A szerző megjegyzései

Könyvemben valós személyekről, megtörtént esetekről esik szó,

és ténylegesen elhangzott beszélgetéseket idézek fel benne. A
részleteket nem színeztem ki, és nem alkottam egyetlen kitalált
regényhőst sem. A személyiségi jogok védelme érdekében minden
személynek az álnevét használom, kivéve két emberét, akik
kifejezetten kérték, hogy a valódi nevükön szerepeljenek. További két
esetleírásnál bizonyos jellegzetes részleteket kénytelen voltam
megváltoztatni - ugyancsak a szereplők magánszférájának védelme
miatt.
A műben szereplő személyek mindegyikétől engedélyt kértem a
története közléséhez, és a könyv rá vonatkozó vagy vele foglalkozó
részét minden szereplő elolvasta. Azoktól is hozzájárulást kértem, akik
a fényképeken szerepelnek, és végső jóváhagyás céljából nekik is
megmutattam a kötet rájuk nézve releváns részeit.
A könyv végén, a Jegyzetekben részletesen felsorolom a
felhasznált irodalmi és kutatási hivatkozásokat, de terjedelmi okokból
sajnos nem tudok megemlíteni minden olyan újságcikket, amelyet
feldolgoztam, amikor ennek a könyvnek a megírására készültem fel. A
szakembereket - pontosabban minden olvasómat - arra kérem, hogy
esetleges további információkért bátran lépjenek velem kapcsolatba a
honlapomon
8

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

- www.drgabormate.com - található elérhetőségeim segítségével.

Örömmel fogadok minden megjegyzést, de orvosi tanácsokat sajnos
nem adhatok az interneten keresztül.
Végezetül néhány szót szeretnék szólni a könyvben található
képekről. Egy írónak tudomásul kell vennie, hogy egy fotó néha
beszédesebb lehet, mint ezer leírt szó, és ezt ékesen bizonyítják Rod
Prestonnak ebben a kötetben látható felvételei. Rod is a Downtown
Eastside-on dolgozik; jól ismeri azokat, akikről írtam, és a képei
nemcsak a valóságot tükrözik híven, hanem a hozzá kapcsolódó
érzéseket is. Rod honlapja a következő internetes címen található:
www.rodpreston.com.
 Mi valójában az addikció? A függőség a szorongás egyik jele vagy
tünete. Egy nyelv, amely olyan állapotról beszél, amelyet feltétlenül meg
kell értenünk.

Alice Miller: Breaking Down the Wall ofSilence (A csend falának

lerombolása)

Az igazság keresése közben az emberek kettőt lépnek előre és egyet

hátra. Az élet szenvedése, tévedései és fáradalmai visszafelé nyomják őket,
ám az igazságra való szomjúhozás és a makacsság előre. Ki tudja? Lehet,
hogy végül elérik majd a valódi igazságot.

Anton Csehov: A párbaj

 Tartalom
A szerző megjegyzései 7
Előszó 15
Éhes szellemek: a függőségek birodalma 19

ELSŐ RÉSZ
A POKOLBA TARTÓ VONAT 25
1.
Csak ez az egy otthona volt 27
2. A drogok halálos szorítása 54
3. A paradicsom kulcsa: a függőség mint
a szorongás előli menedék 66
4. Doki, nem hiszi el, milyen életem volt! 86
5. Angéla nagyapja 99
6. Terhességi napló 105
7. Beethoven szülőszobája 121
8. Fénynek pedig lennie kell! 138

MÁSODIK RÉSZ
ORVOS, GYÓGYÍTSD MEG MAGADAT! 157
9. Hatalmába keríti, hogy megismerje 159
10. Tizenkét lépéses napló: 2006. április 5. 180
12

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

HARMADIK RÉSZ
MEGVÁLTOZOTT ÁLLAPOT: A FÜGGŐ AGY 191
11 Mi az addikció? 193
12. Vietnamtól a „patkányparkig”:
okoznak-e a drogok addikciót? 200
13. Az agy megváltozott állapota 210
14.
Puha, meleg ölelés a tűtől 221
15. Dopamin, kokain és cukorkák: az addikció
melegágyai 234
16. A kisgyerek, akit nem hagytak felnőni 244
NEGYEDIK RÉSZ
A FÜGGŐ AGY FEJLŐDÉSE 261
17.
Az ő agyuknak esélye sem volt
263
18. Trauma, stressz és az addikció biológiája 275
19. Nem a génekben van 293

ÖTÖDIK RÉSZ
AZ ADDIKCIÓ FOLYAMATA ÉS AZ ADDIKTÍV
SZEMÉLYISÉG 305
20. Megteszek mindent, hogy elkerüljem a semmit 307
21. Túl sok idő külső dolgokra: az addikcióra
hajlamos személyiség 319

22. Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési addikciók

és eredetük 329
 HATODIK RÉSZ
EGY LEHETSÉGES EMBERI VALÓSÁG:
A KÁBÍTÓSZER-ELLENES HARCON TÜL 355
23. A diszlokáció és az addikció társadalmi gyökerei 356
24. Ismerd meg ellenségedet! 380
25. Az elbukott háború 387
 Tartalom 13

26. A választás szabadsága és

a szabadság választása 403
27. A felvilágosult drogpolitika körvonalai 419
28. Egy fontos kis lépés:
az ártalomcsökkentés 441
HETEDIK RÉSZ
A GYÓGYULÁS ÖKOLÓGIÁJA 463
29. Az együtt érző kíváncsiság ereje 465
30. A lelki klíma 480
31. Négy lépés és még egy 498
32. A józanság és a külső környezet 512
33. Néhány szó a családhoz, a barátokhoz és
a gondozókhoz 531
34. Semmi sincs veszve: az addikció és
a spiritualitás 545

Epilógus: Emlékek és csodák 561

Utóirat 571
FÜGGELÉK 573
I. Örökbefogadással és ikrekkel kapcsolatos
félrevezető tanulmányok 575
II. Egy közeli kapcsolat: a figyelemhiányos
szindróma és az addikciók 583 .
III. Az addikció megelőzése 589
IV. A tizenkét lépés 592

Jegyzetek 597
Köszönetnyilvánítás 627
Engedélyek 630
 Előszó
Könyvem története Kanada nyugati partján kezdődik, a Föld
Magyarországtól csaknem legtávolabbi pontján. Ugyanakkor a kötetben
bemutatott függőségek által kísértett lelkek - az eredeti angol cím szerint
éhes szellemek - a magyarok számára sem ismeretlenek. Jóllehet,
szülőhazámban még nem annyira elterjedt a heroin- és kokainhasználat,
mint észak-amerikai új hazámban, de korántsem ismeretlen; sőt a velük
rokon, hozzájuk hasonlóan tragikus alkoholizmus tekintetében
Magyarország a világ „vezető” országai közé tartozik.
Honnan erednek a pillanatnyi fájdalommentességet, örömöt és
megkönnyebbülést előidéző kémiai szerek, valamint a különböző
viselkedések iránti addikciók? Könyvem egyértelművé teszi, hogy az
egyetemleges ok nem az egyén hibáiban, és nem is a genetikai
meghatározottságban, hanem a függő személy által átélt szenvedésekben és
veszteségekben keresendő.
Nem ismerek még egy olyan kultúrát, mint a magyar, amely képes
lenne az életnek és örömeinek élvezetére, mégis ennyire borús és
pesszimista. Ennek számos oka van, amelyek alapvetően a több évszázados
történelmi múltban gyökereznek, de a közelmúlt megrázkódtatásai és a
gyors változások is sok ember szociális és családi kapcsolatait tették tönkre,
 16

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

és új elemekkel járultak hozzá a létbizonytalansághoz. Ilyen

körülmények között bármilyen függőség gazdag táptalajra lel az
elkeseredett emberek lelkében.
Reményeim szerint a kötet hasznos betekintést nyújt az addikció
nyugtalanító jelenségébe azoknak a magyar olvasóknak, akiknek barátai,
rokonai és ismerősei - esetleg saját maguk - valamilyen függőségben
szenvednek. Olvasás közben kiderül majd, hogy számomra sem ismeretlen
a művemben tárgyalt téma.
Fő célom az, hogy a függőségekkel kapcsolatban felkeltsem a
tudományosan megalapozott, egyszersmind szánalommal teli tudatosságot,
hiszen a tudás együtt érző használata teljességgel elengedhetetlen ahhoz,
hogy az addikciókban szenvedő embereket a függőségek rabigájából
kivezethessük az igazi, teljes szabadságba.

Kanada, Vancouver, 2012. augusztus

Dr. Máté Gábor
 Éhes szellemek:
a függőségek birodalma

A Cassius ott sovány, éhes színű.

William Shakespeare: Julius Caesar

- Vörösmarty Mihály fordítása

A mandalának, a buddhizmus életciklusok váltakozását ábrázoló

kerekének hat létvilága van. Minden létvilágot az emberi létezés
különböző ciklusait reprezentáló lények népesítenek be. A szörnyek
birodalmában olyan alapvető túlélési ösztönök és vágyak vezérelnek
minket, mint a fizikai éhség vagy a Freud szerint minden
cselekedetünk mozgatórugóját jelentő szexualitás. A pokol
létvilágában az elviselhetetlen félelem és szorongás foglyai vagyunk.
Az istenek birodalmában érzéki, esztétikai vagy vallási élmények
segítenek minket abban, hogy felülemelkedjünk problémáinkon és
önmagunkon, de csak időlegesen, és a spirituális igazságok
mellőzésével. Még ebben az irigylésre méltó állapotban is jelen van a
veszteség érzése és a szenvedés.
Az éhes szellemek birodalmában vékony nyakkal, kicsinyke
szájjal, vézna végtagokkal és nagy, felpuffadt, de üres hassal
20

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

ábrázolt figurák lézengenek. Ez az addikciók, azaz a függőségek

tartománya, ahol állandóan olyasmi után kutakodunk, ami enyhülést
hozna kielégíthetetlen vágyunkra a megköny- nyebbülés vagy a
megelégedettség iránt. A sajgó üresség és hiány érzete állandó, mert a
hőn áhított szubsztancia, dolog vagy foglalatosság nem pontosan az,
amire valóban szükségünk van. Valójában nem tudjuk, hogy mit
akarunk, és nem is derül ki egészen addig, amíg éhes szellemként
létezünk. Olyan kísértet módjára éljük a saját életünket, aki valójában
nem is egészen létezik.
Néhány ember az élete nagy részét egyik vagy másik létvilágban
éli le. Sokan közülünk egyetlen nap alatt több birodalomban - talán az
összesben is - megfordulnak.
A vancouveri Downtown Eastside-on a drogfüggőkkel végzett
orvosi munkám egyedülálló lehetőséget nyújtott számomra azoknak az
embereknek a megismerésére, akik csaknem az egész életüket éhes
szellemként élik le. Azt hiszem, így próbálnak megmenekülni a pokol
létvilágának mindent legyűrő félelmeitől és kétségbeesésétől. A
szívükben lakozó fájdalmas sóvárgást néha azok is érzik, akiknek
sokkal jobban megy a sora. Hajlamosak vagyunk elintézni őket azzal,
hogy „ez csak egy narkós”, pedig ők valójában nem egy másik világ
teremtményei, hanem csak nők és férfiak, akik csapdába kerültek egy
olyan szélsőséges helyzetben, amelybe mi is könnyen
belecsöppenhetünk. Ezt személyesen is tanúsíthatom. Egy közeli
ismerősöm egyszer azt mondta nekem, hogy éhenkórász kinézettel
lézengem át az életemet. A pácienseim kényszerbetegségeinek a
tükrében kénytelen voltam ráébredni a saját kényszereimre is.
Egyetlen társadalom sem képes megismerni magát, ha nem vesz
tudomást a saját sötét oldaláról. Hitem szerint a függőség
kialakulásának a folyamata mindenkinél ugyan-
Éhes szellemek: a függőségek birodalma

21

az, legyenek azok az én végzetesen drogfüggő Downtown

Eastside-i betegeim, vagy a kényszeres nagyevők és vásárlási
mániások, a szerencsejátékok rabjai, a szexfüggők, a képernyőik elé
lecövekelt szenvedélyes internetezők, vagy a társadalmilag
elfogadottabb, sőt néha egyenesen csodált munkamániások. A
kábítószereseket legtöbbször figyelemre sem méltatják, mivel azt
tartják róluk, hogy nem érdemlik meg az empátiát és a törődést.
Történeteik elmesélésekor két szándék vezérelt: egyrészt segíteni
akarok nekik abban, hogy meghallják a hangjukat; másrészt be akarom
mutatni a természetét és a problémáit annak a küzdelemnek, amelyet
az abúzusukon való fájdalmas felülemelkedés érdekében
végigszenvednek. Sok dolog közös bennük és az őket kitaszító
társadalomban. Látszólag a semmibe vezető utat választották, de így is
sokat tanulhatunk tőlük. Életük sötét tükrében felsejlenek a mi életünk
körvonalai is.
A téma kapcsán több kérdés is felmerül. Ezek közül néhányat
említek
• Melyek az addikciók okai?
• Milyen egy függőségben szenvedő ember személyisége?
• Milyen élettani folyamatok játszódnak le egy szenvedélybeteg
agyában?
• Milyen választási lehetőségei vannak egy addikcióban
szenvedőnek?
• Mi a „kábítószer elleni háború” sikertelenségének az oka, és mi
lehetne a humánus, tudományosan megalapozott módszer a komoly
drogfüggők kezelésére?
• Melyek a nem kábítószeres szenvedélyek enyhítésének lehetséges
módozatai - azaz hogyan lehet segíteni a kultú ránkhoz kötődő számos
addiktív magatartásformán?
Könyvem azokból a tapasztalatokból merítkezik, amelyeket
orvosként szereztem a vancouveri kábítószeres gettóban, és
22

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

azokból a hosszú beszélgetésekből, amelyeket a betegeimmel

folytattam - ám az összesét képtelenség lenne felidézni. Sokan abban a
reményben vállalták az interjúkat, hogy élettörténetükkel segíthetnek
más szenvedélybetegeknek, vagy felkeltik a közfigyelmet az
addikciókkal élők problémái iránt. Olyan adatokat, véleményeket és
ismereteket is bemutatok, amelyek más forrásból származnak - például
a saját addiktív viselkedésmintáimból. Végül megpróbálom
összefoglalni mindazt, amit a szenvedélybetegségek kutatásaiból és
ezzel összefüggésben a saját agyunkról és személyiségünk fejlődéséről
tudunk.
Az utolsó fejezetekben szerepelnek majd a függőségben szenvedő
elme gyógyítására vonatkozó tanácsok és javaslatok is, ám ez a könyv
akkor sem egy orvosi rendelvény. Csak arról tudok beszélni, amit
személyesen megtudtam, és csak azt tudom elmagyarázni, amihez
orvosként értek. Nem minden történet végződik hepienddel, ahogyan
azt majd az Olvasó látni fogja, azonban a tudomány felfedezései, a
szív szava és az elme megvilágosodása azt bizonyítja, hogy mindig
van visszaút. A megújulás lehetősége az egész élet során adott. A nagy
kérdés az, hogyan támogathatunk másokat - és saját magunkat - ennek
a lehetőségnek a kihasználásában.
Művemet az összes éhező szellemtársamnak ajánlom, a HIV-es
hajléktalanoknak, a börtönlakóknak és a náluk sokkalta szerencsésebb,
otthonnal, családdal, munkával rendelkező, sikeres karriert befutó
társaiknak is. Kívánom, hogy valamennyien találjuk meg a saját
békénket!
ELSŐ RÉSZ

A POKOLBA
TARTÓ VONAT
Valójában mitől is lettem ópiumevő? A szenvedés, a teljes
üresség, az állandó sötétség vitt rá.

Thomas de Quincey Egy angol ópiumevő vallomásai

 ELSŐ FEJEZET

Csak ez az egy
otthona volt
Ahogy kilépek a rácsos fémajtón a napfényre, egy Fellini-jele- netbe
csöppenek. A kép egyszerre ismerős és idegen, álom- és valószerű.
A harmincas éveiben járó, még mindig kislányos, sötét hajú, barna
bőrű Éva bizarr kokainflamencót jár a Hastings Street járdáján. Hajladozik
a felsőtestével, riszálja a csípőjét, néha lehajol, majd magasba löki egyik
vagy mindkét karját, miközben esetlen, de bonyolult piruettekbe kezd a
lábaival. Közben folyamatosan engem néz nagy, fekete szemével.
A Downtown Eastside-on az ilyen drogos balettimprovizáció neve
„hastingsi lépegetős”, és az ilyesmi errefelé korántsem számít szokatlan
látványnak. Az egyik orvosi körutam során láttam egy nőt, aki a Hastings
forgataga felett, a magasban adta elő ugyanezt a mutatványt. Egy
neonreklám előtt egyensúlyozott a keskeny párkányon, kétemeletnyi
magasságban. Egész kis csoport gyűlt össze, hogy megbámulja, de a többi
drogos nem rémült meg; inkább szórakoztatta őket a látvány. A balerina
néha megpördült, közben kitárta a karját, mint egy kötéltáncos, vagy
leguggolt, aztán előre kirúgta a lábát, mint egy légies kozáktáncot járó
figura. Mielőtt a tűz-
 28

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

oltók feltekerték volna a létrájukat hozzá a magasba, a teljesen elszállt

akrobata visszamászott az ablakon át a lakásába.
Éva áthámozza magát a körülöttem csoportosuló embereken. Időnként
eltűnik Randall mögött, aki tolószékkel közlekedik. Tagbaszakadt, komoly
ábrázatú fickó, és az elsőre szokatlannak hangzó gondolatairól hamar
kiderül, hogy nincs mögöttük igazi intelligencia. Épp előadja nekem
kedvenc, egyszersmind nélkülözhetetlen motorizált járgányát dicsőítő
tirádáját:
- Mit szól hozzá, doki, hát nem elképesztő, hogy Napóleon ágyúit még
lovakkal meg ökrökkel ráncigálták át a ruszki pocsolyán és zimankón?
Most meg tessék: nekem már ilyen motoros taligám van!
Aztán ártatlan mosollyal és megfontolt ábrázattal felsorol egy rakás
tényt, történelmi adatot, ennek meg annak a visz- szaemlékezéseit, laza
gondolattársításokat, képzelgéseket, sőt olyan blőd dolgokat, amelyek már-
már őrültségnek hangzanak - de csak majdnem.
- Figyeljen, doki! - emeli fel az ujját. - Napóleon kódexe akkor
változtatta meg tökre a közkatonák közlekedését, amikor kellemes
bámészkodással teltek a napjaik.
Éva kikukkant a férfi bal válla mögül. Bújócskázik velem.
Randall mellett Arlene áll csípőre tett kézzel, arcán rosz- szalló
kifejezés ül. Filléres farmersortot és szűk blúzt visel, ami ezen a környéken
világosan jelzi, hogy mivel keresi meg a kábítószerre valót - és azt is, hogy
nagy valószínűséggel már korán a hím ragadozók szexuális zsákmánya lett.
Belevág Randall kántáló motyogásába:
- Ugye, nem akarja csökkenteni a gyógyszeradagomat, doki?
Arlene karjai tele vannak vízszintes, sok kis párhuzamosan lefektetett
vasúti sínpárra emlékeztető heggel. A régebbiek
 Csak ez az egy otthona volt

29

már kifehéredtek, az újabbak még pirosak. Azért szokta ösz-

szevagdosni magát borotvával, mert az így okozott fájdalom - még ha csak
időlegesen is - elfedi a mélyen a lelkében hordozott sokkal nagyobb sérülés
kínját. A nő egyik gyógyszere arra szolgál, hogy elejét vegye ennek a
kényszeres önsebzésnek, és állandóan attól fél, hogy csökkenteni akarom az
adagját. Sohasem tennék ilyet.
A közelben, a Portland Szálló mellett két zsaru éppen megbilincseli
Jenkinst. Jenkins hórihorgas őslakos*, vállára hulló, durva fekete lobonccal.
Békésen hagyja, hogy az egyik közeg kiürítse a zsebeit, miközben
nyugodtan nekidől a falnak, és eszében sincs tiltakozni.
- Igazán békén hagyhatnák! - nyilvánítja ki véleményét hangosan
Arlene. - A srác nem árul anyagot! Állandóan cse- szegetik, de sohasem
találnak nála semmit.
Fényes nappal van; a két rendőr példásan kíméletesen végzi a motozást
- bár a pácienseim szerint többnyire nem ilyen következetesek, ami a szelíd
bánásmódot illeti. Jenkinst két percen belül elengedik, ő pedig nagy,
egyenetlen léptekkel elsiet, és csendesen eltűnik a szállóban.
A rendőri akció néhány perce alatt az abszurditások helybéli
fűzfapoétája a százéves háborútól már a boszniai harcokig jutott az európai
történelem áttekintésében, sőt előadta vallási okfejtését is a Mózes és
Mohamed között eltelt időszak kivesézésével.
- Doki! - folytatja. - Az első világháborút azért csinálták, hogy elejét
vegyék az összes többi csetepaténak. Ha ez így van, akkor miért harcolunk
még mindig a rák meg a kábszerek

* A szerző politikailag korrekt szóhasználatának megfelelően a fordításban az őslakos,

őslakó, bennszülött szavak Amerika őslakóinak leszármazottait jelentik. Természetesen ez nem
vonatkozik a párbeszédek szöveghű fordításában előforduló eltérésekre.(Aford.)
 30

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

ellen? A németeknek ott volt az a monstrum ágyújuk, amit csak Kövér

Bertának hívtak, és ami mennydörögve üzengetett a szövetséges
hatalmaknak, csakhogy a mondókája egyáltalán nem tetszett a franciáknak
és a briteknek. Az ágyúk rosz- szul rappelnek, rossz a reputációjuk... A
raputációjuk rossz, hehe... De doki! Ezek viszik előre a történelmet. Már ha
a történelem előrehalad, vagy egyáltalán halad valamerre. Maga szerint
halad a történelem, doki?
A féllábú, pocakos és kopasz, örökké vidám Matthew odadöcög a
mankójával, és mosolyogva megszakítja Randall értekezését. \
- Szegény Máté doktor haza szeretne menni! - mondja jellegzetes,
egyszerre csúfondáros és túláradóan szívélyes stílusában.
Ügy vigyorog, mintha egy jó viccet adott volna elő. A késő délutáni
nap aranyló fénye megcsillan a bal fülébe aggatott karikák hosszú során.
Éva kitáncol Randall háta mögül. Megfordulok. Mára elegem volt az
utcai színielőadásból, és szeretnék elmenekülni. A jó doktor ma már nem
akar jó lenni.
A Portland Szálló mellett verődtünk össze ezekkel a Fel- lini-
figurákkal - vagy mondhatnám úgy is, hogy mi, Fellini- figurák -, ott, ahol
ők élnek, és ahol én dolgozom. Az osztályom is ennek az Arthur Erickson
kanadai építész által tervezett modern, tágas, ugyanakkor praktikus, csupa
üveg és beton épületnek a földszintjén kapott helyet. A látványos
létesítményjói szolgálja a lakóit, mióta a századfordulón lecserélték vele a
korábban ugyanezen az utcasarkon álló fényűző, előző Portland Szállót. A
régi épület kanyargós lépcsőinek, faragott lépcsőkorlátainak, ódivatú
lépcsőfordulóinak és hatalmas ablakfülkéinek történelmi hangulata
teljességgel eltűnt az új erődítményből. Nekem hiányzik az ódon aura, a
hajdani jólét
 Csak ez az egy otthona volt

31

és a rá következő hanyatlás atmoszférája; az egykori eleganciát már

csak nyomaiban idéző sötét, felhólyagzott ablakpárkányok látványa. Azt
viszont már erősen kétlem, hogy a mostani lakók nosztalgiát éreznének a
szűk szobák, a rozsdás vízvezetékek és a csótányok hada iránt. A régi hotel
teteje 1994-ben leégett. A helyi újság egy olyan fényképet mellékelt az
erről szóló tudósításhoz, amelyen az egyik lakó, egy nő látható a
macskájával. A nagybetűs szalagcím szerint Egy hősies rendőr
megmentette Pelyhest. A cikk nyomán valaki azzal a panasszal fordult a
szálloda vezetőségéhez, hogy ilyen körülmények között nem lenne szabad
állatokat tartani.
Ekkor a Portland Hotel Society (PHS - Portland Szálló Társaság),
vagyis az épületet fenntartó nonprofit szervezet - amely engem orvosként
alkalmaz - úgy döntött, hogy az intézményt átalakítja a hajléktalanok
hajlékává. A betegeim nagyrészt drogfüggők, ám némelyiküknek - köztük
Randallnek - már eléggé lerobbant az agyi kémiája ahhoz, hogy a
valóságból drogok nélkül is csak alig fogjon fel valamit. A legtöbben - mint
például Arlene - egyszerre szenvednek mentális és szenvedélybetegségben.
A PHS ebben a körzetben több hasonló intézményt is fenntart, így én
vagyok a Stanley, a Washington, a Regal és a Sunrise Szálló háziorvosa is.
Az új Portlanddel szemben, az utca túloldalán van az „Army and
Navy” (hadsereg és haditengerészet) áruház. A szüleim az 1950-es évek
végén - akkoriban még új bevándorlók voltak - ott szoktak ruhát venni. Az
áruházban egyébként is előszeretettel vásároltak a kétkezi munkások - és
azok a középosztályhoz tartozó szülők, akiknek a csemetéi bolondultak az
eredeti katonaruhákért és tengerészdzsekikért. Abban az időben a járdákon
olyan egyetemisták nézelődtek, akiknek valamiért érdekes volt a nyomor
látványa, de az ut
 32

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

cán bőven akadtak alkoholisták, zsebtolvajok, zugárusok és önjelölt

hittérítők is.
Ma már más a helyzet. A diákok már hosszú évek óta máshova járnak.
Manapság ezek az utcák és sikátorok alkotják Kanada kábítószer-fővárosát,
annak is a kellős közepét. Egy háztömbnyire innen állt a Woordwards
Áruház elhagyott épülete, a tetején a kivilágított, hatalmas „W” betűvel,
ami akkoriban Vancouver legfontosabb tájékozódási pontja volt. Csövesek
és szegénységellenes aktivisták vertek benne tanyát, de nemrégiben
lebontották, mert a helyén elegáns lakónegyedet és szociális lakásokat
akarnak építeni. 2010-ben a városban rendezik a téli olimpiát, és nyilván
tetszetősebbé akarják tenni a sportesemények környezetét. Már el is kezdték
a munkálatokat. Sokan attól félnek, hogy a politikusok a világot lenyűgözni
akaró nagy igyekezetükben kiseprik a negyedből a szenvedélybetegeket is.
Éva összefonja a karját, aztán hátranyújtja, és lehajol, hogy alaposan
szemügyre vegye saját, járdára vetett árnyékát. Mat- thew jól elszórakozik a
drogtól bekattant lány jógamozdulatain. Randall összefüggéstelenül
motyog. Vágyakozva arra gondolok, hogy jó lenne elszabadulni innen,
mielőtt beáll a csúcsforgalom. Teljesen váratlanul megérkezik a felmentő
sereg. A fiam, Dániel fékez le a járda mellett a kocsijával, és kinyitja az
ajtót.
- Néha el sem hiszem, hogy ilyen az életem - mondom neki,
miközben bekászálódok mellé az ülésre.
- Néha én sem hiszem el, hogy ilyen életed van - mondja bólogatva. -
Itt aztán keményen zajlik az élet.
Elindulunk. A visszapillantó tükörben még látom Éva egyre távolodó
alakját, amint furcsán behajlított lábbal, fejét félrehajtva gesztikulál.

*
 Csak ez az egy otthona volt

33

A Portland és a PHS által fenntartott többi épület egy úttörő szociális

modell első építőkockái. A szervezet célja, hogy biztonságot és ellátást
nyújtson a társadalom peremére sodródott, megbélyegzett embereknek -
annak a sokaságnak, akiket Dosztojevszkij „bántalmazottaknak és
sérülteknek” nevezett. A PHS megkísérli kiragadni ezeket az embereket
abból a közegből, amelyet egy itteni költő úgy jellemez, hogy „a
kitaszítottak utcái és a kirekesztettek épületei”.
- Az embereknek csak egy hely kell, ahol élhetnek - mondja Liz
Evans, aki korábban ápolónőként dolgozott, és akinek a felső osztálybeli
társadalmi háttere látszólag összeegyeztethetetlen azzal a szereppel,
amelyet a PHS alapítójaként és igazgatójaként vállalt.
- Szükségük van egy olyan helyre - folytatja -, ahol úgy is
létezhetnek, hogy nem ítélik el, nem üldözik, és nem háborgatják őket.
Ezeket az embereket általában koloncnak tekintik a társadalom nyakán,
bűnözéssel és szociális devianciákkal vádolják őket, és... azt tartják róluk,
hogy kár rájuk időt és energiát pazarolni. Még azok is kemény szavakat
használnak velük kapcsolatban, akik sajnálják őket a kisiklott életük miatt.
Az 1991-es indulást eleinte meglehetősen szerény anyagi keretek
jellemezték, de azóta a PHS komoly intézménnyé nőtte ki magát. Olyan
szervezeteket is sikerült bevonnia karitatív tevékenységébe, mint a közeli
bankház, a Downtown Eastside-i művészeti galéria, az Insite - Észak-
Amerika első biztonságos injekciózást biztosító intézménye -, a közkórház
(ahol az öninjekciózó drogosok mély, szöveti fertőzéseit intravénás
antibiotikumkúrával kezelik), egy ingyenes ellátást biztosító fogászati
rendelő és a Portland Klinika, ahol az elmúlt nyolc évben dolgoztam. A
PHS azt tartja legfőbb küldetésének, hogy tisztességes lakhatást biztosítson
a hajléktalanoknak.
 34

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

A statisztikák kérlelhetetlenek. A nem sokkal a Portland megalapítása

után elvégzett adatgyűjtés szerint a lakók háromnegyedének ötnél is több
lakcíme volt a beköltözésük előtti évben; 90 százalékuk - többnyire
többször is, rendszerint lopás miatt - került már összeütközésbe a
törvénnyel. Jelenleg 36 százalékuk HIV-pozitív vagy AIDS-es, és csaknem
mindegyikük alkoholista vagy valami másnak a rabja - a „más” lehet
rizsbor, szájvíz, kokain vagy heroin. Bármi. A gondozottak több mint
felénél állapítottak meg valamilyen mentális problémát. A szállóban lakók
között ötször akkora a kanadai őslakosok aránya, mint az ország
populációjában.
Líz és a PHS többi aktivistája nem tudta elnézni, hogy sok ember
egyik krízisből a másikba zuhan, miközben nem létezik számukra
szervezett támogatás.
- A rendszer elhagyta őket - mondja Liz -, ezért létrehoztuk ezeket a
szállásokat, amelyek megfelelő kiindulási alapot jelentenek más
szolgáltatásokhoz és programokhoz. Nyolc évig tartott, mire a pénzalapok
előteremtésével, négy tartományi minisztérium bevonásával és négy
magánalapítvány segítségével végre megvalósíthattuk az elképzeléseinket.
Ma már elmondhatjuk, hogy ezeknek az embereknek van saját
fürdőszobájuk, mosodájuk, és a rendelkezésükre áll egy tisztességes hely,
ahol tisztességes ételeket ehetnek.
A Portland-modell annyiban egyedi - és ellentmondásos - más
addiktológiai szolgáltatásokhoz képest, hogy úgy fogadja el az embereket,
amilyenek. Nem számít, mennyire sérültek, mennyire vannak bajban, és
milyen bajokat okozhatnak. A mi „pácienseink” nem hibásak abban, hogy
nincstelenek, épp csak szegények - akiket ők maguk és a társadalom is
megvet. A szállóban nem várnak tőlük semmilyen ellenszolgáltatást vagy
fizetséget, nem támasztanak velük szemben követelményeket, nem szabják
feltételül, hogy az állapotukban javu
 Csak ez az egy otthona volt

35

lásnak kell bekövetkeznie. Próbálnak érzelemmentesen arra

koncentrálni, hogy kielégítsék a valódi emberi szükségleteiket azoknak a
valódi emberi lényeknek, akiknek sivár jelene a tragikus múltjukban
gyökeredzik. Reménykedhetünk benne (és nagyon is bízunk benne), hogy a
lakókat megszabadíthatjuk az őket kísértő démonaiktól, és velük együtt
mindent el is követünk ennek érdekében. Ugyanakkor tisztában vagyunk
azzal is, hogy nem lehet mindenkire ráerőltetni az efféle pszichológiai
ördögűzést. Az a szomorú igazság, hogy a gondo- zottaink többsége
ugyanolyan, a törvény rossz oldalán álló szenvedélybeteg marad, amilyen a
beköltözésekor volt. Ápolónő volt a ma már két művészeti diplomával is
rendelkező Kerstin Stuerzbecher is, aki ugyancsak a PHS egyik vezetője.
- Nem ismerjük az összes választ - mondja és nem tudjuk az emberek
minden lehetséges szükségletét kielégíteni ahhoz, hogy drámai változást
idézzünk elő az életükben. A végkimenetel sikere sohasem csak tőlünk
függ, hanem attól is, hogy megvan-e bennük az akarat.
A szállók lakói annyi segítséget kapnak, amennyit a PHS korlátozott
anyagi helyzete megenged. A személyzet kitakarítja a szobákat, és segít a
legelesettebbeknek a tisztálkodásban. Elkészítik, és kiosztják az ételt. Ha
van rá mód, elküldjük az ápoltakat szakorvosi, képalkotó és laboratóriumi
vizsgálatokra, vagy más orvosi beavatkozásokra. A metadont, a
pszichiátriai és az AIDS-gyógyszereket a személyzet osztja ki. Néhány
havonta idejön egy laborasszisztens, aki elvégzi az AIDS- és a
hepatitisszűrést, valamint néhány ellenőrző vizsgálatot. Van irodalmi,
költészeti és művészeti csoportunk - az irodám falára is fel van akasztva
egy tábla, amely tele van a lakók rajzaival. Jár hozzánk akupunktúrás és
fodrász; rendezünk mozielőadásokat, és ha sikerül kigazdálkodni,
néhanapján kimozdulunk a mocskos Downtown Eastside-ról a
 36

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

természetbe pár napos kirándulásra. Dániel fiam időnként besegít a

Portlandnek, és a szállón élőkkel összehozott egy kis zenekart, amely
havonta tart előadásokat.
- Néhány évvel ezelőtt rendeztünk egy „Ki mit tud?”-sze- rű
vetélkedőt - meséli Kerstin. - A művészeti és az irodalmi csoportok tagjai
léptek fel benne, sőt még kabaréjelenetek is voltak. A képeket kitettük a
falakra, a lakók meg felolvasták a verseiket. Egyszer csak odaállt a
mikrofonhoz egy régebben itt élő ember. Közölte, hogy nem írt verset, és
nem hozott össze semmilyen más alkotást... Csak azt akarta elmondani,
hogy a Portland az első otthona. Eddig csak ez az egy otthona volt, és
nagyon hálás mindenkinek, amiért ennek a közösségnek a tagja lehet.
Nagyon büszke rá, és csak azt sajnálja, hogy a szülei ennek már nem
lehetnek a tanúi.
„Csak ez az egy otthona volt” - ez a mondat sok olyan emberre ráillik,
aki a Downtown Eastside-on él, „a világ egyik legélhetőbb városában”.*

A munkám tartogat számomra sikerélményeket, attól függően, milyen

hangulatban vagyok, de lehet nagyon lehangoló is. Lépten-nyomon
tapasztalom azoknak az embereknek a makacsságát és kezelhetetlenségét,
akik kevesebbre tartják az egészségüket és a jólétüket, mint a drogok iránti
pillanatnyi vágyuk gyors kielégítését. Hiába akarom elfogadni őket
ilyennek - legalábbis elvben -, néha azon kapom magam, hogy legbelül nem
értek velük egyet, elítélem őket, elutasító vagyok velük, és elvárom tőlük,
hogy megváltozzanak. Én vagyok ellentmondásos, nem a pácienseim.
Bennem van a hiba - még

* Legalábbis a nemzetközi sajtó gyakran hivatkozik így Vancouverre - legutóbb aThe

New York Times2007. július 8-án.(A szerző)
 Csak ez az egy otthona volt

37

akkor is, ha a pozíciómból fakadó nyilvánvaló erőfölény miatt

gyarlóságomat könnyű az ő problémájukká tennem.
A betegeim addikciói minden terápiával szemben komoly kihívást
támasztanak. Nagyon nehezen lehetne hozzájuk hasonló beteg embereket
találni, akik ennyire elutasítják az önmagukkal való törődést és mások
segíteni akarását. Néha szó szerint úgy kell bevonszolni őket a kórházba.
Kai-nek egyszer súlyos fertőzés alakult ki a csípőjében, mozdulni sem
tudott, és fennállt a lehetősége annak, hogy örökre lebénul. Hobónak a
szegycsontjában keletkezett egy olyan csonthártyagyulladás, amely
ráterjedhetett volna a tüdejére. Mind a két férfi annyira várta a következő
kokain- vagy heroinlöketet - vagy a következő „pofát”, azaz kristályos
metamfetamint, (,,kristálymet”-et‘) -, hogy teljesen jelentéktelenné vált
számukra a saját egészségük. Mások egyszerűen csak félnek minden
hatósági vagy hivatalos ügyben eljáró személytől, és/vagy nem bíznak meg
az intézményekben, de hogy miért, azt lehetetlen kiszedni belőlük

- Azért drogozok, hogy ne érezzem azt a kurva szar érzést, ami akkor
jön rám, amikor nem csinálom - közölte velem egyszer sírva Nick, a
negyvenéves heroin- és kristálymetfüggő. - Ha nem érzem belül az anyagot,
akkor depressziós leszek.
Az apja folyamatosan azt sulykolta bele az ikerfiaiba, hogy nem
egyebek, mint „egy darab szar”. A testvére még kamaszkorában
öngyilkosságot követett el, Nick pedig egész életére drogfüggő lett.
A kínzó érzelmek poklának létvilága a legtöbbünk számára ijesztő; a
drogosok attól félnek, hogy örökre csapdába kerülnének benne, ha nem
jutnának kábítószerhez, ám a „menekülésnek” ezért a módjáért rettenetes
árat fizetnek.

