Ahdaf Soueif

SZERELMEM, EGYIPTOM

Ulpius-ház, 2001
 A fordítás alapjául szolgáló mű címe:

THE MAP OF LOVE

Fordította:

LADÁNYI KATALIN

Felelős szerkesztő:

DEZSÉNYI KATALIN

Borítóterv:

CZEIZLER ZSOLT

www.ulpiushaz.hu

Copyright © 1999 by Ahdaf Soueif

Published by Bloomsbury Publishing London

Hungarian translation © Ladányi Katalin, 2001

© Ulpius-ház Könyvkiadó Bt., 2001

ISBN 963 9348 57 0

Iannek
 Különös, hogy épp ez, a gyarmatosítók és bérenceik által békésnek,
eseménytelennek vélt majd másfél évtized (1900-1914) volt Egyiptom
történelmének egyik legtermékenyebb korszaka. Az ország és a nép
mélyreható önvizsgálattal, friss energiával készült az újjászületésre.

Gamal Abdel Nasszer: A szövetség, 1962

 A kezdet
A múltat még Isten sem változtathatja meg.

Agathon (Kr. e. 447-401)

 – és ott, a hálószoba ablaka alatt álló asztalon hever a hang, ami újra meg
újra álmodozásra csábítja. Egy hosszú-hosszú évekkel ezelőtt megélt élet
emléktöredékei. Anna hangja száz esztendő távlatából szól Amalhoz –
kristálytisztán és világosan. Legszívesebben tollat ragadna, s válaszolna neki.
Szinte hihetetlen, hogy nem lehet.

A gyermek alszik. Nur al-Hayah: életem fénysugara

Anna bizonyára letette a tollat, és a szorosan hozzá simuló gyermekre

pillantott, gondolja Amal: az arcocska kipirult, az apró száj kissé nyitva van,
a domború homlokba verejtéktől nedves fekete hajtincs hullik.

Én megpróbáltam megmagyarázni neki. Minden tőlem telhetőt elkövettem.

De szegénykém nem tudja – vagy nem akarja – megérteni, és nem adja fel
a reményt. Folyton csak az édesapját várja.

Leszállt az éj, de Amal csak olvas, olvas, olvas. Hagyja, hogy Anna szavai a
lényébe áramoljanak; gyöngéden, vigyázva fürkészi a már szétválogatott,
osztályozott, elraktározott reményeket és álmokat.

Papírlapok. Megannyi fényes, leheletvékony, százéves papírlap, egyik a

másik után, többnyire angolul, apró, dőlt betűkkel, határozott kézírással
teleírva. Amal a fajta, a méret és a tinta színe szerint válogatta szét őket.
Francia szövegeket is talált közöttük. Iratok, levelek borítékokban vagy lazán
átkötve, barnássárga dossziékban. Egy nagy, zöld napló meg egy másik,
barna bőrkötésű; parányi kulcslyuk a cizellált sárgaréz kapocsban. A kulcsot
Amal csak később találta meg egy zöld – kissé ormótlan, talán iskolai
kézimunkaórán, kényszerűségből, ügyetlenül összeöltögetett – filctasak
sarkában, s mellette két jegygyűrű is lapult. Az egyik nagyobb, a másik
kisebb. Amal figyelmesen böngészte a gravírozást, és eleinte csak a gyűrűkbe
vésett évszámot tudta kisilabizálni: 1896. Egy nagy barna boríték vastag irkát
rejtett: hatvannégy oldal arabul, takaros kézírással. Amal nyomban fölismerte
a rövid, de egyenesen álló betűket, a markáns íveket, a vocativust jelző „ja”
kunkorodó farkincáját. Igen, ez nagyanyja határozott, lendületes,
fegyelmezett írása. A papír fehér, vékony vonalas, a kemény borító szürke,
márványozott. A zizegő, merev lapok nehezen adják meg magukat. Amikor
Amal a füzetet kinyitva megpróbálja lesimítani őket, szinte feszengve,
nyársat nyelve meredeznek, míg végül be nem csukja az irkát. Néhány
újságkivágás: al-Ahrám, al-Liva, The Times, Daily News és más lapok. Egy
olasz színház műsorfüzete. Még egy kis tasak, ezúttal sötétkék bársonyból.
Amal fejjel lefelé fordította, és harminckét fényes szemből álló, rövid fekete
selyemrojtos, szantálfából készült régi olvasó csusszant a tenyerébe. Egész
nap érezte a kezén az illatát. Néhány vázlatfüzet, különféle rajzokkal.
Gyakorlófüzetek, arab szépírás. Amal a lapokat pörgetve nyomban észrevette
a tétován dülöngélő betűkből áradó bizonytalanságot. Több kötet arab
nyelvtani gyakorlat, idézet, jegyzet stb. Meg egy finom acélláncon függő
különös, nehéz, fénye vesztett fémmedál. Amikor Amal megnyomta a rugó
gombját, a kinyíló medálból szép fiatalasszony tekintett vissza rá. Remekbe
készült, elragadó miniatúra, gyakran nézegeti, nem tud betelni vele. Nagyítót
kell szereznem, hogy jobban lássam, mondogatja magában. A fiatal nő lazán
leomló haja szőke, hullámai a preraffaeliták híres frizuradivatját idézik.
Magas homloka bársonyos, az arca ovális, az álla finom vonalú. A szája
szögletében mosoly bujkál, a szeme pedig egészen különleges; már-már nem
is kék, hanem ibolyaszínű, egyenesen a szemlélő szemébe néz, és beszédes
pillantása arról árulkodik… Miről is? Sok mindenről. Erőt sugárzó tekintete
makacsságra vall; az ember már-már dacosnak nevezhetné, ha nem áradna
belőle a derű, a jóindulat. Pontosan ilyen arckifejezéssel fordulna egy nő egy
vadidegen férfihoz, ha mondjuk, táncra kérné az illetőt. Illetve fordult volna.
Hajdanán. A medál hátlapjába vésett dátum 1870, a fedél üregébe meg
csöppnyi aranykulcsot ragasztott valaki. Egy kalikózsák, benne gondosan
mosott, a legfinomabb hófehér lenvászonból varrott babaruha, dúsan
fodrozódó, kékkel, sárgával, rózsaszínnel gazdagon hímzett pompás gallérral
– és a redők közé dugott kis zacskó levendulával. Kettéhajtott, muszlinba
göngyölt, fáraót ábrázoló különleges szőttes, arab felirattal. Meg egy finom,
fehér, bársonyosan puha kendő, amilyet ünnepnapokon viselnek a
parasztasszonyok, s a Guríjában húsz egyiptomi fontért ma is kapható. És egy
másik, még ennél is finomabb nagy vállkendő halványszürke gyapjúból,
kifakult rózsaszín virágokkal – amit oly sokat hordtak, hogy helyenként
teljesen elvékonyodott, az ember szinte átlát a kelme szálai között.

De bőven akadt más is. Selyempapírba, vászonba csomagolt tárgyak,

borítékokban rejtőző iratok, egy dobozra való apróság és egy kincsesláda.
Tulajdonképpen bőrönd, afféle koffer. Útiláda. Igen. Ez az. Útiláda.
 A mese bárhol elkezdődhet, fonala a legfurcsább dolgokról is
legombolyodhat: lehet az varázslámpa, egy suttyomban kihallgatott
beszélgetés, egy falon átsuhanó árnyalak. Amal al-Gamrávi egy útiládában
lelt rá e történet kezdetére. Egy repedezett, kiszáradt bőrrel bevont, ódivatú,
régi útiládában, amelynek ívelt fedelét két szíj és két rézkapocs rögzítette. A
kapcsok hajdan sárgán csillogtak, mára megfeketedtek. Senki sem nyitogatta,
hát sötétre festette őket a múló idő.

Az amerikai nő az otthonában kereste fel Amalt. Isabel Parkmannek

hívták, és az útiláda bérelt kocsija zárt csomagtartójában lapult. Amal nem
tudott színlelni. Látszott rajta a megelőlegezett bizalmatlanság és unalom:
egy amerikai nő – ráadásul újságíró, ahogy telefonon közölte! De azt mondta,
Amal bátyja tanácsolta, hogy telefonáljon, így aztán Amal kötélnek állt s
meghívta. És jó előre fölvértezte magát: a fundamentalizmus, a fátyol, a
hidegbéke, a poligámia, a nők helyzete az iszlám világban, nemi szerveik
megcsonkítása – vajon melyik témáról akarja faggatni?

De lsabel Parkman nem volt se szemtelenül rámenős, se tapintatlan; inkább

meglehetősen félénknek, majdhogynem szégyellősnek bizonyult. New
Yorkban ismerkedett meg Amal bátyjával. Elmesélte neki, hogy Egyiptomba
készül, a millenniumról ír cikksorozatot, és a férfi megadta neki a húga
telefonszámát. Amal azt mondta, kétli, hogy egy újságíró itt olyasvalakire
bukkanna, akinek említésre méltó véleménye vagy valami grandiózus
elmélete volna az ezredfordulóról. Úgy vélte, Isabel hamarosan rá fog jönni,
hogy az emberek általában egyszerűen iszonyúan aggódnak – főleg az
aggasztja őket, milyen sors vár a huszonegyedik században Egyiptomra, az
arab országokra, „a harmadik világra”. De azért kávéval kínálta vendégét,
megadott neki néhány telefonszámot, aztán elköszönt tőle.

Isabel a második beszélgetésük közben említette meg az útiládát. Akkor

akadt rá, amikor az édesanyja szanatóriumba ment – mindörökre.
Belekukkantott, és egy csomó ősrégi, angol nyelvű levelet, naplót talált, amit
szerinte a dédnagyanyja írhatott. De sok arab irat és dokumentum is volt a
különös kofferban. Azonkívül jó néhány tárgy. És az angol szövegek zöméről
hiányzott a dátum. Némelyik paksamétát szalaggal kötötték át, de az írások
többnyire egy-egy mondat közepén kezdődtek. Isabel tudta, hogy bizonyára a
saját családja múltjának egy darabja rejtőzik az útiládában, sőt talán ennél is
több: egy sztori. Nem akar tolakodónak látszani, mondta, de Amal bátyja úgy
találta, a húgát esetleg érdekelné a dolog…

Amalt meghatotta ez a szerény, tétova puhatolózás. Megígérte, hogy

megnézi, mi van abban a ládában, és le is küldte érte a gondnokot, aki
fölcipelte, majd letette a nappali szoba közepére. – Vajon Pandóra
szelencéje? – kérdezte közben Amal.

– Jaj, nem! Remélem nem! – kiáltott fel őszinte rémülettel Isabel.

Anna Winterbourne a nevem. Nem (nagyon) osztom azok véleményét, akik

arról szónokolnak, hogy Sorsunk irányítói a csillagok.
 1
Gyermek ha ébred elhagyottan,

S tekintete sötét zugba mered,

Azt látja épp, amit nem láthat ottan,

Szeretve hívó két szelíd szemet.

Idézet a Middlemarchból

Kairó, 1997. április

Némelyek a sírásba tudják belelovalni magukat. Én a páni félelembe.

Gyerekkoromban – vagyis gyermekeim születése előtt – még a halált kellett
megidéznem, hogy rám törjön a rettegés. Ma már elég, ha a csillagokra
gondolok. Nézem őket, és elképzelem a mérhetetlen világegyetemet. Aztán
visszatérek saját galaxisunkba, a Tejútról pedig kis bolygónkra. Csak forog,
forog a végtelen űrben. Nem tehet mást, ha kedves az élete. És ilyenkor egy
pillanatra megbénít ennek az egésznek a teljes bizonytalansága,
felfoghatatlan valószínűtlensége. Megsemmisülten bámulom az eget. Mibe
kapaszkodjunk? Van-e fogódzónk egyáltalán?

Éjjel, álmomban már megint abban a házban bolyongtam, ahol apám a

gyermekkorát töltötte: talpam alatt az előcsarnok hűvös márványpadlója,
fejem fölött a magas mennyezet fagerendái: ezernyi színesre festett, sötéten
csillogó virág a plafon távoli homályában. Előttem a nők számára elkerített
terasz farácsai, s a pompásan faragott rácsok mögött egy asszony árnya.
Aztán a hátam mögött kitárult a hatalmas ajtó, és megfordultam: a napfény
vakító négyszögében olyannak láttam apám magas, széles vállú nagybátyját,
Saríf al-Bárúdi basát, amilyennek még soha. Kinyitottam a szememet,
gyorsan az államra húztam a kikeményített, hófehér leplet, és figyeltem őt,
ahogy egy pillanatra megáll, leveszi a fezét, majd ébenfa sétapálcájával
együtt a núbiai szolga felé nyújtja, aki meghajolva köszönti. Saríf basa
felpillantott a rácsos teraszra, aztán öles léptekkel felém indult, elhaladt
mellettem, s eltűnt abban a homályos kis hallban, amelyről tudtam, hogy
lépcsője az emeleti haramlekbe – a női lakrészbe – vezet. Már a legkisebb
fiam is kilencéves volt, amikor – tíz esztendővel ezelőtt – először jártam itt.
A gyereket elbűvölte a látvány, s miközben néztem, ahogy játszik, és a
múzeumi teremőrök jóindulatú pillantásától kísérve minden zugot felderít,
azon kaptam rajta magam, hogy eltöprengek: mi lett volna, ha nem válunk
meg ettől a háztól annak idején?

De ez a történet nem rólam szól. Nem az enyém. Egy doboz rejtekéből

bukkant elő; egy bőrrel bevont útiládából, ami előbb Londonból Kairóba
vándorolt, majd visszatért oda, ahonnan elindult. Hosszú évekig egy
manhattani lakás gardróbszobájában éldegélt, aztán ismét idetalált, és egy
szép napon itt, Kairóban, a nappali szobám padlóján kötött ki 1997 tavaszán.
Ez a történet két nőről szól: az amerikai Isabel Parkmanről, aki elhozta
nekem a mesét, és dédnagyanyjáról, Anna Winterbourne-ről, az angol
hölgyről, akinek a ládába rejtett mese az élete volt. Ha jómagam szerepelek
benne egyáltalán, az pusztán apai nagyanyámnak köszönhető, aki száz évvel
ezelőtt úgy csöppent bele az eseményekbe, hogy papírra vetette fivére nagy
szerelmének történetét.

Napokon át mást se tettem, csak kicsomagoltam, kigöngyöltem,

kibontottam, kibogoztam. Kettesben üldögéltünk a padlón Isabellel, és nem
győztünk lelkendezni, milyen gyönyörű az előkerült babaruha finoman
hímzett gallérja, milyen simák a kék bársonytasakból kicsusszant szantálfa
olvasó gyöngyszemei, hogy csillog még ma is a régi gyertyatartó üvege.
Hosszú részleteket fordítottam le neki az arab újságcikkekből. Az időről, a
szerelemről, a családról, szeretteink elvesztéséről beszélgettünk. A naplókat
bevittem a hálószobámba, s újra meg újra elolvastam Anna szavait. Szinte
kívülről tudom őket. Hallom Anna hangját, és látom az arcát a medálban
megbújó miniatúrán, az édesanyja portréján, akihez a megszólalásig
hasonlított.

Az ablakom alatt álló asztalhoz ülök, a zöld filctasakban talált kulcsot

beillesztem a barna napló cizellált csatjának kulcslyukába, aztán lapozok.
Máris Angliában vagyok, 1897 őszén, és megnyílik előttem Anna szomorú
szíve:

…és én mégis, mégis szívből szeretem, a lehető legjobbakat kívánom neki,

s ha módomban állna, hogy boldogabbá tegyem az életét, hogy
megnyugtassam zaklatott lelkét, bármit szíves örömest megtennék érte. –
De tartozom az igazságnak azzal, hogy kimondjam: már megpróbáltam.
Ismereteim – különösen a férfiakat illetően – körülményeimből adódóan
korlátozottak. Ám e korlátok között mindig arra törekedtem – s ma is arra
törekszem –, hogy hűséges, szerető felesége és társa legyek…

Nem úgy alakult, mint annak idején, leánykoromban – mindössze két

röpke évvel ezelőtt – képzeltem, amikor a pavilon mellett üldögélve a
krikettezőket néztem, s csordultig telt a szívem örömmel, ha egy-egy jól
sikerült ütés után ő mosolyogva rám pillantott, vagy ha kettesben
lovagoltunk, és lába az enyémhez ért.

Helyettesítsük be a krikettet futballal, és az ifjú Anna akár én is lehettem

volna. De éppúgy lehetett volna Arva vagy Dína, egyszóval bárki a lányok
közül, akikkel a hatvanas években együtt nőttem fel itt, Kairóban. Ugyan mit
változtat a helyzeten száz év vagy egy másik kontinens?

Anyám hiánya most nagyobb fájdalommal tölt el, mint valaha. És mégsem
állíthatom, hogy Edward megváltozott. Nem. Ma is ugyanazzal a lovagias
udvariassággal bánik velem, amit eljövendő nagy dolgok jelének véltem, s
a gyöngéd ragaszkodás, a meghitt szellemi és érzelmi összetartozás
előfutárának hittem.

Körülbelül a napló közepén járunk. Jócskán eltávolodtunk a még leányfejjel

papírra vetett kezdetektől, amikor Anna arra készült, hogy megírja egy
boldog házasság krónikáját. Pedig milyen meghatóak voltak azok a rendet és
a szokásokhoz híven kibontakozó, előre látható életmintát feltételező első
bejegyzések!

Állandóan anyámra gondolok. Jóval többször, mint drága atyámra – bár ő

is sokszor eszembe jut. Kíváncsi vagyok, hogyan éltek együtt ők ketten.
Nem emlékszem rá. Amíg anyám élt, csak róla őrzök emlékeket. És
emlékeimben mindig fény veszi körül. Látom, ahogy lovagolt – mindig
szélsebesen; vagy rövid vágtában száguldott, vagy galoppozott. És ahogy
nevetett: az asztalnál, tánc közben, amikor belépett a gyerekszobába,
amikor maga elé ültetett a nyeregbe, s megtanított, hogyan kell tartani a
kantárszárat. Úgy érzem, mintha atyám csak kilencéves koromban kelt
volna életre – anyám halála után. Emlékszem mély gyászára. A parkban
sétált, vagy a könyvtárban üldögélt. Szelíden, szeretettel bánt velem, de
mindig szomorú volt. Nem rendezett több táncmulatságot, nem adott
estélyeket, amelyeken hajdan hálóingben totyogtam le a terembe, hogy jó
éjszakát kívánjak, s szüleim elalvás előtt megcsókoljanak. Sir Charles
gyakran meglátogatta atyámat. Ilyenkor Indiáról meg Írországról, a
királynőről meg a Csatornáról és Egyiptomról diskuráltak. A felkelésről, a
bombázásról, a tárgyalásról is beszélgettek. De anyámról egyetlen szót
sem ejtettek.

Néhány hónappal ezelőtt, atyám temetése után, anyámról faggattam Sir

Charlest. Megkérdeztem tőle, hogyan éltek a szüleim. Boldogok voltak-e?
Ő kissé meglepetten így felelt: „Azt hiszem, igen, drágám. Az édesanyja
nagyszerű asszony volt, az édesatyja pedig talpig úriember.”

Sir Charles ritkán beszél magánügyekről. A közélet talaján

otthonosabban mozog. Bár ez korántsem találó megállapítás, hiszen nem
érzi „otthon” magát a közéletben, sőt kifejezetten elégedetlen vele;
júniusban, a jubileumi ünnepségek idején harapós kedvében volt. Két hete
Saightonba kirándultunk, s meglátogattuk George Wyndhamet. Házában
együtt vacsoráztunk Dick Grosvenorral, Edward Clifforddal, Henry
Milnerrel, John Evelynnel és Lady Clifdennel. Felmerült a kérdés, vajon
joguk van-e a barbár népeknek a létezéshez. George – a legrátermettebb
fajok fennmaradásáról szóló darwini elméletet idézve – azt bizonygatta,
hogy nincs joguk, és az egész társaság osztotta a véleményét. Sir Charles
éktelen haragra gerjedt, s a vitát lezárva (igen gorombán) kijelentette: a
Brit Birodalom már oly sok népnek annyi kárt okozott, hogy megérdemli a
pusztulást, és akkor már késő lesz bármit tenni vagy mondani. Edward
szinte egész idő alatt hallgatott. Azt hiszem, azért, mert valójában a
fiatalokkal értett egyet, de óvakodott attól, hogy atyját megsértse. Sir
Charles mindössze egyetlen szövetségesre talált John Evelyn személyében,
aki közölte: fiát Nílus menti utazásra szándékozik küldeni, „hogy
megtanuljon arabul, naplót vezessen, mindent megfigyeljen,
tapasztalatokat szerezzen, önállóvá váljék, és ne a soviniszta eszméket
szívja magába”. Amennyiben ez nem túl illetlen, bűnös óhaj, azt kívánom,
bárcsak én is a fia lehetnék.

Edward időről időre fölkeres a hálószobámban, s mindig gyöngéden,

szeretetteljesen vesz búcsút tőlem. Már régóta saját szeszélyes
karakteremnek, gyenge jellememnek tulajdonítom, hogy minden ilyen
alkalommal oly ellentétes vágyak és ösztönök kerítenek hatalmukba,
mintha megtébolyodtam volna: könnyeimmel öntözöm a párnámat, föl-alá
járkálok a szobában, kitárom az ablakot, kihajolok a hideg éjszakába, és –
Isten bocsássa meg nekem – azt kívánom, bárcsak ne lennék ilyen
makkegészséges, hogy meghűljek, halálra fagyjak, s véget vethessek
boldogtalanságomnak. Reggelenként gyakran kénytelen vagyok hideg
borogatást tenni a szememre, hogy arcomon nyoma se maradjon ennek az
illetlen lelki szenvedésnek, és senki ne vegye észre gyötrődésemet, amikor
lemegyek reggelizni.

Sokszor tűnődtem már, vajon őt is kínozzák-e hasonló fájdalmak

árnyai, mert minden tőlem telhetőt megtettem volna, hogy enyhítsem
fájdalmát, s megvigasztaljam – ő azonban mindig ruganyos léptekkel s
szemmel látható lelki nyugalommal távozott, így aztán arra a
következtetésre jutottam, hogy csak én, egyedül én vagyok ilyen zaklatott, s
nyugtalanságom gyenge női mivoltomból ered, tehát igyekeztem – és
igyekszem – kordában tartani, sőt felülkerekedni rajta. E célból számos
apró cselfogást agyaltam ki: az a legjobb, ha valami kisebb teendőt az
éjszakai órákra hagyok. Amikor férjem fölkel az ágyamból, én is fölkelek
vele, az ajtóig kísérem, jó éjszakát kívánok neki, aztán bezárkózom, s
nyomban rajzolgatni vagy olvasni kezdek, egészen addig, míg biztos nem
vagyok benne, hogy a bűnös érzések elmúltak, és nyugodtan emelhetem föl
a fejemet.

A naplóm ilyen alkalmakkor sajnos hasznavehetetlen, mert csak arra

ösztökélne, hogy szavakba öntsem ezeket a félelmetes érzéseket, amelyektől
rettegek, tehát meg kell szabadulnom tőlük.

Képtelen vagyok elhinni, hogy Edward boldog.

 2
Ó, mily csodás, mily elragadó egy kezdődő új Szerelem!

Aphra Behn, 1680 körül

Kairó, 1997. május

Isabel kiskanállal adagolja nekem az életét. Elmeséli, hogyan ismerkedett

meg a bátyámmal. Persze csak a száraz, tartózkodóan fogalmazott,
szerkesztett változatot hallom, de ahogy egyre jobban megismerem, és
magam elé tudom képzelni Isabelt, szépen kikerekítem a történetet. Isabel
képekben gondolkodik: miközben beszél, én is látom, hogyan fodrozódik a
fénytavacska a régi tölgyfa asztalon…

New York City, 1997. február

Fénytavacska fodrozódik a régi tölgyfa asztalon. Hol éles kontúrokkal emeli

ki a fa sötét erezetét, hol árnyékot vet rá. Középen öblös üvegtál csillog.
Három égő gyertya, három pislákoló aranyliliom lebeg benne a víz színén.

– Azt hiszem, olyan ez, mint a születésnapok – mondja Isabel, hangjában

azzal a mélyről feltörő enyhe remegéssel, amit maga is csak mostanában vett
észre. Nem tudja, hallja-e más is az apró rezonanciát. Azt sem tudja, mi lehet
az oka. Óvatosan a tányérjára teszi a villáját.

– Úgy értem… – folytatja lefelé nézve, a villa nyelén pihenő ujjaira

pillantva – biztosan tudja, milyen az, amikor az ember még kisgyerek, és
minden egyes születésnap borzasztóan fontos neki… – Föltekint. Igen, a
szuggesztív szempár még mindig csupa figyelem. – Sőt, azt hiszi – beszél
tovább nekibátorodva –, hogy a születésnapja után valahogy minden más
lesz, még ő is megváltozik; mintha megújulna…

– És azután?

– És azután? – Isabel vállat von. – Később azután rájön, hogy nem így van.

– De édes kislányom… bocsánat… kedves ifjú hölgyem! Hiszen magának

erről még sejtelme sem lehet!

Vajon a bátyám flörtöl Isabellel? Hátradől. Egyik csuklója az asztalon,

másik karját átveti a szék támláján, és lustán lóbálja. A nő, akivel érkezett, a
fénylő üvegtál mögött nevetve Radzsiv Szeth felé fordul. Az előrehulló rőt
vörös hajzuhatag eltakarja az arcát. A bátyám ujjai a borospohara talpán
zongoráznak; kézfejét finom fekete szőr borítja. Isabel nyíltan, fürkésző
pillantással nézi az arcát: olyan ismerős a lapokból meg a televízióból. A
média gyűlöli a bátyámat, de nem tud betelni vele. Ha vezényel valahol,
hosszú tömött sorok kígyóznak az utcán, mintha egy Spielberg-film miatt
taposnák egymást az emberek. „Molotov maestro", „Kalasnyikov karmester",
harsogják gunyorosan a címlapok. De a jegypénztárak rajonganak érte.
Mélyen ülő, sötét szemével most Isabelt fixírozza és ránevet.

Deborah elkiáltja magát az asztalfőn. – Kér még egy kis salátát valaki?

Mindenki az evőeszközökkel csörömpöl, tányérokat tologat. Deborah vár

egy pillanatig, aztán közli: – Megyek, hozom a fagylaltot!

Louis, a barátja, felnyög. Az asszony gyors mosolyt villant rá.

Isabel is föláll. Bár Deborah tiltakozik: – Ülj le, ülj csak le, majd én
elintézem – ő mégis fogja a saját tányérját meg a bátyámét, és a konyha felé
indul. – Klassz pali, mi? – suttogja Deborah a csillogó-villogó rézedények,
serpenyők, tepsik között.

– Szédületes! – leheli Isabel; nem tesz úgy, mintha nem tudná, hogy
Deborah kire céloz. – És milyen közvetlen! A nő kicsoda?

– Samantha Metcalfe – feleli Deborah. – Itt tanít, az egyetemen.

– És… együtt élnek?

Deborah elhúzza a száját, előrehajol, benyúl a mélyhűtőbe. – Azt hiszem,

igen. Pillanatnyilag. Miért? – Fölegyenesedik, kajánul rávigyorog Isabelre. –
Rá akarsz hajtani?

– Lehet.
 – Ötvenöt éves – mondja Deborah, miközben két hatalmas doboz fagylaltot
tesz a tálcára. – Akár…

– …az apám is lehetne – fejezi be helyette a mondatot mosolyogva Isabel.

– Tényleg kapcsolatban áll a terroristákkal? – kérdezi.

Deborah vállat von, az ostyát rendezgeti egy kék porcelántálban. – Ki

tudja? Engem mindenesetre meglepne. Egyáltalán nem látszik terroristának.

Isabel fölkapja a porcelántálat, és Deborah nyomában kisiet a konyhából.

Amikor leül, a bátyám feléje fordul. – Ugye tudja, hogy eszem ágában sem
volt kinevetni? – A szeme még mindig mosolyog.

– Igazán?

– Igazán. Higgye el. Csak olyan komolynak látszott. – Én…

– Folytassa, kérem! A születésnapokról beszélt.

– Csak azt akartam mondani… szóval… mi, amerikaiak mindössze

harmadszor köszönthetünk egy új évszázadot. És eddig még egyetlenegy
ezredfordulót se láttunk. Úgyhogy éppen olyanok vagyunk, mint…

– A kisgyerekek? Erre gondol? Ezt már mások is mondták.

– Mit? Mit mondtak már mások is? – Louis Isabel jobb válla mellett hajol
az asztal fölé. A gyertyafény megvilágítja magas homlokát. Nagyon büszke
rá. Ritkuló fekete haját hátrafésüli, mint egy spanyol.

– Ilyesmit nem lehet csinálni! – szól rá szörnyülködve Deborah.

– Milyesmit? – érdeklődik Louis.

– Nem dumálhatsz bele csak úgy a mások beszélgetésébe! Ez nem a Wall

Street! Ez…

– Miért? Hiszen nem bizalmas beszélgetés volt! Vagy igen?

 – Nem, nem, dehogy! – feleli Isabel. – Éppen erről az óriási millenniumi
felhajtásról…

– Jaj, ne! Egy szót se a millenniumról! – kiált fel Laura a fejét fogva. –
Millennium, millennium! Már a vízcsapból is a millennium folyik! Azt
hittem, nem akarsz foglalkozni ezzel a témával.

– Hogyhogy? – kérdezi Louis. – Én úgy tudtam, mostanában kell leadnod

azt a cikksorozatot…

– Közben módosította a szerződést, ugyanis… – kezdi Laura.

– De hát épp ez a lényeg! – vág közbe Isabel. – Eszembe jutott, hogy a

millennium talán csak nekünk ilyen fontos, mert nagyon fiatalok vagyunk.
Mármint az ország fiatal. Esetleg érdekes volna utánanézni, mit szólnak
hozzá azok az emberek, akik egy igazán nagy múltú országban élnek.

– Ötletnek nem rossz – ismeri el Deborah.

– Például Indiában – javasolja Louis. – Lehet, hogy Radzsi még segíteni is

tudna neked. Hallod, Radzsi?

A szakállas arc elfordul Samanthától.

– Mit szól India a millenniumhoz? – szegezi neki a kérdést Louis.

– Miért nem magát az érdekeltet faggatod, öregem? – A sötét száj

szögletében halvány mosoly villan, de a barna szempár komoly marad.

– Ugyan már, Louis, szállj le róla! Hiszen ismered! – mondja Deborah.

– Egy frászt ismerem! Egyszerűen kiismerhetetlen! – morogja Louis.

Deborah gyorsan föláll. – Talán odabent kávézzunk, a nappaliban…

– Mi a szándéka? – kérdezi a bátyám Isabeltől, miközben belépnek a

nappali szobába.

– Arra gondoltam, hogy elmennék Egyiptomba, és megkérdezném, vajon

ott mit gondolnak az ezredfordulóról.

– Egyiptomba? Miért éppen Egyiptomba? Miért nem Rómába? Annak is

több ezer éves múltja van!

– Igen, de Egyiptom még régebbi. Mintha a kezdet kezdetéhez térne vissza

az ember. Hatezer évnyi írott történelem!

– Ők is most ünneplik a millenniumot? Kérsz egy kis tejszínt? – Deborah

Isabel felé nyújtja a kávéscsészét, s másik kezében a kissé megdöntött
ezüstkancsóval válaszra vár. – Náluk nem a mohamedán időszámítás
érvényes?

– Mind a kettőt ismerik – feleli a bátyám. – Sőt a kopt kalendáriumot is

használják.

– Tudom, hogy mindkét újévet megünneplik – mondja Isabel, miközben

néhány csöpp tejszínt önt a kávéjába, majd visszaadja a kancsót Deborah-
nak.

– Jó ürügy. Így kétszer rúghatnak ki a hámból. – A bátyám mosolyog. – Én

nem kérek kávét. Köszönöm. Hamarosan indulnunk kell.

– Szeretném megkérdezni – szólal meg Isabel kissé tétován –, hogy nem

tudna-e néhány címet, telefonszámot adni. Már jártam Egyiptomban, de
nagyon régen, és senkivel sem tartom a kapcsolatot.

– Ó, nyilván talál majd olyanokat, akik még emlékeznek magára…

– Látja? Már megint kinevet!

– Szó sincs róla, drágám! Biztos vagyok benne, hogy aki megismerte, máig
nem felejtette el. Egyébként mit keresett odaát?

– Elsőéves koromban ott jártam egyetemre.

– Hát nem elragadóak ezek a lakások? – lép hozzájuk Laura lelkendezve.

– De igen. Kényelmesek, elegánsak.

 – Ez kimondottan gyönyörű – jegyzi meg Isabel. – Nekem különösen a
vörös tapéta tetszik.

Mindnyájan körülnéznek a magas mennyezetű, teraszra nyíló szobában.

– Hívjon fel – mondja a bátyám Isabelnek. – Van kedve hozzá? Majd

gondolkozom, kiket kereshetne fel. Megadom a telefonszámomat, jó? – A
zsebeiben kotorászik. – Nincs magánál egy névjegykártya vagy egy darab
papír?

Isabel benyúl a retiküljébe, kis fehér jegyzetblokkot vesz elő, odaadja. A

bátyám lecsavarja a töltőtolla kupakját. Fekete tintával a papírra firkantja a
számot.

– El tudja olvasni? Melyik napon ér rá? Mikorra kell leadnia az anyagot?

– Tegnapra – feleli lsabel.

– Oké. Hívjon fel. Majd elbeszélgetünk.

Már indul, de visszafordul. – Hogy jut haza innen? Ne vigyük el kocsival?

– Köszönöm, de közel lakom – mondja Isabel. – A park túloldalán. Taxival

megyek. Már megrendeltem.

Az égbolt az ablakára veri vissza a város fényeit, s ki tudja, hány ezer ablakra
még. Isabel lerúgja a cipőjét, lenéz az odalent hullámzó hatalmas
lombsátorra. Ha kinyitná az ablakot, és kihajolna, a sötétségen túl
megpillanthatná a kivilágított Plazát, látná az egész Fifth Avenue-t is, ahol –
vajon a képzelete játszik vele? Tényleg aranyló fény izzik ott a távolban,
amerre a Tiffany kirakatának kell lennie? Legszívesebben megnézné…
csábító gondolat… már fogja az ablakkilincset. De hideg a februári éjszaka.
Elfordul, az asztalhoz lép, meggyújtja a lámpát. Két éve él a szabadság
bűvöletében; élvezi, hogy többé nem feleség, hogy csönd van, amikor
hazajön, és nem kell megkönnyebbülnie, ha Irving jól érezte magát a
vendégségben, és nem kell kárpótolnia az elrontott estéért, ha mégsem –
egyszóval nem tud betelni vele, hogy eltűnt az életéből a bosszús neheztelés.
 Már elmúlt éjfél, ám benne még mindig bugyborékol az energia. Átvág a
szobán az íróasztalhoz, bekapcsolja az üzenetrögzítőt. Senki nem telefonált.
E-mail és fax se jött. Odamegy a könyvespolchoz, lekapja a Ki kicsodát:

Gamrávi, Omar A.; apja Ahmed al-Gamrávi, anyja Mirjam al-Hálidi; szül.
év, hó, nap, hely 1942. szeptember 15. Jeruzsálem; tanulmányai Cornell
Egyetem, New York… mesterkurzusok… foglalkozása zongoraművész,
karmester, író; a New York-i Filharmonikusokkal debütált 1960-ban…
külföldi turnék… A kultúrpolitika 1992, Egy terrorista állam 1994,
Határok és menekültek 1966…

Harminchét év a muzsika, öt év a szavak oltárán. És ebben az utolsó öt évben

kapta szárnyra a hír, a média. Isabel a hálószobában bekapcsolja a televíziót;
épp Jerry Springerből ömlik a szó, hevesen gesztikulál. – Maga elrabolta ezt
a kisfiút… maga szándékosan csalta kelepcébe… – Kövér fiatal nő ül előtte.
Sír. Arcán patakokban folyik a könny meg a fekete szempillafesték. – Mert
igazi anyára van szük… – Isabel a távkapcsolóval belefojtja a szót, aztán
kimegy a fürdőszobába, és a kádnál kinyitja a vízcsapot.

Haját óriás fekete pillangócsipesszel tűzi fel a feje búbjára, tarkója és a kád
széle közé összetekert törülközőt gyömöszöl. A halványzöld víztócsák meg-
megcsillannak a lankás habdombok között, ahogy hátradől. Két lábát jobbról-
balról átlendíti a kád peremén, karja kinyújtva lebeg a vízen. Ebben a pózban
áztatja magát a legszívesebben. Kényelmesen elhelyezkedik. Automatikusan
eszébe jut, milyen jó lenne egy kis zenét hallgatni, de nyomban elhessenti a
gondolatot. Hányszor fordult már elő, hogy föltett egy lemezt, aztán öt perc
múlva idegbajt kapott tőle. És ilyenkor mezítláb, csuromvizesen kell
betocsognia és gyorsan levennie a CD-t, még mielőtt végleg becsavarodik…
A távkapcsolóval hiába is próbálkozna a kádból; a hifitorony olyan helyen áll
a szobában, hogy képtelenség kilőni… Nem, inkább belemerül a csendbe, és
ha meg akarja törni, majd megmoccan. A halk vízcsobbanás is megteszi.

Vajon holnap már föl lehet hívni? Nem túl korai?

Fáraóhoz méltó ujjak, mondogatta Irving, amikor még szóra méltatta Isabel
lábujjait – vagy magát Isabelt. Hosszú, egyenes, makulátlan lábujjak; éppen
olyanok, mint a domborműveken vagy falfestményeken látható, félig
profilból, félig szemből megörökített királyokéi, csak nem barnák, hanem
fehérek. Isabel szétterpeszti a lábujjait, és összevont szemöldökkel,
figyelmesen nézegeti rövid, egyenesre vágott körmeit. A gyöngyházlakk még
nem pattogzott le; két-három napig biztosan nem kell újrafesteni. Különben is
tél van, a kutya se látja… Belecsobbantja a lábát a vízbe, aztán lejjebb
csúszik a kádban. Lábujjai jól illenek a keresztnevéhez. Az apja magyarázta
el neki, mit jelent a neve. Isa Bella: Ízisz, a Gyönyörű. – Most már tudod –
mondta az apja azon a nyári napon az erdőben, a connecticuti ház mögött –,
hogy a legfőbb istennő, Diana és az egész világ anyja, az összes istennő fölött
uralkodó Ízisz nevét viseled. – Ő az apja mellett ballagott, s kezében hosszú,
villás végű botot szorongatva istennőhöz illő feladatot teljesített: várta, hogy
az előrenyújtott bot megremegjen, s elárulja neki, rejtőzik-e víz a mélyben, a
fűtakaróval fedett föld alatt. Később, a hintán, miközben az apja lökte, s ő
egyre magasabbra szállt, egy dalocska kezdett csilingelni kis gyerekfejében:
„Isa – Bella, Isa – Bella…”

A fürdővíz halk csobbanásait hallgatva Isabel az apjáról őrzött emlékek

hullámain lebeg, kis keze teljes biztonságban bújik meg az ismerős, nagy,
meleg, erős marokban, ahogy együtt gázolnak Maine-ben a tengerpart sekély
vizében, s fölcsapják a finom permetet. Anyja kissé lemaradva, szorongva,
szinte lélegzetvisszafojtva követi őket, mintha attól félne, ha egyetlen röpke
pillanatra ellankad a figyelme, ha csöppnyi lazítást engedélyez magának,
akkor ezt a gyermeket is elragadják tőle, éppúgy, mint a másikat… Jasmine
Chirol Cabot szüntelenül gyászolta a fiát; tíz körömmel kapaszkodott a
születésnapokba, a Buddy Holly-lemezekbe, a fényképekbe. Isabel úgy nőtt
fel, hogy van egy tizenhat évvel idősebb bátyja, aki mindörökre tizennégy
éves marad, egy másodpercre fölnéz a frissen kifogott halról, elfordul a
levegőben szálló labdától vagy az előtte magasodó havas hegyoldaltól, és
belekacsint a fényképezőgépbe. Egy fivér, aki van, de nincs.

Vajon holnap már föl lehet hívni? Nem túl korai?

Teljesen belemerül a habfürdőbe, pillangócsipeszestül, mindenestül, míg el

nem lepi az arcát a víz, s nem érzi a haján, a fejbőrén a kellemes, bizsergő
csiklandozást.
 3
Történjék bármi, a miénk

A Maxim puska, nem az övék.

Hilaire Belloc, 1898

Kairó, 1997. május

Megszállottan olvasom Anna Winterbourne barna naplóját. A rögeszmémmé

vált. Számomra Anna most már éppolyan hús-vér valóság, mint Dorothea
Brooke. Be kell tömnöm a hézagokat, pótolnom kell a hiányzó részeket,
tudnom kell, kik azok az emberek, akikről beszél. Meg kell festenem annak a
színpadnak a háttérfüggönyét, amely előtt az élete játszódik, itt, előttem, a
soron lévő lapon.

Elmegyek a British Council könyvtárába, aztán a Nemzeti Könyvtárba, a

Dar el-Kutúbba, sőt az antikváriusok standjait is fölkeresem, bár a Szúr el-
Ezbekíjából a Darraszára költöztették őket, ahol már korántsem böngészhet
olyan kényelmesen az ember. Még a fiamnak is írok Londonba;
újságkivágásokat kérek tőle a The Times régi számaiból.

És az apró darabokból összeállítok egy egész történetet.

London, 1898. október-1899. március

Anna még sosem látott ehhez foghatót. Mágnesként vonzza, nap mint nap
visszacsábítja-csalogatja a fény, mely nap mint nap elönti a színpompás
szőnyegeket, a kő- vagy márványpadlókat, a gyékényeket. Beözönlik a
fafaragványok résein, majd mintáikat rárajzolja a mozaikfalakra, az intarziás
ajtókra meg a dús kárpitokra, és megvilágítja a virágokat, az arcokat, a
kinyújtott vagy összekulcsolt kezeket.

Anna lepillant saját szorosan összekulcsolt, ölbe tett kezére; jegygyűrűje

halványan fénylik sápadt bőrén, ízületei fehér hegyláncként meredeznek.
Lassan kinyújtja az ujjait, s kezét finoman a térdére ejti.

Kifordult önmagából. Már hallottam ezt a kifejezést, de jómagam

mostanáig sosem használtam. Edward, a férjem, kifordult önmagából.

Hét hónapig kísértem figyelemmel Sir Charlesszal együtt a szudáni

eseményekről szóló híreket. Hét hónapig imádkoztam Edwardért, hogy
biztonságban legyen, s épségben hazatérjen. És most, hogy megjött, alig
ismerek rá. Lefogyott, s bár arca pirospozsgás a déli napsütéstől, a pír
alatt mégis mintha beteges sápadtság lappangana.

Mr. Winthorp megvizsgálta, és azt mondja, valami trópusi fertőzés

támadta meg, de az itthoni nyugalomtól, a tápláló ételektől s később a
testgyakorlástól majd hamarosan ismét talpra áll. Szigorúan rám
parancsolt (Mr. Winthorp), hogy mindennap sétáljak egyet a friss levegőn.
Én meg rákaptam, hogy nap mint nap elsétáljak a South Kensington
Múzeumba. Ez a legszebb, legmegnyugtatóbb hely, amit valaha láttam. Itt
bukkantam rá Mr. Frederick Lewis néhány festményére, amelyekből oly
ragyogó szépség sugárzik, hogy bennük gyönyörködve úgy érzem, mintha
egy gyöngéd, puha kéz simogatná a lelkemet.

Alvó nő fekszik alacsony ágyon, selyempárnák között. Mögötte széles,

hosszú függöny; pompás, hömpölygő zöldjén átsejlik a zsaluk illanó árnya és
rajtuk túl a fény. A nő feje fölött, a nyitott ablakon egy napsugárnyaláb
világít be a szobába, s rávetül az alvó arcára, nyakára és kigombolt, szűk
fűzőjéből kikandikáló krémszínű ingvállára. A nő nyakában apró amulett
csillog. Anna az órájára néz: még tíz perce van.

Hazatérve ma Sir William Harcourttal találkoztam a hallban; éppen

elköszönt Edwardtól és Sir Chadestól. Sir Charles, miközben újra meg újra
kezet rázott vele, kijelentette (szokása szerint kertelés nélkül), hogy
szomorú az a nap Anglia számára, amelyen egy olyan férfiú, mint Sir
William, azért köszön le a vezetőségben betöltött pozíciójáról, mert a
pártot a soviniszta imperializmus kerítette hatalmába. Kemény szavakkal
illette Roseberyt és Chamberlaint, a háború híveinek nevezte őket, Sir
William pedig azt felelte, sajnos ilyen a korszellem, ő meg már túlságosan
öreg ahhoz, hogy szembeszálljon vele. Edward nagyon felizgatta magát, és
visszavonult a szobájába. Azt sem engedte meg, hogy elüldögéljek mellette,
 vagy legalább egy csésze teát vigyek neki.

Már nyolc hete, hogy Edward hazatért Szudánból. Azt gondoltam

volna, ennyi idő elég lesz ahhoz, hogy helyreálljon az egészsége, de
tévedtem. Bármilyen kór gyötri is a testét, most attól félek, lelki betegsége
sokkal súlyosabb. Semmiféle fontos dologról nem hajlandó beszélni velem,
s ha apró-cseprő, hétköznapi kérdésekkel fordulok hozzá, jóformán
válaszra sem méltat. Hosszú órákon át fásultan üldögél a könyvtárban, s
ha bárki váratlanul talál belépni, rögtön riadtan összerezzen, így aztán
megtanultam, hogy halk neszt üssek, és zörögjek a kilinccsel, mielőtt
valahová benyitok. Azt sem bírja elviselni, ha a teáscsésze a csészealjhoz
koccan…

Anna tehát rászokik, hogy összehajtott muszlinszalvétákat tegyen a csészék

alá. Tudja, hogy a férje úgysem issza meg a teát, de legalább a csészét
hajlandó kézbe venni, ha ő nyújtja feléje, és megtűri maga mellett – illetve
nem is maga mellett, hiszen mindössze annyit bír elviselni, hogy a felesége
egy szobában üldögéljen vele. Annának például fogalma sincs, vajon miféle
gondolatok kavarognak Edward fejében ebben a pillanatban. Csak egy biztos:
ezek nem örömteli – vagy kellemes – gondolatok. Edward nyársat nyelve ül a
nagy fotelban; szürke gyapjú háziköntöse övét pedánsan megkötötte a
derekán, a haját hátrafésülte, bajusza eltakarja a felső ajkát, az alsó ajkát
beszívja. Mereven néz egy tárgyat Anna bal válla fölött, aztán a
lefüggönyözött ablakra vándorol a tekintete, majd a padlót bámulja. Soha
nem néz a felesége szemébe. Simára borotvált állán időről időre rángatózni
kezd egy izom. Alig várja, hogy véget érjen ez a szertartásos teázás, hátha
akkor Anna magára hagyja.

– Edward – szólal meg Anna –, beszéltem Mr. Winthorppal. Szerinte is jót

tenne neked egy kis levegőváltozás…

– Nem.

– De Edward, drágám, lemehetnénk néhány napra Horshambe. Ott

lovagolhatsz, friss levegőn lehetsz…

– Nem, Anna. Nem megyek sehova. – Továbbra sem néz az asszonyra, de

egyre szorosabban markolja a fotel karfáját. Bár nem kiabál, hangja mégis
egy fokkal magasabban, élesebben cseng. – Értsd már meg, légy szíves!
Sehova! De ha te szívesen mennél…

– Ugyan már, Edward! Hiszen nem magam miatt szeretnék menni! Csak
arra gondoltam…

– Erről ne is beszéljünk többet. Se kedvem, se erőm nincs hozzá…

– Jaj, drágám, nyugodj meg, kérlek!

Anna leteszi a teáscsészéjét, föláll, a férjéhez hajol. Kezét a férfi kezére

teszi, s megpróbálja becsúsztatni az ujjait a karfa és Edward tenyere közé.
Amikor nem jár sikerrel, beéri annyival, hogy kezét egyszerűen a férje
kézfején felejti.

– Nem szabad felizgatnod magad. Nem teszünk olyasmit, amihez nincs

kedved. Nincs más vágyam, csak az, hogy segítsek rajtad; hogy ismét
magadra találj, s újra a régi légy. Könyörgök, drágám, mondd meg, mit
tehetnék érted!

Nem kap választ, így aztán még lejjebb hajol, s előbb az ajkát, aztán az
arcát nyomja gyengéden férje forró, enyhén verejtékes homlokához. Edward
Winterbourne megsimogatja felesége ujjait, majd félrehúzza a saját kezét.

– Hagyjuk ezt, Anna! Kérlek! Semmi okod erre a túlzott aggodalomra.

Csak ki kell pihennem magam, ennyi az egész.

Anna mellette áll. Tudja, hogy a férje nem venné jó néven, ha megint
leülne. De aggodalma nem afféle túltengő női érzékenységből fakad;
mindenkit nyugtalanít Edward állapota. A személyzet lábujjhegyen jár-kel a
házban. A látogatók csak a névjegykártyájukat adják le, amelyekre Anna
néhány udvarias sorral válaszol: férje egyelőre gyengélkedik, de amint
jobban érzi magát… Sir Charles olyannyira félti a fia életét, hogy szorongása
éktelen haragban jut kifejezésre. Amikor Anna tegnap belépett a könyvtárba,
apósa a főkomornyikkal beszélgetett. Amint meghallotta menye lépteit,
nyomban elébe sietett az ajtóhoz, és megfogta a kezét.

– Édes kislányom! Épp most kértem meg Wilsont, hogy valamennyi

fegyverből szedje ki a töltényeket. Tudja, ez pusztán óvintézkedés. Semmi
szükség rá, hogy megtöltve heverjenek szanaszét a házban. Mi a véleménye?

Anna buzgón helyeselt. – Teljesen igaza van, Sir Charles! Valóban semmi
szükség rá.

Amikor Wilson távozott a szobából, és becsukta az ajtót, Anna végre

szabadjára engedhette félelmét. Remegő hangon, riadt tekintettel kérdezte: –
Ugye nem attól tart, hogy… Ugye nem?

– Nem, nem, dehogy! Szó sincs ilyesmiről. – Sir Charles katonához illő
egyenes tartással, kemény léptekkel a könyvtár hosszú asztalához ment, s
megállt a sarkánál. – Remélem, nem veszi zokon, drágám – dünnyögte a
csizmájára mutatva. – De hirtelen eszembe jutott, hogy… így aztán gyorsan
lóra pattantam és elügettem.

Anna megrázta a fejét. Apósa visszafelé lépdelt az asztal mellett, majd

félúton megtorpant, s öklével rácsapott az egyik széktámlára.

– Ördög és pokol! Bocsásson meg, drágám, de sokszor úgy érzem,

legszívesebben korbáccsal látnám el Edward baját! Ha ilyen érzékeny a lelke,
ugyan mi vitte rá, hogy odamenjen? Hiszen maga kérvényezte a tiszti rangot
meg ezt a megbízatást – hát megkapta. Nem tagadhatták meg tőle.

– Meg volt győződve róla, hogy azt teszi, amit tennie kell. – Azonkívül,
gondolta Anna, cselekedni akart, kalandvágy fűtötte, a cél, a misszió lebegett
a szeme előtt…

– Pedig én megmondtam neki! Világosan megmondtam, hogy ez nem

tisztességes háború. Ezt a háborút politikusok agyalták ki, csak azért, hogy
örömet szerezzenek vele ennek a bánatos özvegynek, ha már úgy odavan a
nagy fene Birodalmáért… De mi haszna az egésznek?

Az öregúr elhallgatott. Anna odalépett hozzá, megállt mellette. Együtt

bámultak ki az ablakon a csendes tér esti sötétbe burkolózó fáira. Sir Charles
a menyéhez fordult.

– El kéne járnia itthonról, drágám. Nem élet az ilyen egy fiatalasszonynak.

 – Hiszen eljárok, Sir Charles! Mindennap egy órát töltök házon kívül. Mr.
Winthorp azt mondta, muszáj. Rám parancsolt, hogy sétáljak a friss levegőn.
Minden áldott nap háromkor indulok, és négy óránál előbb sosem érek haza.
Edward olyankor szívesen lepihen, úgyhogy…

– De drága Anna, egyre nyúzottabb az arcocskája! – Sir Charles fölemelte

a kezét, megcirógatta a menye állát, ő meg érezte, hogy a gyöngéd érintéstől
könnybe lábad a szeme – éppúgy, mint most.

– Edward, kedvesem, nincs valami kívánságod? Ne hozzak neked valamit?

Mit tehetnék érted?

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most pihenek egy kicsit.

Szégyelld magad, Anna! Szégyen, gyalázat, hogy ilyen nehéz időkben

magadat sajnálod! Nem átallod a saját sorsodat siratni, amikor csak vele
kellene törődnöd, minden gondolatodat neki kéne szentelned! Pihenésre
volna szüksége szegénynek, de nem tud megnyugodni.

Mekkora különbség lehet hazatérés és hazatérés között! Ő egészen

másképp érkezett meg, mint annak idején az édesatyja. Akkoriban tízéves
kislány voltam, s nemrég vesztettem el anyámat. A dohányzóban, a szőnyeg
egyik sarkán hasalva nézegettem Egyiptom térképét, amit Sir Charles
hozott nekem ajándékba, és hallgattam, hogyan győzték le Arabi pasát, s
miként vették be Tell-el-Kebírt. És azt is hallottam, ahogyan hősiességről,
árulásról, politikáról meg részvényekről beszél, közben éreztem, milyen
iszonyú harag lángol benne, amiért ilyen feladat elvégzésére
kényszerítették.

Edward azonban egy szót sem szól, én pedig félek. Hangosan nem
merem kimondani, mire gondolok, de attól félek, valami gonosz hatalom
karmai közé kerültünk – a férjem valami gonosz hatalom markában
vergődik, mely nem engedi, hogy lerázza magáról ezt a betegséget, és ismét
magára találjon.

Caroline Bourke mesélte, hogy amikor Sir William Butler a Doverbe

érkező Kitchener tábornokot fogadta, kijelentette: „Uram, ha tetteik miatt
nem sújtja átok a Brit Birodalmat, akkor nincs keresztény erkölcs ezen a
 világon.” És Kitchener csak rámeredt, de egy szót se szólt. Megkérdeztem
Caroline-tól, mire célozhatott Sir William. Vajon mit tettek azonkívül, hogy
elfoglalták Szudánt, és helyreállították a rendet? Azt felelte, nem tudja – de
oly komor, rejtélyes pillantással, hogy azóta is tele vagyok balsejtelemmel.
Nagyon szeretném megkérdezni a férjemtől, mit jelent mindez, mert
ösztöneim azt súgják, az ő szenvedéseinek is itt lehet a nyitja, de nem
merem faggatni. Teljesen megváltozott. Most már a leggyengébb
húslevesen és pár falat kenyéren kívül semmiféle táplálékot nem tud
magához venni.

Anna föláll, lassan körbesétál a múzeumban, s megáll egy kép előtt. Az ősz
szakáll és a turbán profilban látszik; az öregember az aranyló téglafalra
aggatott, sűrűn teleírt fehér papírlapokra néz. Lábánál élénkvörös és kék
leplekbe burkolózó gyerekek ülnek a padlón. A tanítványai. Zöld párnán
macska heverészik, szőrét cirmosra festi a napsugár. Argus szemekkel figyeli
a fénytől csillámló gyékényen csipegető galambpárt. Az ajtónyílásban
tétován téblábol a legkisebb nebuló.

Anna kilép az utcára. Fürgén szedi a lábát. Négy óra; ilyenkor már gyorsan
fogy, hamar illan a fény.

Cserbenhagytam. Állandóan, újra meg újra cserbenhagyom. Ha

rálelhetnék valahol elméje zárt ajtajának kulcsára, az utolsó szemig
kisöpörhetném az odabent rejtőző rettegést. És akkor újra jól érezné magát
szegény.

Mert tudom, hogy rettegés rejtőzik odabent, és minden bizonnyal

összefügg a férjem által teljesített küldetéssel, amelynek az e hét elején
aláírt szudáni egyezmény volt a tetőpontja.

Sir Charlest és barátait olyannyira felháborította ez az esemény, hogy a

következőket írták a The Timesnak:

Tisztelt Uram,

vajon mit szólnánk hozzá a magánéletben, ha egy kiskorú gyámja és

birtokainak vagyongondnoka elvállalná védence jószágának igazgatását,
majd hagyná a jószágot tönkremenni, s végül magának kaparintaná meg
mint értéktelent? Mi az egyiptomi kormányt 1884-ben Szudán feladására
és a bitang jószág elhagyására kényszerítettük, most pedig, amikor kedvező
alkalom kínálkozik, úgy vesszük birtokba az országot, akár a senki földjét.
Jellemző a korszellemre, hogy mindezt az egész morális és vallásos világ
nyilvánvaló jóváhagyásával tehetjük.

Ahhoz sem fér kétség, hogy a Lord Cromer és Butrosz pasa által aláírt
egyezmény szerint a Szudán visszafoglalásáért folytatott, még be sem
fejezett háború valamennyi költségét és kínkeservét Egyiptomra lőcsöljük,
s elvárjuk tőle, hogy a szudáni deficitet a saját büdzséjéből fedezze.

E Brit Birodalomnak nevezett találmány miatt fogjuk végleg elveszíteni

azt a megbecsülést, amit tisztességes, jó hírű királyságként vívtunk ki
magunknak.

Üdvözlettel stb.

Sir Charles azt mondja, George Wyndham kertelés nélkül közölte: a

nagyhatalmak megállapodása szerint az afrikai hadműveletek célja Afrika
civilizálása, méghozzá oly módon, hogy ez Európa érdekeit szolgálja, és a
cél szentesíti az eszközt. Minden megfelel, nem válogatunk.

Képtelen vagyok elhinni, hogy George ezt a „minden"-t valóban

komolyan gondolta – de hát ő mégiscsak a hadügyminiszter helyettese, így
jóval harciasabb elveket kell vallania azoknál az eszméknél, amelyeket Sir
Charles helyénvalónak talál.

Legszívesebben megkérném Sir Charlest, hogy beszéljen Edwarddal a

Szudánban történtekről, és próbálja meg kinyitni férjem elméje zárt ajtaját
– de attól félek, Sir Charles túlságosan türelmetlen és lobbanékony férfiú.
Saját atyám alkalmasabb volna erre a feladatra, mert ő nyájasan, kesztyűs
kézzel tudott bánni az emberekkel…

***

Édes Istenem, drága Jézusom, folyton-folyvást a férjem lelkéért és

szelleméért imádkozom. Teljesen legyengült, és már a szobáját sem tudja –
vagy tán nem is akarja – elhagyni szegény.
 ***

Caroline eljött hozzánk látogatóba, s elmesélte nekem, hogyan

szentségtelenítették meg Kitchener emberei a szudániak által szent
férfiúként tisztelt Mahdi holttestét, és miként vágta le Billy Gordon a Mahdi
fejét, hogy azt a tábornok tintatartónak használhassa. Ez nem lehet igaz,
mert ha mégis igaz volna… Most már valóban rettegek Edward életéért.

***

Sir Charles azt mondja, Billy Gordon beismeri ugyan, hogy valóban
levágták a Mahdi fejét, de iszonyúan fel van háborodva, amiért őt vádolják
ezzel a szörnyűséggel – azt azonban nem hajlandó elárulni, ki volt a tettes
valójában. Sir Charles eleinte nem is akart erről a dologról beszélni, ám
amikor kiderült, milyen sokat tudok már róla, belátta, hogy nincs értelme
titkolóznia, sőt jót tesz nekem, ha szót válthatok vele, mert ezzel a kérdéssel
rajta kívül senki máshoz nem fordulhatok.

Ó, bárcsak imádott anyám mellettem lehetne. Hiánya jobban fáj most,

mint valaha! Biztos vagyok benne, hogy tanácsot adna, megtanítana
valami egyszerű női praktikára, amellyel a gonosz hatalmak rabságában
sínylődő szegény férjem közelébe férkőzhetnék. Caroline Bourke-ön kívül
egyetlen bizalmas barátnőm sincs, és attól tartok, ő túlságosan a szívén
viseli egyéni érdekemet – vagy amit annak vél – ahhoz, hogy tanácsot
tudjon adni, miként segíthetnék a legjobban drága férjemen.

***

Hiába kínálom bármivel, Edward most már mindent kiad magából. Még
egy kanál híg zabkása sem marad meg a gyomrában. Azt hiszem, purgálni
próbálja magát, hogy vezekeljen és megtisztuljon – mindentől. Könyörögve
kérem, hogy ne csüggedjen, szedje össze magát, mert az Úr bizonyára rá is
ugyanúgy vigyáz, mint mindnyájunkra, és Isten nemcsak a tetteik alapján
ítélkezik az emberek fölött, hanem azt is tudja, mi rejlik a szívükben meg a
lelkükben – másként hogyan is tudná megkülönböztetni egyik cselekedetet a
másiktól… És egészen biztos, hogy különbséget tesz közöttük… De kár a
szóért. Edward elfordul tőlem.
Időközben megtudom, hogy Gordon tábornok nővére mindvégig elhatárolta
magát ettől az expedíciótól. Azt mondta, ha a fivére meggyilkolásáért
akarnak bosszút állni, akkor ő nem óhajt semmiféle megtorlást, sőt biztos
benne, hogy maga a tábornok is a leghatározottabban ellenezné. Kijelentette,
hogy tudja: a Mahdi nem kívánta Gordon tábornok halálát, inkább élve akarta
fogságba ejteni, mert az értékes túszért cserébe az 1882-es egyiptomi felkelés
száműzött vezetője, Arabi pasa szabadon bocsátását követelhette volna.
Gordon nővére arra is felhívta a figyelmet, hogy a tábornok elsőként
adakozott abba a segélyalapba, amit Mr. Blunt hozott létre az Arabi pasa jogi
védelmével kapcsolatos kiadások fedezésére, mondván: „Itt a pénz! Fogadni
merek, hogy egy-két éven belül Arabi személyesen fizeti vissza!”

Most már minden nap újabb és újabb rémségeket tartogat. Edward oly
súlyos beteg, hogy képtelen vagyok elhagyni a házat. Nem visz rá a lélek,
és nem is vágyom hosszabb sétára. Megelégszem annyival, hogy amíg
alszik szegény, járok egyet a kertben – itt, a kertben, ahol minden barna,
kopár és élettelen. Úgy érzem, lehetetlen, hogy majd eljön a május, és
minden újra kizöldül, virágba borul – pedig ma már megpillantottam az
első derűsen fehérlő hóvirágokat; az a jól ismert öt hűséges kis virág nyílt
ki megszokott helyén, az öreg szilvafa alatt – sa látványtól megtelt a szívem
valami különös, mélabús reménnyel…

Szűz Mária, Istennek szent Anyja, hozzád könyörgök férjem lelki

üdvéért, s hallgasd meg fohászom mindazon férfiak lelki üdvéért is, akik
részesei voltak ama szörnyűségnek…

Tele vannak vele a lapok: egy 7000 fős brit meg egy 20 000 fős egyiptomi
közös hadsereg 48 katonát veszít, s ezért hat óra leforgása alatt 11 000 dervist
öl meg, további 16 000-et pedig megsebesít.

Winston Churchill azt ígéri, könyvet ír, amelyben napvilágra hozza,

hogyan adott parancsot Kitchener tábornok valamennyi sebesült
meggyilkolására, s hogyan látta ő (Churchill) a saját szemével, amint a 21.
dzsidásezred katonái úgy döfték le a sebesülteket azon a helyen, ahol elestek,
hogy dzsidájukra nehezedve átlyukasztották a haldoklók ruháját. Sőt, jelenti
ki Churchill, az sem fog kimaradni a beszámolóból, hogyan engedte
szabadjára három napra a városban Kitchener a nőket meggyalázó, fosztogató
brit és egyiptomi katonákat.
 Lady Caroline rokona, a nagyméltóságú Algernon Bourke elmeséli Sir
Charlesnak, hogy a napiparancs úgy szólt: óriási legyen a „mészáros számla",
vagyis a veszteséglista, és minden összeköttetést megszakítottak Londonnal,
nehogy hazulról bárki is önmérsékletre inthesse a tábornokot.

Ó, hogy féltem a férjemet! Most kezdek csak igazán aggódni az életéért!

Hiszen ha ez igaz, s ha ő is részt vett ebben a szörnyűségben – ő, aki
mindennél előbbre valónak tartja a becsületet, a tisztességet, s szentül
hitte, hogy bátor, dicső feladatra vállalkozik, amikor elindul erre az
expedícióra –, nos, akkor el nem tudom képzelni, miként lesz képes túltenni
magát rajta, különösen most, ilyen betegen, magas láztól gyötörve, mely
hosszú órákon át emészti, s ha csökken is valamelyest, ő oly gyenge, oly
elesett és fáradt, hogy még azt az egy-két korty vizet is alig bírja lenyelni,
amivel a szomját oltanánk.

Edward Winterbourne 1899. március 20-án halt meg.

Ott állt az omdurmáni síkon, s az a gondolat, ami már Atbarában,

Szuvákinban meg a tiszti étkezőben is körülötte ólálkodott – az a gondolat,
amit akkor már hetek óta próbált elfojtani –, most feltámadt a csatatér
porából, és a vakító fényben egyszer csak rávetette magát. Szemből támadott,
nem volt menekvés előle. És amint e gondolat felfedte kilétét, s többé nem
tágított, a fanatikus dervisek hirtelen férfiakká változtak Edward szeme előtt
– esendő férfiakká, akik szedett-vedett sátortáborban élnek, s akiket szánandó
asszonyok, gyerekek, sovány kecskék követnek; igen, átalakultak egyszerű,
hús-vér férfiakká, akik hosszú hónapokon át böjtöléssel sanyargatják a
testüket, akik furcsa, nevetséges lándzsákkal, mordályokkal indulnak hadba, s
rongyos zászlókat lengetnek a fejük felett. Férfiakká, akiket a szabadság és az
igazság eszméje ejtett rabul, s győzelemre akarták vinni saját szülőföldjükön.
De hiába alakultak át, mégis a földbe szúrták zászlóikat, lándzsát ragadva
mégis rohamra indultak, s akkor már túl késő volt; semmi mást nem lehetett
tenni, csak állni, szembeszállni és lőni, lőni, lőni.

Megmondtam Sir Charlesnak, hogy úgy érzem, Edward szívben és lélekben

az utolsó leheletéig tisztességes, becsületes ember volt. És azt is
megmondtam neki, hogy szentül hiszem: élete végén közelebb állt a
meggyőződése atyjáéhoz, mint valaha, még akkor is, ha nem tudta
szavakba önteni. Bízom benne, hogy ez talán – idővel – némi vigaszt nyújt
 szegény apósomnak.

4
Gyászoltam, és mindig gyászolok én,

Amint a tavasz visszatér.

Walt Whitman

És szegény Annának vajon mi nyújtott vigaszt?

Eltemette Edwardot. Templomi gyászszertartással búcsúztatta. Hivatalos

ügyeket intézett: föl kellett keresnie az ügyvédeit, okmányokat kellett
aláírnia. Minderről oly szárazon, oly tárgyilagosan ír a naplójában, mintha a
minden apró részletre kiterjedő, egyetlen dátumot vagy nevet ki nem felejtő
beszámolóval a kötelességét – azt a még meglévő kevés kötelességét –
teljesítené a férjével és a házasságával szemben.

Aztán persze következett a fájdalom, a gyász, az önmarcangolás, az önvád.

A barna bőrkötésű napló hónapokon át csak tények, mondatfoszlányok,
keserves sóhajok, felkiáltások egyvelegét őrzi…

Ó, bárcsak elégedetten halt volna meg… Bárcsak megtalálta volna a lelki

békéjét a halála előtt…

Nincsenek vigasztalásra szoruló gyerekek, sem rendezésre váró emlékiratok,

levelek, hogy legalább egy jót sírhasson, miközben olvasgatja őket, és nincs
egy szívmelengető történet, hogy erőt meríthessen belőle, ha elmeséli.
Nincsenek rítusai a gyásznak. A húsz-egynéhány év alatt, amíg Angliában
éltem, mindvégig megfejthetetlen rejtély maradt számomra, hogyan
gyászolnak az angolok. Eltemetik a halottat, és a temetés után – sehol semmi.
Csak a kongó üresség. Nem telik meg a ház barátokkal, rokonokkal.
Nincsenek csütörtök esték. Nincs negyvenedik nap. Nincs ezeknek semmijük.
 A házra már a férje hosszú távolléte és betegsége alatt is csend borult.
Látom, ahogy Anna egyedül bolyong a szobákban. Látom a könyvtárban
üldögélve; teáscsészéje érintetlenül áll az asztalon, az ölében heverő könyvbe
bele se lapoz.

Bár elégedetten halt volna meg…

Sir Charles is gyászol, ő is szomorú…

Sir Charles szinte mindennap meglátogat. Ilyenkor kettesben, többnyire

szótlanul üldögélünk…

Olykor barátok néznek be hozzá. Emily, a komornája nem győzi korholni,

amiért nem mozdul ki a házból, és néha-néha legalább a kertbe kizavarja…

Ma egy órát üldögéltem a kertben. Edwardot még arra is képtelen voltam

rábeszélni, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Ha jobban megértettem volna
szegényt – ha szóra tudtam volna bírni…

Anna nap mint nap átéli a történteket. Minden egyes jelenet újra meg újra
megelevenedik a képzeletében: férje a könyvtárban üldögél, a szobájában
gubbaszt, az ágyában fekszik. Arca sápadt és nyúzott. Soha nem néz rá;
tekintete a semmibe réved, s ő hiába szól hozzá, valahogy mindig rosszul
válogatja meg a szavakat, és ha megsimogatja, Edward elhúzódik tőle.

Ha szóra tudtam volna bírni…

Anna senkinek sem tudja kiönteni a szívét, képtelen kimondani a nyomasztó

gondolatokat, amelyek súlyos teherként nehezednek a lelkére. Mély gyászuk
első napjaiban megkérdezte Sir Charlestól: – Mit kellett volna tennem? – ő
meg azt felelte: – Semmit, drágám. Hiszen az égvilágon mindent megtett érte.
– És ebben maradtak; többé nem beszéltek róla. Bár Sir Charles szomorúan
gyászol, haragja nem szállt el fia halálával. Hála Istennek! Hiszen a fortyogó
harag tartja benne a lelket. Tartása szálfaegyenes, még mindig keményen,
katonásan lépked.

Sir Charles gyakran meglátogat. Ilyenkor kettesben, többnyire szótlanul

üldögélünk, kivéve azokat az alkalmakat, amikor apósom elragadtatja
 magát, és hosszú tirádába kezd a Birodalom – illetve inkább a Birodalom
szelleme – ellen, mert éktelen haragra gerjeszti mindaz, amit Kitchener
Dél-Afrikában, a belga király Kongóban, Amerika a Fülöp-szigeteken,
Európa valamennyi nemzete pedig Kínában művel. Őt hallgatva nagyon
nehezen szabadul az ember attól az érzéstől, hogy egy brutális korszak
szörnyű kelepcéjében vergődik, és ez ellen – a The Timesnak küldött
néhány levéltől eltekintve – még maga Sir Charles sem tehet semmit. Neki
is ki kell várnia, merre halad a maga útján, s mit tartogat a történelem. De
szinte hallom a fortyogó haragja alól újra meg újra feltörő kiáltást: Még
belegondolni is rettenetes, hogy ezért vesztettem el a fiamat!

Hétfő este van, valamikor június elején. Sir Charles elmeséli Annának,
miként győzte meg Arthur Balfour a Házat, hogy Kitchener jutalmat érdemel
a hadjáratért, miként szavazták meg neki a főrendi címet meg a 30 000 fontot,
és aztán miként távoztak főrendi társai a Lordok Házából anélkül, hogy
egyetlen szóra méltatták volna. – Átkozottul nehéz ezt elviselni, drágám.
Bocsásson meg a kifejezésért, de átkozottul nehéz – hallom Sir Charles
mentegetőzését, amikor úgy érzi, túl hosszasan, túl vehemensen szónokolt, s
vaskos, erős keze egy pillanatra megpihen Anna keskeny, fehér kezén. Az
öreg angol katona e röpke, suta kis gesztussal mutatja ki fájdalmát; többet
nem engedélyez önmagának. De aggódik boldogtalan menyéért, akivel fia
halála után magára maradt.

Ma – mint Edward betegsége idején annyiszor – elsétáltam a South

Kensington Múzeumhoz, ám amikor odaértem, hirtelen ráébredtem, hogy
rá sem tudok nézni azokra a Lewis-festményekre, amelyeket nemrégiben
még rajongásig szerettem…

Figyelek, fülelek, de hiába. Nem tudok rajta segíteni. Vigasztalhatnám, hogy

ez is elmúlik majd, mint az égvilágon minden, de semmi értelme ilyesmit
mondani. Hiszen jó ideig nem is akarjuk, hogy elmúljon. Ragaszkodunk a
gyászhoz, két kézzel kapaszkodunk bele, mintha attól félnénk, hogy akkor
áruljuk el végleg az eltávozottat, ha fájdalmunk enyhülni kezd.

Biztos vagyok benne, hogy Anna fekete gyászt viselt, bár egyetlen szóval
sem említ varrónőt vagy ruhapróbát. De 1900 januárjában rábeszélik, hogy
kísérje el Lady Caroline Bourke-öt Rómába.
 Január 13.

Miközben azon tűnődött, milyen öltözékben menjünk holnap a Costanziba,

özvegyi gyászruhámra tekintve Caroline szomorúan csóválta a fejét, és
megkérdezte, nem lehetne-e kissé derűsebbé varázsolni néhány ékszerrel
vagy egy mellcsokorral. Még egy éve sincs, hogy Edward eltávozott,
emlékeztettem tapintatosan, így aztán vonakodva bár, de belátta: nem
lenne illendő az efféle cicoma. Megmondtam neki, hogy nem venném rossz
néven, ha nélkülem menne el, de hallani sem akart róla, s megbékélt a
gondolattal, hogy ily szánalmas külsővel fogok megjelenni az oldalán.
Pedig én valóban szívesen itthon maradnék, hiszen abban a zajos, csillogó-
villogó környezetben még inkább azt érezném, hogy – nem is tudom
pontosan, mit is… Nem szomorodnék el még jobban, inkább úgy találnám,
kitaszított kívülálló, amolyan számkivetett vagyok – és a puszta
gondolattól, hogy mély gyászom akár szemernyit is enyhülne, egy
pillanatra rám tört valami furcsa félelem…

Igen, valami furcsa félelem, méghozzá attól, hogy holtában éppúgy

cserbenhagyná a férjét, ahogyan életében cserbenhagyta. Mert igenis
cserbenhagyta – efelől semmi kétsége. Elvégre egy boldog férfiember nem
hagyná el az otthonát, és nem menne el a sivatagba, hogy a halál nyomát
kutassa. Az a férfi, akit igazán szeretnek, nem halna bele a szívét-lelkét
némán, titkon emésztő iszonyatba. Ha ő jobban szerette volna, talán sosem
érezi úgy a férje, hogy mindenáron el kell mennie Szudánba. És ha jobban
megérti szegényt, gondos ápolással tán ismét talpra állíthatta volna.

Bárcsak hinni tudnék benne, hogy nemes célért adta az életét. Bárcsak
hinni tudnék benne, hogy elégedetten halt meg…

Időnként fölkeresi egy-egy kedves jó barát, de a házban néma csend,

szívében üresség honol; az ő hiánya, aki oly hosszú ideig volt távol. Ez a
hiányérzet azonban egészen más. A távollét végleges. Anna már nem
próbálkozhat, hogy közelebb férkőzzön Edwardhoz, többé nem
reménykedhet, hogy majdcsak történik valami, és kis világát új élet fuvallata
lengi be. A lelkében kavargó nyomasztó kérdések értelmetlenek, s a válaszok,
melyekre oly hevesen vágyik, számára immár mindörökre elérhetetlenek.

Ijesztő gondolatom támadt: ebben a mély fájdalomban sosem gondolok

 önmagámra. Egyetlenegyszer sem kapom rajta magam, hogy azon
gondolkodnék: mihez is kezdek majd nélküle…

– De hát egész idő alatt nélküle élt! – szólal meg Isabel. A nappali
szobámban ül a vörös beduin szőnyegen, dédnagyanyja írásai a padlón
hevernek körülötte, a barna naplót a kezében tartja. A lámpa lágyan, melegen
világítja meg az évszázados papírlapot, s a villanyfény villódzva csillan meg
Isabel melírozott szőke haján. – Nemcsak akkor, amikor a férje elment
Szudánba, hanem akkor is, amikor otthon volt vele…

Talán ha jobban szerettem volna. Ha nagyobb szükségem lett volna rá –

akkor talán megtaláltam volna a kulcsot – amikor olyan beteg volt – oly
reménytelenül kétségbeesett…

– Itt a kelepce! – mondja Isabel. – Arra nevelnek, arra idomítanak bennünket,

hogy mindig önmagunkban keressük a hibát. Ez a pasas nem volt életrevaló,
és a végén valahogy ő, a nő kénytelen a nyakába venni a felelősséget…

Ásványvizet iszunk, Baraka Perreier-t. Később a sajátomba teszek még egy

kis jeget. Az erkélyemen kellemesen hűs az esti levegő, és a sötétség
jótékonyan eltakarja a csúf, csupasz terméskövet a szomszéd háztetőkön.
Kortyolok egyet a poharamból, majd mesélni kezdek: – A kairói tetőkön
valaha kertek voltak. Rácskerítések, pergolák, szőlőlugasok, indiai
jázminbokrok. A tövükben párnák, szőnyegek. Meg galambdúcok. És
képzeld, napnyugta után az emberek kiültek a tetőre! A lányok meg a fiúk
onnan szemeztek egymással, a gyerekek odafönt játszottak a kellemes esti
levegőn, nappal pedig az asszonyok a frissen mosott ruhát, ágyneműt
teregették ki a kötelekre, és ha megszáradt, összehajtogatva nagy fonott
kosarakba rakták. Ha az ember beletemette az arcát a vászonlepedőkbe,
beszívhatta belőlük a napfény illatát…

– Csodálatos lehetett – mondja Isabel.

Igen. Valóban az volt. Az utcán parkoló kocsik motorházfedelén

csoportokba verődött fiatal fiúk üldögélnek; fecsegnek, bámészkodnak, a
nagy kalandra várnak. A legújabb, enyhén spanyolos dallamú Amr Dyab-
sláger folyondárként tekereg föl hozzánk a földszinti áruházból, ami még
mindig nyitva van. A nyári szünetekben, arab nyelvgyakorlásképpen oda
jártak vásárolni a gyerekeim. Petárdát vettek, aztán fölszáguldottak vele a
lépcsőn, és erről az erkélyről dobták le az utcára. Szerelmem, szemem fénye,
/ Te vagy életem reménye, / Imádlak oly sok éve mááár…

– Anyám a halálán van. Legalábbis azt hiszem – szólal meg lsabel.

Rábámulok. Eltelik egy pillanat, mire visszazökkenek a jelenbe, és

rájövök, kiről van szó voltaképpen. Isabel anyja, Jasmine ugyanis még
kisbaba azon a parányi helyen, amit elfoglal a tudatomban. Apámtól
hallottam a történetet: Anna lányának Párizsban kislánya született, akit
Jasmine-nek kereszteltek. És Isabel most azt állítja, hogy ez a kisbaba a
halálán van.

– Alzheimer-kórban szenved. Szanatóriumba kellett mennie. Végleg.

Apám halála után egy időre én is beköltöztem hozzá. Aztán rohamosan
romlott az állapota.

– De azért meg szoktad látogatni, ugye? – kérdezem aggódva.

– Igen. Hát persze. De legtöbbször meg sem ismer.

– Ez szörnyű lehet!

– Többnyire azt sem tudja, hogy ő kicsoda.

– Ez tényleg… Istenem! El sem tudom képzelni, milyen lehet.

– Azt hiszem… néha azt hiszem, pontosan erre vágyik.

– Mire? Arra, hogy elmenekülhessen önmaga elől?

– Mindig olyan gondterhelt volt. Folyton aggódott. És ha nem aggódott,

akkor szomorkodott. Egyszer sokáig figyeltem észrevétlenül… ő nem tudta,
hogy ott vagyok… Az eau-de-Nil szófán üldögélt a nappaliban, és az arca…
olyan szomorúnak látszott.

– Miért nem mentél oda hozzá és ölelted meg? Nem lett volna boldog?
Nem örült volna neked?
 – Sosem tudta kiheverni a bátyám elvesztését.

– De azért szoros volt a kapcsolatotok?

– Fogjuk rá. Talán. Apám mindig közelebb állt hozzám. Anyám

egyfolytában figyelt, résen állt. Egy pillanatig sem lehetett lazítani mellette.

Ma éppen az ablaknál álltam, amikor Sir Charles megérkezett, és mielőtt

ráébredtem, hogy ő az, egy pillanatig csak egy óvatosan lépegető, nagyon
öreg embert láttam. Ekkor – Isten bocsássa meg nekem – hirtelen megtelt a
szívem bűnös haraggal Edwarddal szemben – arra gondoltam, szegény
atyja kedvéért jobban kellett volna vigyáznia magára…

Most már úgy kiismertem Annát, mintha a legjobb barátnőm lenne – vagy
még annál is jobban, mert a legkülönb és a leghitványabb gondolatait
egyaránt hallottam, s élete teljes egészében itt van előttem, ebben a dobozban,
amit Isabel hozott el nekem. Kisimítottam az írásait, megérintettem a
tárgyakat, amelyeket hajdan ő érintett és kincsként őrzött. Elolvastam, mit
írtak róla mások, s ezáltal olyannyira jelenné és jelenvalóvá vált számomra,
hogy szinte esküdni mernék: itt ül csöndesen mellettem, miközben
megpróbálom papírra vetni élete történetét.

Bárcsak hinni tudnék benne, hogy nemes célért adta az életét…

Ami megtörtént, megtörtént, mondanám neki szívem szerint. Hogyan is

férkőzhetnénk egy olyan ember közelébe, aki nem akarja, hogy a közelébe
férkőzzenek? Hiszen ott az a zárt ajtó, amibe egész életünkben újra meg újra
beleütközünk – úgyhogy fordíts hátat neki, menj el szórakozni, lovagolni,
kocsikázni, egyél, végezz jótékony célú munkát, igyál egy tonikot,
utazgass…

És január 14-én Rómában, a Teatro Costanziban, a szárnyaló, szívbe

markoló dallamokat és Floria Tosca tébolyító, mélységes fájdalma hangjait
hallgatva érzi úgy Anna, hogy őt is ugyanez a hömpölygő árrá duzzadó bánat
emészti, s zsebkendőjét a szájára szorítja, amikor a szívében tátongó rettentő
űr végre csordultig megtelik keserűséggel:

Olyan volt, mintha eddig minden erőmmel fékeztem volna magam, nehogy
 megmoccanjak; mintha szándékosan tartottam volna zárva egy ajtót;
mintha mindenáron magamba fojtottam volna valamit – s ezt a valamit a
zene most felduzzasztotta, a végsőkig fokozta bennem. És később is, hosszú
napokon át – bár érzelmeimet képtelen voltam szavakba önteni, még
kevésbé papírra vetni – úgy éreztem, mintha a testemben keringene a
muzsika, s áradó folyóként hömpölyögve egyszer csak kilépne medréből, és
tajtékozva öntené el a partokat. Ekkor megbetegedtem, magasra szökött a
lázam, sőt – szegény Caroline-tól tudom – önkívületbe esve napokig
félrebeszéltem, míg végül egy reggelen felébredtem lázálmaimból. Még
nem tértem vissza teljesen a való világba, de már megpillantottam az ajtót,
melyet kitárva talán visszatérhetek.

– Mennyi időre volt szüksége hozzá? – kérdezi lsabel. – Tíz hónapra?

– Akkoriban lassabban poroszkált az élet.

– Képzelem.

Nagyot nyújtózik, s hosszú fehér karjával mintha elkapná a tiszta,

koromfekete égbolton úszó hold fénysugarát. Ásít egyet, leereszti a karját,
beletúr szőke hajába.

– Miattam vagy fenn még mindig?

Megrázom a fejemet; hajnali kettő előtt sosem szoktam elaludni.

– Ugye nem túl gyakori dolog, hogy itt, Egyiptomban egy nő egyedül él?

– Nem. De azért nem számít fehér hollónak. Egyre többször előfordul.

Valamikor, réges-régen én sem egyedül éltem. Nekem is volt családom.

Férjem, gyerekeim. Még odaát, Angliában. Belső lépcsős, kandallós, rozettás
mennyezetű, viktoriánus regénybe illő házban laktam, ahová a nagy kert
végében álló dús lombú fák alig engedték be a zakatoló vonatok zaját. Ott
ismerkedtem meg az évszakokkal. Megtanultam, hogy a húsos, zöld levélkék
apró füzérei kinyílnak, s kék vagy fehér sáfránnyá változnak; hogy a
hóvirágnak este még híre-hamva sincs, de reggelre előbújik a föld alól; hogy
a sárga nárciszt le kell metszeni, a tulipánt viszont nem szabad; hogy a
rózsabokrok – egy kis szerencsével meg gondos ápolással – kétszer
virágzanak, és hogy a csupasz, göcsörtös ágakon a tél végén előbukkanó
apró, duzzadó, halványzöld rügyek már az eljövendő sűrű lombkoronáról
mesélnek.

Ma kipillantottam az ablakon, s rózsaszín sziromszőnyeget láttam a bükkfa

alatt. Valamennyi virágát elhullajtotta, én meg észre sem vettem, hogy
valamikor virágba borult. De a cseresznyefa még teljes díszben pompázik.
Gyorsan kimentem, körülnéztem a kertben, s rábukkantam a rejtekhelyükön
nyíló gyűszűvirágokra meg a kék nefelejcsekre, amelyek kellős közepe
aranyló fénnyel ragyog. Aztán a bükkfára föltekintve egy sötétebb sarkot
fedeztem fel a nyújtózkodó ágak között, egy kis rózsaszín csillárhoz hasonló
utolsó virágfüzért, és forró hálával telt meg a szívem iránta, hisz úgy
éreztem, azért maradt meg, hogy láthassam, s rám szólhasson a magasból:
Nézz rám! Még nem késő! Van remény.

Anna lábadozik. Lassan erőre kap. Ahogy a konyhában fölteszem a teavizet,

s a kannától elfordulva rátekintek, arca már nem oly nyúzott, nem olyan
sápadt, mint volt. Hallom, ahogy egyre fürgébb léptekkel siet végig itt kint, a
folyosón, és selyemruhája is frissebben, elevenebben suhog.

Elsétáltam a múzeumhoz, sőt be is mentem, hogy megnézzem a képeket.

Képtelen vagyok úgy tenni, mintha semmi sem nyomná a lelkemet – nem is
volna még illendő gondtalanul járnom-kelnem –, de újra gyönyörködni
tudtam a csodálatos színekben, s örömömet leltem a belőlük áradó,
boldogságot sugárzó nyugalomban. Mint már oly sokszor, most is azon
merengtem, vajon valóban létezik-e ez a festményeken megörökített világ.

5
Valami szeretni késztet engem, s én

Szeretek is, de nem tudom, miért s miként.

Alexander Brome, 1645 körül

New York City, 1997. március

Hogy csaphat le az emberre ilyen hirtelen? Hogy toppanhat be csak úgy, se

szó, se beszéd, minden előzetes figyelmeztetés, értesítés nélkül? Nem lassan,
fokozatosan, ráérősen kellene inkább elhatalmasodnia, hogy amikor eljön a
pillanat, s az ember rádöbben: „szerelmes vagyok", legalább tudja – vagy azt
higgye, hogy tudja –, kit és mit szeret egyáltalán? Hogy lehet az, hogy
egyetlen mozdulattól, egy ismerősen koppanó lépéstől, egy homlokba hulló
hajtincs árnyékától máris hömpölyögve áradnak-apadnak a szív hullámai?

Vajon az apró rezdülést érezte-e előbb lsabel, ahogy egy pillanatra

kihagyott a szívverése, vagy először a bátyámat pillantotta meg az étterem
ajtajában? Lehajtott fejjel az asztalra nézett: kése és kanala katonás rendben,
szolidan, kézzelfoghatóan feküdt a bordás peremű fehér tányér mellett,
amelyen hanyag eleganciával hevert az összehajtott, rózsaszín
damasztszalvéta; sarka épphogy csak hozzáért a csillogó, ezüsttel futtatott
acél evőeszközökhöz. Isabel egy másodpercre lehunyta a szemét, és mély
lélegzetet vett. Amikor föltekintett, a bátyám már félúton volt feléje, fölemelt
kézzel üdvözölte – aztán a kabátja meg az aktatáskája egyszer csak a
harmadik széken hevert, ő pedig leült, és fölkapta az étlapot.

– Rendelt már? Régóta itt van? Ugye nem késtem el? Mennyi az idő? – Az
órájára pillantott. – De, azt hiszem, késtem. Pár percet. Bocsásson meg.
Bocsásson meg, kérem. Nem tudtam elszabadulni. Mit enne? Éhes?
Remélem, igen, mert én farkaséhes vagyok.

Fél kézzel fogja az étlapot. A másik keze átnyúlik az asztal fölött, és gyors
mozdulattal végigsimítja Isabelét.

– Tudja… – a bátyám hátradőlt, szalvétájával megtörölte a szája szögletét –

az az érzésem, mintha ismerném magát valahonnan… mármint régebbről.

Isabel félrehajtott fejjel nézett rá, és elmosolyodott.

 – Ez nem tréfa. Komolyan beszélek. – A bátyám legyintett, e röpke
gesztussal elhessentette a gondolatot, mintha azt mondaná: Rosszul fejeztem
ki magam; eszemben sincs flörtölni magával. – Létezik valami, nem is tudom
pontosan, micsoda…

– Talán egy előző élet?

A bátyám széttárta a kezét, elmosolyodott, de a pillantása zavart,

tanácstalan maradt.

A bátyám. Magam előtt látom, ahogy Isabel mesél. Nem kell részleteznie,
hogyan lép be egy terembe; csak úgy sugárzik belőle az energia, s utána
fordulnak a bámész tekintetek. Mindenhova ugyanúgy lép be, ahogy azon a
hosszú passzázson halad végig a bokszok között: határozott, öles léptekkel,
előrenézve, mint akinek percnyi vesztegetni való ideje sincs. Még a
pódiumon is mindössze röpke meghajlással üdvözli a közönséget, mielőtt a
zenekar – a feladat – felé fordul. És csak a végén, amikor a pillanatnyi néma
csend után felcsattan a dörgő taps, ő meg félig önkívületben farkasszemet néz
a tomboló tömeggel – csak ekkor, egy másodperc elteltével ocsúdik fel,
mintha most venné észre, hogy érte őrjöngenek az emberek. Ilyenkor jön a
szívek mélyére hatoló széles mosoly, a mély meghajlás, a zenekart meg az
egész házat átölelő lendületes mozdulat, majd a fej fölött összekulcsolt kézzel
kifejezett köszönet. A bátyám, akinek egyetlen pillantása elég ahhoz, hogy
kivételes személyiségnek érezze magát az ember, ha ő megismeri egy zsúfolt
teremben; a bátyám, aki rögtön iderepült, amikor meghallotta, milyen hangon
szólok bele a telefonba, aztán mellém ült, szorosan magához ölelt azon a
hosszú éjszakán, és segített eldöntenem, mi a teendőm; ő segített, hogy
felülkerekedjék bennem a jobbik énem.

Isabel szerelmes belé. És én nem hibáztatom érte. Nem tud ellenállni neki.
Éppolyan védtelen vele szemben, mint a többi nő volt. És amennyire meg
tudom ítélni, egyiknek sem ártott ez a szerelem.

– Vissza szokott menni néha? – kérdezte Isabel, miközben a kávét itták, és a

bátyám már megadott neki néhány nevet, címet, telefonszámot.

– Hova? Egyiptomba? Hogyne! Természetesen! Nem olyan gyakran, mint

szeretnék. De… – Ismét a kifejező, beszédes kézmozdulat, a szomorkás
mosoly.

– Egyiptominak tartja magát? Jaj, bocsásson meg, ez magánügy! – Isabel

maga is meglepődött, hogy ez a kérdés kiszaladt a száján, de a bátyám
könnyedén, fesztelenül válaszolt.

– Igen. És amerikainak. Meg palesztinainak. Nem szenvedek

identitászavarban tőle.

– Szerencsés ember.

– Vagy peches. Nézze, nekem most mennem kell. – A fölemelt kéz ezúttal
a számlát kéri.

– Megengedi, hogy én…? – ajánlja fel tétován lsabel, mert a bátyám… És

nyert.

– Nem, nem! Dehogy engedem! Szó se lehet róla!

– De hát tulajdonképpen én szondáztam a maga gondolatait!

– Na és? Talán a gondolataimat akarja kifizetni? – Ez kissé élesre sikerült –

de már jön is a mosoly: – Nem. Természetesen a vendégem volt. Boldogan
álltam a rendelkezésére.

– Köszönöm, de meg kell engednie, hogy…

– Mit? Ki vele! Mit kell megengednem? – kérdezi a bátyám, és Isabel

habozik.

– Talán egy másik alkalommal esetleg én hívhatnám meg magát valahova.

 Csönd.

– Volna kedve hozzá?

– Igen – feleli halkan Isabel. – Igen. Volna.

A bátyám ránéz, aztán kurtán bólint. Döntött. – Jól van. Remek. Majd
fölhívom.

Azon a márciusi kedden Isabel kilép az étteremből, hosszú teveszőr kabátja

övét szorosra húzza a derekán, felhajtja a gallérját, és zsebre vágott kézzel,
gyalog indul el a délutáni forgatagban. A Modern Művészetek Múzeumának
bejárata kivilágítva hívogatja. Bemegy, és céltalanul bolyong odabent. Egy
múzeum kiválóan alkalmas erre a célra. Nem kell gondolkozni, csak létezni.
Amikor föleszmél, épp Miró egyik festménye előtt álldogál. Talán nem
véletlenül. Élénk, ragyogó kékségben lebegő, éber, eleven, szabadon szökellő
félszemű teremtmények. Kifelé menet vesz egy képeslapot a múzeum
üzletében. És mostantól pokoli kínok között várja, hogy a bátyám fölhívja
telefonon.

– Anya, megismerkedtem valakivel. Egy férfival…

Isabel feszeng. Képtelen megszokni, hogy anyját itt, ebben a szobában kell
viszontlátnia. A szobával ugyan semmi baja – persze azonkívül, hogy
mindenben különbözik azoktól a szobáktól, amelyekben Jasmine a saját
jószántából, szívesen lakott volna: nincsenek virágok, nincsenek párnák,
nincs zene, nincsenek festmények, nincsenek apró ezüst- és
kristálycsecsebecsék, hogy a rajtuk megcsillanó fényt erezett márványra vagy
polírozott fára verjék vissza. Nincs itt az égvilágon semmi. Még egy fénykép
sincs aranyozott keretben, hogy arról az életről regéljen, ami e falakon kívül
zajlott hajdanán. És Jasmine nyugodtan, szótlanul üldögél kifakult kék
köntösében s a köntös szegélye alól kikandikáló fehér hálóingében.

– Nekem nagyon tetszik – mondja Isabel. – Tudod, azt hiszem, neked is

tetszene. Valószínűleg ismered… híres ember. Csak el akartam mesélni, hogy
tudj róla. Idősebb nálam. Ami azt illeti, sokkal idősebb. Jó ötvenes lehet, de
nem látszik többnek negyvennél. Pontosan úgy néz ki, mint egy negyvenéves.
Magas, elegáns, disztingvált úr. A haja fekete, őszül a halántéka. És a szeme
sötét, egészen sötétbarna; olyan sötét árnyalatú, hogy az ember azt hinné,
mélyen ülő szeme van, pedig szó sincs róla.

Jasmine puha, hófehér haját egészen rövidre nyírták. Fiús kefefrizurájáról

Isabelnek, bár el nem tudja képzelni, miért, egy tojásból épphogy kikelt
kiscsirke jut eszébe. Az emlékei között kutat, azt a pillanatot keresi, amikor a
tojásból frissen kibújt kiscsirkét láthatott, és egyszer csak beugrik egy
tévéreklám – de az már nem dereng, mit hirdettek vele. Itt azt mondják,
Jasmine-nek valahogy egy olló került a kezébe, és nagy, vastag tincseket
vagdosott le elképesztően dús, hosszú hajából, így aztán rendbe kellett
hozniuk a frizuráját. Úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha ilyen rövidre
nyírjuk, magyarázták. Isabel nem tudja, elhiggye-e nekik vagy sem –
mármint azt, hogy az anyja belevagdosott a saját hajába. Jasmine
világéletében büszke volt pompás haj koronájára, így könnyebb lesz mosni és
rendben tartani, nem kell többé hajtűkkel, csatokkal bajlódni. Isabel előbb
dühbe gurult, aztán elszomorodott. Jasmine most még kevésbé hasonlít ahhoz
az anyához, akit ismer. Azon tűnődik, vajon ez a haj selymesen puha-e, vagy
szúrósan érdes. De ha megpróbálja megsimogatni – sőt, ha közelebb lép
hozzá –, anyja ideges, nyugtalan lesz, és rögtön megriad. Jobb nem bolygatni
a dolgokat: Jasmine nyugodtan, mosolyogva ül a szürke bőrfotelban, Isabel
meg vele szemben, az ágy szélén.

– Anya – szól hozzá előrehajolva. – Anya! Jól érzed magad, drágám?

Jasmine arcán árnyékként suhan át a bizonytalanság. Keze eddig

összekulcsolva pihent az ölében. Most kissé fölemeli. Ujjai lebegve köröznek
a karfa fölött, mintha leszállni készülnének, vagy a magasba emelni őt és
elröpíteni. Még mindig szép a keze, pedig májfoltok pettyezik. Utolsó
éveiben Jonathannek, Isabel apjának is voltak májfoltjai. Csak a jegygyűrű
csillan meg Jasmine bal kezén, a többi gyűrűje nincs sehol. Tövig vágott,
szögletes körmök. Isabel hátradől, a kezek landolnak a karfán, de a szempár
továbbra is zavart, bizonytalan.

– Kellemes ez a szoba – jegyzi meg Isabel, s igyekszik, hogy hangja

derűsen, megnyugtatóan csengjen. De a kérdőszót már nem teszi hozzá –
ugye? –, mert anyja csak még jobban összezavarodna tőle.

– Jonathan sosem érezte itt igazán jól magát – mondja Jasmine. Simogatni
kezdi a fotel karfáját.

És most Isabel van zavarban. – Tényleg nem? – kérdezi óvatosan.

– Nem. – Határozott fejrázás. – Nem. Nem bizony. Pedig úgy igyekezett.

Teljesítette a kötelességét. Megtett minden tőle telhetőt. Mint mindig. De
sosem érezte otthon magát. Sosem kedvelte igazán az angolokat. Úgy vélte,
eléggé lenézik az amerikaiakat. Nem voltak barátai. Rajtam kívül nem volt
senkije. De azt mondta, az más, mert én csak negyedrészben vagyok angol.
Bár nem tudom biztosan, mit érzett. Egyszer azt mondta, sosem tudott
olvasni a gondolataimban.

– És ez igaz volt?

– Micsoda?

– Hát az, hogy… Jonathan sosem tudott olvasni a gondolataidban.

– Igen. Hogyne lett volna igaz.

– És te tudtál olvasni az ő gondolataiban? Tudtad, mi jár az eszében?

– Többnyire igen, de hát ő amerikai volt… amellett férfi.

A bágyadt ibolyakék szempárt a felvillanó régi mosoly egy pillanatra

hajdani fényében csillantja meg, és Jasmine arcán átsuhan a tovatűnt szépség
szelleme. A kéz továbbra is a fotel karfáját simogatja. Isabel érzi, hogy
összeszorul a szíve. Elfordul, kinéz az ablakon. Odalent acél szürkén
hömpölyög a Hudson a hűvös márciusi napsütésben.

– Erről a férfiról akartam mesélni neked. Hallod, anya? – kezdi újra a

történetet. – Egy vacsorán ismerkedtem meg vele, és azóta csak egyszer
találkoztunk. Elvált. A gyerekei már felnőttek. Zenész. Karmester.
Világklasszis. A Filharmonikusokat dirigálja… meg minden. Csodálatos keze
van. És könyveket is ír. Azt hiszem, beleszerettem.

Jasmine elmosolyodik. Isabelre néz. Vajon látja is? Mit lát egyáltalán?

– Jaj, bárcsak a papa itt lehetne! – Isabel a kezébe temeti az arcát. Anyja
keze a karfát simogatja.

Az öregek ki vannak éhezve a simogatásra: nincs férjük, nincs szeretőjük,

nincs gyermekük, nincs senkijük, akinek megfoghatnák a kezét, akinek az
orrára, az arcára, a szájára cuppanós csókokat nyomhatnának, s akihez
hozzábújhatnának, hogy érezzék a teste melegét. Élete utolsó éveiben sokszor
elnéztem anyai nagyanyámat: keze, amelyen pergamenszerűen feszült a bőr,
szüntelenül a székeket, az asztalt, az ágyra terített bársonytakarót simogatta.

– Egyébként… – Isabel összeszedi magát, megrázza a fejét, beletúr a hajába,

aztán lesimítja az ujjaival – …fogalmam sincs, mit érez irántam. Ha vele
vagyok, érzem, hogy minden figyelmét nekem szenteli. Érzem ezt a… ezt a
kettőnk közt vibráló energiát. De azt nem tudom, vajon eszébe jutok-e
egyáltalán, ha nem vagyok a közelében. – Szomorúan néz az anyjára. – És azt
sem tudom, mit kéne tennem.

– Természetesen lemondtam róla – szólal meg Jasmine. – Nem tehettem

mást, el kellett hagynom. Tudod, olyan fiatal gyerek volt. Micsoda szempár!
Valentine-ra emlékeztet, ez nyilvánvaló. Magamtól is rájöttem, nem szorulok
rá, hogy eszembe juttassák. A kezdet kezdetétől tudom, attól a pillanattól
fogva, amikor megláttam. Talán épp ezért fogadtam be. Már nem emlékszem
pontosan, miért is… Algéria, Kongó vagy valami más miatt… azon a nyáron
egymást érték a tüntetések. De ő megsebesült. Veszélyben forgott, én meg
befogadtam. Így egy ujjal se nyúlhattak hozzá, mert amerikai felségterületen
volt… bár ő nem tudott róla. Jonathan elutazott, én meg befogadtam azt a
fiút, és bekötöztem a fején tátongó sebet. Már szörnyen megdagadt…
Rémesen nézett ki szegény. És úgy felháborította a nemzetközi helyzet, a
világ állapota… arról szónokolt, hogy meg akarja változtatni… a barátaival
együtt. Olyan fiatal volt. Sokáig ültem az ágyánál, aztán később, amikor
elaludt, mellé feküdtem. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Hát így
vagyunk. A lakására is elmentem. Kétszer. De aztán rájöttem, hogy le kell
mondanom róla. Iszonyúan nehéz volt. Mintha újra Valentine-t vesztettem
volna el.

– Anya! – Isabel ültében kihúzza magát. Az előbb a régi Jasmine hangját

hallotta: dőlt belőle a szó, a szánalmas szomorúság. De… egy viszony? Az
anyjának viszonya volt? Mikor? Kivel? És az apja tudott róla? A homályos
szempárra, a rövidre nyírt ősz hajra néz.
 – És apám… Jonathan tudott róla? – kérdezi.

– Milyen kedves volt! – Jasmine megrázza a fejét. – Milyen kedves,

kellemes fiatalember! És milyen szerelmes belém! – Reszketegen
feltápászkodik a fotelból, belebújik rózsaszín papucsába. – Most mennem
kell.

– Anya! – szólal meg Isabel, és még jobban kihúzza magát. Nem meri
kinyújtani a kezét, hogy megfogja a gyenge, törékeny kart; nem meri
Jasmine-t visszatartani. – Anya, mikor történt ez? Ki volt az a férfi? A papa
tudott róla?

A régi, sugárzó mosoly megfakult, hervadt mása villan Isabelre. –

Viszontlátásra, drágám – búcsúzik Jasmine. – Milyen jólesett ez a kis
beszélgetés!

6
Tudjátok-e, hogy Egyiptom az ég földi mása és az

egész világ temploma?

Egyiptomi írnok, Kr. e. 1400 körül

Valami különös – és remélem, szerencsés – véletlen folytán ugyanazon a

napon érkeztünk meg Alexandriába, mint a görög ortodox egyház új
pátriárkája – azé az egyházé, melynek ez a város a székhelye. Amint
kikötöttünk, egy bizonyos Mr. James Barrington nyomban felsietett a
fedélzetre, bemutatkozott, s közölte: őt bízták meg, hogy jöjjön elém, és
épségben, biztonságban kísérjen el Kairóba. (E figyelmességet annak
köszönhetem, hogy Sir Charles levélben értesítette érkezésemről a
Képviseletet.) Nos, ez a kedves Mr. Barrington vetette fel, hogy talán
érdekesnek találnám és szívesen megtekinteném az ünnepségeket, s amint a
partraszállás formaságai annak rendje és módja szerint lezajlottak, máris
egy furcsa, mulatságos, phaetonhoz hasonló kis hintóban találtuk
magunkat. A poggyászunkat egy másik hintó hozta utánunk, Mr.
Barrington meg fölkapaszkodott a bakra, a kocsis mellé, és úgy hallottam,
vidáman, jóízűen diskurált vele. A két, meglehetősen egykedvű ló szemmel
láthatólag ismerte az utat, és csak csatárral ékesített fejét kapta fel a hébe-
hóba hallatszó ostorpattogásra. Éreztem, hogy a kocsis inkább a forma
kedvéért pattint egyet-egyet, s nem azért, mert valóban szükség volna rá.
Így érkeztünk meg egy teaházhoz (mely, attól tartok, inkább Bécs és nem a
Kelet stílusát idézte), s miután a két hintót hajtó kocsisoknak
megparancsoltuk, hogy várjanak (később láttam, amint a mi kocsisunk a
lova mellett állva, gyöngéd szeretettel eteti az állatot valami zöld
abrakfélével, amit Mr. Barrington szerint itt „bersim"-nek hívnak, s
hasonlít a mi lóherénkhez), letelepedtünk egy asztalhoz, az ablak mellé,
majd teát és angol tortát rendeltünk (utóbbit módfelett ízletesnek találtuk),
aztán vártuk, hogy elkezdődjék a pompás parádé.

Körültekintve rácsodálkoztam a temérdek díszes dekorációra:

mindenütt sok-sok kis zászló, rengeteg lobogó, színpompás kelme volt
látható – a hintákat húzó lovak fejét és hámját ékesítő piros-fehér
csokrokról, szalagokról nem is beszélve –, s amikor megérdeklődtem, vajon
szokás-e egy keresztény ünnepre ily gyönyörű díszbe öltöztetni a várost,
megtudtam, hogy a kedive (Európából hazatérve) a nyár hátralevő részét
itt, Alexandriában, a Rász-el-Tín palotában kívánja tölteni, s mivel
őfenségének három nappal ezelőtt volt a huszonhatodik születésnapja, a
város az ő tiszteletére öltött ünnepi díszt, az új pátriárka pedig, hogy úgy
mondjam, az időpontok véletlen egybeesésének látja hasznát. A kikötőből
módfelett érdekes és festői menet kísérte (a pátriárkát) a katedrálishoz;
pompás öltözékekben, hintókban, lovakban, egyenruhákban
gyönyörködhettünk. Kíváncsi voltam, vajon mit gondol minderről Emily, ő
azonban most is, mint mindig, megőrizte szokásos egykedvűséget, még a
székét is félrehúzta kissé az asztalunktól, és elfordult tőlünk. Később,
miután már kényelmesen elhelyezkedtünk a penzióban, megkíséreltem
néhány szóval megmagyarázni neki Egyiptom sajátos helyzetét – vagyis
azt, hogy az ország úgy hatvan évvel ezelőtt kivívta ugyan a függetlenségét
az ottomán szultántól, de névlegesen még ma is az ő birodalmához tartozik,
s most a Képviseleten keresztül a britek uralják. Emily erre mindössze
annyit mondott: „Nahát, asszonyom, ami azt illeti, igencsak furcsa, hogy
három uralkodójuk van egy helyett!” Ettől eltekintve azonban boldog és
elégedett, mert ez a penzió megfelel igényeinknek. Tulajdonosa egy
megözvegyült görög hölgy, aki – Mr. Barrington biztosított róla – tisztes,
jó hírű dáma, de kislányával magára maradva egyedül kell boldogulnia a
világban, férje ugyanis tragikus körülmények között hunyt el, ám a
részletekről Mr. Barringtonnak szemmel láthatólag nem akaródzott
beszélni, én meg egyelőre nem tudtam kideríteni, mi történhetett.

Szállásomon egy hálószobám meg egy szalonom van, mindkettő a

tengerre néz, s a berendezés is elfogadható, bár a bútorok az én ízlésemnek
kissé sötétek és ormótlanok. A tulajdonos hölgy mindenképpen a
kedvemben akart járni, így a legszebb szobáját adta nekem, amelyben
büszkesége, a „násznyoszolya” áll. Hiába magyaráztam, hogy nem venném
sok hasznát a nyoszolyának, hiszen jelenlegi helyzetem egy igen lényeges
szempontból hasonlít az övéhez, ő mégsem tágított. Pedig az ágy elég
szörnyen néz ki, tele van rézgombokkal meg indadíszekkel, viszont nagyon
masszív és tiszta, amellett jól fel van szerelve függönyökkel és drapériákkal
a moszkitók vagy – még a gondolattól is borzadok – a repülő csótányok
ellen, amelyekre Bourke kapitány oly előzékenyen hívta fel a figyelmemet,
mondván: ezek a rovarok Afrikában az élet természetes velejárói. Én
azonban úgy vélem, még nem is vagyok igazán Afrikában, mert annak
alapján, amennyit eddig láttam belőle, ez a hely inkább Európára
emlékeztet itt, a Földközi-tenger partján, és ha az ember nem látná a
helybeliek jellegzetes öltözékét meg az arab írásjeleket, akkor azt hihetné,
hogy egy görög vagy olasz városba érkezett.

Tudom, drága Caroline, hogy nem volna szabad ilyen rengeteget

fecsegnem, de oly sok új benyomást szereztem ezen az első itt töltött napon,
és egyik sem hasonlít ahhoz, amire – olvasmányaim vagy mások
beszámolói alapján – számítottam, így aztán még nem érzem igazán, hogy
a valósághoz hűen sikerült papírra vetnem a mai eseményeket, s képtelen
vagyok letenni a tollamat.

Az imént még egyszer átolvastam e levelet, mielőtt postára adnám, s

feltűnt, hogy négyszer is említettem Mr. James Barringtont (most már
ötször). Mivel igen jól ismerem legjobb barátnőmet, s tudom, mennyire
szeretné, ha boldog lennék, így aztán azzal is tisztában vagyok, hogy
 feltehetőleg sajátos gondolatai támadhatnak, tehát megragadom az
alkalmat, és kijelentem: az illető úriember – bár valóban talpig úriember
(Winchester és Cambridge), amellett szórakoztató útikalauz – nagyon-
nagyon fiatal, nem lehet több huszonnégy-huszonöt évesnél. Ennek
következtében lehetséges ugyan, hogy később jó barátnak bizonyul, többről
azonban szó sem lehet, drága Caroline, bármennyire is reménykedsz
benne… stb. stb.

Anna tehát megérkezik Egyiptomba, és valószínűleg ez az első levele. Talán

kissé modoros írás, mintha szerzője valamelyest ismerné a műfajt – Levelek
Egyiptomból, Utazás a Níluson, Újabb levelek Egyiptomból. Azt hiszem,
nekem a Caroline-nak küldött levél másolata van meg. Lehet, hogy Anna arra
gondolt, később esetleg publikálja. Megbocsátom neki ezt a mesterkélt
szemléletmódot, hiszen még csak az első óvatos lépéseit teszi
szülőhazámban. Mi mást tudhatna róla egyelőre? És örülök, hogy el tudott
szakadni az otthoni környezettől – hogy finoman félretehetjük a barna
bőrkötésű naplót. Nem húzott vastag vonalat az utolsó bejegyzés alá.
Egyetlenegyet sem tépett ki a maradék üres lapokból, és egyetlen sort sem írt
rájuk. Végigpörgetem őket, közben reménykedem, hátha találok néhány
mondatot – a friss gyászra vonatkozó, évekkel későbbi kommentárt. De sehol
semmi. Egyszerűen üresen hagyta ezeket az oldalakat.

Rajtakapom magam, hogy olyan kíváncsi vagyok, mintha egy külföldi

barátnőm érkezne látogatóba: tűnődöm, vajon mit ért majd meg Egyiptomból,
mennyit fog látni – valóban meglátni – belőle. És azt kívánom, bárcsak ott
lehetnék, hogy üdvözöljem, vendégül lássam az otthonomban, és
körbekalauzoljam az országban. Körbekalauzoljam? Én? Agyrém! Hiszen én
úgyszólván házi őrizet alá helyeztem magam, csak a nappali szobám, a
hálószobám meg a konyha között közlekedem – a gyerekeim szobájába be se
teszem a lábam. Haragszom a városra – az egész országra –, amelybe
visszatértem, s amelyben azzal kellett szembesülnöm, hogy teljesen
megváltozott.

És most ismét nyakig ülök a forgalom, a bürokrácia meg az ügyintézés

sűrűjében, mert egyrészt a saját szememmel szeretném látni és magamnak
próbálom újra elképzelni azt az országot, amelybe Anna megérkezett,
másrészt Isabel kedvéért igyekszem újjáéleszteni. Az üvegből és betonból
épült behemót irodaházban, amelyben most a lap szerkesztősége található
(bár a nevét hirdető betűk még mindig hajdani otthona, a romhalmazzá vált
szép, régi épület tetején ágaskodnak), végigböngészem az al-Ahrám
archívumát; kitartóan tekerem a vetítőben az életlen mikrofilmet, miközben
három nő csipkeszegélyű fejkötőben figyel egy íróasztal mellől.

Látom, hogy 1900. szeptember 29-én a címlapon tudósítottak az új

pátriárkáról, Foitosz érsekről, aki az előző napon érkezett meg alexandriai
székhelyére. A cikk megemlíti, hogy az érseket köszöntő ünnepi beszédek
még a kikötőben, a hajó fedélzetén hangzottak el, és részletesen beszámol az
Alexandria utcáin hömpölygő díszmenetről is, amely Foitoszt a palotájához
kísérte. A lovasság haladt az élen, majd a pátriárka díszhintaja következett,
mögötte pedig a püspökök, a papok, az európai nagyhatalmak és a külföldi
országok konzuljai, a főhivatalnokok, az alacsonyabb rangú egyházi
személyiségek, a helyi ortodox közösség vezetői, az egyiptomi régiók
katolikus gyülekezeteinek képviselői, az egyesületek és szakmai testületek
küldöttei, az al-Azhar egyetem tudós sejkjei, az irodalom és a tudomány
kiemelkedő személyiségei, valamint ügyvédek, orvosok, katonatisztek,
bankárok és kereskedők haladtak… Igen, ez az egész pompás menet ott
haladt el a teázó előtt, ahol egy Angliából épp akkor érkezett fiatal
özvegyasszony üldögélt a komornájával meg a konzuli attaséval, miközben
poggyásza egy bérelt hintóban várakozott a sarkon, a kocsis pedig egy marék
abrakkal etette a lovát, s a nyakát nyújtogatva bámulta az elvonuló
notabilitásokat.

Alexandria

1900. szeptember 20.

Kedves Sir Charles,

nagyon sokat (még a szokásosnál is sokkal többet) gondolok Önre, mióta

meghallottuk az árbockosárból felharsanó kiáltást, és mindannyian a
fedélzetre siettünk, hogy a horizontot kémlelve megpillanthassuk azt az
alacsony fekvésű, kékesszürke partot, melyet Ön oly balszerencsés
körülmények között látott először tizennyolc évvel ezelőtt.

Önnel ellentétben mi békésen futottunk be a kikötőbe, ahol engem azon

nyomban egy James Barrington nevezetű ifjú úriember fogadott. Maga
Lord Cromer rendelte oda, azzal a megbízással, hogy keressen meg, és
mindenben legyen a segítségemre. Tudom, hogy ezt az Ön leveleinek
köszönhetem, és végtelenül hálás vagyok a jóságáért, mert így nemcsak a
partraszállás zajlott le minden zökkenő nélkül, hanem útikalauzomtól azt is
megtudtam, hogy az alkirályi udvar, a kormány és valamennyi konzul –
egyszóval mindenki – a nyár végéig Alexandriában marad, így aztán
engedtem a rábeszélésnek, s úgy döntöttem, magam is elidőzöm kissé a
városban, és megtekintem a látnivalókat. Mielőtt azt találná hinni, hogy
leánya megváltozott, és hirtelen megkedvelte a társaságot meg a hiú
pompát, biztosíthatom: pusztán azért nem ragaszkodtam hozzá, hogy
haladéktalanul folytathassam utamat Kairóba, mert úgy éreztem, ezzel
kellemetlen helyzetbe hoznám Mr. Barringtont meg mindazokat az egyelőre
ismeretlen kedves embereket, akik kötelességüknek érzik, hogy ebben az
idegen országban egy védtelen nőt támogassanak és gardírozzanak.

Ha már így alakult a dolog, a Miramar penzióban szálltunk meg, egy

kitűnő, köztiszteletben álló, megözvegyült görög hölgy védőszárnyai alatt.
Szállásadónőnk bűbájos, négy év körüli kislánya szerfölött megkedvelte
Emilyt; folyvást görögül beszél hozzá, s a legelragadóbb mozdulatokkal
kérleli, hogy fonja be a haját, s kössön masnit a copfjára – Emily pedig
boldogan teljesíti a kérését, mivel úgy véli, ott, ahol a leghelyénvalóbb
volna tüsténkednie, nem kap elegendő feladatot!

Tegnap részletesen megírtam Caroline Bourke-nek, miként érkeztünk

meg ide, s mivel biztos vagyok benne, hogy beszámol Önnek levelem
tartalmáról, most nem is mondok többet, mindössze egyetlen mondatot
fűzök hozzá: az utcákon ma újabb örömünnep vette kezdetét, mert
őfenségét a kedivét gyermekkel, egy kis hercegnővel áldotta meg az Úr.

Alexandria így első pillantásra igen kedélyes, derűs helynek látszik, s

ma egyedül merészkedtem ki egy rövid tengerparti sétára, persze csak itt, a
penzió közelében. Semmi nyomát nem láttam az Ön által oly sűrűn
emlegetett „bombázásnak", így – mivel a helybeliektől csak mosolyt és
kedves pillantásokat, az európaiaktól meg tiszteletteljes kalapemelést
kaptam – igen nehezen tudtam elképzelni a hajdani fanatikus gonoszság
megnyilvánulásait. De hát most érkeztem a városba, és egyelőre semmit
 sem tudok róla azonkívül, amit a felületes szemlélő láthat.

Mr. Barrington azt mondja, ha már Alexandriában vagyok, meg kell

néznem a város nevezetességeit: Pompeius oszlopát, a mohamedán
temetőt, a múzeumot és a katakombákat – sőt nemcsak mondja, hanem már
szervezi is a kirándulást. Megemlítette, hogy Alexandria nemrég még két
obeliszkkel büszkélkedett – amelyeket Kleopátra tűinek is neveznek –, s
megjegyezte, milyen különös, hogy Egyiptom uralkodói mindkettőt
elajándékozták: az egyiket nekünk, a másikat az amerikaiaknak. Aztán
hozzátette, hogy úgy véli, akkor is elvették volna tőlük az obeliszkeket, ha
nem adták volna szépszerével, ajándékba őket, majd „Budge és Morgan"-
ről dünnyögött valamit, de sejtelmem sincs, mire célozhatott. Rengeteget
tud erről az országról, s azt hiszem, nagyon szereti. Úgy tetszik, kitűnően
beszéli a helybeli arab nyelvet, és módfelett szerencsésnek tartom magam,
amiért ő a tolmácsom és az útikalauzom egy személyben.

Gyakran gondolok Önre, legdrágább barátom és atyám. Bárcsak rá

tudtam volna beszélni, hogy vállalkozzék erre az útra, s elkísérjen! De ha
már nem tartott velem, vigasztal a tudat, hogy az Ön pártfogásával és
áldásával vagyok itt – hiszen enélkül el sem indultam volna –, s a célt,
amiért úgy döntöttünk, útra kell kelnem, máris elértük: mind az egészségi,
mind a kedélyállapotom sokkal jobb, mint az utóbbi időben bármikor volt.
Kérem, közölje ezt Mr. Winthorppal is. Mennyit bajlódott velünk szegény
feje az elmúlt tizennyolc hónapban! Nyomban fel fogom kutatni az általa
említett gyógyfüveket, amint eljutok a kairói bazár kis boltjaiba – bár itt is
lenniük kell ilyen üzleteknek, még akkor is, ha Alexandria európai
nagyvárosnak látszik, de kétlem, hogy lesz időm felkeresni őket; amellett
azt hiszem, Mr. Winthorp a lehető legfrissebb füvekhez szeretne hozzájutni.

Látja, drága Sir Charles, csak összehordok itt hetet-havat, s nem tudom
abbahagyni, mégpedig azért nem, mert módfelett hiányolom kellemes
társaságát és beszélgetéseinket. Ha legközelebb a rakparton jár, szépen
kérem, vessen egy pillantást Kleopátra tűjére, és gondoljon III.
Tuthmószisz földjére vetődött leányára. Adja Isten, hogy továbbra is kitűnő
egészségnek örvendjen, s így láthassam viszont, ha hazatérek – abban a
reményben, hogy Ön is örömmel fogadja majd szerető leányát…

Sir Charles a Mount Streeten lévő városi otthonában él. A ház, amit fiának és
fia feleségének adományozott, üresen áll. A kertész hetenként egyszer
odamegy, hogy rendben tartsa a gyepet, megöntözze a virágokat.

És Anna új naplót nyit: a takaros, vastag kötet táblái sötétzöldek, gerince

tengerészkék:

Szeptember 28.

Ma este szüntelenül drága Edwardomra gondolok, mivel négy évvel ezelőtt

ő is ugyanezt az utat tette meg, ugyanazt a tengerpartot látta, melyet ma
megpillantottam, és ugyanabban a kikötőben szállt partra, amelyben én.
Bár az ablakom alatt húzódó gáthoz csapódó s rajta megtörő hullámok
nem azonosak azokkal, amelyek morajlását ő hallhatta annak idején, azért
a hangjuk minden bizonnyal hasonló lehet, én meg egyszer csak azon
kezdek tűnődni itt, nagy ágyam árnyékában üldögélve, hogy megosztoztunk
volna-e ezen a násznyoszolyán, ha együtt jövünk el ide – hogy oldódott
volna-e valamelyest az a házasságunkra olyannyira jellemző, örökös
tartózkodás, ha kettesben vágunk neki a világnak. Hiábavaló gondolatok…

7
Amikor első ízben találkozott Szent Ilona kor-

mányzójával, Napóleon ellentmondást nem tűrő

hangon jelentette ki: „Egyiptom a világ legjelentő-

sebb országa.”

Lord Cromer, 1908

Világosan látom magam előtt. Hősnőm a görög özvegy penziójában, a

hálószobája ablakánál üldögél; levelei szépen összehajtva hevernek, naplója
meg kinyitva fekszik az asztalon, s ő úgy hajol föléje, hogy közben minél
többet lásson a Keleti kikötőből, ahol a város két karját szélesre tárva öleli
magához a Földközi-tenger hömpölygő hullámait. Vajon balra tekintve látta-e
Anna a Kajitbaj szultán nevét viselő erőd fényeit? Otthonról hozott Cook-féle
útikönyve egy árva szóval sem említi; abból a kiadásból a régi erőd kimaradt.
Vajon elmesélte-e neki James Barrington, hogy talán ez az épület példázza
legjobban az elcsépelt frázist: „Egyiptom palimpszesztusa"? Hiszen valaha itt
állt Görög Alexandria híres világítótornya, a Fárosz – és a mameluk Kajitbaj
szultán 1480-ban a Fárosz romjain, az ősi kövekből emelt erődöt az észak
felől fenyegető keresztes hadak ellen. A falakon belül később mecset is épült,
s épp e mecset minaretjét döntötte romba Sir Beauchamp Seymour admirális
az 1882-es bombázás idején.

Isabel egyre azt hajtogatja, hogy filmet akar forgatni Anna életéről; a régi
erődről felvett hosszú snittel indítaná, s az eleje-főcím ezen a képsoron
peregne. – De az erőd most hadtörténeti múzeum – mondom. – Fogalmam
sincs, kapnál-e egyáltalán forgatási engedélyt.

– Már hogyne kapnék! – vágja rá magabiztosan. – Az útikönyv szerint

hajnalban úgy néznek ki a kövek, mintha vajból faragták volna őket.
Gyönyörű snitt lenne: a tündérmesébe illő erőd hatalmas habos tortaként
emelkedne ki a kék tenger hullámaiból. Előbb a víz felől látszana, majd
ahogy a hajó kiköt, a kamera elfordulna, aztán…

– Az is lehet, hogy a Nyugati kikötőbe futott be…

– …lassan hátrálna, hátrálna, egészen addig, míg ott nem ülnénk mi is az

ablaknál Anna mellett, és nem látnánk ugyanazt, amit ő.

– De hiszen este volt! – idézem konokul a napló szövegét. Magamnak

akarom kisajátítani Annát; rossz néven venném, ha valami színésznő
elorozná tőlem.

– Ez részletkérdés – jelenti ki Isabel.

Anna kinéz az ablakon. Késő este van. Ragaszkodom hozzá, hogy igenis késő
este van, s az erőd és Silsila fényei közt a Földközi-tenger végeláthatatlanul
feketéllik Anna szeme előtt. Kibontott, kifésült haja lágyan omlik a nyakára
és a vállára. Hálóköntöst visel (valóban hálóköntöst, vagy ahogy a francia
mondja, peignoir-t?).

Kedvtelve ízlelgetem a szót; a tizenkilencedik század hangulata árad

belőle, az akkori divatot idézi, meg egy bizonyos nőtípust és persze Európát,
az európai regényt. Talán Anna Karenina öltött peignoir-t, mielőtt nyugovóra
tért, s nyilván jó néhány Colette-hősnő is hálóköntösbe bújt, az én angol
Annámat azonban világok választják el kortársaitól, Coline-tól és Rézitől –
szóval hálóköntöst visel, s a finom selyemredők a mellén hullámzanak.
Lehet, hogy a nyakkivágást meg a hosszú, bő ujjakat puha szőrme szegélyezi.
A halvány-haloványszürke kelme már-már kékes árnyalatú, amit a
toalettasztalom tükrének támasztott színskálakártya „Drifter"-nek nevez. Nem
véletlenül: mintha a víz színén lebegve úsznának át, olvadnának egymásba a
színek. Ez a kártya már évek óta megvan. Semmire sem használom, de azért
nincs szívem kidobni; mindig elképedek, ha egy ilyen páratlan szépségű
tárgyat semmibe vesznek az emberek – pedig a színskála megtalálható
minden szövetboltban, a Sainsbury lakberendezési részlegében, a
festékszaküzletekről meg az iparcikkáruházakról és a vaskereskedésekről
nem is beszélve; a százasával halomban álló kártyák még a véletlenül
betévedő nézgelődőt is arra csábítják, hogy fölkapjon egyet, futó pillantást
vessen rá, aztán a legközelebbi papírkosárba dobja. Pedig a skála a hét
alapszínnel csodákra képes: gyöngéden belöki az embert a szivárvány kellős
közepébe, aztán betereli a kékbe, s hagyja, hogy egyik végétől a másikig
kedvére, szabadon úszkáljon benne, hisz csak úgy áramlanak a pompás
árnyalatok: a tenger és az égbolt kékje, a búzavirágkék szemek és az
iszfaháni kék fajanszlapok, a Madonna máriakék palástja és egy jemeni tőr
markolatának hideg fényű zafírkék ékköve. Nyúljunk el könnyedén lebegve a
kék és a zöld határán – de hát hol a határ a kék és a zöld között? A kéket és a
zöldet persze nem nehéz megkülönböztetni egymástól, ám e színskálakártyák
az áttűnést, az egymásba olvadást, az átmenetet is megmutatják a kettő között
– rádöbbentenek, hogy nem bökhetünk rá egyikre vagy másikra, s nem
jelenthetjük ki kerek perec: „Itt ér véget a kék, s ott kezdődik a zöld.”
Lebegjünk, lebegjünk az átmenet határmezsgyéjén – kitárt karokkal
lebegjünk a felszínén. Jobb kezünket most a kékbe, a balt a zöldbe márthatjuk
bele. És mi? Vajon mi hol lehetünk? Hát persze: a kettő között, az átmenet
határmezsgyéjén lebegünk… De most már elég legyen! De akár elég, akár
nem, én mégis úgy érzem, hogy Annának is hasonló gondolatai támadtak
volna, ha egy korabeli színskálakártya akad a kezébe, mert olyan nő volt, akit
lenyűgöztek a leheletfinom árnyalatok, az apró részletek.

Kairó

1900. november 8.

Kedves Sir Charles,

Már egy hete itt vagyunk a grandiózus Kairóban, és mindenki a lehető

legelőzékenyebb, legszívélyesebb fogadtatásban részesített. A minap
vacsorára is meghívtak a Rezidenciára, ahol az utóbbi két évben Nina
Baring tölti be nagybátyja mellett a háziasszony szerepét. Úgy hallottam,
Lord Cromer teljesen megváltozott, mióta megözvegyült, és a Kancellária
urai szerfelett megkönnyebbültek, amikor Miss Baring a városba érkezett,
az életvidám, jó kedélyű hölgy ugyanis derűsen incselkedik nagybátyjával,
és mosolyra készteti. Nemrégiben komplett ezüst fésülködő készlettel
ajándékozta meg a Lordot, és minden darabba egyetlen szót vésetett:
„Enim”. Ez persze óriási megrökönyödést keltett a Képviseleten, s csak
akkor csillapodtak le a felbolydult kedélyek, amikor Miss Baring elmesélt
egy régi családi anekdotát, mely szerint az Earl zsenge gyermekkorában
minden keze ügyébe kerülő tárgyat fölkapott, s közben folyvást azt
hajtogatta: „Enim! Az enim!” – addig-addig, míg a végén már mindenki
így becézte. Képzelheti, drága Sir Charles, hogy e kis történet hallatán
rögtön Ön jutott eszembe, s szinte magam előtt láttam, amint hátravetett
fővel – szokásához híven – harsányan felkacag, majd gunyorosan
megjegyzi: „Most már értem, hogy Lord Cromer miért tekinti Egyiptomot a
saját tulajdonának!”

Gyakran kapom rajta magam, hogy sok mindent az Ön szemével nézek,

s úgy vélem, pontosan tudom, mit gondolna mindarról, amit tapasztalok.
Minden bizonnyal érdekelni fogja – amennyiben még nem értesült róla –,
hogy itt a minap jelent meg első ízben egy olyan hírlap, amely kemény
bírálattal illeti az okkupációt. Jómagam akkor szereztem tudomást a
dologról, amikor vacsora közben valaki megemlítette, hogy az al-Liva
cikkei felizgatják a népet, mert szót emelnek a búr háború ellen, és
beszámolnak róla, miféle módszereket alkalmazott ott a brit hadsereg.
Amint ezt meghallottam – Önre gondolva –, nyomban hegyezni kezdtem a
fülemet, ám kérdéseimre Lord Cromer mindössze annyit válaszolt, hogy az
új kiadvány teljesen jelentéktelen, a franciák pénzelik, és csak a „fecsegő
osztályok” olvassák. Ezek után a társaság – az összes jelenlévő
hallgatólagos beleegyezésével – ejtette ezt a témát, s mindenki egy
bizonyos Empain báróról meg egy francia vállalatról kezdett beszélni,
amely Kairótól északkeletre hatalmas földterületet vásárolt a sivatagban,
és francia stílusú nagyvárost szándékozik felépíteni rajta. Ám később,
amikor Mr. Barringtont faggattam a hírlapról, ő azt mondta, véleménye
szerint az előfizetők pénzéből tartják fenn – bár lehetséges, hogy eleinte a
franciák valóban besegítettek –, és naponta tízezer példányt nyomtatnak
belőle. Azt hiszem, ez rengeteg egy olyan országban, ahol a nép túlnyomó
része nem tud olvasni. Feltétlenül utánanézek, nem tudnék-e egy példányt
szerezni, hogy elküldhessem Önnek, bár természetesen arabul írják a
cikkeket.

Meg kell mondanom, drága Sir Charles, hogy itt igen jól ismerik az Ön
nézeteit, ám oly mélységes tisztelet övezi, hogy mindenki a legnagyobb
figyelemmel és jóindulattal fordul felém.

Mint megsürgönyöztem Önnek, az Ó- és Új-Kairó határán épült

Shepheard's Hotelban béreltünk lakosztályt, és egy ízben már a Bazárban
is jártam Emilyvel. Pontosan olyan, amilyennek elképzeltem; bámulatos az
árubőség, pompásak a merész, élénk színek, meghökkentőek a jellegzetes
illatok – nos, ami azt illeti, az illatokat el sem tudtam képzelni, hiszen
hogyan is tudtam volna –, de elválaszthatatlanul hozzátartoznak az egész
Bazár sajátos karakteréhez. A polcok szinte roskadoznak az illatos
illóolajak kancsóitól, a földön zsákszámra állnak a gyógyfüvek meg a
fűszerek, s a zsákok nyitott szájából előtűnnek a sima, vörös henna, a
dudoros gyömbér és a feketén fénylő szentjánoskenyér dombocskái,
amelyek persze bódító illatot árasztanak a levegőbe. Szédítő ez a kavalkád,
ez a színpompás forgatag! Azt azonban nem gondoltam volna, hogy az
utcácskák ily szűkek, s az üzletek ily parányiak – némelyiket nem is lehet
üzletnek nevezni, hisz nem több egy falba vágott kis fülkénél vagy lyuknál,
amelyben mindössze egyetlen mesterember kuporog a földön törökülésben,
és valami remekmívű rézedény elbűvölő szépségű mintáit kalapálja. Ezen a
helyen aztán aligha tud kedvére, nyugodtan és ráérősen körülnézni az
ember, mert az árusok állandóan rákiáltanak, és harsány hangon kínálják
neki portékáikat. Szinte hallom Önt, amint elmagyarázza, hogy ők így
 teremtik elő a mindennapi betevő falatot, s magam is tisztában vagyok
helyzetükkel, így szívesen vásárolnék valamit tőlük, csak nem ismerem a
méltányosnak mondható árakat. Hallottam ugyan, hogy a Bazárban
alkudozni kell, de nem vagyok járatos az efféle üzletkötésben. Semmi
kétség, hamarosan ezt is megfogom tanulni. Emily szerfelett
megkönnyebbült, amikor hazatértünk a hotelba, mert egész idő alatt attól
rettegett, hogy elrabolnak, s elhurcolnak bennünket a boltok közt látott
szűk sikátorok egyikébe – és kérdésemre, hogy ugyan mi célból tennének
velünk ily szörnyűséget, ő azt felelte: bizonyára mindkettőnket eladnának
rabszolgának, hiszen Kairó köztudomásúan a rabszolga-kereskedelem
egyik legnagyobb központja. Megnyugtató szavaim teljesen hiábavalónak
bizonyultak, Emily ugyanis eltökélte, hogy egyikünk sem merészkedhet be
többé Ó-Kairóba megfelelő brit kíséret nélküli. Egyszóval nyugodt lehet,
drága Sir Charles, mert nem eshet semmi bántódásom, hiszen itt, Kairóban
a lehető leglelkiismeretesebben viselik gondomat. Maradok szerető
leánya…

No igen, Emily. Nézzük, mit is tudunk róla voltaképpen. Anna utalásai

pontosan olyan portrét vázolnak fel, amilyet megszoktunk, ha az adott
időszak komornája kerül szóba: Emily „nem győzi korholni” Annát, és
kizavarja a kertbe, a friss levegőre; Emily szeretné, ha Anna megengedné,
hogy divatosabb frizurát fésüljön neki; az alexandriai parádén egykedvűen
elfordul, nem érdekli a látványos menet; a Bazárban kifejezetten retteg.
Megpróbálom kizárólag az ő alakjára összpontosítani a figyelmemet: mindig
a háttérben, a pálya szélén várakozik, s a piknikezők elemózsiás kosarára, a
plédekre, az elsősegély-ládikóra vigyáz. Hány éves lehet? Mit akar kezdeni
önmagával? Vajon szorgosan spórol, hogy egyszer majd saját kis divatáru-
kereskedést nyithasson? Netán törvénytelen gyermeket szült, akit
Bournemouthba adott ki dajkaságba? Van saját életcélja? Vagy Anna körül
forog az egész élete, s egyedül őt szolgálja? Alakulhat-e még úgy a sorsa,
ahogyan Hesther Stanhope komornájáé, akibe egy Palmürán átutazó sejk
beleszeretett, de a lánynak nem engedték, hogy hozzámenjen feleségül?
Megtenné-e ugyanazt, amit Lucy Duff Gordon komornája, Sally tett, aki
egyszerűen köddé vált Alexandria sikátoraiban, miután teherbe ejtette úrnője
kedvenc szolgája, Omar al-Halavani? Kérdéseimre nem tudok válaszolni;
Anna írásaiban eddig még nem találtam nyomra vezető jelet.
 Kairó

1900. november 14.

Kedves Caroline,

immár majdnem két hete vagyok Kairóban, és sok különös dolgot láttam –
de a legkülönösebb látvány talán a nappal örökké kéklő égbolt, melyen
egyetlen felhőfoszlány sem úszkál. Milyen más itt a november, mint
odahaza! Mennyire szeretném, ha utánam jönnél! Biztos, hogy te is
nagyszerűen éreznéd magad. Tegnap este a Képviseleten vacsoráztam (itt-
tartózkodásom során már másodízben), s elképzeltem, miként néztünk
volna össze az asztal fölött, amikor a társaság a kedive tavaly nyári
londoni látogatásáról kezdett beszélgetni, meg arról, milyen sikeres volt ez
a vizit, és hogy „a kölyöknek” (Lord Cromer megfogalmazása szerint)
megtiszteltetésnek kellene tekintenie a Viktória-érdemrendet, melyet maga
a királynő adományozott neki. Emlékszem, hogy akkor át is hoztad nekem
az Illustrated London News aznapi számát (amit gondosan megőriztem), s
a kertben olvasgattuk az eseményről szóló híreket…

…úgy bizony, és a címlapon az őfensége tiszteletére rendezett díszvacsora

képe, a gyertyatartókkal, virágokkal, gyümölcsöstálakkal dúsan megrakott
asztal látható, s körülötte – az újságkivágás szerint – a walesi herceg és
hercegnő, a yorki herceg, Salisbury őrgróf meg a barodai fejedelem foglal
helyet. Valamennyien őfensége egészségére emelik poharukat. Középen,
kissé a jobbján ülő nyársat nyelt, diadémos hercegnő felé dőlve, maga a
kedive áll – legalább harminc évvel fiatalabb a jelen lévő többi férfinál –, s
előrehajolva mindkét kezével az asztalra támaszkodik, mintha sürgősen meg
kéne kapaszkodnia valamiben. No persze, hiszen mozlim; nem ihat alkoholt
szegény feje. A kép jobb szélén még egy fez tűnik fel – a török nagyköveté.
Az öregúr feszengve fogja marokra a borospoharát, és aggodalmas
pillantással mered az ifjú uralkodóra. A felirat így szól: Abbász Hilmi kedive
feje úgy lóg, akár egy bojttal díszített nehéz golvóbis…

…amikor Sir Charles odalépett hozzánk, rápillantott a címlapra meg a

Guildhall falán, épp a kedive feje fölött függő kormánypálcára, aztán így
szólt: „Ezzel koppintanak rá a fezére, ha rosszul viseli magát.” Azt hiszem,
Edward halála óta akkor nevettem először.
 Biztos vagyok benne, hogy itt igen jól ismerik Sir Charles nézeteit – hát
hogyne ismernék, amikor esze ágában sincs véka alá rejteni a véleményét,
sőt amikor csak lehet, közzéteszi, és fennen hangoztatja –, s el nem tudom
képzelni, hogy ez a társaság bármiben is egyetértene vele. Előttem
természetesen senki sem beszél erről – részben azért, mert az udvariasság
így kívánja, részben pedig azért, mert úgy érzik, tekintettel kell lenniük rám
Edward miatt. De hallom, miféle megjegyzésekkel illetik Mr. Bluntot, aki
apósoméihoz hasonló nézeteket vall, s akit hóbortos csudabogárnak
tartanak, amiért a saját jószántából él kint a sivatagban. Ha róla van szó,
gyakran mondogatják: „Megbomlott az agya szegénynek", s azt hiszem, e
különös kifejezés azt jelenti, hogy másként vélekedik a dolgokról, mint a
többiek. Bevallom, igen kíváncsi vagyok Mr. Bluntra, és szívesen
megismerkednék vele, de ő sosem jön be Kairóba, nem érintkezik a
társasággal, én pedig Lady Anne meghívása nélkül nem tehetem
tiszteletemet nála. Úgy tetszik, a sivatag szellemétől és hangulatától semmi
sem állhat távolabb, mint a Képviseleten zajló élet – hiszen amíg az
épületben tartózkodik az ember, észre sem viszi, hogy nem a Cadogan
Square-en van, a Parktól egy kőhajításnyira, s teljesen megfeledkezik róla,
hogy jóformán a Nílus vizében gázol.

Biztosan nagyon nehéz lehet így eljönni egy vadidegen országba, ahol
minden egészen más, mint otthon, s ahol a nép olyannyira különbözik a
magunkfajtától; nagyon nehéz lehet megragadni a kormánypálcát, s
megkövetelni, hogy mostantól minden úgy legyen, ahogy mi akarjuk –
egyáltalán elhinni, hogy minden csak úgy történhet, ahogy mi akarjuk!
Olvasom Anna leírásait, és olvasom e rég jobblétre szenderült angolok
emlékiratait, beszámolóit, s eszembe jutnak az amerikai követség meg a
képviseletek itt és most élő diplomatái, akik csukott limuzinjaik füstszínű
ablakai mögé rejtőzve száguldanak át Kairón, s csak akkor merik kinyitni a
kocsiajtót, ha biztonságban érzik magukat a tengerészgyalogság által őrzött
épületeik zárt kapui mögött.

Maga Lord Cromer (akit, úgy hallom, országszerte „el-Lord"-ként

ismernek, s mint mondják, e tiszteletet és szeretetet kifejező címmel illetnek
az emberek) jól megtermett, méltóságteljes férfiú. Galambősz haja erősen
gyérül, mélyen ülő szeme szomorúan tekint a világba. Természetesen nem
állíthatom, hogy jól ismerem, de néha alkalmam nyílik megfigyelni vacsora
 közben, amikor nyugalmat árasztva, erőt sugározva foglal helyet az
asztalfőn. Mindenről igen határozott véleménye van, amit beszélgetés
közben a társaság mindig mély tisztelettel elfogad. Az a gyanúm, hogy aki
nem osztja szívvel-lélekkel a nézeteit, az aligha képes huzamosabb ideig
mellette dolgozni. Azok az úriemberek veszik körül, akiket maga válogatott
össze, élükön Mr. Harry Boyle-lal, a keleti ügyekért felelős miniszterrel.
Szerfelett érdekes személyiség (mármint Mr. Boyle), s azt hiszem,
szántszándékkal jár-kel ápolatlan, bozontos bajusszal és gyűrött, rendetlen,
sőt kimondottan elnyűtt öltözékben, de Mr. Barrington azt mondja, a
miniszter úr állítólag alaposan ismeri az itt élő nép karakterét, s a nyelvet
is kitűnően beszéli – persze csak a népnyelvet, hangsúlyozza Mr.
Barrington –, így Lord Cromer számára egyenesen nélkülözhetetlenné vált.
Mr. Boyle épp e szoros kapcsolatnak köszönheti gúnynevét: a bibliai
személy után Hénoknak hívják (mert ő is „az Úr előtt jár”)! Maga Lord
Cromer egyáltalán nem beszél arabul – két szó kivételével: az egyik az
„insi", amit mindenki rögtön megtanul, s azt jelenti, „hess innen", a másik
meg természetesen a „baksis”.

Reménykedem, hogy valamivel jobban megismerhetem majd a

helybeliek életét, bár meg kell mondanom, fogalmam sincs róla, miként
váltsam valóra e reményemet. De úgy érzem, mégiscsak furcsa volna, ha az
ember pusztán azért utazna ide, a messzi Egyiptomba, hogy semmi mást ne
tudjon meg, csak azt, hogyan élnek ebben az országban a saját honfitársai.
Azt hiszem, ha Sir Charles itt volna, bizonyára megmutatná nekem
mindazt, amit magamtól nem veszek észre. Mindenesetre teljesen tisztában
vagyok vele, milyen keveset tudok az országról, s egyelőre be kell érnem
azzal, hogy egyedül igyekszem pallérozni az elmémet, míg föl nem vértezem
magam elegendő ismerettel ahhoz, hogy kialakíthassam a saját
véleményemet.

Az Illustrated London News ugyanebben a számban egy olyan képet is közöl,

amit manapság a transvaali diadalmas bevonulásról született „festői
látomásnak” nevezünk: rengeteg apró ember áll egy széles, poros út szélén.
Némelyek vékony pálcikákra tűzött, villás végű, libegő-lobogó brit
zászlócskákat lengetnek. Az út közepén egyenruhás férfi lovagol csapatai
élén. De az előtérbe, hozzánk legközelebb, a festő egy szakállas (búr?)
öregembert festett, aki hátat fordít Lord Robertsnek és peckesen lépdelő
pompás paripájának. Dühösen villámló szemmel ránk, az olvasókra mered, és
a szívéhez emeli ökölbe szorított kezét.

8
A magafajta nőnek

Gyerekeket kell szülni,

Sok-sok gyereket,

Hogy ne fájjon úgy a veszteség,

Ha egy-kettő meghal közülük.

Ama Ata Aidoo, 1970

Kairó, 1997. május

Felsivít a kaputelefon. Csak úgy visszhangzik tőle az egész folyosó. A

hálószobámban voltam, s szokásom szerint az Anna-sztorin dolgoztam: a
korszakról szóló forrásmunkákat olvasgattam, képeket nézegettem,
megpróbáltam beleképzelni magam a miliőbe. Mindig szívesen dolgoztam
hálószobákban; szeretek az íróasztal, az ágy és a toalettasztal között
bolyongani. Életem egyik szakaszában a szükség kényszerített rá, most meg
egyszerűen fütyülök az üres szobákra, s éjjel-nappal lakásomnak ebben a
zugában tartózkodom. Az ablak alatt álló asztalt „Anna asztalának” hívom,
mert az ő írásaival van tele. Amennyire tudtam, kronologikus sorrendbe
raktam őket; a keltezés nélküli szövegeket összehasonlítottam azokkal,
amelyekre ráírta a dátumot, és összepasszítottam a hasonló papírlapokat.
Most tizenkét kupacban sorakoznak – egy év, egy iratcsomó. Némelyik jóval
vastagabb, mint a másik. A naplók külön halomban várakoznak. Igyekszem
megállni, hogy ne habzsoljam fel egyvégtében, hanem egyszerre csak egy év
feljegyzéseibe mélyedjek bele. Persze ennek ellenére tudom, mi lesz a mese
vége, de sebaj. Hiszen az ember mindig tudja, mi lesz a mese vége. Csak az
odavezető eseményeket nem ismeri.

Anna holmiját az útiládában őrzöm, becsomagolva, ugyanúgy, ahogyan

megtaláltam a tárgyakat. A láda most a fal mellett áll, a toalettasztalom
közelében.

Éppen Isabelt várom, úgyhogy abbahagytam a munkát, s az ablakból

időnként átpillantok a szemben lakó asszonyra, aki a frissen mosott ruhát
teregeti. Nyilván a fehérnemű volt soron, mert egymás után dobja a kötélre a
hófehér atlétatrikókat: előbb a nagyokat, aztán a közepes méretűeket, végül a
kicsiket. Lehajol, egy másodpercre eltűnik az erkélyfal mögött, majd egy
újabb atlétával a kezében, csipeszekkel a szájában ismét fölegyenesedik.
Kirázza a trikót, és a vállpántnál fogva az előző mellé csípteti. Amikor végez,
fölkapja a zöld műanyag lavórt, és bemegy. Az atlétatrikók váll váll mellett,
mozdulatlanul lógnak a meleg levegőben.

Még belegondolni is rémes, hogy volt idő, amikor morogtam, ha mosnom

kellett rájuk. De volt olyan idő is, amikor egy-egy vizes zoknival a kezemben
sóbálvánnyá váltam, mert hirtelen rám tört a balsejtelem, s megéreztem,
milyen lesz, ha már nem kell több zoknit mosnom, nem kell minden kedden
és csütörtökön tornaruhát teregetnem – ha majd minden időmmel szabadon
rendelkezem, és azzal töltöm, amivel akarom. De mit akarok tulajdonképpen?
Azt, hogy még mindig mellettem legyen a férjem? Hogy a gyerekeim itt
lakjanak a szomszédban? Ma már senki sem lakik a szomszédban. Az a nő is,
az utca túloldalán… Ki tudja, hová vetődnek a gyerekei, ha felnőnek?
Kanadába, Dubajba vagy a Holdra. Ha szerencséje van, legalább az egyik itt,
Kairóban, valahol a közelben fog letelepedni, így ő gyakran láthatja,
megölelheti majd az unokáit, és öregségére lesz kihez szólnia.

Lenéztem a kertben álló fákra. Azon tűnődtem, ha lemosnák, ha valaki egy

öntözőcsővel csak úgy lemosná őket, vajon meddig tartana, míg újra belepné
mindet a por. Eltöprengtem, hány évesek is lehetnek ezek a fák: vajon abból
az időből maradtak meg, amikor ez a terület még zöldellő mező volt? Vagy
már városi fákként kezdték az életüket? Nem valószínű. Ebben a városban
nem szoktak fákat ültetni; inkább kiirtják a meglévőket. Gízában is
elpusztították a felső-egyiptomi út elejét szegélyező óriás eukaliptuszokat.
Azokat az égig érő, hatvan méter magas fákat, amelyeket majd kétszáz évvel
ezelőtt még Mohamed Ali ültetett, gyökerestül tépték ki a földből, hogy a
Felső-Egyiptomba tartó kocsik és teherautók szélesebb úton furikázhassanak!

Amikor felsivított a kaputelefon, azt hittem, Isabel érkezett korábban, mint

ígérte. Komótosan az ajtóhoz ballagtam, leemeltem a villáról a kagylót, és kis
híján megrepedt a dobhártyám, ahogy Tahíja elrikkantotta magát: – Daktora!
Halló! Daktora?

– Igen – kiáltottam vissza –, igen, én vagyok – és gyorsan lekaptam a

fülemről a hallgatót.

– Fölugorhatok két percre? – kérdezte ordítva, ahogy a torkán kifért.

– Hát persze – feleltem. – Itfaddali.

– Most?

– Most – mondtam. – Jöjjön csak!

Tahíja a gondnok felesége – amellett jó barátnőm. Mindig megkérdezi,

hogy vagyok, és felküldi a gyerekeit érdeklődni, nincs-e valami mosnivaló,
vagy nem kell-e levinni a ruháimat a szomszéd üzletbe, hogy kivasalják őket.
Most mosolyogva lép be, karján a – begipszelt lábú – legkisebb csemetével.

– Jaj, az ég szerelmére, ugye nem álmából ébresztettem fel?

– Nem, nem – nyugtatom meg, miközben látom, hogy leteszi a gyereket a

padlóra. Átvágok a szobán, gyorsan becsukom az erkélyajtót. – Csak olyan
hangos ez az izé; mindig a frász tör ki tőle.

