságok
rendelkeznek.
A kapitány az állát dörzsölte. – Van itt elég hús a számukra, hogy
életben maradjanak, ha elég ügyesek. Ha megtanulják, hogyan kapják el
ezeket a mindenütt rohangászó lényeket.
Hui érezte, hogy felkavarodik a gyomra. De a hajósnak igaza volt.
Mi egyebük volt még ott nekik?
– Akkor vége Káhúnnak? – kérdezte Tau, miután a többiek
elmentek kiválogatni, kiket visznek Thébába.
– Még mindig van esély az újjáépítésre – mondta Hui, de hangjából
hiányzott a meggyőződés. Ha már nem jönnek a karavánok, mert a
kereskedők új piacot találtak áruiknak? Ha a csatorna melletti
szántóföldeken elpusztul a termés, és a sivatag visszahódítja a
termőföldet?
Hui bizakodó arckifejezést erőltetett magára, és megsimogatta a fiú
fejét.
– Eredj vissza a gályára! Dolgod van. Holnap este már szeretnék a
saját ágyamban aludni.
Tau lesietett a rakpartra, megelőzve a két kapitányt, akik a gyerekek
kanyargó sorát vezették.
Hui szíve nehéz volt a Káhún pusztulásával járó hatalmas
veszteségtől. Sok oka volt, hogy megtalálja és az igazságszolgáltatás
gondjaira bízza Iszetnofretet. De egy Théba méretű, nyüzsgő városban
mekkora esélye van megtalálni egy varázslónőt, aki tetszés szerint képes
megváltoztatni alakját, és bármilyen tömegbe beleolvadhat?
Farid felsorakoztatta az éhező menekülteket, és elindult velük a
pusztaságon át. Hui mellett elhaladva biccentett a fejével. Tisztelték
egymást, és mindketten úgy érezték, hogy talán valami jót is ki lehet
hozni a nyomorúság e mély bugyrából. Hui a keleti látóhatár felé
vánszorgó, rongyos karaván után nézett. Szívszorítóan elveszettnek
látszottak a kopár pusztaságon.

*****

Miután hajói kikötöttek Thébában, Hui utasította az embereit, hogy

adják át a gyerekeket a városi hatóságoknak, hogy megetessék és
elszállásolják őket, majd Tanuszhoz sietett, és elmondta neki, mit talált
Káhúnban. Akh-Hórusz arca elkomorult.
– Mindent megteszünk, hogy újjáépítsük az otthonodat – mondta
Tanusz. – A fáraó nem akar majd ennél kevesebbet adni a népének. De
szűkösek az erőforrásaink. A Vörös Trónkövetelővel vívott csatáink
alaposan megcsapolják a kincstárat.
 Noha Akh-Hórusz igyekezett derülátónak tűnni, Hui
visszafogottságot vélt kihallani a hangjából. Attól tartott, hogy a Káhún
életre keltésére irányuló próbálkozásokat félszívvel fogják végrehajtani.
– Tetteidért, azért, hogy a túlélők megmentésével elhárítottad a
további katasztrófát, dicséretben fogsz részesülni – folytatta Tanusz. –
Gondoskodunk róla, hogy jól lakjanak, és megélhetést találjanak. A
szavamat adom erre.
Miután Tanusz visszatért a feladataihoz, már csak Farid érkezését
kellett kivárni. Amikor végre megpillantotta, hogy a menekültek
karavánja a folyó mentén közeledik, Hui a barátja elé rohant. Sokan
odavesztek a hosszú vándorlás során, de az életben maradottak
megmenekülésük felett érzett örömükben térdre vetették magukat és
sírtak. Hui némiképpen megnyugodott.
Elindult megkeresni Iszetnofretet. Hajnaltól járta az utcákat – a
gazdagok negyedének széles sugár útjaitól a legszegényebbek negyedét
keresztül-kasul átszövő szűk sikátorokig addig, amíg kimerültén ágyába
nem zuhant. Kifaggatta a fogadók részegeit, a rakparton és a tereken
házaló kereskedőket, a palota és a kikötő közötti posta-szolgálatot ellátó
fiúkat és a templom tömjénillatú papjait. Lába égett, és csalódottsága
egyre növekedett, már-már azzal fenyegetett, hogy hatalmas sziklaként
összezúzza a mellkasát.
Hui kénytelen volt beismerni magának, hogy így soha nem bukkan
Iszetnofret nyomára. A Száz Kapu Városa túl nagy, az állandóan
kavargó tömeg túl sűrű, és akkor is nehéz lett volna megtalálnia
Iszetnofretet, ha nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy beolvadjon
a háttérbe. Már azon volt, hogy feladja a keresést. Ugyanakkor biztos
volt benne, hogy abban a pillanatban, hogy ébersége alábbhagy, a nő
lecsap rá, mert Iszetnofretnek ez volt a természete.

*****
 Eltelt három hét. Egy reggel nagy tömeg nyüzsgött a rakparton,
tenyerükkel védték szemüket a folyóról visszaverődő bronzszínű
fénytől. Szélcsend volt a buja Nílus-völgyben, és mindenre
ránehezedett a fullasztó hőség. Sietős léptei közben Hui felfigyelt rá,
hogy minden tekintet észak felé fordul.
Hui átfurakodott a tömegen. Az egyik felderítő gálya tért vissza a
frontról. A hajóorrban kitűzött skarlátvörös zászló azt jelezte, hogy
sürgős híreket hozott. Hui hunyorogva próbált olvasni a legénység
arcáról – örömöt vagy lesújtottságot lát-e rajtuk.
Egy ideig csak jó hírek érkeztek. Aszijút felszabadítása óta az északi
háború kedvező irányt vett a Felső-Királyság számára. Az istenek
folyamatosan rájuk mosolyogtak.
De most?
A kormányos a rakparthoz kormányozta a felderítő gályát.
Még mielőtt a hajó kikötőköteleit rögzítették volna, egy férfi ugrott
le a fedélzetről, és futva a palota felé indult. Hui ismét átfurakodott az
összegyűlt tömegen, és a hírnök után inait.
A felderítő gyors lábú volt. Hui a palotáig nem tudta utolérni. Fel-
alá járkált a kapuk árnyékban, és a híreket várta.
Az árnyékok már igencsak hosszúra nyúltak, amikor Hui egy csapat
férfit látott kilépni a palotából. Köztük volt Tanusz és barátja, az eunuch
Taita is. A többiek a Kék Krokodil Gárda idősebb tagjai voltak. Akh-
Hórusz parancsokat adott, és a gárdisták elsiettek a helyőrség irányába.
Amikor Tanusz és Taita kilépett a palota kapuján, Hui odalépett
hozzájuk. Az eunuch a szemét forgatta, de Akh-Hórusz komor arccal
bólintott.
– Mik a hírek északról? – kérdezte Hui. Tanusz nyugatra nézett, ahol
a nekropolisz feküdt a folyó túloldalán.
– A háborúnak vége – kezdte tétova hangon, még mindig a távolba
meredve.
– Győztünk?
Hui Tanusz arcáról leolvasta, hogy a dolog nem ilyen egyszerű.
 – A Vörös Trónkövetelőt megölték. Még annyi ideje sem volt, hogy
kardot rántson – vágott közbe Taita. – Ezt mondta a hírnök. Erőit még
azelőtt szétszórták, hogy a harci trombitáik riadót fújhattak volna.
Tanusz Huihoz fordult. – Ennyit tudunk. A Vörös Trónkövetelő
meghalt. Memphisz és Avarisz elpusztult – a két nagyszerű várost a
földdel tették egyenlővé. A templomok leégtek. Az istenek szobrait
ledöntötték és összetörték. Az Alsó- Királyság lángokban áll, és a nagy
folyót bíborvörösre festi a vér. A Delta elesett.
Hui azon tűnődött, hogy történhetett ekkora pusztítás.
– Tizenöt éve háborúzunk a Vörös Trónkövetelővel, és... nem sok
eredménye volt. Nem semmisültek meg a csapatai – dadogta. – Épp
tegnap jutott el hozzánk a beszámoló a frontról, és abban szó sem volt
ilyen mértékű rombolásról.
Tanusz bólintott. – Igen. Egyetlen nap. Ennyi kellett. Egyetlen nap.
– Az Alsó-Királyság egészét egyik napról a másikig elmosta a vér –
mormolta Taita.
– Ez hogy lehetséges? – Hui olyannak hallotta a saját hangját,
mintha egy kút mélyéről jött volna.
Tanusz rámeredt. – Te tudod.
Hui visszabámult rá.
– Te tudod, mert megpróbáltál figyelmeztetni, de én túl magabiztos
voltam ahhoz, hogy meghallgassalak. Nem tekintettem őket többnek,
mint kóbor, fegyveres bandának.
Taita lehunyta a szemét, és emlékezett. – A felderítő szavai
beleégtek a szívembe. „Új és rettenetes ellenség bukkant fel kelet felől;
gyorsak, mint a szélvész, és nincs nép, amely képes lenne ellenállni a
haragjuknak. Noha seregeink soha nem látták őket, teljes
visszavonulásban vannak az északi határokról. Még a legbátrabbak sem
maradnak, hogy szembenézzenek velük.”
Hui most már értette, és összeszorult a torka.
– A hükszoszok.
 – Végül csak megindították a támadást – mondta az eunuch. – Az
évkönyvekben nem található említés ehhez hasonló támadásról, ami
ekkora pusztítást okozott volna.
Tanusz Hui vállára tette a kezét.
– És mi leszünk a következők.

*****

Hui a sötét, szűk utcákon futott, lépéseit visszhangozták a

vályogtégla falak. A levegőt a tűzön bugyborékoló halpörkölt és a sült
bárány zamatos illata töltötte meg. A házakból dallamos éneklés hangjai
szűrődtek ki, ahogy az anyák a kisbabáikat nyugtatgatták. Théba
békésen élte megszokott életét. De ha Tanusznak hinni lehet, mindez
hamarosan végleg a múlté lesz. Soha többé nem lesz béke.
– Készülj – mondta Akh-Hórusz. – Háborúba megyünk, méghozzá a
lehető leghamarabb. Ez egy olyan háború lesz, amilyet korábban
egyikünk sem ismert. Legszörnyűbb rémálmainknál is hevesebb és
véresebb.
Hui tudta, hogy igazat beszél. Amikor a barbárokkal vándorolt a
Színájon, belelátott a szívükbe. A hükszoszok soha nem elégednének
meg az Alsó-Királysággal. Egymás után, hullámokban jönnének,
mígnem egész Egyiptomot igájuk alá nem hajtják.
Túl nagyratörők, mondta Tanusz. Túl magabiztosak. Igaz, ez
felróható nekik. A jelek ott voltak – a szelek szárnyán érkező pletykák,
azoknak a szegény embereknek a félelmei, akikhez eljutott a karavánok
elleni támadások és a fegyveres csapatok garázdálkodásának a híre. De
minden figyelmüket a régi ellenségre, a Vörös Trónkövetelőre
összpontosították, és figyelmen kívül hagyták az új veszélyt.
Készülj fel, mondta Tanusz. De hogyan tud az ember felkészülni a
hükszoszok elleni háborúra?
 Hui gondolatai visszatértek Iszetnofretre. Félre kell tenni a szívében
égő bosszúvágyat. Egyszer megtalálja a módját, hogy eljusson az
anyjához, még ha ez lesz is az utolsó cselekedete, fogadkozott.
Továbbment a poros utcán, amíg Ipwet házához nem ért.
Tartsd vissza őket, legalábbis most!
Hui belépett a házba. Odabent teljesen sötét volt. Ez meglepte.
Ebben az órában Ipwet rendszerint lámpást gyújtott, Ahura pedig az
étellel foglalatoskodott. Beleszimatolt a levegőbe, de nem érzett friss
ételszagot.
Halk, tompa hangot hallott, Huinak bizseregni kezdett a bőre. Ismét
Iszetnofretre gondolt, az alkalmat leső boszorkányra, aki beleavatkozik
az ő és a nővére életébe, és várja a pillanatot, amikor a legnagyobb
fájdalmat tudja okozni.
Hui gyomra görcsbe rándult a haragtól. Lámpást gyújtott, de
eltakarta a kezével.
Aztán továbbindult. A hangok hangosabbá és nyöszörgésszerűvé
váltak. Hui mellkasa összeszorult.
A ház hátsó részében lévő hálószobához lopakodott. Az ajtóhoz érve
elvette a kezét a lámpa elől, és kivonta a kardját. Fény árasztotta el a kis
szobát, és Hui levegőért kapkodott.
A nővére és Ahura meztelenül ölelkeztek az ágyon. Oly
szenvedéllyel csókolóztak, ahogy férfi és nő szokott, és közben kezükkel
egymás testét kutatták.
A nők ránéztek, és arcuk megdermedt a vakító fényben. Ipwet arca
rángatózott a helyzet okozta kellemetlen érzés miatt. Ahura vigyorgott.
Hui csak bámult, mint a Nílus partjára vetett hal.

*****

Később Hui dühösen lerogyott egy padra. Ipwet leült vele szemben,
Ahura pedig körbejárta a helyiséget, és meggyújtotta a többi lámpást.
 – Nem szégyelled magad? – kérdezte Hui.
– Nincs szégyellnivaló a szerelmünkben, bátyám – válaszolta a
nővére. – Az egyetlen, ami miatt kellemetlenül érzem magam, hogy
szerelmeskedés közben kaptál rajta minket.
Hangja kimért volt, és Hui tudta, hogy nővére nem akarja fokozni a
felháborodását.
– Nephtisz Izisz állandó társa volt – vetette közbe Ahura mellékesen.
– Bár nővérek voltak, máshogy is szerették egymást. Az istenek
világítják meg az utat, amelyet minden férfinak és nőnek követnie kell.
Ipwet elmosolyodott. – Bátyám, téged eddig megkíméltek az élet
dolgaitól. Egyiptomban sok mindent megengednek, ami a szívvel és a
vággyal áll kapcsolatban. Káhún egy kis hely, messze az olyan várostól,
mint Théba...
– Ne gúnyolódj velem – mondta Hui. – Már nem vagyok gyerek.
Jártas vagyok az élet dolgaiban. Én... – De nem folytatta, mert tudta,
hogy hazudik. Hazudott a világnak, és hazudott önmagának. – Mióta
hódoltok ennek a románcnak?
A két nő egymásra nézett.
– Érzéseink már az első találkozásunk során felébredtek – kezdte
Ipwet.
Ahura nevetett. – Bár a nővéred nem volt hajlandó elfogadni.
– Míg el nem csábítottál.
Ipwet dühösen nézett Ahurára, aki még hangosabban nevetett.
Hui befogta a fülét, majd leengedte a kezét az oldalához.
Becsapottnak érezte magát.
– Becsaptatok. Mindketten. És nevettek rajtam.
– Nem. – Ipwet letérdelt bátyja előtt, és megfogta a kezét. – Meg
akartuk kímélni az érzéseidet, bátyám.
Ahura Hui mögé kuporodott, és átölelte a vállát.
– Soha nem szerettél igazán – mormolta a nő. – Tudom, de ki
hibáztathatna ezért? Én azonban szeretlek. A kedvességedért. A
bátorságodért. Mindazért, ami a szívedben van. De az másfajta szeretet.
 – És hogyan akarsz férj nélkül tovább élni? – kérdezte Hui Ipwettől.
– És te? – fordult Ahurához. – Azt tervezted, hogy hozzám jössz, aztán
meg becsapsz és titokban szerelmi viszonyt folytatsz?
– Nincs több csalárdság – válaszolta Ipwet. – Sem magunk, sem a
világ felé. Azok vagyunk, akik vagyunk, és a szerelem felette áll az
összes földi dolognak. Ha az istenek úgy akarják, meg fogjuk találni az
életben maradás módját.
– Nem fogadom el – mondta Hui. – Kárt okozol magadnak, csak nem
látod.
Ahura szeme villogott, de nyugalmat erőltetett magára.
– Az adósom vagy.
Hui szólásra nyitotta a száját, de ezt nem tudta letagadni.
– Az életeddel tartozol nekem – folytatta Ahura –, hát akkor figyelj
ide! Ha hagyod, hogy Ipwet a saját útját járja, feloldalak az ígéreted alól,
hogy feleségül veszel.
Hui egyik nőről a másikra nézett, és látta, hogy változáson mentek
keresztül. Ipwetet még nem látta így ragyogni az örömtől. És Ahura
kemény szíve meglágyult, most úgy tűnt, tudja, mi a szerelem. Együtt
kell lenniük; ezt látta Hui.
Egy jó darabig beszélgettek, majd a nők odaültek mellé, és két
oldalról átölelték a vállát.
– És most itt az ideje, hogy hangot adjunk az irántad érzett
aggodalmunknak – mondta Ipwet a bátyjának.
– Jól vagyok – mondta Hui. – Miért aggódtok miattam?
– Hosszan és komolyan beszélgettünk... – kezdte Ipwet.
Ahura közbeszólt. – Az anyád iránt érzett bosszúvágy megmérgezi a
lelkedet. Mindketten megértjük, hogy gyűlölöd Iszetnofretet, azért,
amit apáddal és veled tett. Érezzük a fájdalmat a szívedben. De ez nem
az a férfi, aki te vagy. Ha ezt az utat követed, elpusztítod magadban azt
az embert, aki te vagy.
– Ez az utam. Nincs más választásom.
Ahura arckifejezése megkeményedett. Hui ismerte ezt a pillantást –
nem tűr ellenkezést.
 – Lehet, hogy azt gondolod, képes vagy arra, amit tervezel. De ha
elveszed anyád életét, bűntudatod kioltja minden reményedet egy jobb
élet iránt. Úgy fog belopakodni a lelkedbe, mint egy éjszakai bérgyilkos,
és elvágja a torkod.
– Már öltem embert – mondta Hui.
– És fogadni mernék, hogy minden egyes halál nyomja a
lelkiismeretedet.
Hui nem válaszolt.
– Elvenni egy rokon életét – folytatta Ahura –, akit anyának
szólítottál... Az sokkal rosszabb.
– Azt mondtad nekem, hogy bosszút állsz az apádon...
– Ez igaz. De nem vagyunk egyformák, te és én. Nekem fekete
szívem van. – Ahura elmosolyodott, de a szeme csillogott a
lámpafényben.
Ipwet ismét megragadta Hui kezét. – Nem fogjuk tétlenül nézni,
hogy tönkreteszed magad, bátyám.
– Semmit sem tehetsz – mondta Hui. Elhúzódott és felállt. – A
döntés már rég megszületett. Soha nem mondok le a bosszúról.
Iszetnofretnek fizetnie kell a gaztetteiért. Meg kell állítani, hogy ne
követhesse el azokat az újabb szörnyűségeket, amelyeket a fejében
forgat. Csak akkor lesz esélyem, hogy megbéküljön a lelkem. – Ipwetre
nézett. – Meg tudod ezt érteni?
Ipwet lehajtotta a fejét. Megértette.
– Nos – folytatta Hui –, vannak más dolgok is az elkövetkező
napokkal kapcsolatban, amelyeket meg kell beszélnünk – és egyik sem
jó.