* Magyarországi szlengnevei még: alfonz, amfecó, amfora, fecske, forró jég, jég, kristály,
kristályüveg, kvarc, penge, rezsó, shabu, Tina, üveg.(Aford.)
 38

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

A Portland Szálló cementlappal borított folyosóit és a liftet

rendszeresen takarítják, néha naponta többször is. Szükség is van rá, mert
néhány páciens tele van tűszúrásokkal, és az elfertőződött sebeikből
időnként bőven szivárog a genny. Gyakran folyik vér, amikor verekszenek,
sőt néha meg is késelik egymást, emellett az is előfordul, hogy belőve vagy
a kokain kiváltotta paranoia miatt véresre vakarják magukat. Egy férfi a
fogaival szokta felmarcangolni a bőrét, hogy kizavarja alóla a képzeletbeli
bogarakat.

A Downtown Eastside-on természetesen van részünk igazi

fertőzésekben is. A rágcsálók átrágják magukat a falakon, hogy ki-be
járjanak a szálló és a mocskos hátsó sikátorok között. Sok betegem ágya,
ruhája és teste tele van élősködőkkel. Időnként egy-egy szoknyából vagy
nadrágszárból a rendelőben is ki-kipottyan néhány csótány, hogy sietve
menedéket keressen az asztalom alatt.
- Szeretem, ha van mellettem egy-két egérke - mondta egyszer egy
fiatalember. - Megeszik a csótányokat meg a poloskákat. Azt már
nehezebben viselem, ha az ágybetétembe fészkelnek be a kölykeikkel.
Rovarok, gennyes kelevények, vér és halál - csupa olyan csapás, amely
egykor Egyiptomot sújtotta.
A Downtown Eastside-on megdöbbentő munkakedvvel végzi a dolgát
a halál angyala. A harmincöt esztendős heroinista Marcia elköltözött tőlünk,
és kibérelt a közelben egy lakást. Nemsokára rémült telefonhívást kaptam:
valószínűleg túladagolta magát. Amikor odaértem, a szerencsétlen nő az
ágyában feküdt, a szeme kitágult, és láthatóan már órák óta halott volt.
Fektében felfelé fordított tenyérrel kitárta a karját, mintha azt mondaná:
- Még ne! Korán jöttél el értem, nagyon-nagyon korán!
 Csak ez az egy otthona volt

39

A talpam alatt recsegtek a műanyag fecskendők, ahogy odamentem a

holttesthez. Marcia kitágult pupillái és néhány további jel egyértelművé
tették, hogy mi történt. Nem túladagolásban halt meg, hanem
heroinmegvonásban. Néhány percig elálldogáltam az ágya mellett, és
megpróbáltam meglátni benne azt a kedves, bár általában szórakozott
emberi lényt, akit megismertem. Amikor elindultam kifelé, akkor érkezett
meg nagy szirénázás közepette a sürgősségi mentő.
Marcia alig egy héttel korábban járt a rendelőben. Jó kedve volt;
segélyért folyamodott, és szüksége volt a segítségemre az orvosi
nyomtatványok kitöltéséhez. Előtte fél évig nem láttam. Közönyös
beletörődéssel elmagyarázta, hogy az eltelt idő alatt a barátjának, Kyle-nak
segített - pontosabban Kyle 130 ezer dolláros örökségének az
eltapsolásában segédkezett, amiből sok narkós barát és élősdi is jócskán
kivette a részét. A nagy népszerűség ellenére teljesen egyedül érte a halál.

Másik nagy veszteségünk Frank volt, a visszaeső heroinista, aki csak

akkor engedett be mogorván a Regal Szállón levő szűk, rendetlen
szobájába, ha nagyon beteg volt.
- Kurvára nem akarok kórházban meghalni! - jelentette ki, amikor
egyértelműen kiderült, hogy hozzá is bejelentkezett az AIDS.
Frank ugyanúgy nem tűrt ellentmondást ebben a témában, ahogyan
semmi másban sem. 2002-ben meg is halt rongyos vackán, de az akkor is az
ó vacka volt. Jólelkű fickó volt, és ezt a folytonos zsémbelődése és
gorombasága sem tudta elrejteni. Az életéről sohasem mondott semmit, de a
néhány hónappal a halála előtt írt, Downtown pokolba tartó vonata című
verse némi bepillantást nyújt átélt szenvedéseibe. A vers nemcsak Frank
gyászhimnusza, hanem azé a több tucat nőé
 40

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

is - narkósoké, utcalányoké akiket a Vancouver melletti hírhedt

Pickton-sertésfarmon meggyilkoltak.

Ébren jártam a várost,

Hogy gyógyszert leljek a kínra,
De nem leltem mást,
Csak egy jegyet a pokolba tartó vonatra.

Egy farmon, ide nem messze,

Barátaim haltak meg ott.
Már nem szenvednek,
Elérték mind a pokolba tartó vonatot.

Adj megnyugvást lelkemnek,

Mikor indulok az útra,
Add át nekem is
A jegyemet a pokolba tartó vonatra.

Egy jegyet a pokolba indidó vonatra.

Csak egy jegyet a pokolba tartó vonatra.

Palliatív orvoslással foglalkozom, így gyakran találkozom

gyógyíthatatlan betegekkel és a halállal is. Ha belegondolunk, az
addiktológiai betegek gondozása is nagyrészt palliatív, vagyis a
szenvedésük enyhítését szolgáló munka. Aligha reménykedhetünk abban,
hogy bárkit is meggyógyíthatnánk. Nem tehetünk mást, mint megpróbáljuk
elviselhetővé tenni számukra a függőség, a drogok megvonása és a
járulékos tünetek hatásait - és azt a szenvedést, amellyel a jogrendszerünk
és a kultúránk sújtja a szenvedélybetegeket. A legtöbb páciensem nem éri
meg az Öregkort - kivéve azt a néhány
 Csak ez az egy otthona volt

41

szerencsést, akik tényleg képesek maguk mögött hagyni a Downtown

Eastside-i kábítószeres kolóniát. A betegeim többnyire viszonylag gyorsan
elmennek a HÍV vagy a hepatitis C valamelyik szövődményében,
agyhártyagyulladásban, vagy a hosszú ideig tartó öninjekciózás miatt szinte
törvényszerűen fellépő súlyos fertőzésekben. Sokan viszonylag fiatalon
rákosak lesznek, mert a folyamatos stressznek kitett, legyengült
immunrendszerük képtelen felvenni a harcot a korai rosszindulatú
daganatos elváltozásokkal. így halt meg a Stevie nevű lány is. Májrákos
lett, és csak a végstádiumban fellépő sárgaság tudta eltüntetni az arcán
örökké jelenlevő édesbús kifejezést. Persze az is gyakran előfordul, hogy
valamit elszúrnak, és egyszerűen túladagolják magukat, mint a Sunrise
Hotelben Angel, vagy a felette levő emeleten Trevor, aki mindig úgy
mosolygott, mintha soha semmi sem zavarná.
Egy februári estén az egyik közeli szállóban lakó Leona arra ébredt,
hogy 18 éves fia, Joey élettelenül, mereven fekszik mellette az ágyban.
Előző nap az utcán szedte össze a fiút, és hazavitte, nehogy kárt tegyen
magában. Egész éjjel virrasztóit mellette, de délelőtt elnyomta az álom. A
srác délután felébredt, és az alvó anyja mellett túllőtte magát.
- Amikor felébredtem - mesélte Leona -, Joey mozdulatlanul feküdt.
Azonnal tudtam, hogy meghalt. Hiába jöttek ki a mentősök, már semmit
sem tudtak tenni. A kisfiam már halott volt.
A gyásza egy tengert is megtöltene, és egész életében mar- dossa majd
az önvád.
A Portland Klinika egyik állandó lakója a fájdalom. Az orvosin
minden medikus megtanulja, hogy a gyulladás három tünete latinul: calor,
rubor és dolor - meleg, (bőr)pír és fájdalom. Betegeimnél gyakran lépnek
fel gyulladások a bőrükön, a végtagjaikon, a különféle belső szerveikben, és
ezeket
 42

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

a problémákat üggyel-bajjal - még ha néha csak ideiglenesen is -

kezelni tudom. De milyen terápiával segíthetnék rajtuk akkor, ha a
gyulladás a lelkűkben van, és már gyermekkorukban elképzelhetetlenül
gyötrelmes kínokat éltek át, hogy később gépiesen, újra és újra tovább
kínozzák magukat? És hogyan segítsek rajtuk akkor, ha a szenvedéseik
napról napra elviselhetetlenebbek lesznek a kirekesztettségük miatt? A
tudós és irodalmár Elliot Leyton szerint „a szegények, a szexmunkások, a
drogfüggők, az alkoholisták és a bennszülöttek intézményesített megvetését
elősegítő rasszista, szexista és osztályelőítéletek bele vannak építve a
kanadai társadalomba”1. Itt, a Downtown Eastside-on a fájdalom kinyújtja
felénk a kezét, és pénzért könyörög, hogy kábítószert vehessen. A
szemekből néz ránk hidegen, keményen, lenézően vagy alázatosan és
szégyenkezve. Hízelegve kérlel, vagy erőszakosan üvölt ránk. Minden szó,
minden pillantás, minden erőszakos cselekmény vagy kiábrándult gesztus a
lealacsonyító gyötrelem története; egy olyan önmagát író regény, amely
minden egyes nap újabb fejezettel bővül, de aligha végződik jól.
*

Miközben Dániellel hazafelé tartunk, a CBC-t hallgatjuk a kocsi

rádióján. A szokásos délutáni egyveleget sugározzák - könnyed csevegés,
klasszikusok, jazz. Belém hasít a városi adó és a hátam mögött hagyott
zavaros világ hangulata közötti diszharmónia, és eszembe jut az aznapi első
páciensem.
Madeleine görnyedten ül a széken, keze a combján, sovány, inas teste
rázkódik a zokogástól. Előrehajol, tenyerébe hajtja az arcát, időről időre
ökölbe szorul a keze, és ritmuso- san ütögeti a halántékát. A szemét és az
arcát eltakarja egyenes, barna, előrehulló haja. Az alsó ajka duzzadt, sebes,
szivá
 Csak ez az egy otthona volt

43

rog belőle a vér. Erős, fiús hangja remeg a dühtől és a fájdalomtól.

- Már megint rábasztam! - kiabálja. - Mindig én szívom meg mások
hülyeségét! Ezek a rohadékok pontosan tudják, hogy bármikor
megszívathatnak!
Köhög, miközben a könnyek végigfolynak a nyakán. Úgy adja elő az
eseményeket, mint egy szánalomért esedező, segítségért könyörgő gyerek.
A története egy jól ismert Downtown Eastside-i téma egyik variációja:
a drogosok egymás közötti kizsákmányolása. Három ismerős nő adott
Madeleine-nek egy százdollárost. Az egyezség úgy szólt, hogy a nő egy
Spic nevezetű illetőtől vesz tizenkét kavics krekket. Egy adag az övé lesz,
valamennyit elfogyaszt a három ismerőse, a maradékot pedig jó pénzért
továbbadják. A nők azt mondták, félnek, hogy a rendőrök meglátják őket.
Lezajlott az ügylet, a pénz és a kavicsok gazdát cseréltek. Tíz perccel
később a „nagy Spic” elkapta Madeleine-t.
- Belemarkolt a hajamba, lerántott a földre, és ököllel belevágott a
pofámba.
A százdolláros hamis volt, a három nőismerős meg persze hogy adta
az ártatlant.
- Mocskosul rászedtek. Hízelegtek nekem: „Ó, Maddie, haver vagy, a
barátnőm.” Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy hamis a százas.

A betegeim már máskor is emlegették Spicet, aki számomra már-már

mitikus figura volt, mivel még sohasem találkoztam vele. A Portland Szálló
körüli utcasarkokon gyakran álldogálnak csapatokba verődött, mélyen az
arcukba húzott fekete baseballsapkát viselő, fiatal, olajbarna bőrű közép-
amerikai srácok. Amikor elmegyek mellettük, még akkor is elkezdik mély,
suttogó hangon kínálni a portékájukat, ha látják, hogy
 44

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

a sztetoszkópom a nyakamban lóg. Azt mormolják, hogy „fel, le” vagy

„jó kavics”. (A „fel” a stimuláns, a feldobó kokaint jelenti; a „le” a nyugtató
hatású heroint; a „kavics” pedig a kokain intenzív, de rövid hatású,
szabadbázisos formájának, a „krekk”-nek egy adagját.) Néha egyik-másik
észbe kap, és elkezd pisszegni:
- Hé, nem látjátok, hogy orvos?
Lehet, hogy Spic is valamelyik ilyen csoport tagja, de az is
előfordulhat, hogy egy általános névről van szó, amely bármely banda
bármelyik tagját jelentheti. Nem tudom, kicsoda, és nem tudom, hogyan
került ide, Vancouver rossz hírű és szegény külvárosába, ahol kokaint
terjeszt, és felpofozza a csontsovány nőket, akik lopnak, csalnak,
könyörögnek, és olcsó orális szexet nyújtanak azért, hogy vásárolhassanak
tőle. Vajon hol született? Milyen háború, milyen válság miatt hagyták ott
szülei a tanyájukat vagy a hegyekben meghúzódó szülőfalujukat, hogy az
Egyenlítőtől messze, északon keressenek új életet? Mi lehetett az ok - a
hondurasi nyomor, a gua- temalai milícia zsarnoksága vagy El Salvador
halálosztagai? Hogyan lett Spic gonosztevő abban a történetben, amelyet ez
a sovány, zavarodott nő előadott nekem a rendelőben?
Madeleine még mindig szipog. Megmutatja a sérüléseit, és arra kér,
hogy ne tegyem ki a szűrét, amiért nem jelent meg a múlt héten a
metadonos ellenőrzésen.
- Már hét napja nem ittam lét sem - mondja.
A szlengben a „lé” a narancsízű folyadékban feloldott por alakú
metadont jelenti, amelyet az ópiátok megvonási tüneteinek az enyhítésére
használnak. A páciensek nem vihetik haza a gyógyszert, hanem
rendszeresen vissza kell járniuk az aktuális adagért a kiváltás helyére - a
gyógyszertárhoz vagy a metadonos bódéhoz -, és ott, szoros felügyelet alatt
kell elfogyasztaniuk.
 Csak ez az egy otthona volt

45

- Az utcán nem akarok segítséget kérni senkitől - folytatja Madeleine

mert az egész istenverte életemben az adósuknak tartanának, még akkor is,
ha megadnám a tartozásomat. És itt vannak ezek hárman... Azt mondják:
„Itt van ez a nyomorult Maddie! Ezt bátran megszívathatjuk.” Tudják, hogy
nem vagyok bosszúálló, és ez a szerencséjük, mert ha az lennék, akkor biz’
isten kinyírnám valamelyik kurvát. De én nem akarom az életemet a rácsok
mögött tölteni egy hülye picsa miatt, akivel sohasem kellett volna
összekeverednem. Szívesen megtenném, de kurvára nem érné meg.
Átadom a metadonos receptet, és mondom neki, hogy jöjjön vissza
beszélgetni, miután kiváltotta a gyógyszertárban. Madeleine megígéri, hogy
visszajön, de aznap már nem látom - mint mindig, most is csak akkor jön
majd vissza, ha már nagyon hiányzik neki a következő adag gyógyszer.
Aznap délelőtt járt a rendelőben Stan is, egy negyvenöt éves őslakos,
aki frissen szabadult a börtönből. Ő is metado- nért jött. A másfél éves
elzárás alatt pocakot eresztett, kikerekedett, és ettől megpuhultak a vonásai.
Odalett az a kőkemény, macsós aura is, amelyet magas, kisportolt termete,
sötét pillantása, apacsos haja és harcsabajsza sugárzott. Lehet, hogy azért
látszik puhábbnak, mert a börtönben teljesen leszállt a kokainról. Kinéz az
ablakon az utca túloldalára, ahol néhány narkós cimborája lézeng az Army
and Navy előtt. Élénken gesztikulálnak, miközben fel és alá mászkálnak -
láthatóan teljességgel céltalanul.
- Nézze meg őket! Ezek örökre ideragadtak - mondja Stan. - Tudja,
doki, ezeknek az élete balra a Victory Square-ig, jobbra meg a Fraser
Streetig terjed, de ennél tovább sohasem jutnak. Én viszont elmegyek, mert
nem akarom itt elvesztegetni az életemet.
Kicsit elgondolkozik.
 46

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

- Bár, a franc tudja - folytatja. - Hiszen nézzen csak ide, még zoknim
sincs!
Mutatja agyonhasznált edzőcipőjét, majd megrángatja formátlanná
buggyosodott, piros melegítőnadrágját, amelynek a szára jó néhány centivel
a bokája fölött ér véget.
- Ha ebben a szerelésben felszállnék a buszra, mindenki azonnal
tudná, mi a dörgés - mondja keserűen. - Elhúzódnának tőlem, vagy
megbámulnának, mások meg egyszerűen rám se néznének. Ügy érezném
magam, mint egy földönkívüli. Nem lenne egy perc nyugtom se, míg vissza
nem térnék. Nem csoda, hogy mindenki örökre itt ragad.
Stan tíz nap múlva, egy márciusi napon állított be a következő
metadonreceptért, és még mindig az utcán élt. Aznap szürke volt az ég,
esett, és az évszakhoz képest nagyon hideg volt.
- Ne tudja meg, hol töltöttem az éjszakát, doki! - mondja.
A legtöbb vancouveri krónikus, kőkemény függőségek által sújtott
embernek szinte szögesdróttal körbevett területnek számít a Main Street és
a Hastings Street környéke. Természetesen tudják, hogy ezen a „kerítésen”
kívül is van világ, de az már szinte elérhetetlen a számukra, mert az a világ
fél tőlük, elutasítja őket, és nem érti meg az itteni embereket, akik
valószínűleg nem is tudnának benne életben maradni.

Egy történet szerint valaki egyszer megszökött a szovjet Gulág egyik

táborából, de miután már egy ideje éhezett, elege lett a viszontagságokból,
és önként visszament.
- A szabadságot nem nekünk találták ki - mondta rabtársainak. - Örök
életünkre ide vagyunk láncolva még akkor is, ha nincsenek rajtunk láncok.
Hiába szökünk meg, hiába bolyongunk a kinti világban, a végén úgyis
mindig visszajövünk.2
 Csak ez az egy otthona volt

47

A Stanhez hasonlók a legelesettebbek, a legszegényebbek, és az ilyen

embereket hanyagolja el legjobban minden közösség. Nem vesznek róluk
tudomást, lemondanak róluk, emiatt ők is lemondanak saját magukról, és
felmerül a kérdés, miért vannak mégis olyanok, akik megpróbálják
felkarolni őket. Az én esetemben az elhivatottság még első éveimből, a
nácik által 1944-ben megszállt Budapestről származik. Akkoriban
egyszerűen csak egy zsidó kisfiú voltam, ám ez bőven elég volt ahhoz,
hogy egész életemre fogékony legyek mások szörnyű sorsa és szenvedései
iránt - különösen, ha nem ők tehetnek róla.
A betegeim iránti empátia tehát a gyermekkoromban gyökeredzik - bár
néha felgyülemlik bennem a szerencsétlen pácienseim iránti megvetés vagy
harag, és ilyenkor hajlamos vagyok rá, hogy elítéljem őket. Később
elmesélem majd saját addiktív hajlamaim okait, amelyek gyermekkori
élményeimmel állnak kapcsolatban. A lelkemben, legbelül nem sokban
különbözöm a betegeimtől - néha szomorúan veszem tudomásul, hogy
pszichológiai értelemben mennyire hasonlítok hozzájuk, és milyen
kicsinyke az az isteni kegyelem, amely elválaszt tőlük.
Az egyetem utáni első, teljes munkaidős orvosi állást ugyanitt, a
Downtown Eastside-on kaptam egy klinikán. Ez még csak egy rövid,
mindössze fél éves epizód volt, de már akkor tudtam, hogy később
visszajövök ide, amikor másfelé vitt az élet. Amikor húsz évvel később
lehetőségem nyílt rá, hogy a régi Portland orvosa legyek, azonnal lecsaptam
rá, mert úgy éreztem, hogy így helyes; ez a munka ötvözi azt a kihívást és
tartalmat, amelyre életemnek abban a szakaszában szükségem volt - nem
egyszerűen csak pillanatnyi szeszélyből cseréltem fel a családorvosi praxist
egy csótányoktól hemzsegő szállóra.
 48

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Hogy mi vonzott ide? Mi, akik itt dolgozunk, mindannyian egy olyan
belső késztetésnek engedelmeskedünk, amely ugyanazon a frekvencián
rezeg, amelyen a gondjainkra bízott itteni kifacsart, lelkileg és fizikailag
elgyötört emberi lények életének a húrja. Természetesen mi naponta
hazatérünk az otthonunkba, megvannak a saját odakinti érdekeltségeink és
kapcsolataink, míg az itteniek csapdába estek városi Gulágjukban.
Vannak emberek, akik azért vonzódnak a szenvedőkhöz, mert azt
remélik, hogy mások kínjainak a látványa megszabadítja őket a sajátjuktól.
Mások azért jönnek ide, mert szenvedélyesen úgy érzik, hogy itt van a
legnagyobb szükség szeretetre. Vannak, akiket a szakmai kihívás vonz, mert
ez a munka ebben a tekintetben is emberpróbáló. A csekély önbecsüléssel
bírók azért érezhetik magukat jól ebben a környezetben, mert jót tesz az
egojuknak az itt élők tehetetlenségének a látványa. Másokat a függőségek
ereje csal ide, mert képtelenek kezelni a saját addikcióikat, sőt talán nem is
tudnak róluk. Véleményem szerint a legtöbb itteni orvos, ápoló és más
Downtown Eastside-on dolgozó egészségügyi és szociális szakember
többsége a felsorolt motívumok valamilyen kombinációja miatt választotta
ezt a munkát.
Liz Evans 26 évesen jött a környékre.
- Rengeteg volt a munka - idézi fel. - Akkor már gyakorlott ápolónő
voltam, és azt gondoltam, itt majd jól tudom hasznosítani a
tapasztalataimat. Ez igaz is volt, de hamar rájöttem, hogy nem sokat tudok
nyújtani az itt élőknek, mert nem tudom megmenteni őket a gyötrelemtől és
a bánattól. Nem tudtam mást felajánlani nekik, csak azt, hogy sétálgatok
velük, és úgy viselkedem, mint egy másik, megértő emberi lény.
- Volt itt egy nő - folytatja -, nevezzük Julie-nek. Hétéves korában
örökbe fogadták, aztán a mostohaszülei nem enged-
 Csak ez az egy otthona volt

49

ték ki a lakásból, éheztették, és rendszeresen verték. A nyakán volt egy

jókora heg, mert tizenhat éves korában késsel megpróbált öngyilkosságot
elkövetni. Felnőttként fájdalomcsillapítók, alkohol, kokain és heroin
keverékén élt és dolgozott az utcán. Az egyik este megerőszakolták.
Amikor visszajött a szállóra, zokogva belekuporodott az ölembe. Egyre
csak azt hajtogatta, hogy az ő hibája, mert rossz ember, és nem is érdemel
mást. Nagyon rosszul volt, alig lélegzett. Csendesen ringattam, és azon
törtem a fejem, hogyan segíthetnék a szenvedésein. Valósággal letaglózott a
sorsa.
Liz rádöbbent, hogy Julié kínjai benne is mély, sajgó fájdalmat
váltanak ki.
- Ekkor jöttem rá valamire - teszi hozzá. - Nagyon kell vigyáznunk
arra, hogy a saját problémáink ne váljanak a korlátaáinkká.

- Hogy miért vagyok még mindig itt? - kérdi elgondolkozva Kerstin

Stuerzbecher. - Eredetileg azért jöttem ide, mert segíteni akartam. Most
pedig... még mindig segíteni szeretnék, de másképpen. Már tisztában
vagyok a képességeimmel, és azok határaival. Tudom, hogy mit tudok
megtenni és mit nem. Képes vagyok arra, hogy itt maradjak, bizonyos
élethelyzeteikben támasza legyek az ittenieknek, és segítsek nekik abban,
hogy azok legyenek, akik. Közösségként pedig kötelességünk... hogy az
ittenieket támogassuk, és olyannak tiszteljük őket, amilyenek. Ez az, ami itt
tart.
Az egyenletben van még egy tényező, és ennek sok Down- lown
Eastside-on dolgozó ember is tudatában van: erre a helyre jellemző a
valóság érzete, a társadalmi szerepjátékok és trükkök, valamint a színlelés
hiánya. Itt az a realitás, hogy ezek az emberek nem tudják másnak láttatni
magukat, csak olyannak, amilyenek valójában.
 50

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Igen, hazudnak, csalnak és manipulálni akarnak másokat, de a magunk

módján mi is ezt tesszük. Az itteniek abban különböznek tőlünk, hogy ők
nem tudnak úgy tenni, mintha nem lennének hazugok, csalók és
manipulátorok. Nyíltan nem tesznek eleget a felelősségvállalási
kötelezettségeiknek és a társadalmi elvárásoknak. Nyíltan lemondanak
arról, hogy elfogadják őket, és a függőségeik kedvéért lemondanak minden
másról is. Ennek semmi köze sincs a normális - kinti - világ szabványaihoz.
Paradox módon szenvedélybetegségük kényszeres megtévesztési
szándékával leplezik az őszinteségüket.
- Mit várt tőlem, doki, hiszen függő vagyok?
Ezt egy aprócska, sovány, negyvenhét éves férfi betegem kérdezte
tőlem egyszerre cinkos és lefegyverző mosollyal, amikor fondorlatosán ki
akart csikarni belőlem egy morfinreceptet - sikertelenül. Engem lenyűgöz
ez a brutálisan nyílt álságosság. Valószínűleg mindenki kellemesen élné
meg, ha fittyet hányhatna a hibáira.
- Ezen a környéken őszinték az emberek közti interakciók - mondja
Kim Markel, a Porfiand Klinika nővére. - Itt tényleg az lehetek, aki
valójában vagyok. Nekem ez jó érzés. Az emberre állandó nyomás
nehezedik, hogy alkalmazkodjon a kórház vagy más közösségek
normáihoz. Az itteni munka teljesen más. Ezeknek az embereknek
egyszerű, nyers szükségletei vannak. Már nincs mit takargatniuk, ezért én is
őszinte lehetek abban, amit csinálok. Nem kell teljesen másnak lennem a
munkám során, mint amilyen egyébként vagyok.
A nyughatatlan, ingerlékeny drogosok erővel vagy csellel mindent
elkövetnek a következő „lebegésért”, de nem idegen tőlük az emberi jóság
és kölcsönösség érzése sem.
- Mindig meglep, hogy mennyire kedvesek tudnak lenni - folytatja
Kim. - Általában nagyon erőszakosak, de sokan törődnek egymással - teszi
hozzá Bethany Jeal, aki ápolónő az
 Csak ez az egy ottiíona volt

51

Insite-nál. - Megosztják az ételüket, a ruháikat és a piperéiket; bármit,

amijük van.
Az Insite Észak-Amerika első biztonságos injekciózást biztosító
intézménye, amely a Portlandtől kétsaroknyira, a Hastingsen található. A
drogos ápoltak ott is, és másutt is odafigyelnek beteg társaikra, és néha
sokkal többet törődnek velük, mint saját magukkal.
- Ahol lakom - mondja Kerstin -, nem ismerem a második
szomszédomat. Homályosan rémlik, hogyan néz ki, de fogalmam sincs, mi
a neve. Itt nem így van. Itt mindenki ismer mindenkit, és ez jó. Persze
hátrányai is vannak, mert ha dühösek, akkor mindenkire dühösek lehetnek;
ha meg nem, akkor az utolsó dollárjukat is megosztják a másikkal.
- Ezek nagyon kemény emberek - folytatja -, és sok a súlyos
erőszakos cselekmény, amit előszeretettel világgá kürtői a média. Ám a
keménység nagy érzelmeket tud kihozni, sőt örömöt és örömkönnyeket is
előcsal. Van az egyik lépcsőfordulóban egy virág, amit észre sem vettem, de
a Washington Szálló egyik egyszobásának a lakója észrevette, mert ő
mindennap látja. Ez az ő világa, és más dolgokra figyel oda, mint én...
Jókedvben és humorban sincs hiány. Amikor a Hastingsen sorra járom
a szállókat, az utcán gyakran barátságosan hátba veregetnek, és utánam
kurjantanak egy-egy sebtiben faragott, viccesnek szánt dalocskát, mint a
minap a Washington kapujából:
- Doktor, doktor, a maga szíve hova húz?
- Magának kéne egy löket rhythm and blues - énekelem vissza a
vállam fölött.
Oda se kell néznem; pontosan tudom, kivel adtuk elő az alkalmi
duettet. Wayne az, egy napbarnított férfi, koszos, szőke fürtökkel. Olyan
lenne a karja, mint Schwarzeneggernek, ha nem borítanák csuklójától a
válláig tetoválások.
 52

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

A múltkor egy útkereszteződésben vártam, hogy fehérre váltson a

lámpa', amikor megállt mellettem Laura, a negyvenes éveiben járó,
hányatott sorsú kanadai őslakos nő, akinek a kábítószer, az alkohol és a
HIV-pozitivitás sem tudja elvenni a jókedvét. Ahogy a lámpa átváltott vörös
kézről fehér, gyalogló figurára, Laura csilingelő, kissé gúnyos hangon
felkiáltott:
- Fehér ember mondja: menj!
Egy darabig egyfelé mentünk, közben Laura néha elnevette magát
azon, amit mondott, én meg rajta mulattam.
A vicces kedv sokaknál gyakran csap át maró öngúnyba.
- Képzelje, doki, régebben fekvenyomásnál száz kilóval szériáztam -
meséli Tony, aki iszonyúan sovány, árnyéka régi önmagának, mert AIDS-
ben haldoklik -, most meg már a dákómat is alig bírom felemelni.
A betegeimet nagyon érdekli, ki vagyok valójában. A gyerekekhez
hasonlóan őket sem nyűgözik le a címek, nem foglalkoznak azzal, hogy mit
értem el az életben, vagy milyen hangzatos tudományos fokozataim vannak.
Az ő érdeklődésük közvetlenebb, számukra lényegesebb dolgokra
szorítkozik. Spontán módon fejezik ki a büszkeségüket azért, mert az
orvosuk időnként megszólal a televízióban, vagy könyveket ír, de ezen a
ponton túl nem érdekli őket semmi, ami nem velük kapcsolatos. Csakis
azzal foglalkoznak, hogy emberként milyen vagyok, és milyen nem vagyok.
Minden áldott nap árgus és csalhatatlan szemekkel figyelik, hogy velük
együtt létezem-e; hogy magamhoz hasonló érző, reménykedő, vágyakozó
embernek tekintem-e őket. Azonnal tudják, mikor érdekelnek valóban a
jólétükkel kapcsolatos problémáik, és mikor akarom lerázni őket. Mivel
általában képtelenek megfelelően törődni magukkal, ezért rendkívül
érzékenyek arra,

* Kanadában a gyalogosoknak sok helyütt nem zölden világító, hanem fehér figura jelzi,
hogy szabad az áthaladás.(Aford.)
 Csak ez az egy otthona volt

53

hogy mennyire képes gondozni őket az a személy, akinek ez a dolga.

Sok erőt ad ehhez a munkához az a légkör, amelynek a hangulata
ennyire távol áll a mindennapok világától, és amely ennyire megköveteli a
hitelességet. Akár tudatában vagyunk, akár nem, a legtöbbünknek nagyon
fontos a hitelesség; a szerepek, a titulusok és a gondosan kimunkált egyéni
imázs mögötti valóság. A Downtown Eastside-ot a kínzó problémák, a
nyomor, a betegségek és a bűnözés ellenére is az igazság friss levegője
uralja még akkor is, ha ez a kétségbeesés megkopott és elgyötört igazsága.
Ennek a valóságnak a tükrében mi, emberek - individuumként és kollektív
társadalomként is - magunkra ismerhetünk. Az a félelem, gyötrelem és
sóvárgás, amit ebben a tükörben látunk, a saját félelmünk, gyötrelmünk és
sóvárgásunk. És a miénk mindaz a szépség, szánalom, bátorság vagy puszta
eltökéltség is, amelynek itt tanúi lehetünk.
 MÁSODIK FEJEZET

A drogok halálos szorítása

Semmi sem tükrözi érzékletesebben a szomorú életet, mint az
emberi test.