– Nem kéne kihívnunk a szerelőket, hogy lejjebb vegyék a hangot? –

javasolja a kaputelefonra nézve.

– Tulajdonképpen kihívhatnánk őket – válaszolom, és én is a masinára

pillantok.

– De lehet, hogy elrontanák – jegyzi meg aggódva.

– Akkor inkább hozzá se nyúljanak – mondom. Most szerelték föl ezt a

vacakot, hogy haladjunk a korral, és Tahíja meg Am Madáni rettentő büszke
rá.

– Igazán nem akartuk fölébreszteni.

– Nem aludtam – nyugtatom meg még egyszer. – Jöjjön, főzzünk egy kis
teát.

Kimegyünk a konyhába. – Ne fáradjon, Daktora. Bízza csak rám – mondja

Tahíja, így aztán leülök az asztalhoz, ő meg vizet ereszt a kannába. Abder-
Rahmán is utánunk jön – a gipsz miatt megint négykézláb kúszik, mint pici
korában. Letelepszik a padlóra, apám behemót kredence elé, és kihúzza a
legalsó fiókot. Ott tartom a színes műanyag ruhacsipeszeket.

– Nézze már meg ezt nekem, Daktora – szólal meg Tahíja, míg arra
várunk, hogy a teafű leülepedjen. Nagy barna borítékot tesz elém. Kinyitom,
s kihúzok belőle egy röntgenfelvételt – illetve mégsem; ez ultrahanglelet.
Elolvasom az apró betűs angol szöveget, és fölnézek a fáradt, csinos arcra, a
feketével kihúzott barna szempárra, a vékonyra szedett szemöldökre, a
homlokot fedő, szorosra kötött kék kendőre.

– Már megint? – kérdezem. – Jaj, Tahíja, hát már megint?

– Allah legyen a tanúm, hogy én nem akartam! – sopánkodik. – Abban

maradtunk, hogy négy elég lesz, hálát adunk értük Allahnak, és ezzel kész,
befejeztük. De mit csináljunk, ha Allah másképp akarja?

– Nem tette föl a spirált? Azt hittem…

– Már hogyne tettem volna! De egyszer csak dőlni kezdett belőlem a vér,
erre kivették, és azt mondták, pihenjek egy kicsit… aztán… hiszen tudja,
milyenek a férfiak. Akkor teljesedett be Allah akarata.

Megkóstolja a teát. Burgundi vörös, ahogy a poharakba önti, és kiskanállal

cukrot tesz bele.

– Van itthon egy kis aprósütemény – mondom, Tahíja meg az asztalra teszi
a tálat, és ad egy mézes puszedlit a kisfiának.
 – A Prófétára esküszöm, hogy már így sem győzöm erővel őket! – kesereg.
– Tegnap a kislánynak volt láza, egyszerűen nem lehetett bírni vele, éjjel meg
ez a csöppség nem hagyott aludni, csak bóklászott szünet nélkül. Tudja, a
gipsz miatt… már elnézést, de ez az igazság… viszket a lába
szegénykémnek. Egész éjszaka ringattam, dajkáltam, simogattam, hogy
lecsillapodjon, addig-addig, míg hajnalban Madáni rám szólt: „Allah áldjon
meg, asszony, maradj már veszteg…”

– Nahát, milyen kedves tőle – jegyzem meg epésen.

– Mit csináljon szegény feje? – kérdezi Tahíja. – Hiszen egész álló nap
dolgozik, ráadásul cukorbeteg. Nem olyan makkegészséges, mint
fiatalkorában volt.

Szinte hallom Isabelt: abban azért nem akadályozta meg a cukorbaj

szegény fejét, hogy az asszonyt teherbe ejtse. És amikor még olyan
makkegészséges volt, mint fiatalkorában, talán fölkelt éjjel gyereket dajkálni?
Vagy lehet, hogy ezek a saját gondolataim, csak éppen Isabel hangján
szólalnak meg? Abortuszról persze szó sem lehet. „Hiszen ez bűn, Daktora –
tiltakozna nyomban Tahíja. – Mégiscsak egy ártatlan lélek, nem szabad
elpusztítani!”

– Mennyi idős a magzat? – kérdezem tőle.

– Nem tudom biztosan.

A leletre pillantok. – Tizenegy hetes – közlöm.

– Nézze már meg azt a felvételt a kedvemért – kérlel –, és olvassa fel, mi

van odaírva. Magyarázza meg, mit jelent.

– Itt az áll, hogy a magzat tizenegy hetes és normális. Szóval kutya baja.

– Hála legyen érte Allahnak! – sóhajtja.

– És mit szól ehhez Am Madáni?

– Mit szólna? Egyre azt hajtogatja, „Hogyan etessünk ennyi éhes szájat?”
Aztán az Urat dicséri.
 – Igen. Allah majd gondjukat viseli.

– Az egyszer biztos – bólogat Tahíja, és föláll, hogy elmosogassa a

poharakat.

– Ne csüggedjen, nővérem! Inkább örüljön! Nevessen! – biztattam. – És

mit gondol, mi ebből a tanulság? – kérdezem kisvártatva.

– Semmi – vágja rá habozás nélkül. – A hívő ember nem szállhat szembe

Allah akaratával.

– Hát persze. Maguk ezért lesznek most öten, aztán meg majd…

Megint sivít a kaputelefon. Fölállok, hogy fölvegyem. Isabel bejön. Tahíja

épp a ruhacsipeszeket szedegeti össze, és a morzsákat törli föl a padlóról.
Rámosolyognak egymásra.

– Helló – rikkantja Tahíja hangosan angolul, miközben mosolyogva

fölegyenesedik, s kézmozdulataival is köszönést mímel, ha netán Isabel nem
értette volna, mit mondott.

– Helló – feleli Isabel. – Izzay el-sehha?

Tahíja csodálkozástól tágra nyílt szemmel fordul hozzám. – Nahát! Tud

arabul!

– Látja, milyen okos?

– Ez igen! Nővérünk tényleg nagyon okos! Meg is látszik rajta! –

lelkendezik Tahíja, s csak úgy ragyog az arca. – Férjnél van?

– Nem – felelem.

– Szép, mint a holdsugár, és nincs férjnél? Hogy lehet az? Amerikában tán
nincsenek férfiak?

– Lehet, hogy nem amerikai férjet akar magának – tréfálkozom.

 – Annyi baj legyen! – nevet Tahíja. – Majd mi férjhez adjuk! A Daktora
szépen nekiáll, keres neki egy alkalmas vőlegényt az ismerősei között, aztán
olyan lagzit csapunk, amilyet még nem látott a világ! – Lehajol, ölbe kapja
Abder-Rahmánt. – Nincs valami kívánsága, mielőtt elmegyek?

– Nincs, Tahíja. Nincs semmi. Köszönöm.

– Akkor én indulnék is, ha megengedik – mondja, majd megtámasztja a

csípőjén a kisfiút, és ügyesen manőverezve, nehogy a gipsz az ajtóhoz
koccanjon, kilép a lakásból. – Szalám alaikum.

– Mindig olyan jókedvű – jegyzi meg Isabel. – És mennyit dolgozik!

– Bizony – bólintok. – Rengeteget.

– Amikor legutóbb itt voltam, épp a lépcsőt súrolta. Az egész lépcsőházat!

– Nyilván csütörtökön. Olyankor szokta. Kérsz egy kis… Nem innál

valamit? – Hét múlt pár perccel.

– Azt hittem, talán elmegyünk valahova – válaszolja Isabel. – Szeretnélek

meghívni vacsorára.

– De hát van itthon…

– Inkább üljünk be valami kellemes helyre. Sose szoktál kimozdulni?

Vállat vonok.

– Biztos van kedvenc éttermed, ahol jól érzed magad.

– Gyere el New Yorkba – mondja Isabel. – Gyere, és szállj meg nálam.

– Köszönöm, de nem megyek – felelem.

– Azt tehetsz, amit csak akarsz – kapacitál tovább. – Rengeteg hely van,
nagy a lakás. Csak akkor találkozunk, ha kedved tartja.

Megrázom a fejemet.
 – A bátyádat is meglátogathatnád.

– Majd ő meglátogat, ha eljön Kairóba.

– De elég ritkán jön ide.

– Tudom.

– Valami fogadalmat tettél? Ezért nem utazol?

– Egyszerűen elhatároztam, hogy végleg hazajövök. Eleget utazgattam.

Meg is elégeltem. – És ha már elmennék New Yorkba, kibírnám, hogy ne
álljak meg Londonban? És meg tudnék állni Londonban úgy, hogy ne
találkozzam a férjemmel?

– Egyszer majd úgyis eljössz. Biztos vagyok benne.

– Igazán?

– A filmem bemutatóján biztosan ott leszel.

– Hát persze.

– Komolyan beszélek.

– Jaj, Isabel! Hiszen a sztori hátralévő részét még nem is ismered! Azt se
tudod, mi lesz a vége!

– Az nem számít. Akkor is látom az egészet. Ahogy meséled, magam előtt

látom, és kész.

Megrázom a fejemet. Úgy látszik, mostanában folyton a fejemet rázom. De

már az is valóságos hőstett, hogy ide eljöttem, a folyó túlpartjára, ebbe az
étterembe, ahol hajdan együtt vacsoráztunk a férjemmel. Ahol ő kezet csókolt
nekem, én meg úgy tettem, mintha nem látnám, hogy a pincérek kiguvadt
szemmel bámulnak bennünket.

– Fogadjunk! – mondja Isabel.

 – Inkább ne.

– Na látod! Nem vagy hajlandó fogadni, mert…

– Hogy haladsz a munkáddal? A millenniumi sorozatoddal?

Rám pillant. Elhallgatunk; a pincér kihozta a vacsorát, és egymás után

rakja az asztalra a tálakat. Töltött szőlőlevél, sajt, paradicsomsaláta, olívaolaj,
kenyér, külön kosárban pirítós és így tovább. – Szóval ez csak az én
munkám? Jól érzékelem a hangsúlyodból, hogy ilyesmire célzol? – kérdezi
kedvesen Isabel.

Elmosolyodom. – Nővérünk nagyon okos. Már Tahíja is megmondta… És

ami azt illeti, sokkal inkább a te munkád, mint az enyém…

Isabel két szőlőlevelet meg egy kis salátát szed a tányérjára. – Hol vagyok
én attól, hogy okos legyek! De legalább tudom, hogy mennyi mindent nem
tudok. Az is valami, nem?

– De igen – felelem. – Bocsáss meg. Nem akartalak megbántani. Sajnálom.

– És valóban sajnálom, mert annak ellenére, hogy a „pártatlanság", az
„igazságosság” hívének tartom magam, és állítólag „nincsenek előítéleteim",
Isabelben elsősorban mégis „az amerikait” látom.

– Tényleg kíváncsi vagyok, hogy haladsz a cikksorozattal – mondom.

– Hát… nem is tudom. Akikkel eddig beszéltem, mind nagyon óvatosak

voltak. Az emberek főleg a technikai fejlődést emlegetik, és mindig az az
érzésem, hogy elhallgatják előlem, mit is gondolnak valójában.

– Nehéz dolog ez.

– De miért? Miért olyan nehéz?

– Azért, mert amerikai vagy.

– Hát tehetek én róla?

– Természetesen nem. Csakhogy bizonyos dolgokról épp ezért esik

nehezükre nyíltan beszélni veled.

– Nem lenne szabad így gondolkozniuk. Hiszen én mindenre nyitott

vagyok. Azt mondod, bizonyos dolgokról nehezükre esik beszélni? Például
miről?

– Nyugodj meg. Minden rendben lesz. Majd megtaláljuk a módját, hogyan

bírjuk szóra őket – ígérem.

– Egyébként – folytatja lsabel néhány másodpercnyi hallgatás után –,

időközben annyi minden fölkeltette az érdeklődésemet. A millenniumot
persze nem adom fel, de más témákkal is szeretnék foglalkozni.

– Ha nem tekinted tolakodásnak… mondd… hogy tudsz megélni ebből?

Hiszen annyit utazol meg minden…

– Ó, apám hagyott rám némi pénzt, és épp most készülök eladni a szüleim
lakását. Nem állíthatnám, hogy a bőröm alatt is pénz van, de azért… –
Elmosolyodik. Tökéletes fogsora szikrázva csillan meg az üvegbura alatt
lobogó gyertyaláng fényében.

Egy harang alakú gyertyavédő bura. Áttetsző, homályos tejüveg. Anna

akvamarin kék tintába mártott ecsetje rajzolgatja a csalafintán csavarodó,
hajlékonyan ívelő betűket: végigsiklik egy „alef” virágba boruló szárán,
nyomon követi egy „ja” farkincáját, amint az éppen sziporkázó tűzijátékként
szórja tele a szöveget hangsúlyjelekkel. Anna ahhoz már eleget tud, hogy
kisilabizálja az írásjeleket, ahhoz azonban még nem elegendő a tudománya,
hogy könnyedén fölismerje, hol végződik az egyik szó, s hol kezdődik a
másik.

Fölemelem a fejemet, és Isabelre nézek. Púderrózsaszín bársony blézerében

gyönyörű az asztal túloldalán. Egy halott apa – és egy anya, aki már szinte
csak élőhalott. Mindketten árvák vagyunk; ő meg én. Egy halott fivér meg
egy távollevő – titokban gyorsan lekopogom a faasztal lapján, hogy az én
bátyám távol van ugyan, de szerencsére él. Egy tönkrement házasság – ebben
is egyforma a sorsunk.

– Tudod – szólalok meg vigyázva, nehogy a hangom eláruljon, mert ki

akarom próbálni, megy-e ez nekem –, azelőtt gyakran jártunk ide a
férjemmel, ha Kairóba jöttünk. Ez volt a kedvenc éttermünk. Most vagyok itt
először nélküle.

– Elváltatok?

– Nem. De régóta külön élünk.

De nekem vannak fiaim, neki meg nincsenek. Igaz, a fiaim nincsenek

mellettem, és igyekszem nem azzal tölteni a napjaimat, hogy folyton őket
várom – hogy állandóan a telefonhívásra várok: „Mama, mit szólnál, ha
átugranék és meglátogatnálak…” Isabel fénylő, sima haja az álla vonaláig ér,
kecses nyaka körül vékony ezüstlánc csillog. Ő most indul el azon az úton,
amelynek én lassan a végéhez közeledem. Rámosolygok.

– Tudod, nagyon örülök, hogy megismertelek – mondja. Átnyúlok az asztal

fölött, és megsimogatom a kezét. – Tahíja el volt ragadtatva tőle, hogy arabul
üdvözölted.

– Már megtanultam az ábécét, és szótáraim, szószedeteim is vannak – feleli

–, de…

– De?

– Nem tudok rájönni a nyelvtan nyitjára. Nem értem, hogyan…

– No, ide figyelj – mondom. – Tudod az ábécét, és van szótárad. Minden

szó egy szógyökből ered, és a szógyök többnyire három mássalhangzóból áll
– olykor kettőből. Aztán a szó különböző alakokat ölt. Nézzük csak… –
Ahogy a retikülömben kotorászva papírra és golyóstollra vadászok, egyszer
csak felébred a bennem szunnyadó tanár. – Vegyük például a k-l-b gyököt.
Kalb. Látod? El tudod olvasni?

– Igen.

– Kalb: a szív, a szív, ami dobog, valaminek a szíve, a lényege, a magva, a

kellős közepe. Igaz? Érted?

Bólint. Feszült figyelemmel nézi a papíron kanyargó betűket.

 – Egy-egy gyök meghatározott számú szóalakot ölthet; majdnem olyan ez,
mint valami mintasablon. Tehát adott a „kalb", ebből kapod meg azt, hogy
„kalab", vagyis felborít, felfordít, a feje tetejére állít; innen származik a
„makalab", s a jelentése piszkos trükk, aljas kitolás, azonkívül szemétdomb.
Menjünk tovább. „Maklub": fejjel lefelé; „mutakallib": változó, változékony;
és végül „inkilab": merész, vakmerő tett…

Tehát a felforgatás csírája az égvilágon mindennek a szívében, a kellős

közepén lapul; minél közelebb van az ember a dolgok lényegéhez, annál
közelebb kerül a fonákjukhoz, az ellentétükhöz is. Csak lefelé, a mélybe
mehet; ez az egyetlen út áll előtte. Aztán ha a lehető legmélyebbre, a
lényegig, a dolgok magváig hatol, egyszer csak – bumm, és nincs tovább…

– Létezik olyan könyv, amelyben ez le van írva? – kérdezi Isabel.

– Nem tudom. Kell lennie. Én saját kútfőből fejtettem meg.

– Szerintem rettentő hasznos.

– Szerintem is. Fogódzót nyújt az embernek.

– Tehát valahányszor egy adott szót használunk, az egyúttal az azonos

gyökből eredő összes többi jelentést is magával hozza.

Igen. Úgy jönnek, egy csoportban úszva, akár a petesejtek: középen a

királynő, körülötte meg fürtökben a többiek, kicsik és nagyok, amelyeket
ezúttal nem fognak megtermékenyíteni…

– Igen. Valahogy így. Igen. Mindig a szógyököt keresd: azt a három

mássalhangzót. Vagy azt a kettőt…

– Majd beleásom magam – ígéri Isabel.

– És aztán elmeséled, mire jutottál.

Összehajtja a papírt, és beteszi a táskájába – vagy ahogy ő mondaná, a

„szütyőjébe”.
Odakint, a síküveg ablakokon túl leszállt az est. A Masperón most már
kevesebb kocsi jár, és a fákon sem látszik a por. A kivilágított Bateau Omar
Hajjám meg az el-Basa fényei villódzva táncolnak a vízen. A különös kis
hajó lassan úszik a folyón; a korlátnál párocskák álldogálnak, a férfiak rövid
ujjú ingben, a nők nagy sálkendőben. Facér fiatal fiúk sétálnak el mellettük,
és a fejüket forgatva bámulják őket.

Az étteremből kilépve egymás mögött ballagunk a keskeny járdán a

Ramszesz Hiltonhoz, ahol a kocsit hagytuk. Isabel meghív egy italra, de nem
fogadom el az invitálást. Épp elég szellemet idéztem meg és űztem el – több
nem hiányzik mára. Vissza akarok menni a lakásomba, a hálószobámba.

Éles hajtűkanyarral megfordulunk a televízió épülete előtt, ahol 67 óta még

mindig kint éktelenkednek a homokzsák barikádok, majd a Kaszr-el-Nil híd
felé hajtunk.

– Mi van Annával? – kérdezi lsabel.

– Elvesztetted a fonalat – korholom.

– Szó sincs róla! Azt mondtad, elment – illetve eljött – Egyiptomba.

Különben is, az alexandriai részt már olvastam.

– Hát most éppen Kairóban van, és úgyszólván csak az angolokkal

érintkezik. A Képviselethez tartozó társasággal, vagyis a követségiekkel.
Arabul akar tanulni.

– Ki fogja tanítani?

– Még nem tudom. James Barrington beszél arabul.

– És megtalálta már, amit keresett? Amit a Lewis-festményeken látott?

– Csak egy töredékét; a Bazárban. De az édeskevés. A lényeget egyelőre

még nem találja.

– És később ráakad?

– Fogalmam sincs. Remélem. De sokáig itt marad, úgyhogy előbb-utóbb

nyilván rábukkan.

– Szóval van egy Bazár-jelenet?

– De van ám! Szamarakkal, öreg kis kézművesekkel, a sikátorokban

kiabáló árusokkal, begyulladt, zsörtölődő komornával, baksisért ácsingózó
utcakölykökkel, tokkal, vonóval…

– Te ugratsz engem.

– Csak egy kicsit. És szépen, finoman.

– Ugye tudod, hogy borzasztóan hasonlítasz a bátyádhoz?

Aha! Témánál vagyunk. Kíváncsi voltam, mikor fogunk visszakanyarodni

hozzá. A bátyámhoz.

9
…az egyiptomi török, albán és angol uralom egész történetében csak maga
Egyiptom számít igazán. Olyan ez, mint a mese az egyszeri emberről, aki
okos nőt vett el. Amíg a felesége megmondja, mit tegyen, jól megy a sora,
ám amint az asszony cserbenhagyja, menten a csőd szélére kerül, az eset
hogyanját és miértjét azonban nem könnyű kideríteni.

George Young, 1927

Kairó

1901. január 25.

Kedves Sir Charles,

különös érzéssel tölt el, hogy ezekben a napokban nem tartózkodom

Angliában. Természetesen itt is érzékelem az események jelentőségét – ám
valahogy megfoghatatlannak, távolinak tetszenek, mert a félárbocra
eresztett zászlókon és a derűs helynek egyébként sem nevezhető
Képviseleten uralkodó gyászos hangulaton kívül semmi sem emlékeztet
körülöttem a minap történtekre. Amennyire meg tudom ítélni, az ország
többi részén az emberek élik a megszokott, mindennapi életüket –
vigadozva ünneplik a ramadán böjt végét, miközben tudom, hogy
Angliában még azokban is reményt és félelmet kelt a küszöbönálló
változás, akik nem vesznek részt a koronázás és a temetés előkészületeiben.
Még belegondolni is furcsa, hogy a királynő elköltözött az élők sorából,
hiszen olyan volt ő, mint égboltunk állócsillaga. Nem mondhatom, hogy
gyászolom, hiszen elérhetetlen távolságban élt tőlünk – még akkor is, ha az
ember netán személyesen találkozhatott vele. Inkább minden alkalommal
újra meg újra meglepődöm, ha arra gondolok: nincs többé.

Vajon Ön miként vélekedik a várható változásról? Jobbra fordulnak-e a

dolgok? Emlékszem, mindig azt mondogatta, hogy a walesi herceg sokkal
többet tud mindarról, ami a világban történik, mint akár az édesanyja,
akár Lord Salisbury. Lehetségessé válik-e, hogy véget vessünk végre a Dél-
Afrikában zajló háborúnak? A tegnap délutánt a Sporting Clubban
töltöttem, ahol a társaság egyik tagja a Kincstár tisztviselője, egy bizonyos
Money nevű úriember volt (azt hiszem, maga Charles Dickens sem tudta
volna találóbban elnevezni). Tőle hallottuk, hogy a dél-afrikai hadjárat
eddig százötvenmillió fontunkba került. Megjegyeztem, hogy a háború
elején kétszázmillióra becsülték a várható költségeket, mire ő azt felelte:
még ez is megeshet. Könyörgök, írja meg nekem, mit gondol a történtekről,
mert angliai életemből a beszélgetéseink hiányoznak a legjobban.

Itt, Kairóban a szokásos módon telnek a napok. Mrs. Butcher (akiről

már írtam Önnek, ha jól emlékszem) ma volt oly kedves és megengedte,
hogy elkísérjem egy csodálatos régi templomba, amit a Kairótól délre
fekvő keresztény negyedben, a rómaiak által Babilon erődítménynek
nevezett épület bástyáin emeltek. A templom különös famennyezete
felfordított csónakhoz hasonlít, és egyáltalán nincs kupolája. Egy
öregember megmutatta nekünk a Szűzanya képét az egyik
márványoszlopon, s közben buzgón magyarázott valamit. Mint Mrs.
Butchertól később megtudtam, a bennszülöttek szent meggyőződése szerint
 Szűz Mária bizonyságul hagyta itt saját képmását, amikor 969-ben
megjelent Ábrahám pátriárkának. Az akkori kalifa, al-Muizz, előbb Máté
evangéliumának szövegét (17,20) idézte a pátriárkának – „Mert bizony
mondom néktek: Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt
mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi
sem volna lehetetlen néktek” –, majd arra kérte, mozdítsa el a helyéről a
Mukattam-hegyet. A pátriárka válasz helyett bezárkózott a templomba, s
böjtölni és imádkozni kezdett. A harmadik napon a Mukattamot megrázó
szörnyű földrengés közepette megjelent neki a Szűz, és al-Muizz olyannyira
meg volt elégedve a csodával, hogy menten elrendelte a templom
újjáépítését, sőt ráadásképpen még Abuszifin templomát is rendbe hozatta.
Szép mese, szó se róla, ám a Szűz képe módfelett hasonlít a mai ikonokhoz,
sőt csaknem ugyanolyan, mint a templom kapuja közelében függő másik
festmény, mely szintén a Szűzanyát ábrázolja fején koronával, térdén az
ugyancsak koronát viselő gyermek Jézussal, akinek a lábát épp a lehajló
Szent János készül megcsókolni. Ez utóbbi képről az a hír járja, hogy a
Szűz tekintete nyomon követi az embert, bármerre menjen is, én azonban –
az illendőség határai között – kipróbáltam, vajon valóban így van-e, és
nem hiszem, hogy a Szűz tekintete nyomon követett volna. A templom annak
ellenére is nagyon szép, hogy meglehetősen kicsiny és sötét. Láttam a
faragott ébenfa lapokkal és elefántcsonttal berakott ikonosztázt meg a
szószéket borító színes márványlapokat, a falfülkékben megbújó
lámpásokat, a kőlapokkal fedett padlót – és mindez a régebbi mecsetekben
megcsodált díszítésre emlékeztetett. Nem gondolja, drága Sir Charles,
hogy e hasonlóság az isteni sugallat és az esztétikai princípium keresztény
templomban és mohamedán mecsetben egyaránt kifejezésre jutó egységére
utal?

A Muallaka. Sok-sok évvel ezelőtt, egy iskolai kiránduláson magam is

kipróbáltam, nyomon követ-e a Szűz tekintete. Azt akartam, hogy kövessen,
de nem tudtam megállapítani, vajon a pillantása tényleg kíséri-e a lépteimet.
Emlékszem, mit mesélt nekünk aznap az idegenvezető: a mennyezet
fagerendái Noé bárkáját jelképezik, a nyolc oszlop pedig Noé családját
szimbolizálja. A szószéket alátámasztó tizenhárom márványoszlop Krisztust
és a tizenkét tanítványt idézi, s a köztük lévő egyetlen fekete oszlop
Iskariotes Júdásra utal. Akkor úgy éreztem, végre megértettem, mit fejez ki
az épület. Ma már korántsem vagyok olyan biztos benne, hogy hiteles volt a
magyarázat, de kiindulópontnak megfelelt. Bár tanáraink óva intettek tőle, mi
mégis lebotorkáltunk a rozoga lépcsőn a ciszternához, és láttuk, hogy a
feneke tele van posványos vízzel, amelynek a felszínét sűrű zöld nyálka
borítja. Ekkor sűrű szárnycsapkodással elrepült valami az orrunk előtt, s
hirtelen kiáltás hallatszott: denevérek! Úgy megijedtünk, hogy rögtön
fölszaladtunk a lépcsőn. És micsoda megkönnyebbülés volt a vörös
bársonyfüggönyök közt áthaladva ismét a templom jótékony homályába,
onnan pedig a napfényes utcára lépni!

Leültünk egy fa alá, amelyről azt mondják, ez adott enyhet a Szűzanyának,

amikor a gyermek jézussal Egyiptomba menekült. Bevallom, engem is
meghatott az útikalauzunk szavaiból áradó egyszerű, tiszta hit, amikor Szűz
Máriáról és fiáról, Jézusról beszélt, s hangot adott szent meggyőződésének
– amit Mrs. Butcher híven tolmácsolt –, hogy pontosan ennek a fának és
nem egy másiknak az árnyékában húzódott meg Szitt Mirjam a Messiással.
Tulajdonképpen akár ez a fa is lehetett, és ha nem ez volt – hiszen a
Szűzanya állítólag több fa alatt is megpihent –, ugyan miféle baj
származhat abból, ha valaki azt hiszi, éppen az ő fája kínálta fel árnyas
lombját ily vendégszeretően? Ezt bárki hiheti, amíg a szomszédjával ölre
nem megy miatta. Ugyan miért ne pihenhetett volna meg a Miasszonyunk
több fa alatt is, amíg Egyiptom földjén időzött?

Mrs. Butcher végtelenül kedves, jószívű teremtés, immár hosszú évek

óta él Egyiptomban az esperessel. Beszéli a nyelvet, úgy tetszik, jó
viszonyban van a helybeliekkel, és róluk alkotott véleménye szemernyit sem
merev vagy elítélő, hanem épp ellenkezőleg: a lehető legkedvezőbb.
Őszinte érdeklődéssel és rokonszenvvel mesélt nekem az ókori egyiptomiak
vallásáról, melyről azt mondotta, hogy – fejlődése legmagasabb fokán –
ami kereszténységünkre emlékeztetett, hiszen az ókori egyiptomi ember a
mai keresztényhez hasonlóan nagyon jól tudta: Isten szeme előtt, az
Örökkévaló védőszárnyai alatt tengeti életét.

Ehnaton. Az ifjú király, aki fellázadt Amon nagy hatalmú papjai ellen. Aki
feleségét, Nofertitit, az ókori királynők legszebbikét és egész háza népét
magával vitte Tell-Amarnába, ahol új fővárost épített, és az egyetlen isten,
Aton tiszteletét hirdette. Vajon mi történt azután? Csak a történet töredékei
maradtak ránk. Meg néhány kép. Látjuk, amint a királynő kinyújtott kézzel
hajol előre, hogy gyöngéden megérintse férje, a trónon ülő fáraó királyi
nyakékét. Páratlan ábrázolások örökítik meg a jókedvűen játszadozó királyi
családot, az egyik leányát a térdén lovagoltató királyt, a másik kislányt
megcsókoló királynőt. Aztán egyszer csak történt valami. Vajon mi késztette
rá Ehnatont, hogy eltaszítsa magától Nofertitit, sőt el is űzze? És ezek után
Nofertiti miféle seregekkel fordult ellene? Csak annyit tudunk, hogy amikor
Ehnaton meghalt, Amon-Ré papjai visszatértek, s még azt is megtiltották,
hogy a királyt eltemessék; a nővére lopta el a holttestet éjnek évadján, ő
balzsamozta be, ő is temette el, és vétkéért egy sötét cellában kellett éhen és
szomjan vesznie.

Látom, hogy Anna leteszi a tollat. Átolvassa, majd összehajtja a levelet.

Tizenegy óra. Emily már lefeküdt. Anna nyugtalan. Föl-alá járkál a szobában.
Kitárja az ablakot, és kikukucskál: a januári éjszakában nincs semmi
látnivaló. Csak egy ló meg egy lovász várja türelmesen, hogy a gazda
kimulassa magát a Shepheard's Hotelban, s végre mindnyájan
hazamehessenek.

Február 10.

Amikor megemlítettem Butcher esperesnek, hogy arabul szeretnék tanulni,

így szólt: „Á! Talán a Muallakátot akarja elolvasni?” Mivel látta rajtam,
hogy ilyesmi meg sem fordulhatott a fejemben, hiszen azt sem tudom, mi
fán terem az a Muallakát, megmagyarázta, mit jelent a szó: ez a címe az
iszlámot megelőző arab költészet hét leghíresebb ódájának. Meglepett a
hasonlóság e költemények címe és a szívemnek immár legkedvesebb
egyiptomi templom neve között. Az esperes világosított fel, hogy „allaka”
annyit tesz mint „kifüggeszteni, felakasztani", s a Muallaka-templom neve
épp ebből ered, hisz mintegy felfüggesztették az ókori római erődítmény
kapujára. A Muallakát pedig „kifüggesztett” ódákat tartalmaz, mert
ezeknek a verseknek ítélték oda az első díjat a Mekkában hajdan minden
évben megrendezett költészeti versenyen, s így érdemelték ki, hogy
„kiakasszák” őket az Úr háza (a Kába) falára.

Nem szívesen vetettem volna el azt a gondolatot, hogy az azonos

elnevezésnek valamilyen okból különös jelentősége lehet, tehát
megkérdeztem, létezik-e még olyasmi, amit ugyanezzel a szóval illetnek. Az
esperes némi töprengés után közölte, hogy a fentieken kívül mindössze
 egyetlen példa jut eszébe, mégpedig a babiloni függőkertek az Eufrátesz
mentén, amelyek arab neve így hangzik: Hadaik Babel al-Muallaka.

A, 1, k: megszeret, csüng rajta, ragaszkodik hozzá, azonkívül teherbe esik,

megfogan; hangsúlyos alakjában pedig a, ll, k: felakaszt, kifüggeszt, sőt
megjegyzést fűz valamihez.

Többször is vissza-visszatértem a Muallaka-templomba, és ahogy egyre

jobban megismertem – ahogy megtanultam, kiket ábrázolnak a képek, s
nem is annyira hirtelen felfedeztem, mint inkább apránként megjegyeztem
az egyes alakok arckifejezését, testtartását, ahogy a fülem hozzászokott a
kopt kántálás keleties hangjaihoz vagy a kertben hébe-hóba felharsanó
arab kiáltáshoz, és orromat már nem érte meglepetésként a tömjénfüst
jellegzetes illata – szóval, ahogy egyre jobban megismertem a templomot,
úgy eszméltem rá egyre inkább, milyen hatással van a szívemre és a
lelkemre. Ezt a hatást csak úgy tudom szavakkal kifejezni, hogy tág,
tündöklő tér nyílt bennem, mintha az épület kora, az a sok-sok év, mely
alatt a templom megszentelt helyként függött a két római bástya között,
lassan belopta volna magát a szívembe és a lelkembe, s ezáltal valahogy
magam is e nagyszerű időszak részévé váltam volna. Ennél jobban képtelen
vagyok leírni, mit érzek, de a Muallaka hatására mélységes – és remélem,
soha el nem múló – békesség költözik belém.

És én most újra el akarok menni oda, hogy elolvassam, mit véstek arabul a
kapu kövébe: kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és
megnyittatik néktek. Nekidőlök az ágyam szélének. Anna nyitott naplója
mellettem fekszik a padlón: a levelek körülötte hevernek. Nem akarom, hogy
rám ragadjon a nyugtalanság. Megmozdulok, és most már egyenes háttal,
törökülésben, két csuklómat a térdemre támasztva ülök az ágy előtt. Valaha
szívesen kószáltam abban a negyedben: bementem az Amr-mecsetbe, aztán
végigjártam a templomokat. Sétálgattam a kopt negyed szűk, macskaköves
utcáin, és elüldögéltem a miénktől olyannyira különböző temetőben, ahol
örökzöld fák és márvány sírkövek alatt az előkelő kopt családok nyugszanak.
Majd szólok Isabelnek. Megmondom neki, hogy feltétlenül el kell mennie a
Muallakába.

Ami pedig Annát illeti, vele ugyanaz történt, ami olykor előfordul az
emberrel, ha egyszer törni kezdi a fejét valamin: a körülmények
rákényszerítik, hogy még többet gondoljon a dologra. Itt ez a Caroline
Bourke-nek szóló levél. Bár az első oldala hiányzik, azt hiszem, március 10-
én vagy akkortájt írhatta.

…de Lady Anne szinte mindvégig hallgatott. Csak kétszer szólalt meg;
először akkor, amikor Mr. Barrington egy lóról kérdezte a véleményét, és
ezenkívül még egy alkalommal. A társaságban jelen volt egy hórihorgas,
előnytelen külsejű, félszeg, bozontos üstökű fiatalember, bizonyos Temple
Gairdner, akit tegnap szenteltek pappá Alexandriában, és csak úgy
sugárzik belőle a lelkes hevület, amiért végre munkához láthat, s
keresztény hitre térítheti a kairói mohamedánokat. Azt hiszem, igencsak
meghökkent, amikor Mrs. Butcher megkérdezte tőle, vajon bölcs dolog-e
ilyesmire vállalkoznia; biztosan nem ezt várta az esperes feleségétől. Mrs.
Butcher végtelenül finoman, tapintatosan érdeklődött, ám szándékához
kétség sem férhetett, hiszen világosan megmagyarázta, milyen
következményekkel jár (a megtértek számára), ha az ifjú pap sikert arat:
jogi problémák merülnek fel az örökléssel kapcsolatban, amellett az
újdonsült keresztények végérvényesen elveszítik családjukat és barátaikat,
méghozzá azért, mondotta, mert előfordulhat ugyan, hogy egy bennszülött
mohamedán barátinak nevezhető kapcsolatban áll kopt szomszédjával, de
egészen más elbírálás alá esik, ha a saját fia vagy fivére tagadja meg a
hitét. Mr. Gairdner derekasan védekezett, és kijelentette, hogy az efféle
világi gondokat nem szabad egy napon emlegetni az Úrjézus
szenvedésével, s különben is a továbbiakban ő meg paptársai testvéreiknek
tekintik majd a megtérteket, akiknek ennél többre úgysem lesz szükségük.
Ekkor szólalt meg Lady Anne, és azt kérdezte Mr. Gairdnertől, miért tartja
szükségesnek, hogy egy mozlimot a kereszténység felvételére késztessen,
amikor a mozlim ember egyébként is hívő lélek. Vajon érdemes-e annyi
gondot okozni a megtértnek és valamennyi ismerősének, kérdezte, amikor
pusztán arról van szó, hogy továbbra is ugyanazt az Istent kell imádnia,
csak másképp, mint eddig? Így aztán Mr. Gairdner lassan ráébredt, hogy e
két finom, előkelő, ám félelmetes dáma csapdába ejtette. Bevallom,
sajnáltam szegényt szorult helyzetében, mert látszott rajta, hogy nem akar
rosszat, sőt épp ellenkezőleg: a legjobb szándék vezérli. Az elhangzottak
ellenére az affér elég békésen ért véget, mert az ifjú pap nem volt hajlandó
teológiai vitába bocsátkozni, hanem beérte annyival, hogy kijelentette: ha
tisztán történelmi szempontból vizsgáljuk a dolgot, a mohamedán vallás
egész építménye akkor is „szemben áll a kereszténységgel", s neki az a
leghőbb vágya, hogy „jó útra térítse, és visszaterelje Krisztushoz” az
eltévelyedett lelkeket. A dámák megkegyelmeztek Mr. Gairdnernek, és nem
feszegették tovább a kényes témát, Mr. Boyle pedig egy szamárhajcsárról
kezdett mesélni, aki arról híres, hogy térdre borul a turistahölgyek előtt, s
így rimánkodik: „Lady, lady, én lenni igazhitű! Adni nekem sok-sok
Bibliát!", ami persze azt jelenti: „Baksist! Baksist!” De Mrs. Butcher
később négyszemközt bevallotta, hogy véleménye szerint az olyanfajta
tevékenység, amilyet Mr. Gairdner végez, itt csak rengeteg kárt okozhat,
sőt a maga részéről abban is kételkedik, akad-e majd akár egyetlen ember
is, akiből a sok fáradozás eredményeképpen valóban hívő keresztény válik.

Most pedig, legdrágább Barátnőm, mielőtt azt találnád hinni, hogy

csak efféle unalmas, komoly dolgok foglalkoztatnak, sietve tájékoztatlak
arról is, hogy részese voltam az egyiptomi téli szezon tetőpontját jelentő
eseménynek: meghívtak a kedive báljára. Ebben az évben – tekintettel mély
gyászunkra – valamelyest elhalasztották ugyan, ám időközben lezajlott a
koronázás, így most már illendőnek tartották megrendezni, különösen
azért, mert itt ez az egyetlen olyan esemény, amelyen valamennyi nemzet
képviselői elvegyülnek a társaságban, tehát diplomáciai és politikai
szempontból is szerfölött fontos.

A valóban grandiózus bál színhelye a kedive hivatalos rezidenciája, az

Abdín-palota volt (magánrezidenciája a Kubba-palotában van), és azon az
estén a hoteltól a palotáig egymást érték a hintók, így csak lépésben
haladtunk előre. (Egy különös esemény miatt még jobban lelassult a tempó,
ugyanis az Opera tér déli csücskénél megállásra kényszerített bennünket
egy általam ünnepi felvonulásnak vélt menet. Körülbelül kétszáz férfi
masírozott a Villamos Társaság hivatalos munkásruhájában, s néhány,
európai öltözéket viselő fiatal egyiptomi is csatlakozott hozzájuk, a
felvonulók élén pedig rezesbanda menetelt! A Citadella felől jöttek, és épp
előttünk kanyarodtak be, így aztán egészen a palotáig csigalassúsággal
poroszkálhattunk utánuk. Senki sem tudta, kik lehetnek, de mindenki úgy
vélte, valószínűleg ünnepelnek valamit.) Én Lady Wolverton és Sir
Hedworth Lambton társaságában jelentem meg. Elég jelentős
személyiségeknek ítéltek bennünket ahhoz, hogy bemutassanak
őfenségének, tehát az elsősorban kaptunk helyet, amely előtt a bálterembe
lépő kedive és kísérete elhaladt. A kedive módfelett kellemes megjelenésű,
intelligens tekintetű, derűsen mosolygó ifjú úriembernek látszik, s igazán
sajnálatos, hogy Lord Cromer meg ő nem tudnak jobb viszonyt kialakítani
egymással. A bálon a Lord is jelen volt, de korán távozott – még a szupét
sem várta meg –, amit aztán azzal magyaráztak, hogy tekintettel mély
gyászára nem kíván mulatozni, s egyébként is köztudomású, mennyire
viszolyog mindenféle vigasságtól.

A páratlanul pompás, fényűző bálteremben mindenütt csak arany,

kristály és bársony látható, s olyan az egész, ahogyan egy királyi palotát
elképzel az ember, sőt még annál is különb. Valamivel később a terem
egyik végében kinyíltak a hatalmas ajtók, és elénk tárult a hasonlóképpen
fényűző díszterem. A bálterem másik végében, a fal felső részén afféle
keskeny galéria fut körbe, mely előtt különös aranyrács emelkedik.
Megtudtam, hogy az alkirályi család hölgy tagjai e rács mögött foglalnak
helyet, s ha kedvük tartja, onnan nézik a lent zajló eseményeket. Ez
természetesen rögtön fölkeltette érdeklődésemet, és egész este minduntalan
azon kaptam rajta magam, hogy sűrűn fölpillantok a galériára. Ha férfi
volnék, nyilván illetlennek tartották volna viselkedésemet. Bár való igaz,
hogy igencsak furdalta az oldalamat a kíváncsiság, milyen lehet az a
rácson túli világ, azt hiszem, valamilyen úton-módon még ennél is jobban
szerettem volna kifürkészni, vajon milyennek látnak bennünket, a
bálteremben nyüzsgő vendégeket, azok a rács mögött rejtőző, figyelő
szemek.

A táncokat illetően annyit mondhatok, hogy minden tekintetben

hasonlítottak azokhoz, amelyeket mi szoktunk járni, ha valamely ünnepi
alkalomból bált rendeznek Anglia egyik patinás kastélyában – de még
sohasem láttam egyazon társaságban ily sokféle nációt elvegyülni, hiszen
mind a nagyhatalmak konzuljai, mind az összes többi nemzet konzuljai
megjelentek hölgyeikkel, s természetesen a Brit Birodalmat is számtalan
kiváló személyiség képviselte. A helybeli notabilitásokat is meghívták
(jómagam persze mindenekelőtt rájuk voltam kíváncsi, mivel mindeddig
senkivel sem találkoztam közülük, pedig már több mint öt hónapja itt
vagyok), de egyetlenegy mozlim hölgy sem tartózkodott a bálteremben.
Kétség sem férhet hozzá, hogy mindannyian odafönt rejtőzködtek a rács
mögött! A bennszülöttek vagy az egyiptomi hadsereg egyenruháját, vagy az
 egyházi személyiségek díszruháját viselték – vagy a kedivéhez hasonlóan
udvari öltözékben és skarlátvörös fezben feszítettek. Bevallom, olyan is
akadt köztük, akit igen elegáns úriembernek találtam, Ők azonban senkivel
sem érintkeztek, és nem láttam, hogy bármelyikük is táncolt volna.

Ezek után bizonyára tudni szeretnéd, vajon én milyen estélyi ruhát

öltöttem. Nos, a rózsaszín selymet választottam, bár ezt Emily nem tartotta
a grandiózus alkalomhoz illőnek, s bevallom, talán valóban nem is illett
hozzá, de tudtam, hogy a mozlim előkelőségek is jelen lesznek, ezért
döntöttem a megfelelően zárt, mindenemet elfedő rózsaszín selyem mellett,
nehogy bárkinek is megsértsem az érzékenységét. Elvégre az ő hazájukban
vagyunk. De azért föltettem Lady Winterbourne diadémját s hozzá
édesanyám ametiszt nyakékét, úgyhogy azt hiszem, nem hoztam szégyent a
Birodalomra!

Amikor kinyitották az ajtókat, és kezdetét vette a szupé, a meghívottak

valósággal megrohamozták a termet; az ember joggal gondolhatta volna
róluk, hogy hetek óta egy falatot sem ettek szegények. Lady Wolverton meg
én pár percig odakint várakoztunk, s láttam, hogy néhány helybeli úr is
ugyanezt teszi, sőt egy-kettő megragadja az alkalmat, és sietve távozik. Az
a különös érzésem támadt, hogy egyikükkel már találkoztam valahol – csak
egy pillanatra láttam, amint sarkon fordult, és kifelé indult, de ez a
szemvillanásnyi idő elég volt ahhoz, hogy valami visszaröpítsen a
Costanziba, s úgy tetszett, mintha ismét hallanám Darclée szenvedéssel
teli, magasba szárnyaló, az egész színházat betöltő sirámát – amelynek
valamennyi kellemetlen következményét neked kellett viselned, legdrágább
barátnőm…

A bálon részt vevő helybeli notabilitások egyike, aki „az egyházi

személyiségek díszruháját” viselte, történetesen Hasszuna al-Navavi sejk
volt. Mohamed Abdo sejknek szóló levelében azt írja, természetesen
tisztában van vele, mennyire különböznek tőlünk a külföldiek, de
viselkedésüket szemlélve mégis módfelett megdöbbentőnek találta, hogy
„hölgyeik csupasz karral és csaknem teljesen meztelen keblekkel lejtenek
táncot más férfiakkal, miközben férjük teljes lelki nyugalommal, sőt szemmel
látható helyesléssel figyeli őket”.

Kairó
 1901. március 10.

Kedves Sir Charles,

megkaptam s örömmel olvastam legutóbbi, a minap történtekről és a

barátainkkal folytatott beszélgetéseiről részletesen beszámoló levelét,
melytől olyan honvágyam támadt, hogy nagyon szerettem volna újra
Londonban lenni. Elszomorít, ha arra gondolok, hogy a ház most zárva
van, s elhagyatottan, fűtetlenül áll, de legyen nyugodt, a következő télen
ismét minden a régi lesz, bennünket is beleértve – már amennyire ez
lehetséges –, és ha esténként fölkeres, ugyanúgy fogja várni a whisky, a víz
meg a kandallóban ropogó tűz, mint azelőtt.

Ma este kellemes emberekkel vacsoráztam, köztük az Ön régi jó

barátaival, Sir Hedworth Lambtonnal és Lady Chelsea-vel, akik
mindketten megígérték, hogy a jövő hónapban fölkeresik Önt Londonban, s
az égvilágon mindent elmesélnek rólam! Lady Anne Blunt is jelen volt
(eleddig nem hívott meg héliopoliszi házukba – így aztán kilátásom sincs
rá, hogy megismerkedhessem Mr. Blunttal, tehát alighanem ki kell vámom,
míg Ön nyélbe tud ütni egy londoni vacsorát), méghozzá leányával,
Judithtal egyetemben, aki igen vidám, csinos kis teremtés. Sokat
beszélgettünk Angliáról és közös barátainkról, ismerőseinkről.

De képzelje csak, tegnap részt vettem egy beszélgetésben (illetve

dehogyis vettem részt benne, inkább csak jelen voltam, hiszen többnyire
pusztán a többieket hallgattam), amely Önt minden bizonnyal érdekelte
volna, s amelyhez, velem ellentétben, sok mindent hozzá tudott volna fűzni.
A társalgás a Nagy Piramis tövében folyt (azt hiszem, előző leveleimben
már épp eleget magasztaltam), ahol a villásreggelit költöttük el a hajóval,
majd szamárháton megtett út után (a teve hátára még nem mertem
felülni!). Biztos vagyok benne, hogy Ön pontosan el tudja képzelni a
jelenetet: leterített plédek, kibontott elemózsiás kosarak, a társaság a
felszolgált ételeket fogyasztja, az e célból alkalmazott szolgák a különböző
turkománokat meg a gyerekeket hessegetik el, akik folyvást ajánlgatják
szolgálataikat: szamarakat, tevéket kínálnak, fel akarnak kísérni a piramis
tetejére, vagy egyszerűen pénzt kunyerálnak – miközben Emily a pléd egyik
sarkán kuporog. Úgy kellett rábeszélnem, hogy elkísérjen, mondván: nem
térhet vissza Angliába anélkül, hogy a piramist látta volna. Azt hiszem, ezt
jó jelnek tekintette, s arra következtetett, hogy hamarosan hazamegyünk.
Mivel az utazás valamennyi akadályát el akarta hárítani, végül velem
tartott, de úgy ült, hogy egyetlen pillantást se vetett a piramisra, hanem
megátalkodottan a Kairó előtt zöld sávként húzódó buja növényzetet
bámulta – talán azért, mert ez áll a legközelebb ahhoz a civilizációhoz,
amelyről e pillanatban csak álmodozhat.

Bevallom, még most sem hiszek a szememnek, ha azt a hirtelen

átalakulást látom, ahogyan a sivatag homokja megművelt földekké és
pálmaligetekké változik. Vajon mit érezhet az a vándor, aki éjt nappallá
téve utazik, hogy végre átkelhessen a végtelen és néptelen sivatagon, s
akinek egyszer csak ez a zöldellő, termékeny földsáv tárul a szeme elé?
Biztosan valóságos csodaként éli meg – de eltértem a tárgytól.

A társaság tagjai a következők voltak: Harry Boyle, a Képviselet keleti

ügyekkel foglalkozó minisztere; James Barrington, a harmadtitkár; az Ön
jó barátja, Mr. Rodd első titkár, aki hamarosan távozik Egyiptomból; Mrs.
Butcher (úgy is mint a gardedámom); Mr. Douglas Sladen és Mr. George
Young, akik mindketten könyvet írnak Egyiptomról, továbbá Mr. William
Willcocks, a nagy Asszuáni-gát és víztározó építkezéseinek felelőse –
valamint jómagam. Négy évezred árnyékában alighanem természetes, hogy
Egyiptomra terelődött a szó, s a jelenlévők az egyiptomi fellah és munkás
időtlen idők óta változatlan életéről, Egyiptom egymást követő
uralkodóiról és mostani itt-tartózkodásunkról beszélgettek. Mr. Boyle
pontosan azt mondta, amit az ember várhatott tőle, vagyis kijelentette,
hogy ezt az országot még sosem vezették ilyen hatékonyan, és az
egyiptomiak még sosem voltak oly boldogok, illetve sosem ment olyan jól a
soruk, mint Lord Cromer fennhatósága alatt. Az elhangzottak elleni
tiltakozás olyan kútfőből eredt, ahonnan egyáltalán nem számítottam rá:
Mr. Willcocks (aki, mint később Mr. Barringtontól megtudtam,
köztudomásúan öt fontot jegyzett az al-Muajjad című nacionalista lap
javára, és ennek következtében Lord Cromer szörnyen elégedetlen vele) azt
kérdezte, amennyiben ez így van, vajon miért agitálnak ellenünk a
hírlapok. Mr. Boyle közölte, hogy Ő nem tud efféle agitációról, és mind az
al-Mukattam, mind a Gazette elég kedvezően vélekedik rólunk. Azt hiszem,
az egész társaság jót somolygott ezen a válaszon, Mr. Willcocks pedig így
szólt: „Ó, én nem is erre a kettőre gondoltam, hanem az itt megjelenő többi
kétszáz újság egyikére; a bennszülöttek hírlapjairól beszélek.” Erre Mr.
Boyle (némi megvetéssel): „Ugyan, barátom! Azokba csak a 'fecsegő
osztályok', az efendik firkálnak. A hivatásos elégedetlenkedők.” Jaj, milyen
erős volt a kísértés, hogy előkapjam a naplómat, s följegyezzem az
elhangzottakat! De sajnos ez nem lett volna illendő, így aztán fortélyos
módon pusztán arra szorítkoztam, hogy a vázlatfüzetemet meg a színes
irónjaimat vettem elő – hisz oly elragadó volt a látvány, és oly érdekesnek
találtam a jelenlévők sajátos vonásait –, s miközben rajzolgattam,
suttyomban néhány szót is papírra vetettem, melyekből később
kikerekítettem Önnek az alábbi kis „életképet”. Remélem, örömét leli majd
benne, csakúgy, mint a mellékelt vázlatokban.

Itt vagyunk tehát a Nagy Piramis lábánál, ahol az urak kényelmesen

hevernek a plédeken, és Mrs. Butcher kék bordűrös, szép, szürke ruhájában
nyársat nyelve ül a párnáján; Emily a pléd egyik sarkán kuporog, s a
társaságot egyetlen pillantásra sem méltatva a távolba bámul, jómagam
pedig, térdemen a vázlatfüzetemmel, vele szemben foglalok helyet. Az
összecsődült bennszülöttek – tőlünk néhány yardnyira – várakoznak. Az
egyiptomiak egy ideig csendben guggolnak, vagy törökülésben
gubbasztanak, s az ember már-már azt hinné, semmi sem zavarhatja meg a
nyugalmukat – ám egyszer csak mormolás hallatszik, mocorogni kezdenék,
majd a férfiak fölállnak, karjukat lengetve kiáltoznak, azután ismét
lecsendesednek, s számomra ez a hirtelen támadt békesség éppolyan
érthetetlen, mint az iménti váratlan felbolydulás. Mr. S (akit, bevallom,
nem kedvelek, mert néhány régi épület kivételével mindenről és
mindenkiről gőgös megvetéssel nyilatkozik) éppen az „efendikről”
szónokol; „öntelt, szószátyár semmirekellőknek” nevezi őket, s amennyire
én meg tudom ítélni, azért viszolyog tőlük ennyire, mert bennünket
próbálnak majmolni. Gúnyos megjegyzéseket tesz golföltözékükre,
kombinált cipőjükre, s kajánul nevet rajtuk, amiért a szabadság és a
demokrácia „zavaros” európai eszméi mellett szállnak síkra. Még franciás
műveltségüket is gyanakvással szemléli.

Úgy tetszik, a vékonydongájú, sápadt Mr. S és a jól megtermett,

pirospozsgás HB semmiben sem képes egyetérteni: az egyik ott folytatja a
vitát, ahol a másik abbahagyta. HB úgy véli, Egyiptomban csak a fellahok
számítanak igazán, s ők az angoloktól eddig csupa jót kaptak, semmi mást.
A rajzon lekonyuló bajusszal, gyűrött, elnyűtt zakóban ábrázoltam Toti
nevű kutyájával együtt, melyet mindenhová magával visz, de szegény pára
már oly öreg, hogy ölben kell cipelni. Mit szól, drága atyám, Toti kék-fehér
csíkos kalapjához, mely a tűző naptól védi a jeles ebet? A figyelmes HB
adta rá féltő gonddal, és folyvást a piknikre hozott elemózsiánkból traktálja
finom falatokkal az állatot. Közben elmeséli, hogy a Lord eltörölte a
robotot, a korbácsolást meg a botozást, tehát a fellah most már bátran
szembeszállhat a pasával, imigyen: „Nem korbácsoltathatsz meg, mert
megmondalak az angoloknak!” Mr. Barrington kétkedve hallgatja mindezt,
de jól nevelt úriember lévén nem szeret másoknak ellentmondani –
különösen azoknak nem, akik határozott véleményt nyilvánítanak.
Remélem, Ön is látja rajzomon szelíd, nyájas vonásait (melyekről azért
nem állítanám, hogy jellemgyengeségre vallanak) és előzékenységről
árulkodó testtartását. Finom vászonöltönyt visel, elegáns levendulakék
kravátlival. Ragaszkodik hozzá, hogy saját villásreggelinkből adjunk oda
egy jókora adagot inasának, Szabirnak, aki, mint mondja, a
leghűségesebb, legodaadóbb szolga a világon (s akivel kölcsönösen
olyannyira tisztelik egymást, hogy ehhez foghatót még nem is láttam a
Képviselet munkatársai és inasaik között), s Szabir majd elosztja az
ennivalót a várakozó bennszülöttek között. HB azzal a végkövetkeztetéssel
zárja szónoklatát, hogy az efendik valójában nem is igazi egyiptomiak, így
nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk a véleményüket. Mr. S persze nem
éri be ennyivel, hanem hozzáfűzi: igazi egyiptomi voltaképpen nem is
létezik, és csak a koptok állíthatják joggal magukról, hogy az ókori ősök
leszármazottai, de kevesen vannak, és egyáltalán nincs befolyásuk. Ami a
mohamedánokat illeti, ők valamennyien arabok, s csak a viszonylag nem
túl távoli múltban lezajlott történelmi események révén kerültek
Egyiptomba. Mrs. Butcher protestál e kijelentés ellen: úgy véli, az ókori
egyiptomiak karaktere oly határozott, oly színes és erős volt, hogy e
markáns vonások nyomai minden bizonnyal a ma élő utódokban is
föllelhetők, hisz nem tűnhettek el teljesen az idők során. Mrs. Butcher
finom modora gyakran megtéveszti azokat, akik nem ismerik őt eléggé, így
Mr. S udvariatlanul a szavába vág: „Nem tűntek el, asszonyom, dehogy
tűntek; csak elkorcsosultak. Teljesen elkorcsosultak!” Ezt a kifejezést igen
sokszor hallom, ha az egyiptomi nép karaktere kerül szóba, s az állítást
hosszas értekezéssel szokták alátámasztani (Mr. S már bele is fogott a
szónoklatba), amely szerint a jelenség abból fakad, hogy az egyiptomiak a
baksisrendszer hívei, előszeretettel hazudoznak, amellett pontosan tudják,
merről fúj a szél, és mindig arrafelé hajladoznak. Ez alól még maga a
kedive sem kivétel – és Lord Cromer éppen ezért nem hajlandó érdemben
tárgyalni vele. Mr. Rodd nyomban védelmébe veszi őfenségét, aki, mint
mondja, Ausztriában nevelkedett, tizennyolc éves korában lépett trónra, s
pozícióját messze meghaladó, fejedelmi elképzelései voltak, és épp ezért
találja oly nehezen elviselhetőnek Lord Cromer zsarnoki kormányzatát.
Talán valóban így van, ám én mégis azon tűnődöm, vajon mennyire láthat
bele a hódító annak a népnek a sajátos karakterébe, amely fölött uralkodik.
Ha már itt tartunk, azon is eltöprengek, mennyire ismerem én valójában
Emilyt. Mindketten angolok vagyunk, majd húsz éve élünk egy fedél alatt, s
neki jogában áll egyhavi felmondási idő után valaki máshoz elszegődni. De
a régi ismeretség ellenére most elnézem, ahogy tartózkodóan, zárkózotton,
a lehető legkisebb helyet elfoglalva üldögél a pléd csücskén, s hirtelen
elképzelem valahol egy kis házikóban – a saját kunyhójában, ahol
önállóan, a saját kevéske pénzéből, talán a saját gyermekei körében
éldegél, és szinte látom, amint ebben a szebb, színesebb életben valósággal
kinyílik, kivirágzik… de újfent elkalandoztam a tárgytól.

Mr. Y, aki tudós történész, szintén kifejtette véleményét, s közölte, hogy

az egyiptomi népnek igenis van nemzeti karaktere, csak ennek még nem
ébredt tudatára. E bimbózó karakter létezésének bizonyságául Arabi pasa
mozgalmát hozta fel (amelyről Öntől is gyakran hallottam) – de HB
mindezt valahogy túlságosan elvont eszmefuttatásnak találta, és nagy
hévvel szónokolt tovább a Lord Cromer rezsimje által bevezetett gazdasági
reformok áldásos hatásáról: váltig állította, hogy ezért nagyobb a
gyapottermés, ezért javult a nép egészségi állapota, s ezért járnak
pontosan a vonatok. Csak fél füllel hallgattam a tirádát, ugyanis elterelte a
figyelmemet, hogy HB ruhája egyre jobban összegyűrődött – méghozzá
alighanem magától, mert tulajdonosa az evésen kívül nem folytatott
semmiféle kimerítő tevékenységet. Mrs. Butcher – őt bezzeg mintha
skatulyából húzták volna ki – erre azt felelte, hogy az anyagi gyarapodás
természetesen igen dicséretes, ám kormányzatunk mégis elmarasztalható,
mert nem törődik az általa vezetett nép lelki életével. Mintha csak erre a
jelszóra várt volna, Mr. Willcocks rögvest rosszallóan megjegyezte, milyen
keveset teszünk a közoktatás érdekében, és azt mondta, nem is hiszi, hogy ki
akarunk vonulni Egyiptomból, ha megreformáltuk – hiszen ha távozni
 kívánnánk, akkor többet tennénk a nép kiműveléséért, mert csak így válna
maga is képessé az ország kormányzására. Mindezt tiszta lelkiismerettel
mondhatta, elvégre mérnökemberként az ország javát szolgáló feladaton
munkálkodik, s ha befejezi művét, ő valóban haza akar menni innen, HB és
Mr. S azonban úgy vélte, több emberöltőnyi idő szükséges ahhoz, hogy a
bennszülöttek alkalmasak legyenek saját hazájuk irányítására, mivel
túlságosan hozzászoktak az idegen uralomhoz, így mind a tisztesség, mind
az erkölcsi tartás kiveszett belőlük – de ha már egyszer úgy hozta a sorsuk,
hogy idegenek uralkodjanak fölöttük, akkor a brit uralom minden
bizonnyal előnyösebb, mint a francia vagy a német, hiszen ha mi nem
volnánk itt, nyilván az utóbbiak foglalnák el a helyünket. Azt hiszem, az
utolsó néhány szóval Ön is egyetértene. Mr. Y éppen egy szelet füstölt
sonkát tartott a legcsekélyebb érdeklődést sem mutató Toti orra elé, s
közben szelíden megjegyezte, hogy egy napon úgyis ki kell vonulnunk
innen, mert ha nem távozunk a saját jó szántunkból, akkor Egyiptom fog
kiebrudalni bennünket. Mr. Barrington hanyatt feküdt a pléden, s kalapját
az arcára húzva, fejét összefont karjára hajtva így szólt: „George-ot
hallgatva csak arra gondolhatunk, hogy itteni jelenlétünk pusztán egy
álom: Egyiptom képzeletének szüleménye.”

Egyiptom, a civilizáció anyja átalussza az évszázadokat, s közben önmagáról

álmodik – meg rólunk, a gyermekeiről: azokról, akik itt maradnak, dolgoznak
érte, és panaszkodnak rá, s azokról is, akik elmentek innen, de vágyódnak
utána, és keserű szemrehányást tesznek neki, amiért elűzte őket. Én pedig a
szobámban ülve, féléletnyi távollét után hazatérve olvasom, mit írt Anna az
apósának száz évvel ezelőtt, és látom a piramis lábánál löncsölő angol
társaságot s egyiptomi szolgáikat is, akik saját tolakodó egyiptomi
honfitársaikat tartják féken. Jegyzeteket készítek Anna szövegéhez,
magyarázó sorokat fűzök hozzá Isabelnek, és a kínok kínját állom ki közben.
Kedvelem ezt a Mr. Youngot; barna hajú fiatalembernek képzelem,
szemernyi iróniát vélek fölfedezni az arcán, a szemében, s legszívesebben azt
mondanám neki: – De hát mi nagyon jól tudtuk, hogy egyiptomiak vagyunk!
Arabi basa így írta alá a népképviseleti kormányt követelő petícióját: „Ahmed
Arabi, az egyiptomi”. Egyébként ez volt az a petíció, amitől az önök
részvénytulajdonosai (minden ok nélkül) úgy megijedtek, hogy a liberális brit
kormány „a katonai zendülés leverésére” célszerűnek látta idevezényelni Sir
Beauchamp Seymourt a hajóhadával meg Sir Garnet Wolseleyt a szárazföldi
seregével. Igen, Arabi basa így írta alá nevét: „Ahmed Arabi, az egyiptomi”.
– Mr. Young pedig azt felelné: – Ó, hiszen ezt csak azért tette, mert meg
akarta különböztetni magát a törököktől, akik valamennyi magas sarzsit
megkaparintották a hadseregben. – Én a fejemet csóválnám. – Téved, uram.
Ő alkotmányt követelt. Mindnyájunk nevében, mindnyájunkért emelte fel a
szavát. – Erre a nagydarab, otromba Harry Boyle ellentmondást nem tűrő
hangon nyomban rávágná, hogy ostobaságokat beszélek. – Ön akar a fellah
szószólója lenni? – kérdezné. – Éppen ön, a nagyváros allűrjeivel meg a
nyelvtudásával? Hiszen a fellah fütyül az alkotmányra! Ő csak békében,
nyugalomban akarja művelni a földjét, és szeretne megélni belőle. Az utca
embere nem vágyik többre egy tisztességes kis háznál meg némi pénznél,
hogy etetni tudja a gyermekeit. Vajon manapság teljesül vágya?

Minden héten új hírek kapnak szárnyra a kisajátított földekről, a nagy

nemzeti iparágak és szolgáltatóvállalatok elkótyavetyéléséről, amelyeket
külföldi befektetők vesznek meg bagóért; haldokló iraki gyerekekről, porig
rombolt palesztin házakról, felső-egyiptomi fegyveres összetűzésekről
hallunk, meg arról, hogy egyre több városi értelmiségi neve kerül fel a
Dzsama'at bérgyilkosainak listájára, miközben dacos, rendíthetetlen fiatal
férfiak a börtönben is nyitott Koránnal a kezükben szegülnek szembe a
hatalommal, és egymást érik a razziák, a kínzások, a kivégzések. Tudjuk,
milyen szörnyűségek történnek nap, mint nap a második szomszédunknál,
Algériában, és amikor az emberek – az Isabelhez hasonlók – nekünk szegezik
a kérdést, mi azt feleljük, nem, dehogy, ez nálunk nem fordulhat elő, s ha
arról faggatnak, vajon miért nem, csak annyit tudunk mondani: azért, mert ez
itt Egyiptom.

Március 10.

Most pedig valami különös dolgot kell bevallanom: annak idején mindig
figyelmesen hallgattam Sir Charlest, amikor a bombázásról meg az
okkupációról mesélt. Sokszor kézbe vettem, megtapogattam, simogattam
azokat a tárgyakat, melyeket Egyiptomból hozott: a finom mintázatú ezüst
kávéscsészetartót s a hozzá tartozó, szinte átlátszó fehér porceláncsészét, a
hosszú évek során egyre vékonyabbá, törékenyebbé vált, fénye vesztett,
faragott farácsdarabot meg a bársonyosan puha, selyemrojtban végződő,
nagy fehér kendőt – s még ma is látom őket, és ujjaimban érzem a
tapintásukat. Számos útleírást, beszámolót olvastam: Lady Duff Gordon
összegyűjtött levelei hónapokig hevertek az éjjeliszekrényemen. És
lelkemben lassan, észrevétlenül érlelődött a meggyőződés, hogy ha egy
ilyen jelentéktelen teremtésnek, mint én vagyok, lehet egyáltalán végzete
vagy rendeltetése, akkor az enyém valamilyen módon Egyiptommal függ
össze. Nem állíthatom, hogy elmémben ily tisztán, világosan fogalmazódott
meg e gondolat, de azt tudom, hogy amikor vacsora közben, az asztalnál
vagy a szalonban erről az országról folyt a szó, a szokásosnál élénkebb
érdeklődéssel és feszültebb figyelemmel hallgattam a beszélgetést. És
drága Edwardom betegsége alatt, amikor Mr. Winthorp rám parancsolt,
hogy mindennap egy órát levegőzzem, egyenesen a South Kensington
Múzeumba vitt a lábam, ahol ráleltem Frederick Lewis csodálatos
festményeire, s azt hiszem, ott éreztem meg e különös isteni elrendelést.
Úgy tetszett, mintha azért állították volna ki azokat a képeket, hogy
megvigasztaljanak és bátorítsanak. Mintha azért lettek volna ott, hogy az
Úr jóságára emlékeztessenek, s tudtomra adják: egyszer még számomra is
megtelhet fénnyel, élettel, színnel a világ. Aztán eljött az a nap, amikor már
nem volt illetlenség utazásra gondolnom – abban a reményben, hogy a
távolság, az idő, a friss, újfajta élmények, látnivalók ismét fölébresztik
bennem azt az egészséges életkedvet, mely nélkül az ember nem élvezheti a
lét csodálatos ajándékát –, és én a világ legtermészetesebb dolgának
találtam, hogy nyomban Egyiptom jutott eszembe.

De mégis – ahogy most itt ülök kairói hotelszobámban, az a különös

érzés kerít hatalmába, hogy még nem vagyok igazán Egyiptomban. Már
üldögéltem a Nagy Piramis lábánál, s tekintetem a tündöklő kék égboltról
előbb a sivatag napszítta sárga homoktengerére, aztán a reményt sugárzó
buja zöld mezőkre vándorolt. Rácsodálkoztam a kéket és a sárgát, majd a
sárgát és a zöldet elválasztó éles határvonalakra, melyeket mintha mérnöki
pontossággal húztak volna meg. Fölkapaszkodtam a piramis csúcsára, és
táncoltam a kedive bálján. Megfordultam a Bazárban, végigjártam a
templomokat meg a mecseteket, szemtanúja voltam a szerzetesrendek
körmenetének, és kroketteztem a gezírai klubban. Tudok néhány szót
arabul, és fölismerek egy-két utcát újdonsült ismerőseim házairól, de a
dolgok legmélyén mégis megbújik valami – igen, valami számomra
megfoghatatlan; talán az a különös varázs, ami még az Angliában látott
festményekből, az otthoni beszélgetésekből áradt, s amit most, hogy itt
 vagyok, végtelenül távolinak és elérhetetlennek érzékelek.

10
Mondták, elrejtették az elraboltat

Egy szürke, sötét erőd legmélyére.

Mondták, ott Szörny volt minden éj.

Szörny, S a rejtett kis zugokban ólálkodott a veszély.

Sabreen, 1997

Kairó, 1997. május

És ezzel a nagy zöld napló hirtelen elhallgat – jobban mondva hosszú

szünetet tart. Csak 1901. május 23-án szólal meg újra; ez a következő
bejegyzés dátuma. Egyre növekvő izgalommal kutatok a papírok, a levelek
között; egyszerűen lehetetlen, hogy Anna így felszívódjon! Nem tűnhet el
csak úgy hetvenkét napra a szemem elől! Persze hogyan is várhatnám el,
hogy a sztori kerek egész legyen? Ez az útiláda egy évszázadon és két
kontinensen kelt át, míg rám talált. Mostanáig azt sem tudtam, hogy létezik.
Azt sem tudtam, hogy van egy unokatestvérem. Mit tudtam egyáltalán?
Semmit. A puszta tényeket. Mindössze annyit, hogy Lady Annának volt egy
lánya, aki egy Chirol nevű francia férfihoz ment feleségül, de ez a Chirol nem
rajongott felesége egyiptomi rokonságáért, így aztán Anna halála után,
amikor már Laila, a nagyanyám sem élt, családunk két ága elszakad
egymástól. Halvány sejtelmem sem volt róla, hogy Isabel létezik. És most itt
van, Kairóban. És – bár egy szóval se mondta – szerelmes a bátyámba. Ha
szabadjára engedném a képzeletemet, azt mondanám, hogy amikor az
erkélyemen ülve beszélgetünk, közös erővel gyógyítjuk be az ősök sebeit. De
nekem akkor is kell ez a sztori! Kipakolom az útiládát. Lassan, óvatosan,
külön-külön veszek ki mindén darabot, s lám, a selyempapírok, a kelmék, az
üvegek közül előkerül egy kis kék könyvecske. Korábban azt hittem,
imakönyv, és félretettem. Most megpróbálom kihúzni bőrtokjából, de nem
jön. Türelem, Amal, türelem! Az íróasztalon álló lámpa fényénél
megpillantom a kék bőrbe préselt aranydíszítés mintái között megbújó
kulcslyukat, s habozás nélkül nyúlok a toalettasztalomon heverő medál után.
Megnyomom a rugó gombját, és Anna anyja máris rám mosolyog.
Kipiszkálom a parányi kulcsot a medál fedelének homorú üregéből.

Március 12. Délután 5 óra 15 perc

Gondolataim főleg a Képviseletről ismert barátaim körül forognak, és azon

töröm a fejemet, miként tudnám megakadályozni, hogy erről az epizódról
egyetlen szó is a fülükbe jusson. Ha a veszélyérzetről faggatnának, arról
őszintén szólva mindössze annyit mondhatnék, hogy egy csöpp se volt
bennem, és most sincs. Ha félek egyáltalán valamitől, akkor nem a
jelenlegi helyzetem kelt félelmet bennem, hanem inkább Lord Cromer
képzeletemben megjelenő ábrázata. Tudom, hogy a Lord keményen
megfeddi majd Mr. Barringtont, amiért hozzásegített, hogy e balgaságot
elkövethessem, sőt kedves ifjú barátom legnagyobb bánatára szegény
Szabir elbocsátásához is ragaszkodni fog. Így Szabir nemcsak a
pártfogóját veszíti el, hanem a kenyerét is. Feltett szándékom, hogy ezt
megakadályozom. Nem engedem, hogy megtörténjék. Ami engem illet, én
most attól a gondolattól rettegek a legjobban, hogy Londonban úgy válok
majd közismertté, mint „az a bizonyos Lady Anna Winterbourne, akit
elraboltak az arabok”. Már látom is, amint egy anya lehajolva a kislánya
fülébe súg valamit, ahogy a Parkba vagy a múzeumba igyekezve elhaladok
mellettük, s a gyermek a játékot abbahagyva tágra nyílt szemmel bámul
utánam…

E napló írását olyan körülmények között határoztam el, melyek

bizonyos mértékig különböznek mindennapi életem megszokott
körülményeitől – de hogy mily mértékben, arról sejtelmem sem lehetett, sőt
megjósolni sem tudtam volna…

Ma is ugyanúgy indultam útnak, mint máskor – bár az igazat megvallva

az eddigieknél sokkal vakmerőbb tervekkel, de terveimet nem a
vakmerőségük ítélte kudarcra. Hiszen még ki sem merészkedtünk a
sivatagba, sőt alig hagytuk el Azhar régi egyházi negyedét, s épp
északkeleti irányba, a mamelukok sírboltjai felé tartottunk, amikor hirtelen
ránk támadtak, lerángattak a lóról, egy csukott hintóba tuszkoltak, és gyors
vágtában idehurcoltak bennünket.

Most „itt” írok, de fogalmam sincs róla, hol is van ez az „itt”. Tudom
ugyan, hogy hozzávetőleg húszpercnyire lehetünk a régi negyedtől, de azt
nem tudtam megállapítani, melyik irányba száguldottunk, mivel a hintó
függönyeit behúzták, és két fiatal egyiptomi férfi ült velem szemben.

Nem vagyok biztos benne, ők cibáltak-e le minket oly durván a

nyeregből, mert óriási volt a felfordulás, az én fejemre meg valami kendőt
borítottak, s csak akkor vehettem le, amikor már a hintóban ültünk. Ezek az
ifjak alig húszévesek lehettek, sőt talán még ennél is fiatalabbak voltak, s a
külsejük is módfelett hasonlított egymáshoz: mindkettő törékeny, alacsony
termetű, sápadt arcú, nagy sötétbarna szemű legény, rövidre nyírt, ápolt
bajusszal. Azon tűnődtem, vajon nem testvérek-e véletlenül. Az egyik
izgatottabbnak látszott, mint a másik, s újra meg újra résnyire félrehúzta a
függönyt, hogy óvatosan kikukucskáljon. Szabir, aki kezdettől fogva a
lehető leglelkiismeretesebb, bár az utazástól igencsak ódzkodó útitársam
volt – s aki vonakodása ellenére egy pillanatra sem tágított mellőlem,
pedig azt hiszem, az ifjak fölajánlották neki, hogy szabadon engedik –,
egész idő alatt pörlekedett elrablóinkkal, s arab szóáradatából többször is
kihallani véltem, amint „el-Lord"-ot emlegeti, ám a két férfiú erre csak
gúnyos mosollyal válaszolt.

Amint elhelyezkedtünk a hintóban, mindkettőnek az volt az első dolga,

hogy mellényzsebéből tiszta fehér zsebkendőt húzott elő, s megtörölte az
arcát meg a homlokát. Végül a kissé idősebb és higgadtabb ifjú tökéletes
franciasággal beszédet intézett hozzám, s biztosított róla, hogy ők nem
rablók vagy útonállók, hogy tetteiket politikai indíttatásból követik el, s
hogy személyem és poggyászom a lovaimmal együtt biztonságban van.
Megnyugtatott, hogy mindenemet visszakapom, amint az egyiptomi
kormány teljesíti követeléseiket. Jómagam, mivel minden igyekezetemmel
azon voltam, hogy eltitkoljam kilétemet – vagy legalábbis női mivoltomat
–, és megőrizzem annak az Angol Úriembernek a méltóságát, akinek
kiadtam magam, csak nyársat nyelve ültem a helyemen, egyenesen
előrenéztem, és egy árva szóval sem válaszoltam.
 Úgy vélem, valószínűleg azt hitte, hogy nem értettem, mit mondott.
Nagy kár, mert majd kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, elvégre ez volt az
első alkalom, amikor az „efendik” egyike szólt hozzám – és most már
értem, mire célzott Mr. Boyle: ezek az ifjú emberek valóban egészen
mások, mint az arab szolgák és szamárhajcsárok, akikkel az ember
rendszerint érintkezni szokott. Inkább azokhoz az urakhoz hasonlítanak,
akiket a kedive bálján láttam, csak fiatalabbak náluk, s nem oly előkelőek,
mint ők – de én nem hiszem, hogy ezért kevésbé kellene egyiptominak
tekintenünk őket; Szabirral a helybeli arab tájszólásban beszéltek, s nekem
úgy tetszett, minden nehézség nélkül, tökéletesen megértik egymást.
Módfelett sajnáltam, hogy nem tudtam eltársalogni velük, s megtudakolni
sérelmeik mibenlétét, no meg azt is, hogy véleményük szerint őrült tettük
révén miként érhetik el e sérelmek orvoslását. Vajon ez az esemény az oka,
hogy úgy éreztem, engem a Sors vezérelt Egyiptomba? Milyen különös
lenne, ha az egyiptomiak általam kapnák meg hőn áhított alkotmányukat!
De hát én ehhez nem vagyok elég fontos személyiség, és ez az ügy sem fog
elég jelentős méreteket ölteni, mert amint kiderül, hogy nő, amellett
egyszerű idelátogató vendég vagyok, az ifjak udvarias bocsánatkérések
közepette minden bizonnyal utamra engednek.

Utolsó mondatomra tekintek, s azon töprengek, ugyan milyen alapon

juthat eszembe ilyesmi. A Képviseleten bizonyára úgy vélekednek, hogy egy
angol hölgy sehová sem mehet gardedám nélkül. De én még soha nem
hallottam, hogy egy kísérő nélkül utazó hölgynek bármi baja esett volna –
és nem tehetek róla, de úgy érzem, Lady Duff Gordon levelei sokkal
hitelesebb képet adnak a bennszülöttek lelkivilágáról, mint a Kancellária
urainak szónoklatai.

Ám ennek ellenére biztonságosabbnak találtam férfinak álcázva útra

kelni – mivel így kevésbé vonom magamra a figyelmet. Hallottam egy ifjú
hölgyről, aki indiai szolgának öltözve, a lovassági tisztek előtt mezítláb
futva jelent meg egy gezírai jelmezbálon. Ugyanez a hölgy elhatározta,
hogy a sivatagon átkelve lóháton jut el Szuezbe, s amint ez Lord Cromer
fülébe jutott, a parti őrség egyik osztagát küldte utána, mely teveháton
üldözőbe is vette a hölgyet, ám a Lordnak küldött jelentésben az állt, hogy
a katonák egy Szuez felé lovagoló fiatal férfin kívül senkit sem találtak. Bár
nekem eszembe sem jutott, hogy mezítláb futkározzam Kairó utcáin, azt
már korántsem találtam olyan hóbortos ideának, hogy férfiruhában
expedícióra induljak – hiszen ezt állítólag Lady Anne Blunt más hölgyekkel
egyetemben szintén megteszi. Így aztán rábeszéltem Mr. Barringtont, hogy
néhány napra bocsássa rendelkezésemre a hűséges Szabin…

E pillanatban azonban egy falócán ülök, a poggyászom mellettem

hever, s a helyiségben csak egy kis borszeszlámpa világít. Ha az ember
gabonaszemekkel és magvakkal is beérné, s nem lenne szüksége egyéb
táplálékra, akkor azt hiszem, akár egy évtizedig is elélnék ebben a boltíves
teremben.

Vastag fallal körülkerített, hatalmas udvaron szálltunk ki a hintóból.

Előbb zörgést, csörömpölést hallottam, majd kitárult a kapu, s engem a
karomnál fogva megragadtak, és sietve betuszkoltak rajta. Bal kéz felöl egy
szempillantásra kellemes belső udvart láttam, ám jobb kéz felé, egy kisebb,
kikövezett udvarba tereltek, onnan pedig ebbe a terembe, mely egy lehet az
udvarról nyíló sok hasonló helyiség közül. Falai kőből épültek, mennyezete
nem túl magas, keskeny ablaknyílásai egészen fönt, a bolthajtás közelében
vannak, padlóját kőlapok borítják, s a túlnyomó részét búzával és egyéb
gabonafélével megtömött, embermagasságban egymásra rakott
kendervászon zsákok foglalják el.

Azt hiszem, egy nagy folyóparti raktárépületben lehetünk.

Este 7 óra 30 perc

Szabir csüggedten üldögélt a fal mellett, a kövön. Megmondtam neki, hogy

az lenne a legjobb, ha fogva tartóink előtt felfedné kilétemet, mert biztos
vagyok benne, hogy úgy vélnék, női mivoltom feljogosít bizonyos
kiváltságokra a legrosszabb esetben egy fürdőszobára s némi meleg vízre,
a legjobb esetben pedig a mielőbbi szabadon bocsátásra. Azt hiszem, épp
most beszél velük.

Este 9 óra 30 perc

Szabir sűrű fejcsóválások közepette, elégedetlenül morgolódva tért vissza,

s ebből meg tudtam állapítani, hogy mindaz, amit elmondott rólam, csak
rontott a helyzeten, így végképp elszállt a remény, hogy még ma este
 szabadon engednek bennünket. Arra azonban engedélyt kapott, hogy egy
kis fülkéhez kísérjen, melyben egy kancsó hideg vizet találtam, s amennyire
lehetett, megtisztálkodtam és felfrissültem. Ezek után ebbe a másik terembe
kísért, majd némi kenyeret és tejet tett elém.

Nos, ha ártani akarnának nekem, akkor bizonyára nem kínálnának

ennivalóval. Ó, bárcsak tudnám, hová kerültem, s milyen jó lenne, ha
világosabb volna idebent! E terem méretei ugyanis igen tekintélyesek. Kis
lámpásommal már körbejártam, s magas ablakokat, kényelmes kereveteket,
pompás drapériákat találtam, a mozaikpadló pedig kecses lépcsőfokokkal
egy sekély medencéhez vezet. Inkább érzem, mint látom a mintákat és a
színeket. De nagyon sötét van idebent, és Szabir búnak eresztette a fejét,
engem meg most hatalmába kerít a kimerültség, így aztán nem tehetek
mást, mint leheveredem az egyik kerevetre, abban a reményben, hogy
előbb-utóbb pihentető álomba merülök.

Azt hiszem, igen nagy szerencsém, hogy mind Emily, mind Mr.
Barrington úgy tudja, hosszabb expedícióra indultam, tehát eltelik néhány
nap, mire aggódni kezdenek, és fellármázzák a Képviseletet. Ha sikerül
elérnünk, hogy mielőbb szabadon bocsássanak bennünket, talán még elejét
vehetem, hogy mindenki tudomást szerezzen a történtekről – és meg tudom
akadályozni, hogy Lord Cromer haragja Mr. Barringtonra meg szegény
Szabina zúduljon, aki épp az imént hívott oda az ajtóhoz, s megmutatta,
miként szándékozik engem védelmezve, a küszöb előtt keresztben elnyúlva,
a folyosón aludni.

Milyen nyugodt. Pedig nem tartottam bátornak, sőt vakmerőnek. Itt azonban
nyoma sincs pániknak. Önkéntelenül is arra kell gondolnom, hogy amikor
Anna úgy döntött, letér a külföldre szakadtak jól kitaposott ösvényéről,
titokban valami rendkívüli kalandra vágyott. És most teljesült a vágya. Szabir
azonban nem kért belőle. Képzelem, mennyire elkeseredett szegény feje. Az
utazás, amelyre eleve nem a saját jószántából, hanem parancsszóra indult,
valahogy szörnyen félresikerült. Az efendik odakint egyszerűen nem
hajlandók istenfélő emberek módjára viselkedni és végre észhez térni. A
védence, ez az angol hölgy meg mit nem művel? Elrabolták, bezárták egy
raktárba, de rá se hederít, hanem leül, és kinyit egy könyvet. Talán azzal
próbál vigasztalódni, hogy a Bibliát olvassa… De nem! Hiszen ír valamit! Ír!
Ki látott még ilyen kerge nőszemélyt? Most már biztos, hogy ezeket egészen
más fából faragták…

És Anna tényleg elalszik. Nem úgy a fiatalemberek, akik azt sem tudják
hirtelen, mihez kezdjenek rémületükben, amikor kiderül, hogy az elrabolt
angol ifjú nem férfi, hanem nő. Bizonyára meghányják-vetik a dolgot,
vitatkoznak, sőt össze is vesznek. Nem engedhetik el a foglyot; őrültség
volna, hiszen nyilván meg sem állna a Képviseletig, és ez szörnyű
következményekkel járna. Viszont egy egész éjszakára nem merik csak úgy
fogva tartani. De hát mi mást tehetnek? És reggel – ha egyáltalán eljön a
reggel – mi lesz velük? Nem hozhatják nyilvánosságra az emberrablást,
ahogy tervezték, és nem üzenhetik meg követeléseiket az Igazságügyi
Minisztériumnak – hiszen a túszt immár semmire sem tudják felhasználni,
mert azt a világ minden kincséért se mondhatják, hogy „foglyul ejtettünk egy
nőt”. Végül lovas futárt menesztenek (igyekezz, ahogy csak bírsz, de ne kelts
feltűnést) – szóval lovas futárt menesztenek az előkelő Hilmíja kerület egyik
házába, s megparancsolják a fickónak: ha nem találja otthon a basát,
vágtasson tovább a basa húgának a házához, hátha ott több szerencséje lesz.
És senkinek, az égvilágon senkinek el ne árulja, mi járatban van, mert csak a
basa vagy a hanim, a húga tudhat a történtekről. Csak nekik mesélje el.

A futár elvágtat az éj leple alatt. A fiatalemberek föl-alá járkálnak. Szabir

elmondja az esti imáját, aztán elnyúlik a kövön. Anna alszik.

És most érkezett el az idő, hogy egy másik szöveget vegyek kézbe: azt a
füzetet, amelynek hatvannégy oldalát arabul, fekete tintával írták tele. Máskor
is láttam már nagyanyám arab nyelvű írásait: néhány verstöredéket,
újságcikkrészletet. Szavait olvasva mindig örömömet leltem a kézírásából és
a szelleméből áradó eleganciában. Kinyitom a nehezen engedelmeskedő
szürke fedelet, és levélnehezéket teszek a lap sarkára – a kisebbik fiam
hajdani kedvencét, egy kis bronz Anubiszt, amit egy napfényes délutánon a
Táhrir téri múzeumban vettünk. Nekilátok, hogy nagyanyám szavait
lefordítsam Isabelnek.

AMIKOR ELŐSZÖR LÁTTAM, még mindig férfiruhában volt. Egy

összegömbölyödve alvó férfit láttam a kereveten. Kalapja az arcát és a
haját is eltakarta. Bár már elmondták nekem az egész történetet, s azt is
elmesélték, hogyan raboltak el egy angol ifjút, akiről kiderült, hogy nő – s
bár tudtam, hogy épp ez a probléma lényege –, mégis különös érzés volt
egy alvó angol férfira bukkannom anyám haramlekében, az ő lakrészében,
ahová férfi nem léphet be engedély nélkül. Olyannyira feszélyezett a
látvány, hogy sarkon fordultam, kimentem, s csaknem beleütköztem a
szolgába, aki bizonyára közvetlenül az ajtó mögött állhatott. Most
félreugrott, és még szánalmasabbnak látszott, mint amikor megérkeztem.
Becsuktam az ajtót, és szolgára néztem.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem.

– Miben, Szitt Hanim? – Lesütött szemmel meredt a padlóra, a lábam

elé.

– Abban, hogy valóban egy nő van odabent.

– Már hogyne lennék biztos benne, Szitt Hanim: bizony, hogy egy nő!
Egy angol nő, méghozzá borzasztóan fontos úrinő. Angol gazdám igen
nagy becsben tartja. Azt mondja, a hölgy édesatyja sok jót tett vele, és
csudás kastélyban laknak Angliában, és mi most jól benne vagyunk a
slamasztikában, és hogy fogunk kimászni belőle?

– Majd Allah megsegít bennünket – válaszoltam, mert semmi más nem

jutott eszembe, aztán kitereltem a szolgát a nyitott teraszra, leültem, és kőre
mutattam. – Ülj le, és mondj el mindent, amit csak tudsz – parancsoltam.

– Allah nevére esküszöm, hogy semmit sem tudok! Esküszöm, hogy…

– Meséld el nekem töviről hegyire, mit tudsz erről a nőről.

– Azt, hogy angol. A neve Lady Anna. Azt jelenti, Szitt Anna. Két
vagy három hónapja jött ide, és angol gazdám ismeri őt is meg a családját
is, és azt mondta, úgy vigyázzak rá, mint a szemem fényére – angol
gazdám beszél arabul, és szó szerint azt parancsolta: úgy vigyázz rá, mint a
szemed fényére. Én vigyáztam is – de hát most tessék megmondani, egy
ilyen finom hölgy, akinek az atyja úriember, aki jó családból való, ugyan
minek öltözik férfiruhába, hogy csak bajt okozzon? A gazdám azt mondta,
azért, mert Lady Anna meg akarja ismerni az országunkat, de itt egy nő
nem járhat-kelhet kedve szerint…
 – Szóval ez már máskor is előfordult?

– Igen. Kétszer. Allah nevére esküszöm, hogy csak kétszer. Először

fölmentünk az el-Darb el-Ahmarra, és ő megnézte a mecseteket meg a
régiségeket, másodszor meg villamossal utaztunk ki a piramisokhoz…

– És senki sem gyanakodott rátok?

– Soha senki. Lady Anna úgy lovagol, mint egy férfi – szamár vagy ló,
teljesen mindegy neki –, én meg azt mondom az embereknek, hogy angol
gazdám nem tud beszélni…

– Nem tud beszélni?

– Tetszik tudni, a hangja miatt kell vigyázni. Már bocsánat, de női

hangja van, és ezen, ugyebár, nem lehet segíteni, így hát mindenkinek azt
mondom, hogy fejre esett szegény, és azóta nem jön ki hang a torkán. Erre
azt felelik, Allah gyógyítsa meg. És akkor is ugyanezt mondom, ha valaki
meglátja a kötést a fején…

– Ezek szerint le szokta kötni a haját.

– Nahát, Szitt Hanim! Csuda, hogy eltalálta!

– És ezúttal hova készültetek?

– Lady Anna a Szent Katalin-kolostorba akart menni.

– A Sínai-félszigetre? – kérdezem elhűlve, s nem tudom leplezni

megdöbbenésemet.

– Igen, de előbb a kávémérésekben akart üldögélni és a mesemondókat

hallgatni. Meg is kérdeztem angol gazdámtól, ugyan mire jó ez az úrnőnek,
mert a meséket ugyebár arabul mondják, a dalokat is arabul éneklik, ő meg
– már megbocsásson – egy kukkot se fog érteni belőlük, hisz két szónál
többet nem tud arabul. Erre a gazdám azt felelte: Nincs mit tenni, a hölgy a
fejébe vette, hogy odamegy, és kész. Mire én: Hát hozzuk ide neki a
mesemondókat! Ő szépen kiül a kertbe, mint az angol királynő – Allah
legyen kegyes a lelkéhez –, mi meg idehozzuk a mesemondókat, aztán
válogathat kedvére, mit akar hallani, legyen az akár az Abu-Zaid, akár az
Antar vagy valami szép ballada, és akkor eldöntheti, mit tart felőlük, de a
gazdám azt mondta, nem lehet, mert Lady Anna a kávémérésekbe
kívánkozik, ott akarja meghallgatni őket. Így hát nekivágtunk, és ami
történt, megtörtént, és könyörgök, Szitt Hanim, mondja meg, hogy most
mit csináljunk!

Visszamentem a haramlekbe. Levettem a cipőmet meg a köpenyemet, s

az alvó idegennel szemben leültem a terem másik végében álló kerevetre,
miközben egyre csak törtem a fejemet, de hiába, mert semmi más nem
jutott eszembe azonkívül, hogy Allah majd megsegít bennünket. A
fivéremet másnapra vártuk haza. Ő volt az egyetlen reményem. Azt persze
nem tudtam, vajon mihez fog kezdeni, de ő volt az egyetlen reményem.
Épp a Mínejában lévő Tavasziba kísérte el anyánkat, aki a testvérbátyját
meg a birtokait kívánta viszontlátni, és én már tudtam, hogy a fivéremnek
hazatérve egy sorscsapás helyett kettővel kell szembenéznie, hiszen
Huszni, a férjem börtönben van, ez az angol nő meg itt, atyánk házában.

Szemügyre vettem az alvó alakot, de a sötétben szinte semmit sem

láttam belőle, csak azt, hogy igen törékeny a termete, és békésen,
mozdulatlanul pihen; keze-lába meg se rezdül. Átmentem anyám
szobájába, elővettem egy nagy gyapjú vállkendőt, és betakartam vele az
angol nőt. Most az a legfontosabb, hogy biztonságban érezze magát, és
minden kényelme meglegyen, míg a fivérem haza nem ér, s tanácsot nem
ad, mondogattam magamban. Küldöncöt menesztettem a két ifjúhoz, és
megparancsoltam, hogy maradjanak a szentélyben, atyámmal. A házba
nem engedhettem be, de szabadon se bocsáthattam őket, mert nem bíztam
bennük; ha rajtuk áll, még valami újabb dőreséget követnek el. A kerevetre
dobtam néhány párnát, magamra terítettem a köpenyemet, kibontottam a
hajamat, aztán lefeküdtem, s gondolatban férjemért és mindnyájunkért
imádkoztam.

11
Óriás fekete ökrök róják az utat – a múló évek
 Isten nógatja, ösztökéli őket

S én összeroppanok patájuk alatt.

W. B. Yeats

Kairó, 1997. június 29.

Alig tudtam elaludni az éjjel. A városban töltött este után elköszöntem

Isabeltől, hazajöttem, lerúgtam a cipőmet, levetkőztem, langyos vízzel
lezuhanyoztam – és rájöttem, hogy egyelőre semmi kedvem lefeküdni. A
nappaliban bekapcsoltam a televíziót, s Umm Kulthum félreismerhetetlen
hangja nyomban betöltötte a szobát; a híres énekesnő ott állt előttem fekete-
fehér ruhában, hátravetett fejjel, jellegzetes, védjegynek is beillő, kontyba
fésült hajával. Italt töltöttem magamnak, rengeteg jégkockát szórtam bele,
aztán kiültem a sötét erkélyre, és hallgattam a dalt: „Nazra – azt hittem,
rögtön elillan / E röpke pillantás…” Beláttam az utca túloldalán lakó
szomszédok nappali szobájába: az apa, az anya meg a felnőtt gyerekek
félkörben ültek a házfal takarásában megbújó televízió előtt, ami villódzó kék
fénnyel világította meg kontúrjaikat. „Nazra.” A nagyasszony nem tud
megválni az „n"-től; búgva rezegteti a mássalhangzót, hullámokban zeng fel,
majd halkul el a hangja. Aztán végre feltör a torkából a szó – „nazra” –, és a
közönség tombolni kezd. Odalent a srácok most is a kocsikon üldögélnek.
Fönt egy repülőgép lustán száll tova az égen. Valami visszatalált hozzám.
Mintha visszakaptam volna valamit – talán a lehetőséget. A kezemre
pillantok: egyik a másikat simogatja.

Bármi legyen is ez a tétova, bizonytalan érzés, az lesz a legjobb, ha

egyelőre nem bolygatom. Hátha megerősödik. Azt hittem, rögtön elillan / E
röpke pillantás, / De boldogságot s szenvedést ígért / Meg fájdalmas
fogadkozást…

Az utolsó jégkockát szopogatva kikapcsolom a televíziót, és bemegyek a

hálószobámba. Belelapozok a jegyzeteimbe, átnézem az utolsó oldalakat.
Legszívesebben folytatnám a munkát, erős a kísértés, de fáj a szemem, és
tudom, hogy nem lenne bölcs dolog nekiülni. Bebújok az ágyamba, fekszem
a pamuttakaró alatt, s a nagyanyámra gondolok – illetve inkább az emléke
által elindított gondolatsor láncszemeit morzsolgatom. Azon a márciusi estén,
1901-ben, amikor köpenyét magára kapva kiszaladt a házból, beugrott a
hintóba, belépett a régi ház női lakrészébe, s ott, a haramlekben először
pillantotta meg Annát, nagyanyám körülbelül huszonhét éves lehetett, és már
nagyapám – anyai unokafivére – Huszni al-Gamrávi, a radikális szellemű,
franciás műveltségű ifjú ügyvéd felesége volt, aki Lord Cromer „fecsegő
osztályához” tartozott, sőt még jól meg is fizették érte. Apám talán egyéves
volt akkoriban. Később a Valida iskolába járt, majd a Kedivíja és a Katonai
Akadémia következett, s amikor végzett, a Lovassághoz került. Anyámmal,
Mirjam al-Hálidival akkor ismerkedett meg, amikor a palesztinai Ein al-
Mansiba látogatott az unokatestvéreihez. Fényes esküvőjüket 1935-ben
tartották meg Jeruzsálemben. A bátyám 1942-ben született a Hálidi család
Jeruzsálem nyugati részén lévő nagy házában, amit én csak fényképeken
láttam, bár tudom, hogy még ma is áll. Amikor véget ért a háború, és már
mindenki előtt világos volt az anyám hazáját fenyegető veszély, apám
kilépett a hadseregből, és egy önkéntesekből toborzott zászlóalj élén
Palesztinába ment. Beér-sebában, el-Halilban és Betlehemben harcolt. A 48-
as katasztrófa után, amikor családok és egész közösségek szóródtak szét a
világ minden tájára, s Izrael Állam harmincezer arabbal együtt anyámat is
megfosztotta az otthonától, apám magával hozta őt meg a fiát Egyiptomba,
végérvényesen visszavonult a hadseregből, s családjával a Tavásziban lévő
földbirtokán telepedett le. Én már ott, a birtokon lévő házban születtem, a
Nasszer vezette forradalom évében. Még két testvérem lehetett volna; hogy
fiúk-e vagy lányok, azt nem tudom, de anyám mindkétszer elvetélt – először
45-ben, másodszor 47-ben. Néha még ma is eszembe jutnak. Amíg anyám élt,
többször gondoltam rájuk – tulajdonképpen miatta, s azon tűnődtem, vajon
boldogabb lett volna-e az élete, ha apám halála után több gyermek van
körülötte, s nem csupán velem kell beérnie szegénynek. A bátyámat
Eisenhower Amerikájába küldték 56-ban. Oroszországba is küldhették volna,
mert ott legalább olyan jó volt a zenészképzés, mint az USA-ban – vagy talán
még jobb is. De a bátyám angolul beszélt, és Amerika épp akkor érte el, hogy
Anglia, Franciaország és Izrael beszüntesse Szuez és Port-Szaíd bombázását,
így aztán a bátyámat Amerikába küldték, s ott is maradt. Nem előre
megfontolt szándékkal, jól meggondolt elhatározásból tette, hanem lépésről
lépésre alakult így az élete – a tanulmányai, a Filharmonikusok, a szinte első
pillanattól fogva sikeres karrierje miatt. Persze időről időre hazajött, és
hangversenyt adott Kairóban. Tizenhárom éves voltam, amikor apánk halála
előtti utolsó látogatásán csak nekünk játszott a Hilmíjában, az ősidőktől a
házunkban álló régi zongorán, amit rendszeresen felhangoltattunk, bár a
bátyám látogatásai között egyetlen akkord se csendült föl rajta. Emlékszem,
ahogy apám a karosszékében ülve, büszkeségtől könnybe lábadt szemmel
hallgatta, de amikor később rápillantottam, úgy éreztem, mintha valami
szomorúságféle suhant volna át az arcán, s arra gondoltam, mennyire
hiányozhat neki a bátyám, és milyen furcsának találhatja, hogy fia élete
immár minden szálával oda – New Yorkhoz – kötődik.

Anyám haza akart menni. Én csak az élete vége felé jöttem rá, hogy erre
vágyik. Persze sokszor beszélt róla: sűrűn emlegette Palesztinát, az iskolát,
ahova hajdan járt, a barátnőit, anyja hímzett faliszőnyegekkel díszített
szobáját, apja könyvtárát, a színházat, a parkot a Jaffába vezető út mentén,
ahol délutánonként a városi zenekar játszott, az aratási szezonban az
olajligetekben rendezett piknikeket, a frissen sajtolt olaj illatát, amely
elárasztotta a házat, a sűrű, csillogó olajjal teli agyagkorsókat. Azt hiszem, én
eleinte úgy hallgattam, ahogy a képeket gyűjtögető és elraktározó gyerekek
szokták a felnőtteket, később pedig kamaszos cinizmussal kételkedtem a
mesékben, amelyek egy olyan földi paradicsomról szóltak, ahol mindig
minden úgy történik, ahogy történnie kell. De hát akkor még csak 67-et
írtunk, s egész világunkat betöltötte Feirúz Jeruzsálem bukását sirató, „a
napfényes házak, a városok virága” pusztulása miatt kesergő hangja, és
anyám kínos helyzetbe hozott, amikor egy darab Nábulszi szappant az
orrához nyomva egyszer csak zokogni kezdett a szatócsboltban. Akkor
döbbentem rá, hogy honvágya van.

Szerettem anyámat, és huszonkét évig éltem egy fedél alatt vele, de most
úgy érzem, mindig csak homályosan láttam, vagy soha nem ismertem teljes
egészében. Bárcsak figyelmesebben hallgattam volna! Bárcsak hagyott volna
rám valamit; talán egy levelet, amit egy csendes, magányos estén írt, amikor
nem voltam otthon, s amit érettebb fejjel elolvashattam volna, hogy jobban
megértsem, ki is volt valójában.

Csak később, jóval később, amikor rám tört a visszatérés vágya, és

sóvárogva gondoltam tavaszi házunk hatalmas, hűs előcsarnokára, a mezők
illatára, a falvakat villanyárammal ellátó Nagy Gát felépítése előtti sötét,
csillagfényes vidéki éjszakákra amikor iszonyúan hiányozni kezdett Kairó, az
Abu el-Ela híd s tenyeremen a híd korlátjának poros, érdes tapintása, a sózott
hal szaga, ami az Abu el-Ela piachoz közeledve csapja meg az orromat, a
hatalmas, szimmetrikus gyümölcspiramisok látványa a zöldséges bolt előtt és
a zsinór a barna papírzacskón, amiben az ember hazaviszi a gyümölcsöt –,
amikor majd elepedtem még a forró tavaszi déli szél után is, amelyben
mindenki eltakarja az arcát, mert szeme-szája tele lesz porral, és leszegett
fejjel siet haza – csak akkor értettem meg, hogy egy város, egy ország utáni
vágy valósággal hatalmába kerítheti az embert, és semmit sem tehet ellene,
vissza kell térnie, úgy, ahogy magam is hazatértem, s morzsánként
csipegetve, apránként kell összeszedegetnie annak a helynek a maradványait,
amit oly jól ismert valaha. De vajon mihez kezd az ember, ha soha többé nem
térhet vissza?

Anyám meghalt. Alighogy elvégeztem az egyetemet, meghalt. Én meg

külföldre mentem.

Aztán hazajöttem, hogy összerakjam, amit még lehet, abból a Kairóból,

ahol felnőttem. Az Abu el-Ela híd fölött felüljáró guggol, s a híd fölöslegessé,
elavulttá vált miatta. Már azon gondolkoznak, hogy eladják ócskavasnak. A
zöldségesek még mindig magas gúlákba rakják a gyümölcsöt, ám a zömük
vékony kék nejlonszatyorban nyomja az ember kezébe, és nem tesz bele még
egy szemet „csak úgy, ráadásnak”. De a sózott halat áruló bolt változatlanul
megvan, és az öreg indiai fügefa is ott áll Zamálekben, bár úgy körülzárta a
beton, hogy fogalmam sincs, mibe kapaszkodnak majd új hajtásai. A régi
házat a Hilmíjában már hosszú évekkel ezelőtt eladtam, és most betonból
épült behemót parkolóház éktelenkedik a helyén.

Így szóltam Isabelhez: – Gyerünk, nézzük meg, találunk-e valamit az én

Kairómból, amit megmutathatnék neked!

Délután elmentünk a Muallakába. Hallgattuk az idegenvezetőt, aki egy

iskoláscsoportnak Noé bárkájáról és Noé családjáról mesélt. Azt mondta, a
szószék oszlopai a tanítványokat jelképezik. Azért állnak párosával, mert
Krisztus is párosával küldte ki tanítványait, hogy hirdessék az Igét szerte a
világban. És a középső oszlop azért fekete, mert az Ige válogatás nélkül
váltotta meg a fehéreket és a feketéket. Iskaríotes Júdás a politikai korrektség
útját egyengette. Üldögéltünk a csendes padokban, végigjártuk a kápolnákat,
és ismét kipróbáltuk, nyomon követ-e bennünket a Szűz tekintete. Isabel
megállt a keresztelőmedencénél. – Nézd! – suttogta, s azon a helyen, ahová
mutatott, hullámvonalakat láttam.

– Víz – mondtam.

– A víz hieroglifája! – álmélkodott. Boldogan néztünk össze: újabb ősi

réteget találtunk.

Már alkonyodott, amikor végigsétáltunk a Sári al-Muizzon; tejfölös-mézes

lepényt ettünk egy standnál, a Kaláún szultánról elnevezett mecset tövében.
Beültünk az aranyműves kis műhelyébe, s néztük, hogyan javítja-fényesíti azt
a fülbevalót, ami évek óta lapult a dobozában a toalettasztalomon. Átvágtunk
a Sári al-Azharon, elmerültünk a Guríja, majd a Hijamíja forgatagában,
vettünk egy kékkel-zölddel hímzett kis faliszőnyeget, és megvendégeltek
bennünket egy csésze teával. Aztán lesétáltunk a Sári Mohamed Alin,
megbámultuk a kirakatokban a gyöngyházzal díszített lantokat,
tamburindobokat, és a dobszót meg hangos örömkiáltásokat követve egyszer
csak belecsöppentünk egy esküvői vigasságba. Mi is beszálltunk a tapsba, az
éneklésbe, az evés-ivásba, lefényképeztettük magunkat, a fülbevalót meg
odaadtuk nászajándékba a menyasszonynak, aki most már biztosan ágyba
bújt újdonsült férjével.

Azt mondják, ez az év legforróbb hónapja, de engem sose zavart a meleg.

Az ágyamban fekszem, fejem fölött halkan búgva, lustán forog a mennyezeti
ventilátor, s ha átforrósodik alattam a lepedő, élvezettel nyújtom ki a lábamat,
hogy újabb hűs vászondarabot keressek. Ha jönnek a gyerekek – ha jönnek a
fiúk, vagy legalább az egyik itt lesz –, elmehetünk a Vörös-tengerhez. A
nappali hőség tikkasztó ugyan, de az éjszakák csodálatosak. Néhány napra
még Tavásziba is leugorhatunk, s onnan kocsival indulhatunk tovább.
Valamikor réges-régen, még az apjukkal, én már megtettem ezt az utat. Olyan
boldog korszak volt, hogy később, spártai éveimben már szinte undorral
gondoltam vissza azokra az émelyítően édes, régi szép időkre.

Nem aludtam jól az éjjel, és ma délelőtt tizenegykor ébredtem. Egy

tunyasággal terhes nap kellős közepébe botorkáltam ki a nappali szobába.
Behúztam a zsalukat, aztán a kanapé karján ülve bámultam a falécek között
bebújó napsugárnyalábokban lebegő megannyi parányi porszemet.
 Csak kora délután mentem vissza az íróasztalomhoz, hogy újra felüssem
nagyanyám és Anna naplóját. Éppen rátettem fiam bronz Anubiszát a lap
sarkára, amikor felsivított a kaputelefon, s Tahíja közölte, hogy Am Abu el-
Maati van itt, aztán megkérdezte, fölhozhatja-e.

És már jön is az öreg, már látom jól ismert alakját az „ünneplő” sötétkék
gyapjú galabíjában meg a júliusi kánikulában is elmaradhatatlan hosszú,
szürke sálban. A fehér turbánt szorosan tekerte rá a koponyájára simuló barna
filcsapkára, és a szeme – egy rég elporladt török nagyúri ős öröksége – még
mindig oly vakítóan kék és csillogó, mint valaha. Régi vastag botjára
támaszkodva kissé görnyedten áll előttem, de ugyanolyan magas és erős,
mint volt. Az ember azon se csodálkozna, ha kinyitná a száját, és próféciákat
zengene. Amikor kezet rázunk, mintha fakéreg dörzsölné a tenyeremet. A
háta mögött Tahíja egymás után cipeli ki a liftből a letakart kosarakat.

A nappaliban ülünk le. Tahíja már indul is teát főzni; a lába elé nézve
óvatosan, kecses léptekkel kerülgeti a konyhakövön sorakozó kosarakat.

– Kairó csordultig megtelt fénnyel – mondom.

Az öreg a szívére teszi a kezét. – Fényét a lakói táplálják, Szitt Hanim.

Jó pár percig szótlanul, tekintetünket a padlóra szegezve üldögélünk.

– Milyen kedves, hogy eljött, Am Abu el-Maati – szólalok meg végül.

– Adja az ég, hogy ön még kedvesebb legyen az Ő szemében, Szitt Hanim

– feleli.

Am Abu el-Maati megöregedett. Barna arcán minden múló esztendő

továbbvési, mélyíti, cirkalmazza az átélt nehéz idők pókhálóként szerteágazó
ráncait. Természetesen nem tudom, hány éves lehet, de időtlen idők óta jelen
van családom életében. Az apja az én apám intézője volt a birtokon, s amikor
anyámmal Kairóba költöztünk, Am Abu el-Maati minden évben négyszer
feljött hozzánk látogatóba. Hozta a friss híreket és a számlákat meg a
termésből nekünk járó hányadot: több kosár csirkét, tojást, vajat és szőlőt,
mangót, datolyát – mindig az adott évszakban szüretelt gyümölcsöket. És
persze a sok-sok vekni frissen sütött parasztkenyeret. És ha hébe-hóba
lementünk Mínejába, ő kijött elénk a vasútállomásra, napernyővel a kezében
várt ránk, hogy addig is óvjon a tűző naptól, míg a kis hintóhoz kísér, és
kivisz bennünket Tavásziba.

Mindössze egy hónap telt el azóta, hogy végleg hazatértem, de ő már ott
állt a küszöböm előtt a kosarai között, amelyek ugyanúgy néztek ki, mint
húsz évvel azelőtt: mindegyik dugig tömve ennivalóval, letakarva egy-egy
nagy fehér szalvétával, és a szalvéta csíkos kék szegélyét Am Abu el-Maati
kétoldalt gondosan bedugdosta a kosár karimája alá. Amikor megkérdeztem
tőle, honnan tudta, hogy hazajöttem, ő mosolyogva csak annyit mondott: –
Kicsi a világ, Szitt Hanim.

Tahíja behozza a teát, én meg hellyel kínálom az asztalnál. Bár ő nem a mi

falunkból származik, azért ez a falu is falu, és Tahíja örül, ha friss híreket
hallhat.

– Mi újság, Am Abu el-Maati? – kérdezem.

– Csupa jó, hála legyen érte Allahnak.

– És a gyerekei hogy vannak? Remélem, jól, az ég szerelmére.

Az öregnek két lánya és három fia van. Négy volt, de az egyik elesett a 67-
es háborúban. A másik fia Irakban dolgozott földművesként, de az Öböl-
háború után úgy jött vissza, hogy a puszta életén kívül semmije sem maradt –
és még szerencse, hogy e legdrágább kincsét meg tudta menteni. A harmadik
Bahreinben dolgozik, a legidősebb pedig „a tengert járja” egy kereskedelmi
hajóval. Az elesett fiú özvegye, a másik három felesége meg a legkisebb
gyerekek mind a mi falunkban élnek. Am Abu el-Maati lányai Míneja
városban mentek férjhez, de az egyik megözvegyült, és hazatért Tavásziba.
Most az orvosi rendelőben dolgozik.

– Jól, hála legyen érte Allahnak. – Apránként szedem ki belőle a híreket:

kinek született gyermeke, ki halt meg, ki költözött a faluba, ki ment el, kik
viszálykodnak, kik kötöttek házasságot.

Megissza a teáját, leteszi a poharat, aztán megszólal: – Nem jön haza egy
kis időre, Szitt Hanim?
 – Szívesen mennék – kezdem, aztán megkérdezem: – Valami baj van?

– Dehogy. Az égvilágon semmi – feleli. Ismét hallgatunk egy sort. – Csak

egy-két apróság… de azért jó lenne, ha hazajönne – mondja kisvártatva.

– Miféle apróság? – kérdezem.

– Hát… – Előveszi a zsebkendőjét, diszkréten köhint egyet, összehajtja és

elteszi a zsebkendőt. – Akad néhány probléma.

– Miféle probléma?

– Az iskola – válaszolja. – Bezárták az iskolát.

Dédnagyapám, Musztafa al-Gamrávi bej a közoktatás meggyőződéses híve

volt. Elsőként adományozott pénzt 1906-ban az új Nemzeti Egyetemre, és
unokaöccsével, Saríf al-Bárúdi basával együtt kis iskolát alapított a családi
birtok egyik falujában, a fenntartásához pedig tíz faddan szántóföld
jövedelmét helyezte letétbe. Fia, Huszni al-Gamrávi nagyapám olyan osztályt
indított, amelyben a felnőtt parasztembereket tanították írni-olvasni. Apám,
Ahmed al-Gamrávi meg egy kis orvosi rendelőt építtetett, ahol egy ápolónő
és egy bába dolgozik – sőt most már Am Abu el-Maati lánya is. Amikor
Abdel Nasszer elemi iskolát épített a falunak, a mi iskolánkban az analfabéta
felnőttek tanulták a betűvetést. És 79-ben kisegítő tanfolyam is indult a
gyerekeknek, hogy behozzák a közoktatás vészesen hanyatló színvonala
miatti lemaradást.

– Bezárták? Ki zárta be? – kérdezem.

Az iskola kilencven éve működik, bár át kellett vészelnie néhány nehéz

időszakot. A 63-as Nasszer-féle földreformtörvényeket apám történelmi
szükségszerűségnek s így elkerülhetetlennek tartotta, bár mélységesen
elszomorította, hogy birtokainak túlnyomó része odaveszett. Anyám
dühöngött: – Még mit kell elveszítenünk? Talán az országból is kiebrudalnak
bennünket? – háborgott, de apám azt mondta: – Ez most egészen más. A
földet nem idegenek kapják, hanem a fellahok, akik egész életükben
művelték. Amellett – tette hozzá – a maradék is épp elég lesz, a
gyermekeinknek meg az unokáinknak. Hát kell ennél több? – Én akkoriban
gyerek voltam, és nem értettem igazán, mi történik körülöttünk. De két
dolgot azért felfogtam: azt, hogy egyrészt világéletünkben kötelességünk lesz
az iskola meg a rendelő fenntartása, másrészt pedig a maradék földünket
közösen birtokoljuk azokkal a parasztokkal, akik művelik. Bérbeadásról szó
sem lehetett. Megkaptuk a részünket minden parcella terméséből, és kivettük
a részünket a költségekből, ha trágyát kellett vásárolni, vagy korszerűsíteni
kellett az öntözőberendezést.

– A kormány – feleli Am Abu el-Maati.

– De hát miért? Miért lennének nekünk problémáink a kormánnyal?

A miénk nem állami iskola. Mindössze két kisegítő osztályban tanítják a

rászoruló gyerekeket, egyben meg az írástudatlan nőket. Az órákat mindig
esténként, munkaidő után tartják. És a tanítók tulajdonképpen önkéntesek,
akik igen csekély fizetésért dolgoznak.

– Mostanában mindenfelé problémák vannak, Szitt Hanim, problémák

ember és ember meg a nép és a kormány között. Az újságok is írják:
fegyveres összetűzések, a cukornádmezők felperzselése…

– A cukornádat azért gyújtották fel, mert terroristák rejtőztek el benne.

– Csak úgy nevezik őket. Terroristáknak…

– Hát ha nem azok, akkor kicsodák?

– A gyermekeink, Szitt Hanim. Elnyomott, agyondolgoztatott fiatalok,

akiket könnyű tévútra vezetni.

– De Am Abu el-Maati, hiszen a maga lánya is miattuk özvegyült meg…

– Minden ember élete Allah kezében van. Harcoltak, Szitt Hanim, és ki

tudja, ki kit ölt meg a csatában…

– Mindenesetre özvegyen maradt szegény. De mi köze mindennek az

iskolához?

– Hát az, hogy épp a tanítók, az önkéntesek miatt zárták be. Azt mondták
róluk, hogy terroristák, és megzavarják a gyerekek fejét.

– És mi van az asszonyok tanfolyamával?

– Azt is megszüntették.

– És a rendelő?

– Annak is vége. Mindennek vége.

– Ez meghaladja az én szerény erőmet. Itt már csak Allah segíthet.

Fölállok. Fogalmam sincs, mit tehetnék, úgyhogy fölállok. Lassan

odamegyek a nagy, szárnyas erkélyajtóhoz, hogy kinyissam, s beengedjem a
délutáni levegőt. Sokáig babrálok a kilinccsel. Húzom az időt. Már jó ideje
nem kellett valódi problémával szembesülnöm. Visszaballagok az asztalhoz,
és leülök.

– Maga mit gondol, Am Abu el-Maati? Tényleg rosszra tanították a

gyerekeket?

Az öreg széttárja a kezét. – Semmi olyan dologra nem tanították őket, amit
a városi állami iskolában ne tanítanának. Hisz tudja, Szitt Hanim, hogy ezek
csak kisegítő osztályok. A gyerekek napnyugta után járnak az órákra,
megírják a házi feladatukat, és a leckéjüket tanulják.

– A gyerekek otthon nem tudnak tanulni – szól közbe Tahíja. – Nagy a zaj,
rajcsúroznak a kicsik…

– Csak arra jó az egész, hogy szorongassák a népet. A kormány vaskézzel

uralkodik. És persze most újabb bajok is lesznek.

– Miért lesznek bajok? – kérdezem.

– Az új törvények miatt.

– A földtörvényekre gondol?

– Úgy bizony.
 Szeptemberben új törvények lépnek hatályba. Felszabadítják a hatvanas
években befagyasztott földbérleti díjakat, és lehetővé teszik, hogy a
tulajdonosok a föld valós értékének megfelelő összeget követelhessenek a
bérlőktől.

– De mi köze ennek hozzánk? Hiszen mindenki tudja, hogy én senkit nem

küldök el a földekről. És a bérleti díjat sem fogom emelni, mert nálunk
ilyesmi nem is létezik. Minden marad a régiben.

– Allah áldja meg érte minden földi jóval! – sóhajt fel Tahíja.

– Azt mondják, a tanítók bujtogatják a gyerekeket. Beléjük sulykolják,

hogy a törvény gonosz, és a föld azé, aki megműveli. A szóbeszéd meg
terjed; nem csak mifelénk suttognak. És forrong az egész vidék, hisz tudja,
Szitt Hanim…

– Iszlamisták azok a tanítók? Vagy kommunisták?

– Csak igazat szólnak…

– De hát az emberek jó ideje tudnak ezekről a törvényekről. A kormány két

évvel ezelőtt hirdette ki őket. Miért az utolsó pillanatban jut eszükbe…

– Ugyan, Szitt Hanim! A fellah a földet túrja, a kormány meg Kairóban

szónokol. A parasztember meg is bolondulna, ha a kormány minden szavára
odafigyelne. Többnyire úgyis csak üres fecsegés az egész, nincs teteje, semmi
sem lesz belőle. És még ha elhiszi is a fellah, hogy lesz egy ilyen törvény…
ugyan mit tegyen? Mit tehet egyáltalán?

– Tán vegye a hátára a gyerekeit, és menjen, amerre lát? – kérdezi Tahíja. –

De hova? Hiszen a föld már így sem elég a fellahoknak! Nézze csak meg,
milyen messzire veti őket a sors a napi betevőért: az egyiket Kairóba, a
másikat Kuvaitba, a harmadikat Líbiába…

– A kormány épp ezért akarja rábeszélni a népet a családtervezésre –

jegyzem meg jelentőségteljes pillantással.

– Jaj, nővérem, Daktora! – rázza meg a fejét Tahíja. – Ugyanannyi gondjuk

van azoknak is, akik tervezgetésre adják a fejüket, mint azoknak, akik nem.
Ez a világ kegyetlenül elbánik mindenkivel.

– Mondja csak, Am Abu el-Maati – fordulok az öreghez –, az iskolától

eltekintve más baj nincs a faluban? Például a földtörvények miatt?

– Nincs, Szitt Hanim. Mindenki tudja, hogy ön kegyes, jóindulatú hölgy, és

híven őrzi ősatyái emlékét. De azért jó lenne, ha mégis hazajönne egy kis
időre.

– De mit tehetek az iskola érdekében?

– Jöjjön haza, aztán majd meglátja. Beszéljen az emberekkel. Beszéljen a

tanítókkal, és győződjön meg róla, mi az igazság. Aztán ha visszatér Kairóba,
elmondhatja a kormánynak.

– Én, Am Abu el-Maati? Én? A kormánynak?

– Hát már miért ne? Miért ne mondhatná el a kormánynak? Itt él Kairóban,

és az égvilágon mindenki tudja, ki volt az édesatyja – ezernyi áldás szálljon
rá, Allah nyugosztalja. Elvégre az édesatyja basa volt – és akkor is tudja az
egész világ, hogy basa és tenger eszű férfiú volt, ha azóta eltörölték a
rangokat meg a címeket.

– Miket beszél, Am Abu el-Maati! Hiszen én senkit sem ismerek a

kormányban! – kiáltok fel elképedve, és már látom is magamat, ahogy „a
kormány” keresésére indulok. Azt sem tudom, hogyan fogjak hozzá. A Sári
el-Sejk Ríhánin áll egy nagy minisztériumi épülettömb. Látom magam, ahogy
kocsival odamegyek, s beletaposok a fékbe, mert Manszúr emléke utamat
állja. Manszúr a barátom és az Amerikai Egyetem meg a minisztériumok
közötti parkoló őre volt a Sári el-Sejk Ríhánin. Gyakran jártam az Amerikai
Egyetem koncertjeire, filmvetítéseire, könyvtárába, és ott találkoztam a
barátaimmal is. Miközben áthajtottam a kereszteződésen a Sári el-Kaszr el-
Aininál, már az utcát pásztáztam, az alacsony, köpcös, az évek múlásával
egyre köpcösebb Manszúr meg egyszer csak ott termett. Fölemelt karral,
fején kötött sapkával bukkant elő. – Hagyja csak itt a kocsit – mondta. –
Nyugodtan hagyja itt.
 – Jó napot, Manszúr. Hogy van?

– Jó napot, Szitt Hanim. Köszönöm, megvagyok. És ön? – A slusszkulcs az

én kezemből az övébe vándorolt, s később, amikor kijöttem az épületből, ő
megint csak előkerült a kulccsal, néhány udvarias szót szólt, aztán
megmutatta, hova állt be a kocsival. Manszúr híres volt a környéken. Két
segéddel dolgozott, de a kulcsokra mindig ő vigyázott. Mindig lehetett rá
számítani, egészen addig, amíg az a bomba, amit a Dzsama'at a gyűlölt el-
Alfi belügyminiszternek szánt, Manszúrt találta el. És mára már csak egy
halvány, barna folt maradt belőle az egyetem falán. Egy folt, amit egyszerűen
nem lehet lesikálni.

– Én senkit sem ismerek a kormányban – ismétlem.

– Ha ön sem tud beszélni a kormány fejével, akkor ki tud? Talán én? –

kérdezi Am Abu el-Maati.

– Maga biztos jobban szót értene velük, mint én…

– Rendben van – válaszolja. – Akkor együtt megyünk el hozzájuk, kéz a

kézben. – Széles, sugárzó mosolyra húzza a száját, s én most veszem észre a
fogai közt tátongó hézagokat.

– Allah megvilágosította az elméjét, bátyám! – rikkantja Tahíja. –

Ráveszem Madánit, hogy magukkal menjen, és a támaszuk legyen!

Ha most a szájához emelné a kezét, és trillázó örömkiáltást hallatna, ez a

jelenet akár az el-Ardba is beillene.

Amikor Am Abu el-Maati elment, leültünk Tahíjával a padlóra, a kosarak

közé, és elosztottuk az ennivalót: jutott belőle a családjának, nekem, a
túloldali bolt gőzében ördögi ügyességgel vasaló férfiaknak, a rendőröknek –
azoknak a fiatal fiúknak –, akik egész éjjel a puskájukra támaszkodva
álldogálnak a sarkon lévő bank árnyékában…

– Elég, elég már! Hát az utolsó szemig el akarja osztogatni? – tiltakozik

Tahíja.
 – Ennyit egy egész év alatt se tudok egymagam megenni, nővérem –
mondom. Volt idő, amikor négy személyre főztem, sőt gyakran többre is.
Volt idő, amikor mérgelődtem, és bosszúsan zsörtölődve kifakadtam: – Ez
egyszerűen kibírhatatlan, hogy mindennap nekem kell kitalálnom, mit főzzek
vacsorára! – Volt idő, amikor arról álmodoztam, mi mindent tehetnék,
hányféleképpen élhetnék kedvem szerint, ha nem volnék gúzsba kötve, ha
nem gyötörnének, nem ostromolnának állandóan valamivel. És volt idő –
legnagyobb örömömre –, amikor egy nyakam köré fonódó kis kar és egy
arcomhoz simuló bársonyos arcocska csillapította bosszúságomat, s forró
hálával, végtelen boldogsággal töltött el az a gyönyörű pillanat.

– Meglátja, holnap az ifjú bejek majd hazajönnek látogatóba, és akkor újra

tele lesz a ház – szólal meg Tahíja, mintha a gondolataimban olvasna.

– Insallah – felelem.

– Tudja, Daktora, itt kéne kiházasítania őket – folytatja. – Maga örömét

lelné bennük, ők meg a közelében maradnának.

– Ma már nem szokás kiházasítani a gyerekeket – mondom.

– Ez igaz – bólint. – Csak megy mindegyik a saját feje után.

– Miért nem jön el velem Mínejába? – kérdezem tőle, amikor végre

szétosztjuk az ennivalót. – Legalább szívhatna egy kis falusi levegőt.

– És kire hagyjam a gyerekeket?

– Hát hozza magával őket.

– És Madáni egyedül maradjon itthon?

– Nem jöhetne velünk ő is?

– Akkor mi lesz a házzal? Itt álljon gondnok nélkül? Madáninak rögtön

útilaput kötnének a talpára!

– Mindenesetre gondolja meg a dolgot. Szívesen látom mindnyájukat.

 – Talán majd máskor, Daktora. Allah áldja meg a jó szívéért!

Hirtelen eszembe jut lsabel. Ez az! Augusztusban elutazik ugyan, de ha

mielőbb elindulok – márpedig nem halogathatom–, akkor talán szívesen
velem tartana. Megnézhetné a falut. Láthatná, mi maradt az öreg házból.
Elképzelem, ahogy kinyitom az elsötétített szobákat, lemosom a kert egyik
sarkában álló körtefát, anyám régi ágyában alszom. Elképzelem, hogy a jól
ismert ösvényen lépkedve átvágok a gyümölcsösön, kisétálok a szabad
mezőre, és bemegyek a faluba. Vajon oda lehet vinni egy amerikait? Nem
lesz baj belőle? Nem, hiszen diszkrét és intelligens. És mit mondok, ha
megkérdezik, ki ez? Ha egyszerűen azt mondom, hogy a barátnőm, akkor az
emberek gyanakodni fognak és bezárkóznak. Viszont ha családtag… Akár
azt is mondhatjuk, hogy a bátyám menyasszonya. Nyilván mulatságosnak
találná. Fölugrom, és a telefonhoz sietek.

12
Kiváltságosként lépj be, s távozz szeretettől övezve.

Régi egyiptomi imádság

Egyiptom, 1997. július 6.

– Így aztán – mondtam Isabelnek, miközben elindultunk a Felső-Egyiptomba

vezető úton – 1901. március tizenkettedikén leendő nagyanyáink ott aludtak
egymással szemben, a haramlek szalonjának két végében álló kereveteken, a
Bárúdi család nagy házában.

– Úgy látom, szeretsz mesélni – jegyezte meg Isabel.

– Igen – feleltem. – Azt hiszem, igen. Szeretem összerakni a dolgokat.

– A bátyád alighanem nagyon jól ismer téged – mondta, miközben

lehajtotta a napellenzőt, és belepillantott a beépített kis tükörbe, hogy
megigazítsa a fejkendőjét.

Igen, azt hiszem, tényleg nagyon jól ismer. A bátyám is szereti összerakni
a dolgokat, persze a maga módján. Amikor fölhívott az Államokból,
megkérdezte:

– Tetszett az ajándékom?

– Csodálatos – válaszoltam. – Te is megnézted?

– Csak épphogy belekukkantottam. De ennyi elég volt. Gondoltam, téged

talán érdekelni fog.

– El vagyok ragadtatva tőle! Teljesen belemerültem. Mennyit láttál belőle?

– Nem sokat.

– De azért eleget?

– Mihez?

– Ahhoz, hogy megtudd, ki is valójában Isabel.

– A rég elvesztett unokahúgunk. Igen, rájöttem.

– De ugye nem mondtad meg neki?

– Miért, szerinted úgy mégis mit kellett volna tennem? Talán ahogy
kihúztam a fejemet abból a dobozból, közölnöm kellett volna vele, hogy
„Érdekes az én nagyanyám írásai is benne vannak"? Ezt nem gondolhatod
komolyan…

– Mondd csak – faggatom tovább –, megnézted a tárgyakat meg a

különböző holmikat?

– Nem, nem. Csak az írásokat lapoztam át…

– Hát akkor képzeld, van a dobozban egy szőttes, egy kézzel szőtt hosszú
kelmedarab, és szerintem ugyanolyan, mint az, amit kiakasztottál a
dolgozószobád falára.

– Miért, mi lóg a dolgozószobám falán?

– Egy régi szőttes. Olyan, mint egy faliszőnyeg. Fáraót ábrázol…

– Ó, igen, igen! Most már emlékszem. Nahát! Tényleg? Csak nem akarod
azt mondani, hogy a párját találtad meg?

– De, azt hiszem, igen. Persze nem vagyok biztos benne. Ha legközelebb
átjössz, nem tudod magaddal hozni?

– Hogy képzeled? Akkora, mint egy…

– Ugyan már! Majd föltekered. Látnom kell őket egymás mellett.

– De be van keretezve…

– Hát vetesd ki a keretből! Kérd meg azt az ezermester ismerősödet…

hogy is hívják, nem jut eszembe…

– Inkább kifizetem a repülőjegyedet New Yorkba.

– De én most nem tudok odamenni. Teljesen leköt ez az útiláda. Elnyel. A

szó szoros értelmében beleköltöztem. Amikor a naplókat olvasom, úgy
érzem, én is ott vagyok, abban a korszakban, száz évvel ezelőtt. A teljes
képet próbálom összerakni, és mindent tudok az akkori eseményekről, azt is,
ami le sincs írva…

– Remek! Rakd össze! Hagyd, hogy elragadjon a képzeleted.

Nagyanyám megkapta az üzenetet, rögtön felfogta, milyen veszély fenyegeti

a férjét a történtek miatt, magára kapta a köpenyét, beugrott a hintóba, s meg
sem állt anyja házáig, még a kisfiát is magára hagyta odahaza – bár a ház
nyilván tele volt dajkákkal és komornákkal. A bejegyzés fölé nem írt
dátumot, s azt hiszem, az egész esetet később vetette papírra, mint afféle
jegyzőkönyvet vagy tanúvallomást. Nem úgy Anna, aki minden este, sőt néha
napközben is megörökítette naplójában az eseményeket.
 *

Március 13.

Alighanem mély, nyugodt álomból ébredhettem, s amint kinyitottam a

szememet, első gondolatom az volt, hogy azon festmények egyikébe
surrantam be, amelyeket nemrégiben oly szívesen nézegettem, mert a derű
ritka pillanataival ajándékoztak

meg drága Edwardom betegsége alatt. A fejem fölött díszesen faragott

farácsot láttam, s azon túl a jótékonyan tündöklő, tiszta kék égboltot. Akkor
vettem észre, amikor kinyújtóztam, hogy valaki betakart egy nagy,
halványszürke gyapjú vállkendővel, melyet pompásan hímzett ezernyi
rózsaszín rózsabimbó díszített. A következő pillanatban tudatomat
valósággal elözönlötték a történtek emlékképei: eszembe jutott, hogy
fogságba estem, hogy milyen helyzetbe kerültem, és ez rögtön felrázott a
tétlen tespedésből. Felültem – azt hiszem, azzal a szándékkal, hogy
megnézzem, zárva van-e a terem ajtaja. De amint felültem, a megváltozott
perspektíva azon nyomban újra visszarepített rajongásig szeretett
festményeim világába, mert a terem túlsó végében, az enyémhez hasonló
kereveten egy nő aludt. Biztos voltam benne, hogy este még nem volt ott,
hiszen lámpásommal körüljárva meggyőződtem róla, hogy egyedül vagyok.
Bizonyára azalatt jött be, hogy aludtam. Kíváncsi voltam, ki lehet ez a nő, s
vajon az övé-e ez a ház, ahol most vagyok. Egyiptomi hölgy volt – az első,
akit fekete köpeny és fátyol nélkül láttam. A derekáig fekete selyemlepel
fedte, mely fölött kivillant hófehér ingválla, s a haja oly ébenfeketén
csillogott, hogy színe és fénye a selyemlepelével vetekedett. Bőre a
világosra sült gesztenye barnaságára emlékeztetett, ő maga pompás
smaragdzöld és kék párnákon feküdt, a képet pedig ezúttal is a díszesen
faragott farács – a masrabíja – keretezte. Úgy, éreztem, biztosra vehetem,
hogy ez a hölgy valamiképpen kapcsolatban áll az ifjakkal, akik engem
idehoztak. De mi köze hozzájuk? És mi köze lehetett elrablásomhoz?
Hiszen engem férfiként raboltak el, s az általam ismert keleti mesékben
gyakran előfordul, hogy egy húri vagy egy hercegnő elraboltatja azt az
ifjút, akibe beleszeretett, aztán a palotájába viteti, a Hold hegyein is túlra,
s felajánlja neki, hogy hozzámegy feleségül. De mi történik, ha az ifjú
leveszi álruháját, és kiderül róla, hogy nő? Nos, akkor nyilván nevetve
borulnak egymás nyakába, s attól kezdve testi-lelki jó barátnők lesznek…

A sebkötözésre való bandázs belegabalyodott a hajamba, és biztos

voltam benne, hogy szánalmas látványt nyújtok. Nagy nehezen kibontottam
a hajamat, és amennyire tudtam, az ujjaimmal kifésültem. Úgy véltem,
bárki legyen is ez a húri, csak ő takarhatott be ily gondosan, amíg aludtam,
s szívembe ismét beköltözött az a tegnap este már felbukkant érzés, hogy
ebben a házban valamiképpen biztonságban vagyok – és e megérzés ezúttal
nem is látszott oly alaptalannak.

KINYITOTTAM A SZEMEMET, ÉS nyomban észrevettem, hogy a

gyönyörű európai nő engem néz. Haja aranyló hullámokban, szabadon
omlott a vállára, a bandázs meg, amellyel fürtjei tegnap este még fel voltak
kötve, most összegabalyodott halomban hevert a földön. A szép ismeretlen
kigombolt gallérú fehér ingben, barna lovaglónadrágban, ormótlan
férficsizmában ült velem szemben, s összefont karjával a térdére
támaszkodott. Az oldalamra fordultam, hogy kényelmesebben feküdjek, és
jobban lássam őt, aztán komoly arcára tekintettem, rámosolyogtam, és
arabul jó reggelt kívántam neki. Ő megismételte a köszöntést, ahelyett,
hogy válaszolt volna rá, s amikor megkérdeztem tőle, beszél-e arabul, csak
halvány, bocsánatkérő mosollyal rázta a fejét. Ujjammal magamra
mutattam, azt mondtam: „angol", majd én is megráztam a fejemet. Egy
pillanatig némán bámultuk egymásra, majd így szóltam hozzá: – Vous
parlez français? – s erre széles, megkönnyebbült mosoly ragyogta be az
arcát.

– Oui, oui – felelte lelkendezve. – Et vous aussi, madame? – kérdezte

kissé félrehajtott fejjel, a válaszomra várva.

– Egy ideig Párizsban éltem a férjemmel.

– Ó, micsoda szerencse! – kiáltott fel összekulcsolt kézzel, és e

mindkettőnk számára különös helyzetben így kezdtük legombolyítani a
beszélgetés szálait, s a szálakból a barátságunkat szövögetni.

Megmagyaráztam neki elrablása körülményeit, majd buzgón bocsánatot

kértem tőle a történtekért. Értésére adtam, hogy én a legszívesebben ebben
a pillanatban szabadon bocsátanám, de ezt az odakint fel-alá járkáló
forrófejű ifjoncok – elrablói – hevesen ellenzik. Azt is közöltem vele, hogy
véleményem szerint tiltakozásuk legfőbb oka most már a félelem, továbbá
megmondtam, hogy küldöncöt menesztettem a fivéremhez, s arra kértem,
jöjjön ide, amilyen gyorsan csak lehet. Megnyugtattam az angol hölgyet,
hogy amint a fivérem megérkezik, e lehetetlen állapotnak nyomban vége
lesz, és megígértem, hogy sem neki, sem a szolgájának nem eshet
bántódása.

E helyen feltétlenül említésre érdemesnek tartom azt is, hogy nyoma

sem látszott rajta a félelemnek, sőt, engem kifejezetten meglepett, hogy
nem a saját szabadulása volt neki a legfontosabb. Külsejét és viselkedését
egyaránt természetesnek találtam, s oly mértékben érdekelték elrablása
körülményei – főleg azokra az eseményekre volt kíváncsi, amelyek miatt
mindez bekövetkezett, meg véleményem szerint arra is, miféle
kapcsolatban áll a történtekkel az a ház, ahová elrablói hurcolták –, hogy
szinte megfeledkeztem róla: vendégem idegen. Méghozzá miféle idegen!
Hiszen a Brit Okkupációs Hadsereg itt van az utcáinkon és a Kaszr-el-Nil
kaszárnyáiban, a Lord meg Kaszr-el-Dubarában reggelizik! A nagybátyám
miattuk sínylődik száműzetésben, apám miattuk él szentélyébe zárkózva
immár tizennyolc éve, és a férjem most miattuk került börtönbe. Én pedig
itt ültem férfiruhába öltözött asszonyaik egyikével, akit este a férjem
barátai ragadtak el s zártak be atyám házába – ráadásul anyám szalonjában
üldögéltem vele, és ezzel az idegen nővel közeledtünk egymáshoz oly
óvatosan puhatolózva, mintha barátságunknak az égvilágon semmi más
akadálya nem lenne azonkívül, hogy nem ismerjük egymást!

Első találkozásunkkor ő volt a kíváncsibb, ő nem fogyott ki a

kérdésekből, és igen könnyen el tudtam beszélgetni vele: gyorsan vágott az
esze, s mindent megértő együttérzéssel fogadott. Elmeséltem neki
családunk történetét, és amikor a részletekről faggatott, úgy éreztem,
valamennyit beleszövi egy képzeletében élő képbe, s mire nem sokkal
napnyugta után meghallottam a kerékzörgést meg a fivérem érkezését jelző
általános felbolydulás zajait, már én is tudomást szereztem vendégem
édesanyjának korai haláláról, atyja szomorú életéről, saját házasságáról,
megözvegyülése körülményeiről meg arról, milyen mély tiszteletet érez
megboldogult férje édesatyja, Sir Charles iránt, akit ezerszer áldjon meg az
Úr. Megtudtam, mennyire vonzza Egyiptom varázsa, s arról is képet
alkothattam, hogyan él itt, mióta megérkezett. Egyszerűen és őszintén
beszélt, és amikor az ablak felé fordult, lélegzetelállító fénnyel csillant meg
ibolyakék szeme, mely aranyhajához képest különösen sötétnek hatott.

Véletlenül egy idegen házba kerültem – illetve erővel hurcoltak ide, és nem
értettem, miért. Most azonban a szemközti kereveten alvó szép idegen
fölébredt, rám mosolygott, és anyanyelvén jó reggelt kívánt. Rövid kis
némajáték után hamarosan kiderült róla, hogy éppolyan jól beszél
franciául, mint én, s ezek után minden tőle telhetőt elkövetett, hogy
megnyugtasson. Szemmel láthatólag szerfölött megkönnyebbült, amikor
nem ájultam el, és nem kezdtem sikoltozni. Az igazat megvallva nem
éreztem szükségét, hogy efféle – természetemtől egyébként is idegen –
fortélyokhoz folyamodjam, mert oly különösnek találtam a puszta tényt,
hogy itt ülök. Mintha kedvenc festményeim egyikébe vagy az Edward Lane
fordította Ezeregyéjszaka valamelyik meséjébe csöppentem volna! Nyájas
börtönőröm éppúgy elbűvölt, ahogy e képek és mesék gyönyörködtettek
volna: külsejét, szertartásosan udvarias gesztusait figyelve, dallamosan
csengő hangját hallgatva az a különös érzésem támadt, hogy már láttam
valahol. És úgy tetszett, sejtelme sincs róla, milyen elragadó: oly
egyszerűen fogta össze magán selyemlepleit, s csúsztatta be kicsiny lábát
finom aranybrokát cipellőjébe, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog
a világon. Aztán megparancsolta, hogy reggelire tejfölös-mézes lepényt
hozzanak, amit megnyerő mozdulatokkal tálalt elém; ám az a mese, amit
hallottam tőle, nem a középkori Keletet idézte, hanem nagyon is
napjainkról szólt. Megtudtam, hogy Laila al-Bárúdi a neve, és öt éve ment
nőül unokabátyjához (anyja fivérének a fiához) egy ifjú ügyvédhez, akit
Huszni al-Gamrávinak hívnak. (Úgy látszik, itt a nők nem veszik föl a
férjük nevét, ha házasságot kötnek. Laila szerint erre semmi szükség.
„Miért hagynám el a saját nevemet? – kérdezte. – Ha a helyzet úgy
kívánja, akkor madame Gamrávi vagyok, de ettől még örökre Laila al-
Bárúdi maradok.'') Kisfiúk, Ahmed épp egyesztendős. Laila férje egy évig
Párizsban tanult, ő meg elkísérte, és feladatul tűzte maga elé, hogy
megtanuljon franciául. Megpróbálta megmagyarázni nekem, mi idézte elő
e szokatlan helyzetet, mely összehozott bennünket, de oly sok kérdéssel
ostromoltam, s ő oly lelkiismeretes tanárnak bizonyult, hogy azon kaptuk
rajta magunkat: lassan bebarangoljuk az egész tizenkilencedik századot, s
hol Törökországban, hol Európában, Japánban vagy Szuezben kötünk ki.
Ekkor értettem meg, hogy mindaz, amit eddig megtudtam erről az
országról, vajmi kevés ahhoz képest, amit még nem tudok, s talán soha nem
is fogok megtudni.

Elrablóimról kiderült, hogy az ifjú radikálisok egyik csoportjának

tagjai, és egy angol férfi túszul ejtésével kívánták megtorolni
háziasszonyom férjének bebörtönzését (egy békés tüntetésen tartóztatták le
szegényt), s Laila azt is bevallotta, hogy nincsenek ínyére az ifjak
módszerei, sőt bizonyára a férjének és a fivérének sem fognak tetszeni.

Azt hiszem, az a menet, mely az Abdín-palota felé vezető úton

feltartóztatta a rámánkat, s melyet valamiféle ünnepi felvonulásnak
véltünk, valójában a Laila által említett tüntetés volt.

– ŐK EGY KÖZÜLÜNK VALÓT FOGTAK EL, mi meg egy közülük

valót.

Ezt Ibrahim, a fiatalabb férfi mondta. Az ő hangját hallottam, ahogy

végigsiettem a folyosón. Úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog – mintha
a történtek hidegen hagynák.

– Ők letartóztattak egy közülünk valót, mi meg elraboltunk egy

közülük valót.

A fivérem tisztán, világosan fogalmazott, és metsző hangon beszélt a

két ifjúhoz. Megálltam a masrabíja mögött, s a réseken kilesve lenéztem az
előcsarnokba: ő a Tanács formális öltözékét viselte, s még a fezét sem vette
le. Ismertem a fivéremet: dühös volt, de azért igyekezett józan és
mértéktartó maradni.

– Mi a különbség a kettő között? Hiszen mi csak azt próbáltuk elérni,

hogy…

– Óriási a különbség. Ők a törvényes keretek között cselekedtek, ti

pedig megszegtétek a törvényt. Azt akartátok elérni, hogy Huszni bej
bírósági tárgyalása igazságos legyen? Törvényszegéssel akartatok
törvényes eljárást biztosítani neki?
 – De basa! A törvény az angoloknak kedvez!

– A törvény senkinek sem kedvez. A törvényt el lehet ferdíteni – vagy

meg lehet kerülni –, de ha azt kívánjuk, hogy az angolok tiszteletben
tartsák a törvényeinket, akkor hirtelenében mi sem mondhatjuk, hogy
ezúttal inkább mellőzzük, és ne vegyük figyelembe őket.

– De ők erőszakkal foglalták el a földjeinket, és távozni is csak akkor

fognak, ha erőszakkal kényszerítjük rá őket.

A fivérem nem leplezte tovább a haragját. Szembefordult a fiatalabb

férfival, és most már halk, vészjósló hangon szólt hozzá:

– Talán hazafias szónoklatot akarsz tartani a házamban, Ibrahim? Talán

megfeledkeztél róla, kivel állsz szemben? És miféle tettet védelmezel?
Még úgy merészelsz beszélni, mintha nem embert akartál volna rabolni? És
különben is, ha mindenáron embert akarsz rabolni, akkor rabolj el egy
katonatisztet – vagy legalább egy közlegényt, de ne egy nőt, aki csak azért
jött ide, hogy megnézze a piramisokat, s ha megnézte, hazamegy békével!

Ibrahim meg a másik ifjú, akit nem ismertem, lehajtott fejjel meredt a
padlóra. – Nem tudtuk, hogy nő – dünnyögte az idősebb.

– És hogy mertétek idehozni? Elraboltok valakit, aztán idehozzátok?

Abba a házba, ahol a családom él? Ráadásul a tudtom nélkül?

– Hibát követtünk el – motyogta az ismeretlen ifjú.

– Olyan hibát, amit jóvá kell tennetek. Méghozzá most rögtön!

– Igen, basa. Jóvá fogjuk tenni.

– Helyes. Halljam, mi a szándékotok!

A két fiatalember összenézett.

– Megtisztelne, ha elmondaná a véleményét, basa – szólalt meg az

ifjabb.
 – Az a véleményem, hogy azonnal el kell mennetek, és föl kell adnotok
magatokat – és a nőt is magatokkal kell vinnetek. Előbb visszakíséritek a
Képviseletre, aztán önként jelentkeztek a rendőrségen.

A két fiatalember ismét összenézett.

– Tudja, basa, a hazáért dicsőség lenne meghalni, vagy száműzetésbe

menni… – mondta tétován Ibrahim.

– Igen? – nézett rá fürkésző pillantással a fivérem.

– De évekig börtönben sínylődni egy ilyen jelentéktelen tettért, ami

semmin sem változtat… Hát hol itt a dicsőség vagy a hősiesség?

A fivérem elfordult. Háta mögött lazán összekulcsolt kezében az

olvasóját tartva föl-alá járkált az előcsarnokban. Már másodszor,
harmadszor, negyedszer sétált végig a terem széltében. Végül megállt, és
az előbbinél szelídebb hangon így szólt:

– Jól jegyezzétek meg, amit most mondok. Egyszerű embereket

elrabolni – vagy bármilyen módon bántalmazni – nem hőstett, hanem
bűncselekmény. És káros következményekkel jár. Mi nem ezt az utat
akarjuk járni. Ez veszélybe sodorja mindazt, amit az elmúlt tizennyolc év
során próbáltunk elérni. Az angolok leghőbb vágya, hogy fanatizmussal
vádolhassanak bennünket. Ha okot adunk rá, csak mi húzhatjuk a
rövidebbet.

– Mindenki tudja, hogy ön és a családja feddhetetlen, basa – suttogta

tisztelettudóan Ibrahim meg a másik ifjú.

– Igen. És nem akarom kockára tenni a jó hírünket. Megértettétek? –

mondta a fivérem.

Én a teremben várakoztam, és Laila – különös, hogy máris a keresztnevén

szólítom, mintha a barátnőm lenne – hamarosan visszatért. Nesztelenül
belépett, becsukta az ajtót, és ismét leült a szemközti kerevetre. – Azt
hiszem, a fivérem nemsokára idejön – mondta. Pillanatokon belül valóban
olyan neszt hallottunk, mintha valaki villámgyorsan félreugrott volna az
ajtó elől. Előbb határozott léptek zaja verte fel a csendet – majd a közelgő
ismeretlen megtorpant. Hangosan köhintett egyet, aztán bekopogott.

Laila ajtót nyitott, és mondott valamit. Utolsó szava így hangzott:

„Itfaddal", melyről már tudtam, hogy azt jelenti: „Tessék” vagy „Gyere
be", s a fivére kisvártatva be is lépett a terembe. Lehajolt, homlokon
csókolta a húgát, ő meg belekarolt, és franciául így szólt hozzám: – Anna,
ez az úr a fivérem, Saríf al-Bárúdi basa. Kedves bátyám, engedd meg, hogy
bemutassam Lady Anna Winterbourne-t.

A basa könnyed meghajlással hozzám fordult. – Madame, a

bocsánatáért esedezem – mondta franciául, tökéletes kiejtéssel. –
Könyörgök, bocsásson meg a történtekért. – És én ebben a pillanatban
értettem meg, mit éreztem korábban, amikor a húgával megismerkedtem,
hiszen ez az arc keltette fel a figyelmemet a kedive bálján, sőt azt hiszem, a
Costanziban is ezt a férfit láttam egy röpke másodpercre, mielőtt
hatalmába kerített a muzsika. Kevély, akár az ördög, gondoltam róla…

– Monsieur, bocsánatkérésre semmi szükség – feleltem –, különösen az

ön részéről, hiszen a házában csak jóindulatot tapasztaltam.

Örülök, hogy beszéd közben látszólag sikerült megőriznem a

lélekjelenlétemet, ám az igazat megvallva, bár tekintete mindössze egyetlen
pillanatra pihent meg rajtam, ennyi is elég volt hozzá, hogy ráébredjek,
milyen különös látványt nyújthatok lovaglónadrágomban és férfiingemben,
melyek önmagukban is illetlen viseletnek számítottak, s most már aligha
hatottak makulátlanul tisztának, hiszen két napja hordtam őket, sőt ebben
az öltözékben is aludtam – ráadásul a hajam is kibújt a bandázs alól, és
kócosan omlott a vállamra. Hirtelen Emily jutott eszembe, aki bizonyára
elsüllyedne szégyenében, ha szemtanúja volna ennek a jelenetnek, így aztán
lesütött szemmel meredtem a padlóra, s csak abban bíztam, hogy a basa is
úgy viselkedik majd, ahogy eddigi megfigyeléseim alapján a keleti
úriemberek ösztönösen szoktak, és az első pillantás után többé ő sem tekint
rám nyíltan.