*****

Ropogó lángok emelkedtek a széles folyóvölgyre ereszkedő fekete

füstfelhő felé. A rekkenő hőség szétrepesztette a falakat, és a föld
dübörgött a régi épületek leomló falai alatt. Minieh városa haldoklott. A
dokkok mellett horgonyzó harci gályák fedélzetén a hajósok arcuk elé
kötött sállal védekeztek a fojtogató, keserű füstfelhő ellen. Úgy álltak,
mint a szobrok, bámultak, és alig hitték el, amit látnak.
A hajóorrban lévő emelvényen Hui pislogással igyekezett kitisztítani
könnyező szemét. Nézte, ahogy a városfal egy hosszú szakasza
megreccsen, hullámvonalban behajlik, és végül összeomlik. Amikor a
porfelhő elszállt, a szemük elé tárult a városban zajló iszonyat. Az
utcákon tűztölcsérek kavarogtak. A templom oszlopai megdőltek, és az
összetört tető beomlott. A kormányzati hivatalok lángokban álltak. A
barbárok az egész várost kifosztották. Nyomuk sem volt azoknak, akik
Miniehben éltek, szerettek és dolgoztak.
– Túlélőket keresünk? – kérdezte Tau.
– Parancsot kaptunk – válaszolta Hui tompa hangon. – Mit lehet
még itt látni? Megfordulunk.
Tanusz azt a parancsot adta Huinak, hogy egy gyors gályákból álló
hajórajjal hajózzon észak felé egészen Miniehig, vagy amíg nem
találkozik az ellenséggel. Kerüljön el minden akciót, és négy napon
belül jelentsen, tette hozzá Akh-Hórusz. A parancsok nem hagytak
mozgásteret Hui számára, bármennyire is szeretett volna segíteni.
– Nem láttunk másik hajót, és nem ütköztünk ellenállásba – mondta
reménykedve Tau.
– Visszatérünk, és elmondjuk, mit láttunk – mondta Hui határozott
hangon –, kihalt falvakat, földjükön lemészárolt földműveseket,
véráztatta, kihalt földeket.
Tau lehajtotta a fejét. A látottak még a tapasztalt harcosokat is
megviselték. De a fiú erős volt. Meg fog gyógyulni. S idővel ez a
szörnyűség arra fogja késztetni, hogy visszavágjon és győzzön.
Hui elfordult a vigasztalan látványtól, és felemelt kezével jelezte a
többi gálya kapitányának, hogy hazamennek. Egy ideig csend telepedett
a fedélzeten tartózkodókra.
Hui gondolatai együtt sodródtak a hajójával. A Vörös Trónkövetelő
szörnyű bukásának hírét hozó felderítő érkezését követő napokra
gondolt. Tanusz és Kratasz – akit a Tízezrek Legjobbikává léptettek elő,
és most a Kék Krokodilokat vezette – hosszú órákon át vitatkozott a
fáraó tanácsában. De a tanács megosztott volt. A fiatalabb harcosok,
mint például Tanusz, felismerték a hükszosz fenyegetés jelentőségét, és
azt javasolták, hogy vonják vissza a fő erőket a Felső- és az Alsó-
Királyság közötti határról, és hozzanak létre belőlük egy mély védelmi
vonalat a folyó mentén. S mialatt az előkészületek folynak, Farid és
megbízható emberei vezessenek felderítő egységeket északra, és
tudjanak meg mindent a titokzatos ellenségről – seregük méretéről,
stratégiájukról és taktikájukról.
Ám a régi gárda – akik már jóval Hui születése előtt is bent ültek a
tanácsban – egyetlen könyöknyi szent földet sem volt hajlandó feladni.
Egyiptom legyőzhetetlen, mondták. A hadsereg ugyanúgy leveri majd
ezeket a betolakodókat is, mint előttük az összes többit.
Hui tudta, hogy bolondok.
Alkonyatkor Hui mozgást látott a nyugati parton: egy csomó
kimerült férfi botorkált déli irányba. A Vörös Trónkövetelő
megsemmisült seregéből dezertáltak. Parancsot adott a kormányosnak,
és a gályája odasimult a parthoz. A karddal és pajzzsal felfegyverzett
maroknyi friss férfi nem volt összemérhető a fáradt menekülők rongyos
csapatával, és az utóbbiak hamarosan, már remegve ott kuporogtak a
fedélzeten. Ők voltak a hükszosz megszállás első szemtanúi. Amit
láttak, olyan szörnyű volt, hogy az első támadás alatt elmenekültek.
– Meséljetek nekünk a barbárokról, és arról, hogy mi történt, amikor
megszállták az Alsó-Királyságot – utasította őket Hui. Az egyik
dezertőr, egy karcsú férfi, akinek hiányzott az egyik füle, összekulcsolta
a kezét. Könnyek csorogtak végig az arcán.
– Kelet felé néztünk, és láttuk, hogy seregük viharsebesen siklik
keresztül a sivatagon – hebegte. – Ezek nem emberek, hanem alvilági
ördögök.
A gálya legénysége kinevette, és gúnyolta a katonákat gyávaságuk
miatt. Senki sem hitt nekik; hát persze, hogy nem. És ő, Hui mit
mondhatna? Hogy együtt vándorolt a hükszoszokkal, gondozta a
lovaikat, közöttük aludt, együtt lakomázott velük, megmentette az
egyik tábornokuk életét? Ha ezt valaha is megtudják, senki sem bízna
többé benne. Akár fogságba is vethetnék, mint áruló kémet. Visszaútjuk
hátralévő részében Théba felé megpróbált kiötölni valami történetet,
amely nem sodorja veszélybe, ugyanakkor lehetővé teszi számára, hogy
elmondja, amit a barbárokról tud – olyan dolgokat, amelyek döntőek
lehetnek a közelgő csatában.
Útjuk végéhez közeledve Hui véletlenül meghallotta, amint a
dezertőrök összebújva egy áruló egyiptomiról beszélnek.
– Ki az? – akarta tudni. A katona, akinek mindössze egy füle volt,
komor szemekkel meredt Huira. – Mielőtt menekülőre fogtuk volna,
láttunk egy harcost az első csatasorban. Nem hasonlított a barbárokhoz.
Nem volt szakálla, és a bőre sem volt olajbarna színű. Minden kétséget
kizáróan egyiptomi volt.
Valaki felhorkant. – Álmodtad. Melyik egyiptomi állna az ördögök
mellé?
Hui tudta. Arrébb oldalgott. Farid szavai jutottak az eszébe,
amelyeket Káhúnban mondott a testvéréről, Qenről, hogy Khyan
harcosaival együtt távozott. Lehetséges lenne?
Miután visszaértek a Száz Kapu Városába, Hui beszámolt róla, mit
talált északon. Tanusz is kifaggatta a dezertőröket. De továbbra se hitték
el történeteiket a hükszoszok már-már földöntúli erejéről, akkor se
hitték, amikor forró szenet tettek a fejükre, és úgy üvöltöttek, mintha a
halálukon lettek volna, de egy pillanatra sem változtattak a
beszámolójukon. Hihetetlennek tűnt, amit mondtak, hogy a Vörös
Trónkövetelő tapasztalt serege egyszerűen összeomlott a könyörtelenül
támadó hükszoszok nyomása és nyílzápora alatt. Tanusz végül
kivégeztette őket. Hui kellemetlenül érezte magát, amikor látta, hogy
mindenki – még a háború dolgaiban mindenki másnál jártasabb Tanusz
is – semmibe veszi a dezertőröktől kapott információkat. Mindössze egy
újabb ellenségről van szó azoknak a sorában, mondogatták, akikkel
Egyiptom az idők kezdete óta mindig elbánik. Hui megpróbált súlyt
adni a dezertőrök érveinek, de ki hallgatna egy egyszerű hadigálya-
kapitányra?
Mindenkinek csak azon járt a feje, hogy egy mindent lehengerlő
haderőt állítsanak fel, amely képes lesz megállítani ezeket az ördögöket.
Hui napokig küzdött önmagával. Érezte, hogy erőt vesz rajta a
félelem a katasztrófától, amely felé sodródnak. Saját szemével látta a
hükszoszok szekereit és íjait. De mindig ott kísértett benne a kérdés:
vajon ki hinne neki?
De mielőtt megoldást talált volna vívódásaira, elérkezett a nagy nap.
Az észak felé hajózó harci gályák büszke flottája bármely más napon
felkavaró látványt nyújtott volna. De a parton összegyűlt nézősereget és
a fedélzeten tartózkodó harcosokat is elérték a határokról érkező
nyomasztó jelentések és szóbeszédek. Aztán megérkeztek az előre
küldött egyiptomi sereg első dezertőrei, miközben Tanusz a haderő
visszamaradt részét szervezte. A fronton átélt borzalmak elől
menekülve, patkányfalkaként kifosztották a Nílus menti falvakat.
Amint Tanusz tudomást szerzett erről, elrendelte a kivégzésüket. Több
száz lándzsavégre tűzött fej figyelmeztette azokat, akik áruláson törték a
fejüket.
Tanusz az idősebb tanácstagok kívánságait figyelmen kívül hagyva
ötezer főnyi tartalékot hagyott Aszijútban Remrem parancsnoksága
alatt, és a flotta útnak indult az északi határ felé. Miután elérték úti
céljukat, Hui látta, ahogy a flotta harci alakzatba fejlődve horgonyt vet.
A fedélzeten csak őrséget hagytak hátra. A legénység többi tagja a keleti
parton csatlakozott a gyalogsághoz.
Maga a király és a királyné is, fiukkal együtt, észak felé tartott a
királyi bárkán, hogy isteni jelenléte erősítse a csatába készülők harci
szellemét. Amikor a hajója kikötött, a fáraó kibátorkodott a partra, ahol
tábort vertek számára egy elhagyatott faluban, a legutóbbi árvíz által
elárasztott mezők felett. Hui ugyan mindössze egy előkelő alakot látott
baktatni a tanácsadói előtt, de ennek ellenére bátorítólag hatott rá.
Hui sátra, amelyen Fariddal osztozott, a tábor szélén állt Akh-
Hórusz legbizalmasabb főtisztjeinek sátrai között. A blokád alatt nem
kellett hajója fedélzetén maradnia. A felderítők megerősítették, hogy a
hükszoszoknak nincs flottája. Nem látták szükségét. A szárazföldről is
könnyen oszthatták a halált.
– Van valami híred a számomra? – kérdezte suttogva Hui, amint
letelepedtek a sötétben.
– Igaz a hír, hogy egy egyiptomi lovagol a hükszoszokkal –
mormolta a sivatagi vándor. – A saját szememmel láttam felderítés
közben, és Khyant is. – Leírást adott a férfiról. – A bátyád?
Qen volt, Hui biztos volt benne.
– Könyörgöm, ne szólj erről senkinek.
Hui elmerengett. Forgatókönyveket képzelt el, amelyekben a csata
hevében elfogja Qent, és azon töprengett, meddig tudna elmenni a
bosszúállásban.
Az éjszaka hátralévő részében Tanusz megbeszéléseken vett részt,
miközben parancsokat osztott embereinek. Egy Asztesz nevű tapasztalt
parancsnokot állított a flotta élére. Tanusz vezette az egyik szárnyat,
Kratasz a másikat. A legtapasztaltabb harcosok közül harmincezer
került Tanusz parancsnoksága alá. Hui még soha nem látott együtt
ennyi katonát, és a fedélzeten lévő régiek közül is volt, aki
megerősítette, hogy még soha nem gyűlt össze ekkora hadsereg a Nílus
völgyében. Nembetnek, a haditanács egyik legidősebb tagjának a
parancsnoksága alatt hamarosan újabb harmincezren csatlakoznak még
a sereghez.
És akkor mindenki megremeg a történelem legnagyobb hadserege
előtt.

*****

Hui felriadt álmatlan álmából. Nem tudta, mi zavarta fel – Farid

továbbra is békésen aludt –, de amikor kidugta a fejét a sátorból, egy
alakot látott távolodni a tábor mögötti domb felé. Taita volt, a bölcs
eunuch, akit – mint azt Hui megtudta – maga a fáraó is nagyra becsült.
Már kezdett világosodni, és Hui tudta, hogy nem lesz képes
visszaaludni. Kimászott a sátrából, és követte Taitát.
A dombtetőn hasra feküdt, ügyelve rá, hogy Taita ne vegye észre. Az
eunuch az abnubi síkságot fürkészte. A folyó visszatükrözte a
hajólámpák fényét, és halvány köd lebegett a víz felett.
Taita kelet felé nézett, Hui követte a tekintetét. A sivatag felett már
megcsillantak az első fények, a homok íbisztoll színt öltött, a
homokdombok nyugatra néző íveit mályvaszínű árnyékok rajzolták ki.
Hui érzékszervei riadót fújtak, és hunyorítva a távolba meredt. Valami
nem volt teljesen rendben ezzel a békés tájképpel. Egy okkersárga felhő
lebegett alacsonyan a látóhatáron az óceánkék égbolt alatt, és ahogy
nézte, egyre csak nőtt. Hirtelen rájött, hogy feléjük söpör.
Hui talpra ugrott – egy pillanattal az előtt, hogy Taita
figyelmeztetően az égnek emelte karját. Fények villantak szerte a
pusztaságban, és Hui megremegett, mikor felismerte, hogy mit
jelentenek: a fényesre csiszolt bronzpengék és pajzsok visszaverték a
napsugarakat.
A hükszoszok támadtak.
Hui megdöbbent a sebességtől, amellyel a felhő közeledett. Tudta,
hogy a harci szekerek törnek előre. De hányan vannak, hogy ekkora
port kavarnak?
Már harsogtak a harci trombiták, amikor Hui a domboldalon lefelé a
tábor felé sietett. Nagy volt a nyüzsgés, a harcosok magukhoz ragadták
kardjukat, lándzsájukat és pajzsukat. Emberek sokasága dübörgött el
Hui mellett az ellenkező irányba. A fáraó rabszolgái a királyt a domb
tetejére vitték. Ott állították fel a trónját, hogy szemmel kísérhesse a
kibontakozó csatát.
Tanusz úgy készült fel erre az ütközetre, ahogy arra kizárólag csak
Akh-Hórusz volt képes. Csapatai hadrendbe sorakoztak: elől a
lándzsások, mögöttük a pajzsfal; aztán az íjászok következtek felhúzott
íjjal; mögöttük a tegezeket hordó fiúk, hogy ellássák őket
nyílvesszőkkel. Hátul a gyors és mozgékony kardvívók várták, hogy oda
küldjék őket, ahol már csak le kell számolni a megtizedelt ellenséggel.
Hui álmélkodva nézett végig a félelmetes sorokon, de nem tudott
szabadulni nyugtalanságától. A felsorakozott erő hatalmas volt, de
Nembet serege még mindig nem érkezett meg.
Tekintete a gomolygó felhőfalra siklott, és nyugtalanságát a már
ismert rettegés váltotta fel. A szekerek kirobbantak az okkersárga
porból – húsz, száz, ezer –, és íves deszkáik aranyborítása lángolt a
hajnali fényben. Huinak elakadt a lélegzete. Szinte repültek, mint a
hajók erős szélben, dagadó vitorlákkal. Volt szerencséje megtapasztalni
ezt a sebességet a Színájon, de most, ahogy ekkora tömegben
végigsöpörtek a síkságon, csodálata és rémülete eggyé olvadt.
Tanusz tisztjei abbahagyták a csata tervezését, és tátott szájjal
bámulták a megálló harci szekereket. Csak nézték a szokatlan
kerekeket, és Hui látta az arcukon, hogy megdöbbentek, amikor
felismerték, hogy ezek miatt a kerekek miatt ilyen sebesek ezek a
sivatagi hajók. Aztán álmélkodó tekintetük a lovakra siklott. Ugyanazt a
reakciót váltották ki belőlük, mint Huiból, amikor először pillantott
meg egy ilyen lényt – a méretük és erejük miatt érzett rémületet, majd a
csodálatot a bőrük alatt hullámzó erő láttán.
Mintha időtlen idők óta tartott volna a csend a két fél közötti
ürességben. Aztán az egyik szekér előrelódult, és az egyiptomi vonal
felé száguldott. Ahogy közeledett, Hui a szekér vezetőjére meredt,
akinek a fején magas, négyzet alakú aranykorona csillogott. Ez csak
Szalitisz lehetett, a hükszoszok királya, akiről annyit hallott. A bőre
borostyánsárga volt a sűrű szakáll fölött, orra, mint a sas csőre, és
bronzpikkelyekből álló testpáncélja úgy ragyogott, mint a nap.
A király elfordult szekerével, és végigszáguldott az egyiptomi sorok
előtt, hogy mindenki lássa őt magát és holdsarló alakú kardját, a kard
aranyhüvelyét és a fényes nyilakkal teli két tegezét is. Aztán lelassított,
és ledobott egy bíborszalaggal ékesített dárdát. Ez jeladás lehetett, mert
az egész hükszosz sereg egyszerre megindult. A föld megremegett
alattuk.
 Hui mozgást látott maga előtt. Tanusz előkapta hatalmas íját,
Lanatát, amely valószínűleg a legerősebb egyiptomi fegyver volt.
Felhúzta, és egyetlen mozdulattal elröpített egy nyílvesszőt. Akkora erő
volt a karjában, hogy a vessző a hükszosz királyig repült. Hui más
katonától el sem tudott volna képzelni egy ekkora tettet. Szalitisz
felemelte a pajzsát, és a nyílvessző belecsapódott. Ekkor Szalitiszen volt
a sor. Ő is megragadta ívelt íját, és elengedett egy nyílvesszőt. A nyíl
elrepült az összes egyiptomi harcos feje felett, és messze mögöttük, a
fáraó trónjának a tövébe csapódott. A király felemelte karját, és
felkiáltott a döbbenettől.
Hui látta, hogy Tanusz emberein végigfut az iszonyatos felismerés:
semmi sem mérhető sem ehhez a fegyverhez, sem a szekerekhez és a
lovakhoz. Jobban tették volna, ha elhiszik a dezertőrök meséit. Jobban
fel kellett volna készülniük. És most a végzet készült lecsapni rájuk.
Ettől a pillanattól fogva Huit elnyelte a vérzivatar, a sikolyok és a
csatakiáltások zaja. Qennel kapcsolatos gondolatai, hogy
megpillanthatja a csatában, kihullottak a fejéből. Korábban már vett
részt csatában, de ehhez hasonlóban még nem, azt a mészárlást is
beleértve, amikor először összehozta a sors Tanusszal.
Forgószél csapott le az egyiptomi hadseregre, és darabokra tépte. Az
ég fekete volt a nyílvesszőktől, a sebesültek és haldoklók sikoltozása
iszonyatos üvöltéssé erősödött körülötte, amitől megfájdult a füle, noha
kezével befogta. A szekerek kerekeire rögzített pengék úgy vágtak át az
egyiptomi sorokon, mint ahogy a hajók a hullámokat szelik. A lovak
eltaposták az embereket, összezúzták a koponyájukat és bordáikat.
Mindenfelé holdsarló alakú kardok villogtak. Hui a kezét a szeme elé
kapva védekezett vakító csillogásuk ellen.
Amint az egyiptomi túlélők menekülőre fogták, a csata mészárlássá
fajult. A vér vörösre festette a homokot.
A csata kiváltotta önkívületében Hui bénultan nézte a mészárlást, és
azt, ahogy a hükszosz király aranyszekere kitör a sorból. A szekér
előredübörgött, Szalitisz felemelte ívelt íját, és eleresztett egy
nyílvesszőt. Hui ösztönösen lehúzta a fejét, de a nyílvessző magasan a
feje fölött szállt el. Aztán a csata fülsiketítő zaján is átható sikolyt
hallott. Hátrapördült. A nyílvessző a fáraó mellkasába csapódott. A
király a trónjára rogyott, vagy meghalt, vagy halálosan megsebesült.
Hui nem volt biztos ebben. Taita és legközelebbi tanácsadói körülötte
sürgölődtek.
A Kék Krokodilok és néhány más túlélő igyekezett gyűrűt alkotni a
fáraó körül. Hui rohant, hogy csatlakozzon hozzájuk. Tanusz hangja
harsant valahonnan.
– Hagyjátok az embereket! Az állatokat öljétek!
Egyiptomi nyilak töltötték be az égboltot. Két ló a földre zuhant, és
szekereik felborultak, összetörtek. Ezt látva, a többi szekérhajtó
visszafogta magát. Apró győzelem, gondolta Hui. De amikor végignézett
a csatatéren, látta, hogy minden elveszett. A jól képzett egyiptomi sereg
vad csőcselékké változott, és a szélrózsa minden irányába menekült,
miközben a közöttük mozgó hükszoszok, ahol érték, aprították őket.
Hui rosszul lett a mészárlástól. Halmokban hevertek a holtak, mint a
sivatag dűnéi.
– Vissza a hajókhoz! – ordította Tanusz a néhány túlélőnek. Kratasz
vette át tőle a parancsnokságot.
A fáraót hordágyra tették, és a magasba emelték, Hui pedig
mellettük rohant a folyó felé, minél messzebb az abnubi síkságtól,
amely addigra bíborszínű tengerré vált.