Naguib Mahfouz: Palace ofDesire (A vágy palotája)

A kelet-hastingsi temető kápolnájában az élemedett korú pap Sharont

búcsúztatja.
- Sharonban túlcsordult a vidámság - mondja a pulpitus mögül. - Nem
bement, hanem berontott egy szobába: „megjöttem, sa-la-la”! Az ember
már attól is örült az életnek, ha csak ránézett!
Az első sorokban ülő család mögötti sorokban elszórtan helyet foglaló
gyászolók messze nem töltik meg a kápolnát. Van itt egy kis csoport a
Portland személyzetéből, né- hányan a lakók közül, és még öten vagy hatan,
akiket nem ismerek.
Mesélik, hogy Sharon fiatalon olyan gyönyörű volt, mint egy
manöken. A szépség még akkor is felfedezhető volt a vonásain, amikor hat
évvel ezelőtt megismertem, aztán ezeket a nyomokat is eltüntette az egyre
nagyobb sápadtság, a beesett arc és az egyre romló fogazat látványa. Utolsó
éveiben ren-
 ADROGOK HALÁLOS SZORÍTÁSA

55

geteg fájdalma volt. A bal lábáról két jókora foltban le kellett szedni a
bőrt, hogy onnan pótolják a testén másutt, az injekciók szövődményeként
fellépett bakteriális fertőzések miatt _ kialakult borhiányt. Az
újrafertőződések miatti ismételt plasztikai műtétekhez annyi bőrt kellett
eltávolítani róla, hogy a végén már kilátszott a húsa. Végül a Szent Pál
Kórház sebészei megunták, és kijelentették, hogy minden további
beavatkozás értelmetlen lenne. A nő sokat szenvedett a bal térdében
keletkezett csonttályog miatt is, amely hol fellángolt, hol elcsitult.
Képtelenség volt tisztességesen kikúrálni az oszteomielitiszét, mert egyrészt
ez még egészséges embereknél is nagyon nehéz, másrészt Sharon képtelen
lett volna hat vagy nyolc hétre kórházba vonulni intravénás
antibiotikumkúrára - erre akkor sem .volt hajlandó, amikor elmagyarázták
neki, hogy lassan nem marad más hátra, csak az amputáció. A gyulladt
térdízület nem bírta el a súlyát, és a harmincas évei elején tolószékbe
kényszerült. A Hastings járdáján hihetetlen sebességgel tudott robogni erős
karjai és ép jobb lába segítségével.
A pap tapintatosan kihagyja a nő életének fájdalmas részleteit. Nem
beszél a drogok iránti szenvedélyéről sem, amely visszahozta Sharont a
Downtown Eastside-ra; inkább az életerejét magasztalja.
- Bocsásd meg, Istenünk, hogy nem tudtuk jobban gondját viselni...
Az élet örök, a szeretet halhatatlan... Minden múló öröm valami szépet hagy
maga után...
Elsőre úgy tűnik, hogy csupa ilyenkor szokásos közhelyet hallok, és
bosszús leszek, ám hamar észreveszem magamon, hogy megvigasztalódom.
Eszembe jut, hogy az idő előtti halál árnyékában semmi sem közhely.
- Mert Sharon hangja és szelleme örökké élni fog... - mondja
fennhangon a pap. - ...az örökkévalóság békéjében, a halhatatlan
nyugalomban...
 56

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

A jelen levő nők csendes sírdogálása mintegy zeneileg ellenpontozza a

vigaszt nyújtó szavakat. A pap becsukja a könyvet, és komor tekintetét
körbehordozza a hallgatóságon. Miközben lejön a szószékről, felcsendül a
zene: a felvételen Andrea Bocelli ad elő egy szentimentális olasz áriát. A
gyászolók végső búcsút vesznek Sharontól, akit egy nyitott koporsóban
ravataloztak fel az oltár előtt. Az emberek sorban odamennek, fejet
hajtanak, majd részvétüket nyilvánítják a családtagoknak. Beverly arcát
kokainos hegek borítják. Pennyt támogatja, aki csak járókerettel tud menni.
Odabotorkálnak a koporsóhoz. Ők ketten jó barátságban voltak Sharonnal.
Tómnak mély, reszelés hangja van, amely a férfi alkoholgőzös esti tivornyái
alkalmával fel és alá hömpölyög a Hastingsen. A legjobb ruhája van rajta.
Színjózan. Nyakkendőt is kötött a fehér ingéhez. Áhítatos csendben fejet
hajt a felvirágozott ravatal előtt, majd esetlen léptekkel továbbindul.
Sharon fehér púderrel borított arcán naiv, bizonytalan kifejezés ül.
Kirúzsozott ajkait összezárták, a szája kicsit elferdült. Arra gondolok, hogy
ez a kissé zavarodott, gyerekes arckifejezés valószínűleg jobban tükrözi a
nő lelkét, mint az a hetvenkedően kemény karakter, amelyet a rendelőben
eljátszott.
A holttestére egy áprilisi reggelen találtak rá az ágyában. Ügy feküdt
az oldalán, mintha aludna - az arca is kisimult, mintha nem fájna semmije,
és beteg sem lenne. A halál okával kapcsolatban csak találgathattunk, de a
túladagolás látszott a legvalószínűbbnek. Hosszú ideje fennálló HIV-
fertőzése és legyengült immunrendszere ellenére mostanában nem volt
különösebben rosszul, de tudtuk, hogy a legutóbbi rövid kórházi ápolása óta
keményen lövi magát heroinnal. A szobában nem találtunk
kábítószerezéshez használatos kellékeket. Valószínűleg valamelyik
szomszédjánál adta be magának a szert,
 ADROGOK HALÁLOS SZORÍTÁSA

57

majd visszatért a szobájába - meghalni. A korábbi, félbeszakadt

rehabilitációs kísérletek elszomorították azokat, akik a szívükön viselték a
nő sorsát. A problémái ellenére Sharon mostanában egészen jól tartotta
magát.
- Újabb négy hét telt el injekció nélkül, Máté doktor - jelentette
büszkén, amikor utoljára telefonon beszéltünk. - Ugye elküldi a következő
metadonos receptet? Nem akarok odamenni érte. Attól félek, megint
megjönne a kedvem a heroinhoz.
A személyzet szerint jó színben volt, kedves volt velük, vidáman és
optimistán nézett a jövőbe. Heroinos múltja és a mostani visszaesése
ellenére váratlan sokként ért minket a halála, ezért még itt a kápolnában, a
holtteste előtt sem tudtam napirendre térni felette. Az elevensége, a
kedvessége és a kifogyhatatlan energiája szerves része volt az életünknek.
Azt vártam, hogy a pap vigasztaló, ünnepélyes szavai után Sharon felkel, és
velünk együtt hazamegy.
A temetés után a gyászolók még elbeszélgetnek a parkolóban, mielőtt
elszélednének. Ragyogóan süt a nap; aznap először bújt elő azon a tavaszon
a Vancouver feletti felhők mögül. Ráköszönök Gailre, az őslakos nőre, aki
lassan három kokainmentes hónapot tudhat maga mögött.
- Nyolcvanhét nap! - mondja sugárzó arccal. - Alig merem elhinni!
Gail esetében ez nem egyszerűen az akaraterejének a próbája. Két éve
bekerült a kórházba egy súlyos hasi fertőzés miatt, és a belét ideiglenesen
kiszájaztatták a hasfalára, hogy az alatta levő gyulladt bélszakaszt
tehermentesítsék Azóta meggyógyult a fertőzés, és a beleit is rég
újraegyesítették már, de az orvosainak nehéz dolga volt. Többször is el
kellett halasztani a korrekciós beavatkozást, mert Gail intravénás
kokainozása jelentősen veszélyeztette a gyógyulását. Az első műtétjét
 60

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

gatív élmények kellenek a kemény leckék megtanulásához! Ha így

lenne, akkor a gyorsétteremláncok alapítása biztos módja lenne a csődbe
jutásnak, az otthoni tévészobák üresen tátonganának, és a Portland Szálló is
átszerveződhetne valamilyen nagyobb hasznot hajtó intézménnyé - talán
olyan luxusapartmanokat kínáló lakóházzá, amelyben hivalkodó mediterrán
környezetet alakítanának ki a belvárosi juppiknak; valami olyasmit, mint a
városban másutt épülő Firenze- és Espana-házak.
*

A kábítószerfüggés fiziológiai értelemben azt jelenti, hogy valamilyen

vegyület hatására rossz útra téved az agy biokémiája. Elmagyarázom majd,
hogy ez már jóval a tudatmódosító szer használata előtt is bekövetkezhet.
Ám az emberi lényeket nem redukálhatjuk az idegrendszerük kémiai
folyamatainak a szintjére, de még ha megtehetnénk is, az agy fiziológiája
akkor is az ember életének eseményeivel és érzéseivel ösz- szefüggésben
formálódik. Ezt a függő személyek is érzik. Az egyik legkönnyebb
megoldás lenne kémiai folyamatokra fogni az önpusztító szokásokat, és
néhányan élnek is ezzel a lehetőséggel. Mások az orvosi értelemben
szőkébb kategóriát jelentő betegségként fogják fel az addikciót.
Mitől olyan végzetesen vonzó a kábítószerek élvezete? Ezt a kérdést
számos páciensemnek tettem már fel a rendelőben.
- Magának szinte állandó szenvedést okoz a feldagadt, be- vörösödött,
kifekélyesedett lába - mondtam Halnék, a negyvenes éveiben járó, derűs
férfinak, aki a férfi betegeim között ritka kivételnek számít azzal, hogy
büntetlen előéletű. - Mindennap el kell vánszorognia a sürgősségi osztályra
intravénás antibiotikum-kezelésre, és nemrég azt is megállapították,
 ADROGOK HALÁLOS SZORÍTÁSA

61

hogy HIV-pozitív. A problémái ellenére sem hagy fel azzal, hogy

szpíddel lője magát. Mit gondol, mi készteti erre?
- Nem is tudom - motyogja Hal. Fogatlan szájából tompán
hangzanak a szavak. - Kérdezzen csak meg bárkit... bárkit, beleértve engem
is, hogy miért adunk be magunknak valamit, amitől öt percen belül
elkezdünk hablatyolni, és hülyén érzelgősek leszünk! Tudja, az
agyhullámaink olyan mintázatba rendeződnek, hogy képtelenek leszünk
normálisan gondolkodni és beszélni... Aztán amikor elmúlik, akkor
egyszerűen újra akarjuk.
- És közben tályogos lesz a lába - mondom szelíden, hogy tovább
beszéltessem.
- Igen, tályogos... Nem is tudom, miért csinálom.
2005 márciusában volt egy hasonló beszélgetésem Al-
lannel is, aki akkor ugyancsak a negyvenes éveiben járt, ő is HIV-
pozitív volt, és néhány nappal korábban éles mellkasi fájdalom miatt be
kellett vinni a vancouveri városi kórházba. Az orvosok azt mondták,
valószínűleg akut endokarditisze - heveny szívbelhártya- és szívbillentyű-
gyulladása - van. Allan nem akart befeküdni a kórházba, ezért elment a
Szent Pál Kórház sürgősségi osztályára egy másik szakorvoshoz, aki
megnyugtatta, hogy nincs semmi baja. Most engem is felkeresett a
harmadik szakvéleményért.
A vizsgálatnál azt tapasztaltam, hogy semmilyen hirtelen kialakult új
betegsége sincs, de az általános egészségi állapota nagyon leromlott.
- Mit csináljak, doki? - kérdezi, és tanácstalanul széttárja a karját.
- Oké - mondom, miközben lapozgatom a kartonját. - Az apja
szívproblémában halt meg, a bátyja úgyszintén. Maga erős dohányos, és
volt már vénásan adott kábítószer miatt szívbelhártya-gyulladása.
Szívelégtelenséggel kezelem, már
 62

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

csak azért is, mert mindkét lába bedagadt, ami azt jelenti, hogy nem
elég hatékony a szíve pumpaműködése. Az AIDS- ét csak az erős
gyógyszerek tartják kordában, a mája pedig napról napra sorvad a hepatitis
C-fertőzés miatt. Maga viszont mindezek ellenére rendületlenül lövi magát,
sőt ártatlan képpel azt kérdi, hogy mit csináljon. Jól foglaltam össze a
dolgokat?
- Azt reméltem, valamit azért csak mond - vakarja meg a fejét. -
Valami olyasmit, hogy bunkó faszfej vagyok. Csak ilyesmiből értek.
- Oké - mondom engedelmesen. - Maga egy bunkó faszfej!
- Kösz, doki!
- Csak az a gond, hogy maga valójában se nem bunkó, se nem faszfej,
hanem egy szerencsétlen kábítószerfüggő. Na, ez hogy tetszett?
Allan négy hónap múlva halt meg egy éjszaka a hidegtől elkékülve az
egyik közeli szállóban. A szóbeszéd szerint valaki kirabolta az egyik helyi
gyógyszertárat, és az így szerzett metadont összekeverte kristálymettel,
vagy az ördög tudja, mivel, és Allan is vett tőle az anyagból. A halottkém
később azt mondta, hogy legalább nyolc ember halt meg ugyanettől a
keveréktől.
- Nem félek a haláltól - mondta egy másik betegem. - Néha sokkal
félelmetesebb az, ahogyan élek.
Az élettől való félelem átélésének hangsúlyos szerepe lehet a
pácienseim tántoríthatatlan drogozásában.
- Ha utazom, nincs semmi problémám - mondta valaki. - Sehol
semmi stressz.
Ugyanezt más betegeimtől is többször hallottam.
- Mindent elfelejtek - mesélte Dóra, a megrögzött kokainista. - A
problémáimat is elfelejtem, és semmi sem látszik
 ADROGOK HALÁLOS SZORÍTÁSA

63

olyan rossznak, mint amilyen valójában... egészen addig, míg másnap

reggel fel nem ébredek, akkor meg mindért csak még rosszabb...
Dóra 2006 nyarán otthagyta a Portlandet, és visszament az utcára
kábítószerért strichelni, majd 2007 januárjában többszörös agytályogban
halt meg a Szent Pálban.*
Az ötvenes éveiben járó Alvin pocakos, jó vastag karokkal megáldott
fickó. Valamikor kamionsofőr volt, aztán rászokott a heroinra, és
metadonnal próbált leszokni róla, de mostanában rákapott a kristálymetre.
- Minden nap pocsékul indul. Akkora okádhatnékom van, mint egy
ház - mondja. - Aztán szívok nyolc vagy kilenc slukkot a pipából... Hogy
milyen érzés? Az biztos, hogy elég bolond, de nem is tudom... Asszem, ez
valami szertartásféle.
- Tehát most azt mondja - veszem át a szót -, havi ezer dollárt költ el
azért az óriási megtiszteltetésért, hogy reggelente hányingere lehessen, és
bolondnak érezhesse magát. Ugye, jól értem?
Alvin nevet.
- Az okádhatnék csak az első löket előtt van. Utána jön az a kellemes
érzés, de csak három vagy öt percig lebegek, aztán... megkérdezem
magamtól, hogy ennek meg mi értelme volt, de akkor már késő. Valami
miatt muszáj csinálni, és asszem, ez jelenti azt, hogy addikció. Nem tudom
visszatartani magam, pedig Isten a tanúm rá, hogy utálom. Rühellem az
egész szart!
- De valami jó csak van benne!

* A drogosok általában többször is használják - néha többen is - ugyanazt a fecskendőt és

tűt. Ilyen körülmények között törvényszerű, hogy az eszközök elfertőződnek, és baktériumokat
is juttatnak a szövetekbe, amelyeket a véráram továbbvisz a belső szervekbe, például a tüdőbe,
a májba, a szívbe, a gerincvelőbe vagy az agyba.(Aford.)
 64

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

- Hát, ja. Máskülönben miért csinálnám? Asszem, ez is olyasmi, mint

az orgazmus.
A kábítószerek az azonnali, a közvetlen szexuális élvezethez hasonló
kielégültségérzés mellett elviselhetőbbé teszik a fájdalmat és az élet
egyhangúságát. Stephen Reid író - korábban bankrabló, majd börtönlakó, és
bevallottan drogfüggő - tizenegy esztendős kora óta kábítószeres. Ö írta a
következő sorokat:

Olyan mélyen rögzült és életszerű emlékeim vannak, amelyek néha

egész nap fogva tartják az agyamat; másra nem is tudok figyelni. Közben
mély, félelemmel vegyes ámulat tölt el attól, amit látok: bámulom a sápadt
eget, a kék fenyőfát, a rozsdás szögesdrót kerítést, és azokat a haldokló,
sárga leveleket. Lebegek. Tizenegy éves vagyok, és bensőséges
kapcsolatban állok ezzel a világgal. Teljesen ártatlanul lépek be a
tudatlanság szívébe.3

Leonard Cohen is nagyjából hasonlóan írt erről: „az ígéret, a szépség, a

cigaretták megváltó ereje...”
A szenvedélybetegekkel folytatott beszélgetésekből a tapéta ábráihoz
hasonlóan ismétlődő mintázat rajzolódik ki: a drog mint emocionális
érzéstelenítő; mint az üresség rémületes érzetének ellenszere; mint a
fáradtság elleni erősítőszer; mint az unalom, az elidegenedés és a személyes
alkalmatlanság érzésének enyhítője; mint stresszoldó és a társadalmi
kapcsolatokat rendező kenőanyag. Stephen Reid leírásából az is kiderül,
hogy a kábítószer - ha csak rövid időre is - megnyithatja a spirituális
felsőbbrendűség kapuját. Lényegében mindenütt ugyanezek a motívumok
keserítik meg a szegény és gazdag éhes szellemek életét. Halálos szorítással
tartják markukban a Downtown Eastside kokain-, heroin- és kris-
 ADROGOK HALÁLOS SZORÍTÁSA

65

tálymetfüggő rabjait. A következő fejezetben ismét találkozunk velük.

*

A Portland Szállón van egy Sharont ábrázoló fényképünk, amelyen a

nő fekete fürdőruhában ül egy napsütéses strandon, és a lábát belelógatja a
kék csempés medence tiszta, csillogó vizébe. Gondtalanul mosolyog a
fényképezőgép lencséjébe; láthatóan teljesen összeszedett. Valószínűleg
erről a fiatalasszonyról beszélt az idős pap a temetésen. A kép néhány
hónappal a halála előtt készült egy kiránduláson, amelyet a Twelve-Step
(tizenkét lépés [a leszokás felé]) nevű, kábító- szereseket támogató
szervezet szponzorált. A Downtown Eastside-on töltött tizenkét év alatt
Sharon nem tudta megtenni a tizenkét lépést*. Annyira szétesett a
személyisége, és annyira agresszív lett a kokaintól, hogy látogatóként be se
tehette a lábát a Portlandbe addig, míg végül be nem fogadták.
- így megy ez - mondja Kerstin Stuerzbecher a temetésen, a kápolna
előcsarnokában. - Csak ez a két lehetőség van: valaki annyi bajt okoz, hogy
kitiltják, vagy már annyi baj van vele, hogy csak a szállón tud megélni.
Kilépünk a napfényre, Kerstin megáll, és hozzáteszi:
- És meghalni.

* A tizenkét lépéses programról többször is esik még szó a szövegben és a Függelékben is.
(Aford.)
 HARMADIK FEJEZET

A paradicsom kulcsa:
a függőség mint a szorongás
előli menedék
Nem lehet azzal elintézni az addikciókat, hogy „rossz szokások’’
vagy „önpusztító viselkedésformák”, mert ezzel csak kényelmesen
elsiklunk az életben betöltött szerepük felett}

Dr. Vincent Felitti, orvos és kutató

Lehetetlen úgy megértenünk a függőséget, hogy nem vizsgáljuk meg,

milyen megkönnyebbülést találnak - vagy remélnek találni - a
szenvedélybetegek a drogokban vagy az addiktív viselkedésformákban.
Thomas de Quincey XIX. századi irodalmár ópiumfogyasztó volt. A
következőt írta:

E nagyszerű porban lakozó titokzatos erő csillapítja az ideg- rendszer

összes izgalmát... huszonnégy órán át fenntartja a máskülönben lankadó
állati energiákat... Ó, igazságos, hatalmas, mégis végtelenül gyengéd
ópium... Egyedül tőled kap-
 APARADICSOM KULCSA: A FÜGGŐSÉG MINT...

67

ja ezt az ajándékot az emberiség, s te őrződ a paradicsom kulcsát...

de Quincey így önti szavakba mindazt, amit az összes drogfüggő átél -

és ahogyan azt majd a későbbiekben látjuk, lényegében ugyanez áll minden
kábítószeres és nem kábítószeres függőségre.
Az örömkeresésen jóval túlmutat, hogy a tudatmódosító szereket
hosszú ideig használók a szorongás elől akarnak elmenekülni. A
szenvedélybetegek orvosi szemmel nézve olyan öngyógyszerezők, akik a
depressziójukat, az izgalmi állapotukat, a poszttraumás stresszt vagy adott
esetben akár a fennálló figyelemhiányos hiperaktív zavarukat (attention
deficit hyperactivity disorder - ADHD - lásd a II. függeléket) próbálják
ilyen módon kezelni.
Az addikciók kiváltó oka mindig a fájdalom, amely lehet nyílt vagy
rejtett, esetleg nem is tudatosul, sőt lehet érzelmi is. A heroin és a kokain
kiválóan csillapítják a fizikai fájdalmat, és rendkívül jól oldják a
pszichológiai nyomást. Az anyjuktól elvett nagyon fiatal állatok
nyugtalanságát ugyanolyan köny- nyen meg lehet szüntetni kis adag
narkotikummal, mint a fizikai fájdalmukat'5.
Élettanilag az emberek is ugyanígy érzik a fájdalmat. A fizikai
fájdalmat ugyanazok az agyterületek értelmezik, amelyek a negatív
emóciókat is. Az agy különféle műszeres vizsgálatai során könnyen meg
lehet állapítani, hogy ugyanúgy „ragyognak fel” - vagy jönnek izgalomba -
például kel-

H Köznapi értelemben a „narkotikum” szó nem feltétlenül jelent tiltott kábítószert. A

könyvben - hacsak külön nem jelzem - narkotikumon, kábítószeren, drogon és hasonlókon
általában ópiátokat értek, azaz a mákból előállított természetes készítményeket, azok
származékait, vagy az oxikodonhoz hasonló, szintetikusan gyártott ópiátokat - és ugyanez
vonatkozik a drogfüggőkre is.(A szerző)
 68

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

lemetlen társadalmi megbélyegzés hatására, mint károsító fizikai

stimulusra6. Ha az emberek azt mondják, hogy lelki vagy érzelmi fájdalmat
éreznek, az korántsem absztrakció vagy költői túlzás, mert tudományos
értelemben is precízen fogalmaznak.
A súlyosan drogfüggők élete tele van fájdalommal, ezért nem
meglepő, ha kétségbeesetten keresik rá az enyhülést.
- A gyötrelem és sebezhetőség egyik pillanatról a másikra átalakul
teljes sebezhetetlenséggé - mondja a harminchat éves kokain- és
heroinfüggő Judy, aki nagyon szeretne megszabadulni a két évtizede tartó
szenvedélyétől. - Rengeteg problémám van, és rengeteg okom is arra, hogy
megszabaduljak a rossz gondolatoktól és a fájdalmas érzelmektől, vagy
valahogyan elfojtsam őket.
A kérdés sohasem az, hogy miért a függőség, hanem mindig az, hogy
miért a fájdalom. A tudományos szakirodalom egyöntetűen azt állítja, hogy
a keményen drogozóknak már a családi háttere is kegyetlen és durva volt.7
A kisiklott életű betegeim nagy része szenvedett élete korai szakaszában
azért, mert elhanyagolták őket, vagy rosszul bántak velük. A Downtown
Eastside-on élő szenvedélybeteg nők szinte mindegyikét szexuálisan is
zaklatták kislánykorában, sőt számos férfit is. A Portland lakóinak életrajzi
adataiban vagy kórelőzményében lépten-nyomon felbukkan a fájdalom:
(szexuális) erőszak, verés, megalázás, elutasítás, gondatlanság, rendszeres
megalázás. Gyermekként kénytelenek voltak elviselni az erőszak látványát,
a szüleik önpusztító életmódját vagy öngyilkos addikcióit - sőt gyakran
nekik kellett a szüleiknek gondját viselniük. Vagy nekik kellett ellátniuk a
fiatalabb testvéreiket, esetleg megvédeniük mindattól a kíntól, amiből az ő
saját testüknek és lelkűknek már bőven kijutott. Egy férfi úgy nőtt fel a
szállón, hogy prosti
 APARADICSOM KULCSA: A FÜGGŐSÉG MINT...

69

tuált anyja éjszakánként a szobájukban „dolgozott” az ágyon, míg a fia

aludt - vagy próbált aludni - a földre terített matracon.
Cári harminchat éves őslakos férfi. Gyermekkorában rengeteg
nevelőcsaládnál* megfordult. Ötéves korában az aktuális mostohái
lekötötték egy székre, és beállították egy sötét szobába, hogy megfékezzék
a hiperaktivitását. Néhány ostoba, csúnya szó miatt pedig mosogatószert
itattak vele, hogy „kimossák” a száját. Ha valamiért mérges magára -
általában kokainos állapotban, ennek egyszer én is a tanúja voltam -, akkor
ő is nekiáll büntetni magát úgy, hogy a késével felvagdossa a lábát. Olyan
arckifejezéssel az arcán „gyónta meg” nekem, hogy vétkezett, mintha
felaprította volna a családja összes bútorát, és a legkeményebb büntetéstől
rettegne.
Egy másik férfi elmesélte, hogyan gondoskodott a biztonsagáról az
anyja hároméves korában.
- Elment a kocsmába inni, és pasikat felszedni. Az az ötlete támadt,
hogy belerak a ruhaszárítóba, a tetejére meg rátesz egy nehéz ládát, hogy
biztosan ne tudjak kiszökni, és galibát okozni. Még a ventilátort is
bekapcsolta, nehogy megfulladjak.
Képtelen vagyok szavakba önteni, mit érzek egy ilyen hihetetlen
traumát okozó szörnyűség hallatán. Primo Levi auschwitzi túlélő ezt írta:

Annál nagyobb nehézséget jelent számunkra, vagy egyenesen

lehetetlen mások élményeinek a megértése... minél messzebbre vannak
tőlünk ezek az élmények térben, időben vagy jellegükben.6

* Hivatásos, szerződéses nevelőszülőkről van szó - mint a könyvben általában.(Aford.)

 70

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Elszomorodunk, amikor azt halljuk, hogy valamelyik távoli

kontinensen tömegek éheznek, hiszen mindannyian ismerjük a fizikai
éhséget, de a szánalom csak időleges. Ám még ennél is sokkal nagyobb
emocionális erőfeszítést igényel egy függő személy helyzetébe beleélni
magunkat. Nyomban együtt érzünk egy szenvedő gyermekkel, azonban
képtelenek vagyunk meglátni ugyanezt a gyermeket abban a felnőttben,
akinek darabokra tört a lelke, és elszigetelten vívja mindennapi harcát a
túlélésért mindössze néhány saroknyira attól az üzlettől, ahová vásárolni
járunk.
Levi idézi Jean Améryt, az osztrák zsidó családból származó filozófust
és ellenállót, akit elfogott a Gestapo:

Örökké szenved, akinek szenvedést okoztak... Aki valaha is

szenvedett, többé sohasem tud kibékülni a világgal... Az emberiségbe vetett
hitet már az első pofon összetörheti, majd a kínzás elpusztítja, és többé
már vissza sem tér.9

Améry már felnőtt volt, amikor a háború alatt elfogták. Talán el tudjuk
képzelni ezek után, milyen sokk éri azt a hitét elveszítő, mélyen
elkeseredett gyermeket, akit nem a gyűlölt háborús ellenségek kínoznak
meg, hanem a saját szerettei traumatizálják.
Nem minden függőség kiváltó oka bántalmazás vagy trauma, de meg
vagyok győződve arról, hogy minden esetben ki lehet mutatni valamilyen
gyötrelmes élményt, ami meghúzódik a káros szenvedély mögött. A
szenvedés megtalálható minden addiktív viselkedési forma középpontjában.
Jelen van a szerencsejátékosoknál, az internetfüggőknél, a kényszeres
vásárlóknál és a munkamániásoknál. Lehet, hogy a seb nem mély, és nem
okoz állandó fájdalmat, sőt teljesen láthatatlan, rejtett is lehet - de akkor is
ott van a háttétben. Látjuk majd,
 APARADICSOM KULCSA: A FÜGGŐSÉG MINT...

71

hogy a korai stressz vagy a kellemetlen tapasztalatok közvetlen hatást

gyakorolnak az agy függőségének pszichológiájára és neurobiológiai
történéseire is.

Megkérdeztem a tizenéves kora óta drogozó, ötvenhét esztendős

Richardot, hogy miért csinálja.
- Nem is tudom, csak próbálom kitölteni valamivel az ürességet -
mondja. - Az életem sivárságát. Az unalmat. A ki- látástalanságot.
Pontosan tudom, hogy mire gondol.
- Lassan hatvan leszek - folytatja. - Nincs feleségem, nincsenek
gyerekeim. Egy rakás szerencsétlenség vagyok. A társadalom azt várja,
hogy megnősüljek, családom legyen, tisztességes munkám, ilyesmi... A
kokain mellett elbütyköl- getek. Ha megjavítok egy kenyérpirítót, legalább
nem érzem azt, hogy az életben mindenben vesztes vagyok
Richardot néhány hónap múlva elvitték a tüdőproblémái, a veserákja
és a túladagolás.

- Hat évig nem drogoztam - meséli Cathy.

A negyvenkét éves heroinista és kokainista nő hosszú időre eltűnt, és
most visszatért az egyik lepusztult Downtown East- side-i szállóba, majd
hamarosan HIV-pozitív lett.
- A hat év alatt végig hiányzott valami - folytatja. - Talán az itteni
életforma. Úgy éreztem, hogy elmulasztok valamit. Most, hogy itt vagyok,
egyszerűen nem tudom megérteni, mi a búbánatos franc vonzott annyira.
A nő elmeséli, hogy a hatéves tiszta időszakában nemcsak a szerek
hatása hiányzott neki, hanem a megszerzésükkel járó izgalom és a
használatukhoz kötődő rituálék is.
 72

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

- Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Minden olyan üres

volt.
A hiány és az üresség érzése átitatja az egész kultúránkat. A
kábítószeresek sokkal fájdalmasabbnak élik meg ezt az űrt, mint a legtöbb
ember, és sokkal kevesebb lehetőségük van elmenekülni előle. Mi, többiek,
más lehetőségeket találunk az ürességtől való félelmünk leküzdésére vagy
arra, hogy eltereljük róla a figyelmünket. Ha semmink sincs, amivel
lefoglalhatnánk az elménket, elhessegethetnénk a rossz emlékeket, a zavaró
gondolatokat, a nyugtalanságot vagy a mentális tehetetlenséget, akkor tör
ránk az unalom. A drogosok mindent elkövetnek azért, hogy ne maradjanak
ilyen módon egyedül bezárva a saját elméjükbe. A különféle tevékenységek
szenvedélybetegeinél ugyanez történik, csak náluk kevésbé erőteljes a
késztetés, hogy elkerüljék az üresség rémét.
*

Thomas de Quincey szerint az ópium nagy hatású „ellenszer a taedium

vitae [az élet gyötrelme, unalma] rettenetes átkára”.
Az emberi lények nem egyszerűen csak fennmaradni akarnak, hanem
élni is. Az életet a maga teljességében, elevenségében, teljes szívvel
szeretnénk megtapasztalni. A felnőttek gyakran irigylik a gyermekek
mindenre kitárt, mindent felfedezni akaró lelkét, elméjét és szívét. Az ő
örömük és kíváncsiságuk láttán sajnálkozva ébredünk rá, hogy elvesztettük
az élet csodái iránti fogékonyságunkat. Az önmagunkkal való
elégedetlenségből kialakuló unalom az egyik legkevésbé elviselhető
mentális állapot.
A kábítószeresek számára a drog azt a lehetőséget kínálja, hogy ismét
elevennek érezzék magukat, még ha csak ide- ig-óráig is. „Rendkívüli
csodálat tölt el a szokványos dolgok

Ő É
 A PARADICSOM KULCSA: A FÜGGŐSÉG MINT...

73

iránt”; így írja le Stephen Reid - a bankrabló író - a morfium hatására

kialakuló érzéseit. Thomas de Quincey magasztaló szavai szerint az ópium
„fokozza az öröm átélésének képességét”.
Carol a PHS Stanley Szállójának huszonhárom éves lakója. Az orrában
és az ajkaiban testékszerek díszelegnek. A nyakában lógó láncon fekete
fémkeresztet visel. Rózsaszínre festett, felálló haját hosszanti csíkban
hordja; a varkocs végéről lelógó szőke csík a válla alá ér. Az okos,
érdeklődő lány azóta él kristálymeten és heroinon, mióta tizenöt éves
korában elmenekült otthonról. A Stanley lett az első stabil otthona, miután
öt esztendőt az utcán töltött. Mostanában aktívan kiveszi a részét a drogos
társai érdekében rendezett kampányokban, és tevőlegesen is támogatja őket.
Nemzetközi konferenciákra jár; a témáról írt cikkeit több addiktológus is
gyakran idézi.
Metadonos ellenőrzésre jött, és elmagyarázza, miért kellemes neki a
kristálymet hatása. Idegesen, kapkodva beszél, izeg-mozog a széken, ami a
stimulánsok hosszú ideje tartó használatának a következménye - és
valószínűleg része van benne az ADHD-nak is, amely már jóval a drogok
használata előtt jelentkezett Carolnál. Generációjának utcán felnőtt
tagjaihoz hasonlóan a lány sűrűn és szükségtelenül használja a „tehát” és az
„ilyesmi” szavakat.
- Tehát amikor az ember benyom egy jó löketet vagy ilyesmi, az tehát
olyan, mintha köhögne vagy ilyesmi. Tehát meleg érzés, érzem, hogy ez
tényleg jó, nagyokat sóhajtok, meg ilyesmi - mondja. - Tehát aki szereti a
szexet, annak olyan, mint egy jó orgazmus. Én nem éreztem így soha, de a
szervezetem körülbelül úgy viselkedik. Tehát közben nem a szexre vagy
ilyesmire asszociálok.
- Tehát tökre fel vagyok dobva... - folytatja. - Szeretek öltözködni,
tehát szeretek este végigmenni a West Enden,
 74

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

amikor nincsenek sokan. Elsétálgatok a kis utcákban, közben

elénekelgetek magamban. Az emberek mindenfélét kiraknak a járdára, én
meg körülnézek, hátha találok magamnak valamit, tehát így egész jól
elvagyok, meg ilyesmi.
Az addikt - függő - személy nem kamaszos fellángolásból ragaszkodik
a droghoz; az ő számára a kábítószer az elsiváro- sodó, kihunyó érzések
visszaszerzésének az eszköze, a sivárság pedig egy olyan érzelmi működési
zavar következménye, amelyről aligha tehet: a vulnerabilitások
kikapcsolására irányuló belső folyamatoké.
A latin vulnerare szó jelentése: megsebezni, sérülést okozni. A
vulnerabilitás azt jelenti: sebezhetőség, sérülékenység, azaz fogékonyság az
ártalmakra. Agyunk nem tehet mást, mint kikapcsolja a folyamatos
készültséget és éberséget, az érzelmek tudatosulásának lehetőségét akkor,
amikor a fájdalom olyan mértékűvé - elviselhetetlenné - válik, hogy már a
működőképességünket veszélyezteti. A kínzó emóciók automatikus
elnyomása a reménytelen helyzetben levő gyermekek legfőbb védelmi
mechanizmusa; ez teszi lehetővé azoknak a traumáknak az elviselését,
amelyek egyébként katasztrofális következményekkel járnának. Ennek
azonban van egy szerencsétlen következménye: a teljes érzelmi tudatosság
jelentős csökkenése. Saul Bellow amerikai regényíró a következőt írta
Augie March kalandjai című könyvében:

Mindenki tudja, hogy az elfojtásban nincs finomság vagy pontosság,

ha az ember kordában tartja valamelyik emócióját, akkor a kapcsolódó
érzéseit is elnyomja.10

Ösztönösen tudjuk, hogy jobb érezni, mint nem érezni. Az érzelmek

nemcsak szubjektív energetizáló hatással bírnak, hanem a túlélésben is
rendkívül fontos szerepet játszanak.
 APARADICSOM KULCSA. A FÜGGŐSÉG MINT...