– A húgom elmesélte az egész történetet – folytatta. – Ha jól értettem,

önt egyelőre nem kerestetik; még senki sem vette észre, hogy eltűnt. Így
van?
 Volt valami a hangjában – rosszallásnak nem merném nevezni, ez túl
erős kifejezés lenne, de annyi azért világosan kiderült belőle, hogy
ostobaságnak tartja kalandomat, úgy véli, badarság volt veszélynek
kitennem magamat, és csak súlyosbítja a helyzetet, hogy senki sem keres.
Úgy éreztem, jobban örülne, ha tűvé tennék értem az egész környéket, ezért
aztán egy szót se szóltam.

– Nem tudom, mi a szándéka – beszélt tovább –, s azt sem, jelenteni

kívánja-e az esetet a hatóságoknak. Ha ez az óhaja, mi természetesen
tanúsítani fogjuk, hogy állítása megfelel a valóságnak, és minden tőlünk
telhető segítséget megadunk önnek. De mindenekelőtt az a teendőnk, hogy
haladéktalanul visszavigyük önt a hotelba. Mivel gondoskodnunk kell a
biztonságáról, magam fogom elkísérni. Holnap aztán, ha óhajtja,
átgondolhatja, milyen lépéseket tartana helyénvalónak…

– Erre semmi szükség, monsieur – közöltem, majd föltekintve láttam,

hogy nemcsak ő néz rám meglepetten, hanem Laila is. Azt hiszem, a basa
nincs hozzászokva, hogy a szavába vágjanak – vagy ellentmondjanak neki.

– Semmi szükség rá – ismételtem. – Az esetet pedig nem áll

szándékomban jelenteni, mivel egyrészt teljesen tisztában vagyok a
körülményekkel, másrészt nem esett bántódásom, sőt épp ellenkezőleg,
ezáltal nyílt alkalmam rá, hogy az ön elragadó húgát megismerjem. És
most arra kérem, legyen olyan kedves, utasítsa a személyzetet, hogy
nyergeljék föl a lovainkat. Így Szabir meg én folytathatjuk az utat, és nem
kell tovább visszaélnünk a jóságával.

Merész szavak. De ha ilyen bátor vagyok, vajon miért éreztem, hogy

jeges félelem szorítja marokra a szívemet, miközben kimondom őket, és
miért tetszett az előttünk álló utazás is oly fáradságos vállalkozásnak?

A mellettem ülő Laila komoly, fürkésző pillantással nézett rám. – Ugye

nem gondolod komolyan, hogy csak úgy lóháton nekivágsz a sivatagnak?

– Dehogynem – feleltem. – A legkomolyabban gondolom.

– Leülhetek? – kérdezte Saríf basa a kerevetre mutatva.

 – ltfaddal – mondtam, s ő a szája szögletében felvillanó röpke
mosoüyal, Laila pedig elfojtott kis nevetéssel jutalmazott érte.

– Ne tréfálj, Anna! – szólalt meg ismét Laila, amikor fivére helyet

foglalt velünk szemben. – Hát újra útnak indulnál? Ezek után?

– Ha most visszamegyek – magyaráztam –, mit mondok Emilynek, a

komornámnak és a Képviseleten dolgozó ismerősömnek, Mr.
Barringtonnak? Hiszen mindketten tudták, hova készülök. Hogyan adok
számot róla, hol töltöttem ezt a két napot?

– A férfit el lehet hallgattatni – jelentette ki a basa. – A komornájával

meg elhitetheti, hogy inába szállt a bátorsága, és visszafordult.

– De ő azt hiszi, egy csoporttal utazom.

– Nincs jelentősége, hogy egy komorna mit hisz vagy mit nem – közölte
határozottan. – Csak az ön biztonsága fontos, semmi más.

– Biztonságban is lettem volna, ha az ön ifjú barátai nem rabolnak el –

válaszoltam, s magam is meglepődtem, mert nem emlékszem rá, hogy
bárkivel bármikor ilyen csípős hangon beszéltem volna. A basa hátradőlt,
a párnákra támaszkodott, és egyenesen rám tekintett. Én lesütött szemmel a
kezemet nézegettem.

– Amellett Szabirt nem lehet elhallgattatni – tettem hozzá. – Szigorúan

ki fogják vallatni, és szóra bírják.

– Garantálom, hogy hallgatni fog, mint a sír – mondta a basa

csendesen.

– Nem. És egyébként se hinné el senki, hogy inamba szállt a

bátorságom. Ez… nem jellemző rám.

A basa nem válaszolt. Fölnéztem. Még mindig hátradőlve ült a

kereveten, s az olvasójára meredt, mely most mozdulatlanul pihent az ujjai
között. Aztán Saríf al-Bárúdi fölemelte a fejét, és ismét rám tekintett.

– ]ól van – bólintott. – Megértem önt. El fog menni a Szent Katalin-

kolostorba. De nem ma este és nem egyedül.

Lailára pillantottam, aki a fivére arcát fürkészte: vajon azt fogja

javasolni, hogy ő kísérjen el?

– Lady Annának igaza van – mondta a basa a húgának. – Azonkívül

miattunk kellett félbeszakítania az útját ilyen kellemetlen körülmények
között, tehát kötelességünk… – Hirtelen elhallgatott, mintha unalmasnak
találná saját szavait. – Bármi történt is, engedje meg – fordult hozzám –,
kérem, engedje meg, madame, hogy magam kísérjem el a Sínai-félszigetre
és vissza. Remélem, biztonságosabbnak fogja találni az utazást, ha nem
egyedül megy, hanem velem és az embereimmel tart.

– Szó se lehet róla, monsieur – feleltem. – Én egyedül is képes vagyok…

– Nem engedem egyedül útra kelni.

– Már megbocsásson, de nem az ön engedélyétől függ, hogy mit tehetek

és mit nem!

– Anna! – hallottam Laila suttogását, s éreztem, hogy megérinti a

karomat, de továbbra is mozdulatlanul és eltökélten ültem. Hogy merészel
dirigálni nekem ez az ember?

– Madame – mondta –, ön megfeledkezik róla, hogy az én házamban

tartózkodik.

– Hogy értsem ezt?

– Úgy, hogy nem fog egyedül távozni innen. Csak kísérettel térhet
vissza a hotelba. Azt természetesen eldöntheti, egyenesen oda óhajt-e
menni, vagy kerülőt tesz a Sínai-félsziget felé.

– És ha nem tartok igényt a kíséretre?

– Akkor itt maradhat. Elvégre nem fogják keresni – felelte, és valami

megcsillant a szemében: egy mosoly.

– Monsieur – mondtam –, ez erőszak.

 – De nemes cél érdekében.

Lailához fordultam, aki úgy meglepődött, hogy alig tudott magához

térni. – Ez jó terv – szólalt meg végül. – És így mindent jobban fogsz látni.
Tudom, hogy nem félsz egyedül nekivágni, de hidd el, nyugodtabb leszel a
sivatagban, ha emberek vesznek körül.

Nem válaszoltam.

– Remek. Akkor ezt megbeszéltük – jelentette ki a basa, és ültében

kihúzta magát. – A holnapi napra szükségem van, hogy mindent elintézzek,
és kihozzam a ház urát a börtönből. – Rámosolygott a húgára. –
Holnapután reggel indulunk – fordult hozzám. – Igyekezni fogok, hogy
kárpótoljam az elvesztegetett időért.

Fölállt, s Laila is fölemelkedett a kerevetről. Belebújt a cipőjébe,

fölvette a köpenyét, és megkötötte a fejkendőjét. Fivére arabul mondott
neki valamit, majd miután pár szót váltottak, Laila odalépett hozzám, és
megfogta a kezemet.

– Nem szívesen hagynám magára a fiamat még egy éjszakára. Ugye

nem fogsz itt félni egyedül? Boldogan meghívnálak a házamba, de az lesz a
legjobb, ha minél kevesebben szereznek tudomást a történtekről. Reggel
visszajövök, sőt Ahmedet is magammal hozom, hogy bemutassam neked. –
Rám mosolygott és megcsókolt – előbb jobbról, aztán balról, majd megint
jobbról. – Örülök, hogy megismertelek – mondta, s amikor elment, a fivére
is vele tartott.

Leültem a kerevetre. Hogy merészelte, háborogtam, hogy merészelte ez

a basa csak úgy megszabni nekem, mit kell tennem? De miközben ezen
töprengtem, különös érzésem támadt: mintha kitágult volna körülöttem s
kitárult volna előttem a világ. Azon kaptam rajta magam, hogy Sir
Charlesra gondolok, s nagyon szeretném tudni, mit szólna ehhez az
egyiptomi pasához, akinek ilyen sajátos módon kerültem a házába. Aztán
az jutott eszembe, hogy hasonló körülmények között valószínűleg maga Sir
Charles is hasonlóképpen viselkedett volna, mint Saríf al-Bárúdi.
Bizonyára kellemetlenséget okoztam neki – hiszen nem állt szándékában a
sivatagba utazni. És mi lesz, ha Lord Cromer fülébe jut a dolog?
Súlyosabb véteknek fogja tartani, hogy végül a basával keltem útra, mint
azt, hogy egyedül indultam el. Csak most ébredtem rá, mennyi
kellemetlenségnek teszi ki magát Saríf pasa, és mire vállalkozik, pusztán
azért, hogy lehetővé tegye számomra ezt az expedíciót.

Kopogtatást hallottam, és önkéntelenül is angolul kiáltottam:

„Tessék!", de senki nem lépett be, így nyomban fölugrottam, és ajtót
nyitottam. Ő állt odakint a folyosón, Szabir meg néhány lépésnyire a háta
mögött téblábolt.

– Bocsásson meg, madame – szólalt meg a basa –, csak eszembe jutott,

hogy elég kényelmetlen lehet így önnek. Egyelőre nem találtam mást, de
talán ez is megteszi. – Valamit felém nyújtott, én meg elvettem tőle egy
szépen összehajtott, selymes tapintású ruhadarabot. A félhomályban nem
tudtam megállapítani, milyen színű. – Természetesen nagy lesz önnek,
hiszen az enyém, de talán mégis…

– Köszönöm – mondtam kimérten. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon

kényelmes lesz.

– Az a baj, hogy ma este egyetlen asszony sincs a házban, aki a

szolgálatára állhatna, de ha… szóval… ha ki óhajt menni a fürdőszobába,
akkor tizenöt percen belül gondoskodom róla, hogy találjon… ezt-azt… –
Tétova mozdulattal elhallgatott, én meg sietve megnyugtattam, hogy ez
igazán kedves tőle.

– Jó éjszakát – mondta, majd ismét ünnepélyesen meghajolt, és sarkon

fordulva távozni készült.

– Egy pillanat, monsieur – szóltam utána, s erre megállt. – Az imént

épp azon gondolkoztam – folytattam –, hogy mennyi kellemetlenségnek
teszi ki magát miattam, és…

Fáradtnak látszott, s mintha unta volna az akadékoskodást. – Azt

hittem, ezt már megbeszéltük. Vagy tévedek?

– Csak eszembe jutott, hogy esetleg Lord Cromer tudomást szerez a

dologról, és…
 – Igen? – kérdezte hűvösen.

– Abból baj lehet, ugye?

– Erre korábban kellett volna gondolnia. Talán fél?

– Nem magamat félem, monsieur.

– Hanem?

– Attól tartok, hogy ön kerül kínos helyzetbe miattam.

– Meg tudok birkózni vele – válaszolta. – Aggasztja még valami?

– Nem – feleltem. – Jelenleg nem.

– Ezt örömmel hallom, madame. És még egyszer jó éjszakát kívánok –

mondta, majd Szabirral a nyomában öles léptekkel végigsietett a folyosón.

Valóban találtam „ezt-azt” a fürdőszobában: gőzölgő forró vizet egy

nagy rézedényben, egy darab szappant, amelynek olívaolaj- és rózsaillata
volt, meg egy halom meleg törülközőt.

Leültem a nagy márványkád szélére. A falra akasztott olaj-lámpa

lobogó lángja villódzva világította meg a csempét. A nagy, kék-fehér
zománckancsóval vizet mertem, és a fejemre öntöttem. Lord Cromer
nyomban elillant a gondolataimból. Boldog voltam.

Amikor belebújtam Saríf basa sötétkék selyem köntösébe, amelynek

hosszú ujját többször is vissza kellett hajtanom, és vizes hajamat
törülközővel felkötve mezítláb visszamentem a terembe, középen egy
összecsukható állványt s rajta joghurttal, sajttal, sárgabarackkal,
margarinnal, olajbogyóval, vászonszalvétába bugyolált kenyérrel
megrakott nagy, kerek réztálcát találtam, meg egy bepárásodott pohárban
friss, jéghideg vizet. Leültem a padlóra, és jó étvággyal falatozni kezdtem.
Fáradt voltam, s lelkemre az elégedettség jótékony homálya borult.

Lefeküdtem a kerevetre, az államig felhúztam a rózsaszín

rózsabimbókkal hímzett halványszürke gyapjúkendőt, s csak ekkor kezdtem
 el azon tűnődni, vajon ő is fölismert-e, hiszen biztos vagyok benne, hogy
amikor az előző két alkalommal láttuk egymást, már találkozott a
pillantásunk…

13
S a szív mégis nyelvet keres.

S. T. Coleridge

1901. március 14.

Majdnem dél van. Laila al-Bárúdi a vászonhuzatú párnáknak támaszkodva ül

a haramlek kiszögellő teraszának hűs árnyékában. Kis fehér babaruhát tart a
kezében. Lenéz a kelmébe szúrt tűre, gyűszűs középső ujjával megnyomja, s
ahogy az anyag túloldalán meghúzza – miközben érzi, hogy a hímzőfonal
nekifeszül a kisujjának –, Ahmed egyszer csak sikongatva fölkacag, ő pedig
föltekint: az udvar közepén álló szökőkút vize csobogva hullik vissza a színes
mozaiklapokra, és Anna fölemelt kézzel néhány csillogó cseppet spriccel a
kisfiú dundi lábára. Laila elmosolyodik, majd ismét a hímzés fölé hajol, s a
következő öltésre összpontosítja a figyelmét.

Fivére kezességet vállalt Huszniért, így ígéretéhez híven a ház urát már
korán reggel kiengedték a börtönből. Úgy lépett be fürge léptekkel,
jókedvűen a házba, mintha csak a hajnali friss levegőn sétált volna egyet.
Előbb őt, Lailát, aztán Ahmedet csókolta meg, majd megfürdött,
megborotválkozott, tiszta ruhát öltött, és tükörtojást süttetett. Reggeli közben
elmesélte, hogy a bajtársai nélkül nem volt hajlandó távozni a börtönből, így
aztán beleegyeztek, hogy az ő jótállásával mindnyájukat szabadon bocsássák.
Mint mindig, most is a dolgok pozitív oldalát nézte, s örült, hogy – kliensei
zöméhez hasonlóan – a saját bőrén tapasztalhatta meg a börtönéletet. – Még
jobban örülök – mondta nevetve –, hogy csak három éjszakát töltöttem
odabent –, s miközben a felesége teát töltött a csészéjébe, halkan odasúgta: –
Hiányoztál!

Alig várta, hogy bíróság elé állhasson; mint mondta, így legalább alkalma
lesz hangot adni az egyiptomi munkások jogos sérelmeinek. Most meg már
az irodájában ül, dolgozik, és cikket ír az al-Livának. Nagyon hálás volt
sógora közbenjárásáért, s megígérte, hogy keményen megszidja Ibrahimot
meg a többieket, amiért ilyen meggondolatlanságra vetemedtek. Hogy milyen
keményen, azt persze Laila nem tudta. Még sosem volt szem- és fültanúja,
hogy a férje bárkit is keményen megszidott volna, mert Huszni inkább azt
szokta mondogatni: – Nem olyan nagy a baj, különben is jól végződött a
dolog, csak nyugalom, mindenre van megoldás. – Hiszen most is ezt tette,
pedig ő figyelmeztette: – Komolyan kell venned a történteket, és beszélned
kell velük. Ezek a forrófejűek még súlyos bajba sodornak! Ha önmagádra
nem gondolsz, legalább a társaik miatt, sőt a saját érdekükben érts szót velük.
A fivérem már azon gondolkozott, hogy fülön fogja és maga viszi be a
rendőrségre őket…

– De hát nem olyan nagy a baj – felelte Huszni. – Az angol hölgynek nem
esett bántódása, hála legyen érte Allahnak!

Ami azt illeti, valóban nem volt olyan nagy a baj, elvégre senkit nem ért
sérelem, s most itt ez a bájos fiatalasszony, nála elbűvölőbb vendég még
sosem fordult meg ebben a házban, és úgy el van ragadtatva mindentől, amit
lát – Laila föltekintett, s Anna, aki ugyanabban a pillanatban nézett rá,
mosollyal viszonozta a mosolyát. Aztán fölállt, és már legalább tizedszer
húzta szorosabbra a derekán a kék selyem köntös övszalagját. Ahmed
beleszeretett, ezt még a vak is látja, gondolta Laila, miközben figyelte, ahogy
a kisbaba felül, s boldogan nevetgélve gőgicsél a földön a hosszú fehér láb
meg a kék selyem mellett, s a magasban fénylő szőke fej egyre lejjebb,
lejjebb és lejjebb hajol – míg végül a kisfiú megbűvölve nyújtja ki a kezét, s
ujjacskáival belekapaszkodik a selymesen csillogó aranyhálóba.

Laila fölemelte a babaruhát, kirázta, majd ismét a térdére terítette. Anna

oly komoly arcot vágott, amikor megmagyarázta neki, hogy ezt a hímzést
„hangyaboly"-nak hívják. – Hát persze – mondta –, hát persze – miközben
ámulva nézte a redőket és a fodrokat, Lailának pedig az öltéseket szemügyre
véve először jutott eszébe, milyen találó elnevezés is ez a „hangyaboly", bár
úgy érezte, jobb lesz, ha nem bolygatja tovább, mert még a végén kellemetlen
dolgok jutnak eszébe róla. Így aztán újra kirázta a ruhácskát, hogy lássa,
honnan hiányzik még egy kis sárga, kék vagy fehér.

Milyen kár, hogy Anna elmegy holnap, gondolta; elképzelte, mennyi közös
programjuk lehetne, milyen sok mindent tudna megmutatni ennek a fiatal
nőnek, aki azért kelt át Európán és a Földközi-tengeren, hogy rátaláljon
Egyiptomra, s aki tegnap bevallotta neki, hogy úgy érzi, megfoghatatlan és
érthetetlen számára ez az egész itteni világ. Laila pontosan tudta, mi jár az
eszében, hisz ugyan mennyit értett volna ő meg Franciaországból, ha nem
barátkozik össze Juliette Clemenceau-val. Bár sajnálta, hogy Anna elmegy,
azért örült is, mert újdonsült barátnője a Sínai-félszigetet és a Szent Katalin-
kolostort fogja látni, és biztonságban, kényelmesen utazik majd – az ő
fivérével. Laila kénytelen volt bevallani önmagának, hogy nagyon
meglepődött, amikor előző este Saríf kísérőnek ajánlkozott. Illetve dehogy
ajánlkozott! Nem ajánlat volt az, hanem inkább királyi parancs, császári
fermán, amit a török szultán osztogat: ön elmegy a Szent Katalin-kolostorba,
madame, méghozzá vagy velem, vagy senki mással. Anna meg dühbe gurult,
megmakacsolta magát, és olyan hangnemben válaszolt a kedves Sarífnak,
ahogy Laila füle hallatára még soha senki nem merészelt beszélni vele.
Hiába, az ő fivére már csak ilyen: mindig fermánokat osztogat. De az sosem
volt jellemző rá, hogy sivatagi utazásokra vállalkozzék, ráadásul idegenekkel
– sőt idegen nőkkel, külföldi nőkkel: horribile dictu, egy angol nővel! És
Laila azóta is, szüntelenül ezen töprengett: lehetséges, hogy Saríf –
elképzelhető, hogy megtetszett neki Anna? Hogy beleszeretett? A többiekhez
hasonlóan már ő is megszokta, hogy úgy gondoljon a fivérére, mint
megrögzött agglegényre, olyan férfira, aki szívesebben él egyedül, s már
régóta egyikük sem biztatta: fontolja meg a dolgot, és nősüljön újra.
Felhagytak vele, hogy feleségnek való lányokra-asszonyokra hívják föl a
figyelmét, sőt jó ideje azon sem tűnődtek, miként boldogul magányosan. – A
fivéred mindent olyan komolyan vesz, lányom – jegyezte meg az édesanyjuk.
– Rengeteg könyvet olvas, és mindet komolyan veszi; elolvasta a nagybátyja
verseit, s a költemények gyökeret vertek a szívében. Mindig csak filozofál,
minden, komolyan vesz, és senki sem ellenkezhet vele.

Laila mindössze hétéves volt fivére házassága és a hat hónappal később

kitört botrány idején, amikor Saríf hazaküldte a szüleihez a feleségét. Ő
persze gyerekfejjel nem sokat értett az egészből, de azért érezte, hogy az
esettől vészterhessé válik a levegő, hiszen életükre már amúgy is árnyékot
vetett a forradalom, az okkupáció, aztán pedig nagybátyja meg Arabi basa és
barátaik száműzetése. Vagy csak később, utólag visszagondolva érezte így?
Igen, talán csak később, amikor már férjes asszonyként jobban kiismerte a
férfiak vágyait, és faggatni kezdte az anyját a történtekről, Zainab hanim
pedig végre kiönthette a szívét, s őszintén beszélhetett a lányával. – A fivéred
azt tette, amit egy becsületes férfinak tennie kellett – jelentette ki itt, ezen az
udvaron, a ramadán egyik holdfényes éjszakáján. – Magára vállalta a
felelősséget, s azt mondta a szülőknek: „A leányotok igazi hercegnő, nincs
semmi hibája. Csak egyszerűen nem illünk egymáshoz. Én nem tudom
boldoggá tenni. Majd jobb férjet talál nálam, és Allah megadja neki azt a
boldogságot, amit megérdemel.” Többet fizetett, mint amennyit kértek tőle, a
lány pedig egy éven belül újra férjhez ment, és Allah három gyermekkel
ajándékozta meg. Az igazat megvallva azt hiszem, a szülei igencsak
megkönnyebbültek, amikor a fivéred elhagyta. Hiszen ők is emberek,
gyermekem: amikor Sarífhoz adták a lányukat, atyátok nagy hatalmú férfiú
volt, a nagybátyátok meg a kormány élén állt – de aztán egyik napról a
másikra romba dőlt az ország, az Okkupációs Hadsereg az utcákon
masírozott, s minden reményünk szertefoszlott. És akkor egyszer csak
megjelent náluk a fivéred, szónokolni kezdett, és nemcsak a lányukat adta
vissza, hanem kárpótlásul még takaros summát is fizetett. Micsoda öröm és
szerencse! És a lány ráadásul nem volt várandós, így aztán elrejtőzhettek egy
időre, és reménykedhettek, hogy a világ majd elfelejti, miféle rokonság fűzte
őket az al-Bárúdi családhoz. Én mindenesetre félrevontam a fivéredet, és így
szóltam hozzá: „Vigasztalj meg, fiam, és nyugtasd meg a lelkemet! A
férfiember nem tud meglenni Allah által adományozott törvényes jussa
nélkül. Tudni akarom, hogyan állsz te ebben a dologban az Ő színe előtt.”
Erre Saríf bátyád lehajtotta a fejét, gondolkozott egy sort, aztán feltárta
előttem a szívét, s azt felelte: „Édesanyám, én képtelen vagyok olyan
asszonnyal leélni az életemet, aki előtt nem nyithatom meg az elmémet és a
lelkemet, s akivel nem oszthatom meg a gondjaimat. Ő nem tud – és nem is
akar – olvasni. A komoly napi problémákat egy vállrándítással intézi el, s
csak annyit kérdez tőlem, szépnek találom-e az új asztalterítőjét. Nehéz
időket élünk, és manapság nem elég, ha az embert csak az otthona meg a
munkája – egyszóval pusztán a saját kis világa érdekli. Nekem olyan társ
kell, akihez bátran fordulhatok, mert bízhatom a megértésében, az
együttérzésében, s elhihetem neki, ha azt mondja, tévúton járok, de erőt is
meríthetek belőle, ha úgy véli, igazam van. Szeretni akarok, és arra vágyom,
hogy viszontszeressenek – ehelyett azonban csak egy érdekeken alapuló,
rossz egyezséget látok, amit az egyház meg a társadalom pecsétje szentesít,
és nem kérek belőle.” Most már érted, édes lányom? A fivéred mindig csak
filozofál! Felajánlottam, hogy keresek neki egy nőt, egy-két lányt – persze
nem rabszolgát, mert a rabszolgaságot épp most nyilvánították
törvénytelennek, hanem egy-két jóravaló teremtést, aki eléldegélhet a
háremében, és kielégítheti a vágyait –, de hiába, mert Saríf bátyád csak újabb
hosszadalmas prédikációt zúdított rám az emberi méltóságról. Huszonegy
éves volt, magas, vállas és szép, mint a holdsugár, így azt mondtam neki: „Jól
van, fiam, te tudod, de valld be őszintén, mihez fogsz most kezdeni?” Ő meg
nagyot nevetett, kezet csókolt, és mindössze annyit válaszolt: „Bízd csak rám,
édesanyám, de légy nyugodt – hiszen ha jól tudom, azt mondják, az alma
nem esik messze a fájától.” Persze az atyjára célzott, én meg tudtam, amit
tudtam az ő gáláns kalandjairól, úgyhogy jobbnak láttam, ha egy árva szót se
szólok.

Laila azon tűnődik, mennyire megszokta, hogy csak úgy gondoljon Sarífra,
mint a fivérére. Pedig 82 óta ő a családfő, mert apjuk akkor vonult vissza
menedéket nyújtó szentélyébe, a nagybátyjukat pedig száműzték az
országból. Persze itt van anyja fivére, Musztafa bej, Huszni édesapja is, de ő
Mínejában él, a birtokon. Laila számára mindig Saríf volt az igazi családfő: ő
igazgatja a birtokot, ő kezeli a pénzt, ő törődik az emberekkel, ügyvédként
dolgozik, a Tanács tagja, reformokat sürget. Jónak mondható, de
távolságtartó viszonyt ápol a palotával…

– Mama! Mama! – Ahmed egyenesen állva, karját magasra emelve

botorkál az anyja felé; már szalad, pedig még járni se tud. Laila lecsapja a
hímzést, föltérdel, előrehajol és elkapja, majd szorosan magához öleli a
szélsebesen közelgő apróságot.

– Nahát, hogy te milyen ügyes vagy, édes kisfiam! – kiált föl boldogan,
miközben megsimogatja a dús, puha fekete fürtöket, s megcsókolja a parányi
verejtékcseppektől fénylő homlokot. Miután révbe ért, és megkapta az áhított
babusgatást, Ahmed kapálózva próbál az anyja karjából szabadulni; Laila
megfordítja, s a talpára állítja. Nem messze tőlük Anna lehajol, várja a
visszatérő kisfiút. Egy lépés, még egy, Ahmed tátott szájjal, feszülten figyel,
aztán önkéntelenül ismét szaladni kezd, és teljes erővel a térdre ereszkedő
Anna kitárt karjába veti magát. Amikor Anna fölemeli a fejét a gyermek
meleg, illatos nyakáról, Saríf al-Bárúdi basa már az udvarra nyíló kapuban
áll, és összevont szemöldökkel nézi őt.

A húgához fordul. – Köhögtem, dörömböltem, de hiába… itt mindenki

megsüketült?

– Örülök, hogy látlak, kedves bátyám. – Laila föláll, a fivére felé indul és
rámosolyog. – Jó reggelt!

– Jó reggelt – visszhangozza a basa. Amikor a húgára tekint, ő is

elmosolyodik, majd fölemeli a kezét, és megsimogatja Laila arcát. – Minden
rendben van? Épségben hazaérkezett a férjed?

– Ezerszer áldjon meg Allah a jóságodért! – mondja mosolyogva Laila,

aztán megfogja az arcát cirógató kezet, és csókot lehel rá. – Kerülj beljebb,
kedves bátyám. Reggeliztél már?

– Igen, hála legyen Allahnak érte – feleli Saríf basa, miközben leül a húga
párnái közelében álló alacsony nádszékre.

És Anna?

– Mikor? – kérdezi Anna. – Mikor érezted először? Mikor szerettél belém?

Ez az a boldog időszak, amikor a szerelmesek szerelmük eseményeinek

mozaikját kezdik összerakni. Amikor egyetlen pillantás, egyetlen hangsúly se
tűnhet tova észrevétlenül, hanem sugárzó fénnyel, jelentőségteljesen ragyog.
Amikor minden percet, minden felismerést vigyázva idéznek föl, s oly
óvatosan göngyölnek ki, akár a legfinomabb selyempapírba bugyolált
drágakövet – hogy aztán minden oldalról megvizsgálják, jól szemügyre
vegyék, így üldögélnek, gyöngéden meg-megérintve egymást, így
beszélgetnek, suttognak, és így fonják össze pompás lánccá a legszebb
pillanatokat, hogy aztán virágfüzérként akasszák egymás nyakába. Mások
számára láthatatlan láncuk csak nekik csillog-villog, akár a lámpa egy zsúfolt
teremben vagy a világítótorony az óceán vizén s az idő tengerén.
 – Mikor éreztem először? Hát az első pillanatban… az első pillanatban,
amikor megláttalak, ahogy ott ültél velem szemben a terem túlsó végében,
abban a komikus lovaglónadrágban, kócosan a válladra lógó hajjal, elrabolva,
fogságba esve… és hűvösen, kimérten azt mondtad: „Erre semmi szükség,
monsieur, és legyen olyan kedves, nyergelje föl a lovamat…”

– Egyetlen szóval se kértelek, hogy te nyergeld föl a lovamat! Ilyesmi még

abban a helyzetben se jutott volna eszembe!

– Lehet, de azért úgyszólván rám parancsoltál, hogy nyergeltessem föl a

lovadat. Meg se fordult a fejedben, hogy félned kellene.

– Mitől kellett volna félnem?

– Tőlem. Hát nem féltél tőlem? A gonosz pasától, aki bezár a háremébe, és
szörnyű dolgokat művel veled?

– Miféle szörnyű dolgokat?

– Igazán tudhatnád. Az angol mesékben is benne vannak. Például attól,

hogy behívatom a fekete bőrű eunuchjaimat, és megparancsolom: kötözzék
meg kezed-lábad…

– Neked vannak eunuchjaid?

– Nahát, hogy te milyen romlott nőszemély vagy… de hát mi mást

várhatna az ember egy hitetlentől? Hiszen férfiruhába öltözöl, kis híján
halálra rémíted szegény Szabirt, aztán az első utadba akadó arab karjába
veted magad…

– Te tulajdonképpen nem is vagy igazi arab.

– Jó, hát akkor „bennszülött”.

– Nem emlékeztél rám a kedive báljáról?

– Nem mondhatnám. Nem.

– Pedig találkozott a pillantásunk… Biztos vagyok benne, hogy találkozott

a pillantásunk. Te az ablaknál álltál…

– Te meg csak egy voltál „közülük”. Csak egy a sok félmeztelen nő közül,
és…

– Hagyod abba, de mindjárt? Ne tegyél úgy, mintha még soha nem tetted
volna ki a lábadat Kairóból…

– Ó, de hát ez itt, Kairóban történt! És mindannyian ott nevetgéltetek,

táncoltatok…

– Én nem is táncoltam.

– Tudom.

– Szóval mégis észrevettél? – kérdezi Anna, és diadalittasan felkacag.

– Nem én!

– De igen!

– Hát… csak úgy futólag.

– És? – És?

– Mit gondoltál rólam?

– Azt, hogy te illedelmesebben viselkedsz, mint általában a többiek.

– Köszönöm. És még?

– Hogyhogy „és még"?

– Nem gondoltad, hogy gyönyörű vagyok, a ruhám meg egyszerűen

elbűvölő, és…

– Nem. – Saríf al-Bárúdi megrázza a fejét. – Nem. Tudod, mikor

gondoltam először, hogy gyönyörű vagy?
 – Mikor?

– Amikor beléptem az udvarra, te meg a földön térdeltél az én régi selyem

köntösömbe burkolózva, és magadhoz ölelted Ahmedet. Aztán fölemelted a
fejedet, rám néztél, az arcodra rásütött a nap, én pedig megpillantottam a
szemedet, azt a bámulatos ibolyakék szemedet, te meg nyakig elpirulva
lehajtottad a fejedet, valósággal belebújtál a kisgyerekbe, és én csak a hajadat
láttam, semmi mást. Akkor gondoltam először, hogy de szép ez a
fiatalasszony. Több mint szép. Gyönyörű.

És Anna, aki eddig magához ölelte Ahmedet, s arcát elrejtve a kisfiú

nyakához hajolt, most hagyja, hogy a gyermek kibontakozzék a karjából.
Ahmed odakiált a nagybátyjának, s ahogy totyogva elindul feléje, Anna
aggódva, előregörnyedve, egyik kezét kinyújtva lépked utána, hogy el tudja
kapni, ha netán elesne. Másik kezével a köntöst fogja össze magán, főleg a
nyaka körül markolja szorosan a redőket, nehogy szétnyíljanak.

– Bon jour – üdvözli Saríf al-Bárúdit, ahogy a közelébe ér, a basa meg
kitárt karral ültében előrehajol – Bácikám! Bácikám! –, majd fölemeli és a
térdére ülteti a kis Ahmedet.

– Bon jour. Remélem, jól aludt, madame. – Nem néz Annára. Az

unokaöccsével van elfoglalva, aki most följebb kapaszkodik, nagybátyja
térdére áll, és nekidől a mellkasának.

– Köszönöm, nagyon jól. – Anna leül a kissé arrébb, valamivel a basáé

mögött álló másik nádszékre. Tekintetét Ahmed dundi lábára szegezi, ami
most Saríf al-Bárúdi halványszürke nadrágját tapossa. A nyitott zakó alól
kivillan a vastag arany óralánc, mely elegáns ívben ereszkedik a
mellényzsebig. Laila közben újra kézbe vette a babaruhát. Most fölnéz a
hímzésről, s rászól a fiára: – Hagyd abba, Ahmed! Elég legyen! – mert a
gyerek a nagybátyja feze után kapkod. Saríf basa leveszi a fezt, odaadja
Ahmednek. Egyik karjával szorosan tartja a kicsit, a másik kezével meg a
saját haját simítja le.

– Azon gondolkoztam – mondja Lailának, Anna kedvéért franciául –,

hogyan kellene utaznia a vendégünknek.
 Laila Annára pillant, aki egy szót sem szól.

– Anna kitűnő lovas – feleli Laila a fivérének. – Szabir is azt állítja,

amellett köztudomású, hogy minden angol nő remekül lovagol. Ugye?

– És most hol csavarog ez a Szabir? Miért nem állt az ajtó előtt?

– Én engedtem el, hogy meglátogathassa a családját. Mindjárt visszajön.

Azt mondja, nem volt alkalma értesíteni őket, hogy néhány napra elutazik, és
attól fél, aggódni fognak érte, aztán majd a Képviseleten kérdezősködnek
utána.

– A családjához ment? – kérdezi Anna.

– Igen. A feleségéhez meg a gyermekeihez. Azt mondja, üzenni akart

nekik, de nem volt érkezése. Nagyon izgatottnak látszott.

– Nem is tudtam, hogy van felesége – mondja Anna meglepetten.

– Biztos vagyok benne, hogy az ön Mr. Barringtonja se tud róla – jegyzi

meg Saríf basa ridegen.

– De hát miért… – kérdezné Anna, de aztán elhallgat. Percekig szótlanul

üldögélnek.

– Engedd meg, kedves bátyám, hogy legalább egy csésze kávéval

megkínáljalak – töri meg a csendet Laila. Saríf basa megrázza a fejét.

– Gyere, mutasd meg nekem a szökőkutat! – mondja Ahmednek arabul, és

a gyermeket fölemelve feláll. Kisétál az udvar közepére, a nőknek hátat
fordítva óvatosan leteszi és a talpára állítja Ahmedet, majd a kisfiút egy
pillanatra el nem eresztve leguggol. Laila és Anna várja, hogy visszajöjjön;
addig egyikük sem beszél.

– Te miért nem tartasz velünk? – kérdezi Saríf basa a húgától, miközben

ismét leül. Látszólag csak udvariasságból érdeklődik, de Laila meglepetten
kapja föl a fejét.

– Nem lehet – feleli, s fejével alig észrevehetően az udvart körülvevő fal

felé int. – Atyánk nem érzi valami jól magát, és a mama nincs itthon.

– Hát persze, persze – bólogat a basa, miközben megfogja Ahmed lábát,

megemeli a gyereket, majd ismét a térdére állítja. Oldalvást kissé Anna felé
fordul, egy pillanatra ránéz, aztán elkapja róla a tekintetét.

– Ugye semmiképpen nem óhajtana gyaloghintóban utazni?

– Sokkal szívesebben mennék lóháton – feleli Anna.

– Hát persze – mondja ismét a basa. Fölemeli Ahmed fejéről a fezt, és

megigazítja, hogy kilátsszon a kisfiú arca. – De akkor úgy kell utaznia,
mintha férfi volna. Fiatal férfi. Egy ifjú legény. – Megenged magának egy
halvány, kényszeredett kis mosolyt, ahogy egy másodpercre újból Annára
néz. – De nem angol ifjú. Valami más náció. – Elhallgat. – Mondjuk francia.
Lehet például egy régi barátom, egy francia úriember fia. Majd kerítünk
önnek megfelelő ruhát, és eldöntheti, milyen nevet választ magának.

– Armand – vágja rá Anna mosolyogva.

– Tehát Armand. Armand Demange. Szerzünk önnek iratokat meg ruhákat,

én meg majd útközben mesélek egyet s mást az édesatyjáról.

– Tudtam, hogy téged láttalak a Costanziban, és azt is, hogy észrevettél

engem.

– Honnan tudtad?

– Onnan, hogy elmosolyodtál, amikor az Armand nevet választottam.

– De hát semmiféle Armand nem szerepelt abban az operában!

– Ez igaz, de mégis. Az opera jutott eszedbe róla.

Az üvegtartókban égő három gyertya villódzva lobogó lángja nem tudja

elhomályosítani a csillagfényt, mely megvilágítja a régi ház tágas tetején
leterített szőnyegeket és plédeket. Anna orrát időnként megcsapja a kert
narancsfáiról felszálló virágillat.
 – Mondd, Anna – szólal meg Saríf basa –, nem hiányzik a régi életed?

– Nem – feleli Anna gondolkodás nélkül. – Itt vagyok. És a világ minden

kincsért se lennék máshol. – Ujjai a térdén pihenő fej puha, sűrű fürtjei között
matatnak. Másik keze mutatóujját a száj vonalán húzza végig. A felső ajkat a
bajusz széle takarja el előle.

– Téged nem zavar, hogy franciául kell beszélnünk? – kérdezi.

– Szeretem ezt a nyelvet.

– De nem zavar, hogy nem tudsz velem arabul beszélni?

– Nem. Így mind a ketten külföldiek vagyunk. Jó, hogy nekem is meg kell
tennem bizonyos távolságot, ha találkozni akarok veled. – Saríf basa elkapja
a száját cirógató kezet, és az ajkához szorítja az ujjak hegyét.

– Olyan szomorú volt az az opera – mondja Anna. – Ahogy ott ült szegény
Tosca a padlón, a báró meg mögötte, az íróasztalánál, és ő azt kérdezte
Scarpiától, mit vétett, hogy ezt érdemelte.

– Igen. Fekete ruhát viseltél.

– Még gyászoltam. Akkor még csak tíz hónap telt el…

– Anna?

– Tessék, drágám.

– Hol van a jegygyűrűd? Hol a régi jegygyűrűd?

– Egy kis tasakban. A komódomban tartom az ő gyűrűjével meg a

naplóimmal együtt, amelyeket akkoriban írtam.

– Elolvashatod őket, ha akarod. Nincs semmi titkolnivalóm előtted.

– Nem akarom.

– Biztos?
 – Biztos, drágám. Nem akarom elolvasni őket. Most még nem. Talán majd
egyszer, ha megöregszünk…

Kairó

1901. március 14.

Kedves jó Sir Charles,

ezúttal olyan hírekkel szolgálhatok, amelyek számomra feltétlenül, de

remélem, az Ön számára is sokkal érdekesebbek egy újabb hangversenyről,
operaelőadásról vagy városnézésről szóló beszámolónál – ugyanis
módfelett különös körülmények között volt alkalmam megismerkedni egy
ifjú egyiptomi mozlim hölggyel. Szándékosan nevezem „hölgy”-nek, mivel
mind a családja, mind a viselkedése alapján Ön is igazi dámának tartaná,
hiszen annak a Mahmud Számi al-Bárúdi pasának az unokahúga, aki Arabi
pasa kérészéletű kormányának a miniszterelnöke volt, s Arabi bajtársa
abban a balul végződött felkelésben, melyről Ön mindig bizonyos
rokonszenvvel szokott szót ejteni. Körülbelül tizennyolc hónappal ezelőtt
megengedték neki (mármint Mahmúd Számi pasának), hogy hazatérjen,
mert időközben nagyon megöregedett, csaknem teljesen megvakult, és már
egyáltalán nem foglalkozik politikával, hanem azt mondják, hatalmas
versgyűjteményének szenteli az idejét. Az egyiptomi hölgy, édesanyja
Zainab al-Gamrávi úrnő, aki maga is régi, előkelő családból származik, a
felső-egyiptomi Mínejából, de vele még nem találkoztam.

Újdonsült barátnőmet Lailának hívják, s amikor megismerkedtem vele,

ügyvéd férje éppen börtönben volt (bár csak rövid időre), mert némely
munkásoknak segített tüntetést szervezni a jobb körülményekért. Ezek a
férfiak a villamosvasútnál dolgoztak, és a külföldi munkásokéival azonos
munkafeltételeket követeltek, ám követeléseiket a kormányzat nem volt
hajlandó teljesíteni, így aztán sztrájkba léptek. A villamos társaság erre
olyan munkásokat hozatott, akiket mi Angliában sztrájktörőknek nevezünk,
s a konfrontáció hevében barátnőm férje meg egy kollégája a sínekre
feküdt, hogy ne tudjanak közlekedni a villamosok. A munkások
vezéregyéniségeivel együtt mindkettőjüket letartóztatták, sőt börtönbe
vetették – ahonnan később barátnőm fivére, Saríf al-Bárúdi basa
közbenjárására bocsátották szabadon őket. A basa egyébként maga is
ügyvéd, s mint megtudtam, pozíciójánál, feddhetetlenségénél,
hazafiságánál és persze előkelő rokonságánál fogva igen befolyásos férfiú.

Drága atyám bizonyára el tudja képzelni mindazokat a kérdéseket,

melyekkel új barátnőmet ostromoltam, így most már tudom, hogy a
„fecsegő osztályok” nem csupán a brit okkupációnak kívánnak véget vetni,
hanem ezenkívül azt is követelik, hogy az országot a miénkhez hasonló
választott parlament és alkotmány útján kormányozzák.

Amikor megkérdeztem, mi a véleménye minderről a kedivének,

barátnőm nyájas mosollyal azt felelte: a kedive kinyilvánította, hogy maga
is szimpatizál a nemzeti érzelműek követeléseivel, s azt mondja, atyjának
ahelyett, hogy az angolokhoz szaladt volna, már akkor teljesítenie kellett
volna e követeléseket, amikor Arabi pasa első ízben lépett fel velük.
Akadnak azonban némelyek, akik úgy vélik, őfensége csak a Lord
Cromerral fennálló konfliktusában akarja kihasználni a nacionalistákat,
ám arra nincs semmiféle garancia, hogy a saját jószántából is eleget tenne
a nép óhajának, és hajlandó volna alkotmányos uralkodóként az ország
élére állni.

Tudom, hogy más kérdéseket is fel kell tennem – például az

államadósságról, amelyről oly sokat hallottam már a Képviseleten,
továbbá arról, mi lesz a konstantinápolyi szultánnal, ha Egyiptom netán
átalakul alkotmányos monarchiává –, és feltett szándékom, hogy az első
adandó alkalommal mindezt meg is érdeklődöm. Jelenleg azonban
csordultig tele van a szívem örömmel, amiért barátságot köthettem Laila
al-Bárúdival, s általa, ha jobban megismerem, talán lehetőségem nyílik
megérteni valamit ebből az országból, melyet már oly régóta olyannyira
vonzónak találok.

Módfelett furcsállom, hogy rövidnek immár egyáltalán nem nevezhető

itt-tartózkodásom során még sosem találkoztam új barátnőmhöz hasonló
hölgyekkel. Azt hiszem, mi hajlamosak vagyunk rá, hogy csak a saját
honfitársainkkal és a többi külhoni konzulátushoz tartozó ismerősökkel
érintkezzünk – a bennszülöttek közül pedig csak azokkal akad dolgunk, akik
szolgálnak bennünket. Úgy vélem, ez éppolyan lehet, mint egy külföldinek
Angliába utazni, ott csak szolgákkal meg boltosokkal találkozni, s ennek
alapján képet alkotni az angol Társaságról. Bár alighanem tévedek,
 bizonyára még ennél is rosszabb a helyzet, hiszen az angol Társaság élete
a nyilvánosság előtt zajlik, és még az az idegen is tud a létezéséről, akinek
nincs bejárása ebbe a világba. Itt viszont, mint lépten-nyomon tapasztalom,
a Társaság zárt ajtók mögött él – ám ettől még semmivel sem rosszabb a
miénknél. No és persze a nyelvismeret hiánya is komoly akadály. Ezt az új
barátságot franciául kötöttem, s Lailával franciául beszélgetek, de eltökélt
szándékom, hogy megtanulok arabul, és remélem, hamarosan azzal
kápráztathatom el Önt, hogy engedelmes, szerető leányaként ezen a
nyelven írom alá a leveleimet stb. stb.

A kezdet vége
A mesék egyik válfaja jellegzetesen egyiptomi. E me-

séket három sajátos vonás különbözteti meg a töb-

bitől: valamennyi pikareszk, feminista és panteista.

Jákúb Artin, 1905

Így aztán három hősnőnk – ahogy az már egy kalandos utazásról szóló,
ráadásul egy útiládából kicsomagolt, sőt elővarázsolt mesébe illik –
fölkerekedik, s megy szépen, ki-ki a maga útjára. Anna Winterbourne a
Kairótól keletre fekvő Sínai-félszigetre tart Saríf al-Bárúdi társaságában,
Amal al-Gamrávi és Isabel Parkman pedig a Felső-Egyiptomba vezető úton
épp a Míneja kormányzóságban lévő Tavaszi felé igyekszik.

– Hiszen megígértem, hogy majd beleásom magam! – nevet Isabel.

– Hát, ami azt illeti, valóban álltad a szavadat – mondja Amal, s lepillant a
papírra, amit Isabel adott oda neki. Miközben lassít egy öszvér vontatta
szekér mögött, fogja a papírlapot, kisimítja a volánon, figyelmesen megnézi,
és hangosan olvasni kezdi a szavakat:
 Umm: anya (és fejtető)

Umma: nemzet; ebből ered az ammama: nacionalizál

Amma: előimádkozik; ebből ered az imám: vallási vezető

Egy sor kimarad, aztán Abb: apa, atya

– Ennyi az egész? – kérdezi Amal, és visszaadja a papírt, mert látja, hogy

szabad az út. Kettesbe kapcsol, aztán előzni kezd.

– Ennyi – feleli Isabel –, hacsak eszedbe nem jut még valami.

Amal a homlokát ráncolva töri a fejét. – Apaság, atyai – dünnyögi. – Más

nekem se jut eszembe.

– Tehát megállapíthatjuk – mondja Isabel –, hogy két borzasztóan fontos

fogalom, az ember nemzeti hovatartozása és hitéletének irányítása az „anyá"-
ból ered. Ez a szó jelen van a politikában, a vallásban, a gazdaságban, sőt
még az anatómiában is. Ezek után hogyan állíthatja bárki, hogy az arab
patriarchális nyelv?

– Jeles! – fordul feléje Amal egy pillanatra, és fülig érő szájjal rámosolyog.
– Ez az érem egyik oldala. Másrészt viszont azt is mondhatnád, hogy az
„abb” elkülönül a többitől, mert páratlan a maga nemében, és semmilyen
fogalommal nem szabad egy napon emlegetni. Más kategória.

– Ugyan! – tiltakozik Isabel. – Ezt te sem gondolod komolyan.

Fantasztikusan hasonlítanak egymáshoz, gondolja Isabel. Nemcsak a fekete
hajuk meg a fekete szemük. Hiszen itt mindenki fekete. Sokkal inkább a
lényük, a modoruk: az a barátságos, derűs, kissé gunyoros mosolyuk. Ahogy
elhalmozzák bókokkal az embert, de nem biztos, hogy komolyan is gondolják
a dicséretet. Ahogy váratlanul olyan dolgokat kérdeznek, ami szíven üti az
embert, s az elevenébe vág. De Amal nem olyan sziporkázóan szellemes,
mint a bátyja, és kevesebb benne a vitalitás, illetve talán nem is kevesebb;
csak mintha féken tartaná a vitalitását.

– Álljunk meg egy pillanatra – javasolta Amal.

 Már másfél órája úton voltak. Amikor kiszálltak a kocsiból, a forró levegő
úgy vágta mellbe őket, mintha kemencéből csapott volna ki. Föl-alá járkáltak,
hogy megmozgassák a lábukat, s Amal csak ekkor vette észre Isabel hosszú
szoknyáját, bő, hosszú ujjú blúzát, a haját elfedő, lezseren megkötött
kendőjét.

– Mi ez az egész? – kérdezte. – Talán új imázs?

Isabel vállat vont. Fokozatosan jött rá, hogy itt nem válik be a régi
szerelése. Elnézte a turistákat az óvárosban, a Bazárban, látta, hogy vörösek,
mint a főtt rák a tikkasztó hőségben, a helybeli járókelők meg vagy
megbámulják őket, vagy elfordítják a tekintetüket. És különben is, ezek a
lenge holmik sokkal kényelmesebbek.

Amal elmosolyodott. – Így is jól nézel ki – mondta.

Egy asszony közeledett feléjük. Figyelték, ahogy a szamara előtt lépked.

Az állat lógó fejjel, békésen poroszkált mögötte, s cipelte a hátára kötözött
terhet, a nagy csomó hosszú, sárga nádat. A nádszálak minden lépésnél hol
jobbra, hol balra billentek, mintha valami egyensúlyban tartaná – és egyszer
erről, máskor arról húzná le – őket.

– Szalámu alaikum.

– „Alaikum esz-szálám. – Az asszony megállt. Amal meg ő nyomban

beszélgetni kezdtek: Hova, hova? Ki ez a ragyogó holdsugár? A szamár
eközben megragadta az alkalmat, hogy körülszaglásszon a porban pár zöld
fűszál után.

Kairói barangolásaik során Isabel már megszokta, hogy Amal bárkivel

szívesen szóba elegyedik, legyen az boltos, parkolóőr vagy akár közlekedési
rendőr. De minél jobban eltávolodtak a várostól, Isabel annál inkább úgy
érezte, erőt vesz rajta – de mi is? Nem a nyugtalanság vagy a szorongás.
Nem. A bizonytalanság. Rájött, hogy ő itt egyedül már nem boldogulna, mert
itt nincsenek benzinkutak, telefonfülkék – nincs semmi, csak a mezőket
átszelő autóút, egy-egy kisváros, aztán újra csak mezők és mezők mindenütt.
Hébe-hóba felbukkant egy-egy jelzőtábla, s olyan helységnév állt rajta,
amelyről ő még sose hallott. Néha egy szekér, máskor meg egy teherautó
mögé ragadtak be. A Felső-Egyiptomba vezető úton főleg ezek: a szekerek és
a teherautók közlekedtek, no meg a poros Peugeot furgonok, amelyeket itt
taxinak használtak, és minden utasnak meg kellett fizetnie a viteldíjat.
Ráadásul az út a terroristák hátországába vezetett – legalábbis ezt olvasta az
újságokban. Ő a barátnőjébe helyezte a bizalmát, de mi lesz, ha Amallal
történik valami? Mi lesz, ha elájul a kánikulában, vagy vakbélgyulladást kap?
Ő, Isabel, vajon mihez kezd ilyen helyzetben? Magát Amalt szemmel
láthatólag nem gyötörték efféle félelmek; boldogan tereferélt az út szélén, sőt
egy nádszálat is kiválasztott a málhából, mielőtt a parasztasszony ismét útnak
indult.

Amal lehántotta a nád kemény, fényes héját, és levágott egy darabot. Isabel
addig rágcsálta, míg a cukornád édes levet nem eresztett, aztán diszkréten a
tenyerébe köpte a kásás fehér belet.

– És ezt csak úgy neked adta? – kérdezte.

– Megkérdezte, hogy kérek-e egyet.

– De nem fizettél neki érte.

– El se fogadta volna. Hiszen ez csak egy szál cukornád – mondta Amal,

miközben beszálltak a kocsiba.

Az első barikád nem is volt olyan vészes. Már messziről látták a piros-fehér
hordókat, az út menti bódét, az integető katonákat, akik megállították őket.
Amal lecsavarta az ablakot, s a fiatal tiszt behajolt rajta. Amal al-Gamrávi és
lsabel Parkman. Amerikai. A bátyám menyasszonya. A Mínejában lévő
Tavásziba. A mi falunk, a mi birtokunk. Néhány napra… A kocsi mellett
gépfegyveres katonák álltak, a tiszt hátralépett. – Vigyázzon rá. Nem akarunk
itt külföldi vért ontani.

A második barikádnál, Kairótól háromórányira, egyszer csak lerobbant a

kocsi. Amikor füstölni kezdett, úgy döntöttek, folytatják az utat, de odáig
fajult a dolog, hogy meg kellett állniuk. A hőmérő jelzőlámpája pirosan
világított. Lehúzódtak az út szélére, fölnyitották a motorház fedelét. Csak úgy
dőlt a füst meg a gőz mindenhonnan. A nap épp a fejük fölött, az égbolt
kellős közepén járt, és tikkasztó volt a hőség.
 – Most mit csinálunk? – kérdezte lsabel.

– Fogalmam sincs – felelte Amal, de csöppet se látszott idegesnek. – Azt

hiszem, várunk.

– Van errefelé autómentő?

– Nincs – mondta Amal. – Az aztán nincs. Üljünk le ide az árnyékba, és

várjunk.

Csíkos plédet vett elő a kocsiból, és leterítette a földre. Leültek, és

mandarint ettek; Isabel nézte, ahogy Amal a tenyerébe dörzsöli a gyümölcs
héját, aztán beszívja az illatát. Egy autó állt meg mellettük – egy ütött-kopott
furgon. Senki sem ült benne a sofőrön kívül, aki kinézett az ablakon, és
megkérdezte:

– Minden rendben? Vagy talán valami baj van?

– Bedöglött a kocsi – felelte Amal. – Átforrósodott, füstölni kezdett, én

meg nem mertem továbbmenni.

– Mindjárt megnézem – mondta a férfi.

Kiszállt a furgonból. Alacsony, sötét bőrű fickó volt, barna nadrágban,

mintás ingben, elnyűtt, kitaposott cipőben, zokni nélkül. Előhúzott egy
rongyot az autójából, kinyitotta a hűtőt, az meg sziszegve, sisteregve jó adag
füstöt és gőzt okádott rá.

– Nincs benne víz – állapította meg a sofőr.

Visszament a furgonjához, és egy tömlőt vett elő. A hűtő fölé tartotta,

öntött bele egy kis vizet, s mindhárman látták, hogy az lecsurog a kerekek
között.

– Lyukas a hűtő – közölte a férfi.

– Akkor most mi lesz? – kérdezte Amal.

A fickó mondott valamit, a távolba mutatott, aztán vontatókötelet vett elő a

saját autójából, és nekilátott, hogy az ő kocsijukra kötözze.

– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – súgta oda Amalnak Isabel.

– Hogy érted ezt?

– Nem veszélyes?

– A sofőr azt mondja, van itt egy műhely a közelben, ahol meg tudják
javítani a hűtőt.

– De nem lesz ebből baj? Nyugodtan vele mehetünk?

– Ó, hát persze! – felelte Amal. – Légy nyugodt, minden oké! – Aztán

visszafordult a férfihoz: – Tudja, a bátyám felesége – magyarázta. – Külföldi.
Tavasziba megyünk, a falunkba. Mínejába.

– Allah áldása kísérje a lépteit! – mondta a sofőr Isabelnek, miközben

megrángatta a csomót, hogy lássa, elég szoros-e.

Húsz percen át vontatta őket; a kötél kétszer bújt ki a hurokból, s ő ismét

visszakötötte. Aztán befordultak egy hepehupás dűlőútra, s hamarosan egy
piactérre értek. Elgurultak néhány düledező ház meg egy kis mecset előtt,
majd valami betonkalyibánál álltak meg, amely előtt néhány autóroncs
hevert. A sofőr kiszállt a furgonból, kurjantott egyet-kettőt, s erre egy férfi
került elő az épület mögül. Tetőtől talpig maszatos volt a fekete gépzsírtól;
kezét egy rongyba törölgette. – Te maradj a kocsiban – mondta Amal, aztán ő
is kiszállt, s a férfi felé indult. Most már hármasban álltak a tűző napon, és
beszélgettek. A kocsiban persze a légkondicionáló sem működött; Isabel
mintha szaunában üldögélt volna. Érezte, hogy gyöngyözni kezd a verejték a
fejbőrén. Megfájdult a feje, és a földből fölszálló forróságban imbolyogva
hullámzott a három alak a szeme előtt. A szerelő a kocsihoz ballagott, és
eltűnt alatta. Aztán előbukkant, fölállt, visszatért a másik kettőhöz, és tovább
beszélgettek. Végül nyilván megállapodtak, mert a sofőr, aki idevontatta
őket, tréfásan szalutálva búcsút intett, és a furgonja felé indult. Amal követte,
kezet nyújtott neki, Isabel meg nézte az immár jól ismert pantomimet: a férfi
mosolyogva, a fejét rázva, lesütött szemmel, a szívére szorított kézzel hátrált
a kocsijáig. Beült, még egyszer intett és elhajtott. Amal visszament Isabelhez.
 – Üljünk le a műhelyben – mondta. – Odabent talán valamivel hűvösebb
lesz.

Isabel lüktető fejjel kászálódott ki a kocsiból. Szoknyája a combjához

tapadt, s érezte, hogy csuromvíz a haja, és patakokban folyik a verejték a
hóna alatt, a két melle között meg a térdhajlatában…

A műhelyben csak sötét volt, hűvös nem. Erős benzinszag terjengett, s

egymás hegyén-hátán hevertek az autóalkatrészek, a szerszámok meg a
gumiabroncsok, mintha csak úgy behajigálták volna őket. Isabelnek
kóválygott a feje, minden összefolyt a szeme előtt, de azért nem tudta
elszánni magát, hogy a piszkos falnak támaszkodjon. Egy nyakig szurtos
kisfiú bukkant fel, két széket állított az ajtó közelébe. A műhely végéből
előhozott egy ősrégi ventilátort, fölrakta valami fekete gépre, zsinórját a
falból kilógó drótokhoz kötötte, és a masina forogni kezdett. A fiú a pólója
szélével megtörölgette a székeket, aztán elvigyorodott.

– Itfaddalu.

Isabel lerogyott, de nyomban föl is pattant, mert az egyik székláb

megbillent.

– Nem kell megijedni – nevetett a gyerek. Kiegyenesítette a lötyögő

széklábat, és egy kartondarabot gyömöszölt mellé a résbe, hogy rögzítse.
Isabel megint leült. A ventilátor az orra előtt zümmögött. Döbbenten látta,
hogy még védőrács sincs rajta.

– Kész életveszély – motyogta.

– Nem vagy hozzászokva – nézett rá Amal kaján kis mosollyal. – Jól érzed
magad? Nagyon sápadtnak látszol.

– Kutya bajom.

Pár percig szótlanul üldögéltek, aztán a fiú újra megjelent; két üveg Seven-
Up volt a kezében. Látszott, hogy az üvegeket már kinyitották, és a horpadt
kupakokat visszanyomták a nyakukra. – Köszönjük szépen – mondta Amal.
Elvette a gyerektől az üdítőt, s az egyik üveget odaadta Isabelnek.
Lefeszítették a kupakot, kezükkel megtörölték az üveg száját, ittak. Isabel
elhűlve nézte, ahogy a szerelő mezítláb, puszta kézzel, védőmaszk,
védőszemüveg nélkül munkához lát a hegesztőpisztollyal. Mindenféle
védőfelszerelés nélkül csak úgy odaáll hegeszteni, kalapálni! És amikor a
férfi a kocsi alá feküdt, a fiú úgy hasalt mellette, hogy ő is puszta kézzel fogta
az egy szál ócska foglalatba csavart csupasz villanykörtét, amivel a
főnökének világított, az áram pedig minden bizonnyal a falból lógó
vezetékekhez csavart villanydrótokból származott.

– Isabel – szólt hozzá Amal, de mintha nagyon messziről hallatszott volna

a hangja. – Attól félek, napszúrást kaptál. Mindjárt jövök.

Amikor visszajött, egy műanyag vödör volt a kezében, méghozzá olyan

rikító narancssárga, hogy a látványtól Isabel még rosszabbul érezte magát.

– Hajtsd félre egy kicsit a fejedet. – Amal lehámozta a kendőt Isabel

fejéről, s Isabel érezte, hogy valami hideg folyadék csurog be lassan a fülébe.
Előbb az egyikbe, aztán a másikba.

– Mi ez? – kérdezte.

– Glicerin – felelte Amal. – Csillapítja a forróságot. Egyszerűen magával

viszi. Most pedig ezt fogd meg szépen. – Egy vizes törülközőt húzott elő a
vödörből, kicsavarta, és nedvesen, hidegen Isabel kezébe nyomta. A másikat
a lány tarkójára, a harmadikat homlokára szorította. – Így ni! Meglátod,
hamarosan jobban leszel – mondta.

– Ne haragudj – szólalt meg később Amal, amikor már újra a kocsiban ültek.
– Sajnálom, hogy magammal cipeltelek. Nem lett volna szabad. Talán vissza
kéne fordulnunk…

– Nem – mondta Isabel. – Nem. – És így is gondolta. Tovább akart menni.

– Ugye nem valószínű, hogy a kocsi még egyszer bedöglik?

– Nem. Illetve mit tudom én. Talán mégis vissza kéne fordulnunk.

– De hát most már elég közel vagyunk, nem?

 – Körülbelül egyórányira.

– Akkor menjünk. Jól vagyok. Tényleg. És útközben a kocsi is lehűl.

Kérlek szépen, ne aggódj értem. Az a glicerines trükk remekül bevált.

– Nem is tudom, honnan jutott eszembe; gyerekkoromban anyám öntött

glicerint a fülembe, ha napszúrást kaptam. Jaj, ne! Ez nem lehet igaz! Már
megint egy barikád…

Isabel úgy érezte, hogy ilyen messze még sosem volt mindattól, amit
ismer; hogy Amal al-Gamrávi kezébe tette az életét, s olyan ez az egész,
mintha ismét kislány volna. Mikor fordult elő utoljára, hogy ennyire rászorult
valakinek a segítségére? Az idejére sem emlékezett. Persze az idegen nyelv is
közrejátszott. Komolyan tanult arabul, és Kairóban már egész jól boldogult.
Ki tudta hámozni a beszélgetések lényegét. De itt, a világ végén, nyilván
valami tájszólásban beszélnek… Vajon mennyit fog ő abból megérteni? Az
lesz a vége, hogy minden Amalra hárul. Amalra, aki alig több mint egy
hónapja még egy étterembe se szívesen ült be, s akinek most szemmel
láthatólag meg se kottyan, hogy öt órája szinte egyhuzamban vezet, mert úgy
döntött, vidékre mennek – de hát ez nem is igazán vidék, gondolta Isabel,
akinek a vidékről egészen más fogalmai voltak. Hiszen itt nem látott se
motelokat, se benzinkutakat, csak mezőket és néha városokat, amelyek
egyszerre hatottak úgy, mintha most épülnének, s úgy is, mintha épp
lerombolták volna őket. És mindenütt rengeteg ember volt; ember meg
mindenféle állat: szamár, ló, kutya, indiai bivaly, kecske meg teve, s ezek
folyton az úttesten bóklásztak, a teherautó-sofőrök meg állandóan rájuk
dudáltak. És azok a barikádok! Minél beljebb mentek a Sza'idba, annál
hevenyészettebb barikádok akadtak az útjukba, s az egyenruhákat ócska
zubbonyok, terepszínű gyakorlóruhák váltották fel. A katonák borostásak,
szakállasak voltak, és a hajukat is hosszabbra növesztették. Az egyik tiszt
nem átallotta tarka selyemkendővel bekötni a fejét. Ezt már nem lehetett
rendfenntartó erőnek nevezni; inkább egy idegen, ellenséges dzsungelben
harcoló sereghez hasonlított.

– Talán úgy néz ki, mint akit elraboltak? – gúnyolódott Amal, amikor egy
katona már harmadszor kérdezte meg tőle: – Miért viszi magával ezt az
amerikai hölgyet?
 – Mi nem szórakozásból vagyunk itt! – förmedt rá a tiszt udvariatlanul. –
Nagyon jól tudja, milyen következményekkel jár, ha egy amerikainak baja
esik.

Ekkor egy másik tiszt sietett oda hozzá, és rászólt: – Engedd tovább őket!
Gyorsan! Menjenek innen! – és ők mentek is, de azért még látták azt a három
fiatal földművest, akiket véres galabíjában, megkötözött kézzel, nyakukon
kötéllel lökdöstek be az út szélén álló rozoga bódéba.

Fél négy volt, amikor a hepehupás dűlőutakon végigdöcögve végre egy fehér
falhoz értek, és a zöld kapun bekanyarodva megálltak. Isabel első benyomása
az volt, hogy egy Mexikóról szóló film díszletébe csöppent: alacsony, fehér
ház, ívelt kupolákkal és résnek is alig nevezhető ablakokkal. Egy asszony
jelent meg két kislánnyal a nyomában, s volt nagy ölelkezés, csókolózás,
boldog sikongatás. – Ez itt Isabel, a bátyám menyasszonya – mutatta be
vendégét Amal.

– Isten hozta, Szitt Íza – köszöntötte az asszony, és ettől kezdve mindenki

így szólította. Neve ismét felöltötte eredeti alakját, a latin „bella” elmaradt
mellőle, s most pontosan úgy hangzott, mint az istennőé, aki e föld úrnője
volt. Jonathan biztosan jót mulatna rajta. Isabelnek megint hiányozni kezdett
az apja.

A ház valósággal elbűvölte. Amikor belépett a középen lévő nagy

előcsarnokba, azt hitte, légkondicionált épületbe érkezett, pedig csak a vastag
falakon nem tudott áthatolni a hőség, a bolthajtásos mennyezet meg a
verandára nyíló ablakok viszont becsalogatták a levegőt, s így kellemesen
hűvös volt odabent. Amal gyorsan körülvezette: megmutatta neki a szobáját,
elmagyarázta a ház beosztását. A verandára nyíló három szárny körülölelte a
buja zöld növényekkel teli árnyas kertet meg a külön bejáratú mandarát, ahol
a férfiak úgy fogadhatták vendégeiket, hogy kívülállók pillantása nem
zaklatta a család hölgytagjait, és itt voltak a fürdőszobák is, amelyekben
Viktória korabeli karmos lábú kádak álltak. Amal átmenetileg megfeledkezett
az úton látott három fiatalemberről, és meghatottan adta át magát a
viszontlátás örömének.

– Úgy nézel ki, mint aki végre hazaérkezett – mondta Isabel.

 – Tényleg? – kérdezte Amal meglepetten. – Hát… van benne valami –
folytatta. – Tudod, a lakásomat csak akkor vettem, amikor hazajöttem
Angliából. Szóval azt hiszem, valóban ez az otthonom. Már úgy értem, ez
maradt meg mindabból, ami gyerekkoromban az otthonom volt. Itt minden
bútort, minden zugot ismerek, mióta élek.

És persze a képeket is. A rengeteg fekete-fehér fényképet meg az élénk

színekben pompázó, ragyogó akvarelleket. Isabel körbesétált, és mindegyiket
figyelmesen megnézte.

– Talán többet zsúfoltunk be ide a kelleténél – jegyezte meg Amal. – De

három házunk volt Kairóban… és az összes kép itt kötött ki.

Isabel rögtön kitalálta, ki festette az akvarelleket. – Anna – mondta. – Ugye

ezek Anna művei?

– Nyertél. Valóban azok. Ide nézz! – És tényleg, a sarokban apró betűkkel

ott állt a lendületes szignó: Anna.

Az egyik festményen oszlopos veranda határolja egy ház udvarát. Középen

szökőkút vize csobban a színes mozaiklapokon. Kisfiú térdel előtte, s a vizet
nézi. A másikon virágzó bokrok közül, egy résen át kandikálunk ki a széles
gyepszőnyegre; a túlsó végében egy férfi kinyújtott karral, háttal áll nekünk,
mintha azt mutatná meg, hova kell elültetni – vagy eltemetni – valamit. A
harmadik, a többinél sötétebb tónusú képen kereveten fekszik egy férfi; a
fény a háta mögül szűrődik be a díszesen faragott farács nyílásain, és
mellette, a földön egy nő kuporog.

– Tehetséges volt – jelentette ki Isabel.

– Hiába, a kitűnő angol neveltetés… – mosolygott Amal. Isabel most a

fényképeket vette szemügyre. – Hadd találjam ki, kiket ábrázolnak – mondta.
– Hű, milyen előkelő nagyúr…

– Azám! El-Gázi Muhtár pasa, az ottomán szultán egyiptomi képviselője.

A nagy Bárúdi, Mahmúd Számi jó barátja volt…

– Nézd ezt a szakállat! És mennyi rendjel, kitüntetés! Iszonyúan magas

rangja lehetett!

Egy családi csoportkép Huszni al-Gamrávit, a feleségét meg a fiát

örökítette meg. Egy másik portréról öregember nézett Isabelre a
hagyományos fehér turbánban, fekete köpenyben. Hófehér szakálla és
bajusza volt, sötét szemöldöke alatt komoly, töprengő, zaklatottan lángoló
szempár csillogott. – Mohamed Abdo sejk, a főmufti – közölte Amal. – De
ezt nézd meg!

És ezen a másik portrén a sejk szakálla-bajusza még ébenfekete volt,

mélyebb ráncok barázdálták a homlokát, s a szeme haragosan villámlott.
Laila al-Bárúdi hajdani hálószobájában pedig, ahová Amal Isabelt
elszállásolta, az a kép függött a falon, amit Isabel már nagyon szeretett volna
látni: dédnagyapja, Saríf al-Bárúdi basa portréja.

– Azt hiszem, jól tennéd, ha ledőlnél, és pihennél egy kicsit – tanácsolta

Amal. Odament Isabelhez, és megtapogatta a homlokát. – Úgy látom, nincs
lázad. Jól érzed magad?

– Igen, remekül. Nem dőlök le, inkább kicsomagolok. Berakhatom a

holmimat a fiókokba?

– Hogyne rakhatnád. Ahová csak akarod. – Amal egymás után húzta ki

nagyanyja hatalmas komódjának fiókjait. – Hát ez meg micsoda? – A legalsó
fiókból kiemelt egy fehér vászonba bugyolált, puha batyut. Letette az ágyra,
és kibontotta. Zöld selyem. Kihajtotta, szétterítette, s kiderült, hogy egy nagy
zöld zászló volt az, közepén összefonódott fehér kereszttel és félholddal.

– Mi ez? – kérdezte Isabel az ágyhoz lépve.

Amal kisimította a ráncokat. – A nemzeti egység zászlaja. Már el is

felejtettem, hogy ide tettem be. Még 1919-ből való – magyarázta, és fölnézett
Isabelre. – Szaad Zaglúl forradalmából. A modern Egyiptom történelmében
első ízben fordult elő, hogy a nők az utcára vonultak tüntetni. És az emberek
ezt a zászlót lengették. Ezzel akarták az angolok tudtára adni, hogy az egész
egyiptomi nép, mozlim és keresztény egyaránt, a pokolba kívánja őket.

– Ezzel az egy zászlóval?

 – Jaj, Isabel! Dehogy! Zászlók százaival. Ez nyilván a nagyanyámé
lehetett. – Amal összehajtotta a selymet, és a hóna alá csapta. – Tényleg
pihenned kéne egy kicsit. Én is ledőlök.

Egyikük sem említette, mit láttak útközben az országúton.

Egyszerűen, minden látványos mutatvány nélkül ment le a nap; a nagy vörös

korong egyre lejjebb ereszkedett a tiszta, lassan sötétedő kék égbolton, aztán
egyszer csak eltűnt az ezüstös horizonton.

Ahogy halványodott a fény, szállingózni kezdtek az asszonyok: kis fekete

sátrak közeledtek csendben az ösvényen. Az ajtóban levették a cipőjüket. Az
előcsarnokban a fekete leplektől is megszabadultak, és a szoba hirtelen
megtelt szaténruháik élénk színeivel: a rózsaszín, a bíborvörös meg a zöld
pompás árnyalatai tündököltek az egyszerű fehér kárpitozású, sötétbarna
bútorok között. Minden nő hozott valamit: egy tál saját kezűleg készített ételt,
egy tepsi frissen sütött süteményt, néhány tojást, egy görögdinnyét, ami
karácsonyi hangulatot árasztva zöldellt és piroslott, amikor felvágták.
Némelyik a gyerekeivel érkezett; az apróságok előbb a szobában bóklásztak,
aztán a nyitott ajtón át kimerészkedtek a tágasabb világba.

Amalt mindenki öleléssel, csókkal köszöntötte. – És ez itt a bátyám

menyasszonya – mondta újra meg újra az újonnan jöttéknek. Szívélyes
üdvözlések, áldások, jókívánságok, dicséretek hangzottak el. – Allah neve
óvja és oltalmazza! Ez igen, nővérem! De jó szeme van a bátyjának! Szitt Íza
fényt és ragyogást hozott a mi kis falunkba. Aztán beszél-e arabul,
angyalom?

– Csak egy kicsit – felelte arabul Isabel.

– Nem baj, holdsugaram! Maradjon itt, majd mi megtanítjuk!

– Megtanítjuk? Aztán mire? Csak nem a fellahok tájszólására akarod

megtanítani?

– Mi másra? Talán arra a buta beszédre, ami a televízióból szól?

– Miért? Mi bajotok a fellahok tájszólásával?

 – Még kérdezed? Hisz kinevetik szegényt, ha visszamegy Kairóba!

– Ő meg cserébe megtaníthatna minket angolul. Mit szól hozzá, Szitt Íza?
Megtanít minket angolul?

– Aztán mihez kezdesz az angoltudományoddal, csillagom?

– Nem fog megártani, ha legalább egy-két szót gagyogunk. Bármikor jól

jöhet…

– Ugyan már, nővérem! Előbb arabul kéne megtanulnunk, hogy legalább

az írást ki tudjuk silabizálni!

– Se arabul, se angolul nem fogunk megtanulni. Kész, vége, bezárták az

iskolát, nincs tovább!

Azokból a szavakból, amelyeket ismert, meg az asszonyok gesztusaiból és

Amal hébe-hóba odasúgott tolmácsolásából Isabel lassan összerakosgatta a
lényeget. Az uzsonnatálca körbe-körbejárt. Egy falat a nők süteményeiből,
egy csipetnyi abból az édességből, amit ők hoztak Kairóból, egy pohár hideg
víz.

– Bezárták, Szitt Amal! Pedig igencsak rá voltunk szorulva. Most aztán hol
fognak tanulni a gyerekek?

– És nemcsak az iskolát, hanem a rendelőt is! Pedig hasznunkra vált!

– Itt ez az asszonyka, már majdnem rá tudta venni a férjét erre a

hogyishívjákra… erre a családtervezésre vagy mire, és akkor fogják magukat,
és bezárják a rendelőt! Nem kapni se spirált, se óvszert…

– Nem szégyellitek magatokat, nővéreim? Szemérmetlenek! Nem

hallgattok el, de mindjárt?

– Miért? Tán valami csúfságot mondtunk? Hiszen mindnyájan asszonyok

vagyunk! Vagy talán az úrnő valami idegen?

– Ördögöt idegen! Hisz mindnyájan rokonok vagyunk…

 – Most mit fog tenni, Szitt Amal?

– Nem tudom.

– Akkor ki tudja? Hát az édesatyja meg a nagyatyja után nem magát illeti a
rendelő meg az iskola?

– De igen. Csakhogy…

– Na látja! Ha így van, beszéljen a kormánnyal!

– És az csak úgy megy? A kormánnyal beszélni?

– Nem, biztosan nem, de azért több megértés lehetne bennük. A falu

semmit se vétett ellenük.

– Mégis katonákat állítottak az ajtóba, és senki sem mehet az iskola meg a

rendelő közelébe!

– Azt mondják, a tanítók terroristák voltak.

– A mi falunkban nincsenek terroristák. Vagy tán a bába is terrorista? Itt

van, kérdezze csak meg tőle!

Am Abu el-Maati özvegyen maradt lánya, egy dundi, bársonyos bőrű

asszony, akinek kék tetoválás ékeskedett az állán, elmosolyodott. – Mit
tehetünk? A kormánynak erős a keze.

– Erős hát! Főleg akkor, ha a gyengéket sújtja!

– Nem szeretik a bajkeverőket.

– Mi nem vagyunk bajkeverők. Itt mindenki csak a maga dolgával

törődik…

– Idefelé, az országúton láttuk, amint három fiatalembert éppen

letartóztatnak – szólalt meg Amal lassan, vontatottan.

– A kormánynál nincs nagyobb hatalom. Ezek mindent megtehetnek, amit

csak akarnak. Bezárhatják az embereket, fölgyújthatják a cukornádat… azt
mondják, azért kell felperzselni, mert a nád a terroristák búvóhelye. A nép
már nem bírja tovább, Szitt Amal. Megelégelte.

– Holnap elmegyek, és megnézem az iskolát – ígérte Amal.

– Allah világosítsa meg az elméjét. De a katonáknak hiába beszél, azok

nem tehetnek semmit. Még a rendőrkapitány se! Minden a kairói kormánytól
függ.

– Allah egyengesse az útját!

– És most Szitt Íza is itt van minálunk… hát mondja meg neki, Szitt Amal,
mondja meg neki, hogy szóljon egy szót az érdekünkben a kormánynak. Ne
sújtsanak bennünket ilyen keményen.

– Bármi történik, azt mondják, Amerika így akarja: bezárják a

szövetkezeteket, mert Amerika így akarja…

– És ha elmegy az ember a bankba, hogy kölcsönt vegyen föl a jövő évi

termésre, azt mondják, csak ilyen meg olyan magas kamatra adnak…

– Miről van szó? – kérdezte Isabel, Amal meg lefordította. Az asszonyok

ragaszkodtak hozzá, hogy igenis fordítsa le.

– Nem adnak támogatást a cukorra meg az olajra: Amerika így akarja…

– A gyógyszerek ára a csillagos égig szökött…

– Ennek nem Amerika az oka. – Amal zavarban volt, ugyanakkor kissé

mulattatta is a dolog. – Ezt a Világbank követeli, és…

– A kettő egykutya. Hát nem Amerika a legnagyobb ország a világon? Hát

nem az történik mindig, amit ő akar?

– De igen, csakhogy ez az ügy…

– Mi van vele?
 – Sokkal bonyolultabb ennél.

– Bonyolultabb vagy sem, mi csak tengődünk itt a földeken, és az ember

látástól vakulásig dolgozik, míg meg nem szakad, aztán mégse tud megélni.
A fiatalok meg… elmennek, iskolába járnak, de minek tanulnak? Meg
akarnak házasodni, fészket akarnak rakni, dolgozni akarnak, emberi életre
vágynak, de egyre rosszabbul megy a soruk.

Isabel szótlanul hegyezte a fülét; megpróbálta fölfogni, mitől vannak így

feldúlva az asszonyok.

Odakint a kertben a gyerekek lagzisat játszottak. Egy kisfiú meg egy

kislány ült a lépcsőn a menyegzői sátrat utánzó zöld ágakkal,
pálmalevelekkel körülvéve. A kislánynak fehér szalvéta volt a fején, és
lesütött szemmel, szégyellősen meredt a földre, miközben a kisfiú a keze után
nyúlt, hogy megfogja. Két lányka táncolt előttük szorosan a derekára kötött
kendőben, ami alatt egyelőre még egyiknek se domborodott a csípője. A
gyerekek körülülték őket. Valamelyik egy fadarabon dobolt, a többiek meg
tapsoltak, énekeltek.

Apám azt mondta, Ó szép barna lányom

Allah, Allah

Ne ülj föl többé a szamárra

Allah, Allah

Veszek én neked repülőgépet

És egy kis Pepsi-Colát is kérek

Mert már nem kell a tea

Vegyél nekem Pepsi-Colát

Soha többé nem iszom teát

– Állsz föl onnan, de rögtön, édes lányom? Te is, te szégyentelen! Majd adok
én neked lagzit, te égetnivaló!

– Nézzétek már, nővéreim! De sietős nekik! Úgy látszik, nem tudják

kivárni a sorukat!

– Ezeket a mai gyerekeket meg lehet ijeszteni, de senki sem alázhatja meg
őket.

Apám azt mondta, Ne menj el, lányom

Allah, Allah

Mert megronthatnak, s nem leszel többé tiszta

Allah, Allah

Őrizd meg tisztaságodat az uradnak

Allah, Allah

És egy kis Pepsi-Colát is kérek

Mert már nem kell a tea

Vegyél nekem Pepsi-Colát

Soha többé nem iszom teát

Isabelt megdöbbentette ez a mélységes csend; még sosem volt része benne.

Ez a csend nem azért támadt, mert egyetlen hang se hallatszott. Az ilyen
csendre szokták azt mondani, hogy „tapintható", „kézzelfogható” – az ember
azt hinné, akár meg is érintheti, vagy nekidőlhet, mint egy képzeletbeli
felhőpárnának. De itt nincsenek felhők az égen. Isabel ledobja magáról a
vászonlepedőt, és felül Laila al-Bárúdi nagy, baldachinos rézágyában. A
moszkitóháló finom fátyolszövetén át látja Saríf al-Bárúdi basát, aki a
szemközti falon függő portréról néz vissza rá. Most belevész ugyan a
homályba, de napvilágnál alaposan szemügyre vette. Széles aranyozott
keretből tekint le, a fez egyenesen áll a fején. A homloka magas, fekete
szemöldöke meg oly vastag és sűrű, hogy középen csaknem összeér a
szabályos orr fölött. Felső ajkát tömött bajusz takarja; alsó ajka széles, erős,
határozott; az álla markánsan szögletes. Az arcról sugárzó arrogancia teljes
egészében a sötét szempárban összpontosul: büszke, gőgös a tekintete, és ha
jól megnézi az ember, szomorú is. Kevély, magabiztos, fegyelmezett,
tartózkodó férfi. És Isabel ebben az arcban fedezi fel Omar al-Gamrávit, aki
szerinte sokkal jobban hasonlít Saríf basához, mint az előcsarnokbeli portrén
látható apjához. Maga előtt látja Omar al-Gamrávit, és vágyódik utána.
Hányszor is találkozott vele? Újra felidézi. Először Deborah lakásán, amikor
együtt vacsoráztak, aztán a Sixth Avenue-n, az étteremben – ott szeretett bele,
miközben nézte, ahogy közeledik feléje, egy pillanatra fölemeli a kezét,
integet neki, és feldereng a mosoly a szemében. Később az egyetemen is
találkoztak, s lépten-nyomon megálltak, hogy a férfi pár szót váltson
valakivel, éppúgy, mint Amal Kairó utcáin. Ő ott kérdezte meg tőle, miután
egy szakállas fiatal arab hallgató végre elköszönt: – Mondja, valóban
együttműködik a fundamentalistákkal?

– Melyik fundamentalistákkal?

– Nem tudom. A Hamasszal vagy a Hezbollahval. Vagy az

egyiptomiakkal.

– Óriási különbség van fundamentalisták és fundamentalisták között…

– De igaz, hogy együttműködik velük?

– Hát úgy nézek én ki, mint egy fundamentalista? Vagy úgy viselkedem?

– Nem. De attól még ezt terjesztik magáról.

– Nem is olyan régen Hillary Clintont ugyanezen az alapon akár le is

kommunistázhatták volna a közegészségüggyel kapcsolatos nézetei miatt.

– Szóval maga nem fundamentalista?

– Nem, drága gyermekem. Természetesen nem. Nézze csak, ott megy

Claudia. Micsoda kalap…

A negyedik alkalommal a Scapin furfangjait nézték meg, és az előadás

után ismét együtt vacsoráztak. Isabel nem állíthatta, hogy Omar al-Gamrávi
vitte el színházba, mert ő hívta meg – de azért a férfi örült, hogy vele lehetett.
Most újra visszaidézi azt a pillanatot, amikor az előcsarnokban kibújt a
kabarjából, aztán a férfihoz fordult, ő meg mosolyogva a szemébe nézett.

– Istenien néz ki.

Az a fantasztikus kéz a könyökét fogta meg, miközben a zsöllye felé

igyekeztek. És amikor ő kocsival hazavitte, Omar al-Gamrávi egy percig
tétován álldogált a kapuban – vajon azon tűnődött, hogy behívja-e?

– Látom még, mielőtt elutazik? – kérdezte végül.

– Igen – felelte ő –, majd felhívom. – Ez még mindig jobb volt, mint arra
várni, hogy a férfi telefonáljon, aki ekkor odahajolt hozzá, s a futó csók már
véget is ért, mielőtt elkezdődött volna.

– Jó éjszakát.

És ő valóban föl is hívta, sőt meghívta, hogy jöjjön el hozzá, nézze meg,
mit talált. Makarónival meg salátával kínálta, és Omar al-Gamrávi valóban
megnézte, mi van az útiládában. Amikor ő elmesélte neki, hogy Anna, aki a
naplót írta, a dédnagyanyja volt, a férfi nyilván már abban a pillanatban
mindenre rájött, de egy árva szót se szólt. A kávét itták, amikor egyszer csak
azt mondta: – Tudja, mit kéne tennie? Az lenne a legjobb, ha ezt az egészet
elvinné Kairóba, és megmutatná a húgomnak. Ő ott él. Biztosan segít majd
magának összerakni az anyagot.

– Úgy érti, hogy mindenestül vigyem magammal a ládát?

– Hát persze. Miért ne? A repülőgép elbírja. Aztán majd kerít valakit, aki
cipeli maga helyett. – És ő ráállt a dologra, mert a férfi húgáról volt szó, és
azért is, mert ha a húgához küldte, akkor továbbra sem szakad meg köztük a
kapcsolat.

– Mondja, tényleg együtt él vele? – kérdezte tőle.

– Kivel? Kivel élek én együtt?

 – Samantha Metcalfe-fal.

– Nem, kedvesem. Senkivel sem élek együtt. Már régóta nem – válaszolta
a férfi.

– Mikor vált el? – faggatta tovább, persze csak úgy, mintha nem is
érdekelné igazán a válasz, s közben le nem vette a szemét a kannáról,
amelyből épp a friss kávét töltötte a csészékbe.

– Ó, már régen. Tíz éve. Miért?

– Csak úgy eszembe jutott.

– És maga? Volt már férjnél?

– Igen. Két éve. Két évig.

– Két évig volt férjnél, vagy két éve vált el?

– Is! – vágta rá ő mosolyogva. – Két évig voltam férjnél, és két éve váltam
el.

– És? – kérdezte a férfi. – Fejest ugrana bele még egyszer? Mármint a

házasságba.

– Nem tudom – felelte ő, és Omar al-Gamrávira nézett. – Ha megtalálom

az igazit.

– Jó dolog, ha az embernek gyerekei vannak – jelentette ki a férfi. –

Nagyszerű. Nekem kettő van. Persze már felnőttek.

– Tudom – mondta ő.

Amikor Omar al-Gamrávi fölállt, amikor már belebújt a kabátjába, és a

sálját is a nyakába kanyarította, ő odalépett hozzá, és belesimult a karjába.
Arcát az arcához emelte, s amikor a férfi megcsókolta, ő átölelte, és nem
engedte el. Örökre a közelében akart maradni, ebben a belőle sugárzó
melegben és biztonságban, s amikor szenvedélyesebben kezdtek csókolózni,
érezte azt a csodálatos bizsergést a gyomrában, a mellében meg a karjában,
mintha mindene olvadásnak indulna – és akkor a férfi gyöngéden eltolta
magától.

– Jaj, Isabel – sóhajtott föl már-már sajnálkozva, és megrázta a fejét. De a

kezével még mindig az ő hajába markolt, s úgy húzta hátra a fejét, hogy neki
föl kellett néznie rá, amikor újra megszólalt: – Olyan öreg vagyok, hogy akár
az apád is lehetnék.

– Tudom – suttogta ő. – Nem számít.

– Dehogynem – felelte Omar al-Gamrávi. Keze egy pillanatra az ő arcára

tévedt, megcirógatta, hüvelykujja az ajkát súrolta.

– Vigyázz magadra – dünnyögte, aztán kilépett az ajtón, és otthagyta őt

ezzel a fájdalommal.

Ezzel az el nem múló fájdalommal. Bár ő még most is érzi az ajkát az

ajkán, bár gondolatban rá tudja venni a férfit, hogy kigombolja a blúzát, és
lehunyt szemmel is látja, ahogy a hosszú ujjak a melltartója fehér csipkéjén
matatnak, s a pántot rángatják, bár ott fekszik vele a lakása padlóján, és érzi,
ahogy a férfi ránehezedik, a kemény parketta meg a hátát nyomja, bár
képzeletben olyan gyönyör árad szét benne, mint még soha – amikor vége,
még mindig úgy kívánja, hogy majd belepusztul ebbe a fájdalomba.

Amikor újra fölemeli a fejét, Isabel már átlát a moszkitóháló

fátyolszövetén meg a szárnyas ajtó elé szerelt keretes dróthálón: a kinti
világot fényárba borította a hideg, hófehér holdvilág. Félrehúzza a
baldachinról lelógó fátyolszövetet. Kinyitja az ajtó dróthálóját, aztán becsukja
maga után, és remegő, lábbal kilép a verandára.

Minden párnát bevittek a házba, hogy ne érje őket a hajnali harmat, így
Isabel az egyik csupasz nádszékre ül le. Szorosan összefonja a karját, s érzi a
nyakán meg az arcán az enyhe, kellemesen langymeleg éjszakai levegőt, amit
néha-néha meglebbent egy-egy szellőfuvallat, és az indiai jázmin édes meg a
citrom pikánsán fanyar illatát hozza magával. Idekint neszek, halk hangok
vegyülnek a csendbe: tücsökcirpelés s olykor, a távolból, békakuruttyolás.

Isabelt minden oldalról szolidan, méltóságteljesen veszi körül a százhúsz

éves ház – az a ház, amely több mint négy nemzedéken át együtt nőtt,
fejlődött a benne élő családdal. Középen helyezkedik el a tágas előcsarnok, a
vendégmarasztaló mandara, a két hálószobát és a vendégszobát magában
foglaló, Musztafa al-Gamrávi bej által építtetett északi szárny meg a kamrák,
a fürdőszobák és a kazán. Utánuk következik a veranda és a déli szárny –
további hálószobákkal, fürdőszobákkal –, amit Huszni al-Gamrávi toldott az
épülethez. Az áramfejlesztő generátor, a vízvezeték és az új konyha Ahmed
al-Gamrávi újító szellemét dicséri. A falak között buján zöldellő kerten
meglátszik, hogy az elmúlt évtizedek során gondosan öntözték, ápolták a ház
lakói. Fáin bőségesen terem a körte, a citrom, a narancs. A bokrok jázmintól,
rózsától roskadoznak. És ő, Omar al-Gamrávi, mit tett ezért a házért?
Semmit. Elment Amerikába, gondolja Isabel.

Fölnéz: Amal lép ki a verandára hosszú, világos hálóingben, vállára terített

könnyű muszlinsállal. – Valami azt súgta, hogy itt talállak – mondja. – De
magadra hagylak, ha szívesebben lennél egyedül.

– Nem, egyáltalán nem. Maradj csak – feleli Isabel.

Amal a fakorlátnak dőlve kinéz a kertbe, mélyeket lélegzik. – Hát nem

gyönyörű? – kérdezi.

– De – bólint Isabel.

Amal visszafordul hozzá. – Befújtad magad azzal a moszkitó-spray-vel?

– Nem – dünnyögi Isabel.

– Akkor fújd be. Rajta!

– De hát itt nincs is moszkitó.

– Nem biztos. Bőven elég, ha egy idetéved. Ne várd meg. Menj, hozd ki a
sprayt. Hol van? Majd én kihozom neked.

– Ne fáradj, már megyek is! – Isabel föláll. A flakonnal a kezében jön

vissza, s mindketten befújják a karjukat meg a lábukat. Aztán a kezükre is
fújnak pár cseppet, amit az arcukra kennek.
 – Uff! – fintorog Isabel.

– Tudom, tudom. Elég orrfacsaró, de te pillanatokon belül már nem is

érzed a szagát, a moszkitók viszont annál inkább.

– Rólad egyetlenegy fénykép sincs a falakon – mondja Isabel.

– Nincs.

– Pedig lennie kellene.

– Miért?

– A folytonosság miatt. Sőt nemcsak a te képedet kéne kitenni, hanem a

fiáidét is.

– A fiaimnak semmi köze ehhez az egészhez. Ők döntöttek így – válaszolja

Amal látszólag félvállról, könnyedén.

– Még nagyon fiatalok. Nem tudhatod, hogy később nem gondolják-e meg
magukat.

Amal egy szót se szól.

– Mindenesetre – folytatja Isabel – az volna rendjén való, ha kint lenne a

képetek. Persze nem valami pillanatfelvétel, hanem olyan igazi, műteremben
készült portré, mint az összes többi. Ha visszamegyünk Kairóba, feltétlenül
csináltatnunk kell rólad egyet.

– Tudod mit? – mosolyodik el Amal. – Mindkettőnkről csináltassunk

egyet-egyet. Elvégre rokonok vagyunk, nem igaz?

– Szándékosan adtad nekem ezt a szobát? – kérdezi Isabel.

– Hogyhogy szándékosan? Miért?

– Hát az ő képe miatt.

– Saríf basára gondolsz?

 – Igen. Pontosan úgy néz ki, mint… a bátyád.

– Tényleg? Ez nekem még sose tűnt fel – csodálkozik Amal. Bemennek a

szobába, megállnak a kép előtt.

– Látod? – kérdezi Isabel.

Amal alaposan szemügyre veszi a falról letekintő férfit. – Igen – válaszolja

végül vontatottan. – Sokkal jobban hasonlít Saríf basához, mint a saját
apjához. Ugye?

– Különösen a szeme és az álla, de… nemcsak az arcvonásairól van szó –

tűnődik Isabel –, hanem az egész lényéről. Arról a sugárzó energiáról. Meg
arról, hogy olyan visszafogott. Sokkal több van benne, mint amennyit kifelé
mutat.

– Mondd, Isabel…

– Igen. Hát ennyire látszik rajtam?

– Nem tudom, mennyire látszik vagy mennyire nem, csak…

– Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Folyton rajta jár az eszem.

Bármit csinálok, mindig ott van a gondolataimban, mint valami búvópatak…
– Micsoda megkönnyebbülés, hogy végre beszélhet róla, hogy kiöntheti a
szívét!

– És ő… vajon ő… illetve ti…

– Nem. Tulajdonképpen nem történt köztünk semmi. Igazából azt se

tudom, viszonozza-e az érzéseimet. Azt hiszem, szívesen van együtt velem.
Párszor elmentünk kettesben ide-oda, és kölcsönösen vonzódunk egymáshoz,
márpedig ez nem lenne így, ha nem érezné ő is ugyanazt, amit én. Talán úgy
gondolja, hogy a korkülönbség problémát okoz. Ötvenöt éves, de ez szinte
hihetetlen. Nagyon soknak hangzik, de ha az ember nem tudja róla,
negyvennek, legfeljebb negyvenötnek nézné. Hát nem? Hiszen olyan fiatal.

A két nő egymás mellett ül a kereveten, a portréval szemben.

 – Boldogtalan vagy, amiért ilyen tartózkodó? – kérdezi Amal.

– Nem. Nem vagyok boldogtalan – feleli Isabel. – Csak nagyon szeretném,

ha ő is… Úristen, mennyire vágyom rá!

– Valószínűleg nagyon kedvel téged. Valószínűleg nem akar neked

fájdalmat okozni.

– Ha ő is úgy szeretne engem, ahogy én őt, akkor esze ágában se lenne

ilyesmivel törődni.

– Ugyan már, Isabel…

– Ez így van. Nem is gondolna rá, hogy fájdalmat okozhat nekem. Meg se
fordulna a fejében, hogy ez megtörténhet. Tudná, hogy lehetetlen.

– De te, ugye, már máskor is átélted ezt az érzést? – kérdezi Amal.

– Arra célzol, hogy…

– Én csak arra gondoltam…

– Miért? Hiszen tudod, hogy voltam már férjnél.

– Én csak arra gondoltam, ha már átéltél valami ehhez hasonlót, akkor

tudnod kell, hogy az ilyesmi nem tart örökké. Persze ez rémesen hangzik,
de…

– Még sosem éreztem ehhez foghatót… senki iránt.

Hallgatnak egy sort, aztán lsabel megkérdezi: – Ő mondott neked valamit?

– Nem. Az égvilágon semmit – feleli Amal.

– De hát tudnia kellett! Abban a pillanatban, amint megnézte, mi van

abban az útiládában! Rá kellett jönnie, hogy unokatestvérek vagyunk!
Nyilván ezért tanácsolta, hogy hozzam el neked mindenestül.

– Igen. Bár nekem sem árulta el. Egyetlen szóval se. Hagyta, hogy
magamtól találjam ki.

– És aztán elmondd nekem.

– Alighanem tetszett neki az ötlet, hogy mi itt szépen összejövünk, és

együtt fejtjük meg a rejtélyt.

– De ez semmin sem változtathat, ugye? Mármint a rokonság. Hogy közös

ősöktől származunk. Nem szabad változtatnia. Ugye az nem lehet, hogy ő
emiatt… ne szeressen? Ha szeret egyáltalán…

– Nem. Nem tudom, miért kéne változtatnia bármin is.

– Mondd, Amal, nem gondolod, hogy ezt a sors rendelte így? Olyan furcsa
ez az egész. Hogy csak úgy összetalálkozom vele, aztán megtalálom az
útiládát, és végül kiderül, hogy unokatestvérek vagyunk… Mit szólsz ehhez?

– Az is előfordulhatott volna, hogy nem találkoztok. Ha nem mentél volna

el arra a vacsorára…

– De elmentem, és igenis találkoztunk.

– Igen.

– Amal! Ő a te bátyád. Mondd meg, mit tegyek!

– Jaj, drágám! Hiszen akár az apád is lehetne.

– Csak ezt ne! Kérlek szépen, ne mondd ezt!

– A vak is látja, Isabel…

– De ez nem számít. Amal hallgat.

– Nem veszíthetem el! Tennem kell valamit – mondja Isabel. – És teszek

is. Amint hazamegyek.

– Sikerrel jártál? – kérdezi Isabel.

 Amal az ajtóban lerúgja a cipőjét, és nagyot sóhajt, ahogy mezítláb a hűs
kőlapokra lép. – Nem – feleli. – Azt nem mondhatnám. Egek, micsoda hőség
van odakint!

– Gyere és ülj le! – hívja Isabel. – Mindjárt hozok neked valami hideg italt.
– Csak két napja van itt, de teljesen természetesnek találja, hogy máris ő
játssza a háziasszony szerepét, ő hozza az innivalót, ő gondoskodik Amalról
– és ha benéz valaki egy kis tereferére, ő az, aki a háttérben marad.

– Nem tudtunk bemenni – meséli Amal, miközben az arcához, a

homlokához szorítja a hideg poharat. – Nagyon udvariasak voltak, de
bemenni nem tudtunk.

– Mire lett volna jó, ha bemész? Mi hasznod lett volna belőle?

– Halvány fogalmam sincs – feleli Amal. – Csak úgy éreztem,

kiindulópontnak éppen jó lesz, aztán majd meglátom. – Hátradől, arcát a régi
mennyezeti faventilátor felé fordítja. – Kihalt az egész épület. Sehol egy
lélek. Még azt sem engedik meg, hogy legalább az udvart fölsöpörjék.

– Most mihez kezdesz?

– Nem tudom. Arra gondoltam, talán elmegyek a rendőrkapitányhoz, de azt

hiszem, semmi értelme. Nem érdemes.

A falról a megnyerő, nyílt arcú Huszni al-Gamrávi tekint le rájuk. Bajuszát

rövidre nyíratta, feze egyenesen áll a fején. Kihúzza magát, kezét könnyedén
mellette ülő felesége vállára teszi. Laila al-Bárúdi magas kontyba tornyozta
föl göndörített ébenfekete haját. Csillogó brossal összekapcsolt köpenye
redőkben omlik le, s a szék körül a földig ér. A sötéten fénylő szempár
egyenesen a kamerába néz. Az ifjú Ahmed al-Gamrávi az édesanyja mögött
áll. Bár még nem serked a bajusza, a fiú máris éppolyan magas, mint az
édesapja. Fezét kissé félrecsapva hordja, és arcán az ifjúság reményteljes
önbizalma tükröződik.

– Apád mit tett volna a helyedben? – kérdezi Isabel.

– Nem is tudom. Azt hiszem, talán fölkereste volna a kormányzót.

 – Akkor neked is ezt kell tenned.

– Ismerek valakit… apám egyik hajdani jó barátjának a fia az illető. Nekik

is itt van a birtokuk. Hozzá fogok elmenni, hátha tud valamit mondani.

A két nő néhány percig csendben üldögél a régi aszjúti székeken. A

szobában minden mozdulatlan; csak a mennyezeti ventilátor forog a fejük
fölött.

– Lezuhanyozom, aztán ledőlök egy kicsit. – Amal hevenyészett kontyba

csavarja hosszú fekete haját, és Isabelhez fordul: – Jól vagy? Minden rendben
van? Nem érzed úgy magad, mintha kalitkába lennél zárva ebben a házban?

Isabel rámosolyog. – Remekül érzem magam. Mintha otthon lennék.

Csodálatos!

– Akkor jó. Örülök neki – bólogat Amal, de már csak egy fáradt kis
mosolyra futja az erejéből.

– Iszonyú dolgokat hallottam – meséli Amal a szieszta után. – Azt mondják,

reggelenként csak úgy összefogdossák a munkába siető egyszerű embereket.
Hiába van rendben az igazolványuk meg minden, mégis összefogdossák őket.
És akár öt napig is fogva tarthatják, akit bevisznek, mire végre rájönnek,
hogy nem is őt akarták letartóztatni. Márpedig a börtön nem leányálom; verik
a foglyokat, azonkívül… És azt is beszélik, ha a rendőrök a lakásán keresnek
valakit, de nem találják otthon, akkor a nőket viszik el: az illető feleségét, a
nővérét, az anyját vagy akárkijét. És addig nem eresztik el, amíg a férj, a
fivér, a fiú föl nem adja magát. Persze a férfiak ezt nem tűrik, így a
közönséges eljárásnak indult ügyek a rendőrség és az egész falu közötti
vendettává fajulnak.

Isabel ehhez nem tud hozzászólni. Letartóztatási parancs. Joga van

hallgatni – itt semmi nem érvényes mindabból, amit otthon tanult.

– Elszabadult a pokol – háborog tovább Amal. – Valaki kirabolt egy

ékszerboltot, az ékszerész meg kopt keresztény volt, és azt mondják, a harcos
iszlám aktivisták kijelentették, hogy egy koptot nem bűn kirabolni, ha a
vagyonából a dzsihádot támogatják, így aztán az egész ügy „felekezeti
kérdéssé” válik. Csakhogy az emberek – az egyszerű emberek – szerint
senkinek sincs joga kirabolni egy kopt keresztényt, mert ez nem oké, de az
amerikaiak… Jaj, bocsáss meg…

– Semmi baj – mondja Isabel. – Folytasd!

– Szóval az amerikaiak épp most próbálnak meg elfogadtatni egy törvényt

a Kongresszussal arról, hogy kötelességük megvédeni az Egyiptomban élő
keresztény kisebbséget, és ez persze ugyanaz a játék, amit száz évvel ezelőtt
az angolok játszottak velünk, s ezt az emberek is nagyon jól tudják, úgyhogy
a dolog rossz vért szül, csak felborzolja a kedélyeket.

– A koptok tényleg úgy érzik, hogy üldözik őket?

– Még ha úgy érzik is, nem külföldi beavatkozással akarják megoldani a

problémáikat, mert mindenki tisztában van vele, hogy ez mit jelent. Anba
Senuda már írt is a Kongresszusnak, hogy köszönik szépen, de köszönik, nem
kérnek belőle…

– Kicsoda?

– Anba Senuda, a pátriárka. A kopt egyház feje. Harmadik Senuda pápának

is nevezik. Lenyűgöző személyiség. Tudod, ő az, akit Szádat 81 és 85 között
száműzetésbe kényszerített…

Odakintről léptek hallatszanak, aztán valaki bekopog. Isabel ajtót nyit, és

félrehúzódik az útból. Puskával a vállán Abu el-Maati áll a küszöb előtt
néhány férfival.

– Mi a baj, Am Abu el-Maati? Itfaddal – kiáltja oda Amal, és fölugrik. Az

öreg belép, de a többiek kint maradnak. Amal a kerevethez kíséri a vendéget.
– Mi a baj? Mi történt?

– Összetűzések vannak a nép és a rendőrök között – magyarázza az öreg. –

Ez az új törvény kettészakít bennünket. A falu másik végén lévő földek miatt
estek egymásnak. Megpróbálták kiebrudalni az embereket, de ők nem
hajlandók elmenni innen. A férfiak fegyvert ragadtak, és pillanatok alatt
lángokban állt a világ.
 – Allah, segíts! – sóhajt fel elhűlve Amal, aztán megkérdezi: – Mit gondol,
Am Abu el-Maati? Mi lesz ebből?

– Azt csak Allah tudja, Szitt Hanim, senki más. De veszélyes időket élünk,
és a népet mindenfelől sanyargatják. Elvétve azért akad néhány jólelkű,
istenfélő földbirtokos is. Juszuf el-Kommosz bej, a fiúiskola igazgatója
például már megmondta, hogy nem fogja emelni a bérleti díjakat. Másik kettő
is hajlandó tárgyalni a fellahokkal, hogy az évenkénti fokozatos emelésről
döntsenek. A többség azonban konok, akár az öszvér…

– De hát a kormány azt ígérte, hogy kárpótolja a fellahokat; másik földet

ad a régi helyett.

– Hogyne, Szitt Hanim. Kint, a sivatagban, ahol se víz, se pénz, hogy

legyen miből újra kezdeni az életüket. Honnan szerezzenek új földet
maguknak, amit meg is lehet művelni? Vagy tán a kormány fog – Allah
bocsássa meg nekem a bűnös gondolatot – szántóföldeket teremteni?

Mezők, mezők és mezők az út mindkét oldalán. Arról a helyről, ahonnan ők

nézik, az egész világ zöldnek látszik. De magasabbról, mondjuk egy
hegytetőről – ha volnának hegyek ezen a sík vidéken – vagy egy piramis
csúcsáról (hisz kétezer évvel ezelőtt piramisok szegélyezték ezt a Thébából
Memphiszbe, a Deltától a Kataraktáig vezető utat) vagy akár egy modern
repülőgépről letekintve rögtön kiderülne, milyen keskeny is valójában ez a
zöld sáv, s mennyire hozzásimul a kanyargó folyóhoz. A folyó úgy húzódik
át a sivatagon, akár az életmentő kötél, s fürtökben lógnak rajta a
kétségbeesetten kapaszkodó falvak és városok, miközben a válluk fölött
minduntalan hátrasandítanak a nyomukban loholó sivatagra. Végül azzal
békítik meg, hogy benne helyezik örök nyugalomra a halottaikat.

Amal és Isabel barátságuk harmadik hónapjában meghitt csendben

autóznak vissza Kairó felé. Mivel most kifelé tartanak a Sza'idból, a
barikádoknál a katonák csak intenek, hogy tovább, tovább, legfeljebb egy
felületes pillantást vetnek rájuk, s ők mennek is, megállás nélkül. A kocsi
kifogástalanul viselkedik.

Amal a falura gondol, meg könnyelmű ígéretére, hogy „beszél a

kormánnyal”. De közben az ablak alatt álló asztalon és Anna naplóin jár az
esze. Már alig várja, hogy végre visszaérjen Annához, és útnak induljon vele
a Sínai-félszigetre.

Isabel tervezget; nemsokára hazakészül New Yorkba, és találkozni fog

Omarral. Gondolatban már meséli is neki, hogy filmet akar forgatni Anna
életéről. Azon tűnődik, vajon néhány snitt erejéig bele tudná-e szőni a
sztoriba Tavászit. Megpróbálja felismerni azt a várost, Beni-Mazárt, ahol
megjavították a kocsit, majd azt a helyet, ahol lerobbant.

– Ugye az a férfi, aki segített rajtunk, tényleg nem fogadott el pénzt tőled?
– kérdezi, mert eddig valahányszor szemtanúja volt e pantomimnak, a pénz
végül mindig egyik kézből a másikba vándorolt.

– Nem.

– Miért?

Amal elmosolyodik. – Azt mondta, ki tudja, mit gondolna róla a külföldi

hölgy, ha pénzt fogadna el, amiért elvontatja két gyönge nő bedöglött
kocsiját.

– A külföldi hölgy azt gondolná róla, hogy helyén van az esze. Úgy nézett
ki, mint akinek jól jönne egy kis készpénz. Isteni csoda, hogy az ő kocsija
nem döglött be.

– Csoda bizony – bólogat Amal. – De néha hinnünk kell a csodákban.

14
… s nem bújtak ki sok

kínos göncből, miképp mi vetkezünk.

John Milton
1901. március 15.

Tüzet gyújtanak, aztán odaállítják mellé az egyik ló nyergét, hogy Anna

leülhessen. A férfiak néhány méterrel távolabb tesznek-vesznek; kikötik és
ellátják az állatokat, sátrat vernek, vacsorát készítenek. Amikor az esti
sötétben sürgölődő sötét árnyakra néz, Anna mindig meg tudja különböztetni
őt a többiektől.

– Most boldog? Asszonyom most lenni boldog?

Anna az ajkára szorítja a mutatóujját, hogy csendre intse Szabirt, és fölnéz

a rámosolygó arcra. – Csitt! Én most nem vagyok „asszonyom"! – suttogja a
fejét rázva, hogy figyelmeztesse a meggondolatlan szolgát.

Szabir csak legyint. – Ők nem lenni angolok – mondja, aztán újra

megkérdezi: – Most boldog?

– Igen – feleli Anna. – Nagyon boldog vagyok.

– Szahara – fecseg tovább Szabir. – Sátor, teve, tűz… – Karjával az egész

világegyetemet átfogó széles ívet ír le. – Angolok szeretni sátor – mondja. –
Sátor nagyon jó.

– Igen – bólint Anna, s az égboltra mutat. – És a csillagokat is szeretjük.

– Sok csillag – mondja Szabir. – Rengeteg csillag. Nem egy, nem kettő.
Sok. Nagyon-nagyon sok.

Itt vagyok a sivatagban: a Sínai-félsziget sivatagában, és sem az

útikönyvek, sem az útleírások, sem a Gízánál látott széles homoksáv nem
tudtak felkészíteni erre a látványra. E pillanatban meg sem kísérelem
papírra vetni gondolataimat és érzéseimet, melyek egyelőre zavarosan,
kuszán kavarognak bennem. Még sosem volt részem a végtelenség ehhez
fogható élményében – a föld, a tenger és az ég egybeolvadva, töretlenül
nyúlik el a szemem előtt, s belevész a mérhetetlen messzeségbe. És
maroknyi csapatunk, ez a néhány férfi meg ez a pár jószág, e határtalan
homoktengeren poroszkál át.
 Mindezt a sátramban írom, melyet oly figyelmes gondoskodással
bocsátottak rendelkezésemre – bár irigylem a férfiakat, akik a szabadban,
a csillagos ég alatt alusznak. Megkérdeztem Saríf pasától, nem lesz-e
nagyon hideg később, ha kihuny a tűz, s ő erre megmutatta, milyen
köpenybe burkolóznak be éjszakára. E gyapjúból készült, barna szőrmével
bélelt köpönyegek valóban kellemesen melegek lehetnek. Engem is
nagylelkűen elláttak minden jóval: sátramban gyönyörű perzsaszőnyeget
terítettek a földre, s egy nagy, csíkos selyempárnát meg néhány igen finom
puha gyapjúplédet is kaptam, hogy megtegyen az éjszakai nyugodalmam.
Lámpásomban hosszú faggyúgyertya ég, és nyeregtáskáimat meg a
hordozható íródobozomat is bekészítették nekem. A sátor hátuljába egy
vízzel teli rézedényt helyeztek, és az óráról órára egyre vidámabb Szabir
útján értésemre adták, hogy a sivatagnak a sátram mögött elterülő részét
éjszakára a saját birodalmamnak tekinthetem.

Ma este, miközben a tűz fényénél beszélgettünk, először vettem észre,

hogy Szabir milyen kellemes külsejű férfi. Mint megtudtam, az égetett
agyag színét idéző sötét bőre núbiai származásra vall. Arcvonásai finomak,
nagy barna szeme szelíd, akár egy őzé, és egész megjelenése nyájas, kedves
egyéniségét tükrözi. Éjszakára a sátram előtt heveredett le, s amikor látta,
mennyire meglepődöm, széles mosollyal közölte: „Ha farkas jönni, előbb
engem találni meg.” Erős kísértésbe estem, hogy a sátorlapot félrehajtva,
Szabiron átlépve kimenjek a szabadba, de nem engedtem a csábításnak,
mert azt hiszem, nem tartanák helyénvalónak, ha odakint mutatkoznék.
Persze azért kikukucskáltam, s láttam a messze távolban bársonyosan
feketéllő égboltot, melyen oly temérdek csillag ragyogott, hogy arra
gondoltam, ennél több hiába is akarna feljönni, mert aligha találna helyet
magának. Lent a földön is minden koromfeketén sötétlett, csak a kihunyó
tábortűz parázslott vöröslő fénnyel. Körülötte négy alvó férfi körvonalai
látszottak, és mindössze egy darab báránybőr választotta el őket a föléjük
boruló végtelen világegyetemtől.

Nem bízom eléggé magamban ahhoz, hogy őróla írjak. Nem tudom,
valójában mit is írhatnék…

Úgy döntöttem, az elején kezdem: Ahmeddel a térdén ült annak az

elbűvölő háznak az udvarán, s szavaiból megértettem, hogy azon a helyen
 kell majd találkoznom vele, ahonnan útnak indulunk a Sínai-félszigetre. Azt
mondta, odáig az egyik emberével fogok utazni – Mutlák a neve, s ő
tökéletesen megbízik benne. Bár már megbeszéltük, hogy a Sínai-félszigetet
francia ifjúként járom be, még nem jutottunk végső, elhatározásra abban a
kérdésben, milyen álruhát öltsék, míg úti célunkhoz épségben és
biztonságban meg nem érkezem.

– Elsősorban a vonat okoz gondot – magyarázta Laila. – Ha angol

ifjúnak álcázod magad, akkor első osztályon, egyedül kell utaznod. Így
persze többen megpróbálnak majd szóba elegyedni veled, és ez veszélyes
lenne. Viszont ha arab lepleket öltesz, csak másodosztályon mehetsz,
Mutlákkal együtt, ott viszont oly sokan vannak, hogy bárki közelről láthat.
Kiderül, hogy nem is vagy arab, és az emberek kíváncsiskodni fognak. Épp
ezért a vonaton egyiptomi nő leszel – méghozzá Mutlák húga. A fátyol
teljesen elfog takarni, semmi sem árulja el a kilétedet. Aztán megérkeztek
Szuezbe, átkeltek a csatornán, és a túlparton a fivérem már várni fog
benneteket. Leveszed szépen a női köpenyt meg a fátylat, a fejedre teszed a
kúfíját, és azon nyomban arab férfivá változol. Most pedig lássuk a
ruhákat! Próbáld fel Őket!

– Nahát, ez nagyszerű! – lelkendezik Laila. – Bármit veszel föl, minden jól

áll neked! – Hátrébb lép, tetőtől talpig végigméri Annát. – Csak azt nem
tudom, mit kezdjünk a hajaddal.

– Befonjam?

– Igen. Illetve jobb lesz, ha inkább én fonom be. Ülj le!

Laila kifésüli Anna haját, majd egyetlen szoros fonatba húzza hátra.

– Ez meg itt – mondja a sálkendőt fölkapva – a kúfíja. A tiéd. És ez a

hozzá való pánt; ukal a neve. Enélkül, is hordhatod a kúfíját, de jobb, ha rajta
van, legalább nem mozdul el a kendő a fejeden. Ha akarod, lazán
leeresztheted a válladra. Így ni! Nézd meg!

Anna belepillant a tükörbe, ahonnan egy szőke, tágra nyílt szemű,

meglepett ifjú arab tekint vissza rá.
 Laila rámosolyog barátnője tükörképére. – Minden lány beléd fog szeretni.

– Miféle lányokról beszélsz? – kérdezi Anna, és visszamosolyog rá. –

Hiszen a sivatagba megyünk!

– Ó, hát a sivatagban is vannak ám lányok! Figyelj: a kúfíja sarkát – vagy

az egyiket, vagy mind a kettőt – a nyakad köré tekerheted, így. De a
csücskeinél fogva, az arcod előtt keresztbe vetve hátra is kötheted, és így
megvéd a széltől meg a homoktól, ha vihar támad. Viszont ha csak úgy
emberek között üldögélsz, sosem szabad eltakarnod az arcodat, mert még azt
hiszik, el akarsz rejtőzni valaki elől. Érted?

– Igen – bólogat Anna, miközben hol így, hol úgy teszi a fejére a kúfíját.

– Némelyik férfi csak úgy hátradobja – folytatja Laila –, vagy fölhajtja a

szélét a feje búbjára… valahogy így. De amondó vagyok, hogy ezzel ne
próbálkozz, mert nézd meg…

Anna belenéz a tükörbe. – Így látszik rajtam, hogy nő vagyok.

– Pontosan! Azt hiszem, talán az lenne a legjobb, ha többnyire keresztbe

vetve hordanád, hogy eltakard a nyakadat meg legalább valamelyest az
álladat.

– Igen.

– És ha elfogadsz egy jó tanácsot, lehetőleg ne vedd le a csizmádat meg a

harisnyádat, különben menten elárul a lábad.

– Jaj, bárcsak te is velem jönnél! Úgy szeretném!

– Majd legközelebb – nevet Laila –, ha Ahmed valamivel nagyobb lesz. –

Hirtelen elkomolyodik. – Ugye nem félsz, Anna?

– Mitől félnék?

– Nincs is okod rá, mert az én kedves Saríf bátyám nem engedné, hogy
bármi bajod essen.
 – Tudod, Laila, én olyan zavarban vagyok, mert… azt hiszem, ő normális
körülmények között nemigen ment volna a…

– Hiszen ő ajánlotta fel, hogy elkísér.

– Igen, de csak azért, mert úgy érezte, felelősséggel tartozik, és…

– Ide hallgass, Anna. Te menni akarsz, ugye?

– De még mennyire!

– Hát akkor menj! És érezd jól magad! Csodálatos lesz. És ne felejtsd el,
hogy mindig be kell krémezned az arcodat meg a kezedet, mert a sivatagi
levegő nagyon kiszárítja az ember bőrét.

Bár az ingeit meg a nadrágját szépen összehajtva azon a kereveten hagyta,

amelyre immár úgy gondolt, mint a sajátjára, s bár az egyik vászon
nyeregtáskájába Laila bedugott egy kis selyembatyut „arra az esetre, ha netán
megunnád a férfiruhát", Anna most mégis tétován álldogál a haramlek
ajtajában.

– Találkozunk még?

– Hogyne találkoznánk – mosolyodik el Laila, aztán kitárja a karját, és a

két nő összeölelkezik. – Itt leszek, amikor visszajössz, hogy elsőként én
üdvözölhesselek.

Csukott hintó várt rám a kapu előtt, én meg beszálltam egy arab férfi bő
fehér lepleiben, melyek fölött a városlakó egyiptomi nők hosszú, kecsesen
hullámzó köpönyegét viseltem. Fejemet és arcomat teljesen eltakarta a
fátyol, a kúfíja meg az ukal pedig a kezemben lévő fekete gyapjúzacskóban
lapult. Velem együtt Szabir is beült a hintóba, mert attól félt, hogy valaki
meglátná és fölismerné, ha felkapaszkodna a bakra. Lehajtott fejjel,
elfordított tekintettel húzódott be a legtávolabbi sarokba, s nem győzött a
bocsánatomért esedezni, mondván, ő nem tehet semmiről, Allah akarata,
hogy szegény fejének így kelljen elrejtőznie. Egész úton egyfolytában
sopánkodott, míg oda nem értünk a vasútállomásra. De Laila elmesélte,
hogy a derék Szabir nem volt hajlandó előremenni Saríf basával, és a
házukban sem akarta kivárni, míg visszatérek, hanem rendíthetetlenül
ragaszkodott gazdájának tett esküjéhez, mely szerint egy pillanatra sem
téveszt engem szem elől. Megfogadta, hogy az élete árán is állja a szavát.

Az állomáson kissé félrehúzódtam a férfiaktól, ahogy Laila kioktatott,

de a jó anyához hasonlóan Mutláknak hátul is volt szeme, s ha megálltam,
ó is megállt, ha meg továbbindultam, ő is szedte a lábát, így aztán mindig
ugyanakkora volt a távolság közöttünk, pedig ő egyszer sem fordult hátra,
sőt rám se tekintett nyíltan, csak a szeme sarkából pillantott felém.

Ahogy beléptünk a nagy váróterembe, egy vonat fütyült, s épp indulni

készült. Mutlákra néztem.

– Iszkandiríja – súgta alig hallhatóan.

Hát persze, az alexandriai vonat! Már csukták is az ajtókat, de még

utasok siettek végig a peronon. Átvágtunk a várótermen, és hirtelen óriási
tolongás támadt. Sokakkal együtt a hordárok bennünket is félretoltak az
útból, mert utat törtek a tömegben valakinek. Épp abban a pillanatban,
amikor Mudák felém nyújtotta a kezét, nehogy fellökjenek, úgy éreztem,
menten meghalok ijedtemben, mert alig néhány hüvelyknyire tőlem Lord és
Lady Chelsea, Lady Wolverton, Lady St. Oswald meg a méltóságos Sir
Hedworth Lambton haladt el – akikkel mostanában többször is együtt
vacsoráztam, s akikkel Sir Charles asztalánál is oly sokszor szemben ültem.
Szerfölött különös érzés volt: oly közel álltam hozzájuk, hogy éreztem Lady
St. Oswald kölnijének az illatát, sőt akár barna úti köpenye ujját is
meghúzhattam volna. Egyfelől attól féltem, mi lesz, ha meglátnak és
lelepleznek, másfelől igen furcsállottam, hogy csak úgy köszönés nélkül
mennek el mellettem – de az volt a legmeglepőbb az egészben, hogy
egyszer csak ragyogó, egzotikus teremtményeknek láttam őket, akik
valamiféle bűvkörben lépdelnek, tudomást sem véve a körülöttük lévőkről;
oly fesztelenül társalogtak egymással, mintha csak a parkban
sétálgatnának, miközben az útjukból félrelökdösött emberek arra várnak,
hogy végre továbbhaladjanak.

Sir Hedworth Lambtonon kívül még egy férfi kísérte a hölgyeket, s

később, amikor már ráértem ilyesmin tűnődni, arra a következtetésre
jutottam, hogy ez csak Mr. Wilfrid Blunt lehetett, mert a haja, a szeme és a
járása pontosan olyan volt, amilyennek leírták nekem. Istenem, hogy az
Egyiptomban töltött öt hónap alatt mennyire szerettem volna megismerni,
és most itt ment el előttem – én meg láthatatlanná váltam!

Azért ez a fátyol csodálatos dolog – valósággal felszabadítja az embert.

Amíg viseltem, kedvemre nézhettem bárhová, és senki sem tudott
visszanézni rám. Senki sem találhatta ki, hogy ki vagyok. Mind az
állomáson, mind a vonaton csupán egy voltam a feketébe öltözött sok-sok
nő közül, és jó néhánnyal észrevétlenül helyet is cserélhettem volna.

Megérkeztünk Szuezbe, és nyomban a csatornához mentünk, melyen egy

kényelmes hajóval keltünk át. Szokás szerint ezúttal is Mutlák intézett el
minden szükséges formaságot, és én engedelmesen követtem, Szabir meg
kevésbé engedelmesen ballagott utánunk. Ahogy a túloldalon partra
szálltunk, s a kapitány visszafordult a hajóval Szuez felé, egyszer csak
lódobogást hallottam. Amikor fölnéztem, Saríf pasát láttam, aki egy
pompás arabs pej lovon ügetett felénk.

– Ha férfivá óhajt változni, madame, akkor ne késlekedjék! – mondotta

üdvözlés helyett. Lepattant a lováról, s a három férfi, élő spanyolfalat
alkotva, máris hátat fordított nekem, én meg, amint fölfogtam, mit kívánnak
tőlem, sietve lehámoztam magamról a fekete köpenyt és a fátylat, majd
kigöngyöltem a kúfíját, a fejemre tettem, az ukal segítségével rögzítettem, s
mire elhangzott a kurta kérdés: – Készen van? – azt felelhettem:

– Igen – miközben gyorsan összegöngyöltem a fekete lepleket. És

amikor a férfiak félreálltak, a külső szemlélő még egy arab ruhába öltözött
ifjút látott volna kilépni a hátuk mögül, a földön meg egy kis fekete batyut,
mely arra várt, hogy eltüntessék szem elől.

Azt írom, „Saríf pasát láttam…", holott valójában csak akkor hittem el,
hogy ő az, amikor már odalovagolt hozzám, megszólított, és leugrott a
nyeregből. Ugyanolyan öltözéket viselt, mint én, egy sivatagi arab leplét és
köpönyegét – de neki két karabély is a hátára volt szíjazva. Oly pompásan
álltak neki e ruhadarabok, hogy igen nehezen tudtam felidézni, miként is
nézett ki európai öltönyében, melyet a városban hordott. Észrevette, hogy
lopva gyakran rápillantok, mert meg akarok győződni róla, valóban őt
látom-e, s erre kissé összevonta a szemöldökét, de egy szót se szólt.
 A levegőbe lőtt, és ekkor még két férfi bukkant fel teveháton, kötőféken
vezetve néhány tevét és lovat. Vezényszó hallatszott, s négy teve nyomban
letérdelt a homokba. Saríf pasa megkért, hogy jól figyeljem meg annak a
tevének a mozdulatait, ami éppen fölállt, miután Mutlák a hátára ült. –
Utána tudja ezt csinálni? – kérdezte a pasa, és amikor igennel válaszoltam,
azt mondta, menjek oda az általa kiválasztott állathoz, helyezzem a
lábamat a kengyelbe, majd üljek fel a nyeregbe. Miközben ő a kantárszárat
tartotta, a teve hangos nyögéssel, ide-oda billegve-himbálózva előbb a
mellső, aztán a hátsó lábára állt. Minden mozdulatot két részletben hajtott
végre, ahogy először föltérdelt, majd teljesen fölegyenesedett.

A szükséges előkészületek után hat férfi indult útnak hat teve hátán.
További két tevét az elemózsiával és a nyeregtáskákkal felmálházva
kötőféken vezettek, míg az arabs lovaknak, egy pejnek és egy szürke
kancának semmilyen terhet nem kellett cipelnie.

Lassan poroszkáltunk, hagytuk, hogy a tevék fölvegyék saját kényelmes

tempójukat. A tevegelés abban különbözik a lovaglástól, hogy a teve
mozgása jóval hullámzóbb, mint a lóé, de ha az ember ráérez a ritmusára,
kifejezetten kellemes élmény, és a széles nyereg az elején lévő vastag
fogantyúval módfelett kényelmes. Észrevettem, hogy rajtam és Saríf pasán
kívül senki sem használ kengyelt.

Többnyire szótlanul utaztunk, de ő (Saríf pasa) annyit azért elárult,

hogy a vele együtt érkezett férfiak közül kettő annak a törzsnek a tagja,
amellyel baráti kapcsolatban áll, így az expedíció végéig mindkettő velünk
marad. Holnap este pedig, amikor letáborozunk, a törzsfőnökük vendégei
leszünk.

Egész délután és egész este megállás nélkül csak mentünk, mentünk, s

mintha a sivatag mindnyájunkat, embert és állatot egyaránt elvarázsolt
volna, a csend igézetét bocsátva ránk. Úgy éreztem, mintha ezen az első
együtt töltött napunkon csak valami életbe vágóan fontos ügy miatt lenne
szabad megtörnünk ezt a mélységes csendet, melyet csak fokozott a part
szikláit nyaldosó tenger halk mormolása.

Útközben mindössze kétszer álltunk meg. Éjszakára természetesen

letáboroztunk, de korábban is megpihentünk egyszer: épp akkor, amikor
 lement a nap a Szuezi-öböl fölött – és én ott értettem meg, honnan
származik a „Vörös-tenger” neve, mert a lenyugvó nap megvilágította a
hegyek vörös és fekete érceit, a tenger meg visszatükrözte e csodálatos táj
pompás színeit. Minden pirosan, sárgán, narancssárgán, vörösen izzott, s
ahogy halványulni kezdett a fény, és a színek lassan-lassan megszelídülve
egybeolvadtak körülöttünk, arra gondoltam, lennie kellene valami
szertartásnak – valamiféle hálaadásnak, amellyel ezt a tündöklő ragyogást
megköszönjük. De elmémben még jóformán alakot sem öltött a gondolat,
amikor hirtelen megálltunk, mintha előre megbeszéltük volna. A tevék
letérdeltek, a férfiak leszálltak a nyeregből, és délkelet felé fordultak. –
Allahú akbar – hallatszott egy hang, majd mindnyájan csendben imádkozni
kezdtek. Én a hátuk mögé kerülve a tengert néztem, és figyeltem, hogyan
sötétül el egyre jobban a víz, mely az imént még ezüstösen csillogott, s
fényflitterek ragyogtak rajta. Ekkor magam is Istenhez fohászkodtam – s a
néma ajkamról felszálló imában szívem és lelkem békességéért
könyörögtem, mert úgy éreztem, hiába áhítozom rá; most elérhetetlenebb
számomra, mint valaha.

15
Úgy érzem, új a világ arca. Hogy

Lelked léptét hallottam.

Elizabeth Barrett Browning

1997. július 12.

Alig várom, hogy visszatérhessek végre a Sínaira, Anna világába, s

elmenekülhessek a sajátomból. Kairóban most mindenki a „sátánkultuszról”
beszél – amiről persze a végén ki fog derülni, hogy vaklárma volt az egész, és
csak egy csapat fekete pólós fiatal fiú meg lány hallgat heavy metál számokat
Empain báró elhagyott héliopoliszi palotájának kísérteties termeiben. A
fellahok lázadoznak, a rendőrség pedig elfojtja lázadásukat, és börtönbe zárja
őket. Az al-Ahrám olvasói levelei hosszasan taglalják az új földtörvények
mellett és ellen szóló érveket. Jómagam lebonyolítottam néhány
telefonhívást, régi barátságokat melegítettem fel, megtaláltam apám
barátjának a fiát, Tárik Atíját, s elmentem Muhandeszínbe, abba a
márványból és fekete üvegből épült felhőkarcolóba, amelyben az irodája van,
hogy találkozzam vele. Csinos titkárnő vezet be hozzá, s egy pillanatig azt
hiszem, hogy az íróasztalnál ülő férfi maga Atíja bej, apám barátja. Aztán
Tárik föláll, elém jön, üdvözöl, és megfogja a kezemet.

– Amal! Te semmit nem változtál!

Puha bőrfotelokban ülünk, s elmondjuk egymásnak, mi történt velünk,

mióta utoljára találkoztunk: a családunkról, a gyerekeinkről mesélünk, meg
arról, mit csináltunk az elmúlt húsz év során. Most is úgy beszélgetünk,
ahogy mindig is szoktunk: arabul, de francia és angol szavakkal
megspékelve. Megtudom, hogy Tárik szigetelőanyagot importál azokhoz a
behemót csővezetékekhez, amelyek a sivatagon szállítják át az olajat,
azonkívül van egy szállodája Mersza-Matrúhban, egy másik meg Sarm-es-
Sejkben, a Sínai-félszigeten. És ő akarja elsőként behozni a mobiltelefont
Egyiptomba.

– El kell jönnöd hozzánk – mondja. – A feleségem meg a lányok most

Agaméban nyaralnak, de szeptemberben már itthon lesznek, és akkor nagy
vacsorát rendezünk a tiszteletedre.

– És te? Az egész nyarat itt töltöd Kairóban? – kérdezem.

– Csütörtök este lemegyek hozzájuk, vasárnap reggel meg visszajövök.

Nincs messze; kocsival két és fél óra az út.

– Csak az tart sokáig, amíg az ember kivergődik Kairóból – mondom.

– Jövőre elkészül a Muhandeszínből a sivatagba vezető új út – folytatja –,

és akkor sokkal hamarabb ki lehet majd jutni a városból.

Megváltozott. Nem emlékszem, hogy annak idején feltűnően jóképű fiú lett
volna, de kimondottan vonzó férfi lett belőle. Magas, széles vállú – remekül
áll neki ez a bézs színű zakó! Fekete haját rövidre nyíratja, barna szeme
élénken csillog. És oly könnyed, olyan magabiztos.

– Tanácsot szeretnék kérni tőled – bököm ki végre jövetelem célját, majd

beszámolok neki az iskola meg a rendelő bezárásáról.

– Ez nem probléma – mondja. – Majd beszélek a mínejai kormányzóval.

– Igazán?

– Hát persze. Akár most rögtön, ha akarod. – Az íróasztalhoz lép, fölemeli

a telefonkagylót. Megkéri a titkárnőjét, nézzen utána, hogy Muhji bej
Kairóban tartózkodik-e. A titkárnő hamarosan visszaszól, és közli: a bej
Kairóban tartózkodik ugyan, de csak három után tudják kapcsolni. Tárik az
órájára pillant.

– Egy óra. Örülnék, ha velem ebédelnél.

A Rive Gauche egyik sarokasztalánál földközi-tengeri rákot rendelünk

salátával, s felidézzük a régi szép időket, amikor a nyári szünetben oly sokat
játszottunk együtt Tavásziban, és egyetemi éveinket, amikor minden szabad
percünket a klubban töltöttük.

– Aztán te külföldre utaztál és felszívódtál – jegyzi meg.

– Igen – bólintok. – Beleszerettem valakibe, és férjhez mentem.

– A férjed is itt él veled? Mindkettőtöket szívesen meghívnálak valahova

vacsorára.

– Nem – felelem –, ő nem itt él, hanem Angliában. – Nem magyarázom el

a részleteket, inkább megkérdezem: – Voltál fent mostanában Mínejában?

És erre elmeséli, hogyan bocsátotta el végkielégítéssel már réges-rég

azokat a fellahokat, akikre nem volt szüksége, s hogyan korszerűsítette a
gazdaságot, amelyben csak azoknak az embereknek adott munkát, akik lépést
tudtak tartani az ő újításaival. – Most már valamelyes hasznot is hoz –
mondja. – Persze nem annyit, mint egy üzleti vállalkozás, de hát itt úgysem
erről van szó, hanem a történelemről meg a gyökerekről. És valószínűleg még
nyereségesebbé lehet tenni. Majd szerződtetek egy jó izraeli teamet, hogy
alakítsák át az infrastruktúrát. Meglátjuk, mire mennek.

– Milyen teamet? – kérdezem.

– Egy izraeli teamet – feleli. – Hogy gatyába rázzák az egész kócerájt…

Megáll a kezemben a villa. – De hát hogy tehetsz ilyet? Hogy hívhatsz

izraelieket a birtokodra?

– Ismerik a korszerű technológiát, és tapasztalt szakemberek – válaszolja. –

Úgy nézel ki, mintha meg lennél döbbenve.

– Mert valóban meg vagyok döbbenve. Nem akarok hinni a fülemnek.

Ennyi év, ennyi háború után… és mi lesz a palesztinok ügyével?

– A palesztinok rendszeresen üzletelnek az izraeliekkel.

– De Tárik, hogy teheted ezt? Te nem tudod, hogy ezek pontosan ezt
akarják? Be akarnak nyomulni Egyiptomba. Sőt az egész térségbe…

– Ne haragudj, de azt hiszem, túl sokáig voltál távol. Úgy beszélsz, mintha
még mindig a hetvenes években élnél. Pedig sokat változtak a dolgok.

– De nem változhatnak! Nem szabad változniuk! Addig nem, amíg ők az

egész régióra ki akarják terjeszteni a hatalmukat!

– Hát akkor nem szabad hatalmat adnunk a kezükbe. Rajtunk múlik. Ha én

pár izraelit alkalmazok a földemen, és átveszem a technológiájukat… nem
mondanád meg, hogyan juthatnak ezzel hatalomhoz? Hiszen így a
szaktudásukban rejlő hatalmat a magam javára fordítom. Azt hiszed, jobb
volna, ha a régi módszereinkhez ragaszkodnánk, és úgy tennénk, mintha ők
nem is léteznének? Ha a homokba dugnánk a fejünket? Ez közönséges
struccpolitika! A régi ideológiák mára elavultak. Mindent a gazdaság határoz
meg.

– Mindent?

– Mindent.
 – És én azt hittem, hogy te jó hazafi vagy – jegyzem meg keserűen. –
Mennyit jártunk együtt tüntetésre…

– Én igenis jó hazafi vagyok! Sokkal többet teszek a hazámért, ha a

gazdaságát erősítem, mint ha hű maradok a hagyományokhoz, és tétlenül
üldögélve csak reménykedem, hogy egyszer talán maguktól is úgy alakulnak
a dolgok, ahogy én szeretném.

Néhány percig mindketten hallgatunk, aztán megszólalok: – Engem

nagyon bánt, amit mondasz. Fájdalmat okoz, sőt…

Tárik a régi, meleg barátsággal mosolyog rám. – Szentimentális vagy,

Amal. De ez nem érzelmi kérdés, hanem gyakorlati probléma.

– El van intézve – közli ismét az irodájában, miközben leteszi a telefont. – A

rendelőt a jövő héten újra kinyitják. Az iskolát is ki lehet nyitni, ha a tanítók
megkapják a működési engedélyt. Csak egy listát kell benyújtanotok a
nevükkel meg a személyi adataikkal, és amint ellenőrzik őket, máris
kezdődhet a tanítás.

Isabel persze nem érti, miért ódzkodnak attól a fellahok, hogy listákat meg
névsorokat nyújtsanak be a hatóságoknak. – Hiszen nem tesznek semmi
rosszat – mondja. – Azok a tanítók önkéntesként dolgoznak az iskolában.

Megpróbálom elmagyarázni: a listákat évszázadokon át arra használták,

hogy adókkal sújtsák az embereket, hogy elvigyék a fiaikat csatornát ásni, a
kedive földjét művelni vagy meghalni az ilyen-olyan háborúkban, és ez több
évszázados bizalmatlanságot, gyanakvást szült, ami csak rövid időre szűnt
meg, abban a korszakban, amit a fellahok ma „régi szép időknek” neveznek –
amikor Abdel Nasszer állt az ország élén. Isabelen látszik, hogy
különvéleménye van a dologról, így aztán igyekszem biztonságosabb vizekre
evezni, ahol otthonosabban ladikázom: a múlt tengerére. Az elterelő
hadművelet sikerül; Isabel rögtön ráharap az új témára.

– Szeretném látni Saríf basa házát – mondja. – Azt, amelyik a sztoriban…

illetve a naplókban szerepel. Megvan még?

– Igen. Most múzeum – felelem. – Akkor nézed meg, amikor kedved tartja.
 – De én veled szeretnék odamenni – kérlel.

Ráállok, és megyünk – előbb a folyó mentén, aztán kelet felé, egyre

beljebb a mellékutcákba, amelyek elég szélesek ahhoz, hogy egy hintó
végiggördülhessen rajtuk, de most a mindkét oldalon parkoló kocsik
szorításában fuldokolnak. Az egyik utcácska üres kis térre nyílik, s ott áll
előttünk a régi ház: kétemeletnyi krémszínű, porhanyós kő, amit itt-ott fából
faragott, sötétbarna erkélyrácsok tarkítanak. A nyugati oldalon kis zöld
kupola látszik; ez a toldaléképület. Fekete galabíjába öltözött asszonyok
üldögélnek előtte a gyermekeikkel.

A masszív kapun át belépünk a régi házba. A városi nyüzsgés, zaj és

forróság után jólesik a benti hűvös, csendes nyugalom, s engem ismét
körülleng a múlt hangulata és illata – még akkor is, ha a házról mindent
lehántottak, csak a csupasz váz maradt meg belőle. Az idegenvezető
ragaszkodik hozzá, hogy mindent megmutasson, s közben büszkén meséli: az
épület egy Agatha Christie-film díszlete volt! Mi viszont a gabonaraktárt
látjuk, ahol Anna első itteni óráit töltötte, a haramlek szalonját a két
kerevettel, melyeken Laila meg ő aludtak, s reggel egy új barátságra ébredtek,
és az udvart, ahol Anna azzal az egyéves kisfiúval játszott, aki aztán az apám
lett. És látjuk a nagy hálószoba padlódeszkái alatt rejtőző szobácskát is,
amelyben Saríf basa atyjának kellett megbújnia a forradalom bukása után.
Amikor lecsillapodtak a kedélyek, úgy érezte, képtelen a megszállók uralma
alatt élni, akik ellen nem tud harcolni, de akik elől külföldre sem akar
menekülni, így aztán beköltözött a házhoz toldott, Harun sejknek emelt
szentélybe, s élete utolsó harminc évét ott élte le. A szentély ajtaját zárva
találtuk; lánc és lakat is volt rajta. Megkérdeztük, bemehetünk-e, de az
idegenvezető csak nevetett.

– Nem, nem, Szitt Hanim! Igazi mecset lett belőle, és a házból már nem
lehet csak úgy átjárni. Most odakintről, az utcáról nyílik a kapuja. –
Elmagyarázta, hogy amikor a házat átalakították múzeummá, alapítványt
hoztak létre a mecset fenntartására, és ebből a pénzből fedezik egy itt élő sejk
szükségleteit is.

Mielőtt elindulunk, Isabel megkérdezi, fényképezhet-e, ha legközelebb

visszajön.
 – Ahlan va szahlan – bólint az idegenvezető. – De öt fontot kell fizetnie
érte.

A ház mindkettőnket megbabonázott. Összevissza kószálunk a környéken,

egyikünknek sem akaródzik hazamenni. Az asszonyok már nem ülnek
odakint, a kis mecset kapuját bezárták. Mögötte emelkedik a régi nagy
mecset, amelynek az árnyékában hajdan, a tizenhetedik században, a ház
fölépült. Balra, a kert helyén apró házak, üzletek, szűk utcácskák nőttek ki a
földből az elmúlt harminc év során. De egy terecskén álló kis kioszk körül
néhány fát találunk; porosan árválkodnak, senki sem ápolja őket. A
paliszanderen még fölfedezünk egy-két kék virágpiramist, a magnólia
azonban nem virágzik. Leülünk két fölfordított ládára a kioszk mellett, Pepsi-
Colát kortyolgatunk, és Isabel egyszer csak azt mondja, augusztusban
hazautazik Amerikába.

– Találkoznom kell… vele. És anyámat is meg akarom látogatni. Tudod,

annyi mindent szeretnék kérdezni tőle, és most már valószínűleg késő. Még
az életünk legfontosabb problémáit sem beszéltük meg igazán…

– Mesélt neked valaha is Annáról? Hiszen a nagyanyja volt… – kérdezem.

– Igen. – Isabel egy kis gallyal játszadozik; háromszögeket rajzol a porba.

– Gyakran mondogatta, hogy a mi családunkban a nők számára Anna a
példakép, mert mindannyian külföldi férfiakhoz megyünk férjhez, és a
hazánktól távol éljük le az életünket. – Fölnéz, rám pillant. – Anyám egy
amerikaihoz ment hozzá. Az ő anyja, Nur, egy franciához. Én egy
honfitársamhoz, az Államokból – de aztán elhagytam. És akár hiszed, akár
nem, anyám meg se lepődött rajta.

Amikor Isabel úgy döntött, elhagyja Irvinget, méghozzá egyszerűen azért,

mert egyre szürkébbek lettek a nappalok és még szürkébbek az éjszakák,
találkozót beszélt meg Jasmine-nel, hogy közölje vele a hírt. A
Metropolitanben találkoztak, anyja ugyanis szerette ezt a múzeumot, és Isabel
azt akarta, hogy legalább a környezet neki kedvezzen. Épp pattogatott
kukoricát ettek, amikor Jasmine gyanútlan kérdésére: – És Irving hogy van? –
Isabel kinyögte: – Elválunk – aztán leesett az álla, mert anyja mindössze egy
bólintással nyugtázta a bejelentést. Jasmine megtörölte a száját a
zsebkendőjével, majd annyit mondott: – Azt hiszem, mindketten túl fogjátok
élni.

– Téged ez meg se lep? – kérdezte Isabel.

– Nem nagyon. Már jó ideje egyikőtök sem volt boldog. Vagy tévedek? –
válaszolta az anyja.

– Én meg azt hittem, ha megtudod…

– Nagy patáliát fogok csapni miatta?

– Ennél azért rosszabbra számítottam.

– Miért? Ha nem vagytok boldogok, hát nem vagytok boldogok, és kész.

Gyerekeitek nincsenek, így tulajdonképpen semmi okotok rá, hogy együtt
maradjatok.

– Az volt a benyomásom, hogy kedveled Irvinget.

– Kedvelem is. Rokonszenves fiú. De ez nem jelenti azt, hogy együtt kell
élned vele.

– Hát akkor erről ennyit – mondta Isabel. Nagy kő esett le a szívéről,

ugyanakkor csalódott volt. Nem is tudta pontosan, mit akart. Bizonygatni az
igazát? Jobbnál jobb érvekkel visszaverni anyja ellenvetéseit? Talán meg
akarta lepni Jasmine-t? Vajon miért ment ilyen könnyen? Azért, mert az
anyja ismeri őt? Vagy azért, mert fütyül az egészre? Isabel azóta is ezeken a
kérdéseken rágódik.

Ahogy a kijárat felé ballagtak, Jasmine megállt a pompeji mozaikok előtt,

és sokáig nézegette őket. – Gondolj csak bele! – tűnődött fennhangon. – Ezek
az emberek éppen ebédeltek, tettek-vettek, amikor hirtelen kitört a tűzhányó,
és mindennek vége volt. Csak úgy, egy pillanat alatt. Jó nekik…

Veszélyes terepre tévedtek. – Menjünk – mondta Isabel, és gyorsan

kiterelte az anyját a múzeumból.

– Talán jobban van – mondom, de rögtön rájövök, hogy okosabban tettem

volna, ha ki se nyitom a számat. Úgy látszik, elment az eszem! Hiszen az
Alzheimer-kórban szenvedők állapotában nincs javulás! De Isabel azt feleli:
– Talán – és tovább üldögélünk a vén fák alatt, miközben lassan lemegy a
nap.

Most pedig este van, úgyhogy mindenki hagyjon békén, ma már semmire
sem vagyok kapható. Kényelmes bő köntösömben, nagy pohár mangó
serbettel a kezemben végre leülhetek az asztalhoz a hálószobámban, és
semmi akadálya, hogy újra csatlakozzam Anna Winterbourne-höz meg Saríf
al-Bárúdihoz, akik a beduinok lebegő fehér lepleibe öltözve teveháton
poroszkálnak a Sínai-sivatagban.

1901. március 16.

Az imént tértem vissza a sátramba az esti vigasság és a pompás arab

lovasbemutató után. Bár nagyon elfáradtam, mégis úgy felgyorsult az
érverésem, hogy eleinte csak föl-alá járkáltam a sátorlapok által határolt
szűk helyen, és képtelen voltam nyugovóra térni vagy naplómba feljegyezni
a mai eseményeket.

Milyen kár, hogy nem írhatok se Sir Charlesnak, se Caroline-nak! Oly

nagy örömmel számolnék be nekik erről a napról – hiszen annyi minden
történt, hogy bizonyára mindketten élvezettel olvasnák soraimat. De azt
hiszem, ebben az örömben csak akkor lesz részem, ha visszatérek Angliába,
és a puszta jelenlétemmel győzhetem meg Őket, hogy kalandom nem volt
sem könnyelmű, sem esztelen vállalkozás. Bár be kell vallanom, akadt a
nap folyamán néhány olyan pillanat, amikor minderről önmagamat is elég
nehezen tudtam meggyőzni.

Jórészt csendben, szótlanul utaztunk – és lassan valami furcsa

nyugtalanság vett erőt rajtam. Sivatagi homokkal borított kietlen síkságon,
sivár, kihalt vidéken keltünk át. Az útikönyvemből tudtam ugyan, hogy a
pompás látvány még várat magára, mégis szinte úrrá lett rajtam az a
kellemetlen érzés, hogy óriási ostobaságot követek el, hiszen a Szent
Katalin-kolostorig meg vissza tizennégy nap az út, s nem tudtam
megszabadulni a nyomasztó lelkiismeret-furdalástól, amiért ily hebehurgya
módon elvontam mindennapi teendőiktől Saríf pasát meg az embereit –
szegény Szabirról nem is beszélve. Ami vendéglátó házigazdámat illeti, az
ő gondolatait egyáltalán nem sikerült kifürkésznem, mert a kétoldalt lazán
leengedett kúfíja eltakarja viselője arcát, s megóvja mind a véletlen, mind
a titkos pillantásoktól. Bár ő néhány alkalommal hozzám fordult, és szólt
hozzám, szenvtelen arckifejezése és kimért, udvarias viselkedése semmit
sem árult el. Oly kifogástalanul beszél franciául, mint egy született francia.
Nem akarom elhinni, hogy egyáltalán nem tud angolul, de olyan férfinak
látszik, aki vagy tökéletesen csinál valamit, vagy sehogy – és angoltudása
talán nem tökéletes. Különben is oly keveset beszélgetünk, hogy ahhoz a
néhány mondathoz a francia nyelv is megfelel. Saríf pasa közölte, hogy
mostantól Armand Demange a nevem, atyám pedig nem más, mint a neves
ügyvéd, monsieur Demange, aki a három évvel ezelőtti infámis perben
Dreyfus kapitány védője volt. Úgy tetszik, e francia ügyvéd Saríf pasa
barátja, így anyámról, a birtokainkról és neveltetésemről is tájékoztatást
kaptam – bár nem gondolnám, hogy ismereteimre szükségem lesz, mert
aligha tartom valószínűnek, hogy ebben a sivatagban faggatózó járókelőbe
botlanánk. Amikor Saríf pasa meggyőződött róla, hogy ugyanúgy megülöm
a tevét, mint bármelyikük, és nem fáraszt ki túlságosan az utazás, szinte
megállás nélkül haladtunk úti célunk felé; csak délben, délután és
napnyugtakor tartottunk pihenőt, hogy a férfiak elmondhassák imáikat, és
magunkhoz vehessünk némi táplálékot meg egy-két korty vizet. Egyre
inkább úgy éreztem, van valami ebben a sivatagban, ami elveszi az ember
kedvét a hiábavaló fecsegéstől. Mindemellett a velünk utazó férfiak közül
csak Szabir és Mutlák tudta rólam az igazat, s a pasa talán attól félt, hogy
emeltebb hangon szólalok meg a kelleténél, és elárulom magam. Mindig
udvariasan bánik velem, de modora hűvösen kimért, tartózkodó. Én ennek
módfelett örülök, elvégre – a dolgok természeténél fogva – nem alakulhat
ki köztünk igaz barátság, és itt, a sivatagban nincs etikett, ami előírná,
hogy a társaságunkban lévőkkel udvariasan kell beszélgetnünk.