*****

Hui gályája korlátjának dőlt, gyomrát görcs szorította össze a sok

borzalomtól, amelynek a szemtanúja volt. Nyugaton a nap már
lemenőben volt, és az árnyékok egyre sűrűsödtek a vörösesen csillogó
víz peremén. A csatamezőről továbbra is hallatszottak a sikolyok. A
hükszoszok a menekülőket mészárolták, de a szörnyű sikolyok között
egyre hosszabbra nyúlt a csend. Az ellenség nem nyomult tovább előre
az abnubi síkságról. Kétségtelenül úgy gondolták, hogy elvégezték a
dolgukat. Megtörték az ellenséget.
Hogy következhetett be ez ilyen gyorsan? Noha Hui ismerte a
barbárok erősségeit, kiegyensúlyozottabb küzdelemre számított,
semmiképpen nem ilyen mészárlásra. Erről árulkodott a túlélők arca is.
Magabiztosságuknak, önhittségüknek nyoma sem maradt. Zavarodottan
tántorogtak, mint a részegek, és Hui biztosra vette, hogy mindegyikük
ugyanarra gondol: ha itt nem tudtak győzni, hol tudnának? Vége lenne
a mindenható és örök Egyiptomnak?
Hui nézte, ahogy a fáraó mozdulatlan testét a királyi bárkára viszik.
Taita végig mellette állt. Arca hamuszürke volt. Előttük hevert ennek a
szörnyű napnak a lényege: az istenkirályt egyetlen nyílvesszővel
leterítették, és feltartóztathatatlan ellensége készen áll rá, hogy a
helyére lépjen.
De most nem volt idő gyengének lenni. Huinak feladata volt.
Felrázta magát kábulatából, és kimerült embereihez fordult.
– Vigyétek fel a sebesülteket erre a hajóra – kiáltotta –, aztán a többi
gályára!
A parton kuporgó sokaságot nézve Hui rájött, hogy kevés hajóra lesz
szükség. Nem messze tőle Kratasz járta végig a menekülők csoportjait,
összegyűjtötte és sorba állította a járóképeseket, hogy erőltetett
menetben biztonságba vezesse őket.
Egy kis evezős csónak állt meg Hui hajója mellett, és Tanusz mászott
fel a fedélzetre. Haja összetapadt a verítéktől, és tekintete a távolba
meredt, mintha a holtak országát bámulta volna.
– Hányan maradtak? – kérdezte Hui rekedtes hangon.
Tanusz kelet felé nézett, ahol már sötétedett.
– A harmincezerből, akik ma reggel az Abnub körüli síkságon álltak,
talán ha hétezren maradtak, és közülük is ötezer sebesült. Sokan meg
fognak halni közülük.
Hui szíve összeszorult. Taura pillantott, aki az evezők mellett ült, és
karját a térde köré fonta. Nem nézett fel.
– És most? – kérdezte Hui.
 – Most fel kell gyújtanod a flottát.
Hui tiltakozni akart.
Tanusz feltartotta a kezét, hogy elhallgattassa. – Kevés hajósunk
maradt, nem elég ahhoz, hogy az összes hajót elvigyük innen. Nem
kockáztathatjuk meg, hogy az ellenség kezébe kerüljenek, különben
minden elvész. – Hui bólintott.
Akh-Hórusznak – mint mindig – most is igaza volt.
– És akkor?
– Lemegyünk délre, és megtervezzük a következő csatát.
Tanusz elment. Továbbra is sikerült megőriznie maga-biztosságát.
Hui lemászott a fedélzetre, és magához intett néhányat a
legmegbízhatóbb emberei közül. Miközben nádkötegeket gyűjtöttek a
part mentén, rájuk köszöntött az éjszaka. A nádat felhordták a
pusztulásra ítélt hajókra, majd Hui egy evezős csónakból sorjában
mindegyiket felgyújtotta.
Amikor kiadta az indulási parancsot a sebesültek szállítására kijelölt
gályáknak, kelet felől mennydörgést hallott. Igyekezett megfejteni a
hang eredetét, ugyanis az ég tiszta volt, aztán fokozatosan tudatosult
benne a felismerés. A hükszosz hadsereg déli irányba, Théba felé indult,
hogy befejezze az aznap megkezdett munkát.
Amint elkapták az áramlatot, és a hajó mozgásba lendült, Hui
hátrapillantott. Az éjsötét folyó túloldalán Egyiptom flottájának
büszkeségei égtek. A lángok a csillagok felé nyújtózkodtak. A tüzek egy
örökkévalóságnak tűnő ideig ragyogtak a sötétség tengerében, aztán
egymás után kihunytak.

*****

A sápadt, felfúvódott test döglött halként sodródott az áramlattal.

Fehér szemei élettelenül meredtek az égszínkék égre. A forró szellő Hui
orrába lehelte a rothadás sűrű bűzét. A sivítva örvénylő sirályok szinte
teljesen elfedték előttük az égboltot. Éhesek voltak. Lakmároztak. És
nem ez volt az utolsó nyomorult lélek.
A legénység némán nézte, ahogy a holttest a hajótestnek ütközik,
majd továbbsodródik. Látták, hogy egy egyiptomi katona, szoknyáján az
Oroszlán Gárda jelével, és tudták, hogy ez mit jelent. Nembet egyik
embere volt, ahhoz az erőhöz tartozott, amely nem jutott el időben az
abnubi síkságra, hogy szembeszálljon a hükszoszokkal A sorsuk végül
őket is utolérte.
A gálya továbbhaladt. Hamarosan a hajótesthez csapódó testek
koppanása egyenletes dobogássá vált. A legénység otthagyta a korlátot,
és evezőik nyelének olajozásával és a vitorlakötelek ellenőrzésével
foglalta le magát. Hui előremeredt, és megpróbált visszaemlékezni a
békés thébai napokra, még mielőtt ez a világ belesüppedt volna az
őrületbe. De a fullasztó bűz visszahozta a valóságba, és a holttestekből
álló, egyre vastagodó szőnyeget nézte, amely már parttól partig ért,
teljesen elfedve a vizet.
Mintha Nembet teljes, harmincezer fős serege hevert volna holtan
előttük. A hükszoszok úgy vágtak át rajtuk, mint az aratók kaszái a
mezőkön.
Huit szinte megbénította a látvány. Mintha ez lett volna a záró
jelenet. Minden eltűnt, amit ismertek. Lehunyta a szemét. A királyi
bárka felől ismét felhangzott az előző napon már hallott jajveszékelés. A
fáraó meghalt, és trónját, kisfiával, Memnon királyi herceggel az ölében
Losztrisz királyné foglalta el. A rituális bókok elhangzása után
összehívták a haditanácsot. Tanusz is részt vett benne, de bármiben is
állapodtak meg, nem fedték fel a túlélők előtt. Talán nem is voltak
válaszaik.
A figyelőállásból kiáltás harsant. Hui tekintetével követte a matróz
karját, és látta, hogy az Oroszlán Gárda egy vértől csatakos túlélője
tántorog a part mentén. A riasztást gályáról gályára továbbadták, végül
egy evezős csónak elindult a sebesült katonáért, és a királyi bárkához
vitte. Amikor az alkonyat közeledtével kikötöttek, Tanusz átjött Hui
hajójára. Arckifejezése a horgonyt jelző lámpák fényében vészjóslóan
komor volt.
– Nembet megbolondult – mondta Akh-Hórusz. – Flottája nagy
részét még a csatavesztés előtt elsüllyesztette, de ötven gályát a partra
vontatott, hogy később használni tudják őket, és ezek most a
hükszoszok kezében vannak.
Hui ledermedt. – A barbároknak most már megvannak az eszközeik,
hogy átkeljenek a folyón, és így rövid időn belül egész Egyiptomra
rátehetik a kezüket.
– Még van rá esély, hogy megállítsuk őket, de gyorsnak kell lennünk
– mondta Tanusz. – Isteni Izisz, töltsd meg vitorláinkat a leheleteddel!

*****

Megszámlálhatatlanul sok kékes színű füstörvény szállt fel a fátyolos

keleti égboltra.
– Tábortüzek – mondta Tau, és kelet felé mutatott.
Okos fiú volt, Hui le sem tagadhatta volna.
– A barbár horda megszakította dél felé vezető útját – válaszolta. –
Talán mégsem késtünk el.
De látta, milyen messzire ér a füstfátyol – majdnem a sivatag
dombjainak a lábáig. Milyen nagy a hükszosz sereg, milyen hatalmas!
De most volt itt az idő. Hui a padokon átlépkedve odament, ahol
Farid kuporgott, és sólyomszerű szemeivel a keleti partot
tanulmányozta.
– Nincs jogom a segítségedet kérni – kezdte Hui. – Főleg, amikor
kérésem veszélybe sodorhat. De akkor is megkérdezem.
A sivatagi vándor lógó szemhéjai alól felnézett rá.
– Beszélj!
 – Te vagy a legjobb felderítőnk. Egyesek szerint egész Egyiptomban
a legjobb. Egyedül te vagy képes életben maradni a barbárok által
ellepett földön.
– Ne hízelegj – dörmögte Farid. – Mit akarsz?
– Tudnom kéne, hol van a bátyám. Hátha el lehet őt érni. Hátha el
lehet csalogatni. Nagy a kockázat...
– Tegyetek partra! – Farid felállt. – Nem ígérek semmit. Ha
megtalálom, hírt adok róla. Khyan zászlója lesz az útmutatóm.
A sivatagi vándor mogorván félreütötte Hui köszönésre nyújtott
kezét.
Hui szíve mégis összeszorult. Mintha egy elpusztított város
füsttengeréből bukkant volna elő, úgy derengtek fel előtte az ellenség
tervének körvonalai. Khyan biztos beszélt a Ka-kőről, hogy mekkora
kincs lenne a népe számára. Erre bizonyára élénken emlékeznek a
Thébára lecsapó hükszosz parancsnokok. Nem tudják, hogy be lesznek
csapva. Qen csakis azért csatlakozhatott hozzájuk – anyja kérésére –,
hogy megszerezze a kincset. És Iszetnofret most semmiképpen nem
engedhette meg, hogy a Ka-kő kicsússzon a kezéből.
Amikor Farid már a parton volt, Hui kiosont a dúsan termő földekre,
amelyeket a földművesek elhagytak, hogy fallal körülvett városokban
keressenek menedéket, és azért fohászkodott, hogy viszontlássa Faridot.
A késlekedés azt jelentette, hogy Hui gályája a flotta végére került,
amikor a hajók végigsuhantak a széles folyó-kanyarban. Hui az
árbócerdő között áttekintve megpillantotta a hükszoszok által
megszerzett hajókat, ahogy ott sorakoztak a Nílus túlsó partján. Egy
kisebb hükszosz csapat lovakat és szekereket szállított át a nyugati
partra. Az volt a tervük, hogy elszáguldanak a várossal szemközti
nekropoliszhoz, és kifosztják a templomot, ahová Mamosze fáraót
akarják eltemetni. Legalábbis Akh-Hórusz így gondolta.
De Hui tudta, hogy ezek a barbárok nem szokták elhagyni a
szárazföldet. A hükszoszok által megszerzett hajók nem egyenesen
haladtak. Némelyiket közülük elfordították az áramlatok. Az evezősök
mindössze a víz felszínét érintették evezőlapátjaikkal. Megértek a
Tanusz által kidolgozott tervre.
A lángoló nyílözön arany- és borostyánszínű csíkokat húzva maga
után hirtelen viharként zuhant alá az égből. A nyílvesszőket papiruszba
tekerték és szurokba mártották. Akh-Hórusz azzal számolt, hogy a
hükszoszok korábban nem találkoztak ehhez hasonlóval, és igaza volt.
Az emberek szétfutottak a rájuk zúduló halál elől. A lángok
végigsepertek a vitorlákon és a fedélzeteken. Az emberek ide-oda
rohangáltak, miközben bíborszínű lángnyelvek nyalogatták őket.
Az első hajóban Tanusz üvöltése elnyomta az egyre pokolibbá váló
tűzropogást, és közben hajójának bronz orrsarkantyúja átszakította az
egyik gálya oldalát. A széthasadt hajótest hamar megtelt vízzel. Sziszegő
gőzfelhők kavarogtak az ég felé, ahogy a folyó egymás után nyelte el a
hajókat. Közben megállás nélkül záporoztak a lángoló nyílvesszők, és a
meglapuló ellenség joggal hihette, hogy soha nem lesz vége a
nyíláradatnak. A hükszosz harcosok a padok alá bújtak, a kormányosok
otthagyták állásaikat. Az áramlatban vergődő, ide-oda csapódó,
irányíthatatlanná vált hajók könnyű prédák voltak. Tanusz rohamra
indult, és egymás után foglalta el őket. A levegőt betöltötte a széthasadó
fa ropogása.
Amikor az utolsó hajó is elsüllyedt, Hui ököllel a levegőbe csapott. A
túlélők kimásztak a partra, de Tanusz utánuk küldte legtapasztaltabb
katonáit, akik levadászták a menekülőket. Azok a lovak, amelyek
átjutottak a túlsó partra, most gazdátlanul rohangáltak fel és alá. Ha
voltak is gondozóik, már rég szerteszét futottak. Hui mosolyogva nézte,
ahogy Taita a partra tocsog, és látható izgalommal a lovak felé lopódzik.
Az eunuch nyilvánvalóan kíváncsi természetű volt.
Huinak támadt egy gondolata. Saját gályáját Abnub közelében
elsüllyesztették, és most hajó nélküli kapitány volt. Szüksége volt
valamiféle célra a következő csatában.
A flotta maradéka az egyiptomi legénység üdvrivalgása közepette
délnek indult. A dühödt barbárok egymás után küldték utánuk a
nyílzáporokat, de a nyílvesszők ártalmatlanul csapódtak a vízbe. Ez
győzelem volt, méghozzá jókor jött. Keresztülhúzta a barbárok terveit.
A megsemmisítő vereség után mindenkinek jól jött egy kis remény.
Most megelőzték a dühöngő hordát. Nyertek némi időt.
Amikor éjszakára kikötöttek, Hui kimerészkedett a partra, ahol Taita
maga köré gyűjtött egy csoportot. Az eunuch szokásához híven
gyanakvóan méregette, de Hui egy széles mosollyal leszerelte.
– Úgy tudom, össze akarod gyűjteni a hükszoszok szétfutott lovait –
mondta.
– Honnan veszed? – kérdezte mogorván az eunuch.
Hui megütögette az orra oldalát. – Van egy okos tervem. Ezek az
erős állatok a hasznunkra lesznek a hükszoszok elleni csatában.
– Örülök, hogy egyetértesz – szipákolta Taita.
Hui felemelte a kezét, hogy maradásra bírja az indulni szándékozó
eunuchot.
– Mit tudsz a lovakról?
Taita a homlokát ráncolta. – Nyilván nálad kevesebbet.
– Egykor lovász voltam.
– Az meg micsoda?
– Istállófiú. Aki a lovakról gondoskodik.
Taita kételkedését látva, és hogy elkerüljön bármiféle gyanakvást,
előadott egy kitalált történetet arról, hogyan rabolta el gyerekkorában
egy barbár törzs, és vitte magával egy éven át tartó kóborlásaira a keleti
síkságokra az Eufráteszen túlra. Akkor ismerkedett meg a lovakkal.
Aztán később megszökött, és visszatért Káhúnba.
Hui nyelt egyet, és kíváncsian várta, hitelt ad-e az eunuch a
hazugságainak. De Taita annyira szerette volna ellopni ezeket a
csodálatos állatokat, hogy nem foglalkozott a történetben rejlő hibákkal.
Hui az éjszaka hátralévő részében együtt futkározott Taita
embereivel az elhagyatott mezőkön, hogy becserkésszék a lovakat.
Amikor végül összeszedték őket, Hui örömmel látta, hogy az eunuch
mosolyogva simogatja az egyik paripa orrát, hogy megnyugtassa –
pontosan úgy, ahogy Hui megmutatta neki. Úgy tűnt, Taita nem volt
olyan keményszívü, mint amilyennek láttatta magát, és ugyanúgy
csodálta a lovat, mint Hui, amikor először találkozott Holddal. Hui
tudta, hogy ő és Taita soha nem lesznek barátok, de e csodálatos lények
okán mégiscsak kialakult köztük valamiféle kötelék.

*****

Égő lámpásaival Théba úgy ragyogott az éjszakában, mint egy

hatalmas hajó az éjszakai óceánon. Hui büszkeségtől dagadó mellel
lovagolt egy csapat élén a nyugati parton a nekropolisz felé, és nem
tudott betelni a látvánnyal. Ahogy várható volt, a flotta maradéka már
kikötött. A hajók lámpásai fényköröket vetettek a fekete vízre. A
rakparton fáradt harcosok serénykedtek. Segítettek partra hordani a
sebesülteket. A sebesülteket a halottak városa mellett ideiglenesen
felállított táborba vitték, ahol ellátták őket.
Tanusz a már félig kész Memnon-palotánál volt, ahova új
főhadiszállását tervezte, elég közel Thébához, hogy szemmel tarthassa a
várost, miközben a széles Nílus-anya jóvoltából biztonságban van a
portyázó barbároktól.
Hui egy alakra lett figyelmes, aki az árnyékban várakozott.
Lecsúszott lova hátáról, és az állatot Taitára bízta, aki szemmel kísérte
lovas mutatványát. Az eunuch dolga volt a templomi papok távol
létében felügyelni a fáraó temetési szertartását, és Hui látta az arcán a
felelősség terhét. Miután a méneket elvezették, Hui Faridhoz fordult. A
sivatagi vándor olyan frissnek tűnt, mintha egész nap a folyóparton
heverészett volna.
– A barbárok hordái mozgásban vannak – mondta. – Céljuk Théba
ostroma. Tanusz rájött, hogy a hükszoszok egyezséget kötöttek egy
árulóval az udvarból, Intef nagyúrral, aki mindenről tájékoztatta őket,
amire a város elfoglalásához szükségük van.
– A nővérem és Ahura... – kezdte Hui elfulladt hangon. – Át kell
hoznom őket a nyugati partra. Itt biztonságban lesznek.
 – Én is így gondolom. De sietned kell. A hükszoszok támadásra
készülnek a város ellen, és nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy
útjukat álljuk. Hamarosan érezni fogod a föld remegését.
– És a fivérem?
– Khyannel van. A saját szememmel láttam. Mint tudod, a hükszosz
király tiszteli Khyant, és Khyan fogja vezetni a Théba elleni támadás
élcsapatát.
Ennyi idő után ilyen közel lenni Qenhez! De akkor Iszetnofret sem
lehet messze. Talán az istenek most úgy döntöttek, hogy eljött a bosszú
ideje – azok után, hogy oly sokszor meghiúsították erre irányuló
próbálkozásait. Ha átért a túlpartra, imádkozni fog Hóruszhoz.
– Örökké az adósod leszek – mondta Faridnak. – Elmondhatatlanul
hálás vagyok, hogy ekkora kockázatokat vállaltál értem.
A sivatagi vándor kiolvashatatlan arccal meredt rá.
– Ez a dolgunk – mondta.
Mielőtt Hui megkérdezhette volna, mire gondol, Farid sarkon
fordult, és a nekropoliszba igyekvő embertömeg felé indult.
– Ha visszatértél a szeretteiddel, újra találkozunk – mondta anélkül,
hogy hátrapillantott volna.