75

Segítenek az eligazodásban, értelmezik nekünk a világot, és életfontos

információkat közvetítenek. Megmondják, hogy mi veszélyes és mi
kedvező számunkra; mi fenyegeti a létezésünket; és mi tesz jót a
fejlődésünknek. Képzeljük el, milyen lehetetlenek lennénk, ha nem látnánk,
nem hallanánk, nem éreznénk ízeket, hideget, meleget vagy fizikai
fájdalmat! Ehhez hasonló az érzelmek elnyomása is. Az érzelmek az
érzőszerveink rendszerének elválaszthatatlan részei, egyszersmind
elengedhetetlen részei a személyiségünknek is. Élhetővé teszik az életet,
nekik köszönhetjük az izgalmat, a kihívásokat, a szépséget, valamint azt,
hogy a dolgoknak értelme és jelentősége van.
Ha kikapcsoljuk a sérülékenységeinket, akkor elveszítjük az emóciók
teljes átélésének a lehetőségét is. Akár olyan érzelmi amnéziában is
szenvedhetünk, amelyben képtelenek vagyunk visszaemlékezni arra, hogy
milyen érzés igazán jókedvűnek vagy igazán szomorúnak lenni. Megnyílik
a kínzó üresség, amit a hiányzó vagy elégtelenné tompult érzelmeink miatt
elidegenedésként és mérhetetlen unalomként élünk meg.
A drogok hihetetlen erővel képesek megvédeni a szenvedélybetegeket
a fájdalomtól, miközben lehetővé teszik számukra, hogy átérezzék a világ
izgalmát és fontosságát.
- Egyáltalán nem tompulnak el az érzéseim - meséli egy kokainon és
marihuánán élő fiatalasszony. - Éppen ellenkezőleg! Minden kinyílik, és
kitágul előttük, elmúlik a szorongás és a bűntudat. Méghozzá tökéletesen!
A kábítószer visszahozza a drogfüggő számára azt a gyermekkori
vidámságot, amelyet már réges-rég elfojtott magában.
 76

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Az emocionálisan kiüresedett emberek - a depressziósokhoz hasonlóan

- gyakran szenvednek a fizikai energia hiányától, és ez a fő oka annak, hogy
a drogfüggők testi fáradtságra panaszkodnak. Persze vannak más, az
energiaszintet kedvezőtlenül befolyásoló tényezők is: ilyen az elégtelen
táplálkozás, az egészségtelen életmód, a betegségek - köztük az AIDS, a
hepatitis és ezek szövődményei. És ott van az álmatlanság is, amelynek a
gyökerei legtöbbször a gyermekkorba nyúlnak vissza - a bántalmazásra és
az elhanyagoltságra.
- Egyszerűen képtelen voltam aludni - mondja Maureen, a heroinista
szexmunkás. - Huszonkilenc éves koromig fogalmam sem volt, milyen egy
jó alvás.
Thomas de Quinceyhez hasonlóan, aki, mint írta, többek között azért
használta az ópiumot, mert az „huszonnégy órán át fenntartja a
máskülönben lankadó állati energiákat”, napjaink szenvedélybetegei is
tekintélyes energialöketnek tartják a kábítószert.
- Nem tudok leállni a kokainnal - mesélte Celia nevű terhes betegem.
- AIDS-es vagyok, emiatt semmire sincs energiám. A kavicsokból merítek
erőt.
Úgy hangzott a mondókája, mint egy zsoltár szavai: Győzhetetlen én
kószálom, Védelmezőm és kővárom... Oltalmamat tőled várom.
- Élvezem, ahogy hirtelen elönt, meg a szagát és az ízét is imádom -
meséli a régóta kokainozó és heroinozó Charlotte, aki nem veti meg a
marihuánát és saját bevallása szerint a szpídet sem. - Szerintem ezért
használok olyan régóta drogokat, vagy nem is tudom... Hogy abbahagyjam?
Ugyan miért, hiszen ettől van energiám.
- Ember, bele sem merek gondolni, hogy kavics nélkül milyen nap
várna ráfn! - mondja a negyvenes évei elején járó
 APARADICSOM KULCSA: A FÜGGŐSÉG MINT...

77

(Greg, aki többféle kábítószerrel is él. - Most is meg tudnék halni egy
lökétért!
- Nem érte halna meg - mondok ellent neki -, hanem miatta hal meg
nemsokára.
- Na, én aztán nem - vigyorodik el Greg mert én félig ir vagyok, félig
indián.
- Persze! Mert errefelé sem az írek, sem az indiánok nem szoktak
meghalni!
- Mindenkinek el kell mennie egyszer - válaszolja Greg még
vidámabban. - Ha kihúzzák a nevemet, menni kell. Ez van.
Beszélgetőpartnereim nem tudják, de a betegségen vagy az
emocionális és fizikai kimerültség sivárságán túl az agyuk fiziológiai
folyamatai is megsínylik a függőséget.
Ahogyan azt a későbbiekben látjuk majd, a kokain elsősorban úgy vált
ki eufóriát, hogy jelentős mennyiségű dopa- mint szabadít fel. Ennek a
vegyületnek fontos szerepe van a mentális és pszichikai motivációs
energiaszint fenntartásában. Amikor a drogok mesterségesen megnövelik a
dopamin- szintet, az agy saját dopamintermelő mechanizmusa ellustul,
löbbé nem hajlandó teljes kapacitással működni, és az elménk a
mesterséges serkentőkre hagyatkozik. A dopamintermelő mechanizmusnak
hosszú hónapokig tartó absztinenciára - drogmentességre - van szüksége
ahhoz, hogy regenerálódjon, és ebben az időszakban a függő személy
extrém fizikai és érzelmi kimerültségnek van kitéve.
*

A középkorú Aubrey magas, jó kiállású, zárkózott férfi. Ő is

kokainista. Az arcán mindig szomorúság tükröződik, és a hangja is
általában szomorkásán, lemondóan kong. Kábí
 78

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

tószer nélkül tökéletlennek és tehetetlennek érzi magát, de ennek

semmi köze sincs a tényleges képességeihez, viszont nagyon is sok köze
van a gyermekkorához. A csekély önértékelése, az elégtelenség és
tökéletlenség átélése olyan személyiségjegyek következményei, amelyek
már jóval a drogok használata előtt megvoltak nála.
- Nyolcadiktól kezdve drogokon éltem - meséli. - Amikor kábítószert
vettem be, egyenrangúnak éreztem magam a többi kölyökkel. Na ja, akkor
nagyon fontos volt, hogy olyan legyek, mint ők. Amikor a srácok
összeállították a grundon a focicsapatot, engem mindig utoljára választottak
be. Rengeteg időt töltöttem intézetben. Sokáig éltem szűk szobákban, és
sokat voltam egyedül. De ez így volt már az intézet előtt is. Kemény
gyerekkorom volt, és rengeteg nevelőszülőm.
- Mikor adták először nevelőszülőkhöz? - kérdezem.
- Úgy tizenegy éves lehettem. Az apámat halálra gázolta egy
teherautó. Anyám nem tudott minket eltartani, ezért kijöttek hozzánk a
Childrens Aidtől (Gyermeksegítő Szolgálat). Én voltam a legidősebb;
engem vittek el. Volt két öcsém is, akik otthon maradtak.
Aubrey úgy véli, azért őt választották, mert „túl aktív” volt, és az anyja
nem bírt vele.
- Öt évig voltam nevelőcsaládoknál. Persze nem egy helyen. Ide-oda
rakosgattak. Elvoltam mondjuk egy évig, aztán. .. mennem kellett a
következőhöz.
- Milyen érzés volt, amikor elvitték?
- Nagyon bántott. Úgy éreztem, nem akarnak. Csak egy kölyök
voltam... Szóval úgy éreztem magam, mint egy kölyök, akit senki sem akar.
Az iskolában sem. Az apácák ta- nítgattak, de igazából nem tanultam meg
írni-olvasni, és valójában mást sem. Aztán valahogyan mindig áttoltak a
következő osztályba... Mire valami rám ragadt volna a nagy
 APARADICSOM KULCSA: A FÜGGŐSÉG MINT...

79

vándorlásban, kivettek az iskolából. Olyan is volt, hogy négyvagy

ötéves kölykök mellé dugtak be. Nagyon nehéz volt. Hülyének éreztem
magam. Csak ültem, a kiskölykök meg bámultak rám. A tanár tanítgatta
nekünk a betűket... A többiek megtanulták, de nekem nem ment... de
titkoltam. Nagyon sokáig még beszélni se akartam... de nem is tudtam
volna. Később is csak dadogtam, és nagyon nehezen tudtam megértetni
magam. Sokáig mindent magamban tartottam. Amikor pörgők, egyébként
sem tudok rendesen beszélni...
- Érdekes, hogy a kokain lenyugtat* - folytatja -, meg a fű is. Napi öt
vagy hat marihuánás cigit szívok el, és egész jól ellazulok tőlük. Elveszik a
dolgok élét. Este, lefekvés előtt is elpöfékelek egyet. így mennek el a
napjaim. Rágyújtok egy utolsóra, aztán lefekszem.
A negyvenes éveiben járó Shirley ópiátokat és stimulánsokat is
használ. A szokásos betegségek által sújtott nő kábí- loszer nélkül
értéktelennek érzi magát, és életszükségletének lekinti a kokaint.
- Tizenhárom éves koromban használtam először - mond- ja. - Szinte
az összes gátlásom megszűnt tőle, aztán ezzel együtt a szorongásaim és a
kisebbrendűségi érzésem is elil lantak. A lényeg az, hogy sokkal jobban
éreztem magam.
- Mit ért gátlásokon? - kérdezem.
- Gátlások... ahhoz a sutasághoz hasonlítanak, amit egy férfi és egy
nő érez az első találkozás alkalmával, amikor nem tudják, megcsókolhatják-
e egymást. Csakhogy az a helyzet, hogy én állandóan így éreztem magam.
Aztán minden köny- nyebb lett... nyugodtabbak a mozdulataim, és nem
érzem magam ügyefogyottnak.

4 Ha egy beteg azt mondja, hogy a kokainhoz és a kristálymethez hasonló sliinulánsok

nyugtatóan hatnak rá, az lényegében egyenlő az ADHD diagnózisával. Lásd a Függelék II.
pontját.(A szerző)
 80

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Ugyanígy volt ezzel fiatal korában a nagy Sigmund Freud is, aki egy
ideig a kokain rabja volt, mert a szer, mint írta, „kontrollálja a visszatérő
depresszív hangulatokat, javítja a közérzetet, nyugodttá tesz a társasági
érintkezésben, és egyszerűen férfiasabbnak érzi magát tőle az ember” “u.
Freud csak lassan ismerte fel, és fogadta el azt a tényt, hogy a kokain
használata addiktív problémákat eredményezhet.
A drog tehát nemcsak a személyiséget teszi markánsabbá és erősebbé,
hanem megkönnyíti a társadalmi interakciókat is, mint arról Aubrey és
Shirley is beszámolt.
- Általában magam alatt vagyok - mondja Aubrey. - Viszont amikor
kokózom, teljesen más ember leszek. Most is sokkal összeszedettebben
tudnék beszélni, ha lenne bennem anyag. Nem kenném el a szavakat. A szer
felébreszt. Megkönnyíti a kapcsolataimat. Szeretek dumálni, de nem
vagyok valami jó beszélgetőpartner... így aztán többnyire kerülöm a
társaságot. Nincs hozzá kedvem; inkább egyedül maradok a szobámban.
Sok függő említi meg a szociális képességek javulását droghatás alatt,
ami szöges ellentétben áll azzal az elviselhetetlen magányossággal, amelyet
tiszta állapotban éreznek.
- Beszéltet, kinyitja az elmémet, és barátságossá tesz - meséli egy
kristálymetfüggő fiatalember -, pedig normálisan teljesen más vagyok.
Nem szabad alábecsülnünk azt az erőt, amelynek a hatására a krónikus
magányosságtól szenvedő személy menekülni szeretne az egyedüllét
börtönéből. Nem egyszerűen a köznapi értelemben vett szégyenlősségről
van szó, hanem arról a pszichológiai értelemben vett nagyfokú
elszigeteltségről, amelyet az emberek kora gyermekkorukban éltek át
mások miatt, akik elutasították őket, vagy nem viselték gondjukat.

* A kötetben a dőlt betűs kiemelés mindig tőlem származik - hacsak nem jelzem
másképpen.(A szerző.)
 APARADICSOM kulcsa: a függőség mint. ..

81

Nicole az ötvenes évei elején jár. Öt éve a betegem, és az eltelt idő

alatt megtudtam tőle, hogy kamaszkorában többször is megerőszakolta az
apja. A HIV-pozitivitás mellett egy régi csípőízületi fertőzés is kínozza, és
csak bottal tud járni.
- Jobb közösségi ember vagyok a drogtól - mondja. - Könnyebben
megy a beszéd, és több az önbizalmam. Egyébként szégyenlős vagyok,
visszahúzódó, és eléggé érdektelen; inkább hagyom, hogy mások
beszéljenek.
*

Egy további nagyon fontos tényező is segíti az amúgy rengeteg káros

következménnyel járó addikciók rögzülését: a függő személy nem lát más
lehetőséget a létezésre. A jövőbeni kilátásait nagyban korlátozza a
szenvedélye miatt jelentősen beszűkült énképe. Ebből a szempontból
lényegtelen, hogy felismeri-e, milyen káros következményekkel jár a
függősége, mert attól fél, ami a drog nélkül hiányozna az életéből. Meg van
róla győződve, hogy a drog nélküli énje megszűnne létezni.
Carol azt mondja, hogy kristálymet hatása alatt teljesen másképpen,
sokkal pozitívabban látja magát.
- Okosabbnak érzem magam tőle - mondja - Tehát mintha egy
információs gát vagy ilyesmi nyílna meg az elmémben. .. Előjön a
kreativitásom, vagy ilyesmi.
Megkérdem, hogy nem sajnálja-e azt a nyolc évet, amíg
amfetaminfüggő volt. Azonnal válaszol:
- Nem igazán, mert az az időszak segített olyanná lennem, amilyen
most vagyok.
Bizarrul hangzó állítás, de érthetővé válik, ha belegondolunk, hogy a
kábítószerezés segített Carolnak abban, hogy megszökjön a vele ellenséges,
bántalmazó családi környeze
 82

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

téből, túlélje az utcán töltött éveket, és csatlakozzon egy olyan

közösséghez, amelynek a tagjaival megoszthatták, megbeszélhették az
élményeiket. Egyébként sok más kristálymetezőnek is az a véleménye,
hogy az utcán élő fiatalok számára előnyös ennek a drognak a használata.
Bármilyen furcsa, de rövid távon tényleg elviselhetőbbé teszi számukra az
életet. Nehéz egy jót aludni az utcán? Semmi gond, mert a kristálymet
elfújja a fáradtságot! Nincs pénz kajára? Nem probléma; a kristálymet az
étvágyat is elnyomja! Enerváltság gyötör? A kristálymet robbanásig tölt
energiával!
A jóképű Chris szereti a vaskos tréfákat. Kigyúrt karja tele van
tetoválásokkal. Néhány hónapja töltötte le egyéves börtönbüntetését, és
most folytatja a metadonos programot. A Downtown Eastside-on mindenki
csak úgy ismeri, hogy „Lábujjas”, mert a helybéli legendárium szerint
egyszer egy jókora hentesbárddal lecsapta valakinek a lábujjait. A
kristálymetezést mindenesetre töretlen eltökéltséggel folytatja.
- Segít koncentrálni - mondja.
Nem kérdés, hogy ADD-ben szenved (Attention Deficit Disorder -
figyelemhiányos rendellenesség), és el is fogadja a diagnózist, de a kezelést
már elutasítja.
- Egy jó fej doki egyszer azt mondta, hogy én egy ön- gyógyszerező
vagyok. - Az egy évvel korábbi beszélgetésünk felidézésétől elmosolyodik.
Nemrégiben azért járt a rendelőben, mert eltört az arccsontja egy
„papírnyi” (adagnyi) heroin miatt kitört utcai verekedésben. Ha két
centiméterrel feljebb éri az ütés, kiverik a bal szemét.
- Nem akarok leszokni - válaszolja, amikor megkérdem tőle, hogy
megéri-e. - Tudom, hogy kurvára hülyén hangzik, de úgy szeretem magam,
amilyen most vagyok.
 APARADICSOM kulcsa: a függőség mint. ..

83

- Most törték össze az arcát egy vascsővel, és azt mondja, hogy

ilyennek szereti magát?
- Igen, mert nekem az tetszik, aki ÉN vagyok. Én vagyok l.ábujjas,
aki függő és jópofa srác.
*

)ake a harmincas évei derekán jár, metadonkezelést kap az

ópiátaddikciójára, de most is keményen kokainozik. Gyér, szőke borostája,
élénk mozdulatai, csibészesen fejére csapott fekete baseballsapkája miatt tíz
évet simán letagadhatna.
- Mostanában mintha túlzásba vinné a kokaininjekciókat
mondom.
- Nehéz elmenekülni előle - válaszolja, és foghíjas vigyor- ra húzódik
a szája.
- Ez úgy hangzik, mintha a kokó üldözné magát, pedig valójában
maga vadászik a kokainra. Miért teszi?
- Elsimítja az itteni mindennapok göröngyeit. Mindent elrendez.
- Mi az a minden?
- A felelősség. Azt hiszem, nevezhetjük felelősségnek. Amíg
kokózom, nem foglalkozom a felelősségeimmel... Ha megöregszem, akkor
valahogyan gondoskodni kellene majd a nyugdíjamról is. De most nem
törődöm semmivel, csak az öreg hölgyemmel.
- Az öreg hölgyével?
- Hát ez úgy van, hogy a kokain az én családom, ő az én öreg
hölgyem, a társam. Az igazi családomat már vagy egy éve nem láttam, de
nem gond, mert itt van az én jó kis öreg hölgyecském.
- Tehát a kokain az élete?
 84

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

- Igen, a kokó az életem... Jobban érdekel a cucc, mint a családom

vagy bárki más. Az elmúlt tizenöt évben... szinte a részemmé lett. A
mindennapjaim részévé... Nem is tudom, milyen lenne nélküle. Ha
elvennék, nem tudnék mihez kezdeni. .. Ha meg akarnának változtatni,
hogy normális életet éljek, nem találnám a helyem. Onnan jöttem, de úgy
érzem, nem tudnék visszamenni... Nem mintha nem lenne meg hozzá az
akaraterőm; egyszerűen nem tudom, miért.
- Mi a helyzet a vággyal? Vágyott valaha is arra a normális életre?
- Nem, nem igazán - mondja Jaké halkan és szomorúan.
Nem hiszek neki. Szerintem a lelke mélyén igenis vágyik a
teljes életre és a sikeres beilleszkedésre, ám túl fájdalmas lenne
beismernie - fájdalmas, mert az ő számára ez elérhetetlen. Jaké olyan
mértékben azonosítja magát a függőségével, hogy el sem meri képzelni
magát tisztán.
- Nekem ez a normális - mondja. - Nem hinném, hogy különbözne
bárki másnak az életétől. Az enyém így normális.
Elmesélem Jake-nek, hogy a béka esete jut róla az eszembe:
- Azt mondják, ha egy békát forró vízbe raknak, azonnal kiugrik
belőle. De ha ugyanezt a békát szobahőmérsékletű vízbe teszik bele, és a
vizet lassan melegítik fel, akkor állítólag halálra lehet főzni, mert lassan,
fokozatosan hozzászokik, és normálisnak érzékeli a helyzetet.
- Képzelje el, Jaké, hogy maga normális életet él, és egy fickó azt
mondja, menjen vissza a Downtown Eastside-ra - folytatom -, hogy egész
nap gyötrődjön, és napi 300-400 dollárt verjen el kavicsra. Maga azt hinné,
hogy a pasas megőrült. Most viszont már olyan régóta itt él, hogy maga is
normálisnak érzi a saját helyzetét.
 APARADICSOM kulcsa: a függőség MINT...

85

Megmutatja a kezét és karját. A gyulladt, piros bőr tele van ezüstösen

hámló pikkelyekkel. Mintha nem lenne elég baja, még a pikkelysömöre is
fellángolt.
- Mit gondol, doki? - kérdi. - Nem kéne elmennem
bőrgyógyászhoz? '
- De kellene! Csak éppen az a helyzet, hogy legutóbb, amikor
előjegyeztettem magát, nem ment el a megbeszélt időpontra. Ha most sem
megy el, többé nem intézek el semmit.
- Elmegyek, doki! Ne féljen, nem lesz semmi gond!
Felírom neki a metadont és egy kenőcsöt a psoriasisára.
Kicsit még elbeszélgetünk, aztán elmegy. Aznap ő volt az utolsó
páciensem.
Néhány perccel később épp a hangpostámat hallgatom vissza, amikor
kopognak az ajtón. Odamegyek és kinyitom. )ake jött vissza: a Portland
Szálló főbejáratától fordult vissza, mert eszébe jutott, hogy még mondani
akar valamit.
- Magának igaza van, doki - vigyorog megint.
- Éspedig miben?
- Abban, amit arról a békáról mondott. Az a béka tényleg én vagyok!
 NEGYEDIK FEJEZET

Doki, nem hiszi el, milyen életem volt!

- Máté doktor, nem hiszi el, milyen életem volt, pedig amit mesélek, az
utolsó szóig igaz!
- Szóval úgy gondolja, hogy nem hiszem el?
Serena pillantása egyszerre lemondó és kihívó. Magas, fekete hajú,
kanadai őslakos asszony, akinek vékony arcát állandó világfájdalom nyújtja
meg még jobban. Egyszeregyszer vidámnak is láttam már, sőt olykor még
nevetni is, de a szeme akkor is szomorú maradt. Alig múlt harminc, és
csaknem az élete felét drogfüggőként élte le a Downtown Eastside- on.
Ugyan mit tudna mondani nekem, amit nem hallottam még? -
morfondírozok magamban. Később, a szavai hallatán egyre jobban
magamba szállók.
Serena általában nem beszél magáról. Rendszeresen eljár a metadonos
ellenőrzésekre; néha megpróbál kicsalni tőlem recepteket másféle
narkotikumra is, mondván, hogy fáj a feje vagy a dereka, de sohasem
vitatkozik, amikor elutasítom.
- Oké - mondja csendesen, és vállat von.
Két éve azzal állított be az egyik reggel, hogy „elvitelre” írjam fel a
metadonját - azaz hadd vigye haza, hogy ne kelljen
 Doki, nem hiszi el, milyen életem volt!

87

minden reggel elmennie az adagjáért, amelyet a gyógyszerész vagy a

szociális munkás felügyelete alatt kell meginnia.
- Kelownában meghalt a nagyanyám - mondja színtelen hangon. -
Muszáj hazamennem a temetésre.
A Downtown Eastside-i drogosok gyakran kérik elvitelre a gyógyszert,
hogy tiltott célokra használják, például hogy eladják - vagy injekcióban
adják be maguknak, mert így intenzívebb a hatása. Mások nem nyelik le az
egész adagot, hanem egy részét kiköpik egy kávéscsészébe, összegyűjtik, és
úgy adják el. A „visszaköhögött” métádon így válik árucikké. A fertőzés-
veszéllyel mindenki tisztában van, de szívbaj nélkül képesek megvenni
mások nyállal kevert metadonját. A gyógyszerészek árgus szemekkel
figyelnek, de a drogosok valahogyan kijátsszák őket, és szinte mindig hozzá
lehet jutni az utcán egy kis „léhez”.
- Ellenőriznem kell, amit mondott, mielőtt felírom magának a
metadont elvitelre - mondom Serenának. - Ki volt a nagyanyja orvosa?
Közönyösen közli velem a doktor nevét. Nyugodtan várakozva ül a
széken, amíg kikeresem a kelownai doktor telefonszámát, és felhívom.
- Mrs. B.... után érdeklődik? - kérdez vissza a kolléga a telefonban. -
A, dehogy halt meg. Történetesen éppen ma volt ellenőrzésen, és
meglehetősen elevennek tűnt.
- Hallotta? - kérdem Serenától, miután letettem a kagylót.
Egy kicsit sem jön zavarba; meg sem rezzen az arca.
- Hát... - vállat von, és feláll, hogy induljon. - Nekem azt mondták,
meghalt.
Mindig elcsodálkozom azon, hogy a pácienseim milyen gyerekes
trükkökkel próbálkoznak. A Serenáéhoz hasonló naiv megvezetési
kísérletek errefelé az orvos-beteg játék részei, és a lebukást még annyira
sem szégyellik, mintha azon kapnák őket, hogy bújócskát játszanak.
 88

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

A nő AIDS-kezelése számos vita forrása, mert nagyon nehéz rávenni a

rendszeres vérképellenőrzésre.
- Nem tudom, hogyan kezeljem - magyarázom -, ha nem vagyok
tisztában az immunrendszere állapotával.
Egyszer úgy próbáltam rávenni a vérvételre, hogy azt mondtam neki,
elveszem a metadonját. Egy hétre rá meggondoltam magam.
- Nincs jogom hozzá, hogy bármit is ráerőszakoljak magára -
mondtam bocsánatkérően. - A metadonnak semmi köze az AIDS-hez. A
maga dolga, hogy belemegy-e a vérvételbe, vagy sem, de ha nem, akkor
csak tanácsokkal szolgálhatok. Sajnálom.
- Köszönöm, Máté doktor! - válaszolja. - Egyszerűen csak nem
akarom, hogy bárki is ellenőrizgessen.
Hamarosan magától visszajön, és hagyja, hogy vért vegyünk tőle.
Szerencsére eddig még minden eredménye elég jó volt, így nem kellett
elkezdeni nála a vírusellenes kezeléseket.
A kontroll, az ellenőrzés, a felügyelet meglehetősen érzékeny téma. A
kanadai lakosságban senki sem éli át annyira mélyen a tehetetlenség
érzését, mint a Downtown Eastside kábítószeresei. Egy sor kulturális és
pszichológiai ok miatt még az átlagpolgárok is ösztönösen elutasítják az
orvos fennhatóságát. A doktori tekintély sokunkban idézi fel a
gyermekkorunkban mélyen belénk rögzült tehetetlenség érzését. Jómagam
is ugyanígy voltam ezzel, amikor sok évvel az egyetemi tanulmányaim
befejezése után valamelyik kollégámhoz kellett fordulnom egy
egészségügyi problémámmal. A drogfüggőknél azonban a gyengeség valós,
szinte tapintható, különösen napjainkban. Törvénytelen dolgokra
kényszerülnek a szenvedélyük érdekében - sőt a szenvedélyük már
önmagában is törvénytelen -, miközben minden oldalról törvények,
szabályok és előírások kerítik be őket. Néha úgy érzem, hogy
 Doki, nem hiszi el, milyen életem volt!

89

orvosként olyan lehetek a szemükben, mintha rendőr, ügyész és bíró

lennék egy személyben. Itt nemcsak gyógyító vagyok, hanem végrehajtó
hatalom is.
A Downtown Eastside-i kábítószeresek többsége szociálisan hátrányos
környezetből érkezik, és többször is megfordul a bíróságokon, illetve a
börtönökben, ezért hozzászoktak, hogy kerüljék a nyílt összetűzést a
hatóságokkal. Élethosszig szükségük van a metadonra, ezért függenek az
orvosuktól, és nincs rá módjuk, hogy bármit is megköveteljenek maguknak.
Akkor sincs sok lehetőségük máshoz fordulni egészségügyi ellátásért, ha
valamiért nem tetszik nekik a doktoruk - a városi klinikákon nem
kapkodnak a „problémás” páciensekért. Sok drogos emlegeti keserűen
azokat az érzéketlen egészség- ügyi dolgozókat, akik ellentmondást nem
tűrően, megfellebbezhetetlen tekintéllyel és arroganciával próbálják rájuk
kényszeríteni az akaratukat. A hatósággal - nővérrel, orvossal, rendőrrel,
kórházi biztonsági őrrel - szemben reménytelen minden ellenállás. Vitás
esetben sohasem a drogosok szava a döntő - vagy ha mégis figyelembe
veszik, amit mondanak, akkor sem ennek megfelelően járnak el.
A hatalom territoriális és korrumpál. A Portlanden néha rádöbbenek,
hogy itt úgy viselkedem, ahogyan más környezetben nem mernék. Nemrég
járt a rendelőben egy másik bennszülött asszony. Ő is metadonos és HIV-
pozitív; nevezzük Cindynek. Miután végeztünk, kinyitottam az ajtót, és
hangosan átszóltam a szomszéd szobába Kimnek, az asszisztensnőmnek:
- Legyen szíves, vegyen vért Cindytől! A szokásos AIDS-es
laborvizsgálatok kellenek, és meg kellene nézni a vizeletét is!
Több páciens is volt a váróban, és mindenki tisztán hallotta a
szavaimat. Cindy megbántott arccal nézett rám a székéről, és halkan,
panaszosan megszólalt:
 90

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

- Nem kellett volna ilyen hangosan mondania.

Megrémültem. Szégyenkezve arra gondoltam, hogy a
„tiszteletre méltó” családorvosi praxisom húsz éve alatt
egyetlenegyszer sem jutott volna eszembe, hogy ilyen otromba merényletet
kövessek el valakinek a bizalma, a személyiségi jogai és az emberi
méltósága ellen. Becsuktam az ajtót, és elnézést kértem.
- Tényleg hangos voltam - bólintottam szégyenkezve. - Nagy
hülyeség volt.
- Igen, az volt! - csattant fel Cindy, de már kezdett megenyhülni.
Megköszöntem, hogy őszinte volt hozzám.
- Belefáradtam már a sok durvaságba - mondta, majd elköszönt.
A Downtown Eastside-on van egy másik ok is, amely növeli az orvos-
beteg kapcsolat erőviszonyaiban az egyenlőtlenséget - és ez nemcsak erre a
környékre jellemző, de itt szinte általános jelenség. A gyermekkorukban
bántalmazott vagy mellőzött gyermekek agyába mélyen beleivódik, hogy
nem szabad megbízni a felettük állókban - különösen nem a gondozóikban.
Ezt a bevésődést a későbbiekben csak megerősítik azok a negatív élmények,
amelyeket másféle, ugyancsak a tekintélyt képviselő entitások -
pedagógusok, nevelőszülők, illetve a jogrendszer vagy az orvosi szakma -
idéznek elő. Ha felemelem a hangomat valamelyik betegemmel szemben,
esetleg közömbösnek látszom előtte, vagy merő jóakaratból rá akarok
valamit kényszeríteni, akaratlanul is olyan figura leszek a szemében,
amilyentől esetleg a korábbi lelki sérüléseit elszenvedte - akár évtizedekkel
azelőtt. Bármilyen nemesek a szándékaim, fájdalmat okozok, és félelmet
idézek elő.
Valószínűleg a felsorolt okok miatt - és nyilván másért is - vont maga
köré ösztönösen védőbástyát Serena is. Ma
 Doki, nem hiszi el, milyen életem volt;

91

viszont segítséget kér, és ez vagy azért van, mert bizalmasabb lett a

viszonyunk, vagy pedig azért - és ez a valószínűbb -, mert valamiért nagyon
kétségbe van esve.
- Tudna adni valamit depresszióra? - kezdi. - Három hónapja
Kelownában meghalt a nagyanyám. Azon gondolkozom, jó lenne utána
menni.
- Meg akaija ölni magát?
- Nem megölni, csak bevenni néhány tablettát...
- Ezt nevezik öngyilkosságnak.
- Én nem annak hívom. Csak elalszom... és nem ébredek fel.
Serena összetört, teljességgel vigasztalhatatlan. Most nem hazudik;
tényleg meghalt a nagyanyja.
- Mesélne róla? - kérdezem.
- Hatvanöt éves volt. Ő nevelt fel. Az anyám csak megszült, aztán
otthagyott a kórházban. A szociális munkás felhívta a nagyanyámat, hogy
ha nem jön, és nem írja alá a megfelelő papírokat, akkor nevelőszülőkhöz
adnak.
A beszélgetés közben Serena hangja végig bánatos, időnként
megbicsaklik. Folyamatosan sír; csak pillanatokra állnak el a könnyei.
- Egyéves korától ő nevelte a kislányomat is.
A lánya most tizennégy éves. Serena tizenöt volt, amikor világra hozta.
A negyvenes éveiben járó anyja is a betegem; ő tizenhat évesen szülte
Serenát. Most ugyanazon a szállón lakik a barátjával, ahol a lánya.
- A maga lánya most hol van?
- A nagynénémnél, Gladysnél. Azt hiszem, jól van. A nagy- anyám
halála után elkezdett szpídezni, meg ilyesmi... Ő nevelt fel engem, az
öcsémet, Calebet és a húgomat, Devonát is... Igazából az unokatestvéreim,
de úgy nőttünk fel, mint a testvérek.
 92

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

- Milyen otthonuk volt?