Meglepett, hogy napnyugtakor nem kerestünk táborhelyet. Ahogy

leszállt az alkony, jó néhány férfit vettünk észre, akik lóháton vágtattak
felénk. Kissé megrémülve pillantottam Saríf basára, de ő így szólt: –
Barátok – aztán karját a magasba emelve üdvözölte őket, s elébük ügetett.
A férfiak az Alavi törzs tagjai voltak, ugyanis már beléptünk az ő
területükre, s azért jöttek, hogy köszöntsenek, és a településükre kísérjenek
bennünket, ahol ma éjjel fogunk táborozni törzsfőnökük, Szahm ibn
Húszain sejk vendégeiként.
 A szerfölött kellemes Vádi Garandalban van a táborhelyük. A völgyet
egy édesvizű tiszta forrás szeli át, melyet mi különösen édesnek találtuk,
hiszen sivatagi utunk során most bukkantunk először vízre. Számos tövises
akácfát is láttam a környéken, melyek ritkásan, egymástól jókora
távolságra állnak, hogy jobban bírják a kegyetlenül szigorú éghajlatot. Az
Alavi törzs tagjai kecskeszőrből szőtt fekete sátrakban laknak, s birka- és
kecskenyájaik legeltetéséből éldegélnek, ezenkívül telivérekkel is
kereskednek, melyek közül jó néhány pompás példányt láthattam a
tiszteletünkre rendezett ma esti lovasbemutatón.

Azt is nagy megtiszteltetésnek tekinthettük, hogy nyárson sült

báránnyal, fűszeres rizzsel vendégeltek meg bennünket, s utána finom
keserű kávéval kínáltak, amit hosszú nyakú korsókból töltöttek ki, melyeket
akár a South Kensington Múzeumban is kiállíthatnának.

Az öreg törzsfőnök apró termetű férfiú, s oly kemény és érdes a marka,

akár egy sivatagi szikla. (Megjegyzem, az itteni férfiak egytől egyig igen
alacsonyak, s azt hiszem, ez éppúgy a javukra válik, mint az akácnak,
hiszen csak így tudnak életben maradni a sivatagban.) A törzsfőnök igen
nyájasan bánt velem, valósággal elhalmozott kegyeivel, a jobbjára ültetett
– Saríf pasát pedig a baljára –, és folyvást báránysülttel kínálgatott. A
bocsánatomért esedezett, amiért nem beszéli francia „anyanyelvemet", s
látszott rajta, mennyire örül, hogy teljesen el vagyok ragadtatva ünnepi
lovasbemutatójuktól, amit valóban csodálatosnak találtam. A férfiak
vakmerő bravúrokat mutattak be lóháton, melyeket vad kurjantásokkal,
csatakiáltásokkal és dobszóval kísértek, s az egész parádét a fellobbanó
jelzőtüzek villódzó fénye világította meg. Nekem úgy tetszett, az eleddig
zárkózott Saríf basa is feloldódott; kényelmesen a párnájára dőlve
vidáman beszélgetett és nevetgélt az öreg törzsfőnökkel. Egy pillanatig
arra gyanakodtam, hogy felfedte előtte valódi kilétemet; meg nem
mondhatom, mi ébresztette fel bennem a gyanakvást, hacsak az nem, hogy
a két férfi szemmel láthatólag igen őszinte, fesztelen viszonyban van
egymással, és a törzsfőnök feltűnően széles mosollyal kívánt nekem jó
éjszakát.

Ma este csak azt sajnáltam, hogy egyetlen pillanatot sem tölthettem a

nők társaságában, hisz szükségképpen csak úgy láthattam őket, ahogy egy
 férfi láthatja: a filigrán alakok hosszú, hímzett ruhákban, könnyű léptekkel
suhantak ide-oda, miközben a bennünket kiszolgáló férfiak kezébe adták az
étkeket. A tábortűz fényénél fátylukon meg-megcsillantak az aranyflitterek,
és sötét szemükkel lopva kíváncsi pillantásokat lövelltek felém, ami csak
fokozta helyzetem pikantériáját. Bár ők nem vettek részt a lovasbemutató
bravúrjaiban, azért együtt doboltak, tapsoltak a férfiakkal, s
beleborzongtam hangos örömkiáltásukba, melyről már olvastam ugyan, de
még sosem hallottam a saját fülemmel.

Amennyiben hihetek útikönyvemnek, úgy holnap azon a fenséges

vidéken fogunk átutazni, melynek ez a sivatag a hírnevét köszönheti. Az
eddigiek alapján az a benyomásom, hogy a könyv – a Képviseletről ismert
barátaimhoz hasonlóan – sokkal jobb véleménnyel van magáról az
országról, mint a lakóiról.

És Anna Thomas Cook-féle útikönyvében a következőket olvasom:

A sivatag lakóinak élete mindig is a kalandos, romantikus történetek

kedvenc témája volt, ám igen csekély tapasztalat is elegendő eme ábrándos
ifjonti téveszmék eloszlatásához. A beduinok, legalábbis az Egyiptom és
Palesztina között föllelhetők, igencsak közönségesek; e faragatlan,
tudatlan, lusta és kapzsi népségben nincs semmi megnyerő… az egyszerű
arabok karaktere hasonlóképpen nélkülöz minden gráciát és erőt. Ezek az
emberek rongyokban járnak, lábukra soha nem húznak cipőt, és valamely
primitív sarufélét is csak néhanapján hordanak. Kezük és arcuk napnál
világosabban elárulja, hogy e vidéken vízhiány uralkodik… A civilizáció
vívmányait nem ismerik, s nem is érdeklődnek irántuk; ha fegyverre
tesznek szert, egy pillanatra se válnának meg tőle; az arab férfi, kinek
ünneplőöltözéke pusztán egy darab cserzetlen birkabőr, folyvást karddal az
oldalán vagy puskával a vállán jár-kel, sőt gyakran mindkettővel föl van
szerelve… Ennek ellenére ez az egyszerű, gondtalan, jó kedélyű fajta
szemmel láthatólag derűs és elégedett, akárcsak az amerikai négerek…
Kivétel nélkül tisztában vannak vele, mit jelent a „baksis"; ez a legelső szó,
melyet egy kisgyermek megtanul, s a legutolsó, melyet egy aggastyán
elrebeg.

1901. március 19.

Ó, bárcsak meg tudna lenni az ember alvás nélkül, vagy legalább a napok
hossza duplázódna meg, hogy legyen időm mindent megnézni és
megtapasztalni, amit csak lehet, s aztán arra is jusson pár óra, hogy
mindezt átgondoljam, s benyomásaim itt-ott csillogó tavacskákban
összegyűlve, kanyargó folyóként áradjanak szét a lelkemben, majd más
gondolatokkal elegyedve haladjanak valamely végső, fennkölt tanulság
felé! És arra is szeretnék még egy kis időt, hogy följegyezzem élményeimet,
mert ráébredtem, hogy gondolataim írás közben megvilágosodnak, s a
kezdetben hisztérikus, összefüggéstelen impressziók végül véleménnyé
formálódnak, oly tündöklő, kristálytiszta képpé, amelyhez fogható csak egy
festményen látható.

A Sínai-sivatagról készült festmények sosem érdekeltek; mindig többre

becsültem a négy falon belül zajló életet láttató bonyolult enteriőröket. A
grandiózusabb témákat feldolgozó képeket élettelennek találtam, s most
már értem, hogy miért. Azon kaptam rajta magam, hogy a csodaszép
Turnerek járnak az eszemben, különösen a ragyogó „Petworthi enteriőr” –
hisz e pompás tájakat akvarellen minden bizonnyal csak egy ilyen hatalmas
géniusz tudta volna híven megörökíteni. Ami pedig az olajfestményeket
illeti, talán Corot az egyetlen, akiben elég tehetséget vélek fölfedezni e
gyönyörű hegyek ábrázolásához – ám egy kép pusztán azt az egyetlen
részletet képes bemutatni, amit alkotója erre érdemesnek talált, s a
szemlélő tévedésbe esne, ha azt hinné, hogy most már el tudja képzelni,
milyen is lehet az egész Sínai. Ez földi halandó számára elképzelhetetlen,
mert minden áldott nap más-más arcát villantja föl előttünk e bámulatos
táj, ahol az Óvilág két fenséges kontinense egyesül. Egyik nap csak a
kietlen síkság nyújtózik a szemhatárig, s az ember meglepődik, ha egy kis
patakra vagy tövises akácfákra bukkan, melyek mélyen a homokba eresztik
gyökereiket, hogy felszívhassák a rövid életük fenntartásához
nélkülözhetetlen kevéske vizet; másnap viszont már fekete és bíborvörös
sziklaóriások között találja magát az utazó, s lába ugyanazt a földet
tapodja, melyből az ókori egyiptomiak verejtékes munkával bányászták a
rezet meg a türkizt – és a hajdani bányák maradványai még ma is láthatók.
A hegyek közül a Vörös-tenger mentén húzódó sík területre visz az út, ahol
a vándorhoz hatalmas madárrajok csatlakoznak, melyek éjszakára a
táborhely körül pihennek meg a parton, majd napkeltekor, miközben a
férfiak reggeli imájukat mormolják, a madarak is fölébrednek, és
felrepülnek a magasba. Lebegve, vitorlázva keringenek körbe-körbe,
hangosan vijjogva kiáltoznak egymásnak, majd fölkerekednek, hogy sötét
felhőként tovaszállva átkeljenek a tenger fölött, s elinduljanak a messzi
északon lévő nyári lakhelyük felé. Aztán a több mint ezer láb magas sziklák
között nyíló hasadékon áthaladva egyszer csak egy vádi tárul az ember elé,
ahol ismét élettől duzzad a táj; tamariszkuszok, almafák, búza- és
árpamezők gyönyörködtetik az ámuló utas szemét. Ugyan mit tud
mindebből egyetlen festmény megragadni?

Ma esti táborhelyünktől már csak egy napig kell utaznunk, hogy

eljussunk a Szent Katalin-kolostorhoz, s innen teljes pompájukban
láthatjuk a Sínai hegyeit. Saríf pasa meg én a Nugb Hava nevű,
lenyűgözően szép hegyszoroson keltünk át, mely oly keskeny és oly
meredek, hogy a tevék át se férnek rajta, így az állatoknak a Darb-es-
Sejken áthaladó szélesebb, egyenletesebb úton kellett továbbmenniük. Saríf
pasa megkérdezte tőlem, hogy a látványosabb vagy a könnyebb utat
választom-e, s én természetesen az előbbi mellett döntöttem. Erre ő
közölte: – Arrafelé oly szűk a hely, hogy lóra kell szállnunk, s mivel csak
két lovunk van, más nem tarthat velünk.

– Ezt Szabirral kell megbeszélnie, monsieur – feleltem, ő pedig

elmosolyodott.

Úgy látszik, sikerült meggyőznie a derék inast, mert Szabir első ízben
egyezett bele, hogy magamra hagyjon, így aztán Saríf pasa meg én búcsút
vettünk útitársainktól, és belovagoltunk a keskeny Nugb Hava
hegyszorosba. A gránitsziklák jobbról-balról ezerötszáz láb magasba
nyúltak, sőt olykor még ennél is hatalmasabbak voltak, s hol erre, hol arra
dőltek egy kicsit. Kinyújtott kézzel a hágó mindkét falát meg tudtam volna
érinteni. Néha úgy tetszett, egyenesen nekilovagolunk a kemény
kőszikláknak, de ahogy a közelükbe értünk, csodával határos módon
megnyílt előttünk egy hasadék, s azon át folytathattuk utunkat. Eközben oly
meredek szakaszokon kellett fölkapaszkodnunk, amilyenekkel csak a
legnyugodtabb, legbiztosabb járású lovak birkózhatnak meg anélkül, hogy
lovasuknak baja essék. Nos, a mi hátasaink engedelmes, fürge jószágok
voltak, így aztán csak mentünk, mentünk, többnyire egymást követve, mivel
ketten nem fértünk el az ösvényen. Én haladtam elöl, de útitársam időnként
mellém ugratott, s egyetlen futó pillantással meggyőződött róla, épségben
vagyok-e.

Az egyik ilyen alkalommal – amikor ráébredtem, hogy először van

lehetőségünk négyszemközt beszélgetni – megkíséreltem elmondani Saríf
pasának, milyen hálás vagyok mindazért, amit értem tett, s biztosítottam
róla, hogy azzal is tisztában vagyok, mennyi kellemetlenséget okoztam
neki, de ő a szavamba vágott: – Semmiség az egész, madame. Hiszen ön
egyedül is nekivágott volna az útnak.

– Való igaz – feleltem –. de azt hiszem, akkor Szuezben valószínűleg

összetalálkozom egy körutazásra induló csoporttat, és velük tartok,
márpedig a kettő nem ugyanaz.

– Miért nem? – kérdezte ő meglepetten. – Hiszen egy csoporttal

kényelmesen utazhatott volna, anélkül, hogy álruhát kelljen öltenie.

– Igen, de… – Nem tudtam pontosan, hogyan magyarázzam meg neki a

különbséget. – Ha velük mentem volna, akkor megmaradok abban a
világban, amit ismerek. Most mindent az útitársaim szemével látnék, és oly
fárasztó lenne kivonnom magam mások benyomásainak a hatása alól, hogy
nem tudnék saját véleményt alkotni a…

– Ön mindig ilyen volt? – kérdezte Saríf pasa.

Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjem. – Milyen? – kérdeztem.

– Hát ilyen… önálló. Aki ragaszkodik hozzá, hogy mindenben maga

döntsön, saját véleményt alkosson…

– Arra céloz, hogy akaratos vagyok?

– Talán nem az?

– Még sosem engedtem szabad folyást az akaratomnak – feleltem.

Ekkor a hegyszoros ismét elkeskenyedett, ő pedig meghúzta a lova
kantárszárát, és maga elé engedett. Bár egy szóval se mondta, hogy nem
okozok kellemetlenséget neki, s azt sem, hogy nem tartja terhesnek a
társaságomat, mégsem voltam elégedetlen beszélgetésünk kimenetelével –
és örültem, hogy legalább a fáradozását megköszöntem.

A hegyszorosból éppoly váratlanul jutottunk ki, ahogy belekerültünk. A

sziklafalak közötti hűvös sötétségből verőfényes síkságra lovagoltunk, és
épp a szemünk előtt magasodtak a Sínai fenséges hegyormai. Itt
csatlakoztak hozzánk a férfiak, akik teveháton, kerülővel tették meg az utat.
Szabir széles mosollyal üdvözölt, nyoma se látszott rajta az aggodalomnak.
Azt hiszem, most már elhiszi, hogy jó kezekben vagyok. Magam is így
vélekedem, hisz ahogy múlnak a napok, és egyre beljebb hatolunk a
sivatagba, igencsak megrémülök, ha arra gondolok, hogy kettesben
akartam nekivágni Szabirral (bár ezt a naplómon kívül a világ minden
kincséért se vallanom be senkinek). Nem állítottam valótlanságot, amikor
azt mondtam Saríf pasának, hogy Szuezben valószínűleg összetalálkoztam
volna a Cook utazási iroda egyik csoportjával, s ha így alakul, talán velük
tartok, de azért itt, a sivatagban egyáltalán nem vágyom a velem
egyívásúak társaságára. Mintha azt súgta volna az ösztönöm, hogy a
fecsegésük, a puszta jelenlétük eleve meggátolná, hogy valóban
megismerjem a Sínai világát. És igazam volt; ezt most már biztosan tudom.
Mélységes csend vesz körül, útitársaim is alig szólnak hozzám – hogy
hallgatásuknak a kényelemszeretet vagy az érdektelenség lehet-e az oka,
nem tudom –, s így zavartalanul szemlélhetem és szívhatom magamba e táj
csodáit. Mennyire illik a hely szelleméhez, hogy Isten épp ebben a
sivatagban szólította meg Mózest! Hiszen itt, ahol az Ember – ha élni akar
– csak a Természet különös kegyelméből élhet, magam is úgy érzem, hogy
sokkal közelebb kerültem a Teremtés misztériumához, és az sem lepne meg,
ha egyszer csak valamely látomásban vagy kinyilatkoztatásban volna
részem, sőt teljesen rendjén valónak tartanék egy ilyen epifániát. Azon
kaptam rajta magam, hogy valahányszor a férfiak megállnak imádkozni, én
is Istenhez fohászkodom; Őt dicsérem, aki mindezt megalkotta, s aki
ideküldött engem, hogy láthassam ezt a csodát. Azért is imádkozni szoktam,
hogy könyörüljön meg szegény Edwardom lelkén, mert mostanában
gyakran motoszkál bennem egy gondolat: ha nem Szudánba ment volna
katonának, hanem elzarándokolt volna ide, akkor talán még ma is
békességben élne.

Március 21.
Délután van. A szerzetesek visszavonultak imádkozni, mi meg lepihentünk.

Már pirkadat előtt fölkapaszkodtunk a Gebel-Músza csúcsára, s én

onnan néztem a hajnalhasadást, amit a müezzin imára szólító dallamos
éneke kísért.

Az enyhe, száraz levegő és a gyenge szellő oly mámorítóan hat rám,

mintha egy pohár pezsgőt ittam volna vacsora előtt.

Még egyetlen sort sem írtam e kolostorról, ahol elszállásoltak

bennünket. Az Atya végtelenül kedves ember, és – mivel a férfiak a falakon
kívül táboroznak – Saríf pasa felvilágosította, ki vagyok valójában, mert
úgy vélte, nem helyénvaló csalárd fondorlattal elfogadni a szíves
vendéglátást.

Az épület, mely módfelett hasonlít egy középkori kastélyhoz, a hatodik

században épült, s nem sokkal később, amikor a mozlim seregek nyugat felé
kezdtek nyomulni az Arab-félszigetről, valaki bölcs előrelátással egy
mecsetet emelt az udvaron, nehogy fölgyújtsák vagy lerombolják a
kolostort, ami később, a keresztes háborúk idején viszonzásul a mecsetet
óvta meg a pusztulástól. És ez így ment évszázadokon át: Isten mindkét
háza kölcsönösen oltalmazta a másikat, miközben jöttek-mentek az
ellenséges seregek.

Tegnap este oly korán volt, amikor mindannyian visszavonultunk saját

cellánkba, hogy elhatároztam: fölpróbálom végre Laila ajándékát, a
hosszú, kényelmes, gyönyörű sötétzöld selyemruhát. Bár itt természetesen
nincs tükör, mégis boldog voltam, hogy magamra öltöttem.

Kimentem a sötét kertbe. Tudtam, hogy reggel korán fogunk kelni, de

még nem volt nagyon késő, és úgy véltem, nem lehet semmi baj belőle, ha
kisurranok egy kis friss levegőt szívni.

Ő éppen kilépett a kápolnából. Hozzám hasonlóan levette sivatagi

öltözékét, s most egyszerű nadrágot és gyapjú dzsörzé kardigánt viselt.
Födetlen fővel állt az enyhe esti szellőben.

Azt hiszem, összerezzent, amikor megpillantott, aztán elindult felém, én

meg arra gondoltam, most biztosan haragudni fog, amiért kimerészkedtem,
ráadásul ebben a női ruhában, melyhez csak a kúfíjámat terítettem lazán a
vállamra. És aligha tévedtem, mert első szavai így hangzottak: – Mit keres
idekint, madame? – Azt feleltem, friss levegőre vágytam, mivel igen fülledt
a cellám, mire ő közölte: – Jobb lesz, ha bemegy. – De amikor látta, hogy
nem moccanok, rögtön a padra mutatott, s amint hellyel kínáltam, ő maga
is leült mellém. Rá sem kellett néznem az arcára, anélkül is meg tudtam
állapítani, milyen zaklatott. Bár szótlanul üldögéltünk, a tartása, a
viselkedése egyaránt nyugtalanságról, ideges feszültségről árulkodott, így
végül összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem tőle:

– Nem tudott elaludni, monsieur?

– Meg se próbáltam.

– A kápolnában volt – mondtam, s ő hallotta a hangomon, hogy

kíváncsi vagyok, miért ment oda.

– Meglátogattam a szerzeteseket. A legvénebbeket. Akiknek már csak a

csontjait őrzik odabent – felelte keserűségtől érdes hangon. Könyökét a
térdére támasztva, előregörnyedve ült, és belebámult a sötétségbe.

Nem tudtam, mit válaszolhatnék erre, így hallgattam. Mindössze annyit

tudtam, hogy legszívesebben kinyújtanám a kezemet, és megsimogatnám
azt a kart, mely oly közel van hozzám, aztán megcirógatnám azt a
gondterhelt fejet – s oly erővel tört rám ez a vágy, hogy szorosan
összefontam a karomat. Ő felém fordult.

– Fázik?

– Nem – feleltem.

– Hiszen reszket!

– Nem, egyáltalán nem.

Egy pillanatig figyelmesen nézett rám, majd ismét elfordult. – Miért jött
Egyiptomba, Lady Anna? Mi hozta ide? – mormolta bele az enyhe esteli
 szellőbe.

Először mondta ki a nevemet.

– A festmények – feleltem. És amikor hozzám fordult, mesélni kezdtem

neki a South Kensington Múzeum képeiről s csodálatos fény- és
színvilágukról. Azt is elmeséltem, hogy akkoriban jártam oda, amikor
Edward beteg volt. Amikor haldoklott szegény.

– Ön nagyon boldogtalan lehetett – mondta.

– Igen – bólintottam. – Nem lett volna szabad így meghalnia.

– Hogyan?

– Ilyen zaklatott, szomorú, békétlen lélekkel.

– De hát bizonyára azt tette, amit helyesnek tartott, ugye? Meg volt
győződve róla, hogy harcolnia kell a Birodalomért. A hazájáért.

– Igazságtalan háború volt.

– De ő ezt nem tudta.

– Úgy vélem… Azt hiszem, tudta. Csak túl későn ébredt rá. És belehalt
ebbe a felismerésbe.

Mindketten hallgattunk. Ezt rajta kívül még soha senkinek nem

mondtam el. Talán magamnak is első ízben fogalmaztam meg ilyen
világosan. Ekkor már valóban reszkettem, és azt hiszem, azt is
megengedtem volna neki, hogy belém karoljon – ám ő fölállt, és így szólt: –
Most már igazán be kell mennie.

– Nem megyek – suttogtam a fejemet rázva, erre ő ingerülten legyintett,

és öles léptekkel elindult. Azt hittem, távozni készül, de csak a kertben
járkált föl-alá, aztán visszajött, és megállt előttem.

– Hát jó. Akkor mondja meg, mi a véleménye. Ön szerint mi a jobb?

Cselekedni és talán végzetes hibát elkövetni vagy tétlenül várni, hogy
lassan így is utolérjen a halál.

Fontolgattam, ma válaszoljak. Illetve csak fontolgatni próbáltam, de

igen nehezen szedtem össze a gondolataimat, hisz egész testemben
remegtem, s ő ráadásul úgy állt előttem, hogy kívüle semmit sem láttam.
Végül így szóltam hozzá: – Azt hiszem, az embernek elsősorban – és
mindenekelőtt – önmagát kell ismernie.

– Úgy. A hölgy éppolyan bölcs, amilyen szép és makacs.

Fejcsóválva, lesütött szemmel meredtem a földre. A hangja elárulta,

hogy gúnyolódik. De azt mondta: „aussi que belle"… Azt mondta, „szép”
vagyok!

– És ha az ember túl jól ismeri önmagát? Mit tegyen, ha nem kedveli

ezt a régi jó ismerőst?

Nem feleltem.

Ő pillanatokon belül visszanyerte az önuralmát. – Bocsásson meg. Azok

a koponyák és csontok kavartak föl ennyire. A halott szerzetesek, odabent.
Szóval… – Ismét leült. – Ön azért jött ide, hogy megkeresse azt a világot,
amit a múzeumban látott. És megtalálta?

– Igen. Az ön házában, monsieur – mondtam.

– Ó, hiszen akad még néhány olyan ház, mint az enyém – legyintett. –

Majd intézkedünk, hogy láthassa őket.

Nem tudtam eldönteni, vajon örömet vagy csalódást érezzek-e inkább.

Elvégre küldeni akar valahova – de úgy látszik, el akar küldeni.

– Mi a baj?

– Semmi.

– Az imént nem akartam megijeszteni. Bocsásson meg, kérem.

– Nem ijedtem meg.

 – Akkor miért reszket?

– Eléggé… lehűlt a levegő idekint.

– Már mondtam, hogy be kell mennie. Most rögtön. – Fölállt. –

Hajlandó szépszerével befáradni, vagy fölkapjam és vigyem?

– Ön erőszakos zsarnok, monsieur – csattantam fel, de azért én is

fölálltam.

– Igen – felelte. – Már mások is mondták.

Az ajtóm előtt a kezemet nyújtottam neki, és ő mindkét kezével

megragadta. – Elég meleg van a cellájában? – kérdezte.

– Igen.

– Akkor aludjon jól, Lady Anna. Rettenthetetlen hölgy, jó éjszakát! –

Fölemelte a kezemet, s egy gyorsan tovasuhanó pillanatig éreztem, ahogy
az ajkához szorítja. És hiába volt valóban meleg a cellámban, nem
mondhatnám, hogy jól aludtam.

16
Gyarlóságaink leküzdhetetlenek, erényeinknek

nem vesszük hasznát; a lemenő nap fényében egyre

ádázabb harc folyik ellenünk.

Robert Louis Stevenson

Kairó, 1997. július 13.

A régi sztori, a környezetváltozás meg minden… Egyszóval én sem aludtam
jól az éjjel, mert a saját varázskertemben voltam, egy londoni téren, egy
hűvös nyáréjszakán, abban a pillanatban, amikor a férfi, akit néhány órával
korábban ismertem meg, hirtelen magához ölelt, és megváltoztatta az egész
életemet. Hogyan is láthattam volna előre abban a pillanatban a ránk váró
kietlen űrt? És megint előtolakszik az a kérdés, amit oly rég levettem már a
napirendről: vajon lesz-e még valaki más? Lesz-e még időm – és lesz-e még
merszem valaki mással kezdeni? Amikor Tárik Atíjával ebédeltem, hosszú
évek óta először tudtam elképzelni, hogy én még vonzónak találhatok egy
férfit. De hát ő nős – és azon töri a fejét, hogy odaáll üzletelni az izraeliekkel.
Nem hiszem, hogy valami időburokban élek, de bevallom, a száz évvel
ezelőtti eseményekkel könnyebben megbirkózom, mint azzal a helyzettel,
amelyben manapság vegetálunk.

Így aztán, amikor hagyom, hogy elkalandozzanak a gondolataim, azok

nyomban Annához térnek vissza. Látom őt csillámló selyemruhájában.
Aranyhaja lazán omlik a vállára terített kúfíjára. Egy pillanatra megáll, kissé
még az ajtó felé hajol, amit a cellába lépve épp most csukott be. Kezén még
ott parázslik a csók nyoma. Ledől az ágyára, és újra átéli az imént lejátszódott
jelenetet. És ismét egy másik országot lát, ahol egy férfi kétségbeesetten, a
fájdalomtól megnémulva üldögélt. Egy férfi, aki vigasztalhatatlan volt. Saríf
al-Bárúdi pasa azonban ma este meg tudott szabadulni kínzó gondolataitól, és
visszajött hozzá. Felidézi a férfi szavait, hanghordozását, arckifejezését s azt
is, hogy ő mit érzett iránta. Egy ilyen pillanatban ugyan melyik nő gondol
előjelekre, ómenekre? Kinek jut eszébe azon tűnődni, „vajon ugyanazok a
szavak mindnyájunk számára ugyanazt jelentik-e…” Isabel hangját hallom,
amint magabiztosan kijelenti: „Ha ő is úgy szeretne engem, ahogy én őt,
akkor… nem is gondolna rá, hogy fájdalmat okozhat nekem.” És Isabel
mindenáron be akar lépni a bátyám életébe. Az Amerikában zajló részébe
már be is lépett – és most az itteni világát vette célba. Amikor hazamegy,
azzal akarja meglepni, milyen jól ismeri és mennyire megérti az egyiptomi
problémákat. Én pedig megszerveztem, hogy elviszem az Atelier-ba.
Mindenkinek azt mondtam – hányadszor is? –, hogy a bátyám menyasszonya,
és arról írja a doktori disszertációját, mi a véleménye az egyiptomiaknak a
millenniumról. Füllentettem is egy kicsit, mert hozzátettem: részt vett egy
tüntetésen, amelyen azt követelték, hogy Irakban azonnal vessenek véget a
nők és gyermekek szenvedésének.
Július 15.

Az Atelier pincére, Gazáli bácsi kiskanállal kristálycukrot tesz a poharakba,

aztán fölszolgálja a teát. A több ezer cigaretta füstjétől megsárgult, hajdan
fehérre meszelt falak között, a hosszú, alacsony mennyezetű terem egyik
sarkában öreg professzorom, Ramzi Juszuf ismét nyerésre áll: még néhány
lépés, és győzelmet arat a régi sakktáblán Mahgúb al-Tilmiszáni fehér serege
fölött. A mellettük ülő Dína al-Ulama a Naszr Abu-Zaid-per hatalmas
paksamétája fölé hajol; a levonatot korrigálja. Amikor megérkezünk,
mindhárman fölállnak, hogy üdvözöljenek bennünket, aztán Mahgúb a
professzorhoz fordul:

– Nos, doktor uram? Föladja?

– Szó se lehet róla! – feleli Ramzi Juszuf. – Szépen lejátsszuk a partit.

– És mi lesz a vendégeinkkel?

– Majd kivárják, míg befejezzük. – Széles ívet ír le a karjával, s így szól

hozzánk: – Üljenek le, nézgelődjenek. Ismerkedjenek a környezettel, szívják
magukba az atmoszférát. Pillanatokon belül legyőzöm tanult barátomat. –
Isabelre néz. – Ugye nem veszi zokon, hogy egy kicsit várnia kell?

Amikor leülünk, Dína begyömöszöli az iratokat egy jókora aktatáskába,

majd odakiált Gazálinak, hogy rendelni szeretnénk.

– Szóval először jár Egyiptomban? – kérdezi Isabeltől. Dína matematikát

tanít a Kairói Egyetemen, azonkívül önkéntesként rengeteget dolgozik a
Pedagógusok Szakszervezetében, az emberi jogokat képviselő szervezetben,
a Jogsegélyszolgálatnál és a palesztinok támogatására alakult bizottságban.
Farmernadrág van rajta bő, sötét árnyalatú blúzzal és szandállal. Fáradtnak
látszik. Zsibong az egész terem, állandóan jönnek-mennek az emberek, vagy
csak benéznek, körbesietnek, keresnek valakit. Szünet nélkül csöng a telefon.
Egyszerre két tárlat is látható: az egyik fönt, a nagy, emeleti galériában, a
másik meg idelent, a szomszédos kisteremben. Az egyik festőt épp most
tartóztatták le, mert aláírta a földtörvények ellen tiltakozó nyilatkozatot. A
másik időnként odalép a középen álldogáló nagyobb csoporthoz.
 – Add meg magad, Arábi! – kántálja mély, éneklő hangon dr. Ramzi a régi
szólást, és vesztésre álló partnerére néz.

– Nem addig van az! – tiltakozik Mahgúb, és lép egyet a vezérrel, hogy
védje a királyát.

– Nem addig? Hát meddig? – kérdezi dr. Ramzi, miközben diadalittas

mosollyal megteszi az utolsó lépést a huszárral. – Reszkess, király! Sakk! És
matt!

– Eljön még az idő, amikor ripityára verem, doktor uram! – jelenti ki

Mahgúb jókedvűen, majd összeszedi a sakkfigurákat, és beleszórja őket a
fadobozba. Cigarettát vesz elő, megrázza a paklit, s megkínálja Isabelt, de ő
nem kér. – Pedig finom, egyiptomi – magyarázza Mahgúb. – Nézze! –
Fölemeli a fehér dobozt, hogy jobban látsszon a királynő képe. – Kleopátra!
Nem kóstolja meg? – Az asztalra teszi a csomagot.

– Időtlen idők óta nem láttuk, Amal – mosolyog rám dr. Ramzi. – Most
már csak akkor néz be hozzánk, ha az amerikai vendége kíváncsi ránk?

– Hiszen tudja, hogy van az, professzor úr – mentegetőzöm félszegen. –

Mindig közbejön valami…

– Kegyed New Yorkból érkezett? – kérdezi Isabeltől.

Ramzi Juszuf hetvenéves. Dús sörénye és szelíd tekintetű sötét szeme

diákkoromban sok hallgatót vonzott filozófiai előadásaira. Szinte semmit
nem változott, bár ha jobban megnézem, azért észreveszem, hogy csillogó
szeme mintha kisebb lenne és mélyebben ülne, mint régen. A haja is teljesen
megőszült. Mindig szerette a nőket, s most leplezetlen csodálattal bámulja
Isabelt.

– Ó, ha húsz évvel fiatalabb lehetnék… mindössze húsz rövidke évvel!

Megmutatnám magának egész Egyiptomot! – sóhajt fel sajnálkozva, és
szomorúan csóválja a fejét.

– És mi lesz húsz év múlva? – kérdezi Isabel.

 – Húsz év múlva? – Ramzi Juszufból kitör a nevetés, aztán rohamszerű
köhögés jön rá. – Akkor már csak az új hazámat tudom megmutatni. Az
Imámban. Esetleg a Paradicsomban…

– Isabel arra kíváncsi, milyennek képzeljük a következő évezredet,

professzor úr – magyarázom. – Erről írja a disszertációját, és…

– Tudom, tudom – legyint a doktor kissé ingerülten. – De ezt nem tőlem

kellene megkérdeznie. – Vállat von. – Én már öreg vagyok, úgyhogy nekem
mindegy.

– Ejnye, tanár úr! Addig nem öregszik meg az ember, amíg a szíve fiatal –
korholja Mahgúb. Az egyik légitársaságnál dolgozik, de felfüggesztették az
állásából. Beleköpött egy első osztályon utazó férfi italába, mert az illető
fogdosni kezdte a stewardesst, és a lány sírva fakadt.

– De még a szív is megöregszik egyszer – mondja dr. Ramzi. Elhallgat,

révedező pillantással néz át a vállunk fölött. Nem tudom megállapítani, mit
lát valójában. – Maguk valamennyien fiatalok – folytatja –, és úgysem
hisznek nekem. Ami pedig a millenniumot illeti… soha semmi nem változik.
A jövő évezredben is ugyanolyan lesz minden, mint most.

– Jaj, doktor úr! Már hogy lenne ugyanolyan? – ellenkezik Mahgúh.

– Hogy mondhat ilyet? Nem szabad! – teszi hozzá Dína. – Talán úgy
gondolja, hogy hiába törjük magunkat, semmi sem lesz a céljainkból?

– Eh! – horkan fel dr. Ramzi, és megint vállat von. – Maguk azért törik
magukat, mert fiatalok. A fiataloknak mindig küzdeniük kell valamiért. Ha
nem küzdenek, úgy érzik, nincs értelme az életüknek. Nem találják a
helyüket. Tudja – fordul Isabelhez –, azokban az országokban, ahol nincs
miért küzdeni… például Norvégiában, Svédországban… rengeteg fiatal követ
el öngyilkosságot.

– Szóval így is, úgy is végünk – jegyzi meg Mahgúb. – Köszönjük szépen!

– Azért ez nem ilyen egyszerű – jelenti ki Isabel. – Változik a világ. Itt,

önöknél is óriási változások történnek…
 – De még mekkorák! – nevet fel Mahgúb. – Ott van például Toski! Az új
öntözőrendszer, nem messze Asszuántól! Az aztán majd mindent megold…

– Toski, ugyan már! Semmin sem változtat – vág közbe dr. Ramzi.
Könnyed kézmozdulattal a kígyózva felszálló füstöt utánozza. – Csak a
levegőbe beszélnek.

Egy nő álldogál tétován az ajtóban, aztán bejön, tesz néhány lépést a

teremben. A társaság felnéz. Dína fölpattan.

– Arva! – kiáltja boldogan, és a nő elé siet, hogy üdvözölje.

– Ki ez? – kérdezi Isabel.

Arva Szálih. A hetvenes évek elején a diákmozgalom egyik vezetője volt.

Emlékszem, 72-ben ismertem meg, azon az éjszakán, amikor az egyetemen
letartóztatták a társainkat, mi meg ülősztrájkot rendeztünk a Táhrir téren, és
egész Kairó csatlakozott hozzánk. Abból se lett semmi. Legyőztek,
megfutamítottak – vagy szétkergettek – bennünket, és Arva úgy döntött,
kiszáll a buliból. Most az egyik hírügynökség munkatársa; a gazdasági hírek
fordítója. Esténként kisegítőként dolgozik egy kis galériában, Zamálekben.
Háromszor ment férjhez, de egyik házasságából sem született gyermeke.

– Gyönyörű nő – súgja Isabel, miközben Dína odavonszolja hozzánk

Arvát.

– Igazán nem akarok zavarni… – kezdene mentegetőzni Arva, de aztán

meglát, és egymás nyakába borulunk. Több mint húsz év telt el…
Elképesztő! Mahgúb még egy széket hoz az asztalhoz.

– Képzeld csak… – mondja, s már magyarázza is Arvának, mi járatban van

Isabel. – És dr. Ramzi szerint minden marad a régiben!

– Dehogy marad! – vágja rá Arva, miközben leül, táskáját a széktámlára

akasztja, és keresztbe teszi a lábát. – Egyre rosszabb lesz. Öles léptekkel
haladunk az egész térségre kiterjedő izraeli szupremácia, a leendő izraeli
birodalom felé.
 – Bravó! – rikkantja Mahgúb. – Arva a fején találta a szöget!

– Valóban így gondolják? – kérdezi Isabel. Látom, mennyire megdöbbenti

a dolog, de hát erről még sosem beszéltünk; úgy véltem, ehhez a témához
valamivel tartósabb barátság kell, mint a miénk.

– Igen. Az izraeliek pontosan ezen mesterkednek… és Amerika támogatja

őket. Afféle Pax Americana megteremtése a cél, azon belül pedig teljes
izraeli dominancia abban a térségben, amit előszeretettel becéznek Közel-
Keletnek.

Igen, ez Arva! Merész kijelentéseivel mindig mindenkit meglep: sokkal

nyíltabban beszél, mint ahogy azt egy nőtől – főleg egy ilyen gyönyörű,
látszólag félénk és határozatlan nőtől – várják.

– Bizonyára túloz… ugye? – rebegi Isabel.

– Szó sincs róla! Már arról regélnek, hogy izraeli elme vezérli majd az arab
kezet – feleli Dína, akit farmernadrágjával, szemüvegével, egymás után
szívott cigarettáival egész életében harcos aktivistának néztek, és az is volt –
de belefáradt. Azt hiszem, ez a fáradtság tűnik fel először az embernek, ha ezt
a két nőt, Arvát és Dínát szemügyre veszi: egyformán karikás a szemük, kissé
görnyedt a válluk, fakó, sápadt a bőrük. Mindketten elnyűttnek látszanak.
Ezzel szemben Isabel majd kicsattan az egészségtől, csak úgy sugárzik belőle
az ártatlan optimizmus – egyszóval ordít róla, hogy vadonatúj portéka.

– És nézze meg, mi a helyzet az egész régióban – teszi hozzá Mahgúb. –

Nézze például Algériát. Vagy a Libanonban történteket. Nézze meg a
palesztinokat. Szudánt. Líbiát. Nézze meg, mi folyik Irakban. Arra kíváncsi,
milyen lesz a következő évezred? Szörnyű az a jövő, amit épp most tervelnek
ki nekünk…

– És az a legszörnyűbb – szól közbe Dína –, hogy mi szó nélkül vállaljuk

az áldozat, a dróton rángatott marionettfigura szerepét. Csak ülünk itt
tétlenül, és azt mondogatjuk: „nekik ez a tervük velünk, ők ezt meg azt teszik
velünk", aztán ölbe tett kézzel várjuk, vajon mit művelnek „ők” legközelebb.

– És milyen eszközök vannak a kezünkben ahhoz, hogy cselekedhessünk?

 – Cselekedhessünk? – legyint dr. Ramzi. – Pedig maguk tanultak
történelmet… Minden azon múlik, egybeesnek-e bizonyos feltételek. Száz év
múlva a történészek azt fogják mondani, elkerülhetetlen volt, ami az
ezredfordulón történt. Ha ma visszatekintünk a száz évvel ezelőtti
Egyiptomra, mi is úgy látjuk, hogy elkerülhetetlen volt, ami akkor történt.

– Miért? Mi történt akkor? – kérdezi Isabel.

– Ez az ország a hanyatló Ottomán Birodalom része volt. Iszmáil kedive

rajongott a modern dolgokért meg Európáért… Imádta a felhajtást, a
látványosságot. Tetszett neki a Szuezi-csatorna terve, így aztán kölcsönöket
vett fel. De nem nézte meg, hogy kitől. Nem volt elég körültekintő. Európától
kért pénzt… Angliától meg a Rothschildoktól és Franciaországtól.
Ugyanakkor… látja, kedves, itt az egybeesés! – Dr. Ramzi egymáshoz
szorítja jobb és bal keze mutatóujját. – Az erős Európa éppen kifelé
terjeszkedett – a mondatot széles, az egész világot átölelő karlendítés kíséri –,
hiszen a korszellemet a gyarmatosítás határozta meg. Az európaiak
ősellensége, az Ottomán Birodalom az utolsókat rúgta. Így aztán kihasználták
a kedive adósságait, és benyomultak hozzánk, a szultán hanyatló
birodalmának egyiptomi területére. A többit tudjuk a történelemből.

– És mi a helyzet a nemzeti mozgalommal, doktor uram?

– A nemzeti mozgalom nem számított. Az angolok úgy tettek, mintha azt

hinnék, hogy veszélyben forog a pénzük miatta. Jó ürügyet fabrikáltak belőle
a megszállásra. De enélkül is bejöttek volna. Megtalálták volna a módját.

– Azt hiszem, ez a kép nem fedi teljesen a valóságot – jelenti ki Dína, és

egy jellemző mozdulattal föltolja a szemüvegét. – Az angolok történelmünk
egyik válságos pillanatában vonultak be. Ők gátolták meg az ország
fejlődését: nem hagyták, hogy elinduljunk a demokrácia, a művelődés, az
iparosítás, a korszerűsítés felé vezető úton, és…

– Ez mind nagyon szép, csakhogy már ötven, sőt ötvenhat éve kivonultak
innen, azóta saját nemzeti kormányunk van, és ugyan mire mentünk a
függetlenségünkkel? Mit tettünk önmagunkért?

– Hasonlítsuk csak össze magunkat a határon túli rokonainkkal! – mondja

Arva. – Akad itt bárki is, aki azt hiszi, ha az angolok nem támogatták volna
őket, ha nem született volna meg a Balfour-deklaráció, ami a zsidók
palesztinai területszerzési törekvéseit segítette, akkor ma nem lenne Izrael?
Igenis lenne! Ők nem dőltek volna hátra kényelmesen, azon sopánkodva,
hogy jaj, az angolok nem hajlandók segíteni rajtunk, a szultán nem akarja
eladni nekünk Palesztinát, az araboknak eszük ágában sincs elmenni innen…

– De ők részt vettek az egész gyarmatosítási folyamatban. A korszellem az

ő malmukra hajtotta a vizet.

Musztafa al-Sarkávi szótlanul áll mögöttünk, a vitát hallgatja. Mahgúb

most hozzá fordul: – De csendes vagy ma, Musztafa! Ez nem jellemző rád.
Halljuk, mi a véleményed!

Musztafa alacsony, eleven kis ember; régimódi szarukeretes szemüveget

hord. Már csak egy baszk sapka kéne a fejére, és fölléphetne egy ötven évvel
ezelőtti kabaréban.

– A véleményem érdekel? Nem titok. Szerintem mi a gyávák nemzete

vagyunk – morogja keserűen. – Nehezemre esik kimondani, főleg egy…
vendég előtt, de az az igazság, hogy hangzatos szlogeneken tengődünk.
Efféle jelmondatokkal vigasztalódunk: „A nagy egyiptomi nép.” „A békés,
türelmes nemzet, amely megrengeti a világot, ha mély álmából egyszer csak
fölébred.” Megrengeti a világot? Ugyan! Hát volt rá példa a történelemben,
hogy az egyiptomiak föllázadtak? Hiszen amikor Arabi szót emelt értük,
egyszerűen eladták őt. Aztán megfutamodtak, és beengedték az angolokat.
Most nyilván 1919-cel hozakodsz elő, de 19-ben nem forradalom volt, csak
néhány tüntetés, ami semmin se változtatott…

– Lassan a testtel, Musztafa! 1919-ben…

– Vagy 52-t akarod az orrom alá dörgölni? Az sem népfelkelés volt, hanem
a hadsereg forradalma. Miközben a katonaság elnyomta a népet, szépen
bemesélte neki, hogy az ő hangján szól, az ő nyelvét beszéli. Csakhogy a
népnek nincs hangja. Néma.

– És mi vajon kifélék vagyunk?

 – Mi? Néhány összeverődött intellektuel, aki az Atelier-ban vagy a
Grillonban üldögél, és egymás közt beszélget. Ha írásra adjuk a fejünket, a
műveink is csak egymásnak szólnak. A néppel nincs semmiféle kapcsolatunk.
A nép azt se tudja, hogy a világon vagyunk.

– A nép sokkal többet tud, mint gondolnád, Musztafa – mondom. – Az

emberek tévét néznek. Már a legeldugottabb faluban is van parabolaantenna.

– Nagyszerű! És mit néznek a tévében? Cenzúrázott híreket. Meg

szappanoperákat. Persze csak a megcsonkított változatukat, mert a televízió
az öbölbeli uraknak is el akarja adni ezeket a remekműveket… Azt nem
nézhetik, amit érdemes lenne…

– És mi van a fundamentalistákkal? – kérdezi Isabel. – Hol a helyük ebben

az egészben? Ön szerint ők a nép hangján szólnak? A nép nyelvét beszélik?

– A fundamentalisták teljesen jelentéktelenek – feleli Musztafa helyett dr.

Ramzi. – Csak egy kis élelem meg egy talpalatnyi föld kell nekik, ahol
eléldegélhetnek…

– Nem egészen. Hiszen az övék az egész pálya – jelenti ki Mahgúb. – Meg

tudja magyarázni valaki, hogyan tudtak ekkora teret nyerni?

– Úgy, hogy a többi pártot betiltották! – vágja rá Dína. – Úgy, hogy a

demokrácia terén ötven év mínuszban vagyunk…

– Őkét legalább annyiszor betiltották, mint a többi pártot – mondja

Musztafa al-Sarkávi. – Csakhogy hiába kényszerítették illegalitásba őket, a
föld alól is visszajöttek. A vezetőiket meggyilkolták, de azonnal újak léptek a
helyükbe. Minden gazdasági tervükről kiderült, hogy szélhámosság, de a
hitelük mégis megmaradt. Nap mint nap ölik a fiataljaikat, de ők nyomban
még fiatalabbakat toboroznak. Ezek nem fognak elmenni. Még a baloldal
politikai platformját – a programját, az alapelveit – is átvették: van képük
társadalmi igazságosságról szónokolni…

– Egy Eszme vezérli őket – magyarázza Arva –, és ez az Eszme tetszik a

népnek, mert erősíti az identitását. Azt hirdeti az embereknek: „Ti is értek
valamit, nem kell a Nyugat szemétdombjává válnotok!” És ezt bizony nagyon
vonzónak találja az a sok ezer fiatal férfi és nő, aki csak azt látja, hogy hiába
tanult, hiába járt egyetemre, nem megy vele semmire, mert minden út le van
zárva előtte…

– Ismeritek a lámpás viccet? – kérdezi Mahgúb. – Egy fiatalembernek szép

menyasszonya van, de házasságról nem is ábrándozhat, mert nem tud lakást
szerezni. A lány már azzal fenyegetőzik, hogy elhagyja, és hozzámegy egy
gazdag arabhoz. A fiú lógó orral, csüggedten kószál a városban, amikor
egyszer csak észreveszi, hogy Aladdin lámpája a csatornában hever. Nem
akar hinni a szemének. Fölkapja a lámpát, megdörzsöli, s a dzsinn nyomban
előbukkan. Elmormolja a varázsigét, aztán megkérdezi a fiútól: „Mit
kívánsz?” „Egy lakást, csodatévő dzsinn, egy kicsike lakást, semmi mást;
csak egy szoba hallt, konyhával és fürdőszobával. Ez minden vágyam.” Erre
a dzsinn dühösen végigméri, és így szól hozzá: „Minek nézel te engem?
Talán azt hiszed, ha volna ilyen lakás, én ebben a nyavalyás lámpában
húznám meg magam?”

A társaság harsányan hahotázik, én meg – bár kissé vonakodva –

lefordítom a viccet Isabelnek, aki bólint, hogy érti, és jót nevet rajta.

Gazáli az asztalhoz lép, dr. Ramzi kávéját hozza. – Nem óhajtanak egy kis
szendvicset? – érdeklődik udvariasan.

– De igen! Milyen szendvicse van? – kérdezi dr. Ramzi.

– Mintha nem tudná, doktor uram! – kacag fel Dína. – Sajtos és húsos.
Harminc éve csak sajtos és húsos szendvicse van, semmi más!

Gazáli bácsi elmosolyodik. – Ma csirkéssel is szolgálhatok.

– Remek! Akkor én csirkéset kérek! De jól nézze meg, nehogy romlott

legyen!

Mindnyájan rendelünk, aztán Musztafa al-Sarkávi az öreg pincérhez

fordul: – Mondja, Gazáli bácsi, hol leszünk mi kétezerben?

– Hol lennénk? Allah kegyelméből az Ő védőszárnyai alatt.

 – Na látjátok! Hát ez az! – bólogat Musztafa, amikor Gazáli a konyha felé
indul. – Ő is ezt az agyonkoptatott szólamot szajkózza, mert így nem kell
gondolkoznia.

– Talán inkább azért, mert így nem kell a maga kérdésére válaszolnia –
jegyzi meg dr. Ramzi.

– A Dzsama'at éppen ezt használja ki. Ezeknek egyetlen eredeti gondolatuk

sincs. Csupa elcsépelt, előre gyártott kegyes frázissal etetik a népet! –
hőbörög Musztafa.

– Nem, barátom, ez tévedés – mondja Mahgúb. – Hiszen a kegyes frázisok

éppen az öldöklés meg a bombadobálás ellen szólnak! A terrorakciók oka a
gazdasági helyzetben rejlik.

– Meg a kormánypolitikában – teszi hozzá Dína. – A kormány hagyta,

hogy a Dzsama'at teret nyerjen. Még lovat is adott alája. Amikor Szádat fel
akarta számolni a baloldali mozgalmakat, ő is ezeket bátorította…

– És nem ő volt az egyetlen – szól közbe Arva, pedig gyűlölte Szadatot. –

Ki adta nekik a legnagyobb lökést, ki támogatta őket a nyolcvanas években?
Ki pénzelte és ki fegyverezte fel őket Afganisztánban?

– Szabad választásokon hatalomra kerülnének? – kérdezi Isabel.

Mindenki hallgat. Hosszasan hallgat az egész társaság. Egy férfi, aki eddig
torkaszakadtából ordított a telefonba, most meglepetten körülnéz, és suttogva
beszél tovább. – Valószínűleg igen – feleli végül Dína. – Nemcsak
szervezettek, hanem a pénz is dől hozzájuk. Azonkívül minden mecsetben
olajozottan működik a reklámgépezetük.

– És mi lesz aztán?

– Ha győznek? Nos, akkor nyilván mindnyájunkat felkötnek.

– Tényleg megtennék?

– Ha megnyernék a választásokat, nyakig benne lennének a pácban, mert

nincs politikai programjuk. Csak azt hajtogatják helyette, hogy „az iszlám az
egyetlen megoldás”. De ha bárki a részletekről próbálja faggatni őket,
egyetlen kérdésre sem tudnak válaszolni…

– Vajon feltűnt-e már önöknek, kedves ifjú barátaim – érdeklődik dr.

Ramzi széles mosollyal –, hogy amikor politikai programról beszélnek,
valamennyien ugyanazt a programot vallják magukénak, amit Mahmúd
Számi al-Bárúdi kormánya próbált megvalósítani több mint száz évvel
ezelőtt?

– Igazán? – álmélkodik Isabel.

– Úgy bizony! – fordul hozzá dr. Ramzi. – Figyeljen rám, kedvesem: a

külföldi befolyás megszüntetése, az egyiptomi államadósság megfizetése –
sorolja, sőt az ujjain is számolja –, szabadon választott parlament, nemzeti
ipar, törvény előtti egyenlőség, oktatási reform, szabad sajtó, amelyben
minden vélemény cenzúra nélkül jelenhet meg. Ez volt a Bárúdi-kormány hét
pontból álló programja. Fiatal barátaim – mutat széles mozdulattal a
társaságra – még most is ugyanezt követelik. – Vállat von. Gazáli az egyik
tenyerén a tálcát egyensúlyozza, a másik kezével meg a szendvicseket teszi
elénk az asztalra.

– És a fundamentalisták is ezt akarják?

– Feltehetőleg – válaszolja Mahgúb. – Persze a szabad sajtó kivételével. És

bizonyára azt is ők akarják megszabni, ki lehet parlamenti képviselő.

– Pár napja Mínejában jártunk – mondom.

– Ez a többes szám csak nem azt jelenti, hogy a vendégedet is magaddal

cipelted?

– De igen. A falunkba mentünk. Annyi barikád volt az úton, hogy nem

akartunk hinni a szemünknek. És az egyiknél láttuk, amint éppen
letartóztatnak három fiatal férfit. Három egyszerű fellahot. A kezüknél és a
nyakuknál fogva kötözték össze őket.

– Elfajultak a dolgok. Ez már háború. Különösen a Sza'idban.

 – De nem hiszem, hogy azok a fiúk terroristák vagy éppenséggel
iszlamisták voltak…

– Így van ez, amikor a rendőröket rászabadítják a népre. Bármilyen

aljasságra képesek.

– Az a baj, hogy most már összekeverik a terrorizmust a földtörvények

elleni tiltakozással – magyarázza Dína. – Ha valaki jóban van a hatóságokkal,
és el akarja űzni a parasztokat a földjeiről, akkor rájuk foghatja, hogy
„terroristák", s így könnyűszerrel megszabadulhat tőlük. Mi dokumentáljuk
az ilyen eseteket, de a fellahot nagyon nehéz meggyőzni, hogy bírósághoz
forduljon. Némelyik azért hallgat ránk, és megteszi.

– Bezárták az iskolánkat – folytatom. – Megkértem egy ismerősömet, hogy

beszéljen a kormánnyal. Azt mondták neki, csak akkor nyithatjuk ki újra, ha
benyújtunk egy listát a tanítók nevével és személyi adataival. Pedig csak két
kisegítő osztályunk van, ahova esténként járnak a gyerekek…

– Nem nyújthatsz be ilyen listát a kormánynak – jelenti ki Dína. –, és

egyébként se találsz senkit, aki hajlandó lenne összeállítani neked.

– Hiába, a több évszázados bizalmatlanság – jegyzi meg dr. Ramzi Juszuf.

– Az ember nem bújhat ki sem a bőréből, sem a történelméből.

– Tudom – bólintok.

– De doktor úr! A történelmet meg lehet változtatni – mondja Dína –,

hiszen azt emberek csinálják! Csak mi hagyjuk, hogy a saját történelmünket
mások csinálják helyettünk. Ez a probléma!

– Meg az, hogy a történelmet azok csinálják, akiknek hatalom van a

kezében – teszi hozzá Arva –, nekünk viszont nincs hatalmunk. Amikor még
két szuperhatalom volt a világon, legalább ellavíroztunk valahogy a közöttük
lévő mozgástérben. Lehetett tárgyalni, ki tudtunk alkudni egy kis ösvényt
magunknak. De ma már nincs ilyen mozgástér.

– Igenis van hatalmunk! – fortyan föl Dína. – Megpróbálják ugyan

bemesélni nekünk, hogy nincs, de attól még van. Csakhogy akarat is kell
hozzá, ha élni akarunk vele. És nem engedhetjük meg magunknak, hogy
ellentét legyen szegények és gazdagok, koptok és mozlimok között…

– Azt hiszem, az iszlamisták vitorlájából akkor lehetne kifogni a szelet, ha

igazi demokráciában élnénk – tűnődik Mahgúb. – Ha mindenki nyilvánosan
elmondhatná a véleményét, persze őket is beleértve. Hogy a nép füle hallatára
és szeme láttára vitatkozhassunk. Közvetítenie kellene a televíziónak.
Cenzúrázatlan nyílt vitára lenne szükség a mozlim értelmiséggel, az al-Azhar
sejkjeivel…

– Rögtön ki is kapcsolnák a tévét az emberek! – kiált fel Musztafa. –

Szalámu alaikum! Á, úgysem vezet ez semmire! Megyek is.

– Hova sietsz? – kérdezi Mahgúb. – Maradj még egy kicsit.

– Nem, inkább lelépek. Hagyom, hogy ez a díszes társaság megváltsa a

világot. – Fölemeli a kezét, mindnyájunknak búcsút int, és a kijárat felé indul.

– A kormány különben se menne bele egy ilyen vitába – folytatja a témát

Dína. – Inkább a biztonságos megoldást választja, és vallási kérdésekben
próbálja túllicitálni az iszlamistákat. Azt mondja nekik: mi mozlimabbak
vagyunk nálatok. Ők meg pontosan ezt akarják hallani, hogy támadhassanak,
tehát a kormány az ő malmukra hajtja a vizet.

– Annak köszönhetik a népszerűségüket, hogy a népnek szüksége van egy

Eszmére. Nasszer idejében – minden árnyoldala és hibája ellenére – létezett
egy ilyen Eszme. Egy nagyszabású terv, amit az egész ország a magáénak
érzett. És most van valamink? Talán a fogyasztói társadalmat tűzzük a
zászlónkra? Amerika kötényébe próbáljunk kapaszkodni, hogy…

– Honnan akarnak olyan tervet szerezni, amit az egész ország a magáénak

érez? – kérdezi dr. Ramzi. – Azt hiszik, csak úgy megalkothatják, miközben
itt üldögélnek? Egyébként is, nézzék meg, miféle véget ért a Nasszer-terv. Mi
lett az eredménye?

– De doktor úr, egy ilyen nagyszabású tervnek a nép akaratát kell

megtestesítenie, másképp meg se születhet – feleli Arva. – Nasszer terve
azért fulladt kudarcba, mert ahhoz, hogy a nép akarjon valamit, előbb
legalább valamelyes mozgástérre és némi szabadságra van szüksége, meg
arra, hogy joga legyen mindenben – a vallásban, a politikában, a szexben
vagy bármi másban – kételkedni…

– Szóval maga szerint a sans-culotte-oknak elegendő szabadsága és

mozgástere volt?

– Nem, és ha már a francia forradalmat emlegeti, az itteni nyilván

iszlamista radikális forradalom lesz, mert a többi ideológia kivétel nélkül
csődöt mondott. A kapitalizmus pedig nem ideológia, nem tekinthető olyan
eszmének, amely mögé az egész nemzet odaállna – és a mi esetünkben
ráadásul általános elégedetlenséget szül. Elég, ha az emberek megnézik a
tévéreklámokat. Mindegyik olyan árucikket hirdet, amit akkor se tudnak
megvenni, ha tíz évig kuporgatnak rá…

– Azok a reklámok nem is nekik szólnak, hanem azoknak, akiknek

Agaméban van birtokuk – szól közbe Mahgúb. – Például Tárik Arijának meg
a hozzá hasonlóknak.

– Ez nálunk, az Államokban is komoly probléma – mondja Isabel. – Egyre

mélyebb a szakadék szegények és gazdagok között. Némelyek már fenyegető
veszélyként érzékelik. Olvastam egy cikket, amely napjaink amerikai
életkörülményeit a Római Birodalom utolsó éveihez hasonlította.

– Kapitalizmus – mosolyog Arva. – Ha egyetlen szóval akarjuk kifejezni.

– Én úgy látom – folytatja Isabel egy lélegzetvételnyi szünet után –, hogy

rengetegen vannak, aki éjt nappallá téve elemzik ezt a helyzetet, de egy sem
akad közöttük, aki ki merné jelenteni: „Ezt kellene tennünk, ez a megoldás.”

– Nem hiszem, hogy bárki is tudja, mit kéne tennünk – mondom.

– Nekem azért van egy-két ötletem! – Dína már sorolja is: – Tiltakoznunk
kéne az Irakkal szemben bevezetett szankciók ellen. Ki kéne tűznünk a
határidőt, ameddig ez az úgynevezett békefolyamat elhúzódhat. Mi értelme
tárgyalóasztalhoz ülni és békekötésről fecsegni, amikor Izrael állandóan
átrajzolja a térképet, és olyan létesítményeket épít a megszállt területeken,
amelyeket aztán majd nem lehet lebontani?
 – És ha lejár a határidő, akkor háborút indítanak? – kérdezi Isabel.

– Igen, ha nincs más megoldás. Azonkívül én véget vetnék ennek a

„normalizálásnak” nevezett cirkusznak is, mert el nem tudom képzelni,
miféle normalizálásról lehetne szó, ha az érintett szomszéd továbbra is
telepeket létesít, és elűzi a földjükről az embereket, ráadásul óriási
atomarzenállal rendelkezik, mégis van képe farkast kiáltani, amint
gyanakodni kezd, hogy másnak is van egy-két rakétája. És mondhatnak
bármit, ez igenis a mi dolgunk, mert ami ma Irakban vagy Palesztinában
folyik, az holnap velünk is megtörténhet.

Mahgúb huncut mosollyal Isabelre sandít, aztán megkérdezi: – És mi lesz,

ha Amerika megvonja a segélyt?

– Miféle segélyt? Te nem tudsz róla, hogy amit adnak, annak a hetven
százalékát közvetlenül az amerikai gazdaságba pumpálják vissza? Ismétlem,
közvetlenül és azonnal. Csak nem képzeled, hogy azért adnak segélyt, mert
segíteni akarnak rajtunk? Én a magam részéről mindenképpen becsuknám a
kaput. Mozgósítanám az embereket, hogy állítsák talpra a gazdaságot…

– Nem lesznek képesek rá. Ma már túl sok fejesnek vannak nyugati
kapcsolatai. Nagy dohány, nagy üzlet és így tovább.

– Hát ez az! – Dína hátradől. – Az uralkodó osztály érdekei nem azonosak

a nép túlnyomó részének az érdekeivel, sőt homlokegyenest ellenkezőek.

– Dína! Dína al-Ulama! – kiáltja egy férfi a telefon mellől, és a kagylóval

az asztalunk felé integet. Dína fölpattan. – Biztosan a fiam – szól hátra
futtában. – Mondtam neki, hogy itt fölhívhat.

– Hát így vagyunk, Mahgúb – tárja szét a kezét Arva. – Vagy izraeli
dominancia amerikai támogatással, vagy az iszlamista radikálisok. Melyiket
választod?

– Sem ezt, sem azt! Egyiküknek se fogunk behódolni – válaszolja Mahgúb,

majd Isabelhez fordul. – Tudja, a maguk kormánya csupa derék politikusból
áll – magyarázza –, és magam is csak jóravaló amerikaiakat ismerek, de a
kormányuk külpolitikája csapnivaló. Egyetlen országnak se tesz jót, ha ennyi
ember gyűlöli.

– Értem – mondja Isabel –, de mint már említettem, olyanok is akadnak,

akik szerint Amerika hanyatlásnak indult. Morális értelemben.

– Történelem – dünnyögi dr. Ramzi. – Ennek az egésznek… – legyint –

nincs jelentősége. Egyiptom már oly régóta itt van. És annyi mindent megért.
Egyiptom a következő évezredben is… Egyiptom marad.

17
De csillagtalan éjeken is őrt kell állnunk.

Nem mozdulhatunk. Eljő az óra. Várunk.

John Dryden

Nem lehet ilyen súlyos a helyzet. Nem létezik! Lennie kell valami
megoldásnak, csak egyelőre nem találjuk. Biztosan van rá mód, hogy egy kis
teret nyerjünk, helyet szorítsunk magunknak, ahol mindent kihozhatunk
magunkból – csak egyszerűen nem ismerjük fel a lehetőségeinket. De az élet
nem áll meg, így mire az ember felméri a helyzetét, és rájön, mit kéne tennie,
addigra megváltozik körülötte a világ, ő pedig lélekszakadva rohanhat, hogy
behozza a lemaradást. És rohanás közben ugyan ki tudna világosan
gondolkodni? A múltban az a szép, hogy itt hever az asztalon – naplók,
fényképek őrzik, s egy harang alakú gyertyavédő bura meg néhány
történelemkönyv mesél róla. Itt lehet hagyni, vissza lehet jönni hozzá, hiszen
megvár – méghozzá változatlanul. Az ember bármikor visszalapozhat, s újra
megnézheti, hogyan is kezdődött a történet. Vagy felütheti az utolsó oldalt,
hogy kiderítse, mi lesz a vége. És aztán elmesélheti az egész mesét, amelynek
a szereplők, akik megélték, csak egyes részleteit tudták elmondani.
1901. április 3.

Se üzenet, se egy rövidke levél. Semmi. Három napja érkeztünk vissza.

James Barrington tud valamennyit a történtekről – nem is keveset. Úgy

véltem, az lesz a legjobb, ha a lehetőségekhez mérten hű maradok az
igazsághoz. Alighanem bölcsen döntöttem, mert most, hogy már megtettem
ezt az utat, el nem tudom képzelni, miként adhatna hitelt bárki is a
szavaimnak, ha azt mondanám, hogy kettesben vágtunk neki Szabirral a
Sínai-sivatagnak. Kalandunk első részét ezért kihagytam a beszámolóból, s
úgy meséltem el az eseményeket, mintha a Keleti-sivatagban találkoztunk
volna Saríf pasával meg az embereivel, akik – miután megtudták, hová
igyekszünk, s nekik is ugyanaz volt az úti céljuk – a védőszárnyaik alá
vettek bennünket.

Ezt a kissé módosított változatot betanítottam Szabirnak, aki igen

gyorsan megértette, és úgy lovagoltunk James házához, hogy azt hiszem,
ekkor már sokkal jobb barátok voltunk, mint amikor elindultunk. James
igencsak megkönnyebbült, amikor viszontlátott minket, s örömét nagyon
meghatónak találtam, bár nem tudom megállapítani, mily mértékben
tulajdonítható e megkönnyebbülés annak a ténynek, hogy James tisztában
van vele: ha bármi bajunk esett volna, most a Lord ádáz haragjával kellene
szembenéznie. Mindenesetre olyannyira megfeledkezett magáról, hogy
átölelte Szabir vállát, sőt öklével játékosan meg is bökdöste néhányszor a
derék szolgát. Miután átöltöztem szokásos női ruhámba (jaj, milyen furcsa
volt ismét a csipkével, szalagokkal, kapcsokkal bajlódni), megüzentem
Emilynek, hogy megérkeztem, aztán leültem – gardedám nélkül –, és
elmeséltem Jamesnek, milyen kalandokban volt részünk. Beszámolóm talán
többet árult el, mint amennyit mondani szándékoztam, mert mielőtt
távoztam, barátom mindkét kezemet megfogta, s így szólt hozzám: – Ugye
nem hagyja, Lady Anna, hogy ezek a dolgok a fejébe szálljanak és
megzavarják? – Én meg nevetve megkérdeztem: – Miféle dolgokat ne
hagyjak a fejembe szállni? – Erre ő azt felelte: – Hát a sivatagot, a
csillagokat meg mindent. Tudja… nem volna helyénvaló.

Ami pedig a régi Bárúdi-házba való korábbi megérkezésünket illeti,

nos, az úgy hasonlított a hazatéréshez, hogy örömkönnyeket csalt a
szemembe. Épp aznap kezdődött a fesztivál, mellyel a zarándoklat
befejezését ünnepelték, amellett most egészen más körülmények között
hajtattunk a nagy kertkapuhoz, mint az emlékezetes első alkalommal. Amint
besurrantam, és ledobtam fátylamat, Laila szaladt elém, hogy üdvözöljön.
– Milyen csinos fiatalember lett belőled – és hogy lesültél] Jól be kell majd
púderoznod az arcodat, ha legközelebb angol partira mész! – mondta
nevetve, a kis Ahmed pedig a nevemet kiáltozta, s addig nem nyugodott,
míg ölbe nem kaptam, hogy addig is a térdemen ülhessen, amíg hideg
serbetemet kortyolgatva az édesanyjának mesélek az utazásról. De amikor
újra felöltöttem angol férfiruhámat, és jól a fejembe nyomtam a kalapomat,
Laila feszengve, zavartan pillantott rám.

– Hiszen én vagyok az – nyugtattam meg.

– Tudom, tudom – felelte –, de mégis…

Így aztán bemutattam neki egy kis pantomimet: összecsaptarn a

bokámat, és csókot leheltem az ujjai hegyére, ő pedig megígérte, hogy
hamarosan üzen értem; csakugyan megkaptam a levélkét, s holnap
meglátogatjuk néhány hölgy ismerősét. Holnap talán őróla is hallani
fogok.

Kairó

1901. április 5.

Kedves Sir Charles,

már csaknem egy hete újra itt vagyok a Shepheard's Hotelban, s bár
igencsak kellemes érzés, hogy a saját fürdőszobámban tisztálkodhatom,
kényelmes ágyban alhatom, s tele van a szekrényem ruhával, mégis nagyon
hiányzik az egyszerű és nagyszerű sivatagi élet. Tisztában vagyok vele,
hogy még nem számoltam be Önnek részletesen arról az életről, amelyben
jó két hétig volt részem, s melyet úgy élveztem – de olyannyira különbözött
mindattól, amit eddig tapasztaltam, s oly csodálatosnak és lenyűgözőnek
találtam, hogy attól félek, levélben nem is tudok valósághű képet festeni
róla.
 Most, hogy visszatértem Kairóba, oly nehezemre esik, mint még soha,
csak úgy kényelmesen hátradőlni és a Képviseleten elhangzó önelégült,
hanyagul odavetett megjegyzéseket hallgatni – és attól tartok, egyre
barátságtalanabbul és ingerültebben reagálok rájuk, amit egy nő részéről
nem tartanak illendőnek.

De kellemesebb hírekkel is szolgálhatok: minél jobban megismerem új

barátaimat, annál inkább megkedvelem Őket. Tegnap Laila al-Bárúdi
társaságában kerestem föl egy hölgyet, akit Nur al-Huda úrnőnek hívnak.
A Képviselethez tartozó hölgyektől többször is hallottam, milyen
unalmasnak találják, ha olykor-olykor el kell látogatniuk az udvari
hárembe, mert a kölcsönös üdvözlések után vendégek és vendéglátók
egyaránt szótlanul, kávét kortyolgatva üldögélnek, egészen addig, míg
elérkezik a távozás ideje. Nos, ettől semmi sem különbözhet jobban, mint az
az összejövetel, amelyen tegnap vehettem részt egy ékszerdobozhoz hasonló
kis Nílus-parti palotában. Nur al-Huda úrnő alig huszonkét esztendős, így
nálam is, Lailánál is fiatalabb, de igen komoly hölgy, és hatalmas
műveltsége párját ritkítja. Viszont szemernyit sem lelek benne abból a
derűből, jó kedélyből, amit Lailában a legtöbbre becsülök. Épp
ellenkezőleg: háziasszonyunk meglehetősen szomorúnak látszott. Később
azt is megtudtam, miért: nemrég egyezett bele, hogy hét év különélés után
visszatér a férjéhez, de nem a saját jószántából, hanem pusztán azért, mert
imádott fivére (aki jóval idősebb nála) ünnepélyesen megfogadta, hogy
addig nem házasodik meg, amíg a húga ismét „biztonságban nem lesz a
férje házában”.

Nur al-Huda úrnőnél két, Franciaországból származó hölgy is

vendégeskedett: az egyik madame Richard, aki az öntözőrendszer egyik
francia mérnökének özvegye. Férje halála után úgy döntött, itt marad
Egyiptomban, s azóta, afféle instruktori szerepkörben, nyilvánvalóan
háziasszonyunk társaságához tartozik. A másik hölgyet szerfölött
érdekesnek találtam: Eugénie le Brun a neve, és egy egyiptomi – illetve
valójában török – pasa, bizonyos Huszein Rusdi felesége. Mint megtudtam,
itt különbséget tesznek a török származású és az egyiptomi születésű
előkelőségek között. A hölgy ideköltözött Kairóba, s úgy értesültem, áttért a
mohamedán hitre. Ezt az összejövetelt abból az alkalomból rendezték, hogy
egy Alexandriában élő barátnőjük, bizonyos Zainab Favváz a városba
 látogatott. Ő eredetileg szíriai, s igen nagyra becsülik, ugyanis számos
cikket publikált a „nőkérdésről” – szinte látom, drága Sir Charles, hogy
rögtön felingerli ez a téma, de megnyugtathatom: Ön is rokonszenvesnek és
számomra megfelelő társaságnak találná ezeket a hölgyeket. Mindannyian
úgy vélik, egy nő elsődleges kötelessége az, hogy a családjával törődjék, s
mindössze azt kívánják bebizonyítani, hogy sokkal jobban tudja teljesíteni e
kötelességét, ha tanultabb és műveltebb. A hölgyek olyan cikkeket is írnak,
amelyekben a hárem kényszere ellen tiltakoznak, és hangsúlyozzák, hogy
mióta világ a világ, a paraszti osztályhoz tartozó asszonyok a férjük mellett
munkálkodnak, s mégsem származik kára belőle a társadalomnak, madame
Favváz megjelentetett egy könyvet is, amely érdemdús hölgyek rövid
életrajzát tartalmazza – többek között a mi Erzsébet és Viktória királynőink
is szerepelnek benne!

Mindent egybevetve bevallom, hogy mind a társaságot, mind a

társalgást módfelett kellemesnek találtam, s megállapítottam: az
általánosan elterjedt nézetekkel ellentétben a háreméletre egyáltalán nem
jellemző a tétlenség és a tunyaság.

Most zárom soraimat, mert úgy érzem, túlságosan hosszúra nyúlt e

beszámoló, s Ön még azt találja hinni, hogy „feminista” lett belőlem,
holott valójában változatlanul drága atyám szerető leánya vagyok.

Úgy látom, ezt a levelet egy megváltozott, új erőre kapott Anna írta, aki
minden reggel valami újat és jót vár a felvirradó naptól. Az „a dolgok
legmélyén” megbújó „valami", amit nem is oly régen még
„megfoghatatlannak", „végtelenül távolinak és elérhetetlennek” érzékelt,
most már hívogatóan int felé, s beinvitálja. Laila al-Bárúdi úrnő és madame
Huszein Rusdi barátnőjeként szívesen látják az előkelő kairói hölgyek
otthonában rendezett összejöveteleken. Emily észreveszi a változást, s örül,
hogy úrnője boldogabb, ám aggódik is, mert nem lát semmi reményt a
mielőbbi hazautazásra. És csakugyan nincs remény a hazautazásra –
legalábbis egyelőre, mert miközben Anna elméjét csordultig megtöltik az
újabb és újabb benyomások, a szíve még ennél is többre vár.

Április 4-

Ma a hintóban megragadtam az alkalmat, és megkérdeztem Lailától, vajon

Saríf pasa épségben megérkezett-e a Sínai-félszigetről, s kifejeztem abbéli
reményemet, hogy munkája nem sínylette meg túlságosan a távollétét.
Barátnőm azt felelte, fivére valóban hazatért, s ő biztos benne, hogy meg
tud birkózni a munkájával – legalábbis nem látszott gondterheltnek miatta.
– Azt mondta, kitűnően lovagolsz, és nyoma se látszott rajtad a
fáradtságnak – tette hozzá. Ennyi volt az egész. De később megtudtam,
hogy Saríf pasa holnap Felső-Egyiptomba utazik, az édesanyját kíséri el a
birtokukra. Így most már bizonyos, hogy az elkövetkező négy-öt napban
nem hallok felőle.

Kairó

1901. április 8.

Kedves Sir Charles,

megkaptam március 23-án kelt levelét. Örülök, hogy kitűnő egészségnek

örvend, jó kedélyállapotban van, és ennyire bízik az írországi helyzet
jobbra fordulásában – amely, mint ön mondja, Parnell halála óta a lehető
legkedvezőbben alakul.

Itt már két napja homokvihar van, és úgy érzem, ez még a londoni
ködnél is rosszabb, mert az elől az ember legalább bemenekülhet az
otthonába, és arról is megfeledkezhet, hogy létezik egyáltalán. Itt azonban
mindent ellep a homok, a szél a gondosan becsukott zsalukon és ablakokon
át is befújja, s még a szekrényeimben, komódjaimban lévő ruhaneműkbe is
beveszi magát. Emily nem győzött méltatlankodni, míg kikefélte a
hajamból. Azon kapom rajta magam, hogy vágyakozva gondolok Angliára.
Hiszen már április van, és bizonyára minden virágba borult. Szinte látom a
harmatcseppektől csillogó, selymes zöld gyepet, és érzem a frissen kaszált
fű illatát. Főleg a magnólia jár az eszemben, mert az oly rövid ideig
virágzik, hogy legközelebb már csak jövő ilyenkor láthatom.

Amikor barátnőmmel legutóbb kikocsiztunk, feltűnt nekem egy szép

sudár fa, melynek csaknem vízszintesen álltak az ágai. Levelek nem voltak
rajta, de az ágakat hatalmas vörös virágok borították. Megkérdeztem
Lailától, vajon milyen fa ez, ám legnagyobb meglepetésemre nem tudta a
nevét, csak annyit mondott, hogy a vörös virágokat hamarosan levelek
fogják körülvenni. Mr. S viszont rögtön közölte, hogy ez a Bombax
malabricum, amit vörös selyemgyapot-fának is neveznek, és a trópusi
Ázsiából hozták be Egyiptomba, arról azonban sejtelme sem volt, hogy
hívják arabul. Módfelett furcsállom, hogy Mr. S – másokkal egyetemben –
szemmel láthatólag legalább annyira szereti ezt az országot, amennyire
ellenszenvesnek találja a lakosait. A hozzá hasonlók gondolatvilágában a
kettő élesen elválik egymástól.

Két nappal ezelőtt meglehetősen barátságtalan szóváltásba

bonyolódtam Mr. S-szel. Éppen a rue Kaszr-el-Nilen sétáltunk végig, s
elhaladtunk egy kávéház előtt, ahol egy helybeli úriemberekből álló
társaság valamely újságcikken vitatkozott: láttam, amint egyikük átadja a
másiknak a lapot, ami feltehetőleg a szóban forgó írásnál volt kinyitva és
kettéhajtva. Ahogy a közelükbe értünk, mindnyájan elhallgattak, fölnéztek
ránk, majd amikor továbbmentünk, folytatták a beszélgetést. Mr. S ezt
megfelelő alkalomnak találta arra, hogy éles kirohanást intézzen „a régi
vágású nacionalisták” ellen, akik kávéházakban üldögélnek, „felforgató
eszmékről pusmognak", és „arcátlan, buja pillantásukkal fixíroznak
minden arra járó európai úriasszonyt”. Én eléggé nyájasan megjegyeztem,
hogy nem észleltem semmiféle tolakodó szándékot az urak tekintetében,
erre ő – majdhogynem szó szerint – azt mondta, nem vagyok képes
megítélni a „bennszülöttek karakterét", s óriási szerencsém van, amiért
nem értettem, mit mondtak rólam, majd hozzátette: szavahihető forrásból
tudja, hogy ezek egytől egyig kéjencek, és leghőbb vágyuk egy európai –
feltételezésem szerint különösen egy angol – hölgy meggyalázása. Nem
hívtam fel rá a figyelmét, hogy ő még annyira sem tud arabul, mint én, de
azért megkérdeztem tőle, vajon ismer-e személyesen akár egyetlen
egyiptomit is. Mr. S a lehető leghatározottabban azt felelte, „ebből a
fajtából” egyet sem, azonban jó ismerőse az al-Mukattam szerkesztője, Mr.
Fárisz Nimr, aki „igazi angolbarát úriember", ő tehát a vele folytatott
beszélgetésekre alapozza a véleményét. Bevallom, jómagam még nem
találkoztam ezzel az úriemberrel, így aztán nem tudom, mit gondoljak erről
az egészről.

Csütörtökön operába megyek madame Rusdival; Sarah Bernhardt

alakítja A kaméliás hölgy címszerepét! Az egyik hárempáholyban fogok
ülni, és már alig várom az előadást. Biztos lehet benne, drága Sir Charles,
hogy részletesen beszámolok Önnek erről az estéről. Addig is maradok,

Április 10

Még mindig semmi. Csak Laila üzent, hogy az édesanyja megérkezett, és

szívesen lát engem, így holnap fölkeresem Őket.

Tegnap zeneesten vettünk részt James Barringtonnál, és Temple

Gairdner nagyszerűen játszott. Kitűnő zenei érzéke van, s úgy zongorázik,
akár egy ihletett művész. Mrs. Butcher négyszemközt megjegyezte, hogy
nagy tehetségnek, jólelkű férfiúnak tartja Gairdnert, csak jobban szeretné,
ha inkább a közjó érdekében tevékenykedne, s nem a mozlimokat próbálná
megtéríteni.

Különös beszélgetést folytattam Jamesszel. Úgy érzem itteni

honfitársaim közül ő áll hozzám a legközelebb, részben azért, mert tud a
„kalandjaimról” (bár megígértem neki, hogy soha többé nem vállalkozom
ilyesmire. Nem esett nehezemre, mivel már nem kell kalandokba
bonyolódnom, hiszen – Laila révén – rengeteg alkalmam nyílik megismerni
Egyiptomot; sokkal több, mint ha férfiruhában bolyonganak a sivatagban),
de azt hiszem, főleg azért, mert James rokonszenvet érez az egyiptomiak
iránt. Ha róluk van szó, nem szokott elhamarkodottan ítélkezni, és
könnyelmű kijelentésekre sem ragadtatja magát. Figyelmeztetett, hogy
óvatosabbnak kellene lennem, mert mostanában meglehetősen nyíltan
védelmezem az egyiptomiakat, és ez előbb-utóbb másoknak is felfog tűnni.
– Például – mondta – ön a minap igencsak ingerülten támadt rá Mr. S-re,
és csak azért hallgatott el, mert megcsíptem a karját. – Azt feleltem, erős
kísértésbe estem, hogy elmeséljem Mr. S-nek: tizenhat éjszakát töltöttem a
sivatagban egy általa „kéjenc"-nek nevezett egyiptomi férfi oltalma alatt,
és bárcsak egy angol udvarházban is ugyanolyan lovagiasan bánnának
velem, mint ő a Sínaiban. – Ez nem helyénvaló, Anna – ismételte James
fejcsóválva. – Ön is nagyon jól tudja, hogy nem helyénvaló. Azt hittem,
tisztában van vele.

Már hogyne lennék tisztában vele! Csakhogy azzal is tisztában vagyok,

hogy itt a mieink mennyi kárt okoznak, s létezik egy olyan eleven világ,
amelyet nem hajlandók észrevenni, sőt hallani sem akarnak róla. Tudom,
hogy érzékenységem és fogékonyságom új barátaim iránti szeretetemből
fakad, de ez semmit nem von le érzéseim őszinteségéből.

Kairó

1901. április 13.

Kedves Caroline,

ma este folyvást rád gondoltam, mert a kairói Operaházban az isteni

Bernhardt-t láttam! Felejthetetlen élmény volt – te is nagyon élvezted
volna. Az előadásra a francia származású madame Huszein Rusdi hívott
meg, aki egy egyiptomi pasához ment feleségül, egyébként pedig
mindketten „Ingie hercegnő” vendégei voltunk (bár őt nem ismerem, és
nem is volt jelen), így a királyi hárem részére rezervált, vörös plüssel és
vörös bársonnyal dekorált pompás páholyok egyikében ültünk, melyet
csupán a falikar diszkrét fénye világított meg. A kíváncsi pillantások elől
aranyozott virágokkal díszített pompás kovácsoltvas rács rejtett el
bennünket, ám ettől mi még remekül láttuk mind a nézőteret, mind a
színpadot. Nem is találok rá szavakat, milyen érzés volt e selyemgubóhoz
hasonló védőburokból nézni a darabot s figyelni a közönséget – csak annyit
mondhatok, hogy engem teljesen elbűvölt. Minduntalan az járt az
eszemben, bárcsak te is velem tarthattál volna.

Az előadás után kettesben vacsoráztunk az okos, művelt madame

Rusdival, aki arabul és törökül is beszél, s akitől sokat szeretnék tanulni.
Éppen kávéztunk, amikor megjelent egy szolga, és súgott valamit madame
Rusdinak, ő pedig közölte velem, hogy megérkezett a férje, s azt kérdezteti,
hajlandók vagyunk-e fogadni. Hát nem elragadó? Természetesen
hozzájárultam, hogy csatlakozzék hozzánk, mire a szolga távozott, és
kisvártatva belépett a pasa. Javakorabeli, de szerfölött megnyerő úriember,
Nagyon is helyesli, hogy arabul szeretnék tanulni, és mindent meg akarok
tudni Egyiptomról, amit csak lehet. Azt mondta, Laila al-Bárúdi úrnőnél
jobb tanárt keresve sem találhattam volna, én meg nevetve azt feleltem,
hogy e kitűnő választás nem az én bölcsességemet dicséri, hanem a Sors
rendelte így, mire ő felkiáltott: – Ó! Hát van-e jobb útmutatónk, mint a
Sors keze? – Szóval így állunk, drága barátnőm.
 Már kétszer voltam Laila francia ízléssel berendezett gyönyörű
otthonában – de én az arab stílusú régi házukat nemcsak sokkal szebbnek
találom, hanem úgy vélem, az itteni éghajlati viszonyoknak is jobban
megfelel. Amikor két nappal ezelőtt náluk jártam, bemutattak Laila
édesanyjának, a szép és méltóságteljes Zainab al-Gamrávi úrnőnek, aki
körülbelül hatvanéves lehet. Végtelenül kedvesen, szívélyesen fogadott, ám
mindössze néhány szót váltottunk, mert ő nem beszél franciául, az én
arabtudásom pedig egyelőre csak a köszönésre meg néhány udvarias
mondatra korlátozódik. Viszont elbűvölő látvány volt, ahogy az unokáját
babusgatta. Laila panaszkodik, hogy az édesanyja rettentően elkényezteti a
kis Ahmedet, de én nem vettem észre a gyermeken, hogy ez ártana neki.
Természetesnek találja a felnőttek társaságát, és fesztelenül, kedvére jár-
kel közöttük, miközben dajkája egy sarokban üldögél, s időről időre
magához hívja a kisfiút, hogy megtörölgesse az arcát, megigazítsa a
ruhácskáját, vagy egyszerűen csak megcsókolja a gyermeket. Észrevettem,
hogy igen gyakran belefúj Ahmed fülébe, s amikor megkérdeztem Lailától,
vajon miért teszi, ő azt felelte: – Ó, a dada azt hiszi, ezzel elűzheti a gonosz
szellemeket!

Gondolom, a fentiek alapján el tudod képzelni, drága Caroline, mily

nagyszerűen érzem itt magam. Bár a Képviselethez tartozó barátaimmal is
szoktam találkozni, jelenleg sokkal érdekesebbnek találom azt az újszerű
élményt, hogy részt vehetek, mondhatni „benne vagyok” az egyiptomiak
életében. Talán csak azért érzem így, mert elbűvöl az újdonság varázsa.
Kíváncsi vagyok, vajon itteni barátaim is ilyen érdekes, kellemes
embereknek tartanának-e bennünket, ha ellátogatnának hozzánk Angliába.

Régóta nem kaptam levelet tőled. Könyörgök, írj, amint lehet, és

számolj be a legfrissebb hírekről, mert már attól félek, lassan elfeleded
hűséges barátnődet,

Április 20.

Ma van a mohamedán időszámítás szerinti 1319. esztendő első napja. Ő

még mindig nem adott hírt magáról; csak annyit sikerült megtudnom a
húgától, hogy Kairóban tartózkodik. Vajon mire véljem a viselkedését?
Sejtelmem sincs róla. Fölidézem a beszélgetéseinket. Újra elolvasom saját
naplójegyzeteimet. Barátság alakult ki köztünk – efelől semmi kétségem. És
a kolostorkertben folytatott beszélgetésünk után már nem éreztem úgy,
hogy a terhére vagyok. Igaz, magától nem kereste a társaságomat, de
gondoskodott róla, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt – ám bizonyára
minden gondjaira bízott idegennel ugyanígy törődött volna. Többször nem
beszélgettünk négyszemközt – de hát nem is állíthatnám, hogy a
körülmények alkalmat adtak volna ilyesmire.

Gondolatban visszaidézem, hogyan búcsúztunk el egymástól a sivatag

peremén. Én – ismét fekete fátylaimba burkolózva a hajót vártam, hogy
visszavigyen Szuezbe. Ő szótlanul állt mellettem. Csak Szabirnak és
Mutláknak mondott valamit; azt hiszem, megparancsolta nekik, hogy
továbbra is óvatosak legyenek, s ne lankadjon a figyelmük, míg vissza nem
érünk kairói házába. Aztán, ahogy a hajó közeledett, egyszer csak így szólt
hozzám: – Örömömre szolgál, hogy az útitársa lehettem, Lady Anna. –
Válaszra sem várva sarkon fordult, lóra pattant, és – sebes vágtában –
visszaindult a sivatagba.

Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy nemsokára viszontlátom.

Azt hittem, felkeres, vagy legalább néhány sort kapok tőle. Laila és Zainab
úrnő mindig a lehető legszívélyesebben, legnyájasabban fogad, de egyikük
sem beszél róla; csak egy-két szóval, futólag említik, ha a társalgás úgy
alakul.

A FIVÉREM ELVITTE ANNÁT a Sínai-félszigetre, s ő látta a sivatagot,

élte a sivatagi életet, ellátogatott a Szent Katalin-kolostorba, megmászta a
Gebel-Múszát, majd miután kalandvágya kielégült, épségben visszatért ide,
atyám kairói házába. Milyen boldog voltam, hogy újra láthatom – és
milyen boldog volt ő is, hogy újra láthat! Mesélt az utazásról, s abból,
ahogy a fivérem nevét kimondta, ahogy nem győzte őt dicsérni,
megéreztem, milyen mély benyomást tett rá az én kedves Saríf bátyám –
sőt, úgy véltem, talán ennél is többről van szó.

Amikor hazaérkezése után találkoztam a fivéremmel, tőle is

megkérdeztem, hogyan sikerült a sivatagi expedíció, de ő csak annyit
mondott: – Jól végződött. Hála legyen érte Allahnak. – Gondoltam, némi
csalafintasággal próbálom szóra bírni, így tovább faggattam: – És Lady
Anna jó lovasnak bizonyult? – ám Saríf bátyám mindössze két kurta szóval
válaszolt: – Kitűnő lovas. – Nem volt terhedre? érdeklődtem. – Egyáltalán
nem – felelte. Elmeséltem neki, hogy Anna részletesen beszámolt az útról,
és nem győzte őt dicsérni, amiért oly figyelmesen gondoskodott róla – a
fivérem azonban nem szólt semmit. De ahogy teltek-múltak a napok,
észrevettem rajta, hogy szórakozottabb és nyugtalanabb, mint máskor, s ez
anyámnak is nyomban feltűnt, amint megjött Mínejából.

Éppen kettesben üldögéltünk a fivéremmel, amikor megemlítettem

neki, hogy magammal vittem Annát látogatóba Nur al-Huda úrnőhöz, és
madame Huszein Rusdi is jelen volt az összejövetelen. Azt is elmondtam,
hogy mindannyian remekül éreztük magunkat, s úgy vélem, Huszein basa
házassága nagyon boldog lehet. Saríf bátyám erre szúrós szemmel rám
tekintett és közölte: – Madame Huszein Rusdi francia. Ez óriási különbség.

– Különbség? Kik között? – adtam az ártatlant, mintha nem érteném,

miről beszél.

– Egy francia és egy angol nő között… a mi helyzetünkben – felelte ő.

– Ó, de hát éppen te hangsúlyozod állandóan, hogy az embereket

egyénenként kell megítélnünk, és nem szabad egy kultúra vagy egy fajta
mintapéldányainak tekintenünk őket – mondtam.

– Vagyis az ember magának keresse a bajt? – kérdezte ő.

– Azt hiszem, kedves bátyám – jegyeztem meg nevetve –, hogy ebben

az esetben nem is kell keresned, mert a baj keres téged!

– Köszönöm, húgom, ez jólesett – dünnyögte, és véget vetett a

beszélgetésnek.

Kairó

1901. április 21.

Kedves Caroline,

örömmel olvastam e hó 7-én kelt leveledet. Nemrégiben Sir Charlestól

értesültem róla, hogy Bron Herbert elvesztette a fél lábát a búr háborúban,
te pedig most azt írod, Miss Herbert a teozófia tanait hirdetőkhöz
csatlakozott, és végleg Kaliforniába költözik. Milyen különös, hogy ily
gyors egymásutánban két ilyen eset forduljon elő egyazon családban! Nem
gondolod, hogy az egyik talán a másikból következhetett? Nagyon
szeretném, ha itt lehetnél, és hosszasan elbeszélgethetnénk, mert rengeteg
új élménnyel gazdagodtam, de oly illékonyak, hogy nem hagyják magukat
megragadni, s ellenállnak, ha papírra akarom vetni őket. De azt hiszem,
most már eléggé benne járunk az esztendőben, így nem érdemes
Egyiptomba jönnöd – még akkor sem, ha netán kedved volna hozzá.

Egyre melegebb lesz az idő, bár még koránt sincs olyan kánikula,
amilyet emlegetni szoktak. Mostanában a fákról meg a növényekről
készítek vázlatokat – a minap például egy búbos bankát láttam, mely
cikázva röpdösött ide-oda a gezírai klub pólópályáján. A róla készült
rajzot e sorokkal együtt el is küldöm neked.

Kairó

1901. április 24.

Kedves Caroline,

ebben a pillanatban érkeztem vissza hotelszobámba a legkülönösebb

partiról, amelyen valaha is részt vettem, és haladéktalanul be kell
számolnom róla neked. Afféle irodalmi és politikai Szalon összejövetelére
voltam hivatalos, amit időről időre egy bizonyos Nazli Fadhil hercegnő
palotájában szoktak megrendezni. A hercegnő a nagy Mohamed Ali
unokahúga (legalábbis azt hiszem), és életkorát tekintve már eléggé idős
lehet (bár ebben sem vagyok egészen biztos) – a lelke azonban igencsak
fiatal.

Nőket általában nem szokott meghívni, de én oly élénk érdeklődést

tanúsítottam a Szalon iránt, amikor tudomást szereztem róla, hogy Eugérie
(madame Rusdi) rábeszélte férjét, a pasát, ugyan kérjen már engedélyt a
hercegnőtől, hogy megjelenhessek egy ilyen összejövetelen. Mivel az
engedélyt annak rendje és módja szerint megkaptam, ma este elkísértem
Húszéin pasát Nazli Fadhil palotájába.

Talán tíz úriember volt jelen – s köztük mindössze két egyiptomi:

Huszein pasa és Mr. Amín. Honfitársunk, Mr. Young is meghívót kapott (és
egy módfelett mulatságos történetet mesélt, amit Mabel Caitlandtől hallott.
Amikor Mabel legutóbb hazalátogatott Londonba, és elment a Harrodsba,
hogy néhány szükséges holmit beszerezzen, vásárlás közben szóba
elegyedett egy amerikai turistahölggyel. Miután beszélgetés közben
kiderült, hogy Miss Caitland nem él állandó jelleggel Londonban, a hölgy
végül megkérdezte tőle, hol lakik. – Egyiptomban – felelte Mabel. – Nahát,
ez csodálatos! – kiáltott fel az amerikai hölgy. – Pedig ön nem is fekete!).
Mr. Youngon kívül még James Barringtont meg két francia, két olasz, egy
német és egy orosz urat láttam a résztvevők között.

Tudom, drága barátnőm, hogy most összevonod a szemöldöködet, de

nem követtem el illetlenséget, hiszen a hercegnővel együtt ketten voltunk
hölgyek a társaságban! Ez a tüneményes dáma európai szabású blúzt és
szoknyát viselt. Haját ébenfeketére festeti, egyik cigarettát a másik után
szívja, és fátyolos hangon, minden szót elnyújtva beszél franciául, angolul,
törökül meg olaszul (arabul csak a komornáinak osztogat parancsokat).
Azt hiszem, igen mulatságosnak talált engem, s állandóan „a kis
özvegyasszony"-ként emlegetett; „la petité veuve", „la veuvette",
mondogatta, ha rólam beszélt. Változatos témákról folyt a társalgás: szóba
került a feminizmus, a kinematográf (mint hallom, Kairóban és
Alexandriában rendszeresen tartanak mozgókép-előadásokat), az
amerikaiak naivitása, a bokszerlázadás, az álomfejtés, Karl Marx és a
legújabb egyiptomi múmialelet – meg a jó ég tudja, hogy még mi minden.
És egész idő alatt sorra pukkantak a pezsgősüvegek dugói! A hercegnő
egyszer csak intett egy komornának (mindegyik pompás selyemruhát
viselt), kiadta a parancsot, és azon nyomban összeállt egy kis zenekar. Én a
hangszerek közül csak a lantot találtam ismerősnek – de egy különleges
dob volt a legfontosabb. A muzsikus a hóna alá szorította, s egyszerre verte
mindkét tenyerével meg az ujjai hegyével. Újabb parancsszóra egy másik –
lélegzetelállítóan gyönyörű – komorna perdült a terem közepére, és keleti
táncot kezdett lejteni. Nem terhellek a részletekkel, csak annyit mondok,
hogy el voltam ragadtatva e pompás egyvelegtől. Az egyiptomi urak kissé
unatkoztak, az angolok kissé feszengtek, a többiek azonban igencsak
felélénkültek, sőt az orosz meg a német nem érte be annyival, hogy csak
tapsol a táncosnőnek: mindkettő fölugrott, és maga is ropni kezdte.
Csodálatos látvány volt, ahogy ez a két esetlen férfi utánozni próbálta a
csillogó aranypénzekkel kivarrt kosztümben perdülő-forduló lány kígyózó
mozdulatait!

A tánc után ismét pezsgőt szolgáltak fel, azonkívül török kávét és olasz
likőröket. A társaság rövid időre lecsendesedett, ám a hercegnő hirtelen
felkiáltott: – Nézzék a kis özvegyet! Csak úgy ragyog az arca a
boldogságtól! Hát egyetlen valamirevaló angol úr sincs önök között, aki
lecsapna rá, mielőtt beleszeret egy fekete szemű, bajszos ifjú egyiptomi
nacionalistába? – Mindenki nevetett, de én az általános derültség leple
alatt némi kínos kis feszengést érzékeltem. Biztos vagyok benne, hogy a
hercegnő pontosan tudta, milyen hatásra számíthat, mert kimondottan
kaján mosollyal nézett végig a vendégeken.

Kétlem, hogy még egyszer bejutok ebbe a Szalonba, mivel madame

Rusdi csak egyszer kérhetett a férjétől ilyen szívességet, s a pasa helyett
nemigen találok mást, aki beprotezsálna. Amellett nem hinném, hogy a
hercegnő valaha is a barátnőm lehetne – illetve inkább azt nem hinném,
hogy a barátságába fogadna –, mert attól félek, ehhez túlságosan
hétköznapi teremtésnek tart engem. Persze a te esetedben, drága Caroline,
nyilván egészen más volna a helyzet…

Kairó

1901. április 25.

Kedves Sir Charles,

örömmel vettem kézhez e hó 18-án kelt levelét, melyből boldogan

értesültem, hogy barátaink csupa jót meséltek rólam Önnek, bár azt
hiszem, Sir Hedworth Lambton hízelgőbben nyilatkozott rólam, mint ahogy
megérdemlem.

Szerfölött meglep, hogy azt írja, hosszasan beszélgetett vele Arábiról,

sőt ő három évvel ezelőtt Ceylonban találkozott is a basával. Amikor együtt
ebédeltünk, Sir Hedworth ezt egyetlen szóval sem említette – s ebben,
önmagában véve, nincs is semmi különös, csak éppen az ember nem
gondolta volna róla, hogy ismeri egyáltalán Arabi basát, vagy a
legcsekélyebb mértékben is szimpatizál a nacionalistákkal.
 Talán nem is olyan furcsa, hogy nem szólt róla, hiszen magam sem igen
tudok egyiptomi barátaimról beszélni itteni angol ismerőseimnek. Amikor
megemlítettem, hogy madame Rusdival voltam operában, Lord Cromer ezt
olyannyira rosszallotta, hogy valósággal jéggé dermedt, Henry Boyle
pedig később félrevont és megkérdezte: – Tud róla, Lady Anna, hogy ez a
hölgy áttért a mohamedán hitre? – És ezt olyan hangsúllyal mondta,
mintha e puszta tény kirekesztené madame Rusdit az előkelő társaságból.

Mivel itt élő honfitársaink nyilvánvalóan csak hallomásból tudják

mindazt, amit tudnak, olykor megpróbálom megosztani velük saját
tapasztalataimat. Ilyenkor úgy tetszik, mintha figyelmesen hallgatnának, de
aztán úgy folytatják a beszélgetést, mintha meg sem szólaltam volna.
Amikor két hölgy azon sopánkodott, milyen unalmas lesz a legközelebbi
hárembeli vizit, amelyen részt kell venniük, megpróbáltam azokról az
egyiptomi dámákról mesélni nekik, akikkel alkalmam volt találkozni, ám
erre ők oly bosszús arcot vágtak, mintha úgy vélnék, az itteni nők a
háremben is épp elég unalmasak, s kétszer olyan unalmassá válnak azáltal,
hogy ki akarnak szabadulni onnan!

Drága jó Sir Charles, most már sokkal többet értek mindabból, amit
hajdan Öntől hallottam. Kezdem azt hinni, hogy mi nem teszünk mást, mint
kétségbe vonjuk az egyiptomiak „nemzeti öntudatát” – most jut eszembe,
Mr. Young is ilyesmit mondott hónapokkal ezelőtt a piramisoknál, hiszen
be is számoltam Önnek arról a beszélgetésről –, s ezzel oszlatjuk el saját
lelkiismeret-furdalásunkat, ha felmerül a kérdés, jogunk van-e itt lenni
egyáltalán. Amíg a helybelieket ölebeknek vagy kisgyerekeknek nézzük, s el
is hisszük, hogy valóban azok, addig itt maradhatunk, mondván: „utat
mutatunk” nekik, és elősegítjük „fejlődésüket”. De ha azt látjuk, hogy
teljes mértékben tisztában vannak vele, kik is ők valójában, és hol a helyük
a világban, nos, akkor az az egyetlen becsületes eljárás, hogy
összecsomagolunk, és mindannyian hazamegyünk – s mindössze néhány
gazdasági tanácsadót hagyunk itt –, mert azt hiszem, maguk az
egyiptomiak is ezt kívánnák.

Olyan érthetetlen ez az egész – és ha nem az, akkor rettenetes. Bárcsak

Ön is itt lehetne, mert így hamarabb megoszthatnám Önnel gondolataimat
és élményeimet! Tudom, hogy ez a hasznomra válna, és bizonyára az Ön
számára sem lenne érdektelen. Egyelőre azonban be kell érnem annyival,
hogy szerető leányaként innen, a messzi távolból üdvözöljem,

Április 30.

Egyre kevésbé érzem jól magam angol barátaimmal. Mr. M és Mr. W

egyaránt kedvezően vélekedik az egyiptomiakról, sőt az előbbi úr épp
tegnap mondta, hogy mi „kasztráljuk” az egyiptomi felsőbb osztályokat,
mert így akarjuk elérni, hogy alkalmatlanok legyenek az ország
irányítására. Aztán Mr. M nem győzött a bocsánatomért esedezni, amiért
ilyen drasztikusan fejezte ki magát. Mrs. Butcherral továbbra is jó
barátságban vagyok, de még vele sem tudok beszélni az érzéseimről. Ami
Lord Cromert illeti, megpróbáltam fölkelteni az érdeklődését egyiptomi
barátaim óhaja iránt, hogy a nők is iskolai oktatásban részesüljenek, ám ő
azt mondta, ha jobban ismerném Egyiptomot, akkor tudnám: a helybeli
vallási vezetők sosem egyeznének bele, hogy a nőket az alacsony sorból
való kilépésre buzdítsák – s ezzel a maga részéről végérvényesen le is zárta
a témát.

Cromer neve hallatán Laila arca elkomorult, s amikor faggatni

kezdtem, mi bántja, így szólt: – Lord Cromer patrióta, és jól szolgálja a
hazáját. Ezt meg is értjük. Csak nem lenne szabad úgy tennie, mintha
Egyiptomot szolgálná.

Május 2.

Telnek-múlnak a napok, s az a boldogság, amit a Sínai-sivatagban éreztem,

lassan boldogtalanságból és gyötrelemből összegyúrt apró gombóccá
zsugorodott, mely közvetlenül a szívem alá fészkelte be magát. Minden
reggel e nyomasztó súlyra ébredek, s arra gondolok: ő egyetlen sort sem írt
nekem. Föl se keresett. Azt hiszem, most már tudom, hogy nem is fog.

Május 5.

Azt mondják, hamarosan nyakunkon a nyári forróság, és azon

gondolkozom, hogy visszatérek Angliába. Nagyon megszerettem Lailát meg
a kis Ahmedet. A Laila révén megismert hölgyeket is szerfölött kedvelem.
Az angol társaságot azonban már nem találom kellemesnek – persze James
 kivételével, aki továbbra is jó barátom, s épp a minap biztatott, imigyen: –
Fel a fejjel, amíg van! – De hiába; úgy látszik, képtelen vagyok
megszabadulni ettől a zaklatott boldogtalanságtól. Egyre azt mondogatom
magamban, hogy csak a képzeletemben élt egy olyan érzés, mely valójában
nem is létezett; hogy számára én csak egy hóbortos angol nő voltam,
semmi több, akivel kénytelen volt udvariasan bánni, amíg a gondjaira volt
bízva; és hogy eszébe sem jutok.

Mégis szüntelenül őt keresem, ha kimegyek az utcára, állandóan azt

remélem, hogy láthatom, ha a húgát fölkeresem, s valahányszor
visszajövök a hotelba, mindig abban bízom, hogy az ő levele vár rám.
Ennek talán csak egyféleképpen lehet véget vetni – ha elmegyek innen.
Haza, a távoli Angliába.

Kopognak a szoba ajtaján. Levelet hoztak. Anna feltöri a pecsétet:

Kairó

Május 5.

Madame,

a húgomtól értesültem róla, hogy Ön haladéktalanul el kíván utazni:

hazatér Angliába.

Hosszas megfontolás után úgy döntöttem, írok Önnek. Sivatagi

utazásunk során, remélem, elég jó barátság alakult ki közöttünk ahhoz…
Szóval engedje meg, kedves Lady Anna, hogy meg se próbáljak bölcsen
vagy tartózkodóan fogalmazni. Szeretem önt. Végre. Kimondtam. Hosszú-
hosszú éveken át azt hittem, a sors nem engedi meg nekem, hogy e
szavakat valaha is kimondjam. Réges-régen, mint minden fiatalember, én
is azt reméltem – illetve nem is reméltem, hanem, bevallom, bizonyos
voltam benne, hogy engem is hatalmukba kerítenek majd azok az érzések,
melyekről oly sokat olvastam. De hiába vártam. Egészen mostanáig.

Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak illúzió. Hiszen nem

ismerem Önt igazán – s talán soha nem is fogom igazán megismerni. Egyre
azt mondogattam magamban, hogy én is az öregség közeledtét érző férfiak
 ostoba hibájába estem, mert félek; attól félek, hogy elmulasztottam azt az
élményt, ami a költők szerint az ember egész lényét megváltoztatja – s ami
nem más, mint az élet értelme. De nem hiszem, hogy pusztán a félelem
vagy a képzelet vonz Önhöz ily erősen; Ön váltja ki belőlem ezt a
ragaszkodást. Az Ön egész lénye, kedves Anna; az ibolyakék szeme, a
törékeny csuklója, a kecses tartása, ahogyan fölemelt fővel, mozdulatlanul
ül, hallgat, figyel, a nyílt tekintete, a bátor kérdései, a hanghordozása, a
finom mozdulatai – de megfeledkeztem magamról. Bocsásson meg érte.

Mint bizonyára észrevette, mióta visszatértünk a sivatagból, kerültem

az Önnel való találkozást. Nem terhelem vele, hogy ez mily nehezemre
esett, és mennyi fájdalmat okozott. De egyetlen pillanat sem volt, amikor a
szívem ne arról suttogott volna, hogy Ön hol jár éppen: a húgodhoz ment
látogatóba, siess, még ott találod; hajtass el a Shepheard's Hotel előtt, talán
kint ül a teraszon; lovagolj a Muallakához, hátha… Nem engedtem a
kísértésnek, s még most sem engedtem volna, de a húgom fölkeresett.
Elhitette velem, hogy Ön talán nem venné rossz néven, ha hírt adnék
magamról – ha írnék egy ilyen levelet.

Anna, drágám – mert akár akarja, akár nem, ön a legdrágább nekem –,

tisztában vagyok mindazon körülményekkel és megfontolásokkal, melyek
ellenünk munkálkodnak, s abban is biztos vagyok, hogy Ön pontosan tudja,
mire gondolok. Látja, máris azt írom: „ellenünk", pedig még választ sem
kaptam Öntől! Ez is csak állítólagos önteltségemet igazolja, melyről talán
már hallott egyet s mást. De higgye el, édes, drága Anna, hogy nem fog
sem önteltnek, sem gőgösnek, sem türelmetlennek találni, ha élete társául
fogad.

Saríf al-Bárúdi

P. S. Meg fogom kérni az illetőt, aki elviszi Önnek e levelet, hogy ne

várjon válaszra. Szeretnék Önnek elegendő időt adni, hogy döntését
megfontolhassa. Türelmesen kivárom, míg hírt kapok Öntől.

Ez az a döbbent pillanat, amikor az ember föl sem tudja fogni, mi történik

vele, s el sem akarja hinni egészen, hogy ez igaz lehet; még egyszer átfutja a
levelet, aztán olyan erővel önti el a boldogság hulláma, hogy összeszorul tőle
a szíve, mintha bánat érte volna, s máris az ablakhoz rohan, közben hátrakiált
a válla fölött:

– Emily! Emily! Szaladj és nézd meg, itt van-e még a küldönc! De nincs
ott. Az utasításhoz híven elment, így aztán nincs mit tenni, az ember föl-alá
járkálva várja a reggelt, összehajtja a levelet, majd megint szétnyitja, és újra
meg újra meg újra elolvassa.

– De asszonyom, mi baja? Mért nem tud nyugton ülni? Még a végén

meghúzom a haját, ha így fészkelődik!

– Jó lesz már, Emily, hagyja abba! Éppen eléggé kikefélte! – hangzik a

parancs, és a szavakat türelmetlen fejrázás kíséri. – Majd mindjárt befonom,
maga meg elmehet aludni. És még valami, Emily! Hagyja abba a
csomagolást. Várjunk még egy kicsit. Erről jut eszembe… Ugye a kék
selymet még nem tette be a kofferba?

– Még elöl van, asszonyom.

– Akkor jó. Reggel azt akarom fölvenni. Köszönöm, Emily. Jó éjszakát.

Hát mégis szereti! Körülmények és megfontolások – ugyan mit

számítanak? Összezsugorodik az egész világ, oly kicsire, hogy csak egyetlen
gondolatnak jut hely benne: ő szereti. Tehát nem értette félre! Nem tartja
hóbortos angol nőnek sem koloncnak, aki ráakaszkodott. Ugyanúgy gondolt
rá, ahogy ő sem tudta kiverni a fejéből. Fönt, a plafonon halkan zümmögve
forognak a széles ventilátorszárnyak; az éjszaka majd elmúlik, aztán eljön a
reggel, és ő szereti.

18
Te halott világ, s te gyenge, meg nem született…

Tétován bolyongunk a mezsgyén köztetek.

Matthew Arnold
Csak üldögélek itt, s a kezemben tartom déd-nagybátyám levelét. Elképzelem
őt, amint leül az íróasztalához, hogy megírja. Sokáig álldogált a
dolgozószobája ablakában – a miénkkel szomszédos házában, a Hilmíja
kerületben. Vajon milyen ruha van rajta? Én csak európai öltönyben tudom
elképzelni, mert mind Anna, mind a saját húga így ábrázolja, és a Tavásziban
kiakasztott portré is így örökítette meg. Amellett soha nem láttam sem az
apámat, sem a bátyámat az előkelő egyiptomi urak hagyományos viseletében.
Leteszem a levelet az asztalra, és újra eltöprengek a tárgyakon, amelyek
túlélnek bennünket. Saríf al-Bárúdi egyidős volt velem, amikor ezt a levelet
írta; magas, életerős, egészséges férfi, akire mindenki rögtön felfigyelt, ha
valahol megjelent, aki gondolkodott és beszélt és szenvedett és szeretett – de
mindez elmúlt, ez a papírdarab azonban megmaradt. A papír, amit kisimított,
s amire vastag hegyű tollával gyorsan, határozottan írt. A tinta már
megbarnult, de a kézíráson még ma is látszik az erő és az önfegyelem: a
betűk egyenesen állnak, a tollvonások élesek, minden egyes szó ott van, ahol
lennie kell. Szinte szerelmes vagyok belé – a saját déd-nagybátyámba!

Az élettörténetét apámtól hallottam, aki gyerekkorában rajongásig szerette,

és anyám is sokszor mesélt róla. Bár ő sosem találkozott vele, Ein el-
Mansiban élő unokatestvérei gyakran emlegették Saríf al-Bárúdit. Legendás
déd-nagybátyám a korszak krónikáiban is szerepel – al-Raf'i, Huszein Amin
–, saját írásai pedig az al-Ahrám, az al-Liva, később pedig az al-Garida
hasábjain jelentek meg, és maradtak ránk. Laila róla szóló beszámolóit
olvasva mintha a bátyámat látnám magam előtt, Anna naplóiból meg egy
titokzatos romantikus regényhős képe tárul elém – és most rám hárul a
feladat, hogy mindezeket a szálakat összefogjam, képzeletben szőttessé
szőjem, s megírjam, milyen is lehetett valójában Saríf al-Bárúdi.

Déd-nagybátyám, Saríf al-Bárúdi basa tehát, a kezemben lévő levél

tanúbizonysága szerint, sorsdöntő lépésre szánta el magát, de ezt a lépést
korántsem kételyek nélkül tette meg. Öt héten át – illetve nem is öt, hanem
hét hosszú héten át (hiszen a Sínai-sivatagban töltött két hetet is be kell
számítani) küzdött az ösztönei ellen, amelyek Annához vonzották. Már oly
régóta nem bízott ezekben az ösztönökben – persze azért olykor-olykor
megpróbálta valami aprósággal kielégíteni őket: hol megvásárolt valamit, hol
külföldre utazott, ám mindez csak sovány vigaszt jelentett, s közben élete
főútvonalán haladva mondhatni egyfolytában uralkodott magán. Barátja,
Mohamed Abdo sejk ugyanezt tette, és higgadt, megfontolt férfi vált belőle,
akinek a kijelentései olyan bölcsességről árulkodtak, amelybe nem csekély
diplomáciai érzék vegyült. Mi maradt ezekből az égő fekete szemű,
szenvedélyes ifjakból, az al-Azhar egykori növendékeiből, akik még Taufík
kedivét is készséggel meggyilkolták volna, ha ezen az áron Egyiptom szabad
lehet? Volt idő, amikor azt hitték, az embernek csak szabadság kell, semmi
más, és elég neki a meggyőződés, hogy amire vágyik, az a jogos tulajdona –
pusztán a bátorságát kell összeszednie, ha meg akarja szerezni magának. De
aztán e lelkes ifjakat megtanították rá, hogy mindez nem igaz. Látták, hányan
végzik a vérpadon, hányan esnek el a csatatéren, vagy pusztulnak el bujkálva,
száműzetésben. Attól fogva megszokták, hogy óvatosnak, számítónak kell
lenniük. Az óvatosság már-már a vérükké vált.

De a Sínaiban, a Szent Katalin-kolostor kertjében Anna – és az asszony

iránt érzett szerelme – nagyon meglepte Saríf basát. Bár másnapra már vissza
is húzódott a szertartásos udvariasság csigaházába, hiába próbált ellenállni:
távol a sivatagtól, amikor már nem volt mellette, Anna gyökeret vert a
lelkében, s kitéphetetlenül a szívébe lopta magát.

Tavászi, 1901. április 7.

Saríf basa mélyen elgondolkozva morzsolgatja ujjaival a termékeny fekete

földet. A mezőn guggolva pillant körbe; töprengve nézi a birtokát. Messziről
hallja a csatornánál játszó gyerekek kiáltozását. Januárban járt itt utoljára,
amikor a cukornádat épphogy learatták, s rögtön utána lángba borult a
környék – a tarlót irtották. Minden szénné égett; sivár, kietlen volt a táj. És
most, nem egészen három hónappal később, április havában, a földben
maradt életerős gyökerekből mégis új termés sarjad. Saríf basa föláll,
zsibbadt lábával topog, nagyot nyújtózik. Itt távol van tőle; ilyen messzire
menekült az őt idéző gondolatai elől. Beletörli a kezét pamutnadrágja
szárába. A cukornádon túl a lenyugvó nap utolsó sugarai épp a lent világítják
meg, s az egész táblát bíborvörösen, kéken, aranylóan csillogó tengerré
változtatják. Két-, három-, négyezer évvel ezelőtt ugyanígy álltak itt az
emberek, ahogy most ő, s ugyanezt a vidéket, ugyanezeket a színeket látták,
ugyanezt a virágszirmokat simogató könnyű fuvallatot érezték, amelytől
lassan fodrozódva hullámzik a fénylő mező. Saríf basa számára e táj varázsa
a sivatagéval vetekszik. Talán még fölül is múlja. Vajon ő is így
elérzékenyülne tőle? Hiszen otthon, a hazájában neki is van birtoka, csak az
nem derült ki, hogy szántó, erdő vagy kaszáló-e. Saríf basa nem tudja. Nem
messze egy kislány éppen egy ökröt oldoz el a vízikerékről, leveszi a
jószágról a szemkötőt, aztán gyermek és állat lassan poroszkálva elindul
hazafelé. Saríf basa odaballag a vízikerékhez, leveszi a cipőjét meg a
zokniját, s mosakodni kezd.

A falusi mecsetben a férfiak helyet szorítanak neki az első sorban. A

napnyugtakor kötelező ima után a falu elöljárójával sétál végig a lassan
sötétbe boruló dűlőutakon. Hamarosan már az elöljáró házának mandarájában
ülnek, amelynek az utcára nyílik az ajtaja. Itt szabadon járkálnak ki-be a
férfiak, teáznak, kézről kézre adják az uzsonnatálcát, s a távolban, mint
mindig, gyerekek ricsajoznak. Földesúr és elöljáró arról az új iskoláról
beszélget, amit Saríf basa és nagybátyja, Gamrávi bej épp most akar
megnyitni a faluban. A gyerekeknek persze továbbra is a kuttábba kell
járniuk, ahol írásra-olvasásra meg a Koránra oktatják őket, úgyhogy a
sejknek semmi oka az aggodalomra. De az új iskolában majd összeadni és
kivonni is megtanulnak. Megismerik az egész világ földrajzát és hazájuk
történelmét. A fellahokat meg kell győzni, hogy a gyermekeiket (a fiúkat és a
lányokat egyaránt, ismétli többször is Saríf basa) naponta két órára kíméljék
meg a mezei munkától, s hagyják tanulni őket. Ettől persze még nem efendik
lesznek belőlük, hanem iskolázott polgárok, akik képviselni tudják a saját
érdekeiket.

– Igaza van, basa – sóhajt fel az elöljáró. – Senki sem tudhatja, mit hoz a
holnap.

– Reméljük, csupa jót, ha Allah is úgy akarja. De nekünk is meg kell

tennünk érte minden tőlünk telhetőt.

– Mindennap akad valami újdonság. Először a borkimérés nyílt meg, mi

pedig a szívünkre tett kézzel fohászkodtunk, hogy Allah oltalmazzon
bennünket a gyehenna tüzétől, de az emberek bölcsen elkerülték a kocsmát,
csak a rosszféle semmirekellők jártak oda. Most meg itt vannak az uzsorások,
és nem érik ám be annyival, hogy a városi boltjukban kölcsönözzenek, hanem
a falvakban is a nyakunkra járnak, hátha horogra akad valaki…
 – Igen, erről már beszélgettünk, és ha jól emlékszem, maga azt mondta, az
itteniek elég jól megélnek, nem kell kölcsönkérniük.

– Úgy is van, basa, valóban megélnek, hála legyen érte Allahnak, de egy-
egy ember időnként azért csak megszorul, ha férjhez akarja adni a lányát,
vagy váratlan kiadásai vannak… és ezek iszonyúan magas uzsorakamatot
számítanak. Mind egy szálig csalók, szélhámosok…

– Mondja meg az embereknek, ha pénz kell, inkább hozzám jöjjenek.

Forduljanak a megbízottamhoz, Hászib efendihez. Majd beszélek vele. A
rászorulók megkapják a kölcsönt egy százalék kamatra, és a termés lesz rá a
biztosíték.

– Allah jutalmazza meg a jóságáért, basa. Boldoggá teszi az egész falut.

– Szóljon mindenkinek.

– Majd pénteken kihirdetem. Velünk imádkozik?

– Ha még itt leszek, igen.

A fellahoknak takarékszövetkezetet kéne alapítaniuk, gondolja Saríf basa.

Ha aratás után minden férfi betesz egy kis pénzt, akkor lesz mihez nyúlniuk
ínségesebb időkben. Más falvakban ezt már meg is valósították. Hászib
efendi kezelhetné a pénzüket. Betehetné a bankba, hogy szaporodjon. Igen,
beszélni kell vele – és béremelést kell ígérni neki a többletmunkáért… Saríf
basa gyalog sétál a faluból a házáig. Útközben könnyedén, fesztelenül
köszöntik a szembejövők, s ő is nyájasan üdvözli őket. Oly egyszerű ez a
falusi élet! Az Ibráhimíja, ez a hatalmas öntözőcsatorna, egész évben bőven
ad vizet, így ő rábeszélte a fellahokat, hogy Cromer akaratával ellentétben ne
csak gyapotot termeljenek az egész földön, mert ezzel teljesen kiszolgáltatják
magukat a piacnak, amit nem tudnak szabályozni. Persze lehet gyapotot is
termelni, hogyne lehetne, de azért csak ültessenek egy kis babot, borsót,
búzát meg árpát is. Lám, hogy megnőtt a görögdinnye! Úgy fekszik
mindegyik a sárga virágnyoszolyáján, akár egy királynő! Szép a termés,
úgyhogy legfeljebb egy rókát hajkurászó meggondolatlan angol tiszt
tolakodhat be a földekre, ennél rosszabb nem történhet. De ez az én birtokom,
és meg tudom oldani az efféle problémákat, gondolja Saríf basa.
 Megfürdik, átöltözik, és vacsorára átlovagol a nagybátyja, Musztafa al-
Gamrávi bej házába. Itt aztán az ember megfeledkezhet Kairóról, a
megszállásról, az egész világról! És ő mégsem vágyott soha a vidéki életre.
Szereti ugyan a földet, de a város fényei, zajai, nyüzsgő forgataga nélkül sem
tud meglenni. A vidéki élet túlságosan hasonlít a visszavonuláshoz. Olyan ez,
mint ami kor az ember meghátrál – feladja a harcot.

Saríf basa egy lovast pillant meg, aki könnyű vágtában közeledik a
nagybátyja háza felől. Amikor hallótávolságba ér, elkiáltja magát: – De szép
esténk lesz! – és nagyon ismerős a hangja.

A lovas nem más, mint Sukri al-Aszáli, Saríf basa gyermekkori barátja, a
nagybátyja feleségének az unokaöccse. A két férfi leugrik a nyeregből, és
összeölelkezik. Hajdan, a hatvanas, hetvenes években a két család hosszú
hónapokig vendégeskedett egymásnál. A gyerekek a telet itt töltötték
Tavásziban, a nyarat meg az Ein el-Mansiban lévő birtokon, al-Naszira és
Dzsenín között. Még ma is leveleznek, s ha időről időre összetalálkoznak,
érzik, hogy a régi barátság éppolyan erősen él a szívükben, mint valaha.

– Mikor érkeztél? – kérdezi Saríf basa.

– Most. Alig egy órája. Már mondták, hogy te is itt vagy, és meghívtak
vacsorára. Jobb lesz, ha nem késlekedünk tovább. Mindenki téged vár.

– Hogy megy a sorod? – érdeklődik Saríf basa, miközben mindketten lóra

pattannak, és kényelmes tempóban a ház felé indulnak.

– Jól, jól, nagyon jól. A szokásos problémáktól eltekintve. Igazán

eljöhetnél már hozzánk látogatóba! Időtlen idők óta nem láttuk egymást.

– Mindenütt ugyanaz a probléma. – Sukri al-Aszáli bej bőre világosabb, mint

egyiptomi unokatestvéreié. A haja sem olyan sötétbarna, és valamivel
hosszabb is, mint a többieké. De magabiztos, bátor, lovagias férfi, akárcsak
Saríf basa vagy Musztafa bej, s ezt annak köszönheti, hogy születése
pillanatától tudja: minden nőrokona rajongásig szereti. Néhány év múlva –
1915-ben – a törökök föl fogják akasztani az arab forradalomban játszott
szerepéért. Most azonban, 1901 áprilisában, a vacsoraasztalnál ül nagynénje
tavaszi házában, és így szól: – A törökök gyengék, így nem tudnak
megvédeni bennünket Európával szemben, de mégis ők uralkodnak rajtunk,
és nem engedik, hogy nélkülük próbáljuk megvédeni magunkat. Szóval
egyedül nem tudják megvédeni Egyiptomot az angolokkal szemben, és
velünk együtt sem tudnak megvédeni bennünket a cionistáktól.

– De ugye Abdul-Hamid szultán még nem adta be a derekát a

cionistáknak? – kérdezi Musztafa bej, miközben elveszi a tányért, amit a
felesége, Dzsalila úrnő nyújt feléje.

– Egyelőre még nem. Csakhogy pénzzel próbálják megvásárolni az

udvarát. Nagy a kísértés, hatalmas összegeket ígérnek. Cecil Rhodest akarják
utánozni. Amikor ő megkapta a pátenst, hogy gyarmatosítsa a Zambézi
vidékét, ezek is pátenst kértek a német császártól, hogy gyarmatosíthassák
Palesztinát. – Sukri bej egy kancsó vízért nyúl. Előbb mellette ülő nagynénje
poharába tölt, aztán a magáéba.

– De mi lesz a néppel? – kérdezi Dzsalila úrnő. – Mi történik az

emberekkel, akik azon a területen élnek?

– Pontosan erről van szó! – Sukri bej a nagynénjére néz. – Már

figyelmeztették is a cionistákat, hogy ott emberek élnek. Abraham Slómó bej
elutazott a kongresszusukra, és közölte velük: ha netán nem vették volna
észre, az a föld, amit gyarmatosítani szándékoznak, évszázadok óta 650 000
arab – mozlim, keresztény és zsidó – hazája. Így aztán odaküldtek egy
vizsgálóbizottságot, hogy nézzen utána, mi a helyzet. A bizottság meg
visszatért, és szóról szóra ugyanezt mondta, úgyhogy betették a jelentést egy
fiókba, és szépen megfeledkeztek róla.

– De már bevezettétek a szükséges korlátozásokat, ugye? Remélem, csak

zarándokúira mehetnek, három hónapig tartózkodhatnak ott, és le kell adniuk
az útlevelüket meg minden, ugye? – kérdezi Saríf basa.

– Igen. A korlátozások már húsz éve érvényben vannak. De ezek kijátsszák

őket. Azok a kormányzók, akik betartatják az intézkedéseket – mint például
Taufík bej –, nem ülnek sokáig a székükben. Ráadásul a nagyhatalmak meg
az Egyesült Államok állandóan a nyakunkra küldik a követeiket, hogy a
„diszkrimináció” ellen tiltakozzanak…
 – De a telepesek nem a nagyhatalmak országaiból vagy az Egyesült
Államokból jönnek, ugye?

– Nem. Főleg Oroszországból és Romániából származnak, meg néhány

német is akad köztük…

– Ha így van, vajon miféle érdeke fűződik mindehhez az Egyesült

Államoknak?

Sukri bej vállat von. – Erről én sem tudok többet, mint te. Talán befolyásos
emberek gyakorolnak rá nyomást. Vagy Amerika nem szereti
Törökországot…

– Törökországtól meg kell szabadulni. Mindnyájunk érdekében – jelenti ki

Saríf basa. – Eljárt fölötte az idő.

Zainab úrnő aggodalmas pillantást vet a fiára. A fivére rámosolyog. – Ne

félj, húgom. Abdul-Hamídnak nincsenek kémei ebben a házban.

– Majd beszélek kairói és alexandriai barátainkkal – szólal meg ismét Sukri

bej. – Találkozom Ráfik el-Azm bejjel és másokkal, akiket rokoni szálak
fűznek Palesztinához. Kissé felbujtom a népet, hogy a pártunkra állítsam a
közvéleményt. És az újságokkal is kapcsolatba lépek…

– Az al-Ahrám már számos olyan levelet közölt, amely arról szól, hogyan
szántják föl a telepesek a közös legelőt, s hogyan kobozzák el az ott talált
lábasjószágot – jegyzi meg Musztafa bej.

– Különféle módszereik vannak – bólint Sukri bej –, de a céljuk mindig

ugyanaz: megkaparintani a földet, és minél jobban megkeseríteni a fellahok
életét. Talán még Cromerral is megpróbálok beszélni… Tudom, hogy
valamennyien gyűlölitek, de a nagyhatalmak közül Nagy-Britannia a
leghatalmasabb. Márpedig ha a cionisták megkapják az angol támogatást,
akkor mindennek vége.

– Elég! Elég legyen a politikából! – kiált fel Zainab úrnő, mielőtt a fia
ismét szóhoz juthatna. – Másból sem áll már az életünk, csak politikából!
Inkább a családodról mesélj – fordul Sukri bejhez. – A gyermekeidről meg az
édesanyjukról szeretnék hallani. Hogy vannak?

Kairó, 1901. április 12.

Saríf basa elteszi az előtte heverő iratokat.

– Szólítottak már az esteli imára? – kérdezi Mirgánitól, és amikor a szolga

igennel válaszol, megparancsolja neki, hogy fogja be a lovakat a hintóba; ha
elmondta a napnyugtakor kötelező imáit, kikocsizik.

Áthajtat a Darb el-Gamamizon, s kigördül a tágas térre, az Abdín-palota

elé. Egy pillantást vet a palotára – de hiszen a kedive nincs is itt; már
bizonyára hazatért a Kubba-palotába. Saríf basa legszívesebben befordulna a
Sári Abdínra, amely egyenesen a Shepheard's Hotelhoz vezet, de ellenáll a
kísértésnek. Inkább a Sári al-Busztánon megy tovább.

A Mohamed Ali Klub fényárban úszik. A portás a hintóhoz siet. –

Mostanában felénk se néz, basa – mondja, miután köszönti a rég nem látott
vendéget.

– Nem voltam itthon. Kik vannak itt ma este?

– Mindenki! Musztafa Fahmi basa, Butrosz basa és Huszein Rusdi basa.

Milton bej az étteremben vacsorázik Gamil Tusun herceggel. Ahmed Fuád
herceg és Juszuf Kemál herceg biliárdozik. Azonkívül – teszi hozzá suttogva
– tíz perccel ezelőtt Mr. Boyle is megérkezett.

Saríf basa benéz a társalgóba, üdvözli Musztafa Fahmit, Butrosz Gálit és

Huszein Rusdit, de nem ül le. Észreveszi a közelben újságot olvasgató Henry
Boyle-t, aki szokásához híven mindennap beugrik egy félórára.

A biliárdteremben Ahmed Fuád herceg nyerésre áll, de mint mindig, most

is savanyú képet vág. Két évvel ezelőtt Ahmed Szaifaddín herceg pontosan itt
lőtt rá, és ha Milton bej nem lép közbe, ma már nem is élne. Így is sokáig
betegeskedett, s persze nem derült jobb kedvre tőle. Juszuf Kemál épp az
ellentéte: bár ingerlékeny, ideges férfi, aki állandóan gondterheltnek látszik,
mégis nagyralátó eszméi vannak, és nem veszett ki belőle a lelkesedés.
 Saríf basa cigarettára gyújt, letelepszik és vár. Juszuf herceggel akar
beszélni az új képzőművészeti akadémiáról. A múzeum ügye többé-kevésbé a
terv szerint halad. Az egyetem dolga azonban lassan döcög – főleg azért, mert
Cromer ellenzi. A képzőművészeti akadémia alapításának ötlete csak
mostanában merült fel, gyerekcipőben jár. Nos, e nemes célokért valóban
érdemes dolgozni. De mindez rengeteg időt emészt fel. Egyik intézményre
sem könnyű előteremteni a pénzt, méghozzá teljes egészében magántőkéből.
Az államtól egyetlen piasztert sem lehet kicsikarni, amíg Cromer hatalmon
van. „A költségvetés nem teszi lehetővé…", szajkózzák állandóan az
angolok. Azt bezzeg lehetővé tette a költségvetés, hogy Egyiptom pénzéből
több mint másfél millió fontot dobjanak ki a szudáni expedícióra és évente
újabb negyedmilliót a szudáni deficit pótlására – aztán mi haszna volt ebből
Egyiptomnak? A költségvetésből persze arra is futja, hogy az Egyiptomban
dolgozó angol tisztviselők bére háromszor akkora legyen, mint a velük
egyenrangú egyiptomi hivatalnokoké. Csak a kultúrára és a közoktatásra nem
jut egyetlen árva piaszterrel se több. A szakképzés kérdésében Cromer kezd
jobb belátásra térni; azokra az iskolákra már hajlandó valamit áldozni,
amelyekből hivatalnokok és munkások kerülnek ki. Angol elme irányítsa az
arab kezet, hangoztatja; úgy véli, ez a legjobb recept Egyiptom számára. Saríf
basa föláll, elnyomja a cigarettacsikket, az ablakhoz sétál. A távolból
odalátszik a Kaszr-el-Dubara, ahol „el-Lord” talán e pillanatban is
fondorlatos terveket sző; azon töri a fejét, mit követhetne még el az ország
ellen. „Ugyan már, ember! Csillapodj! Hiszen valószínűleg éppen
vacsorázik!” Halvány kis mosoly bujkál Saríf basa szája szögletében, ahogy
elképzeli, mit mondana barátja, Jákúb Artin, ha olvasni tudna a
gondolataiban. „Néha még Cromer is kénytelen abbahagyni a fondorkodást.
Lehet, hogy éppen vendégei vannak, és egyáltalán nem törődnek
Egyiptommal. Nyilván a legfrissebb londoni híreket beszélik meg…” Anna.
Talán őt is meghívták. Ott ül az asztalnál. A saját európai ruhájában. És a
saját anyanyelvén társalog. Valami fiatal tisztre néz… Saríf basa a zsebébe
nyúl az olvasójáért. Hátrakulcsolt kézzel áll az ablaknál, az olvasó
gyöngyszemei körbe- körbejárnak jobb keze ujjai között. Hogyan is
gondolhatja, hogy ők ketten megérthetnék egymást valamiképpen? Hogyan is
engedhet meg magának ilyen képtelen ideát? Hiszen ez lehetetlen. Különben
is, Anna már bizonyára rég elfelejtette. Vagy ha nem felejtette el, akkor
egyiptomi utazása egyik egzotikus – és jelentéktelen – mellékszereplőjének
tekinti. A jobbak közé sorolható „bennszülöttnek” tartja, akivel bejárta a
sivatagot, s akivel egy holdfényes kertben elbeszélgetett. Most pedig újra ott
van, ahová tartozik: a gezírai klubban, a szamárversenyeken, a vidám
mulatságokon, a jelmezbálokon, a Képviseleten rendezett vacsorákon, a saját
honfitársai között… És eközben odakint a városban akadnak olyan férfiak,
ráadásul fiatalabbak, mint ő, Saríf al-Bárúdi, akik akkor is vállalnák, hogy
lelövik Cromert, ha felkötnék őket érte, és úgy éreznék, nem éltek hiába, volt
értelme az életüknek. De mi haszna lenne? A Kaszr-el-Nil kaszárnyái itt
állnak a szomszédban, gyalogszerrel is alig ötpercnyire. Az angolok nem
fognak, nem akarnak elmenni. A saját jó szántukból soha nem mennek el
innen. Csak a fegyverek ereje késztetheti távozásra őket – vagy az érdekek
kényszere. És ezt ők is tudják. Ezért oszlatják fel az egyiptomi elit
csapatokat, szórják szét a hadsereget, állítanak angol parancsnokot minden
ezred élére. És eközben az angol Okkupációs Hadsereg évente egymillió
fontba kerül. Egymillió fontba, amiből ki lehetne fizetni az államadósságot,
és fel lehetne szabadítani az országot az idegen uralom alól. És a nép nem
harcol. Nem és nem. Képtelen küzdeni, kesereg magában Saríf basa. Persze ő
is megfékezte a forrófejűeket, és igazságos eljárásról, törvénytiszteletről
szónokolt nekik. Ebben az egy kérdésben egyetértett Cromerral: „igazságos
eljárás” kell, másról szó sem lehet. Cromer a kapitulációkat is el akarta
törölni, amelyek kimondják, hogy minden Egyiptomban élő külföldi fölött
csak a saját konzulja ítélkezhet, és nem az egyiptomi bíróság. Cromer
azonban rosszhiszeműségről tett tanúbizonyságot, amikor életbe léptette az
angolokkal szembeszegülő „bennszülöttekre” vonatkozó különleges
törvényeket. A Gelgel-per után vezette be őket, amelyben ő, Saríf basa volt a
vádlott védőügyvédje. A kapitulációk eltörlése csak még jobban
kiszolgáltatná Cromernak Egyiptomot, úgyhogy az országnak inkább
ragaszkodnia kellene hozzájuk, még akkor is, ha így minden külföldi kibújhat
a törvénykezés alól. Az embernek el kell barikádoznia a lelkét a rengeteg
igazságtalanság elől, amit a betolakodó kívülállók uralma alatt kénytelen
elszenvedni… És közben rohan s rohamosan fogy az idő. Nemzedékek nőnek
fel, amelyeket taníttatni kéne, új iparágakat kéne teremteni, számtalan
törvény szorul reformra, s ami ennél is rosszabb, egyre nagyobb befolyásra
tesznek szert az angolok kegyeit kereső talpnyalók… Vajon hogyan lehet
majd ezeket kiebrudalni, ha egyszer a megszállók eltakarodnak? A mozlimok
és a koptok között is elvetették a bizalmatlanság magvait… Egy kéz
nehezedik Saríf basa vállára, és ő megfordul…
 Juszuf Kemál herceg alacsony, vékonydongájú ember; arcáról csak úgy
sugárzik az érzékenység és az értelem. Rajong a művészetért, és akár a saját
zsebéből is hajlandó finanszírozni az akadémiát, ha máshonnan nem tudnak
rá pénzt szerezni. – Hová lettek a kincseink? – kérdezgeti szüntelenül. –
Nézzétek meg a szobrokat, nézzétek a templomokat, amelyeket nagyapáink
építettek! Nézzétek meg a Fátimidák mecsetjeit meg a Mamelukok
könyvtábláit és festett üvegeit! Mi maradt belőlük? És hol vannak az új
műalkotások? Főleg az ottománok felelősek a történtekért. – Jelenleg
azonban úgy tetszik, nem ők az ellenlábasok, hanem mások lendülnek
támadásba.

– Képzelje, barátom – mondja a herceg szomorúan –, ezek azzal vádolnak

engem, hogy a hitetlenséget pártfogolom. Hitte volna valaha, hogy ilyesmi
megtörténhet?

– A hitetlenséget, fenség?

– A rajzokat! A szobrokat! Itt van… – Borítékot húz elő a zsebéből,

kiveszi belőle a levelet, és szétnyitja. – Olvassa!

És Saríf basa olvassa:

…és szemernyi kétség sincs a szívünkben afelől, hogy Fenségedet

magasztos szándékok, nemes célok vezérlik, de kötelességünknek érezzük,
hogy az önnek kijáró legmélyebb tisztelettel emlékeztessük Fenségedet…
arra a világos parancsra, amely megtilt minden olyan tevékenységet,
amelyet ön támogatni kíván az ön által létesítendő intézményben. Ez a
parancs Allah Küldöttje hangján, az ő szavaiban jut kifejezésre – szálljon
reá Allah imája és békessége: „Az Utolsó ítélet napján a legszörnyűbb
kínzásokat a képkészítőknek kell elszenvedniük.” Épp ezért most azt
kívánjuk Fenségedtől, hogy vizsgálja felül saját elhatározását… az a pénz
jobb helyen lenne, ha Hitünk terjesztésére és erősítésére fordítaná, mert a
Hitet napról napra gyengíti a hazánkba betolakodott igazságtalan és
hitetlen Megszálló jelenléte…

Saríf basa visszaadja a levelet. – Fenséged aligha tulajdoníthat jelentőséget

ennek a…
 – Sajnos komolyan kell vennem őket – válaszolja Juszuf herceg. – Fel
tudják bujtani a népet. Gondoljon bele, basa! Csak annyit kell mondaniuk,
hogy lepaktáltam az angolokkal, gonosz, ártalmas európai művészetet akarok
behozni az országba, és erre akarom tanítani a fiataljainkat…

Harry Boyle lép be a terembe. Saríf basa Juszuf Kemál karjára teszi a
kezét. – Talán menjünk és együnk valamit – javasolja.

Az étteremben a két férfi megáll egy pillanatra, hogy Milton bejt és Gamil
Tusun herceget üdvözölje, aztán letelepszik az egyik sarokasztalhoz, és
roston sült galambot rendel salátával. Ezüsttartóban egy kancsó limonádé áll
kettőjük között.

– És most mit kíván tenni? – kérdezi Saríf basa.

– Nem tudom. Érdekelne a véleménye.

– Indítson nyilvános vitát, fenség. Meglátja, akár a padlót is feltörölheti

velük.

– Mi haszna a…

– Vágja a fejükhöz, hogy ők konspirálnak az angolokkal! Vádolja őket

azzal, hogy ők a fejlődés kerékkötői! – Saríf basa jót nevet a saját ötletén, de
Juszuf herceg nem tud feloldódni.

– Ezeket az embereket nem lehet meggyőzni logikus érveléssel. A saját

nyelvükön kell szólni hozzájuk, mert mást nem értenek.

A pincérek hozzák az ennivalót, s a két férfi kibontja a szalvétáját. Juszuf

herceg olajat és ecetet önt a salátára.

– Ha a saját nyelvükön szólunk hozzájuk, azzal egyúttal abba is

beleegyezünk, hogy az ő térfelükön küzdünk meg velük – mondja Saríf basa,
miközben kézbe veszi a villáját. – Nekünk azt az álláspontot kell
képviselnünk, hogy egy dolog a hit, és más dolog az iskola, az akadémia meg
a többi polgári intézmény.

– Ezt sosem fogják elfogadni – jelenti ki a fejét rázva Juszuf Kemál.

 – De ugyanez lesz a problémánk az egyetemmel, a nők taníttatásával, a
bankokkal… az égvilágon mindennel. Egyszer s mindenkorra el kell
döntenünk azt a kérdést, hogy milyen mértékben szólhatnak bele ezek az
emberek az ország tényleges fejlődésébe.

És fel kell hívnunk rá a figyelmet, hogy valahányszor beleszólnak, mindig

gátat vetnek a fejlődésnek, mert az ő könyvük mindent bűnnek tekint…

– Tudja jól, Saríf basa, hogy most nem bocsátkozhatunk bele ebbe a vitába.
Mivel itt vannak az angolok, az emberek nem azt fogják mondani rólunk:
„Ezek jó hazafiak, csak másképp gondolkodnak, mint mi", hanem azt:
„Ezeket lepénzelték az angolok", s akkor aztán még inkább összeszűrik a
levet a Fényes Portával, hogy minél szorosabb szálakkal kössenek bennünket
Törökországhoz. Pillanatnyilag csak annyit tehetünk, hogy a kitűzött
célunkat, a Képzőművészeti Akadémiát tartjuk szem előtt, még akkor is, ha
ez csak csekély töredéke annak, amire vágyunk.

– Engedje meg, hogy ezt Mohamed Abdo sejkkel is megbeszéljem! – Saríf

basa türelmét vesztve kapja föl a térdéről a szalvétáját, s gombóccá gyűrve az
asztalra dobja, a tányérja mellé. – Ő pártolja az akadémiát. Bizonyára fel tud
sorolni néhány jó érvet… olyan érveket, amelyeket még ők is meggyőzőnek
találnának.

– Ha Mohamed Abdo nyilvánosan elkötelezné magát az akadémia mellett

– mondja Juszuf herceg reménykedve –, ez véget vetne az áskálódásnak.
Elvégre ő a mufti és a legfőbb, legtekintélyesebb vallási vezető.

– Beszélni fogok vele – ígéri Saríf basa, majd pillanatnyi hallgatás után
hozzáteszi: – Amint visszaérkezik Isztambulból. És ha kiáll az akadémia
mellett, ha hajlandó elkötelezni magát, akkor ön válaszolja azt erre a levélre,
hogy akik küldték, forduljanak a muftihoz a kérésükkel. Írja meg nekik, hogy
ön feltétel nélkül elfogadja Mohamed Abdo sejk döntését. – Hátratolja a
székét. – Ezek azonban akkor is csak részmegoldások.

Jelenleg egyetlen megoldásra váró kérdést sem lehet dűlőre vinni. Valami
jó ürüggyel mindig el lehet kerülni az összeütközést. Saríf basa
megparancsolja a kocsisnak, hogy mielőtt hazafelé indulnak, lassan hajtson
végig oda-vissza az Iszmáil hídon. A Nílust akarja látni. Legszívesebben
gyalog menne haza; hosszú sétát tehetne, s ugyancsak szedhetné a lábát a
csípősen friss levegőn. De hajnali egy óra van; magának keresné a bajt, ha
nekivágna. Óhatatlanul angol katonákba botlana, és ha a legcsekélyebb
mértékben provokálnák, nem tudná megőrizni a hidegvérét. Így aztán
hátradől a hintóban, miközben a lovak átporoszkálnak a hídon, majd
megfordulnak, és lépésben visszabaktatnak. Saríf basa jobb kéz felől a
Képviselet kivilágított, alacsony épülettömbjét látja. Még ha ő ott vacsorázott
is ma este, most már biztosan hazatért a Shepheard's Hotelba. És nem boldog
– legalábbis valami ezt súgja a basának. Elképzeli Annát, ahogy európai
ruhájában belép szállodai szobájába. Megáll a tükör előtt, fölemeli a kezét, s
kiszedi a tűket a kalapjából. Saríf basa a saját tükörképét is látja Anna háta
mögött. Olyan szorosan simul az asszonyhoz, hogy érzi a teste melegét, a
haja illatát…

Saríf al-Bárúdi oly sokáig elhanyagolta a szívét, hogy az már rég

elhallgatott. De most megszólal, beszél. Lesben állva várja a megfelelő
pillanatot, hogy lecsaphasson gazdájára: akkor jön el az idő, amikor a basa
belép a házába, ahol már minden szolga az igazak álmát alussza. Ahogy
bemegy a könyvtárba, Anna elengedi a függöny szárnyát, elfordul az
ablaktól, és rámosolyog. „Későn jöttél. Már kezdtem aggódni érted.” „Jöttél!”
„Érted!” Saríf basa keserű kis grimaszt vág. Odáig fajult a dolog, hogy
képzeletében Anna tegezi őt! Az íróasztalához ballag, hogy megnézze,
érkezett-e valami a távollétében. Az al-Muajjad egyik példánya meg egy
rövid kis levél, amit Juszuf Ali herceg tűzött a lapra. Egy nagy,
dombornyomásos kártya; meghívó tizenötödikére, Musztafa Kámil új
iskolájának megnyitójára. A basa eloltja a lámpát, kilép a könyvtárból, fölfelé
indul a lépcsőn. Musztafa Kámil igaz hazafi. Cselekvésre buzdítja a népet az
okkupáció ellen. Iskolát alapít. Vajon mi lehet az oka, hogy őt, Saríf basát
mégis feszélyezi az egyénisége. Miközben megtörli az arcát, összevont
szemöldökkel, mogorván néz bele a fürdőszoba tükrébe. Talán féltékeny? Az
a baja, hogy Musztafa Kámil fiatal, temperamentumos férfi, és kitűnő
szónok? Nem. Inkább valami kialakulóban lévő önimádatot érzékel a
fiatalember jellemében; mintha a kelleténél jobban tömjénezné saját magát.
Azonkívül túl szoros kapcsolatban áll a szultánnal. Nem akarja, hogy
Egyiptomban véget érjen a török uralom. És túlságosan megbízik a
franciákban. Azt hiszi róluk, hogy pusztán azért, mert Nagy-Britannia
ősellenségei, ki fognak állni Egyiptom mellett. Hiába, Musztafa Kámil nem
élte át az angol-francia közös egyezmény meg az ultimátumok idejét. Folyton
Párizsba jár, ahol ünneplik és kényeztetik, a háta mögött meg Karamell
pasának hívják, ő pedig az égvilágon mindent elhisz, amit madame Juliette
Adams mesél neki. De a hagyományos viszálykodás nem elég, hiszen Nagy-
Britannia és Franciaország egyaránt Európához tartozik, így előbb-utóbb
úgyis egyezséget köt. A két nagyhatalom most is ugyanúgy egyesül majd,
mint a keresztes háborúk idején, vagy amikor a közös pénzügyi ellenőrzés
bevezetéséről, az Államadósság Pénztárának létrehozásáról és az
ultimátumokról volt szó. Elvégre az angol-francia szövetség sokkal
természetesebb, mint bármilyen szövetség Egyiptom és Franciaország között.
Csakhogy Musztafa Kámil legalább kiad egy napilapot, de Ő, Saríf al-Bárúdi,
ugyan mit tett eddig a hazájáért? Most, élete negyvenötödik évében, vajon
mit tud felmutatni?

A hálószobában cigarettára gyújt, elhúzza a függönyt, és kiáll az erkélyre.

A hold az utolsó negyedbe lépett. Ha az ember néhány nap múlva fölnéz az
égre, a holdat már egyáltalán nem fogja látni, csak a sötétséget. Ma azonban,
ha jól kimereszti a szemét, Saríf basa még megpillanthatja a ragyogó sarló
fényénél a telihold homályos körvonalát. Ha most az édesanyja itt volna,
talán beszélne vele. Megkérdezné tőle, mi a véleménye, mert tudja, hogy
találkozott Annával. És Laila elmesélte anyjuknak az egész történetet, illetve
amennyit hallott belőle – meg valószínűleg azt is, amire saját kútfőből rájött.
A házhoz legközelebb álló fügefa lombja hirtelen megzizzen a szélben. A
basa azon tűnődik, vajon bemetszette-e a kertész a fa gyümölcseit – aprócska
vágást kell ejtenie rajtuk, hogy lélegezni és növekedni tudjanak. Majd holnap
figyelmezteti, nehogy megfeledkezzen róla. Talán mindenképpen beszélnie
kellene az édesanyjával. Elég jól ismeri őt ahhoz, hogy meg tudja ítélni a
helyzetét.