*****

A csónak orra hangos csobogással szelte a fekete vizet. Elöl, a

folyópart mentén a rakpart lámpásainak fénye vibráló aranyszalagként
tükröződött a vízen. Hui arcán patakzott a veríték, teljesen átáztatta az
ágyékkötőjét. Szíve hevesen vert, ahogy az evezőknek feszülve az erős
áramlatokon keresztül a hívogató fények felé evezett. A távolból
mennydörgésszerű hangot hallott, de nem mennydörgés volt.
Gyorsabban dübörgött Théba felé, mint ahogy el tudta képzelni, és
olyan viharral fenyegetett, amely mindannyiukat el fogja mosni. Kevés
ideje volt.
 Miután a rakpart mellé sodródott, kikötötte a csónakot, és a
kőlépcsőkön felkapaszkodott. Most nem hevertek iszogató és nevetgélő
hajósok a bálákon. Nem horgonyzott hajó a kikötőben. Feszült csend
honolt a vízparton. A közelgő veszély híre nyilván eljutott a városba.
Hui felkapta a fejét, és hallgatódzott. A közelgő robajtól
felkavarodott a gyomra. A zaj kaotikus volt: szekérkerekek
dübörgéséből, lópaták dobogásából és a közelgő győzelem eufóriájától
ittas több tízezer harcos üvöltéséből tevődött össze. Olyan hatalmas volt
a sereg, hogy a talaj remegett Hui lába alatt.
Hui végigrohant a folyóparti kapuhoz vezető úton. Ugyan odaát a
nyugati parton gyorsan talált csónakot az átkeléshez, de mégsem elég
gyorsan – ezt most már látta. De mit tehetett volna? Hagyja magára a
nővérét és Ahurát? Mondjon le a reményről, hogy esetleg a végén vissza
tudja szerezni anyjától a Ka-követ?
Lábai csattogtak a kőlapokon, amelyeken máskor nyüzsgött az élet:
gazdagok sétálgattak a friss levegőn, kereskedők alkudoztak, inasok a
szenet nevű játékot játszották, és nevető kurvák igyekeztek magukra
vonni a hajósok tekintetét. De most csak a meleg szellőt érezte, és a
szegénynegyedek bűzét, amelyet odafújt.
Hui már a kapunál volt, amikor megérkezett a förgeteg. Egyszerre
harci szekerek sokasága árasztotta el a folyam menti utat. Hajtóik
korbáccsal késztették a lovaikat még nagyobb sebességre. Rengetegen
voltak. Tanusz szerint a hükszosz sereg többi része kelet felől fog
behatolni Thébába, és olyan ostromgyűrűbe zárja, amelyben Egyiptom e
hatalmas városa összeroppan.
Már túl késő volt mindenki számára, aki itt keresett menedéket. Hui
számára is. Amint bemegy, csapdába esik.
Feláldozza magát, méghozzá a semmiért. Nem tudja megmenteni
sem Ipwetet, sem Ahurát. Legfeljebb velük együtt hal meg.
Továbbrohant. A vezér szekere gyorsan közeledett a Huitől balra
elterülő széles térségen keresztül. Hui oldalra pillantott, és felismerte
hajtóját. Nem más volt, mint Khyan. A lámpás fénye tisztán kirajzolta
horgas orrú profilját. Nevetett, mint egy őrült, és tekintetét a kapura
szegezte.
Porfelhő szállt fel kocsija kerekei alól, amikor az egyik kísérője
megelőzte. A lovasban Hui bátyjára, Qenre ismert. Qen az állat nyakára
lapult. Sötét vonásai hideg eltökéltséget sugároztak. A Ka-kő járhatott a
fejében.
Régóta nem látott bátyja felbukkanása még jobban felzaklatta Huit.
Qen jól kézben tartotta a lovat, ahogy látszólag mindent kézben tartott,
de Hui továbbra sem tudta elhinni bátyja árulását – hogy elárulja saját
népét, és mindezt Iszetnofret hatalomvágya miatt.
Aztán Hui meglátta, hogy bátyja szeme felé villan, és a felismerés
döbbenetétől tágra nyílik. Qen vonásai eltorzultak a gyűlölettől. Még
erősebben csapkodta a lovát, még nagyobb sebességre ösztökélte, ahogy
Hui felé rontott. Aztán kirántotta a kardját, és megforgatta a feje felett.
Előtte a nagy kapu, amely addig nyitva volt, záródni kezdett.
Hui lába már sajgott, de minden idegszála a szűkülő résre
összpontosult. Látta, hogy Qen egyre közelebb kerül hozzá. Érzékelte
bátyja vágyát, hogy futás közben lekaszabolja őt. Hui nem mert
körülnézni, sem lassítani.
Maga elé képzelte, ahogy a kapu túloldalán az őrök vállukkal
nekifeszülnek a kapuszárnyaknak. A záródó kapuval együtt egymás
után hunytak ki a belső lámpások.
A patadobogás egyre közelebbről hallatszott, mintha már Hui
fejében csattogott volna. Nyaka bizsergett a gondolattól, hogy
hamarosan belemar a penge, és hogy haláltusája utolsó pillanataiban
Quen nevetését fogja hallani.
Aztán becsúszott a záródó kapu résén, és elterült a járólapokon,
miközben a kapuszárnyak bezárultak mögötte, és a hatalmas retesz nagy
robajjal a helyére került.
Hui megmarkolta a követ, amelyen arccal lefelé feküdt, és zihálva
szívta a levegőt égő tüdejébe, miközben kipislogta a könnyeit a
szeméből. Egyelőre biztonságban volt. Alig tudta elhinni, hogy életben
maradt. Aztán feltápászkodott, és lesöpörte magáról a port. A kaput
nézve elképzelte bátyját, amint csalódottan dühöng, ordít, és öklét
rázza, amiért megtagadták tőle a... mit is? Bosszút? Hui semmi rosszat
nem tett Qennek. Bátyja szívében már nagyon rég óta éghetett ez a
gyűlölet.
A barbár horda már akkora zajt csapott a kapun kívül, hogy nem
hallotta az embereivel ordítozó őrparancsnokot. Hui sarkon fordult, és
elrohant a város felé. De már nem volt menekvés az elől, ami a városra
várt. Théba ostroma elkezdődött.
A házhoz érve látta, hogy Ipwet és Ahura a padon gubbaszt.
Szorosan átölelték egymást. Nővére felugrott, és Hui köré fonta a karját.
– Biztonságban vagy! – kiáltotta, és szemét elárasztották a könnyek.
– Az istenek Hórusz szárnyával áldottak meg, hogy magasra, a
veszélyek fölé repítsenek – mondta Hui.
Ipwet Hui szemébe nézett. – Akkor igaz.
Ezúttal Huiban akadtak el a szavak.
– Hallottuk a pletykákat. – Ahura fel-alá járkált a szobában, és a
falakon keresztül beszűrődő zavaros hangokat hallgatta. – De a hadsereg
eltűnt, a fáraó is, és az udvar messze költözött a közemberektől. Nehéz
volt kideríteni az igazságot, és nincs senki, aki megvédjen bennünket
azon a maroknyi emberen kívül, akiket a helyőrségben hátrahagytak.
– A fáraó meghalt – mondta Hui.
A két nő rémült arckifejezését látva Hui beszámolt nekik mindenről,
ami azután történt, hogy az abnubi síkságra érkezett.
Ipwet a kezét tördelte. – Akkor hát nincs remény...
– Mindig van remény!
Hui hangja tele volt szenvedéllyel, és hinni akarta, amit mondott.
Csakhogy a barbár horda hatalmas. Akármeddig körülzárva
tarthatják a várost, amíg ki nem ürülnek a gabonaraktárak, az emberek
éhezni kezdenek, megbetegszenek, és a haláltól való félelmükben
eszüket vesztik, és kinyitják a kapukat.
– Tanusz meg fog menteni bennünket – mondta Hui határozott
hangon, és Ipwet szemei felragyogtak.
 – Természetesen. Tanusz nagyszerű hadvezér, és mögötte ott van az
egész hadsereg. Hátulról támad majd rá a barbárokra, és úgy vág át
rajtuk, mint árpaföldeken a kasza.
Huinak nem volt szíve elmondani a nővérének, hogy a hadsereg már
csak önmaga árnyéka, hogy Tanusz a közelgő katasztrófából keres
kiutat, és nem áldozza fel az embereit értelmetlenül. Erezte, hogy
Ahura rámered, és elfordította a tekintetét. A lány mindig átlátott
hősködésén és mellébeszélésén.
Mielőtt Hui ismét megszólalhatott volna, vészkiáltások hallatszottak,
és Ipwet szeme elkerekedett.
– Ez a városon belülről jött!
Hui kirohant a házból, és végigszáguldott az utcán. A vészkiáltások
egyre hangosabbak és erősebbek lettek, és egymásnak ütköző bronz
csattogásával egészültek ki. Az biztos, hogy a barbárok ilyen gyorsan
nem rohamozhatták meg a várost. A kapu olyan vastag, mint a
kinyújtott karja, a falak pedig annál is több mint hatszor vastagabbak, és
jóval magasabbak egy embernél.
Ahogy Hui kibotladozott a hosszú utcára, amely a folyóra nyíló
kaputól a palotán túlig tartott, dühödt viaskodást látott egy kisebb
csoport barbár és egy maroknyi palotaőr között. De az utca végén a
kapu zárva volt, és egy másik őrcsapat védte.
– Hogyan jutottak be a barbárok?
Ahura lélegzet-visszafojtva állt Hui könyökénél. Ipwet odasietett
hozzá.
– Menj vissza a házba! – kiáltotta Hui, de Ahura félrelökte, és abba
az irányba mutatott, ahonnan újabb hükszosz harcosok siettek a
harcolók felé.
Ha valamelyik kaput betörték volna, a barbárok áradatként
özönlöttek volna a városba. De ez csak egy maroknyi ember volt. Azt
azonban látta, hogy tapasztalt harcosok, talán egy elit alakulat.
Holdsarló alakú kardjukat a fejük felett pörgetve kecses lépésekkel
tértek ki a lassú mozgású őrök pengéi elől. Felülről és alulról osztogatott
csapásokkal aprították a minden irányból rájuk rontó őröket. Az
egyiptomi védők alig voltak többen, mint egy kisebb csapat, és
ügyetlenül, bármiféle elképzelés nélkül támadtak.
Hui az egyik őrhöz rohant, aki karján egy mély sebbel az út oldalára
roskadt.
– Honnan jöttek a barbárok? – faggatta Hui.
Az őr a fejével az egyik mellékutca felé bólintott.
– Rejtett alagút van a fal alatt, vagy valami hasonló – mondta
fogcsikorgatva. – A téren felemeltek egy kőlapot, és az alatta lévő
lyukból másztak elő.
Az alagút már korábban ott lehetett – nem volt idejük alagutat ásni –
, de honnan tudhattak róla? Erre csak egy választ volt. Intef nagyúr, a
fáraó udvarához tartozó áruló segített a hükszoszoknak a tervezésben.
Csak egy hozzá hasonló gazdag úr ásathatott titokban alagutat. Már
régóta tudhatott a barbárok terveiről.
Huinak felfordult a gyomra. Intef nagyúr, Iszetnofret, Qen – hány
egyiptomi volt kész érdekből elárulni a saját népét?
Tudta, mi a terv. A barbárok azon voltak, hogy utat nyissanak a
kapuhoz. És ha egyszer elérik a kaput és kinyitják, minden elvész.
Ahura is látta ezt, és azt is, hogy a barbárokat nem lehetett
megállítani. Amikor Hui kihúzta a kardját, hogy a védők segítségére
siessen, Ahura megragadta a karját, hogy visszatartsa. De Hui félrelökte,
és a harcolók felé rohant. Lába csúszkált a vértől csatakos sima mészkő
lapokon, miközben a halott és haldokló őröket kerülgette.
Az egyik hükszosz harcos látta, hogy közelít, és rárontott.
Pengéjével Hui melle felé vágott. Hui egy lendülettel felemelte a
kardját, hogy kivédje a csapást, és a fémek ütközésének ereje szúró
fájdalommal hasított a karjába egészen könyökéig.
Hui hátratántorodott, megbillent, és a hükszosz harcos hatalmas
erővel először felülről, aztán alulról csapott rá a kardjával. Hui mindkét
csapást kivédte. De a támadás gyorsasága megingatta. Bár sokat tanult a
Kék Krokodiloknál, nem volt komoly ellenfél egy ilyen felkészült
harcos számára.
 Hui tudta, hogy közeleg a gyilkos csapás. Hallotta Ipwet sikoltását. A
holdsarló alakú penge akkora erővel sújtott a nyaka felé, hogy a fejét le
fogja csapni a válláról. De az utolsó pillanatban sikerült oldalra
tántorodnia, és ahogy megfordult, a penge a lapjával érte a koponyáját.
Hui elzuhant, és elveszítette az eszméletét. Egy pillanattal később
arra tért magához, hogy Ahura és Ipwet eszeveszett erővel rázza.
Támadója halottnak hitte, és otthagyta. Hui a ködös homályon keresztül
a nők mögé bámult. A barbárok holttesteket hagyva maguk mögött
átküzdötték magukat a kapuhoz. Könnyedén vágták át az utolsó
védelmi vonalat, és Hui kábultan nézte, ahogy vállukat a retesz alá
helyezve kiemelik a helyéről. A fagerenda hangos dobbanással a földre
zuhant. Ekkor a barbárok megragadták a kapu papiruszkötél fogantyúit,
és maguk felé húzták. Amint a kapuszárny megmozdult, a falakon túli
üvöltés őrült, vadállati bömböléssé erősödött.
Hui felkapta a kardját a járdalapról, ahol hevert, és talpra ugrott. A
penge remegett a kezében, felmerült benne a kérdés, hogy lesz-e elég
bátorsága ahhoz, hogy felvegye a küzdelmet.
De ekkor a kapu szélesre tárult, és a hükszosz horda berontott. A
szekerek előrelendültek a körmenetek számára létesített sugárúton. A
még életben lévő őrök kétségbeesve próbáltak menekülni, de a kerekek
összezúzták őket. A gyalogosok a szekerek mögött futottak, és teljes
szélességében betöltötték az utcát.
Elöl az egyiptomi polgárok menekültek a horda elől. Arcukra
rádermedt a rémület, sikolyukat elnyelte az általános zaj. Egy nő
megbotlott és elesett, a pánikba esett tömeg azonnal letiporta. Hui látta,
ahogy egy öregembert a falnak nyomnak, másik kettő a földre zuhan, és
elborítja őket a rémült emberek hulláma.
Ekkor Hui egy ismerős arcot pillantott meg. Adom, a gonosz
hajósgazda úgy cammogott, mint egy vízi bivaly, és úgy üvöltött, ahogy
egykor Tau üvöltött miatta. Amikor lemaradt a menekülő tömeg
mögött, segítségért kiáltott. Egy harci szekér rontott rá. Ahogy Adom
félig megfordult, a kocsihajtó lecsapott rá a kardjával. A penge
felhasította Adom hatalmas hasát, és kiontotta csillogó beleit. Aztán
eltűnt szem elől. Ha maradt is benne élet, a következő szekér kerekei
alatt kiszállt belőle.
Az istenek igazságot szolgáltattak, gondolta Hui, és elfordult.
– Futnunk kell! – kiáltotta Ipwet.
– Hova? – - Ahura hangjából most az egyszer hiányzott az
önbizalom. – Elbújunk?
– Nem! – kiáltotta Hui. – Meg kell szereznünk a Ka-követ!
Mielőtt a két nő ellenvetést tehetett volna, Hui egyik kezével
megragadta Ipwet karját, a másikkal Ahuráét, és együtt rohantak el a
fejvesztetten menekülő tömeg elől. Épp az utolsó pillanatban. A tömeg
kavargott, miközben a szekerek utat vágtak közöttük.
Hui legszívesebben bedugta volna a fülét, hogy ne hallja a paták
csattogását és a kerekek által eltiport emberek üvöltését, de csak rohant
tovább, fel a lépcsőkön a térre, illetve a tér mögött álló palota és
templom felé.
Amikor felnézett, a lépcsősor tetején egy kendőbe bugyolált
vénasszony körvonalait pillantotta meg a fénylő hold háttere előtt. A
banya felemelte remegő karját, és Huira mutatott.
– Ide! – rikoltotta. – Itt van!
– Ki beszél? – kérdezte Hui, és végigfutott rajta a hideg.
Ipwet tátott szájjal bámult.
Hui ismét a várakozó alakra pillantott. Megtréfálná a szeme? Már
nem egy púpos hátú banya volt, hanem egy gyönyörű, magas nő, akinek
az arca árnyékba burkolózott.
Az árnyékok megmozdultak, és a felismerés villám-csapásként érte
Huit.
– Anya...? – suttogta.
Iszetnofret lefelé bámult, arca eltorzult a haragtól, szemében az
őrület tüze lángolt. Huiban kavarogtak az érzelmek, megtörte,
meggyötörte a bosszúvágy, amely oly rég óta mardosta a szívét.
– Ide! – kiáltott fel ismét Iszetnofret.
Hui újabb vérfagyasztó ordítást hallott a háta mögül. Hátranézett, és
az új fenyegetés felé fordult. Qen hevesen küzdött, hogy megfékezze a
lovát a hömpölygő embertömegben, és gyűlölettel teli tekintetét Huira
szegezte. A ló a lépcsők felé indult.
Ismét kiáltás hallatszott, és Hui hátrapördült. Egy penge villant felé.
Ipwet előreugrott, és még az előtt megragadta Iszetnofret csuklóját,
hogy az anyja a bátyjába mártotta volna a kést. Ipwet egy hosszú
pillanatig erősen tartotta az anyját, és Hui azon kapta magát, hogy ismét
anyja gyűlölettől izzó szemébe néz. Elöntötte a harag, és kétségbeesett
késztetést érzett, hogy kezét anyja torka köré fonja, hogy megtagadja
tőle az annyira vágyott halhatatlanságot, és akkor és ott megölje.
– Végeznem kellett volna veled apám házában azon az éjszakán,
amikor elszöktettem tőled a nővéremet – vicsorogta.
Iszetnofret felfogta Hui szavait, és vonásai megkeményedtek.
Ujjpercei elfehéredtek, ahogy lefelé nyomta a pengét.
– Az életed Széthé! – sziszegte.
– Nem! – kiáltotta Ipwet. Kicsavarta az anyja csuklóját, és
félrerántotta. A varázslónő megbotlott, és lezuhant a lépcsőn.
Ipwet és Ahura megragadták Huit, és felrángatták a lépcsőn, át a
téren, a templom irányába.
– És most? – kiáltott fel Ahura. – Csak a halál és a rabszolgaság
között választhatunk, és én nem leszek még egyszer rabszolga.
– Először a Ka-követ. Aztán... igen, van egy harmadik lehetőség is.
Hui a válla fölött hátrapillantott. Iszetnofret nem volt sehol, de Qen
felfelé nógatta a lovát a lépcsőn, és arra készült, hogy legázolja őket.
– Gyorsabban – sürgette a nőket Hui.
– Miféle harmadik lehetőség?
– Azon az úton távozunk, amelyen a hükszoszok bejöttek. A titkos
alagúton át. Senkinek sem jut eszébe, hogy ott keressen bennünket. És a
folyónál egy evezős csónak vár rám, hogy átvigyen a túlsó partra, a
biztonságba.
– Megőrültél? – kiáltotta Ipwet. – Miért vesztegeted az időt a Ka-
kőre? És hogyan jutunk biztonságba, ha a barbár horda köztünk és az
alagút között van?
 Hui hallotta a patacsattogásokat a háta mögött. Közeledtek. Aztán
két rémült papot pillantott meg a templom bejáratát keretező oszlopok
mögötti lépcsőn, és elszáguldott mellettük.
A szentélyen keresztül a templom hátsó részébe rohantak. Lámpások
vibráltak a fehér falak mentén, homályos, arany fénnyel árasztva el a
belső teret, a levegőt a füstölő erősen fűszeres illata töltötte be. A falak
mentén kőoszlopok sorakoztak, és az oszlopok között a falat aprólékos
munkával festett freskók díszítették. Embereket és az istenek által nekik
adományozott kincseket ábrázolták. Mindegyikhez szent írással írt
felirat tartozott. Az egyik sarokban Hórusz szobra állt. Háromszor
akkora volt, mint Hui. A sólyomfejü isten lenézett rá, fején a vörös-
fehér kettős korona jelezte, hogy ő egész Egyiptom királya.
– Nagy Hórusz, nyújts védelmet – motyogta Hui, közben két ujjával
megérintette a homlokát.
A távolabbi fallal szemben egy oltár állt, tetején az éjfekete Ka-
kővel.
A kő láttán Hui gyomra összeszorult. Talán átok kísérte a követ,
vagy talán az istenek választották számára ezt az utat, amikor elfogadta
ajándékukat. Ekkor az ajtó felől kiáltások hallatszottak, és megfordult.
Kardját maga elé tartva az isten asztala felé hátrált, közben intett
Ahurának és a nővérének, hogy keressenek menedéket az oszlopok
mögött.
Qen lopakodott be a templomba, arcvonásai merevek voltak, mint a
gránit. Kardjáról vér csörgött. Azok a papok a kapunál többé nem
fognak fohászkodni.
– Bátyám – mondta Hui dacosan. – Régóta nem beszéltünk
egymással.
– Meglep, hogy egy olyan, mint te, még mindig életben van.
Olyan, mint te. Hui összerándult a bátyja hangjából sütő
megvetéstől.
– Nem kell harcolnunk – kezdte.
Qen felhorkant. – A világ jobb hely lesz nélküled. – Tekintete a Ka-
kő felé villant. – Azt pedig ott átadom anyának.
 Előrelépett, és erősebben szorította kardja markolatát.
Hui képtelen volt elfojtani a belehasító fájdalmat.
– Honnan ez a gyűlölet? Gyerekkorunkban senki nem volt olyan
közel egymáshoz, mint mi ketten. Megvédtél. Törődtél velem. Oly
sokat nevetgéltünk, énekeltünk együtt, oly sok jó emléken osztoztunk...
Qen arckifejezése vad vicsorgássá torzult, és Hui hátralépett.
Furcsállotta ezt az arckifejezést. Mintha egy maszk lett volna, amelyet a
bátyjának viselnie kellett, és az igazi Qen kétségbeesett, kísérteties
szemei néztek ki mögüle.
– Mindig is gyűlöltelek.
– De emlékszem...
– Rosszul emlékszel.
Qen előrelépett. Hui hátrált, és ide-oda hadonászott a kardjával.
– Érkezted előtt apám csak engem szeretett. Mielőtt feleségül vette
azt a boszorkányt, Kiyát, aki elterelte gondolatait igazi gyermekeiről és
anyámról.
– Ez nem igaz!
– De az! – tombolt Qen. – Anya mindent elmesélt. Mindig is te
voltál apa kedvence. Én semmi voltam a számára.
Hui abban a pillanatban felismerte a mérget, amelyet Iszetnofret
töltött Qen szívébe – éveken keresztül mérgezte a lelkét. Soha nem
gyógyul ki ezekből a hazugságokból. Huit elöntötte a szomorúság bátyja
elvesztése miatt, akiről azt hitte, ismeri. Ekkor Qen előreugrott, és
pengéik összecsaptak. Hui hárította a szúrást. Elméje hirtelen kiürült,
nem maradt benne más, mint a túlélési ösztön.
Qen vicsorított, majd széles, lefelé irányuló mozdulatokkal először
jobbról, majd balról lecsapott. Mindig kemény volt, hideg és számító.
De Huit magát is meglepte, milyen könnyen védi bátyja támadását, és
rájött, hogy a harag felemésztette ellenfelét.
Tiszta fej kell minden csatához, mondta neki egyszer Tanusz, amikor
Basti fellegvára felé tartó úton beszélgettek. Soha ne veszítsd el a
türelmedet, különben elveszíted a csatát.
 Qen ismét döfött. Nyál fröcskölt a szájából. Hui hátralépett,
könnyedén kikerülte a penge hegyét, de ezzel csak fokozta bátyja
dühét. Qen most két kézzel ragadta meg a kardját, mintha favágáshoz
használatos fejsze lenne, és vadul csapkodva előrerontott.
Hui felismerte a pillanatot, kilépett az egyik oldalra, és felfelé
csapott a kardjával. Pengéje olyan erővel csapódott Qen pengéjéhez,
hogy az kirepült bátyja kezéből, és nekicsattant a kőlapoknak.
Qen megpördült. Látta, hogy kardja túl messze van ahhoz, hogy
elérje. Ugyanakkor dühe túl heves volt ahhoz, hogy meghátráljon.
Lábát Hui bokája köré fonta, és kirántotta a lábát alóla. Hui hanyatt
zuhant, feje nekicsapódott a csiszolt mészkőnek.
Hui kábultan is látta, hogy Qen felkapja a Ka-követ az oltárról, és
meglengeti a feje fölött. Ekkor mintha megállt volna az idő, és Hui nem
volt másra képes, mint belebámulni bátyja fekete, kétségbeesett
szemeibe. Qen csak akkor hagyja abba, ha az istenek ajándékával
szétveri az öccse fejét.
– Ne tedd ezt, bátyám – mondta Hui.
– Az istenek döntenek a sorsodról.
Hui érzékelte, hogy megváltozik a fény minősége. Felnézett, és látta,
hogy a Ka-kő halványfehéren izzik. Az amúgy csendes templom szélei
felől suttogások hallatszottak, olyanok, amilyeneket Hui azon az első
éjszakán hallott, amikor a gébicsek táborban rábukkant az istenek
ajándékára. A suttogások felhangosodtak, mígnem úgy visszhangoztak a
kőfalakról, mintha egy mély kútból jöttek volna, és egy olyan nyelvet
használtak, amelyet nem értett, de minden porcikájában rettegést
keltett.
Igaz volt! Minden igaz volt! Az istenek beszéltek!
A fehér fény egy csóvája levált a Ka-kőről, és egy másik
keresztülsistergett a templomon. Hui látta, hogy Ipwet és Ahura
elkúszik előle – éppen időben. Egy harmadik nekicsapódott az oltárnak,
és mennydörgő reccsenéssel kettéhasította.
Hui szája tátva maradt. Az istenek hamarosan ítélkeznek felette.
 Qen is a kő körül táncoló villámokat nézte, és csodálattal vegyes
ámulattal töltötte el a bennük rejlő erő.
Hui abban a pillanatban felismerte az egyetlen esélyét. Oldalra
gurult, és a pengéjével felfelé döfött, mélyen bele a bátyja beleibe.
A Ka-kő lezuhant, mint azon az éjszakán is, amikor a mennyekből a
földre érkezett, és a kőpadlónak csapódott. A ragyogás eltűnt. A hangok
elhaltak. Az istenek ajándéka, a kincs, amelyet a mohó és hataloméhes
emberek mindennél többre értékeltek, darabjaira hullott. Szilánkjai és
csillogó fekete pora szétterült a kőlapokon. Nem volt már csodás
ragyogás. Sem Hórusz lehelete. Nem volt egyéb, mint az a málladék,
amely az izzó, végtelen sivatagot beterítette.
Ipwet felsikoltott, és előreszaladt. Qen térdre rogyott, és a gyomrát
ért halálos döfés helyét markolászta, Ipwet megragadta és magához
ölelte. Szörnyű fájdalom hasított Hui szívébe, biztosra vette, hogy
nemcsak a bátyját ölte meg, hanem a nővére iránta érzett szeretetét is
elveszítette.
Forró könnyek csorogtak végig az arcán. Ekkor puha kezek csúsztak
a hóna alá – Ahura kezei –, és gyengéden talpra segítették.
De Qen nem hagyta abba. – Csak gyűlölet van a szívemben irántad –
krákogta.
– Az enyémben pedig csak szeretet irántad – mormolta Hui, és
visszafojtotta kitörni készülő zokogását.
Nézte, ahogy bátyja szemében kialszik a fény. Qen elment.
Hui lenézett a törött Ka-kőre, amiért oly sokan készek voltak
mindent kockára tenni, aztán Ipwetre pillantott. A lány lefektette Qent,
letörölt egy könnycseppet, aztán felállt, és megölelte Huit.
– Meggyászolom Qent – mormolta a fülébe –, de nem hagyott neked
más választást. – Hangja megkeményedett, amikor hozzátette: – Anya
tette ilyenné.
Ahura elrángatta őket. A várost pusztító barbárok lármája
behallatszott a falakon keresztül. Hui az ajtóból még egy utolsó
pillantást vetett bátyja testére, majd megacélozta magát, hogy készen
álljon arra, ami még vár rá. Most legalább megtagadta Iszetnofrettől a
Ka-kő hatalmát, és a halhatatlanságról szóló álmai a fekete kővel együtt
darabokra törtek. De soha nem fog megenyhülni. Egyiptom sorsa
továbbra is kockán forog.
És Hui biztosan tudta, mit fog tenni az anyja ezután: megöli az
egyetlen embert, aki az útjába állt, Tanuszt. Tanusz halálával
megszűnne minden ellenállás a hükszoszokkal szemben. Varázslása
segítségével Iszetnofret még mindig megszerezheti Egyiptom trónját.
Hui megborzongott. Most már anyja álmaitól függött minden, és
azoknál semmi sem volt veszélyesebb.
A kamrában, ahol a papok öltözékeiket tartották, fehér
vászonköntösbe bújtak, fehér papiruszszandált húztak a lábukra, és az
egyik vállukra leopárdbőrt szíjaztak. A zűrzavarban Hui arra számított,
hogy a felületes szemlélődő csak három ijedten menekülő papot lát, és a
fosztogató barbárok békén hagyják őket, és ínycsiklandóbb célpontok
után néznek.
Odakint az éjszakát torokszorító sikolyok és ujjongó ordítások
töltötték meg. Huiék útnak indultak. Elhaladtak a két halott pap
holtteste mellett, át a téren, a lépcsőkhöz. Az utcán még mindig tartott
a zűrzavar.
– Innentől már az istenek kezében vagyunk – mormolta a két nőnek.
Az utca szélén Hui kiválasztott egy ösvényt a szemberohanó testek
között, és azon haladtak tovább. Menekülő egyiptomiak száguldottak el
mellettük a homályban. Egy szekér robogott feléjük, de ők csak
rohantak tovább. Hui köpenye meglebbent a szekér által kavart szélben.
Egy penge sújtott felé, de lehúzta a fejét, és csak rohant tovább.
Valahogy átjutottak a túloldalra, és a mellékutcán futottak tovább az
alagút felé. Hui odaért a tér bejáratához, és a fal árnyékába roskadt. Ott
tátongott előttük az alagútba vezető lyuk. Fedőlapja összetörve hevert
mellette.
– Még egy imát – suttogta a mellette álló nőknek –, és ha az istenek
velünk vannak, hamarosan biztonságban leszünk.
– Úgy tűnik, az isteneid elhagytak.
 A hang a háta mögül jött, és Huiban megfagyott a vér. Megfordult.
Khyan állt mögötte vértől csöpögő, holdsarló-kardjával a kezében, egy
sor ismerős arc – csapatának a tagjai – körében.
– Jól hittem, hogy felismertem a menekülő Kis Patkányt – tette
hozzá. – Álcád szánalmas és illetlen.
Hui előrelépett. – Ölj meg engem, de ezeket a nőket engedd el!
Khyan alaposan végigmérte Ipwetet és Ahurát.
– Miért tenném?
– Ártatlanok.
– Senki sem ártatlan, Kis Patkány.
Hui Khyan szemébe nézett, és mély fájdalmat látott bennük, amely
égető dühhé alakult át. Árulása mélyebb sebet ejtett Khyanon, mint azt
valaha is gondolta.
– Hükszosz vér. – Khyan megforgatta a szájában a szavakat, aztán a
földre köpött. – Egyetlen hükszosz harcos sem viselkedne úgy, mint te.
Bennük van tisztesség.
Maga elé emelte ívelt kardpengéjét. Hui is előrántotta a sajátját.
– Megmondtam, mi történik az árulás legapróbb jelére – folytatta
Khyan. – Ma éjjel a fejedet veszem.
A hükszosz parancsnok előrelendült, de Hui könnyedén eltáncolt,
ahogy Tanusz tanította neki. Khyan felvonta egyik szemöldökét,
nyilvánvalóan le volt nyűgözve.
– Elismerem, jól megtanultad a leckét – mondta, és ismét
meglendítette a pengét. Az ezúttal hajszálnyira suhant el Hui mellkasa
előtt. Aztán egymásnak estek. Kardjaik magasan fent is és mélyen lent is
összecsaptak. Szikrák záporoztak az éjszakában.
Körbetáncoltak. Hui érezte, hogy bezárul körülötte a világ. Ipwet,
Ahura, a többi hükszosz harcos... mind eltűnt. Csak Khyan villogó
pengéjét és perzselő tekintetét látta.
Mintha időtlen idők óta pörögtek, csapkodtak, vágtak és döftek
volna. Hui olyan álomba sodródott, ahol az ösztönei vették át a
hatalmat felette, és mindaz, amit a hükszoszoktól, a gébicsektől és a Kék
Krokodiloktól tanult, valahogy szétáradt benne és elöntötte egész
belsejét.
Egy gondolat villant át a fején, hogy egyenlőek a harcban, és a
csodálkozástól kis híján hátratántorodott. Ő, a káhúni Kis Patkány és ez
a tapasztalt harcos, aki végigkaszabolta egész keletet, egyenlőek.
Mindig is csodálta Khyant – a bátorságáért, okosságáért, becsületéért
és igen, a kedvességéért is. Most látta, hogy ellensége szemei
összeszűkülnek. Már nem látott bennük haragot, csak a szomorúságot.
– Jól harcolsz – mondta Khyan olyan halkan, hogy senki más nem
hallotta. – Talán mégis közénk tartozol.
Alig hagyták el a szavak az ajkát, Hui olyan erővel rántotta fel a
kardját, hogy az vízszintesen végigsuhant Khyan külső kézfején, és
annak holdsarló alakú kardja kirepült a kezéből, majd nagyot csattanva
a járólapra zuhant.
Hui előrelendült, és közben megfordította a kardját, aztán kardja
markolatával állkapcson vágta a hükszosz parancsnokot. Khyan elkábult
az ütéstől, és a földre esett. Ekkor Hui föléje tornyosult, és kardja hegyét
ellenfele szíve fölé emelte.
– Ölj meg – zihálta Khyan. – Jogod van hozzá.
Hui kardja hegyét földön heverő ellensége mellének szegezte, és
habozott.
– Tedd meg! – csattant fel Khyan. – Én megölnélek.
De Khyan szemébe nézve Hui egyáltalán nem volt
biztos benne, hogy úgy tett volna, ahogy állította. Egy pillanatig
küzdött önmagával. Lenyomta, visszahúzta és ismét lenyomta a
pengéjét. Végül hátralépett.
– Nem tudom megtenni – mondta.
Hui hallotta, amint Ahura hitetlenkedve felkiált, de tekintetét nem
vette le Khyanról. Valami történt közöttük – talán megértés.
A hükszosz parancsnok bólintott és feltápászkodott.
– Menj – mondta –, és az isteneid kísérjenek az utadon.
Felkapta holdsarló alakú kardját, és az embereihez fordult: – Indulás!
Van egy városunk, amit még ki kell fosztanunk!
 A harcosok Khyannal a nyomukban otthagyták a teret. Khyan az
árnyékok széléhez érve megállt, és hátranézett. Hosszan tartó, utolsó
pillantásából, ha nem is melegség, de valamiféle tisztelet áradt. Aztán
eltűnt.