- A nagyi otthona tökéletes volt... egészen addig, amíg el nem
indultam, hogy megkeressem anyámat. így kerültem ide.
Hogy mi volt olyan „tökéletes”, az megsemmisítő erővel világlik majd
ki a szerencsétlen asszony által előadott történetből.
- Korábban nem találkozott az anyjával?
- Soha.
- Előtte drogozott?
- Addig nem, amíg ide nem jöttem, és rá nem találtam az anyámra.
Jobb kezével időnkét letörli a könnyeit, de ettől eltekintve
mozdulatlanul ül. A mögötte levő ablakon betóduló napfény aranyló
glóriájában csak homályosan látszanak a vonásai.
- Tizenöt éves koromban született meg a lányom. A nénikém barátja
volt az... izé... Molesztált, és azt mondta, ha meg merek szólalni, megveri a
nagynénémet.
- Értem.
- Máté doktor, nem hiszi el, milyen életem volt, pedig amit mesélek,
az utolsó szóig igaz!
- Szóval úgy gondolja, hogy nem hiszem el?
A rövid csendben eszembe jut a két évvel ezelőtti kitalált meséje a
nagyanyja haláláról, amely után magamban úgy könyveltem el Serenát,
hogy ő is csak egy ügyeskedő drogos. Hajlamos vagyok beleesni abba az
emberi - de korántsem humánus - hibába, hogy a viselkedésük egyszeri
értelmezése alapján ítéljem meg, és kategorizáljam a pácienseimet. Egy
személlyel kapcsolatos gondolataink és érzéseink arra a kevéske tapasztalati
tényre támaszkodnak, amit megtudunk róla - és persze az előítéleteinkre.
Két éve Serena a szememben egy olyan kábítószeressé alacsonyodon, aki
felbosszantott azzal, hogy több drogot akart kicsikarni belőlem. Nem úgy
 Doki, nem hiszi el, milyen életem volt:

93

tekintettem rá, mint elképzelhetetlen kínokat átélő emberi lényre, aki

az általa ismert egyetlen lehetséges módon keres enyhülést a gyötrelmeire.
Nem mindig vagyok ennyire vak. Néha igen, néha nem, áltól függően,
hogy a saját életem hogyan alakul. Akkor vagyok a leginkább hajlamos a
mások megértését korlátozó hibás értelmezésekre és ítéletekre, ha fáradt
vagyok, vagy túl sok stressz ér, de még ennél is fontosabb, hogy különösen
olyankor fordul ez elő velem, amikor veszélyben érzem a saját
integritásomat - és ekkor érzik meg a betegeim a leginkább a köztünk levő
hatalmi egyenlőtlenséget.
- Tizenöt éves koromban jöttem ide, a Hastingsre. Ötszáz dollár volt a
zsebemben. Azért tettem félre, hogy legyen mit ennem, amíg megtalálom az
anyámat. Egy hétig tartott, mire rábukkantam. Akkor még volt nagyjából
négyszáz dollárom. Amikor anyám megtudta, azonnal beledöfött egy
injekciót a karomba. Négy óra múlva nyoma sem volt a négyszáz dollárnak.
- Ez volt az első találkozása a heroinnal?
- Igen.
A hosszúra nyúlt csendben csak a nő néha-néha feltörő fájdalmas
zokogása hallatszik.
- Amíg aludtam, eladott egy nagydarab, mocskos, szemét
tetűládának. - A szavai egy gyermek panaszos, reménytelen hangján törnek
elő. - Ilyen anyám van. Szeretem, de nem állunk közel egymáshoz. A
nagyanyámat tekintettem az anyámnak, de most ő is elment. Ő volt az
egyetlen, akit érdekelt, hogy mi van velem. Ha meghalnék, senki sem
szólna értem egy kurva szót se... Most pedig őt is el kell engednem. Nem
Iarthatom vissza.
Serena látja rajtam, hogy nem értem.
- Eddig nem hagytam, hogy elmenjen - magyarázza. - A törzsem
hagyományai szerint el kell engednünk a halottak
 94

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

szellemeit, hogy békében nyugodjanak, különben itt maradnak velünk.

Érzésem szerint szinte lehetetlen megvigasztalni, mert a nagyanyja
volt az egyetlen, aki valaha is szerette, elfogadta, és foglalkozott vele.
- Tényleg nem talál senkit, aki magát igazán szeretné, és a gondját
viselné?
- Nincs más. Nincs senki.
- Biztos benne?
- Ugyan, ki lenne? Én? Vagy Isten?
- Nem tudom. Talán maga is, és Isten is.
Serena hangja elcsuklik a bánattól.
- Tudja, mit gondolok Istenről? Azt, hogy miféle Isten az, amelyik itt
hagyja a rosszakat, és elviszi a jókat.
- És magáról mit gondol?
- Ha elég erős lennék, hagynám elmenni a nagyanyámat. Problémáim
vannak a droggal, és nem tudok segíteni magamon, pedig higgye el, sokszor
megpróbáltam. Csak próbálkoztam és próbálkoztam. Elmentem innen négy,
öt, hat hónapra, egyszer egy évre is, de a végén mindig visszajöttem. Csak
itt érzem magam biztonságban.
Az a szomorú valóság, hogy itt, Kanadában, a „mi otthonunkban és
szülőföldünkön” az addikciókkal, betegségekkel, erőszakkal, nyomorral és
szexuális kizsákmányolással sújtott Downtown Eastside az egyetlen hely,
ahol Serena valamelyest biztonságban tudhatja magát.
A nőnek összesen két vagy három otthona volt életében: a nagyanyja
kelownai háza és egy vagy két lepusztult szálló a Hastings keleti részén.
- Kelownában nem vagyok biztonságban - mondja. - A nagybátyám
és a nagyapám is megerőszakolt, és itt a drog segít abban, hogy ne
gondoljak bele ezekbe a dolgokba.
 Doki, nem hiszi el, milyen életem volt:

95

A nagyapám azt mondta a nagyanyámnak, hívjanak haza, bocsássák

meg, és felejtsük el a múltat. Azt üzente, nyugodtan menjek haza, és ha
akarom, az egész család előtt elmondhatom, mit tett velem. Hát nekem
ehhez rohadtul nincs kedvem! Mit mondjak el? Ami történt, megtörtént.
Nem lehet visszafordítani. Ő sem tudja visszacsinálni, amit velem művelt,
és.1 nagybátyám sem tud változtatni azon, amit már megtett.
Serena szexuális kizsákmányolása hétéves korában kezdődött, és akkor
ért véget, amikor tizenöt éves korában megszületett a lánya. Közben egész
idő alatt gondját viselte fiatalabb u nokatestvéreinek.
- Az öcsémet és a húgomat is meg kellett védenem. A pincében
bújtattam el őket, és levittem nekik négy vagy öt doboz bébiételt.
Akkoriban még pelenkások voltak. Tizenegy éves koromban már elég nagy
voltam ahhoz, hogy megpróbáljam visszautasítani a nagyapámat, de azt
mondta, ha nem teszek a kedvére, akkor majd Calebbel csinálja, aki akkor
még csak nyolcéves volt.
- Jézusom! - szalad ki a számon.
Arra gondolok, hogy szerencsésnek mondhatom magam, amiért már
ennyi ideje itt dolgozom a Downtown Eastside- on, és még mindig képes
vagyok megdöbbenni a hallottakon.
- A nagyanyja nem védte meg magukat?
- Nem tudott. Mindennap eszméletlenre itta magát. Már reggel
elkezdte. Csak akkor hagyta abba, amikor megszületett a kislányom.
Néhány évvel később Caleb meghalt. Három másik unokatestvérével
részegen összevesztek, aztán addig verték és fojtogatták a fiút, míg a végén
már nem mozdult többé.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy ő sem él már - mondja
Serena. - Gyerekkorunkban nagyon közel álltunk egymáshoz.
 96

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Ez volt tehát az a „tökéletes otthon”, amelyben felnőtt a nagyanyjánál,

aki kétségtelenül szerette az unokáit, de nem tudta megvédeni őket a család
férfi tagjainak állatias hajlamaitól és a saját alkoholizmusától. És a
nagymama most meghalt, pedig ebben a világban ő volt Serena utolsó
kapcsolata, támasza és az egyetlen lehetősége arra, hogy valakitől szeretetet
kapjon.
- Ezekről a dolgokról beszélt már mással is? - A Downtown
Eastside-on ez a kérdés szinte szónokian hangzik.
- Nem. Senkiben sem tudok megbízni... Az anyámban sem. Nem
olyan vele a kapcsolatom, mint egy normális anyalánya viszony.
Ugyanabban az épületben élünk, de még csak nem is látjuk egymást, vagy
ha igen, akkor szó nélkül elmegy mellettem, és ez nagyon fáj.
- Mindent megpróbáltam - folytatja de nincs értelme. Évekig
erőlködtem, hogy valahogyan közelebb kerüljek hozzá, de csak akkor
sikerül, ha van egy kis anyag vagy pénz a zsebemben. Csak ilyenkor
mondja azt, hogy „szeretlek, lányom”.
Elképedten nézek rá.
- Higgye el, Máté doktor, csak akkor szeret.
Biztos vagyok benne, hogy ha Serena anyja mesélné el az életét,
ugyanilyen fájdalmas történetet hallanék. Errefelé többgenerációs a
gyötrelem. A betegeim - nők és férfiak - általában nem az általuk
elszenvedett bántalmazásokra panaszkodnak elsősorban, hanem arra a
fájdalomra, amit amiatt éreztek, hogy ők voltak kénytelenek otthagyni a
saját gyermekeiket. Sohasem tudnak megbocsátani maguknak. A puszta
emlékek felidézése is könnyeket csal a szemükbe, és a kábítószerezésük fő
oka az, hogy valahogyan eltompítsák magukban ezeket az emlékeket.
Serena magáról beszél, és a gyermekkori sebeiről, de hallgat a lánya - aki
egyébként kristálymetfüggő -
 Doki, nem hiszi el, milyen életem volt!

97

miatti bűntudatáról. A fájdalom fájdalmat szül. Aki elítélően gondol

ezekre a nőkre, annak feltétlenül érdemes önvizsgálatot tartania.
Közben a váróban egyre hangosabban zúgolódnak - mint mindig,
amikor túl sok ideje van bent egy beteg a rendelőben.
- Siessenek már! - hallatszik be egy rekedtes hang. - Nekünk is kell a
lé!
Serenából egyetlen hangos kiáltásban tör ki az összes kínja és dühe:
- Fogd be a mocskos pofádat! - ordítja az ajtó felé.
Kinézek a váróba, hogy megnyugtassam az elégedetlenkedőket, majd
visszamegyek az asztalomhoz. Felírom Serenának az antidepresszánst, és
elmagyarázom, hogy vagy segít, vagy nem, vagy lesznek mellékhatásai,
vagy nem, attól függően, hogyan reagál rá a szervezete. Megmondom, hogy
ha valami problémája lenne a gyógyszerrel, kipróbálhatunk másikat is.
Átadom a recepteket, és keresem a megnyugtató szavakat, amelyekkel
valamelyest csillapíthatnám a Serena lelkében lakozó szenvedést, de azok
csak akadozva jönnek a nyelvemre.
- Valóban szörnyű dolgokon ment át. Nem találok szavakat,
amelyekkel kifejezhetném, mennyire elképesztő és igazságtalan, hogy
gyermekként ilyen dolgokat kellett átélnie. Ezzel együtt sem tudom
elfogadni azt, hogy egy emberi lény számára a legrosszabb helyzetben sem
lenne remény. Hiszem, hogy mindenkiben ott lakozik a természetes erő és a
veleszületett tökéletesség. Még akkor is ott van, ha elfedik a szörnyűségek
és a lelki sebek.
- Bárcsak megtalálnám magamban - mondja Serena olyan halkan,
hogy a szájáról kell leolvasnom a szavakat.
- Higgye el, hogy ott van. Tudom. Bebizonyítani nem tudom, de
látom magában.
- Én már megpróbáltam bebizonyítani, de nem sikerült.
 98

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

- Tudom. Megpróbálta, de nem ment, és most ismét itt van. Nagyon

nehéz. Több segítség kellene hozzá.
Végül elmondom még, hogy a depressziósok számára minden
reménytelennek látszik.
- Pontosan emiatt nevezik őket depressziósoknak. Meglátjuk,
mennyire segít majd az új gyógyszer. Jó lenne, ha visz- szajönne két hét
múlva.
Magamban szégyenkezem. Szégyellem, hogy nem tudok többet
segíteni. Szégyellem, amiért nagyképűen azt gondoltam, hogy nekem itt
már nem tudnak újat mondani, mert mindent hallottam. Hiába hiszi azt az
ember, hogy itt már nem érheti meglepetés, a Downtown Eastside-i
történetek minden hasonlóságuk ellenére az egyedi emberi lények
létezéséről szólnak. A legeslegjobban pedig azért szégyellem magam, mert
azt mertem gondolni Serenáról, hogy sokkalta kevésbé bonyolult és
érzékeny személyiség. Hogy jövök én ahhoz, hogy kétségbe merjem vonni
azt a hitét, amely szerint csak a drogok nyújthatnak enyhülést a
gyötrelmeire?
A különféle vallások spirituális útmutatásai arra buzdítanak minket,
hogy fedezzük fel egymásban az isteni szikrát. A szent szanszkrit
köszöntés, a Namaszté jelentése: „a bennem lakozó istenség köszönti a
benned lakozó istenséget”. Még hogy istenséget! Néha még az is
nehezünkre esik, hogy a másikban az egyszerű embert meglássuk! Ugyan
mit tudnék én nyújtani ennek a fiatal bennszülött nőnek, akinek alig három
évtizede tartó élete több generáció kínját hordozza? Csak egy
antidepresszánst adhatok neki azzal a tanáccsal, hogy vegye be a reggeli
metadonja mellé, és havonta egyszer vagy kétszer fél órát szakíthatok rá a
rendelési időmből.

.v->
 ÖTÖDIK FEJEZET

Angéla nagyapja
Ingyenes tartásával, ovális arcával, sötét szemével és vállára omló,
hullámos, fekete hajával Angéla McDowell akkor is igazi coast salish
hercegnő*, ha a Downtown Eastside-i számkivetettek életét éli. Arcának bal
felén hosszú, vízszintes heg húzódik.
- Egy hülye tyúk megkéselt, mikor beköltöztem a Sunrise- ba - közli
tényszerűen.
Mindig lekési a megbeszélt időpontot; néha el sem jön. Néhány napig
el szokott lenni métádon nélkül is, vagy szerez helyette heroint, míg ide
nem ér a receptjéért.
Angéla verseket ír. A szatyrában mindig magával hordja rózsaszín
borítójú spirálfüzetét, amelynek oldalain szép kézírással írt, reményről,
veszteségről, sivárságról és a lehetőségekről szóló gyerekes versikék
sorakoznak. Szerintem találóak és hitelesek.

Egy nap legyűrjük függőségünket,

És végre meglátjuk sugárzó fényünket.

'Coast salish, röviden salish: több egymáshoz hasonló kultúrájú és nyelvű észak-amerikai
bennszülött törzs gyűjtőneve.(A ford.)
 100

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Ezzel a fogadalommal fejeződik be a nyomorúságos kábítószeres

életről szóló egyik költeménye. Ám én erősen kétlem, hogy így lesz. Vajon
ezek a szavak a valódi érzéseit és szándékait tükrözik, vagy csak azért írja
le őket, mert úgy ítéli meg, hogy így kellőképpen szentimentális lesz a
költeménye hangulata?
A versei ezzel együtt is realisták, és nagyon is sokra értékelem a
bennük felcsillanó igazságot. A nő mosolyában még mindig megvillan régi
élete boldogsága. Amikor nevet, kilátszik tökéletes, hófehér fogsora -
feltűnő jelenség ez a világnak ebben a szegletében. Ilyenkor felragyog a
szeme, arcán elsimulnak a feszültség ráncai, és még a heg is elhalványul
rajta.
- Én is gyógyító vagyok - mondta egyszer. - Hallottam az ősök
hangját. Már gyerekkoromban kiderült, hogy erős lelkem van.
Angélát és a testvéreit a nagyapja, a törzsük nagy varázslója nevelte
fel.
- Ő volt a McDowell család utolsó sarja - meséli Angéla. - Minden
testvérét, unokatestvérét, nagybátyját és nagynénjét meggyilkolták, őt pedig
kisfiú korában elküldték egy bentlakásos iskolába. Felnőtt, elvette a
nagyanyámat, és felneveltek tizenegy lányt meg három fiút.
- Magában hordozta a törzs összes ősének a szellemét - folytatja. -
Minden itteni törzsnek megvannak a saját spirituális képességei és
szellemei. A coast salish törzsek bennszülöttei... hű, ezt nem is tudom, hogy
mondjam... szóval olyasmi, mintha előre látnánk a halált. Látjuk a
szellemeket, a másik oldalt, a túlvilágot.
Megrázza a fejét, mintha úgy érezné, hogy nem értem, majd folytatja:
- Ez nem olyan, mint egy tiszta kép, hanem inkább olyasmi, mintha a
szemünk sarkából pillantanánk meg valamit. Ezt a képességet örököltem én
is.
 Angéla nagyapja

101

Nagyapja a halála előtt egy évvel - Angéla ekkor hétéves volt -

nekilátott, hogy kiderítse, melyik leszármazottja hordozza magában a törzs
spirituális örökségét.
- Fel kellett készülnie a halálra, és meg kellett tudnia, melyikünk a
kiválasztott. Egy évig minden egyes nap kijártunk a folyóhoz, mindig
ugyanarra a helyre, és minden alkalommal az összes gyerek cédrusfürdőt
vett a hideg vízben.
Egyszer Stephen Reid elmagyarázta nekem, hogy ez a salishok egyik
szent szertartása. Mióta kijött a börtönből, Stephen a kanadai
bennszülötteket tanulmányozza, és abban az óriási megtiszteltetésben volt
része, hogy részt vehetett a szent cédrusfürdőzésben. Stephen és Angéla
elbeszéléséből kiderül, hogy az emberpróbáló szertartás célja a lélek
megtisztulása.
Az öreg varázsló és a felesége minden reggel hajnali ötkor
felébresztette az összes gyereket, és kivitte őket a folyó melletti
cédrusfaligethez. A gyerekeknek nyáron és télen is teljesen meztelenre
kellett vetkőzniük, majd le kellett feküdniük a partra. Az öreg sámán
varázsénekeket adott elő, közben a felesége elkezdte letördelni a fákról
azokat a kisebb ágakat, amelyeken megcsillant a kelő nap fénye. A levelek
zizegésétől, a folyó csobogásától és a varázsló halk mormogásától
eltekintve teljes volt a csend. Végül az asszony belemártotta a gallyakat a
sebesen folyó, hideg vízbe, aztán az összes gyereket megfürdette, és
erőteljesen végigdörzsölte a testüket a cédruságakkal.
- Lecsutakolt és alaposan megtisztított minket, hogy erősek legyünk
felnőttkorunkban - meséli Angéla -, ne törjenek el a csontjaink, és ne
tartsanak sokáig a betegségeink. Más- lészt a nagyapám is így tudta
kideríteni, melyikünk alkalmas.u ra, hogy továbbvigye a képességet. Az
összes ős szelleme a kiválasztottba kerül.
- Hogyan tudta meg, ki az?
 102

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

- A víz jéghideg volt, és úgy éreztük, hogy a nagyanyám ledörzsöli

rólunk a bőrt, ami nem valami jó móka egy kisgyereknek. Nem hittük el,
amit a nagyapám mondott, de egyszer csak meghallottam a dobokat; az
ősök dobjainak a hangját, és ettől megnyugodtam. Míg a nagyapám
imádkozott, a nagyanyám pedig fürdetett minket, én hallgattam a dobszót.
Nagyon hideg volt, és mozdulatlanul kellett feküdnünk. Rájöttem, hogy
csak úgy tudom ezt a megpróbáltatást elviselni, ha nem figyelek oda arra,
amit a testem érez, hanem csak fekszem, hallgatom a dobokat, és hagyom,
hogy a nagyszüleim tegyék a dolgukat. Aztán beköszöntött a tél, elkezdett
esni a hó, és meghallottam az énekszót is. Valaki halkan, nyugodtan egy
gyönyörű bennszülött dalt dúdolgatott olyan nyelven, amelyet korábban
sohasem hallottam. A dologban az volt a furcsa, hogy nem tudtam salishul,
de én is belekapcsolódtam az éneklésbe.
Elbűvölten hallgatom Angélát, és közben bizonytalan vágyakozást
érzek, mert szinte semmit sem tudok a családom letűnt, számomra
nagyrészt ismeretlen generációiról. Még a nagyszüleimet sem ismertem,
Angélába pedig belecsepegtették a törzse hagyományait és hitvilágát.
Hallotta az ősei hangját. Én csak olvastam valamennyit az enyémekről, de
sohasem hallottam őket.
Egy napon a varázsló észrevette, hogy a kislány nem szenved,
miközben a felesége ledörzsöli a durva cédrusággal. Azonnal tudta, hogy a
lány transzba esett, és megkérdezte Angélát, hogy honnan hallotta a dalt.
Angéla megfogta a nagyapja kezét, és elindult vele a folyó mellett a víz
folyásának irányába. Mindenki mást otthagytak; teljesen egyedül voltak.
Végül leültek egy tisztáson. Az öreg varázsló és az unokája csendben
hallgatta a törzs halottainak a hangját. A kakofóniában számtalan korábbi
generáció lelkendezett vagy
 Angéla nagyapja

103

siránkozott. Minden halott elénekelte az élete történetét az ősi nyelven.

Elmondták, mit csináltak; azt is, hogy mennyit szenvedtek, és hogyan
haltak meg, mióta idejöttek a fehérek, sőt már azelőtt is. Angéla megértette
a történeteiket és a tanulságukat is.
Csendben hallgatom a nőt, és közben eszembe jut, hogy minden
szenvedélybeteg társához szokott lenni néhány szánakozó, vigasztaló szava.
Nagyon jó benyomást tett rám nyugodt önbizalma, amikor velem együtt
fellépett a vancouveri városi könyvtár egyik rendezvényén.
Meghívtak egy függőségekről szóló beszélgetésre, én pedig
megkértem Angélát, hogy jöjjön el, és olvassa fel néhány versét. Szokás
szerint késett. Leült a hátsó sorokban, és amikor színpadra szólítottam,
fejedelmi méltósággal vonult át a termen. Nyugodtan végighordozta a
tekintetét a háromszáz főnyi hallgatóságon, majd úgy adta elő tiszta, zengő
hangján a költeményeit, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. A
megindító előadást a közönség hosszan tartó tapssal jutalmazta.
A folyó melletti megtisztulás Angéla számára a nagyszerűséget
jelentette, és az emlékét még most is magában hordozza, pedig később
nagyon rosszul alakult az élete: már gyermekkorában bántalmazták.
Nagyon messze menekült attól a helytől, és nem tudja, visszatér-e valaha.
Már nem a törzs titkainak a hordozója. Ma már ő is csak egy a Downtown
Eastside kokain istái és a szűk sikátorok kurtizánjai közül. Rá is igaz, ami
az egyik versében áll:

Oboázz a dohányért,
Dolgozz meg a pénzedért!
 104

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Örömteli mosolya és a lényéből áradó fennköltség abból a nyugodt

tudatból származik, hogy van számára egy hely, ahol már járt, és hallotta a
hangokat. Még most, minden megpróbáltatása és nyomorúsága ellenére is
hallja őket. Ezek a hangok segítik abban, hogy megtalálja önmagát. Mint
egy költeményében írja:

Lelkem tükréből Mit látnak mások? Szívem igazságát,

Vagy csak gyarlóságot? És én mit láthatok?
 HATODIK FEJEZET

Terhességi napló
Ebben a fejezetben röviden beszámolok egy terhességről - és egy
ópiátfüggő anya ópiátfüggő gyermekének a születéséről. Az anya szilárdan
eltökélte, hogy megküzd a démonaival, ennek ellenére nem tarthatja meg a
gyermeket, mert nem megfelelők a körülményei, mert hiába könyörgött az
istenéhez - és mert mi sem tudjuk megfelelően támogatni itt a Port- landen
abban, hogy valóra váltsa szent akaratát, és igazi szülő lehessen.

2004 júniusa

Felrohanok a negyedikre, ahol Celia teljesen kivetkőzött magából, és

azzal fenyegetőzik, hogy kiugrik az ablakon. Muszáj komolyan venni a
szavait - hasonló helyzetben mások már sokszor megtették. Még két emelet
hátravan, de már a lépcső- házban hallom az éktelen ordítozást, és futok
tovább a lárma irányába.
Celia mezítláb tombol a szobájában. A földön mindenütt
üvegcserepek. A nő több kis sebből vérzik. A padlót beborítják a televízió
összetört képernyőjének, az üvegpoharaknak és a cserépedényeknek a
szilánkjai, amik élesen verik vissza a déli nap sugarait. A falon csak a
kibelezett televízió tartókonzolja maradt. A falakról és az összetört faszékek
marad-
 106

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

ványairól szétfröccsent étel csordogál. Mindenütt szétdobált ruhák

hevernek. A konyhaszekrényen kis kávéfőző kotyog és sistereg; a levegő
tele van az odaégett kávé orrfacsaró bűzével. Az asztalon - az egyetlen ép
bútordarabon - néhány véres fecskendőt pillantok meg.
Celia toporzékol, és olyan érdesen nyikorgó hangon bömböl, amit már
alig lehet emberinek nevezni. Kivörösödött szeméből patakokban folyik a
könny, összegyűlik az állán, és a remegő cseppek onnan potyognak tovább
a padlóra. A nő koszos flanel hálóinget visel, és szinte földöntúli látványt
nyújt.
- Kurvára utálom ezt a kibaszott, szar, szemét gecit! - kiabálja.
Amikor meglát, ledobja magát a sarokban fekvő rongyos matracra.
Félrerúgok egy kupac törülközőt, és becsukom az erkélyajtót. Pillanatnyilag
értelmetlen lenne bármit is mondani. Várom, hogy beszélőképes állapotba
kerüljön, és közben elolvasom a feje felett a falra írt imát: Ó, Nagyszellem,
akinek hangját hallom a szélben, és aki a leheletével életet adott a világ
összes teremtményének, hallgass meg minket, halld meg a kicsi és gyenge
emberek fohászát... Az ima vége is egy könyörgés: Segíts megbékélni a
legnagyobb ellenségemmel - önmagámmal!

2004 júniusa: a következő nap

Celia nyugodt, sőt vidám, amikor másnap a metadonrecept- jére

várakozik. Láthatóan nem érti, miért nézek rá olyan meglepetten.
- Azt mondja, hogy már rend van a szobában? - kérdem.
- Bizony! Makulátlan rend.
- Az meg hogy lehet?
- Az emberemmel rendet csináltunk
- Azzal, akire azt mondta, hogy utálja?
- Csak mondtam, de nem igaz.
 Terhességi napló

107

A harmincéves Celia vonzó jelenség lágy vonásaival, tiszta szemével,

egyenes szálú, barna hajával és összeszedett viselkedésével. Ha nem
tudnám, el sem hinném, hogy ő volt az a tomboló fúria, aki nem egészen
huszonnégy órája még ön- gyilkossággal fenyegetőzött.
- Mit gondol, tegnap mitől szállt el annyira? - kérdezem. - Rendben
van, hogy mérges volt, de biztos volt ott a környéken némi drog is, mert
teljesen begőzölt. Valamitől nagyon hetépett.
- Hát, izé... kokó. Jó ütős anyag volt. Minél kevesebbet hernyózok
[heroinozikj, annál több dolog jön elő a múltból, és nem tudom kezelni az
érzéseimet. A kavics meg jól felhúz, és érzékenyebb - sokkal érzékenyebb -
leszek az életem megoldatlan problémáira. Aztán egyszer csak annyira
elegem lesz.1 kellemetlen, fájó gondolatokból, hogy a teljes megsemmisülés
érzése átmegy mély kétségbeesésbe, hogy majd’ szétrobbanok tőle - és ez
elborzaszt.
- Tehát rátöltött a metadonjára egy kis heroint. Miért?
- Mert akarom azt a kómát, amiben semmit sem érzek.
A megfontolt, meggyőző és érthető Celia lassan, már-már
hivatalosan beszél mély, fátyolos hangján. Az elülső fogai közötti
hézagtól egy kicsit selypít.
- Mit nem akar érezni?
- Egész életemben mindenki belém rúgott, akiben megpróbáltam
megbízni. Ricket tényleg nagyon szeretem, de a tapasztalataim miatt
képtelen vagyok elhinni, hogy sohasem árul el. Biztos a gyerekkori
szexuális bántalmazás miatt.
Celia felidézi, hogy ötéves korában megerőszakolta a mostohaapja.
- Nyolc évig tartott - meséli. - Álmomban néha még mostanában is
átélem.
A rémálmokat átitatja a mostohaapja nyála.
 108

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

- Ez egy szertartásféle volt - mondja majdnem teljesen tényszerű

hangon. - Kislány koromban odaállt az ágyam mellé, és tetőtől talpig
végigköpködött.
Megborzongok. Az orvosi pályán eltöltött három évtized után úgy
gondolom, mindent hallottam már, amit torz lelkű felnőttek művelhetnek
védtelen gyermekekkel, de a Downtown Eastside-on mindig fény derül
valamilyen újabb szörnyűségre. Celia szempillája megremeg; egy
bólintással nyugtázza a megdöbbenésemet, majd folytatja:
- Rick, az emberem Szarajevóban volt katona, és poszttra- umás
stresszben szenved. Aztán itt vagyok én az elszenvedett szexuális
bántalmazásomról szóló rémálmommal, amiből arra ébredek, hogy ő
mellettem fegyverekről és halálról ordítozik az ő rémálmában, és őt is fel
kell ébresztenem...
- Azért drogozik, hogy elűzze a fájdalmat - mondom rövid csend után
-, azonban a drogok csak újabb fájdalmakat teremtenek. Az ópiátéhségét
kordában tudjuk tartani a metadonnal, de csak akkor tud megállni a lejtőn,
ha erősen eltökéli magában, hogy a kokaint is abbahagyja.
- Higgye el, hogy ezt mindennél jobban szeretném.
A váróból behallatszik, hogy a pácienseim egyre türelmetlenebbek.
Valaki felsikolt. Celia úgy legyint, mintha el akarná hessegetni a hangot.
Rámosolygok.
- A maga tegnapi hangja is körülbelül ilyen volt.
- Á, nem! Az enyém sokkal rosszabb volt! Teljesen meg-
tébolyodtam.
Ismét felhangzik az iménti sikoly, ezúttal hangosabban. Celia hirtelen
bedühödik.
- Fogd be a mocskos pofádat, te hülye állat! - kiabálja dühösen az ajtó
felé. - Nem látod, hogy beszélgetek a doktorral?!
 Terhességi napló

109

2004 augusztusa

A hátam mögötti kisasztalon van egy hifiberendezés. A betegeim

közül csak kevesen ismerik a klasszikusokat, de általában szívesen
hallgatják a dallamos melódiákat. Most éppen Bruch Kol Nidrei című
szerzeménye van soron; a cselló hangja a zsidó előimádkozó hangját
utánozza, aki békéért, megbocsátásért és harmóniárt könyörög Istenhez.
Celia lehunyt szemmel hallgatja.
- Ez nagyon szép - sóhajtja.
Amikor a zene elhallgat, és elmúlik az iménti áhítata, megrázkódik,
majd közli velem, hogy már a jövőt tervezgetik az élettársával.
- És mi a helyzet a maga függőségével? Nem okoz majd problémát
magának vagy a barátjának?
- Hát az a helyzet, hogy így tényleg nem egészen magamat adom...
Mert, ugye, egy szenvedélybeteg nem mindig hozza a legjobb formáját, jól
mondom?
- így van - bólintok - Ezt pontosan tudom magamról is.

2004 októbere

Celia várandós - márpedig errefelé legalábbis kérdéses, hogy tényleg

áldás-e a gyermek. Sokan hiszik azt, hogy amikor egy drogfüggő nő teherbe
esik az orvos első gondolatai az abortusz körül kezdenek forogni. Ám az
orvosnak nem ez a dolga, hanem mindenekelőtt - itt is és másutt is - tisztába
kell jönnie a nő szándékaival, majd el kell magyaráznia a lehetőségeket úgy,
hogy csak a tényeket közölje, de lehetőleg ne befolyásolja .i döntésben a
kismamát.
Sok drogfüggő nő dönt úgy, hogy megtartja a babát. Celia is eltökélte
magát, hogy újra át akarja élni a terhesség szépségeit, és nagyon szeretné
megtartani a gyermeket is.
 110

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

- Az első két babámat elvették, de ezt nem adom! - fo- gadkozik.

A nő utolsó négy évéről készült orvosi feljegyzések nem sok jóval
kecsegtetnek. Többször fenyegetőzött öngyilkossággal. Egyszer
sürgősséggel be kellett utalni a pszichiátriára, mert amikor kigyulladt a
Washington Szálló, ő elkezdett hisztizni, teljesen kivetkőzött magából, és
nem akarta hagyni, hogy kivigyék a vészkijáraton. Számos fizikai sérülése
volt: csonttörések, horzsolások, monoklik. Előfordultak nála sebészi
beavatkozást igénylő tályogok, fogászati fertőzések, több alkalommal
kezelték kórházban tüdőgyulladás miatt, többször lépett fel nála övsömör,
visszatérő gombás szájüregi fertőzései és egészségeseknél csak ritkán
előforduló hematológiai fertőzései voltak - mindez annak a jele, hogy a
HIV-vírus folyamatos ostrom alatt tartja a nő immunrendszerét, amelyet
amúgy is megterhelnek a gyakori kábítószeres injekciók. Celia hosszú ideig
nem vetette alá magát az előírt vírusellenes kezelésnek. A hepatitis C
tönkretette a máját. Az egyetlen biztató fejlemény az, hogy mióta az
aktuális „embere”, Rick megjelent a színen, azóta elfogadja az AIDS-
ellenes terápiát, és a fehérvérsejtszáma visszakapaszkodott a biztonságos
tartományba. Ha folytatjuk a kezelést, a babája talán nem lesz fertőzött.
Ma Rickkel együtt érkeznek. Míg várnak, kart karba öltve üldögélnek,
és szeretetteljes pillantásokat váltanak. Ez az első terhességi vizsgálat; Celia
az előző gyermekeiről beszél:
- Az első fiamat kilenc hónapig én neveltem. Végül az apja ott hagyott
minket... jó apa volt... Injekcióztam magam. Nagyon felelőtlen voltam.
- Tehát tudja, hogy ezt a babát is el kell majd vennünk, ha tovább
drogozik?
- Persze, tökéletesen tisztában vagyok vele - mondja lelkesen. - Nem
akarom, hogy a gyermekem szenvedjen a
 Terhességi napló

111

függőségem miatt... csak éppen könnyebb mondani, mint csinálni...

de...
Elnézem a párt. Érzem rajtuk, hogy nagyon akarják a gyermeket.
Lehet, hogy a megmentőjüknek tekintik; olyan erőnek, amely egyben tudja
tartani az életüket. Attól félek, hogy csak vágyálmokat kergetnek - a
gyerekekhez hasonlóan azt hiszik, hogy elég csak akarni valamit, és az
megtörténik. A nő mélyen beásta magát az addikciójába. Sem ő, sem Rick
nem lesz képes elviselni azokat a traumákat és pszichológiai terheket,
amelyek megronthatják a kapcsolatukat. Nem hiszem, hogy a Celia
méhében növekvő kis életnek sikerül majd megvalósítania azt, amire ők
maguk képtelenek voltak. A szabadságnak nagy ára van.
Megtartom magamnak a kételyeimet. Teljes szívemből kívánom, hogy
sikerüljön nekik Néhány szenvedélybetegnek segített már a terhesség a
függősége levetkőzésében, ezért ennek a nőnek is van némi esélye. A
harmadik fejezetben volt szó a kristálymet- és ópiátfüggő Carolról. Ő is
egészséges babát szült, majd elköltözött Brit Columbia szívébe, a
nagyszüleihez. Az évek során más pácienseim sikereinek is tanúja voltam.
- Megadok minden tőlem telhető segítséget - mondom. - Ez esély egy
új életre. Nemcsak a babának, hanem maguknak is, de tudniuk kell, hogy
van néhány probléma.
Celia addikciójával kezdem. Az ópiátfüggősége metadon- nal uralható.
A nő várakozásával ellentétben a gyógyszer bevitelét nemhogy csökkenteni
kell, hanem a terhesség előrehaladtával valószínűleg növelem majd az
adagját. Az in tilero [anyaméhben] ópiátmegvonást elszenvedő magzat
ideg- rendszere károsodhat, ezért jobban jár, ha a dependenciával együtt jön
világra, és postpartum [szülés után], gondosan ellenőrzött körülmények
között szoktatják le. A kokain más
 112

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

lapra tartozik. Ettől a szertől Celia teljesen bevadul, és egyénként

működésképtelenné válik, ezért valószínűtlen, hogy végig tudja csinálni a
terhességet, ha nem hagyja abba teljesen a használatát. Mindezt elmondom
neki is, és javaslom, hogy vonuljon be egy leszoktatóközpontba, amely
messze, a város másik részében található.
- Rick nélkül nem lennék meg - válaszolja a nő.
- Most nem rólam van szó - mondja Rick -, hanem arról, hogy rendbe
kell jönnöd, és stabil körülmények között kell élned.
- Nem is olyan régen még azt mondta, hogy senkiben sem tud
megbízni - szólok közbe. - Ezek szerint javult a helyzet, mert Rickben már
megbízik.
- Igen, mert látom, hogy mennyire eltökélt, de... - nagyot sóhajt, és
mélyen belenéz a férfi szemébe. - Nagyon félek, mert amikor korábban
valakiben megbíztam, mindig... mindig csalódtam. Tehát félek, de szeretnék
bízni.
- Ebben az esetben - válaszolom - Rick fizikai közelsége...
- Rick fizikai közelsége semmin sem változtat - fejezi be helyettem
Celia.
Mint mindig, úgy most is egyre hangosabban zúgolódnak a váróban a
pácienseim. Megígérem, hogy utánanézek a gondozóközponti
elhelyezésnek, majd megírom a beutalót a vérvételre és a terhességi
ultrahangvizsgálatra. Felállók, hogy kinyissam az ajtót, de Celia nem
mozdul. Habozik, és Rickre pillant, mielőtt megszólalna.
- Meg kell nyugtatnod! - mondja a férfinak. - Tudom, hogy nagyon
fáj a szíved, amikor látod, hogy terhesen dro- gozom...
Elakad, és a padlót bámulja. Biztatom, hogy folytassa.
- Bátorításra van szükségem, és szép, szelíd szavakra. Rick pedig
néha nagyon durva és sértő tud lenni... - Ismét felnéz
 Terhességi napló

113

a férfira, és egyenesen hozzá intézi a szavait. - Minden rosz- szat

felhánytorgatsz, amit mások mondanak rólam... Persze sok igazság van
benne, de egy csomó dolog szemenszedett hazugság is. Nem fekszem le
válogatás nélkül mindenkivel, nem vagyok kurva...
Rick nyugtalanul mocorog. A lábát bámulja zavarában.
- Nagyon sok dolgot el kell még rendezni a viszonyunkban - mondja
-, de most már vannak céljaink.
- Zavarja magát, hogy Celia drogozik? - kérdem.
- Rettenetesen, de ez az én problémám és az én felelősségem.
Rick alkoholista, és megpróbálkozott a tizenkét lépéses programmal.
Világosan gondolkozik. Celiához hasonlóan határozott és céltudatos.
- Van egy vékony vonal az egészséges önállóság és a kölcsönös
egymásrautaltság között, amit meg kell találnom - folytatja. - A pillanat
hevében néha hajlamos vagyok elfeledkezni erről.
Megengedek magamnak némi optimizmust. Bízom benne, hogy
sikerül nekik.