Miközben Mínejából Kairó felé tartottak, Saríf basa a vonaton szinte egész
idő alatt hallgatott, mert aggódott az anyjáért. Mindig aggódott érte, de
olyankor, amikor egy-egy hosszabb vidéki látogatás után haza kellett vinnie,
rossz érzései a szokásosnál is jobban gyötörték. Az a nyüzsgés anyja fivére
házában! Állandóan jönnek-mennek az unokahúgok gyermekei. És most
ráadásul Sukri is ott volt, akit Allah különös képességgel áldott meg: ha belép
valahova, személyisége beragyogja a szobát, mindenki rögtön felderül, és
azokkal is könnyedén, fesztelenül tud csevegni, akiket először lát életében.
Saríf basa megígérte neki, hogy bemutatja Mohamed Abdónak és a
legjelentősebb lapkiadóknak meg mindenkinek, akivel találkozni szeretne.
Cromerral egyedül kell boldogulnia, és segítség nélkül kell megszereznie a
támogatását, ha tudja. Ő szóra se méltatta Sukri bejelentését, hogy beszélni
akar Cromerral, bár látta az édesanyján, hogy valami kellemetlen
megjegyzésre számít – nyilván ezért terelte másfelé a beszélgetést. Amikor
később kettesben sétálgattak a kertben, ő így szólt: – Nincs semmi bajom
vele, anyám, hogy Sukri fölkeresi Cromert. Jó lenne, ha rá tudná venni, hogy
segítsen.

Az édesanyja gondterhelten nézett föl rá. – Nem akarom, hogy összevessz

az unokatestvéreddel. Hiszen senkink sincs egymáson kívül.

– Miért vagy ilyen zaklatott? Hát kivel vesztem én össze?

– Atyáddal.

– Atyámmal még összeveszni sem lehet, mert nincs jelen az életünkben.

Ez az igazság. Az anyja össze van zárva a házban egy olyan férjjel, aki
mélységes hitbuzgalmában elfordult az egész világtól, hogy teljes odaadással
egyedül Allahot imádja. Saríf basa ledobja a cigarettacsikket, és elnyomja a
papucsa sarkával. Amikor az apja elrejtőzött a szentélyben, azt hitték, csak
néhány hetet, legföljebb egy-két hónapot fog odabent tölteni, aztán csak
előjön végül. De teltek-múltak a hónapok. Mahmúd Számit, Arábit és hat
társukat száműzték, Szuleimán Számi basát fölakasztották. Az ő apja pedig –
valószínűleg szégyenében, amiért elrejtőzött, bár ezt soha nem vallotta be –
állhatatosan ragaszkodott a szentélyéhez. Hiába győzködték, hogy nincs ezen
semmi szégyellnivaló; Abdallah al-Nadím is bujkál, pedig ő aztán igazán
nem gyáva ember. De az apja hallani sem akart róla, hogy előjöjjön, egyre
csak azt hajtogatta: „Majd ha Allah megengedi.” Végül Taufík kedive
audienciára rendelte őt, Saríf basát, és Rijád meg Malet jelenlétében így szólt
hozzá: „Mindent tudunk az atyjáról. Mondja meg neki, hogy nem kell tovább
rejtőzködnie. Amíg hallgat, nem esik bántódása. Ami pedig önt illeti,
jegyezze meg: fiatal kora miatt nem írjuk a rovására, hogy a nagybátyja rossz
példát mutatott önnek. De szemmel fogjuk tartani – úgyhogy vigyázzon
magára!” És tőle mindössze annyi telt, hogy kihúzta magát, s azt felelte:
„Büszke vagyok rá, hogy Mahmúd Számi basában a nagybátyámat
tisztelhetem, és sokkal boldogabban követném a száműzetésbe, mint hogy
idegen uralom alatt éljek a saját hazámban.” Ekkor a kedive egyetlen
kézlegyintéssel elbocsátotta, közben megismételte: „Szemmel fogjuk tartani –
vigyázzon magára!” Még mindig marja és égeti e kihallgatás emléke – pedig
Taufík halott, és húsz év telt el azóta. Annak idején a harag és a szégyen
keserű könnyeivel a szemében számolt be anyjának a történtekről, ő meg azt
mondta: „Nos, ha úgyis tudják, hol van atyád, nem lesz semmi baj belőle, ha
átköltözünk a régi házba, amíg rá tudjuk beszélni, hogy térjen vissza
közénk.” Saríf basa atyja azonban nem volt hajlandó kimozdulni rejtekéből.
Hiába könyörgött neki sírva a felesége, nem akart a családjával tartani. Ó,
milyen forrón kívánta ő akkoriban, hogy bárcsak ne lenne az apja fia! És az
édesanyja másnap elköltözött, sőt Lailát is magával vitte, őt meg otthagyta
azzal a szegény fiatal teremtéssel, akit feleségül adtak hozzá, s aki állandóan
a saját anyjához szaladgált, mindig könnyáztatta arccal jött vissza, aztán csak
üldögélt szótlanul a házban, és összerezzent a félelemtől, valahányszor ő
belépett a szobába, úgyhogy a végén már a közelébe sem lehetett menni.
Ezért engedte szabadon a szerencsétlent, és boldoggá tette vele – hát akkor
mi jut eszébe, hogy épp most akar új életet kezdeni, amikor már megette a
kenyere javát? De ő egészen más. Ha ő lett volna a felesége, fogadni merne,
hogy kitartott volna mellette, sőt talán még inkább a férje pártján állt volna,
mert az ő hazája volt minden baj okozója… Tegyük fel, hogy ő, Saríf basa
egy szudáni nőt vett volna feleségül, s egy egész egyiptomi zászlóalj rohanta
volna le és perzselte volna fel az asszony faluját. Vajon ez nem arra késztette
volna őt, hogy még inkább a szívébe zárja a feleségét?

Saríf al-Bárúdi föl-alá járkál az erkélyen. Miért is kellett angolnak

születnie ennek a nőnek, aki rá tudja venni, hogy ismét a szerelemre
gondoljon? Óvatlan pillanatokban lopózik oda hozzá, hogy a hatalmába
kerítse, például amikor fölnéz reggeli közben, s egyszer csak az ő nyílt
tekintetét és az ő arcán felragyogó mosolyt látja az asztal fölött. Vajon milyen
érzés lenne azzal a biztos tudattal magára hagyni, hogy akkor is itt lesz,
amikor ő hazaérkezik? És milyen lenne végre itthon lenni és boldogan élni a
saját otthonában? Milyen lenne, ha ő most itt állna hozzásimulva, ha együtt
néznének le a kertre, s közben mesélhetne neki Juszuf Kemál képzőművészeti
akadémiájáról? Anna biztosan szívvel-lélekkel lelkesedne és dolgozna érte –
hát hogyne, amikor éppen egy festmény miatt jött Egyiptomba! És hogyan
számolna be neki a mai eseményekről? Mit mondana neki a levélről? Meddig
kéne magyarázkodnia, amíg fölfogná, hogy itt még egy képzőművészeti
akadémia megnyitása sem megy vallási fatva nélkül? Nyilván azt hinné, a
sötét középkorba csöppent. Vajon reménykedhet-e benne egyáltalán, hogy
Anna megértené?

Saríf basa a köntöse zsebében kotorászik, aztán visszamegy a cigarettájáért

a hálószobába. És ott áll a magas, faragott, függönyös ágy, amit húsz éve nem
osztott meg senkivel. Persze mindig voltak kapcsolatai, kalandjai –
külföldön. De itt, a saját házában szeretkezni vele, úgy szeretni, hogy közben
a szíve legparányibb zugában se legyen bűntudat, nézni az ő vágytól
elhomályosuló szemét, reménykedni, hogy gyermekük születik, gyöngéden
bánni vele, amikor a kisbabát várja – a basa elfordul az ágytól. Vajon mennyi
ebből az egyszerű kéjvágy? Ha Itáliában vagy Franciaországban találkoztak
volna, egy rövid viszony után azt is elfelejtették volna, hogy ismerték
egymást egyáltalán? Saríf basa úgy véli, nem. Anna komoly, és mélyek az
érzelmei. Elég meghallgatni, ahogy a halott férjéről beszél, arról az ostoba
férjéről, akinek mindene megvolt, amire egy férfi vágyhat – akinek ilyen
felesége volt, és szabadon élt egy szabad, hatalmas országban, amit az általa
választott parlament kormányoz, aki olyan utcákon hajtathatott végig,
amelyeken a saját honfitársai tartják fenn a rendet – aki bármit megtehetett
volna, amihez kedve támadt, és aki ehelyett inkább egy másik földrészre
ment háborúzni, hogy Kitchener meghódíthassa Szudánt, és gyapotot
termelhessen a manchesteri gyáraknak, mert azok még jobban meg akartak
gazdagodni. Vajon föltette-e magának a kérdést, hogy Nagy-Britannia miatt
is akarja meghódítani Szudánt? És eszébe jutott-e, mi lesz idős édesapjával?
Mi lesz ifjú hitvesével? A igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy
valószínűleg esze ágában sem volt ebbe a háborúba belepusztulni – bizonyára
úgy gondolta, csak körülnéz egy kicsit, belekóstol a csatába, móresre tanítja a
pogányokat, aztán ha megmutatta, ki a legény a talpán, hazamegy szépen, és
londoni klubjában mesél majd a hőstetteiről. Mindenesetre Saríf al-Bárúdinak
örülnie kellene, hogy Winterbourne kapitány meghalt. Vajon zavarni fogja,
hogy Anna egy másik férfi felesége volt? Majd elfeledteti vele, testéből és
lelkéből is gyökerestül kiirtja azt a másikat. Nem, csöppet se fogja zavarni.
Nem fogja tűrni, hogy zavarja. Hiszen mennyi lehet még hátra az életéből?
Tíz, talán tizenöt év – ez épp arra elegendő, hogy kezdjen valamit önmagával,
ha figyelemmel, bölcsen, egyszerűen él. De hogyan is lehetne egyszerű az
élet? Egy angol nővel! Saríf basa hirtelen hátat fordít a kertnek. Ma éjjel
biztosan nem jön álom a szemére.

1901. április 20

– Végül is mi rossz van abban, ha képzeletben különböző jó tulajdonságokkal

ruházod fel őt? Hiszen bizonyos mértékig mindannyian ugyanezt tesszük
egymással. – Jákúb Artin előrehajol, szivarral kínálja barátját. Tömzsi,
kövérkés alakján barna, vörös és zöld paisley-mintas selyem háziköntös
feszül, amelyhez sötétzöld selyemsálat kötött. Fekete nadrágja alól kilátszik
szintén sötétzöld zergebőr mokaszinja. Saríf basa kiválaszt magának egy
szivart, s hátradőlve az ujjai között forgatja-sodorgatja néhány másodpercig,
mielőtt a szivarvágóért nyúl.

– Ha nekem nem hiszed el, fordulj a poétához; ő is ugyanezt fogja

mondani. – Jákúb Artin Iszmáil Szabri felé int. A három jó barát Jakúb Artin
könyvtárának mély, süppedős foteljaiban üldögél. Az előttük álló
márványlapos zsúrasztal paradicsomtól, uborkától, olajbogyótól, többféle
sajttól, hideg sülttől és kenyértől roskadozik. A teraszra vezető szárnyas ajtó
tárva-nyitva áll.

– Elsőrangú, príma whiskym is van ám! Rögtön hozom! – Jakúb Artin

ismét föláll, a szoba túlsó sarkában levő pohárszékhez siet. – Mivel jeles
barátunk nem iszik, legalább több marad nekünk. – Fogja az üveget,
megdönti, és két pohárba tölt. – Azt hiszem, már-mar bűn lenne vízzel
elrontani… – Az egyik poharat Saríf basa kezébe adja. – Igyunk a rád virradó
boldogságra!

Iszmáil Szabri a limonádés poharát emeli barátjára. – A születendő

gyermekeidre! – mondja. – Egyikünk sem lehet meg gyermekek nélkül. Te
sem.

– Láttam rajta, hogy képzeletben ő is különféle tulajdonságokkal ruház fel

engem. Amíg úton voltunk, szépen összerakta a rólam alkotott képet. – Saríf
basa égő gyufaszálat tart a szivar végéhez, és pöfékelni kezd.

– Ó! A romantikus regényhős! A kalandor! Ugyan miért ne képzelhette

volna rólad a hölgy, hogy valóban az vagy? Elvégre remek a külsőd…
 A sivatag, a csillagok, az évszázadok óta álló kolostor és a falai között
megbújó mecset. Ezekből állt a díszlet, amelyben színre léptem, gondolja
Saríf basa, no meg a festményeken látható régi házból, hiszen Annát
elsősorban azok a képek hozták Egyiptomba. És mire vélné vajon az ő
kételyeit s a kétségbeesését? Mit szólna hozzá, ha tudná, hogy ő, Saríf al-
Bárúdi néha mennyire gyűlöli magát, amiért olyan uralom alatt kell
összerakosgatnia az életét, amelyet nem önszántából választott magának?
„Polgári élet, idegen uralom alatt.” Megismerheti-e őt valaha is ez az
asszony? És ő megismerheti-e valaha is Annát? Vagy mindketten
körömszakadtig fognak ragaszkodni ahhoz a képhez, amit képzeletben
egymásról alkottak, s így magányosabban fognak együtt élni, mint ha
egyedül maradtak volna?

– Még egymás anyanyelvét sem beszéljük. Kényszerűségből mindig a

franciához kell folyamodnunk.

– Ami azt illeti – tűnődik Iszmáil Szabri –, lehet, hogy jobb is így. Az
idegen nyelven beszélő ember sokszor jobban fogalmaz, mert törnie kell
magát, ha azt akarja, hogy megértsék – és épp ezért meg is értik, mit akar
mondani. Néha eltöprengek, vajon ugyanazok a szavak mindnyájunk számára
ugyanazt jelentik-e… Eleve feltételezzük, hogy így van, holott korántsem
lehetünk biztosak benne…

– No lám! Kibújt belőled a költő! De milyen igazad van! – kiált fel Jákúb
Artin. – Fején találtad a szöget! – Fölemeli a poharát.

– Már éppen meg is akartam kérdezni tőled – szólal meg Saríf basa hogy
nem érett-e meg az idő egy gyűjteményes kiadásra. Az ember csak
dossziékba rakosgathatja otthon a verseidet…

– Jeles poétánk hallani sem akar róla – közli Jákúb Artin. – Túl nagy
munkának találja.

– Ha kinyomtatod őket, ötven kötetet veszek a falusi iskolánknak.

– Szerintem attól fél, hogy az emberek jól helybenhagyják, ha meglátják,

mit művel…
 – Dehogy félek! – nevet Iszmáil Szabri. – Csak egyszerűen nincs meg
minden versem…

– Azt fogják mondani, hogy ez a költő szándékosan semmisíti meg a

verseket. – Jákúb Artin előrehajol, és sorra barátai felé nyújtja az ennivalóval
megrakott tálakat.

– Nemcsak fogják, hanem már mondják is – jegyzi meg Saríf basa,

miközben fölemel egy vékony szelet kenyeret, lapátformára hajlítja, és
belemártja a sajtkrémbe.

– Hiszen ez képtelenség! Dehogy semmisítem meg őket! Inkább

oltalmazom a költészetet! Manapság már senkinek sincs rá ideje, hogy azokat
a hatalmas, hosszú, szövevényes eposzokat olvasgassa. Ha ebben a modem
világban van még helye egyáltalán a költészetnek, akkor a versnek rövidnek
és intenzívnek kell lennie…

– Akárcsak a szerelemnek – dünnyögi Jákúb Artin mélyen elgondolkozva,

miközben diszkréten a szájához emeli a kezét, és a markába köp egy
olajbogyómagot.

– Nahát, a vén Don Juan! – nevet Saríf basa. – Máson se jár az esze!

Jákúb Artin vállat von. – Eh! Mi éttelme van a mi életünknek? – Iszmáil

Szabrira mutat. – Ő szerencsés ember. Költő. Örökké fog élni. De te meg én,
barátom… Ma élünk, holnap meghalunk. Így, ni – mondja, s egy képzeletbeli
porszemet fúj el a tényétéről. – Elég egy apró fuvallat, és mindennek vége. Te
védőügyvéd vagy. De mi hasznod a peres ügyekből? Talán örömet szereznek
neked? Vagy örök életű leszel általuk? Menj! Menj, és vedd feleségül a kis
angol asszonykádat! Carpe diem!

Iszmáil Szabri átnyújt Saríf basának egy darab papírt, amelyre pár sort írt.
Saríf basa hangosan felolvassa:

– „Ürítsd fenékig az élet poharat, mielőtt a Holdak lenyugszanak;

A búcsú napjai sötétek, hosszúak.

 Vajon erős leszel-e holnap, Szívem?

Vagy te is arra indulsz, amerre ő elment?”

– Ezt most írtad? – kérdezi barátjától a basa őszinte csodálattal.

Iszmáil Szabri vállat von. Jákúb Artin ránéz:

– Ígérd meg, hogy megénekeled Saríf esküvőjét!

– Nekem az a régi dalod is nagyon tetszik – mondja a basa.

„Ne légy szemérmes, ne mondj nemet

Oltsd el a szerelmes szívemben égő tüzet

Egyetlenegy pillanat veled

Drágább nekem, mint az egész élet…”

A három férfi kezdetben halkan dúdol, de az utolsó strófát már teli tüdőből
fújja:

– „Elhagyott miattad az álom

Elhagytam miattad minden barátom

S hogy elnyerjem szerelmedet

Ha kell, elhagyom népemet.”

Néhány percig csendben üldögélnek, aztán Saríf basa hátravetett fejjel

nagyot ásít. – Mennem kell – mondja, és föláll a fotelból. – Nos, barátaim?
Támogatjátok a képzőművészeti akadémiát?

– Ezt nektek, mozlimoknak, egymás közt kell elintéznetek – kuncog Jákúb

Artin. – Én csak egy szegény keresztény vagyok, nem értek a ti
belviszályaitokhoz. De ha valóban lesz belőle valami, akkor támogatom… sőt
némi pénzzel is hozzájárulok.
 Saríf basa Iszmáil Szabrira néz, aki bólint.

– És te hogy döntöttél? – érdeklődik Jákúb Artin. Saríf basa fölkapja a

fezét.

– Ugye nem félsz, hogy megharagítod a Lordot? – kérdezi Artin basa

hamiskás mosollyal.

Saríf basa a fejére teszi a fezt, és gondosan megigazítja. – Hát nem látod?
Minden ízemben reszketek!

1901. április 27.

Ezen a helyen látta őt először olyannak, amilyen valójában. Egy makacsul

ellenkező, kócos, férfiruhába bújt furcsa teremtést hagyott itt, s amikor
visszajött, már egy aranyhajú, ragyogó nőt talált helyette, aki az ő selyem
köntösébe burkolózva épp a szökőkútnál játszott a kis Ahmeddel. Miközben
átvágtak a Sínai-sivatagon, ő, Saríf basa nem győzött nevetni önmagán – még
ilyet, hogy élete alkonyán éppen egy férfiba szeretett bele! Egy szőke, sima
ábrázatú, nyalka legénybe, aki kecsesen ült a nyeregben, és oly remekül
lovagolt, hogy vele is fölvette a versenyt – s ő néha megfeledkezett róla, hogy
egy nő az útitársa, mert Anna nagyszerűen beilleszkedett a szófukar férfiak
közé, s lénye teljesen beleolvadt a néma sivatagba. De aztán rápillantott, és
rögtön eszébe jutott, hogy nézett ki a sötétkék selyemben, s milyen volt
hófehér, meztelen lába az udvar kövén.

Saríf basa öles léptekkel átvág az udvaron. Besiet a hátsó lépcső lábánál
lévő kis hallba, és kinyitja a szentélyhez vezető ajtót. Ismét egy udvaron kell
áthaladnia, s máris a szentély ajtaja előtt áll. Egy pillanatra megtorpan, aztán
belép. A sötétben lassan fölemeli a fejét egy öregember. Saríf basa odamegy
hozzá.

– Asz-szalámu alaikum.

– Alaikumu'sz-szalám va rahmatu Allahi va barakatuh.

Saríf basa leül az apja széke mellett álló fapadra. Az öreg lehajtott fejjel az
olvasójára mered; ujjaival lassan morzsolgatja a gyöngyszemeket. Hosszú
köntöse és turbánja makulátlanul tiszta. Reszkető kezében az olvasó is meg-
megremeg.

– Hogy érzed magad, atyám?

– Jól, fiam. Hála legyen érte Allahnak, jól vagyok – bólogat az öregember,
de nem néz fel.

Saríf basa azon tűnődik, miről beszélgessen vele. Vajon mire gondol?
Gondolkozik-e egyáltalán? Az apja hatvanhat éves. Csak hatvanhat! Mahmúd
Saríf basa hetvenéves volt, amikor meghalt, és még akkor is milyen remekül
nézett ki! Mint Tolsztoj! A kőpadlós, hosszú helyiség sötét és hideg. Csak a
kőfal tetejébe vágott parányi ablakon szűrődik be némi fény, és néhány
gyertya világít a szentély túlsó végében, Harun sejk sötét terítővel letakart
síremléke körül. Saríf basa apja tizennyolc éve él idebent. Az éjszakákat a
szomszéd kis cellában tölti. Télen néha tá lehet beszélni, hogy üljön ki a
napsütötte udvarra, az ajtó elé.

– A fivéred, Mahmúd Számi basa üdvözletét küldi neked, és azt kérdezteti,

hogy szolgál az egészséged.

– Köszönöm, jól vagyok. Hála legyen érte Allahnak. Vajon emlékszik-e

még a fivérére? Vagy Arábira? És őt, a saját fiát megismeri-e? Nem biztos…
Saríf basa föláll, végigsétál a szentély hosszanti fala mellett. Az apja meg se
moccan. A basának eszébe jut, milyen keserű gondolatok kerítették
hatalmukba a Szent Katalin-kolostor csontkamrájában, a halott szerzetesek
halomba rakott koponyái előtt. Mivé vált az élete? Mi marad utána? A
nagybátyja föllázadt, megtette a magáét a haza szolgálatában. Olyan nevet
hagyott a családjára, amelyet Egyiptom egész történelmében tisztelettel
fognak emlegetni, azonkívül utódokat nemzett, és örökbecsű költeményei
sem merülnek feledésbe. De ő, Saríf al-Bárúdi, mit tett azért, hogy megőrizze
az emberi emlékezet? Olyan tisztességes életet élt, amilyet csak lehetett, és
megtett minden tőle telhetőt – de elég-e ennyi az üdvösséghez?
Elkalandoztak a gondolatai. Mint szinte mindig, ott, a csontkamrában is azon
tűnődött, milyen lett volna az élet, ha az angolok nem szállják meg
Egyiptomot. Ha kiteljesedhet a forradalom. Ha rá tudják kényszeríteni Taufík
kedivét, hogy fejet hajtson a követeléseik előtt. Ha szabadon építhetik az
országot, ahogy álmodoztak róla, s megalapíthatják saját intézményeit,
megreformálhatják az oktatási rendszert, a törvényeket, új iparágakat
hozhatnak létre – ha nem őrlődnek fel az angolok elleni küzdelemben,
amelyben a legapróbb lépéseket is csak csigalassúsággal lehet megtenni, ha
nem kell ádáz csatákat vívniuk a törvényhozói tanács felállításáért, ha nem
kell harcba szállniuk minden egyes jogtalan adó miatt, amit a britek
próbálnak kivetni rájuk, ha több pénzt tudnának megszavaztatni az oktatásra
– és ha nem kéne mindig gúzsba kötve táncolniuk a szultán, a kedive meg az
angolok között. És mit tett ő e jó ügyek érdekében? Hiszen nincs messze az
az idő, amikor ő is olyan lesz, mint ezek a régi szerzetesek: mindössze
néhány csont meg egy koponya marad belőle, mintha soha nem is élt volna.
Akár az apjához is hasonlóvá válhat, aki beéri annyival, hogy lassan,
észrevétlenül süllyed bele a szenilitásba egy őrült sejk szentélyében. De még
van idő, gondolta. Igen, még van – de mire?

Ezek a gondolatok kavarogtak benne, amikor a csontkamrából kilépett a

kertbe – s egyszer csak ott találta őt a fapadon ülve. És Allah vagy az ördög
választ adott a kérdésére. Erre van idő! Hogy elvegye, megszerezze magának
ezt a gyönyörű, bátor asszonyt, aki véletlenül tévedt be az életébe, aki a
csillagos eget nézte, s most ismét csodálatosan nőiesnek látszott abban a
holdfényben csillogó bő selyemruhában, amit magára öltött. Heves vágyat
érzett, hogy megölelje, a nyelvi korlátokkal mit sem törődve magához
szorítsa, és belefeledkezzen abba a szép fehér testbe, amely oly csábítóan
hívogatta a selyem alól. Aztán a lelke mélyéig meghatotta Anna története s az
is, ahogyan elmesélte. Megindító volt, amikor arról beszélt, mennyire
igyekezett, hogy megértse a férjét és segítsen rajta – de mindig csak
elutasításban volt része. Ó, ő biztosan nem utasítaná el, hanem elfogadná,
amit nyújtani tud, és úgy érezné, nincs nála gazdagabb ember a világon… Az
apja szótlanul üldögél, remeg az olvasó a kezében. Saríf basa azon tűnődik,
hányszor sírhatott itt az édesanyja, hányszor próbálhatta meg gyöngéden
visszaterelni a férjét a világba – mindhiába. És az apja vajon soha nem
gondolt rá, a fiára, akire a saját felelősségét és minden kötelességét
áthárította? A fiára, aki többé nem élvezhette az ifjúság örömeit, mert
édesanyja és húga boldogulását szem előtt tartva kellett élnie, s minden
lépésére vigyáznia?

– Atyám.
 Az apja nem néz fel. Saríf basa hangosabban szólítja meg.

– Atyám! – Amikor látja, hogy az apja figyelmesen hallgatja, tovább

beszél. – Azon gondolkozom, hogy megházasodom.

Nyájas mosoly villan fel a ráncos arcon, de az öregúr nem válaszol.

– Atyám! Mit szólsz hozzá?

– „A házasság a vallás fele” – hangzik az idézet.

– Egy angol nőt akarok feleségül venni – folytatja Saríf basa. Apja arcáról
eltűnik a mosoly; az öregúr ismét az olvasójára mered.

– Azon gondolkozom, hogy egy angol nőt veszek feleségül. Mit szólsz
hozzá?

Saríf basa apja, még mindig az ujjai között remegő gyöngyszemekre

tekintve, halkan, szinte suttogva, újabb idézettel válaszol: – „S
törzsszövetségekké és törzsekké tettünk benneteket, hogy leszármazásotok
alapján ismerjétek meg egymást! Allah előtt azonban az a legnemesebb
közületek, aki a legistenfélőbb.”

Saríf basa sokáig csak szomorúan néz rá. – Akkor úgy tekintem, hogy
áldásodat adtad a döntésemre – mondja végül.

Az édesanyját a konyhában találja két szolgálólánnyal; éppen gyümölcsöt

válogat az asztalon álló tálakba.

– Örülök, hogy látlak, drágám! – Zainab úrnő kitárt karral fordul a fia felé,
és megöleli, Saríf basa pedig odahajol hozzá, hogy homlokon csókolja.

– Reggeliztél már?

– Igen. Hála legyen érte Allahnak.

– Akkor meghámozok neked egy narancsot. Szagold csak meg! – Zainab

úrnő egy sima héjú, fényes narancsot tart a basa orra alá. – Ebben az
évszakban már nem terem több. Jaffából kaptuk. Sukri bej küldte ajándékba.
– Belekarol a fiába, és kivezeti a konyhából. – Talán maradjunk idekint. Itt
még nincs olyan meleg – mondja a fedett lodzsán, ahol Saríf basa azon az
első reggelen Annával és Lailával üldögélt.

– Mi újság, drágám? – kérdezi Zainab úrnő, miután mindketten

letelepszenek. – Fáradtnak látszol, pedig még reggel van! Vajon miért?

– Épp atyámtól jövök. Úgy látom, kitűnő egészségnek örvend.

– Hála legyen érte Allahnak! – sóhajt fel Zainab úrnő. Saríf basa hallgat
egy sort, aztán megkérdezi: – Mi járhat az eszében egész álló nap?

– Ki tudja? Folyvást a Koránt mormolja.

– Téged megismer?

– Azt hiszem, igen. Ha bemegyek hozzá, mindig rám mosolyog.

Saríf basa ingerülten legyint, de az anyja tovább beszél:

– Ne táplálj haragot a szívedben vele szemben, fiam. Hiszen az édesapád!

Ha bárkivel volt is igazságtalan, ne feledd, hogy olyan igazságtalanul
senkivel sem bánt el, mint önmagával.

– Mindig arra gondolok, mennyit ártott neked…

– Nekem sosem ártott. Kedves és jó volt hozzám húsz éven át, amíg ránk
nem szakadt az a sorscsapás…

– Más megoldást is találhatott volna…

Zainab úrnő a fejét rázza. – Miféle megoldást? Megtörténhetett volna,

hogy mindnyájunkat száműznek. Vagy, még kimondani is szörnyű, kivégzik
atyádat. Esetleg hosszú évekre börtönbe zárják. Te olyan okos vagy, drágám
– és mégsem érted? A forradalom bukása után az egész életnek meg kellett
változnia.

– A lelkem mélyén akkor sem tudok megbocsátani neki.

 – Mert úgy érzed, szégyent hozott rád. Ide hallgass, fiam! „Allah nem
terhel meg senkit sem súlyosabb teherrel, mint aminek elviselésére képes.”
Allah meg tud bocsátani, te pedig nem? A nagybátyád épp elég megbecsülést
szerzett a családnak. És te is tisztességesen élsz. Tudom, hogy nagyon
megviselt a dolog, de kibírtad. Hírnevet és elismerést vívtál ki magadnak –
még a nehéz időkben is. Ne legyen harag a szívedben atyáddal szemben.

Igen, hírnevet és elismerést vívott ki magának; ez igaz. Mégis mindig úgy

érezte, hogy fékeznie kell magát, csak óvatos léptekkel haladhat előre, mintha
szűk hegyszoroson kelne át, de eljön még a nap, amikor megnyílik előtte az a
széles út, amit korábban nem láthatott… Az anyjára pillant. Hatvanéves
korában is nagyon szép asszony; sima, bársonyos a bőre, mély tüzű, tiszta a
tekintete. Alig múlt negyvenkét éves, amikor a férje kolostorba vonult.

– Nem lehetett könnyű neked – szólal meg Saríf basa tétován. – Fiatal
voltál…

Pajkos mosoly villan fel Zainab úrnő szemében. – Csak nem akarod azt
mondani, hogy újra férjhez mehettem volna? Hiszen már felnőtt fiam volt!
Kész férfi! Magas, széles vállú, bajuszos… Ki hallott még ekkora szégyent?
– kérdezi nevetve. – Nekem ott voltál te, drágám, és ott volt Laila húgod meg
az egész rokonság. Megkaptam az élettől, amennyi járt belőle, sőt még annál
is többet. De éppen te aggódsz értem ennyire, ahelyett, hogy inkább
magaddal törődnél? Hát boldog vagy így, egy szál egyedül, amikor nincs
fiad, aki atyjának szólítana, és nincs kislányod, aki a térdeden lovagolna? Ki
fogja így…

– Anyám…

– Tudom, tudom! – vág közbe Zainab úrnő, és fölemeli a kezét, mintha

megadná magát. – Ezt a témát még megpendítenünk is tilos! De ha valóban
úgy a szíveden viseled a sorsomat, akkor jobban tennéd, ha magadra
gondolnál. Ki gondoskodik majd rólad, ha megöregszel? Nézz körül, fiam!
Már minden barátod megnősült…

– Éppen erről akartam beszélni veled, anyám.

– Micsoda? – Zainab úrnő a meglepetéstől tágra nyílt szemmel hajol előre,

és a fia térdére támaszkodik. – A Prófétára! Csak nem? Hát azért jöttél, hogy
a házasságról beszélgess velem? Hirtelenében azt sem tudom, mitévő legyek!
Örömkiáltást hallassak? Már azt is elfelejtettem, hogy hangzik! Kit akarsz
elvenni, drágám? Mondd gyorsan, ki az, és máris megyek, hogy megkérjem
neked a kezét…

– Hallgass meg, anyám – szólal meg halkan Saríf basa, aki anyja kitörő
örömét látva egyre zavartabb, s egyre kellemetlenebbül érzi magát. – Figyelj
rám, légy szíves. A véleményedet szeretném hallani, és tanácsot kérek tőled.
Valóban azon gondolkozom, hogy elveszek valakit… de a dolog számtalan
problémát vet fel.

– Problémát? Miféle problémát? Minden problémára van megoldás! –

Zainab úrnő hátradől, és még mindig tágra nyílt szemmel, fürkésző
pillantással mered a fiára.

– Ő… Szóval… te is ismered. Lady Annát szeretném feleségül venni.

– Lady Annát? Az angol nőt?

Saríf basa bólint, az anyja arcát figyeli.

Zainab úrnő lesüti a szemét, és felsóhajt. Amikor ismét fölnéz, a tekintete

tele van aggodalommal. – Jaj, édes fiam! Hát nincs elég problémád?

– Ugye megmondtam?

– Lady Anna angol.

– Tudom.

– És mégis ő kell neked?

– Úgy látszik, igen – feleli Saríf basa mosolyogva.

– Pedig az egyiptomi lányok közül is kedvedre válogathatnál. Bármelyik

boldogan hozzád menne.

– Igen, de én nem ismerem őket.

 – A jegyesség alatt megismerhetnéd a választottadat, és…

– Öreg vagyok én már ehhez, anyám. Különben is, ezt már százszor, sőt
ezerszer megbeszéltük…

– Igen, drágám, tudom. Tudom… de mégis, egy angol nő… Saríf basa
föláll, a közeli falhoz lépked, aztán visszafordul. – Állandóan ugyanabban a
körben forgok. Mindig csak körbe-körbe. Én is jobban örülnék, ha egyiptomi
volna vagy francia vagy bármilyen náció, csak angol ne lenne. Aztán hirtelen
eszembe jut ő, és végül oda lyukadok ki, hogy ha angol, hát angol, ezen
úgysem tudok változtatni. Vajon ebből egyenesen következik, hogy a
házasság lehetetlen és nem sikerülhet? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy
Anna belopta magát a szívembe, méghozzá azt hiszem, örökre.

– Beszéltél már vele?

– Nem. – Saríf basa megrázza a fejét, leül, és hátradől a karosszékében.

Arra gondol, hogy Anna valószínűleg nem utasítaná vissza, s talán azért nem,
mert hamis képet alkotott róla. Zárkózottnak, büszkének látta őt, és jó
tulajdonságokat képzelt a külszín mögé. Amellett ez az asszony elég bátor és
elég magányos ahhoz, hogy szembeszálljon az egész angol uralkodó
osztállyal…

– Olyan fáradtnak látszol, drágám.

– Semmiség az egész. Majd elmúlik.

– Szóval eljött a „szerelem", fiam, amire vártál. De muszáj volt éppen egy
angol nőbe beleszeretned?

– Jaj, anyám, ne gyötörj ezzel! Hát hol ismerhetnék meg úgy egy
egyiptomi nőt, hogy beleszeressek? Persze családi összejöveteleken látom az
itteni lányokat. De le lehet ülni, el lehet beszélgetni bármelyikkel is? Magad
is tudod, hogy ez képtelenség ebben az országban. Lailának szerencséje van,
hogy Huszni az unokatestvére. Nekem nincs olyan unokahúgom, akit
elvehetnék.

– Jól van, jól van, drágám. Ne izgasd fel magad. Szereted Lady Annát, és
feleségül akarod venni. Legyen meg Allah akarata.

– Tehát beszéljek vele?

– Tudsz valamit róla, hogy milyen családból származik? Ki az apja, ki az

anyja…

– Igen. Egyikük sem él.

– Egyszer már volt férjnél.

– Igen. De megözvegyült.

– És te ezt elfogadod?

– Igen.

– Akkor menj, és Allah áldásával beszélj vele.

– Persze az is lehet, hogy kosarat ad, és akkor minden probléma magától

megoldódik.

Még hogy kosarat? Az ő fiának? A basának? Zainab úrnő természetesen

tudja, hogy a saját anyja a legcsúfabb majmot is kecses gazellának látja, ő
azonban nem afféle elfogult anya; bárki megmondhatja, hogy az ő fia
nagyszerű ember, és férfi a talpán. De mégis… micsoda dolog az, hogy egy
angol nő egyiptomi férfihoz menjen feleségül – még akkor is, ha egy olyan
basához, mint az ő remek fia! És az is igaz, hogy valóban nem lenne semmi
probléma, ha ez az asszony kosarat adna neki. És most, hogy a fia végre
házasságra gondol, talán…

– Várj, drágám. Maradj még egy kicsit. – Zainab úrnő a fia karjára teszi a
kezét, hogy visszatartsa, mert Saríf basa szemmel láthatólag föl akar állni, és
távozni készül. – Igyunk meg egy csésze kávét, hadd gondoljam át még
egyszer az egészet. – Megparancsolja, hogy főzzenek kávét, és amíg ki nem
hozzák, szótlanul ülnek egymás mellett.

– Ide hallgass, édes fiam – mondja Zainab úrnő az első korty után. – Mint
tudod, én találkoztam Lady Annával. Nem beszéljük egymás nyelvét, így
természetesen nem válthattam szót vele, de Laila sok mindent mesélt róla.
Nemcsak szép nő, hanem derék, tisztességes teremtésnek is látszik. De neki
sokkal súlyosabb problémákkal kell majd szembenéznie, mint neked.

– Úgy gondolod?

– Igen – bólint Zainab úrnő. – Egy csapásra megváltozik az egész élete. Az

övéi meg fognak haragudni rá. Az itt élő angolok elfordulnak tőle, kirekesztik
a társaságból. És ha idővel megengesztelődnek, a te feleségedként akkor is
nehéz lesz neki fölkeresni vagy vendégül látni őket. Teljesen el fog szakadni
a honfitársaitól. Még az anyanyelvén sem tud majd beszélni közöttünk…

Saríf basa hátratolja a székét, de az anyja megragadja a kezét, és nem

engedi el.

– Ha ugyanúgy szeret téged, ahogyan te őt, akkor az egész világgal mit

sem törődve hozzád megy feleségül. De ha elveszed… – Zainab úrnő most
már mindkét kezével szorosan fogja a fiáét – akkor rajtad kívül nem marad
senkije. Kihez fordulhat, ha nem teszed boldoggá? Hiszen se anyja, se
nővére, se barátnője! Nem lesz az égvilágon senkije! Ez pedig azt jelenti,
édes fiam, hogy akkor is meg kell bocsátanod neki, ha megharagít, és ha
nézeteltérésetek támad, ki kell békülnöd vele. Azonkívül bármire vetemednek
is az angolok, soha nem hányhatod a szemére a hazája bűneit. Nemcsak a
feleséged és a gyermekeid anyja lesz – insallah –, hanem a házad vendége is,
egy idegen, akit oltalmaznod kell, s ha igazságtalanul bánsz vele, azt Allah
soha nem fogja neked megbocsátani.

Saríf basa könnytől fátyolos szemmel, meghatottan szorítja ajkához az

édesanyja kezét. Amint elengedi, Zainab úrnő fölemeli a fia csészéjét, és a
feje tetejére állítva, kissé megdöntve teszi vissza a csészealjra, hogy a benne
maradt néhány csepp kávé kicsurogjon.

– Már megint a régi babona? – kérdezi fejcsóválva Saríf basa, de

mosolyogva néz az anyjára.

– Mabrúka! – kiált be a házba Zainab úrnő, és amikor öreg etiópiai

komornája előbukkan, int neki, hogy üljön le. – Gyere, jósolj a csészéből a
basának!
 Mabrúka törökülésben ül a kövön. Kissé megbillenti a csészét,
belekukkant, aztán, ugyancsak fejjel lefelé fordítva, visszateszi a csészealjra.
– Még nem jó – jelenti ki, miközben mosolyogva föltekint. – De rég jósoltam
neked utoljára, Saríf basa!

– Most az egyszer megengedem, de csak anyám kedvéért! – feleli a basa,

és visszamosolyog Mabrúkára, akit annak idején al-Gamrávi bej kapott
ajándékba, aztán továbbajándékozta a komornát a lányának, Zainab úrnőnek.
Akkoriban még mindketten kislányok voltak, s együtt töltötték az elmúlt
hosszú éveket. Mabrúka kétszer ment férjhez, de egyik házasságából sem
született gyermeke. Amikor életbe léptek a rabszolgatartást tiltó törvények, ő
rájuk se hederített, és ugyanúgy szolgálta tovább a családot, mint addig.
Minden megspórolt pénze aranyban csillog a karján és a nyakában; a basa
kisfiúkorában édesanyjával versengve osztogatta a hűséges cselédnek a
piasztereket. Mabrúka most a talpára állítja a kávéscsészét, majd óvatosan
kézbe veszi.

– Mondd már, hogy mit látsz! Halljuk! – sürgeti Zainab úrnő.

– Egy ösvényt látok. Egy keskeny ösvényt. Előbb fölfelé vezet, aztán
lefelé. Nehezen járható. Most egy emberi alakot látok – karcsú, törékeny testű
fiatalember, és kalapot hord. Nem fez, nem turbán van a fején, hanem kalap.
De komolyak és tisztességesek a szándékai. És rád vár, basa. Olyasmit akar,
amit csak te adhatsz meg neki… – Zainab úrnő a fiára mosolyog, aki
felhúzott szemöldökkel néz vissza rá. – Úgy látom, az ösvény egy tisztáshoz,
igen, egy verőfényes tisztáshoz vezet. Allah! Minden csupa fény és
boldogság! És egy apróságot – egy kisgyermeket is látok, aki feléd tipeg,
basa. Nézd! – Mabrúka fölemeli a csészét, és Saríf basa elé tartja. Ő
belepillant, aztán megigazítja a zakóját, majd a feze után nyúl.

– Látod a gyermeket? – kérdezi Mabrúka.

– Az igazat megvallva, nem – feleli a basa.

– Pedig ott van! – A komorna most úrnőjének mutatja a csészét. – Ott! Egy
kisgyermek tipeg a basa felé!

– És aztán mi lesz? – faggatja Zainab úrnő.

 – Nem tudom – dünnyögi Mabrúka. – Nem látom a folytatást. Minden
fehér. Nem pörgetted meg eléggé a csészét, asszonyom, mielőtt a feje tetejére
állítottad.

1901. május 1.

– Én csak a húgod vagyok, kedves bátyám, és tisztelettel tartozom neked, de

most engedd meg, kérlek, hogy őszintén beszéljek veled. – Laila Saríf basa
dolgozószobájában áll. Már levette hosszú köpenyét. Szép mályvaszínű és
sötétkék mintás ruha van rajta.

– Tessék, hallgatlak. De mondd csak, muszáj a szoba közepén álldogálnod?

– A basa a kerevet felé int.

– Köszönöm – rázza meg a fejét Laila. – Inkább állva maradok. Lady

Annáról akarok beszélni veled.

– Mi van Lady Annával? – Lady Annával, akivel úgy beszélgetett abban a

holdfényes kertben, ahogy az édesanyján és Lailán kívül egyetlen nővel sem.
És ha az anyjához vagy a húgához szólt, gondosan meg kellett válogatnia a
szavait, mert mindkettőjüknek ő a szeme fénye, így aztán mindig csak
erősnek láthatták, s ha boldognak nem, is, legalább elégedettnek –
legrosszabb esetben rezignáltnak. Épp ezért most könnyed hangon,
tréfálkozva kérdezi:

– Csak nem rabolták el már megint?

Laila szemrehányóan néz rá. – Elmegy.

– Elmegy?

– Igen. Hazautazik Angliába.

Saríf basa elfordul. Az ablakhoz lép. Miért, mit várt tőle? Talán azt, hogy
örökre itt marad? Hát persze hogy hazautazik! Ez természetes! Visszafordul
Lailához.

– Hát aztán?
 – De kedves bátyám! Öt hosszú hétig várakozott. Arra várt, hogy végre hírt
adj magadról.

– Hm. És te ezt honnan tudod?

– Onnan, hogy én is nő vagyok. – Laila odamegy a fivéréhez, és a karjára

teszi a kezét. – Tudom. Világosan kiderül abból, ahogy rólad beszél. Mintha
csak futólag említene… De én tudom, hogy szüntelenül rád gondol. Talán
amondó volnék, hogy jobban tenné, ha hazautazna, ám azt is tudom, hogy
neked is mindig ő jár az eszedben…

– Hát ezt meg honnan veszed?

– Onnan, hogy magam is átéltem ugyanezt… és a mama elmondta, hogy

beszéltél vele.

– Nahát, milyenek vagytok ti, nők! Egy pillanatig sem tudtok titkot tartani!
– Saríf basa elhúzódik a húgától. – És anyánk azt is elmesélte, miféle
aggályai vannak? Meg azt is, milyen képet festett nekem arról az életről, ami
akkor várna a hölgyre, ha itt maradna?

– Igen. Ezt is elmesélte. És biztos vagyok benne, hogy valóban nem lesz
könnyű neki. Ha bárki másról volna szó, meg lennék győződve róla, hogy
nem bírná ki. De Anna egészen más. Végtelenül értelmes, csupa szív
teremtés. Azonkívül nem volt boldog az élete. És te… szereted őt. El akarod
venni. Bízz benne, kedves bátyám. Hagyd, hogy ő döntsön a saját sorsáról.
Hiszen már nem gyerek.

– Ide hallgass, Laila – mondja Saríf basa a húga szemébe nézve. – Valóban
úgy gondolod, hogy boldoggá tudnám tenni? Szerinted képes lennék
kárpótolni mindazért, amit el fog veszíteni? És nem egy-két hónapra, hanem
az egész hátralévő életére?

– Igen, kedves bátyám – feleli Laila a visszafojtott könnyektől csillogó

szemmel. – Igen. Tudom, hogy boldoggá fogod tenni, és ő is az életed áldása,
boldogsága lesz.

EZT MONDTAM AZNAP a fivéremnek. Biztos voltam benne, hogy ezt

kell mondanom, és abban is, hogy helyesen cselekszem, mert máskülönben
képtelen lettem volna összeszedni a bátorságomat, hogy ilyen nyíltan
beszéljek vele. Természetesen tudom, hogy a saját boldog házasságomból
indultam ki, s azt is tudom, hogy nem akartam elveszíteni újdonsült
barátnőmet, aki életem leghétköznapibb dolgait is újjávarázsolta, méghozzá
pusztán azáltal, hogy mindezt megoszthattam vele. De elsősorban és
mindenekelőtt azért mertem megtenni, amit tettem, mert szeretem a
fivéremet, és meg voltam győződve róla, hogy egész életére egyedül marad, s
a magánytól napról napra keserűbbé válik, ha most hagyja, hogy Lady Anna
elutazzon az országból. És őszintén beszéltem, amikor azt mondtam neki,
hogy boldoggá fogja tenni Annát. Hát hogy is ne tudná boldoggá tenni az én
kedves Saríf bátyám, akitől magam is egész életemben csak jóságot és
szeretetet kaptam?

– Ott a kertben… a Szent Katalin kertjében úgy éreztem… szeretsz engem.

– Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne kapjalak a karomba.

– Ezért kulcsoltad hátra a kezedet egész idő alatt?

– Kénytelen voltam, mert ha hagyom, hogy a kezem azt tegye, amit akar,
akkor fogja magát, és megragad téged… így, ni!

Anna belesimul Saríf basa karjába, és három csókot nyom a férfi áll ára.

– Nézd csak, mit találtam! – mondja a basa. – Egy kis gombot! És még
egyet. Alatta meg valami kincset! – Ujjai gyöngéden Anna nyakához érnek,
ahogy kinyitja a medált.

– A mamám.

– Mintha téged látnálak! Ha bodorítanád a hajadat, hogy hullámos legyen,

és leengednéd a válladra… Nagyon szép.

Anna fölemeli a kezét, kikapcsolja a láncot, leveszi a nyakából a medált, és

Saríf basa felé nyújtja. – Neked adom.

– Hogyhogy? Miért?
 – Azért, mert úgy megcsodáltad. Minden okos könyvben benne van, hogy
ha valakinek megtetszik valami, ami a tiéd, akkor meg kell ajándékoznod
vele.

– Nem, nem! Rosszul emlékszel! A könyvekben az áll, hogy ha neked

tetszik meg valami, a tulajdonosának téged kell megajándékoznia vele…

– Lehet, de ez fordítva is igaz.

– Szó sincs róla! – A basa Annára pillant, és észreveszi az ibolyakék

szempárban bujkáló nevetést. – Nahát! Te ugratsz engem!

– Fogadd el, kérlek szépen! Úgy szeretném, ha nálad lenne, mert akkor
mindig veled lehetnék: akkor is, ha dolgozol, meg akkor is, ha olyan helyre
mész, ahová csak férfiak járhatnak…

– De drágám, hiszen nem viselhetem. És ha csak úgy a zsebemben hordom,

a végén még elveszítem.

– Miért nem viselheted?

– Azért, mert arany. Különben is, nézd meg, milyen rövid ez a vékony kis
lánc…

– Jó, akkor majd átalakíttatom, hogy viselhesd…

– Anna, Anna! Hát szükségem van erre a medálra, amikor itt vagy nekem
te? Inkább ezt akarom helyette… meg ezt…

De Anna elkapja a férfi kezét, és nem engedi el. – Igazán? Akkor miért
uralkodtál magadon ott a kertben? Miért nem kaptál a karodba? Tudnod
kellett, hogy én is akarom…

– Nem, azt nem tudtam. Csak úgy gondoltam, valószínűleg megengednéd.

– Na látod! De akkor miért nem tetted meg?

– Mert úgy véltem, nem lenne tisztességes. Ha nem tévedek, így szokták
mondani az angolok.
 – Ugyan miért ne lett volna tisztességes? – kérdezi Anna még mindig a
basa kezét fogva.

– Hát… a sivatag… meg a csillagok miatt…

– Azt hitted, megbabonáztak?

– Nem egészen. Figyelj rám. Azt hittem… kérsz egy cigarettát? Nem? –
Saríf basa kiszabadítja a kezét Anna szorításából. A cigarettásdobozáért nyúl,
kivesz belőle egy szálat, rágyújt. – Szóval arra gondoltam, ha egy hajón
találkoztunk volna, mondjuk a Földközi-tengeren…

– Miért éppen egy hajón?

– Mert olyan helyzetet próbálok kitalálni, amelyben fesztelenül, korlátok

nélkül akár hosszabb időt is együtt tölthettünk volna. Nem könnyű feladat.

– Jól van, értem. Hát akkor találkozzunk egy hajón. Aztán?

– Vagy megismerkedhettünk volna valahol Európában, egy olyan

városban, amelyet te is jól ismersz, például Párizsban… Ha így történik,
vajon akkor is úgy álltál volna előttem, mint ott a kolostorkertben? Akkor is
azt akartad volna, hogy megöleljelek?

– Igen. Ha olyannak ismertelek volna meg, mint ott, igen.

– De nem tehetted volna meg.

– Tudom. Szóval te is beláthatod, mon amour, hogy itt kellett

megtörténnie. A sivatagban, a csillagok alatt.

– Köszönöm a sivatagnak, és köszönöm a csillagoknak. Állj fel, Anna! Így.

Hadd nézzelek! Most pedig lassan gombold ki a blúzodat.

Később, hanyatt fekve, Saríf basa mellkasához támaszkodva, haján a férfi

leheletét érezve, Anna megkérdezi:

– Mit gondolsz? A Sors rendelte így?

 – Hogy találkozzunk? – dünnyögi halkan a basa, miközben Szorosan
magához öleli Annát, s ámulva azon tűnődik, hogyan változhat meg ennyire
az élet pusztán attól, hogy ez az asszony itt van mellette, és ő a karjában
tarthatja.

– Igen. Te is úgy érzed, hogy a Sors próbált mindenáron összeboronálni

bennünket? Előbb a Costanziban, aztán az Abdín-palotában…

– Ó, hát persze! Aztán amikor látta, hogy nem megy szépszerével, hirtelen
megbokrosodott, elraboltatott téged…

– És a házadba vitetett, hogy végre kénytelen legyél felfigyelni rám.

– Mabrúka látott a kávéscsészémben – mormolja Saríf basa, és Anna hallja

a hangján, hogy mosolyog.

– Ha Mabrúka azt mondja, látott engem, akkor egészen biztos, hogy a Sors
rendelte így – suttogja, s boldogan, elégedetten simul Saríf al-Bárúdihoz.

A vég kezdete

róluk alkot képeket,

lénynél valóbb lényeket.

P. B. Shelley

Talán a Sors rendelte így? Vagy a múlt vonzereje húzta vissza ide? Vajon
úgy érzi, az üres, mindig egyforma ház megnyugtatóbb, mint a sokféle hang
és vélemény, mint a remény és a kétségbeesés? Vagy csak azért jött el újra,
mert lelkiismeretesen akarja elvégezni a vállalt feladatot?
 Sötét van. A lépcsőfordulón túl egy keskeny fénycsík nyitva felejtett
ajtóról árulkodik.

Két nappal az Atelier-ben eltöltött este után Isabel kifizette az öt fontot,

hogy fényképezhessen a múzeumban, és a régi kapun át besurrant a hűvös,
visszhangos udvarra. Egy kisebb összeg fejében sikerült leráznia az
idegenvezetőt, aztán bóklászni kezdett az üres házban. Megpróbálta
elképzelni, milyen lehetett száz évvel ezelőtt, amikor a mindennapi élet
kézzelfogható jelei, apróbb-nagyobb használati tárgyai szanaszét hevertek a
szobákban: egy átlapozott újság az ablak mellett, egy nyitott könyv, egy fél
pohár víz, egy kulcscsomó az asztalon, egy pár papucs a padlón, amiből
kibújt a gazdája, hogy felhúzott lábbal, kényelmesen tudjon elhelyezkedni a
kereveten. Isabel bebarangolta az egész házat. Képzeletben függönyöket
akasztott a csupasz ablakok elé, s nézte, ahogy meg-meglebbennek az enyhe
szélben. Tömjént morzsolt a falakon függő füstölőkbe, hogy édesen
illatozzon a levegő. Kinyitotta a szökőkutak csapját, s hallgatta a
mozaiklapokra visszahulló víz halk csobogását. Az udvarról gyerekzsivaj
szűrődött be, és ha eldurvult a játék, az asszonyok bentről ripakodtak rá a
hangoskodókra, hogy csihadjanak. A földszinti konyhából fölszállt a szobába
a főzéshez használt fűszerek meg a frissen sült kenyér illata. Isabel leült a
masrabíja mögé, és a díszesen faragott farács résein kikukucskálva nézte,
hogyan vág át ismét hátrakulcsolt kézzel Saríf pasa a nagy előcsarnokon,
hogy jól leteremtse Anna elrablóit, a csüggedten várakozó forrófejű ifjakat.
Isabel újra meg újra belenézett a fényképezőgép keresőjébe, befogott egy-egy
képet, élesre állította a masinát, aztán elkattintotta. Majd meglepi Omart
ezekkel a fotókkal, gondolta, meg azzal is, hogy milyen sok mindent
megtudott.

Most pedig óvatosan lebotorkál a sötét, meredek hátsó lépcsőn, s amikor

leér, megpillantja a fénycsíkot. Meglöki az ajtót, az kinyílik, ő meg kilép a
vakító napsütésbe. Gyorsan a szeme elé kapja a kezét, majd hunyorogva
körbepillant a verőfényben, s látja, hogy egy másik udvarra lyukadt ki:
jobbról-balról két sima kőfal fogja közre, szemből pedig egy poros zöld
kupolával megkoronázott alacsony épület határolja. Ajtó nyílik, és egy
asszony indul el Isabel felé. Mintha ismerős lenne valahonnan nyájas arca, bő
kék-fehér ruhája, az egész testtartása, kitárt karjának barátságosan hívogató,
kecses mozdulata.
 – Üdvözlöm! – szólal meg kellemesen mély hangon. – De jó, hogy eljött!
Már nagyon vártuk!

Félrehúzódik, hogy beengedje Isabelt, s ő belép egy hűvös, árnyékos, sötét

terembe. Jobb kéz felől kovácsoltvas ráccsal elkerített magas síremlék áll,
körülötte gyertyák sorakoznak; némelyik már csonkig égett, és csak a kanóca
pislákol a kis viasztócsában, de akadnak nagyok, magasak is, amelyeknek az
oldalára hosszabb-rövidebb fodrokban száradt rá a lecsurgott viasz. A lángok
megvilágítják a síremléket borító, elöl és kétoldalt a márványpadlóig érő
terítő zöldellő, vöröslő, aranyló mintáit. A síremlék közelében egy sarkig tárt
ajtó egyenesen az utcára nyílik. Bal kéz felől a helyiség tágas térré öblösödik,
s a túlsó végét gyékényfonatokból készült függöny zárja el a szemlélő elől.
Itt-ott a kőpadlót is gyékényszőnyeg fedi. A függöny előtt két magas támlájú,
párnázott fapad meg egy alacsony asztalka áll. Csak a kőfal tetejébe vágott
keskeny kis ablakokon szűrődik be némi fény, ezenkívül mindössze a
síremlék körül égő gyertyák világítanak. Az egyik ablaknál fából ácsolt nagy
szövőszék tornyosul, alatta jókora darab összegöngyölt kelme fénylik. A
szövőszék közelében lsabel egy öregembert pillant meg, aki egyenes támlájú
széken üldögél. Hosszú gibbát és kaftánt visel, s hozzá hófehér turbánt,
amilyet a sejkek hordanak. Lehajtott fejjel, gondolataiba merülve mered
maga elé. Isabel megfordul, de a kék leplekbe öltözött nő már nem áll az
ajtóban.

Isabel két lépést tesz a sejk felé, de az öregúr meg se moccan.

– Asz-szalámu alaikum – köszönti tétován Isabel.

– Va alaikum asz-szalám – hangzik a válasz. – Allah kegyelme és áldása

szálljon reád. – A sejk fölemeli a fejét, s a látogatóra néz.

Az Isabel háta mögött nyitva maradt ajtón besütő, lassan erejüket vesztő
napsugárnyalábok nyílt, fiatalos arcra világítanak.

– Gyere közelebb – mondja a sejk.

Isabel elindul feléje, majd amikor úgy érzi, illendő a kettőjük közötti
távolság, megáll. A sejk föltekint rá, egyenesen az arcába néz, s amikor
megszólal, Isabel mintha csendes, szomorkás vágyódást vélne fölfedezni a
hangjában, pedig még nem is hallja az öregúr szavait:

– Azért jöttél, hogy a feleségem legyél?

– Én… – hebegi Isabel.

– Szalámu alaikum – köszön valaki csengő hangon az udvaron, és egy jól

megtermett asszony siet be az ajtón a munkásnők szokásos bő, fekete
ruhájában. Derűs kerek arcát lazán megkötött fekete vászon főkötő keretezi.

– Szalámu alaikum, Ísza sejk – rikkantja ismét, miközben odaszalad

Isabelhez. – Üdvözlöm, asszonyom! Úgy örülök, hogy eljött hozzánk! –
Isabel orrát enyhe narancsvirágillat csapja meg, miközben az asszony
magához öleli, s ő a dús, meleg keblekhez préselődik. – Micsoda öröm, jaj,
de boldog vagyok! – hallja a szűnni nem akaró lelkendezést. – Üljön le,
drágám, üljön már le, angyalom! Mért kell egy ilyen gyönyörű hölgynek így
álldogálnia? Ejnye, Ísza sejk, hát miért nem kínálta hellyel a vendégét? Rá se
rántson, drágám, ne vegye zokon tőle. Hisz oly ritkán néz be hozzánk valaki,
persze azokon kívül, akik Szidi Harunt akarják látni – magyarázza a
síremlékre mutatva. – Hozzá bezzeg csőstül jönnek a látogatók! Ránk
természetesen nem kíváncsiak, de mint látja, azért nekünk fényt és
világosságot hoznak. Asszonyom jelenléte azonban nemcsak fényt hoz az
életünkbe, hanem óriási megtiszteltetés is mindnyájunknak, hogy itt
üdvözölhetjük! Főzzek egy kis teát? Vagy valami mást parancsol? És maga,
Ísza sejk? Nem inna egy teát?

– Nem – feleli Ísza sejk. – Inkább valami hideget kérek. Egy Seven-Up
jólesne.

– Ahogy akarja, drágám! Mindjárt hozok magának egy üveggel. És a hölgy

mit óhajt? Még nem tisztelt meg bennünket azzal, hogy elárulja a becses
nevét…

– Isabel – mondja Isabel.

– Gyönyörű név! Sokáig éljen! Én meg Aja mama vagyok, szolgálatára.

Szóval Szitt Isabel… Remek! Üljön le, nővérem, üljön le, és helyezze magát
kényelembe. Látja ezt a kelmét? – kérdezi, és kisimítja a pad ülőpárnájának
huzatát. – Csordultig van áldással! Maga Ísza sejk szőtte. Meleg vagy hideg
italt kíván, drágám?

– Nekem mindegy. Ami kéznél van – dünnyögi Isabel, miközben leül, és

leteszi maga mellé a padra nyitott útitáskáját, benne a fényképezőgéppel.

– Mindenünk van, amit csak akar! – kiált fel Aja mama. Kioldja és leveszi
fekete főkötőjét, amely alól hófehér kis kendő villan elő. Összegöngyöli a
főkötőt, s a gyűrött batyut a hóna alá csapja. – Hideg is, meleg is! Egy
pillanat az egész! Tudja mit? Előbb hozok magának valami hideget, a teát
meg hagyjuk későbbre. De jó, hogy eljött, drágám! Beszélgessen a
vendégével, Ísza sejk! Ne hagyja, hogy csak üldögéljen és unatkozzon
szegény!

Az asszony kiszalad, s a szobában ismét csend van. A sejk rámered

Isabelre.

– Te külföldi vagy? – kérdezi tőle.

– Igen – feleli Isabel.

– Szőke a hajad.

– Apámtól örököltem.

– És anyádé milyen színű?

– Anyám haja sötét, majdnem fekete… volt.

– Szereted az anyádat? – kérdezi a sejk.

– Igen – bólint Isabel. – Igen, szeretem az anyámat.

– A Paradicsom az anyák lábánál van – mondja a sejk. – Ezt soha ne

felejtsd el.

Isabel az ülőpárnát tapogatja. Ebben a gyér világításban a színeket szinte

nem is látja, csak a különböző árnyalatú sötét csíkokat, amelyek között imitt-
amott egy-egy fénylő aranysáv csillog.
 – Szóval ezt ön szőtte? – kérdezi.

– Igen.

– És még milyen szőtteseket készített?

– Ó, sokfélét. – A sejk hangja szomorúságról árulkodik. – Csak akkor

tudok dolgozni, ha nem fáj a kezem – teszi hozzá.

– Mi baja a kezének? – érdeklődik Isabel.

– Néha nagyon fáj, mert kisebesedik – magyarázza az öreg. Kinyújtott

kezére néz. A félhomályban Isabel jóformán csak sejti a két tenyér közepén
lévő sebhelyek halvány körvonalait, de a kék ruhás nő hosszú fehér keze
hirtelen eltakarja előle őket. Az asszony a sejk lábához térdel, fölnéz az
öregemberre, és Isabel megható gyöngédséget lát a tekintetében.

– Fáj? – kérdezi az asszony.

– Nem – motyogja a sejk. – Nem.

Az asszony lehajtja a fejét, csókot lehel az öreg mindkét tenyerére, majd

összekulcsolja Ísza sejk kezeit.

Aja mama besiet a terembe. Kis réztálcán két zöld üveget hoz, s a kék
ruhás nőhöz fordul: – Szalámu alaikum, Miasszonyunk – köszönti. Leteszi a
tálcát az asztalkára, s ahogy a nő föláll, Aja mama elkapja a kezét, és
megcsókolja.,

– Ugye te is látod, milyen jól van Ísza sejk, Allah neve oltalmazza? –
kérdezi aggodalmaskodva.

– Dicsőség legyen érte Allahnak – feleli a másik nő – És most Szitt… –

kérdő pillantással néz Isabelre.

– Isabel – mondja ő.

– Szitt Isabel is eljött hozzánk…

 – Én igazán… Talán nem lett volna szabad… – kezdene magyarázkodni
feszengve Isabel, de Aja mama a szavába vág:

– Már miért ne lett volna szabad? „Lépjetek hát be a házakba az ajtókon át”
– idézi az írást. – Asszonyom az ajtón át lépett be, mi pedig szívesen látjuk.

– De mégis, talán… – lsabel megmozdul, hogy fölálljon, ám a kék ruhás nő

végtelenül kedves mosollyal fordul hozzá.

– Mindig örülünk a kellemes társaságnak – mondja. – Helyezze magát

kényelembe. Érezze otthon magát nálunk.

– Tiszteljen meg bennünket, Szitt Isabel! – Aja mama megtörli a ruhája

ujjával az egyik üveg száját, aztán odanyújtja az üdítőt Isabelnek. Isabel
elveszi tőle, s az asszony a másik üveget Ísza sejk kezébe adja. – Igyon,
drágám, igyon! Kedves egészségére!

A kék ruhás nő már az ajtónál áll. – Nekem mennem kell. Jó egészséget

kívánok! – búcsúzik, majd kilép a napsütötte udvarra, és eltűnik a szemük
elől.

Aja mama leül a másik padra, s Isabelre néz. – Most pedig mesélje el,
nekünk, drágám, hogy hol tanult meg arabul!

És Amal döntő elhatározásra jutott. Amint befejezi az Anna-sztorit, lezárja a

lakását, és Tavasziba költözik. Persze nem végleg, de hosszabb időre. Ha
most felelős egyáltalán valamiért vagy valakiért, akkor csakis a földjéért és a
rajta élő emberekért. Annyi mindent tehet értük, annyi mindent adhat nekik,
és annyi mindent tanulhat tőlük. Bárcsak meg tudná oldani valahogy azt a
problémát, amit a lista okoz! A fellahoktól nem kérheti, hogy írják össze a
tanítók adatait – viszont a lista nélkül nem nyithatja ki újra az iskolát. Az
Egyetem híd végéhez közeledve Egyiptom ébredésének emlékműve
magasodik előtte: ennek a szobornak a lábánál gyülekeztek hajdan, a
tüntetések idején, amikor a 67-es háború után úgy látszott, egész nemzedékük
érzi, mit jelent mindnyájuk számára ez a vereség, és hogyan veti majd rá az
árnyékát egész hátralévő életükre. Így aztán elözönlötték az utcákat, hogy
megpróbálják eloszlatni, elűzni a vészjósló árnyakat. Akkoriban, 68-ban, azt
hitték, az ifjúság meghódítja az egész világot, és az egyiptomi egyetemisták
is ott lesznek a győztesek között. Az emlékművet szimbólumnak, harcuk
jelképének tekintették: az egyik parasztasszony egy szfinx fejére teszi a
kezét, hogy fölébressze álmából, a másik meg épp a fátylat dobja el. Az
asszuáni rózsaszín gránitból faragott szobor egyszerre hat réginek és
modernnek. Mahmúd Muhtár, a Képzőművészeti Akadémia legelső végzett
hallgatója tervezte, s abból a pénzből emelték, amit a kormány és a nép
közösen gyűjtött össze. Még ma is áll – Egyiptom meg biztosan felébred és
újjászületik egy szép napon… Ha ki tudja nyitni az iskolát, mindenekelőtt
kimeszelteti a falakat, aztán teleaggatja őket derűt sugárzó színes
poszterekkel. Följegyzi a gyerekdalokat, és megtanul kenyeret sütni. Keres
egy öregembert, akinek még van olyan régi kukucskálós panorámája,
amelyben a világ hét csodája látható – meg egy mesemondót is kerít
valahonnan. Biztosan él még a környéken egy-két mesemondó…

Amíg a tilosban várakozik, egyszer csak megérzi, hogy nézi valaki, és

föltekint. A kocsija mellett álló rabszállító autó magas ablakából egy
fiatalember bámulja mereven. Sűrű fekete szakálla van és szúrós sötét szeme;
mindkét kezével az ablakrácsot markolja. Amal elfordítja a tekintetét, aztán
előrenéz. De közben szégyelli magát. Szégyelli, hogy szabad, hogy itt ülhet a
kocsijában, és oda mehet, ahova akar, miközben ezt a fiatalembert ketrecbe
zárták, mint valami vadállatot. Kié ez az ország tulajdonképpen? Odáig fajult
a helyzet, hogy most már ez a kérdés. A lámpa zöldre vált, Amal beletapos a
gázba. Sírva fakadt, amikor telefonon azokról a megkötözött férfiakról mesélt
Omarnak, akiket a szeme láttára tuszkoltak be abba az útszéli bódéba, és
zokogva számolt be neki a fellahoktól hallott szörnyűségekről is.

– Ocsmány ez a világ, úgy, ahogy van – mondta a bátyja.

– De nem muszáj ilyennek lennie! – felelte ő. És elhatározta, hogy ebbe

fog belekapaszkodni. Ugyan mit számít húsz vagy ötven év Egyiptom
életében? Semmit, amíg legalább néhányan kitartunk, és megteszünk minden
tőlünk telhetőt. Neki most az a dolga, hogy hazamenjen a birtokára, és ott élje
tovább az életét. A nemzeti iparágak kiárusítása, a sötét üzletek és a
korrupció ellen nem tehet semmit, s ugyanilyen tehetetlen a
reménytelenséggel meg az embertelen kegyetlenséggel szemben is, ami sok
fiatal férfit ma arra ösztönöz, hogy szakállt növesszen, és lövöldözve,
bombákat hajigálva próbáljon utat törni magának a rég elveszett múltba. De
neki van egy darab földje, és az ott élő embereknek ez a föld adja a
mindennapi betevő falatot. Ezt a kis világot össze tudja tartani. Megismerheti
a földet, s megtanulhatja a meséit, amelyeket majd másoknak is elmesélhet.
És talán a fiai is meglátogatják. Oly rég jártak utoljára Mínejában. Hátha az
egyik fölveszi a telefont, és azt mondja: „Mama, hazamegyek hozzád, és egy
darabig otthon is maradok.” És ha tényleg eljön, ő megmutathatja neki az
iskolát meg az orvosi rendelőt. Bemutathatja a fiút az embereknek, akik nem
győznek majd álmélkodni: „Nahát, hogy megnőtt az ifjú bej, Allah őrizze
meg!” Kiülhet vele a verandára, és hallgathatja, mit mesél önmagáról. És ha
elég sokáig marad, még Anna történetét is elmondja neki. Aztán kettesben
üldögélnek majd az esti szürkületben, érezni fogják Anna és Saríf al-Bárúdi,
Laila és Zainab úrnő meg az összes többi ős jelenlétét, s talán – ha mégoly
homályosan is – megpillanthatják annak a szőttesnek a mintáját is, ami épp
ebben a történelmi pillanatban épp ezen a földön jelölte ki a helyüket.

– Ezt nézze meg! – lelkendezik Aj a mama. – Vagy ezt! – Egymás után hozza
elő az összetekert szőtteseket, majd kigöngyöli és Isabel térdére teríti őket

– Gyönyörűek – dünnyögi Isabel, miközben minden darabot az ablakon

beszűrődő kevéske fény felé emel, s azon tűnődik, vajon Aja mama azt
akarja-e, hogy vásároljon valamit. – Elég világos van itt ehhez a munkához?
– kérdezi.

– Az én kezemnek nem kell világosság – feleli Ísza sejk.

– Épp elég fény árad a szívéből, Allah neve áldja meg érte mondja Aja
mama. – Árulja már el nekünk, Szitt Isabel, sokáig marad-e Egyiptomban?

– Holnap elutazom – válaszolja Isabel, és leteszi a szőttest.

– De vissza fog jönni.

Isabel nem biztos benne, hogy ez kérdés volt-e. – Igen – bólint –, most
azonban haza kell mennem, és meg kell látogatnom anyámat. Beteg szegény.

– Allah könnyítsen a lelkén, asszonyom, és megvigasztalódva vezesse

vissza hozzánk. Insallah. Férjnél van, drágám7
 – Nem. Férjnél voltam, de elváltam – feleli Isabel. – Nincsenek gyerekeim
– teszi hozzá, mert már eléggé ismeri Egyiptomot ahhoz, hogy tudja: ez lesz a
következő kérdés.

– Allah meg fogja jutalmazni a türelméért, csillagom.

– Insallah – mondja Isabel, s érzi, hogy valószínűleg elpirult, mert Aja

mama széles mosollyal kijelenti:

– De nagyon sokat gondol valakire.

És Isabel gondolkodás nélkül rávágja: – Igen! – Aztán legnagyobb

meglepetésére bevallja: – Csak azt nem tudom, hogy ő mit erez irántam.

– Hogy ő mit érez? – kérdezi Aja mama elképedve. – Hát mit érezhetné?
Mondhat-e nemet valaki, ha maga a holdsugár vágyódik utána?

Isabel mosolyogva vállat von.

– Ha férfi a talpán, biztos, hogy ő is szereti magát, asszonyom – mondja

Aja mama. – Persze az is lehet, hogy szereti, csak valamilyen okból nem
akarja bevallani.

– Ahogy hazaérek, beszélni fogok vele – közli Isabel.

– Beszélni? Az nem lesz jó, drágám. Sok beszédnek sok az alja, higgye el
nekem. Az ember csak mondja a magáét, és minden ki úgy forgatja ki a
szavait, ahogy akarja.

– Akkor mit tegyek?

– Öltözzön föl a legszebb ruhájába, cicomázza ki, illatosítsa be magát,

aztán üljön le édes kettesben a választottjával, és érezzék jól magukat… Egy
ilyen gyönyörű nő… csak tudja, mire gondolok…

– El-Aszr – szólal meg Ísza sejk, ahogy beszűrődik a terembe a müezzin

délutáni imára hívó éneke.

– Mennem kell. – Isabel odalép a sejkhez, és kezét az öregember kinyújtott

kezébe teszi.

– Menj, édes lányom – mondja Ísza sejk, s mindkét kezével megfogja

Isabelét. – Menj csak! Allah világítsa meg az utadat, teljesítse szíved leghőbb
vágyát, s minden jóval ajándékozzon meg a türelmedért.

Isabel megfordul. Aja mama éppen az ő útitáskája cipzárját húzza be

– Nehogy itt felejtse a holmiját! – mondja. – És hallgasson a szíve szavára.

Biztosan megmutatja az utat.

És Isabelt ismét elborítja a narancsvirág illata.

 19
Csak higgy, és teljesül a vágyad.

J. S. B. Monsell, 1865
 1901. május 6.

Hamarosan férjhez megyek.

Csak nézem ezt a mondatot, s szinte el sem hiszem, hogy igaz lehet –
pedig ez a valóság. Alig több mint két hét múlva férjhez megyek. Ha Saríf
basán múlna, már holnap megtartanánk az esküvőt, de azt szeretné, ha jó
barátja, Mohamed Abdo sejk adna össze bennünket, ő azonban jelenleg
Isztambulban van, így megvárjuk, míg visszatér.

Anna leteszi a tollat. Kinéz az ablakán, ám a Shepheard's Hotel teraszán

üldögélő, vacsora előtti aperitifjüket kortyolgató férfiak, az utcán lődörgő
egyiptomi fiúk és az egyszerű járókelők látványa az égvilágon semmit nem
tükröz vissza mindabból, ami most a szívében és a lelkében kavarog. Átvág a
szobán, s a saját arcát vizsgálgatja a tükörben. Látszania kell rajta valaminek,
s valóban látszik is: rózsás pír színezi az orcáját, és a szokásosnál jóval
fényesebben csillog a szeme. Mindkét kezét az arcához szorítja…

Elmentem az édesanyja házába, ahogy kívánta, s amint bebocsátották,

nyomban a nagy előcsarnok felé indultam. Ő ott várt rám. Éppolyan
európai öltönyt viselt, amilyenben először láttam, háttal állt nekem,
szokása szerint hátrakulcsolt kézzel, s jobbjával az olvasója gyöngyszemeit
morzsolgatta. Megfordult, amikor beléptem az ajtón, és minden vonása,
minden porcikája – a most nyugtalannak látszó szeme fölött csaknem
teljesen összeérő sötét szemöldöke, a halántékánál már deresedő, sűrű
fekete haja, a széles válla, a fejtartása – a legapróbb részletekig
megegyezett azzal a képpel, melyet az elmúlt öt hét során képzeletben
festettem, s a szívemben őriztem róla. A szívemben – mely oly hevesen
kezdett verni, hogy mozdulni se bírtam, s meg kellett állnom az ajtóban.
Amikor megfordult és meglátott, egy pillanatig döbbenten nézett rám, de ez
a pillanat rögtön elszállt, ő visszanyerte az önuralmát, és elindult felém.

– Lady Anna – mondta, miközben mindkét kezemet megfogta –,

bocsásson meg, kérem, de ez a… – Fejmozdulatából ítélve a ruhám zavarta
meg. Hát persze, hiszen attól fogva, hogy elrablóim a házába hurcoltak, ő
folyvást csak férfi holmikban vagy saját régi köntösében látott, vagy abban
a selyemruhában, amit a húgától kaptam; az európai nők szokásos
hétköznapi viseletében még soha. Csak állt előttem, még mindig a kezemet
szorongatta, és úgy nézett rám, mintha meg kellene győződnie róla, hogy
valóban azonos vagyok azzal a nővel, akire emlékszik, s akinek a levelet
írta. Azt hiszem, meglátszott rajtam, mennyire feszélyez a tekintete, mert
ismét így szólt hozzám: – Bocsásson meg. Teljesen lenyűgöz a… – Nem
fejezte be a mondatot. Néhány másodpercig hallgatott, aztán csak annyit
mondott: – jöjjön! Talán üljünk le, jó?

Leültem a kerevetre, és ő is helyet foglalt mellettem, de azonnal föl is

pattant, és elem állt. Amikor föltekintettem, fürkésző pillantással nézett
rám, s láttam, hogy mosoly bujkál a szemében.

– Ön éppolyan gyönyörű, amilyennek megőriztem az emlékeimben –

mondta.

– És mégis lát egy kis különbséget – feleltem. Bólintott. – De azért ön

az, ugye?

– Valóban én vagyok az – mondtam egy lélegzetvételnyi hallgatás után.

– És bármikor elővehetem a sivatagban viselt ruháimat…

– Erre semmi szükség! – nevetett. – Ezekhez is hozzá kell szoknom. Ó,

Anna! – Türelmetlenül legyintett és elfordult. – Úgy érzem, minden szó
fölösleges, és legszívesebben nem is terhelném ilyesmivel – folytatta zsebre
tett kézzel –, de meg kell tennünk a szükséges előkészületeket…

– Előkészületeket?

– Igen. Az esküvőhöz.

Nagyot dobbant a szívem, majd kiugrott a helyéről. Mindketten

hallgattunk. Láttam, hogy elkomorul az arca.

– Ön… – Átható tekintettel meredt rám. – Talán félreértettem? A

levelemben… azt hittem, világosan fejeztem ki magam. És ma reggel
megkaptam a válaszát…

– Igen – mondtam –, igen! – Most már úgy kalapált a szívem, és oly

sebesen száguldott a vér az ereimben, hogy úgy éreztem, menten elájulok.

– Milyen sápadt.

Halk és nyugodt volt a hangja – már-már bántónak találtam. És mintha

hátrált volna előlem, vagy távolodott volna tőlem, pedig meg se mozdult.
És tudtam, hogy akarom őt, azt akarom, hogy visszatérjen hozzám. És azt
is tudtam, milyen fontos – életbe vágóan fontos –, hogy most félre ne
értsen.

– Monsieur – mondtam, s közben a torkomban dobogott a szívem –,

szerfölött megtisztelőnek tartom az ajánlatát, és boldogan elfogadom.

Egy szót sem szólt, én meg minden erőmet összeszedve tovább

beszéltem:

– Ha most látszólag furcsán viselkedem, annak nincs más oka, csak az,
hogy azt hittem, eltelik még egy kis idő… talán néhány nap… mire ez a
kérdés felmerül közöttünk…

Fölnéztem; még mindig mogorván meredt rám. Felé nyújtottam a

kezemet. – Saríf basa – szólítottam meg szelíden.

Megfogta a kezemet, én meg odahúztam magam mellé, a kerevetre.

– Igen – ismételtem összefonódó ujjainkra pillantva. – Igen. Nagyon

szeretnék a felesége lenni, monsieur.

Biztosnak kell lennie benne – mondta, és megszorította a kezemet. –

Egészen biztosnak kell lennie benne, hogy valóban ezt akarja. Annyi
mindenről kell majd lemondania…

– Egészen biztos vagyok benne – válaszoltam, mert ez volt az igazság.

Hallottam, ahogy megkönnyebbülve kifújja a levegőt. Aztán a másik

kezével megérintette az arcomat, ujjaival tapintva ki a kontúrjait, mintha
így akarná emlékezetébe vésni a vonásaimat. A kalapom alól kibújt
hajfürtjeimet is végigsimította – és elsüllyedt körülöttem az egész világ,
csak az ő közelsége, az ő érintése volt fontos, semmi más. Amikor elengedte
a kezemet, láttam, hogy erős marka szorításától gyűrűim mély nyomokat
hagytak az ujjaimon. Én lesütött szemmel ezeket a nyomokat vizsgálgattam,
miközben ő föl-alá járkált előttem.

– Ha Mohamed Abdo itthon volna, akár holnap is az esküvőt – mondta

kissé ingerülten.

– Feltétlenül ragaszkodik a személyéhez? – kérdeztem, s , hogy mélyen

elpirulok, mert szavaim szándékom ellenére úgy hatottak, mintha sürgetni
akarnám a házasságkötést. És csakugyan láttam is, hogy az imént még
komor, bosszús arca felderül, s huncut kis mosoly csillan meg a szemében.
– Nocsak, nocsak! Mintha az előbb olyasmit mondott volna, hölgyem, hogy
azt hitte, eltelik néhány nap, mire ez a kérdés felmerül közöttünk… De
valóban ragaszkodom Mohamed Abdo személyéhez. Senki más nem merne
összeadni bennünket. És nem is volna helyénvaló, ha mást kérnék fel
helyette. Csak az ő tekintélye teszi lehetővé, hogy…

Ebben a pillanatban hangos – Bá! Bá! – kiáltással a kis Ahmed rontott

be a szobába, nagybátyja pedig fölkapta, és a magasba emelte. – Jól van,
jól van – mondta, majd amikor Ahmed végre elengedte a nyakát, arabul
szólt néhány szót a gyerekhez, amiből csak a saját nevemet értettem, aztán
letette a kisfiút, s Ahmed ekkor odafutott hozzám, és megcsókolt, én meg
magamhoz öleltem. Közben ragyogó arccal Laila is beszaladt, így anya és
fia egyszerre ölelgetett.

– Mabrúk, Anna! Gratulálok! – kiáltotta Laila boldogan, aztán

odalépett a fivéréhez. – Mabrúk, kedves bátyám! – Láttam, hogy
örömkönnyek csillognak a szemében. – Mikor? – kérdezte lelkendezve. –
Mikor lesz a nagy nap?

– Éppen erről beszélgettünk… – felelte Saríf basa.

„Laila szemmel láthatólag rögtön megértette, mire céloz, és mosolygó

arca kissé elborult; gondterheltnek látszott. – Mindkettőtöknek óvatosnak
kell lennetek – mondta. – Nagyon óvatosnak. Senkinek sem szabad idő előtt
megtudnia. Csak ha már megvolt az esküvő.

Azt hiszem, én valójában ekkor fogtam fel igazán, mekkora horderejű

lépésre készülök. Persze nem gondoltam meg magam; egy pillanatig sem
jutott eszembe ilyesmi. De új keletű boldogságomba ettől a másodperctől
kezdve némi kis szorongás is vegyült, mert ráébredtem, hogy a
barátaimmal nem oszthatom meg örömömet, nem is ábrándozhatom róla.
Sir Charles és Caroline, James Barrington és Mrs. Butcher – egyszerűen
nem tudom elhinni, hogy örökre el kell válnom tőlük, ám a legjobb esetben
is minden bizonnyal megváltozik valamelyest a kapcsolatunk. Hirtelen
eszembe jutott, mekkora botrány tört ki három héttel ezelőtt, amikor egy
német hölgy egy egyiptominak látszó úriemberrel vacsorázott a
Shepheard's Hotelban, és a görög (!) pincér – a vezetőség „tisztelete”
jeléül – egy salátával megtöltött fezzel ajándékozta meg az urat (akiről
később kiderült, hogy a kedive unokatestvére)! Aztán Lord Cromerra meg a
Képviseletre gondoltam, és tőrként hasított a szívembe a jeges félelem –
bár nem önmagamat féltettem.

– Tudja, Anna – fordult hozzám Saríf basa –, a lehető legszabályosabban

fogunk eljárni, ahogy a törvény és az illendőség megkívánja, de azt hiszem,
jobb volna előbb az egyiptomi szokások szerint megesküdnünk, és csak
aztán kellene a Képviseletre mennünk, hogy ott is bejegyezzék és
jóváhagyják a házasságkötést.

– Nekem az egyiptomi esküvő is elég – közöltem.

– Lady Anna – mondta ő mosolyogva –, Lady Anna, a rettenthetetlen, aki

sose fél. Nem, madame, ragaszkodjunk csak a szabályokhoz. Addig
azonban – tette hozzá, s némi keserűség csendült ki a hangjából –, addig
azonban, bármennyire is sajnálom, sehová sem vihetem el szórakozni, és
nem udvarolhatok önnek úgy, ahogyan illene, mert egyszerűen nincs hová
mennünk.

– Akkor majd később lesz kénytelen udvarolni nekem, monsieur –

válaszoltam. – Türelmesen kivárom.

Fölmentünk az emeletre, ahol Zainab úrnő gyöngéd szeretettel csókolt

meg – nemcsak engem, hanem mindkettőnket, s közben könnyek áztatták az
arcát, etiópiai komornája pedig tapsolni kezdett örömében, csak úgy
csörögtek, csilingeltek arany karperecei, ám amikor hangos
örömujjongásra nyitotta a száját, Saríf basa szigorúan rászólt: – Még ne!
 Csak az esküvő után! – de azért megsimogatta a hűséges szolgáló vállát, és
szeretetteljes csókot nyomott a feje búbjára, mert mint megtudtam,
Mabrúka a dajkája, s egész életében a második anyja volt.

– Ami atyámat illeti – mondta nekem –, vele majd akkor találkozhat, ha

már a feleségem lesz.

Anna naplójából föltekintve egy pillanatra meglepődöm, hogy a saját

hálószobámban találom magam. Útiládája most is a helyén, a fal mellett áll,
ágyam pedig, rajta a visszahajtott könnyű takaróval, arra vár, hogy
lefeküdjem végre. Úgy beleéltem magam ebbe a jelenetbe, hogy magam is ott
voltam a régi ház előcsarnokában és dédnagyanyám haramlekében. Éppolyan
hevesen vert a szívem, mint Annáé, s az én ajkam is a szerelmem csókjára
szomjazott. Nagy nehezen megszabadulok a varázslattól, fölállok, bóklászni
kezdek a lakásban, aztán kiállók az erkélyre, lenézek az utcára, és lassan
visszazökkenek a jelenbe. Kik olvasták még ezt a naplót rajtam kívül? És
miközben olvasták, vajon ők is úgy érezték-e, hogy a napló beszél hozzájuk?
Mert bennem oly erős ez az érzés, hogy Anna – a papírra vetett sorokon át –
szól hozzám, hogy magamban gyakran válaszolok is neki. Éjszakánként,
álmomban, kettesben üldögélünk, és úgy beszélgetünk egymással, ahogy jó
barátnők vagy nővérek szoktak csevegni.

A konyhában előveszek a frizsiderből egy üveg jéghideg vizet, töltök

magamnak, majd fölkapok egy uborkát, beleharapok, és visszamegyek a
hálószobába. Isabel elutazott. Minden holmija itt maradt; a fiúk szobájában
hagyta a ruháit, amelyekre Amerikában nincs szüksége, s ott van a nagy
útitáskája is, benne a fényképezőgépe, a hozzá való összes lencséje meg az itt
vásárolt könyvei és kazettái. Most éppen valahol az Atlanti-óceán fölött
repül, úton Jasmine és a bátyám felé. Sürgősen beszélnem kell Omarral,
méghozzá őszintén, kertelés nélkül. Isabelről kell beszélnem vele. Fogalmam
sincs, mire véljem azt a sztorit, amit ez a lány a régi házban lévő szentélyről
előadott. Hiszen Isabel józan, intelligens nő, aki két lábbal áll a valóság
talaján. Persze emellett romantikus és érzelmes is, de nem bolond. Nem hisz
az ufókban meg földön kívüli lényekben, akik csak úgy jönnek, és elrabolják
az embert. De mégis biztos volt benne, hogy kinyitott egy ajtót, belépett a
szentélybe, ott leült, Seven-Upot ivott, s eközben, mint mesélte, elbeszélgetett
egy különös, idegen sejkkel, egy víg kedélyű szolgálóasszonnyal meg egy
másik nővel, aki éppolyan kék ruhát viselt, mint a Madonna a festményeken.

Másnap visszamentünk a házba, de a szentély ajtaját természetesen zárva

találtuk, sőt nemcsak zárva volt, hanem le is volt lakatolva, és pókhálók
borították, pontosan úgy, mint azelőtt. Megkerültük az épületet, és a
mecseten keresztül jutottunk be a szentélybe. A síremléket most is a szokásos
zöld terítő fedte, és valóban gyertyák égtek körülötte, de hát gyertyák számos
mecsetben égnek. A vasrácson túl olyan sötét volt, hogy semmit sem láttunk.
Odahívtam a gondnokot, és közöltem vele, hogy a sejket szeretnénk
meglátogatni.

– Itt van a sejk – válaszolta a síremlékre mutatva.

– De mi nem hozzá jöttünk, hanem a másik sejkhez – mondtam. – Ahhoz,

aki odabent él.

– Aha! Szóval a rejtőzködő sejkre kíváncsiak? Akkor sajnos hiába

fáradtak, mert az előző meghalt, és még nem hoztak másikat helyette –
magyarázta a gondnok.

– Mikor halt meg az előző sejk? – kérdeztem.

– Körülbelül egy évvel ezelőtt – felelte ő. – Pedig még elég fiatal volt. De
igazhívőként élte le az életét, és bebocsáttatott a Paradicsomba. Előtte meg az
apja élt itt. Sokáig laktak sejkek ebben a szentélyben. Legalább száz évig.
Már jóval azelőtt itt voltak, hogy a kormány megvette és múzeummá
alakíttatta át a házat.

– Szóval már egy éve nem él sejk odabent?

– Ezt mindenki tudja, asszonyom. Az a helyzet, hogy az itt élő sejknek,

hogy úgy mondjam, híven kell követnie Allah parancsait, vagyis csak olyan
ember lehet, aki semmire sem vágyik ebből a világból. Ez az alapítvány
legfőbb kikötése. És ilyen igazhívő férfiú manapság sajnos nem terem
minden bokorban.

Már indulófélben voltunk, amikor eszembe jutott még valami. – Mondja

csak, Aja mama még mindig a közelben lakik? – kérdeztem a férfitól.
 – Nem tudom, asszonyom – felelte. – Sose hallottam róla.

Isabel teljesen ki van kelve magából. Képes lenne vitába szállni a

gondnokkal, de a karjánál fogva kivonszolom az utcára. – Egyszerűen nem
értem! – hőbörög a kocsiban. – Pedig ott voltak, a saját szememmel láttam
őket! Beszéltem is velük!

– Jaj, Isabel – csitítom –, néha velem is megesik, hogy nagyon erősen

gondolok valakire vagy valamire. Elképesztően plasztikus a kép, és magam is
megdöbbenek, amikor kiderül, hogy csak képzelődtem.

– Igenis ott voltak! – köti az ebet a karóhoz. – Pontosan úgy, ahogy most itt
ülünk!

Holnap, gondolom, miközben belemasszírozom az arcomba az éjszakai

krémet, holnap előjegyeztetem a távolsági beszélgetést, és megkérdezem, mi
van vele. Meg Omart is fölhívom. A saját készülékemről nem lehet távhívást
bonyolítani. Szándékosan nem vezettettem be. Nem tudnék ellenállni a
kísértésnek, hogy állandóan a fiúknak telefonálgassak.

Kairó

1901. május 12.

Kedves Sir Charles,

épp az imént kaptam meg 8-án kelt levelét, melyben azt írja, a comwalli
herceg megígérte, hogy közbenjár a szultánnál és a kedivénél Arabi pasa
érdekében. Ez valóban kedvező hír, és végre jóváteszi azt az
igazságtalanságot, amit sok-sok évvel ezelőtt követtek el vele szemben –
legalábbis remélem. Azt hiszem, már említettem, hogy Mahmúd Számi al-
Bárúdi pasa elvesztette a szeme világát Ceylonban – ennyire megártott
neki az ottani klíma –, és most a leánya meg az unokái szoktak felolvasni
neki, ugyanis minden idejét annak szenteli, hogy antológiát szerkesszen az
arab költészet gyöngyszemeiből, sőt a készülő műhöz jegyzeteket is ír.
Óriási feladat egy vak úriembernek'. A társaik közül természetesen már
senki sincs az élők sorában. Jómagam tehát most azért imádkozom, hogy
az Arábinak adott kegyelem legalább néhányat begyógyítson mindazon
 sebek közül, melyek itt mind a mai napig fájdalmasan sajognak.

Errefelé most is ugyanúgy zajlik az élet, mint mindig. A múlt héten

rendezték meg a nagy jelmezbált a Shepheard's Hotelban. A grandiózus
Mór terem kiválóan alkalmas efféle nagyszabású mulatságokra. Négy
katonatiszt mindenáron részt akart venni a bálon, de későn érkezett meg
Kairóba, és nem volt jelmeze, így aztán a folyosókon, a vendégek szobái
előtt lévő szekrényekből szerzett női ruhát magának. Az urak persze óriási
sikert arattak, de ahhoz már nem vették a fáradságot, hogy távozáskor
visszaakasszák a szekrényekbe az elcsent holmikat, s hanyagságuk másnap
reggel nem csekély fejfájást okozott a vezetőségnek. A károsult hölgyeket
végül sikerült megbékíteni, és nemsokára helyreállt a béke. Hát így
szórakozunk mi Kairóban.

James Barrington a bizalmába avatott, s elmondta, hogy azon

gondolkozik, hazatér Angliába, édesanyja ugyanis nemrégiben
megözvegyült, ő pedig, mint egyetlen gyermeke, tisztában van vele, mivel
tartozik neki. Úgy véli, meg lenne elégedve vele – és némi hasznot is tudna
hajtani –, ha valamelyik londoni újságnál dolgozhatna. Megígértem, hogy
írok önnek, s megkérdezem, nem tud-e megüresedett állásról valahol.
James szerfölött rátermett fiatalember, és azt hiszem, ön is
rokonszenvesnek fogja találni.

Aziránt érdeklődik, drága Sir Charles, hogy mikor térek haza. Nos
egyelőre nem áll szándékomban. A hőség még nem elviselhetetlen, és egyre
jobban tudok arabul…

Anna abbahagyja az írást. Úgy érzi, minden szava hamisan cseng, és becsapja
Sir Charlest, ha most arról kanyarít neki hosszú beszámolót, milyen jól tud
már arabul. Félre is teszi ezt az oldalt, és ismét nekilát. Az első négy
bekezdést valószínűleg átmásolta, mert a levél új lapon folytatódik:

…és azt hiszem, ön is rokonszenvesnek fogja találni. Valószínűleg előbb tér

haza Angliába, mint én, így őt fogom megkérni, hogy vigye el Mr.
Winthorpnak azokat a gyógyfüveket, amelyeket még a múlt ősszel kért
tőlem. Ha akadna bármi, amit önnek küldhetnek innen, kérem…

És mégis, az az igazság, hogy az utóbbi két hónap során, miközben a kairói

élet egyre valóságosabbá vált Anna számára, úgy vettem észre, hogy mind
kevesebbet gondol Sir Charlesra, Caroline-ra és régi londoni világára. Persze
továbbra is aggódik Sir Charlesért, de nincs elég ereje hozzá, hogy enyhítse
az öregúr legnagyobb szívfájdalmát. Vajon tartott-e tőle, hogy őt is örökre
elnyelné ez a fájdalom, ha Angliában élne?

Május 17.

Ma lehúztam az ujjamról Edward jegygyűrűjét, s azzal a gyűrűvel együtt,

melyet hajdan én adtam neki, abba a filctasakba tettem, amit Emilytől
kaptam hosszú évekkel ezelőtt. Talán jól is van ez így, hogy még néhány
napig egyedül lehetek, s fölkészülhetek az életemben hamarosan
bekövetkező gyökeres változásra. Legalább istenhozzádot mondhatok a
múltnak – már amennyire ez egyáltalán lehetséges –, és örökre
eltemethetem. Nyugodjék békében.

Gondolhattam volna, hogy életem e fordulópontján némi szorongás

támad majd bennem Edwarddal kapcsolatban, de azt hiszem, ha élne,
nemigen érdekelné, hogy újra férjhez megyek – talán még örülne is a
boldogságomnak, és megkönnyebbülne, mert nem gyötörné tovább a
bűntudat. Csak… csak az a bökkenő, hogy alighanem akkor tudna igazán
örülni, ha olyasvalakihez mennék férjhez, akit maga is számomra
elfogadható vőlegénynek talál. Ám ami ezt a házasságot illeti…

Megpróbálom együtt elképzelni Edwardot és Saríf basát (akit továbbra

sem tudok egyszerűen a keresztnevén szólítani). Megpróbálom elképzelni,
hogy találkoznak, de még gondolatban sem tudom rávenni őket, hogy kezet
fogjanak. Apránként jut el a tudatomig a felismerés: azzal a lépéssel,
amelyre készülök, magam távolítom el a közelemből mindazokat, akiket
egész életemben ismertem és szerettem. Azt még el tudom képzelni, hogy
Caroline megismerkedik Saríf basával, sőt azt is, hogy egy kicsit talán
flörtöl is vele. A férfiak közül azonban – a drága jó Sir Charlest is
beleértve – atyám az egyetlen, aki őt számomra megfelelő férjnek találná.
Úgy vélem, ha atyám élne, akár még barátok is lehetnének. Persze nem itt,
Egyiptomban vagy otthon, Angliában; de ha valahol külföldön
találkoznának, valószínűleg szívélyesen elbeszélgetnének – még akkor is,
ha franciául kéne szót érteniük egymással. Ami anyámat illeti, egészen
biztos vagyok benne, hogy ő egy pillanat alatt a szívébe zárná
választottamat.

Már tizenegy napja nem láttam őt, és ha minden a terveink szerint

alakul, egészen 23-áig nem is fogom látni. De Laila – legjobb barátnőm,
aki hamarosan a nővérem, a sógornőm is lesz – rendszeresen átadja Saríf
basa üzeneteit, s mosolyogva meséli, mennyit mérgelődik és bosszankodik a
fivére, amiért ilyen hosszú ideig nem lehetek mellette. – Jaj, Anna –
mondogatja Laila lelkendezve –, olyan boldog vagyok, drágám! Már azt
hittem, sose jutunk el idáig! De most aztán ne vesztegessétek az időt,
hanem mielőbb gondoskodjatok egy kis menyasszonyról Ahmed számára! –
Olykor azonban gondterhelten néz rám. Egy alkalommal meg is jegyezte: –
Tudnod kell, hogy az én kedves Saríf bátyám el fog engedni, ha haza akarsz
utazni, vagy ha bárkihez elmennél látogatóba.

– Ebben egészen biztos vagyok – feleltem.

– Csak… – folytatta, majd néhány másodpercre zavartan elhallgatott. –

Csak azt nem várhatod el tőle, hogy ő is veled tartson.

– Igen – bólintottam –, ezt én is tudom.

– De például Franciaországban megvárhatna téged…

– Ne aggódj, Laila – nyugtattam meg –, hiszen minden a legnagyobb

rendben van. Korai még azon rágódnod, hogy honvágyam lesz. – És
valóban nem is akartam, hogy Saríf basa elkísérjen Londonba, aztán
megbámulják – vagy még ennél is kellemetlenebb élményekben legyen
része. Talán az a nap is felvirrad egyszer, amikor együtt utazhatunk. Majd
ha Egyiptom kivívja a függetlenségét, elvihetjük a gyermekeinket
Horshambe, a régi házban tölthetjük a nyári hónapokat, és
megmutathatom neki, hogy… De ez még nagyon messze van.

Laila az előkészületekről is beszámolt. Előbb megkötjük a házassági

szerződést, másnap elmegyünk a Képviseletre, hogy az angol törvények
szerint is jóváhagyják – mert ha a szerződés érvénybe lép, Lord Cromer
már semmit sem tehet, hogy megakadályozza a házasságkötést –, a
harmadik napon pedig megtartjuk az esküvőt. Amikor megbeszéltük a
részleteket, Laila lelkére kötöttem, hogy a lehetőségekhez mérten minden
úgy történjék, mintha magam is egyiptomi lennék, mert biztos voltam
benne, hogy ezzel nagy örömet szerzek Zainab úrnőnek, aki már hosszú
évek óta vár arra a boldog pillanatra, amikor a fia megnősül végre. Azt
hiszem, Saríf basa szintén örülni fog, hogy ragaszkodom az itteni
szokásokhoz. Ami pedig engem illet, mivel nem a régi horshami
templomban zajlik majd a szertartás, jobb is, ha egészen más lesz az egész,
mint egy otthoni esküvő. Így aztán megmondtam Lailának, hogy a
gondjaira bízom magam, és mindent úgy intézzen, mintha a saját húga
készülne férjhez menni. Boldogan vállalta a feladatot, s az volt az első
dolga, hogy rendelt nekem egy aranyiamé nagyestélyit a rue Kaszr-el-Nil
legjobb francia varrónőjénél. Ez lesz a menyasszonyi ruhám. Amellett
valahányszor megfordulok a régi házban, Lailát, Zainab úrnőt meg a
komornákat mindig lázas munkában találom: különböző pompás holmikat
varrnak és hímeznek, melyeket rendre odafognak hozzám, aztán addig
gombostűzik, jelölgetik és igazgatják őket, míg a végén már kegyelemért
könyörgök, úgy belefáradok a ruhapróbákba. Nem győzök pironkodni,
amiért Emilyt mindebből kirekesztem, mert bizonyára ő is szívesen részt
venne a nagy készülődésben – csak éppen azt nem tudom, mit szól majd
ehhez a házassághoz.

Május 18.

Ma megkértem Lailát, kérdezze meg Saríf basától, nem lakhatnánk-e az

édesanyjánál. Az ő házát még nem láttam ugyan, de elmesélték, hogy a
többi új házhoz hasonlóan az is európai stílusban épült – én meg napról
napra, óráról órára egyre jobban megszeretem a régit.

– Nem lakhatnánk itt legalább néhány hónapig? – kérdeztem Lailától. –

Nagyon nehéz lesz beletanulnom, hogy az ő kedve szerint vezessem a
háztartást, és jobban örülnék, ha nem a szolgák tanítgatnának, hanem az
édesanyátoktól leshetnem el a fortélyokat. – Azt is tudom, hogy Zainab
úrnő nagyon szeretné, ha a fia ismét az ő fedele alatt élne, bár magától
biztos nem fog ilyesmit javasolni. Én pedig – ha Isten is úgy akarja, és egy
szép napon gyermekünk születik – szívesen üldögélnék és hímeznék
babaruhákat Lailával az udvart szegélyező lodzsán, miközben a
szökőkútnál játszadozó apróságokra vigyáznánk, arra várva, hogy
felhangozzék a kapu felől a férjem hazaérkezését jelző lódobogás és
 örömteli kiáltozás.

20
És szerelmemhez végre beereszt.

Edmund Spenser

1901. május 22.

Mohamed Abdo sejk fejcsóválva, sűrű sötét szemöldökét összevonva olvassa

a Juszuf Kemál hercegnek címzett levelet. A férfiak eközben szótlanul ülnek
az egyszerűen berendezett, teremnek is beillő szobában, ahol a kereveteket
meg a párnákat dísztelen fehér huzattal vonták be, és a könyvespolcok a
padlótól a plafonig érnek. Amikor Mohamed Abdo befejezi az olvasást, a
mellette ülő Mohamed Rasíd Rida sejknek nyújtja át a levelet.

– Ó, ezek az elvakult emberek… – sóhajt fel szomorúan. – Amíg így

gondolkoznak, egyetlen lépéssel sem jutunk előbbre.

– Ezeket az embereket nevelni, tanítani kéne – szólal meg Sukri al-Aszáli

bej –, és méltóságod abban a helyzetben van, hogy pallérozza az elméjüket.

– Elég lenne egyetlen szót szólnod, és elhallgattatnád őket – jegyzi meg

Saríf basa.

– Át kell gondolnom ezt a dolgot – válaszolja Mohamed Abdo. Saríf basa

együtt érez régi barátjával, aki alig egy napja érkezett meg Isztambulból, s
azóta nem szűnik a kérelmezők és a pusztán jókívánságaikat kifejezni óhajtók
áradata. Mohamed Abdo kimerültnek látszik.

– Sukri bej azért időzik még mindig Kairóban, mert beszélni szeretne veled
– mondja a basa –, de ha most fáradt vagy, máskor is eljöhetünk.
 – Nem, nem – néz rájuk Mohamed Abdo. – Állok rendelkezésére.

– Abban reménykedtünk, hogy Jeruzsálembe is ellátogat, mester – fordul

hozzá Sukri bej.

– Majd legközelebb, insallah. Ha Allah kegyes lesz hozzám, és megengedi,

leghőbb vágyam, hogy még egyszer az al-Aksza-mecsetben imádkozhassam.

– És hogy zajlott a Fényes Portán tett látogatása?

– Éppúgy, mint mindig – mosolyog elcsigázottan Mohamed Abdo. –

Mindenütt csak cselszövést és konspirációt láttam. Bárhová mentem,
árnyékként követtek a szultán kémei…

– Mert ő senkiben sem bízik.

– Megvan rá az oka – jelenti ki Saríf basa. – Tudja, milyen sokan akarnak

megszabadulni tőle.

– Kedves mester – érdeklődik tovább Sukri bej –, úgy hallom, a szultán

épp a napokban találkozott dr. Herzllel és David Wolffsohnnal. Nem hallott
róla, mi újság ebben az ügyben?

– Úgy tudom, ezúttal is ugyanazt hajtogatták, amit korábban duruzsoltak a

fülébe – feleli Mohamed Abdo. – Azt mondták neki, hogy a cionisták
hűségesek az ottomán trónhoz. Meg azt, hogy ők nem alapítanak titkos
társaságokat, mint az örmények vagy a bolgárok, és ezekkel ellentétben nem
kérnek segítséget idegen hatalmaktól…

– Szemenszedett hazugság! – pattan, fel dühösen Sukri bej. – Hiszen éppen

azért nem hajlandók ottomán alattvalókká válni, hogy külföldi
állampolgárokként folyvást a nagyhatalmakhoz fordulhassanak támogatásért!
Pontosan azért ragaszkodnak az eredeti nemzetiségükhöz, mert azt akarják,
hogy csak a saját konzuljaik ítélkezhessenek fölöttük, ha egy arabbal
kerülnek szembe! – Sukri bej még a sejknek kijáró tiszteletről is
megfeledkezik haragjában, de Mohamed Abdo nyájasan válaszol neki:

– Konkrét összegről nem esett szó köztük. A cionista urak csupán annyit
mondtak a szultánnak, hogy tudják, milyen égető szüksége van pénzre a
kincstárának, és a világ egész vagyonának egyharmadát az ő barátaik tartják
kézben. Tehát ha nekik adja Palesztinát, és engedélyezi, hogy ott autonómiát
hozzanak létre, éppúgy, ahogy a számosziaknak lehetővé tette, akkor…

– Számoszt a saját népének adták vissza. A helybelieknek engedélyezték az

önigazgatást, nem idegeneknek…

– Ők mégis ezt hozták fel példának – folytatja Mohamed Abdo. – Azt

ígérték, viszonzásképpen meghatározott összeget fizetnének a Portának, no
meg persze adót is, minden évben…

– És? – Sukri bej résnyire szűkült szemmel, fürkésző pillantással mered

Mohamed Abdo arcára, míg a válaszra vár.

Abdul-Hamid meghallgatta őket, de a találkozó nem vezetett eredményre,

mert Izzat al-Abid basa is jelen volt, és jól ráijesztett a szultánra. Azt mondta
neki, hogy az egész terület fellázad, ha eladja a földet a nép lába alól.

– De most miért egyezett bele a szultán, hogy fogadja Herzlt és

Wolffsohnt? – kérdezi Sukri bej. – Hiszen már 96-ban is meg akarták
vásárolni tőle Palesztinát, és akkor elutasította az ajánlatukat. Nagyon jól
tudja, hogy a cionistáknak változatlanul erre fáj a foga.

– Abdul-Hamid rendkívül ravasz, kedves Sukri bej. Azt hiszem, legalább

olyan dörzsölt, mint dr. Herzl, sőt talán még rajta is túltesz. Valahogy
konszolidálnia kell Törökország adósságait, így aztán véleményem szerint
azért fogadta Herzlt, hogy a még nagyobb veszélyeket elhárítsa.

– De hát maga Herzl a legveszélyesebb! – kiált fel Sukri bej. – Az általa

létrehozott Zsidó Nemzeti Alap épp most vásárolt fel egy csomó elsőrangú
földet Tabaríjában, és a fellahok fegyvert ragadtak miatta.

– Herzl azt állította a szultánnak, hogy levelezést folytat Juszuf al-Hálidi

sejkkel…

– Dehogy „folytat levelezést” – vág közbe megvetően Sukri bej. – Al-

Hálidi az egyik párizsi barátjának, Zadok Kahn rabbinak írt levelet, amelyben
arra kérte, vesse latba a befolyását, és próbálja meg elérni, hogy a cionisták
békén hagyják Palesztinát. Kahn megmutatta a levelet Herzlnek, ő pedig
magára vállalta, hogy válaszol rá.

– Szóval ön mindent tud erről a dologról? – kérdezi Mohamed Abdo.

– Láttad a leveleket? – fordul Sukri bejhez Saríf basa.

– Igen. Al-Hálidi szívhez szóló, érzelmes levelet írt a rabbinak, amelyben

még a Történelmet és Mindenhatót is megidézte, s azzal fejezte be, hogy az
ég szerelmére, hagyják békében Palesztinát. Herzl erre ravasz, alattomos
választ küldött, ami tele volt anyagi előnyökkel kecsegtető ígéretekkel és
burkolt fenyegetésekkel…

– Palesztinában mindig is éltek zsidók – szólal meg Rasíd Rida –, de

most…

– Hát persze hogy éltek; éppúgy, mint a többi nép – bólint Sukri bej. – De
most ezerszámra özönlenek be. A Nemzeti Alap támogatja őket… itt van, ni!
– Újságkivágást vesz elő a zsebéből. A cikk az al-Ahrám április 24-i
számában jelent meg, és az amerikai Morning Postot idézve arról számol be,
hogy a cionisták nagygyűlést rendeztek Milwaukee-ban, amelyen
világraszóló kampányt indítottak azzal a céllal, hogy az egész zsidóság
pénzadományaiból megvásárolják Palesztinát a szultántól.

– Hatalmas összegeket ígérnek a földért – folytatja Sukri bej –, és a

városokban élő nagybirtokosok közül jó néhány kapva kap az ajánlaton. A
fellah meg, ahelyett, hogy művelné a földet, aztán a termésből részesedést
adna a tulajdonosnak, egyszer csak arra ébred, hogy bérmunkássá vált, vagy
elűzték a földről. A zsidó telepesek egyáltalán nem akarnak érintkezni az
arabokkal. A gyerekeik nem járhatnak az iskoláinkba, és a mi gyerekeinket
sem engedik be az ő iskoláikba. A saját nyelvüket beszélik, maguk intézik az
ügyeiket, és ragaszkodnak a nemzeti hovatartozásukhoz. Mit keresnek ezek
közöttünk?

A szavai nyomán támadt csendben Sukri bej az ablakhoz lép, kipillant,

aztán visszaballag a többiekhez. Mohamed Abdo föltekint az olvasójáról.
 – Megértem az aggodalmát, barátom – mondja –, bár ami engem illet, azt
hiszem, a zsidók álma megvalósíthatatlan. Az a Cion, amelyről ábrándoznak,
a mennyben van, és a mennyországot nem lehet a földön megteremteni. De
azért beszélek Cattaouie basával. Majd meglátjuk, mit tanácsol. Bizonyára
nem akarja, hogy újabb viszály támadjon közöttünk, és még jobban
megosszon bennünket.

– A már meglévő megosztottság is épp elég – jegyzi meg Rasíd Rida sejk.

– Ez a végzetünk – jelenti ki komoran Sukri bej. – Balszerencsénkre ilyen

nehéz időkben születtünk.

– A hatvanas- hetvenes években egészen másképp láttuk a dolgokat –

tűnődik Saríf basa.

– Talán azért, mert fiatalok voltunk – szólal meg Mohamed Abdo.

– Talán az ember csak ifjúkorában képes nagy tettekre, csak akkor tud
nagy változásokat véghezvinni…

– Mindnyájan változásokat viszünk véghez – mondja Mohamed Abdo. –

Persze nem nagy változásokat, nem akkorákat, mint a francia forradalom,
hanem kicsiket, amelyek a végén összeadódnak. És nem kell olyan nagy árat
fizetni az eredményért.

Saríf basa elmosolyodik. Húsz évvel ezelőtt Mohamed Abdo nem talált
semmi kivetnivalót a francia forradalomban.

Sukri al-Aszáli bej odalép a sejkhez, és megfogja a kezét. – Köszönöm,

hogy meghallgatott méltóságod. Ha megengedi, most már távozom. Nem
akarok tovább a terhére lenni, de búcsúzóul arra kérem, ne felejtse el, hogy
nem al-Hálidi meg én vagyunk az egyetlenek, akiket nyugtalanít mindaz, ami
Palesztinában történik.

Sukri bejjel együtt Rasíd Rida is elköszön, így Saríf basa és Mohamed
Abdo sejk kettesben marad. A sejk nagyot sóhajt. Végigsimítja fáradt arcát.

– Mi a véleményed erről az egészről? – kérdezi barátjától.

 – Azt hiszem, valóban aggasztó a dolog. Meg az a levél is, amit odaadtam
neked. A szövőfonalra kivetendő adóról nem is beszélve. Ezt Cromer épp
most próbálja keresztülhajtani. – Saríf basa vállat von, és a térdére
könyökölve előrehajol. – De valami másról is beszélni akartam veled. Nagy
szívességet szeretnék kérni tőled.

– Ki vele! – kapja föl a fejét érdeklődve Mohamed Abdo, és nyomban

felcsillan a szeme. – Parancsolj velem!

– Holnap – mondja Saríf basa – összeesketsz engem – amikor látja, hogy

barátja arca felragyog az örömtől, gyorsan folytatja – egy angol hölggyel.
Lady Anna Winterbourne-nel.

Mohamed Abdo előbb fürkésző pillantással vizsgálgatja barátja arcát, aztán

halkan csak annyit kérdez: – És miért éppen holnap?

Saríf basa hátradől. – Azért, mert ha kitudódik, hogy erre készülünk,

képzelheted, mi következik. Azért, mert addig nem láthatom őt, amíg minden
baj nélkül feleségül nem veszem. Azért, mert már tizenhét napja várom, hogy
hazaérj végre, és azért, mert öregszem. Nincs több vesztegetni való időm.
Folytassam?

Mohamed Abdo még mindig a barátja arcát tanulmányozza, aztán lassan

elmosolyodik, és az egész arcát beragyogja a derű, miközben előrehajol, hogy
megölelje Saríf basát.

– Mabrúk, drága barátom – mondja. – Szívből kívánom, hogy Allah

boldoggá tegyen. – Kissé eltolja magától Saríf basát, aztán átkarolja a vállát,
és újra megöleli.

És miközben aláírtam a házassági szerződést, Mabrúka torkából

gyöngyözve tört fel a hangos, szívből jövő örömujjongás, és ezúttal
senkinek sem jutott eszébe, hogy csendre intse. Saríf basa barátja,
Mohamed Abdo sejk adott össze bennünket, s ha léteznek olyan emberi
lények, akiknek a hatalmukban áll bármely földi halandót megáldani,
akkor ez a szent életű férfiú minden bizonnyal e kiváltságosok közé
tartozik. A szerződéseket arab és francia nyelven egyaránt elkészítették,
Így igaz, Anna útiládájában valóban mindkét példányt megtalálom, s
egyöntetűen arról tanúskodnak, hogy „a nagykorú, szellemi képességei teljes
birtokában lévő Lady Anna Winterbourne (keresztény), a néhai Sir Edmund
DeVere és a néhai Lady Aurora DeVere leánya (a néhai Edward
Winterbourne, őfelsége a brit királynő 21. dzsidásezrede kapitányának
özvegye) házasságot köt Saríf al-Bárúdi basa (mozlim) földbirtokossal,
nemesemberrel, a Konzultatív Törvényhozói Tanács tagjával, hivatásos
ügyvéddel”. A szerződés szerint Saríf basa a házasság biztosítékául ötezer
egyiptomi fontot ajánl fel Lady Annának. Gyors fejszámolást végzek, és arra
az eredményre jutok, hogy ezért az összegért akkoriban 120 faddan kiváló
minőségű földet lehetett volna vásárolni. Saríf basa további húszezer font
megfizetésére vállal kötelezettséget, amennyiben ő Lady Anna óhaja ellenére
el akarna válni, valamint feljogosítja a feleségét, hogy a válást egyenrangú
félként kezdeményezze. A dokumentumhoz fűzött záradék leszögezi, hogy
abban az esetben, ha Saríf basa élni kíván törvény adta jogával, és egy másik
nőt is feleségül vesz, a Lady Annával kötött házassága azonnali hatállyal
felbomlik, és a biztosítékul felajánlott összeget haladéktalanul ki kell fizetnie.
A szerződést két tanú, Huszni al-Gamrávi bej és Sukri al-Aszáli bej írja alá, s
még ugyanazon a napon, 1901. május 23-án hivatalosan anyakönyvezik is. És
ez az a nap, amelyen Anna végleg becsukja a titkos kék könyvecskét, hogy
újra felüsse a szép zöld naplófüzetet.

s én hiába akadékoskodtam, hogy bizonyos pontok fölöslegesek – ezek

ugyanis azt a látszatot keltették, mintha nem bíznék eléggé Saríf basa
jóhiszeműségében –, ő csak annyit mondott:

– jobb lesz így – tehát végül változtatás nélkül írtuk alá az okmányokat. A
biztosítékul felajánlott összeget Saríf basa egy aranyérmékkel telerakott,
nehéz zsákban nyújtotta át nekem, s hiába könyörögtem, hogy tartsa
magánál, mert nála jobb helyen lesz, ő mereven ragaszkodik hozzá, hogy a
londoni bankomba küldje el a pénzt.

Annyi új érzés és benyomás kavarog bennem, hogy azt sem tudom, hol
áll a fejem. Sukri bej és Huszni bej végtelenül gálánsán viselkedett, Laila
és Zainab úrnő pedig oly boldog volt, hogy szívből örültem, amiért saját
boldogságommal nekik is ilyen örömet szerezhettem. Mabrúka
egyfolytában azt hajtogatta: – Hát nem megmondtam, hogy láttam a
csészében? – és amikor nekem szegezte a kérdést, csak bólogattam, mert
halvány sejtelmem sem volt róla, mire gondol.

Hát a férjem? Ő vastag arany karikagyűrűt húzott az ujjamra, aztán

kezet csókolt. – Még két nap – mondta –, és együtt leszünk. – Szavai úgy
megremegtették a szívemet, hogy azt hittem, menten kiugrik a helyéből, és
bekéredzkedik az ő kebelébe.

Ez lesz az utolsó éjszakám ebben a szobában, mely több mint fél

esztendeig az otthonom volt. Megkértem Emilyt, hogy minden holmimat
csomagolja össze. Azt mondtam neki, hogy reggel elutazom, és rövidesen
üzenek érte. Nagyon meglepődött, de valószínűleg azt hiszi, hogy
Alexandriába készülök, ahonnan nemsokára mindketten visszatérünk
Angliába.

Ma este feltétlenül írnom kell Sir Charlesnak is.

Május 24.

Ez lesz az utolsó éjszaka, amit egyedül töltök. Félórával ezelőtt kedves

levélkét kaptam a férjemtől. „Aludjon jól, Lady Anna. Holnap nagyon
fontos dolgot kell elintéznünk.” És csakugyan aludni fogok – legalábbis
megpróbálok. De előbb föl kell jegyeznem e különleges nap eseményeit.

Eltávoztam a hotelból, s ahogy megbeszéltük, férjem hintója a rue al-

Magrebi és a rue Irnádaddín sarkán várt rám. Kettesben a Képviseletre
hajtattunk, s ő egész idő alatt fogta a kezemet. Mint mondotta, küldött
néhány sort Lord Cromernak, „hogy ne kelljen fölöslegesen
magyarázkodnunk”. Amikor megérkeztünk, már várt bennünket férjem
ügyvédi irodájának egyik ifjú munkatársa, aki a tolmács szerepét töltötte
be. Megtudtam, hogy Saríf basa első ízben jár a Képviseleten. Számomra
ez a nemrég még oly ismerős, barátságos hely nyomban idegenné vált,
amint megláttam a személyzet arcán tükröződő szörnyűködést, és
észrevettem, milyen gondosan ügyelnek rá valamennyien, hogy ne kelljen a
szemembe nézniük, miközben átkísérnek bennünket az épületen a Lord
irodájába.

Lord Cromer felállva üdvözölt minket, s főhajtással köszöntötte a

férjemet, de nem nyújtott kezet neki. Ahogy helyet foglaltunk az
íróasztalával szemben, rögtön a tárgyra tért:

– Jól értettem, hogy önök össze kívánnak házasodni? – kérdezte tőlem,

s oly nyilvánvaló viszolygás csendült ki a hangjából, hogy minden szavát
arculcsapásként érzékeltem. Franciául feleltem neki, hogy a férjem is
megértse, miről beszélünk:

– Már összeházasodtunk, Lord Cromer. Pusztán anyakönyveztetni

óhajtjuk a házasságkötést, hogy Nagy-Britanniában is hivatalosan
elismerjék.

Láttam a Lordon, hogy haragjában elvörösödik, de türtőztette magát, s

megérdeklődte, mikor volt az esküvői szertartás. Ifjú tolmácsunk arab
nyelvre fordította a kérdést, amelyre a férjem válaszolt – és ez így ment az
egész kihallgatás során: Lord Cromer angolul beszélt, én franciául, Saríf
basa pedig arabul. Sem teával, sem kávéval nem kínáltak meg bennünket,
és egyikünknek sem jutott eszébe, hogy elmondja a normális körülmények
között szokásos udvariassági formulákat. Férjem intett ifjú munkatársának,
aki elővette a francia nyelvű házassági szerződés másolatát, és letette Lord
Cromer elé az íróasztalra. Ő gyorsan áttanulmányozta az iratot, aztán
hozzám fordult:

– Mondja, Lady Anna, tisztában van vele, hogy mit cselekszik? –

kérdezte.

Ha szomorúnak látom, vagy értetlenséget észlelek rajta, talán némi

rokonszenv ébred bennem iránta, de viselkedése csak ellenszenvről és
haragról árulkodott.

– És Sir Charles Winterbourne tud róla, hogy ön mire készül? –

faggatott tovább.

– Már neki is meg a többi barátomnak is megírtam – feleltem.

– Ez képtelenség! – csattant fel Lord Cromer. – Megdöbbentő, hogy

Mohamed Abdo hajlandó volt segédkezet nyújtani ehhez a… frigyhez. Több
esze is lehetett volna.
 Férjem ekkor pár szót szólt arabul.

– A basa azt mondja – tolmácsolta ifjú munkatársa –, hogy mi a

házasságkötést kívánjuk anyakönyveztetni, és nem Lord Cromer
véleményét óhajtjuk megtudni róla.

– Az lenne a legjobb, ha négyszemközt folytatnánk ezt a beszélgetést,

Lady Anna – mondta a Lord.

Én egy pillanatra a férjem karjára tettem a kezemet, aztán azt feleltem,

nem hiszem, hogy olyan mondanivalónk lehetne egymás számára, amit
Saríf basa ne hallhatna.

– Súlyos hibát követ el, kedvesem – próbált meggyőzni Lord Cromer

immár szomorú, aggodalmas hangon. – A Képviselet dolgozói számos
történetet tudnának önnek mesélni róla, hány ifjú nő kerüli utcára, miután
efféle házasságot kötött. És azt is elmondhatnák, milyen állapotban vannak
a szerencsétlenek…

Amikor a tolmács abbahagyta a halk mormolást, azt feleltem, hogy már

hallottam ezeket a történeteket, s mindig úgy éreztem, hogy meglehetős
élvezettel mesélgetik őket, de úgy vélem, rám mindez nem vonatkozik.

– Lord Cromer – szólalt meg ekkor a férjem, s lassan beszélt, hogy a

tolmács lépést tudjon tartani vele –, azt hiszem, bizonyos mértékig
megértem az érzéseit. Engem sem töltene el örömmel, ha a húgom egy
angol férfihoz kívánna férjhez menni, sőt valószínűleg minden totem
telhetőt elkövetnék, hogy megakadályozzam a házasságot. Bármilyen
tévképzetei vannak is önnek, úgy tetszik, őszintén tiszteli a feleségemet, s
valóban azt hiszi, hogy az ő érdekeit tartja szem előtt, tehát minden
bizonnyal hiába igyekeznénk meggyőzni önt. De…

Lord Cromer ekkor végre a férjemhez fordult. – Saríf pasa – mondta

komoran, de azért valamivel békülékenyebben –, eddig még nem volt
alkalmunk találkozni, de én azért már hallottam önről…

A férjem fejet hajtott.

– A történtek ellenére tudom – folytatta Cromer –, hogy ön feddhetetlen
jellemű, tisztességes férfiú, aki jól ismeri a világot. Biztos vagyok benne,
hogy tisztában van vele – engedje meg, hogy kertelés nélkül kimondjam,
mire gondolok –, mit veszít Lady Anna, ha megköti önnel ezt a… házassági
szerződést. Társadalmi helyzetét tekintve ő igen előkelő úrhölgy.
Becsületes ember létére csak nem fogja…

– Lord Cromer – vágtam közbe, mert hirtelen rám tört a félelem, hogy
a főkonzul szavai esetleg telibe találnak – ám ekkor a férjemen volt a sor,
hogy kezét egy pillanatra a karomra tegye. Aztán beszélni kezdett, s amikor
elhallgatott, a tolmács lefordította, mit válaszolt Cromernak:

– A basa azt mondja, teljesen tisztában van vele, milyen óriási

megtiszteltetés a számára, hogy Lady Anna elfogadta a házassági
ajánlatát. Amennyiben a hölgy emiatt elveszíti azt a megbecsülést, amit
eddig az önök társadalmában élvezett, az sajnos az önök társadalmának a
hibája – és vesztesége. A basa biztos benne, hogy azok a körök,
amelyekben a Lady mostantól forogni fog, megadják majd neki azt a
rangjának és pozíciójának kijáró tiszteletet, ami Saríf al-Bárúdi basa
feleségeként megilleti.

– Miféle körökről beszél? – hördült fel dühösen Lord Cromer. – Nem

vagyok hajlandó engedélyezni ezt a…

– Mylord – vágtam a szavába –, a házasságot már megkötöttük. Ha

nem lehet anyakönyvezni, akkor kénytelének leszünk enélkül együtt élni.

Amint ezt kimondtam, Lord Cromer távozott a szobából. Úgy vélem,

valamelyik munkatársával konzultált odakint, mert néhány percre
kettesben maradtunk Saríf basával. Amikor visszatért, ismét elfoglalta a
helyét az íróasztalánál, de nem ült le. Villámló szemmel, ellenségesen
tekintett le a férjemre, és közölte vele:

– Azt akarom, hogy írjon alá egy kötelezvényt, amely szerint nem vesz
feleségül más nőt, amíg fennáll a Lady Annával kötött házassága.

Ha egy csalással gyanúsítható kereskedővel beszélt volna ebben a

hangnemben, talán nem ütközöm meg rajta, így azonban éreztem, hogy
elönt a méreg. Nemcsak azért gerjedtem haragra, mert a férjemet érte
sérelem, hanem azért is, mert a Lord szégyent hozott Angliára – hiszen
Saríf basa a végén még azt fogja hinni, hogy mi, angolok nem tudunk
illendően viselkedni!

– Ez inzultus, Mylord… – kezdtem, ő azonban a szavamba vágott.

– Ragaszkodom hozzá, Lady Anna! Nyilvánvaló, hogy önnek fogalma

sincs…

– Mindez már benne van a házassági szerződésben, Lord Cromer –

közölte higgadtan a férjem, és fölállt. – A szöveghez egyéb záradékokat is
fűztünk, amelyeket nem ártana figyelmesen áttanulmányoznia. Hálás
lennék, ha az anyakönyvezett, hitelesített dokumentumokat visszaküldetné
az irodámba. Azt hiszem, elég sokáig raboltuk az idejét. – Hozzám fordult.
– Indulhatunk, madame?

Biztos vagyok benne, hogy távozásunk után Cromer elolvasta a

szerződést, de azt is biztosra veszem, hogy hiába tette, s továbbra is szent
meggyőződése, hogy helyesen ítéli meg a férjemet, a Lord ugyanis nem
olyan ember, akinek meg lehet ingatni a hitét, hisz sosem szokott kételkedni
önmagában. Bocsánatot akartam kérni Saríf basától a történtekért, ő
azonban mutatóujját az ajkamra szorítva csak annyit mondott: – Csitt!
Csak az a fontos, hogy mi ketten boldogok vagyunk.

A fentihez hasonló szörnyű beszélgetést folytattam Emilyvel is, akiért

nyomban üzentem, amint beköltöztem a régi házba. Tudom, hogy
megharagudott rám, bár ennek semmi jelét nem adta; csak kissé
összeszorított szája árulkodott róla. – Tehát asszonyom a továbbiakban
nem tart igényt a szolgálataimra? – kérdezte, én meg azt feleltem, már
hogyne tartanék, mindenekelőtt gondoskodjék róla, hogy ez a két levél,
amit a kezébe adok, haladéktalanul eljusson Mrs. Butcherhoz és James
Barringtonhoz, egyebekben pedig addig van rá szükségem, ameddig
maradni szeretne, de a körülményeink olyannyira meg fognak változni,
hogy attól tartok, nem lenne boldog és elégedett, ha továbbra is engem
kellene szolgálnia. Három napot adtam neki, mondván, addig a
Shepheard's Hotelban maradhat, és átgondolhatja a dolgot, aztán újra
üzenek érte.
 És isteni szerencse, hogy most nincs itt, ugyanis ez az úgynevezett
„Hennanap”. Bár valójában nem kenték be hennával a kezemet meg a
lábamat, mert Laila azt mondja, ez mostanában nem divat, azért tetőtől
talpig olyan tisztára sikáltak, súroltak, suvikszoltak, hogy lámpásként
világító csupasz végtagjaimmal akár egy egész termet is fényárba lehetne
borítani. A komornak egész álló nap megállás nélkül ki-be szaladgáltak,
kivéve azokat, akik velem foglalatoskodtak. Zainab úrnő meg az asszonyok
a konyhában sütnek-főznek, a holnapi ünnepi lakoma fogásait készítik, és
mindeme sürgölődés közepette Ahmed és még jó néhány, számomra
ismeretlen kisgyerek folyvást a gyümölcsöt, a mazsolát lopkodja, felmászik
az udvaron hagyott, mindenféle csemegével megrakott zsákokra, s vízzel
fröcsköl le mindenkit, aki csak elhalad a szökőkút mellett, mert tudja, hogy
ma szabadon és büntetlenül rosszalkodhat. Naphosszat szól a dal, zeng a
ház az örömujjongástól, Laila pedig időnként behoz valamit, hogy
megmutassa nekem – arany dísztárgyakkal, kristálypoharakkal, ezüst
teáskészletekkel siet be, „ez meg ez küldte nászajándékba", mondja, aztán
már viszi is őket. És reggeltől estig kosárszámra érkezik a rengeteg virág.

Laila kissé aggodalmaskodva közölte, hogy saját lakrészünket egyelőre

meglehetősen sivárnak fogom találni, mert a fivére úgy vélte, örülni fogok,
ha magam rendezhetem be. Megnyugtattam, hogy Saríf basának igaza van.
Nekem ez eddig eszembe sem jutott, de most már alig várom, hogy
kiválaszthassam és megrendelhessem a bútorainkat, a kárpitokat meg
mindent, ami kell – és mindehhez kedvenc festőm, Frederick Lewis
képeiből meríthetek ihletet.

Ma a Zainab úrnő lakrésze közelében lévő kis vendégszobában töltöm

az éjszakát. Leendő anyósom már többször benézett hozzám, hogy
meggyőződjék róla, nem vagyok-e magányos és boldogtalan a szokatlan
környezetben.

Szó sincs ilyesmiről! Boldog vagyok! Olyan határtalan, eget verő

boldogság költözött a szívembe, amelynek valami csodaszép dalban kellene
felszárnyalnia, hogy az egész világot betöltse körülöttem. És a magány is
távol áll tőlem – bár nagyon őrülnék, ha mostani boldogságomat
megoszthatnám valamelyik régi jó barátnőmmel, például Caroline-nal…

Saríf basa ma éjjel még a saját házában alszik.

És végre felhagyott az önmarcangolással; minden kételye szertefoszlott.
Hiszen ő most már nem „Lady Anna, az angol nő", hanem „Anna úrnő, Saríf
al-Bárúdi basa felesége”. Az ő felesége! Jóízűen mosolyog, ahogy sokáig
áztatja magát a fürdőkádban, s ahogy bő fehér fürdőköpenyébe burkolózva
végigjárja a házat, amelyből oly sok év után holnap elköltözik. Különös érzés
ilyen boldognak lenni. Furcsa ez a csendes, nyugodt boldogság. Még azon a
szerencsétlen kimenetelű megbeszélésen sem tudott gyűlöletet fölfedezni a
szívében Cromerral szemben. Viszont ez a Cromer mennyire gyűlölte őt! És
mennyire kihozta a sodrából, hogy ott kell ülnie velük szemben, a házassági
szerződéssel az íróasztalán! Saríf basa kajánul elmosolyodik. És Anna milyen
remekül viselkedett – egyetlen szót se szólt angolul, nem volt hajlandó
semmiféle engedményre. Minden megnyilvánulásával csak örömet szerez.
Például azzal az óhajával, hogy költözzenek a régi házba, mert neki így nem
kell többé anyja magánya miatt nyugtalankodnia. Vagy azzal, hogy mennyire
meglepte a záradék, amit ő a házassági szerződéshez fűzött. Meg azzal is,
ahogy Cromer szeme láttára az ő karjára tette a kezét… Saríf basa a
hálószobájában újra kinyitja a toalettasztalán fekvő fekete bársonytokot.
Holnap este, amikor ismét láthatja őt, ezek a zafírok már Anna fülében és
nyakán fognak csillogni, és – később – az ő keze fogja kikapcsolni a pompás
ékszereket.

21
A szerelmi aktusban minden testrésznek egy-egy porciónyi gyönyör
rendeltetett: így tehát a szem osztályrésze a látás gyönyörűsége és az
orrlyukaké az édes illat beszippantása. Az ajkak gyönyörűsége a csókban
rejlik, a nyelvé pedig abban, hogy nektárt kortyolhat, szívhat, nyalogathat. A
fogak a harapásban lelik örömüket, a pénisz meg a behatolásban. A kéz
élvezettel tapint és kutat. Az altest simogatásra és cirógatásra való, a felsőtest
pedig ölelésre – s végül a fül legnagyobb boldogsága a szerelmes szavak és
hangok hallgatása.

Dzsaláladdín al-Szajuti imám,

Kairó, Kr. e. 1495

1997. augusztus 5.

Isabel eltökélte, hogy a bátyámnak le kell feküdnie vele.

– Nem tudom őt a nyakamba venni – mondta Omar. – Öreg vagyok én már

ehhez, és túlságosan megszoktam a jelenlegi életformámat, így is kész
bűvészmutatvány, amit művelek. Egyszerűen nem tudom még egyszer
végigcsinálni ezt az egészet…

A központ belépett a vonalba. – Szíveskedjenek befejezni a beszélgetést.

– Lejárt az időd – szólalt meg újra a bátyám. – Majd visszahívlak.

– Befejezték?

– És egyébként mi van veled? – kérdezte Omar, amikor visszahívott. –

Nem tudod bevezettetni a távhívást?

– Nem akarom.

– Képes vagy inkább elkutyagolni az egyik borzadályos telefonközpontba,

és sorba állni, hogy megrendelj egy beszélgetést? Hiszen nincs is
nyomasztóbb hely a világon, mint…

– Nem kell sorba állnom. Rendszerint alig lézeng valaki a központban. Az

emberek zömének már otthon is van nemzetközi vonala.

– Akkor neked miért nincs?

– Mert nem akarom.

– Értem. Ez aztán a felvilágosult szemlélet! Oké, nem szóltam semmit…

Hol is tartottam? Megvan! A barátnődet…

– Az én barátnőm? Te küldted ide!

– Jó, jó. Szóval tegnap este elvittem vacsorázni. Ő nagyon… Nem

tagadom, hogy vonzódom hozzá.

– Nem azért hívtalak föl, hogy arra kérjelek… vedd a nyakadba.

– Nem, de azért burkoltan céloztál rá…

– Én csak arra gondoltam, hogy nem árt, ha tudod, mennyire beléd van
esve.

– Hát igen. Tudom.

– Nahát, Omar, hogy te milyen szerény fiú vagy!

– Ne idétlenkedj, légy szíves! Inkább azt mondd meg, hogy úgy mégis mit
kéne tennem. Ötvenöt éves vagyok. Már végigcsináltam ezt az egészet. Nem
bírom elviselni…

– Mit?

– Azt, hogy mindent újra meg kelljen magyaráznom… Csak szomorú vége
lehet.

– Muszáj szomorúan végződnie?

– Mindig úgy végződik.

– Jól van. Ahogy gondolod. Elvégre szabad vagy. Fölnevetett. – Szabad?

Nem meséltem el neki, miféle látomásban, epifániában vagy akármiben

volt része Isabelnek a régi házban. Omar sosem szerette a fantasztikus
meséket. Nincs türelme az ilyesmihez. Szinte hallom, hogy vágott volna
közbe, mielőtt a végére érek: – És te még azt akarod, hogy randevúzgassam
vele? Nem, drágám, ezt verd ki a fejedből! Akár az unokahúgom, akár nem,
én kiszállok a buliból. – Omar minden nővel jó barátságban maradt, akivel
viszonya volt. A gyerekei rajonganak érte. Ha vonzódik Isabelhez, vajon
miért nem „veszi a nyakába"? Aztán arra gondolok, talán annyi ideig sem
tartana a kapcsolatuk, hogy szomorú vége lehessen. Szomorú gondolat.

– Mondd csak, mi van azzal az útiládával, amit elküldtem neked? –

kérdezte. – Hol tartasz? Hogy haladsz a sztorival?

– Nagyon jól. Pillanatokon belül összeházasodnak. Azon töröm a fejemet,

hogy mindent összepakolok, és fölmegyek Tavásziba.

– Miért?

– Egyszer csak eszembe jutott, hogy jó lenne ott élni egy darabig. A
birtokon. A földön. Hiszen tudod…

– Augusztusban? Te megőrültél! Ide figyelj! Lehet, hogy a hónap második

felében átugrom. Együtt tölthetnénk egy-két napot.

– Csodálatos lenne – feleltem. – Ugye majd értesítesz, hogy mikor érkezel?

Nem kérdeztem meg, miért jönne át, és azt sem, hogy honnan, mert
tudtam: lehetséges – sőt valószínű –, hogy lehallgatják a telefonját. New
York harminc éven át csak elismeréssel szólt Omar egyiptomi származásáról,
rajongott érte, és persze vállon veregette önmagát, amiért ilyen felvilágosult
szellemű metropolis. A város elengedte a füle mellett a szóbeszédet, hogy a
bátyám 70-ben részt vett az ammáni harcokban, és afölött is szemet hunyt,
hogy a zseniális karmester a Palesztin Nemzeti Tanács tagja. Aztán,
miközben az egész világ az éppen soron lévő diplomáciai diadalt és a vele
járó kelletlen kézfogást ünnepelte a Fehér Ház gyepén, Omar egyszer csak
szakított a PNT-vel. Ő volt a vészmadár, aki a fogadáson mindenkinek azt
huhogta, hogy az oslói egyezményt nem fogják betartani, mert egyszerűen
nem lehet.

AZON AZ ESTÉN, 1319. szafar hava hatodik napjának estéjén, Anna úgy
nézett ki, akár egy királynő. Tündöklő fénnyel csillogott-villogott, ahogy
elvegyült a hölgyek között, és Allah áldása kísérte lépteit, mert minden
szavával, minden megnyilvánulásával belopta magát a jelenlévők szívébe.

Mifelénk mindig az volt a szokás, hogy a menyasszonynak a

menyegzői lombsátorban kellett ülnie, ahol a sorra érkező hölgyek
üdvözölhették, majd ezek után maguk is helyet foglaltak, vagy a teremben
sétálgatva társalogtak egymással. Anna azonban nem tudott sokáig egy
helyben üldögélni, így aztán fölállt, ő is sétálni kezdett a hölgyek között, s
akik tudtak franciául, azokkal elbeszélgetett, a többiekre pedig nyájasan
rámosolygott, s ezt természetesen mindenki hasonlóképpen viszonozta.
Első meglepetésükből felocsúdva a hölgyek tetszéssel fogadták az új
szokást, és úgy vélték, ez annak a jele, hogy Anna csöppet sem hordja fenn
az orrát, nem affektál, nem kényeskedik, hanem szeretné megkedveltetni
magát velük – s valóban rögtön a szívükbe is zárták.

Menyasszonyi ruhája az a mélyen kivágott, hosszú aranyiamé

nagyestélyi volt, melyet madame Marthe varrt neki, s amelyben remekül
érvényesült hófehér válla és pompás keble. Mindkét karján vastag arany
karperecek csillogtak; ezeket anyámtól kapta nászajándékba. Nyakában és
fülében azok a zafírok és gyémántok szikráztak, melyeket a fivérem
küldött aznap reggel. Annának elállt a lélegzete, amikor kinyitotta a
bársonytokot. Ahogy rám nézett, épp az arcára sütött a nap, s én nyomban
meg is jegyeztem: – A zafírok pontosan olyan színűek, mint a szemed. –
Miután felöltöztünk, laza kontyba tűztem föl Anna haját, mely a
diadémmal együtt úgy ragyogott, mint egy aranykorona. Nem viselt fátylat.

Mabrúka a legfinomabb ámbraillatú tömjénjét gyújtotta meg, majd a

füstölővel egész nap föl-alá sétált az új házasok lakrészében, s közben
szüntelenül varázsigéket mormolt. Amikor Anna felöltözött, őt is körüljárta
a füstölővel, amit aztán letett a padlóra, s felszólította a menyasszonyt,
hogy hétszer egymás után lépjen át rajta, ő maga pedig elmondta a
szemmel verés és balszerencse elleni összes varázsigét és Korán-idézetet,
amit csak tudott. Anna készségesen engedelmeskedett neki, majd csengő
aranyakkal és meleg öleléssel jutalmazta a hűséges komornát.

A haramlekben egész álló nap hordták körbe-körbe a serbetes

poharakkal megrakott tálcákat, késő este pedig örömtüzeket gyújtottak az
udvaron meg a kapu előtt. A nászajándékokat közszemlére tettük, hogy
mindenki megcsodálhassa őket; minden szoba tele volt a fivérem
ismerőseitől, jóakaróitól szünet nélkül érkező virágkosarakkal, és egymás
után gördültek a hintók a bejárat elé. A férfiak lent maradtak az udvaron
vagy a földszinti szalonokban, az asszonyok följöttek a haramlek
fogadószobáiba és teraszára, a gyerekek pedig ide-oda futkostak az egész
házban.

Én a masrabíja résein kilesve figyeltem, mi folyik odalent: fivérem

 teljes udvari díszben, a férjem és Sukri bej között állva üdvözölte a
vendégeket, és fogadta a gratulációkat. Aznap este az egész kabinet és az
egész al-Azhar a mi házunkban vendégeskedett. A kedivét Mohamed Ali
herceg, a Fényes Portát pedig Muhtár basa képviselte. Nagybátyámat,
Mahmúd Számi basát az egyik kerevethez támogatták, s a jelen lévő költök
– Ahmed Sauki, Háfiz Ibrahim, Iszmáil Szabri és Ibrahim al-Jázidzsi –
nyomban köréje gyűltek. Musztafa al-Gamrávi bej családostul nálunk szállt
meg. Musztafa Kámil bej és Kászim Amin bej is eljött, de gondosan
kerülték egymást. Ott volt Cattaouie basa és fia, Henri, valamint Anba
Kürollosz, Mohamed Faríd bej, Mohamed Abdo sejk, Ali Juszuf sejk,
Rasíd Rida sejk és még nagyon-nagyon sokan mások. Egyszóval egész
Kairó – meg egy angol úriember. Amint megpillantottam, odahívtam
Annát a rácshoz, ő pedig így szólt: – Ez James Barrington! Hát tényleg
eljött! – És eljött Mrs. Butcher is, aki megfogta Anna kezét, kedvesen
megcsókolta őt, és sok boldogságot kívánt neki.

Juszuf al-Manjalavi sejk már jó előre megüzente, hogy szívesen énekel

nekünk. Fölállítottuk a pódiumot, helyet foglaltak a zenészek, s ő valóban
előadott két gyönyörű dalt. Éppen a „Mire jó, ha emlékezel” utolsó
strófájánál tartott, amikor zajt hallottunk, a vendégek fészkelődni kezdtek,
és többen lelkendezve felkiáltottak. Odanéztem, s láttam, hogy a híres
Abdo al-Hamuli efendi érkezett meg! Juszuf sejk rögtön kijelentette, hogy
ő nem is énekel tovább, hanem beáll a kórusba, és tisztelettel átadja a
helyét Abdo efendinek. A csodálatos hang hamarosan be is töltötte a
haramleket, s felszállt az égig. Senki sem moccant, pisszenés se hallatszott,
és emlékszem, amint körülnéztem a szobában, láttam, ahogy a fiatal nők
valósággal transzba esnek, mert hatalmába keríti őket a tarab, aztán pedig
úgy jelentek meg lelki szemeim előtt, mint hajlott korú nagymamák, s
szinte hallottam, mit mesélnek majd sok-sok év múlva az unokáiknak: –
Azon az estén hallottam énekelni Szidi Abdo efendit, amikor Saríf al-
Bárúdi basa a lakodalmát ülte angol menyasszonyával.

Hogyan fordítsam le a „tarab"-ot? Anélkül hogy bizarrnak vagy egzotikusnak

hatna a magyarázat, hogyan írjam le Isabelnek azt a rendkívüli érzelmi, lelki
és fizikai állapotot, amelybe akkor kerül az ember, ha a pompás keleti zene a
lelke mélyéig hatol? Ez a lelkiállapot oly különleges, hogy saját szógyöke
van: t / r / b. Énekes – vagyis „mughanni” – bárkiből lehet, ám ahhoz már
kivételes tehetség kell, hogy a tarabot előidéző „mutrib” váljék belőle. Abdo
al-Hamuli efendi olyan híres mutrib volt, aki hivatalos titulusa szerint
„királyoknak és hercegeknek énekel", s azon az estén, a régi házban,
csodálatos hangja egyszerre ébresztett örömet és bánatot hallgatói szívében.
Vajon mit gondolt Anna e furcsa, idegen zenéről? Nekem valami azt súgja,
hogy nyitott szívvel fogadta be, éppúgy, mint minden egyebet különös új
életében.

MÁR ÉJFÉL IS ELMÚLT, amikor meghallottuk a dobpergéssel kísért

örömrivalgást, amelyből rögtön tudtuk: a fivérem elindult fölfelé – jön a
menyasszonyáért. Nagy volt a sürgés-forgás, a hölgyek helyet foglaltak,
mindannyian eltakarták az arcukat selyemfátylukkal, amit aranytűkkel
rögzítettek. Anna visszatért a menyegzői lombsátorba, és leült a trónusára.
Egyre hangosabban szólt az örömrivalgás és a dobpergés, míg végül a
közvetlen közelben harsant fel az ujjongó kiáltozás. Aztán néma csend
támadt, s a fivérem egyedül állt az ajtóban. Soha életemben nem láttam
megnyerőbbnek, elegánsabbnak, mint abban a pillanatban. Tekintete
Annáét kereste, s amint megtalálta, fölragyogott a mosoly a szemében, és
Anna ugyanilyen sugárzó mosollyal nézett vissza rá. Saríf bátyám lassú
léptekkel vágott át a termen, miközben a menyasszonya mozdulatlanul
ülve várta.

A fivérem belépett hozzá a lombsátorba, leült melléje, s ekkor ismét

peregni kezdtek a dobok, ám ezúttal már a női zenekar is játszani kezdett,
az énekesnők meg rázendítettek a nászindulókra. Anyám, akinek a szíve
csordultig megtelt örömmel és boldogsággal, s aki már hosszú évekkel
ezelőtt megesküdött, hogy táncolni fog a fia lakodalmán, egyszer csak
fölállt, s valóban ellejtette az ifjú párnak az örömanya lassú, méltóságteljes
táncát. Kisvártatva Huszni édesanyja, Dzsalila hanim is csatlakozott hozzá,
s a keszkenőjüket lengetve immár ketten járták a fennkölt, ritmikus
palesztin táncot. Eközben az én kedves Saríf bátyám megfogta Anna kezét,
és láttam, hogy újdonsült sógornőm szemébe könny szökött, amint
ráébredt, milyen kivételes az a megtiszteltetés, melyben e két idős hölgy
részesíti őt.

Az én anyám egyikünk esküvőjén sem lejtette el a palesztin táncot. Csak

Omar 66-ban – apám halála után egy évvel – kötött első házasságát érte meg,
ám oly sebtében történt az egész, hogy még a szertartásra sem volt időnk
New Yorkba utazni. – Allah legyen irgalmas szegény apátokhoz – mondta
anyám. – Nem fordulhatott volna elő ilyesmi, ha ma is közöttünk lenne! A
bátyád úgy jegyzi el magát, és úgy házasodik meg abban a messzi
Amerikában, mintha egyetlen rokona se lenne! – És amikor a házasság a 67-
es háborúval véget ért, anyámat még jobban megdöbbentette, hogy egy ilyen
életbe vágóan fontos esemény csak úgy, minden különösebb felhajtás nélkül
megtörténhet. Sosem fogom elfelejteni, ahogy a Hilmíjában lévő régi ház
szalonjában üldögélve egyszer csak így szólt hozzám: – Még szerencse, hogy
sosem találkoztam annak a lánynak a szüleivel! Most azt se tudnám, hova
bújjak szégyenemben! – És arra is emlékszem, hogy nem tudtam mit felelni,
csak néztem rá tehetetlenül, mert fogalmam sem volt róla, hogyan
magyarázhatnám meg neki, milyen tájékozatlan a mai rohanó élet dolgaiban,
s mennyire elszakadt a valóságtól. Amikor a háború után Omar
hazalátogatott, anyám olyan keserű szemrehányásokkal illette, mintha
amerikai felesége egy közeli jó barát lánya lett volna:

– Mit fognak most gondolni a szerencsétlenről? Minek nézik majd az

emberek, édes fiam?

– Közös megegyezéssel váltunk el, mama – felelte a bátyám. –

Mindkettőnknek így lesz a legjobb.

– De hát még egy éve sincs, hogy elvetted! Mi választhatott el benneteket

ilyen rövid idő alatt?

– A háború – mondta Omar.

– A háború? Férjet és feleséget hogyan szakíthat el egymástól a háború?