*****

Árnyékok vonultak át az óriás arcán. Jóságos vonásai furcsán

haragossá változtak a az alatta elhaladó lámpások keltette
fényáradatban. Mintha a hatalmas szobor azt bömbölte volna a világba,
hogy közeleg a végítélet. Ezt Hui nem is tagadhatta. Ahogy elhaladt
mellette, ijedten fordította el a tekintetét a monumentális képmástól.
Nyolc ember magas volt, egyike annak a két szobornak, amely a nyugati
parton a fáraó hatalmas temetkezési épületegyüttesének bejáratát őrizte.
A terület nagy részén még folyt az építkezés – a palota és a sétányok, a
kisebb temetkezési helyek, a szobrok és az obeliszkek még hátra voltak
–, de még így is eltörpült mellette a többi régi király végső nyughelye a
Halottak Városában.
A bejárat kikövezett útjára lépve Hui lelassította lépteit, és eltátotta
a száját attól, amit látott. A nekropolisz átalakult. A sötét utca két
oldalát egészen a látóhatárig, a sivatag széléig, ezernyi lobogó tábortűz
szegélyezte. A tüzek körül alakok görnyedtek: menekültek
kétségbeesett tömegei, akik a háború kitörésekor otthagyták a Nílus
menti településeket, véres kötésekbe pólyázott katonák, és más kimerült
harcosok, akiket megtört a csata állatias kegyetlensége. A távolban
további menekültek körvonalait is ki tudta venni, akik menedéket
keresve igyekeztek bejutni a halottak városába. A szellő belekapott a
rögtönzött sátrakba, és a szálló füst nem tudta elfedni az emberi
hulladék fojtogató bűzét.
Hui megkeményítette magát, hogy el tudja viselni a nyomorúságot,
és végigrohant a siránkozók, segítségért könyörgők között. Meg sem állt
a Mamnon félig kész palotáját körülölelő udvarig. Ott az őrök egy
intéssel tovább irányították egy füstölőkkel illatosított, békésebb
oázisba, ahol a királyi tanács gondterhelt arcú tagjai, köztük Tanusz
néhány legközelebbi tanácsadója, lehajtott fejjel komor beszélgetésbe
mélyedtek.
Hui mély levegőt vett, hogy enyhítse a szorító érzést a mellkasában.
Egyik része azt hitte, soha nem jut el ide élve – annak ellenére sem,
hogy Khyan szabad utat biztosított neki. Végigbotorkáltak a tintafekete
alagúton, és a város falain túl előmásztak belőle. A távolban szekerek
száguldoztak nagy összevisszaságban, aranydíszítésük csillogott a
holdfényben. De a szerencse rájuk mosolygott, mert az alagút bejárata
körül minden kihalt volt. Összegörnyedve továbbfutottak a rakpart felé,
és beszálltak az evezős csónakba. Hui oly sebesen evezett, hogy azt
hitte, szétreped a mellkasa.
Maga mögött hagyta Ipwetet és Ahurát, hogy jöjjenek utána – a
Nílusnak ezen a partján biztonságban voltak –, de nem érték utol, ezért
egyedül lépett be az udvarra. Csalódott volt, mert a tanácsadók egymás
után seperték félre a kérését, hogy beszélhessen Tanusszal.
Hui megpillantotta Taitát. Épp egy halom megmunkálásra váró kő
mellett vezette a lovát.
Odarohant hozzá, és zihálva faggatta: – Hol van Tanusz?
Figyelmeztetnem kell.
Az eunuch a szemét forgatta.
– Tanusznak nincs ideje az olyanokra, mint te. A haditanács
folyamatosan ülésezik. Napok óta alig aludt.
– Veszélyben van az élete.
– Mindannyiunk élete veszélyben van. Átnéztél már a túlsó partra?
Taita arra mutatott, ahol lángok csaptak fel a város hükszoszok által
felgyújtott épületeiből. – A barbárok nem állnak meg ott. Kémeink a
keleti parton azt mondják, hogy minden hajót megszereznek, amire
csak rá tudják tenni a kezüket – csónakot, bárkát, tutajt... amit csak
találnak. Kimerült flottánkkal még meghiúsíthatunk egy átkelési
kísérletet, de az ő kezükben van az egész folyó. Nincs elég kémünk,
hogy minden átkelőhelyet figyelhessünk.
Hui ingerülten ökölbe szorította a kezét. – Ezek az aggályok
várhatnak. Tanusz talán a hajnalt sem éli meg.
A bölcs összehúzta a szemét, és némán sürgette Huit, hogy folytassa.
– Egy bérgyilkos rejtőzködik valahol a menekültek e nagyszerű
városában, eltökélve arra, hogy elvegye Tanusz életét. És nem
szokványos gyilkosról van szó. Nem egy mocskos gébicsről vagy más
gazemberről. Egy varázslónő készül megölni a parancsnokot. Olyan
energiák állnak a rendelkezésére, amelyekkel meg tudja zavarni a
férfiak elméjét, és ehhez maga Széth adta neki az erőt.
Hui hangja remegett az érzelmektől, és Taita vonásai megenyhültek.
Úgy tűnt, az eunuch végre komolyan veszi.
– Ki ez a varázslónő?
– Az anyám, Iszetnofret.
A leleplezés elgondolkodtatta az eunuchot. Hui mindent elmesélt
anyjáról és bátyjáról, apja meggyilkolásáról és arról, hogy miért
menekült el Káhúnból, valamint azokról a mágikus erőkről, amelyekkel
véleménye szerint Iszetnofret rendelkezik, bár egyikben sem lehetett
biztos. Amikor befejezte, maga is meglepődött, mennyire
megkönnyebbült, hogy végre elmondta az igazat.
Taita megsimogatta lova orrát.
– Olyan ember vagy, aki szereti ezt a gyönyörű állatot, és ez sokat
elmond arról, ki is vagy. valójában. – Füttyentett, és Tau odarohant
hozzá. Taita átnyújtotta neki a ló nyaka köré kötött kötelet. – Vidd el az
új istállónkba, és rendesen gondoskodj róla!
A fiú Huira kacsintott, és magában dudorászva elvezette az állatot.
Taita a Memnon-palota bejárata mögé nézett, a hatalmas sötét
térségben pislákoló tábortüzek alkotta csillagképre, és a köréjük gyűlt
emberek tömegére. Hui tudta, mi jár az eunuch fejében. Ha az anyja
befolyásolni tudja a férfiak elméjét, hogy másnak lássák, mint ami,
hogyan találhatják meg a sokaságban?
– Csupán Tanusz közelébe kell kerülnie – kezdte Hui.
 – Csak akkor vesszük majd észre, amikor már túl késő. Méregbe
mártott kés... És már azelőtt eltűnik a tömegben, hogy Tanusz
észrevenné, hogy meghalt.
Taita ujjával az állát ütögette.
– Akkor elő kell csalnunk.