2004 októbere, valamivel később

Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan Celia fogadkozott. A következő

metadonrecept felírásakor bevallja, hogy még mindig kavicsozik.
- Szinte biztos, hogy elveszik majd a babát - emlékeztetem. - Ha
kokainozik, alkalmatlannak nyilvánítják az anyaságra.
- Nagyon le akarok szokni. Mindent megpróbálok. Tényleg
abbahagyom. Muszáj.
- Csak így tarthatja meg a gyermeket. Ez az egyetlen esélye.
- Tudom.
 114

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

2004 novembere

Jobb szeme felett jókora dudor. Celia azt tapogatja, miközben fel és alá
járkál az ajtó és az ablak között.
- Összeverekedtem egy csajjal, semmi komoly. - Hirtelen felcsillan a
szeme. - Hű, megvolt az ultrahang! Láttam az egyik kis kezét! Olyan picike
volt.
Elmagyarázom, hogy nem láthatta, mert a terhesség hetedik hetére
még nem alakulnak ki a végtagok. Celia lelkesedésétől és a szíve alatt
hordott magzata iránti szeretetétől azonban meghatódom. Elmondja, hogy
egy hete nem nyúlt kokainhoz.

2004 novembere, valamivel később

Nem tudom, láttam-e már életemben szomorúbb arcot, mint ma

Celiáét. Hosszú, dús hajzata az arcába lóg, miközben lehajtja a fejét, és a
hajfátyol mögül fájdalmasan lassan ejti ki a szavakat. Gyötrelmes
dörmögése olyan, mint egy siratóének.
- Azt mondta, hagyjam békén, mert ő elhúz a búsba... Világosan
közölte velem, hogy köszöni, de többé nem kér belőlem.
Megdöbbenek, sőt bosszús vagyok; Celia mintha nekem tulajdonítaná,
hogy semmivé foszlanak a megváltásról szőtt álmai.
- Rick ezeket a szavakat használta, vagy maga adja így elő?
- Nem. Egyszerűen elhurcolkodott. Közben ahhoz se vette a
fáradságot, hogy megmondja, mi baja, vagy mi történt. Elment. Reggel
összefutottam vele az utcán. Elkezdett ordítozni velem. Mindenfélét
összezagyvált arról, hogy folyamatosan fűvel-fával csalom, ami úgy
baromság, ahogy van. Sohasem csaltam meg, de ő csak mondta a magáét.
Szóval most ez a helyzet.
- És maga^szenved.
 Terhességi napló

115

- Megsemmisültem. Az egész kicseszett életemben nem éreztem még

ilyen feleslegesnek magam.
Dehogyisnem - gondolom magamban ez a szegény nő mindig is úgy
érezte, hogy senkinek sem kell. Most pedig kétségbeesetten próbálja
megadni a babájának mindazt, ami neki magának sohasem adatott meg: egy
szerető világot - és sajnos a kisbabának ettől a világtól végül ugyanolyan
elutasításban lesz része, mint az anyjának.
Celia mintha a gondolataimban olvasna.
- Akkor is végig akarom csinálni - mondja összeszorított szájjal. -
Elvetethetném, de nem! Az én gyermekem; az én részem! Nem érdekel az
sem, ha magamra maradok. Mindennek oka van. Isten nem büntet meg úgy,
hogy ne tudjam elviselni. Nem kell más, csak egy kis hit abban, hogy a
dolgok rendbe jönnek majd, ha eljön az ideje, és pontosan úgy rendeződik
majd el minden, ahogyan kell.
Celia mélyen vallásos. Vajon átsegíti-e a hite a nehézségeken?
- El akarok menni abba a leszoktatóközpontba. Azonnal ki kell
kerülnöm ebből a pokolból, még akkor is, ha csak a sürgősségi osztályra,
különben a végén még kinyírok valakit. El akarok innen tűnni...
Több intézményt is felhívok - végül sikerül beutalnom. Délután Celia
két háztömbnyire a Portlandtől kiugrik a taxiból, ami a menedék felé vitte
volna Másnap reggel megjelenik a Portland Szállón - tombol a kokaintól.

2004 decembere

Celia egy hete nem kokózott, és eltökélte, hogy tiszta marad.

Egyszerűen csak nem akarom, hogy megint bezárjanak egy
leszoktatóközpontba - magyarázza. - Ha meg tudom állni, hogy ne nyúljak a
kavicshoz, minden rendben lesz.
 116

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

A nő jókedvű, élénk és optimista. A magzat szépen fejlődik. Celia

kicsit kikerekedett, elsimultak a vonásai, és láthatóan jól érzi magát.
Elintézzük, hogy a terhes- és a HIV- gondozását a British Columbia
Womens Hospitallel (brit columbiai női kórház) együttműködő Oak Tree
Klinikán végezzék.
Ha ilyennek látom, eszembe jut, mennyire erős tud lenni. Az
intelligenciája és a meleg szíve mellett jó adag művészi érzékkel is
rendelkezik. Verseket ír, festeget, és szépen énekel mezzoszoprán hangján.
A Portland személyzete teljesen ellágyul, amikor Bob Dylan- és Eagles-
dalokat ad elő a szálló együttesében vagy a rendelő szintjén kialakított
fürdőrészleg meleg vizes medencéjében. Bárcsak életereje felülkerekedne a
merev, nehezen kezelhető szorongásának emocionális mechanizmusain!
- Doktor, nem tudna véletlenül megdobni egy dolcsival? Szeretnék
venni néhány szál cigit.
- Tudja mit? - mondom. - Lemegyünk a sarokra, és veszek magának
egy csomaggal. A nikotinnal nehezebb megbirkózni, mint a kokainnal.
- Ezt el se hiszem! - Celia egészen odavan az örömtől.
- Vegye úgy, hogy ajándék a babának. Az igazat megvallva sohasem
jutott volna eszembe cigarettát venni egy terhes nőnek.
Fizetek, és átadom Celiának a doboz cigarettát, miközben az eladó
mindentudó pillantással végigmér.
- Maga nagyon rendes! - lelkendezik Celia. - Nem is tudom, hogyan
köszönjem meg!
Kimegyünk a boltból, közben meghallom az eladó gúnyos, mély
dörmögését:
- Még hogy rendes! Még hogy nem tudja, hogyan köszön-
i
je meg!
 Terhességi napló

117

Megfordulok, és elkapom a pillantását. Önelégülten vigyorog.

Pontosan tudja, hogy a Kelet-Hastingsen mire megy ki a játék, amikor egy
jól szituált, középkorú pasas cigarettát vesz egy elhanyagolt
fiatalasszonynak.

2005 januárja

Celia ismét Rickkel az oldalán érkezik ellenőrzésre. Úgy tűnik, jól

elvannak egymással.
- Elég nehezen követem a szappanoperájukat - veszem tréfára a
dolgot.
- Hát, asszem, ezzel én is így vagyok - mondja Rick, miközben Celia
mosolyogva dudorászik.
Járt az Oak Tree Klinikán. A baba szépen fejlődik, a laboreredmények
pedig azt mutatják, hogy a nő immunrendszere rendesen teszi a dolgát.
Júniusra van kiírva, de négy hónappal korábban be kell feküdnie a Fir
Square-re, a brit columbiai Women’s Hospital speciális részlegére, ahol az
addikció miatt veszélyeztetett terhesként kezelt kismamákat gondozzák.
Metadonreceptért jöttek, és ha már itt vannak, elkérik néhány kokainról
leszoktató intézmény telefonszámát is.
Megkapják, amit kérnek, és távoznak. Az ajtóból látom, amint
kimennek a hátsó kijáraton a szálló napsütötte belső udvarára. Békésen, kéz
a kézben sétálgatnak, szeretettel nézik egymást.
Később kiderül, hogy a nő terhessége alatt most látom őket együtt
utoljára.

2005 januárja, valamivel később

A hónap vége felé Celia önként vállalja, hogy bemegy az elvo- nóba,
ami a teljes leszoktató program első lépése. Be is megy, majd este már
távozik is az intézetből. Rémálmában csapdába esik a gyötrelmek
mocsarában, ahol nincs számára segítség, és magányosan bűnhődik.
Állandóan ezt hajtogatja:
 118

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

- Sohasem éreztem ilyen elárvultnak magam egész kurva életemben. -

Pillantása fátyolos, révedező, tőlem balra, valahova a falra irányul. -
Hogyan gondolhatja bárki is, hogy ezt egy hegynyi anyag nélkül elviselem?
Nem tudok válaszolni, és Celia sem tudja kigyötörni magából a
választ, mert nincs jó válasz.
A terhesség hátralevő része így összegezhető: rövid epizódokban
kórházi felvétel, majd menekülés a kórházból; folyamatos kábítószerezés;
kokainos dührohamok; letartóztatások. Egyszer azért vitték el a rendőrök,
mert leköpte a kórház felvételi irodáján a nővérpultot. Eszembe jut, hogy a
köpködés talán a gyermekkori élményeinek a következménye. Végül
megszületett a baba: egy teljesen egészséges kislány, akit könnyedén
leszoktattak az ópiátfüggőségről, és aki egyébként is minden tekintetben
tökéletesen rendben volt. A heroinnal és a metadonnal ellentétben a kokain
olyan ópiumszármazék, amelynek a megvonása nem jár veszélyes
fiziológiai reakciókkal.
Rick, az apa nagyszerűen viselkedett. Celia a szülés utáni napon kijött
a kórházból - a drog iránti vágy legyőzte benne az anyaság ösztönét ám a
szabályok mindaddig példátlan megszegésével megengedték a férfinak,
hogy ott maradjon helyette az osztályon. A személyzet komoly támogatása
mellett ő cumiztatta a kisbabát, ő is pelenkázta, és ő viselte a gondját a nap
minden percében két hétig, amikor végre hazavihette magához. A
továbbiakban rendszeresen látogatták őket a védőnők, akiket elbűvölt Rick
lánya iránti gyöngédsége, odaadása és szeretete.
A kábítószerektől teljesen megvadult Celiát bírósági végzéssel tiltották
el a látogatásuktól. A fajdalomtól félőrült nővel alig lehetett bírni. Meg volt
győződve róla, hogy szándékos összeesküvés áldozata lett.
 Terhességi napló

119

- Ez szemétség! Az a kurva gyerek az enyém! - ordította a

rendelőben. - Az én saját kislányom! Elrabolták tőlem a legdrágább
kincsemet!

2005 decembere

Rick benéz a rendelőbe egy gyors ellenőrzésre. Megkérdem, hogy van

a baba.
- Az a helyzet, hogy most nevelőszülőknél van - válaszolja. - Egy
darabig jól elvoltunk, de a házban rosszabbra fordultak a dolgok a
kábítószeresek miatt. Ők is visszaestek, én is megint a pohár után nyúltam,
ezért elvették a gyereket, és hoztak egy gyermekvédelmi határozatot.
Remeg a válla, miközben visszanyeli a könnyeit. Felnéz.
- A múlt hónapban meglátogattam. Már keresem az új lakást, és
elhatároztam, hogy eljárok önsegélyző szülői összejövetelekre, alkoholos és
drogos tanácsadásokra, meg ilyenekre. Egészen jól alakulnak a dolgok.

2006 januárja

(lelia érkezik meg a havi metadonreceptjéért. A féléves gyermek még

mindig a nevelőszülőknél van. A nő változatlanul reménykedik benne, hogy
visszaszerezheti a lányát, és normális családi életet élhetnek, ám a kokaint
képtelen abbahagyni.
- Ha tényleg szereti a gyermekét - mondom el ismét, ki tudja,
hányadszor -, és ha azt akarja, hogy ő is szeresse magát, akkor be kell
látnia, hogy a krekk és az anyaság nem egyeztethető össze egymással. Maga
mondta egyszer, hogy az addikciója mellett nem tudja kihozni magából a
legjobbat. Márpedig a gyereknek a legjobb Celiára van szüksége, aki
érzelmileg stabil, akire bármikor számíthat. Magától függ a biztonságérzete,
attól pedig a mentális fejlődése. Értse meg, hogy addig nem lehet az anyja,
amíg a függőségei irányítják!
 120

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Kemény, feszült hangon beszélek, és én magam is feszült vagyok.

Haragszom az asszonyra. Magamra is mérges vagyok, mert olyan dolgokat
próbálok ráerőltetni, amelyeket munkamániás orvosként - és más
szenvedélyek rabjaként - a saját életemben hajlamos vagyok figyelmen
kívül hagyni.
Celia dacosan, keményen állja a tekintetemet. Nem mondtam neki
semmi újat; mindezt már ő is számtalanszor elmondta magának.

Mint az élet oly sok emberi drámájának, úgy ennek a történetnek sem
jó a vége - pontosabban zavaros volt a kezdete, és nem belátható a vége. Ha
belegondolok, voltaképpen győzelemnek tekinthetem, mert kiderül belőle,
hogyan akarja az élet az új életet, hogyan vágyik a szeretet szeretetre, és
hogy mindenkiben ott pislákol legbelül az isteni szikra még akkor is, ha
nem mindig kap nyílt, lobogó lángra.
Hogy a baba sorsa miként alakul, nagyon nehéz lenne megmondani. A
sötét kezdetet tekintve valószínű, hogy a folytatás sem lesz szívderítőbb, ám
nem biztos, hogy a történtek határozzák meg a sorsát. Rengeteg múlik azon,
hogyan viseli majd gondját a világ. Lehet, hogy ez a világ majd szerető
gondoskodással veszi körül - elegendő „vihar előli menedék” lesz majd a
számára, mint ahogy Bob Dylan egyik dalában elhangzik. Talán anyjával
ellentétben a kislány nem úgy ismeri majd meg saját magát, mint önmaga
legnagyobb ellenségét.

5 p *■»•<•>
 HETEDIK FEJEZET

Beethoven szülőszobája
Ralph nevű páciensemmel már az első találkozásunkkor
belebonyolódtunk egy történelmi vitába, bár a témáról keveset tudok. A
vékony, magas, középkorú, beesett arcú férfi bottal sántikál be a rendelőbe.
A feje nagy része le van borotválva, de elég ügyetlenül, mert
rendszertelenül kisebb-nagyobb hajcsomók és vágásnyomok tarkítják, és
ugyanilyen egyenetlen és rendezetlen az a hosszanti, feketére festett hajcsík
is, amit koronaként otthagytak. Mint hamarosan kiderül, a férfi nem puszta
divathóbortból visel az orra alatt Hitler-bajuszt.
Azért jött a rendelőbe, hogy megismerkedjünk, elmondja a korábbi
egészségügyi problémáit, felírjam a gyógyszereit, és kitöltsem azt a
hivatalos formulát, amelyre Ralphnak szüksége van a havi, rendszeres
élelmiszersegélyhez. A bal bokája megsérült egy üzemi balesetben, később
szövődményként ízületi gyulladása lett, amelyet nem lehetett rendesen
kikezelni a férfi drogfüggősége miatt. Tudom, hogy nagy fájdalmai vannak,
ezért tényleg szüksége van fájdalomcsillapítókra, és a dependenciája
ellenére nem tagadom meg tőle a morfium- receptet. Ralph egyébként is
stimulánsokat használ, elsősorban kokaint.
Hamarosan rájövök, hogy ő az egyik legintelligensebb ember, akivel
életemben találkoztam. Óriási bánatot hordoz a
 122

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

lelkében, amelyben költői, reménytelen és soha be nem teljesült

vágyódás él az emberi kapcsolatok iránt. Ralph mindenre nyitott, és noha
képzetlen intellektusa hajlamos a pillanatnyi indulatok hatalmába kerülni, a
férfinak jól működik az önreflexiója: maró gúnnyal beszél magáról. Ha
bekokszol, teljesen szabadjára engedi agresszív, nemritkán erőszakos
indulatait.
- Én egy skizoaffektív, obszesszív-kompulzív, hiperaktív,
kényszeresen hazudozó depressziós vagyok bipoláris tendenciákkal,
amelyeket antiszociális személyiségzavarok tarkítanak, emellett olyan
hallucinációs epizódokban is szenvedek, amelyek kiváltói a drogok és
különösen a nyakam csókolga- tása - közli bemutatkozás gyanánt.
- Az összes felsorolt diagnózist pszichiáterek állították fel -
magyarázza tovább. - Jó sokkal volt már dolgom.
Ralph az élelmiszer-támogatás ügyében is minden irányból
körbebástyázta magát.
- Szükségem van friss húsra, zöldségfélékre és halra, palackozott
vízre, vitaminokra. Hepatitis C-m van, és cukorbeteg vagyok.
Minél több egészségügyi indoka van valakinek, annál nagyobb
pénzügyi támogatásban részesül. Azok a kábítószeresek, akik naponta több
száz dollárt költenek tiltott drogokra, és nem jelennek meg időben a
megbeszélt orvosi ellenőrzéseken, csak ritkán hagyják ki a lehetőséget a
havi 20,40 vagy 50 dolláros élelmezési segély igénylésére.
Kötelességszerűen, de vegyes érzések kíséretében töltöm ki a
nyomtatványaikat, mert tudom, mire fordítják a pénzt. Szerintem biztosan
lenne jobb módszer is ezeknek az alultáplált embereknek a tisztességes
ellátására. Egy alternatív rendszer felállításához csak némi szánalomra,
képzelőerőre és rugalmasságra lenne szükség - olyan minőségekre,
amelyeket a társadalmi apparátusnak nem igazán ajtaródzik kiterjesztenie a
keménydrogosokra.
 Beethoven szülőszobája

123

- Ja, és még alacsony nátriumtartalmú diétára szorulok! - mondja

Ralph.
- Merthogy?
- Nem fogyasztok sót. Nem szeretem. Mindig sómentes vajat
vásárolok... Mit jelent az a szó, hogy düszfágia? - kérdezi, miközben a
formula végén azokat az állapotokat böngészi, amelyek indokolják a segély
megadását.
- A görög fág szóból származik, ami azt jelenti, enni - magyarázom. -
A düsz-szel együtt azt jelenti, hogy valakinek nyelési problémái vannak.
- Ja persze! Tényleg! Gondjaim vannak a nyeléssel is! És még
gluténmentes ételeket is kell fogyasztanom.
- Ez így nem megy. Egyetlen orvosi lelete sem támasztja alá, hogy
diabéteszes vagy düszfágiás lenne, sem azt, hogy problémái lennének a
sóval vagy a gluténnel.
Ralph ezt követő, gyors, méltatlankodó motyogását nehéz pontosan
megérteni. A mondókája elejét nem is értem, csak a végét kapom el:
- ... a gazdag amerikai turisták jól kiröhögnek minket... az amerikai
zsidók...
- Amerikai micsodák?
- Amerikai zsidók.
Meglepődöm a beszélgetés váratlan fordulatán.
- Mi van velük?
- Kiröhögnek minket. Kibaszott geci egy népség... felzabálják az
egész kurva világot.
- Az amerikai zsidók ilyenek lennének?... Maga most egy kanadai
zsidóval beszélget.
- Ügy hallottam, magyar zsidóval. - Ralph homályos szeméből
rosszindulatú pillantást lövell felém, mogorva arcán gúnyos vigyor jelenik
meg.
- Kanadai és magyar zsidó - pontosítok engedékenyen.
 124

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

- Magyar zsidó! - jelenti ki ellentmondást nem tűrően. - Arbeit

machtfrei... Hehe... Tudja, mit jelent?
- Igen. Maga szerint vicces?
- Persze hogy nem.
- Tudja, hogy a nagyszüleimet Auschwitzban ölték meg? Abban a
koncentrációs táborban, amelynek a kapuja felett ez a felirat díszelgett. A
nagyapám is orvos volt...
- És halálra éheztette a németeket - fejezi be helyettem a mondatot
Ralph egy általa nyilvánvalóan megmásíthatatlan- nak tartott tény
közlésével.
Ezen a ponton be kellene szüntetnem az eszmecserét. Mégsem teszem,
mert eltökéltem magamban, hogy nem hagyom magam kizökkenteni a
nyugalmamból, és ragaszkodom a pácienssel létesített szakmai kapcsolat
fenntartásához. Emellett furdal a kíváncsiság, hogy miről szól ez az egész.
- A nagyapám Szlovákiában volt orvos - mondom. - Ott hogyan tudta
halálra éheztetni a németeket?
Ralph lekezelő álracionalitása pillanatok alatt semmivé foszlik. Sárgás
arca reszket a dühtől, felemeli a hangját, és egyre gyorsabban peregnek
szájából a szavak.
- A zsidóké volt minden arany! Összeszedtek minden festményt. ..
rátették a kezüket minden műalkotásra... ők voltak a rendőrök, a bírók, az
ügyvédek... és mocskosul kiéheztették a németeket! Az a tetves zsidó
Sztálin 90 millió németet mészárolt le... létámadta a kibaszott országunkat...
kurvára megnyomorította, és halálra éheztette! Maga is ugyanolyan jól
tudja, mint én! Cseppet sem sajnálom magukat... rohadtul megérdemelték!
Zsidó származású vagyok, gyermekfejjel éltem túl a népirtást, mégis
nyugodtan hallgatom az őrjöngését, mert tudom, hogy nem rólam szól, nem
is a nagyszüleimről, de még csak nem is a második világháborúról, a
nácikról vagy a zsidókról,
 Beethoven szülőszobája

125

hanem ez a kirohanás a Ralph lelkében uralkodó szörnyűséges érzések

kirakata. A szenvedő németekről és a harácsoló zsidókról szóló tombolás a
férfi saját fantomjainak kivetülése. Meg van győződve róla, hogy alaposak
a történelmi ismeretei, de az egész csak egy nagy katyvasz, ami a lelkében
uralkodó káoszt, zavarodottságot és félelmet tükrözi.
- Éheztem Németországban, amikor gyerek voltam, és kurva sokat
koplaltam ebben az országban is... 1961-ben jöttünk ide. - Ralph akkor még
tizenéves volt. - Fasz kanadaiak, de utálom őket!
Ideje, hogy lezárjuk az etnikai viszonyok és a történelem témakörét.
- Oké - mondom. - Meglátjuk, mennyire lesz jó magának a morfium.
- Mennyit írt fel?
- Négy vagy öt napra lesz elég, akkor vissza kell jönnie ellenőrzésre.
- Utálom, hogy állandóan orvoshoz kell mászkálnom! Utálom a
rendelőket! Merő időpocsékolás!
- Én se szeretem a benzinkutat - mondom békítőén -, de muszáj
odamennem, különben kifogy a kocsimból a benzin.
Ralph elfogadja a verbális békejobbot.
- Danke, mein Herr... Ugye, nincs harag?
- Nincs.

Első találkozásunk kölcsönös, szívélyesnek hangzó aufWie- dersehen-

ekkel zárul. Később többször is elhangzik a köszönés, sőt Ralph néhányszor
a nácik tisztelgésével köszön el. Általában akkor ordítja el magát, amikor
dühös lesz, ha nem írom fel neki ezt vagy azt a gyógyszert: ilyenkor azt
üvöltözi, hogy Heil Hitler!, vagy Arbeit machtfrei!, de talán a legnagyobb
előszeretettel a Schmutzige Jude! kifejezést használja.
 126

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Nem mondhatnám, hogy a végtelenségig el bírnám viselni a férfi

jellegzetes tájszólásában rám záporozó náci szólamait. Amikor rákezdi,
általában azonnal felállók, és azzal jelzem, hogy lejárt a neki járó időkeret,
hogy kinyitom az ajtót. Általában veszi az adást, de egy alkalommal muszáj
volt megfenyegetnem, hogy rendőrt hívok, ha nem távozik rövid úton a
rendelőből.

Ralph nemcsak szitokszavakat tud németül, hanem német verseket és

az Iliászból hosszú versszakokat, amelyek az előadásában csaknem
ugyanolyan kellemesen hangzanak, mintha ógörögül szavalna. A második
találkozásunk alkalmával olyan német idézetvihart zúdított rám, amelyből
csak egyetlen szót értettem: Zarathustra.
- Ez Nietzschétől volt - magyarázza. - Amikor Zarathustra
harmincéves lett, felkerekedett, maga mögött hagyta a tavat, amelynek a
partján éldegélt, és felment a hegyekbe...
Az iménti Nietzsche-idézetet ugyanolyan könnyedén és folyékonyan
adta elő, mint a szülőföldje más klasszikusaitól származó sorokat. Nem
tudom megítélni, mennyi lehet az igazság sajátságos történeteiben, de a
kulturális tárgyi tudása lenyűgöző - annál is inkább, mert úgy tűnik,
autodidakta módon tett rá szert. Néha azt mondja, hogy itt vagy ott
egyetemre járt, de ezeket a bejelentéseket kételkedve fogadom.
Mindenesetre akár diplomás, akár nem, az biztos, hogy sokat olvasott.
- Imádom Dosztojevszkijt - mondja az egyik alkalommal.
Elhatározom, hogy próbára teszem.
- Talán a legkedvesebb íróm - mondom. - Mit olvasott tőle?
 Beethoven szülőszobája

127

- Elég sokat - mondja Ralph, és elkezdi sorolni az orosz író regényeit,

novelláit. - A félkegyelmű t, a Bűn és bűnhődést, A játékost. .. ezt
különösen szeretem, mert én is függő vagyok - és a Feljegyzések a holtak
házábólt. A Karamazov testvéreken nem tudtam átrágni magam, mert túl
hosszú.
Egy másik alkalommal elmeséli azt a kalandját, amelynek során
fiatalemberként hazalátogatott Németországba.
- Egy lánnyal elmentünk Beethoven Geburtszimmerébe.
Összekaparom megkopott gyerekkori némettudásom maradványait -
geboren: születni; Zimmer: szoba.
- Beethoven szülőszobájába?
- Vittem némi bort, sajtot, szalámit és egy kis marihuánát. Igen,
megnéztük a szobát, ahol született. Betörtünk. Kifeszí- lettem a zárat,
bevittem a csajt, és játszottam neki a zongorán. Házi jó kis buli volt.
- Aha. - Kételkedve felhúzom a szemöldökömet; újabb próba
következik - Milyen városban történt ez?
- Bonnban.
- Igaz - mormogom magam elé -, Beethoven tényleg ott született.
Ralph, a sokoldalú kokainista gyors váltással váratlan előadásba kezd.
- írtam egy verset. Azt hiszem, magának is tetszik majd. Azt a címet
adtam neki, hogy Prelűd.
Mély, reszelős hangon előadja a költeményét. Olyan gyorsan szaval,
hogy úgy tűnik, közben levegőt sem vesz. Maga a vers kifogástalanul
rímelő, tökéletes pentameterekben íródott, és a magányról, a veszteségről, a
fatalizmusról szól.
- Ezt maga írta?
- Igen. Ötszáz oldalt írtam tele versekkel. Még a régi életemben.
Fogalmam sincs, hol lehetnek. Öt évig hajléktalan voltam. Egyszer
ottfelejtettem a füzeteimet egy szállón, ahol
 128

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

egy hétig laktam. Száz dollárt kértek, hogy visszaadják a cuccomat, de

nem volt annyi pénzem. Lehet, hogy eladták. Lehet, hogy a biztonsági őré
lett, de az is megeshetett, hogy kihajították a szemétbe. Nem tudom. Csak
néhány töredékre emlékszem. Az összes versem ott volt; mindenemet
elvesztettem.
Rá egyáltalán nem jellemző módon csendesen eltűnődik. Hirtelen
felderül az arca, majd ritmusos, német nyelvű szavalásba kezd. Nem
beszélem jól a nyelvet, és alig értek belőle valamit, de megpróbálkozom
egy - mint kiderül, szerencsés - tippel.
- Inkább hangzik Goethének, mint Göbbelsnek.
- Úgy van! - vágja rá Ralph győzedelmesen. - A Faust utolsó sorai.
Megtorpanás nélkül azonnal előadja angolul is:

Csak földi példakép minden múlandó; itt lesz a csonka ép s

megbámulandó; mit nincs szó mondani, itt végbe ment; az Örök
Asszonyi vonz odafent.
(Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása)

A verset ezúttal a rá egyébként jellemző kapkodó hév nélkül,

szokatlanul halkan és lassan, mély átéléssel adta elő.
Aznap este levettem otthon a könyvespolcról a Faustot, és a végére
lapoztam. Ott volt: Goethe hálaéneke a lélek megvilágosodásáért, az emberi
lélek és asszonyiság áldott egyesüléséért az isteni szeretetben. Dante Isteni
színjátékéhoz hasonlóan
 Beethoven szülőszobája

129

Goethe is feminin entitást lát az isteni fensőbbségben. Nem emlékszem

Ralph szavaira, ezért nem tudom, pontosan idé- zett-e, de az ő szájából
sokkal megindítóbb volt hallani ezeket a sorokat, mint a kezemben tartott
könyvből olvasni őket.
Olvasgatom kényelmes, vancouveri zöldövezeti otthonomban a német
költőfejedelem verseit, és arra gondolok, hogy Ralph közben valószínűleg
botjára támaszkodva őgyeleg a piszkos, poros Hastings Streeten, miközben
azon ügyeskedik, hogy valahogyan hozzájusson a következő
kokainadagjához. Valószínűleg az ő lelke is legalább annyira vágyik a
szépségre és a szeretetre, mint az enyém.
Ha jól értem a férfit, mindennél jobban vágyik a harmóniára az
örökkévaló, feminin caritasszaX - a lelkeket megmentő, áldott, isteni
gondviseléssel. Az isteni jelző ebben az esetben nem egy természetfeletti
hatalomra vonatkozik, hanem a létnek arra a halhatatlan esszenciájára,
amely bennünk vagy velünk él, és túlmutat rajtunk. A vallások ezt az
istenhittel azonosítják, ám az örökkévaló entitás koncepciója és keresése
jócskán meghaladja a formális vallásos kereteket
A lelki hiányérzet egyik következménye a függőség, és nem leltétlenül
csak a drogos függőség. Mostanában az addikció orvosi vonatkozásaival
foglalkozó konferenciákon egyre több előadó taglalja a dependenciák
spirituális aspektusait, és azok terápiás vonatkozásait. Az addikciók tárgyát,
konkrét megnyilvánulásait és súlyosságát több tényező befolyásolja a
társadalmi, politikai és gazdasági helyzet a személyes és a családi előélet;
élettani és genetikai hajlamosító faktorok -, de alapvetően minden függőség
magva a spirituális üresség érzete. A sivárság, amit Serena, a kelownai
őslakos családból származó asszony a lelkében érzett, a gyermekkorában
elszenvedett kibírhatatlan bántalmazások következménye. Ezzel a témával
később még foglalkozom. Most legyen elég annyi,
 130

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

hogy ha a Goethe-idézetekből nem jöttem volna rá Ralph titkos

istenvágyára, akkor Ralph előbb vagy utóbb mindenképpen értésemre adta
volna magától is - a szokásos locsogásával és többszöri körülírásokkal. A
lelke mélyén pontosan ugyanazzal a feminin kvalitással akar eggyé válni,
amelyet zabolátlanul vad, agresszív kitörései alkalmával beletipor a földbe.
Hamarosan, emlékeim szerint már a következő ellenőrzésen ismét
felhangzik az Arbeit machtfrei, a schmutzige fude, és szaporán záporoznak
a Heil Hitlerek is.
- Dugja fel a valagába a morfinját! - ordítja reszelős hangján. - Ritalint
akarok, kokaint vagy xilokaint!
Ez gyakorlatilag egyet jelent azzal, hogy „szabadságot vagy halált!”.
Ralph csak a kábítószer szabadságát ismeri.
*

A kábítószerezés gyakori szövődményei a szervezetre a vérárammal

ráterjedő bakteriális fertőzések - és a rossz higiénés viszonyok miatt ez
különösen igaz sok Downtown Eastside-i páciensemre. Tavaly Ralphnak is
be kellett feküdnie a kórházba, mert egy rendkívül súlyos, életveszélyes
szepszis miatt intravénás antibiotikum-kezelésre szorult. Már gyógyulóban
volt, amikor meglátogattam a vancouveri városi kórházban. A kórházi
ágyon mintha nem is ugyanaz az ember, az a dühöngő álnáci feküdt volna,
aki a rendelőben őrjöngeni szokott. Nyugodtan fekszik a megemelt támlájú
kórházi ágyon; a hasa felső részéig betakarták egy fehér takaróval, amely
felett kilátszik a csontos mellkasa és a sovány karja. Szürkésfehér haját
most mindenütt egyforma hosszúra nyírva viseli, ami így egyfajta
tonzúraféleséget alkot kiborotvált halántéka felett. Üdvözlésre emeli bal
kezét.
 Beethoven szülőszobája

131

Megtárgyaljuk az egészségi állapotát és a kórház utáni terveit.