– Egyszerűen, anyám. Hirtelenében mindketten rájöttünk, hogy arab

vagyok – válaszolta a bátyám könnyedén.

HA AZOKRA AZ IDŐKRE GONDOLOK, eszembe jut, hogy aznap este

milyen maradéktalanul boldogok voltunk mindannyian. Ami atyámat illeti,
mi, családtagok már hozzászoktunk az állapotához, és az esküvőre érkezett
legközelebbi barátaink meg is látogatták, hogy üdvözöljék, s ő nem volt
boldogtalan. Ami pedig engem illet, azt hiszem, én boldogabb voltam azon
 az estén, mint a saját esküvőmön, mert szerettem ugyan Husznit, az
unokafivéremet, ám azon a hat évvel korábbi napon azt is tudtam, ha
hozzámegyek feleségül, és vele tartok Franciaországba, számomra teljesen
ismeretlen, idegen világba csöppenek. Az is ólomsúlyként nehezedett a
lelkemre, hogy egyedül kell hagynom anyámat a régi házban. Most
azonban már zavartalanul boldog voltam a férjemmel, örömömet leltem
Ahmed fiamban, és végre a fivérem is megházasodott, méghozzá olyan nőt
vett el, akit szeret – ráadásul anyám kétszeresen boldog lehet, mert
nemcsak megnősült a fia, hanem még vissza is költözött hozzá, hogy újra
élettel töltse meg a házát.

A fivérem fölállt. Az összegyűlt vendégek előtt kezet csókolt

anyánknak, majd homlokon csókolta, aztán Anna felé nyújtotta a kezét.
Végül feleségével a karján a hangos örömujjongás, dobpergés és énekszó
közepette lassan elindult, s csak úgy záporoztak rájuk az ostyánál is
vékonyabb arany zecchinók, melyekkel mindannyian marékszámra
hintettük meg őket. És meg mertem volna esküdni mindenre, ami kedves a
szívemnek, hogy azon az estén senki sem akadt abban a teremben, aki ne a
legjobbakat kívánta volna nekik.

Saríf basa átkísérte a feleségét új otthonába. A csukott ajtón át is beszűrődött

a házbeli lárma, az utcáról meg fölhallatszott a távozó vendégek zsibongása.

Május 26.

A férjem már elment itthonról, mert valami sürgős ügy szólította az

irodájába. Nem tudom pontosan, miről van szó, de az biztos, hogy a tegnap
este érkezett hírrel függ össze, mely szerint a kedive meg kíván kegyelmezni
Arabi basának. Amikor a férjem ezt elmesélte, közöltem vele, hogy úgy
értesültem, a cornwalli herceg körülbelül két héttel ezelőtt meglátogatta
Arábit Ceylon szigetén. Saríf basa erre kissé megütközve nézett rám, majd
így szólt: – Most ne ezzel foglalkozz, drágám. Gyere! Jobb dolgunk is akad,
mint politikáról beszélgetni.

És csakugyan akadt, mert – ahogy a néhai királynő oly találóan

mondotta fél évszázaddal ezelőtt – módfelett zavarba ejtő és örömteli
éjszakában volt részem. Most pedig, ma reggel, úgy érzem magam,
mintha… Nem is találok szavakat rá, hogy leírjam, mit érzek, de olyan ez,
 mintha a testem eddig távol lett volna, most meg jelen lenne. Mintha
életemben először volnék jelen a saját testemben.

Mielőtt a férjem elindult, lekísértem, hogy bemutasson új apósomnak,

aki igen kedves, barátságos férfiú. Bár csak hatvanhat éves, jóval
idősebbnek látszik. Saríf basa kezet csókolt neki, én meg követtem a
példáját, és az öreg Bárúdi bej mosolyogva bólintott.

Ma nagyon csendes a ház. Egyedül vagyok, senki sem jött látogatóba,

csak Zainab úrnő és Mabrúka nézett be reggeli közben, hogy „jó reggelt
kívánjon az ifjú házasoknak”. Azt hiszem, Zainab úrnőre meg a szolgákra
is ráfér a pihenés az elmúlt néhány nap rengeteg fáradozása után. És
természetesen Laila sem ér rá; a náluk megszállt rokonokkal kell
foglalkoznia. Jómagam elégedett és boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy
élek, hogy szép lassan felöltözhetem, aztán leheveredhetem a masrabíja
alatt álló kerevetre, figyelhetem, miként változtatnak alakot a
napfényrombuszok a ruhámon meg a kezemen, hogy elszunnyadhatok, s
hogy ébredés után az ő hazatértére várhatok.

1997. augusztus 10.

Csöng a telefon. – Hiányzol! – panaszolja Isabel. – Te is nekem – mondom. –

Hogy vagy? Mi újság?

– Azt hiszem, anyám nemsokára… elmegy. Borzasztóan lefogyott, és

szinte egy szót se szól.

– Sajnálom.

– Nagyon békésen viseli. Nem lázadozik a sorsa ellen. Szinte már nincs is
itt.

– Mit mondanak az orvosok?

– Nem sokat. Egyfolytában csak nézem őt, és azt kívánom, bárcsak többet
tudnék az életéről. Nem arra vagyok kíváncsi, ahogy én láttam, hanem arra,
ahogyan 6.
 – Nyilván az Anna-sztori miatt kezdett érdekelni.

– Igen. Miért nem beszélgettem vele? Miért nem faggattam ki, amíg
lehetett?

– Az ember hajlamos rá, hogy kerülje az efféle kényes kérdéseket.

– Jézusom, Amal, ezt úgy mondtad, mint egy született angol! – kiált fel
nevetve. – Az ember hajlamos rá, hogy kerülje az efféle kényes kérdéseket –
ismétli kifogástalan angol kiejtéssel és affektált hanghordozással.

– Lehet, de te amerikai vagy. Kérd meg anyádat, hogy ossza meg veled az
érzéseit… vagy még jobb lenne, ha te osztanád meg vele a saját érzéseidet –
tanácsolom.

– Egyszer-kétszer találkoztam Omarral. – És?

– Nagyon… kedves hozzám. Borzasztóan sok dolga van, és mindig rohan.

Elmentünk egy kínai fotókiállításra, de csak elszáguldott a képek előtt;
jóformán futtában vetett rájuk egy-egy pillantást. Néha megállt egy pillanatra,
megkérdezte, nem akarom-e jobban megnézni ezt vagy azt. De ha ott toporog
mellettem, és várja, hogy alaposabban szemügyre vegyek egy képet, én azt
sem tudom, mit ábrázol az a nyomorult fotó, mert egyfolytában arra
gondolok, hogy most miattam kell várakoznia. Végül lóhalálában
körbeszaladtam vele, és kész. Viszont utána elvitt vacsorázni. Csodálatos
volt.

– Mondd, Isabel, minden rendben van? A hangodból ítélve eléggé föl vagy
spannolva.

– Ugyan, dehogy! Minden oké. Csak éppen azt akarom, hogy őrülten
szerelmes legyen belém.

– Jaj, Isabel!

– Ez van. Nem tehetek róla. Tényleg nem. Már mindent megpróbáltam, de

hiába. Pedig tudom, hogy csodálatos lenne. Olyan ez az egész, mintha… –
elhallgat, a megfelelő szavakat keresi – mintha már célba is értünk volna,
csak ő egyszerűen nem hajlandó észrevenni, milyen csodálatos. Tudom, hogy
most azt hiszed, teljesen megőrültem.

– De Isabel…

– Sokszor magam is azt hiszem, de akkor is így érzem, és képtelen vagyok

elhinni, hogy ő nem érzi ugyanezt.

– Jóval idősebb nálad. Sok mindenen keresztülment már életében:

– És képzeld, Amal… – Mit?

– Elmesélek neked egy ennél is nagyobb őrültséget.

– Mit? – kérdezem újra.

– Emlékszel a rejtőzködő sejkre? Akkor abban maradtunk, hogy ez nem

történhetett meg. Illetve csak te jelentetted ki kereken, hogy ez nem
történhetett meg. Ugye így volt?

– Igen. És? – Elszorul a szívem. Az anyja haldoklik, ő meg őrülten

szerelmes a bátyámba. Ráadásul én rángattam bele az Anna-sztoriba, a
családunk történetébe, ebbe az egész rögeszmébe…

– Ide figyelj! Csak ma pakoltam ki a szennyeszsákomat. Most nyitottam ki

először, mióta ott jártam a régi házban. Azt a ruhát is belegyömöszöltem, ami
aznap volt rajtam. És tudod, mi csapta meg az orromat, ahogy kivettem a
zsákból?

– Mi?

– A narancsvirág illata!

– Isabel!

– Ez az igazság. Esküszöm. Csak onnan hozhattam haza ezt az illatot.

Vagy van jobb ötleted?

Nincs. Semmi nem jut eszembe. Nem találok szavakat. – Amal…

 – Tessék.

– Mit szólsz hozzá?

– Ide hallgass, Isabel! Ugye tudod, hogy ezt Omarnak nem szabad
elmesélned?

– Még azt hinné, elment az eszem.

– Igen. És pánikszerűen elmenekülne, te meg bottal üthetnéd a nyomát.

– Tudom. Tudom, hogy nem szabad. Különben is el kell utaznia. Egy héten
belül indul.

Egy pillanatig arra gondolok, hogy felszállok az első gépre, és odamegyek,

már majdnem ki is mondom, de ha Omar idejön… – Biztos, hogy jól vagy,
Isabel? Nem lesz semmi bajod?

– Holtbiztos.

– Az az érzésem, hogy nagyon fáradt lehetsz. Nyílván agyonhajszoltad

magad.

– Nem, nem, csak… Nem lesz semmi baj.

– Hogy haladsz a munkáddal?

– Tegnap beszéltem a főnökömmel. Nagyon meg van elégedve az

anyaggal.

– Légy szíves, hallgass rám, és most csak az édesanyáddal törődj. Meg a

munkáddal. A többi majd jön magától.

– Tudom.

– És mielőbb hívj fel.

– Felhívlak. Megígérem.
 Az ágyam szélén üldögélek. Nem hiszek benne, hogy a lepecsételt ajtók
egyszer csak csodával határos módon kinyílhatnak, de azért igyekszem
felvilágosultan befogadni a természetfölötti tüneményeket. Még egy
pillanatig a telefonbeszélgetésen merengek, aztán folytatom az öltözködést.
Időtlen idők óta nem nézegettem magam ilyen érdeklődéssel a tükörben.
Mintha valamelyik hajdani osztálytársnőm anyját látnám benne. Egész
tűrhető. Persze meg sem közelítem a régi formámat, de azért ez a mostani
elmegy. Amikor felsivít a kaputelefon, és Tahija felszól: – Tárik bej azt
üzeni, hogy a kocsiban várja, Daktora – leoltom a lámpát, fölkapom a
retikülömet, és indulok.

Az italunkat kortyolgatjuk az égig érő Ramszesz Hilton tetőteraszán, s a

bárból letekintünk a Nílus két partján kígyózó fények gyöngysorára, a
hidakra és Iszmáil kedive Kairójának tereire. Ott a Kaszr-el-Nil híd, rajta túl a
brit követség kecses sziluettje, távolabb pedig, a Garden City negyed kellős
közepén, az amerikai követség erődje.

– Azt hiszem, a múltkor tévedtem – szólal meg Tárik. – Te mégis

megváltoztál.

– Nem meglepő – mondom mosolyogva.

– Ma szebb vagy, mint valaha. Fanyarul elhúzom a számat, de ő folytatja:

– Ez az igazság, Amal. Komolyan. Mindig szép voltál, de most valami

különleges sugárzás árad belőled.

– Igen – bólintok. – A múlt.

– Össze kellett volna házasodnunk – duruzsolja.

– Hát persze! – vágom rá. – És akkor most valaki másnak búgnád ezeket a
gyönyörű bókokat.

– Mióta vagy ilyen cinikus?

– Én? Hiszen te fontolgatod, hogy üzletelni kezdesz az izraeliekkel!

– Hagyjuk az izraelieket! Most magánügyekről beszélek.

 – A magánügy egyben közügy. Politika – idézem az elcsépelt közhelyet.

– Oké, megadom magam – mondja. – Akkor halljam, mit teszel te azokban

az ügyekben, amelyeket olyan borzasztóan fontosnak tartasz.

– Megteszek minden tőlem telhetőt – felelem. – Hamarosan Tavasziba

költözöm, és magam viselem majd gondját a birtokomnak…

– És azt hiszed, hogy ezzel segítesz Egyiptomon? – Úgy bámul rám, mint
aki nem hisz a fülének. – Szerinted megoldhatsz bármit is, ha magad intézed
egy darab föld ügyeit, és boldoggá teszel néhány fellahot?

– Újra kinyitom az orvosi rendelőt…

– Csak azt ne mondd, hogy szőni is megtanítod őket…

– Azonkívül ismét beindítom az iskolát.

– Találtál már tanítókat?

– Nem.

– Miért?

– Azért, mert senki sem hajlandó listákat készíteni a kormánynak. És ezt a

barátod, Muhji bej is nagyon jól tudta.

– Akkor mihez kezdesz?

– Még nem tudom. Legfeljebb magam fogok tanítani.

– Ott akarsz ülni minden este?

– Ha nincs más megoldás, igen.

– Képtelenség! Ezt nem teheted! Majd átküldők két fiatal fickót a saját
birtokomról.
 – Tessék?

– Átküldők hozzád két tanítót, és kezességet vállalok értük a

kormányzónál.

– Tényleg megtennéd?

– Hiszen most mondtam.

– Egyiptomiak?

– Jaj, Amal, hát mi mások lennének…

– Bocsáss meg, csak olyan váratlanul ért… És miért? Miért bajlódsz

ilyesmivel?

– Azért, mert nem akarom, hogy állandóan ott ülj. Azért, mert ki akarod
nyitni az iskolát. Azért, mert igazad van; újra el kell kezdeni a tanítást.

– De mi nem tudjuk tisztességesen megfizetni őket.

– Nem baj. Majd ezt is elintézem.

Mi folyik itt? Ez az ember kézbe akarja venni a sorsomat? Olyan régóta

nem szabta meg senki, mit tehetek és mit nem. Oly rég volt, amikor valaki
bele akart avatkozni az életembe. Csakhogy ő az izraeliekkel készül üzletelni.
Amellett nős. De a barátom is, vagy nem?

– Te azt mondtad, Tárik, hogy a régi ideológiák elavultak. Létezik

egyáltalán olyan eszme, amelyben hiszel? – kérdezem.

– Az igazság – vágja rá pillanatnyi habozás nélkül. – Csak az igazságban

hiszek.

Ezzel nem tudok vitába szállni. Nem teszem föl a kérdést, hogy akkor mi a
helyzet a palesztinok igazával. Majd legközelebb. Azon tűnődöm, hogy
mesélnem kéne neki Isabelről meg a narancsvirágról. Azon gondolkozom,
hogy elmondom neki a házasságom történetét meg azt is, hogyan ért véget.
Lenézek a folyóra és a fényekre.
 – Hát nem szívfacsaróan gyönyörű? – dünnyögöm.

– Az egész világon nincs párja – válaszolja.

– Az ember azt hinné, jobb sorsot érdemelne.

Öt font borravalót ad a parkoló őrnek.

– Remélem, most meg vagy elégedve velem – mondja, és rám vigyorog.

Mereven előrenéz a gyönyörű Mercedes sportkocsiban, úgy kérdezi: –

Elraboljalak?

– Inkább ne, ha egy mód van rá – felelem. – A bátyámat várom.

1997. augusztus 18.

Tahijával szépen rendbe hozzuk a vendégszobát. A bútorokról már leszedtük

a védőhuzatot. Én a könyveket szedegetem le a polcról, és egyenként
leporolom őket, miközben ő a toalettasztal tükrét tisztítja vízzel és
újságpapírral. Szól a rádió, híreket mondanak. A Dél-libanoni Katonai
Milícia tüzérséggel lövi Szaidát. A támadásnak eddig hat halálos és harminc
sebesült áldozata van. Valamennyi polgári személy. Tahija szörnyűködik. –
Allah, irgalmazz! – sóhajtja, s azt kérdezi, vége lesz-e valaha is ennek az
öldöklésnek. Én gondolatban visszakalandozom 63-ba, amikor apám még élt,
és egy hétre elutaztunk Libanonba. Meglátogattuk a rokonságot, kirándultunk
Szaidába meg Türoszba, fölmásztunk a régi keresztes lovagvárak romjaihoz,
lenéztünk az alattunk csillámló végtelen tengerre, amelyen bal felé Afrikába,
jobb felé pedig Európába vezet az út, s ha egyenesen előrehajózik az ember,
el sem vétheti a szélesen kéklő Atlanti-óceánt.

Hat óra körül – New York-i idő szerint délelőtt tizenegykor – csöngött a
telefon.

– Az előbb kísértem ki a bátyádat a repülőtérre – mondta Isabel, aztán

elmesélte, mi történt tegnap.

Jasmine tiszta tudattal, összefüggően beszélt, de nem angolul, hanem

franciául, és a jelentől teljesen elszakadva a múltba révedt.
– A mama nagyon szomorú – mondja Jasmine. – A papa meg minduntalan
azt ismételgeti neki, hogy ne feledje, az ő hazája végső soron Anglia, és
különben is csak rövid időre kellene elválniuk, de a mama nem hajlandó
elutazni nélküle… – Párizsban vagyunk, 1940-et írunk, a nácik pillanatokon
belül megszállják a várost, és Nur mindenáron azt akarja, hogy Jean-Marie is
vele menjen. Attól fél, ha ő meg a tizenhat éves Jasmine épségben
megérkezik Angliába, a férje talán mégis Párizsban marad, és kockára teszi
az életét. Márpedig ő nem engedi, hogy ez megtörténjék.

– Aztán arról kezdett beszélni, hogy baj nélkül, épen és egészségesen kell
világra hoznia a kislányát – mondta Isabel. – Kísérteties érzés volt, amikor
rájöttem, hogy az a kislány én vagyok…

– Beteg voltam, nagyon beteg – mondja Jasmine. – Ezért vagyok itt már
olyan régóta. Nem tudom, Jonathan hogyan boldogul nélkülem. Fogalmam
sincs. Még egy teát sem tud megfőzni magának. Olyan drága, jóravaló
ember! És máris imádja a kisbabát, pedig még meg sem született. Mindent
meg kell tennem, hogy baj nélkül, épen és egészségesen hozzam világra a
kislányomat…

– Honnan tudod, hogy kislány? – kérdezi Isabel.

– Tessék? Ugyan, Isabel! Hát persze hogy kislány! Mi más lehetne?

Jonathan máris rajong érte. Csak túl nagy bennem a feszültség, az izgalom.
Érted? Túl nagy rajtam a teher.

– Igen – bólint Isabel az édesanyja betegágya mellett. – Értem. Odakint,

Manhattan utcáin hét ágra süt a nap, de a szobában behúzták a függönyöket,
és halkan duruzsol a légkondicionáló.

– Jaj, Istenem, csak épen és egészségesen tudjam megszülni! Kissé

korábban jön, mint kéne, de azért nem lesz semmi baj. Itt jók az orvosok. Itt,
Londonban vannak a világ legjobb orvosai. Ugye, nővérke? Igen, tudom,
nem szabad túl sokat beszélnem. Nem tesz jót. Árt a kisbabának.

Isabel föltekint az ápolónőre, aki nesztelen léptekkel jött be a szobába, s

most fölemeli Jasmine kezét. Gyöngéden fogja a törékeny csuklót, miközben
a stopperóráját nézi. Isabel azon tűnődik, beszél-e a nővér franciául.

– Ez igazán remek, Mrs. Cabot – szólal meg az ápolónő angolul. – Minden

a legnagyobb rendben van.

Vajon beszél franciául? Vagy már nem számít, mit mond az anyja?

– Hamarosan meggyógyul, Mrs. Cabot. Majd meglátja. Most pedig

lazítson. Próbáljon meg pihenni egy kicsit.

– A baba egész idő alatt csak rúgott és forgolódott. De az előbb

elcsendesedett. Lehet, hogy alszik; talán épp a nagy útra készülődik.

Jasmine lehunyja a szemét – és 1944-ben nyitja ki újra. Most ismerkedett

meg Jonathan Cabottal, a tehetséges ifjú diplomatával, akit nemrég
vezényeltek Eisenhower londoni vezérkarához.

– Én nem teszek neked szemrehányást, és nem is kritizállak – jelenti ki

Jasmine határozottan Nurnak. – Csupán annyit mondok, mama, hogy tetszik
nekem Jonathan őszintesége. Vele minden olyan egyszerű. Ami a szívén, az a
száján. Pontosan tudja, mit akar. Tele van reménnyel és energiával. Nagyon
szeretem a papát, de sosem jutna eszembe hozzá hasonló férjet választani.

Az ápolónő megkérdezi Isabeltől, nem akar-e beszélni az orvosokkal, hogy

nyugtatót adjanak Jasmine-nak.

– Csak egyetlen szobája van, egy nagy manzárdszobája, és a tetőbe vágott

hatalmas ablakok az égboltra néznek. Meg egy gramofonja. És csupasz a
padló, remekül lehet táncolni rajta. A mi lakásunk olyan zsúfolt; tele van
nehéz függönyökkel, drapériákkal, nagy, nyomasztó, sötét tónusú
festményekkel, a kristálycsillárokat pedig folyton porolgatni, fényesíteni kell.
Lehet, hogy éppen azért szerettem bele Jonathanba, mert az ő lakásában
szinte semmi sincs…

Isabel azt feleli, inkább hagyják békén Jasmine-t. A hajdan fényes fekete
hajkoronából már csak ez a kis tüskés fehér glória maradt. A folyvást
reszkető kéz kecses mozdulata, amellyel azt a pár szálat hátrasimítja a
halántékáról, Isabelt egy öreg balerinára emlékezteti, aki épp mestersége
egyik apró fortélyát mutatja be.

– Én egész életemben szerettem őt. Nem volt olyan nap, amikor nem
szerettem. Akkor se múlt el a Jonathan iránti szerelmem, amikor az a fiú
tartott a karjában. Az egészen más volt. Mágnesként vonzott hozzá valami.
Az ifjúsága. Éppolyan fekete volt a haja meg a szeme, mint az enyém.
Éreztem, mennyi fájdalom és szomorúság rejtőzik abban a fekete szempárban
– de el kellett küldenem őt. Le kellett mondanom róla. Tudtam, hogy ez a
kapcsolat nem helyénvaló. El kellett válnom tőle, még akkor is, ha ez az
elválás is úgy fájt, hogy majd megszakadt a szívem…

– Biztosan ezt akarja, asszonyom? – kérdezi az ápolónő Isabeltől.

– Valentine – zokogja Jasmine. – Val, Valentine, kisfiam… – Az oldalára

fordul, összegömbölyödik, magához szorítja a párnáját, és belefúrja a fejét,
hogy a szemét, az orrát, a száját megtörölje.

Amikor Jasmine végleg elment, Isabel fölhívta a bátyámat.

– Találkozhatnánk?

– Tudod, hogy holnap elutazom – felelte Omar –, és indulás előtt még

rengeteg dolgom van.

– Meddig leszel távol?

– Talán egy hétig… tíz napig…

– Én… Meghalt az anyám.

– Jaj, Isabel, Isabel… Nagyon sajnálom. Rögtön odamegyek.

– Ne, kérlek, ne! Nem akarok abba a lakásba menni.

– Hol vagy most?

– Egy utcai telefon…

– Oké. Ülj be egy taxiba, és gyere el hozzám. Most rögtön. Indulj!

 Isabel tehát elment a bátyámhoz, és amikor Omar meglátta az ajtóban,
szorosan magához ölelte, mint egy gyönyörű, kétségbeesett, árván maradt
gyermeket. Belediktált egy pohár konyakot. Dörzsölgette és leheletével
melengette jéggé dermedt kezét. Aztán újra magához ölelte. Szinte látom,
ahogy lsabel sírva belekapaszkodott, ő pedig megcsókolta könnyáztatta arcát,
aztán a száját, és Isabel úgy csimpaszkodott bele, akár a fuldokló a
mentőkötélbe.

A bátyám a karjába vette, az ágyába vitte, szeretkezett vele, és később,

amikor Isabel elaludt, gyöngéden betakargatta. Miután befejezte a
csomagolást, visszament hozzá, és lefeküdt melléje. Aztán Isabel fölébredt,
és újra Omarhoz simult. Már felkelt a nap, amikor mesélni kezdett neki az
anyjáról.

1997. augusztus 20.

Most már tudom, hol van a bátyám, s azt is, hogy miért. Rámalláhban kell
lennie, ahol – bemondta a rádió – a Palesztin Hatóság most tartja a Nemzeti
Egység Konferenciáját.

Hallom, ahogy Omar kijelenti: – Legfőbb ideje volt.

Nem vagyok nyugodt. A bátyámnak egyáltalán nem tetszik, hogy az

Ellenállás Hatósággá alakul át. Felháborítja.

– Az volt az első dolguk – mondta –, a legelső dolguk, hogy létrehozzák a

biztonsági szolgálatokat. Tizenegy biztonsági szolgálatot! Minek? Mire
kellenek ezek? Netán ők fogják elvégezni a piszkos munkát az izraeliek
helyett?

A bátyám nem rejti véka alá a véleményét, sőt rendszerint olyan helyeken
hangoztatja, ahol jó sokan meghallják – és veszélybe kerülhet miatta.

Lapos tálkában a halvány rózsaszín felhőhöz hasonló borsóvirágokat

viszek be a szobájába, s a szálakat rendezgetve magamban azt dünnyögöm,
hogy még javában virágozni fognak, mire Omar ideér. Ráfújok a szirmokra,
és meggyőződöm róla, hogy mindegyik szabadon lélegezhet. Közben a rádiót
hallgatom: Washington keményen bírálja a konferenciát, amiért platformot ad
az iszlamistáknak. Egy dal kezd motoszkálni a fejemben, s oly makacsul
ismétlődik, hogy nem tudok szabadulni tőle:

Hol van Rámalláh? Hol van Rámalláh?

Mondd meg nekem, vándor, hol van Rámalláh?

Az újságban ma is ugyanolyan fotók láthatók a megszállt területekről,

amilyeneket nap mint nap közölnek: macskaköves utca, bezárt üzletek,
lehúzott rolók, előttük sorba állított fiatal férfiak; tehetetlenül álldogáló
öregemberek nézik, hogyan tépik ki gyökerestül az olajfáikat; jajveszékelő
asszonyok merednek a házukat porig romboló buldózerekre – bármelyik nő
akár az anyám is lehetne. Az egyik kép a többinél is jobban megragadja a
figyelmemet: komor férfiak a vállukon visznek egy három év körüli kisfiút,
akinek épp az apját temetik. A gyerek kezében géppisztoly, fején
homlokpánt, ezzel a felirattal: „Visszatérünk!” Az arca nyugodt, nem tükröz
érzéseket, indulatokat. Vajon jól van ez így, hogy ennek a csöppségnek már
most ilyen végérvényesen meghatározzák az életútját, amikor még ki se
látszik a földből szegényke? Én mindig arra törekedtem, hogy ne terheljem a
történelmünkkel a fiaimat. Most megpróbálok örülni, hogy legalább ők
szabadok.

Hol van Rámalláh? Hol van Rámalláh?

Ezt a dalt még egyetemista koromban, 1968-ban énekeltük, közvetlenül

Rámalláh elvesztése után.

22
Ezt a keszkenőt

Egy egyiptomi adta még anyámnak.

William Shakespeare
1997. augusztus 22.

Várom a bátyámat. Várom a fiaimat. Várom Isabelt. Várom a Mínejából

érkező híreket. Várakozom. A mennyezeti ventilátorok egész nap forognak,
és csak késő este nyitok zsalut, ablakot. Naszr Abu-Zaid fellebbezését
elutasították, így nincs más választása, a feleségével együtt Európában kell
maradnia, mert a mi államunk nem tudja szavatolni a biztonságukat. Sokat
gondolok erre az ízig-vérig egyiptomi férfira, erre a végtelenül tisztességes,
jó kedélyű, bőbeszédű, kopaszodó, szakállas emberre. Elképzelem, ahogy
nagykabátba burkolózva próbál eligazodni a tiszta és hideg északi utcákon,
mert a hazájától távol kell új életet kezdenie.

1901. május 27.

Emily közölte velem, hogy úgy döntött, hazatér Angliába. Mindennel

elláttam, amire szüksége lehet, a férjem pedig intézkedik, hogy mielőbb
útnak indulhasson.

Szűkszavú bejegyzés. Anna érzésein tűnődöm. Vajon csalódott? Vagy inkább

dühös, amiért Emily ennyi együtt töltött év után mégis úgy döntött, hogy nem
szolgálja tovább? Vagy talán megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy régi
világa utolsó szemtanúja is eltávozik, s ő szabadon léphet be új életébe? És
mit érezhet Emily? Nem akarok igazságtalanul ítélkezni fölötte, de –
bármennyire is igyekszem – nem látok mást, csak a felhúzott orrát meg a
rosszalló fejcsóválását, miközben Londonba visszatérve fűnek-fának
elmeséli, milyen körülmények között hagyta faképnél úrnőjét.

Május 29.

Zainab hanim egy fiatal nőt rendelt mellém komornának. Haszna a neve,
az állát takaros kék tetoválás díszíti, szerfölött kedves, szelíd teremtés, és
már azt is megmutatta, mit tud: ügyesen megfésült, s szépen kimosott
néhány apróbb darabot. Vajon egy napon én is olyan fesztelenül fogok
csevegni vele, mint Zainab úrnő Mabrúkával?

Június 3.

Úgy döntöttünk, hogy most nem megyünk nászútra, hanem majd ősszel
utazunk el Itáliába. Pillanatnyilag csakugyan nincs szükségem
környezetváltozásra, hiszen itt is épp elég változatosságban van részem.

A férjem megmutatta azt az újságcikket, amit Musztafa Kámil bej

jelentetett meg a l'Étendar-ban. Hevesen ellenzi azt az elképzelést, hogy
Arabi pasa hazatérjen, s azt írja, illendőbb lenne, ha a legtöbb társához
hasonlóan ő is száműzetésben halna meg. A férjemet ez mélységesen
elszomorítja; egyrészt azért, mert a nacionalisták közötti viszály és
széthúzás megnyilvánulását látja benne, másrészt meg azért, mert Arabi
már idős ember, és udvariasabb bánásmódot érdemelne, még akkor is, ha
a férjem véleménye szerint sem várhatunk sok jót az öregúr hazatérésétől.

Június 7.

Ma itt járt a varrónő, mert nemrégiben megjegyeztem, hogy nagyon

szeretnék néhány egyiptomi divat szerint készült ruhát rendelni. Sötétkék és
akvamarin kék anyagokat választottam, melyeket skarlátvörös és rózsaszín
minták díszítenek. Európai ruhákon ez a színösszeállítás túlzásnak hatna,
ám az ittenieken pompásan mutat.

Időközben kialakult a napirendem, és igen kellemesen telik az idő.

Ébredés után kettesben reggelizünk, aztán a férjem dolgozni megy, én
pedig Zainab úrnővel töltöm a délelőttöt. Elkísérem a konyhába, az
éléskamrákba és a fehérnemű raktárba, s figyelem, mit hogyan csinál, ő
meg egy-egy fej- és kézmozdulattal jelzi, hogy mutassam meg, mit tennék
én az ő helyében. Megegyeztünk, hogy a virágok elrendezése mostantól az
én feladatom, és már azt is megtanultam tőle, hogyan kell elkészíteni a
tamarindvirág nedvében főtt bárányhúst. Tizenegy órakor szoktunk kávézni
a lodzsán. Szívélyes barátság szövődik közöttünk, mely nem a beszélgetésre
épül, hanem a közösen végzett házimunkára és ezekre az együtt töltött
délelőttökre, s nap mint nap látom, milyen boldoggá teszi anyósomat, hogy
az ő fedele alatt élünk. Csodálatos érzés, hogy mindaz, ami nekem ennyi
örömet szerez, másokat is ilyen elégedettséggel tölt el!

Amikor a férjem rendszerint két óra körül hazajön, családi körben

költjük el az ebédet, aztán visszavonulunk egy kis „sziesztára” a saját
lakásunkba. Délutánonként a férjem ismét elmegy, s a Hilrrdjában folytatja
a munkát (mert a dolgozószobáját nem költöztette át új otthonunkba), én
 meg ilyenkor látogatom meg vagy fogadom a látogatóba érkező hölgy
ismerőseimet. Laila minden alkalommal jelen van, és végtelen tapintattal
tanítgat, irányítja a lépteimet, mert most már nemcsak önmagam vagyok,
hanem Saríf al-Bárúdi basa felesége is, és a tetteim őreá is visszahatnak.
Ha nem jön hozzám vendég és nekem sem kell eleget tennem valamelyik
hölgy meghívásának, akkor kedvemre járhatom az üzleteket (mindig
csukott hintóban kell utaznom, Haszna és egy inas kíséretében), hogy
bútorszöveteket és berendezési tárgyakat vásároljak új lakásunkba. Sok-
sok mintás párnát szeretnék venni, azonkívül krémszínű selyemfüggönyöket
és gyöngyházzal berakott asztalkákat.

Úgy melengeti a szívemet a boldogság – ahogy leírom ezt a szót,

legszívesebben hangosan felnevetnék –, mintha a kandallóban ropogó tűz
melegítene át egy hideg, esős éjszakán. És azt furcsállom a legjobban,
hogy megkedveltem saját végtagjaimat. Mostanában különös gyengédséget
érzek a kezem és a lábam iránt, melyek harminc éve hűségesen szolgálnak,
s a hajam iránt is, amit eddig esténként úgy keféltem ki, hogy közben
egészen máshol járt az eszem. Olyan ez, mintha önálló, dédelgetett
élőlények lennének, s külön-külön is szeretni kellene őket.

Ám egy héttel később a következő, sebtében papírra vetett, zaklatott

lelkiállapotot tükröző bejegyzés áll a naplóban:

Június 15.

Már két órája egyedül vagyok a szobámban. El sem tudom hinni, hogy az a
férfi, akit mindenek fölé helyeztem, és társamul választottam… az a férfi,
akiért mindenről lemondtam, ami valaha kedves volt a szívemnek… Hát
lehetséges volna, hogy ilyen nagyot tévedtem? Újra meg újra felidézem a
szörnyű veszekedést, de sehogyan sem találok rá elfogadható, vigaszt
nyújtó magyarázatot.

Amikor hazajött ebédelni, nyomban észrevettem, milyen komor az arca,

és az asztalnál egy árva szót se szólt. Tanácstalanul néztünk össze Zainab
úrnővel. Miután visszavonultunk a saját lakásunkba, megkérdeztem a
férjemtől, hogy netán olyan hírt kapott-e, ami nincs ínyére, mire ő válasz
helyett nekem szegezte a kérdést, hol jártam tegnap. Felsoroltam az
üzleteket, amelyekben megfordultam, ő pedig arról faggatott, hol jártam
 még. Emlékeimben kutatva végül eszembe jutott, hogy a bankban is voltam.

– Miért mentél el a bankba? – kérdezte.

– Hogyhogy miért? Azért, mert pénzre volt szükségem – válaszoltam

meglepetten.

– Talán megfeledkeztél róla, hogy férjnél vagy? – Még sosem szólt

hozzám ilyen ridegen. El sem tudtam képzelni, mi baja lehet. Nem
feledkeztem meg róla, hogy férjnél vagyok, feleltem, de nem értem, mi köze
a házasságunknak ahhoz, hogy a bankba mentem.

– Te az én feleségem vagy – mondta –, és mégis úgy veszel ki pénzt a

bankból, hogy nem szólsz nekem? – Olyan haragosan beszélt, hogy ezt a
hangot kifejezetten sértőnek találtam és visszavágtam: közöltem, hogy az a
pénz az enyém, tehát akkor veszem ki, amikor jólesik, egyebekben pedig
mélységesen kiábrándító, hogy a szolgáival figyeltet, és kémkedik utánam.

– Úgy tetszik, Anna, hogy a szolgáim jobban tudják, mint te, mit lehet
és mit nem – válaszolta hidegen, s ezzel faképnél hagyott. Egy ideig a
szomszéd szobában tett-vett, de nem mentem utána, s hamarosan
hallottam, hogy távozott a házból.

Nem tudom, mit gondoljak. Hiszen mindig oly bőkezű volt, annyi
ajándékot kaptam tőle, s a házassági szerződés feltételeit is oly nagylelkűen
szabta meg… Lehetséges, hogy elvakított a szerelem?

De hát madame Rusdi bizonyára figyelmeztetett volna! Vagy mégsem?

Igaz, nemigen állt módjában, mivel titokban tartottuk, hogy rövidesen
összeházasodunk. Ám azóta egy pillanatig sem éreztem, hogy barátnőmnek
fenntartásai lennének, sőt kifejezetten örült a boldogságomnak. Ó,
valójában milyen kevéssé ismerem Saríf basát! Ilyen nagyot tévedett volna
a szívem?

Elképzelhető, hogy csak egy ostoba, gazdag angol özvegy vagyok a

számára, semmi több? Ó, mily bántó, mily fájdalmas ez a gondolat…

Minden bizonyosság egy csapásra szertefoszlik. A szobák, amelyeket annyi

szeretettel rendezett be; az anyósa, akivel szavak nélkül is oly remekül
megértik egymást; a meleg baráti kapcsolat a sógornőjével, amit eddig oly
szilárdnak hitt – Anna most nem tudja, mit gondoljon minderről. Eszébe jut,
hány boldog órát töltött a férje karjában, épp itt, ebben a szobában, s arcát
előbb a harag és a szégyen forró pírja önti el, aztán ismét sírva fakad.

NEM ÁLLÍTOM, HOGY mindig minden a legnagyobb rendben volt

közöttük. Hogyan is lehetett volna, amikor úgy szerettek egymásba, hogy
kontinensek és tengerek választották el őket, s szerelmüknek mérhetetlen
távolságokat kellett legyőznie?

Emlékszem, még házasságuk első hónapjában épp egy olyan

alkalommal szaladtam át Annához, amikor valami baj volt náluk.
Nézeteltérés támadt közöttük, hallottam anyámtól, de azt ő sem tudta, mi
lehet az oka. Nagyon aggódott, mert a fivérem komor, haragos arccal
távozott otthonról, Anna meg bezárkózott a szobájába, s Haszna, a
komornája azt mondta, sírt. Anna velem sem akart beszélgetni, de
könyörögni kezdtem neki, hogy mesélje el, mi történt. – Elvégre nővérek
vagyunk, nem igaz? – kérdeztem, s erre különös pillantást vetett rám, de
végül nagy nehezen szóra bírtam. Kiderült, hogy pénzt vett ki a bankból, a
fivérem meg rájött, kérdőre vonta, s ő ezt zokon vette. Megmondtam neki,
hogy ne csodálkozzék rajta, ha a fivérem haragszik, amikor megsértik –
márpedig ő megsértette, mert miért nem szólt, ha pénzre volt szüksége.
Elmagyaráztam, hogy mifelénk, ha egy nő házasságban él, a saját pénze
csak az övé, és a férjének, amennyiben módjában áll, kötelessége minden
költséget fedezni, akár a háztartási kiadásokról van szó, akár magának
kíván vásárolni valamit az asszony.

– Ha a saját pénzedet költöd, Anna, azzal azt a látszatot kelted, mintha

hanyagsággal vádolnád, vagy szűkmarkúnak tartanád a férjedet, ő pedig
joggal feltételezheti rólad, hogy titkos kiadásaid vannak, amelyeket nem
akarsz neki bevallani.

– És miért figyeltetett? Miért kellett kémkednie utánam? – kérdezi Anna

még mindig haragosan.

– Ez már bonyolultabb dolog – feleli Laila. – De nézz magadba, és valld be

őszintén, mit gondoltál róla, mielőtt eljöttem hozzád. Oly keveset tudtok
egymásról. Ő közéleti személyiség, sokan ismerik, s nemcsak a szívét adta
neked, hanem a jó hírét is a kezedbe tette. Képzeld csak el, ahogy a
tisztviselők rögtön összesúgnak, pletykálni kezdenek. Nem értik, miért kellett
Saríf al-Bárúdi basa feleségének személyesen megjelennie a bankban, hogy
pénzt vegyen ki a saját számlájáról. Egész biztos, hogy már a Képviseleten is
tudnak róla.

Miközben Laila beszél, Anna arckifejezése megváltozik. Fölpattan, a

komódhoz szalad.

– Vissza kell küldenem a pénzt! – kiált fel. – Most rögtön vissza kell
küldenem!

ALIG TUDTAM MEGGYŐZNI, hogy ezzel csak súlyosbítaná a helyzetet.

Mivel ösztönösen nemes lelkű teremtés, úgy érezte, haladéktalanul jóvá kell
tennie a hibát, amit elkövetett.

Jaj, milyen gonosz, gonosz, gonosz vagyok! Hogyan is kételkedhettem a

férjemben? Szégyellem magam, amiért bármi rosszat feltételeztem róla, és
mérhetetlenül örülök, hogy tévedtem.

Már írtam is egy rövid levelet Mrs. Butchemak, amelyben közlöm vele,
hogy pénzadománnyal kívánom támogatni az árván maradt gyermekek
segélyezésére létrehozott jótékonysági alapját, mert így szeretnék hálát
adni Istennek újonnan megtalált boldogságomért. A levélkét a pénzzel
együtt egy erszénybe tettem és vártam.

Június 28.

Tegnap este a férjem korán tért haza, egyenesen bejött a szobámba, és

sápadtan, fáradtan, kinyújtott kézzel megállt előttem. – Nem tudtam
dolgozni – mondta. – Gyere ide, Anna. Ne veszekedjünk. Képtelen vagyok
elhinni, hogy meg akartál bántani.

– Elküldenéd azt a pénzt holnap Mrs. Butcher jótékonysági

segélyalapjának? – kérdeztem tőle, s ő erre magához ölelt. Éjjel pedig, két
kezébe fogva az arcomat, így szólt hozzám:
 – Mások a szokásaink, mon amour. Legyünk türelmesek egymással.

Július 5.

Most már nagy a hőség, így napközben sem Ahmed, sem én nem mehetünk
ki födetlen fővel az udvarra. Haszna lépten-nyomon rózsavízzel illatosított
friss hideg vizet hoz nekem. Gyakran észreveszem, hogy férjem bizonyos
aggodalommal néz rám, mert úgy tetszik, nem biztos benne, boldog és
elégedett vagyok-e. Nem tud szabadulni a gondolattól, hogy úgy érzem, a
külvilágtól elzárva, korlátok közé szorítva kell élnem, de az igazat
megvallva itteni életem nem sokban különbözik a londonitól – kivéve azt az
egyetlen körülményt, hogy a házunkon kívül nem lehetnek közös
programjaink, mert az egyiptomi társadalom élesen elkülöníti egymástól a
nőket és a férfiakat, az európaiak pedig nem fogadják be a férjemet. De ha
nem sétálhatunk kettesben a parkban, akkor sétálunk a saját kertünkben, és
Saríf basa szerzett nekem néhány angol rózsabokrot, amit el is ültettünk
egy árnyas sarokban. Óva intettem attól, hogy messzemenő
következtetéseket vonjon le belőle, ha a bokrok netán nem maradnának
meg, mert „én nem vagyok rózsaszál”.

– Hanem mi vagy?

– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy itt mindenem megvan, amire
szükségem lehet.

– Hát akkor halljam! – mondta, és magához húzott. – Halljam, mire

van szükséged. Bármit kívánhatsz, teljesítem.

Vajon lehet-e határtalan a szerelem? Nap mint nap érzem, ahogy iránta
való szerelmem egyre mélyebbre ereszti gyökereit a szívembe. Amikor a
férjem a karjában tart, s oly szorosan simulok hozzá, hogy úgy érzem,
mintha a saját szívem helyén az övé dobogna, sokszor azon tűnődöm,
milyen különös az élet, hiszen négy kurta hónappal ezelőtt még nem is
ismertem őt.

Julius 12.

Teljesen magától értetődően alakult úgy a helyzet, hogy férjem atyjától

tanulok arabul, mivel kezdettől fogva mindennap benéztem hozzá néhány
percre, és láttam rajta, milyen szívesen fogad, de nem tudtunk beszélgetni
egymással. Ezért aztán magammal vittem a könyvemet, ő pedig
próbálkozásaimat látva felolvasott nekem egy-egy szövegrészt, melyet
hallás után elismételtem, s így kezdtük el a nyelvleckéket. Apósom
végtelenül nyájas, barátságos férfiú, akit elgyengített és elbizonytalanított
a hosszú évek óta tartó elvonultság meg az a mélységes szomorúság, amit
teherként cipel. A férjem kifogástalanul udvariasan bánik vele, de érzem,
hogy neheztel rá, méghozzá nem jelenlegi gyengesége miatt, hanem azért,
mert annak idején, húsz évvel ezelőtt, ezt az utat választotta. Ők ketten
olyannyira különböznek egymástól, hogy igen nehéz úgy gondolni rájuk,
mint apára és fiára, de hát én már Edward és Sir Charles kapcsolatáról is
ugyanígy vélekedtem.

Sir Charles mostanában is szokott írni nekem, de korántsem oly

gyakran, mint azelőtt. Első levelében ugyan sok boldogságot kívánt a
házasságomhoz – „bár meg kell mondanom, drágám, hogy nem nagyon
hiszek benne” –, ám azóta soha egyetlen szóval sem említette megváltozott
helyzetemet, tehát úgy érzem, én sem írhatom meg neki részletesen, milyen
az új életem, ezért inkább az arab nyelvleckéimről meg a kertről szóló
beszámolókra szorítkozom, és a férjemtől hallott politikai híreket osztom
meg vele. Caroline-tól rendszeresen kapok leveleket, amelyekben hírt ad
közös barátainkról, és a körülményeim iránt is érdeklődik, de nekem furcsa
módon valahogy nem akaródzik aprólékosan lefesteni a „háreméletet”.
Persze ha eljönne Egyiptomba, örömmel látnám vendégül, mert azt hiszem,
csak akkor alkothatna hű képet magának az életemről. Itt Mrs. Butcher az
egyetlen angol ismerősöm, aki továbbra is sűrűn fölkeres, és tőle hallom,
hogy James Barrington hamarosan visszatér Londonba. Mrs. Butchert
kértem meg, hogy adja át Jamesnek azt a kis csomagot, melyet Sir
Charlesnak kellene elvinnie, Sir Charles pedig talán majd továbbítja Mr.
Winthorpnak. Kámfor és gyógyhatású illóolaj van benne, amit a jó doktor
hónapokkal ezelőtt kért tőlem, s most a csomag kézbesítése révén legalább
Mr. Barrington is megismerkedhet Sir Charlesszal. Mrs. Butcher
megígérte, hogy ír néhány cikket abba a hölgyeknek szóló folyóiratba,
amelyet hamarosan útjára akarunk indítani. Ez a női lap madame Zainab
Favváz és egy Maiak Hifni Naszif nevű ifjú hölgy ötlete volt. Arab és
francia nyelvű kiadást terveznek, s minden lehetséges körből szeretnének
 szerzőket megnyerni hozzá. Bár az alapgondolat a különböző társadalmi
rétegekhez tartozó nők helyzetének és törekvéseinek összehasonlítása, a
folyóirat mégsem csupán a „nőkérdéssel” foglalkozna, hanem más,
általános érdeklődésre számot tartó témákkal is, hogy bebizonyítsa: a nők
ma már készek porondra lépni jóval nagyobb arénában is, mint az a szűk
kalitka, amelybe eleddig bezárták őket.

A férjem egy közeljövőben megalapítandó Képzőművészeti

Akadémiáról beszél, és azt mondta, szeretné, ha én is részt vennék a
tervezgetésben, bár novemberig nem lesz semmiféle tennivaló, mert a nyári
hónapokra egész Kairó vagy Európába, vagy Alexandriába utazott, és ha
sikerül rávennünk apósomat, hogy velünk tartson, mi is Alexandriába
megyünk. Kíváncsian várom, hogy – immáron egészen más körülmények
között – viszontlássam azt a kikötővárost, ahol új világomba érkezve
először szálltam partra.

1997. augusztus 25.

A bátyám képtelen sétálni. Öles léptekkel rója a tengerpartot, én meg azon

kapom rajta magam, hogy újra a régi játékomat játszom: titokban
megpróbálok egyszerre lépni vele. Ez hét hosszú lépés erejéig sikerül is, de
aztán villámgyorsan sasszéznom kell, hogy mellette maradhassak. Vele
kapcsolatos legrégebbi emlékeim ehhez a parthoz fűződnek – illetve mégsem:
az első emlékem az, hogy elutazik. Szalagpántos piros napozóruhácskámban
ülök apám nyakában, és búcsút intek Omarnak. Anyám mellettünk áll.
Szemközt a rakparton ide-oda szaladgálnak az emberek, a barnás árnyalatú
vizet utasokkal zsúfolt kisebb hajók pettyezik, a bátyám meg karcsún,
sápadtan néz vissza ránk egy nagy hajó korlátja mellől, s fekete haján
megcsillan a napsugár. Későbbi emlékeim valóban ehhez az agaméi
partszakaszhoz kötődnek, ahol apánk akkor építette fel saját szerény
nyaralóját, amikor eladta azt a nagy villát, amit nagyapám és Saríf basa
hajdan azért építtetett Alexandria túlsó részén, hogy az asszonyoknak és a
gyerekeknek nyaranta legyen hol zavartalanul játszaniuk és úszkálniuk. A
bátyám mindig itt töltötte a hosszú iskolai vakációkat, s társaságként,
szórakozásként velem, tizenkét évvel fiatalabb húgával kellett beérnie.
Homokvárakat építettünk, ő tanított meg úszni, teniszezni, és sokat sétáltunk
kettesben a part szélén, ugyanúgy, mint most: ő a tajtékos vizet felcsapva
loholt előttem, én meg futólépésben ügettem mellette.

Elkapom a karját, és belecsimpaszkodom, hogy lassúbb tempóra

kényszerítsem.

– De elvileg mindenképpen jó ötlet, hogy mindenkit összehív, és

tárgyalóasztalhoz ültet, ugye? – kérdezem.

– Csak így akarja féken tartani a többieket – feleli Omar. – Arafatot csupán
az érdekli, hogyan fékezheti meg őket, és hogyan őrizheti meg a hitelét.
Hiszen a vak is látja, mit művel. Tizenegy biztonsági szolgálatot szervezett.
Tizenegyet!

A bátyám indulatosan beszél, csupa szenvedély. Jóformán nem is hallottam

másképp beszélni, csak ilyen vehemensen – mintha minden szót kétszer
aláhúzna. Pedig ránézésre piperkőc alaknak, dilettáns divatbábnak hat; jóképű
fickó, mindig elegáns, öltözködésében a legapróbb részletekre is finnyásán
ügyel. De ha a tettek mezejére lép, ha megszólal, az ember úgy érzi, mintha
forgószél sodorná el. Olyan forgószél, amelyben van rendszer.

– Saját börtönöket tart fenn, és ezekben ugyanúgy kínozzák a foglyokat,

ugyanúgy eltörik a szerencsétlenek csontjait, mint az izraeliek. De Izraelben
legalább létezik valami hivatalos eljárás, hogy az emberek megkérdezhessék,
mi folyik a börtöneikben. Arafatnál viszont semmi sincs. Az égvilágon
semmi. Jelenleg csak a Hamasz tud nyújtani valamit a népnek. Az utca
embere nekik hisz, és meg is érdemlik, mert ók tanúsítanak ellenállást – és ők
szenvedik el a veszteségeket.

– Tehát? – kérdezem.

Már megint lerázta a karjáról a kezemet, és ismét ügetnem kell, hogy

utolérjem. A tenger acélszürke árnyalatot ölt, az emberek föltekerik a
gyékényüket, kirázzák a törülközőjükből a homokot.

– Tehát a helyzet nagyon szomorú. Ezek a fiúk figyelmesen meghallgattak,

és jó kérdéseket tettek fel. Nagyon intelligensek. Nem vitás, hogy
elkötelezetten szolgálják az ügyet, amit a zászlajukra tűztek. De hát az ember
mégsem érthet egyet a fundamentalistákkal, bármi legyen is a
meggyőződésük.

– És mi volt az értekezleten?

– Semmi. Süket duma. Arafat azt akarja, hogy a Hamasz hagyjon fel az
akcióival. De ők kijelentették, és igazuk volt, hogy nélkülük az izraelieknek
eszük ágában sincs bármiről is lemondani.

– És te? Miben maradtál Arafattal?

A bátyám belelép a vízbe, a tajtékot rugdossa, lehajol, fölkap valamit,

beletörli a nadrágjába, aztán felém nyújtja: sima, fényes fekete kő, tökéletes
ovális, akár egy tojás, amit ki tudja, hány évszázadon át csiszolgatott a
tenger, a homok és nap.

– Tartsd meg. Neked adom – mondja. – Közöltem vele, hogy ez volt az

első és egyben utolsó hivatalos értekezlet, amelyen részt vettem, mióta
kiléptem a Palesztin Nemzeti Tanácsból. Jó dolog, hogy amerikai útlevelem
van. De azért még visszamegyek oda. Elutazom Jeruzsálembe. Látni akarom
anyánk szülőházát.

– Nagyon óvatosnak kell lenned – figyelmeztetem. A fenyegető levelek

megszokott, hétköznapi jelenségnek számítanak a bátyám életében, és a New
York-i lakását már kétszer próbálták meg levélbombával felrobbantani.

– Mesélj róla – nógatom. – Mi van Isabellel? – A Zephürion üvegfalain túl

most már feketén olvad egybe a tenger és az ég. Abu-Kírben vagyunk, ahol
valaha nagyapánk háza, a hatalmas, többszobás villa állt, s bekerített
kertjében fügefák növekedtek. Jó néhány évvel ezelőtt lebontották, és a hűlt
helye most ócska kis betonkalyibákkal van tele; a hajdan középosztálybeli,
mára elszegényedett családok szokták kibérelni őket a nyári szabadságuk
idejére. De szerencsére besötétedett, így semmit sem látunk belőlük. Csak a
tenger morajlik halkan odakint. Eltűnt a környékről az a háború után itt
maradt öreg brit katona is, aki annak idején szűnni nem akaróan fújta a
takarodót. Régen, amikor esténként ebben az étteremben üldögéltünk, mindig
„A hős Skócia” dallamát dudálva közelgett, s ahogy távolodott, kísérteties
visszhanggá halkult az induló. Lehet, hogy meghalt szegény. Lefeküdt és
meghalt ezen a tengerparton, gondolom, aztán másnap reggel az emberek
megtalálták, halotti lepelbe csavarták, s adtak neki egy sírhelyet, éppúgy,
ahogyan életében élelmet kapott tőlük és menedéket.

– Nem akarok mesélni róla – feleli Omar. – Olyan szörnyű ez az egész.

– Szörnyű? Miért?

– Vele töltöttem az utolsó New York-i éjszakámat.

– Tudom. Elmondta, mi történt.

– Akkor halt meg az anyja. Épp akkor. A szó szoros értelmében.

– De hát ez természetes, nem? Már úgy értem, teljesen rendjén való, hogy
amikor az ember a halál ellen harcol, két kézzel kapaszkodik az életbe.

– Igen, csak az a bökkenő, hogy én szerelmes voltam belé.

– Kibe? Isabelbe?

– Nem, nem. Dehogy Isabelbe! Az anyjába. – A bátyám fölkapja a poharát,

iszik egy kortyot, aztán fintorogva leteszi a poharat. – Évről évre rosszabb ez
a vacak. Miért nem tudnak ebben az országban iható bort készíteni? –
kérdezi.

Megpróbálom megemészteni ezt a legújabb fordulatot.

– Mikor voltál szerelmes Isabel anyjába? – kérdezem. – A halála előtt?

Úgy néz rám, mint egy dedósra. – Igen, drágám, eltaláltad. Sok-sok évvel a
halála előtt. Még 62-ben, hogy egészen pontos legyek.

– De hát… – Igyekszem elképzelni a dolgot. – Ő biztosan jóval idősebb

volt nálad.

– Igen. De nem látszott idősebbnek. Illetve ez akkor eszembe sem jutott.

Taknyos kölyök voltam.

– De hát… miből jöttél rá? Mikor tudtad meg, hogy…

 – Csak azon az utolsó New York-i éjszakán. Ő hajnalban fölébredt –
mármint Isabel –, én meg amúgy sem aludtam jól, úgyhogy fölkeltünk,
főztünk egy kávét, és ő elkezdett mesélni az anyjáról, én pedig hirtelen
rájöttem, hogy… Ez egyszerűen rémes! Iszonyú! – A bátyám rézsútosan a
félig megevett hal mellé teszi a kését meg a villáját, kissé arrébb tolja maga
elől a tányérját, aztán megtörli a száját a szalvétájával.

– De hát hogy lehet ez? Megszakadt köztetek a kapcsolat? Hogy létezik az,
hogy nem tudtad…

– Nem, nem. Nagyon rövid ideig tartott. Drámaian rövid viszony volt.
Mintha fejbe kólintottak volna. – Rám vigyorog. – Egyébként a szó szoros
értelmében fejbe kólintottak. Valami tüntetésen vettem részt. Afféle ifjonti
virtuskodásnak indult. De valahogy elfajult a dolog, engem jól kupán vágtak,
aztán már csak arra emlékszem, hogy egy ágyban feküdtem, és egy gyönyörű
nő hajolt fölém.

– És később mi történt? – faggatom.

– Semmi. Beleszerettem. Pár napig a házában maradtam. Utána még

kétszer találkoztunk, és aztán kiadta az utamat. Azt hiszem, rájött, hogy ebből
úgysem lehet semmi. Természetesen igaza volt, de én akkoriban persze nem
így gondoltam.

– Ennyi az egész?

– Néhányszor még írtam neki. Illetve elég sokszor, úgy emlékszem.

Könyörögtem, győzködtem… tudod, hogy van ez. De csak egyszer válaszolt.
Egyetlenegy rövid levelet kaptam tőle. Közölte, hogy az elhatározása
végleges, megmásíthatatlan meg ilyesmi. Jó ideig megtört szívvel lézengtem
a világban, de végül persze kihevertem. Legyen szíves, hozzon nekem egy
kis friss vizet – fordul a pincérhez. – És leszedheti az asztalt, köszönjük. –
Rám néz. – Valami desszertet? Én kávét kérek.

Én is. Meg hideg vizet.

– Amikor Isabel az anyjáról kezdett mesélni, hirtelen összeállt a kép. Már a

kezdet kezdetétől úgy éreztem, mintha ismerném valahonnan, de nem tudtam,
hová tegyem. És egyszer csak beugrott. Minden stimmelt. Az anyja neve, a
fiú – Isabel bátyja –, aki meghalt, az amerikai követség Londonban… Akkor
jöttem rá, hogy Isabel az anyjára emlékeztet.

– Megmondtad neki? – kérdezem.

– Nem, nem. Természetesen nem.

Nem tudom pontosan, mit gondoljak. Mintha sötétben tapogatózva

próbálnék eligazodni. De néhány percnyi hallgatás után végül kibököm: –
Nem is olyan szörnyű ez az egész. Persze nyilván megrendítő, mert
felelevenít egy csomó rég elfeledett emléket, és egy kicsit bizarr, elismerem,
de azért nem történt világraszóló katasztrófa. Így van?

– Nem biztos. Isabel 62 végén született, és nekem márciusban volt

viszonyom Jasmine-nel.

– Csak nem hiszed azt… Ugye nem arra gondolsz, hogy…

– Ilyen esetekben szokták azt mondani, hogy nem lehet kizárni a

lehetőséget.

A pincér végre hozza a kávét. A bátyám egy hajtásra megiszik egy nagy
pohár vizet, aztán újra megtörli a száját a szalvétájával. Szótlanul ülünk
egymással szemben. Önmagában véve nem baj, hogy unokatestvérek, de így
kissé túl közeli lenne a rokonság. Vajon Isabel azért szeretett bele Omarba,
mert ő az apja? Én is fölkapom a poharamat.

– Szerintem ki lehet zárni – mondom néhány korty után. – Ha fennállna ez

a lehetőség, biztosan én is ismerősnek találtam volna Isabelt. De nem volt
ismerős, és most sem érzem úgy, hogy a legszűkebb családhoz tartozik.
Semmiben sem hasonlít hozzád.

– Reménykedjünk, hogy igazad van – dünnyögi a bátyám, aztán

hozzáteszi: – Ezért felejtettem otthon a szőttest. Pedig kiszedettem a keretből,
és az utolsó pillanatban akartam föltekerni, hogy betegyem a bőröndömbe, de
aztán a nyakamba zúdult ez az egész, és teljesen kiment a fejemből.
 Beülünk a kocsiba. Hosszú az út Alexandriáig, majd onnan a tengerparti
nyaralóig.

Harminc csillag ragyog

A ciprusvölgyre

Harminc csillag hullik

A ciprusvölgyre…

Csendben hallgatjuk a kazettát, amit Omar Rámalláhból hozott.

Végre megérkezünk a nyaralóhoz. Nyomban teát főzök, és beviszem a

nappaliba. Leülünk a nádfotelokba. A bátyám rám néz.

– Ahányszor csak látlak, egyre szebb vagy – mondja. Meglepetésemben

beletúrok a sós tengeri levegőtől teljesen összeragadt, kócolós hajamba.

– Ez az igazság – folytatja. – Van valaki a láthatáron? Megrázom a

fejemet. Azon tűnődöm, meséljek-e neki Tárik Atíjáról.

– Pedig igazán lehetne.

– Kösz, de nem kérek belőle – válaszolom. – Egyszer s mindenkorra

végeztem a férfiakkal.

– Ugyan, drágám, hogy mondhatsz ilyet! – Rosszallóan csóválja a fejét. –

Hiszen ez nevetséges! Egy magadfajta nő, egyedül?

– Elegem van. – Rámosolygok. – Feltéve persze, hogy nem találok hozzád

hasonlót.

– Már csak az hiányozna! – csattan fel. – Aztán mit kezdenél egy hozzám
hasonló férfival?

– Miért? Rólad legalább biztosan tudjuk, hogy nem vagy az apám.

– Jaj, Amal, az ég szerelmére! Ez még viccnek is rossz!

 – Nem te vagy Isabel apja.

– Honnan tudod?

– Tudom és kész.

– Jó, jó, de honnan?

– Ebben az egész ügyben már így is túl sok a véletlen egybeesés. Ő

megtalálja az útiládát, te összefutsz vele, aztán kiderül, hogy unokatestvérek
vagytok. Ennyi éppen elég, nem?

– Micsoda? Csak nem arra célzol, hogy valami csel van a dologban?

– Ide hallgass, Omar! Mondd meg neki, és végeztessétek el a DNS-

vizsgálatot.

A bátyám felnyög, mintha a fogát húznák. – Már megmondtam neked,

hogy nem akarok belebonyolódni ebbe a viszonyba. És azt is előre
megmondtam, hogy baj lesz belőle.

1901. szeptember 12.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen rosszul fog esni. Ma összetalálkoztam két
angol hölggyel, akiket felületesen ismerek – bár ez az „összetalálkoztam”
korántsem a megfelelő kifejezés. Bementem a rue Kaszr-el-Nilen lévő
ékszerboltba, és ők már ott voltak. Amint megláttam őket, természetesen –
gondolkodás nélkül – köszöntem nekik, erre elfordították a fejüket, és úgy
tettek, mintha lázasan keresgélnék a retiküljüket meg a napernyőjüket,
majd amikor megtalálták, haladéktalanul távoztak az üzletből, s egész idő
alatt gondosan ügyeltek rá, hogy egyetlen arcizmuk se ránduljon. Pedig
hat hónappal ezelőtt még mindketten szerfölött hízelgőnek találták volna,
hogy egyáltalán megismerem őket.

Szemrebbenés nélkül megvásároltam, amit akartam, aztán magam is

távoztam – amíg a boltban tartózkodtam, az ékszerész mindvégig úgy tett,
mintha semmit sem vett volna észre.

Nekem azonban jéggé dermedt a kezem, és néhány pillanatig alig

 láttam az elém rakott csecsebecséket. Senkinek sem fogom elmesélni a
történteket – legkevésbé a férjemnek, mert el tudom képzelni, mennyire
bántaná és dühítené az engem ért sérelem –, de azt hiszem, végérvényesen
fel kell hagynom a reménnyel, hogy egy szép napon majd újra felvehetem a
kapcsolatot honfitársaimmal, és a korábban megszokott módon
érintkezhetem velük. Mrs. Butchert eddig is rendkívüli teremtésnek
tartottam, de mától kezdve még többre becsülöm, és ügyelni fogok rá, hogy
ennek megfelelően értékeljem a barátságát. Bár valójában nem is fontos,
hogy ezek a hölgyek jó véleménnyel legyenek rólam, azért mégis fáj az
elszenvedett sérelem.

Biztos vagyok benne, hogy ez az epizód sok ebédlőasztalnál lesz téma, a

jelenlévők legnagyobb megelégedésére…

23
Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire

csak hatolni bír föl s le s szerteszét

a lelkem, mikor kiröppen a lét

és az eszmény végső egeibe.

Elizabeth Barrett Browning

1901. december 17.

A festészet egyfajta vizuális költészet, éppúgy, ahogy a költészet egyfajta

verbális festészet. Ha arról a Prófétai Tradícióról kérdeznek, amely így
szól: „Az Utolsó ítélet napján a legszörnyűbb kínzásokat a képkészítőknek
kell elszenvedniük", én amondó volnék, hogy ez a Tradíció a
bálványimádás idejéből származik, amikor értelmetlen szórakozás céljából
festettek képeket, vagy azért, hogy szentélyekben állítsák ki azokat, s az
 emberek imádkozzanak és könyörögjenek előttük. Amennyiben e két
indíték közül egyik sincs jelen, és a festészetet vagy a szobrászatot komoly
szándékkal művelik, akkor az emberi vagy állati alak ábrázolása
ugyanolyan magasrendű lehet, akár a virágok vagy más növények
ábrázolása, amelyek ősidőktől fogva díszítik magának a Koránnak a
lapszéleit. A komoly művészetet egészében véve olyan eszköznek
tekinteném, mely felmagasztalja az érzelmeket, és nemesíti a szellemet…

– Megáll az ész! – csattan fel Saríf basa Mohamed Abdo levélével a kezében.
– Megáll az ész, hogy erre, egy ilyen ajánlólevélre van szükségünk, ha
iskolaalapításra merünk gondolni! Hát minek nézik ezt a nemzetet?
Gyereknek? Kiskorúnak?

– Csillapodj, barátom! A mufti személyében legalább felvilágosult

támogatóra leltünk. Azt gondoltam volna, hogy örülni fogsz, amiért hajlandó
kiállni mellettünk. – Iszmáil Szabri felvont szemöldökkel, fürkésző
pillantással méregeti a basát.

– Hogyne örülnék, amikor magam kértem a támogatását! – Saríf al-Bárúdi

ingerülten járkál fel-alá a szobában. – Csak mérhetetlenül bosszant, hogy a
legalapvetőbb dolgokat is újra meg újra el kell magyaráznunk. A művészet
nemesíti a szellemet! Hát nem tudjuk? Még ma sem? Ötezer év után? Mindig
mindent előírói kell kezdenünk?

Iszmáil Szabri széttárja a karját, mintha ezzel a gesztussal kívánná jelezni,

hogy pillanatnyilag nincs mit tenni. – Nehéz időket élünk – mondja.

Saríf basa összevonja a szemöldökét. – Menjünk! – morogja dühösen,

miközben összehajtja, majd zsebre vágja a levelet. – Menjünk, és essünk túl
rajta!

A két férfi csak annyi időre áll meg a tükör előtt Iszmáil Szabri házának
előcsarnokában, míg megigazítja a nyakkendőjét, és fölteszi a fezét, aztán a
kapuban várakozó hintóhoz siet.

– De te, ugye, már találkoztál Arábival, mióta hazatért? – kérdezi Iszmáil

Szabri.
 – Igen, fölkerestem. De csak kettesben voltunk, és ez még a legújabb…
fejlemények előtt történt.

– Talán el sem jön – tűnődik Iszmáil Szabri, ahogy a hintó zörögve gördül
végig a sötét utcákon, s ők egymással szemben ülve hátradőlnek.

– Reméljük – feleli Saríf basa. – De meg vagyok győződve róla, hogy

egyáltalán nincs tisztában vele, milyen hatást váltanak ki a szavai. Ezt kellett
megérnem – háborog –, hogy egy napon kénytelen legyek Musztafa Kámil
pártjára állni Arábival szemben!

– Vajon mi ütött bele, hogy ilyen nyilatkozatot adott? – mélázik Iszmáil

Szabri. – Hogy ennyi száműzetésben töltött év után azt mondja, örömmel
látja az angolokat Egyiptomban?

– Nyilván már szenilis szegény. Éppolyan agyalágyult vénember lett

belőle, mint a többiekből. Abban a pillanatban észre kellett volna vennie a
csapdát, amikor az al-Mukattam megkörnyékezte.

– Sosem volt túl okos – jegyzi meg Iszmáil Szabri. – Tény, hogy bátor
hazafi volt, és karizmatikus személyiség, de okosnak a legjobb indulattal sem
lehetett nevezni.

– Jobban tette volna, ha hallgat. Odáig rendben van, hogy haza akart térni,
de hallgatnia kellett volna.

És Ahmed Arabi eljött. Saríf basa abban a pillanatban észreveszi, amint

belép Vísza Vaszif basa házába. A termet zsúfolásig megtöltik az ünneplő
férfiak. Azért gyűltek össze, hogy Vísza basa fiát köszöntsék, aki a napokban
érkezett vissza Európából. Gomolygó füst, beszélgetés, zsibongás,
összecsendülő poharak – és mindezen túl ott áll Arabi magányosan. Feje
kimagaslik a többi fej közül, a haja deres, a szakálla hófehér. „Íme, a mi
Garibaldink", gondolja keserűen Saríf basa, bár közben ismét elönti annak a
meleg szeretetnek a hulláma, amelyet akkor érzett, amikor atyja
száműzetésből hazatért öreg parancsnokát szeptember végén meglátogatta. Ez
a szeretet immár csak a régi dicsőségnek szól, és szomorúsággal van tele.
Saríf basa haragszik Arábira; nem érti, miért kellett végül elárulnia a
forradalmat – ugyanakkor az öregember végtelen magányát látva elfacsarodik
a szíve a fájdalomtól. Megkeresi Vísza basát, néhány udvarias szóval gratulál
neki, aztán elindul a sarok felé, ahol Arabi álldogál. Tisztában van vele, hogy
forognak a fejek, s árgus szemek figyelik, miközben üdvözli az öreget, de
csak annyit tud kérdezni tőle, hogy szolgál az egészsége, és jól van-e a
családja – ezenkívül semmi más nem jut eszébe. Megkönnyebbül, amikor
Musztafa Fahmi basa odaballag hozzájuk. Köztudomású, hogy ezek
mindketten rajonganak az angolokért, gondolja, hát most legalább
zavartalanul beszélgethetnek egymással. Nyomban magukra is hagyja őket –
a miniszterelnököt meg a bukott forradalmárt –, és elfordul. Anna odafönt
van az asszonyokkal. Saríf basa azon tűnődik, vajon a faragott farács
közelében áll-e a felesége, s vajon most is látja-e őt. De természetesen nem
néz föl a haramlekre.

– Saríf al-Bárúdi pasa? – hangzik a kérdés a háta mögül. Megfordul.

Milton bej áll előtte. Saríf basa megszorítja a feléje nyújtott kezet, aztán
gyorsan elengedi, és hátrébb lép.

– Azt hiszem, még sosem volt alkalmunk az illemszabályoknak

megfelelően bemutatkozni egymásnak – szólal meg Milton bej.

– Sajnálom, kedves Milton bej, de nem beszélek angolul – mondja Saríf

basa franciául.

– Ó, milyen kár! – feleli az orvos szintén franciául, és ravaszkás,

mindentudó pillantással rámosolyog a basára. – Nekem meg ez a gyönyörű
nyelv nem az erősségem. Alighanem tolmácsra lesz szükségünk, ha
társalogni akarunk egymással.

Saríf basa könnyedén meghajol, s amint Ibrahim al-Hilbávi bej megszólítja

az angolt, elnézést kér és továbbsétál. Semmi kifogása Milton bej ellen, sőt.
Tudja róla, hogy orvos, aki eljött Egyiptomba, kórházat nyitott, és mindenki
meg van elégedve a munkájával. Még néhány egyiptomi fiatalember tanítását
is vállalja. De ez az ember eddig egy árva szót sem szólt hozzá; vajon most
miért jött ide, hogy az egész társaság szeme láttára üdvözölje? Talán újabban
azt terjesztik róla, hogy angolbarát? Saríf basa összevont szemöldökkel épp
ezen töpreng, amikor Kászim Amin a vállára teszi a kezét.

– Miért vagy ilyen mogorva, barátom? – kérdezi. – Hiszen esküvőn

vagyunk!

Saríf basa elmosolyodik. – Ha Allah úgy akarja, táncolunk még a tiéden is!
– ugratja Kászim Amint.

– Nagyon jól tudod, mi a véleményem a házasságról – hangzik a válasz. –

Persze ha rám is úgy mosolyogna a szerencse, mint némelyekre…

– Majd imádkozom érted.

Mohamed Ibrahim herceg csatlakozik hozzájuk. – Gratulálok, uraim!

Szívből örülök, hogy sikerült megakadályozniuk a Tanácsban ezt az új adót.
Épp az imént beszéltem róla Musztafa Kamillái.

– A Tanács megtesz minden tőle telhetőt. – Saríf basa vállat von. – De

mint ön is tudja, a mi döntéseink nem kötelező érvényűek.

– Ami azt illeti, aljas lépés volt – jegyzi meg Kászim Amin.

– Nyilván újra megpróbálják majd elfogadtatni…

– Kíváncsi vagyok, lesz-e képe Cromernak megtenni – mondja Mohamed

Ibrahim herceg. – Micsoda arcátlanság azon mesterkedni, hogy
megadóztassák a textiliparunkat, sőt még a szövőfonalat is! Ezek azért
akarják elnyomni a helyi ipart, hogy a sajátjukat részesítsék előnyben!

– Felháborító! – csattan fel Kászim Amin.

– A Tanácsban mindenesetre megakadályoztuk. Reménykedjünk, hogy

jövőre a Nemzetgyűlés sem fogadja el.

– Egyenként kell beszélnünk minden képviselővel – mondja Mohamed

Ibrahim herceg. – Musztafa Kámil pedig nem hagyja elaludni az ügyet.
Megígérte, hogy folyamatosan foglalkozik vele az al-Livában.

– Hívjon nekem egy kocsit! – fordul Saríf basa az ajtónállóhoz.

– Az ön hintója is itt van. Mindjárt szólok a kocsisnak…

 – Nem. A saját hintómat itt hagyom a hölgyeknek. Kerítsen nekem egy
bérkocsit!

Elege van. Nem tud úrrá lenni zaklatottságán. Sok volt neki ez a mai este.
Előbb a levél, amelyben Mohamed Abdo a támogatásáról biztosítja, aztán
Arabi a vendégek között… Ha most Tavásziban vagy a sivatagban lehetne,
lóra pattanna, és addig vágtázna, amíg le nem csillapodik. Ha Alexandriában
vagy a Vörös-tenger partján volna, belegázolna a vízbe. Csaknem
ellenállhatatlan vágy keríti hatalmába, hogy ússzon egyet. Elképzeli, ahogy
fejest ugrik a hideg vízbe, és csak úszik, úszik az árral szemben, egészen
addig úszik, amíg úgy ki nem merül, hogy képtelen bármin is gondolkozni.
De sajnos Kairóban van, így aztán beszáll a várakozó bérkocsiba.

– Hajtson Túlúnba – utasítja a kocsist. Nincs értelme a klubba menni,

gondolja; mindenki itt nyüzsög a fogadáson. Előveszi a zsebóráját. Legalább
félórát várhat, mire Anna hazaér. A Hilmíjában előbb a húga háza, majd a
saját lezárt, bespalettázott háza előtt gördülnek el. A vén gebe lehorgasztott
fejjel, egyenletes tempóban üget. Saríf basa megmondja a kocsisnak az utca
nevét.

– Oda parancsolja az úr, ahol az angol asszony háza áll? – kérdezi az

otromba, faragatlan fickó, aki lomhán előregörnyedve ül a bakon, és minden
ok nélkül pattogtatja az ostorát.

– Mit mondott?

– Abba az utcába megyünk, ahol az angol asszony háza áll? – ismétli a

kocsis.

– Barom! – förmed rá Saríf basa. – Annak Bárúdi-ház a neve, nem az angol

asszony háza!

– De ott igenis egy angol asszony lakik – köti az ebet a karóhoz a fickó. –
Mindenki tudja. Beleszeretett a basába, és hozzáment feleségül. Városszerte
beszélik.

– Talán valami kifogásuk van ellene? – morogja dühösen Saríf basa.

 – Dehogy! Az égvilágon semmi. Azt mondják, derék, jóravaló asszony, ki
se teszi a lábát a házból fátyol nélkül, pedig a basa nem követelte meg tőle,
hogy áttérjen a mohamedán hitre. És az a hír járja, hogy szép, mint a
holdsugár: hófehér a bőre, aranyszőke a…

– Álljon meg! Kiszállok!

– No meg biztos a basa is hasznot húz a dologból, elvégre itt az angolok

dirigálnak…

Ugyan mi értelme lett volna megostorozni a nyavalyást? Saríf basa az

előcsarnokban ledobja a fezét, és a csendes házon áthaladva lerángatja a
nyakkendőjét. Hiszen ez a fickó csak azt mondta, amit nyilván egész
Kairóban híresztelnek. Előbb Milton bej üdvözli úgy, mint egy régi jó
barátot, aztán egy közönséges kocsis „az angol asszony házának” merészeli
nevezni az otthonát… Haszna talpra ugrik, amikor a basa belép a lakásába.

– Eredj aludni! – parancsol rá a komornára.

– De az úrnő…

– Majd megmondom neki, hogy én küldtelek el. Eredj! Annát kuriózumnak

tekintik, győzködi magát. Ha egy zsiráfot vásárolt volna, akkor az emberek
„zsiráfos háznak” hívnák a házát. A felesége angol származásának valójában
semmi köze az egészhez.

Anna szobájában úgy öleli körül az asszony által teremtett atmoszféra, akár
a hullámzó tenger, mely a sziklás, csipkézett partot – az ő nyugtalan, zaklatott
lelkét – nyaldossa. Diszkréten, szinte észrevétlenül simul a falhoz a nagy
szekrény, amit a felesége az ő rábeszélésére rendelt az asztalostól; a tükrös
ajtók szélét ugyanaz a minta díszíti, mint a fából faragott masrabíját. Az
alacsony intarziás asztalkán álló vázában pompás csokor virít, s a virágok
színei megegyeznek a kerevet selyempárnáinak árnyalataival. A toalettasztal
tükrében az ágy fölé akasztott moszkitóháló kecses íve látszik. Anna fehér,
itt-ott halvány galambszürkébe játszó selyem pongyolája az egyik szék
támlájára van terítve. Elég bejönnöm ide, gondolja Saríf basa, s lám, az ő
nyugodt, békés természete, mint a lágy fuvallat, a távollétében is lecsillapít…
Anna naplója az asztalon hever. Ő egyik nap akkor lépett be a szobába,
amikor éppen ebbe a füzetbe jegyzett föl valamit a felesége, majd fölnézett,
és azt kérdezte: – Tudsz angolul olvasni, ugye? – Ő meg kénytelen volt
bevallani, hogy valóban tud „egy kicsit”. – Ezen nincs se zár, se lakat, és
titkaim sincsenek előtted – mondta Anna, kezét a nagy zöld könyvre téve. –
Nem, nem – felelte erre ő a fejét rázva. – Beérem annyival, amennyit
elmesélsz nekem.

Saríf basa ledobja a zakóját meg a mellényét az egyik székre, és

visszamegy a földszinti könyvtárszobába. Néha úgy érzi, egy szempillantás
alatt eltűnhet ez a világ, amelyet Anna teremtett neki, s amely itt van,
közvetlenül a saját világa mellett – de mégis egészen más… Milyen
pompásan nézett ki az asszony ma este, amikor indulás előtt lejött, hogy
elköszönjön tőle! Csak úgy tündökölt abban az ibolyakék selyemruhában,
feltűzött haja meg aranyló virágfüzérként csillogott.

– Az estélyeken minden hölgy európai ruhát szokott viselni – suttogta

szinte mentegetőzve, amikor ő rátekintett.

– Gyönyörű vagy – mondta neki, majd odahajolt hozzá, hogy megcsókolja

a karját, közvetlenül a válla alatt, ahol vakítóan fehérlett a bőre az ibolyakék
selyem meg a bársonyosan puha, hosszú szárú fekete kesztyű között.

Saríf basa most az íróasztalánál állva átnézi az előtte heverő iratokat. A

Képzőművészeti Akadémia alapító okiratának vázlata, egy nemzeti egyetem
tervezete, egy munkásszakszervezet létesítéséhez szükséges jogszabályok
gyűjteménye, annak a beszédnek a szövege, amelyet a kedive intézett
Kartúmban Sir Reginald Wingate angol főparancsnokhoz: „…mérhetetlen
örömömre szolgál, hogy ezen a földön üdvözölhetem önt… a brit és az
egyiptomi zászló egymás mellett lobog…” Arcpirító, szégyenletes beszéd.
Szinte bizonyos, hogy nem ő írta, hanem a Képviselet valamelyik
munkatársa. Ki tudja, mivé válhatott volna Abbász Hilmi kedvezőbb
körülmények között? Hiszen valaha hajlott a jóra. Még alkotmányos uralkodó
is lehetett volna belőle. Így azonban a trónra lépése után valahányszor csak
megpróbált a hazája érdekében cselekedni, Cromer fegyveres beavatkozással
fenyegette, és intelligenciája mára alattomos ravaszsággá zsugorodott.
Minden energiáját cselszövésre pazarolta, csak arra törekedett, hogy minél
nagyobb vagyont harácsoljon össze magának, és az angolok persze
mélységesen megvetik érte – ráadásul minden okuk megvan rá.
 Saríf basa cigarettára gyújt, az íróasztaltól az egyik fotelhoz ballag, leül,
hátradől, és lehunyja a szemét. Azon tűnődik, mit szólna az apja ahhoz az
interjúhoz, amit Arabi adott az al-Mukattamnak. Talán jobb is, hogy sosem
fog a kezébe kerülni.

A basa kinyitja a szemét, s arra a vastag borvörös függönyre esik a

pillantása, ami most a tavasszal mindig nyitva álló, gyermekkora kertjébe
vezető faajtót takarja el. Hetekig tartott, míg minden holmiját áthozatta ide a
Hilmíjából. Végre takaros rendben sorakoznak a könyvei a könyvtár három
falát teljesen elfoglaló polcokon. Íróasztalát rézsútosan helyezte el a túlsó
sarokban. Jó ideig tétovázott, hogy beköltözzön-e ebbe a szobába, amely
hajdan atyja kedvence volt, de végül az édesanyja és a nővére rábeszélte, az
öreg pedig kedves mosollyal rábólintott, amikor engedélyt kért tőle. A
Hilmíjában lévő ház most le van zárva, és a kertészen kívül senki sem lakik
benne.

Anna kétkedő pillantással méregette a párnázott karosszékeket meg a

hatalmas rózsafa íróasztalt, amikor becipelték őket. Ő észrevette felesége
sajátos arckifejezését, és így szólt hozzá: – Sajnálom, drágám. Úgy látszik,
nem elég kifinomult az ízlésem. – Az asszony mélyen elpirult, amikor rájött,
hogy ő kitalálta ki nem mondott gondolatát, de aztán összeszedte magát, és
visszavágott: – Azt hiszem, európai stílusú íróasztalnál ülve is lehetsz vérbeli
egyiptomi. – És Ő akkor jött rá, amikor e párbeszéd nyomán jobban
belegondolt a dologba, hogy már annak idején, Tavásziban, Áisa sejk
kuttábjában sem ült kényelmesen törökülésben a földön, miközben az
alacsony asztalka fölé görnyedve a betűvetést tanulta. Anna végül áthúzatta a
párnákat meg a fotelokat a családi birtokról származó egyszerű, sima
lenvászonnal, így az új bútor immár tökéletes összhangban van annak a régi
szobának a berendezésével, amelyben ő jelenleg üldögél, s azon mereng,
milyen különös, hogy ezt a szobát máris, még atyja életében megörökölte.

Elnyomja a cigarettacsikket, és a könyvtárból kimegy a hideg udvarra.

Átvág rajta, majd a tőszomszédságában lévő kisebb udvarból nyíló
szentélyhez siet. Amint kinyitja az ajtót, a fapriccsen alvó Mirgáni nyomban
felriad és felül.

– Aludj csak, nincs semmi baj – nyugtatja meg Saríf basa az inast.
 A nagy teremben sötét van, csak az egyszerű síremléket világítja meg a
gyertyafény. Saríf basa fölkap egy gyertyát, s a lángot a kezével árnyékolva
belép a belső helyiségbe. Megáll az apja mellett, és letekint rá. Az öregúr
néhány pléd alatt, a hátán fekszik a keskeny, alacsony ágyon. Halkan horkol,
egyik vékony lába kilóg a takaró alól, s csaknem leér a földre. A szája kissé
nyitva van, a feje fedetlen. Saríf basa nem is tudja pontosan, mikor látta
utoljára turbán nélkül az apját, akinek a sápadt fejbőre már sok helyen
előtűnik a gyér ősz haj alól. És nagyon megöregedett. Nemsokára eljön az a
nap, amikor a fia kötelessége lesz lefogni a szemét, felkötni az állát,
megmosdatni törékeny testét, majd halotti lepelbe burkolni és levinni a
családi sírboltba. A basa még jól emlékszik, milyen forrón szerette valaha az
apját. Leguggol, a gyertyával egészen közelről világítja meg az öregúr arcát, s
azt a nevető, szép arcot próbálja újra megkeresni, amit gyermekkorában, sőt
még felserdült fiatalemberként is rajongásig szeretett. Amikor hajdan
hazavitte a bizonyítványát, amikor elvégezte a jogi egyetemet, és megkapta a
diplomáját, amikor bármilyen fontos lépésre szánta el magát, mindig az
ösztökélte, hogy az apja büszke lehessen rá. Hát még ő milyen büszke volt
egyenruhában feszítő atyjára! És hogy dagadt a keble a büszkeségtől, amikor
atyja a fivérével, Mahmúd Számival együtt csatlakozott Arabi mozgalmához!
Az alvó arcot fürkészve Saríf al-Bárúdi basa képzeletben újra felidézi azt a
húsz évvel ezelőtt lejátszódott jelenetet, amelyben atyja meg a többi tiszt
Arábival az élen bevonult az Abdín-palotába. Auckland Colvin a kedive
mellett állt, s folyvást arra uszította, hogy lövessen, Arabi azonban magasra
emelte kivont kardját, s erre Taufík elbizonytalanodott. Mindössze annyi telt
tőle, hogy haragosan odavetette:

– Senkiházi rabszolgák! Csak a könyörületességünknek köszönhetitek az

életeteket!

– Mától kezdve nem vagyunk senki rabszolgái, és többé soha senki nem
fog bennünket rabigába hajtani! – felelte Arábi, s e híres mondását az egész
ország apraja-nagyja megtanulta.

Saríf basa magában felsorolja azokat a követeléseket, amelyeket Arábi és

hívei fogalmaztak meg két évtizeddel korábban. Abban az időben mindenki
kívülről fújta őket. Talán túl sokat akartak? Vajon tudhatta-e Arábi, hogy
teljes súlyával ránehezedik az országra az egész elnyomó Brit Birodalom, ha
ők reformokat követelnek a kedivétől? A basa föláll. Nem, nyilván nem
tudta. Ehhez sajnos egyikük sem volt elég okos. Egy maroknyi katonatiszt,
költő és ügyvéd – még maga Arabi is jobban ismerte Byron verseit, mint a
hadviselés meg a stratégia csínját-bínját. Mindnyájan igazi hazafiak voltak,
de egyetlenegy politikus sem akadt közöttük. És keservesen megfizettek érte.
Saríf basa gyöngéden atyja kopaszodó fejére teszi a kezet.

Én nagyon szerettem volna hazamenni a férjemhez, de Laila és Zainab

úrnő azt mondta, az illem úgy kívánja, hogy ott maradjunk, amíg föl nem
szolgálják azt az étket, amit itt a ramadán alatt késő este, a másnapi böjtre
készülve szoktak fogyasztani, én meg a sógornőm és az anyósom nélkül
nem távozhattam – udvariatlanság lett volna velük szemben. Pedig már
akkor éreztem, milyen rossz hangulatban van Saríf basa, amikor indulás
előtt otthon elköszöntem tőle, és később is majd megszakadt a szívem érte,
amikor a haramlekből letekintve láttam, hogy szótlanul álldogál Arábi
mellett, mert tudom, mennyi fájdalmat okoz neki ez az öregúr.

NYUGODT SZÍVVEL ÁLLÍTHATOM, hogy a fivérem és Anna

megtalálta a boldogságát a házasságban, s Allah kegyelméből Anna
örömteli életet élt közöttünk. Szelíd, jólelkű teremtés volt, akinek a
társasága üdítően hatott anyámra, a fiamat rajongásig szerette, sőt még
szegény atyám szívét is sikerült megmelengetnie. Ami pedig engem illet,
én a legjobb barátnőmet találtam meg benne, mert egyáltalán nem volt
olyan fennhéjázó és rideg, amilyennek eddig a honfitársait látni véltük, így
aztán szinte teljesen megfeledkeztünk róla, hogy angol. Származása csak
akkor jutott eszünkbe, amikor erre vagy arra rácsodálkozott, s olyasmin
ámult el, amit mi már úgy megszoktunk, hogy észre se vettük, vagy
eszünkbe sem jutott, hogy szépnek vagy érdekesnek találjuk. Anna
jóvoltából azonban mi is újra felfigyeltünk a környezetünkben lévő
szépségekre, melyek az ő szemével nézve bennünket is ismét elbűvöltek.

Ahhoz, hogy ráébredjünk, milyen mély az a szerelem, mely e két

idegen szívet összefűzi, elég volt Anna felragyogó arcát látni, amikor a
kocsizörgés a fivérem hazatértét adta hírül, vagy elkapni az én kedves Saríf
bátyám ellágyult, gyöngéd pillantását, amikor a feleségére tekintett.
Emlékszem, egy alkalommal a fivérem épp akkor nyitott be hozzánk,
amikor sógornőmmel kettesben muzsikáltunk: ő a férjétől kapott
zongoránál ült, én meg a lantot pengettem, amelyen Huszni édesanyjától
tanultam meg játszani. Debussy egyik darabját adtuk elő, amit kissé
átdolgoztunk, hogy lanton szólalhasson meg az egyik szólama. A közös
zenélésbe belefeledkezve egészen addig észre sem vettük a fivéremet, amíg
tapsolni nem kezdett. Szinte biztos vagyok benne, hogy amikor
hátrafordulva ránéztem, könnyeket láttam megcsillanni a szemében, Anna
pedig – mint mindig, ha hirtelen meglepték – mélyen elpirult, majd
odaszaladt a fivéremhez, ő pedig a szemem láttára magához ölelte, és így
szólt: – Esküszöm, hogy még soha életemben nem hallottam ennél szebb
zenét!

De a lelki békéjét Anna mellett sem találta meg. Úgy éreztem, mintha
haragudna, amiért boldog magánéletét ilyen gyűlöletes, visszataszító
közállapotok veszik körül, vagy mintha arra vágyna, hogy saját boldogsága
valamiképpen kiterjedjen, és egész Egyiptom részesülhessen belőle.
Mindannyian láttuk, milyen ingerült, milyen türelmetlen. Egyre inkább
emésztette a változás utáni vágy, s éjt nappallá téve dolgozott, hogy
mindazon szférákban, melyekben mozgott, elősegítse ezt a változást. És
fokozatosan Anna is bekapcsolódott a munkájába; segített neki lefordítani
a brit lapokban megjelent cikkeket, azonkívül Angliában élő ismerőseitől
megtudakolta azokat a híreket, amelyek hatással lehettek itteni életünkre.

1901. december 21.

A férjem tegnap meghívott néhány kiváló személyiséget azok közül, akik az

egyiptomi közvélemény legismertebb formálóinak tekinthetők. A vendégek
a ramadán böjt idején a késő esti órákban engedélyezett vacsorára
érkeztek. Köztük volt Mohamed Abdo sejk, Musztafa Kámil bej, Kászim
Amin bej, Talaat Harb basa, Ahmed Lutfi Szájed, Antún al-Dzsmajíl és
még egy-két úr rajtuk kívül. A férjem azért látta vendégül őket, mert úgy
vélte, e kellemes magánbeszélgetés keretei között folytatott viták során
talán megegyezésre juthatnának arról, hogy a nyilvánosság előtt bizonyos
kérdésekben milyen közös álláspontot képviseljenek. Néhány kérdésben
mindannyian egyetértettek, elsősorban abban, hogy véget kell vetni az
okkupációnak, és ki kell fizetni a külföldi adósságokat. Amellett
egyhangúlag megállapították, hogy Egyiptom korszerűsítése
elodázhatatlan feladat. Márpedig ha e fontos témákban nem volt vita
 köztük, akkor remélem, majdcsak közös nevezőre jutnak végül a
részletkérdésekben is…

– Tudod, miről vitatkoznak? – kérdezi Laila, s fejével a függöny felé int.

Anna ceruzával a kezében fölpillant a vázlatfüzetéből, és megrázza a fejét.

– Az urak rólunk vitáznak odalent! – jelenti ki Laila, s halvány mosollyal a

szája szögletében ismét a kézimunkája fölé hajol.

– Hogyan? Honnan veszed, hogy rólunk vitáznak? – bámul rá Anna

kíváncsian.

– Innen! – Laila turkálni kezd a kerevet mellett álló alacsony asztalkán

szanaszét heverő újságok és folyóiratok között, majd a kupac alól előhúz egy
sima, dísztelen fedelű kis könyvet, s diadalittasan fölemeli. Anna nyomban
lecsapja a vázlatfüzetét, fölpattan a párnájáról, és a könyv után nyúl.
Miközben leül Laila mellé, lassan kibetűzi a címet.

– Al-Mar'ah al-Dzsadida… Az… új… asszony?

– Bravó! Pontosan! – kiált fel Laila, és összecsapja a kezét. – Mit szólsz

hozzá, mama, hogy már mennyi mindent tud?

– Hogyne tudna! Hiszen olyan okos, a Próféta neve oltalmazza! – Mabrúka

mintegy végszóra lép be. A kezében tálca, a kávét hozza. Leteszi a padlóra,
törökülésben leül a kannával szemben, s csak úgy csörömpölnek a karperecei,
miközben kényelmesen elhelyezkedik. Zainab úrnő az előtte fekvő nyitott
háztartáskönyv számsorait tanulmányozva elmosolyodik.

– Allah mutassa meg neki mindenkor a tudáshoz vezető utat!

Sógornője sikerén felbuzdulva Ladából előbújik a született pedagógus. –

És hogyan olvasnád akkor – kérdezi a könyvborítóra mutatva –, ha ide meg
emide tenném a hangsúlyjelet? Halljuk! Mi lesz belőle?

Anna rámered a megváltozott szóalakra. – Mir'aah'? – próbálkozik tétován.

– Helyes! – dicséri Laila. – És az mit jelent?

 Anna megrázza a fejét. Laila a nagy falitükör felé int.

– Tükör?

– Igen – bólint Laila.

– De miért hasonlít ennyire egymáshoz ez a két szó? – kérdezi Anna. – Mi

köze az „asszony"-nak a „tükör"-höz?

– Abban biztos vagyok, hogy a „tükör” a „ra'a” gyökből ered, és azt jelenti:
látni. Azt viszont már nem tudom, vajon az „asszony” honnan származik…
illetve… várjunk csak… a mar' jelentése „személy", tehát nőnemben mar'ah.
Talán valamiképpen összefügg a mar' meg az, hogy valaki látható?
Lehetséges ez?

– Az édesanyjához fordul. – Te mit szólsz hozzá, mama? Vajon eredhet-e a

mar' abból, hogy valaki látható?

– Csak az emberek láthatók, gyermekem? Hiszen minden állat, minden fa,

az egész teremtett világ is látható!

– De elképzelhető, hogy önmagát csak az ember látja…

– Az egyik a szemével lát, a másik a szívével. A Próféta neve őrizzen meg

és oltalmazzon benneteket – dünnyögi Mabrúka, miközben Zainab úrnő felé
nyújtja az első csésze kávét.

– Kénytelenek leszünk megnézni a szótárban – mondja Laila.

– Vagy meg kell kérdeznünk Saríf bátyámtól.

– Gondolod, hogy a „tükör” a „mir'ah"-ból ered? – kérdezi Anna.

– Nem tudom – feleli Laila. – Melyik népnek volt először tükre?

– Ezen ne törd a fejed. Ha maga a gyök arab, akkor az egész szónak az

arab nyelvből kell származnia – jelenti ki Anna.

– Ez igaz – bólogat Laila. – Tudod mit, nővérem? Majd te jársz a végére a

dolognak!

– Jól van, megígérem, de most már áruld el végre, mi ez a könyv, és miért

mondtad az előbb, hogy a férfiak rólunk beszélgetnek.

Laila a címlapra mutat. – A szerző odalent van a fivéremmel meg a

többiekkel. Ez a második műve. Amikor az első megjelent, akkora botrány
kerekedett belőle, hogy az írót még a palotából is kitiltották. Úgy véli, a
nőknek nem kéne fátylat viselni, és a lányokat ugyanúgy kellene taníttatni,
mint a fiúkat… Ugye, mama? – fordul az anyjához, és Zainab úrnő kedvéért
mindezt arabul is megismétli.

– Nem kéne fátylat viselni? Hát mit kell még megérnünk? – kiált fel
szörnyűködve Mabrúka.

– Ne sápítozz, hiszen a fátyol eredetileg nem is arab vagy egyiptomi

viselet, hanem török! Vagy talán a parasztasszonyok vidéken fátyolban
járnak?

– Nekik is megvannak a maguk szokásai, és nekünk is megvannak a

magunkéi – makacskodik az öreg komorna. – Egyetlen tisztességes asszony
se teszi ki a lábát a házból fátyol nélkül!

– A szerző nem is azt mondja, hogy tiltsák be a fátylat. Mindössze annyit

szeretne elérni, hogy ne legyen kötelező, tehát a nők szabadon dönthessék el,
viselik-e vagy sem.

– És mihez kezd ez a nagyokos a saját nőrokonaival? Netán megengedi

nekik, hogy ők is szabadon döntsenek?

– Mohamed Abdo sejk egyetért vele.

– A mufti?

– Bizony ám! Vagy te talán még a muftinál is bölcsebbnek tartod magad?

– Szó sincs róla, de tőlem beszélhet ő is akármit, én a világ minden

kincséért se mennék ki az utcára pucér ábrázattal, fátyol nélkül!
 – Aztán mit gondolsz, ugyan ki bámulna meg téged? – kacag fel Laila.

– Akkor se mennék, ha a kutya se venne észre! A nő az nő, és kész! Nem

igaz, asszonyom?

– Ugyan, Mabrúka, ne bomolj! Hát ki mondta neked, hogy dobd el a

fátyladat?

– Senki, de az nem számít… És most a nők úgy fognak lófrálni az utcán,

hogy eztán mindenki kedvére mustrálhatja az arcukat?

– Jobb, ha beletörődsz, hogy az ő idejük most jött el, a miénk meg lejárt.
Mi már nem tudunk megváltozni. Hagyjuk, hogy a fiatalok maguk döntsék el,
mit akarnak.

– Te egész életedben aranyszívű teremtés voltál, asszonyom…

– Egyébként most mindenki erről beszél – fordul vissza Annához Laila –,

és a sajtó is ezzel van tele. Az al-Liva hevesen támadja a könyvet: Musztafa
Kámil azzal teljesen egyetért, hogy a lányokat is taníttatni kell, de a fátyolhoz
ragaszkodik. Talaat Harb azt akarja, hogy maradjon minden a régiben. Most
mindketten odalent vannak, és a szerző meg Mohamed Abdo sejk is eljött.
Egyszóval magától értetődő, hogy erről beszélnek.

– Mohamed Abdo sejk kiváló férfiú – dünnyögi Zainab úrnő, továbbra is a

háztartáskönyvbe mélyedve. – Allah tartsa meg sokáig szegény hazánknak.

– Ámen – motyogja Mabrúka, mint mindig, ha úrnője bármiért

fohászkodik, s nem tesz különbséget jelentős és jelentéktelen dolgok között.

– És a nők mit szólnak hozzá? – kérdezi Anna.

– Ők sem egységesek, mint látod – feleli Laila mosolyogva, s fejével

Mabrúkára bök. – A férfiak vitája azonban bizonyára nagyon érdekes.
Belehallgatunk?

– Hát szabad? – néz rá Anna meglepetten.

– Már hogyne lenne szabad! Mama, te is gyere velünk! Menjünk, és

hallgassunk bele!

– Ejnye, Szitt Laila! Ne üsd bele az orrodat a férfiak dolgába! Hagyd békén
őket! – csóválja a fejét rosszallóan Mabrúka.

– Ne félj, a saját férjemen kívül rá se nézek senkire. Gyere már, mama!

Laila odasiet az édesanyjához, kikapja a kezéből és a háztartáskönyvre

teszi a tollat, aztán a karjánál fogva gyorsan talpra segíti Zainab úrnőt. Ismét
Mabrúkához fordul. – Te nem jössz? – kérdezi tőle huncut mosollyal.

– Nem én, Szitt Laila! Inkább itt maradok Ahmed úrfival. Ő is férfi, és
nekem éppen megfelel – vágja rá az öreg komorna.

– Takard be valamivel azt a gyereket! – parancsol rá Zainab úrnő. – Az

lesz a vége, hogy megfázik szegénykém. Nem értem, édes lányom, miért nem
hagyod, hogy Mabrúka lefektesse. Majd holnap kedvedre babusgathatod –
mondja szemrehányóan Lailának, aki már a nehéz bársonyfüggönynél áll, és
kissé félrehúzza az egyik szárnyat, hogy anyja meg a sógornője
áthaladhasson alatta.

Anna úgy érzi, mintha az operaház egyik páholyába léptek volna be. A sötét
függönyszárnyak nesztelenül zárulnak össze mögöttük. Előttük a masrabíja,
amely a szalamlekre, arra a különálló házrészre néz, ahol szabadon járhatnak-
kelhetnek a férfiak. Mutatóujját az ajkára szorítva Laila csendre inti
sógornőjét, majd letérdel a faragott rács alatt húzódó keskeny fapadkára,
óvatosan elhúzza a vastag üveglapot, s most már jól hallatszik, hogy
csörömpölnek a csészékkel meg a csészealjakkal az odalent kávézó férfiak.
Laila példáját követve Anna és Zainab úrnő is halkan előbbre lép a sötétben.
A három nő egymás mellett térdel a párnázott padkán, s arcát a faragott
farácshoz szorítja.

Kísérteties érzés egy ilyen szűk, elkerített kis helyiségben tartózkodni.

Amikor első ízben léphettem be, leginkább arra a páholyra emlékeztetett,
amelyben madame Hiszein Rusdival ültem az operában: a hátunk mögött
itt is nesztelenül zárultak össze a nehéz bársonyfüggöny szárnyai, a rács is
ugyanúgy emelkedett előttünk a sötétben, és éppolyan izgatottan vártuk,
hogy mi fog történni odalent, a fényárban úszó színpadon, mintha igazi
 színielőadást néztünk volna. Csakhogy most nem kényelmes széken ültem,
hanem a fapadkán térdepeltem – ilyen kőkemény párnához még nem is volt
szerencsém Egyiptomban –, s ez sajátos hatással volt rám: valami különös
áhítat költözött a szívembe, és hirtelen ráébredtem, hogy olyan érzés
kerített hatalmába, mintha templomban lennék. Aztán megpillantottam
Laila farácshoz szorított arcát, melyet foltokban világított meg a lenti
lámpafény, s hirtelen az a különös gondolat ötlött fel bennem, hogy egy
tökéletes festményt látok: gyönyörű nőt ábrázol, aki valamelyik pompás
itáliai templom gyóntatófülkéjében térdepel. A valódi gyóntatófülkében
persze sötét van, ám ezt a képet a megbocsátó, irgalmas Isten lelkének
sugárzó fénye ragyogja be.

Saríf basa átadta megszokott helyét idősebb barátjának, Mohamed Abdo

sejknek, így a középső kereveten most Egyiptom főimámja ül. Szemöldöke
és indulatoktól szikrázó szeme fekete, de arcvonásait meglágyítja a gondosan
nyírt, immár csaknem teljesen ősz, tömött bajusz és dús szakáll, amelybe
mindössze néhány sötétebb szál vegyül kecses háromszög alakban a kiváló
férfiú alsó ajka alatt. A mufti fehér alapon fekete csíkos selyem gibbát és
sötétbarna kaftánt visel; a turbánja hófehér. A vendégek a teremben lévő
díványokon és fotelokban foglalnak helyet. Mohamed Abdón kívül csak
Rasíd Rida sejk öltött gibbát és kaftánt, a többi férfi öltönyben jelent meg.

– Teljesen nyilvánvaló, hogy az arabok természetes egységet alkotnak –

mondja Rasíd Rida sejk. – Én például szíriai vagyok, Antún bej meg libanoni,
s mégis mindketten itt élünk és dolgozunk, sőt mi több, azonos eszmék és a
célok vezérelnek bennünket…

– Amellett valamennyien az Ottomán Birodalomhoz tartozunk – teszi

hozzá Musztafa Kámil. – A Birodalom nélkül gyengék lennénk, és széthúzás,
viszálykodás bomlasztaná az egységünket.

– Hiszen a Birodalom maga is gyenge – jegyzi meg Kászim Amin. – A

végét járja! Valahányszor Európa fenyegetően lép fel, a szultán mindig
meghátrál előle. Ha valóban olyan erős a Fényes Porta, ugyan mit keresnek
az angolok Egyiptomban?

– És a palesztinai zavargásokat sem szabad figyelmen kívül hagynunk –

szólal meg Antún al-DzsmajíI. – A szultán képtelen gátat vetni a cionista
telepesek bevándorlásának.

– Ugyan, ez nem fontos! Olyan kevesen vannak. Mindössze néhány

szerencsétlen üldözött, elnyomott ember települt át… – Talaat Harb komoly,
mélyen zengő hangja az egész termet betölti. – Azonkívül al-Andalusz eleste
óta hagyománnyá vált, hogy a Birodalom szívesen fogadja a zsidókat.

– Úgy vélem, Antún bejnek igaza van – jelenti ki Mohamed Abdo nyájas
mosollyal.

Anna árgus szemekkel figyeli ezt a nagyszerű embert, aki az esküvője óta
oly kedves a szívének.

– A cionisták egyre több bajt fognak okozni nekünk – folytatja a mufti. –

Láttátok az Ötödik Kongresszusukról szóló cikkeket? Az egész világ
zsidóságától pénzadományokat követelnek.

– Méghozzá azért, hogy palesztin földek vásárlására fordíthassák – mondja

Antún al-Dzsmajíl.

A sötétben térdelő nőknek Sukri al-Aszáli bej szenvedélyes szavai jutnak

eszébe, és az általa emlegetett levelekre is jól emlékeznek…

– Tanulhatnánk tőlük – jegyzi meg Rasíd Rida. – Még akkor is

tanulhatnánk tőlük, ha nincs ínyünkre mindaz, amit művelnek. De eltökéltek,
és együttműködnek egymással.

– Ők sem teljesen egységesek – hallja Anna a férje hangját, s kissé előbbre

hajol, hogy jobban lássa Saríf basát. – A fiatalok közül néhányan szakítottak
a többséggel, és Demokratikus Cionista Frakció néven új csoportot hoztak
létre. Aztán ott vannak a rabbik, akik ellenzik, hogy a judaizmus politikai
színezetet öltsön, no meg a bölcsek, akik azért tiltakoznak a betelepülés ellen,
mert mint mondják, „azon a földön arabok élnek"…

– De a rabbik meg a bölcsek kisebbségben vannak – szól közbe Antún al-

Dzsmajíl.

– És mi ebben az újdonság? – kérdezi Mohamed Abdo mosolyogva.

 – Igaz, hogy a cionisták gondot okoznak nekünk, de ez csak az egyik
problémánk a sok közül! – csattan fel Musztafa Kámil ingerülten. – Most
ennél jóval súlyosabb bajokat kéne orvosolnunk, méghozzá haladéktalanul!
Elég, ha csak a kapitulációkat vagy a különleges jogokat említem…

Mirgáni csendben összeszedi a férfiak elől az üres tányérokat, elébük teszi

a következő fogást, majd körbejár a hibiszkusszal meg a tamarindfa
gyümölcsével megrakott tálcával, s alma lével is megkínálja a vendégeket.

– Maga Cromer is nagyon szeretne megszabadulni a kapitulációktól, mert

aláássák a tekintélyét – szólal meg Huszni bej.

– Azt hiszem, okosabban tesszük, ha a kapitulációk dolgát rábízzuk –

javasolja Saríf basa. – Oldja meg, ahogy akarja. Igaz ugyan, hogy csorbítják a
szuverenitásunkat… de ez csak elvi kérdés. Nélkülük Cromer még jobban a
markában tudja tartani az országot. A különleges jogokkal viszont egészen
más a helyzet…

– Más bizony! Azoktól sosem fogunk megszabadulni, barátom! – vág

közbe Talaat Harb. – Amíg csak a brit megszállók a nyakunkon vannak,
különleges jogokkal fogják körülbástyázni magukat…

– Ennyit a Cromer által fennen hirdetett elvről, amely szerint „a törvény

előtt minden ember egyenlő” – bólint mogorván Saríf basa.

– Beszéljünk inkább az iparosításról – folytatja Talaat Harb. – Most ezzel

kéne foglalkoznunk, mert ez a legfontosabb a Cromer ellen vívott csatában!
Al-Minsávi basa és mások mostanában komoly összegeket fektettek be a
textiliparba, de egy éven belül mindnyájan tönkremennek, ha bevezetik az új
adórendszert, amit Cromer javasol.

– A Tanácsban ellene szavaztunk – mondja Saríf basa. – Most azt kell

elérnünk, hogy a Nemzetgyűlés se fogadja el.

– Ez az egész csak időpocsékolás! – kiált fel Musztafa Kámil bosszúsan. –

Hát nem értitek? A legfőbb problémánk maga az okkupáció! Bármerre
nézünk, lépten-nyomon beleütközünk. Minden erőnkkel azon kell lennünk,
hogy véget vessünk neki. És ehhez szoros kapcsolatban kell állnunk a Fényes
Portával, mert mindaz, ami a szultánt erősíti, nekünk is a hasznunkra válik.
Franciaországhoz meg az Egyesült Államokhoz kell támogatásért
folyamodnunk, mivel egyiknek sem áll érdekében, hogy az angolok
Egyiptomban maradjanak, amellett mindkét ország alkotmánya világosan
megfogalmazza a szabadság és a demokrácia alapelveit.

– Mindezt természetesen megtehetjük – helyesel Mohamed Abdo –, azt

azonban nem engedhetjük meg, hogy a belügyeink eközben stagnáljanak.

– Vegyük például a nőkérdést – szólal meg Kászim Amin. Laila oldalba

böki Annát.

– Minden tiszteletem a tiéd, kedves barátom – fordul kis meghajlással

Talaat Harb Kászim Amin felé –, de a nőkérdés, már megbocsáss, pusztán
mondvacsinált, mesterségesen felfújt probléma. A mi hazánkban a nőkérdés
egyszerűen nem létezik.

– Talaat basa szíves engedelmével – mondja Kászim Amin a többieknek –

én azért mégis úgy vélem, hogy a nőkérdés igenis létezik, és komoly
veszélynek tesszük ki magunkat, ha nem vesszük figyelembe. – Miközben
hallgatja, Annának hirtelen eszébe jut: ez az az egyiptomi úr, akit Nazli
hercegnő szalonjában látott! Azon tűnődik, vajon elmesélte-e a férfi Saríf
basának, hogy találkoztak. Úgy véli, nem; a férje egy szóval sem említette. –
Egészen addig nincs jogunk azt állítani, hogy Egyiptom újjászületésére
vágyunk – folytatja Kászim Amin –, amíg az ország lakosságának a fele a
középkorban él. Nézzük a legegyszerűbb kérdéseket! Tudatlan anyák hogyan
neveljék egészséges világszemléletre a gyermekeiket? A tudatlan feleség
hogyan legyen a férje igazi társa és támasza?

– Semmi kifogásom a lányok taníttatása ellen – közli Musztafa Kámil –, de

amondó vagyok, hogy a fátyolviselet dolgát ne bolygassuk.

– Igazad van. Valóban jobb, ha nem bolygatjuk – bólint Saríf basa, és a

húga elégedetlenül húzza el a száját odafönt, a farács mögött. – Majd a nők
maguk között eldöntik, akarnak-e fátylat hordani vagy sem. De ha a lányok
taníttatásával kapcsolatban közös nevezőre jutnánk…

– Előbb a fiúkat kéne taníttatnunk, mester! Vagy azt hiszitek, hogy minden
fiú iskolába jár?

– Nem – feleli Ahmed Lutfi Szájed, aki először kér szót a vita folyamán. –
De ha arra törekszünk, hogy a közoktatás általánossá váljék, ha törvényt
akarunk hozni arról, hogy egy meghatározott felső korhatárig mindenkinek
kötelező legyen iskolába járnia, akkor ennek a lányokra is ugyanúgy kell
vonatkoznia, mint a fiúkra. Már az indulásnál is igazságosan kell eljárnunk.

– És ha így indulunk, hova fogunk kilyukadni? Mi lesz ennek a vége? –

kérdezi Talaat Harb. – Talán az, hogy egy szép napon majd a nők is
dolgozhatnak? Vagy engedélyezzük nekik a válást? Esetleg az örökösödési
joggal kapcsolatos törvényt is megváltoztatjuk a kedvükért?

Anna látja, hogy a férje föláll, s azt is, hogy Mohamed Abdo Saríf basa
karjára teszi a kezét: – Ugyan, mester! Szó sincs róla! Senki sem akarja
megváltoztatni a törvényeket. Pusztán arról beszélgetünk, hogy a lányokat is
meg kéne tanítanunk írni-olvasni…

Nem jutottak közös nevezőre. Aznap éjjel a férjem így szett hozzam: –
Márpedig a törvényeket igenis meg kell változtatni! Ha rajtam múlna, már
holnap megváltoztatnánk őket!

Odafönt Tavásziban, a saját birtokán a legboldogabb, mert ha ott

elhatároz valamit, az meg is valósul, és ha netán nem jár sikerrel, akkor
sem földi halandók miatt nem éri el a célját, hanem azért, mert maga a
Természet akadályozza meg benne. Nem bírja elviselni, ha alá kell vetnie
magát mások akaratának. Tavásziban boldog, és Rómában is boldog volt.
Mintha ott szabad lett volna, mert az lehetett, aki valójában – vagyis
független, szuverén személyiség, akinek senki előtt sem kell fejet hajtania.
Egyszerű, névtelen utazókként jártuk a várost, s kerültük azokat a felkapott
helyeket, ahol az angolok szoktak összeseregleni; inkább olyanokat
kerestünk, ahová csak az olaszok térnek be. Sétáltunk az utcákon,
bementünk egy-egy templomba, és félreeső kisvendéglőkben étkeztünk. A
legjelentéktelenebb apróságokban leltük örömünket. Izgalmas kalandként
éltük meg, hogy eldugott piazzákon randevúzunk, hogy az utcákon
bolyongva belekarolhatok a férjembe, hogy egymás mellett ülhetünk a
színházban – ső mindvégig könnyed, vidám és derűs volt, jókedvűen
tréfálkozott. De azt hiszem, akkor is képtelen lenne külföldön élni, ha nem
kellene tekintettel lennie a családjára, mert a messzi idegenben csak
céltalanul tengődne, hiszen maga Egyiptom az életcélja, és a hazája a
hivatása.

Kairó

1901. december 30.

Kedves Sir Charles,

megkaptam e hónap 1-én kelt levelét, amelyben arról tájékoztat, hogy Mr.
Barrington állást kapott a Tribune szerkesztőségében. Módfelett örülök a
kedvező hímek, mert ifjú barátunk behatóan ismeri az itteni problémákat,
rokonszenvvel és együttérzéssel viseltetik Egyiptom iránt, amellett eszes,
gyors felfogású úriember, ráadásul tehetséges tollforgató, úgyhogy
kinevezése csak jóra vezethet. Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen
tisztában van vele, milyen sokat köszönhet Önnek, és méltónak fog
bizonyulni az Ön bizalmára. Bizonyára még jobb véleménnyel lesz róla, ha
megírom, hogy mielőtt távozott Egyiptomból, mindent elkövetett itteni
szolgái érdekében, és igyekezett az itt élő angoloknál elhelyezni őket – az
egyiptomi házaknál ugyanis nem látják szívesen az olyan alkalmazottat, aki
korábban külföldieknél szolgált.

A világ folyását szemlélve attól tartok, ez az év aligha hozott Önnek

tetsző változásokat, és nemigen bízom benne, hogy az előttünk álló
esztendőben jobbra fordulnak a dolgok. Mrs. Butcher azt mondja, amikor
Mr. Blunt meghallotta, hogy Rosebery miniszterelnöknek ajánlkozott, így
szólt: „Salisbury is épp elég rossz, de ha Rosebery lep a helyébe, akkor
egyszerűen a tőzsde fog kormányozni.” Úgy vélem, Ön is teljes mértékben
egyetért vele.

Mr. Blunt egyébként igen sokszor hallatott magáról az elmúlt hónapok

során, mondhatni közbeszéd tárgya volt. Néhány katonatiszt üldözőbe vett
egy rókát a birtokán, s az emberei erre üldözőbe vették a tiszteket.
Utóbbiak nem voltak hajlandók szépszerével távozni, így aztán
összetűzésbe keveredtek a helybeliekkel. Az egyiptomiakat letartóztatták,
Rendkívüli Törvényszék elé állították, és börtönbüntetésre ítélték, amiért
kezet emeltek az angol tisztekre. Úgy tetszik, Mr. Blunt a törvény
megváltoztatására kívánja felhasználni ezt az esetet, s az általa
szorgalmazott módosításról itt mindenki kedvezően vélekedik, mert ez a
szántóföldeken folytatott vadászat rengeteg kárt okoz. A fellahok és a
birtokosok nem győznek panaszkodni miatta, hiszen ebben az országban
minden talpalatnyi földet megművelnek.

Ön azt kérdezi tőlem levelében, láttam-e már az újdonsült Lady

Cromert. Nos, a válaszom az, hogy nem, mert már egyáltalán nem
érintkezem a Képviselethez tartozó társasággal. Az itteni angol kolóniából
egyedül Mrs. Butcherral tartom a kapcsolatot, aki maga a megtestesült
szívjóság; továbbra is rendszeresen fölkeres, és én is gyakran ellátogatok
hozzá.

Bevallom önnek, drága Sir Charles, hogy ebben az esztendőben még

jobban hiányzott nekem az angol karácsony, mint tavaly. Bár Saríf basa
gyönyörű ajándékkal, egy rubinokkal ékesített etióp kereszttel lepett meg,
mégis furcsa volt számomra, hogy december huszonnegyedikének és
huszonötödikének alapjában véve ugyanúgy kellett eltelnie, mint bármely
más hétköznapnak – sőt még ezt sem állíthatom, mivel az idén éppen a
ramadán idejére esett a karácsony, január hatodikán természetesen
megünneplik a kopt karácsonyt, de az sem lesz az igazi a gyönyörű zene
nélkül, amit Angliában megszoktam, s mindmáig olyannyira szeretek.
Eljátszottam ugyan néhány karácsonyi dalt azon a zongorán, melyet
nemrégiben a férjemtől kaptam – a hatás azonban korántsem volt azonos
azzal, amit a St. Martin-templom orgonája kelt, sőt az igazat megvallva,
így még jobban hiányoltam az ott hallott dalokat és énekeket. Tavaly
karácsonykor pompás koncertben volt részünk, méghozzá főleg Mr. Temple
Gairdner jóvoltából, de úgy hallom, most már komolyan belefogott a
hittérítő munkába, és éppen Butákban prédikál a nílusi hajósoknak. Attól
félek, sok baj lesz még belőle.

Lassacskán kezdem megérteni az itteni bonyodalmakat, s azt is egyre

világosabban látom, milyen nehéz helyzetben van a férjem – sőt nemcsak ő,
hanem mindazok, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak –, és tudom, hogy a
barátaival együtt minden erejével az érzékeny egyensúly fenntartásán kell
munkálkodnia.

Az egyiptomi brit jelenlét szomorú következménye ugyanis az, hogy

megosztja a nemzeti mozgalmat, mely 1881-ben, Arábi pasa idejében még
egységes volt. Akkoriban még mindenki arra vágyott, hogy az ország a
demokrácia és a korszerűsítés útjára lépjen. Emlékszem, Ön gyakran
beszélt róla – és mindig viszolyogva –, miért avatkoztunk be mi, angolok az
itteni ügyekbe húsz évvel ezelőtt. Ha nem avatkoztunk volna be, a nép és a
kedive konfliktusa idegenek közreműködése nélkül is bizonyára
megoldódott volna valahogyan, hiszen az okkupációt megelőző száz év
során meglehetősen meglazultak azok a szálak, amelyek Egyiptomot
Törökországhoz fűzik, és a kedive egymagában valószínűleg nem lett volna
képes szembeszállni a nép óhajával.

Jelenleg azonban, bár a nemzeti érzelmű hazafiak valamennyien meg

akarnak szabadulni az angoloktól, abban már korántsem egységesek,
miként érhetnék el a céljukat: némelyek úgy vélik, akár most is véget lehet
vetni a brit uralomnak, mások viszont azt mondják, csak fokozatosan, a
nemzeti intézmények megerősítésével szakadhat el az ország a Brit
Birodalomtól.

És egyéb kérdésekben is megoszlanak a vélemények: azok az emberek,

akik korábban hozzájárultak volna a világi oktatás bevezetéséhez vagy
ahhoz, hogy a nőknek ne legyen kötelező a fátyolviselet, újabban harcolni
kezdtek e vívmányok ellen, mert úgy érzik, ragaszkodniuk kell
hagyományos értékeikhez, hiszen csak így szállhatnak szembe az
okkupációval. Eközben állandó gyanakvással szemlélik mindazokat, akik
továbbra is kiállnak e változások mellett, mert azzal vádolják őket, hogy
lepaktáltak az angolokkal, így nekik a bizalmatlansággal is meg kell
küzdeniük.

Egyiptom és Törökország viszonyának értékelése is komoly

nézeteltérést okoz. Az egyik oldal meg van győződve róla, hogy a brit
befolyást ellensúlyozandó, Egyiptomnak még szorosabb szövetségre kell
törekednie az Isztambulban székelő mozlim szultánnal, míg a másik oldal
azt bizonygatja, hogy a Török Birodalom hanyatlik, sőt a végét járja.
Utóbbiak nem győzik hangsúlyozni, hogy a szultán szemmel láthatólag még
a saját területeit sem képes megvédelmezni a be-betörő európaiakkal
szemben, és határozottan állítják, hogy egy fiatal, erős Arab Kalifátust
kellene alapítani Hidzsázban, s Egyiptomnak ezzel kéne szövetségre lépnie.
Megint mások úgy érzik, az lenne a legjobb, ha Egyiptom a múltjához, a
történelméhez hű, önálló világi állam lenne, melyben mozlimok és
keresztények egyaránt otthonra találhatnának. Így aztán éppen az a
gazdag, változatos kultúra osztja meg és gyengíti el Egyiptomot, amelyből
erőt kellene merítenie. A férjem úgy véli, az itteni brit jelenlét nélkül az
isztambuli szultán fokozatosan elvesztette volna a jelentőségét, és Egyiptom
a maga erejéből is talpra állt volna, méghozzá úgy, hogy a természetes
történelmi és nyelvi kötelékek révén szoros rokoni szálak fűznék a többi
arab országhoz.

Itteni jelenlétünk tehát – amely a legjobb esetben nyomasztónak, a

legrosszabb esetben fojtogató zsarnokságnak nevezhető – lépten-nyomon
érezteti káros hatását, és ennek következtében, ha valakinek akár a
leglényegtelenebb kérdésben is eltér a véleménye másokétól, annak rögtön
a fejéhez vágják a mindig kéznél lévő vádat: „Áruló!"…

Kairó

1901. december 30.

Kedves James,

az imént tudtam meg Sir Charlestól a jó hírt, hogy Ön állást kapott a

Tribune-nál. Szívből gratulálok, és remélem, boldog lesz Londonban. Ugye
milyen furcsa, hogy így közelebbi barátságban maradhatunk, mint abban
az esetben, ha Ön továbbra is Kairóban élne?

Majd megkérdezem a férjemtől, milyen címre írhat nekem, és ha

megtudom, rögtön értesítem.

Jelenleg nemigen szolgálhatok friss hírekkel, mivel közös barátaink

közül csupán Mrs. Butcherral érintkezem, aki időről időre változatlanul
fölkeres. Rajta és madame Huszein Rusdin kívül új barátnőim kivétel nélkül
egyiptomiak. Időm túlnyomó részét a családom köti le, és a házasságom
boldogabb, mint valaha is gondolni mertem. Saríf basa szerető, figyelmes
férj, Laila pedig a világ legaranyosabb sógornője. A kisfia, Ahmed, imádni
való gyermek. Anyósommal meleg baráti kapcsolatban élünk, és a
konyhában hol egyikünk, hol másikunk mutatja meg, hogyan kell
 elkészíteni a kedvenc ételeit. Módfelett megkedveltem az idős Bárúdi bejt
is, aki naphosszat szótlanul üldögél a szentélyében, de ha megakadok az
arabnyelv-tanulásban, mindig készségesen segít.

Mostanában is szívesen rajzolok és festegetek, de az utóbbi időben a

szövés a legkedvesebb passzióm, ugyanis megkérdeztem a férjemtől,
komolyan gondolta-e, hogy az elkövetkező húsz évben a napok jó részét az
otthonunktól távol, munkával kívánja tölteni, s erre ő vett nekem egy
közepes méretű szövőszéket – én meg igencsak megkedveltem ezt az újfajta
elfoglaltságot. Egészen más, mint az olvasás vagy az írás, amikor az ember
a dolog természeténél fogva teljesen elszakad a külvilágtól, s azt sem hallja
meg, ha szólnak hozzá – sőt olykor úgy beleéli magát egy-egy regény
cselekményébe, hogy föltekintve meglepetten néz körül, mert nem ismer rá
saját megszokott környezetére. Viszont amikor a szövőszéken dolgozom,
semmit sem mulasztok el mindabból, ami körülöttem történik, sőt úgy
érzem, mintha a házbeli jövés-menés neszei az egyéb hangokkal és
illatokkal együtt valahogyan belopakodnának a szőttes mintáiba. Szinte
látom, ahogy a fejéhez kap, kedves James, és így szól magában: „Nahát,
hogy ez az Anna mennyit filozofál!”, pedig nincs igaza, mert ezek nem
elvont dolgok, hanem nagyon is valóságosak, hiszen szövés közben például
jól hallom, miről csacsog a kis Ahmed, és bármikor válaszolhatok neki. Ha
festek, mindig attól félek, hogy foltot ejtek, amellett nem tehetem le az
ecsetet, amikor kedvem tartja, mert megváltoznak a fényviszonyok, vagy
megszárad a festék. És gondoljon csak bele, mennyi örömet szerez az
embernek, ha a saját keze munkája a gyakorlatban is használható valamire
– jaj, drága barátom, most látom, hogy teljesen megfeledkeztem magamról,
és egyfolytában csak prédikálok, a szövés dicséretét zengem. Istenem,
milyen komikus! De az igazat megvallva úgy érzem, az öreg Bárúdi bej is
örömét leli benne, ha kiülök az udvarra, és a közelében dolgozom a
szövőszékemen…

1901. december 17.

Saríf basa megigazítja atyja takaróját. Gyöngéden megfogja és fölteszi az

ágyra az öregúr lelógó lábát, gondosan bebugyolálja a pléddel, aztán távozik
a szobából.

Itt, a szentély előtt, az udvaron lepte meg először az apját és Annát

nyelvlecke közben: a szőke meg a turbános fej a könyv fölé hajolt, az öreg
kissé reszkető kézzel a lapra mutatott, Anna pedig föltekintett ibolyakék
szemével, és rámosolygott az apósára. Anna. Saríf basa visszaballag a házba.
Örül, hogy a felesége boldog. Már amennyiben valóban boldog. Argus
szemekkel figyeli, nem látja-e rajta a nyugtalanság jeleit – mert ő bizony
Anna helyében egyre zaklatottabb lenne… Persze bőségesen ellátja festékkel
és rajzlapokkal, s minden fellelhető kottát megszerez neki. Amikor a felesége
egy szép szőttes láttán elragadtatva felkiáltott, ő nyomban vásárolt egy
szövőszéket, hazaküldette, sőt egy asszonyt is kerített hozzá, aki megtanította
Annát, hogyan kell bánni vele. Anna az udvaron, a szentély ajtaja mellett
állította fel a szövőszékét, aztán mindennap hosszú órákon át üldögélt előtte,
s lassan tanulgatta ennek az ismeretlen mesterségnek a fortélyait, miközben
az öregúr figyelmesen nézte a napfényben táncot járó, ide-oda guruló,
ragyogó selyemgombolyagokat. Saríf basának eszébe jut, mit mondott
nemrég az édesanyja: „Allah megjutalmazott a türelmedért, fiam", s neki
mindig melegség járja át a szívét, valahányszor elnézi ezt az ő idegenből
idecsöppent feleségét, aki úgy serénykedik a régi házban, mintha
világéletében így akarta volna eltölteni a napjait. És csordultig megtelik a
szíve boldogsággal, amikor Anna úgy simul hozzá az ágyában, mintha
világéletében így akarta volna eltölteni az éjszakáit.

– Elküldtem Hasznát aludni. Ma este már nem lesz szükséged rá – dünnyögi,

majd a nagyestélyi kapcsait, gombjait, szalagjait kezdi babrálni, de
hamarosan megelégeli dolgot, s a selymet, a csipkét meg a hajlékony,
készségesen engedelmeskedő testet maga alá gyűrve belefúrja a fejét a
bársonypuha nyakba, és felnyög: – Ó, Anna, Anna! El sem tudod képzelni,
mennyire szeretlek!

1902. január 1.

A „hűbb” azt jelenti, szerelem, az „ishq” az a szerelem, mely két embert

összefűz, a „saghaf a szívkamrákban fészkelő szerelem, a „hayam” a földet
bejáró szerelem, a „teeh” olyan szerelem, amelybe belefeledkezünk, a
„valah” az a szerelem, amelybe fájdalom vegyül, a „sababah” a
pórusokból áradó szerelem, a „hava” nemcsak szerelmet jelent, hanem
„levegő"'-t is és „zuhanást", a „gharam” pedig az áldozatkész szerelem.

Ezt még az óévben tanultam, és fel sem tudnám sorolni, hogy ezenkívül
 még mennyi mindent tudok.

24
Az a pillanat, amikor arról álmodoztunk, hogy meg-

változtathatjuk saját világunk arculatát, olyan fény-

űzés volt, ami az utánunk következő nemzedékek-

nek már nem adatott meg. De mi keservesen meg-

fizettünk azért az egyetlen röpke, káprázatos pillanatért.

Arva Szálih, 1997

1997. szeptember 15.

Három palesztin öngyilkos merénylő hét embert ölt meg Jeruzsálem nyugati
részén. Egy izraeli katonai alakulat megpróbált behatolni Dél-Libanonba, de
a helybeliek visszaverték őket, és egy terrorista osztag tizenegy izraeli
rendőrrel végzett. Arafat és Húszéin Kairóba érkezett a Mubarakkal tartandó
csúcstalálkozóra. Egy izraeli katona vaktában lövöldözni kezdett egy
autóbuszra, és harminc palesztin utast sebesített meg. Százhetven palesztint
tartóztattak le a nyugati parton. A Palesztin Hatóság letartóztatta a Hamasz
harmincöt emberét, és Izrael további hatvanhét palesztint juttatott rács mögé.
Az algériai főváros Beni-Szousz kerületében negyvenkilenc embert megöltek,
hatvanat megsebesítettek. Beni-Múszában hatvannégyen estek gyilkosság
áldozatául, Dzsibál al-Sari'ahban pedig százharminchét állítólagos terroristát
mészároltak le. Százharminc, hazájából elmenekült algériai akkor vesztette
életét, amikor hajója egy másikkal ütközött össze Nigéria partjainál. Az
ENSZ a békefenntartásra szánt keretéből volt kénytelen kifizetni saját
munkatársai bérét. Meghalt Diana hercegnő, és ötmillió ember vett részt a
temetésén. Meghalt Teréz anya. Meghalt Mobutu. Ausztria beleegyezett,
hogy elrabolt aranyukért kárpótlást fizet a fasizmus áldozatainak. Dióhéjban
ennyi történt a két hét alatt, amíg a bátyám nálam vendégeskedett. Azért
vagyok ilyen jól értesült, mert Omar két óra hosszat se bírt ki a legfrissebb
hírek nélkül: vagy az újságokat bújta, vagy rádiót hallgatott, vagy valamelyik
tévécsatorna híradóját nézte.

A tengerpart hamarosan untatni és idegesíteni kezdte, így aztán

visszamentünk Kairóba, ahol minden reggel hét arab napilapot vásárolt, késő
este pedig még leszaladtunk a Talaat Harb térre, hogy az angol és a francia
újságokról se maradjon le. Számítógépet vett nekem, és előfizetett az
internetre. Elmeséltem neki, hogy fölkerestem Tárik Atíját, és azt is
elmondtam, hogy az ő segítségével újra tudom majd indítani Tavásziban az
iskolát. Arról nem számoltam be, mire készül Tárik a saját birtokán, és eszem
ágában sem volt összehozni kettőjüket.

Isabel telefonált, és közölte, hogy most egy darabig New Yorkban kell
maradnia, amíg el nem intézi a szüleivel kapcsolatos jogi ügyeket. – Az egyik
szobádat nem tudod használni miattam, mert tele van a holmimmal – mondta.

– Az a te szobád – feleltem.

Erre ő: – Nyugodtan hajíts ki bármit, ha útban van.

– Az a te szobád – ismételtem. – Minden úgy marad, ahogy itt hagytad.

Tudom jól, alig várja, hogy a bátyám visszamenjen. Amikor Omar beszél
vele, hallom, hogy az ő hangja is megváltozik: mélyebben zeng, erősebben
rezonál, mint máskor; a férfiak szeretkezés közben szoktak így duruzsolni.
De nem hajlandó elkötelezni magát. Folyton azt hajtogatja, hogy ötvenöt
éves.

– Istenien nézel ki – dicsérem ilyenkor. – Harmincnak látszol.

– De nem annyi vagyok – vágja rá konokul. – Elegem van az örökös

magyarázkodásból. Belefáradtam, halálosan unom. Ha komolyan szóba állok
egy nővel, annak olyannak kell lennie, aki mindent tud. Akinek nem kell
mindent újra a szájába rágni.
 – Mindent? Mi mindent? – kérdezem, bár pontosan tudom, mire gondol.

– Egyszerűen mindent, és kész.

– Konkrétan mit? Talán Egyiptomról, Palesztináról, Amerikáról, a

gyerekeidről, a zenédről meg a múltról is mindent tudnia kell? Netán még a
jövőről is? Ugyan, menj már…

– A jövőről nem. Azt kipipálhatod – feleli vigyorogva.

Gázában, Jerikóban és Kánában akart fellépni, méghozzá ingyen, tehát

megbízta a menedzserét, hogy szerezzen szponzorokat. Fölvetettem, hogy
igazán adhatna egy koncertet Felső-Egyiptomban is – és ellátogathatna
Tavásziba. Ha olykor-olykor egyedül ment el valahova, én az Anna-sztorin
dolgoztam. A kéziratomat eldugtam előle, csak Anna naplóit, leveleit,
gyertyavédő buráját, fehér kendőjét mutattam meg neki, meg a hatalmas zöld
zászlót a fehér kereszttel és félholddal. Aztán újra kigöngyöltük azt a hosszú
szőttest, amit az útiláda egyik sarkában találtam meg gondosan
becsomagolva; azt a szőttest, ami úgy hasonlít a bátyáméhoz, hogy szerintem
csak a párja lehet.

– Ne haragudj – mentegetőzik ismét Omar. – Legközelebb feltétlenül

magammal hozom.

Fogtunk két ruhaakasztót meg néhány csipeszt, és a hosszú szövetdarabot

az egyik könyvespolc tetejére akasztottuk. Íme, a trónusán ülő Ozirisz! Az
ember bárhol fölismerne sötétbarna arcáról, fehér halotti lepelbe burkolt
testéről, a jogart és a korbácsot tartó, mellén keresztbe tett kezéről. A fején
Felső-Egyiptom magas koronája, fölötte pedig, a kelmébe szőve, ez áll ékes
arab nyelven, kicirkalmazott díváni írással, hibátlanul és hajszálpontosan: „a
halottból”.

1905. május 10.

A férjem békésen alszik, én azonban oly nyugtalan, oly zaklatott vagyok a

kisbaba miatt, hogy le sem tudom hunyni a szememet. Már hetek óta nem
bírok feküdni; párnákkal fölpolcolva, jóformán ülve töltöm az éjszakákat,
akár egy invalidus – ez azonban csekélység, jelentéktelen apróság ahhoz a
mérhetetlen örömhöz képest, amit ez a még meg sem született gyermek
szerez nekünk. De az álmatlanságtól fáradt, fásult és kedvetlen vagyok,
ráadásul mindenki azt hajtogatja, hogy erőt kell gyűjtenem a szüléshez.

Félek a szüléstől. Nem tudok úgy tenni, mintha nem tartanék tőle. A
férjem már többször is megpróbált rábeszélni, hogy angol orvoshoz
forduljunk, ne helybelihez – sőt egyszer, egyetlenegyszer, még a kezdet
kezdetén megkérdezte, nem szeretnék-e inkább „hazautazni", hogy az
„enyéim” között lehessek, amikor lebetegszem. Én azonban mindkét
ajánlatát kereken visszautasítottam, s azt feleltem, sehol sem érezném
magam nagyobb biztonságban, és sehol sem lennék jobb kezekben, mint
ebben a házban, ahol ennyi szeretettel gondoskodnak rólam. Feltett
szándékom, hogy nem megyek bele olyasmibe, ami egy jottányival is
megrövidítené a gyermekünk születése fölött érzett örömét, hisz égető
szüksége van rá, hogy örülhessen valaminek ezekben a szomorú napokban,
amikor egész Egyiptomra ráveti árnyékát az entente cordiale. Bár a férjem
továbbra is lankadatlanul harcol a hazájáért, és éjt nappallá téve dolgozik
érte, országszerte érezhető a levegőben az a csüggedés és levertség, mely a
fogyatkozó reménység legbiztosabb jele.

ANNA 1904 VÉGE FELÉ esett teherbe. Anyám végtelen szeretettel és

gyöngédséggel vette körül, ami pedig a fivéremet illeti, a felesége bármit
kívánhatott volna tőle – még a csillagokat is lehozta volna neki az égről. Jó
okunk volt rá, hogy hálásak legyünk sógornőmnek, amiért épp e nehéz
időkben tett ilyen boldoggá bennünket. Az 1904. esztendő áprilisától
kezdve ugyanis madame Juliette Adams körutazást tett Egyiptomban, s
minden nemzeti érzelmű notabilitás vendégül látta, sőt lelkesen ünnepelte.
Még maga a kedive is fogadást adott a tiszteletére. Franciaország és Nagy-
Britannia bejelentette, hogy létrejött közöttük a „szíves egyetértés", az
entente cordiale, mely Marokkóban szabad kezet adott a franciáknak,
viszonzásul pedig megengedte az angoloknak, hogy azt tegyenek
Egyiptommal, amit csak akarnak. Hét hónapon át tartó kampánnyal
tiltakoztunk a francia-brit szövetség ellen, de minden erőfeszítésünk
hiábavalónak bizonyult: az entente megszületett, a megállapodást
ratifikálták. Ráadásul Abbász Hilmi teljesen összetörte a szívünket, amikor
Edward király születésnapján Cromer oldalán jelent meg a brit lobogó alatt
az Abdín-palota udvarán, s együtt tartottak szemlét az uralkodó tiszteletére
díszelgő Okkupációs Hadsereg fölött.

Kairo

1905. május 12.

Kedves James,

megkaptam március 10-én kelt levelét az új chelsea-i házát ábrázoló

fotográfiával együtt. El vagyok bűvölve tőle, s ha egyszer ellátogatunk
Angliába, biztos lehet benne, hogy fölkeressük. Úgy vélem, most kedves
édesanyja is repes az örömtől, amiért Önt végre maga mellett tudhatja.

Mi június elejére várjuk a kisbabát, és a család óriási hűhót csap

körülöttem; mindenki a kedvemet keresi. Igaz ugyan, hogy semmit sem
szabad vásárolnom a kicsinek, míg meg nem születik, mert mint mondják,
ez balszerencsét hozna. Nálunk a Sorssal, a Csillagokkal, a Jó
Szerencsével meg a Balszerencsével kapcsolatos szabályok betartása fölött
Mabrúka, az etiópiai komorna őrködik, aki zsenge gyermekkoruk óta
hűségesen szolgálja anyósomat, s az együtt töltött hosszú évtizedek során a
legjobb barátság alakult ki közöttük. Még maga Saríf basa is sok
mindenben engedelmeskedik ennek az öreg „családi bútordarabnak", aki
gyermekkorában a dajkája volt.

Ahmed már ötesztendős, és gyönyörű kisfiúvá cseperedett. Kitűnő zenei

érzéket vélek fölfedezni benne, mivel szívesen ül le velem a zongorához, és
egész ügyesen játszik. Nemrégiben megmagyaráztuk neki, hogy itt
növekszik a hasamban a kis unokatestvére, s azóta minden áldott nap
megkérdezi, jól van-e a baba, és nem bújt-e még elő legalább egy icipicit,
hogy megnézhesse végre.

Egyszóval a mi családunk, a mi házunk népe boldog, bár az entente

cordiale által felvert hullámok hatása mindenütt érezhető, és senki sem
tudja, mi lesz ennek a vége. A kedive például felhagyott minden reménnyel,
hogy valaha is igazi, népéhez hű uralkodó válhat belőle, s szabad folyást
engedett a benne lakozó kapzsiságnak. Azon mesterkedett, hogy előnyös
feltételekkel megszerezzen magának egy hatalmas birtokot Mustuhurban,
de a földvásárlásokért felelős alapítványt képviselő Mohamed Abdo sejk
 megakadályozta benne. Mióta ez kitudódott, a Palota meg a hozzá hű lapok
folyvást rosszindulatú támadásokat intéznek a sejk ellen, s mivel ebben az
ügyben Lord Cromer Mohamed Abdót támogatta, az alantas attak sajátos
alakot öltött: megbotránkoztató (és hamisított) képeket közölnek Mohamed
Abdáról, akiről azt állítják, hogy italozik, amellett több külföldi nővel is
bűnös viszonyt folytat. E visszataszító galádság elérte a célját, mert a sejk
emiatt mondott le az al-Azhar egyetem tanácsában betöltött tisztségéről,
sőt bele is betegedett a történtekbe. Oly súlyos az állapota, hogy
mindnyájan komolyan aggódunk érte.

Úgy hallom, Londonban az a hír járja, hogy Lord Cromer

tárgyalásokat folytat Eldon Gorsttal, s az alkudozás tárgya maga
Egyiptom: Cromer állítólag átadná az országot Gorstnak, azzal a
feltétellel, hogy Gorst néhány év múlva Cromer fiát, Erringtont segítené itt
hatalomra. Az ember azt gondolhatná, hogy errefelé Lord Cromer az
uralkodó… És csakugyan úgy tetszik, mintha annak képzelné magát – bár
azt hiszem, most hálával tartozunk neki, amiért megakadályozta a Sínai-
félszigetet fenyegető el-Arís tervezet megvalósulását. Viszont az is igaz,
hogy az utóbbi időben afféle diadalmenetben járja végig a tartományokat,
ami a hazafias érzelmű lakosságnak egyáltalán nincs ínyére.

Még sosem hallottam erről az el-Arís tervezetről, így ismét Londonban élő
fiamhoz fordultam segítségért, s ő addig búvárkodott, míg sikerült
kiderítenie, mi fán terem ez az egész. Amikor Herzl 1902-ben a leendő zsidó
nemzeti otthon helyét kereste, két lehetőség is felmerült benne: Ciprus és el-
Arís. Lord Rothschild támogatását azzal sikerült megszereznie, hogy
meggyőzően ecsetelte neki, milyen éberen őrködnek majd a telepesek a
Szuezi-csatorna fölött, miként fogják szabotálni a német-török autóút
megépítését, és Nagy-Britannia érdekeire ügyelve hogyan tartják rajta a
szemüket Törökországon. Miután Rothschildot meggyőzte, Herzl a
gyarmatügyi minisztert, Joseph Chamberlaint környékezte meg. Chamberlain
közölte vele, hogy Ciprust nem áll módjában odaadni, de találkozót beszélt
meg Lord Lansdowne külügyminiszterrel, hogy tárgyalásokat kezdjenek el-
Arís ügyében. Amint Lansdowne tudomást szerzett a tervről, nyomban
elküldte Cromerhoz bizalmas barátját és titkos ügynökét, Mr. Greenberget.
Cromer azonnal utasítást adott, hogy készítsenek környezettanulmányt, amely
azt vizsgálja, megvalósítható-e Herzl terve, de végül úgy döntött, hogy nem,
mert a mezőgazdasági telepeknek annyi vízre lenne szükségük, amennyit a
Nílusból nem lehet elvezetni, azonkívül a csővezetékek lefektetése is hosszú
hetekig akadályozná a csatorna normális működését. Így eshetett meg, hogy
az egyik rossz elhárította a másikat.

Bármilyen szomorú is a helyzet, semmit sem tehetünk ellene, csak az eddigi

munkánkat folytathatjuk. Jómagam a többi hölggyel együtt a L'Egyptienne
kiadásán dolgozom. Alapítványt hoztunk létre, hogy új kórházat
nyithassunk. A férjem és a nagybátyja iskolát építtetett Tavasaiban,
ezenkívül nagy reményeket fűzünk a Képzőművészeti Akadémiához is,
Musztafa Kámil basa pedig már kampányt indított a Nemzeti Egyetem
érdekében. A férjem időközben lemondott a Törvényhozói Tanácsban
betöltött tisztségéről, mert így kívánt tiltakozni ellene, hogy a
legcsekélyebb ellenvetés nélkül elfogadták az új költségvetést (sőt még
köszönetet is mondtak a kormánynak a minisztériumok fáradozásáért –
íme, az entente káros hatásai), s mostanában főleg Musztafa Kamillái,
Jákúb Artin basával, Húszéin Rusdi basával és még néhány kiváló férfiúval
működik együtt. Klubot kívánnak alapítani, melybe diplomás intellektuelek
léphetnének be, hogy ezzel is a tervezett egyetem útját egyengessék.

Sajnálhatja, drága barátom, hogy nem láthatta az új múzeumot, mert

páratlan szépségű műtárgyakkal van tele, s pusztán ezért is megérné
Egyiptomba látogatni. Még jól emlékszem, hogy amikor megérkeztem ide,
Ön milyen elragadtatással mesélt nekem az ókori remekművekről, s
mennyire sajnálkozott, amiért a legszebbeket Európába hurcolták. Azóta
megtudtam, s egyáltalán nem lepődtem meg rajta, hogy igen sok művelt
egyiptomi osztja a véleményét, aki úgy véli, ezáltal nemcsak a múltját
rabolják el tőle, hanem a jelenét is. Az ő számukra szomorú elégtétel lehet
a franciák követelése, akik ragaszkodnak hozzá, hogy az entente kimondja:
a továbbiakban ők veszik át az Antikvitások Minisztériumának vezetését –
jelenleg ugyanis a britek és az amerikaiak veszélyeztetik leginkább a több
ezer éves régiségeket.

Jó hírrel is szolgálhatok, kedves James, amelynek bizonyára örülni fog.

Eddig nem említettem Önnek, de amikor elutazott, s indulás előtt minden
követ megmozgatott, hogy jó helyet találjon itteni szolgáinak, én – mivel
tudtam, milyen nagyra becsüli Szabin, s mivel magam is igencsak
megkedveltem azért a Lojalitásért, amit ama bizonyos, egész életemet
gyökeresen megváltoztató kalandunk során tanúsított irántam –
megkérdeztem a férjemtől, vajon nem fogadhatnánk-e föl a hű inast. Saríf
basa akkor azt felelte, nem lehet, én meg nem forszíroztam a dolgot,
méghozzá azért, mert Önnek végül sikerült elhelyeznie Szabirt egy angol
háznál. Ám kiderült, hogy ott nem érezte jól magát, s hamarosan
továbbállt, de új gazdái sem bántak jobban vele. Nemrégiben aztán
megjelent a férjem irodájában, és Saríf basa hajlandó volt fogadni.
Képzelje, barátom, hajdani inasa azóta már a férjem szolgálatában áll –
nem a házunknál, hanem az irodában –, írni-olvasni tanul, sőt angolnyelv-
tudásának is hasznát veszik, és mindenkit elégedettséggel tölt el, hogy így
alakult a dolog. A férjem nem győzi dicsérni Szabir intelligenciáját és
buzgalmát, ő pedig örül, hogy ilyen jó sora van. Ezt ő maga mesélte nekem,
ugyanis amikor egy alkalommal hivatalos iratokat kézbesített a férjemnek,
szerét ejtettem, hogy lemenjek, és néhány szót váltsak vele. Kezét a szívére
téve így szólt hozzám: „Higgye el, Szitt Hanim, akár az életemet is
odaadnám önért és a basáért!” És én el is hiszem neki.

Levelemmel együtt két könyvet is küldök önnek: az egyik egy antológia,

melyet a néhai Mahmúd Számi basa állított össze, Isten nyugosztalja, a
másik meg Mohamed Muvailihi műve, a Hadit Isza ibn Hisám –
mostanában egész Kairó ezt olvassa. Remélem, megnyerik a tetszését,
kedves James, de arra mindenképpen jók lesznek, hogy a segítségükkel
arabnyelvtudását pallérozza…

AMIKOR LORD CROMER DIADALMENETBEN járta végig a

provinciákat 1905 januárjában, egy hónappal nagybátyám, Mahmúd Számi
basa halála után, mindnyájan úgy éreztük, csordultig telt a keserű pohár.
Mivel az előkelőségek közül sokan belátták, hogy nincs remény, s jelenleg
hiába is próbálnánk megszabadulni az angoloktól, egymással versengve
látták vendégül Cromert, miközben az beutazta egész Egyiptomot.
Olyanok is akadtak, akik fölkeresték a fivéremet, és azt tanácsolták neki,
hagyjon föl kudarcra ítélt nézeteivel, sőt megpróbálták meggyőzni, hogy
megfelelően ellensúlyozná a múltját, közismert álláspontját és házasságát –
sőt még a javára is írnák –, ha a kellő pillanatban Mínejában tartózkodna, s
a Lord az ő házában teázhatna. A fivérem persze Kairóban maradt, sőt a
Lord felső-egyiptomi látogatásának idejére Musztafa al-Gamrávi bej is a
városba költözött. Így aztán Cromer elkerülte Tavaszit, csakúgy, mint al-
Minsávi basa és más rendíthetetlen notabilitások birtokát.