*****

A katonák csapata kilépett a palotakomplexumot a folyónál lévő

ikerszobrokkal összekötő, kövezett utcára. Hui a sor elején állt, és az út
két oldalán összegyűlt tömeget fürkészte.
– Ne feledd – suttogta hátrapillantva Taita –, hogy bárki közeledik,
készen kell állnod a cselekvésre!
A katonák megragadták kardjuk markolatát. Csak annyit tudtak,
hogy egy bérgyilkos lapul valahol a tömegben. Legyen, ahogy lennie
kell!
– És te? Készen állsz? – kérdezte az eunuch a gárdisták által
közrefogott embertől, aki Tanuszt alakította.
– Készen – morogta. A hangja mélyebb volt, mint a tábornoké, de
elég jól játszotta a szerepet. Taita addig keresgélt a katonák között, amíg
rá nem talált egy olyan harcosra, aki alkatilag is és haját illetően is
hasonlított Akh-Hóruszra.
Taita elindult az utcán, és így kiáltozott: – Itt a nagy tábornok,
Tanusz, aki megment titeket a barbár hódítóktól. Most lejött közétek,
hogy lássa, jól vagytok-e.
A tervnek megfelelően ez a Tanusz nem szólalt meg, nehogy
kiderüljön a csel.
Éljenzés harsant a sötétben, és a zümmögő beszédhangok
felhangosodtak. Hui nézte, ahogy a fejek feléjük fordulnak, és az
arcokról eltűnik a kétségbeesés, helyét a remény foglalja el.
 Taita terveinek megfelelően lassú léptekkel haladtak, hogy
mindenki lássa őt, és hallja folyamatosan ismételt lelkesítő szavait. Hui
mellkasa minden lépésnél összeszorult. Elmosódott arcok vonultak el
mellettük az árnyékban; még akkor is nehezen ismerte volna fel az
anyját, ha nem visel álcát. Időnként az az érzete támadt, hogy
Iszetnofret hideg lehelete simogatja a tarkóját. Bárhol lehetett.
Egy alak kászálódott elő a tömegből. A katonák a kardjukért nyúltak,
de csak egy tejszínű szemű öregember volt. Hálálkodva nyújtotta ki
remegő kezét, és sírt. A Tanuszt alakító katona azzal vigasztalta, hogy
Hórusz lélegzete hajnalra új élettel tölti el a keblét.
Amikor a két szobor körvonalai kiváltak a háttérként szolgáló
csillagos égboltból, egy nő lépett eléjük az útra. Sápadt arcát
himlőhelyek borították. Hui összerezzent, Taita oldalra lépett, és ezúttal
a katonák kihúzták a pengéjüket.
– Kérlek, mentsd meg a gyerekeimet – könyörgött az asszony.
Kinyújtotta a karját, és két kis mosdatlan lurkó mászott elő ruhája
alól, és ragadta meg anyja lábát.
Hui a szemét meresztette, izmai megfeszültek, hátha valami cselről
van szó, amit Iszetnofret készített. De néhány közhely és ima
megnyugtatta a kétségbeesett menekültet, aki visszabotorkált oda,
ahonnan előlépett. Taita Huira nézett. Bólintottak, és továbbhaladtak.
A szobrokhoz érve megfordultak, és még lassabban visszaindultak az
úton. Mire visszatértek kiindulási helyükre, az eunuch arca elsötétült.
– Próbáljuk meg újra? – kockáztatta meg Hui. Taita eltöprengett a
javaslaton. Hui előrenézett, és megdermedt. Előrebökött az ujjával és
felkiáltott: – A hátunk mögött belopakodott volna?
A Memnon-palota előtti udvar bejáratánál az őr egy halom félig
megfaragott kőtömbnek dőlt. Hui látta, hogy ébren van, de feje
lekókadt, és közben félig lehunyt szemhéja alól a távolba meredt.
Hui és Taita odarohant hozzá, a katonák csattogva követték őket.
– Mi történt veled? – kérdezte az eunuch.
Az őr összekapta magát, és mintha a gondolatai visszaszálltak volna a
tudatába.
 – Jött egy nő... és engedélyt kért, hogy bemehessen. Amikor
elutasítottam, kinyitotta a tenyerét, egy halom fehér por volt rajta. Az
arcomba fújta, émelyítően édes szaga volt... és... – Megrázta a fejét, nem
emlékezett másra.
Hui megragadta a vállát és megrázta.
– Hogy nézett ki?
– Nem... Nem tudom felidézni. Az arca elmosódott volt...
Visszazuhant kábítószeres mámorába.
– Kövess – parancsolta Taita. Átrohant az udvaron, köntöse
végigseperte a poros járólapokat.
Fojtott légkör nehezedett a Memnon-palotára, de Hui hallotta a
távoli mormogást. Egy napon, amikor ez a halotti templom elkészül,
hatalmas méretével, magas mennyezetével, szárnyaló oszlopaival,
csillogó színekkel díszített falaival és nagy Hórusz-szobrával – amely
köszönti a túlvilágra érkező istenkirályt – a fáraó csodálatos emlékműve
lesz. Most azonban alig volt több, mint csupasz fehér fal, amely szinte
vakított a két oldalfalon villódzó lámpások fényében.
Hui és Taita futásnak eredt. Bőrtalpúk csattogott a köveken. A
mormogó hangok felerősödtek, és Taita lelassított. Egy lámpafénnyel
megvilágított kisebb hátsó szoba felé tartott. Hui elnézett az eunuch
mellett, és Tanuszt látta szónokolni a haditanács közepén. Az idős
tanácsadók és a frissen előléptetett tábornokok lehajtották a fejüket és
bólogattak, miközben Akh-Hórusz felvázolta stratégiáját, amellyel a
nekropoliszt szándékozott megvédeni a hükszoszok támadásaitól,
legalábbis addig, amíg a fáraót el nem temetik. Látva, hogy Tanusz még
életben van, Hui megkönnyebbülten felsóhajtott, ugyanakkor a
hallottaktól elöntötte a nyugtalanság – nem kecsegtettek túl sok
reménnyel. Mi lesz azután, hogy a fáraó a sírjába kerül? Egy utolsó harc,
és mindannyiuknak vége?
Az újonnan érkezőket megpillantva Tanusz összehúzta a szemét, de
folytatta a beszédet. Taita odabólintott neki, és visszafordult a kísérő
katonákhoz.
 – Maradjatok itt – sziszegte. – Őrizzétek Tanuszt, akár az életetek
árán is, és amikor elmegy meglátogatni a királynőt, mert biztos vagyok,
hogy így lesz, kivont karddal maradjatok a közelében.
– És most? – kérdezte Hui, amint visszaindultak a palotán keresztül.
– Iszetnofretnek valahol itt kell lennie.
– Elválunk. Te nyugaton keresed, én keleten. Így nagyobb területet
tudunk átfésülni. Ebben az órában kevesen jönnek-mennek. Ha valami
szokatlant látsz, bármilyen jelentéktelennek tűnjön is, riassz!
Hui az ajtóból nézte, ahogy az eunuchot elnyeli az árnyék, majd
visszafordult az addigra már elhagyatott udvarra. Hátulról, a sivatag
felől érkező száraz szél portölcséreket kavart, amik a köveken táncoltak.
Hui körbejárta a térséget, átkutatta a masztabákon túli árnyékos
területeket, benézett az árkokba, és felmászott a falazatokra. Amikor
pihenésképpen nekitámaszkodott egy obeliszknek, egy alakot látott
mozogni az udvar túlsó oldalán. Ahogy besiklott a holdfénybe, Hui
megismerte: Losztrisz királynő volt. Hui eltűnődött, hogy hová
igyekezhet, aztán eszébe jutott, amit Taita mondott, hogy Tanusz
később meglátogatja a királynőt. Lehet, hogy rosszul bánik a karddal, de
az esze éles, és már régóta sejtette, hogy Akh-Hórusz és Losztrisz között
valami titok lappang.
Tudta, hogy Taita kislány kora óta közel áll Losztriszhez. Ő nevelte
és tanította. És eszébe jutott, amikor Tanusz Basti erődítményéből egy
üzenettel Thébába küldte Taitához, és az az üzenet egy titokzatos nővel
volt kapcsolatos. Egyáltalán Memnon herceg a fáraó fia? – tűnődött Hui.
Micsoda botrány kerekedhet ebből!
Hui!
Nevének hallatán megfordult, és látta, hogy Ahura és Ipwet sietnek
felé. Dacára a sok rémségnek, amit a városban azon az éjszakán
korábban átéltek, szemük ragyogott, és szélesen mosolyogtak.
– Híreink vannak – mondta Ipwet.
– Most nincs itt az ideje – kezdte Hui, de látta, hogy nővére nem
fogja tűrni az elutasítást.
 – Úgy tűnik, nagyobb tisztelet övez itt, mint amekkorát valaha is
elképzeltem – mondta vigyorogva Ahura.
– Ezt hogy érted?
– Utánad mentünk, ahogy javasoltad – mondta Ipwet –, és amikor a
nevedet említettük, az őr beengedett, de a királynő egyik tanácsadója
összetévesztett bennünket azokkal a nőkkel, akik körülötte szolgálnak.
És hiába magyarázkodtunk, beterelt bennünket a királynő
személyzetének a szállására...
– Egy sátorba – vetette közbe Ahura. – Egy fenséges sátorba, amely
tele van minden elképzelhető földi jóval.
– A királynő is ott volt – folytatta Ipwet –, mi pedig térdre estünk
előtte, és meghajtottuk a fejünket. Kérleltük, hogy bocsásson meg,
amiért betolakodtunk. De amikor kiderült a kavarodás, csak nevetett.
– És amikor megemlítettük a nevedet, és azt, hogy Ipwet a nővéred –
tette hozzá Ahura –, el volt ragadtatva. Tanusz említette neki, milyen
bátor és bölcs katona vagy.
Hui mosolygott magában. Gyanúja megalapozott volt. Csak olyan
bensőséges kapcsolatban mesélhetett Tanusz ilyen dolgokról a
királynőnek, amiben bármiről szabadon beszélgethetnek egymással.
– És aztán? – kérdezte Hui.
– A királynő ragaszkodott hozzá, hogy csatlakozzunk szolgálónőinek
táborához – mondta Ipwet. – Így védelemben részesülünk az
elkövetkezendő események során. Mindez neked köszönhető, öcsém.
– Örülök, hogy csekély hírnevemmel valamennyire a segítségetekre
lehettem – mondta Hui, és meghajolt. Aztán valami beugrott neki.
Elnézett mellettük abba az irányba, ahonnan hozzásiettek. – A
királynőtől jöttetek?
– Épp most – mondta Ipwet. Meglepte Hui viselkedésének
megváltozása.
– És még mindig a sátrában van?
– Elkezdődött az éjszakai mosdatás – mondta Ahura.
– Vizet hoztak, előkészítették a krémeket...
Hui kirántotta a kardját.
 – Mi az? – hördült fel Ipwet.
– Iszetnofret itt van. Épp most láttam őt. Királynőnek adta ki magát.
– Hui hangja feszült volt.
Mielőtt a két nő tovább faggathatta volna, Hui futásnak eredt az
udvaron át. Arrafelé futott, ahol azt a nőt látta, akit Losztrisznak nézett.
Milyen ravasz az anyja! Van ennél jobb álca? Senki nem közeledik
hozzá, senki nem tesz fel neki kérdéseket. És könnyedén Tanusz
közelébe tud jutni, amikor úgy gondolja, hogy itt az ideje.