Reménykedem benne, hogy sikerül neki tisztességes, drogmentes
környéken lakást találni. Ralphnak eleinte vegyes érzései vannak, aztán
belátja, hogy tényleg jobb lenne, ha tá- vol tartaná magát a Downtown
Eastside-tól.
- Örülök, hogy meglátogatott - mondja. - Dániel is járt itt. Jól
elbeszélgettünk.
Akkoriban Dániel fiam a Portland Szálló mentálhigiéniá- saként
tevékenykedett. A munkája mellett zenél, dalokat szerez. Amikor Ralphot
meglátogatta, csaknem egy óra hosszat Bob Dylan-dalokat énekelgettek.
Felvették a produkciójukat, amely nagyrészt abból állt, hogy a fiam
nyekergette a gitárját, amellyel Ralph reszelős baritonját kísérte. Elég
nehezen sikerült eltalálnia a megfelelő hangmagasságot, de jól hallhatóan
mélyen beleélte magát Dylan szerzeményeibe.
- Elnézést kérek azért, ahogyan Dániellel és magával beszéltem. ..
azért az Arbeit machtfrei marhaságért!
- Nofene! Mi ez a nagy változás?
- Az a helyzet, hogy én egyáltalán nem gondolom komolyan ezt a
német felsőbbrendűségi dolgot. Egyetlen rassz sem különb a másiknál.
Vagy mindenki Isten felett áll, vagy senki... Egyébként is teljesen mindegy.
Egyszerűen az a helyzet, hogy ezek a dolgok néha elöntik az agyamat.
Nekem gyerekként ott volt a nemzeti nacionalizmus, és magának is megvolt
a maga valamije ott, ahol felnőtt, csak éppen az asztal álellenes oldalán.
Szerencsétlen tökkelütött voltam, és kérem, bocsásson meg azért, ahogyan a
fiával és magával viselkedtem! Nagyon szeretnék mihamarabb kikerülni,
hogy Dániellel megint egy jót nótázzunk.
- Tudja, én legjobban a maga elszigetelődésétől tartok. Szerintem úgy
tanult meg élni a világban, hogy ellenséges közegnek tartotta, emiatt maga
is túlságosan elvadult.
 132

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

- Azt hiszem, nagyjából ez a helyzet. - Amikor Ralphot elöntik az

érzelmek, mint most is, az alkarján bonyolult táncba kezdenek a bőre alatt
az izmok. - Mert rosszul bántak velem, és cserébe én is rosszul bántam
másokkal. így is lehet élni... De nem csak így...
- Sokan vannak így ezzel - mondom. - Néha magam is meglehetősen
arrogáns tudok lenni.
- Helyes! Azt szeretném... szóval, minden a drogok miatt volt. Nem
akartam a morfint... nekem xilokain kellett. Az megoldotta volna minden
problémámat. Nem hiányzott volna semmi, és nem lettem volna agresszív
sem. Minden rendbe jött volna.
Ralph belefog egy rendkívül szövevényes magyarázatba arról, hogy az
eredetileg helyi érzéstelenítőként használt xilokaint hogyan lehet
belélegzésre alkalmassá tenni forró desztillált vízben oldott szódapor
segítségével. A meleg gőzt egy minden háztartási boltban kapható
impregnált mosogatószivacson át kell beszippantani. A férfi hosszan
részletezi az inhaláció mikéntjét, végül kitér arra is, hogy nagyon oda kell
figyelni a gőz kifújására, aminek nagyon-nagyon lassan, az orron keresztül
kell történnie. Valósággal lenyűgöz ez a rendkívüli alkalmazott
pszichofarmakológiai előadás.
- A Hastings Streeten, a Pender Streeten és a Downtown Eastside
nagy részén az emberek a szájukon át lélegzik ki, ami röhejes, mert úgy
nincs semmilyen hatása. A megfelelő metabolizációjához az kell, hogy a
szaglóhámon keresztül egyenesen az agyba jusson, ahol leállítja az
agysejtekhez vezető kapillárisok működését.
- És az milyen érzés?
- Elmúlik a fájdalom és a nyugtalanság. Eltűnik a zavarodottság, és
átadja a helyét Homunculus tiszta esszenciájának... tudja, Homunculus a
Faustban.
 Beethoven szülőszobája

133

Goethe Homunculusa kicsinyke tűzlény, amelyet egy labo- ratóriumi

üvegedényben hoztak létre. Maszkulin figura, aki ónként egyesül a
hatalmas óceánnal, a lélek isteni nőiségével, és így kialszik. Több vallás és
filozófiai rendszer szerint ez a fajta önmegsemmisítő alázat elengedhetetlen
a lélek megvilágosodásához. „Vezekléssel szerezzünk lelki békét” - Ralph
is erre vágyik.
- Homunculus pontosan olyan, amilyen lenni szeretnék, ha
megválaszthatnám, és lehetőségem nyílna rá, de sajnos nem vagyok olyan.
így aztán nekem az marad, hogy ha tehetem, xilokainozok, ha pedig nem
tudok szerezni, akkor ott a kokain.
Ralph úgy érzi, hogy az üvegpipából békés öntudatlanságot szív
magába. Mint mondja, mivel nem válhat Homuncu- lusszá, ezért marad
neki az addikció.
- Meddig tart a hatása?
- Öt percig. Igazán nem szép dolog, hogy negyven dolcsiba kerül öt
fájdalommentes perc. Meg abba a rengeteg időbe és vesződségbe, hogy a
belem is kidolgozzam érte azzal, hogy fel és alá sántikálok a Hastingsen,
megállítom minden cimborámat, hogy egy kis pénzt csikarjak ki tőlük:
„nézd haver, dobj meg egy-két dolcsival, mert különben jól megdolgozom a
pofádat a botommal!”
Kéthónapnyi pihenés és kórházi ápolás után Ralph pocakja kissé
kerekebbnek látszik a takaró alatt, és most rugalmasan megremeg, amint a
férfi jót nevet ügyetlen banditáskodása lel idézésén.
- Általában elröhögik magukat, és megdobnak egy kis pénzzel. Sok
barátom van. Egyébként kéregetni is szoktam, Csak az a baj, hogy
mindenképpen órákig tartó macerába kerül, hogy arra a kis öt percre el
tudjam nyomni a fájdalmat.
- Szóval órákat „dolgozik” ötpercnyi megkönnyebbülésért.
 134

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

- Igen, aztán megint ki kell menni az utcára. Aztán megint és megint,

és újra és újra.
- Pontosan milyen fájdalom az, amit el akar eltüntetni?
- Kicsit fizikai, kicsit érzelmi. A fizikai kézzelfoghatóbb. Ha lenne
kokainom, most nem itt feküdnék, hanem odakint cigarettáznék.
Elfogadom, hogy Ralph múlékony előnyhöz jut a kábítószerezéstől, és
ezt meg is mondom, ám úgy látom, hogy a férfi nem ismerte fel, hogy a
drog milyen negatív hatást gyakorol az életére. Tessék, most is itt van,
kéthavi kórházi kezelést követően, miután fél lábbal a sírban volt, és eszébe
sem jut, milyen sokszor került összeütközésbe a törvénnyel, más
problémákról nem is beszélve.
- Maga szerint megéri az a rengeteg idő és energia, amit annak az öt
elillanó percnek a hajkurászásába beleöl? Figyeljen rám! Most teljesen
másképpen beszél, mint akkor, amikor a Downtown Eastside-on előadja
magát. Ott boldogtalan, szenved és agresszív, ezzel pedig kiprovokálja,
hogy az ottaniak is agresszívek legyenek magával. Lehet, hogy nem ezt
akarja, de mindenképpen ez a vége, és ez óriási probléma. Biztos, hogy
megéri ennyi bajt a nyakába venni azért az öt percért?
Jelenlegi drogmentes állapotában és jó hangulatában Ralph nem
vitatkozik.
- Értem, amit mond, és száz százalékig igazat is adok magának.
Tulajdonképpen eléggé bárdolatlanul álltam hozzá a dolgokhoz...
- Még csak azt sem mondanám, pontosabban nem akarom a szemére
vetni, hogy néha faragatlan - válaszolom. - Úgy viselkedett, ahogy másoktól
tanulta. Azt hiszem, magával már egészen kicsi korában sem bántak valami
jól. Mi történt? Miért növesztett ekkora tüskéket?
 Beethoven szülőszobája

135

- Nem is tudom... Az apám... Szóval az apám egy középszerű,

kellemetlen pasas. Nagyon nem bírom elviselni. - Ralph szinte köpködi a
szavakat; a takaró alatt vadul remegnek a lábai. - Ha meg kellene
mondanom, kit gyűlölök legjobban ezen a világon, hát azt az embert
választanám, aki valamiért a... tnein Vater. Bár igazából már nem számít.
Megvénült, és sokszorosan megszenvedett a bűneiért. Talán ezerszeresen is.
- Szerintem mindenki megfizet értük.
- Tudom - dörmögi. - Én is megbűnhődtem. Nézzen rám! Menni se
tudnék a rohadt botom nélkül! Repülni akarok, de ideragadtam a földhöz,
mert... egyszer majd elmesélem...
Másfelé terelődik a beszélgetés. Ralph értelmesen előadja ösztönös,
ugyanakkor helytállónak tűnő bíráló nézeteit a köznapi emberi létről, a
célok rögeszméjében vergődő társadalomról. Úgy érzi, hogy mindez nem
sokban különbözik az ő drogfüggőségétől. Elemzésében akkor is látom a
kényelmetlen igazságot, ha nem tud mindent pontosan szavakba önteni.
Későre jár, felcihelődöm.
- Jó lenne, ha Dániel vissza tudna jönni - mondja Ralph. - Esetleg
hozhatna egy videokamerát. Összerakhatna egy demófélét... esetleg össze is
állhatnánk zenélni. Tudja, én jobban énekelek nála. Előadnánk egy kis
Dylant, Simon és Garfunkelt. Ezek mind zsidók. Ez az a pont, ahol
semmivé foszlik az antiszemitizmusom: Bob Dylan, Paul Simon, John
l.ennon... csupa olyan ember, akik nélkül sokkal rosszabb lenne a világ.
Nem szívesen közlöm vele, hogy John Lennon nem volt zsidó.
 136

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Az új lakás tervei kudarcba fulladtak. Nem sokkal a civilizált

légkörben folytatott kórházi eszmecserénk után Ralph ismét felvette
korábbi Downtown Eastside-i élete fonalát. A drogokkal a szervezetében
visszaváltozott ugyanazzá a megkeseredett emberré, aki muszájból hébe-
hóba eljár a rendelőbe is. Ismét itt van, és verseket mond.
- Szerintem ez tetszik magának - mondja, és gyors, mechanikus
szavalásba kezd.
Azon kapom magam, hogy tényleg tetszik Ralph költeményeinek
keresetlen őszintesége. A kínos pontossággal megszerkesztett rímek jól
érzékeltetik a férfi világának herme- tikus, fullasztó logikáját. Minden
tökéletesen passzol egymáshoz: a társ iránti kielégítetlen vágy, a szexuális
frusztráció, az elidegenedés, a menekülés a kábítószerhez, a bánat, a
sivárság és a cinizmus.
- Még mindig ír? - kérdezem.
- Már nem - lemondóan legyint. - Régóta nem írtam. Sok-sok éve. De
előtte: mindent leírtam, amit akartam. Minden gondolatomat és érzésemet
versbe öntöttem.
Tekintettel akarok lenni a váróban türelmetlenkedő pácienseimre; az
órámra pillantok.
- Várjon! - szólal meg hirtelen Ralph. - Van még egy versem,
egyenesen magának..Az a címe, hogy...
Erősen gondolkozik„közben elmélyülten vakargatja kétoldalt ismét
kopaszra nyírt fejét. A körmei sötét, bíborba hajló kék körömlakkal vannak
kifestve. Alkarján az izmok izgatott táncukat járják.
- Megvan! Az a címe, hogy Téli napforduló.
Felhangzik Ralph utánozhatatlanul egyedi, reszelős hangon előadott,
hadaró szavalata. Közben mereven a szemembe néz, mintha így akarna
meggyőződni arról, hogy egyetlen szót sem mulasztok el. A vers azzal
végződik, hogy egy sas
 Beethoven szülőszobája

137

meghalrepülés közben, és lezuhan az égből. Eszembe jut, amit a

kórházban mondott: „repülni akarok, de ideragadtamaföldhöz”.
Két nap múlva tér vissza, és teljesen irreálisan olyan gyógyszereket
követel, amelyek nem járnak neki, továbbá olyan ellátást és segélyt akar
kicsikarni tőlem, amelyet ebbenamunkakörömben nem áll módomban
megadni neki. Menetrendszerűen meg is érkezik Ralph cenzúrázatlan teuton
szitokszavakkal tarkított dühkitörése.
- Később még számolunk! - ordítja.
Nagy dérrel-dúrral kidübörög a rendelőből a váróba, ahol a sorstársai
értetlenül és rosszallóan csóválják a fejüket.
- Ahogy elnézem, magának sem mindig fenékig tejfel az élete -
mondja a soron következő betegem.
Aznap a munka végeztével elindulok hazafelé. Kilépek az utcára, és
látom, hogy a Portland Szálló egyik alkalmazottja tisztítószerrel, kefével
felszerelkezve igyekszik mihamarabb eltüntetni a bejárat fölé pingált
jókora, girbegurba horogke- lesztet.
 NYOLCADIK FEJEZET

Fénynek pedig lennie kell!

Ha az ember az éhes szellemek komor birodalmának elhagyatott
sarkában megbújó drogos gettóról ír, nyilvánvalóan a szembeötlő negatív
dolgokat hangsúlyozza, pedig mi, az itt dolgozó kiváltságosok szép
dolgoknak is tanúi vagyunk: bátorságnak, értékes emberi kapcsolatoknak,
állhatatos küzdelemnek a létért, sőt az emberi méltóság megőrzéséért. A
kábítószerek Gulágján nemcsak a szenvedés lehet rendkívüli, hanem az
emberség is.
Primo Levi Auschwitzról végtelenül nyomorúságos képet festő,
ugyanakkor lebilincselő krónikájában a kegyelem pillanatának nevezi
azokat a váratlan epizódokat, amelyekben néha még a mesterséges
pokolban is felszínre tör az „elnyomott identitás”, a lélek legmélyén lakozó
jóság. A Downtown Eastside-on gyakran lehetünk tanúi a kegyelem
pillanatának - azoknak a perceknek, amelyekben az igaz emberség
felülkerekedik a nyomorúságos múlton és a sötét jelenen.
*

Josh körülbelül két éve él a Portland Szállón. A jó felépítésű, kék

szemű fiatalember szabályos arcát szőke szakáll és hosz- szú, szőke haj
keretezi. Mentális labilitása és kábítószerezése

É
 FÉNYNEK PEDIG LENNIE KELL!

139

miatt csak kevesen veszik észre veleszületett kedvességét és értékes

emberi tulajdonságait. Hihetetlen pontossággal képes megérezni mások
sebezhetőségeit, és intelligenciájának köszönhetően ugyanilyen pontosan,
élesen, gyakran kegyetlenül durván használja ki ezeket a gyengeségeket.
Pénteken bejött a rendelőbe, hogy kitisztítsam a lábán levő jókora
tályogot, és közben tett rám egy tőle megszokott, kellemetlenkedő
megjegyzést. Akkor épp nem volt jó napom. Fáradt és ingerlékeny voltam,
ezért cseppet sem fogtam vissza első, vad reakciómat. Nem szépítem a
dolgot: nagyon kikeltem magamból, és alaposan leteremtettem.
Délutánra megbántam a hevességemet, és felcaplattam Josh szobájába,
hogy kiengeszteljem. Rezzenéstelen, szúrós tekintettel hallgatta végig a
bocsánatkérésemet, de a végére kedvesség csillant a szemében. Ez a fiatal
férfi néha annyira ellenséges tud lenni, hogy mások moccanás nélkül
lapulnak meg a jelenlétében, mert a kábítószer miatti paranoiás rohamaiban
mindenkiben csak a rosszat látja, de most kellemesen meglepett.
- Köszönöm, doktor, de én tartozom magának bocsánatkéréssel.
Tudom, hogy magának sincs könnyű dolga. Amikor múlt héten
meglátogatott a kórházban, nyugodt és figyelmes volt; maga volt a
megtestesült „jó doktor”. Itt viszont nehéz a helyzete, mert minden tele van
negatív energiákkal, és ennek egy része tőlem származik. Tudom, hogy
maga ebből sokat képes magába szívni, és nem győzöm csodálkozni azon,
hogyan tudja úgy tenni a dolgát, hogy magában is tartja. Maga is ember, és
néha magából is kirobbannak a dolgok.
Az egyik itteni nővér, a kefefrizurás Kim Markel szerint a
drogosoknak is vannak érzéseik, ő mégis mindig meglepődik akkor, amikor
ezeket ki is mutatják. Az ember azt gondolná, hogy annyira el vannak
foglalva magukkal, a kábítószerrel és a betegségeikkel, hogy észre sem
veszik azokat, akik
 140

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

gondozzák őket. Kimnek néhány hónapig elég sok otthoni problémája

volt. Egyszer odament hozzá az egyik betegünk, Larry.
- Mi a baj, nővér? - kérdezte Kimtől. - Valami gondja van, abban
biztos vagyok.
(A narkotikum- és kokainfüggő Larrynek limfómája van, amit meg
lehetett volna gyógyítani, ha a drogozása nem le- hetetlenítette volna el a
kezelést. Most már gyógyíthatatlan.)
- Igaza van, Larry - válaszolta a nő. - Nem mennek jól a dolgaim, de
valahogyan majdcsak megoldom.
- Oké... Nincs kedve elmesélni egy sör mellett?
Kim nemet mondott, de meghatódott, mert ebből az esetből is kiderült,
hogy a drogosok a saját bajaik mellett azokra is odafigyelnek, akik törődnek
velük. A nővér egyébként nagyon jól végzi a dolgát, nincs híján
humorérzéknek sem, emellett gyakorlatias, és nyitott minden újdonságra és
érdekességre. Ráadásul kedves is. Ő is bent volt a rendelőben, amikor ösz-
szezördültem Joshsal, és nagyon jólesett, amikor az incidens után
gyengéden megmasszírozta a vállamat.
Mielőtt beköltözött a Portlandbe, Josh három évig az utcán élt. A
paranoiája, az erőszakos kitörései és a kábítószerfüggősége miatt sehol sem
akarták befogadni. A PHS és más karitatív szervezetek segítsége nélkül a
Downtown Eastside szenvedélybetegei és mentális sérültjei csak az utca
nomádjai lennének, vagy a legjobb esetben állandóan egyik ütött-ko- pott
bérlakásból a másikba költöznének - néha ötször vagy hatszor is évente.
Ezen a környéken sok száz hajléktalan él. A város vezetése azt várta, hogy a
2010-es téli olimpia előtt tovább nő a számuk - és ez a kilátás sokkal jobban
aggasztotta a döntéshozókat, mint egy esetleges kínos, őket is rossz színben
feltüntető humanitárius válság lehetősége.

É
 FÉNYNEK PEDIG LENNIE KELL!

141

- Amikor Josh ideköltözött, és először felmentem hozzá, be sem

engedett a szobájába - meséli Kim. - Most meg akárhányszor összefutunk,
barátságosan meghív, hogy megmutassa, mennyire kicsinosította az odúját.
Múlt héten elhívott pizzázni. Képzelje, ő akart nekem pizzát venni!
Mondtam neki, hogy nem, majd én veszek mindkettőnknek, mert nekem
több pénzem van. Nem hagyta magát, mondván, hogy ő hívott meg. Az volt
életem legnagyobb pizzája, de az utolsó morzsáig megettem, és nagyon
hálás voltam érte Joshnak. Ettől persze még mindig nem hagyja kezelni
magát, és sohasem lesz teljesen stabil, de már sokkal elviselhetőbb.
*

A Portland Szállón a kegyelem pillanatai nem feltétlenül akkor

következnek be, amikor drámai dolgokat akarunk elérni - segítünk
valakinek levetkőzni a függőséget, vagy meggyógyítunk egy súlyos
betegséget -, hanem akkor, amikor a gondozottjaink megengedik, hogy
elérjük őket, és megnyitják valamelyest azt a kemény, tüskés páncélt,
amelyet maguk köré vontak. Ehhez mindenekelőtt érezniük kell, hogy
tényleg olyannak fogadjuk el őket, amilyenek. Ez elengedhetetlenül fontos
a károk csökkentése érdekében, de ugyanígy fontos a gyógyításhoz és a
gondozáshoz is. A nagyszerű amerikai pszichológus, Cári Rogers Valakivé
válni című könyvében ezt a gondoskodó attitűdöt feltétel nélküli pozitív
törődésnek nevezte, és így jellemezte:

... nem társul hozzá értékhez vagy érdekhez kötött feltétel. Ez a fajta
gondoskodás nem akar birtokolni, és nem vár személyes elismerést. Ez
olyan kapcsolat, amelyben világosan érződik,
 142

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

hogy én gondoskodom [rólad], nem pedig az, hogy én akkor

gondoskodom [rólad], ha te ezt és ezt teszed.12

Nekünk, embereknek az egyik legnagyobb kihívás, hogy feltétel nélkül

elfogadjuk egymást. Kevesen vagyunk, akik folyamatosan képesek rá, a
drogosok pedig szinte sohasem - a legkevésbé saját erejükből.
- Én ezt úgy oldom meg - mondja Kim Markel -, hogy nem a nagy,
zajos sikereket keresem, hanem már a kis dolgokat is értékelem. Például, ha
a megbeszélt időpontban jelenik meg valaki, aki általában el se szokott
jönni... az hihetetlenül jó érzés. A Washingtonban lakik egy ápolt, akit hat
hónapig hiába nyaggattam, hogy hadd nézzem meg a lábszárán lévő
tályogot. Ezen a héten végre megengedte, ami nagyszerű sikerélmény volt.
- Én nem akarom mérlegelni - folytatja Kim -, hogy valami jó-e vagy
rossz, hanem megpróbálom beleélni magam a páciens helyzetébe. Azt
kérdezem, hogy „két napig bent volt az elvonóban - jól érezte magát?” nem
pedig azt, hogy „csak két napig bírta ki odabent?” Megpróbálom
kikapcsolni a saját értékrendemet, és azt nézni, mi lehet értékes az ő
számukra. Amikor az emberek a legrosszabb helyzetben vannak, és úgy
érzik, hogy nincs tovább lefelé, még akkor is lehet részünk ilyen
pillanatokban. Ezért van az, hogy mindennap csak a kis sikereket keresem.
Kimnek rengeteg vesződséget okozott Ceha terhessége - csakúgy, mint
sok más itt dolgozó nőnek.
- Szörnyű volt - idézi fel Susan Craigie, a Portland egészségügyi
vezetője -, amikor a szülés előtti napon ellátták a baját az utcán. Ült a
járdán, vérzett az orra, és mindkét szemén volt egy-egy jókora monokli. Azt
ordítozta, hogy a Portland nem ad neki pénzt, hogy be tudjon menni taxival
a kórházba.

É
 FÉNYNEK PEDIG LENNIE KELL!

143

Mondtam, hogy beviszem a kocsimmal. Nem akart velem jönni,

hanem könyörgött, hogy adjak tíz dollárt; nyilván azért, hogy taxi helyett
belője magát. Természetesen nem adtam, de közben majdnem megszakadt a
szívem.
Susannel és Kimmel egy esős novemberi reggelen beszélgetünk a
rendelőben. Ma van a „szociális szerda” - minden hónap második szerdáján
osztják ki a segélyutalványokat. A Portlandben csend és nyugalom van - és
ez így lesz még két napig, mert eddig tart a pénz. Szombatra a szálló tele
lesz másnapos, elvonási tünetekben szenvedő betegekkel, akik ordítozva
vitatkoznak, veszekszenek, és dühösen egymás torkának esnek.
- Celia és a babája... - szólal meg Kim szomorúan. - Életem egyik
legszebb pillanata volt, amikor egyszer énekelni hallottam. Azon az
emeleten volt dolgom, ahol lakik. Éppen zuhanyozott, és közben egy
giccses countryt énekelt, amelyet még sohasem hallottam, de akármilyen
szirupos volt, muszáj volt megállnom hallgatózni. Celia hangjába rengeteg
ártatlanság szorult. Tiszta, lágy énekhangja van, amely körülöleü az embert.
Abban a pillanatban világosan éreztem, hogy ez a tiszta hangon daloló nő
az igazi Celia. Tizenöt vagy húsz percig énekelt, én pedig közben
elgondolkoztam azon, hogy a betegeinkben hogyan fér meg ennyi
egymástól gyökeresen különböző tulajdonság, miközben mi a napi munka
során ezt szinte észre sem vesszük.
- Boldog voltam, de kicsit szomorú is - folytatja Kim -, mert eszembe
jutott, mennyire más lehetne az élete. Munka közben megpróbálok nem
gondolni ilyesmire... Olyannak szeretném elfogadni az embereket,
amilyenek az adott pillanatban lenni tudnak, és ennek megfelelően
igyekszem támogatni őket. Nem akarok ítélkezni felettük, és nem akarok
arra az alternatív valóságra gondolni, amelyben élhetnének.
 144

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Nekünk is megvannak az alternatív valóságaink, és próbálom nem

elképzelni, hogy mi lenne, ha velem itt és itt, ez és ez történne. Ugyanígy
nem akarok az ő lehetséges sorsukon sem merengeni. Csak éppen... akkor
egy töredék másodpercre két kép villant fel bennem: Celia a legrosszabb
állapotában, amelyben láttam, és egy másik Celia, aki egy farmon éldegél a
családjával, és énekel a gyermekeinek... Aztán gyorsan elhessegettem
magamtól a képeket, és csak hallgattam a lakásából kiszűrődő angyali
éneket.
*

Annak, akire tartozik:

Maga nem ismer engem, de lehet, hogy a borítékra írt névtől
megszólal a fejében a vészcsengő. Én vagyok az, aki 1994. május 14-én
elvette a fia életét...

Remy hangja remeg az izgatottságtól - vagy talán inkább az

idegességtől és a szorongástól. Az alacsony, sovány férfi sápadt arcán a
borosta ugyanolyan szürkés színű, mint a korán őszbe fordult haja. A
Hastings Streetre néző nyitott ablaknál áll. A kinti forgalom beszüremlő
zajában olvassa fel hangosan a foltos és gyűrött kockás papírra írt szavakat.
- Ember, maga nem tudja, milyen fontos nekem - mondja -, hogy ezt
képes voltam leírni, és felolvasni magának! Még akkor is, ha lehet, hogy
sohasem küldöm el.
Egy Ritalin-recepttől villámgyorsan megkönnyebbül. Súlyos ADHD-
ban szenved. A betegségét korábban nem vették észre, és nagyon
meglepődött, amikor elmondtam, hogy a tünetcsoport legfontosabb
jellemzői az élethosszig tartó fizikai nyugtalanság, a mentális labilitás és az
impulzív érzelmek kezelésének zavara.

É
 FÉNYNEK PEDIG LENNIE KELL!

145

- Jé, ez egy az egyben én vagyok! - hajtogatta, miközben nyitott

tenyérrel csapkodta a homlokát. - Honnan tud maga ilyen sokat rólam?
Pontosan ilyen vagyok mákszemnyi korom óta!
Remy rengeteget locsog feleslegesen, ezért sok türelem kell hozzá.
Hosszasan elkezd fejtegetni valamit, miközben elfelejti, honnan keveredett
oda, és hová akar kilyukadni. Ide-oda csapong, amitől egy-egy gondolatba
annyira belebonyolódik, hogy nem tud továbblépni a következőre. Képtelen
véget vetni a szóáradatnak. Néhány szakember szerint az ADHD
veleszületett neuropszichológiai működési zavar, de nekem az a
véleményem, hogy a kialakulásában komolyabb szerepe lehet a
pszichológiai agitációnak. Remy csapongó beszéde kísérlet arra, hogy a
férfi megszabaduljon saját magával kapcsolatos gyötrő
kényelmetlenségeitől.
A harmincöt esztendős fiatalember tizenéves korában vált függővé.
Kokainnal kezdte, majd börtönbe került, ahol rákapott a heroinra. Ebből a
drogból a métadon segítségével kikúrálták, de a szabadulása óta szinte
folyamatosan kokai- nozott. Miután diagnosztizáltam nála az ADHD-t,
rábeszéltem, hogy álljon le vele - legalább ideiglenesen, hogy
kipróbálhassuk nála a metilfenidátot, azaz kereskedelmi nevén Ritalint.
A kezelés első napján döbbenten jelent meg a rendelőben ellenőrzésen.
- Megnyugodtam! - közölte. - Nem kattog az agyam, mint egy
géppuska. Nem pörgők, hanem rendesen gondolkozom! Végre nem olyan,
mintha óránként hatvan kurva mérföldet rohannék végig húsz különböző
irányba! Most már képes leszek egyszerre csak egy dologgal foglalkozni,
csak egy kicsit még lassulnom kell.
Néhány nappal később elcsitultak a kokain agitatív hatásai, és a férfi
agya még nyugodtabb lett a metilfenidáttól. Elgondolkozva lép be a
rendelőbe.
- Valamit meg kell beszélnünk, doktor - mondta.
 146

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Várok. Remy hosszú ideig hallgat, végül kiböki:

- Az a helyzet, hogy egyszer leszúrtam egy pasast. Akkor már négy
napja pörögtem a kokaintól, aztán jól rápiáltam, és ettől kurvára kész
lettem. Olyan rohadt állapotban voltam, amelyben előbb-utóbb be kell
következnie valamilyen szörnyűségnek.
- Majdnem tíz évet ültem - folytatja. - Tíz év, csakis a drogok miatt!
Mindennap eszembe jut. Képzelje, doki, nincs olyan nap, hogy ne
gondolnék rá! Másnak még sohasem mondtam el. Megpróbálok úgy tenni,
mintha semmit sem jelentene, pedig igenis, jelent... Elvettem az életét egy
olyan srácnak, aki piszokul nem szolgált rá. Mindez csak azért, mert tele
voltam kokainnal, gyógyszerekkel meg azzal a kibaszott pálinkával.
Az orvost semmilyen képzés, semmilyen szakmai gyakorlat nem tudja
felkészíteni egy ilyen vallomásra. Remy úgy kereste a feloldozást a
rendelőben, mintha gyónni jött volna, én pedig papi gallért viselnék.
- Az életében mindenkinek vannak olyan pillanatai, amelyeket
szeretne ismét átélni, hogy másképpen alakítsa a dolgokat - mondom. - Egy
ilyen pillanat volt az is, amelyik most a maga legnagyobb keresztje.
- Tudja, az anyám mondott nekem valamit. Azt, hogy csak akkor lesz
belőlem normális ember, ha odafigyelek arra, amit a szívem mond. Én most
kezdek odafigyelni. Szörnyű volt az, amit tettem, de ez az egyetlen bűnöm.
Ez a valóság. Ez az én valóságom. Most kezdem elfogadni.
- Meg tud bocsátani magának?
- Ja, asszem, igen - bólint. - Hogy hogyan, azt nem tudom, de képes
vagyok rá. Viszont a fickó családja sohasem bocsát meg nekem. Ők ki
akarnak nyírni, de magammal el tudom rendezni a dolgot Képes vagyok
cipelni ezt a terhet. Mindig

É
 FÉNYNEK PEDIG LENNIE KELL!

147

rajtam lesz, de megpróbálok pozitív maradni, és igyekszem az életre

koncentrálni. Muszáj! Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz, de nem élhetek
a múltban. Nem hagyhatom, hogy magával rántson, mert különben bazira
megszívom.
- Beszélt már az áldozata családjával?
- Nagyon mély előítéletek élnek bennük a fehérek iránt. A srác indián
volt, és családja eleve tart mindentől, ami a fehérektől jön...
Elnyomom magamban a késztetést, hogy közöljem: ilyen körülmények
között előítéletektől függetlenül is tökéletesen érthető a család gyásza,
haragja, sőt bosszúszomja is.
- Az őslakosok általában nagyra értékelik a megbocsátás erényét.
- De nem ezek... Ezért is jöttem el Saskatchewanból. Keresnek.
- Adnék egy tanácsot.
- Ugye, azt akarja, hogy írjak nekik? Tudom, hogy ezt akarja
mondani!
- Pontosan ezt akarom mondani. Látja? Már hallgat a szívére!
- Lehet benne valami - mondja Remy lelkesen. - Már csak azért is
megpróbálnám, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen érzés. Megírom,
visszahozom, elolvassuk, és megbeszéljük... Addig is szedem a
gyógyszereimet Holnap reggel megírom. Addig megrágom a dolgot...
Abban a pillanatban tudtam, hogy mit akart mondani, amikor megszólalt.
Talán így egy kicsit tisztább lesz az elmém is... Nem vagyok született
gyilkos. Tudja, ennek is már tizenegy éve.
Sokszor láttam már hiperaktívnak Remyt, de konkrét cél elérése
érdekében még soha.
Néhány nappal később megjelenik a rendelőben, hogy felolvassa a
művét. Egyszerre ideges és büszke. Apró szemével
 148

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

minduntalan rám pillant a két kézzel görcsösen szorongatott papírról,

és lesi minden reakciómat. Beszéd közben előre- hátra dülöngél, egyik
lábáról a másikra helyezi a testsúlyát.

Annak, akire tartozik:

Maguk nem ismernek engem, de lehet, hogy a borítékra írt névtől
megszólal a fejükben a vészcsengő. Én vagyok az, aki 1994. május 14-én
elvette a fiuk életét.
Ezt a levelet azért írom, mert szeretném, ha tudnák, hogy az óta a
szörnyű éjszaka óta nem múlt el egyetlen nap sem úgy, hogy ne
gondoltam volna arra a borzalmas cselekedetre, amit elkövettem.
Nem várom, hogy a családjuk megbocsásson nekem, azonban úgy
érzem, muszáj megírnom, hogy tudják: rettenetesen sajnálom, és
szégyellem, ami történt.
Tizenegy éve mardos a lelkiismeret, és biztos vagyok benne, hogy a
tizenkilenc éves fiuk ellen elkövetett bűnömet sohasem leszek képes
elfelejteni.
Reménykedem benne, hogy már nem olyan erős Önökben az a
gyűlölet, amelyet 1994-ben éreztek irántam. Ha mégis, azt is tökéletesen
megértem, és nem neheztelek érte Önökre.
Higgyék el, hogy igazán, teljes szívemből megbántam, amit tettem.
Már nem iszom alkoholt, és nem vagyok gyógyszerfüggő. Régóta nem
heroinozom, és most végül abbahagytam a kokaint is, amely minden
gonosz dolog forrása volt.
Elsősorban azért írok, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, amit
Önök és a családjuk ellen elkövettem, és remélem, hogy egy napon
megtalálják a lelki békéjüket.