Al-Minsávi basát nem csupán a hazáján esett sérelem háborította fel;

személyes oka is volt rá, hogy ne lássa vendégül Cromert, ugyanis
textilüzeme a Lord minden fejlődő nemzeti iparágat elfojtó politikája miatt
ment csődbe. Ugyanígy jártak azok a barátaink is, akik a dohány- és
cukoriparba fektették a pénzüket. Mi azonban szerencsésnek mondhattuk
magunkat, hiszen az okkupáció nem tudta károsan befolyásolni anyagi
jólétünket, és – legalábbis a családi élet keretei között – boldogok voltunk.
Azokban a hónapokban csak Annáért aggódtunk mindannyian. Bár
világosan értésünkre adta, hogy teljesen elégedett a sorsával, és semmiben
sem szenved hiányt közöttünk, mi mégis szüntelenül úgy éreztük,
kárpótolnunk kell valamivel, amiért a terhesség hónapjaiban egyetlen
nőrokona sem lehet mellette, s ráadásul nem él az édesanyja, és húga vagy
nővére sincsen, aki gondját viselhetné.

1905. május 21.

A bába most már gyakran fölkeres, és valahányszor csak meglát Zainab

úrnő, Laila vagy a férjem, máris ezt hallom: „Gyere, sétáljunk egyet a
kertben", vagy „Menjünk föl a tetőre friss levegőt szívni", úgyhogy még
soha életemben nem sétáltam ennyit és nem másztam ilyen sok lépcsőt,
mint mostanában. Zainab úrnő újabban olyan testgyakorlatokra szokott
tanítgatni, amelyek állítólag megkönnyítik a szülést, Haszna mindennap
tetőtől talpig bedörzsöl finom illóolajjal, Mabrúkát pedig jóformán
másképp se látni, mint varázsigéket mormolva és a tömjéntartót lóbálva.
Az egyik vendégszobát rendezték be szülőszobának, és már a hatalmas
méretű szülőszéket is becipelték, mely sok tekintetben hasonlít egy jókora
sublóthoz. Ágy is áll odabent, amelyben a szülés után negyven napig fogok
aludni, amíg vissza nem térhetek férjemmel közös hálószobánkba.

Saríf basa úgy néz rám, mintha nem lenne biztos benne, hogy fel
tudom-e fogni mindazt, ami körülöttem történik. Megpróbálja kipuhatolni,
nagyon furcsállom-e az előkészületeket, s folyvást arról faggat, mit
tehetnének, hogy otthonosabban érezzem magam és nyugodtabb legyek. De
az igazat megvallva számomra oly furcsa, oly szokatlan, oly idegen ez az
egész, hogy már nem is izgatom magam miatta. Hiszen az állapotom
önmagában is furcsa és csodálatos, s mivel az égvilágon semmilyen
tapasztalatom sincs a szülésben – nemcsak jómagam nem szültem, hanem
mások szülésénél sem voltam jelen –, szíves örömest beleegyezem, hogy
Zainab úrnő és Laila viselje gondomat, s úgy érzem, jó kezekben vagyok.

Egyenesen kapára jött, hogy e születendő kisbaba miatt ennyi örömteli

elfoglaltságunk van mostanában, mert az utóbbi hetekben igencsak ránk
jár a rúd, egyik komoly gond a másik után szakad a nyakunkba. Kedves
barátunk, Mohamed Abdo sejk oly súlyos beteg, hogy azt mondják,
külföldön kellene gyógykezeltetnie magát. A hadmérnöki kar hallgatói meg
sztrájkba léptek, folyvást egyenruhában masíroznak a város utcáin, s attól
félünk, nincs messze az a pillanat, amikor összetűzésbe keverednek a
hadsereggel. Ráadásul épp most kaptuk a hírt, hogy Sukri bejt – más jaffai,
názáreti és jeruzsálemi nota-bilitásokkal együtt – házi őrizetben tartják a
hatóságok, mert megtalálták náluk Naguib Azoury Az arab világ az
araboké című pamfletjét. És mindeme szörnyűségek közepette semmit sem
tehetünk, csak az egymás iránti szeretetünkbe meg a születendő kisbabába
kapaszkodhatunk. Néha úgy érzem, hogy az egész világ valamennyi bánatát
és keserűségét az én gyermekemnek kell ellensúlyoznia, de ez a varázslat
eddig még egyszer sem hagyott cserben minket: a férjem mosolyogva nézi
nagyra nőtt pocakomat, s tréfálkozva úgy tesz, mintha már át se tudná
ölelni miatta a derekamat…

Kairó

1905. június 3.

Drága jó Sir Charles,

most már bármelyik pillanatban lebetegedhetem, és annak ellenére, hogy

kitűnő egészségnek örvendek, jókedvű vagyok, s csodálatosan
gondoskodnak rólam, állandóan érzem, milyen sebesen közeleg a kitűzött
idő, így arra kérem, bocsássa meg, ha ezúttal az illendőnél kevésbé
tartózkodóan öntöm ki Önnek a szívemet.

Oly boldog vagyok itt, hogy minden áldott nap hálát adok a
Teremtőnek, amiért élhetek. De végtelen mohóságomban nem érem be
ennyivel. Semmi sem hiányzik mindabból, amit örökre el kellett hagynom –
egyedül az Ön elvesztésébe nem tudok beletörődni. Mi nem mehetünk el
Önhöz látogatóba – nem jönne el inkább Ön mihozzánk?

Kedves Sir Charles, Ön annyi éven át volt szerető, jó atyám s emellett

mentorom, ki olyan utat mutatott nekem, amelyről akkoriban talán
egyikünk sem sejtette, hová vezet. Ön tanított meg mindarra, amit a
Valóságról és az Igazságról tudok. De sosem afféle tanítómesterként
leckéztetett, hanem jó példával járt elöl, én pedig megfigyelhettem, s
okulhattam belőle, miként foglal állást magán- és közügyekben egyaránt.
Elsőként Ön keltette fel Egyiptom iránti érdeklődésemet, s még most is
őrzöm azt a puha fehér kendőt meg azt az ezüst kávéscsészetartót, amit 82-
ben Ön hozott nekem.

Az entente cordiale súlyos csapást jelentett, ugyanis jó néhány nemzeti

érzelmű hazafi eleddig Franciaországot tekintette szövetségesének a brit
okkupációval szemben. Bár az én férjem sosem tartozott azok közé, akik a
franciákba helyezték bizalmukat, az újonnan létrejött „szíves egyetértést” ő
is egy olyan korszak előhírnökének látja, amelyben Nagy-Britannia – a
világ véleményével mit sem törődve – azt tehet Egyiptommal, amit csak
akar.

A brit közvéleményen kívül most már nincs kihez fordulnunk. Sokat

gondolkoztam Írország esetén meg azon, hogy az ír kérdésben csakis azért
vált lehetővé bármely előrelépés, mert akadtak Angliában olyan emberek,
akik készséggel szót emeltek Írország érdekében, s ezt óriási szerencséjükre
angolul tehették, amellett még az uralkodó osztályunk számos kiválóságát
is baráti szálak fűzték az írekhez. Egyiptomra nézve azonban mindez nem
érvényes, mert – Önön és Mr. Blunton kívül – ennek az országnak az
érdekében az égvilágon senki sem hajlandó szót emelni. (Bevallom,
korábban abban bíztam, hogy Mr. Rennel Rodd mégis tesz valamit.)
Ugyanakkor azt hiszem, önmagában is gyengeségnek tekintik azt a tényt,
hogy angoloknak kell kiállniuk Egyiptom ügyéért, mert hogyan is tudnák
kormányozni az egyiptomiak a saját országukat, kérdezhetik az emberek,
ha a saját érdekükben sem képesek egy jó szót szólni. De nem is lehetnek
képesek rá, mégpedig egyrészt azért, mert nincs olyan hely, ahol
megszólalhatnának, másrészt meg azért, mert a nyelvi nehézségek miatt
nem értenék meg őket. És elsősorban nem az a probléma, hogy az arabul
megfogalmazott gondolatokat képtelenek lennének lefordítani angol
nyelvre, hanem az, hogy nem tudnak úgy beszélni, ahogy adott esetben
maguk a született angolok beszélnének, pedig a hallgatóság számára csak
így – az idegen idióma álcáját félredobva – válna igazán nyilvánvalóvá az
igazságuk.

Azon tűnődöm, vajon mi lenne, ha volna valaki, ha volna egy olyan

egyiptomi, aki úgy tudná megszólítani a brit közvéleményt, hogy az meg is
értse… Mi lenne, ha akadna egy olyan ember, aki a legtalálóbb
kifejezéseket, a tartalomhoz legjobban illő szóképeket és idézeteket
használva megtalálná a megfelelő hangot, s hatni tudna az angolok szívére
és értelmére? És mi lenne, ha azt is biztosítanák neki, hogy legyen hol
megszólalnia? Vajon nem lenne érdemes megpróbálni?

Természetesen tudom, hogy Írország ügye egészen más, mint

Egyiptomé, ám a kettő közti különbség bizonyos aspektusai Egyiptomnak
kedveznek, mert ha nem tévedek, Egyiptomban még nem kuszálódtak és
nem fonódtak úgy össze a brit meg a helybeli érdekek, hogy ne lehetne
szépen, óvatosan, károkozás nélkül szétválasztani Őket. Elvégre itt
nincsenek angol telepesek, akik hosszú évek óta ezen a földön élnek. Az
itteni brit tisztviselők létszáma – bár az egyiptomiak szerfölött sokallják –
korántsem olyan nagy, hogy komoly gondot okozna, ha hazavezényelnék
őket. Valójában minden az Okkupációs Hadsereg kivonásán múlik. Ez egy
csapásra megoldaná a legsúlyosabb problémát, mert nem ismerek olyan
egyiptomit, aki ne támogatná a gazdasági reformot, és ne akarná
visszafizetni az ország adósságait. Az egyiptomiak mind a gazdasági, mind
a pénzügyekben bizonyára sokkal szívesebben vennék a brit irányítást, ha
egy általuk választott Barát és nem egy rájuk erőszakolt Gyám mutatná
nekik az utat.

Drága Sir Charles'. Segítene nekem?

Ó, ha látná a pompás cukornádültetvényeket és a len virágától kéklő

mezőket! Ha látná a gyermekeket, akik a galabíjájukból kötött
kenguruerszénybe gyűjtik a frissen szedett gyapotot! Ha látná a vén fűzfák
csatornavízbe hajló ágait és a nesztoriánus szerzeteseket, akik hazafelé
igyekeznek a kolostorukba, miközben napnyugtakor vörösbe fordul az
égbolt, s felhangzik a müezzin imára hívó éneke! Isten sosem hagyja el ezt
a tájat; szüntelenül érezhető a jelenléte.

Bocsásson meg, csak most látom, mennyire elkalandoztam a tárgytól –

ráadásul szóvirágokkal, elcsépelt frázisokkal untatom. Szeretve tisztelt
barátunk, Mohamed Abdo sejk oly súlyos beteg, hogy mindannyian az
életéért reszketünk. Jöjjön el hozzánk, drága Sir Charles, ha szerencsésen
megszültem a kisbabát, mert már alig várom, hogy a karjába tehessem a
gyermekemet…

ANNA SZERENCSÉSEN MEGSZÜLTE a kisbabát, akinek a Nur al-

Hayah nevet adtuk, mert valóban fényt hozott az életünkbe.

Amikor fivérem legkedvesebb barátja, Mohamed Abdo sejk három

héttel a gyermek születése után meghalt, Nur al-Hayah volt az, aki bánatos
atyját a legjobban meg tudta vigasztalni. Az én kedves Saríf bátyám a
karjába vette a kislányát, föl-alá sétált vele, ha sírva fakadt, mindig jelen
volt a fürdetésnél, és a picit Ő bugyolálta be gyöngéden a puha fehér
fürdőlepedőbe. Nur al-Hayah a születése napjától fogva gyönyörű volt.
Anyja világos bőrét, ibolyakék szemét és a fivérem fekete haját örökölte.
Édesapja órákig is elüldögélt mellette, folyvást az arcocskáját csodálta, s
közben olykor-olykor lehajolt, hogy megcsókolja azokat a parányi lábakat.
Bár Mabrúka teljesítette a kötelességét, s a kisbaba első levágott
körmöcskéit titokban a fivérem mellényzsebébe dugta, hogy így biztosítsa
a gyermeknek a soha el nem múló atyai szeretetet, mindnyájan napnál
világosabban láttuk, hogy buzgalma fölösleges, mert az én kedves Saríf
bátyám e varázslat nélkül is valósággal beleszeretett újszülött leányába,
csakúgy, mint atyám, Huszni, sőt Ahmed is. Ahogy most visszagondolok
rá, egy mosolygós csecsemőt látok magam előtt, akit mindenfelől szeretet,
figyelem és gondoskodás vesz körül.

1905. október

Boldog vagyok és elégedett. Nemrégiben még megróttam volna az efféle

tétlenül lustálkodó asszonyt, aki úgy heverészik egy párnán a kertben,
ahogyan most én e gyönyörű októberi napsütésben. Csak nézem a
mozdulatlan, alvó gyümölcsfákat, s figyelem, hogy változik körülöttem a
fény. Minden esemény – legyen az a legjelentéktelenebb apróság – tovább
növeli boldogságomat, míg a végén itteni szokás szerint már csaknem
fennhangon felkiáltok: Allah segítsen, hogy mindennek jó vége legyen'.
Kihallatszik a házból Ahmed kacagása, s a kislányom rugdalózni kezd
mellettem a párnán. Odanyújtom neki a mutatóujjamat, és kezecskéjével
nyomban megragadja. Nem tudok ellenállni a mosolyának, muszáj csókot
lehelnem a szája szögletére. Nur al-Hayah, életünk fénysugara! Aztán az
édesapjára gondolok, s szinte elolvadok. Érzem a leheletét, az illatát,
gyöngéden simogató keze melegét. Eszembe jutnak a csókjai, és felidézem,
ahogy arcomat a tenyerébe fogva két csók között a szemembe néz.
Fürkésző pillantással figyeli minden rezdülésemet, s halvány mosoly
játszadozik az ajka körül. Ha már nem bírom tovább a várakozást,
odasúgom neki: – Légy szíves…

– Mit kívánsz? – kérdi erre ő, mintha nem tudná.

– Azt, hogy csókolj meg!

– Igen? És miért?

Megpróbálok följebb emelkedni, hogy ajkam az ajkához érjen, de hiába

erőlködöm, mert ujjait a hajamba mélyesztve két kézzel fogja a fejemet, s
nem enged közelebb, csak az arcomon érzem a leheletét.

Kairó

1905. november 15.

Drága Caroline,

el sem akarom hinni, hogy ilyen hosszú idő telt el, mióta utoljára levelet
váltottunk egymással, pedig a lelkem mélyén nagyon jól tudom, s csak még
inkább rádöbbentett a valóságra az a mérhetetlen öröm, mellyel akkor telt
meg a szívem, amikor a ma érkezett levélen megismertem a kézírásodat.
Köszönöm a Nur születése alkalmából mindkettőnknek küldött
jókívánságaidat. Más körülmények között leghőbb vágyam lett volna, hogy
te legyél a kislányom keresztanyja – de talán így is annak tekintheted
magad.

Alig írsz valamit önmagádról meg a gyerekekről – pedig öt éve nem

láttam Őket! Sir Charlestól persze tudom, hogy mindannyian jól vagytok,
de még jobban örülnék, ha első kézből kapnék hírt felőletek.

Nur a világ legelragadóbb kisbabája, s a leggyengédebb szeretetet

ébreszti a körülötte lévőkben. Ami engem illet, én tetőtől talpig, illetve a
parányi rózsaszín lábujjacskájáig mindenét imádom. Téged ez bizonyára
nem lep meg, hiszen mindezt már átélhetted, én azonban nem is gondoltam
volna, hogy az anyaság ilyen csodálatos lehet.

Képzeld, a pici most már mosolyogni is tud, és úgy gőgicsél, hogy azt
hiszem, nemsokára az első szavakat is megtanulja. Saríf basa azt mondja,
angolul kellene beszélnem hozzá. Valószínűleg attól fél, hogy hiányzik
nekem az anyanyelvem, mert – ha jól emlékszem, ezt annak idején már
megírtam – itt mindig franciául folyik a társalgás, bár az arabbal is egyre
jobban boldogulok.

Ami igaz, az igaz, angolul mostanában csak írni szoktam – meg néha
énekelni –, és végtelenül boldoggá tenne, ha beszélgethetnék is valakivel,
például veled, drága barátnőm…

Kairó

1905. november 20.

Kedves James,

hálásan köszönöm a Tatlert! Eugénie-vel alaposan szemügyre vettük az

estélyi ruhákat, és mindketten oly elragadónak találtuk őket, hogy azt
hiszem, hamarosan ellátogatunk madame Marthe szalonjába. Az utóbbi
időben ugyan többnyire egyiptomi viseletben járok, a fogadásokon és az
estélyeken azonban csak a legújabb európai divatot követő
ruhakölteményekben jelenhet meg az ember, én meg, amíg Nurt vártam,
egyetlen új darabot se varrattam.

Mrs. Butcher épp akkor érkezett meg ma délután, amikor madame

Rusdi távozott, és néhány igen kellemes órát töltöttünk együtt. Barátnőm
szinte egy pillanatra sem tudott megválni a kisbabától; egész idő alatt csak
dajkálta, ajnározta. Közben azért elmések egy szerfölött mulatságos
történetet közös ismerősünkről, Mr. Gairdnerről, akinek rengeteg
viszontagság után végre sikerült megtérítenie egy nílusi hajóst – legalábbis
ő azt hitte. Hazavitte az emberét, szállást is adott neki, s szüntelenül
imádkozott vele, ám három nap múlva betoppant a hajós felesége, és a
férjét kereste. Hamarosan kiderült, hogy a férfi csak valami házastársi
perpatvar miatt tért át a keresztény hitre, de amint kibékült az asszonnyal,
bocsánatot kért Mr. Gairdnertől, megköszönte a szíves vendéglátást, aztán
szépen hazament! Mrs. Butcher azt mondja, Mr. Gairdnert mélyen
lesújtotta az eset, ám azóta kiheverte a csalódást, s most már éppolyan
lelkes, amilyen a történtek előtt volt, sőt feltett szándéka, hogy a jövőben
még buzgóbban szolgálja az Urat, mint eddig.

A férjem arra biztat, hogy ezen a karácsonyon nyugodtan menjek el a

templomba, de azt hiszem, nem megyek. Bár a kedves Mrs. Butcher
bizonyára szívesen mellém ülne, mégis szörnyen kellemetlen és feszélyező
lenne a dolog. Gondolom, ön is el tudja képzelni a sugdolózva egymáshoz
hajló, fészkelődő, lopva rám sandító, majd ismét mereven előrenéző
hölgyeket. Ilyen körülmények között képtelen lennék elmerülni a közös
áhítatban vagy a többiekkel együtt énekelni a karácsonyi dalokat. Nem
lelném örömömet benne, amellett részvételemmel nem Jézus születése fölött
érzett örömemről tennék tanúbizonyságot, hanem a bennem lakozó dacról,
mely honfitársaim közé vezetett, s nem tartom helyénvalónak ily módon
beszennyezni karácsony ünnepét. Tortát azért sütöttem – persze brandy
nélkül –, és egy kis karácsonyfát is állítunk majd Nurnak.

Most már elég ügyesen bánok a szövőszékkel, s a napokban csodálatos

munkába kezdtem – legalábbis remélem, hogy ha egyszer befejezem,
valóban csodálatos lesz az a hat láb széles, nyolc láb hosszú szőttes, amely
három részből fog állni, mert az én szövőszékem kicsi ahhoz, hogy két
lábnál szélesebb darabot készíthessek rajta. Csak olyan lennel, olyan
selyemfonállal és olyan színekkel dolgozom, amilyeneket már az ókoriak is
ismerhettek, s a magam részéről ezzel kívánok hozzájárulni Egyiptom
újjászületéséhez, ugyanis a szőttes Ízisz istennőt fogja ábrázolni férjével s
egyben fivérével, Ozirisszel és fiukkal, a kis Hórusszal. A fejük fölé egy
Koránból vett idézetet tervezek – Saríf basa megígérte, hogy mire eljutok
odáig, kiválasztja nekem a képhez legjobban illő szöveget. A vázlatot már
el is készítettem, ami pedig a színeket illeti, sötétebb árnyalatú türkizkéket,
 aranyat és terrakottát fogok használni, mint az ókori egyiptomiak,
azonkívül azt a páratlan szépségű sötétzöldet, ami Egyiptom mezőin kívül
sehol sem látható.

Nur al-Hayah a mózeskosarában fekszik, s nézi, ahogy dolgozom.

Ahmed a selyemgombolyagokat kergeti, az öreg Bárúdi bej pedig ezúttal
nem az olvasóját morzsolgatja, hanem – a változatosság kedvéért – a
fonalat csavargatja az ujjaira. Ő, kedves James, bárcsak láthatná őket! És
mennyire örülnék, ha Sir Charles elfogadná a meghívásomat, de sajnos
attól tartok, hogy a fájós háta miatt aligha vállalkozhat az utazásra…

1906. január

– Majd ültetek ide neki néhány fát – mondja a férjem. – Persze csak
tavasszal. Most még nem lehet. – Nem fordult meg, ahogy odasétáltam
hozzá, de amint a háta mögé értem, magához húzott, és fennhangon
gondolkodott tovább. – Meg emide, hogy legyen egy árnyékos kis kertje,
ahol eljátszhat, ha már forrón tűz a nap. És szökőkutat is építtetek, hogy
kedvére pancsolhasson benne…

Még éjszakánként is csak róla és a kislányunkról álmodom.

25
Egy nemzet hálátlansága idegen jótevőivel szemben

csaknem egyidős magával a történelemmel.

Lord Cromer, 1908

Kairó, 1997. szeptember 18.

Az én álmaimban viszont teljesen összekuszálódnak az időpontok és a

helyszínek. Épp a régi Bárúdi-ház – vagy ahogy a kocsis mondta, „az angol
asszony háza” – udvarán fekszem, s a mellettem csücsülő kis Nur a
nyakláncomat huzigálja, amikor hirtelen eszembe jut, hogy meg kéne
néznem, alszanak-e már a fiaim. Gyorsan ölbe kapom a kislányt, sietve
beviszem angliai házunkba, és fölmegyek a lépcsőn a gyerekszobába. Igen, a
fiúk elaludtak: az idősebb karját-lábát szétvetve, védtelenül s egyben az egész
világot befogadni készen úgy hever az ágyán, akár egy tengeri csillag, a kicsi
meg összegömbölyödve fekszik, álmában is csupa feszültség, izgalom, mint a
műugró, aki már kecsesen elrugaszkodott a trambulinról, de mielőtt
belecsobbanna a vízbe, még szakozik, bukfencezik egyet-kettőt a levegőben.

Ráadásul igen gyakran azt álmodom, hogy egy olyan házban vagyok,
amelyet ébren sosem láttam. Ebben az álomban pontosan tudom, hogy már
sokszor álmodtam erről a helyről, s álmomban nagy kő esik le a szívemről,
hogy végre-valahára rátaláltam. Pontosan olyan, amilyennek megálmodtam: a
hatalmas, világos udvart kecses halvány rózsaszín oszlopos, pompás árkádok
veszik körül, s középen medence kéklik. Az egész környezetet a lassú
hanyatlás, az enyészet varázslatos levegője lengi körül: a falakról itt-ott már
hámlik a vakolat, a kertben elburjánzott a buja növényzet meg a gyom.
Körbesétálok. Terveket szövök, hogyan fogom helyreállítani, észreveszem a
málladozó oszlopfőket, látom, hogy a medence körüli mozaikból helyenként
hiányoznak a kövek, a nádfotelok meg teljesen megereszkedtek, és a párnák
huzata kifakult. Szeretem ezt a házat. Tudom, hogy anyám valahol odabent
van, talán a szobájában, s már nincs honvágya, boldogan él itt. Hamarosan
bemegyek hozzá, csak előbb kicsalogatom Nurt a vízből. Törülközővel a
karomon megállok a medence szélén, és a kislányt hívom. De nem csak ő van
nálunk, másokat is várunk látogatóba. Tudom, hogy a fiaim el lesznek
ragadtatva ettől a háztól. És a bátyám arcán is derűs, elismerő mosoly ragyog
fel, amikor belép. Aztán fölébredek, megpróbálom visszaidézni az álombeli
képet, és rájövök, hogy Pompeji freskóit láttam.

A bátyám már elutazott, Isabel meg egyelőre nem tud idejönni. A legtöbb
ismerősöm elmenekült Kairóból a forró nyári hónapokra. Becsomagolom a
számítógépemet, a kéziratomat, Anna és nagyanyám még fel nem dolgozott
naplóit, leveleit, Madáni meg az egész pakkot lecipeli a kocsiba. Leakasztom
Anna szőttesbe álmodott Oziriszét a könyvespolcról, óvatosan
összegöngyölöm, majd bebugyolálom abba a muszlinzsákba, amelyben
megtaláltam. Megkérem Tahíját, hogy mindennap jöjjön föl locsolni, és
gyakran hívjon fel Tavásziban. Úgy döntök, hogy mielőtt útnak indulok,
elmegyek a múzeumba. Szeretnék még egyszer körülnézni, bóklászni egy
kicsit, mert most már tudom, mit ábrázol a két szőttes, és hátha találok
hozzájuk valami segédanyagot. Talán rábukkanok a festményekre,
amelyekből Anna ihletet merített annak idején. De a Jamesnek szóló
levelében azt írja, három darabból, három panelból szövi meg a képet.
Egyfolytában azon tűnődöm, vajon hol lehet a harmadik.

Áthajtok a Kaszr-el-Nil hídon, jobbra kanyarodom, és megállok a Mugama

épület előtt. Amikor a parkoló őr odaballag, így szólok hozzá: – Itt hagynám
magánál a kulcsot, és megkérném, legyen olyan kedves, keressen a
kocsimnak valami árnyékos helyet. Ugye megteszi? – Ha Manszúr élne, akár
a számat se kellett volna kinyitnom.

– Meddig akar maradni? – kérdezi a férfi.

– Egy-két óra hosszat – felelem. – Csak körbeszaladok a múzeumban.

– Ott ugyan bajosan! – vágja rá. – A múzeum zárva van.

– Hogyhogy zárva van? – kérdezem. – Hiszen csak tizenkét óra múlt, és

négyig szokott nyitva lenni!

– De most a bomba miatt bezárták – magyarázza. – Épp ott robbantották

fel. Nézze!

Látom a tér túloldalán gomolygó füstöt, a fejvesztve szaladgáló embereket,

a fehér rendőregyenruhákat.

– Mikor robbantottak? – kiáltok fel. – Mi történt?

– Azt mondják, valaki elhajított egy bombát, és rengeteg turista sebesült

meg…

– Szörnyűség! Rettenetes! – hebegem döbbenten, és már rohanok is.

Átszáguldok a téren, a buszvégállomáson, és még tovább futnék, ha egy
rendőr utamat nem állná.

– Tilos az átjárás, asszonyom! – mondja.

 – Az előbb bombát robbantottak – világosít fel egy férfi. Tömeg, csődület,
bámészkodók. Egy szénné égett buszból ömlik a füst. Rengeteg rendőr.
Némelyik a kézi rádió adó-vevőjébe kiabál, a többiek az összesereglett
emberekre ordítoznak. Az egyik tiszt ahhoz a férfihoz fordul, aki hozzám
beszélt az előbb. Nagyot taszít rajta, és ráförmed:

– Menjen innen! Ez nem ingyen cirkusz! Mozgás! Nincs itt semmiféle

látnivaló!

A férfi kissé arrébb ballag, közben halkan morog: – Mért csak velünk
szemben vagytok ilyen bátrak? Dolgoznátok inkább rendesen, hogy ne
fordulhasson elő ilyesmi!

– Mi történt? – kérdezem tőle. – Sérültek is vannak?

– Igen – feleli. – Már elvitték őket.

– Azt mondják, néhányan meg is haltak – szól közbe egy másik férfi.

– Turisták? – kérdezem.

– Állítólag amerikaiak.

– Katasztrófa! Micsoda katasztrófa!

– Az bizony! Iszonyú! Ezek addig nem fogják abbahagyni, amíg le nem

rombolják az egész országot…

– Németek voltak – mondja egy asszony. Patakokban folyik róla a verejték,

és már olvadásnak indult a sminkje a főkötő alatt. – Mindnyájan azon a
buszon utaztak. Nyolc halott! És a sofőr is odaveszett. Allah legyen irgalmas
hozzájuk! A szívem szakad meg, úgy sajnálom szegény gyerekeiket,
rokonaikat…

Állok a tűző napon, és a turistákra gondolok, akik nyaralni jöttek ide, aztán
eszembe jut Manszúr meg az, hogy fogalmam sincs, volt-e családja, felesége,
s közben az izgatott hangokat, a kérdéseket, a válaszokat, a találgatásokat, az
áldozatok lelkéért elrebegett fohászokat hallgatom.
 – Úgy hírlik, csak egy merénylő volt, és el is fogták.

– Ezt az egyet igen. De a többit nem, és ez a szörnyűség bármikor

megismétlődhet…

Olyan forró az aszfalt, hogy beleragad a cipőm sarka, miközben visszafelé

baktatok a téren át. A kocsi persze még mindig a napon áll, az átforrósodott
ülés valósággal égeti a lábszáramat, s a volán csak úgy perzseli a tenyeremet.
A Felső-Egyiptomba vezető úton nehezebb lesz átjutni a barikádokon, mint
eddig bármikor. Valahol a világ másik végén nyolc család még nem is tudja,
milyen iszonyú sorscsapás érte őket.

Beletaposok a gázba. Tavásziban távol leszek ettől a borzalomtól. Látni

fogom az újra megnyitott iskolát, a kertemet s rajta túl a szántóföldeket. És
végre Annával leszek.

Kairó

1906. április 30.

Kedves Sir Charles,

bizonyára már Ön is tudja, hogy a szultán nem hajlandó lemondani Tába

városáról, és mindenki meg van győződve róla, hogy Kaiser Wilhelm
támogatja. Ha Nagy-Britannia tovább forszírozza a dolgot, s ultimátumot
ad, a konfliktusból csak háború lehet, semmi más. Biztos vagyok benne,
hogy Angliában élő barátaival együtt Ön mindent elkövet, amit csak lehet a
probléma valósághű bemutatása érdekében, s ehhez kívánok segítséget
nyújtani a mellékelt újságcikkel, mely azt vázolja fel, miként foglaltak
állást 1841-ben Tába jogi és nemzetközi helyzetével kapcsolatban, amikor
Mohamed Alinak adományozták az egyiptomi alkirályi címet.

Az itteni közvélemény szinte teljes mértékben a szultán mellett áll,

persze nem azért, mintha annyira szeretnék az emberek, hanem azért, mert
mindenki viszolyog a gondolattól, hogy Nagy-Britannia vasmarka még
jobban szorongassa Egyiptomot. Meglátásunk szerint a kedive is a szultán
pártját fogja, és mindennap tanácskozik Muhtár pasával, ugyanakkor
köztudomású, hogy az utóbbi időben az uralkodóhoz meg a walesi
herceghez is közelebb került, így Cromer valószínűleg hamarosan térdre
kényszeríti – és alighanem pusztán az a kérdés, mennyi idő alatt sikerül
megtörnie.

Cromer most minden eddiginél elszántabban akarja megmutatni, ki az

úr Egyiptomban. Februárban sztrájkba léptek a joghallgatók, hogy így
tiltakozzanak az új rendszabályok ellen, melyek módfelett hasonlítanak az
elemi iskolákban érvényes előírásokhoz. Mr. Dunlop, az Oktatási
Minisztérium új titkára vezette be őket, s a diákok úgy vélték, a regulák
mélységesen sértik emberi méltóságukat. Amint a sztrájk megkezdődött, a
kormány egy hétre rögtön beszüntette a tanítást, és tárgyalásokat folytatott
a hallgatókkal, akik március 3-ától járnak újra az előadásokra. Cromer
március 24-én miniszteri tanácsossá nevezte ki Mr. Dunlopot – vagyis
valójában ez az úr áll az oktatási tárca élén. Kinevezését itt szerfölött
népszerűtlen, sőt egyenesen provokatív intézkedésnek tekintik, hiszen az
egyiptomiak úgy vélik, a brit kormányzat épp az oktatás ügyét hanyagolja
el a legjobban.

Ugye Ön is látja, hogyan vetül rá mindenre a politika sötét árnyéka?

Vajon Angliában is így van ez? Nem emlékszem, hogy bármikor ilyesmit
tapasztaltam volna – talán csak Edward életének utolsó hónapjaiban. De
lehetséges, hogy akkoriban még nagyon fiatal voltam, és nem vettem észre
ezt a visszataszító jelenséget. Nálunk azonban senki sem menekülhet e
baljós árny elől, legalábbis jómagam mindössze két kivételt ismerek: az
egyik az öreg Bárúdi bej, aki már régóta csak a saját világában él, a másik
pedig drága kislányunk, Nur, aki minden áldott nap új és tiszta örömökkel
ajándékoz meg bennünket. Épp most tanul járni, s már megtette az első
lépéseket. Egyelőre még bizonytalanul tipeg, de tele van bátorsággal és
kalandvággyal. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy istenáldotta gyermek;
első látásra mindenki beleszeret, s ő sem fukarkodik a szeretetével, sőt
boldogan tűri, hogy bárki dédelgesse és babusgassa. A férjem
unokatestvére, Sukri al-Aszáli bej Názáretből látogatott el hozzánk, s első
ízben fordult elő, hogy nem a saját kairói házában szállt meg, hanem
elfogadta a meghívásunkat. Meg vagyunk győződve róla, hogy ez
elsősorban Nurnak köszönhető, kislányunk ugyanis teljesen levette a
lábáról a kedves rokont, aki a kapun belépve nyomban felőle
kérdezősködik, s valahányszor csak Nur a szökőkút medencéjébe dobja a
 labdáját, ő végtelen türelemmel mindig kihalássza, és visszahozza neki.
Ami pedig gyermekem unokabátyját, az immár hatesztendős Ahmedet illeti,
nos, a kisfiú egyenesen Nur oltalmazójának és mentorának tekinti magát:
még azt is megengedi neki, hogy kedvére nézegesse a könyveit, vagy
összefirkálja a palatábláját. Ha Ahmeden múlik, az én lányom már
hároméves korára megtanul írni-olvasni! De mindnyájunk közül az
édesapját szereti a legjobban: állandóan körülötte lábatlankodik, átöleli a
térdét, belecsimpaszkodik, rajongva néz föl rá, és a férjemnek, bármilyen
fontos dolga van is, esténként időben haza kell érnie, mert Nur nem
hajlandó elaludni nélküle. Egyébként ez az egyetlen, amihez mereven
ragaszkodom: a kicsinek minden este ugyanabban az órában kell
lefeküdnie. Itt ugyanis megengedik a gyerekeknek, hogy addig maradjanak
fenn, amíg valahol el nem nyomja őket az álom, és nem hinném, hogy ez jót
tesz nekik. Hiába tiltakozik Zainab úrnő vagy Mabrúka, én bizony pontban
hét órakor lefektetem a lányomat, s úgy látom, neki sincs kifogása ellene,
sőt kifejezetten örül annak az elalvás előtti kis szertartásnak, mely azzal
kezdődik, hogy jó éjszakát kíván mindenkinek, akit szeret, majd elbúcsúzik
kedvenc játékaitól, tárgyaitól, s azzal végződik, hogy atyja ölében ülve
meghallgat egy altatódalt, aztán a férjem megcsókolja, és gondosan
betakargatja.

Azt hiszem, talán a kelleténél kissé többet írok Önnek Nurról, de ha

nem jön el hozzánk, drága Sir Charles, hogy a saját szemével lássa,
alighanem kénytelen lesz beérni e részletes beszámolókkal, mert minden
egyes itt történő eseménnyel csökken a remény, hogy mi valaha is
ellátogathatunk Angliába. Musztafa Kámil pasa viszont hamarosan
Európába utazik, s már kifejezte óhaját, hogy Önnel és Mr. Elunttal is
szeretne találkozni. Jó lenne, ha megtalálnák a módját, miként
keríthetnének sort erre a beszélgetésre…

Tavásziban üldögélek a régi szobámban, hűsölök a verandára nyíló ablakon

beáramló langyos esti levegőben, s egyszer csak eszembe jut az a nap,
amelyen három hónapos idősebb fiamat beszuszakoltam a kenguruba, a
nyakamba akasztottam, s magammal vittem a Selfridges' szupermarketjébe.
Épp a pult előtt álldogáltunk, amikor ő a mellemhez simulva ugyanazzal a
komoly pillantással nézett föl rám, amellyel megérkezett ebbe a világba, én
meg nyelvet nyújtottam neki. Válaszképpen ő is kiöltötte a nyelvét, s amint
ezt megláttam, kis híján elájultam örömömben. Aztán amikor a gyerekeim
kimondták az első szavakat, amikor megtették az első lépéseket, amikor
először öltötték magukra iskolai egyenruhájukat, és táskájukat fölkapva
elindultak, minden alkalommal úgy éreztem, nem tudok betelni ezzel a
csodával, s arra gondoltam, ez a legelbűvölőbb életkor; sosem volt, sosem
lesz ehhez fogható.

A naplók, levelek elárulják, mennyire szerette Anna a gyermekét, és Saríf

basa hálával teli, ámuló boldogságát is kiolvasom belőlük. Látom, ahogy a
fekete hajú kislány, akinek a fülében már parányi arany fülbevaló csillog,
ibolyakék szemével komolyan előrenéz, minden figyelmét az óriási feladatra
összpontosítja, aztán tétován, kissé imbolyogva belelép a szökőkút
medencéjébe, és dundi lábacskáját a hűs, vizes kőre teszi. Annyiféle
lehetőségből válogathat! Például négykézlábra ereszkedve szemügyre veheti
a mozaik kék, fehér, piros négyszögeit és háromszögeit, de közben föl is
tekinthet, megpillanthatja a napfénytől csillogó vízcseppeket, s feléjük
nyújthatja kis kezét, hátha el tudja kapni őket.

Az édesapja keresztbe tett lábbal a szökőkút peremén ül abban a durva

szövésű vászonnadrágban, amelyben kertészkedni szokott. Ingujját felgyűrte,
cipőjét-zokniját levette. Megigazítja a kisbaba főkötőjét, aztán belelógatja a
kezét a vízbe, és ujjaival lassan kavargatni kezdi, hogy Nur még több
mozaikmintát láthasson. Közben fölnéz Anna ablakára, s felesége a rács
mögül mosolyog vissza rá.

Azon tűnődöm, bemenjek-e az iskolába, vagy itthon maradjak Annával.

Tárik Atíja emberei remekül dolgoznak. A két fiatal férfi középiskolát
végzett, s hetenként ötször felváltva tanítja az olvasásból és számtanból
korrepetálásra szoruló gyerekeket. Az egész falu hálás nekik – a fellahok hol
tojással, hol vajjal, hol süteménnyel ajándékozzák meg őket. Időnként –
persze nem nyíltan vagy rámenősen – megpróbálom kiszedni belőlük,
változott-e mostanában valami az Atíja-birtokon, de mindig az a válasz, hogy
az égvilágon semmi, és új embereket se vettek föl a gazdaságba. Föl kéne
hívnom Tárikot, vagy legalább pár sort illene írnom neki, hogy
megköszönjem a segítségét.

Kairó
 1906. május 15.

Kedves James,

hálásan köszönöm április 20-án kelt levelét meg a londoni lapokat. Hát
nem elképesztő, hogy mostantól egy olyan ember irányítja a brit
külügyeket, aki mindössze egyetlenegyszer járt külföldön – akkor is csak
Franciaországban –, és semmilyen idegen nyelven nem beszél? Biztosra
veszem, barátom, hogy kedves édesanyja igencsak megkönnyebbült, amiért
Ön nem fogadta el azt a szíriai állásajánlatot – kíváncsi vagyok, vajon fáj-
e legalább egy kicsit a szíve, hogy nem dolgozhat olyan helyen, ahol
hasznát vehetné arabnyelv-tudásának. Sir Charles már megírta, hogy Ön
azt mondta, nem kíván belekeveredni a brit külpolitikába, és úgy vélem, a
tragikus natali események Önt igazolják. Nyugodt lehet, mert okosan
döntött, amellett meg vagyok győződve róla, hogy a jelenlegi munkájával
többet használhat – és önmagához is hű maradhat.

Szerencsére itt nem fajulhat el úgy a helyzet, mint Dél-Afrikában, még

akkor sem, ha Cromer állítása szerint a helybeli politikai feszültség
fanatikus színezetű. Tegnap az al-Mukattam fölvetette a kérdést, vajon az
egyiptomi hadseregnek a britek oldalán kellene-e harcolnia őfelsége az
ottomán szultán, II. Abdul-Hamid ellen (az Ötödik zászlóalj felét ugyanis a
Síned-félszigetre vezényelték), vagy inkább föl kéne lázadnia. Az igazat
megvallva nem tudjuk, csalódottak legyünk-e, amiért a szultán végül is
beadta a derekát Tóba ügyében, vagy örüljünk, hogy ezzel elhárult a
háború veszélye. Mindenesetre az itteni közhangulat csaknem teljes
mértékben Törökország mellett volt, és meg is kérdeztem a férjemtől, vajon
azért-e, mert a törökök szintén muzulmánok, de azt felelte, a vallásnak
ehhez semmi köze, hiszen a 98-as fasodai konfliktusban a nép a francia
Marchand kapitányt támogatta hord Kitchenerrel és az angolokkal
szemben, pedig Franciaország nem mozlim állam. Nem tudom, miként
akarja megoldani Cromer ezt a helyzetet, mert nem hiszem, hogy
hazugságra vetemedne, viszont az is igaz, hogy ő mindig a saját szája íze
szerint ítéli meg a dolgokat, és ha a brit kormány a legújabb követelésének
eleget téve a duplájára növeli a hadsereg létszámát, ennek a döntésnek itt
szerfölött kedvezőtlen fogadtatásban lesz része. Mostanában a Lord úgy
érzi, nem árt egy kis erőfitogtatás, így elrendelte, hogy a hadsereg
vonuljon végig az egész országon – pedig nem egészen két éve éppen ő
jelentette ki, hogy Egyiptomot akár hadsereg nélkül is tudja kormányozni,
hiszen mindenütt a barátjuknak tekintik a fellahok!

Nagyon szeretnénk hosszabb időre Tavásziba költözni, de sajnos

Bárúdi bejt lehetetlen rábeszélni, hogy elhagyja a szentélyét, amellett nem
szívesen fosztanánk meg Zainab úrnőt Nur társaságától (no meg Ahmedet
sem, aki jóformán egy pillanatra sem tud megválni a kislánytól), így aztán
marad minden a régiben. Nur most már annyi mindent tud, hogy napról
napra egyre több örömet szerez mindnyájunknak. Én a szőttesemen
dolgozom, de borzasztó lassan haladok; jelenleg éppen Ízisz lábánál
tartok.

A kertünkben pedig kis varázsligetet ültetünk, amelynek Nur első

születésnapjára kell elkészülnie. Egy itáliai ciprusfa, egy jacaranda, egy
poinciana, egy magnólia, egy palesztinai fűzfa meg egy perzsiai fehér
orgonabokor veszi körül azt a szökőkutat és úszómedencét, amit kizárólag
a kislányomnak építtetünk, bár Zainab úrnő élénken tiltakozik az orgona
ellen, mert azt mondja, mérgező bogyók nőnek rajta, de a férjem szerint
Nur így legalább megtanulja, hogy ugyanarról a tőről jó és rossz egyaránt
fakadhat.

Küldök Önnek egy akvarellt, mely a kislányomat és Ahmedet ábrázolja.

A nádfotelban ejtőző férfiú názáreti rokonunk, Sukri al-Aszáli bej, akit
módfelett nyugtalanít a szentföldi helyzet, és súlyos csapásként élte meg
Mohamed Abdo sejk elvesztését, mert nagyon számított a főmufti
támogatására, bár azt állítja, hogy a jeruzsálemi kormányzót, Ali Ekrem
bejt is feddhetetlen és megvesztegethetetlen úriemberként ismerik, aki
becsületesen be fogja tartani a bevándorlás ellen hozott törvényeket. Sukri
bej egyébként egy módfelett lebilincselő és felkavaró könyvet hozott
nekünk; Az arab nép ébredése a címe, s Önnek is boldogan küldenék egy
példányt belőle, de sajnos nem tehetem, mert itt betiltották, úgyhogy sehol
sem kapható. Viszont felhívom a figyelmét, hogy eredetileg Párizsban
adták ki franciául (La Réveil de la nation Arabé), így ha teheti, feltétlenül
rendelje meg! Nagyon kíváncsi vagyok, mi a véleménye róla!

Időközben házunk népe egy fővel gyarapodott, mivel Mabrúka kis

dédunokaöccse, Mahrúsz is hozzánk költözött. Az édesanyja meghalt, atyja
 pedig újra megnősült, így aztán Mabrúka szólt, hogy szeretné magához
venni a gyermeket. A férjem természetesen rögtön beleegyezett, mert, mint
mondotta, a Bárúdi család valamennyi gyermekét az öreg dajka nevelte fel,
tehát joga van hozzá, hogy most már az övéi közül is törődhessen valakivel.
A fekete bőrű, finom vonású, gyapjas hajú fiúcska még szörnyen szegyellős,
hiszen csak most érkezett Kairóba Tanta közelében lévő szülőfalujából.
Ahmed egyelőre nem tudja eldönteni, mit szóljon a kis jövevényhez, én
azonban biztos vagyok benne, hogy végül jó barátok lesznek.

Saríf basával azon gondolkozunk, hogy szeptemberben ismét Itáliába

utazunk, sőt esetleg Párizsba is átruccanunk. Ha valóban így alakul,
megpróbálom rávenni Sir Charlest, hogy ő is jöjjön oda pár napra, mert
már nagyon szeretnék találkozni vele…

1906. június 10.

Saríf basa a kertet ássa Fudaillal, a kertész fiával. Tökéletes összhangban

dolgoznak: miközben egyikük fölemelkedik, és ásóját a válla fölött átlendítve
a háta mögött növekvő kupacra szórja a földet, addig a másik előregörnyed, s
mélyen belenyomja az ásót a talajba. Nem messze tőlük az öreg kertész, Abu
Fudail az elültetésre váró fiatal ciprusfát veszi gondjaiba.

– Máris készen vagyunk, drágám! Egy pillanat! – mondja Saríf basa.

Abu Fudail óvatosan belehelyezi a gödörbe a ciprust, aztán egyenesen

tartja, amíg a fia meg az uraság óvatosan a vékony fatörzs köré lapátolja a
porhanyós földet. Saríf basa a munka végeztével leteszi az ásóját. – Most már
meg lehet locsolni – szól oda a kertésznek, majd Annához fordul. – Hadd
halljam, mi a baj! – kérdezi tőle, miközben átöleli a derekát. Ahogy
elindulnak, Fudail letérdel, hogy a tenyerével is meglapogassa, elegyengesse
a földet, az apja meg fölkapja a vízzel teli vödröt.

– Ez az előbb érkezett Londonból – feleli Anna holtsápadtan, és reszkető

kézzel néhány papírlapot nyújt a férje felé.

– Mi ez? – kérdezi Saríf basa. – Mi történt?

– Jamestől jött – suttogja Anna –, ő küldte el nekem. Egy levél… illetve

csak annak a levélnek a másolata, amit Sir Edward Grey kapott. Ez a
fordítása. Az arab nyelvű eredeti Cromer kezébe került… még itt,
Kairóban… és az áll benne, hogy augusztusban felkelést terveznek.

– Felkelést? Miféle felkelést?

Mindketten megállnak. Anna megragadja Saríf basa kaját. Riadt tekintete a

férje arcát fürkészi.

– Ugye elmondtad volna, ha tudsz róla?

– Mit beszélsz? Miféle felkelésről van szó?

– Egy nemzeti felkelésről.

– Lehetetlen! Gyere, olvasd fel nekem azt a levelet! – Saríf basa bekíséri a
házba a feleségét. – Gyere, drágám, menjünk beljebb. És ne vágj ilyen rémült
arcot, az ég szerelmére!

A dolgozószobában leülteti Annát az egyik fotelba, aztán tölt neki egy

pohár vizet.

– Most pedig nézzük, mi ez! Fordítsd le nekem azokat a leveleket. Először

Barringtonét.

– „Kedves Anna, sebtében vetem papírra ezt a pár sort, mert haladéktalanul
meg kell kapnia. A mellékelt levelet a Külügyminisztériumnak továbbították,
hogy ezzel támasszák alá Cromer követelését, mely szerint növelni kell az
Egyiptomban állomásozó hadsereg létszámát, és ez a szöveg annak az arab
nyelvű levélnek a fordítása, amit az egyik bennszülött kém adott át a keleti
ügyek miniszterének. Véleményem szerint egy szó sem igaz az egészből, de
lehet, hogy tévedek. Kérem, mutassa meg a férjének.”

– Jól van. Lássuk a levelet!

– „A Szépséges Fa Agának, a Hatalmas Fellegből hulló Frissítő Esőnek, a

Próféta Fiának és Leányának…”

– Kicsodának?
 – „A Próféta Fiának és Leányának”.

– Ez ostobaság.

– Hát… ha ezt arabról fordították angolra, én meg most angolról fordítom

franciára…

– Akkor is ostobaság.

– Szóval nem lesz felkelés?

– Felkelés? Ugyan, drágám! Kivel? A hadsereget szétszórták Szudánban.

Talán az utca emberével? Vagy a fellahokkal? És ki szervezte volna meg,
amikor jelenleg ugyanolyan mélyponton vagyunk, mint 82-ben voltunk?
Ráadásul a Porta is épp most bizonyította be, hogy önmagát sem tudja
megvédeni, nemhogy bennünket! Vagy talán azt hiszed, megőrültünk?

– Nem. Illetve azt biztosan tudom, hogy te nem őrültél meg. De a

többiek…

– Add ide azt a levelet! Visszafordíttatom arabra. – De Saríf…

– Ne aggódj. Senkinek sem árulom el, honnan került hozzám. Barrington

nevét meg sem említem. Az ő levelét tartsd magadnál. És köszönd meg neki a
nevemben. És nagyon szépen kérlek… Gyere… Gyere csak ide…

Saríf basa megfogja Anna karját, fölsegíti a fotelból, leülteti a kerevetre,

szorosan melléje ül, gyöngéden megfogja a felesége állát, és úgy fordítja
maga felé az arcát, hogy az asszony a szemébe nézzen. – Tényleg azt hiszed,
hogy részt vennék egy olyan összeesküvésben, amely mindnyájunk életét
veszélybe sodorná? Elhiszed rólam, hogy a tudtodon kívül ilyesmit tennék?

– Nem. – Anna a fejét rázza, de könnybe lábad a szeme.

– Akkor mi a baj? Talán azt hiszed, hogy a hátam mögött kitervelhetnek

egy ilyen felkelést?

– Igen.
 – Igen? – visszhangozza Saríf basa meglepetten.

– Jaj, drágám! – kiált fel Anna, s most már patakokban folyik a könny a
szeméből. – Sokan sok mindent tehetnek anélkül, hogy szólnának neked. Te
azt hiszed, hogy nem vetemednének ilyesmire, pedig képesek rá. Nemcsak az
angolok nem kedvelnek, hanem a kedive sem, hiszen sosem voltál hajlandó
kormányzati szerepet vállalni, lemondtat a Tanácsban betöltött pozíciódról,
Mohamed Abdo sejk barátja voltál… – Anna úgy zokog, hogy pillanatokig
nem tud megszólalni. – A törökök az ellenségeid, mert azt akarod, hogy
Egyiptom ne az Ottomán Birodalomhoz tartozzék, hanem független állam
legyen, és most még ráadásul abban a kampányban is részt veszel, amit Sukri
indított a palesztinai zsidó telepek ellen. Az iszlamisták pedig az oktatással
kapcsolatos nézeteid miatt gyűlölnek. Tudjuk, hogy léteznek nálad
radikálisabb nacionalisták is, akik úgy vélik, túl lassú tempót diktálsz, túl
óvatos vagy. És minden bizonnyal akadnak olyanok is, akik nem hiszik el,
hogy akkor is a férjem lehetsz, ha semmi közöd az angolokhoz… akik
gyanakszanak rád, mert meg vannak győződve róla, hogy kettős játékot
játszol…

– Nahát! – mosolyodik el Saríf basa. – Hogy én milyen közkedvelt fickó

vagyok!

– Ó, drágám, akik ismernek, egytől egyig rajonganak érted, de nem szabad

lebecsülnöd a többieket…

– Figyelj rám, Anna! Most maradj csendben egy kicsit, és figyelj rám… –
Saríf basa megcsókolja a felesége arcát, letörli róla a könnycseppeket, aztán
szorosan magához öleli az asszonyt, és a haját, a nyakát, a hátát simogatja. –
Tudom, szívem, hogy mindez nagyon nehéz volt neked…

– Nem volt nehéz.

– De igen. Sok mindent nem volt könnyű elviselned. Tudom. És azt

kívánom, bárcsak másképp alakulhatott volna az életünk. De azért egyikünk
se bánta meg, ugye? Hidd el, nem engedem, hogy bármi veszélybe sodorjon
bennünket. Még ma este kiderítem, van-e valóságalapja ennek a levélnek.
Addig is bátorság, Lady Anna! Menj szépen, mosd meg az arcodat, ne ijeszd
meg Nurt és anyámat. És én még azt hittem, hogy a rettenthetetlen Lady
Anna sose fél…

– De igen. Most félek. Téged féltelek.

– Semmi okod rá. Az égvilágon semmi. Hidd el nekem.

Jákúb Artin basa arabra fordítja az angol szöveget:

– „A Szépséges Fa Ágának, a Hatalmas Fellegből hulló Frissítő Esőnek, a

Próféta Fiának és Leányának…” – Föltekint, a pápaszeme fölött a többiekre
néz és megkérdezi: – Mi ez? Talán valami tréfa?

– Olvasd csak, olvasd, barátom – biztatja Saríf basa, aki lehunyt szemmel,
kinyújtott lábbal, kényelmesen hátradől a fotelban, s várja a folytatást.

– „A Becsület Kivont Kardjának, Szájed Ahmed el-Sarífnak…”

– Ki a csoda az a Szájed Ahmed el-Saríf? – kérdezi Sukri al-Aszáli bej.

Jákúb basa vállat von, és tovább fordítja a levelet:

– …akit örökkön-örökké Allah vigyázó szeme oltalmazzon…” Szóval az

illemszabályoknak megfelelő részletes üdvözléssel kezdődik, s most
következik az áldás: „Szálljon reád eme üdvözletek jó szaga, és Allah áldjon
meg téged…”

Saríf basa kinyitja a szemét. – Jó szaga? – kérdezi. – Minek a szaga? Az

áldásé?

– Nem. Az üdvözleteké – feleli Sukri bej.

– Azt hiszem, inkább illatot akart írni a szerző – tűnődik fennhangon Jákúb
basa, és összevont szemöldökkel, elgondolkozva mered a papírra.,

– Vagy úgy! Így mindjárt más… – dünnyögi Saríf basa, és ismét lehunyja a
szemét.

– „Eme levéllel azt kívánjuk tudomásodra hozni, hogy mind a hírnök, mind
a hír, melyet hozott, megérkezett hozzánk, s elménkbe véstük óhajodat, ám az
a személy, kivel üzenetedet küldted, élőszóban sem árult el többet, mint
amennyit leveledben kinyilatkoztattál. Miként juthatunk el a Szuád bolygóra7
Ahhoz, hogy eljussunk oda…” Mi az a Szuád bolygó?

– „Felbukkant Szuád, és a szívem ma csordultig megtelt örömmel” – idézi

Saríf basa.

– Ez igen! Úgy vág az eszed, mint a borotva! – jegyzi meg elismerő

mosollyal Sukri bej.

– Mert egész nap a kertben dolgoztam. Fákat ültettem Nurnak.

Jákúb basa kezében megzizzen a papír. Figyelmet kér és folytatja: –

„Ahhoz, hogy eljussunk oda, magas hegycsúcsokat kell megmásznunk, s a
csúcsokon túl a halál vár reánk, mert iszonyúan nehéz keresztülvinni
mindazt, mi elmédben megfogant, s még az sem képes leküzdeni a
nehézségeket, aki talán még nálad is erősebb, bár lehetetlen, hogy ilyen földi
halandó létezik. A szóban forgó ügy olyan akadályokba ütközik, melyeket
sem nyíltan, sem burkolt célzásokkal nem lehet megmagyarázni. Aki el
kívánná érni a kitűzött célt, annak a Szent Törvénnyel ellenkező dolgok
állnak útját, még akkor is, ha feltételezzük, hogy sértetlenül és szerencsésen
célhoz ér, ám valójában titkon lopakodva sem járhat sikerrel. Allah nagylelkű
és könyörületes. Tudakozódtunk az esélyek felől.”

Jákúb Artin átfutja a következő bekezdést, aztán lefordítja: – „Vajon úgy

szól-e a parancs, hogy az illetőnek éjnek évadján, a kitűzött időben kell
megérkeznie, vagy inkább egy másik pillanatban? Allah boldoggá teszi azt,
ki érthetően és világosan beszél. Némelyek úgy vélik, a Szent Törvényben
megjelölt idő nem is oly kedvezőtlen ahhoz, hogy a legfőbb személy
bűnrészessé legyen. Megtehetik-e…”

Sukri bej fölnevet. Saríf basa kajánul rámosolyog, és unokaöccse nem

tudja tovább türtőztetni magát; hátravetett fejjel, harsányan hahotázni kezd.
Jákúb basa szemrehányó pillantást vet rá a pápaszeme fölött.

– Bocsáss meg neki, barátom – kérleli Saríf basa. – Hiszen csak egy ostoba
arab szegény… Hiába, még nem nőtt be a feje lágya… Egy árva szót sem ért
ebből a bölcs eszmefuttatásból…
 – Nincs ezen semmi nevetnivaló! – morogja Jákúb basa.

– Jaj nekem, végem van… Ennyi sületlenséget egy rakáson! – nyögdécsel

még mindig nevetve Sukri bej, és zsebkendőjével a szemét törölgeti. – És az
utolsó mondat a legfőbb személyről… Biztos, hogy jól értetted?

– Ne ezen lovagolj! – szól rá Saríf basa. – Inkább halljuk, mi van még

hátra! – fordul Jákúb Artinhoz, aki megigazítja a pápaszemét, és olvasni
kezdi a folytatást:

– „Megtehetik-e a szerető szívek, hogy egyazon éjszakán előbb

vezéreiknek engedik át az elsőbbséget, aztán a többieket is rábírják, hogy
kövessék őket? A könnyű öltözék és táplálék bölcsességre vall. Ő eldobta a
papírlapot, hogy könnyebb legyen a lépte, s végül a lábbelijét is elhajította.
Igaz az a mondás, mely így szól: Miért haladnak oly lassan a tevék? Talán
követ vagy vasat cipelnek?",

– Ó, hát itt vannak a tevék! Már alig vártam őket! – szól közbe Saríf basa,
és ültében kihúzza magát. – Tudtam, hogy előbb-utóbb felbukkannak, elvégre
tevék nélkül nem élet az élet!

– Micsoda badarság! Se füle, se farka az egésznek! – kiált fel Sukri bej.

– Nyugalom, még nincs vége – csitítja őket Jákúb Artin. – Egyébként az is

ugyanerre a kaptafára készült. – Belepillant a levélbe. – Várjatok csak… Még
egy mondatot felolvasok: „Ha az isteni hatalom engedelmével megvalósul az
utazás, kívánatosabb lenne, ha a böjt radzseb havára esne, s a visszatérés…”
Ez nyilván radzsab hava akar lenni. Talán akkor fog történni valami?

– Mi a véleményetek? – kérdezi komolyan Saríf basa. – Mit szóltok ehhez

a levélhez?

– Zagyvaság az egész – feleli Jákúb Artin.

– Ezt épelméjű arab nem írhatta – mondja Sukri bej. – Képtelenség. Semmi
értelme.

– Akkor csak egy angol agyalhatta ki – jelenti ki Jákúb basa. – Egy ostoba
angol, aki azt hiszi, hogy ismeri az arab észjárást.

– A keleti ügyek minisztere! – vágja rá Saríf basa. – Mr. Boyle!

– De mi oka lehetett rá? Miért írt volna ilyesmit?

– Azért, mert Cromer utánpótlást kért, hogy megerősíthesse az Okkupációs

Hadsereget, és meg kellett győznie a Külügyminisztériumot a létszámnövelés
szükségességéről, Boyle tehát megírta ezt a levelet, aztán úgy küldték el
Londonba, mintha valamelyik besúgójuktól kapták volna.

– Nem hiszem, hogy Cromer ilyesmit tenne – mondja Jákúb Artin.

– Márpedig ezt a levelet igenis eljuttatták a Külügyminisztériumba –

folytatja Saríf basa –, méghozzá annak igazolására, hogy itt forradalom
készül.

– De hát semmit sem igazol! Hiszen elejétől a végéig csupa ostobaság!

– Csakhogy ezt a Külügyminisztériumban nem tudják! Elolvassák, látják,

hogy tevékről, jó szagú üdvözletekről meg a könyörületes Allahról esik szó
benne, s azt mondják, íme, ilyenek ezek a fanatikus arabok, és máris küldik
az utánpótlást.

– Honnan szerezted ezt a förmedvényt? – kérdezi Sukri bej.

– Nem mondhatom meg.

– De mégis, mit tehetünk ellene?

Mindhárman hallgatnak. Végül Jákúb basa töri meg a csendet. – Semmit –

feleli Sukri bejnek. – Azzal se mennénk semmire, ha valamiféle… bírálatot
közölnénk róla, és bebizonyítanánk, hogy ezt arab ember nem írhatta…
Sosem gondoltam volna, hogy Cromer ilyesmire vetemedik.

– Valószínűleg azt hiszi, hogy a dolog lényege igaz.

– De nagyon jól tudja, hogy maga a levél hamisítvány! – csattan fel Sukri
bej. – Hacsak… Elképzelhetőnek tartjátok, hogy Mr. Boyle nem mondta meg
neki?

– Ugyan! Lehetetlen! – rázza meg a fejét Jákúb Artin. – Boyle Cromer

bábja. Almában sem jutna eszébe rászedni a Lordot!

– Szerintem mindössze annyit tehetünk – töpreng fennhangon Saríf basa –,

hogy megpróbálunk keríteni valakit, aki ezt Londonban kinyomtatja…
méghozzá ha egy mód van rá, a hírforrás megnevezése nélkül. És amint
megjelent, válaszolhatunk rá.

– Elég ezoterikus vita kerekedne belőle – jegyzi meg Jákúb basa. –

Jóformán csak nyelvi fordulatokról, metaforákról szólna. Ki kellene
találnunk, hogy Mr. Boyle szerint valójában mi is volt az arabok
mondanivalója, és ezt kéne kifogástalanul angolra fordítanunk. Kényes
kérdés, mert csak a beavatottak értenék. A bíróságnak talán meg lehetne
magyarázni, de a nagyközönségnek nemigen.

– Van más megoldás? – kérdezi Sukri bej.

– Elvihetjük a levelet a Képviseletre, és lenyomhatjuk Cromer torkán.

Egye meg, amit főzött! – feleli Saríf basa. – Így legalább egy-két hónappal
előbbre hozzuk a forradalmat.

– De hát nem készül semmiféle forradalom… Vagy igen? – néz rá Jákúb

Artin.

– Én nem tudok róla – válaszolja Saríf basa. – De az tény, hogy

készenlétben áll a brit hadsereg, és díszmenetben masírozik végig az egész
országon…

– Tehát bármi megtörténhet – fejezi be helyette a mondatot Sukri bej.

– Beszéltem néhány fiatal kollégámmal, és megkértem őket, hogy

puhatolják ki, mi a helyzet – mondja Saríf basa. – De nem hinném, hogy
bárkinek efféle tervei lennének. Biztosan kiszimatoltuk volna.

1906. június 14.

A férjem azt mondja, hiába kérdezősködött, hozzá hasonlóan a barátai sem

 hiszik, hogy a nemzeti mozgalom bármely csoportja felkelést tervezne.
Musztafa Kámil basa hamarosan elutazik Európába, s ezúttal is abban
bízik, hogy felkeltheti az ottani közvélemény érdeklődését az egyiptomi
függetlenségi mozgalom iránt, sőt támogatókat is szerezhet az ügynek. A
férjem úgy véli, csendes, nyugodt nyárra számíthatunk, semmi sem fog
történni. Adja Isten, hogy igaza legyen.

Amikor tegnap este feljött, engem Nur szobájában talált. A gyermek

hanyatt fekve, kitárt karral aludt. Atyja egy pillanatig figyelmesen nézte a
gyenge lámpafényben, aztán rám mosolygott, és így szólt: – Nézd!
Almában repül!

Am Abu el-Maati két-három naponként meglátogat. Egy fiatal nőt is küldött

a faluból, hogy legyen, aki gondomat viseli és kiszolgál, én pedig rögtön
megkérdeztem az asszonykától, nincs-e kedve magával hozni valamelyik
barátnőjét, mert reggeltől estig dolgozom, és nagyon egyedül lesz a házban.
Így aztán Hadra és Raj issza mindennap nálam tölt néhány órát. Mindketten
most mentek férjhez, s még nincs gyermekük. Takarítanak, mosnak,
meglocsolják a kertet. Amikor látták, hogy hiába főznek, mert az étel napokig
érintetlenül áll a frizsiderben, úgy döntöttek, jobb, ha mindig abból hoznak
nekem egy-egy kis adagot, amit éppen otthon esznek. És Am Abu el-Maati
rendszeresen eljön, hogy ellenőrizze, megvan-e mindenem. Ilyenkor együtt
teázunk a verandán, s ő közben beszámol róla, mi újság a faluban meg a
szomszéd birtokokon. Elmesélem neki, hogy éppen az őseim történetét írom
meg, erre elmondja, hogy emlékszik a nagyanyámra; akkor halt meg, amikor
ő még kisfiú volt. Elhozza otthonról a Koránt, s megmutatja benne a saját
nevét meg azt is, hogy ezenkívül még hat felmenője neve van beleírva.

– Nemsokára – magyarázza –, ha a legidősebb fiam legközelebb hazajön a

tengerről, az ő nevét is beleírom, aztán neki ajándékozom a szent könyvet.

– Allah adjon magának hosszú életet – mondom.

– Az élet az Ő kezében van – válaszolja. – Én már eleget éltem, és nálam

fiatalabbakat is eltemettem.

– Allah adjon magának jó egészséget, Am Abu el-Maati.

 – Igyekszik az ember, megteszi, amit lehet, aztán a többi már nem rajta
múlik. – Köhint, majd elővesz egy doboz Kleopátrát. Most már olyan jó
barátok vagyunk, hogy cigarettával kínál, én meg elfogadom. Ha valaki netán
arra jár, gyorsan eltaposom a csikket a székem alatt és elhessegetem a füstöt.
A földről beszélgetünk az öreggel, meg arról, hogyan kéne gazdálkodni rajta.
Szerinte nem jók azok a kisbirtokok, amelyeket először Kitchener, később
pedig Nasszer elnök létesített. – Kezdetben úgy látszott, minden rendben van.
Az ember eleinte azt hiszi, az önállósághoz az öt faddan is elég, de aztán
rájön, hogy csak egy helyben topog, nem tudja korszerűsíteni a gazdaságot,
és modern, nagy gépekre se telik. Törheti a fejét, vajon mit hagyjon a
gyermekeire. Talán az öt faddant ossza fel közöttük? Mindig az a nóta vége,
hogy az egyik gazda bekebelezi a szomszéd földjét, és megtollasodik, a
másik meg koldusbotra jut.

– Akkor mi a megoldás? – kérdezem. – A szövetkezet?

– Lehet – feleli, de látszik rajta, hogy kételyei vannak. – Ámbár az

emberek folyton marakodnak, mindegyik főnök akar lenni…

– Szóval mi lenne a legjobb?

– Ötven faddan. Legalább ötven faddan kéne minden gazdának. Annyival

már lehetne mit kezdeni. A jó gazda ott él a birtokán, és hagyja, hogy a
hozamból az emberek is részesüljenek.

– Tehát maga reakciós, Am Abu el-Maati? – kérdezem mosolyogva.

– Már hogy volnék, Szitt Hanim? Szó sincs róla! – tiltakozik. – De a földet
mi műveljük, a mi gondjainkra van bízva, és jól kell bánnunk vele.

– Úgy hallom – kerülgetem a forró kását –, úgy hallom, mostanában izraeli

cégek ajánlgatnak különböző mezőgazdasági szolgáltatásokat. Azt mondják,
koncessziót… szóval jelentős engedményeket is kapnak a kormánytól…

– Már én is hallottam róluk – bólint az öreg. – De azok nem hozzánk

jönnek, hanem inkább fölmennek a csatorna mellett lévő birtokokra.

– Ide még senki sem hozta be őket?

 – Nem. Az egész kormányzóságban nincsenek izraeliek.

– Maga hajlandó lenne együtt dolgozni velük, ha valaki felfogadná őket,

hogy javítsák a gazdálkodás színvonalát?

– Nem én! Soha! És az is bolond – elnézést kérek a kifejezésért –, aki

munkát ad nekik. Vagy bolond, vagy izraeli ügynök. Hát Palesztinát talán
nem így foglalták el? Úgy tettek, mintha csak arra akarnák megtanítani a
népet, hogyan kell nagyobb haszonnal vetni, jobb termést elérni, aztán
amilyen agyafúrtak, szépen ott ragadtak, és megkaparintották a földet.
Dehogy dolgoznék én ezekkel! Mi évezredek óta földművelésből élünk,
kitanultuk minden csínját-bínját, és semmi szükségünk jöttment idegenekre,
hogy dirigáljanak. – Az arcomat fürkészi. – Csak nem azon gondolkozik,
Szitt Hanim, hogy…

– Eszemben sincs ilyesmi! – nyugtatom meg gyorsan az öreget. – Csak

hallottam a dologról Kairóban, és kíváncsi voltam a véleményére.

– De ha netán idegenek segítségére szorulnánk – folytatja pillanatnyi

hallgatás után –, akkor is máshonnan hívnánk be őket, hisz rengeteg ország
van a világon, ahol fejlett a technológia. Mért éppen az izraelieknek kéne
idejönniük, amikor nagyon jól tudjuk, hogy amúgy is szemet vetettek ránk?

– Azért, mert olcsóbban dolgoznak, mint bárki más.

– Ha így van, saját magunknak kell feltennünk a kérdést, hogy miért.

– Milyen igaza van, Am Abu el-Maati! – bólogatok. – Bárcsak Kairóban is

hallanák!

– Minek? Úgyis mindenki a maga feje után megy – mondja és feláll. –

Nem tartom föl tovább. Hagyom dolgozni. Van valami kívánsága?

– Csak az, hogy mindnyájan biztonságban legyenek.

1906. június 13.

A zongoránál ültem Ahmeddel, Nur meg az ölemben csücsült. A kicsi már

rájött, mekkora zenebonát tud csapni, ha mindkét kezével, teljes erővel veri
a billentyűket, így megpróbáltam rávenni, hogy legalább addig érje be a
magas hangokkal, amíg az unokabátyja az újonnan megtanult dallamot
gyakorolja. Éppen azon gondolkoztam, hogy ennek a kisfiúnak lassan jobb,
képzettebb tanárt kellene keresni, mint amilyen én vagyok, amikor Haszna
egyszer csak feldúltan sietett be a szobába, s arra kért, engedjem meg,
hogy néhány percre bevezesse hozzám a rokonát, Mahmúd Abu-Domát, aki
az imént érkezett a falujukból Kairóba, és híreket hozott a családról.
Természetesen megengedtem neki, s kisvártatva egy megnyerő arcú, nyílt
tekintetű fiatalember lépett be, de nem egyedül, hanem a kezébe
csimpaszkodó kis Mahrússzal együtt. Szemmel láthatólag zavarban volt,
amiért Haszna elém kísérte, bár a gyerekeket megpillantva valamelyest
feloldódott. Komornám ráncigálni kezdte a vidékről jött rokon inge ujját. –
Mondd el az úrnőmnek, mit hallottál! Mondd csak el! – biztatta, s Mahmúd
a következő rémtörténetet mesélte: épp a vonatot várta a tantai állomáson,
amikor híre ment, hogy egy közeli faluban összetűzés volt a fellahok meg az
angol katonák között, akik, ha Mahmúd jól értette, lődözni kezdték a
fellahok galambjait, megöltek egy asszonyt, sőt a gabonaraktárt is
felgyújtották, s erre a falusiak bunkósbotokkal támadtak rájuk.

Hásznát mélyen lesújtotta a hír, és azonnal a helyszínre akart utazni, de

Mahmúd segítségével nagy nehezen sikerült meggyőznöm, hogy ez iszonyú
ostobaság lenne, főleg azért, mert – hála Istennek – nem az ő falujában
történt a tragédia. Megkértem a fiatalembert, hogy maradjon nálunk
éjszakára, mivel Mahrúsz ennyire örül neki, amellett nagyon szeretném, ha
ezt a történetet a férjemnek is elmesélné. Milyen kegyetlen, értelmetlen
passzió ez a galamblövészet, és milyen rossz véleménnyel vannak miatta az
angolokról a fellahok!

Sukri bejnek holnap el kell utaznia, s mindnyájan szomorkodunk,

amiért itt hagy bennünket, mert oly kedves, jó kedélyű férfiú, hogy nála
kellemesebb vendéget álmodni sem lehet. Ragaszkodik hozzá, hogy
látogassunk el hozzájuk a Szentföldre, s én csakugyan nagyon szeretném
látni Názáretet, Jeruzsálemet és Betlehemet, hiszen annyi szép dalt
énekeltem már e városokról, de még egyikben sem jártam életemben. A
férjem is szívesen menne, mert kedves gyermekkori emlékek fűzik ahhoz a
vidékhez. Hát még akkor milyen remekül éreznénk magunkat, ha Laila,
Huszni és Ahmed is velünk tartana – elvégre Dzsalila úrnő, Huszni
édesanyja Názáretből származik!

Lailát végtelenül elkeseríti mindaz, amit a telepesekről hallott Sukri

bejtől. Azóta gyűjti a tevékenységükről szóló újságcikkeket, sőt engem is
megkért, hogy mindent mutassak meg neki, amihez e témával kapcsolatban
angol barátaim révén hozzájutok.

1906. június 14-

A mai újságok beszámolnak róla, mi történt Densavaiban, és kiderült, hogy

sokkal súlyosabb a helyzet, mint gondoltuk: az egyik tisztet megölték, így
azonnal elvették az ügyet az illetékes kerületi ügyésztől, és a továbbiakban
Findlay basa foglalkozik vele a Rendkívüli Törvényszéken. A falu köré
kordont vontak, és kétszázötven embert letartóztattak. Mr. Matchell már ki
is adott egy nyilatkozatot, melyben az egekig magasztalja a tiszteket, és
kizárólag a fellahokat marasztalja el a történtekért – pedig a vizsgálat még
el sem kezdődött! A fellahok közül az összetűzésnek egy halálos áldozata és
öt sérültje van.

1906. június 18.

Densavaiban a következő történt. A Deltán átvonuló hadsereg egyik

százada éppen Tanta környékén táborozott. A tisztek galamblövészetet
kívántak rendezni a faluban, csakúgy, mint egy évvel ezelőtt, és óhajukat
meg is üzenték az elöljárójának, azt azonban már nem várták meg, hogy a
törvényben meghatározott módon engedélyt kapjanak tőle, hanem két
hintót rekviráltak, s nyomban útnak indultak. A helybeli rendőrök is
elkísérték Őket. Azért esett a választásuk Densavaira, mert ott igen sok a
galamb – ugyanis a falu lakossága jórészt ebből él. Amikor a tisztek
megérkeztek, a köztiszteletben álló idős Mahfúz sejk elébük ment, s
megkérte őket, hogy csak a fellahok házaitól távol lövöldözzenek, mivel a
törvény szerint a lakóházaktól számított 200 méteres körzeten belül tilos
lőfegyverből tüzet nyitni. A tisztek rá se hederítettek, hanem elfoglalták a
lőállásokat, méghozzá egytől egyig a falutól számított 150 méteres körzeten
belül. Délután két órakor kezdték a galamblövészetet, az emberek meg
haragosan figyelték Őket a házakból és a földekről.

Egyszer csak tűz ütött ki egy háznak abban a helyiségében, ahol a

betakarított gabonát tárolták. Senki sem tudja biztosan, mitől lobbanhatott
lángra az épület. A fellahok azt mondják, az egyik tiszt lövése célt
tévesztett, ez okozta a bajt. Mr. Matchell viszont határozottan állítja, hogy
a fellahok előre megbeszélt jelre gyújtották fel a gabonát, mert ezzel az
ürüggyel akartak rátámadni a tisztekre. De kérdem én, vajon hogyan
lehetett volna ilyesmit előre megbeszélni, amikor a falubeliek mit sem
tudtak a katonák jöveteléről? Hiszen az elöljáró nem is volt otthon, csak az
incidens kellős közepén érkezett haza!

Amint kigyulladt a ház, a tulajdonos (történetesen a falu müezzinje)

meg a felesége nyomban kirohant az utcára, ütlegelni kezdte a közelben
tartózkodó tiszteket, és megpróbálta lefegyverezni őket. Ekkor sült el
dulakodás közben Porter kapitány fegyvere, és az asszony, Ummu
Mohamed, összeesett. A férje a fellahokkal együtt azt hitte, meghalt
szegény, s erre mindnyájan husángokkal támadtak rá a tisztekre, és
megpróbálták kicsavarni a kezükből a puskájukat. A lármát hallva a többi
tiszt társai segítségére sietett, s belelőtt a tömegbe. Öt embert ért találat,
köztük a helybeli rendőrfőnököt, így most már a rendőrök is együtt verték a
fellahokkal az angol katonákat. Két tiszt eközben futva indult segítségért a
jó hat kilométerrel arrébb fekvő táborba. A többieket lefegyverezték és
foglyul ejtették a felbőszült fellahok, akik végül valamelyest lecsillapodtak,
miután kiderült, hogy Ummu Mohamed nem halt meg, csak megsebesült.
Ekkor léptek közbe a vének tanácsának tagjai: védelmükbe vették a
tiszteket, s a fegyvereikkel együtt épségben visszavitték őket a táborba.

Miközben mindez lezajlott, a tábor felé rohanó két tiszt közül az egyik,
Bull kapitány, eszméletét vesztve összeesett az út szélén a vásártartási
joggal felruházott Szirszina falu közelében, mert nem bírta elviselni a
forrón tűző júniusi nap hevét. Társa beugrott a Baguríja-csatornába, és
úszva jutott el a táborhelyre. Az ájultan heverő Bull kapitányra egy Szájed
Ahmed Szaad nevű szirszinai férfi talált rá az út mentén, és néhány falubeli
meg Mohamed Húszéin vásári felügyelő segítségével becipelte a
szerencsétlent a piactéren álló kis csarnokba, ahol vizet adott neki. A tábor
felől közelgő angol csapatok láttán a fellahok nyomban szétszéledtek és
elrejtőztek. Szájed Ahmed Szaad a közeli malomban bújt el; ott találtak rá
az angol katonák. Mivel azt hitték, hogy Bull kapitány miatta került ilyen
siralmas állapotba, minden teketória nélkül agyonverték a bajonettjükkel.
 Bull kapitány még aznap este meghalt, és a falusiakat gyilkosság
vádjával akarták bíróság elé állítani, de a holttest exhumálása után
kiderült, hogy a fiatal tiszt halálát hőguta okozta.

Attól félek, hogy a Densavaiban történteket úgy fogják feltüntetni, mint

annak a felkelésnek a kezdetét, melyről abban a valótlanságokat állító
hamisított levélben szó esett, s ennek az incidensnek még messzemenő és
káros következményei lesznek.

Haszna azóta szakadatlanul sírdogál, a kis Mahrúsznak meg szinte

szavát se lehet venni, mert ők ugyan Kamsísból származnak, ám barátaik
és rokonaik a környező falvakban élnek, s a zavargások immár az egész
vidékre kiterjedtek.

1906. június 20.

Cromer tegnap elutazott Angliába, hogy mint minden évben, ezúttal is

otthon töltse a szabadságát, ám az al-Muajjadban megjelent cikk szerint a
bitófákat már tegnapelőtt gondosan ellenőrizték a börtön raktárában, s a
Lordot távollétében Charles de Mansfeld Findlay tanácsos fogja
képviselni. Egyfolytában imádkozom, hogy az igazság diadalmaskodjék a
Rendkívüli Törvényszék előtt.

A Törvényszéket a következő személyiségek alkotják: Butrosz Gáli basa,

a miniszterelnök; Mr. Bond, a bíróságok alelnöke; Mr. Hayter, a
törvényszéki tanácsos helyettese; Ludlovu ezredes, az Okkupációs
Hadsereg haditörvényszékének elnöke, valamint Ahmed Fathi Zaglúl bej, a
bennszülött bíróságok elnöke. A vádat Ibrahim al-Hilbávi bej képviseli, a
védelmet pedig Mohamed Juszuf bej, Iszmáil Ászim bej és Ahmed Lutfi
Szájed bej látja el.

A férjem úgy véli, Butrosz Gáli nehéz helyzetben van, mivel a távollevő
igazságügy-minisztert helyettesíti. Saríf basa meglepőnek találja, hogy al-
Hilbávi és Fathi Zaglúl efféle szerepet vállal, de azt mondja, al-Hilbávi
világéletében önző volt, mindig csak a saját érdekeit tartotta szem előtt,
Zaglúl pedig valószínűleg úgy véli, már rég a fellebbviteli bíróságon lenne
a helye, csak Bond eddig megakadályozta az előléptetését. De hiába tudja
róluk mindezt a férjem, azt mondja, mégsem gondolta volna, hogy
 hajlandók részt venni ilyen szörnyűségben.

1906. június 27.

Kihirdették az ítéleteket. Négy férfit – Haszon Mahfúzt, Juszuf Szalímot,

Szajjid Szálemet és Mohamed Zahrant – kötél általi halálra ítéltek. Kettőt –
Ahmed Mahfúzt és Mohamed Abdel-Nabit, a müezzint – életfogytiglani
börtönbüntetésre, valamint kényszermunkára. Ahmed al-Szfszit tizenöt év
börtönbüntetésre és kényszermunkára. További hat férfit hét év
börtönbüntetésre és kényszermunkára, nyolc férfit pedig ötven
korbácsütésre. Az ítéleteket Densavaiban kell végrehajtani.

1906. június 28.

A szalamlekben Ahmed Hilmi a kezébe temeti az arcát, s csak úgy remeg a

válla az elfojtott, halk zokogástól. Saríf al-Bárúdi basa gyöngéden Ahmed
Hilmi vállára teszi a kezét. Huszni al-Gamrávi bej könyökével a térdére
támaszkodva előregörnyed a karosszékében, s a padlóra mered. Iszmáil
Szabri basa az olvasóját szorongatja. A férfiak szótlanul ülnek. Odafönt, a
masrabíja mögött Laila és Anna némán térdel egymás mellett a kemény
padkán. Egyikük se mozdul, hogy felitassa patakzó könnyeit.

– Bocsássatok meg – töri meg végül a csendet Ahmed Hilmi. Megtörli az

arcát, ültében kihúzza magát. – Micsoda barbárság! – mondja keserűen. –
Iszonyú! A faluban fölállították a bitófákat, melléjük rakták a derest, majd
odaterelték az embereket, hogy végignézzék az egészet. Fölakasztották az
első nyomorultat, és hagyták, hogy ott lógjon, a családja, az egész rokonsága
szeme láttára… A másikat meg deresre húzták és megkorbácsolták. Aztán
újabb akasztás, újabb korbácsolás… És ez így ment a végtelenségig…

Senki sem szól egy szót sem.

– És még ők merik civilizált nemzetnek nevezni magukat! – háborog

Ahmed Hilmi.

A másik három továbbra sem tud mit mondani.

– Juszuf Szalím mindössze huszonkét éves volt – folytatja Ahmed Hilmi. –

Fölállt az emelvényre, a bitó alá, az emberekhez fordult, és elkiáltotta magát:
„Allah átka sújtsa az igaztalanokat!” Aztán fölakasztották szegényt.

Laila a sötétben Anna keze után nyúl, és a két nő egymásba kapaszkodik.

Iszmáil Szabri végigsimítja elkínzott arcát.

– Már leadtam a cikkemet az al-Livának – beszél tovább Ahmed Hilmi. –

A puszta tényekre szorítkoztam, és esdekelve kértem az olvasókat, hogy ne
legyenek kíváncsiak további részletekre, mert a ma történtekre nem találok
szavakat. Egyszerűen leírhatatlan.

Huszni al-Gamrávi bej fölegyenesedik. – Cromernak ezzel vége – mondja.

– Mindent el kell követnünk, hogy valóban így legyen.

– Lehetségesnek találjátok? – kérdezi Iszmáil Szabri.

– Igen – feleli Saríf basa. – A L'Egypte külföldön is kapható, sokan

olvassák. A Manchester Guardian figyelmét is fölkeltette az ügy, cikk jelent
meg róla. A Daily Chronicle pedig már huszadikán – még a tárgyalás kezdete
előtt – közölt egy táviratot, amely szerint Cromer előre eldöntötte, hogy
kivégezteti ezeket az embereket. Valószínűleg a Tribune is hallatni fogja a
szavát. Én sem maradok tétlen. Elküldöm az egyik emberemet Densavaiba, és
megbízom, hogy készítsen minden részletre kiterjedő beszámolót az esetről,
aztán az egészet kiadatjuk Angliában. Ha a sajtó eleget foglalkozik az üggyel,
az emberek majd követelni kezdik, hogy a parlament is napirendre tűzze, és
akkor az írek rögtön lecsapnak rá. A Külügyminisztérium meg zavarba jön,
és magyarázkodásra kényszerül, mert nem akarta, hogy ilyesmi történjék.
Musztafa Kámil a francia lapokkal veszi föl a kapcsolatot. Ha szükséges, azt
a barátunkat is rábeszéljük, hogy találjon valami módot a hamisított levél
közzétételére, akitől az angol fordítást kaptuk – vagy legalább kezdjen el
fenyegetőzni, hogy nyilvánosságra hozza. Ha az okkupációnak nem is tudunk
véget vetni, Cromertól minden bizonnyal megszabadulunk.

– És kit látnál szívesen a helyében? – kérdezi Ahmed Hilmi keserűen. –

Talán Kitchenert?

– Chitty bej, a vámparancsnok, megfelelő utód lenne – veti fel Huszni bej.
– Itt született, jól beszél arabul, és ismer bennünket. Amellett ért a
pénzügyekhez. Azt hiszem, együtt tudnánk működni vele.

– És a mai nappal hogyan számolunk el? Mert így nem érhet véget! – néz
rájuk Ahmed Hilmi. – Azoknak a szerencsétleneknek azt sem engedték meg,
hogy eltemessék a halottaikat! A rendőrök szállították el a holttesteket! A
hozzátartozóknak pedig megtiltották, hogy a házukban részvétlátogatókat
fogadjanak. Még gyászolni sem hagyják őket…

– Majd mi kijelölünk itt egy házat, ahol az emberek leróhatják a

kegyeletüket – jelenti ki Saríf basa.

A többiek meglepetten merednek rá.

– Magam fogom megnyitni előttük a Hilmíjában lévő házamat – hangzik a

folytatás. – Három egymást követő estén bárki bejöhet, és persze mind az öt
csütörtökön meg a negyvenedik napon is.

– Ez nagyon veszélyes, barátom! – kiált fel Iszmáil Szabri elképedve.

– Én kitűnő ötletnek tartom – mondja Huszni bej.

– Természetesen nem kell közhírré tennünk, sem nagydobra vernünk –

magyarázza Saríf basa. – Elég, ha szép csendben elterjesztjük. Eleve
kikötjük, hogy nem hangozhatnak el búcsúbeszédek, szónoklatok, csak a
Koránból lehet felolvasni, és kizárólag részvétnyilvánítást engedélyezünk,
tüntetésről szó sem lehet. Ezt senki sem akadályozhatja meg.

1906. június 29.

Amikor a férjem tegnap este följött a Lakásunkba, engem sírva talált.

Szorosan magához ölelt, s én kimondtam, ami a szívemet nyomta:

– Úgy szégyellem magam!

– Ne, Anna, ne! – suttogta ő, s amikor fejemet a vállába fúrva tovább

zokogtam, gyöngéden eltolt magától, és így szólt hozzám: – Figyelj rám,
drágám. Nem szabad… soha nem szabad… nem kell szégyenkezned a
 történtek miatt. Az ember jellemét nem az határozza meg, hogy angolnak
született-e az illető, vagy más nációhoz tartozik. Hiszen al-Hilbávi
egyiptomi. Ahmed Fathi Zaglúl úgyszintén. Mr. Barrington és Mr. Blunt
pedig angol.

– De én hallgatóztam! – kiáltottam fel sírva. – Hallottam, mit mondott

Ahmed Hilmi. És nem bírom elviselni! Folyton arra gondolok, mit
érezhetnek ma este azok a szerencsétlen densavai emberek… a gyászoló
anyák, a megözvegyült asszonyok, az elárvult gyermekek…

– Csitt – mondta a férjem. – Ezt a szörnyűséget csak úgy tudjuk

elviselni, ha a magunk javára fordítjuk a történteket. Ha gondoskodunk
róla, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyesmi. Soha többé! És minden
tőlünk telhetőt megteszünk, hogy szabadon bocsássák a foglyokat. Már
dolgozunk rajta, a londoni barátaid pedig segíteni fognak nekünk.

Oly szorosan fonta körém a karját, hogy éreztem, milyen hevesen ver a
szíve. – Ugye velem maradsz ma éjjel? – kérdezte. – Szükségem van rád,
Anna! Ugye ma éjjel nem hagysz egyedül? – És amikor az arcára néztem,
új, mély ráncokat fedeztem föl a szája sarkában meg a homlokán.

Három napon át, majd öt egymást követő csütörtökön és augusztus 6-án tele
volt a Hilmíjában lévő ház meg a kertben fölállított hatalmas sátor a
Kairóból, a Delta városaiból és falvaiból, a Felső-Egyiptomból összesereglett
emberekkel. Saríf al-Bárúdi basa, Huszni al-Gamrávi bej és más előkelő
személyiségek a kapuban állva fogtak kezet az érkezőkkel, s fogadták a
részvétnyilvánításokat. A tömeg több ezer csésze erős, cukor nélküli
feketekávét ivott meg, de egyetlen pisszenés sem hallatszott azon a monoton,
mégis dallamos kántáláson kívül, amellyel az élőknek és holtaknak egyaránt
reményt adó Korán versei vigasztalták a gyásztól megtört szíveket.

26
…némelyik vezető gyáva volt. Az ember már-már
 azt mondhatná róluk, hogy elárulták azt az országot,

mely a legmerészebb álmaikat is felülmúló nagylel-

kűséggel bánt velük. Ami engem illet, én életem

végéig nem térek le a kijelölt útról, mert szent meg-

győződésem, hogy e védekezés gyümölcseit majdan,

talán csak hosszú évek múlva, akkor is egyiptomi

ember fogja learatni, ha a védők sorában nem az

első és nem is a második lesz az illető…

Musztafa Kámil, 1898

Tavászi, 1997. november 17.

Isabel gyereket vár.

– Ugye megmondtam, hogy ezt a sors rendelte így! – közölte tegnap este
telefonon. – Gyakran voltunk együtt… de a legelső alkalommal történt. Már a
harmadik hónapban vagyok! Ne haragudj, hogy eddig nem szóltam neked, de
egészen biztos akartam lenni benne. Megfogadtam, hogy amint három
hónapos lesz a baba, azonnal fölhívlak.

– Isabel! Hiszen ez csodálatos! – lelkendeztem, de a biztonság kedvéért

megkérdeztem tőle: – Ugye te is így gondolod?

– Igen – felelte. – Igen! Észveszejtően boldog vagyok!

– És Omar?

– Hát… ő… egyelőre teljesen ki van borulva – felelte. – Azt ugyan nem

kérdezte meg, hogy meg akarom-e tartani a bébit, nem, ilyesmit ki sem ejtett
a száján… De egyfolytában azt hajtogatja, hogy ötvenöt éves, és most mi
lesz.

– Adj időt neki – tanácsoltam.

– Ez természetes! Eszem ágában sincs sürgetni – válaszolta. – És nem

kötöm meg a kezét. Éreznie kell, hogy szabad. Egyetlen szóval sem
említettem, hogy költözzünk össze. Nem kívánom tőle, hogy döntsön.
Semmit sem kell elhamarkodnia. Mindig meg szoktam várni, hogy Ő hívjon
fel… illetve majdnem mindig.

Csapdába esett, gondolom azonnal. A bátyám egyrészt nyilván úgy érzi,

csapdába esett, másrészt büszke a babára, harmadrészt fogalma sincs, mit
mondjon a gyerekeinek. Már felnőttek, idősebbek a fiaimnál. Vajon mit
szólnak majd hozzá? Örülnek neki? Jót derülnek a dolgon? Vagy neheztelni
fognak az apjukra? Omar még biztosan nem mesélte el Isabelnek, hogy
viszonya volt Jasmine-nel; Isabel rögtön kipakolt volna nekem. A bátyám
ezek szerint elhessegette a félelmeit – hiszen továbbra is találkoztak –, de ez a
terhesség alighanem újra visszahozza őket. Apa és nagyapa egy személyben –
mint Ramszesz, Ehnaton vagy bármelyik nagy fáraó… No, ezt az ötletet nem
fogja díjazni. Hiszen modern gondolkodású férfi: igazi arab-amerikai.
Amellett, győzködöm magam egyfolytában, kizárt dolog, hogy ő legyen
Isabel apja. Nem létezik!

Isabel azt mondja, egyelőre nem tud visszajönni Kairóba. Azt szeretné, ha
inkább én utaznék Amerikába. Majd ha befejezem a sztorit, válaszolom; úgy
látom, nemsokára elkészülök vele. Cromer már lemondott, és Eldon Gorst
lépett a helyébe. Új szelek fújnak, s ebben a békülékenyebb légkörben
egyszerre négy politikai párt is alakult. Az első természetesen az angolbarát
Szabad Nacionalista Párt, amelynek az al'Mukattam a szócsöve. Fennen
hirdeti, hogy „A haza és a nemzet biztonságát a brit reformtörekvések
szavatolják", így nem csoda, ha mindenki megveti. A második a Hizb al-
Umma, a Nemzeti Párt, amit Ahmed Lutfi Szájed alapít meg néhány
notabilitással és magas rangú állami hivatalnokkal együtt. Ők az al-Gharida
hasábjain teszik közzé nézeteiket, s azt mondják, fokozatosan kell
függetlenné válni Nagy-Britanniától, lassanként kell véget vetni a török
uralomnak, óriási befektetésekre van szükség az oktatásban és az iparban,
azonkívül be kell vezetni az alkotmányos kormányzást. A harmadik Musztafa
Kámil Egyiptomi Nemzeti Pártja, az al-Hizb al-Vatani, amely az al-Liva
közvetítésével a függetlenség azonnali kivívását követeli, s az ottomán állam
keretein belüli alkotmányos kormányzást tűzi ki célul. És végül a negyedik
párt élén maga a kedive áll: a Hizb al-Iszlah az Ali Juszuf sejk tulajdonában
lévő al-Muajjadban jelenteti meg a programját. Azonnali függetlenséget,
valamint alkotmányos kormányzást ígér, de a török kapcsolatokkal csínján
bánik, és felveti, hogy egy új arab kalifátust kellene létrehozni, amelynek az
uralkodója kalifái minőségben a kedive lenne.

És a férjem természetesen egyikbe sem fog belépni. A kedive pártja meg a

brit szimpatizánsok szóba sem jöhetnek, de az sincs ínyére, hogy az al-
Vatani továbbra is hű akar maradni az ottománokhoz, mert ő úgy véli,
egyre nagyobbak az Egyiptom és Törökország közötti érdekellentétek.
Talán magától értetődő lépésnek tetszene, ha a Hizb al-Ummához
csatlakozna, melyet jórészt a barátai alapítottak, ám a többi párt nyilván
azzal fogja vádolni őket, hogy a tagság érdekei közel állnak az
angolokéihoz, hiszen a többség a tehetősebb notabilitások és állami
hivatalnokok közül kerül ki, s ráadásul azt rebesgetik, hogy Cromer még a
távozása előtt áldását adta erre a pártra. De azt hiszem, a férjem mégis
belépne, ha nem én volnék a felesége – csakhogy én vagyok, és ez a tény
talán a kelleténél is fokozottabb óvatosságra készteti: még a látszatát is
igyekszik elkerülni, hogy angolbarátnak tartsák, s a britekhez fűződő
kapcsolatairól suttogjanak. Így aztán inkább szabad és független marad,
írásait abban a lapban publikálja, amelyikben éppen kedve tartja, s olyan
tervek megvalósításán dolgozik, amelyeket mind a Vatani, mind az Umma
teljes egyetértésben támogat.

Most már hamarosan megérjük, hogy megnyílik a Képzőművészeti

Akadémia, sőt a kedive nemrég kinevezte Ahmed Fuád herceget a Nemzeti
Egyetem tanácsának elnökévé, és a férjem ]ákúb Artin basával együtt az
alapító okirat, a működést engedélyező kiváltságlevél megfogalmazásán
dolgozik. Azt hiszem, az 1907-es esztendő alapjában véve jól végződik,
hiszen hamarosan kegyelmet fognak kapni azok a foglyok, akiket a
densavai incidens miatt ítéltek el. Gyakran tűnődöm, vajon nyújt-e némi
vigaszt a falu özvegyeinek és árváinak, hogy az ellenük elkövetett kegyetlen
gaztett végül Cromer bukását okozta, és a szörnyű brutalitás híre
világszerte óriási felháborodást keltett. Az a legfurcsább az egészben, hogy
egybehangzó állítások szerint Cromer igencsak meglepődött, sőt mélységes
csalódás érte, amikor visszaérkezése után mindenütt a személye elleni
egységes fellépéssel kellett szembesülnie, s a tiltakozást az utolsó pillanatig
a kedive fondorkodásának, nem pedig a saját tettei elkerülhetetlen
következményének tulajdonította. De most már elég! Elég legyen a
politikából, ahogy Zainab úrnő folyvást mondogatja, hiszen szegénynek –
előbb a férje, aztán a fia miatt – az egész életét teljesen áthatotta a
politika. Mostanában azonban boldogabb, mint korábban volt, mert
egyszerre három kisgyerek is szaladgál a házban. Sokszor nyájas mosollyal
rám néz, és így szól hozzám: „Látod, édes lányom, milyen végtelenül
bölcsen tette Allah, hogy távoli hazádból ide-küldött a fiamnak annyi
meddő év után!”

Istenem, mily forrón kívánom magam is, hogy egyszer s mindenkorra

azt mondhassuk: „Elég a politikából.” Néha elmélázom, milyen is lenne,
ha Londonban élnék, ha semmi más dolgom nem akadna, mint eldönteni,
mit főzzünk ebédre meg vacsorára, ha csak a gyerekekkel kellene
törődnöm, s utánanéznem, rendben van-e minden a ház körül. Mivel
töltenem az időmet? Talán sétálgatnék a Parkban. Esténként színházba
vagy étterembe mennék a barátnőimmel. És most, decemberben, a
karácsonyfák meg a gyertyák is eszembe jutnak, s arra gondolok, milyen
kellemes is a nagy bevásárlást egy-két órára megszakítva együtt ebédelni
valamelyik barátnőmmel. De ha elképzelem a londoni házamat, Nurt látom
magam előtt, ahogy lefelé szökdécsel a lépcsőn. Amikor színházba megyek,
a férjembe karolva lépek be a foyer-ba. A Harrodsba is azért térek be,
hogy neki és Zainab úrnőnek vegyek ajándékot, s ha utána megebédelek
valahol, Laila társaságában ülök az asztalnál, s együtt nézegetjük a
családtagoknak vásárolt ajándékokat meg a gondosan összeírt listát,
amelyből kiderül, mi hiányzik még a fa alól.

ÉS HA ANNA JELENLÉTÉT úgy értelmezem, hogy Allah azért küldte el

közénk, mert jót akart tenni a családunkkal, akkor vajon hogyan
értelmezzem azokat a későbbi eseményeket, melyek talán éppen sógornőm
jelenlétéből eredtek? Nem tudom. Jobb, ha e kérdésre nálam bölcsebb
elmék adják majd meg a választ. Csak annyit mondhatok, hogy Annával
együtt éltük a megszokott életünket, s alig akadt olyan nap, amikor ne
töltöttem volna vele legalább néhány kellemes órát.
 Mint köztudomású, az Egyetem 1326/1908-ban nyílt meg, arra azonban
ma már kevesen emlékeznek, hogy az első évben minden pénteken
hölgyeknek is tartottak előadásokat – helyesebben tartottunk, mert erre a
feladatra Nabavíja Múszát, Maiak Hifni Nászifot, Labíba Hásimot és
engem választottak ki. Annát is meghívtuk, hogy a képzőművészetről
beszéljen a hallgatóknak, madame Huszein Rusdi pedig az európai
történelmet oktatta. Anna gyakran tréfálkozott, mondván, a hárem dolgozó
nőt faragott belőle, hiszen folyvást az előadásaira készül, rendszeresen
publikál a folyóiratban, és cikkeket fordít a fivéremnek angolból franciára
vagy franciából angolra. Sűrűn kapott híreket angol barátaitól, úgy vágott
az esze, mint a borotva, amellett különös tehetsége volt a logikus, mégis
szenvedélyes érveléshez. Rendkívüli nyelvérzékkel alkalmazta a
jellegzetesen angolos szófordulatokat, így minden egyes írása telitalálatnak
bizonyult.

Musztafa Kámil basa halálát az egész ország súlyos csapásként élte

meg, de egy ideig úgy látszott, Mohamed Faríd bej folytatni fogja a
munkáját. A férjem is együttműködött vele a munkások érdekeit érintő
ügyekben, és 1908-ban négy szakszervezetet sikerült megalapítanunk.

Időközben Törökországban kitört az ifjútörökök forradalma, kihirdették

az alkotmányt, megalakult az ottomán parlament, s mindez valódi
változásokat ígért. Az angol kormány nem járult hozzá, hogy Egyiptom
képviselőt küldjön a parlamentbe, és a novemberi katonai díszszemlén az
egyetemi hallgatókból meg az összegyúrt tömegből spontánul tört fel a
kiáltás: „Éljen a függetlenség!”

És a családi életünk maradéktalanul boldog volt. Anyám úgy

gondoskodott rólunk, akár a kotlós a kiscsibéiről, atyám pedig elégedetten
üldögélt az udvaron, s a varázslatos szőttesét szövő Annát figyelte. Bár
Allah mindkettőnket csupán egy-egy gyermekkel áldott meg, a gyermekek
szépen növekedtek, s velük együtt nőtt a szívükben az irántunk és egymás
iránt érzett gyöngéd szeretet.

Nur az apja térdén ül, és figyelmesen nézegeti az aranyórát, amit épp az előbb
sikerült kihalásznia Saríf basa mellényzsebéből. Saríf al-Bárúdi szintén
figyelmesen, mélyen elgondolkozva nézi a lányát. A hirtelen támadt
csendben Laila föltekint a könyvéből, s mintha a fivére gondolataiban
olvasna, így szól:

– Allah legyen kegyes hozzád, kedves bátyám, és őrizzen meg a

lányodnak, hogy még boldog menyasszonyként is láthasd, s magad adhasd
feleségül Ahmedhez.

Saríf basa töprengéséből felocsúdva a húgára pillant. – Honnan tudhatnánk,

hogy valamikor majd egy pár lesz belőlük? – kérdezi mosolyogva. – Talán
azt hiszed, nem találkozhatnak másokkal, akiket esetleg jobban
megszeretnek?

– De hát a saját szemeddel láthatod, hogy máris valósággal imádják

egymást! – feleli Laila. – Azt sem bírják elviselni, ha egyetlen napra el kell
válniuk! Amikor…

– Elég legyen, Szitt Laila! – vág közbe Mabrúka. – Csak Allah tudja az
egek és a föld rejtett titkait!

– Hát te meg honnan kerültél elő ilyen hirtelen? – kérdezi Laila az öreg
dajkától meglepetten.

Odakintről hangos sírás, jajveszékelés hallatszik; a panaszos hangok már a

ház közelében verik fel a csendet, s a kilencven évvel ezelőtt történteket
idéző látomásomból összerezzenve zökkenek vissza a jelenbe, amikor valaki
az ajtómon kezd dörömbölni. A küszöbön Am Abu el-Maati lánya toporog,
mellette pedig a szülésznő az orvosi rendelőből meg néhány falubeli asszony,
akiket méhkasként rajzó gyerekhad követ. A nők födetlen fővel állnak
előttem, fekete nagykendőjük úgy lóg a nyakukban, mintha csak úgy
siettükben kapták volna magukra.

– Elvitték az apámat, Szitt Hanim! – zokogja Am Abu el-Maati lánya. –

Jöttek a katonák, és elvitték a többi férfival együtt! Segítsen rajtunk, Szitt
Hanim! Kihez forduljunk? Kivel beszélhetnénk az érdekükben? Allah majd
megtorolja a rajtunk esett sérelmeket… – sikoltja kétségbeesetten, aztán sírva
lekuporodik a földre, és az öklével veri a fejét.

– Miért? – kiáltok fel döbbenten. – Miért? Mi történt? Hová vitték őket?

 – A luxori szörnyűség miatt, asszonyom – feleli a szülésznő. – Ezért
fogdossák össze a férfiakat…

– Miért? Mi történt Luxorban? – kérdezem.

– Hát nem tetszik tudni? Pedig mindenütt ezt beszélik! Megkergült

körülöttünk az egész világ…

– Szitt Amal egész álló nap dolgozik – siet a mentségemre Hadra. –

Honnan tudhatná?

– Halomra gyilkolták a turistákat Luxorban. Legalább ötvenet, de az is

lehet, hogy százat öltek meg. Nem tudjuk pontosan. A templomnál. Valami
összetűzés támadt, lövöldözni kezdtek, és most a kormány a nép ellen fordult
miatta…

– Elvitték az apámat! Elvitték az apámat…

– És a mi falunknak mi köze ehhez?

– Nemcsak a mi falunkat rohanták le, hanem egész Felső-Egyiptomot.

Háború van, Szitt Hanim! Háború! Tőlünk tizenhét férfit vittek el. Mit
tegyünk? Kihez forduljunk?

– Hová vitték őket? A falubeli rendőrőrsre?

– Nem. A kerületi kapitányságra.

– Magamra kapok valamit, és máris indulok!

Berohanok a házba, de a szobám közepén megtorpanok. Majd kiugrik a

szívem az izgalomtól. Beleszédülök, úgy kavarog a fejemben mindaz, amit
arról olvastam-hallottam, hogy mi történik a rendőrkézre került
szerencsétlenekkel: bekötik a szemüket, levetkőztetik, megkorbácsolják
őket… Lerogyok az ágyra, lehunyom a szememet, és megpróbálok erőt venni
magamon, hogy lecsillapodjam. Amikor fölnézek, anyám szomorúan tekint le
rám a portréjáról. Mély lélegzetet veszek, aztán belebújok a városi ruhámba,
harisnyát húzok, selyemsálat dobok a nyakamba. Megfésülködöm, leheletnyi
rúzst kenek a számra, fülbevalót teszek a fülembe. Fogom a retikülömet,
aztán hirtelen ötlettel előkapom az angol útlevelemet a toalettasztal fiókjából,
s behajítom a táskámba az egyiptomi személyi igazolványom meg a
jogosítványom mellé.

Az összes asszony velem akar jönni, de csak az egyik ismeri a

kapitányságra vezető utat, így aztán őt viszem magammal – meg Am Abu el-
Maati lányát és Hádrát. Remegő kézzel, szorosan markolom a volánt. Érzem,
hogy magam is menten sírva fakadok, de lenyelem a könnyeimet, és minden
erőmet összeszedve uralkodom magamon. Amint a kapitányság előtti tér
szélére érünk, szuronyos puskával a kezükben katonák rohannak felénk, és
megállásra kényszerítenek.

– Állj! Azonnal álljanak meg! Hova mennek? – ordítanak ránk.

– A főkapitánnyal akarunk beszélni – felelem.

– Tilos! – Körülveszik a kocsit. Ideges, dühös fiatal kölykök.

– Tilos? Micsoda? Be akarunk menni a kapitányságra.

– Már mondtam, hogy tilos!

Kinyitom az ajtót, és kiszállok. – Na ide figyeljenek! – förmedek rájuk, s

magam is meglepődöm, milyen erélyesen cseng a hangom. – Senki sem
tilthatja meg, hogy bemenjek! Ha nem tudnák, ez a rendőrség épülete, és én a
főkapitánnyal akarok beszélni. Ha azonnal nem állnak félre az utamból, és
most rögtön nem engednek be, akkor a mobiltelefonomról fölhívom a
kormányzót, Muhji bejt, aztán lesz nemulass! Ha nem térnek észre, úgy
kirúgatom magukat, hogy a lábuk se éri a földet!

– Mi csak a parancsot teljesítjük, Szitt Hanim.

– Miféle parancsot? Az egyikük máris indul, jelenti a kapitánynak, hogy

Amal al-Gamrávi úrnő óhajt vele beszélni, én pedig rögtön utána bemegyek
hozzá

– De gépkocsiknak szigorúan tilos a kapitányság közelében parkolniuk.

– Rendben van. A kocsit itt hagyom. Ha egyetlen karcolás esik rajta,

garantálom, hogy megkeserülik!

Az egyik katona valóban el is indul az épület felé, én meg már ügetnék

utána, amikor az asszonyok kinyitják a kocsi ajtaját, hogy kikászálódjanak, a
katonák azonban gorombán visszalökdösik őket.

– Bennszülöttek nem tartózkodhatnak a téren!

– Bennszülötteknek merik nevezni a saját honfitársaikat?

– Nem lehet, Szitt Hanim, értse meg – hebegi valamelyik. –

Mindnyájunkat főbe lőnek, ha…

– Nincs semmi baj, ne is törődjenek velük – mondom az asszonyoknak. –

Várjanak meg idekint. Zárják be belülről az ajtót. Maguk pedig a közelükbe
ne merjenek menni! – mordulok rá a katonákra.

A kapitány fölállva üdvözöl az irodájában. Nagydarab, negyvenes,

keménykötésű férfi, fekete bajusszal. Elgyötörtnek, idegesnek látszik, és ezen
a hideg novemberi estén is erősen verejtékezik. A fal mellett álló fotelokban
két civil ruhás férfit pillantok meg. Kezet fogok a főkapitánnyal,
bemutatkozom és leülök.

– Néhány falumbeli férfi ügyében kerestem föl, excellenciás uram… –

kezdeném a mondókámat, de az egyik civil közbeszól-

– Melyik faluról van szó?

– Tavasziról – felelem. – A mai nap folyamán katonák érkeztek, és

összeszedték a férfiakat. Azért jöttem, hogy megérdeklődjem, mit lehetne
tenni az érdekükben.

– És önnek mi köze ehhez az ügyhöz? – kérdezi a civil. Feléje fordulok;

savószínű szemével tetőtől talpig végigmér.

Fogalmam sincs, kicsoda-micsoda. Rendőr? Katonatiszt? Vagy a

titkosszolgálat embere? Vajon a kapitány fölöttese? Nyilván, különben nem
merne így közbevágni.
 – Tavaszi az én birtokomon fekszik – magyarázom –, és felelős vagyok a
földemen elő fellahokért. Az asszonyaik fordultak hozzám segítségért.

– Szükségállapot van, hölgyem – közli a kapitány.

– Luxor miatt?

– Igen, Luxor miatt. Hatvan embert gyilkoltak meg. Mindannyian turisták

voltak.

– És mi köze Tavászinak Luxorhoz, uram? Ezek a fellahok békeszerető

emberek…

– Nekünk minden gyanúsítható személyt le kell tartóztatnunk – válaszolja,

és hallom a hangján, hogy fáradt lehet.

– De miért tartoznának a gyanúsítható személyek közé a Tavasziban élő

emberek? – faggatom tovább. – Hiszen a munkájukon kívül semmi mással
nem törődnek! Önök meg éjnek évadján rájuk törnek, a házukból hurcolják el
őket…

– Mindenki gyanús! – jelenti ki a savószemű.

– Szóval az összes egyiptomi férfit lecsukják? Látom, hogy elvörösödik.

– Ha kell, akár a nőket is! – vágja rá ingerülten.

– Azt szeretném megkérdezni, excellenciás uram – nézek ismét a

kapitányra –, hogy a falumbeliek közül elkövetett-e bárki olyasmit, ami
felébresztette a gyanakvásukat. Találtak-e bármelyikük házában valamit…

– Már megmondtam, asszonyom: szükségállapot van.

Egy pillanatig hallgatok, aztán újra próbálkozom: – Mennyi ideig

szándékoznak fogva tartani őket?

– Jelenleg senki sem tudja. Attól függ.

Hátat fordítok a két civilnek, és kizárólag az asztalra meredő kapitányra

összpontosítok. Szuggerálom, hogy a szemembe nézzen.

– Excellenciás uram – mondom neki –, az ön által letartóztatott férfiak

között idős emberek is vannak. Köztiszteletben álló sejkek. Legalább őket
engedje szabadon! Ha megteszi, lecsillapodnak a kedélyek a faluban, és Allah
holnap mindenkinek megmutatja az igaz utat. Mi pedig imádkozni fogunk,
hogy áldja meg önt a jóságáért.

– Ma éjjel mindnyájan itt maradnak – jelenti ki a savószemű. – Holnap

kihallgatjuk őket, aztán majd meglátjuk.

A kapitányra pillantok, de a szeme se rebben. Semmit sem árul el az arca. –

Hallotta, asszonyom, mit mondott a basa.

Miközben fölállok, érzem, hogy mindjárt könnybe lábad a szemem,

ugyanakkor iszonyúan dühbe gurulok, és a falra akasztott táblára mutatok. –
Látják ezt? – kérdezem a rápingált jelmondatra bökve. – így szól: „A
rendőrség a népet szolgálja.” Ha egy csöpp tisztesség szorult az urakba,
inkább leveszik innen!

Sírva markolom a volánt, ahogy kihajtok a térről. Tudom, min fognak

keresztülmenni a férfiak. Az asszonyok is tudják, és halkan zokognak. Látom
Am Abu el-Maati nyaka körül a kötelet, s látom a vért is, amely a szája
sarkából az állára szivárog, a mély ráncok közé. Émelyegve rezzenek össze
az arcát meg a tarkóját érő ökölcsapásoktól: „Te gazember! Te kutya, te
rohadt dög…” Muszáj valahogy összeszednem magam! Nem szabad, nem
szabad ennél rosszabbra gondolnom…

Végre hazaérünk. Hadra úgy dönt, ma éjszakára nálam marad. Tíz óra.
Fölhívom Tárik Atíját. A felesége vagy az egyik lánya veszi föl a telefont.

– Jó estét kívánok – mondom. – Amal al-Gamrávi vagyok. Tárik bejjel

szeretnék beszélni…

Már hallom is a hangját a vonal másik végén. – Helló, Amal! Láttad ezt a
luxori katasztrófát?

– Tárik! – kiáltok fel, és sírva fakadok. – Mit gondolsz – kérdezem, miután

elmagyarázom, mi történt –, a kormányzó ki tudja hozatni őket?

– Igen – feleli. – Holnap reggel fölhívom.

– De így egész éjjel bent lesznek szegények!

– Nyugodj meg, Amal. Tudom, mire gondolsz, de rémeket látsz. Ma éjjel

nem esik bajuk. A rendőrségnek más dolga is van. Ezek kisemberek, nem
ilyenekre vadásznak. Hidd el nekem. És holnap kihozzuk őket.

Beküldöm Hádrát a faluba. – Mondja meg az asszonyoknak, hogy

beszéltem Kairóval, és ha Allah is úgy akarja, holnapra minden rendben lesz.
Aztán maradjon szépen otthon, és ne engedje, hogy bárki valami bolondot
tegyen. Ha holnap alkonyatig nem jönnek vissza a férfiak, akkor magam is
odamegyek, és hírt viszek felőlük.

Hogyan tudnék így elaludni? Hogyan tudnék így dolgozni? Úgy érzem,
fényévek választanak el Anna világától. Vagy még sincs olyan messze?
Böngészni kezdem az interneten megjelent híreket – a luxori mészárlás
részleteit és különböző változatait próbálom összegyűjteni. Fölhívom Dínát
Kairóban, s megtudom tőle, hogy nem csak Tavászi sínyli meg a történteket;
számos faluban ugyanígy lecsukták a férfiakat. – El tudjuk vállalni az ügyet –
mondja –, de sokkal gyorsabban kiszabadulnak, ha egy befolyásos
ismerősödtől kérsz segítséget. Feltétlenül értesíts, hogyan alakulnak a dolgok
nálatok. – Remélem, a férfiak már alszanak. Ha nyomorultul érzik is
magukat, ha fáznak is ezek a szerencsétlen kisemberek, azért remélem, mégis
alszanak. E-mailt küldök a bátyámnak, s amint megkapja, telefonál.

– Atíja biztosan kihozza őket – biztat. – Úgy látom, tudja, hol kell pedálba
lépni…

– Olyan igazságtalan ez az egész! – kesergek.

– Hát persze. Teljesen igazad van – helyesel Omar. – De te minden tőled

telhetőt megteszel az érdekükben.

– Csakhogy a fejesek fütyülnek rá, mit beszélek – panaszkodom. – Ha itt

lettél volna, téged biztosan nem ráztak volna le olyan könnyen.
 – Ha ettől megnyugszol, átugorhatok – ajánlja fel.

– Ne! – vágom rá gyorsan. – Emiatt nem érdemes. – Mit tehetne, ha

idejönne? Valószínűleg még annyit sem tudna elérni, mint Tárik Atíja.
Hiszen évtizedek óta külföldön él, itthon nincsenek kapcsolatai. – Ne –
ismétlem meg még egyszer. – Csak úgy kiszaladt a számon. Beszélek bele a
vakvilágba. Képzelheted, milyen lelkiállapotban vagyok. – Megpróbálok
hangot váltani. – Inkább arról mesélj, mi van Isabellel! – érdeklődöm
könnyedén.

– Megmondtam neki – válaszolja.

– Mit? Hogy viszonyod volt az anyjával?

– Igen.

– És mit szólt hozzá?

– Azt hiszem, megdöbbent. Ő Jasmine-t csak öregasszonynak tudja

elképzelni. És így legalább kénytelen volt belátni, hogy magam is milyen
öreg vagyok.

– Te nem vagy öreg! Akkoriban jóval fiatalabb voltál Jasmine-nél.

– Igen, de azért Isabel szemében ezentúl mégis az anyja nemzedékéhez

tartozom.

– Nem kérdezte meg, hogy tudok-e a dologról?

– Dehogynem. Azt hazudtam, hogy csak a napokban meséltem el neked.

Most már különben sem érdekes, mert erre is talált magának elfogadható
magyarázatot. Szerinte a Jasmine-nel való viszonyom is azt bizonyítja, hogy
nekünk találkoznunk kellett. A fejébe vette, hogy a sors rendelte így.

– Szóval az első házasságod fatális tévedés volt…

– Pontosan! Elhamarkodtam a nősülést. Amilyen balfácán vagyok, nem

tudtam, hogy az igazi társam még meg sem született! – mondja a bátyám, s
most ugyanúgy nevet, mint régen. Jobbnak látom, ha nem kérdezem meg,
még mindig azt hiszi-e, hogy ő az apja Isabelnek.

– Ugye hamarosan újra eljössz hozzám?

– Megyek, amint tudok – ígéri, aztán hozzáteszi: – Ami azt illeti, te is

felülhetnél a repülőgépre. Senki sem akadályoz meg benne.

Lassan végigsétálok az üres házon. Kimegyek a verandára, ahol nemrégiben

még Am Abu el-Maatival üldögéltem, és kinézek. Látom a földeken túl a kis
falut, ahová – ma éjjel – tizenhét férfi nem térhetett haza. Tovább bolyongok,
s végül Isabel szobájában kötök ki, déd-nagybátyám, Saríf al-Bárúdi basa
portréja előtt.

– Látod? Látod ezt, Saríf basa? – kérdezem tőle, és ismét könnybe lábad a
szemem. Ő visszanéz rám, sötét szemében Tell-el-Kebír, Omdurmán,
Densavai árnyai kavarognak. Úgy érzem, valóban mindent lát, és úgy
szeretném… jaj, de szeretném, ha a karjába zárna…

1997. november 18.

Tizenegy órakor kopognak. Ajtót nyitok. Tárik Atíja mosolyog rám.

– Nahát! Te itt? – kiáltok fel meglepetten.

– Igen. Arra gondoltam, jobb lesz, ha személyesen intézkedem. Elmegyek

a kapitányságra. Velem jössz?

Amint megérkezünk, megtudjuk, hogy a kormányzó üzenete a megfelelő

rétegeken átszivárogva már minden illetékeshez eljutott.

– Hamarosan befejezzük az eljárást, és hazaküldjük az embereket – közli a

kapitány. Még nyúzottabbnak, még fáradtabbnak látszik, mint tegnap este. –
Úgyhogy nem kell sokáig feltartanunk önöket – teszi hozzá.

– Már hogy tartanának föl, excellenciás uram! – kedélyeskedik Tárik Atíja.

– Amíg elintézik a formaságokat, szívesen megiszunk önnel egy csésze
kávét, ha nincs ellenére.

A főkapitány kávéért csönget.

 A kocsiban ülve tizenhét férfit számolunk meg, miközben fölkapaszkodnak
a rabszállító autóba. Kötél ugyan nincs a nyakukban, de szakadt és véres
galabíjájukban lehorgasztott fejjel botorkálnak egymás után. Úgy érzem,
szétvet a méreg, ugyanakkor fojtogatja a torkomat a sírás, amíg egészen a
faluig követjük a rabszállítót.

– Most már minden rendben van. Nem lesz semmi baj – szólal meg Tárik,
ahogy lekanyarodik az útról a házhoz vezető ösvényre. Bejön velem, s már
mondanám is neki, hogy üljön le, főzök egy teát, de ekkor leesik a nagy kő,
ami eddig a szívemet nyomta, és egy széktámlába kapaszkodva sírva
fakadok. Ő csak egy pillanatig tétovázik, aztán odalép hozzám, szorosan
magához ölel, én meg ráborulva szabad folyást engedek a bennem
felgyülemlett fájdalomnak. Tárik a karjába zár, a fejemet, a vállamat
simogatja.

– Vége, Amal – vigasztal. – Nyugodj meg. Minden rendben van. Az

emberek hazajöttek, és senki nem meri még egyszer bántani őket.

– De miért kellett ennek megtörténnie? Hogyan történhetett meg

egyáltalán?

– A szükségállapot az oka. Ilyenkor szigorúbb törvények lépnek életbe.

Tudod, Luxor miatt…

– De ezeknek az embereknek semmi köze az egészhez…

– Most már itthon vannak.

– És megverték őket! Láttad, hogy néztek ki szegények?

– Most már itthon vannak, Amal.

– És a többiek?

– Miféle többiek?

– Akiket más falvakból hurcoltak el. Akiket senki sem szabadít ki.

– Nem válthatod meg a világot. Te megtettél minden tőled telhetőt.

 – Semmit sem tettem azonkívül, hogy fölhívtalak. Te mozgattál meg
minden követ az érdekükben!

– Jó, jó. De most már vége.

– Mihez kezdtem volna nélküled? Mi lett volna, ha nem ismerlek? Ha nem

tudlak felhívni telefonon…

– De ismersz, és fel tudtál hívni

– Ráadásul személyesen jöttél ide! Biztosan hajnali ötkor indultál

Kairóból…

– Csak hatkor.

– Jaj, Tárik, nem is tudom, mit mondjak…

– Semmit. Nézz rám! Így ni. Miért teszed tönkre magad? Menj szépen,
mosd meg hideg vízzel az arcodat. Van itthon egy kis konyak?

– Konyak? – tör ki belőlem a nevetés. Ó, hát persze… Am Abu el-Maatival

rágyújtok, Tank Arijával fölhajtok egy pohár konyakot… Én! És itt,
Tavasziban! Kész röhej!

– Mi nevetnivaló van ezen? – kérdezi. – Én csak egy kis konyakot…

– Semmi, semmi! – vinnyogom, és beszáguldok a fürdőszobába, ahol

arcmosás közben újra sírni kezdek. Hallom a torkomból felszakadó hangokat.
Úgy hüppögök, mint egy kisgyerek. Fölegyenesedem, jól kihúzom magam,
mélyeket lélegzem. Beszí vom, kifújom a levegőt. Beszívom, kifújom.
Kibámulok az ablakon. Rákényszerítem magam, hogy a feleségre gondoljak,
aki Kairóban fölvette a telefont.

Amikor előkerülök a fürdőszobából, Tárik rám pillant. – Borzasztóan

sápadt vagy. Aludtál te egyáltalán az éjjel? – kérdezi.

– Nem sokat – vallom be.

Teát főzök, kiviszem a hallba. Ő fogja a poharát, körülnéz. – Hány éve is

jártam itt utoljára?

– Ki ne mondd! – kiáltok fel.

– Pedig neked igazán nem kell félned az időtől – duruzsolja – Te sosem

fogsz megöregedni. – Úgy teszek, mintha elengedném a fülem mellett a
bókot, de hiába hallgatok, ő folytatja: – Ez az igazság. Nem most mondom
először. Ahányszor találkozunk, egyre szebb leszel. – Elmosolyodik, leteszi a
poharat, kinyújtott lábbal kényelmesen hátradől. – Sokért nem adnám, ha
láthattalak volna tegnap este a kapitányságon, miközben lehordtad őket!

– Ne is emlegesd! – mondom – Biztosan nevetséges voltam.

– Szerintem inkább ragyogó…

Ahogy fölállok, utánam nyúl, és elkapja a karomat. Lehúz magához, egy

pillanatig kérdőn a szemembe néz, majd máris a számra tapad a szája, s
szorosan markolja a hajamat. Végre egy korty levegőhöz jutok. – Eltöröd a
derekamat – suttogom, erre lenyom a padlóra, én előtte térdelek, ő fölém
hajol, az arcomat csókolja, s két kézzel fogja a fejemet. – Amal – dünnyögi
zihálva. – Amal…

Kopogást hallok, támolyogva föltápászkodom. Hadra és Raj issza áll az

ajtóban sugárzó arccal, fehér szalvétával letakart két hatalmas tálcával. –
Hoztunk egy kis harapnivalót, Szitt Amal. Hiszen még nem is ebédeltek! –
mosolyognak rám fülig érő szájjal.

– Köszönjük szépen! Allah áldja meg magukat a jóságukért – mondom. –

Kint esszük meg a verandán. Épp odasüt a nap.

Az asszonyok megterítenek, közben lopva Tárikra sandítanak.

– Hát a férfiak jól vannak-e? – érdeklődöm.

– Jól, Szitt Amal, hála legyen érte Allahnak! – feleli Hadra. – Ujjong az
egész falu, és a kezeit csókoltatja!

Fekete főkötőjük sarkát mosolygó szájuk elé kapva végül megkérdezik: –

Szüksége van még ránk, asszonyom?
 Igen! Maradjanak egy darabig! – vágom rá habozás nélkül, ők meg
villámgyorsan eltűnnek a konyhában.

– Gyáva vagy – morogja Tárik. Vállat vonok

De talán jobb is így – folytatja. – Elvégre Felső-Egyiptomban vagyunk…

Hűha! Ez aztán az ünnepi ebéd!

Az ajtóban így szól hozzám: – Az éjszakát itt töltöm a birtokomon. Csak

holnap reggel megyek vissza Kairóba. Ugye megadtam a mobilszámomat?

– Igen – bólintok.

– Most pedig mindenekelőtt aludj egyet. Meg ne próbálj dolgozni vagy

bármi másba fogni!

– Igen – mondom engedelmesen.

– És még valami, Amal. Nem rejtőzhetsz el örökre Tavásziban

Beül a kocsiba, elhajt, s az asszonyok nyomban előkerülnek. Megállnak

mellettem az ajtóban

– A basa szemet vetett magára, Szitt Amal – jelenti ki Hadra.

– Nasszer elnök eltörölte a rangokat és a címeket – válaszolom, de ő csak

legyint.

– Akár eltörölte, akár nem, egy basa akkor is basa. És ez a basa bizony
szemet vetett magára!

– Micsoda beszéd ez! – korholom fejcsóválva. – Hiszen én már

öregasszony vagyok!

– Mese habbal! Asszonyom szép, mint a holdsugár, és nincs az a férfi, akit

ne tudna magába bolondítani!

– Tárik bejt legalább száz éve ismerem – mondom.

 – Annál jobb! Az ismerős többet ér, mint egy idegen – bölcselkedik Hadra.

– Ráadásul nős ember – folytatom konokul.

– Hát aztán! – szólal meg Raj issza. – Egy férfinak akár négy felesége is
lehet!

Együtt nézünk a távolodó kocsi után.

– Szóval egy nős emberhez menjek férjhez? – kérdezem.

– Már mért ne menne? Hisz elég tehetős az uraság, el tudja tartani, és

boldoggá fogja tenni! Ez nem akárki, Szitt Amal, hanem egy igazi basa, és
teljesen odavan magáért! Ráadásul jóképű is. Csak rá kell nézni… szakasztott
Rusdi Abaza!

– Vagyis csábítsak el egy nős embert a feleségétől? Tegyem tönkre

szegény asszony életét?

– Aztán ugyan mért tenné tönkre? Ő is a saját házában élne, meg maga is,
Szitt Amal. És ha nem tetszik neki, csak a száját kell kinyitnia. Megkapja a
házat, nála maradnak a gyerekek, sőt a basa biztosan még tartásdíjat is
fizetne, méghozzá nem is keveset. Nem látszik zsugorinak.

– Akkor is ugyanezt mondaná, csillagom, ha a maga férje akarna új

asszonyt hozni a házhoz?

– Csak azt próbálja meg! Menten el is nyisszantom a gigáját, és megiszom

a vérét a csirkefogónak! – nevet Raj issza.

– Az okos asszony gondját viseli a férjének – jelenti ki Hadra. –

Kényezteti, nem hagyja elbitangolni!

– Köszönöm szépen az ebédet – fejezem be a tereferét. – Allah áldja meg

az ügyes kezüket érte. Most lepihenek, aztán később bemegyek a faluba,
hogy üdvözöljem Am Abu el-Maatit meg a többieket.

– Mért nem vár vele holnapig, Szitt Amal? – tanácsolja Hadra. – Ma az

egész falu a feje tetején áll…
 – Gondolja?

– Tényleg jobb lenne – helyesel Raj issza.

– Rendben van – bólintok. – Akkor majd holnap látogatom meg őket. Most
ledőlök, és alszom egyet.

– Szép álmokat! – szólnak utánam kuncogva.

Azt álmodom, hogy Saríf al-Bárúdi basát tartom a karomban. Az arcát, a

szemét, a vállát csókolom. A nagy ágyban fekszem mellette, nagyanyám
szobájában, és zokogok a megkönnyebbüléstől, hogy rátaláltam. Ő magához
ölel, hagyja, hogy csókoljam, ahol érem, és halvány mosollyal mulat
magában féktelen szenvedélyemen. – De jó, hogy nem te vagy az apám! Hála
legyen érte Allahnak! – ismételgetem. Hozzábújok, s úgy érzem, otthon
vagyok. Végre hazaértem.

Zavartan, kissé szégyenkezve ébredek. Elszomorít a magány.

Végigsétálok a szobákon; üres a ház. A faluban otthon vannak a férfiak.

Tárik Atíja is hazaért már a birtokára. De nem ő hiányzik, nem őrá vágyom.
Megállok Anna festménye előtt, belesek a kertjébe, és Saríf basát figyelem,
akit csak hátulról látok: fákat ültet, árnyas menedéket, hogy a kislányának
legyen hol játszania. Erőt veszek magamon, munkához látok, kirakom az
asztalra Anna naplóját, leveleit. Anna, a barátnőm szavait olvasom. Abu el-
Eláról, a kedvenc hidamról ír, amit, miközben itt ülök, Kairóban éppen
lebontanak.

Kairó

1909. október 15.

Kedves Sir Charles,

ma van az Eid első napja, és az egész ország ünnepel. Épp az imént értünk
haza – megnéztük a Bulák kerületnél épült csodálatos új hidat. E
bámulatos szerkezetet monsieur Eiffel tervezte, Chicagóban állították
össze, majd ideszállították, hogy a Nílus fölött átívelve összekösse Gezíra
új negyedét a Bulák régi kikötőjével. Azt mondják, 200 tonna vasból
készült, de tündérmesébe illően kecsesnek, légiesnek és pehelykönnyűnek
látszik. Egész Kairó odazarándokol, hogy a csodájára járjon, és – mint
mostanában mindenütt, ahol nagy tömeg verődik össze – harsány „Éljen
Egyiptom!", „Éljen a függetlenség!” kiáltások hallatszanak. Képzelheti,
milyen szívderítő ez az óriási lelkesedés!

Mindnyájan figyelemmel kísértük a Sir Curzon Wyllie meggyilkolásáért

bíróság elé állított Dingra tárgyalásáról érkezett híreket; a lapokban
nemcsak a tanúvallomása jelent meg, hanem azt is közzétették, mit mondott
a kivégzése előtt, és itt senki sem akad, aki egyetlen szóval is elítélné. Az
al-Liva a kivégzés reggelén dicshimnusznak is beillő nekrológgal búcsúzott
tőle, s rögtön el is nyerte büntetését: hivatalos megrovásban részesítették
érte, de hiába, mert Dingráról mindenütt temérdek vers lát napvilágot,
melyek között remekművek és gyengébb költemények egyaránt akadnak. Azt
hiszem, ebből is megítélheti, kedves Sir Charles, hogy a nép milyen
gyűlöletet táplál a szívében Nagy-Britanniával szemben. A kormány jónak
Látta, ha újra kibocsátja az 1881-es rendeleteket, hogy így némítsa el a
sajtót. Az intézkedés következtében a kiadványok, a színházi előadások, a
bírálatok és a nyilvános helyen rendezett gyűlések a büntetőjog hatálya alá
esnek, tehát bűncselekménynek minősülnek, s az ítélet ellen fellebbezésnek
helye nincs. A tüntetéseken részt vevő, újságcikkeket publikáló, a sajtót
informáló hallgatókat haladéktalanul kicsapják az egyetemről. A
hölgyeknek tartott pénteki előadásainkat is felfüggesztették, s úgy hallottuk,
Gorst újabb kormányrendeletet készít elő, mely lehetővé teszi, hogy ő
bárkit tárgyalás nélkül száműzetésre ítéljen. Mindez óriási felháborodást
kelt, és egymást érik a nyilvános tiltakozások. A férjem e frissen bevezetett
rendszabályokról cikket írt, melyet – angolul – elküldtem James
Barringtonnak, s Önt is arra kérem, hogy hívja fel erre az ügyre
parlamenti képviselő barátai figyelmét.

Barátunk, Mohamed Faríd bej (Musztafa Kámil utóda a Hizb al-Vatani

élén) szerfölött elégedett az Egyiptomi Nemzeti Kongresszus eseményeivel
és a Keir Hardie-val folytatott tárgyalásával. Bízunk benne, hogy a
Munkáspárt megértőbben viszonyul majd Egyiptom törekvéseihez, mint
eddig a liberálisok. Faríd bej egyébként jókora felbolydulást okozott,
amikor az al-Livában nyilvánosságra hozta azt a tervet, mely szerint
hatvan évvel meg kívánják hosszabbítani a Szuezi-csatorna haszonbérleti
szerződését. Ez ugyanis megerősíti a már amúgy is felébredt gyanút, hogy
a kormány rossz célokra fecsérelte el a Tartalékalap jelentős részét, és a
hiány pótlására a csatorna haszonbérletét akarja eladni négymillió fontért,
amit négy év leforgása alatt kell kifizetni. Tegnapelőtt este a Nemzetgyűlés
számos notabilitása a mi házunkban beszélte meg a teendőket, s az urak
feltett szándéka, hogy szembeszállnak ezzel a tervvel.

A múlt héten egy Benjamin Gordon nevű amerikai úriembert láttunk

vendégül a Hilmíjában lévő házunkban. Azzal a szándékkal érkezett ide,
hogy könyvet ír a zsidók Egyiptomban és Palesztinában játszott szerepéről,
s Demange ügyvéd úrtól, Saríf basa párizsi barátjától hozott ajánlólevelet.
A férjem előbb Cattaouie basának, a kairói zsidó közösség vezetőjének
mutatta be, majd Benizon bejnek és más prominens zsidó előkelőségeknek
is, aztán Mr. Gordont a feleségével együtt meghívtuk vacsorára.

Amikor a Palesztinával kapcsolatos félelmeinkről beszéltem vele,

kiderült, hogy Cattaouie basa meg a többiek is hasonló aggodalmuknak
adtak hangot: attól tartanak, hogy a telepesek tevékenysége óhatatlanul
elmélyíti az ellentétet egyfelől a zsidók, másfelől a keresztények és a
mozlimok között. Vendégünk kérdéseire válaszolva részletesen
beszámoltunk róla, mivel foglalkozik Mr. Rupin a jaffai Palesztin
Hivatalban (amely valójában a betelepülést és a kolóniák létrehozását
segíti a földvásárlás megszervezésével, méghozzá úgy, hogy a föld a
vásárlás napjától fogva soha többé nem kerülhet nem zsidó származású
személy birtokába). Ezenkívül elmeséltük, miféle üzelmei vannak dr.
Jacobsonnak, aki jelenleg állandó megbízottként képviseli a cionistákat
Isztambulban, tájékoztattuk Mr. Gordont, hogy a jeruzsálemi kormányzót,
Ali Ekrem bejt áthelyezték Bejrútba, és sok egyébről is szó esett. Minden
igyekezetünk ellenére nem vagyok biztos benne, hogy az amerikai úr
különbséget tud-e tenni az ottomán állampolgárként Palesztinába emigráló
zsidó családok és a szülőhazájukhoz hű, gyarmatosító telepesek között.
Mindenesetre elküldjük Sukri bejhez Názáretbe, s reméljük, hogy a
helyszínen látottak hozzásegítik a helyzet megértéséhez.

A férjem véleménye szerint igen üdvös lenne, ha külföldi látogatókat

tudnék fogadni, különös tekintettel az angolul beszélőkre, mivel
 valamennyien azért jönnek, hogy a politikai helyzetről meg az egyiptomiak
véleményéről érdeklődjenek. Saríf basa úgy érzi, mi ketten valósághű és
rokonszenvet ébresztő képet tudnánk festeni ezekről a kérdésekről, s ezáltal
hozzájárulhatnánk, hogy mindazok, akik megfordulnak nálunk, megfelelően
tájékoztassák hazájuk közvéleményét, hiszen szinte kivétel nélkül
befolyásos emberek. Igen ám, de ha férfi vendéget fogadok, ezzel felrúgom
a szegregáció társadalmi szabályát, így aztán csak titokban tehetem, s
kizárólag a férjem Hilmíjában lévő házában, nehogy a családunk lássa
kárát a dolognak. Persze van néhány megbízható emberünk, aki ilyen
alkalmakkor teljesít szolgálatot, méghozzá James Barrington hajdani
inasa, Szabir felügyeletével. Róla egyébként elárulhatom Önnek, hogy
különböző helyeken mostanában ő a férjem szeme és füle, mert gondosan
ápolja régi kapcsolatait a Képviselettel és számos angol családdal is.

Az a hír járja, hogy Cromer még mindig Egyiptom ellen áskálódik a

Külügyminisztériumban, és minden követ megmozgat saját sikere
érdekében. Hálás lennék, ha tájékoztatna, drága Sir Charles, vajon
értesülésem megfelel-e a valóságnak, s amennyiben igen, mekkora a Lord
befolyása. Jót mulattam, amikor legutóbbi levelében megírta, hogy Lady
Cromer beállt a szüfrazsettek közé, mert így akar borsot törni a férje orra
alá. Ha valaki, hát Cromer megérdemli, hogy a saját házában lázadjanak
fel a zsarnoksága ellen. De komolyra fordítva a szót, szörnyen
igazságtalannak tartom, hogy Angliában nőket vessenek börtönbe a
politikai nézeteikért, hiszen egy napon úgyis meg kell kapniuk a szavazati
jogot. Ha így van, ugyan miért vonakodik a kormány, hogy már most
kegyesen megajándékozza vele őket? Mindenkit sok bajtól kímélne meg…

Tavászi

1997. november 20.

Megvárom, míg elmondják az alkonyi imákat, aztán elindulok a

földparcellákat elválasztó keskeny ösvényeken, átkelek a csatornák fölött
átívelő, sárból tapasztott kis hidakon, és hamarosan beérek a faluba. Az
asszonyok a kapuból üdvözölnek, s kiabálnak, hogy menjek már be, szívesen
látnak. Fogadom a köszönésüket, de meg sem állok Am Abu el-Maati házáig.
A mandarában ülünk egymással szemben, a magas támlájú isztambuli
karosszékekben.
 – Hála legyen érte Allahnak, hogy épségben hazahozta – mondom az
öregnek.

– Ő az ön jósága által hozott haza, Szitt Amal – válaszolja, és a szívére

teszi a kezét. Megfürdött, megborotválkozott, tiszta barna gyapjú galabíját
öltött, szürke sálját a nyakába kanyarította, botját a térdének támasztotta. A
turbánja hófehér, a szeme azonban fátyolos, a tekintete fénytelen. Nemigen
tudom, mit mondjak neki.

– Figyeljen rám, Am Abu el-Maati – szólalok meg végül. – Ismerek

néhány embert Kairóban, haladó szellemű ügyvédeket, újságírókat, akik egy
kis szervezetet hoztak létre. Jóravaló, derék emberek. Vállalnák, hogy pert
indítanak a nevünkben.

– A kormány ellen? – kérdezi.

– Nem. A rendőrség ellen. A törvénytelen fogva tartás, a kegyetlen

bántalmazás miatt…

– Bízzuk ezt inkább Allahra, Szitt Hanim.

– De Am Abu el-Maati! Magukat igazságtalanság érte!

– Igen, ez így van. De az ön jóvoltából vége. – Feszengve fészkelődik.

Látom, azt akarja, hogy ne beszéljek a dologról.

– És ki kezeskedhet érte, hogy nem történhet meg újra? – kérdezem.

– Senki sem kezeskedhet semmiért. Még a saját életéért sem. Vagy talán
igen?

– Csak azt mondja meg nekem, Am Abu el-Maati, ha hazatérve mindenki

hálát ad Allahnak, aztán befogja szépen a száját, vajon mi fogja
rákényszeríteni a kormányt, hogy többé ne bánjon így a néppel!

– Nem tudom, Szitt Amal. De ha nem adok hálát Allahnak, hanem életem
hátralévő részében egyik ügyvédtől a másikhoz szaladgálok, akkor biztos,
hogy a kormány kipécézi a falunkat, és vérbosszú lesz a nóta vége. Így
viszont lezártuk az ügyet, és kész. Nem a mi falunk az első, és nem is az
utolsó, ahol ilyesmi történt. Azonkívül nem ez az első, és nem is az utolsó
alkalom, amikor a kormány megfélemlíti a népet…

A televízió a hallban a tegnapi atrocitásokról beszél. Kifelé menet

megállok előtte egy pillanatra, s a homokban egymás mellett sorakozó
rengeteg fakoporsó képe tárul a szemem elé.

Lassan ballagok át a falun, ahol már visszazökkent a normális kerékvágásba s

a megszokott módon zajlik az élet. A kis vegyesboltból kékes fény vetül a
dűlőútra, két férfi nargilét szív a pultnál, a fénycsík peremén gyerekek
játszanak. De tudom, hogy itt vannak valahol azok a férfiak is, azok a lázadó
fiatalemberek, akik nem nyugszanak bele a történtekbe, akikben forr a méreg,
és bosszút esküsznek a falujukon, a népükön esett sérelemért. Megfagy
bennem a vér, ha rájuk gondolok, s kabátzsebemben ökölbe szorított kézzel,
lehajtott fejjel, futólépésben sietek haza.

Éppen az ajtót nyitom, amikor csörögni kezd a telefon. Berohanok, hogy

még a harmadik csöngetés előtt fölkapjam a kagylót. Időtlen idők óta játszom
ezt a játékot: amint megszólal a telefon, rögtön az jut eszembe, ha a harmadik
csöngetés előtt nem tudom fölvenni, valami baj éri a gyerekeimet – és már
száguldók is, pedig egyfolytában szidom magam, amiért ilyesmi egyáltalán
megfordul a fejemben, s a fiaim egészségét a saját ostoba játékaimhoz kötöm.

– Halló?

– Szitt Amal?

– Én vagyok, Am Madáni!

– Hogy van, asszonyom? Hogy szolgál az egészsége? – kiáltja a kairói

házgondnok oly hangosan, hogy majd beszakad a dobhártyám. A fülemtől
távol, a levegőben lóbálom a kagylót.

– Köszönöm jól, hála legyen érte Allahnak – válaszolom. – És maguk, Am

Madáni? Hogy vannak a gyerekek? Hát az édesanyjuk?

– Most már ő is jól van, Szitt Amal. Lányunk született!

– Gratulálok, Am Madáni. A kislányok jó gyerekek.

– Gyöngédek, kedvesek – mondja ellágyulva – és jószívűek.

– Úgy bizony! Ezt mindenki tudja. És mi a neve a kicsinek?

– Hanan! – feleli nevetve.

– Hozzon szerencsét mindnyájuknak az érkezése. Insallah.

27
Isten a tanúm, hogy mindent a hazám javáért tettem.

Butrosz Gáli basa, 1910. február 20.

Jaj, milyen bánat, mily nagy szomorúság ért bennünket! Szegény Butrosz
Gáli basa meghalt, és Ibrahim al-Vardanit biztosan felakasztják érte. A
védőügyvédje mindössze abban reménykedhet, hogy sikerül bebizonyítania:
a miniszterelnököt valójában nem Vardáni gyilkos golyói ölték meg, hanem
a Milton bej által elvégzett műtét következtében hunyt el – s így talán
enyhíteni fogják a halálos ítéletet. Erre azonban vajmi kevés a remény.
Husznit és a Hizb al-Vatani néhány tagját letartóztatták, de később
szabadon bocsátották őket. A rendőrség valamennyiüknél házkutatást
tartott, ám Vardáni állhatatosan kitart a vallomása mellett, s határozottan
állítja, hogy tettét egyedül követte el, s Egyiptom érdekeit kívánta szolgálni
vele. Árulónak nevezi Butrosz basát, amiért 98-ban aláírta a szudáni
egyezményt, négy évvel ezelőtt pedig ő volt annak a törvényszéknek az
elnöke, amely ártatlan embereket ítélt el a Densavaiban történtek miatt.
Emellett nemcsak azzal vádolja az elhunytat, hogy a múlt évben az ő
kormánya vezette be a megtorló intézkedéseket, hanem azzal is, hogy ő állt
a Szuezi-csatorna haszonbérleti szerződésének meghosszabbítását
szorgalmazó terv mögött. Ezek valóban olyan tények, melyekért névlegesen
csakugyan a miniszterelnököt terhelte a felelősség, ám az is tény, hogy e
férfiú közszolgálatot vállalt, s egy béklyóba vert, cselekvésében rendkívül
korlátozott kormány élén kellett állnia. A férjem jól ismerte őt, s egészen
biztos benne, hogy nem volt áruló. Azt mondja, a Butrosz basa által a 80-
as években előterjesztett adóreformtervek oly kitűnőek s oly emberségesek
voltak, hogy ma is megállnák a helyüket. De azt sem szabad elhallgatni,
hogy e természeténél fogva békeszerető férfiút valósággal lenyűgözte az
angolok ereje és hatalma, s épp ezért mindig úgy táncolt, ahogy Cromer és
Gorst fütyült. Utóbbi egyébként most kopt mártírként magasztalja szegényt,
pedig Vardáni egyetlen szóval sem említette, hogy vallási okokból követte
el a merényletet; csak és kizárólag politikai okokról beszélt. Ezt az okos,
komoly, kora gyermekkorában árván maradt fiatalembert a nagybátyja
nevelte fel, majd Lausanne-ban és Londonban tanult, s tavaly a Genfben
megrendezett Nemzeti Kongresszus titkára volt. Annak a gyógyszertárnak a
tulajdonosa, amely az Abdínban lévő rendőrőrs közelében található, és
igen aktívan tevékenykedett a szakszervezeti mozgalomban. A férjem
rendkívül sajnálatosnak tartja, hogy a merénylet következtében az ország
egyszerre két kiváló férfiút is elveszített, holott az efféle „fényűzést”
Egyiptom egyáltalán nem engedheti meg magának. Megszakad a szívem,
ha Butrosz basa utolsó szavai jutnak eszembe – különösen azért, mert szent
meggyőződésem, hogy valóban a hazája javát tartotta szem előtt.

BUTROSZ GÁLI BASA meggyilkolása után, 1910 februárjában

Mohamed Szaíd basa állt a kormány élére, s néhány nap elteltével már meg
is hívta a fivéremet, hogy keresse föl a hivatalában. Az én kedves Saríf
bátyám azonban nem fogadta el ezt az invitálást, hanem azt javasolta, talán
inkább a klubban vagy valamelyik közös barátjuk otthonában
találkozzanak, így végül Iszmáil Szabri basa háza mellett döntöttek, és a
miniszterelnök ott kérte fel a fivéremet, hogy vállaljon tisztséget a
kormányban: az igazságügy-miniszteri tárcát ajánlotta föl neki. Saríf
bátyám azt felelte, megtisztelőnek találja ugyan a felkérést, de amíg a
minisztériumban brit tanácsadó működik, és a tanácsadót az Okkupációs
Hadsereg támogatja, addig nem áll módjában kormányzati szerepet
vállalni. Akkoriban úgy véltem, helyesen tette, hogy visszautasította az
ajánlatot, bár Huszni bej feltárta előttem a fivérem döntésével kapcsolatos
kételyeit: azt mondta, a lelke mélyén aggódik, mert ha valaki oly egyedül
van, mint az ujjam, s egyik csoporttal sem hajlandó közösséget vállalni,
akkor teljesen védtelen és kiszolgáltatott. Huszni balsejtelmei később
beigazolódtak, mert kiderült, hogy Mohamed Faríd bej szintén nem vállalta
a miniszteri megbízást, és a következő évben hat hónapra ítélték, amiért
előszót írt al-Ghajati verseskötetéhez, s miután letöltötte a
börtönbüntetését, örökre száműzték Egyiptomból.

De abban az időben, 1910 első hónapjaiban, a fivérem éjt nappallá téve

azon dolgozott, hogy megerősítse a Nemzetgyűlés korábbi elhatározását,
mely szerint meg kell akadályozni a Szuezi-csatorna haszonbérleti
szerződésének meghosszabbítását, és ha az én kedves Saríf bátyám Iszmáil
Abaza basával és Mohamed Faríd bejjel együtt nem tett volna meg mindent
e cél érdekében, akkor bizonyára elfogadták volna a hosszabbításra
vonatkozó javaslatot. Így azonban a Nemzetgyűlés hajthatatlan maradt, és
elutasította az indítványt.

Kairóban egymást érték a tüntetések, Alexandria meg a provinciák a

támogatásukról biztosították a Nemzetgyűlés határozatát, és abban bíztunk,
hogy ez az óriási diadal nyomatékot ad mindazon kopt és mozlim
notabilitások törekvéseinek, akik Butrosz basa meggyilkolása ellenére is a
nemzeti egység megszilárdításán fáradoztak.

Eldon Gorst természetesen elégedetlen volt a Nemzetgyűlés döntésével,

és az a hír járta, hogy távozni kíván Egyiptomból, de Grey senkit sem talál,
aki Gorst helyébe lépne.

Mindez reménnyel töltött el bennünket, s ebben a bizonytalan, ám

derűlátásra okot adó légkörben értesültünk az Amerikai Egyesült Államok
korábbi elnöke, Roosevelt ezredes küszöbönálló látogatásáról…

Kairó

1910. június 22.