*****

Hui maga mögött hagyta a palota fényeit, és az erős szembefújó

szélben a királyi temetkezés épületegyüttesét körülölelő sötétség felé
rohant. Iszetnofret valahol odakint időzik a csendbe burkolódzó
nekropoliszban, távol a menekültek nyüzsgő tömegétől. Vár és figyel.
Huiban megszilárdult a hosszú hónapok során felgyülemlett gyűlölet, és
egy szikla súlyával nehezedett a mellkasára.
A holdfényben fehéren ragyogó mészkő táblák szélénél mély árkok
útvesztője bújt meg az árnyékban. A fekete árkok falazatok és fadaruk,
elhajított kalapácsok, vésők és ásók kusza összevisszasága között
futottak. Amikor Hui elérte a félbehagyott munka minden jelét magán
viselő rendetlen térség szélét, megállt és hallgatózott.
Minden csendes volt.
Körülnézett. Tekintetével megpróbálta áttörni a térséget beborító
homályt, orrlyuka kitágult. Édes-kesernyés illat szállt a levegőben, mint
az őrölt máké, mintha valami épp elhaladt volna arra.
Hui maga elé tartotta a kardját és körbefordult. A sötétség egyre
kiterjedtebbnek látszott. Érzékszervei szerint egyedül volt, de
tarkójának bizsergése ennek az ellenkezőjét sugallta.
 Iszetnofret ott volt – Hui biztos volt benne. Közel, talán olyan közel,
hogy érezhette Hui verítékének a szagát. Farkasként figyelt, a megfelelő
pillanatra várva, hogy lecsapjon.
Hui erősebben szorította kardja markolatát, és a hátán csörgött a
veríték.
– Anya? – suttogta.
Nem szabad félnie tőle. Élete teljében lévő nő, de se nem olyan erős,
se nem olyan mozgékony, mint ő, Hui. Ő egy harcos, aki jól bánik a
pengével, és levágná, mielőtt a közelébe férkőzne. Mégis,
kegyetlensége, ravaszsága és őrülete erőt ad neki, tekintet nélkül arra,
hogy milyen varázslatot alkalmaz. Iszetnofret bármit megtenne, hogy
elpusztítsa. Hui megborzongott, és újra körülnézett. Most már minden
árnyékban az anyját vélte látni.
Hui küzdött a félelem ellen. Elképzelte, ahogy kardja Iszetnofret
mellébe döf, és kettéhasítja hideg szívét. Akkor vége lenne neki,
rázuhanna a vérrel összefröcskölt mészkőre, remegő kezét kinyújtva
kegyelemért esedezne, ő pedig könyörtelenül és érzelemmentesen –
amilyen Iszetnofret volt – fölé tornyosulna, megtagadná a kegyelmet, és
gyönyörködne a szemében tükröződő rettegésben, ahogy ráébred, hogy
bűneinek köszönheti ezt a szomorú véget. Hui egyenlővé válna vele
abban, hogy megvet mindent, ami a vágyai útjában áll. Ő tette ilyenné.
És ekkor megjelent előtte apja kedves arca. Végre igazságot
szolgáltatna annak az embernek, aki mindnyájuknál jobb volt. Igazságot
szolgáltatna annak az embernek, aki szerette és tanította őt...
Hui gyorsan megfordult, de túl későn.
Körmök martak az arcába, és hátrazuhant. Vér ízét érezte széthasadt
ajkán, és egy pillanattal később érezte, hogy a karmok nyomai tűzként
égetik. Megpróbált feltá-pászkodni, de lábai képtelenek voltak
megtartani a súlyát. Valahogy összeszedte az erejét, de amikor felállt,
tántorgott, mint egy részeg. A palota távoli fényei csillagrobbanásként
lobogtak, és a sötétség áthatolhatatlannak tűnt.
– Mit tettél velem? – hörögte Hui.
 Miközben Hui küzdött, hogy gondolatai ne ússzanak el a semmibe,
észrevette, hogy valaki közeledik hozzá. Egy nő bukkant elő az
árnyékból. Csípőre tett kézzel ringatta magát, közben tetőtől talpig
végigmérte. Megvető nevetése visszhangzott az elhagyatott építési
területen. Hui az elmosódott arcba bámult, és biztos volt benne, hogy a
királynőt látja. De aztán pislogott egyet, és ahogy a varázslat
elenyészett, Losztrisz vonásai szétfolytak a szeme előtt, és lecsúsztak a
nő koponyájáról. És most Iszetnofret állt előtte, olyan hidegen és
érzéketlenül, amilyennek utoljára látta, amikor Bakari nagyúr
elmarasztaló ítélete után tekintetük összetalálkozott.
Anyja sötét szemei csillogtak, nevetése üresen csengett, majd
gyötrődő siránkozásba ment át.
– Megölted. A fiamat, az én szép fiamat. Megölted. – Könnyek
patakzottak a szeméből, de ajka felhúzódott apró fogairól, amitől úgy
nézett ki, mint egy sarokba szorított sivatagi macska. – Már csak
egyedül ezért is úgy fogsz szenvedni, mint senki más. – Azzal kiköpött.
Hui nem látott tisztán. Érezte, hogy dühe egyre fokozódik, egyre
hevesebb lesz. Biztos volt benne, hogy felemészti.
– Qennek nem kellett volna meghalnia – motyogta. Az arcán lévő
karmolások égtek attól a valamitől, amivel a nő megfertőzte. – Nem
látod, hogy a te hatalomvágyad okozta a halálát...?
– Elvetted az életét! – A kiáltás sikítássá torzult, és Hui kihallotta
belőle az őrület hangját.
Hui Iszetnofret felé tartotta a kardját. A bronzpenge megcsillant a
holdfényben.
Iszetnofret rávigyorgott, és úgy ingatta magát a kard hegye előtt,
mintha támadni akarna. Oldalra lépett, és körözni kezdett. Hui mindent
megtett, hogy kövesse, de minden mozdulata lassú és esetlen volt.
– Gondolod, hogy létezik olyan földi fegyver, amely árthat egy
olyannak, mint én? – mondta Iszetnofret. – Széth rám ruházta az erejét,
mert látta az iránta való odaadásomat, az áldozatomat. Széth, Széth, a
Káosz Ura, a Tűz és a Sivatag Istene, az Irigység Királya, a Csalás
Mestere.
 Elmosolyodott, és szemhéja lecsukódott az eksztázistól. Hui
felismerte a pillanatot, és előrelépett, de túl gyenge volt, túlságosan
megfontolt. Legbelül átkozta magát. Most semmiképp nem bukhat el,
ennyi áldozat után, a sok harc után, amit ezért a pillanatért vívott.
Iszetnofret szeme kinyílt, és tekintete keményebb volt, mint
bármikor.
– Széth, az Erőszak Ura! – kiáltotta. – Nézd!
Egyik ujjával a legközelebbi árokba mutatott. Hui a mélybe nézett.
Az alján megmozdult a sötétség, és amikor szeme hozzászokott az
árnyékhoz, látta, hogy az árok telis-tele van mérges kígyókkal:
ékkőszerűen csillogó bőrű kobrákkal, és okkerpikkelyes
szarvasviperákkal. Rengeteg – talán több száz is – volt belőlük. Egymás
körül tekeredtek, csavarodtak.
– A kígyók engem szolgálnak, úgy, ahogy én Széthet szolgálom –
lehelte.
Hui eltántorodott az árok szélétől. Mintha az egész világ mozgott
volna körülötte, mintha hatalmas földrengés rázta volna meg.
Imbolyogva igyekezett megőrizni az egyensúlyát.
– Végre enyém lesz a hatalom, amire rászolgáltam.
– A Ka-kő elpusztult – hörögte Hui. – És vele pusztult a te álmod is a
halhatatlanságról.
Iszetnofret ott járkált körülötte kardpengéje által elérhetetlenül.
– De Egyiptom továbbra is az enyém lesz. Az ajándékok, amelyeket
Széthtől kaptam, lehetővé teszik, hogy a hükszoszokat az akaratom alá
hajtsam. Losztrisz királynő, a fiatal fáraó, Tanusz, a mestered... mind
porrá lesz. Ezen az éjszakán felmegyek az istenekhez.
– Nem. – Hui erőtlenül meglengette a kardját.
– Egész életemben küzdöttem, számolgattam, és lemondtam a
kisemberek apró örömeiről. – Úgy tűnt, Iszetnofret magában beszél,
közben folytatta a körözést. – Beleegyeztem, hogy hozzámegyek
apádhoz, ahhoz a gyenge és gyáva emberhez, mert a hivatala révén
befolyáshoz jutottam. Adott nekem egy fiút, egy gyönyörű fiút. Ez volt
az egyetlen jó dolog, amit nyomorúságos élete során valaha is tett
értem. – Megint kiköpött. – És amikor azt a kocát elvette második
feleségének, sem a fia, sem én nem érdekeltük többé.
– Jó asszony volt.
– Imádkoztam Széthhez a haláláért, és ő válaszolt nekem. – A hangja
hideg volt, mint a Színájon fújó keserű szél.
Hui ingadozott, és érezte, ahogy a talaj összeomlik a lába alatt.
Összekapta magát, és előrebotorkált.
Iszetnofret szeme felcsillant. Tudta, hogy csak egy lélegzetvételnyire
van Hui legyőzésétől.
– És te az utolsó porcikádig az apád fia vagy.
Az anyja meg akarta sérteni Huit a szavaival, de ő csak büszkébb lett
tőlük. Emlékezett Khawy tisztességességére, nagylelkűségére,
szeretetére, a kötelességbe és becsületbe vetett mély hitére. Hui
szívében ismét lángra kapott a bosszúvágy tüze, ami csökkentette a
méreg hatását, amellyel anyja megfertőzte az elméjét.
Hui előrelendítette a kardját, de csapása lomha volt, és az anyja csak
nevetett. Ő pedig átkozta magát, de közben egyre erősebb lett.
Úgy tűnt, Iszetnofret is megérezte ezt.
– Az időd lejárt. – Lehúzta ruhája pántjait, és hagyta, hogy köpenye
a földre csússzon. Végül ott állt Hui előtt meztelenül. A holdfény
megcsillant mellének, hasának és csípőjének az ívén.
– Kitárulkozom Széth előtt, hogy lássa, tiszták a szándékaim –
lehelte. – Neki ajánlom magam, és a hitvese leszek. – Ajka kegyetlen
mosolyra görbült. – Te pedig meghalsz, ahogy mindig is terveztem.
Feldarabolom a testedet és szétszórom a négy szél felé, hogy ne
kerülhess a túlvilágra. De nem fogsz ám itt ragadni. Nem. Mert
lenyelem fonnyadt lelkedet, ami csak növeli az erőmet. És akkor még
Tanusz sem lesz képes szembeszállni velem.
Iszetnofret meztelenségét látva Huinak anyja és Qen közösülése
jutott eszébe a káhúni piramis mellett. Addig a saját lelkiismeretével is
küzdött, de az undor erőt kölcsönzött neki, és elbillentette a mérleget.
Iszetnofret nemcsak az apját lopta el tőle, hanem a bátyját is. Mindent
elrontott, amihez hozzáért. Nem maradhatott életben.
 Iszetnofret az ég felé emelte karját, és szavakat motyogott
ugyanazon a nyelven, amely a Ka-kőből is szólt. A szél lehűlt, és Hui
megborzongott. Fejük fölött a csillagok kialudni látszottak, mint a
templomban a gyertyák, amikor a szertartás végén a papok eloltják őket.
Egy árnyék söpört végig a nekropoliszon, és Iszetnofret mögött egy
alakká állt össze. Hatalmas alak volt, fekete, mint az éjszaka A feje egy
vadállaté volt. Az alak szélei vibráltak, de Hui biztos volt benne, hogy
magát Széthet látja. Szeme kinyílt, és csillogó fénycsíkokat látott benne.
Álmodta mindezt? Önkívületi állapotban volt? Az ereiben áramló
méreg hatása volt? Hui ismét arra a titkos éjszakai szertartásra gondolt,
ott a káhúni piramis mellett, és arra az őrült vágyra, amelyet Iszetnofret
később bevallott neki, amikor meglátogatta a börtönben. Felemelkedni
az isteni létbe, és csatlakozni Széthhez. Erről beszélt. Őrültség.
Természetesen az. Annak kell lennie. És mégis... És mégis, mi van, ha
Széth most azért jött, hogy létrehozza azt a rettenetes egyesülést?
Csak Iszetnofret halála akadályozhatja meg ezt a szörnyű
végkifejletet. Hui érezte, hogy elhatározása megszilárdul.
– Rettegj – lehelte Iszetnofret. – Rettegj a képzeletedet meghaladó
erőktől!
Hui felemelte a fejét. – Nem! Én apámért, Ipwetért, Tanuszért,
Egyiptomért állok itt.
– Megáll ez a bátorság ezzel szemben? – Iszetnofret az árkok
labirintusa felé lendítette a kezét. Hui először semmit sem látott. Aztán
mozgást érzékelt, egy árnyékba burkolódzó alakot pillantott meg, aki
egy járni tanuló gyerek bizonytalan lépéseivel totyogott feléjük.
– Ki...? – kezdte Hui. De hirtelen ismerősnek találta az alak
körvonalait, és testét átjárta a rémület.
– Kyky barátodtól megtagadták a túlvilágot – mondta Iszetnofret –,
és most azért jön, hogy megbüntessen.
Hui azt gondolta, hogy megőrült.
– Ez nem lehetséges!
– Kyky gyűlöl téged azért, amit tettél.
 Hui agyán átvillantak barátja halott arcának, a bomló húsnak a
képei, de elhessegette őket. Fájdalmas lelkiismeret-furdalást érzett a
barátja halálában játszott szerepe miatt.
– Nem!
Hui haragja fellángolt, előrevetette magát, és nekirontott
Iszetnofretnek. A nőt váratlanul érte a hirtelen mozdulat, és nem tudott
ellenállni, amikor a fiú megragadta a torkát, és a mellkasához szorította.
Teste vonaglott, mint a kígyók az árokban. Belekarmolt a karjába, de a
sebek ezúttal nem égették Huit, aki érezte a pézsma illatát, a mák
keserű illatát. Ez a szag betöltötte a fejét.
Kyky lépésről lépésre közeledett hozzájuk – kérlelhetetlenül, mint a
halál.
Hui fogcsikorgatva próbálta kiűzni fejéből a látomást. De érezte,
hogy lanyhul az elszántsága. Elerőtlenítette a szörnyű lelkiismeret-
furdalás. Kardját a nő mellkasa alá tartotta. Egy szúrás, és vége az
egésznek. Bosszút állt.
Keze remegett, egyre gyengült.
Iszetnofret érthetetlen szavak sorát motyogta, és Hui bőre bizseregni
kezdett valamiféle gyors mozgás érzetétől. Lepillantott. Skorpiók
nyüzsögtek a testén, felgörbített farkukkal készen álltak arra, hogy
mérget lövelljenek belé.
Hui felkiáltott, és hátraugrott. Szabad kezével végigsepert a testén,
hogy megszabaduljon ezektől az életveszélyes lényektől. De ujjai nem
ütköztek ellenállásba, és amikor ismét lenézett, látta, hogy a skorpiók
eltűntek. Egy képzelgés áldozata volt.
Önelégült mosoly ült ki Iszetnofret arcára, és oldalra lépett.
– Gyenge vagy, mint az apád.
Kyky egyre csak közeledett. Arca hamarosan bekerül a holdfénybe.
Hui elnézett Iszetnofret mellett, oda, ahol az istent vélte látni. Még
mindig érezte a sötét jelenlétet, de az már visszahúzódott a sötétségbe.
Újabb illúzió, hogy megrémítse? Soha nem fogja megtudni. Illúziók,
mindenhol.
 Hui összeszedte fogyatkozó erejét, és szembefordult Kykyvel. Egy
pillanatra hatalmába kerítette a rettegés, aztán döfött. Kardja áthatolt a
barátján, de az érzés olyan volt, mintha ködbe szúrt volna.
Kyky eltűnt. A varázslat megtört. Hui érezte, hogy megerősödik
benne az elhatározás, és megpördült. Iszetnofret zavartan egy újabb
varázsigét mormolt. Hui előreszökkent, és lecsapott a pengéjével.
Ezúttal érezte, hogy testet ért. Csillogó cseppek látszottak a kard villogó
ívén.
Anyja gyengének gondolta. Azt hitte, hogy Kyky meg-idézése
remegő roncsot csinál belőle. De Hui már nem az a fia volt, akit ismert.
És most megfizet a tévedéséért. •
Vér ömlött végig Iszetnofret meztelen testén. Kezével a torkához
kapott, ahol hatalmas seb tátongott. Megpróbálta elállítani a
véráradatot. Szeme tágra nyílt a döbbenettől.
Hui az oldala mellé ejtette a kardját. Iszetnofret tántorgott, teste
nyakától a combjáig merő vér volt. Egyre gyengébb mozdulatokkal
tapogatta a torkán ejtett sebet. Hui mélyen a szemébe nézett, azt
remélve, hogy megpillant bennük némi megbánást a bűnei miatt, de
csak ostoba hitetlenkedést látott afelett, hogy ekkora hatalommal a
birtokában kudarcot vallott.
Hui végignézett az árkok során. Kykynek nyomát se látta, ha
egyáltalán ott járt. És az isten is elment.
Végre vége volt. Bosszút állt az apjáért. Egyiptom megmenekült
anyja kegyetlenségétől. Talán most végre nyugalomra lel.
Iszetnofret oldalra dőlt, és belezuhant a hosszú, sötét árokba. A
mélyből vad sziszegés hallatszott, és amikor Hui belenézett, látta, hogy
a kígyók ellepik Iszetnofretet, harapják a húsát, mélyen belelövellik
mérgüket. Anyja még mindig ragaszkodott az élethez, miközben az égő
méreg szétáradt az ereiben, megbénította, szörnyű haláltusára ítélve
szervezetét.
Tekintetét a legutolsó pillanatig a csillagokra szegezte.
 *****

Csapkodtak a vitorlák, a kötelek megfeszültek. Erős szél süvöltött

végig a folyón, ami elfújta a leégett város kénes szagát, amely még
mindig ellepte Théba egét. A gálya fedélzetén Hui a tenyerével
árnyékolta le a szemét a sárgaréz hajnali fény elől, és a lerombolt várost
fürkészte, amely egykor az otthona volt. Khyannak igaza volt.
Elvesztették Thébát, és vele egész Egyiptom is odaveszett.
A hükszoszok átkeltek a folyón. Szalitisz király háromszáz szekér és
két teljes ezrednyi elit harcos felett rendelkezett a nyugati parton.
Tanusz irányítása alatt Hui felügyelete mellett az egyiptomiak negyven
saját harci szekeret építettek. Az egyiptomi védelem megerősítésére
szánták őket. De ez nem volt elegendő, és embereik sem voltak
hozzájuk. Jelenleg lehetetlen volt legyőzni a hükszoszokat. Bármilyen
ellenállás azonnal mészárlássá fajult volna.
Így hát nem maradt választásuk.
Hui a hajóorrhoz sétált, és tekintetével a folyó kígyózó vonalát
követte egészen a ködös látóhatárig. Délre mennek, a zuhatagokon túli
vad vidékekre, amelyeket soha nem térképeztek fel. Délre, Afrikába. A
korábbiakhoz semmiben sem hasonlító exodusra készültek – a királyi
bárkán Losztrisz királynővel és Memnon herceggel, Tanusszal és a
hadsereg maradványaival, valamint annyi polgárral, amennyi felfért
megtizedelt hajóflottájukra.
– Milyen lesz ott lent?
Tau bukkant fel Hui oldalánál, és követte Hui messzeségbe néző
tekintetét.
– Kétségkívül lesznek veszélyek – válaszolta Hui –, és olyan
kalandok, rejtélyek és csodák, amelyekről eddig csak álmodhattunk.
A reményt is hozzá akarta fűzni – a hatalomra éhesek által indított
háborútól, az általuk okozott nyomorúságtól és általuk elkövetett
kegyetlenségektől mentes új élet reményét.
 A fiú elvigyorodott, mintha játék lenne az egész – és egy vele
egykorú számára az is volt. Hui jól emlékezett arra az időre.
Kimerültnek érezte magát. A bosszúvágy, amely addig állandó kísérője
volt, már nem élt benne, és mégsem érzett felszabadulást. Nincs béke.
Elment az anyja, a bátyja is. Az apját végre megbosszulta. Ettől azonban
nem jöttek rendbe a dolgok. Khawy továbbra is hiányzott, és a szeretete
is. És most célja sem volt az életének, csak sodródott.
Miután Tau eloldalgott, hogy kavicsokat dobáljon a folyóparton, Hui
a pallón lement a rakpartra, ahol még mindig folytak az utazás izgatott
előkészületei. Farid göcsörtös botjára támaszkodott, megkövesedett
arcvonásaiból szokás szerint most sem lehetett kiolvasni semmit.
– Van valami hír a felderítőktől? – kérdezte Hui.
– A barbárok kétfelől támadnak a lehető legnagyobb sebességgel.
Északon Aszijútból, és délen Esznából, ahová már be is hatoltak.
Szétzúznak bennünket, a kalapács és az üllő közé szorulunk – legalábbis
Szalitisz királynak ez a terve. Fogadni mernék, hogy ha felmész a
Memnon-palota tetejére, három nap múlva látni fogod a közeledő
porfelhőket.
– Három nap – tűnődött Hui.
Vajon ennyi idő alatt be tudják-e fejezni az utazás előkészületeit?
Farid sanda pillantást vetett rá. Mintha a sivatagi vándor olvasott
volna a gondolataiban.
– Úgy hallom, Tanusz kidolgozott egy tervet az időnyerésre.
– Mit tud tenni?
– Kockára teszi a saját és az emberei életét. – Farid vállat vont. –
Nem is vártam mást tőle. Kratasz észak felé visz egy sereget, hogy
lassítsa a hükszoszok előrenyomulását. Tanusz délnek megy.
Megtesznek minden tőlük telhetőt, majd hajóra szállnak, hogy
csatlakozzanak a délre tartó utazásunkhoz. Már ha életben maradnak.
Hui büszke volt. Nem hitte volna, hogy a tábornok iránti rajongása
még fokozódhat.
Ám amikor végignézett a nyugati parton, láthatta, mi forog kockán.
Menekültek ezrei csoportosultak a kikötőn túl. Várakoztak. Sóvárgó
szemekkel figyeltek. Mindannyian tudták, hogy ha lemaradnak, sokan
meghalnak közülük – vagy az éhségtől, vagy betegségektől, vagy a
barbárok kardjaitól. A többiek pedig alig lesznek többek rabszolgáknál.
– Hogy történhetett ez meg? – sóhajtott fel Hui. – Egyiptom, az örök
Egyiptom, a civilizáció dobogó szíve eltűnt.
– Semminek nincs örökre vége – válaszolta Farid.
Hui otthagyta a dokkok körüli izgatott nyüzsgést bámuló sivatagi
vándort, és befurakodott az ordibáló emberek közé, akik korsókat,
kosarakat és élelmiszeres bálákat rakodtak a hajókra. Mellettük
tekercsekkel és ecsettel felszerelkezett írnokok ellenőrizték a leltárt. A
gazdatisztek kiáltozva és mutogatva adtak útbaigazítást az
érdeklődőknek, és visszakézből odacsaptak a tanoncoknak, ha nem
mozogtak elég gyorsan. A temetkezési épületegyüttes közelében lévő
menekülttábor undorító levegőjéből kikerülve Hui nagyokat szippantott
a kömény, a koriander és a különböző olajok fűszeres-zamatos illatából.
Átnyomakodott a zűrzavaron, és kilépett a rakpart egy nyugodtabb
szakaszára, ahol a királyi bárka horgonyzott. Fedélzetén rabszolgák
szorgoskodtak, előkészítették a hajót Losztrisz királynő és Memnon
herceg számára. A dél felé tartó út fáradságosnak ígérkezett.
Feltérképezetlen területek szerepeltek úti célként. Mindent meg kellett
tenni a királyi család kényelme és biztonsága érdekében.
Hui egy darabig egy bálakupac mellett lebzselt a reggeli
napsütésben, míg meg nem pillantotta a nekropoliszból kilépő ismerős
arcokat a királynő kísérőinek csoportjában. Ipwet és Ahura is észrevette
Huit, és elhúzódtak a többiektől.
– Megvizsgált már az orvos? – kérdezte Ipwet, és a Hui arcán lévő
karmolások felé nyúlt.
Hui elhúzódott – még mindig fájtak.
– Bármilyen mérget használt is anyám, már kiment a hatása –
mondta. – Az orvos adott valami bűzös kenőcsöt, hogy éjszaka kenjem
rájuk.
– Marad heg utánuk? – kérdezte Ahura. – A sebhelyektől lesz férfi a
férfi, legalábbis a gébicsek ezt vallották.
 – Azok szerint a zsiványok szerint a hiányzó fogak, szemek és ujjak
teszik emberré az embert – mondta Hui. – Mely esetben örülök, hogy
nem vagyok az.
Ahura elmosolyodott, őszinte mosolyában nem volt már az a
ridegség, amit korábban soha nem tudott elleplezni. Ipwet jót tett neki.
Hui ezt nem tagadhatta.
Hui előrehajolt. – Titokban kell tartani a szerelmeteket a királyi
bárkán? – kérdezte suttogó hangon. Ipwet és Ahura összenézett. – A
királynő kíséretének a fele jól elvan egymás társaságában – válaszolta a
nővére ravasz mosollyal.
Az arca meglágyult, és átölelte Huit. A fiút elbűvölte a lány
ragaszkodása, és jó sokáig a karjában tartotta.
– Apa büszke volna, ha látná azt a férfit, akivé váltál – suttogta a
fülébe, mielőtt elhúzódott volna.
– Te! Beszédem lenne veled! – Hui elnézett a két lány mellett, és
Taitát látta lesétálni a királyi bárka hajóhídján. Eszébe jutott az eunuch
dicsérete, amikor megmutatta neki Iszetnofret holttestét. Taita sietve
tájékoztatta Tanuszt a cselszövésről, és Hui szerepéről a
megakadályozásában.
– Jól vagy? – kérdezte Taita. .
Hui meglepődött. A bölcs még soha nem érdeklődött a hogyléte
iránt. Pedig egy egész világ volt a két szó mögött, nem igaz? Vajon
nyomot hagyott-e benne anyja és bátyja halála? Ezt akarta megtudni
Taita. Huinak jólesett az aggódás.
– Jól vagyok – válaszolta –, sőt annál is jobban, mert végre magam
mögött hagytam a múltat.
Taita bólintott. – Legyünk bizakodók, és bízzunk abban, ami
előttünk áll! – A kétségbeesett menekültek hullámzó tömegének láttán
arca elsötétült. – Az összes egyiptomi menekült szeretne elvándorolni
velünk.
– Van elég hajónk? – kérdezte Hui, miközben végignézett a folyó
partján ringó árbocokon.
 Taita felsóhajtott. – Úgy számoltam, csak tizenkétezernek van hely.
A királynőnek természetesen megvolt a maga véleménye. Nem szabad
ilyen súlyos döntéseket hozni, kötötte az ebet a karóhoz, szó sem lehet
róla, hogy szörnyű sorsukra hagyjuk az öregeket, vagy a sebesülteket és
betegeket. Ők az ő népe. Ezt újra és újra elmondta, és hogy úgy fog
törődni velük, mintha a saját gyermekei lennének. Bárki, aki jönni akar,
jöhet. – Taita megrázta a fejét. – Hajóink olyan mélyre fognak merülni a
vízben, hogy egy hirtelen hullám a fenékre küldheti őket.
Huit meghatották a királynő szavai.
– Egyiptom nagysága tovább fog élni ezekben az emberekben. Az
asztalosokban, az írástudókban és művészekben, a földművesekben, a
fazekasokban és kovácsokban. Van miben reménykedni a jövőt illetően.
Egyiptom megmarad, és egy napon visszatérnek.
Hui érezte, hogy Taita furcsán néz rá, új tekintettel, és közben
ráncolja a homlokát.
– Mi a baj?
– Gyere velem!
Taita előrement, Hui követte. Megkerülték a rakparton lüktető
életet, és eltávolodtak a menekültek tömegétől. Túl a dokkok szélén egy
karám épült az általa összegyűjtött lovak számára. Hui nézte, ahogy
vágtáznak és játszanak. Büszke állatok, erősek és nemesek. Ennél szebb
látványt nem látott egész nap.
– Tanusz jutalomban akar részesíteni, amiért megakadályoztad, hogy
kioltsák az életét. – Taita mosolyogva bámulta a lovakat, ami olyan
vonásokat kölcsönzött neki, amilyeneket Hui korábban nem nagyon
látott rajta. – És milyen jutalom lenne hasznára egy olyan férfinak, mint
te? Bor, arany, nők? – Az eunuch a fejét rázta.
– Ezek bármelyike megfelelne nekem – kockáztatta meg Hui.
Taita a fejét rázta. – Ez itt – itt – a nagy jutalom, amit csak te vagy én
tudunk értékelni.
A lovak felé nyújtotta a karját.
Hui értetlenül ráncolta a homlokát.
 – Te leszel a Lovak Mestere – mondta Taita. – A te feladatod lesz
gondoskodni ezekről a teremtményekről. A lovászok a te parancsaidat
fogják követni, akárcsak a kocsisaink, akiket addig fogsz tanítani, amíg
meg nem szerzik tőled azokat a készségeket, amelyeket bemutattál. –
Huinak felderült a lelke. Ez valóban szép jutalom volt.
– Ebben van Egyiptom jövője – folytatta Taita. – Ha elegendő lovat
gyűjtünk össze, készen leszünk a hükszoszok elleni harcra és földünk
visszaszerzésére. És te leszel az, aki ezt megvalósítja.
Hui nem tudta eldönteni, vajon az eunuch ugratja-e, de nem is
érdekelte.
– Elfogadom ezt a remek ajándékot – mondta.
– Jó. Akkor készülj! Te fogod ma a szekereinket ezekkel az állatokkal
és a lovászainkkal a folyóparton délre vezetni – vagy ha szükséges,
beljebb a szárazföldön is. A flottával az első vízesés után fogsz
találkozni. Onnan továbbhaladsz dél felé, már a mi hajóink sebességét
tartva.
Taita elsétált, de még visszakiabált: – Ne okozz nekünk csalódást
Káhúni Hui! Ez az első lépés az új utadon. Új út és új élet.
Hui elvigyorodott. Tetszett neki, amit hallott.
 Tom Holland utószava
Tom Holland díjnyertes történész, író és televíziós személyiség. Ő
dolgozta át képernyőre Homéroszt, Hérodotoszt, Thuküdidészt és
Vergiliust a BBC számára. 2007-ben elnyerte a brit Classical Association
(Ókortudományi Társaság) díját, amit annak ítélnek oda, „aki az ókori
Görögország és Róma nyelve, irodalma és civilizációja
tanulmányozásának a népszerűsítéséért a legtöbbet tette”.
Holland a BBC Radio 4 „Making History” című műsorának
műsorvezetője. A BBC és a Channel 4 számos dokumentumfilmjének
volt az írója és narrátora a vallástól a dinoszauruszokig terjedő
témakörökben. Két évet töltött a Society of’ Authors (Szerzők
Társaságának) és a PLR Tanácsadó Bizottságának elnöki székében. A
Classical Association bizottsági tagja. Legutóbbi könyve, a „Dominion”
2019-ben jelent meg.