Kedves Sir Charles,

egyáltalán nem lepett meg bennünket az a beszámoló, amit Mr. Roosevelt

Egyiptomról szóló, a Mansion House-ban elhangzott beszédéről küldött,
ugyanis az itteni márciusi beszéde sem volt különb – csak azt jóval
sértőbbnek találtuk, hiszen a mi felkérésünkre tartotta, s ráadásul az
egyetemen. Pedig nagy reményeket fűztünk hozzá, hiszen hazája a
szabadság és a demokrácia jelképe, s az Egyesült Államok (legalábbis
eleddig) nem mocskolta be a kezét olyan vállalkozással, amelynek
bármiféle gyarmatosítás lenne a célja. Annak ellenére is bizakodtunk, hogy
az ezredes Kartúmban állítólag már tett néhány megbotránkoztató
megjegyzést. Ez a hír mindenesetre arra késztette Ahmed Fuád herceget, az
Egyetemi Tanács elnökét, hogy fölkeresse őt a Shepheard's Hotelban, s
felhívja a figyelmét az alapszabályra, mely szerint az egyetem falai között
szigorúan tilos politikai tárgyú beszédet tartani vagy ilyen jellegű vitákat
rendezni. Mr. Roosevelt biztosította a herceget, hogy nem áll szándékában
politikai természetű kérdéseket taglalni, majd ezek után felháborító
stílusban kioktatta az előadótermet zsúfolásig megtöltő egyiptomi elitet,
mondván: „több emberöltőnyi időnek” kell még eltelnie, mire ez a nép
megtanulja, miként kell kormányozni a saját hazáját – s a szónok mindezt
azzal tetézte, hogy vallási fanatizmussal vádolta és keményen megrótta az
egybegyűlteket.

Képzelheti, milyen felzúdulást okoztak e kijelentések országszerte! Még

az itt élő külföldiek lapjai, a Reform meg a Journal du Caire is
méltatlankodva tiltakoztak, és bocsánatkérést követeltek – nyilvánvalóan
azért ágáltak ellene, hogy Egyiptomot bárki olyan színben tüntesse fel,
mintha itt kaotikus állapotok uralkodnának, mert úgy vélték, ez árt a saját
üzleti vállalkozásaiknak. A Hizb al-Vatani még aznap nagygyűlést tartott, s
legalább ezer ember vonult a Shepheard's Hotel elé egyiptomi zászlókat
lengetve és harsányan kiáltozva: „Le a képmutatókkal!", „Éljen az
alkotmány!", majd másnap a Hizb al-Umma hívta össze a híveit az egyik
nagyobb kinematográf épületébe, s Ahmed Lutfi Szájed bej ezt az alkalmat
ragadta meg, hogy emlékeztesse Mr. Rooseveltet: Egyiptomban már több
ezer évvel Amerika felfedezése előtt fejlett, nagykorú állam létezett! Summa
summarum, nagyon elszomorító ez az egész – nem is annyira önmagában
véve, hanem azért, mert az egyiptomiaknak újfent csalódniuk kellett, s
persze azért is, mert ismét bebizonyosodott, hogy a nyugati államok úgy
vélik, a keleti féltekén élő embertársaikra nem érvényes az az értékrend,
amit saját magukra nézve oly természetesnek és becsesnek tartanak.
Mindenesetre keserves lecke volt ez egy olyan nép számára, mely az elmúlt
száz év során a mi filozófusainkat olvasta, a mi intézményeinket csodálta, a
miénkhez hasonló kormányzati rendszerre vágyott – s ennek a leckének
bizonyára az lesz az elkerülhetetlen következménye, hogy lovat ad
mindazok alá, akik teljesen elfordulnak a Nyugattól, és a Kalifátus
aranykorát sírják vissza. Hiszen még Ön is azt mondja, drága Sir Charles,
hogy Egyiptom számára jelenleg nincs más kiút, hűségesnek kell maradnia
Törökországhoz, s bíznia kell benne, hogy elég erős, és túléli valahogy
Európa cselszövéseit.

Jeges félelem szorította össze a szívemet, amikor legutóbbi levelében

beszámolt róla, mit válaszolt Grey az Alsóházban Roosevelt beszédére, s
miként jelentette ki kereken, hogy az elmúlt három és fél esztendő
békülékenyebb politikáját megtagadva erőszakkal kívánják korlátozni az
egyiptomi polgárjogokat. És a radikálisok egy árva szót se szóltak
Egyiptom érdekében! Tudom, hogy Gorst csalódott – de mégis mire
számítottak? Hiszen a megbékélést célzó politikának csak az lehet a
végkifejlete, hogy alkotmányt adnak az országnak, és hozzájárulnak a
népképviseleten alapuló kormányzás bevezetéséhez! Vagy talán tévedek?
Gorst tisztában van az egyiptomi notabilitások érzéseivel, s többekkel
elhitette, hogy a barátjuk – hogy jobban megérti a törekvéseiket, mint
annak idején Cromer. Ők meg természetesen politikai pártokat alapítottak,
a sajtó is szót emelt Egyiptom ügye érdekében – és mindenki azt követeli,
vessenek véget az okkupációnak. Erre Gorst és a Külügyminisztérium úgy
viselkednek, mintha elárulták volna őket, mintha azt hitték volna, hogy az
egyiptomiak majd szépen beérik a brit kormány leereszkedő
támogatásával, s az angolok engedélyével úgy fognak parlamentesdit
játszani, mint a gyerekek – és az urak most csalódottak, mert továbbra is
mindenki azt akarja, hogy a megszállók távozzanak Egyiptomból. Éktelen
haragra gerjedek, ha erről hallok vagy olvasok! Engem már az sem lepne
meg, ha létrejött volna valamiféle megállapodás Grey és Roosevelt között,
s az utóbbi szántszándékkal tartott ilyen országos felháborodást keltő
beszédet, hogy Grey Egyiptomra is rákényszeríthesse Indiában alkalmazott
módszerét, amely minden engedetlen patriótát letartóztatással és
száműzetéssel büntet. Elvégre, mint korábban Ön is említette, Roosevelt az
egyetlen külföldi politikus, aki rokonszenves Greynek, mert vele legalább
angolul tud beszélni…

Odaadtam a férjemnek John Dillon javaslatát, s ő igen bölcsnek találja

e híres ír nacionalista politikus elképzelését – hálásan köszöni Önnek, hogy
 elküldte. A mai estét Iszmáil Abaza basánál tölti, és azt fogja tanácsolni
neki, hogy a Nemzetgyűlés nyilvánosan tiltakozzék a jogokat korlátozó
törvények ellen, melyeket a háta mögött fogadtak el. Az a hír járja, hogy a
kedive is kikelt magából a nevében kibocsátott különböző rendeletek miatt
– s most, miután meghalt Edward király, akit a barátjának tartott, talán
még a nemzeti függetlenség ügyét is felkarolja. Ami a Tisztelt Házat illeti,
ott Dillon és Keir Hardie kivételével már senkiben sem reménykedhetünk.

A nyarat az északi parton lévő Abu-Kírben töltjük. Attól félek, hogy a

férjem agyonhajszolja magát, még Nurral is alig van ideje foglalkozni, s ez
akkor is nagyon rosszulesik a kislánynak, ha reggeltől estig Ahmeddel lehet
(aki egyébként gyönyörű tízéves fiatalemberré cseperedett. Már betéve
tudja az egész Koránt, és alighanem zseniális zongoravirtuóz válik belőle)
…

Csak olvasom, olvasom ezt a történetet, de eddig sehogy sem tudtam

fölfedezni apámat abban a kisfiúban, akit Anna és Laila oly gyakran emleget.
Most azonban hirtelen ráismerek: Már betéve tudja az egész Koránt – és arra
is emlékszem, ahogy halkan mormolva, pusztán a maga gyönyörűségére,
hosszú részleteket idézett belőle, miközben a kertben dolgozott, itt,
Tavásziban. Annak azonban sosem voltam szem- és fültanúja, hogy egyetlen
hangot is leütött volna a Hilmíjában lévő házunk szalonjában álló zongorán.
De egyszer csak magam előtt látom az arckifejezését, a könnybe lábadt,
büszkén csillogó, ugyanakkor csöppnyi sajnálkozást, szomorúságot tükröző
szemét, ahogy az Amerikából látogatóba hazaérkezett Omar játékát hallgatja.
Újra szemügyre veszem a portréját kint a hallban. Az édesanyja mögött állva
farkasszemet néz a fényképezőgéppel. Vajon hogyan képzelte el akkoriban az
életét?

…vagy a másik pajtásával, a kis Mahrússzal játszhat. Saríf basa persze

még nála is jobban fájlalja, hogy ilyen keveset lehetnek együtt, mert ő
tudja, mily gyorsan múlnak a napok. Egyik éjjel addig erősködött, míg meg
nem ígértem neki, hogy ha előbb kellene távoznia az élők sorából, mint
ahogy Nur felnő, és elindul azon az úton, amelyet választ magának, akkor
visszatérek Angliába, és a lányunkat is magammal viszem. Hiába
tiltakoztam, mondván, semmi sem történhet vele, és nézze csak meg Bárúdi
bejt, aki hetvenöt évesen is jó egészségnek örvend, pedig korántsem olyan
 erős a szervezete, mint az övé – a férjem komolyan gondolta, hogy ezt kell
tennem, mert úgy véli, ha ő már nem lesz, s nem egyengetheti Nur útját,
akkor a kislány nagyon nehezen fog itt boldogulni. Nem vitatkoztam
tovább, hisz ez a kérdés csak elméletben vetődött fel közöttünk, de
eltökéltem, hogy a nyarat a politikától, a besúgóktól és a Kairóban ránk
leselkedő veszélyektől távol, a vidéki házunkban töltjük, ahol biztosan
elmúlik ez a rossz hangulat, ha a férjem kedvére úszhat, lovagolhat, s a
tengerparton egymás után építheti Nurral a szebbnél szebb
homokvárakat…

Connecticut, 1998. február

Isabel föltekint. Az asztalánál ülve kinéz az ablakon: a kert szinte belevész a

kora reggeli ködbe, és szürkék a fák. Megborzong. A nagy gyapjúkendő
lecsúszott a válláról. Tapogatózva hátranyúl érte, s visszahúzza, hogy a puha
redők tovább melengessék a mellét és csupasz karját. Újra megborzong.
Egyik kezével szorosan összefogja magán a kendőt, a másikkal meg leveszi a
szemüvegét, és hátrasimítja arcába hulló haját. A szemüveget az asztalra
teszi, föláll, s válaszképpen az ablakon túl is megmozdul valami: egy szürke
alak emelkedik föl a terasz deszkapadlójáról, megrázza magát, aztán lassú,
nesztelen léptekkel az ajtóhoz ballag.

– Oké, drágám, jól van, bejöhetsz – duruzsolja Isabel, miközben kinyitja az

ajtót. Most már nehezére esik a hajladozás, de azért leguggol, s hagyja, hogy
a kutya belefúrja nedves orrát a tenyerébe.

– Mindjárt megreggelizünk – suttogja Isabel a kutya fülét vakargatva, majd

hátrahúzza az állat fejét. Mélyen egymás szemébe néznek.

– Igen – dünnyögi Isabel –, tudom, mi bajod. Nekem is nagyon hiányzik a

gazdi.

A háta mögött hét szerelmes levél hever szanaszét az asztalon.

Tavaszi, egy órával később

– Muszáj volt beszélnem veled – mondja Isabel.

 – Hallgatlak. Itt vagyok.

– Megkaptam anyám iratait, amelyeket a bank széfjében őrzött.

– És mit találtál köztük?

– Az ő leveleit. Most olvastam el őket.

– Kinek a leveleit? – kérdezem, bár közben magam előtt látom a bátyámat,

ahogy szemben ül velem a Zephürionban, s a hangját is hallom:
„Könyörögtem, győzködtem… tudod, hogy van ez…”

– Omar leveleit. Amelyeket anyámnak írt.

– Ó…

– Szerelmes volt belé.

– Hiszen tudtad, Isabel!

– Igen, tudtam – motyogja tompa, gyászos hangon.

– Hát akkor? – kérdezem élénken, könnyedén, mintha nem érteném, mi a

probléma.

– Így egészen más, ha az ember elolvassa a leveleket.

– Omar harmincöt évvel ezelőtt, írta őket.

– De anyám mindet megőrizte. És őt emlegette a halála előtt.

Még szerencse, hogy a bátyám mindent elmesélt Isabelnek, gondolom. El

is hallgathatta volna előle a dolgot. És ha Isabel úgy kapja meg a leveleket a
banktól, hogy nem tud semmiről…

– Kísérteties érzés ebben a házban, az ő házában lenni – nélküle. Ráadásul

ezekkel a levelekkel összezárva…

– Ne maradj ott. Semmi szükség rá, hogy a házában dekkolj. Hány óra is
van most nálatok. Egek! Hajnali öt! Miért vagy te ébren ilyenkor?

– Nem tudtam aludni. Tegnap délután kaptam meg őket.

– Nem jól van ez így, Isabel. Gyereket vársz. Pihenned kell.

– Tudom, tudom. Majd pihenek. És nálad mi újság?

– Arva Szálih meghalt – szalad ki a számon, mielőtt végiggondolnám, mit

beszélek.

– Micsoda?

– Árva Szálih meghalt – ismétlem. – Emlékszel rá?

– Hát persze! Ő az a gyönyörű nő, akivel az Atelier-ban találkoztunk.

Hogyhogy meghalt?

– Öngyilkos lett. Megírta egy kis könyvben, hogy minden teljesen

reménytelen, aztán végzett magával.

Még mindig nem tértem magamhoz a döbbenetből. Mélyen megrendített ez

a kérlelhetetlen, végérvényes, erőszakos halál. Árva fölment a tetőre, és a
mélybe vetette magát. A parkoló kocsikra, a járdára zuhant.

– Ez rettenetes! – szörnyűködik Isabel. Mindketten hallgatunk. Sokba kerül

ez neki.

– Igen – mondom. – Iszonyú… Mindig arra gondolok, ha gyerekei lettek

volna, talán…

– Igen – feleli Isabel.

Abu-Kír, 1910. augusztus

Itt újra gyermekké váltunk. Nem olvasunk újságot, s egy árva szót sem
ejtünk a politikáról. Mindössze egyetlen kérdés foglalkoztat bennünket:
visszautazzunk-e Kairóba a ramadán böjt idejére, vagy itt maradjunk az
Eid végéig. Sokat úszunk, homokvárakat építünk, kagylókat és a tenger
 által fényesre csiszolt kavicsokat gyűjtünk. No meg labdázni, sőt kártyázni
is szoktunk. Mahrúsz szinte verhetetlen a kopogós römiben, Nur pedig
egészen jól megtanult snapszlizni, de a hét gyémántot szereti a legjobban:
valósággal örömmámorban úszik, ha ez a lap osztás közben a kezébe kerül,
így gyakran csalunk egy kicsit, és becsempésszük a kártyái közé, mert
diadalmas nevetése mérhetetlen örömmel tölt el bennünket.

Bárúdi bej nem volt hajlandó kimozdulni a szentélyéből, s úgy

elszomorodott, amikor Haszna be akarta csomagolni a szövőszékemet,
hogy rögtön meg is parancsoltam a komornámnak: ne nyúljon hozzá,
hagyja csak ott, ahol van. Apósom talán úgy gondolja, ha a szövőszék a
helyén marad, akkor biztosan visszajövünk. A Képzőművészeti Akadémia
két esztendeje nyílt meg, én meg már félig készen vagyok a szőttes
harmadik darabjával is.

Laila és Zainab úrnő felválva jönnek Abu-Kírbe, Huszni bej akkor

utazik ide, amikor ideje engedi, Ahmed azonban az egész nyarat velünk
tölti. Még egy kis zongorát is szereztünk neki, így ha Laila éppen itt van,
pompás házi muzsikálást rendezünk. Csak most, ötévi házasság után derült
ki számomra, milyen gyönyörűen zengő, meleg bariton hanggal áldotta
meg az Úr a férjemet, s mennyire kedveli a drámai hatású, érzelmes
darabokat, bár ezt gúnyolódással igyekszik leplezni, és úgy tesz, mintha
csak megjátszana, hogy elérzékenyült.

Délutánonként regényeket olvasunk, mindennap hosszasan csodáljuk a

naplementét, s később, ha már mindenki nyugovóra tért, kinyitjuk szobánk
ablakait, és e varázslatos napok legkellemesebb óráit együtt töltjük a
beáramló sós tengeri levegőben. Nappal pedig, valahányszor elnézem a
férjemet, amint Nurral a nyakában, Ahmedet és Mahrúszt kézen fogva
előbukkan a hullámok közül, belesajdul a szívem abba a határtalan
szerelembe, melyet minden porcikája iránt érzek.

Tavászi, 1998. március

Tárik Atíja áll az ajtóm előtt.

– Tévedtem! – jelenti ki köszönés helyett. – Te igenis örökre el tudsz

rejtőzni Tavásziban! De ne bujkálj, Amal. Kár lenne itt elhervadnod.
 – Itfaddal – mondom. – Kerülj beljebb! – Remélem, nem látszik rajtam,
mennyire örülök, hogy látom.

– Nocsak! Te számítógépen olvasod a híreket? Ki gondolta volna, hogy

ilyen civilizált falu lett Tavasziból! – jegyzi meg.

Vasvillaszemmel nézek rá. – Tavaszi mindig is civilizált falu volt! –

közlöm határozottan.

– Jó, jó – mosolyog. – Csak vicceltem. – A monitorhoz lép, az egérrel

lefelé húzza a csúszkát a görgetősávon. – Szóval naprakészen tudsz mindent?
Akkor nyilván azt is olvastad, hogy valóságos forradalom tört ki az amerikai
nagykövet nyilatkozata miatt.

– Egyedül ő tehet róla – felelem. – Kiprovokálta. Mit képzel?

Alighogy megérkezik, máris kijelenti, hogy a gyógyszereinkre vonatkozó

kereskedelmi korlátozások haladéktalanul hatályba lépnek! Még a szokásos
türelmi időt sem várják ki!

– Azért ez nem egészen így…

– Aztán leül tárgyalni az iszlámistákkal, miközben az USA kongresszusa

azzal vádol bennünket, hogy diszkrimináljuk a kopt kisebbséget, az amerikai
kormányzat pedig újra bombázni akarja Irakot…

– Miért vagy ilyen harcias? – kérdezi Tárik.

Hadra bejön, tálcán hozza a teát. Mielőtt kezet fog Tárikkal, ahogy illik,
fekete főkötője szegélyével eltakarja a kézfejét.

– Szívből örülök, hogy eljött, basa! – mondja lelkendezve. – A falu

csordultig megtelt fénnyel!

– Fényét a lakói éltetik, Hadra asszony. Hát hogy s mint? Meséljen! Jól
vannak az emberek?

– Köszönöm, jól, hála legyen érte Allahnak! A kezét csókolják, és

mindennap imáikba foglalják a nevét.
 – Azóta senki sem zaklatja magukat?

– A közelünkbe se mernek jönni! – feleli Hadra nevetve.

– És mi van az iskolával?

– Javában folyik a tanítás. Én mondom, a tökély teteje az a két fiatalember,

akit ideküldött! Náluk jobbat nem is kívánhatnánk.

– A gyerekek szorgalmasan tanulnak?

– Úgy bizony, basa.

– Remek! Mondja meg nekik, hogy okosak legyenek! Ha az ország

fejlődni akar, égető szüksége van művelt emberekre.

– Megmondom nekik, basa. Ígérem! – nevet Hadra. – Óhajtanak még

valamit?

– Köszönjük, pillanatnyilag nem – felelem. – Majd szólok, úgyhogy

maradjon itt.

– Maradok, Szitt Amal.

Hadra kimegy, én éppen a teát töltöm a poharakba, amikor Tárik

megszólal: – Elárulnád végre, meddig akarsz még itt bujkálni? Komolyan
kérdezem.

– Amíg be nem fejezem a… amin dolgozom.

– A nagyanyád iratait rendezed?

– Igen.

– Jó sztori?

– Azt hiszem, igen.

– Szóval meddig bujkálsz még?

 – Nem tudom. Szeretek itt lenni. Jól érzem magam Tavásziban.

– Meg tudnád magyarázni, hogy miért?

Ránézek. – Kairóban jóformán ki se mozdulok a lakásomból, miközben

odakint szörnyűségek történnek, turistákat gyilkolnak… és úgy érzem,
tennem kéne valamit, de képtelen vagyok rá. Itt meg azért csak el tudok
intézni ezt-azt, egyszóval elviselhetőbb az élet. Nyugodtan vágd a fejemhez,
hogy naiv vagyok.

– Olyasmire gondolsz, hogy ez egy kis oázis? Békés sziget a változások

háborgó tengerében? És el is hiszed? – Kényelmesen hátradől, rám
mosolyog.

– Voltál már a birtokodon? – kérdezem.

– Igen.

– És mihez kezdesz vele?

– Még gondolkozom rajta.

– Mondd, Tárik, képes lennél elűzni az embereket a földről?

– Igen, sőt a termést is felgyújtanám.

– Komolyan beszélsz?

Ültében bosszúsan kihúzza magát. – Nem! De te mindent úgy a szívedre

veszel! Ha a föld életképes, igenis hasznot kell hoznia!

– Ez igaz, de miért nem lehet beérni a kisebb haszonnal? Miért kell egyre
többet és többet követelni tőle? Nem értem, mit akarnak folyton ezzel a
gazdasági növekedéssel… Hiszen az sem mehet a végtelenségig… Vagy
igen?

– Ide figyelj! – mondja Tárik. – Ajánlok neked egy jó üzletet. Én nem

veszek föl izraeli bérmunkásokat, ha te eljössz velem egy hétre
Görögországba.
 – Tessék? Rám néz.

– Felőlem azt csinálsz a birtokoddal, amit akarsz! – hőbörgök.

– Tőlem akár pántlikával átkötve, ezüsttálcán nyújthatod át az izraelieknek!

– Gyönyörű vagy – búgja, mintha egyetlen szavamat se hallotta volna.

– Hagyd abba! – förmedek rá dühösen.

– Nem tréfálok. Nézd, Amal, én nem azért jöttem ide, hogy veszekedjem
veled. Ha ez neked ilyen sokat jelent, akkor tényleg nem veszem fel őket.
Mást is találok helyettük. Mit szólsz hozzá?

– Szelíd, simogató a tekintete. – Azért jöttem, mert kíváncsi voltam, hogy

vagy, és nincs-e szükséged valamire. – Előrehajol, felém nyújtja a kezét. –
Szóval? Lehetünk jó barátok? – Észreveszi, hogy tétovázom. Rám kacsint. –
Nyugi! Tudom, hogy Hadra a konyhában van.

Kairó

1910. október 10.

Kedves Sir Charles,

lebarnulva, egészségesen és lélekben felfrissülve érkeztünk haza a

gyönyörű Abu-Kírből, ahol fehér a homok, a tengervíz pedig oly
kristálytiszta, hogy a part menti halványzöldtől kezdve a távolban sötétlő
végtelen kékségig jól elkülöníthetők az egyes színárnyalatok.

Az egész ramadán hónapot ott töltöttük, s mondhatom, felemelő érzés

volt alkonyat után asztalhoz ülni, hogy elköltsük a böjt idején engedélyezett
egyszerű vacsoránkat, ha már lenyugodott és elmerült a tengerben a nap.
Mindez arra az utazásra emlékeztetett, melyet – oly sok évvel ezelőtt – a
Sínai-sivatagban tettem; akkoriban éreztem utoljára, hogy mily közel
vagyok a Természethez, hogy bármibe fog is bele az ember, Ő határozza
meg a tetteit, s hogy minden egyes múld pillanatot inkább érezni, élvezni
kell, nem valamely gyarló cél érdekében hasznosítani.
 Gyakran gondoltam Önre, mert úgy találtam, az ottani nyugalom és
békesség meg az egészséges, tiszta levegő bizonyára jót tenne önnek.
Változatlanul leghőbb vágyam, hogy rá tudjam beszélni…

Azon tűnődöm, hányszor, de hányszor szerette volna Anna egy fedél alá
gyűjteni mindazokat, akiket szeretett. Már csaknem tíz év telt el, mióta
belevetette magát az egyiptomi életbe, de a Caroline Bourke-nek írott korai
levelekben számos alkalommal hívta meg a barátnőjét Kairóba, a Sir
Charlesnak szóló leveleiben pedig szinte refrénként ismétlődik a meghívás.
Itt, Tavásziban sokszor eszembe jut, milyen is volt az életem hajdan
Angliában, és gyakran eltöprengek rajta, vajon elképzelhető-e, hogy Anna
bizonyos értelemben úgy érezte, számára ez az új egyiptomi élet csak akkor
válik valóban valósággá, ha össze tudja kötni a régivel, s ha olyasvalaki is a
szemtanúja lesz, akit azelőtt is ismert és szeretett. Ezt persze soha nem
mondja ki, sőt egyetlen szóval se céloz rá a leveleiben vagy a naplóiban.
Egyiptomban találkozott egy férfival, akibe beleszeretett; hozzáment
feleségül, gyermeket szült neki, és megtalálta a helyét a férje családjában.
Ezenkívül szolgálatra méltó ügyet is talált. De nem beszélhetett az
anyanyelvén, nem érintkezhetett a honfitársaival – és ők sem érintkezhettek
vagy nem voltak hajlandók érintkezni vele. Vajon mindez a kétség árnyékát
vetette az életére? Talán úgy érezte, egyiptomi léte pusztán átmeneti állapot?
Lehetséges, hogy részben ezért is vállalta oly lelkesen Egyiptom ügyét, s
ezért harcolt érte egyre forróbb szenvedéllyel?

Kairó

1910. november 16.

Kedves ]ames,

Mr. Rothstein könyve – melyet most kaptunk meg – valóságos remekmű, s

arról tanúskodik, hogy szerzője teljesen tisztában van vele, mi a helyzet itt
nálunk, Egyiptomban. Oly hű képet fest róla, miként teszik tönkre a Delta
vidékét a túlzásba vitt öntözéssel, hogy mindenkinek el kéne gondolkodnia,
vajon a sok talpnyaló jogosan zeng-e dicshimnuszokat Cromerról a
közművek létesítésében elért „eredményei” miatt. A könyvet feltétlenül le
fogjuk fordíttatni arab nyelvre, mert ha nem is tud újat mondani az
egyiptomi olvasóknak, arra mindenképpen jó lesz, hogy emlékeztesse Őket:
nem minden angolban kell ellenséget látniuk. Mindnyájunknak új erőt
adott az a brüsszeli kongresszuson elhangzott nyilatkozat, melyet Keir
Hardie tett az „Evakuációról és Revolúcióról” – ám az még a jövő zenéje,
hogy a Házban is hajlandó lesz-e kiállni Egyiptom ügye mellett. Majd
meglátjuk.

Sukri al-Aszáli bej jelenleg nagyszabású kampányt folytat

Palesztinában, hogy megakadályozza a názáreti és dzseníni birtokaival
szomszédos 2400 hektárnyi kitűnő minőségű földterület eladását a
Palesztin Területfejlesztési Társaságnak. Az ügyben érintett kereskedő, a
keresztény származású szíriai Eliasz Szurszuk történetesen annak a bejrúti
kormányzónak a kebelbarátja, akinek az egész vidék a fennhatósága alá
tartozik, ennek következtében a rendőrség már többször rajtaütésszerű
támadást hajtott végre Sukri bej háza ellen.

Hála Istennek, nekem még nem volt részem efféle rendőrségi akcióban.
Mivel a férjem úgy döntött, nem óhajt belépni a Hizb al-Vataniba, mi nem
vagyunk kitéve az ismétlődő házkutatásoknak és letartóztatásoknak,
amelyeket a párt tagságához tartozó barátainak rendszeresen el kell
szenvedniük. Szükségképpen a házunk ellen intézett bármely támadásra
csak rendkívül nyomós okból kerülhetne sor, de mivel Saríf basa gondosan
ügyel rá, hogy mindig, mindenben a törvény előírásainak megfelelően
járjon el – s mivel Egyiptomban még mindig tiszteletben tartják a
törvényeket –, azt hiszem, e téren biztonságban vagyunk.

Kedves James, az imént átfutottam az eddig leírtakat, s egy pillanatra

elcsodálkoztam önmagámon meg azon a távolságon, mely az Angliában
töltött nyugodt, békés évektől választ el. Istenem, milyen hosszú utat tettem
meg azóta! Kíváncsi lennék, mi lett volna, ha Edward annak idején nem
megy el Szudánba. És mi lett volna, ha Sir Charles 82-ben nem jön
Egyiptomba, s hazatérve nem bűvöl el olyannyira az itteni világról szóló
meséivel? Vajon mennyire befolyásolja életünket mások élete s mindaz,
amit életük során cselekedtek? De nem untatom tovább ilyesmivel. Azt
hiszem, az efféle gondolatokat jobb a kandalló mellett üldögélve
megbeszélni – márpedig erre aligha lesz módunk a közeljövőben –, bár
változatlanul bízom benne, hogy a férjem és a többiek munkájának egy
szép napon el kell nyernie méltó jutalmát, s ha fokozott erőfeszítéssel
 dolgozunk tovább, valóban megérjük azt a pillanatot, amikor végre
valamennyien szabad levegőt szívhatunk…

Ahogy Anna föltekint a leveléből, Mabrúkát látom belépni a haramlekbe.

– A végén még megvakul, ha ennyit ír! – korholja ifjú úrnőjét. –

Megvakul! – ismétli, s rosszallóan csóválja az ujját. – Allah segítsen meg
bennünket, hogy minden baj a kapun kívül maradjon, és örökre elkerülje ezt a
házat! Nem mondaná meg, mire jó ez a rengeteg tanulás? Maga is,
asszonyom és Szitt Laila is folyton-folyvást írnak valamit! Csak tudnám,
minek… Tán meg lehet enni, meg lehet inni ezt a temérdek irományt? Vagy
felnőnek rajta a gyerekek? Esetleg örömöt plántál az ember szívébe?

UGYANAKKOR egyre jobban aggasztott bennünket a Szentföldön

kialakult helyzet. Japán ugyanis 1905-ben győzelmet aratott Oroszország
fölött, s e győzelmet mind Egyiptom, mind valamennyi arab ország
ujjongva üdvözölte, hisz megmutatta, hogy egy keleti nép is képes
visszaverni egy európai ország támadását – ám e győzelem vagy inkább
Oroszország veresége és az azt követő üldöztetés miatt új menekülthullám,
100 000 orosz zsidó árasztotta el Palesztinát. Bár e hatalmas tömeg fele
hamarosan továbbállt, a maradék 50 000-nek föld kellett, hogy
letelepedhessen. Herzl halála után a cionisták fiatalabb, agresszívabb
vezetőket választottak. Weizmann kijelentette, hogy a cionisták ügyének
ugyan világszerte az érdeklődés homlokterében kell maradnia, de az
általuk követelt Charta hajítófát sem ér, ha a telepesek még a kibocsátása
előtt nem foglalnak el jókora területeket. A bevándorlás, a gyarmatosítás
politikájához folyamodtak, amellett saját népükbe belesulykolták a saját
eszményeiket. Palesztinai barátaink és rokonaink e rémségek sűrűjében
éltek. Hiába küzdöttek minden talpalatnyi föld kiárusítása ellen, mivel a
döntés az isztambuli kormány kezében volt, és a törököknek pénzre volt
szüksége.

Az 1910-es esztendő vége felé a Haurán lakossága fellázadt a törökök

ellen, mert egyrészt a kapitulációkat találta sérelmesnek, másrészt azt, hogy
a kormány képtelen megvédeni az ott élő népet a cionisták támadásaival
szemben. A török kormány ekkor Számi al-Fárúki pasát küldte a
helyszínre, hogy elfojtsa a lázadást, unokafivérünk, Sukri al-Aszáli bej
pedig nyílt levelet küldött Számi pasának, amelyben leírta, miként szemeli
 ki a Palesztin Hivatal a legjobb minőségű földeket, s miként szervezi meg,
hogy azokat a telepeseket képviselő Területfejlesztési Társaság
megvásárolja. Sukri bej közölte, hogy a szükséges tőkét 1 százalékos
kamatra az Angol-Levantei Bankház biztosítja, s a vásárlásnak egyetlen
feltétele van: a földet soha többé nem lehet mozlim vagy keresztény
embernek eladni vagy bérbe adni. A levél arról is beszámolt, hogy a
telepesek sosem érintkeznek a helybeliekkel, nem hajlandók megvenni a
portékáikat, viszont minden egyes faluban és telepen saját központi
bizottságot és iskolát alapítanak, azonkívül mindenütt kitűzik a zászlójukat,
sőt saját himnuszuk és postaszolgálatuk is van. Természetesen nem válnak
ottomán állampolgárrá, hanem minden ügyes-bajos dolgukkal a saját
konzuljaikhoz fordulnak. A gyermekeik katonai kiképzést kapnak, s a
házaik tele vannak fegyverekkel és Martini puskákkal. Csoda-e hát, ha a
falubeliek félnek, a helyi notabilitások meg háborognak?

Ezt a levelet a fivérem bevezetőjével együtt jómagam franciára

fordítottam, Anna pedig angolra, majd elküldtük Angliába, Mr. James
Barringtonnak, hogy szíves közbenjárásával Nyugaton is napvilágot lásson.

Tavaszi, 1997. március

A számítógépem éles füttyszóval jelzi, hogy e-mail jött Isabeltől:

Helló, Amal,

Ne izgulj a levelek miatt; most már minden rendben van! Istenem, biztosan a
frászt hoztam rád, amikor legutóbb beszéltünk! Szörnyen le voltam
lombozódva, és teljesen összezavarodtam. De újra meg újra elolvasom őket,
és ma már úgy érzem, mintha nekem szólnának, méghozzá nem csak azért,
mert hozzászoktam a gondolathoz, hogy léteznek. Jóval többről van szó.
Tényleg azt hiszem, hogy Omar valamennyit nekem írta. Ugye most őrültnek
tartasz? De ha az emberek óriási távolságokból is levelezhetnek egymással,
vajon az idő – pár évtized vagy akár évszázad – miért lenne akadály? Végtére
is Jasmine az anyám volt. Omar viszont nem az apám. Ebben egészen biztos
vagyok. Tudom, hogy Jonathan az apám, és kész! Fölvetettem, hogy
végeztessük el a DNS-vizsgálatot, de Omar nem akarja. Nekem így is jó.
Borzasztóan hiányzol, Amal! Úgy szeretnék megint az erkélyeden üldögélni
és beszélgetni veled, mint azelőtt. Olyan aranyos vagy, hogy ennyi ideig
őrizgeted a kacatjaimat! Igazán kedves tőled, de ha útban vannak, nyugodtan
hajítsd ki őket. Nekem persze nagyon jólesik, hogy a holmim épp a te
lakásodban vár rám Kairóban, hátha egyszer visszatérek. És Anna? Mi van
vele? Hogy megy a sora? Jaj, nehogy eláruld! Majd úgyis mindent
elmesélhetsz, ha egy pohár hideg itallal újra kiülünk az erkélyre, és nézzük,
hogyan vibrál a szomszédod televíziója. Mondd meg Dínának, mennyire
megrendített Arva halála. Rettentően sajnálom szegényt.

Szeretettel, Isabel

November 18.

Most jutott el hozzánk Tolsztoj halálhíre. Szép magas kort ért meg, és
minden megadatott neki, amit földi halandó kívánhat magának – de a
halála mégis elszomorít. Az Anna Kareninában meg a Háború és békében
annyi örömömet leltem, mint egyetlenegy regényben sem, amelyet valaha is
olvastam.

28
Egyelőre senkinek a figyelmét nem vonta magára az

a két hasonló jellegű, ám mégis ellentétes jelenség,

mely egyszerre bukkant fel az ázsiai Törökországban:

az egyik az arab nép ébredése, a másik a régi izraeli

monarchia újjáteremtésére irányuló nagyszabású

törekvés. E két mozgalom célja, hogy addig

folytatódjék a küzdelem, amíg az egyik felül nem

kerekedik a másikon, és a két nép közt dúló harc

 végeredménye azt a két ellentétes alapelvet képviseli,

mely az egész világra kihat.

Négib Azoury, Párizs, 1905

Kairó, 1911. október 20.

– Vagy együtt marad fenn, vagy együtt bukik el az egész terület – jelenti ki
Sukri bej. – Omar Tusunnak igaza van, amikor önkénteseket hív Líbiába,
hogy az olaszok ellen harcoljanak. Ezt maguk a líbiaiak kérték.

– Kitchener úgysem fogja engedélyezni, hogy odamenjenek – vélekedik

Jákúb Artin. – Majd megtalálja a módját, hogy megakadályozza őket.

A férfiak egy kis fekete kályha körül álldogálnak, amely csak úgy önti
magából a meleget. A tetején lévő vörösen izzó rostélyra Jákúb Artin
óvatosan néhány gesztenyét helyezett, miután mindegyiknek az oldalát kissé
bemetszette. A jelenlévők tíz évvel idősebbek, mint e történet kezdetén
voltak. Jákúb Artin ma valamivel testesebb, de éppolyan elegáns, mint annak
idején. Mind Sukri al-Aszáli, mind Saríf al-Bárúdi még mindig magas, széles
vállú, életerős férfi benyomását kelti, de a hajuk már deres, és a szájuk
sarkába meg a homlokukra mély ráncokat vésett a múló idő. Kettőjük közül
ezúttal Sukri bejben forr inkább a méreg, s benne buzog több energia.

– Miért vagy ilyen hallgatag egész este, Saríf basa? Mi a véleményed? –

kérdezi régi jó barátjától, hogy szóra bírja.

– Jákúb basának igaza van – feleli Saríf al-Bárúdi. – Az entente cordiale

létrejötte óta ezek az egész térség sorsát eldöntötték egymás között.

– Franciaország megkapja Marokkót, az olaszok Líbiát – sorolja Jákúb

Artin –, és Németország meg Oroszország Perzsián fog megosztozni. Bár
Angliáé a legnagyobb falat, hisz bekebelezheti Egyiptomot, mégsem éri be
ennyivel: a Sínai-félszigeten élő arabokat is felfegyverzi…

– Mi pedig a cionisták kezére kerülünk – teszi hozzá keserűen Sukri bej.

 – Te talán nem. – Jákúb Artin egy ezüstfogóval fölkapja az egyik
gesztenyét, szemügyre veszi, aztán óvatosan a másik oldalára fordítva
visszateszi a többi közé. – Hiszen épp most nyertél csatát ellenük a
parlamentben.

– Viszont a Szurszuk-ügyet elvesztettem.

– De Cavid pasát lemondásra kényszerítetted.

– Mert gyalázatos dolgot művelt. A zsidó-iszlám szinkretista szekta tagja,

és pénzügyminiszterként folyvást a cionistáktól vett föl kölcsönöket a
palesztinai koronabirtokok terhére. A kormány már úgy eladósodott, hogy
gyakorlatilag a cionisták zsebében van.

– Pénz, pénz – dünnyögi halkan Arrin basa –, mindig csak a pénz! Abdul-
Hamid legalább mindig elutasította őket.

– Azt mondják, nem tesz jót neki a száműzetés. Olyan házsártos és

kibírhatatlan, hogy már az egész háreme faképnél hagyta – mosolyodik el egy
pillanatra Sukri bej.

Nagyot pukkan az egyik gesztenye. Jákúb basa az ezüstfogóval lekapja a

kályháról, tányérra teszi, hogy hűljön egy kicsit, másik kettőt pedig megfordít
a rostélyon.

– Abdul-Hamídnak még nem volt ilyen égető szüksége pénzre – mondja

Saríf basa. – Most viszont minden fronton ostromolják a törököket.

– Szóval dőljünk szépen hátra, és hagyjuk, hogy földaraboljanak

bennünket? – kérdezi Sukri bej.

Csend támad. Senki sem felel.

– Hát a gyilkosságok? – folytatja Sukri bej. – Azt is tétlenül nézzük, hogy

Marokkóban és Líbiában ezrével mészárolják le az embereket, Palesztinában
meg tömegével űzik el őket a földjeikről? És a franciák algériai atrocitásai?
Ezt is szó nélkül kell tűrnünk? Ti mit szóltok mindehhez?
 – Az ilyen esetek általánossá váltak – feleli Saríf basa –, sőt még
gyakoribbak lesznek, ha kitör a háború az európaiak között.

– De még rosszabbul járunk, ha szövetséget kötnek – jegyzi meg Jákúb

basa.

A háború is rossz, de a szövetség még rosszabb. És az egyiknek

mindenképpen be kell következnie. Ez a fajta le akarja igázni az egész világot
– s minden nemzet olyan eszközökkel harcol, amelyekkel a legügyesebben
bánik. A franciák a nyers erőt választják; az olaszok a terrort; a britek a
szószegést, a csalárd ígérgetést, a kétkulacsos politikát; a cionisták az üzleti
manipulációt, a zsarolást, a fondorkodást. És Egyiptom? Vajon Egyiptomnak
mi az erőssége? A rugalmassága? Az a képessége, hogy pórusaival felszívja s
magába olvasztja az embereket és az eseményeket? Igaz ez? Vagy csak
sovány vigasz? A felelősség áthárítása? És ha igaz, vajon mennyit tud
felszívni úgy, hogy azért még Egyiptom maradjon? Saríf basa fölnéz Nur
fáira. Már. magasabbak nála, és öt rövid esztendő után életerősek,
egészségesek, terebélyesek. A lányára gondol; Ő a szeme fénye. Amikor a
kicsi hozzábújik és megöleli, kis kezével a hátát is mindig megsimogatja,
mintha az apja vigasztalásra szorulna. Bárcsak meg tudná védeni, s úgy
bocsáthatná útra az életbe, ahogyan ebbe a kertbe engedi ki, ahol szabad
lehet, de szerető szívek, vigyázó szemek őrködnek fölötte. És mi lesz
Ahmeddel meg Mahrússzal? Hiszen még gyerekek, de már kimásznak az
iskola tetejére, s onnan kiáltják az Abdín-palota ablakai felé: „Adj
alkotmányt, kedive!” Vajon az ő életük is szakadatlan küzdelemmel telik
majd, és mások akaratából bekövetkező események sodrába kerülnek?
Eszüket s minden erejüket latba vetve nekik is azért kell harcolniuk, hogy
bizonyos dolgok ne történjenek meg? – De szerelmem – hallja Saríf basa
Anna hangját –, már megint alábecsülöd magad! Nézd meg, mennyi sikeres
terv megvalósításában vettél részt! Ott az egyetem! A nők taníttatásának ügye
is jól halad. A Képzőművészeti Akadémia pedig már egy ragyogóan
tehetséges végzett növendékkel büszkélkedhet: Muhtárt maga a nagy Rodin
veszi maga mellé a műtermébe! Nézd meg a temérdek megjelent cikkedet s
azt a rengeteg embert, akinek a védőügyvédje voltál! Vagy gondolj a
birtokodon élő fellahokra…

VAJON ÉLHETTÜK VOLNA ÚGY IS az életünket, hogy nem törődünk a

 politikával? Hogyan, kérdem én, amikor az okkupáció azt is meghatározta,
mit termelhet a földeken a fellah, útját állta minden iparosítási
törekvésünknek, megakadályozta, hogy létrehozzuk saját bankjainkat,
cenzúrázta a kiadványainkat, nem adott képviselői helyet az ottomán
parlamentben, megszabta, miféle állásokat tölthetnek be az egyiptomi
férfiak, és hátráltatta hazánkban a nőemancipációt! Mindnyájunkkal úgy
bánt, mint a kiskorúval, gyereksorban tartott, s nem engedett felnőni
bennünket. Népünk körében elvetette a bizalmatlanság magvait, s
legjobbjainkat fanatikus tettekre késztette, vagy kétségbeesésbe taszította.
Mindemellett a Palesztinában történtekből világosan láttuk, mit művelhet,
hová vezethet végül a gyarmatosítás: magát a földet is kihúzhatja a rajta
élők lába alól.

Élhettünk volna úgy, hogy mindezzel nem törődünk? És miféle szűkre

szabott tér maradt volna az életünknek? Melyik önmagára valamit is adó
férfiember lett volna hajlandó ezzel a kevéssel beérni anélkül, hogy
megpróbálta volna szétfeszíteni, kijjebb tolni e szűk tér határait? És melyik
asszony ne tartotta volna kötelességének, hogy segítő kezet nyújtson neki?
Az én fivérem harminc éven át minden rendelkezésére álló törvényes
eszközzel igyekezett kijjebb tolni e határokat. Kampányt folytatott a
polgárjogokat korlátozó, megtorló intézkedések ellen, és ügyvédként védte
velük szemben egyiptomi honfitársait. Annával az oldalán külföldi
vendégeket fogadott, s abban reménykedett, hogy befolyásolni tudja őket.
Musztafa Kámil halála után az ő hangja volt az egyetlen, mely a világnak
erről a részéről a hatalmas Nyugathoz szólhatott. De abban az évben, az új
évszázad második évtizedének első esztendejében úgy vettem észre, hogy
érzelmileg egyre jobban eltávolodik attól a munkától, melyet addig
szívvel-lélekkel végzett.

Saríf basa fölpillant a haramlekre. Anna ablakrácsa mögött még világos van.
A basa tudja, hogy a felesége leveleket ír, a naplójába jegyezget, őt várja.
Átvág az udvaron, apja szentélye felé igyekszik. Szeretne hosszabb időre
elutazni Annával Tavasziba. Életük legboldogabb heteit töltötték a faluban és
Abu-Kírben. Tavasziban az ember csak olyasmivel foglalkozik, ami valóban
fontos: a földdel és az emberekkel. Micsoda szerencse, hogy földbirtoka van!
Földje, amit Nurra és Nur gyermekeire hagyhat, hogy gyökeret verjenek, e
röghöz kötődjenek, és ne szakadjanak el mindattól, ami valóban fontos.
Földet hagyhat rájuk örökül, ahová elmehetnek, ha megsokallják a világ
terheit.

Mirgáni már javában alszik az ajtó mögött, de Saríf basa látja, hogy apja
nem az ágyában fekszik, hanem homlokát a hideg márványra hajtva a
síremlék mellett üldögél.

– Jól vagy, atyám? Nem kap választ.

– Nem tudtál aludni? – Az öregúr nem felel, így fia megismétli a kérdést: –
Nem tudtál aludni?

– Az alvás ideje is el fog jönni egyszer – motyogja halkan Bárúdi bej.

Saríf basa lekuporodik a padlóra az édesapja mellé, és megfogja a kezét. –

Aggaszt valami, atyám? – kérdezi.

– Allah megbocsátó és könyörületes – suttogja az öreg. Saríf basa szótlanul

üldögél; két kézzel, gyöngéden fogja apja erőtlen, törékeny kezét. Amikor
újra meghallja az öregúr suttogását, közelebb hajol, hogy megértse, mit
beszél.

– Ő nem volt áruló – mondja Bárúdi bej, és a fia tudja, hogy Arábira
gondol.

– Nem, atyám. Allah legyen irgalmas hozzá.

– Mások árulták el – folytatja az öreg. – Ferdinand de Lesseps volt az

áruló.

– Allah legyen irgalmas őhozzá is – sóhajt fel Saríf basa. – De mindez oly
rég volt, atyám.

– Allah nem feledkezik meg senkiről – mormolja az öregúr. – Az Ő

irgalma végtelen, és nem feledkezik meg senkiről.

– Vigasztalódj az írással, atyám. „Mondd: Ó Allah, az egyedülvaló, Allah

az örökkévaló!", és könnyíts a lelkeden – biztatja Saríf basa. – Gyere,
támaszkodj rám. Visszakísérlek az ágyhoz.
 Bárúdi bej lehunyt szemmel a síremlékre hajtja a fejét. Az ajtó felől
selyemsuhogás hallatszik; pongyolában, borszeszlámpával a kezében Zainab
úrnő siet be a szentélybe.

– Mi baj van? – kiált fel, és az álmából fölriadt Mirgáni nyomban talpra

szökken. – Miért üldögéltek így mind a ketten a síremlék mellett?

– Mert atyám nem tudott elaludni – feleli Saríf basa, miközben apja
szorosan fogja a kezét.

– Kelj fel onnan, Bárúdi bej! – fordul a férjéhez Zainab úrnő. – Még
fölfázol azon a hideg kövön! Te is, édes fiam! Álljatok fel, de gyorsan!

Saríf basa talpra segíti az apját, majd a lámpával világító édesanyja után
lépkedve, a priccsén kuporgó kábult Mirgáni előtt elhaladva, lassan a
cellájába kíséri az öregurat, és leülteti az ágyra.

– Mindjárt főzetek Mabrúkával egy kis ánizsos teát, hogy könnyebben

elaludj – mondja Zainab úrnő.

– Nem akarok ánizsos teát! – tiltakozik panaszos hangon a férje. – Valami

hideg italt kérek.

– Akkor hozz az úrnak tamarindszörpöt! – parancsolja Zainab úrnő

Mirgáninak.

– A víz is megteszi – motyogja az öreg, és Saríf basa tölt neki egy pohárral
a fiókos szekrényen álló korsóból. Bárúdi bej megissza a vizet, aztán esdeklő
pillantással néz föl a feleségére. – Maradj velem, Zainab. Ne hagyj egyedül –
kérleli.

– Nyugodj meg. Itt maradok, ha akarod.

– Itt? De hol, anyám? – kérdezi Saríf basa a keskeny ágyra mutatva.

– Atyádat csak bízd rám – feleli az édesanyja. – Te menj vissza a

feleségedhez. Most rögtön, fiam! Későre jár.

Saríf basa belép Anna szobájába, és megkérdezi: – Jól láttam, hogy üres a
szövőszéked?

– Befejeztem a szőttest. Elég sokáig bajlódtam vele, ami azt illeti…

– Hol van, Anna? Megnézhetem?

– Mabrúka és Haszna épp most teríti ki, hogy elvarrja a visszáján a

szálakat, aztán összeállítom, s amint elkészülök, megmutatom neked.

– És most mihez kezdesz?

Anna átöleli a férje nyakát. – Tudod, mihez volna igazán nagy kedvem? –
kérdezi hízelegve.

– Hadd halljam, szerelmem!

– Úgy szeretnélek lefesteni! De annyi ideig sosem tudsz egy helyben

ülni…

– Ha ez a kívánságod, drágám, majd ülök.

– Igazán? – néz föl meglepetten Anna Saríf basára. Gondolni sem merte
volna, hogy ilyen könnyen rá tudja venni.

– Igen. Méghozzá Nur kertjében fogok üldögélni, és amíg nézem, hogyan

játszik a kicsi, te kedvedre festegethetsz.

EZZEL KORÁNTSEM AKAROM azt állítani, hogy az én kedves Saríf

bátyám elcsüggedt, vagy netán az inába szállt volna a bátorsága; inkább
úgy tetszett, mintha sikerült volna felülemelkednie az életünket kísérő napi
gondokon, s aggályaink ködfátyolán túl valódi arányaiban látta volna meg,
mit végzett eddig, s mi várhat még rá életében. „Te fiatal vagy, húgom –
mondta –, bőven van időd.” De azt akarta, hogy a saját ideje lassabban
szálljon tova. Ahmed már tizenegy éves volt, Nur meg hatesztendős.
Gyakran elnéztem Őket, s azért imádkoztam, hogy a szívükben erős
gyökereket vert gyermekszerelem szárba szökkenjen, kivirágozzék, és
életük végéig ne hervadjon el.

– Ha szopod az ujjadat, kiálló lapátfogaid lesznek, és senki sem vesz majd

feleségül! – ijesztgeti a kislányt Haszna.

– Ahmednek nem számít, ő akkor is elvesz! – vágja rá Nur, aki csak egy
pillanatra kapja ki a szájából a hüvelykujját, hogy válaszolni tudjon, aztán
tüstént visszadugja és tovább szopja.

– Lány létére milyen önfejű! Ki látott még ilyet? – csattan fel Haszna.

– Hagyd békén az én kis csillagomat – mondja Mabrúka szeretettel, s

kitárja a karját a gyerek felé. Nur odaszalad hozzá, hüvelykujjával a szájában
a dajka meleg melléhez simul, és ugyanazt a narancsvirágillatot szívja be,
amit az édesapja, épp fél évszázaddal ezelőtt. Mabtúka magához húzza a
kislány fejét, megcirógatja, a haját simogatja. – A Próféta neve őrizzen és
óvjon meg téged – suttogja. – Tegyen boldoggá, bárhová vezeti is a lépteidet.

1911. október 20.

…semmihez sem fogható örömmel tölt el az a tudat, és a sors különös

kegyének tekintem, hogy könnyíthettem férjem terhén, s az elmúlt tíz
esztendő legsötétebb pillanataiban hozzám fordult, és vigaszra talált.

Ha ez lehetséges volna, azt mondanám,, hogy most még jobban

szeretem őt, mint a kezdet kezdetén. Úgy érzem, mintha szívem-lelkem
megnőtt s kitágult volna, hogy szerelmének elegendő hely jusson benne,
vagy mintha újabb és újabb tulajdonságait és karaktere változásait
fölfedezve egyre nagyobb lenne az iránta érzett szerelmem, hogy körülfonja
és befogadja mindazt a jót, amit a férjemben látok.

De mégsem tudom, mire véljem jelenlegi rossz hangulatát, az utóbbi

időben ugyanis bizonyos jelekből arra következtetek, sőt attól félek, hogy
talán erőt vesz rajta a csüggedés. Ügyvédhez méltó módon továbbra is
lelkesen védi klienseit, de már nem ragad meg minden kínálkozó alkalmat,
hogy a saját ügyét – Egyiptom ügyét – a nyilvánosság elé tárja.
Mostanában kétszer is említette, mennyire szeretne hosszabb időre
Tavasziba vagy esetleg külföldre utazni velem. Csakhogy, bevallom, én
nem tudom őt a közéletből visszavonult magánemberként elképzelni, mert
bármennyire boldog lennék is, ha több időt tölthetnék kettesben vele, a
lelkem mélyén mindig ott ólálkodna a szomorú tudat, hogy élete legfőbb
 célját adta fel…

Tavászi, 1998. július 15.

Számítógépem monitorján a következő főcímeket olvasom: A Biztonsági

Tanács követeli: Izrael ne akarjon „Nagyobb Jeruzsálemet” – Az Európa
Tanács nem fogadja el az iszlám fundamentalizmus veszélyeiről szóló
jelentést – Bejtúti tüntetők izraeli börtönökben fogva tartott arabok szabadon
bocsátását követelik – Algériai újságírók tiltakozó tüntetése – Izraeli
tartalékosok nem hajlandók palesztin polgári személyekre lőni – Éhínség
Szudánban – Bombariadó az amerikai követségen – Felső-egyiptomi
fundamentalista konfliktus: 3 halálos áldozat.

És e-mail jött Isabeltől:

Helló, Amal!

Az orvos azt mondja, most már nyugodtan utazhatom Saríffal, úgyhogy

17-én érkezünk! Olyan elragadó és aranyos – alig várom, hogy te is
láthasd! Omar most kezdi a turnéját, de azt mondja, talán át tud ugrani
Kairóba – majd értesít bennünket, mikor jön. A reptérről egyenesen a
lakásodra megyek, és rögtön fölhívlak. Ne izgulj miattam, minden rendben
lesz; Tahija biztosan tejben-vajban fog füröszteni.

Csók

Isabel

Már alig várom, hogy újra lássalak! Omar valami szőttest bízott rám, és
megkért, hogy vigyem el neked. Azt mondja, te tudod, mi ez.

A bátyám e-mailje pedig így szól:

Drága kis húgom, minden jó, ha jó a vége – bár még nincs vége, igaz? A
bébi fantasztikus, és Isabel imádja; odaadó, csodálatos anya. Azt hiszem, a
kicsi a te szemedet – a mi szemünket – örökölte. Mondd, el tudsz szakadni
a fellahjaidtól a kedvemért, vagy én leszek kénytelen Tavásziba menni és a
„gazda” szerepét játszani? Majd értesítelek, mikor érkezem. A gyerekek el
 vannak ragadtatva a kisbabától. Óriási megkönnyebbülés!

Millió csók és ölelés…

Hádra sápadtan jön be; émelyeg, mint reggelenként minden várandós

kismama. Azt mondja, Am Abu el-Maati elég rossz bőrben van. Este
meglátogatom az öreget. Eddig csak a mandarában jártam, ahol vendégeket
szokott fogadni, most azonban a hálószobájába megyek. Párnákkal
fölpolcolva ül a nagy rézágyban.

– Semmiség az egész, Szitt Amal. Hamarosan elmúlik – mondja, de

zihálva kapkodja a levegőt.

– Orvos látta már? – érdeklődöm.

– Igen, itt volt a doktor úr, gyógyszert írt neki, már ki is váltottuk – feleli
Am Abu el-Maati felesége. Megmutatja a dobozokat: antibiotikum és
fájdalomcsillapító.

– Mit segíthetek? – kérdezem.

– Semmit, Szitt Amal, Allah áldja meg a jóságáért. Az uramnak nincsenek

fájdalmai, és most már valamivel könnyebben lélegzik.

Még elüldögélek egy darabig az öreg ágya mellett. Egyikünk sem szól.
Amikor elindulok, megszorítom a zöld pamuttakarón pihenő bütykös kezet.
Am Abu el-Maati fia ragaszkodik hozzá, hogy hazakísérjen.

Kairó

1911. október 25.

Kedves James,

tegnap este vendégül láttuk a Hurrájában kedves barátját, dr. Ginsberget.

Huszni és Laila is jelen volt. Laila – legalábbis Egyiptomban – első ízben
vacsorázott férfitársaságban, s a fivére meg a férje nem csekély kockázatot
vállalt, amikor ezt engedélyezte neki, de mindannyian nagyszerűen éreztük
magunkat, mert dr. Ginsberg csakugyan olyan elbűvölő úriember,
 amilyennek Ön leírta, sőt akkor sem túlzott, amikor széles körű műveltségét
és az itteni problémákat érintő alapos ismereteit dicsérte. Férjemmel most
arra készülnek, hogy – az Ön tanácsát megfogadva – két cikket írjanak,
melyekben ki-ki a saját szemszögéből nézve dióhéjban összegzi a jelenlegi
politikai helyzetet. Ha Mr. Blunt hajlandó megírni a harmadikat, s közösen
jelentetik meg őket, akkor az egymás mellé állított háromféle nézőpont
minden bizonnyal nagy hatással lesz a közvéleményre.

Természetesen nem csak komoly témákról esett szó közöttünk, dr.

Ginsberg ugyanis zsidó vicceket mesélt, a férjem és Huszni pedig
egyiptomiakat. Hallottam is, hogy Szabir azt dünnyögte magában,
miközben felszolgálta a kávét: „Allah, segíts, nehogy rossz vége legyen a
dolognak", mert szegény feje elég ritkán lát ilyen jókedvűen hahotázó
kompániát az asztalunk körül.

A férjem – szűk családi körben – egyre gyakrabban mondogatja, hogy

hátat fordít a politikának meg a közügyeknek, és magánemberként éli
tovább az életét velem meg a gyerekekkel. Én azonban nem hiszem, hogy ez
lehetséges. Úgy vélem, ez az életmód előbb-utóbb csak untatná, fárasztaná
és idegesítené. Ám mégis igaza van, amikor úgy látja, hogy a
világesemények immár túlságosan nagyra nőttek, és Egyiptom határain
belül – egy újabb gyilkosságot kivéve – szinte semmi sem történhet, ami az
ország jelenlegi állapotán változtatna. Milyen parányivá zsugorodott a
világ, és mennyire összefonódták a sorsát eldöntő érdekek'.

Köszönöm az elragadó fotográfiát, melyet kedves édesanyjáról és

gyönyörű kertjéről küldött…

Kairó, 1998. augusztus 2.

Tavásziban ugyanúgy üldögéltünk a verandán, mint egy évvel ezelőtt – de

most már régi jó barátnők, sőt sógornők voltunk. Isabel szobájának szárnyas
ajtaja tárva-nyitva állt, s nagyanyám ágyán, párnákkal körülbástyázva, a
moszkitóháló védelmében, Saríf basa vigyázó szeme sugarában ott feküdt a
bátyám kisfia. A lelkem mélyéig meghat ez a pici gyerek. Már el is
felejtettem, milyen puha egy ilyen csöppség buksija, milyen finom vonalú a
kis füle, milyen bársonyos a bőre. És arra sem emlékeztem, milyen az illata.
 Azért nem tudtam visszautazni Kairóba, mert Am Abu el-Maati épp aznap
halt meg, amikor Isabel érkezett. Csendben, könnyen ment el az öreg,
mutatóujját fölemelve, mintha ágya köré sereglett gyermekeit és unokáit
búcsúzóul figyelmeztetni akarná valamire. Kiszáradt ajkát a felesége vízbe
mártott vattával nedvesítette meg, s mielőtt eltávozott, még be tudta írni a fia
nevét a Koránba. Allah kegyes volt hozzá, mert reggel hunyta le örökre a
szemét, így megfürdethették, elmondhatták fölötte a halotti imákat, s még
napnyugta előtt el is temethették. És este az összes környékbeli falu lakói
eljöttek Tavasziba, hogy kezet szorítsanak Am Abu el-Maati fiával,
részvétüket nyilvánítsák a feleségének meg a lányainak, elüldögéljenek a
gyászoló családdal, megemlékezzenek az elhunyt életéről, s Allah irgalmáért
könyörögjenek, miközben a falu házait, a környező mezőket és a csendes
vizű csatornákat a Korán halottbúcsúztató éneke töltötte be.

Isabel meg nem tudta kivárni, hogy hazaérjek, Am Abu el-Maati ugyanis
pénteken halt meg, s nekem legalább az első csütörtökig a faluban kellett
maradnom. Amikor ezt telefonon közöltem vele, Isabel kijelentette, hogy
akkor viszont ő jön el hozzám Tavasziba, így aztán ismét Tárik Atíjához
fordultam segítségért, mert nem hagyhattam, hogy vonaton bumlizzon a
kisbabával, vagy egy Peugeot taxival lavírozzanak a barikádok között. Tárik
azonnal kocsit küldött értük sofőrrel, és lsabel meg én a házam kapujában
ölelhettük meg újra egymást. Bár a falubeliek nem fogadhatták
örömujjongással őket, hiszen csak egy napja temettük el Am Abu el-Maatit,
az asszonyok, mielőtt a gyászoló családhoz mentek, mégis benéztek délután,
hogy gratuláljanak Isabelnek, lássák a kisbabát, és elhalmozzák apró
ajándékaikkal. Persze mindegyik rögtön azt kérdezte: – Hát a basa hol van?
Ki hallott még ilyet, hogy egyedül engedi útnak ezzel a karon ülő aprósággal?
– Én pedig azon tűnődtem, vajon az elkövetkező évek során hányszor
hallgathatja majd Isabel ugyanezt a méltatlankodást.

– Azt hiszem, ha Omar megérkezik, megkapja tőlük a magáét! – jegyzi

meg nevetve, amikor kettesben maradunk. Boldognak és kiegyensúlyozottnak
látszik. Még mindig szerelmes a bátyámba, de már nem kínlódik miatta.
Elvégre most már az övé – legalábbis részben.

Szóval kiültünk a verandára, ő újra elmesélte, hogyan halt meg Jasmine,

aztán anyáinkra és apáinkra emlékezve sírdogáltunk egy kicsit, én meg azt
meséltem el neki, mi történt Annával mostanáig, majd elmerengtünk rajta,
vajon mitől nőtt ekkorára a távolság a család két ága között, amikor Anna és
Laila olyanok voltak, mint az édestestvérek, s Nur meg Ahmed annyira
szerették egymást. Isabel később Omarról is beszélt, aki szavakkal eddig még
sosem mondta neki, hogy szereti, de ő úgy érezte, minden jel erre utal.
Megtudtam tőle, hogy a bátyám ugyan elkísérte a kórházba, a szülést azonban
nem bírta végignézni, így aztán a folyosón sétált föl-alá, akár egy régi
filmekben látható leendő kispapa, és amikor később bement hozzá a
szobájába, szorosan magához ölelte, s azt suttogta: „Úgy féltettelek!” De
amint az ápolónő a kezébe adta a kisbabát, és ő a fia szemébe nézett, Isabel
látta, hogy teljesen megváltozik az arckifejezése, s ez elárulta, hogy többé
senki és semmi nem választhatja el a kis Saríftól.

Összecsomagoltam a számítógépemet meg Anna naplóit, leveleit, lsabel az

első csütörtökön elkísért Am Abu el-Maati házába, aztán pénteken mindent
bepakoltunk a kocsiba. Megbeszéltük, hogy ő hátraül, és ölbe veszi Sarífot,
mert nincs gyerekülésem. Búcsúzóul Hádrát is, Rajisszát is megcsókoltuk,
megígértük nekik, hogy hamarosan visszajövünk, sőt a basát is megpróbáljuk
magunkkal hozni. Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy Anna zöld
zászlóját a házban felejtettem. Visszarohantam érte, a hónom alá csaptam, s
nemsokára kiderült, milyen jól tettem, mert a harmadik barikád után a
hőmérő jelzőlámpája egyre sűrűbben vörösödött el a műszerfalon. Úgy
döntöttünk, nem várjuk meg, míg a kocsi megint füstölni kezd, hanem
megállunk, hagyjuk, hogy lehűljön, aztán feltöltjük a hűtőt abból a jókora
vizeskannából, amit indulás előtt gondosan a csomagtartóba raktunk –
elvégre mi előrelátó, okos asszonyok vagyunk, akik tanulnak a saját kárukon.
Újra leterítettük a plédet, és letelepedtünk az út mentén, csakhogy most a
kisbaba is velünk volt. Kotorászni kezdtem a kocsiban, és a kezembe akadt a
zászló. Kerítettünk három botot, a földbe szúrtuk őket, és rájuk terítettük a
zászlót, így a kis Saríf immár a pléden feküdt, egyik oldalán az anyja ült, a
másik oldalán meg én, s a feje fölött a nemzeti egység zöld-fehér zászlaja
feszült.

Miközben ott üldögéltünk, Isabel elmesélte, hogy azt szeretné, ha a bátyám

biztosan tudná, mennyire megérti a munkáját, s azzal is tisztában van, milyen
sokat jelent neki – nemcsak a zene, hanem az is, amit könyvekben,
folyóiratokban publikál. Épp ezért honlapot készített Omarnak, az interneten
összekötötte számos tájékoztató jellegű weboldallal, így most már minden
cikke abban a pillanatban olvasható a világhálón is, amint írásban
megjelenik.

Kairó, 1911. október 26.

„Egyszerűen szólva, a Kelet két okból vonzza Európát.

Az első a gazdasági vonzerő. Európa iparának nyersanyagokra,

árucikkeinek piacokra, lakosainak munkahelyekre van szüksége. Az arab
világban mindhármat megtalálja.

A második az a vallási, történelmi és romantikus vonzerő, mely az írás, az

ókori világ, a mítoszok, a legendák földjére csábítja az európai embert.

Ez a vonzalom még a szülőhazájában ébred fel benne, ám amikor idejön,

azt tapasztalja, hogy ezen a földön olyan emberek élnek, akiket nem ért, és
feltehetőleg nem is igen kedvel. Vajon mit tehet? Itt maradhat, s
megpróbálhatja levegőnek nézni a helybelieket. Megpróbálhatja
megváltoztatni őket. Hazamehet. Vagy megpróbálhatja megérteni a
keletieket.”

Ez magától értetődő, gondolja Saríf basa, miközben leteszi a tollat. Oly

magától értetődő, hogy jóformán szóra sem érdemes. De Annának más a
véleménye. Ha Anna igazságtalanságot lát valahol, nem nyugszik, amíg jóvá
nem teszik. Amellett, tűnődik tovább a basa, a felesége boldoggá akarja tenni
őt, méghozzá nemcsak otthon, a családi életükben, hanem maradéktalanul,
minden tekintetben. Tudja, hogy Anna azt hiszi, egyszer majd eljön az a nap,
amikor a közös életüket borító árnyék végleg szertefoszlik. Ő még mindig
bízik a közvélemény erejében; úgy véli, ha az embereket rá lehetne bírni,
hogy térjelek jobb belátásra, és legyenek megértőbbek, akkor az
igazságtalanságok orvosolhatók lennének, s a történelem folyama is más
irányt vehetne.

„Az utóbbi két lehetőség senkinek sem árt, de maga Európa sosem ezeket
választja – legfeljebb egy-egy európai dönt a távozás vagy a keleti ember
megismerése mellett. Az első kettő viszont, ha valamely nagyszabású,
egész népeket érintő mozgalomhoz – nevezetesen a gyarmatosításhoz –
kötődik, kimondhatatlanul súlyos kárt okoz.

Az első lehetőséget szemügyre véve alighanem nyugodtan

kimondhatjuk: minél inkább levegőnek kívánja nézni a gyarmatosító a
helybelieket, minél inkább úgy tesz, mintha az arab világ lakói nem is
léteznének, annál határozottabban állítja, hogy erős történelmi vagy vallási
kötelékek fűzik e vidékhez, s ezen az alapon formál rá jogot. Manapság
éppen ennek a jelenségnek vagyunk szemtanúi Palesztinában, melyet a
cionista gyarmatosítók igyekeznek maguknak megkaparintani. Azért
nevezem inkább cionistának s nem zsidónak őket, mert számos zsidó, a
cionisták törekvését a maga valóságában látva, minden tőle telhetőt elkövet
annak érdekében, hogy ne csak elhatárolódjék, hanem hitsorsosait is óva
intse tőle, pedig ezzel nem csekély veszélynek teszi ki önmagát.

Ami a második lehetőséget illeti, a romantikus lelkületű európai

különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül vehet részt az olyasfajta
gyarmatosításban, amilyenben mi immáron harminc esztendeje élünk
Egyiptomban – s amilyen épp most veszi kezdetét Marokkóban és
Líbiában is. A romantikus lelkületű európai ugyanis arra hivatkozik, hogy
a fehér embernek kötelességei vannak a »primitiv«, »elmaradott« népekkel
szemben: segítenie kell őket, mert nélküle képtelenek kiaknázni a bennük
rejlő lehetőségeket – vagyis civilizálnia kell őket. Reformátornak, sőt
Megváltónak képzeli magát, s szerfölött izgatónak találja e nemes
feladatot. Úgy érzi, igazságosan, becsületesen jár el, amikor »a békét
védelmezi«, „a törvényes uralkodót támogatja", »a vallási kisebbség – vagy
az európaiak – biztonságát szavatolja«.

Mindemellett említést érdemel az a kötelék is, mely abból ered, hogy az

európai embert elégedettséggel tölti el a tetszetős kép, ami önnön keleti
szerepéről alakult ki benne, s ami teljesen eltér a hazájában, honfitársai
körében játszott szerepéről alkotott képétől. Ebből következik, hogy amíg
Keleten él, szabadon hagyja kibontakozni mindazokat az európai
személyiségjegyeket, melyek a saját hazájában nem juthatnak kifejezésre.

Így aztán a Keletre irányuló új európai gazdasági törekvések jó hasznát

veszik a Kelet iránt táplált régi európai érzelmeknek.

Ebben a megvilágításban szemlélve minden kérdésre világos a válasz, s

a mozaik valamennyi apró részlete a helyére kerül: a nagyhatalmak között
létrejött egyezmények „szabad kezet” biztosítanak a szerződő feleknek a
Kelet országaiban. Ez teszi lehetővé a Marokkó elleni francia és a Líbia
elleni olasz agressziót. Így eshet meg, hogy a pénz és a politika kéz a
kézben, egymást segítve szorítja ki, űzi el földjükről a palesztinokat, s az
arab világ szívében nem pusztán Európa-barát államot hoz létre, hanem
olyat, mely lényegét tekintve európai, ideológiája pedig a gyarmatosítást
hirdeti. Európa egyszerűen nem vesz tudomást az általa annektálni kívánt
országok népeiről – vagy ha mégis figyelemre méltatja, akkor a saját régi,
jól bevált meghatározásai alapján ítéli meg őket: meg van győződve róla,
hogy fejletlenek, szellemileg visszamaradottak, és a vallási fanatizmus
rabságában vergődnek. Úgy véli, ezek a népek meg sem érdemlik azokat az
országokat, amelyekben élnek, s nem méltóak rá, hogy a Kelet szent, festői
szépségű tája az övék legyen.

És mi, keletiek? Vajon a mi felelősségünk miben rejlik e nyilvánvaló

európai törekvések közepette? Itt, Egyiptomban, valamennyien büszkék
vagyunk a történelmünkre; büszkék vagyunk rá, hogy az emberi civilizáció
bölcsője a szülőhazánk. Idővel aztán előbb Görögországnak, majd
Rómának adtuk át a stafétabotot, ahonnan az később ismét visszakerült az
iszlám világba, míg végül, a tizenhetedik században, Európa kaparintotta
meg. Az elmúlt száz esztendő során igyekeztünk helyet keresni magunknak
a modern világban, csakhogy próbálkozásaink összeütközésbe kerültek
Európa vélt érdekeivel.

Akadtak, s ma is akadnak közöttünk olyanok, akiket olyannyira

elkápráztat Európa hatalma és ördöngös ipari, technikai tudománya, hogy
csak kábultan, tátott szájjal állnak, mint az egyszeri ember a ráfogott
fegyver előtt, mely a következő pillanatban az életét oltja ki.

Ráadásul megköti a kezünket az előző császári gazda – az ottomán

török – országainkban való jelenléte. A törökök azonban egyre
gyengébbek, országaink sorra kísérlik meg lerázni magukról
Konstantinápoly rabigáját, mindenütt politikai zavargások támadnak, s
Európa épp ebben a labilis helyzetben látta meg a számára kedvező
alkalmat, hogy átvegye az uralmat a mi területeink fölött.

A gyarmatosítók válasza az lesz erre az írásra – ha válaszra méltatják

 egyáltalán –, hogy nem a közvélekedést fejezi ki, továbbá szerzője
angolbarát, franciabarát vagy valamely más idegen hatalom barátja, épp
ezért nem alkalmas egész népe képviseletére. E vádakkal szemben pusztán
annyit kívánok megjegyezni, hogy sokan vannak, akik hozzám hasonlóan
gondolkodnak és beszélnek, s e férfiakból és nőkből álló sokaság ugyanúgy
viszonyul az egyiptomi és az arab világban élő fellahokhoz, ahogyan az
önök tiszteletre méltó képviselő urai a somerseti gazdálkodókhoz vagy a
sheffieldi munkásokhoz, akiknek az érdekeiért a parlamentben kell
síkraszállniuk.

Ha föllelhetők bennünk a nyugati kultúra elemei, akkor az önök

országaiban járva, az önök intézményeiben tanulva, lelkünket-
szellemünket az önök kultúrája előtt kitárva szívtuk magunkba azokat.
Európában szabadon választhattunk a saját történelmünkhöz,
hagyományainkhoz és törekvéseinkhez legjobban illő elemek közül – úgy,
ahogy az méltó az ember és ember közötti törvényes érintkezéshez.

Mára csupán egyetlen – halványan pislákoló – reményünk maradt: a

lelkiismereti egység létrejötte a világ mindazon népei között, amelyeknek
ez a kifejezés jelent egyáltalán valamit. Nehéz lenne meghatározni, miféle
eszközökkel teremthetnénk meg ezt az egységet, de a fenti gondolatok e
nemes cél érdekében születtek.”

Kairó, 1998. augusztus 2.

– Amal, ez az internet egyszerűen fantasztikus! – lelkendezik Isabel,

miközben fölemeli a kis Sarífot, majd gyöngéden a vállához szorítja, és
simogatni kezdi a hátát. – Komolyan mondom! Hihetetlen lehetőségek
rejlenek benne! Nem ismer határokat! Elég, ha arra a temérdek információra
gondolsz! És milyen gyorsan letölthetsz minden adatot, amire szükséged van!
Ráadásul nincs cenzúra, nincsenek korlátok, a hírek szabadon áramlanak.
Láttad, mennyien jelentkeztek be, hogy a támogatásukról biztosítsák az iraki
lakosságot? – A kisbaba böfizik. Isabel ránéz, és puszit nyom a buksijára.

Kairó, 1911. október 28.

Saríf basa beteszi Anna fordítását egy borítékba, és leragasztja. Holnap

föladja; irány Barrington! Az arab eredeti levélként fog megjelenni az al-
Artrárnban, a saját neve alatt. Antún al-Dzsmajíl majd elintézi. A francia
változatot a Le Temps közli, Ginsberg és Blunt írásával együtt. Ő azonban a
maga részéről befejezte. Feláll, hátratolja a székét, nagyot nyújtózik. Anna
föltekint a könyvéből.

– Készen vagy? – kérdezi.

– Igen – bólint Saríf basa.

– Te állítólag nem tudsz angolul, drágám, de mégis mindig elolvasod a

fordításaimat. Elárulnád, hogyan lehetséges ez?

A basa mosolyogva vállat von. – A szokás hatalma… Mindent elolvasok,

ami a nevem alatt jelenik meg.

– Talán azt hiszed, hogy félreértelmezem a szavaidat? – sandít rá Anna

huncut mosollyal.

– De csak a legjobb szándékkal! Mást nem is feltételezhetek, elvégre

ügyvéd vagyok – feleli a férje, és lehuppan mellé a kerevetre. Fölemeli a
könyvet, megnézi a borítót. – Már megint a Háború és békét olvasod?

– Szeretem újraolvasni a nagy regényeket, amelyeket már ismerek. – Anna

félreteszi a könyvet. – Másodjára még több szépséget találok bennük.

– Milyen kár, hogy az életet nem lehet hasonlóképpen újraélni! – sóhajt fel
Saríf basa.

– Mit tennél másképp?

Saríf al-Bárúdi arca egy pillanatra elborul, de aztán könnyedén válaszol a

kérdésre: – Odamennék hozzád a Costanziban, és azt mondanám: „Ön még
nem tud róla, madame, de szerelmes belém…”

Anna nevetve nyúl a férje keze után. – Nyertünk volna négy hónapot!

– Vagy elmenekültél volna előlem… és akkor nem lenne részünk ebben a

boldogságban. – Saríf basa gyöngéden kiszabadít egy aranyló hajfürtöt a
csatok szorításából. Végigsimítja, az ujjára tekeri, aztán elengedi.
 – Az lehetetlen! – kiált fel Anna. – Hiszen a Sors rendelte így! Különben
milyen lett volna az élet? És örökké fog tartani!

– Ámen – feleli a férje, s mosolyogva az asszony szemébe néz.

– Mabrúka is mindig ezt szokta mondani… – Anna hátradől, tűnődik egy

kicsit, aztán hozzáteszi: – Illetve ő így ejti: „Amin”. Ez arab szó?

– Igen. – Saríf basa a felesége sima nyakát, a füle mögötti bársonyos bőrt
simogatja.

– Gyerekkoromban folyton azon törtem a fejemet, hogy mit jelenthet –

dünnyögi Anna.

– „Amn” azt jelenti: biztonság, szilárdság. „Amana": hinni vagy

bizonyossá válni abban, amit hiszel. Ha valaki mond valamit neked, és te azt
feleled: „Amin", ezzel kifejezed, hogy elhiszed, amit hallottál, s azt is, hogy
szeretnéd, ha valóban úgy történne.,

– Úgy szeretlek, amikor ilyen komolyan magyarázol!

– Hiszen ide se figyeltél…

– Dehogynem! Csak közben arra gondoltam, milyen aranyos vagy.

– Még hogy aranyos! No, ez aztán jellemző rám! Mi nem jut eszedbe…

– És ha Nur elkomolyodik, pontosan olyan, mint te.

– Csak te akarsz mindig engem látni benne. Pedig nem is hasonlít hozzám.
O a világ leggyönyörűbb gyermeke! Még a szemét is tőled örökölte… – Saríf
basa szorosan magához öleli, szenvedélyesen megcsókolja Annát, és a jól
ismert érzés máris felébred benne. Csodálatos, hogy ennyi év után is
változatlan. Eleinte olyan, akár egy távoli dallam, aztán egyre közelebbről és
közelebbről hallatszik, végül Anna hátrahajtott fejjel megkérdezi: – Nem
megyünk föl, szerelmem?

– De igen – suttogja a basa. – Mindjárt. Csak előbb be kell néznem

atyámhoz. Menj előre, és várj meg az ágyban.
 Föláll, kézen fogva fölhúzza Annát a kerevetről, gyöngéden az ajtó felé
tolja, aztán kilép a hideg udvarra.

29
Ó jaj, miért, hogy elhagyott az ég?

Tosca

Kairó, 1998. augusztus 8.

A bátyám Szarajevóban vezényel, a Nemzeti Könyvtár romjai között. A

lapokban és a világhálón megjelent fotókon láttam a beomlott magas
mennyezetet, a főépület emeletei helyén tátongó hatalmas lyukat, a
feneketlen mélység peremén égnek meredő, megperzselt csipkés boltíveket
tartó márványoszlopokat. A lángok martalékává vált egymillió ottomán
könyv füstje álomszerű ködfátyolba burkolja az elszenesedett, összeroskadt
falakat. És most a bátyámat is látom: ott áll mindennek a kellős közepén.
Feszülten figyel, a darabra koncentrál. Az égboltról a hold és a csillagok
ragyognak le rá meg a zenekarra. Mindkét karját fölemeli. Megcsillan a
karmesteri pálca a kezében. Villámgyors mozdulattal beint, kitárja a karját, s
a fenséges zene, mintha a föld mélyéből törne elő, zengve, szárnyalva száll
fel a magasba.

Két héten belül itt kell lennie. Lemásoltam neki Saríf basa cikkét, és
javasolni fogom, hogy – itt-ott kissé módosítva – jelentesse meg újra, ezúttal
a saját neve alatt. Látom, ahogy belép a lakásom ajtaján, s előre tudom,
milyen szorosan fogom magamhoz ölelni. Elképzelem karjában a kis Saríffal.
Gyöngéden, elérzékenyülve, kissé szomorkás pillantással néz rá, közben
önmagán mulat. Vajon befejezem az Anna-sztorit, mire megérkezik? Tudom,
hogy közel járok a végéhez, és lassúbb tempóban haladok. Nem akarom,
hogy véget érjen.

A bátyám elküldte Isabellel Anna szőttesének nála lévő darabját.

Kicsomagoljuk, és fölakasztjuk a könyvespolcra: Ízisz, minden fáraók anyja
áll előttünk királynői pózban; fején a tehénszarv korona s a koronában Ré
napkorongja. Kitárja a karját, de a keze hiányzik a képről. Isabel tapsol
örömében, amiért épp ő hozta el nekem a druszáját Omartól.

– Ugye megmondtam, hogy a Sors rendelte így? – kiált fel nevetve. – Itt a
bizonyság! Magad is láthatod!

– Azt hittem, racionális lény vagy, szívem…

– Az is vagyok!

– Hogy állsz a millenniumi cikksorozatoddal? – érdeklődöm, miközben ő

vigyázva a kis Saríf ínyét kenegeti.

– Ez a gyerek addigra kétéves lesz! – feleli. – Képzeld csak el, Amal! Épp
kétéves lesz 2000-ben!

– Találtam valamit, ami érdekelhet – mondom. – Figyelj, felolvasom!

Ha a Föld népességét úgy zsugoríthatnánk össze egy 100 lelket számláló

kis falura, hogy eközben valamennyi ma ismert arányszám azonos
maradna, a következő eredményt kapnánk: a 100 főből 57 ázsiai, 21
európai, 14 észak- és dél-amerikai, 8 pedig afrikai lenne. 80 ember élne az
átlagosnál rosszabb lakáskörülmények között, 70 lenne analfabéta, és 50
szenvedne a hiányos táplálkozás okozta betegségekben. A világ egész
vagyonának 50 százalékát mindössze 6 fő tartaná kézben. És mind a 6 az
Egyesült Államok polgára lenne.

Isabel éppen Sarífot pelenkázza. A statisztikai adatok hallatán döbbenten

mered rám. – Ez nem lehet igaz!

– Befejezed egyáltalán azt a cikksorozatot? – kérdezem.

– Hát persze! – vágja rá.

– Kitűztek valami határidőt? – faggatom tovább.

– Jaj, Amal, ne… – kezdene a vegzálás ellen tiltakozni, de hirtelen a

fejéhez kap. – Hoztam neked egy könyvet! Nem is tudom, hogy
feledkezhettem meg róla! Egy antikváriumban akadt a kezembe. Arról a Mr.
Boyle-ról szól, akit annyiszor emlegetsz.

A Boyle Kairóban (kiadó: Titus Wilson & Son Ltd., 28 Highgate, Kendal;
1965) Clara Boyle memoárja, férje Egyiptomban töltött éveiről. Isabel
boldogan nyugtázza szemmel látható örömömet, amikor a könyvbe
belelapozva megpillantom Harry Boyle fotóját, s kiderül, hogy hosszú,
ápolatlan, bozontos bajuszával és gyűrött gallérjával pontosan olyan,
amilyennek elképzeltem, ráadásul Toti képére is rábukkanok.

Kairó

1911. október 31.

Kedves Sir Charles,

miért James Barringtontól kell megtudnom, hogy Ön mostanában

gyengélkedik? Igazán nem szép Öntől, hogy nem írta meg! Nagyon
szeretném fölkeresni és meglátogatni – a férjem szerint is ez a legkevesebb,
amit Önért tehetek. Egyre gyakrabban mondogatja, milyen jó lenne
Európába utazni, hogy életében először Nurnak is igazi karácsonya legyen.
Bevallom, nekem nagyon tetszik az ötlet – ugyanakkor valami furcsa, rossz
érzésem támad, ha rágondolok, és nem tudom pontosan, miért.

Feltétlenül szóljon Mr. Winthorpnak, hogy írja össze, milyen

gyógyfüvekre van szüksége. Ha időben megkapom a listát, és karácsonykor
valóban elmegyünk Angliába, magammal is tudom vinni őket, ha pedig
mégsem utazunk, bizonyára akad valaki – talán Mrs. Butcher vagy a
Hilmíjában vendégül látott egyik ismerősünk –, akire rábízhatom a
csomagot.

Az al-Ahrám a minap közölte azt a cikket, melyben a férjem a lehető

legegyszerűbben megfogalmazva összegzi, miként vélekedik Kelet és
Nyugat egymáshoz való jelenlegi viszonyáról. Hamarosan angolul és
franciáid is meg fog jelenni Mr. Blunt és dr. Ginsberg hasonló tárgyú
írásaival együtt. Szívből remélem, hogy mély benyomást tesz majd a
közvéleményre.
 Nur időközben úgy megnőtt, és oly gyönyörű kislány lett belőle, hogy
Ön is nyomban megszeretné. Azt hiszem, egyre jobban hasonlít Laila
úrnőhöz, a nagynénjéhez. Az elevenségét, az őszinteségét és a derűs,
nevetős természetét minden bizonnyal tőle örökölte, de ha elkomolyodik,
akkor az édesapja szakasztott mását vélem fölfedezni benne…

Kairó, 1998. augusztus 10.

Becsönget a frissen vasalt ruháinkkal fölmálházott kifutófiú. Tahija és két

gyermeke árgus szemekkel figyeli. Miközben előveszem a pénztárcámat,
hogy kifizessem a számlát, a nagyobbacska kislány szégyellősen megszólal:
– Szép fáraós képei vannak a néninek – és Anna szőttesének
könyvespolcomra akasztott két darabjára mutat.

– Bizony ám! – mosolygok rá. – Hát azt tudod-e, kit ábrázolnak?

– Íziszt és Oziriszt – feleli a gyerek, miközben Tahija nevetve magához

húzza, és kezét a kislány szájára tapasztja.

– Bravó! Okos vagy! Ezt az iskolában tanultad? – kérdezem. A csöpp lány

bólint, s az anyja szoknyája mögé bújik.

– Úgy vág az esze, mint a borotva! – dicsekszik fülig pirulva Tahija. – De

olyan rossz, akár a dzsinn!

– Pedig nem látszik rossz gyereknek – mondom.

– Persze, mert most meg van illetődve. Bezzeg otthon! Rá sem ismerne,
Szitt Amal!

Saríffal a karján Isabel lép ki a szobájából. – Ki az, aki olyan rossz, akár a
dzsinn? – kérdezi.

– Hát ez a kis mákvirág! – mutat a lányára Tahija. – Jaj, adja már ide azt a
gyönyörűséget, Szitt Iza – nyújtja mindkét kezét a kisbaba felé –, hadd
dajkáljam egy kicsit a drágámat!

– Talán nincs elég apróság a háznál, nővérem? Még egyet szeretne? –

kérdezem tőle epésen, miközben Isabel odaadja neki a gyereket. Amint
Tahija ringatni kezdi, a kis Saríf sikongatva fölnevet.

– Most jut eszembe, találtam neked egy újabb szógyököt – fordul hozzám
Isabel. – Szépen le is vezettem az egészet, de aztán kiment a fejemből: „dzs /
n”.

– Halljuk! – biztatom.

– A „dzsinn” a szellem, a „dzsanín” a magzat, a „dzsinan” jelentése pedig

elmebaj, őrület. Szerinted mi a közös bennük?

– Nézzük meg! – mondom, s Ízisz és Ozirisz közül lekapom a nagyszótárt

a könyvespolcról.

– Mért ilyen messzire tetszett akasztani őket egymástól? – kérdezi Tahija

kislánya. – A tanító néni azt mondta, férj és feleség voltak…

– Azért, mert a kép egyik darabja hiányzik – magyarázom. – Pontosan

középről. Látod?

– Az a rész biztosan a gyermeküket ábrázolja – szólal meg Tahija.

– Igen – bólintok. – Pedig csak azzal együtt lenne teljes egész a Korán-
idézet. Nézze! – mutatok az Ízisz feje fölött lévő versrészletre, mely így szól:
„Ő hozza világra…” Ozirisz szemben áll Ízisszel. Az ő feje fölé ezt szőtte
Anna: „…a halottból”. – „Ő hozza világra az élőt a halottból” – idézem
fennhangon a harmincadik szúra szövegét, amit hajdan Saríf basa választott
ki Anna kérésére.

– De hát ezek a régiek hitetlenek voltak! – bámul rám Tahija tágra nyílt
szemmel. – Vagy rosszul tudom? Mégis ismerték volna Istent?

– Micsoda kérdés ez, nővérem? Tán akad földi halandó, aki nem ismeri?

– Igaz – helyesel. – Igaz, igaz, igaz – ismétli éneklő hangon, s ritmusra

ringatja tovább a kis Sarífot. Belelapozok a szótárba, de megcsörren a telefon,
és Isabel kiveszi a kezemből a könyvet. Tárik Atíja hallózik a vonal túlsó
végén.
 – Jól vagy? Kipihented már az utazást? – érdeklődik kedvesen.

– Köszönöm, igen.

– És milyen érzés, hogy újra kisbaba van a háznál?

– Csodálatos! – válaszolom nevetve. – Különösen így, hogy ketten

vagyunk.

– Egy kisbabával viszonylag nehéz egyedül lenni. Egy meg egy az kettő –
mondja értetlenül.

– Jaj, nem így gondoltam! Anyából van kettő a fedélzeten. Isabel meg én.
Éjszakánként felváltva pattanunk, ha felsír a kicsi.

– Hallom a hangodon, hogy boldog vagy. Örülök neki.

– És képzeld, a jövő héten Omar is megérkezik! Most Szarajevóban van,

onnan a nyugati partra és Ammánba megy, aztán idejön.

– Együtt vacsorázhatnánk valamelyik este – javasolja.

– Nagyszerű lenne – felelem.

– Amal…

– Tessék.

– Ha helyrezökken a világ, és valamivel több időd lesz, szeretnék

komolyan beszélni veled.

– Igazán? Miről?

– Nem találod ki?

–…

– Ott vagy még, Amal?

 – Nézd, Tárik, nem én vagyok foglalt, hanem te.

– Mindenképpen beszélnem kell veled. Nem most. Majd később. Egyelőre

csak jelzem.

– Rendben van – adom meg magam. – Beszélgethetünk éppen, ha nagyon

akarod… De úgysem lesz belőle semmi.

Visszamegyek Isabelhez.

– Megvan! – mondja izgatottan. – A három szó közös nevezője a

rejtőzködés! Figyelj! A „dzsinn” az elrejtőző szellem, a „dzsanín” pedig az
anyaméhben megbújó magzat.

– És a „dzsinan"?

– Az meg a „dzsunná"-ból ered. Olyan ember, akinek az értelme rejtve van.

De találtam mást is: „al-Dzsanna", a láthatatlan, elrejtett Paradicsom…

– Hát persze! – kiáltok fel lelkesen. – Zseni vagy, Isabel! Hiszen a

„dzsunaja” kertet jelent! Vagyis Paradicsomot, kicsiben…

– Minden stimmel! – rikkantja boldogan.

– Várj csak… „dzsund", katonák, „dzsanub", dél… Vajon ezek hogyan

illenek bele a képbe? – nézek rá töprengve.

Felsivít a kaputelefon. – Le kell mennem. Madáni hív – magyarázza

Tahija. – Kívánnak esetleg valamit?

– Minden jót, nővérem! – vágjuk rá kórusban Isabellel.

Most, hogy itt van lsabel meg a kisbaba, sokkal nehezebben tudok időt
szakítani arra a pár oldalra, ami Anna naplóiból és leveleiből még hátravan.
Vagy ez csak jó ürügy? Szándékosan halogatom a dolgot, mert nem akarok a
történet végére érni? Meglehet…

Kairó, 1998. augusztus 12.

Isabel magával vitte Sarífot, hogy bemutassa Ramzi Juszufnak és
feleségének, s persze eldicsekedjen vele, én meg újra belelapozok Clara
Boyle memoárjába. A képeket nézegetem, s hol itt, hol ott olvasok el egy-egy
bekezdést vagy mondatot. Hirtelen felkelti a figyelmemet egy kifejezés, amit
már láttam valahol: „Miként juthatunk el a Szuád bolygóra?”

Egy órával később még mindig úgy ülök itt, hogy a nyitott könyvet a
térdemen egyensúlyozom, előttem pedig az a levél hever az asztalon, amit
Anna oly izgatottan adott a férje kezébe azon a napon, amikor Saríf basa a
fiatal ciprusfát ültette Numak 1906 júniusában. Ó, hogy forr bennem a méreg,
s mennyire szeretném elmondani déd-nagybátyámnak, mit találtam! Isabel
nemrég azt kérdezte tőlem: „Ha az emberek óriási távolságokból is
levelezhetnek egymással, vajon az idő – pár évtized vagy akár évszázad –
miért lenne akadály?” Van benne valami… Bár tudnám, hogyan küldhetnek
levelet a múltba! Ismét elolvasom Clara Boyle 1965-ben papírra vetett
szavait:

Körülbelül 1906-ban valamiféle nézeteltérés támadt Lord Cromer és a

Külügyminisztérium között az Egyiptomban folytatott politika egy
bizonyos kérdésével kapcsolatban. A Lord hiába táviratozott Londonba,
semmit sem sikerült elérnie.

Ekkor, mivel már nem volt más megoldás, Henry megfogalmazott és

hazaküldött egy olyan dokumentumot, mellyel a keleti észjárásról kívánt
valósághű képet festeni; úgy tüntette fel, mintha az írás egy titokban hozzá
eljuttatott levél fordítása lenne, s ezzel a kommentárral továbbította a
Külügyminisztériumba. Csak Lord Cromer tudta az igazat – hogy az
eredeti levél szerzője maga Henry Boyle. Férjemnek akkoriban csakugyan
a kezébe kerülhetett volna efféle titkos irat, de mivel éppen abban a
lélektani pillanatban volt szüksége rá, hogy segítségével hatásosabban
fejthesse ki álláspontját, habozás nélkül használta fel a keleti
gondolkodásmódról szerzett bőséges ismereteit, hiszen mindaz, amit el
kívánt mondani, Egyiptom javát szolgálta, s az angolok és egyiptomiak
közötti jobb megértést óhajtotta előmozdítani.

Ma is a birtokomban van az eredeti példány, amelyet Harry fáradságos

munkával, két ujjal, saját kezűleg gépelt, s ebből a nyájas Olvasó is
megállapíthatja, hogy férjem mily szemléletesen ültette át angol nyelvre a
 Kelet színpompás szóvirágait…

E levél azzal a szándékkal íródott, hogy az egyiptomi nép és a helyi

notabilitások körében tapasztalható általános elégedetlenségre
figyelmeztesse a Külügyminisztériumot. Egy nagy nacionalista felkelés
kirobbantására szőtt összeesküvés tervét volt hivatva az illetékesek
tudomására hozni, méghozzá oly módon, hogy kimerítő részletességgel
tájékoztatott a brit uralom elleni felkelés idejéről, módjáról és méreteiről. A
szöveg minden egyes mondata, sőt minden szava kétértelmű. Biztos
vagyok benne, hogy megkomponálása szívbéli gyönyörűséget okozott
Harrynek. Bár a „fordítást” ő eszelte ki, a levél szelleme, mely híven
tükrözi az akkori helyzetet, nem az ő agyszüleménye volt. Lord Cromer
mindenesetre el volt ragadtatva e remekműtől, hiszen hozzásegítette, hogy
kellőképpen kidomboríthassa álláspontját. El is küldte a
Külügyminisztériumnak, azzal a megjegyzéssel, hogy a dokumentumot
Harry egyik beépített titkos ügynöke révén sikerült megszereznie.

Újra összehasonlítom a könyvben idézett levelet az asztalomon heverő

levéllel. A kettő szóról szóra azonos. Holnap már valószínűleg
diadalmámorban fogok úszni ettől a fantasztikus lelettől, most azonban
mindent megadnék érte, ha vissza tudnék rohanni a múltba Saríf basához,
hogy elmesélhessem neki, mire bukkantam rá, megmutathassam neki a
könyvet, s azt mondhassam: – Ezt nézd meg! Igazad volt!

Kairó, 1998. augusztus 15.

Saríf nyűgös. Fölveszem, magamhoz ölelem, s föl-alá sétálok vele. Föl és alá.
Elmegyünk a monitor, a könyvespolc, a szőttes, a komód előtt, meg sem
állunk a túlsó falra akasztott tükörig, majd visszafordulunk. Még mindig
Harry Boyle levelén rágódom. Elképesztő, milyen biztos volt benne a
felesége – méghozzá nem a rég feledésbe merült múltban, hanem a hatvanas
években, azokban a hatvanas években, amikor marén is éltem –, hogy Boyle
valóban rátapintott „a keleti észjárás", az én észjárásom lényegére, sőt
valósághű képet tudott festeni róla! Föl-alá sétálok a kisbabával. Föl és alá.
Megnyugtat, ahogy a mellemhez simul. Megvigasztal, ahogy szuszogva a
nyakamra fújja a levegőt. Azon tűnődöm, vajon akkor is sor került volna-e a
densavai vérengzésre, ha Hénok nem írja meg ezt a levelet, és az Úr – Lord
Cromer – nem küldi el. Felmerül bennem a kérdés, vajon ezért utazott-e el
Cromer Egyiptomból közvetlenül a tárgyalás előtt – de csak a bitófák gondos
ellenőrzése után. Nyilván minden Kairóban szolgáló angol tisztviselő azt
hitte, hogy hamarosan kitör a felkelés. Csak Boyle és Cromer tudta az
igazat… Szóval Cromer szépen itt hagyja Matchellt, Charles de Mansfeld
Findlayt, Haytert, Bondot és Ludlow ezredest, hogy egy olyan ügyben
hozzanak ítéletet, amelyet – ha valaki, hát ő biztosan tudja – valamennyien a
népfelkelés kezdetének tekintenek. Abban reménykedik, hogy mire
szabadságáról visszatér Kairóba, vége lesz az entente cordiale és Tába óta fel-
fellángoló általános társadalmi elégedetlenségnek, s ő ismét a „fellahok
barátjának” szerepében tetszeleghet. De nem sikerült a terve – elveszítette
Egyiptomot. Vajon ezért nem említi egyetlen szóval sem Densavait abban az
1908-ban megjelent kétkötetes könyvben, amelyben egyébként egyiptomi
uralma legapróbb eseményeit is kimerítően részletezi?

Ami az egyiptomi résztvevőket illeti, Fathi Zaglúlt az igazságügy-miniszter

helyettesévé léptették elő a tárgyalás után, de bárhol jelent is meg, mindenütt
kifütyülték, Ibrahim al-Hilbávi pedig élete hátralévő részét vezekléssel
töltötte – kései portréin egy bűntudattól gyötört öregember látható, akit nem
hagynak nyugodni a múlt visszajáró kísértetei. És Butrosz Gáli az életével
fizetett.

Saríf mélyen alszik a mellemen, de nem akarom letenni. Vajon számít még
mindez kilencven évvel Boyle levele és harminc évvel a felesége memoárja
után? Anna tajtékozna dühében, ha tudná.

Isabel lép be a szobába rózsaszín frottírköpenyben; frissen mosott haját

törölgeti. A nyakába kanyarítja a törülközőt, hátrasimítja arcába lógó haját, és
ránk néz.

– Várjatok! – kiált fel lelkendezve. – így akarlak lekapni benneteket!

Képzeld, még egyetlenegyszer sem tudtam lefényképezni a picit, mert itt
felejtettem a gépemet! Jaj, de szépek vagytok együtt! Amal, ez valami
gyönyörű, ahogy az arcod Saríf fejéhez simul! Csak sétálj, sétálj tovább! Föl
ne ébredjen! Máris hozom a gépet! – Beszáguld a szobájába, és az útitáskáját
cipelve jön vissza. Zavartan mered rám.

– Nézd csak, Amal! Mi ez? A táskámban találtam.

 A behemót útitáskából muszlinba bugyolált hosszúkás, jókora csomag
kandikál ki. Már láttam ilyet. Még ki sem bontottam, de már tudom, mi van
benne.

Fél kézzel, ügyetlenül próbálom kibogozni a két végén csomóra kötött

zsinórt, miközben a másik kezemmel az alvó kisbabát ölelem magamhoz.
Kigöngyöljük a szőttest, enyhe narancsvirágillat száll fel a levegőbe, s
megpillantjuk a gyermek Hóruszt, aki itt még nem a fénylő égbolton
uralkodó sólyomisten; a meztelen apróságnak a képen emberfeje van – és
Ízisz, az anyja, erre a csöpp kis fejre teszi a kezét. Fölötte ez áll: „az élőt”. A
Korán-idézet hiányzó részlete.

1911. november 5.

Saríf basa a jobb kezével az olvasója gyöngyszemeit morzsolgatja, baljával

pedig az alacsony könyvespolcon heverő papírok között lapozgat Iszmáil
Szabri dolgozószobájában; az ívekre fölragasztott fényképeket nézegeti.

– Úgy látom, fölkeltették az érdeklődésedet, barátom – jegyzi meg Iszmáil

Szabri basa, aki térdén krémszínű és kék kockás pléddel az egyik süppedős
fotelban üldögél.

– Hogyne keltették volna föl, amikor oly keveset tudunk róluk! –

válaszolja Saríf al-Bárúdi. – Valamikor réges-régen, még Mariette basa
idejében, nagyon szerettem volna elmenni egy ásatásra – fordul mosolyogva
a házigazda felé.

– Talán erre hamarosan sort keríthetsz – dünnyögi Iszmáil Szabri a mosolyt

mosollyal viszonozva. – Ha jól hallottam, vissza akarsz vonulni a közéletből.
Azt mondják, ilyen terveket forgatsz a fejedben.

Saríf basa, aki ismét a fényképek tanulmányozásába mélyedt, e szavak

hallatán meglepetten kapja föl a fejét. – És hol hallottál erről, ha szabad
érdeklődnöm? – kérdezi könnyedén, miközben fölnyalábolja és takaros
halomba rakja az íveket.

– Hát… így szól a fáma – feleli Iszmáil Szabri, barátja hátát fixírozva. –
Mondd csak, igaz a szóbeszéd?
 Saríf basa megfordul. – Ezt szemrehányásnak tekintsem? – kérdezi
komolyan.

Iszmáil Szabri megrázza a fejét. – Hova gondolsz! Legszívesebben magam

is erre biztattalak volna, de azt hittem, úgysem hallgatnál rám. Meg voltam
győződve róla, hogy nyomban a fejemhez vágnád: csak azért beszélek így,
mert megbetegedtem, és elfogott a félsz.

– Erre biztattál volna? – visszhangozza elképedve Saríf basa. – Vajon

miért?

Iszmáil Szabri behúzza a nyakát, s alig észrevehető mozdulattal kissé

félrekapja a fejét, mintha attól tartana, baj lesz, ha kereken megmondja a
véleményét. – Azért, mert úgy érzem, teljesen egyedül maradtál. Különösen
az utóbbi néhány évben…

Hirtelen kinyílik az ajtó, és Jákúb Artin ront be. Az inas rémülten

mentegetőzve üget utána, mert a váratlan vendég azt sem tudta kivárni, hogy
bejelentse. – Ezt nézzétek meg! – kiált fel Jákúb basa egy újságot lobogtatva.
– Zavargás a Balkánon! És Törökországnak pénz kell, hogy elfojthassa…

– Örülök, hogy látlak, barátom – nyújt kezet Iszmáil Szabri. – Nem állok
föl, ha megbocsátasz…

– Mi sem természetesebb, fivérem! Nem kell bocsánatot kérned. – Jákúb

Artin megragadja és szeretettel megrázza a fotelban gubbasztó Iszmáil Szabri
kezét, majd Saríf basához ugrik, hogy őt is hasonló hévvel köszöntse. Az inas
nesztelen léptekkel távozik, s halkan becsukja a szoba ajtaját.

– Látom, az Őseinket nézegetted! – pillant Jákúb basa a halomba rakott

fényképekre. – Poéta barátunk folyvást a fülemet rágja a fáraók miatt. Azt
akarja, intézzem el, hogy bekerüljenek a tananyagba. Te mit szólsz ehhez?

– Jó ötlet – feleli Saríf basa.

– Igen, de alig tudunk róluk valamit – tűnődik Jákúb Artin.

– Ahhoz épp elég a tudományunk, hogy kisiskolásoknak taníthassuk a

történetüket – vélekedik Iszmáil Szabri.

– Milyen jó lenne, ha alaposabban megismerhetnénk őket! – sóhajt fel

Saríf basa.

– Ó! A múlt varázsa! – Jákúb Artin lehuppan a másik fotelba, s a vele

szemben ülő Iszmáil Szabrihoz fordulva folytatja: – Egyébként érthető,
hiszen a múlt sokkal szebb, mint a jelen. – Újságját a kettőjük között álló
márványlapos nagy zsúrasztalra dobja. – A törökök tömegmészárlást fognak
rendezni, és újabb kölcsönöket vesznek föl Európától, hogy legyen miből
pénzelniük a vérengzéseket.

– A legjobb úton haladunk a háború felé – jelenti ki Iszmáil Szabri basa. –

És ha kitör, hatalmas háború lesz.

– Ők haladnak felé a legjobb úton, barátom, ők – szólal meg Saríf basa a

könyvespolc mellől. – Ez nem a mi háborúnk lesz.

– De ennek is mi isszuk meg a levét! – vágja rá Iszmáil Szabri.

– Éppúgy, mint mindennek. Nekünk így is, úgy is csak szenvedés jut.

– Igaz – bólint Jákúb basa. – így igaz. De mióta vagy ilyen fatalista?

Saríf basa vállat von. – Fölmegyek egy időre Tavasziba – mondja. – Ott
fogom tölteni a telet. Érdekesek ezek a képek… A saját szememmel akarom
látni a templomokat. Szeretném elvinni a családomat Luxorba, a Királyok
Völgyébe.

– Bárcsak én is veletek tarthatnék! – sóhajt fel Iszmáil Szabri.

– Semmi akadálya – feleli habozás nélkül Saríf basa. – Gyere nyugodtan,

majd mi gondoskodunk rólad.

Miért ne utazhatnának el? Végre nyugodtan, gondtalanul élhetnének.

Élvezhetnék az együtt töltött időt. Ahmed is velük jöhetne. Sőt Mahrúsz is,
ha van kedve hozzá. Tanulságos lenne a gyerekeknek. A szülei miatt nem
kell aggódnia; Laila és Huszni Kairóban maradnak, s gondjukat viselik. Az
édesanyja pedig bármikor ellátogathat hozzájuk Tavasziba. Szabirt
családostul be fogja költöztetni a házba. Ez a derék, szemfüles fickó azt
mondja, Kitchener még Cromernál is kevésbé kedveli őt, Saríf basát – pedig
soha életében nem találkozott vele. Volt idő, amikor az efféle hír némi
elégtételt jelentett volna számára, de most már nincs jelentősége. Mohamed
Abdo halott. Kászim Amin halott. Arabi halott. Sőt a fiatal Musztafa Kámil is
halott. Iszonyú kínok között halt meg szegény; a rák a gyomrát marcangolta
szét. És mire volt jó mindez? Hiszen az országnak minden milliméternyi
előrelépésért küszködnie kell, miközben a világ örvénylő hurrikánként
száguld el mellette…

Saríf basa öles léptekkel sétál föl-alá a Hilmíjában álló csendes ház
kertjében. Anna meg ő azért ki tudtak hasítani maguknak egy darab szép,
boldog életet, még akkor is, ha mindig árnyékot vetettek rá az egész
Egyiptom sorsát meghatározó, nagy horderejű ügyek. Legfőbb ideje, hogy
kiszabadítsa az árnyék rabságából közös életüket. Nyáron például elvihetne
Annát Európába. Itáliának, Franciaországnak még a gondolatától is viszolyog
ugyan, de majd ráneveli magát, hogy ne törődjön az általuk folytatott
politikával. Elvégre a zenében, a festményekben, a finom falatokban is
örömüket lelhetik. Vagy elmehetnek Palesztinába, hogy viszontláthassa Ein-
el-Mansiban gyermekkora kedves olajligeteit, és elmondhasson két imát az
al-Aksza-mecsetben: az egyiket önmagáért, a másikat meg Mohamed
Abdóért. Sőt még Angliába is elutazhatnának! Pusztán saját büszkesége,
érzékenysége miatt miért fosztaná meg Annát a hazatérés örömétől? Hadd
bámuljanak az emberek! Majd fölteszi a fezt, abban fog sétálgatni a parkban,
s legfeljebb addig fixírozza a bámészkodókat, amíg el nem fordítják a fejüket.
Miért ne tenné boldoggá Annát azzal, hogy elkíséri a szívének oly kedves
északnyugat-angliai tővidék-re, s megnézi a múzeumot is, ahol azokat a
festményeket őrzik, amelyek elvezették hozzá a feleségét? Fölkereshetnék
Bluntot, meglátogathatnák Barringtont. Sir Charlesszal talán egészen jól
megértenék egymást. Anna megérdemli, hogy láthassa Nurt azokon a
helyeken játszadozni, ahol ő játszott kislánykorában. Nem muszáj eltűrni,
hogy az egész világot megmérgezzék az ember körül… Saríf basa megáll a
fügefa alatt, amelynek az ágai már a hálószobája erkélyéig érnek. Húsz évig
élt egyedül ebben a házban, s most itt van a titkos búvóhelyük. Ide hívják
meg vacsorára külföldi vendégeiket, és ha a vendégek elmennek, kettesben
kiállnak az erkélyre, a felesége hozzásimul, ő meg a fügefa lombjának
susogását hallgatva azokra az éjszakákra gondol, amikor magányosan járkált
itt föl-alá, s úgy vágyódott Anna után – és úgy félt –, hogy majd megszakadt
a szíve.

Besiet a házba. Átvág a szobákon a bejárathoz, ahol Szabir várja.

– Hazamegyek – mondja az inasnak.

– Elkísérem, basa.

Kilépnek az utcára. Épp arra jön egy bérkocsi. Szabir megpróbálja felhúzni
a vászontetőt, de be van ragadva, meg se tudja mozdítani. Fölkapaszkodik a
kocsis mellé, a bakra.

Saríf basa hátradől az ülésen. Mire Nurt fürdetik, otthon lesz. Aztán szép
nyugodtan megvacsoráznak Annával. A felesége nem hisz neki, amikor azt
mondogatja, hogy most már a csendes, békés élettel is beéri. Pedig így van.
Épp eleget harcolt csaknem harminc éven át; boldogan vonul vissza. És
Anna? Ő vajon boldog lesz? Beéri ennyivel? Nemcsak az egyiptomi életet
vállalta, hanem Egyiptom ügyét is a szívén viseli. Anna az egyetlen asszony,
akit neki rendelt a sors – és Allah elvezette hozzá. Elraboltatta azzal a két
forrófejűvel, s épp az ő házába vetette… Saríf basa jóízűen elmosolyodik,
amikor, ki tudja, hányadszor, ismét az édesanyja haramlekében látja maga
előtt Annát, ahogy férfiruhájában makacsul és elszántan ül a kereveten. Mi
lenne, ha újra a Sínai-félszigetre vinné el, s ezúttal a korallt mutatná meg
neki? Egy egész világ rejtőzik a felszín alatt – s az embernek mindössze
annyit kell tennie, hogy a vízbe dugja a fejét, és kinyitja a szemét. Anna
biztosan élvezné. Vajon boldogabb lett volna, ha másféle élet jut
osztályrészéül? Nincs értelme ezen töprengeni. Mindenesetre boldognak
látszik, de ő, Saríf al-Bárúdi, többet is nyújthatott volna neki. Nem
szeretetből vagy gyöngédségből, hanem az élet hétköznapi, apró örömeiből.
Hiszen Anna mindig annyi mindent szeretett: az embereket, a fákat, a
festegetést, a muzsikálást, a főzést… Soha nem ült ölbe tett kézzel, folyvást
tüsténkedett, s közben állandóan valami mély, csendes nyugalom lengte
körül. Ő néha csak belé hatolt, és ha pihenésre vágyott, mozdulatlanul feküdt
vele az ágyban. De a magáévá tette virágos jókedvében, izzó szenvedélytől
űzve, csendes örömében, kínzó bánatában és kétségbeesésében is. Számára
Anna volt a tenger, amelyben úszhatott, a sivatag, ahol szélsebesen
vágtázhatott, a mező, amelyen kedvére szántogathatott…
 – Kocsis! – kiált előre Saríf basa. – Gyorsabban! Sietek!

1998. augusztus 15.

Éppen az esti híradót nézem a televízióban, amikor Isabel bejön a nappali

szobába.

– Az unokaöcséd alszik, mint a bunda – mondja. Rámosolygok. Újabb

válság kezd kibontakozni Irak és az

Egyesült Államok között. Nem Irak és az ENSZ, hanem Irak és az USA

között…

– Amal… – szólal meg újra Isabel.

Fél szemmel a képernyőre sandítva oldalvást feléje fordulok. – Tessék.

– Tudom már, hogyan került a táskámba az a szőttes.

– Hogyan?

– Ő tette bele.

– Kicsoda? – kérdezem csüggedten, csendesen.

– Az az asszony, a mecsetben. Aja mama. Hiszen tudod. Ő tette bele.

Ránézek, és érzem, hogy elönt a méreg. Én sem tudok elfogadhatóbb

magyarázatot, mégis dühbe gurulok.

– Ugye még mindig nem hiszel nekem?

– Nem hát!

– Miért? Szerinted hogyan történhetett?

– Nem tudom. Halvány fogalmam sincs, Isabel. De képtelen vagyok…

– Ide figyelj! – mondja előredőlve, tágra nyílt szemmel. – Újra

átgondoltam az egészet. Már kifelé indultam, és majdnem ottfelejtettem ezt a
táskát. Amikor megérkeztem, letettem valahová. Vagy a padra, vagy a
padlóra, már nem emlékszem. Abban viszont biztos vagyok, hogy nyitva
volt, mert a házban fényképeztem, és nem csuktam be, miután visszatettem a
gépet. Ahogy az ajtó felé mentem, Aja mama odajött hozzám, a kezembe
nyomta a táskát, azt mondta: „Nehogy itt felejtse a holmiját", aztán megölelt.
És esküdni mernék rá, hogy be volt húzva a cipzár.

– Nem érezted, hogy a táska nehezebb, mint volt?

– Nem… – Tűnődve elhallgat. – Nem. De mindig iszonyúan nehéznek

találom, úgyhogy nem is érezhettem.

– És később már nem nyitottad ki?

– Nem, mert hamarosan hazautaztam, és nem készítettem több fényképet.

A táskát meg mindenestül nálad hagytam.

– Nem értem, hogyan történhetett. Egyszerűen nem értem – ismételgetem

tanácstalanul.

– Talán tudsz más helyet, ahol hozzájuthattam volna ehhez a szőtteshez? –

kérdezi Isabel. – És különben is, miért hazudnék? Ezzel az erővel akár azt is
feltételezhetném, hogy te tetted a táskámba, hiszen hónapok óta itt van!

– Nem én tettem bele – mondom.

Szótlanul ülünk tovább egymás mellett.

SOSEM FOGOM MEGTUDNI, hogy Anna miből érezte meg. Hallottam,

ahogy felsikoltott, pedig még nem hallatszott sem a kocsizörgés, sem a
kiáltozás, és csak később kezdték verni a kaput. Én éppen leszaladtam az
udvarra. Nem sokkal előbb még mindketten Nur szobájában voltunk. Anna
a kislányt fürdette lefekvés előtt – ahogy az angoloknál szokás. Nur a
meleg víztől kipirulva már kijött a kádból, de szokás szerint nem akarta
fölvenni a pizsamáját, hanem a nagy fehér fürdőlepedőt húzta magára. Mi
lehámoztuk róla, erre ő megint magára tekerte, és így ment tovább a játék,
mint minden este. Annával a lepedő csücskét huzigáltuk, közben azt
kérdezgettük: – Mi lehet ez? Vajon mit találtunk? Talán kismajmot? Vagy
apró gazellacsemetét? – Nur ekkor ledobta magáról a lepedőt, és boldogan
kacagva felkiáltott: – Egy kislányt! Egy kislányt! – aztán újra eltűnt fehér
leple alatt. Végül megunta a dolgot, s így szólt: – A babámat akarom! –
Már tűvé tettük érte a házat, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy Nur
délután az udvaron játszott vele. Kiáltottam Hasznának, de biztosan a
konyhában volt, és nem hallotta, így aztán magam szaladtam le, hogy
megkeressem a babát, s ezért tartózkodtam abban az időpontban az
udvaron. A baba a szökőkút mellett hevert, és épp fölkaptam a kőről,
amikor meghallottam Anna hangos, elnyújtott, keserves sikoltását. Az
egész ház visszhangzott tőle. Reszketni kezdtem, végigfutott a hátamon a
hideg. Ahmed is berohant a kertből ijedtében. – Nem! – sikoltotta Anna
angolul. – Nem! – Szélsebesen rontott ki a házból, imbolyogva, meg-
megbillenve, sikoltozva szaladt át az udvaron. – Nem… Nem! – Ekkor
hallottam meg a kinti zajt, a kerékzörgést, a kiáltozást, a dörömbölést.
Odafutottam, s láttam, hogy Anna egymaga rángatja a nehéz kaput. De
egyszer csak Fudail és Mirgáni is ott termett, hogy segítsen neki kinyitni.
Az utcáról egyetlen szó hallatszott be: – A basa! A basa! – ismételgették a
férfiak.

Aztán behozták a fivéremet. Hárman cipelték be a házba. Emlékszem,

egy hajlott hátú, töpörödött öregember bicegett utánuk a fivérem fezével és
sétapálcájával a kezében, miközben odakint toporzékoltak, nyerítettek,
ágaskodtak a magukra hagyott lovak, s nem akadt senki, hogy megfékezze
őket.

A fivéremet a szalamlekbe vitték. Anna mindvégig a kezét fogta, egy

pillanatra sem tágított mellőle. Már abbahagyta a sikoltozást, de a férje
karjába csimpaszkodva még mindig azt hajtogatta: – Nem… nem… nem –
és egyfolytában a fejét rázta. Nem volt hajlandó tudomásul venni, nem
akarta elfogadni azt a tragédiát, mely úgy sújtott le ránk, mint derült égből
a villámcsapás.

– Csitt! – mondta neki a fivérem, s amint a hangját meghallottam, kis

híján összecsuklottam a megkönnyebbüléstől. Talán valami rosszullét,
esetleg szívroham, enyhe szélütés, gondoltam – de él! Valóban élt, és egyre
azt suttogta: – Csitt! Csitt! – Aztán lefektették a kerevetre, Anna térdre
rogyott mellette, ő meg a fölemelte és a felesége tarkójára tette a kezét.

Én eleinte nem is értettem, mi történt. Csak akkor hasított belém a

felismerés, amikor a férfiak, akik behozták, hátraléptek, s megláttam a
ruhájukon a foltokat. Odarohantam a fivéremhez – s egyszer csak Nur
botorkált be a szobába – még mindig meztelenül, a fürdőlepedőjét húzva
maga után –, mert hallotta a sikoltást, és anyja keresésére indult – aztán
megpillantotta lehunyt szemmel fekvő apját, és oda akart szaladni hozzá,
de nyomban elkaptam, amint észrevettem az egyre növekvő vérfoltot a
kereveten, a fivérem alatt. Ekkor Mirgáni rám nézett, és így szólt: –
Elmegyek Huszni bejért – de Anna azt mondta neki: – Orvosért menj!
Hozd ide Milton bejt és Szaad el-Hádim bejt! Siess! – Aztán fölállt, s
kigombolta a fivérem ingét: – Az oldaladra tudsz fordulni, szerelmem?
Vagy segítsünk? – Nur addig izgett-mozgott, míg sikerült kibújnia a
karomból. – A papának fáj valamije – magyaráztam neki. – Bibi! – De ő
már az apja arcát csókolgatta, s megpróbált hozzáférni a sebhez. – Majd
adok rá egy puszit, hogy meggyógyuljon, jó? – A fivérem kinyitotta a
szemét. – Inkább az arcomra adj, drágám, aztán menj szépen, és vedd föl a
pizsamádat. – Fudail közben behozta az orvosságos dobozt, s Anna
sebpólyát, gézt, üvegeket és vattát vett ki belőle. Ahogy az oldalára
fordították, a fivérem meglátta a bandázst Anna kezében, és megkérdezte:
– Már megint föl akarod kötni a hajadat? – majd ismét lehunyta a szemét.
Anna levágta róla az inget, s egyfolytában beszélt hozzá, miközben
kitisztította, vattával tunkolta a sebet, és erősen rászorította a tenyerét,
hogy elállítsa a vérzést. A kerevethez léptem. – Kedves bátyám! –
mondtam, s a fivérem kinyitotta a szemét. – Te vagy az, Laila? Ők tették…
a gazemberek… – Közelebb hajoltam. – Kik, kedves bátyám? Kik tették
ezt veled? – Erre ő azt felelte: – Rengeteg gazember van a világon. De ne
félj. Küldj el valakit anyánkért. Aztán fektesd le Nurt. És Szabir sebét is
lássátok el. – Szabirt a vállán érte a lövés. Amint eldördült a gyilkos
fegyver, ő rávetette magát a fivéremre, hogy a saját testével védelmezze.

Anyám éppen Musztafa Fahmi pasa legkisebb lányának esküvőjén volt.

Elszalajtottam érte valakit. Lefektettem Nurt, és ráparancsoltam Hasznára,
hogy vigyázzon rá, el ne mozduljon mellőle. Odalent úgysem tudott volna
a segítségünkre lenni, mert állandóan csak azt hajtogatta: – Jaj, kedves
gazdánk! Jaj, drága jó basa! – Nurnak azt mondtam, hogy az apja már jól
 van, csak ki kell aludnia magát, de ne féljen, az édesanyja ápolja, nem lesz
semmi baj. A lépcsőn Ahmedre támaszkodva botorkáltam le, de úgy
éreztem, mintha kitépték volna a szívemet, s fékevesztetten dörömbölve
verné a mellkasomat. Csak zihálva, apró kortyokban tudtam kapkodni a
levegőt. Allah, segíts, Allah, segíts, suttogtam szünet nélkül. Vizet
forraltam, közben Ahmedet nyugtatgattam: – Csak egy seb az egész,
semmi több. A bácsikád erős, és az orvosok hamarosan ideérnek – de
vasabroncsként szorította a mellemet a félelem, s összeszorult tőle hevesen
kalapáló szívem.

Amikor leértem, lódobogást hallottam a kapu felől. Ez így ment egész

éjjel, ahogy lóhalálában érkeztek a házunkba, majd vágtázva távoztak az
emberek. Amint beléptem a szalamlekbe, épp Milton bej sietett be, s már
nyitotta is az orvosi táskáját.

Három golyó találta el a fivéremet. Kettő a gyomrába fúródott, egy a

hátába. Milton bej és Szaad bej azt mondták, mielőbb el kell távolítaniuk
Őket, s Mirgáni fölrohant az emeletre a forró vízért. Közben Huszni is
megérkezett. Az orvosok meggyújtottak egy borszeszlámpát, és közölték,
hogy nekünk ki kell mennünk, csak Fudail, Mirgáni meg Szabir maradhat a
szobában. Ahmed nem volt hajlandó elmozdulni a nagybátyja mellől, de én
Annával együtt kitámolyogtam az udvarra. Szorosan a falhoz simultunk, s
csak imádkoztunk, imádkoztunk és imádkoztunk, de amikor meghallottuk,
hogy a fivérem összeszorított foggal felkiált fájdalmában, Anna a karomba
vetette magát, majd összeölelkezve addig kuporogtunk a fal mellett, míg
Huszni ki nem jött, és azt nem mondta: – Megtettek minden tőlük telhetőt.
Az ajtó előtt várakoznak, úgyhogy ha akartok, most már bemehettek.

Milton bej és Szaad bej az egész éjszakát a házunkban töltötte. A

fivérem kezdetben eszméletlenül feküdt, de később magához tért, és
először Husznival beszélt. Aztán engem hívott, s elmondta – elmondta
mindazt, amit egy jó és nemes lelkű fivér mondhat a húgának, akiről tudja,
hogy az életét adná érte.

Végül Annától búcsúzott el, aki mindvégig a padlón térdelt mellette.

– Figyelj rám, Anna.

 – Szeretlek.

– Figyelj, Anna. Te engem olyan boldoggá… – Elhallgat.

– Ne beszélj, drágám. Könyörgök, ne beszélj!

– Maradj csendben. Maradj csendben, és figyelj rám. Olyan szépen éltünk

mi ketten. Ugye?

– Igen – suttogja Anna –, igen. – A torkán akad a szó. – Nagyon boldog

voltam melletted. Nagyon-nagyon boldog. – Megcsókolja a férje kezét, a
karjára hajtja a fejét, szinte belefúrja a homlokát, szorosan hozzásimul.

– Azt akarom, hogy éld tovább az életed…

– Szeretlek, úgy szeretlek…

– Csitt! Tudom. Most bátornak kell lenned, Anna. Nur kedvéért. Emlékezz
az ígéretedre.

– Ez az otthonom.

– Ez volt az otthonod. Mert én voltam a férjed. De nem akarom, hogy

Nurnak is ilyen keservesen kelljen küszködnie.

– Itt akarok maradni.

– Nem, Anna. Nem lehet. Eddig is csak miattam lehetett.

– Milyen gőgös vagy…

Saríf basa fölvonja a szemöldökét, jelentőségteljes pillantást vet Annára,

majd mindkét kezével beletúr az aranyló hajkoronába. – Könyörgök, drágám!
– kérleli Anna. – Könyörgök, próbálj…

– Neveld föl Nurt… olyanná… amilyen te vagy.

– Szerelmem – zokog fel Anna. – Jaj, szerelmem, szerelmem…

 ANYÁNK BEJÖTT A SZOBÁBÁ, és a fivérem föltekintett rá. – Te vagy
az, mama?

Anyánk föléje hajolt, megfogta a kezét. – Saríf! Drága fiam! Mi történt

veled?

A fivérem az ajkához emelte és megcsókolta anyánk kezét. – Imádkozz

értem, mama – suttogta, s oly nagyot sóhajtott, mint amikor forró nyári
napokon hazatérve fáradtan ült le az előcsarnokban, hogy lehúzza a
csizmáját a hosszú lovaglás után. Anyám a másik kezét a fivérem szemére
téve elmondta a krédót a fiáért – Tanúsítom, hogy nincs más Isten, csak
Allah, és Mohamed az Ő Prófétája –, aztán elhagyta az ereje, és…

Megpirkad, feljön a nap. A ház asszonyai elsiratják a halottat. Hangjuk a

szalamlekből száll az ég felé. Hol hangosan tör fel a fájdalmas jajveszékelés,
hol a kín fojtogatja a torkokat, s a gyászolókon úrrá lesz a csendes
kétségbeesés: drágám, drágám, édes fiam, kedves bátyám, szerelmem,
életem…

NEM TELIK EL ÚGY NAP, hogy ő ne jutna eszembe legalább százszor –

vagy akár ezerszer is. Ha valamit nem tudok, rögtön arra gondolok: majd
megkérdezem az én kedves Saríf bátyámtól. És hogy fog nevetni, ha
elmesélem neki, mi történt! Ha meghallom a kerékzörgést, alig várom
kopogva közelgő lépteit. Ha fogytán van a kávé, már adnám a parancsot:
azonnal vegyenek – aztán rádöbbenek, hogy nincs többé, akit oly szívesen
megkínálnék vele. Viszontlátom őt Ahmed egy-egy fejmozdulatában, sőt
szomorú szemében is. Ilyenkor megölelem, megcsókolom a fiamat, aztán
gyorsan eltolom magamtól, nehogy észrevegye a könnyeimet. Mélyen
gyászolja a nagybátyját, s az is nagyon megviseli, hogy el kellett válnia
Nurtól. Mostanában többször kérdezgeti, nem folytathatná-e Angliában a
tanulmányait.

Annától gyakran kapunk levelet, ám ezek jóformán csak Nurról

szólnak. Azt írja, önmagáról nem tud semmi újat mondani, csak a
kislányról. Sokat festeget. Azonkívül gondját viseli öreg rokonának – Sir
Charlesnak. És a kertjét ápolja.

Atyám továbbra sem mozdul ki a szentélyéből. Nem tudjuk, fölfogja-e

egyáltalán, mi történt. Anyámnak szinte szavát se lehet venni. Csak
imádkozik, imádkozik. De Ahmed és Mahrúsz még mindig mosolyra tudja
fakasztani.

Mabrúka egyik napról a másikra nagyon megöregedett. Állandóan

atyám szentélye ajtajában üldögél, ahol hajdan Anna szövőszéke állt.
Szüntelenül magában motyog – fogalmunk sincs, vajon Korán-verseket
vagy varázsigéket mormol-e. A fivérem meggyilkolását követő napon
összegöngyölte és három muszlinzsákba rakta Anna szőttesének darabjait.
Az egyiket nekem adta. – Tedd el Ahmednek és a gyermekeinek, Szitt
Laila – mondta. A másikat Anna kapta, hogy Nurnak és az ő
leszármazottainak is legyen valami emléke. A harmadikat nem tudom,
hová rejtette el. Magát a szövőszéket pedig bevittük a szentélybe, mert
atyám nem akarta megengedni, hogy máshová tegyük. Néha leül melléje,
befűz egy-egy selyemszálat, ahogy Annától látta, de eddig még semmit
sem szőtt.

Szabirt is mélyen lesújtotta a fivérem halála, és önmagát okolja érte,

pedig a saját testével védelmezte az én kedves Saríf bátyámat, és az ő vállát
is találat érte. Ennél többet senki sem kívánhatott volna tőle.

Huszni végtelenül gyengéden bánik velem, és nagyon jó hozzám. Még

nem találták meg a tetteseket. Némelyek azt mondják, akár kopt
fanatikusok is lehettek, akik így akartak bosszút állni Butrosz basa
meggyilkolásáért. Mások szerint talán mozlim fanatikusok követték el ezt a
szörnyűséget, egyrészt azért, mert mindenki tudta, miként vélekedik a
fivérem a nők jogairól, másrészt azért, mert feleségül vette Annát, és sokak
előtt nem volt titok, hogy egy láncon lógó medálban, a nyakában hordja az
arcképét – harmadrészt pedig azért, hogy a koptokra tereljék a gyanút. De
akadnak olyanok is, akik azt állítják, angol ügynökök voltak a gyilkosok,
akik szintén a koptokat akarták gyanúba keverni, hogy viszályt szítsanak az
országban, s egyúttal megszabaduljanak a nemzeti mozgalom egyik
vezérétől. Egyéb híresztelések is szárnyra kaptak. Az első úgy szól, hogy
kicsinyes bosszúvágyból maga a kedive ölette meg a fivéremet – és
semmilyen következménytől nem kellett tartania, mert tudta, Kitchener
csak örülne, ha az én kedves Saríf bátyámat holtan látná. A másik változat
szerint azonban az említetteknél jóval jelentősebb személyiségek állhattak
az ügy hátterében. Hol ezt mondják, hol azt. Anyám már meg sem
hallgatja, mit beszélnek. Huszni mindenesetre közölte: a fivérem
végakarata az volt, hogy senki sem húzhat hasznot a halálából.

Huszni úgy véli, háború lesz – s nekünk ez a háború az esélyünk, hogy

lerázzuk magunkról az okkupáció rabigáját. Azt tanácsolja, próbáljak meg
ismét nőknek szóló előadásokat szervezni az egyetemen, sőt indítsak új
folyóiratot is, és vegyem rá Annát meg Juliette-et, hogy Angliából, illetve
Franciaországból küldjenek nekünk cikkeket. Azt mondja, az én kedves
Saríf bátyámnak tetszene az ötlet. Azt mondja, a basa örülne neki.

A basa. A fivérem. Néha elhúzom a nehéz bársonyfüggönyt, és kilesek

a masrabíja résein. Lopva lenézek a szalamlekbe, mintha azt remélném,
hogy ő odalent van, és újra láthatom, vagy mintha abban bíznék, hogy nem
várok hiába, mert ha türelmesen várakozom, egyszer csak kinyílik majd a
nagy szárnyas ajtó, ő belép, sétapálcáját és fezét Mirgáni kezébe adja, aztán
a fejét fölemelve fülelni kezd: az élet neszeit, a szívéhez legközelebb álló
asszonyok csevegését – ennek a háznak a hangjait hallgatja.

Kelt 1332. szafar havának második napján, kedden,

a keresztény időszámítás szerint 1913. december 30-án.

A vég
A sötétségtől kérdezem:

Hol vagy, hol, szerelmesem?

Miért hagytad el asszonyod,

Ki lángra gyújtott, s vágyat ébresztett szívedben?

Egyiptomi dal. Kr. e. 1300

Meghalt. Hát meghalt a basa. És Amal, aki mindvégig tudta, mi lesz a
történet vége, de mégis úgy szerette Saríf al-Bárúdit, mintha az anyja, a húga,
a felesége lett volna, most a friss, gyász keserves könnyeivel, fájdalomtól
megtört szívvel siratja. Újra meg újra elolvassa Anna utolsó
naplóbejegyzését:

Én megpróbáltam megmagyarázni neki. Minden tőlem telhetőt elkövettem.

De szegénykém nem tudja – vagy nem akarja – megérteni, és nem adja fel
a reményt. Folyton csak az édesapját várja.

Amal a lapra mered, a következő oldalakat is átböngészi; szuggerálja Annát,

hogy írjon, írjon – írjon neki még valamit. De sehol semmi. Egy árva szót
sem talál. Vajon hová lettek Anna Lailának szóló levelei? És mi történt
később Nurral? És Ahmeddel, a saját apjával? És Mahrússzal? Sehol semmi.
Semmi. Eljött a pillanat, amikor kénytelen becsukni a naplót. Minden egyes
levél minden egyes lapját szépen kisimítja, majd az újságkivágásokat is sorba
rakja, és dossziékba teszi az iratokat. De nincs szíve ismét az útiládába
temetni őket. A hálószobájában maradnak, az ablak előtt álló asztalon. A
bátyja biztosan kíváncsi lesz rájuk.

Elmegy a Holtak Városába, a családi mauzóleumba. A látogatás ezúttal

kizárólag Saríf al-Bárúdi basának szól; az itt élő sejk egyedül az ő emlékére
kántálja el a Koránból a Ya' Sin szúrat.

Kairó, 1998. augusztus 21.

A kis Saríf evés közben Amal szemébe néz. Mohón és gyorsan szívja a tejet
az üvegből. Marokra fogja a cuclit, s időről időre jól megnyomkodja-
szorongatja. Nyugodt, derűs az arca, egyfolytában a nagynénje szemébe néz.
Hevesen tiltakozik, amikor Amal gyöngéden kihúzza a szájából a
nyomkodástól összepréselődött cuclit. Fészkelődik, rúgkapál, azt az egy
pillanatot sem tudja ki várni, amíg a gumi újra megtelik levegővel. Aztán
elégedetlen szopik tovább, de már csak néhány kortyot. A cucli
másodpercekig nem mozdul a szájában. Végül meglöki a nyelvével, kiköpi, s
elfordítja a buksiját. Újra a villódzó fények és a cikázó árnyékok kezdik
érdekelni. Amal magához öleli, a vállához szorítja a hátát simogatja, s a
szobában föl-alá sétálva dúdol neki, míg két szép nagy böfi el nem árulja
mindkettőjüknek, hogy most már minden a legnagyobb rendben van.
 Amal a karjában ringatja a kisbabát, és ránéz. Saríf tágra nyílt fekete
szemével néz vissza rá, s ő beszélni kezd hozzá. – No? Mi újság? Még nem
akarsz aludni, mi? – kérdezi tőle a fejét rázva, és a csöppség feléje nyújtja az
egyik kis kezét. A nagyobbik fia csinálta ugyanezt annak idején: hajnali
háromkor fölébredt, hamizott, aztán addig cirkuszolt, amíg ő bele nem ültette
az etetőszékébe, s le nem telepedett vele szemben, hogy beszélgessen,
játsszon vele, és énekeljen neki. – Jó, akkor gyere, kicsim, azt hiszem, rád fér
egy tiszta pelenka! – Magához öleli Sarífot, s elindul vele a hosszú folyosón.
Az alvó Isabel szobája előtt lábujjhegyen lépked, nehogy zajt csapjon, és
beviszi a gyereket a saját hálószobájába. Az ágyára fekteti, cuppanós csókot
nyom mindkét puha kis talpára. – Oké, Omar al-Gamrávi fia! Ne merészeld
lepisilni a lepedőmet!

Később odaáll az ablakhoz. Az üvegtáblákat becsukta, de a zsalu nyitva

van. Az asztallapra állítja, s a mellével megtámasztva úgy fogja jó erősen a
kisbabát, hogy az kilásson a csillagokra. Ezen az éjszakán nem látható a hold.
Holnap újra megjelenik az égbolton a vékony, alig észrevehető ezüst sarló, de
ma még a sötétség az úr. Saríf mezítláb topog az asztalon; Anna naplóit és a
dossziékat tapossa. Lenéz, s a pillantását követve Amal fölkapja a
bronzszobrocskát: Anubisz a mellső lábára támaszkodva, fejét büszkén a
magasba emelve ül a tenyerében, s háta kecses ívben lejt hegyes fülétől a fara
köré kunkorodó farkáig. – Ez az unokatestvéredé – mondja Amal a
gyereknek. – Bizony! Te még nem is tudsz róla, hogy vannak
unokatestvéreid, sőt egy bátyád meg egy nővéred is van ám! Sok-sok
családtag meg rokon, és mindegyik úgy, de úgy fog szeretni téged… nem, ezt
ne is akard elvenni tőlem, mert nagyon nehéz, ne nyúlkálj utána, kicsim,
úgysem adom a kezedbe! – Lehajol, hogy az asztal alá dugja Anubiszt, ahol
Saríf nem láthatja. Amikor fölegyenesedik, a kisbaba szeme megakad az
asztalon lévő fényes, fekete, tojás alakú kövön. – Képzeld, ezt a papádtól
kaptam! – Amal a bal kezébe veszi a követ, jobb karjával magához öleli a
gyereket. – Igen, igen – folytatja –, épp a tengerparton sétáltunk, ott találta, és
rögtön nekem adta! – A kis kéz a kő után nyúl, megtapogatja, de nem tudja
megragadni; az apró ujjak lecsúsznak a fényes felületről. Saríf az aszalt
rugdossa, a nagynénjére néz. – De nemcsak ezt kaptam ám a papádtól, hanem
még annyi mindent ezenkívül! – meséli neki Amal, és közelebb hajol hozzá.
– Pisze, pisze, vesszünk össze! – Gyöngéden a melléhez szorítja a picit, és
újra sétálni kezd a szobában. – Kicsi koromban játszott velem, s amikor
megnőttem, mindig segített rajtam, ha bajban voltam, és ő a legeslegjobb
barátom meg a legeslegjobb testvérem… illetve az egyetlen testvérem… de ő
nemcsak az én bátyám, hanem a te papád is, és olyan bátor, és olyan szép, és
gyönyörűen muzsikál – duruzsolja halkan, miközben föl-alá járkálva ringatja
a kisbabát. – Bizony ám, drágám, a te papád gyönyörű szépen muzsikál…

Amal Isabel mellé fekteti az alvó gyermeket, a másik oldalon meg egy
hosszú hengerpárnát helyez az ágy szélére. Isabel megmoccan álmában, és
megfogja Saríf lábát.

A földszinti új gyógyszertárból fény árad a járdára. Férfiak rakodnak le egy

teherautóról, s a minap megnyílt szupermarketbe cipelik be a hatalmas
dobozokat. Az utcabeli kis fűszerüzlet még nyitva van. A fiúk a kocsikon
üldögélnek, és ütemesen rugdossák a lökhárítókat, ahogy körüllengi őket
Varda dobszóval, csattogó kasztanyettákkal kísért éneke: „Többé már nem
szeretlek / Nem szeretlek / Vége, vége már / Engedj el végre már…”

A nappali szobában Amal az újságot lapozgatja; még belenézni sem volt ideje
reggel óta. Monica Lewinsky és a hírhedt kék ruha két teljes oldalt foglal el.
Szudánt nem szabad földarabolni. Clinton ünnepélyesen megfogadja, hogy
Oszama bin Laden megfizet mindazért, amit Amerika ellen elkövetett.
Albright Irak elleni támadással fenyegetőzik. Kínozzák a foglyokat a
palesztinai börtönökben… Amal becsukja és a nagy papírkosárba hajítja az
újságot. Nagyon nehezen szabadul az ember attól a gondolattól, írta Anna
száz évvel ezelőtt, hogy egy brutális korszak szörnyű kelepcéjében vergődik,
és – módosítja kissé a szöveget Amal – semmit sem tehet ellene. Ki kell
várnia, merre halad a maga útján, s mit tartogat a történelem. Beteszi a
lejátszóba azt a kazettát, amit a bátyja hozott Rámalláhból, elnyúlik a
kanapén, a mennyezeti ventilátor alatt, és rágyújt egy cigarettára.

„Van egy hajóm

A kikötőben

És Allah ottfelejtett minket

A kikötőben…”
Mióta Omar elutazott Szarajevóból, nem hallottak hírt felőle. Az asztali
lámpa gyenge fényénél a jeges hibiszkusztea vörös, akár a vér. Amal azon
tűnődik, vajon itt marad-e annyi ideig a bátyja, hogy végigolvashassa a
sztorit, s kettesben találgathassák, milyen is lehetett valójában Anna élete
később, az utolsó naplóbejegyzés után. Mit érezhetett azon a hajón, ami
visszavitte Angliába? A gyermek alszik. Nur al-Hayah: életem fénysugara…
Folyton csak az édesapját várja… És szegény Laila? Ő hogyan vészelte át a
történteket? Amal megkönnyezte nagyanyja naplójának utolsó oldalait.
Lailának persze ott volt a férje meg a fia, de az ő rajongásig szeretett kedves
Saríf bátyját orvul elragadták tőle. Anna meg fölpakolta a lányát, és elment.
Vajon Angliában éltek? Hogyan ismerkedett meg Nur a francia férjével? És
Ahmeddel soha többé nem találkozott? Anna döntött úgy, hogy jobb lesz
Nurnak, ha mindörökre elhagyja a Kelet világát, mert így nem törik derékba
az élete – vagy a háború döntött helyette s mindnyájuk helyett? És a régi
Bárúdi-házra ismét csend borult… Omar vajon viszont akarja-e látni? Biztos,
hogy lsabel szeretné elvinni oda…

„Markomban van a pipám

Hátamon a zsákom

Teleraktam pénzzel

Kincsekkel, ezüsttel…”

Anna szőttese még mindig három darabban lóg a polcon, arra a hevenyészett
léckeretre erősítve, amit Madáni tákolt össze. Amal újra, ki tudja,
hányadszor, azon töpreng, honnan kerülhetett elő a Hóruszt ábrázoló
harmadik darab. Megpróbálja kiverni a fejéből a kérdést. Ez is olyan, mint
Harry Boyle levele, gondolja magában – Saríf basa és a barátai annak idején
nem tudták megfejteni a rejtélyt, ő meg kilencven évvel később egyszer csak
rábukkant a titok nyitjára. De azért ismét végigzongorázza a lehetőségeket.
Ha más nem is, az legalább biztos, hogy Hóruszt nem ő tette Isabel táskájába.
De beletehette-e Isabel? És ha igen, mikor? És hol talált rá? Talán az
útiládában, mielőtt az egészet elhozta Kairóba? Nem valószínű, mert amikor
Ozirisz a kezükbe került, megmondta volna. Amal szinte még a szavait is
hallja: – Jaj, megvan ám a párja is, de New Yorkban felejtettem! – Esetleg
később akadt rá, amikor átnézte az anyja holmiját? Azt is megmondta volna.
Miért akarta volna elrejteni? Nem. Amal egészen biztos benne, hogy Isabel
meglepődött, amikor kiderült: Hórusz a táskájában lapul. Vagy talán mégsem
kéne mérget venni rá?

,,Van egy hajóm

És Allah ottfelejtett engem

A kikötőben

Gyere, kis virágom

Gyere velem…”

Amal jó adag intuícióval és képzelőerővel van megáldva. Vajon még mindig

azt hiszi, hogy valahol minden kérdésre ott a válasz? Újra elolvassa
nagyanyja szavait: Mabrúka „a fivérem meggyilkolását követő napon
összegöngyölte és három muszlinzsákba rakta Anna szőttesének darabjait. Az
egyiket nekem adta. – Tedd el Ahmednek és a gyermekeinek, Szitt Laila –
mondta. A másikat Anna kapta, hogy Nurnák és az ő leszármazottainak is
legyen valami emléke. A harmadikat nem tudom, hová rejtette el.” Laila az
Íziszt ábrázoló darabot Ahmedre hagyta, ő meg Omarnak ajándékozta. Anna
viszont nem adta oda Oziriszt Numak, vagy ha mégis, akkor a szőttesnek ez a
része – az eredeti muszlinzsákba csomagolva – valahogyan az ő útiládájába
került, és végül Jasmine-nél kötött ki. De mit művelt Mabrúka a harmadik
darabbal? Vajon hová rejtette el?

Omarnak még meg sem mondták, hogy Hórusz előkerült. Ilyen különös
históriát nem lehet csak úgy telefonon elmesélni. Vagy talán meg akarták
lepni vele. Előbb össze akarták varrni a képeket, ki akarták vasaltatni a
szőttest, és a falra akarták akasztani, hogy amikor Omar megjön, egészben
lássa…

„Gyere, kis virágom

Gyere velem

Nem bánod meg, egyetlenem

 Csak a tiéd lesz a szívem…”

De mikor jön már? Mikor telefonál? Isabel nem aggódik érte – de ő nem
ismeri elég régóta. Még nem fogta föl, hogy Omar mennyire magára maradt
mostanában. Sokan imádják, sokan gyűlölik, de alapjában véve magányos
farkas. Ott él, ahol él, azt teszi, amit tesz, hát mi más juthatott volna
osztályrészéül, mint a magány a senki földjén, valahol Kelet és Nyugat
között? Amal a saját sorsán tűnődik. Másképp alakult, mint a bátyjáé, hiszen
ő sosem vett részt a közéletben. A fiait nevelte, és regényeket fordított – vagy
legalábbis minden tőle telhetőt megtett, hogy lefordítsa őket. De olyan nehéz
az eredeti mű szövegéhez és főleg tartalmához, mondanivalójához hű
fordítást készíteni; szinte lehetetlen. Sokszor áthidalhatatlannak látszik a
szakadék két nyelv, két különböző kultúra között. Vegyük például a „tarab”
fogalmát; bármely idegen nyelven csak egy hosszú bekezdéssel lehet
megmagyarázni, milyen is ez a keleti zene által kiváltott, emelkedett
lelkiállapot – pedig arabul oly egyszerű, oly világos az egész, mint a nap. És
a t / r / b gyökből származó szavak! Mutrib: a tarabot előidéző kivételes
tehetségű énekes. Sabb tereb: vidám fickó. Tarabattata: trallala. Dzsamál és
Tarúb: a 60-as évek Kairójában népszerű libanoni énekes duó… Amal
hirtelen fölrezzen – úgy látszik, elbóbiskolt. Azon mereng, hogy le kéne
feküdnie – vagy mégsem? Lehet, hogy mindjárt újra fölébred a kisbaba, s
máris kiugrasztja az ágyból? Alig várja, hogy Omar karjában láthassa a picit.
Az elmúlt néhány év során megszokta, hogy folyvást a bátyjáért aggódik. Ő
mindig aggódik érte, és Omar mindig telefonál. Most is hamarosan
telefonálni fog… Amal fölnéz a szőttesre. Holnap összevarrják, aztán
kivasaltatják, Sarífot meg a kiságyába fektetik, és alá teszik, hogy ugyanúgy
nézegethesse, ahogyan hajdan a régi ház udvarán Nur figyelhette a
mózeskosarából, az édesanyja lába mellől, a táncot járó színes
selyemgombolyagokat. Amal ismerős képeket lát. Anna a szövőszékénél
dolgozik odakint, a ragyogó napsütésben, az öreg Bárúdi bej az olvasójára
meredve üldögél a közelében, a kisbaba a kosarában fekszik, s a házból
kiszűrődnek az udvarra az élet különféle hangjai, zajai, neszei. Saríf basa
belép a kapun, megáll egy pillanatra, elgyönyörködik a szeme elé táruló
látványban, és csordultig telik a szíve szerelemmel. Anna leemeli a
szövőszékről az elkészült darabot, Mabrúka megfogja az egyik végét, s a két
nő óvatosan föltekeri a kelmét. Saríf basa a kereveten fekszik a szalamlekben,
reszkető kezek borítják rá a fehér halotti leplet, Amal hallja a férfiak elcsukló
zokogását, az asszonyok szívet tépő jajgatását. Mabrúka a szobájában sírva
húzza rá a muszlinzsákot a három összegöngyölt szőttes darabra, épp a
zsinórt szeretné megkötni, de a könnyei elvakítják; a szemét törölgeti, s csak
motyog, motyog magában szüntelen. Amal fülel, egy-egy szót sikerül
elkapnia: „Ő kelti életre a halottakat.” „Az ágat levágták, de a fa megmarad.”
Az öreg dajka sírva mormolja: „A drága lélek elmegy, a drága lélek
visszatér.” Ráncos arcán patakokban folynak a könnyei. „A Nílus ágai széles
folyammá egyesülnek.” És újra meg újra felhangzik a szőttesbe szőtt Korán-
idézet: „Ő hozza világra az élőt a halottból” – de hirtelen felsír a kisbaba, és
jeges félelem hasít bele Amal szívébe. Rémülten ugrik föl a kanapéról.

– Omar! Kedves bátyám! – sikolt fel hangosan.

A viharvert, kincseitől megfosztott útiláda a fal mellett lapul. Az asztalon

heverő régi naplók is elárulták már minden titkukat. Mellettük takaros
halomba rakva sorakoznak a papírlapok, melyekre Amal írta le Anna és Saríf
al-Bárúdi történetét. A szomszéd szobában Isabel az igazak álmát alussza.
Saríffal a karjában Amal újra útnak indul a hosszú, sötét folyosón. Szorosan
magához öleli a kicsit. – Csitt, drága kincsem – suttogja. – Ne sírj,
csillagom…

***

Ulpius-ház

Könyvkiadó Bt., Budapest, 2001

Felelős kiadó: Kepers András

Tördelés: Jeges Erzsi

A nyomás és kötés

az ETO-Print Nyomdaipari Kft.-ben készült

Felelős vezető; Balogh Mihály