Az Új Királyság kitalált történet, de ugyanúgy történelmi tényeken

alapul, mint Wilbur Smith A folyó istene c. könyvével kezdődő
sorozatának többi regénye. Az összes civilizáció közül az egyiptomi
csillog leginkább az aranytól, és egyben ez az egyik
legtiszteletreméltóbb is. Az Új Királyság több mint három és fél
évezreddel ezelőtt játszódik. Egyiptom már akkor is mesésen régi volt.
A Taita-korabeli egyiptomiak éppoly távol voltak a fáraó-királyság
megalapításától, mint mi a római Britannia összeomlásától.
Egyetlen másik állam sem élte meg ilyen teljes mélységében saját
régiségét.
 Az egyiptomi történelmen végigfutó és egészen a Krisztus előtti
negyedik évezredig visszanyúló folytonosságok fő oka az ország
földrajzi fekvése volt. Hérodotosz görög történész Egyiptomot a Nílus
ajándékának tartotta. A nagy folyó minden év augusztusában csodát
tett: a távoli Etiópiára zúduló nyári esőktől megduzzadva kiáradt, és
Egyiptom minden művelés alatt álló földje jó pár hétig víz alá került.
Noha az ilyesmi olykor halált hoz, itt általában életet hozott. Az áradás
által odahordott iszap egészen elképesztően termékeny talajt biztosított
az egyiptomiak számára. Az iszap tette lehetővé az aratást, és az aratás
tartotta fenn a virágzó népességet, amely aztán megteremtette az írást és
a művészetet, a szertartásokat és a szertelen pazarlást, a templomokat és
ennek a páratlan civilizációnak az egyéb emlékműveit.
Nem csoda hát, hogy maguk az egyiptomiak nem észak felé
tájékozódtak, mint mi, hanem dél felé: abba az irányba, amerről a Nílus
érkezett. Úgy gondolták, hogy a nagy folyó az Első Zuhatagoknak
nevezett látványos és veszélyes vízesések alatt kezdődik. Egyiptomnak
azt a részét, amely e vízesések és messzi északon, a deltává szélesedő
Nílus völgye közé esett, Felső-Egyiptomnak, magát a deltát pedig Alsó-
Egyiptomnak nevezték. Eredetileg az egyiptomiak ezeket külön
királyságoknak tartották. De i. e. 3000 körül Felső-Egyiptom királya,
egy Narmer nevű hódító, Felső-Egyiptomhoz csatolta a Nílus-deltát, és
Felső- és Alsó-Egyiptom egyetlen királysággá egyesült. Ettől a
pillanattól kezdve minden fáraó a „Két ország ura” címet viselte.
A Nílus alkotta Egyiptom gerincét. Mi több, hozzásegítette a partjain
élőket magának a kozmosznak a megértéséhez. A termékeny Nílus-
völgy és az azon túli száraz vidék, az alluviális talaj feketesége és a
homok vörössége, a folyópartot szegélyező civilizációs emlékművek és a
sivatag vad üressége közötti ellentét mindig is izgatta az egyiptomiakat.
Különösképpen az életörömök iránti érzéküket töltötte meg sajátságos
mértékű intenzitással. Ha napjainkban gyakran inkább olyan népnek
tűnnek, amely állandóan a halállal foglalkozott, ez azért van, mert
szenvedélyesen vágytak a halál legyőzésére és az örök életre. Eredetileg,
az egyiptomi történelem korai századaiban csak a fáraónak volt esélye
arra, hogy istenné válva folytassa életét a túlvilágon. Az újjászületés
álma ösztönözte az uralkodókat a legismertebb egyiptomi építmények, a
piramisok létrehozására. Mindegyiket úgy tervezték, hogy a király az
istenekhez vezető úton feküdjön. „Lépcsőt építettek a fáraó számára,
hogy azon menjen fel a mennyekbe.” De a túlvilági élet álma idővel a
népesség szélesebb köreit is rabul ejtette, és a korábban kizárólag a
fáraót érintő varázslatok és szertartások tömegtermékekké váltak. Azok
a hivatalnokok, akik pazar lakomákat vagy a Nílus szépségeit ábrázoló
életképekkel díszíttették síremlékeiket, ugyanezeket az élvezeteket
álmodták meg maguknak a túlvilágon. A másik lehetőség túl szörnyű
volt ahhoz, hogy egyáltalán gondolkodjanak felőle. A Halottak Könyve,
a túlvilági élet útikönyve semmi kétséget nem hagyott afelől az örök
életre sóvárgó egyiptomiak számára, hogy ha valami félresikerül, miféle
borzalom várna rájuk odaát. Óriási kígyók falnák fel őket, állatfejű
démonok vagdalnák le a végtagjaikat és ennék meg a szívüket, az
istenek arra kényszerítenék őket, hogy megegyék a saját székletüket.
Ezek a rémálmok még a fáraókat sem kímélték.
Az egyiptomiak az életben és a halálban is kétosztatúnak képzelték
el a világot: az egyik a Nílus-völgy volt, a másik minden más azon túl. A
szörnyűségek, amelyekkel a lelkeknek a túlvilági életben találkozniuk
kellett, azoknak a veszélyeknek – férgeknek, banditáknak és
hasonlóknak – a felnagyított változatai voltak, amelyek a sivatag vörös
homokjában leselkedtek rájuk. Persze a sivatagon túl léteztek más
királyságok, de az egyiptomiak számára ezek szerepe is arra
korlátozódott, hogy kiemeljék, mennyivel különb Egyiptom náluk. Az
Egyiptomon kívüli királyságok alapvetően megvetendők voltak, a
barbarizmust és a káoszt képviselték. A fáraók legfőbb kötelessége volt
féken tartani őket. Ez mindig is így volt. Egy kőtáblán Narmer, az
egyesített Egyiptom első királya látható, ahogy büszkén pózol tíz fej
nélküli holttest előtt. A tudósok mindmáig nem tudták eldönteni, hogy
pontosan mit is ábrázol ez a jelenet: a Nílus-delta meghódítását, vagy a
királyság szimbolikus győzelmét az anarchia felett. De bárhogy is volt,
ez a jelenet a jó és a gonosz létezéséről alkotott felfogást tükrözi,
amelytől az egyiptomiak soha nem távolodtak el. A fáraó kötelessége
fenntartani a világmindenség istenek által megalkotott rendjét; a
veszély örökösen odakint ólálkodik a kietlen pusztaságban, és alattvalói
csak akkor élvezhetik a békét és a rendet, ha a fáraó sikeresen teljesíti
ezt a kötelességét.
Egyiptom történelmének nagyobb részében a monarchia tekintélye
és hatalma elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy garantálja az ország
határainak a biztonságát. A sivatag és tenger sánca által védett
egyiptomiaknak nem kellett ragadozó ellenségeiktől tartaniuk, mint
más országok kevésbé szerencsés népeinek. Múltak az évszázadok,
szaporodtak a piramisok. A Nílus partján a mindennapi élet ritmusa
ugyanúgy lüktetett, ahogy addig is. Aztán ezer évvel Narmer kora után
a fáraó-állam bomlásnak indult. Tekintélye gyorsan olyanná vált,
mintha kísértet lenne. Múlandó monarchiák követték egymást gyors
egymásutánban. Végig a Nílus völgye mentén egymással rivalizáló
hatalmi központok jöttek létre. Majd egy évszázadon át egyáltalán nem
létezett központi hatalom. Ez dermesztő emlékeztető volt az
egyiptomiak számára, hogy milyen könnyen labilissá válhat a két
ország, Alsó- és Felső-Egyiptom, a delta és a folyó völgyének egysége.
De az összeomlás nem bizonyult véglegesnek. I. e. 2000-re a
különböző részeket újra összeöltötték. A diadalmas Mentuhotep fáraó
hatalmi központja Felső-Egyiptomban – konkrétan Théba városában –
volt. Dinasztiája székhelyét a királyság fővárosává nyilvánították. Igaz,
Thébának ez a státusza nem volt tartós: a királyi hatalmat könnyebb
volt északabbra, a Nílus azon pontjánál gyakorolni, ahol Felső- és Alsó-
Egyiptom találkozott. Ennek ellenére Théba nem süllyedt vissza
korábbi porfészek állapotába. A várost a déli terület fővárosává
nyilvánították. Városszerte nagy templomokat emeltek. Théba pompás
szertartások színtere lett. Aztán négy évszázaddal Mentuhotep
uralkodása után a központi hatalom ismét felbomlott, és a Felső-és
Alsó-Egyiptomot összekötő kötelékek elszakadtak. Nem tartott sokáig,
hogy Théba ismét királyi fővárossá váljon. Igaz, az ott székelő dinasztia
hatalma nem terjedt túl Felső-Egyiptomon. A delta külön királysággá
vált. Egyiptom két részre szakadt, ahogy Narmer idejében is volt.
Mindazonáltal Théba megmaradt nagyszerű és dicső városnak, méltó
színtérnek az olyan emberek élete számára, mint Taita és köre.
 Wilbur Smith világjelenség
A világhírű író állandó olvasóközönségét 55 év írói munkájával és
regényeinek világszerte több mint 120 millió példányának eladásával
építette ki.

Wilbur 1933-ban született Közép-Afrikában. 1964-ben vált főállású

íróvá az Amikor az oroszlán zabái sikerének köszönhetően. Azóta több
mint 30 regénye jelent meg, köztük a Courtney-sorozat, a Ballantyne-
sorozat, az Egyiptomi sorozat, a Hector Cross-sorozat, valamint számos
nagy sikerű önálló regény. Mindegyikhez lelkiismeretes kutatómunkát
végzett a világ minden táján. Könyveit máig 26 nyelvre fordították le.

A 2015-ben létrehozott Wilbur és Niso Smith Alapítvány Wilburnek

az írók támogatása, az írni és olvasni tudás terjesztése és a kalandregény
mint műfaj fejlesztése iránti szenvedélyes érdeklődésének a terméke. Az
alapítvány legfőbb dolga a Wilbur Smith Kalandregény-írói díj
odaítélése.

A Wilburrel kapcsolatos legfrissebb információkért látogassanak el a

www.wilbursmithbooks.com vagy a facebook.com/WilburSmith
weboldalra.
 Wilbur Smith dicsérete
„Wilbur Smith könyveiről egyszerűen nem lehet mást mondani, mint
hogy bődületesen jó olvasmányok.”
(The Irish Times)
„Wilbur Smith... olyan lehengerlően ír, ahogyan a hősei, ezek a kemény
fiúk, cselekszenek.”
(Evening Standard)
„Wilbur Smith John Buchan óta kétségkívül a legjobb kalandregényíró,
ami a helyszínek megjelenítését illeti.”
(The Guardian)
„Wilbur Smith a viszonyítási alap, akihez másokat hasonlítanak.”
(The Times)
„Wilbur Smith Afrikáról szóló lenyűgözően izgalmas regényeivel nálam
kiérdemli a legjobb történelmiregény-író címet. Fűzők szakadnak, és
ömlik a vér. Wilbur Smithben úgy el lehet veszni, hogy nyár végéig ki
se látszik belőle az ember.”
(Stephen King)
„Wilbur Smith egy akció nevű játékot játszik, méghozzá mesteri
módon.”
(The Washington Post)
„A meseszövés mestere.”
(The Sunday Times)
„Smith egy izgalmas, feszes tempójú, érdekfeszítő és felejthetetlen
utazásra ragadja magával az embert.”
(The Sun)
„Wilbur Smithnek kalandokban messze nincs párja.”
(Daily Mirror)
„Wilbur Smithnél az akcióra sosem kell várni egy oldallal többet.”
(The Independent)
„Ha kalandregényírásról van szó, annak Wilbur Smith a mestere. Ő a
21. század H. Rider Haggardja.”
(Vanity Fair)
 WILBUR SMITH könyvei
Memoárkötet
A LEOPÁRDSZIKLÁN – On Leopard Rock
Courtney család
AMIKOR AZ OROSZLÁN ZABÁL – When the Lion Feeds
MENNYDÖRGÉS – The Sound of Thunder
A BOSSZÚ – A Sparrow Falls
RAGADOZÓ MADARAK Birds of Prey
ARANY OROSZLÁN – Golden Lion1
MONSZUN – Monsoon
KÉK HORIZONT-Blue Horizon
A TIGRIS ZSÁKMÁNYA – The Tiger s Prey2
SZELLEMTŰZ – Ghost Fire2
Afrikai Courtney család
A LÁNGOLÓ PART – The Burning Shore
A KARD HATALMA – Power of the Sword
HARAG – Rage
MOST KELL MEGHALNOD – A Time to Die
ARANY RÓKA – Golden Fox
A NAP DIADALA – The Triumph of the Sun
A VADÁSZ VÉGZETE – Assegai
HÁBORÚ – War Cry3
COURTNEY HÁBORÚ – Courtney’s War3
A HÁBORÚ ÖRÖKSÉGE – Legacy of War3
A Ballantyne-történetek
A HOLLÓ SZAVA – Call of the Raven7
A SÓLYOM RÖPTE – A Falcon Flies
IGAZI FÉRFI – Men of Men
AZ ANGYALOK ZOKOGNAK – The Angels Wheep
A LEOPÁRD SÖTÉTBEN VADÁSZIK – The Leopard Hunts in Darkness
A NAP DIADALA – The Triumph of the Sun
KIRÁLYOK KIRÁLYA – King of Kings4
Nincs magyar címe – Storm Tide2
 Egyiptomi történetek
A FOLYÓ ISTENE River God
A HETEDIK TEKERCS – The Seventh Scroll
A MÁGUS – Warlock
A KÜLDETÉS – The Quest
A SIVATAG ISTENE – Desert God
A FÁRAÓ – Pharaoh
AZ ÚJ KIRÁLYSÁG – The New Kingdoom8
Nincs magyar címe – Titans of War
Egyéb történetek
ELSÖTÉTÜLT NAP – The Dark of the Sun
KIÁLTS RÁ AZ ÖRDÖGRE – Shout at the Devil
ARANYBÁNYA – Gold Mine
GYÉMÁNTVADÁSZOK – The Diamond Hunters
A NAPMADÁR – The Sunbird
ÉGI SAS – Eagle in the Sky
A TIGRIS SZEME – The Eye of the Tiger
JÖN A FARKAS – Cry Wolf
ÉHES, AKÁR A TENGER – Hungry as the Sea
VAD IGAZSÁG – Wild Justice
ELEFÁNTSIRATÓ – Elephant Song
AFRIKA SZARVA – Those in Peril
AFRIKA MÉLYE – Vicious Circle
AFRIKAI RAGADOZÓ – Predator5
Nincs magyar címe – Prey Zone
Jack Courtney kalandjai (ifjúsági sorozat)
FELHŐSZAKADÁS – Cloudburst6
VILLÁMCSAPÁS – Thunderbolt6
Nincs magyar címe – Sockwave6

1 GILES KRISTIAN társszerző 5 TOM CAIN társszerző

2 TOM HARPER társszerző 6 CHRIS WAKLING társszerző
3 DAVID CHURCHILL társszerző 7 CORBAN ADDISON társszerző

4 IMOGEN ROBERTSON társszerző 8 MARK CHADBOURN társszerző