Remy sohasem adta fel a levelet. Nekem adta emlékbe. Örülnék, ha

most leírhatnám, hogy sikeresen lerázta magáról a kokain rabigáját. Sajnos
képtelen volt rá, ezért abba kellett

É
 FÉNYNEK PEDIG LENNIE KELL!

149

hagyatni vele a metilfenidát szedését is. Elhatározása akkor futott

zátonyra, amikor összejött egy mentálisan labilis nővel, aki még nála is
jobban függött a kokaintól.
Remy kiolthatatlan optimizmussal és természetes humorérzékkel
rendelkezik. A lehetőség még most is adott a számára, csak éppen nagy a
bizonytalanság, de reményeim szerint ez a szikra sohasem alszik ki. A
vallomás és a levél - még akkor is, ha nem küldte el - nagy
megkönnyebbülést hozott a számára. Ez meglátszik az állapotán és a
kedvén is. Kokaino- zik, de azt mondja, sokkal kevesebbet, mint korábban.
Hiszek neki. Talán egy újabb beszélgetés, vagy a szoros lelki kapcsolat egy
következő pillanata velem vagy mással ismét segíthet majd rajta.'
*

- Anyám szerint én vagyok Kanada leghíresebb narkósa - mondja

Dean Wilson keserű öngúnnyal.
Lehet benne valami.
Dean politikai rendezvények és nemzetközi kábítószeres konferenciák
közismert figurája. Ő a VANDU (Vancouver A reá NetWork of Drug Users
- a vancouveri térség kábító- szereseinek hálózata) egyik társalapítója; a
drogozás kriminalizálása ellen és káros hatásainak csökkentése érdekében
harcoló aktivista; a biztonságos injekciózást lehetővé tevő SIS (Supervised
Injection Site - felügyelt injekciózó hely) létrehozásának legfőbb
kezdeményezője. Egyszer olyan beszédet mondott egy szenátusi bizottsági
meghallgatáson, amelyről az

11Boldogan jelenthetem, hogy amikor 2007-ben utoljára átolvasom a kézirat- mik ezt a
részét, Remy már két hónapja leállt a kokainnal, és a metilfenidát szedése mellett tökéletesen
jól van.(A szerző)
 150

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

egybegyűltek azt mondták, hogy az volt életük egyik

legmeghatározóbb élménye.
A vékony, örökmozgó férfiban annyi energia buzog, hogy még akkor
is jár a keze-lába, amikor ül vagy áll. Gyorsan beszél, egyik témáról a
másikra vált, és csak azért áll meg időnként egy-egy pillanatra, hogy a saját
sziporkáin elnevesse magát. Ötvenéves, de más ADD-sekhez hasonlóan ő is
fiatalabbnak látszik a koránál. Tudja, hogy nálam is megállapították
ugyanezt a diagnózist, és hangos nevetéssel díjazza, amikor kifejtem neki
azt a - természetesen nem komoly - teóriámat, hogy mi, ADD-sek azért nem
öregszünk, mert nem adódik hozzá az éveinkhez az az időszak, amelyben
képtelenek vagyunk valamire odafigyelni.
Deant akkor kapta szárnyára a hírnév, amikor a nemzetközi porondon
bemutatták Nettie Wild Fix: The Story of an Addicted City (Fixáció: Egy
függő város története) című dokumentumfilmjét, ami több díjat is elnyert. A
nyitó képsorokon Dean látható, amint elegáns öltönyben, gyors léptekkel
megy valahová a Hastingsen, és közben előadja, hogy valamikor kapott egy
díjat az IBM-től, mert mindenki másnál több számítógépet adott el
Kanadában. A következő jelenetben deréktól felfelé meztelenre vetkőzik,
majd megmutatja teletetovált felsőtestét és karjait, aztán beinjekciózza
magát tiszta heroinnal.
- Egyszer, talán már akkor, amikor önök ezt a filmet látják, én is
ugyanolyan normális leszek, mint bárki más - mondja a kamerába.
Nem így lett. Dean időnként azóta - 2002 óta - is heroi- nozik, és
szinte folyamatosan kokainozik. Metadont szed, és néha megpróbálja
elhitetni velem, hogy tiszta. Hébe-hóba talán sikerül is átvernie, azonban
most teljesen őszintén beszél a kábítószer-használatáról.

É
 FÉNYNEK PEDIG LENNIE KELL!

151

- Idő kellett hozzá, hogy megbízzak magában - mondja de most már

nagyon csípem, hogy amikor fel vagyok baszva, akkor nyugodtan
megmondhatom magának, hogy igenis, most fel vagyok baszva.
Korábbi tapasztalataim szerint néha ezzel a kijelentéssel kezdi, amikor
át akar ejteni. Mostanában már néhány hónapja leállt az injekciós drogok
használatával, és optimistán, energikusan tekint a jövőbe.
- A film következő részében remélhetőleg újabb eredményekről is
beszámolhatunk - veszi tréfára harcát a kábítószerrel.
A férfi a Sunrise Szállón lakik egy egyszobás apartmanban, amely
nagyban különbözik egykori lakásától, amit Vancouver déb részén, egy
drága lakóházban bérelt, amelyben egyedül nevelte három gyermekét,
miközben több százezer dollárt keresett évente.
- Volt egy számítógépboltom - meséli -, már akkor, amikor egy
mikroszámítógép még borsos 40 ezer dolcsiba került. Reggel és este
heroinoztam... tizenkét évig, mindennap. A kölykök minden második
hétvégén elmentek az anyjukhoz. Amint felraktam őket a buszra,
hazarohantam, behúztam a függönyöket, bezártam ajtót-ablakot, és totálisan
belőttem magam... egészen vasárnap estig, mert akkor jöttek haza a srácok.
Ezután következtek az öltönyös-nyakkendős hétköznapok, a következő két
hétvégén meg a baseball- és focimecs- csek, közben pedig teljesen
kikészített a kéthetes folyamatos haldoklás, mire a soros második hétvégén
végre ismét bezárkózhattam, hogy jól érezzem magam.
- Az évek során egyre nehezebbé vált megőrizni a látszatot - folytatja.
- Mindenkinek hazudtam, magamat is beleértve. Aztán eljött a bukás ideje,
és én irtózatosan nagyot buktam. A feleségem, aki korábban nálam is
keményebben drogozott, addigra teljesen leszokott, és hozzá kerültek a
kölykök. Azonnal
 152

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

a kokainhoz menekültem vissza, pedig akkor már tizenhárom éve nem

nyúltam hozzá... fél év alatt 180 ezer dollárt vertem el. Mire észbe kaptam,
itt találtam magam, a Cobalt Szállón*.
Deant szerető és tehetős nevelőszülők nevelték fel. A szép gyermekkor
és az üzletileg rendkívül sikeres évek ellenére hat évet töltött börtönben
kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények miatt.
- Maga szerint mi volt a legrosszabb, amit elkövetett? - kérdezem.
Dean arca megvonaglik, majd elmesél egy esetet a börtönéveiből,
amely kegyetlensége és közönségessége miatt még ma is kísérti, és a világ
összes kincséért sem követné el újra.
- Maga a második ember, akinek elmeséltem. Ann volt az első, aki
már jó ideje az élettársam. Odabent sok szörnyű dolgot láttam és műveltem,
és úgy éreztem, senkinek sem tudnám elmondani. Ann végül előállt azzal az
ötlettel, hogy írjam le. Leültem, és megállás nélkül teleírtam tizenöt oldalt.
Három hónappal később megkért, hogy olvassam fel neki. Megtettem.
Végre hangosan is elmondtam. Nagyon hálás voltam Ann-nek, amiért
kiszedte belőlem. Sokkal jobban éreztem magam. Aztán elégettem az
összes lapot.
- Miközben az elszenesedett papírdarabokat piszkálgattam - folytatja
-, rájöttem, hogy vissza kell hoznom a fényt az életembe. Különben a nagy
semmiért éltem volna át az összes szörnyűséget. Fénynek pedig lennie kell!
Hiszem, hogy létezik igazság... ha máshol nem, hát egy másik világban. A
spirituális igazságra gondolok. Nem Istenre, meg ilyesmire, hanem arra a
tényre, hogy a világ jó, mindenki egyformán jó benne, és én azt akarom,
hogy ez a jóság bennem is meglegyen...

* A Cobalt Szálló is egy, a drogosok számára fenntartott Downtown Eastside-i intézmény,

de ez nem a PHS égisze alatt működik.(A szerző)

É
 FÉNYNEK PEDIG LENNIE KELL!

153

- Ezért lettem aktivista - meséli tovább. - A VANDU alapötlete az

volt, hogy bízzunk meg a megbízhatatlanokban, segítsünk az elesetteken.
Aztán a dolog egyre komolyabb lett, és politikai jelleget öltött. A szavunk
elért a város vezetéséhez, sőt a kormányhoz is. Szenátorokat vezettem
körbe a környéken, és megmutattam nekik, hogy itt a drogoknál többről van
szó: egy közösségről. Ezért támogat minket egyre több politikus, és ezért
értünk el annyi mindent.
Nem tudom, mennyire tudható be csak Dean szervezetének a politikai
szélirány megváltozása, de az biztos, hogy tényleg büszkék lehetnek a
kezdeményezésükre.
- Az egyik régebbi, akkor még kemény vonalas polgármester, Philip
Owen egyszer azt mondta, hogy az összes kábítószerfüggőt be kellene
zsuppolni a chilliwacki katonai bázisra. Két évvel később ő lett a SIS egyik
legodaadóbb híve. Akkor is mellénk állt, amikor bevonultunk a városházára
egy koporsóval, amely a halottainkat jelképezte, akik túladagolás miatt
mentek el. A tanácsnokok ki akartak zavarni minket, de én kértem tőlük öt
percet, nem többet, és Owen polgármester ezt meg is adta. Örökké hálás
vagyok neki, amiért meghallgatott minket. Most a kábítószeresek
megsegítéséért folyó harc világszerte elismert élharcosa, Vancouver pedig
ennek a küzdelmes munkának a mintavárosa. És mindezt kik indították el?
Mi magunk; egy maroknyi drogos, de ennek a közösségnek a halvány
fénysugarai még ma sem kapnak elég nagy publicitást.
Dean szállóján él néhány idősebb ember is. Ha nem látja őket
huszonnégy óra hosszat, utánanéz a hogylétüknek. A segítségre szorulók
között sok a szexmunkás is. Ha egy lány nem megy haza a nap végén, Dean
csoportja azonnal elkezdi keresni a környéken.
- Amikor a West Enden laktam, beszálltam a liftbe, és nem néztem rá
senkire. Csak a padlót, a lift tetejét vagy az
 154

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

emeleteket jelző számokat bámultam. Nem ismertem a szomszédaimat.

Most mindenkit ismerek, és itt mindenütt egyformán jól érzem magam.
Dean folyamatosan beszél, mondókáját a hiperaktív gesztusaival és
testbeszédével kíséri, amelyek miatt még ülés közben is olyannak látszik,
mintha kocogna.
- Itt általános a közöny - mondja tovább -, ugyanakkor azt is tudjuk,
hogy mások nem törődnek velünk. Az itteniek többségével egyébként soha
nem is törődött senki, ezért nekünk kell törődnünk egymással. Már az is
sokat jelent, ha megkérdezzük a másiktól, hogy van, aztán ki-ki megy a
dolgára. Az odafigyeléssel valahogyan ellensúlyozzuk azt, hogy különben
meg állandóan marjuk egymást. Itt is van kedvesség, és az emberek sokat
segítenek egymásnak.
Dean pontosan tudja, hogy az addikciók leglényegesebb eleme az
izoláció. Az emberek leggyakrabban a pszichológiai elszigeteltség miatt
lesznek szenvedélybetegek, és ezután már a függőségük izolálja őket, mert
minden másnál - még az emberi kapcsolatoknál is - fontosabbak lesznek
számukra a drogokkal kapcsolatos motivációk és viselkedésminták.
- Persze hogy vannak csetepaték - mondja -, de tartozni kell
valamilyen közösséghez, még akkor is, ha az az ország legszegényebb
zugában található legeldugottabb klub is.
- És amikor valaki már ehhez sem tartozik - mondom -, akkor kizárt,
hogy bármely más klubnak a tagja lehessen.
A Downtown Eastside-on sok önkéntes, elkötelezett gondozó és
segélycsoport tevékenykedik. Gyakoriak a nevetségesen kicsinyke
költségvetéssel elindított innovatív kezdeményezések, amelyekben olyanok
vesznek részt, akik korábban maguk is valamilyen függőségben szenvedtek.
A harmadik fejezetben volt szó Judyról, aki sikeresen leszokott a kokainról.
Más önkéntesekkel együtt rendszeresen részt

É
 FÉNYNEK PEDIG LENNIE KELL!

155

vesz olyan éjszakai őrjáratokon, amelyek célja a szexmunkások

védelme.
- Rajtuk tartjuk a szemünket - meséli. - Elbeszélgetünk velük, vagy
legalább rájuk köszönünk, és megkérdezzük, nincs-e szükségük segítségre.
Ellátjuk őket gumióvszerrel. Szeretnénk, ha éreznék, hogy van kihez
fordulniuk a bajban.
Judy énképe csodálatos átalakuláson ment át, mióta visz- szatért az
önbecsülése attól, hogy másokon segít. A mostani fényképein olyan
önbizalom és céltudatosság sugárzik belőle, amilyen alig egy éve még
elképzelhetetlen lett volna. Akkoriban intravénás antibiotikumos kezelésben
kellett részesíteni egy súlyos, lebénulással fenyegető gerincvelői fertőzés
miatt, és annyira gyengék voltak a nyakizmai, hogy a koponyájába fúrt
csavarokkal rögzített nyakmerevítőt kellett viselnie.
- Sokszor és sokféle fertőzést elkaptam már, de ez tényleg nagyon
durva volt - mondta Judy nem sokkal azután, hogy kijött a kórházból. - A
fejembe fúrt csavarok, a kényelmetlen fémketrec és a mozgásképtelenség
felnyitották a szememet. Na ja... amikor eszembe jut a drog, az utolsó öt
hónap szenvedéseire gondolok, és arra, hogy nagyon nem érné meg
visszaesni.
- Amikor kábítószereztem, csőlátásom volt - emlékezik vissza most,
a rendelőben. - Igazából észre se vettem, hogy rajtam kívül is van élet. Csak
az én kis világomat ismertem. Mindig egy téma körül forogtak a
gondolataim: a következő löket, kavics vagy akármi. Azóta kitárult a világ.
Rengeteget sétálok, közben elnézegetem az embereket, a turistákat.
Némelyikükre ráköszönök; megkérdem, hogy vannak. Valahogy mintha
nem is én lennék... ami elég furcsa... de jó érzés. Tetszik, de szokatlan.
Mindig attól félek, hogy vége lesz, és hamarosan megváltozik. Most nem
arról van szó, hogy pesszimista lennék, hanem az egész rendkívüli, és kissé
még idegen számomra.
 MÁSODIK RÉSZ

ORVOS, GYÓGYÍTSD
MEG MAGADAT!
Az addikció lényegében úgy határozható meg mint olyan erőfeszítés,
amelynek során az élet nehézségein külső gyógymódokkal próbálunk meg
úrrá lenni... Sajnos ezek a külső eszközök - amelyek segítségével kellemes
élményeket szeretnénk megtapasztalni - kétélű fegyverek: egyszerre jók és
rosszak is. Egyetlen külső gyógymód sem képes úgy javítani az
állapotunkon, hogy közben ne rontson rajta.

Dr. Thomas Hóra Beyond the Dream: Awakening to Reality (Az

álmokon túl: ébredés a valóságra)
 KILENCEDIK FEJEZET

Hatalmába keríti, hogy megismerje

Nehéz betelni azzal, ami már majdnem működik.

Dr. Vincent Felitti

Ma otthon maradok, de a munkám itt is utánam nyúl. Susan, az

egészségügyi vezetőnk felhív telefonon, szokatlanul ideges a hangja.
- Mr. Grant visszajött a szállóra. Mit csináljunk?
Nagy nehezen megállóm, hogy ne káromkodjam el magam, mert ma
nagyon nincs türelmem hozzá, hogy drogosokkal bajlódjam. A
szabadnapomon szerettem volna itthon maradni, és dolgozgatni a
könyvemen.
„Mr. Grant” - valójában Gary - egy szürke szakállt viselő, hordóhasú,
medveszerű férfi, aki nem mellékesen HlV-pozi- tív és cukorbeteg - tehát
két komoly rizikófaktorral is rendelkezik, amelyek fertőzésekre
hajlamosítanak. Mindazonáltal egyik sem tartja vissza attól, hogy a lábán
található összes vénáját széttrancsírozza kokainos injekciókkal. A karján
annyira hegesek, és úgy tönkrementek már az erei, hogy teljességgel
használhatatlanok. A jobb nagylábujján van egy jókora tá
 160

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

lyog, amelyből állandóan szivárog az alatta rothadó, feketés hús bűzös

váladéka. Két hétig győzködtük, hogy feküdjön be a kórházba, mert már
csak az intravénás antibiotikumok segíthettek volna a lábujján.
- Na jó. Holnap bemegyek - mondta végül, de semmi sem lett belőle.
Négy napja, pénteken, késő este, felmentem hozzá a hetedikre, mert a
sebét rendszeresen kezelő nővér kétségbeesetten leszólt a rendelőbe:
- Doktor úr, szerintem a mentális állapotára hivatkozva el kellene
rendelnie a kényszerkezelését.
Gary valójában nem pszichotikus, csak szenvedélybeteg, ezért nagyon
nem szerettem volna ehhez a végső fegyverhez nyúlni, de megígértem a
nővérnek, hogy megteszem, amit tudok. Mindenesetre magamhoz vettem a
kényszergyógykezelést elrendelő rózsaszín beutalót, de csak a
legeslegvégső esetre.
A medveforma Gary éppen akkor tért haza „beszerző körútjáról”. Más
Downtown Eastside-i betegeimhez hasonlóan úgy jut hozzá a
kokainadagjához, hogy - amint azt régi barátnője, Stevie egyszer gúnyosan
megjegyezte - „önkezdeményező, önszervező piaci tevékenységet folytat”.
Ezzel a vállalkozással mindenesetre fedezni tudja a mindennapi
kábítószeradagjait.
Stevie csak két hete halt meg májrákban. Nagyon közel álltak
egymáshoz Garyvel - Stevie úgy jellemezte kapcsolatukat, hogy „a szabad
kereskedelem híveinek szövetsége”. A nő halála nagyon megviselte a férfit,
aki azóta szinte folyamatos kokainmámorban tölti a napjait.
- Mindenki nagyon aggódik magáért - mondtam -, és pontosan ezért
jöttem fel én is.
- Hát, ami azt illeti, én is nagyon aggódom magamért.
 Hatalmába keríti, hogy megismerje

161

Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban Kenyon, és botjára

támaszkodva bekukkantott a szobába.
- Hoztál kristályt, Gary? - kérdezte metsző fejhangján.
Engem láthatóan észre sem vett.
- Elmész a picsába, te barom! Nem látod, hogy itt a doki?!
- Oksa! - válaszolta Kenyon olyan babusgató hangon, mintha egy síró
kisgyereket akarna megnyugtatni. - Majd visszajövök!
Elsántikált, de botja kopogása még sokáig visszhangzott az épületben.
- Az egész lábát elveszítheti - mondtam. - Az üszkösödés gyorsan
terjed.
- Ja, látom. Nézze, ha azt mondja, be kell mennem a kórházba, hát
bemegyek!
- Mélységes örömmel tölt el, hogy így megbízik a véleményemben.
Bárcsak ugyanígy megbízhatnék én is abban, hogy tisztességesen betartja
az ígéretét! - mondtam szándékosan élesen. - Ugyanezt mondta a múlt héten
is, és tessék: azóta kétszeresére nőtt a fekély. Hajlandó ma este bemenni?
- Ajjaj! Péntek este inkább ne! Holnap reggelig úgyse csinálnának
velem semmit.
- Gary, nagyon utálom, hogy ezt kell mondanom, de ha holnap
délelőtt 11-ig nem teszi tiszteletét a sürgősségin, akkor kénytelen leszek
beszámíthatatlannak nyilvánítani, és önveszélyesség miatt elrendelni a
kényszergyógykezelését. Pedig igazság szerint pontosan tudom, hogy maga
nem őrült, de akkor is úgy viselkedik, mintha elment volna az esze.
Ebben maradtunk.
Néhány hónapja ugyanezt mondtam Devonnak is, aki nem engedte
kezelni a gerinctályogját, és úgy nézett ki, hogy mind a négy végtagja
lebénul. Ritkán nyúlok ehhez az eszközhöz, mert nem tartom etikusnak,
emellett nem is mindig
 162

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

hatásos. Devon esetében kénytelen voltam beváltani a

fenyegetőzésemet, és azóta is egyfolytában hálálkodik érte.
Másnap Gary bement a kórházba, de felírtak neki egy hatástalan
antibiotikumot, és hazaküldték. A szálló személyzete nem szólt időben,
ezért nem tudtam az esetről, így nem tudtam beszélni a sürgősségi osztály
orvosával sem. Vasárnapra maradt a férfi felvételének elintézése és a
megfelelő szakorvos felkérése a kezelésére. Ma, kedden Gary kiszökött az
AIDS- osztályról, és hazamenekült a Portlandbe. Az antibiotikumok már
hatástalanok; szerdára jegyezték elő amputációra, és a világért sem akar
visszamenni.
Susan tisztában van azzal, hogy szabadnapom van, azt is tudja, hogy a
délelőttöt írással töltöm, de úgy véli, Gary helyzete túl kényes ahhoz, hogy
az engem helyettesítő orvosra tukmálja a megoldását. Mondom neki, hogy
rendben, benézek, és a legrosszabb esetben kitöltőm az ominózus
rózsaszínű beutalót A nő megkönnyebbülten elköszön.
Útban a szálló felé felhangzik fejemben saját függőségem csábító
hangja, és megpróbál rávenni, hogy álljak meg a Sikora-féle lemezboltnál.
Legyűröm magamban az erős kísértést, mert ebben a helyzetben semmi sem
igazolhatná a késlekedést. Mikor beérek a Portlandbe, kiderül, hogy Gary
az utolsó pillanatban meggondolta magát, visszament a kórházba, és még
sikerült megúsznia, hogy egyszer és mindenkorra kitegyék a szűrét.
Helyes! Egy bonyodalommal kevesebb, és egyébként sem az a
kedvenc foglalatosságom, hogy a grabancuknál fogva rángassam el a
betegeimet a kórházba. Bevágom magam a kocsiba, és elindulok hazafelé a
Downtown Eastside-ról, a drogfüggők nyomorúságos planétájáról, ahol a
kábítószeresek és a dílerek a hét összes napjának minden órájában azzal
vannak elfoglalva, hogy szenvedélyük kielégítése céljából át
 Hatalmába keríti, hogy megismerje

163

verjék, megzsarolják, manipulálják és agyba-főbe verjék egymást

*

A Szent Pál Kórház felé veszem az utam, ahol a Portlanden végzett

munka mellett pszichiátriai betegek gondozását végzem. A szokásos úton
indulok el: kihajtok a Portland garázsából, a sikátorból balra kifordulok az
Abbottre, onnan jobbra a Penderre. Az Abbott-től kétsaroknyira felgyorsul
a pulzusom, mert közeledem a Sikorához, amely vitán felül a világ egyik
legkiválóbb klasszikus felvételeket forgalmazó szaküzlete.
Az elmémet és a testemet marja a vágy, hogy hozzájussak egyik
kedvenc operaénekesem, a tenor Rolando Villazón legújabb CD-jéhez.
Szerdán voltam itt, hogy kifizessem a legutóbbi rendelésemet, és akkor még
sikerült úrrá lennem a vásárlási vágyamon. A bennem lakozó zenebolond
most egyre hangosabban követeli, hogy menjek vissza a felvételért. Kell
nekem, méghozzá azonnal! A vágy apró gondolatszikra- ként kezdi, majd
gyorsan megszilárdul, és teljes súlyával rátelepszik az elmémre. Szinte már
tapintható - ellenállhatatlan gravitációs ereje van. A feszültség csak akkor
csökken, amikor engedek a kísértésnek.
Egy órával később kilépek a Sikorából, kezemben a Villa- zón-
lemezzel és több másik CD-vel. Gábor vagyok, kényszeres klasszikus zenei
CD-ket vásárló szenvedélybeteg.’
Mielőtt folytatnám, megjegyzem, hogy nem teszek egyenlőségjelet a
zenemániám és betegeim életveszélyes szokásai közé. Messze nem ez a
helyzet. Az én megszállottságomat is addikciónak nevezem, de fényévnyi
távolságra van páciense-

* Az Anonim Alkoholisták Klubja mintájára szerveződő szenvedélybetegklubok

klasszikus bemutatkozó formulája.(Aford.)
 164

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

im függőségeitől. Nyilvánvaló a különbség az én viselkedésem és az ő

önpusztító életvitelük között, ám a hasonlóságok is ugyanilyen
nyilvánvalóak - és ugyanilyen lealacsonyítóak. Az addikciót nem egy
egységes, szilárd entitásnak tekintem
- nem egyszerűen van valakinek, vagy nincs -, hanem egy, nagy
kiterjedésű kontinuumnak tartom. Meghatározó központi elemei minden
függő személynél megtalálhatók - a társadalom csúcsán elhelyezkedő,
közmegbecsülésnek örvendő munkamániásoknál ugyanúgy, mint a rossz
hírű sikátorokban bóklászó, lerongyolódott és kriminalizált krekkeseknél.
Én is valahova ebbe a kontinuumba helyezem magamat.
Az elmúlt két hónap során minden héten többször is bementem a
Sikorába; és akkor még nem is említettem azt a Varázsfuvola CD-t, amelyet
az egyik belvárosi sugárúton vettem; a torontói lemezboltot, ahol a
legutóbbi író-olvasó találkozói körutam alkalmával megfordultam; nem is
beszélve a New York-i Tower Recordsról. Még csak február közepe van, de
idén már 2000 dollárt vertem el klasszikus hangfelvételekre. Többszörösen
megszegtem azt a feleségemnek, Rae-nek tett ígéretemet, amely szerint
visszafogom magam a karácsony előtti ezerdolláros tobzódás után.
Reggeltől estig csak azon jár az eszem, hogy milyen zenét kell
megszereznem. Órákat töltök el az interneten a klasszikus zenei honlapok
nézegetésével
- ezt az időt nemcsak a család sínyli meg, hanem ez a könyv is, mert
vészesen közeleg a leadás határideje. De mit csináljak akkor, ha az egyik
kritikában azt olvasom, hogy „egyetlen magára valamit is adó
szimfonikuszene-/kórusmű-/zongo- rarajongó sem engedheti meg magának,
hogy ez a darab hiányozzon a gyűjteményéből”?
Gyakran tör rám hirtelen az érzés, hogy nem lehetek meg enélkül a
Dvorak- szimfóniaciklus vagy anélkül a Bach h-moll mise nélkül, de, itt
van ez az érdekes feldolgozása is Haydn
 Hatalmába keríti, hogy megismerje

165

Párizsi szimfóniájának. Nem viselhetem el, hogy ne legyenek a

birtokomban Rahmanyinov prelűdjei, a Figaro házassága, a Bachianas
Brasileiras vagy Sosztakovics kamarazenéinek különböző változatai.
Kellenek a Wagner-ciklusok, valamint Bach cselló- és hegedűszólói is.
Most, azonnal muszáj megszereznem Locatelli FArte dél Violinóját, egy új
Rautavaara CD-t, a Diabelli-varációkat, Pierre Hantái Goldberg-varációinak
új kiadását, Schnittke, Henze és Mozart összes hegedűversenyét még akkor
is, ha két változata már megvan...
A fülhallgató evés, írás, sőt alvás közben is rajtam van. Nem tudok
kutyát sétáltatni úgy, hogy ne szólna a fülemben egy szonáta, szimfónia
vagy ária. Klasszikus zenefelvételeken jár az agyam ébredéskor, egész nap,
lefekvéskor, sőt álmomban is.
Beethoven harminckét zongoraszonátát komponált. Nekem mindegyik
megvan - öt különböző feldolgozásban, de lehetne több változatban is, mert
elosztogattam, aztán némelyiket újra megvettem, méghozzá nem is egyszer.
A padláson is van két teljes készlet belőlük, de azokért én már fel nem
megyek. Beethoven mind a tizenhat vonósnégyese ugyancsak öt
példányban van meg, kilenc szimfóniája pedig hat kollekcióban, de
mindegyikből akad több is - szintén a padláson. Ha ebben a szent
pillanatban elkezdeném lejátszani a csak a polcomon található összes
Beethoven-művet, és csak ezzel foglalkoznék, hetekig tartana, mire
végighallgatnám. És még csak Beethovennél tartok! Néhány CD-be éppen
csak belehallgattam, de van sok olyan is, amely felbontatlanul sorakozik a
többi között a polcon. Rae gyanakvó.
- Nem lehet, hogy te kényszeres vásárló vagy?
A kérdés többször is elhangzott az elmúlt hetekben. Ilyenkor én
egyenesen belenézek Rea-nek - aki immár harminckilenc éve életem párja -
a szemébe, és hazudok. Magamat
 166

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

azzal nyugtatom, hogy nem akarom megbántani. Butaság, de attól

félek, hogy elvesztem a szeretetét. Nem akarok rossz színben feltűnni
előtte. Félek a haragjától, és pontosan ez az, amit nem akarok.
Néha jeleket adok - majdnem úgy, mintha le akarnék bukni.
- Elgyötörtnek látszol - jegyezte meg Rae egy januári estén.
- Igen, a CD-k miatt... - kezdtem a választ, mire végigmért, amitől
elpirultam zavaromban -, akarom mondani a CV-k miatt. Megígértem a
következő író-olvasó találkozók szervezőinek, hogy e-mailben elküldöm
nekik az önéletrajzomat.
Elég suta magyarázkodás volt. Gyötör a szégyen és a bűntudat, de
ezzel kell élnem. A probléma túlnőtt rajtam, de nem látok kiutat. Ismét - ki
tudja, hányadszor - elgondolkozom azon, hogy mindent bevallók.
A rá következő héten egyik reggel, kávézás közben felnézek az
újságból.
- Hű! - mondom Rae-nek. - Márciusban játsszák az operaházban a
Don Giovannitl
- Azt nem ismerem - húzza fel feleségem a szemöldökét. - Miről
szól?
- Don Jüanról, aki megszállott szoknyabolond volt. Kreatív,
energikus és elbűvölő férfi. Merész kalandor, de a lelke legmélyén gyáva,
ezért sosem lel rá a lelki békéjére. Kielégíthetetlen az erotika iránti
szenvedélye, amelyet egyszerűen képtelen lecsillapítani. Költői vénáját és
ékesszólási képességeit kizárólag a szép nem iránti hajsza szolgálatába
állítja, de hiába ejti rabul valakinek a szívét, máris a következő asszonyon
jár az esze. Egyébként gondosan feljegyzi a hódításait. Többször is
megnyílik előtte a kiút; de gorombán elutasít minden
 Hatalmába keríti, hogy megismerje

167

lehetőséget a feloldozásra. Nemcsak másokat gyötör, de a saját lelkét

is feláldozza. Nem hajlandó lealacsonyodni addig, hogy megbánja a bűneit,
és a darab végén a pokolra jut.
Rae úgy néz rám, mintha meglepődött volna - vagy ez a mindentudás
mosolya lenne?
- Olyan szépen mesélted el - mondja hogy szinte magam előtt láttam a
szereplőt. Csak nem áll közel a szívedhez?
De igen. Mozart mesterművéből már korábban is volt két
feldolgozásom, és a múlt hónapban újabb négy változatot vásároltam.
Egyiket sem hallgatom végig soha. Rae-nek persze semmit sem árulok el.
Valójában én is egy kicsit Don Gio- vanni vagyok, de messze nem olyan
elragadó, mint Mozart figurája, viszont én nem nőkkel csalom meg Rae-t,
hanem operákkal.

Nem mindenki érti, miért addikció az, ha valakinek hat különböző

változata van a Don Giovanníbó 1, elvégre nincs abban semmi rossz, ha
valaki szereti a zenét, bolondul a művészetért, és megtisztulást keres az
esztétikai élményben. Az embereknek szükségük van a művészetekre és a
szépségre. Ez tesz minket emberré. Képesek vagyunk a szimbolikus
önkifejezésre, és arra, hogy élményeinket elvont formában fogalmazzuk
meg. Más fajoknak a több millió éves törzsfejlődés ellenére sem alkalmas
az agya arra, hogy egy Mozart közéjük születhessen. A szépség imádata
emberi sajátosság, sőt követelmény, én pedig imádom a zenét. Ez a
legelvontabb művészet, mert szavak és vizuális képek nélküli
kommunikációt valósít meg. Számomra mindenképpen a legközvetlenebb,
legletisztultabb művészi kifejezési forma. Szavakkal vagy szavak nélkül is
ékesszólóan beszél fájdalmakról és örömökről,
 168

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

kétségekről és bizonyosságokról, letargiáról és lelkesedésről, e világi

vágyakról és túlvilági fenségről. A zene provokál, érzelmekkel tölt el,
megindít, és megnyugtatja a lelkemet. Olyan emóciókat szabadít fel
bennem, amelyeket életemben egyébként háttérbe szorítok. Thomas de
Quincey azt írta az Egy angol ópiumevő vallomásaiban, hogy a zenének
hatalmában áll, hogy az élet szenvedélyeit „magasztos, légies, fennkölt
formában” jelenítse meg - bár neki ópium kellett hozzá, hogy ezt értékelje.
Tehát igen: a zene a szenvedélyem - ám ugyanakkor függő is vagyok, ami
teljesen más lételméleti kategóriába sorolandó. Az addikciók sokkal inkább
szólnak a valami iránti sóvárgásról, mint az adott dolog birtoklásáról - még
akkor is, ha normális emberi vágyakra emlékeztetnek. A függő
üzemmódban működő emberben nem az óhajtott entitás birtoklása vagy
élvezete gerjeszti az emocionális töltést, hanem a felkutatása és a
megszerzése. A legnagyobb örömöt a vágyódás csupán pillanatokig tartó
beteljesedése jelenti.
A vegytiszta addikció az a kérészéletű élmény, amelynek röpke
másodpercében a függő személy nem függővé válik. Az addikt személy a
hiány állapotának a hiánya után sóvárog. Egy elillanó pillanatra
megszabadul az üresség, az unalom, az értelmetlenség, a kínzó vágy, a
kiszolgáltatottság és a fájdalom érzésétől. Szabad lesz. Az addikció külső
okának - legyen az kábítószer, gyógyszer, tárgyak vagy tevékenység -
rabigája azért jön létre, mert elérhetetlen az a nyugodt, sóvárgásmentes
állapot, amelyre a függő személy vágyik. Zorba, a görög azt mondta, hogy
„semmit sem akarok, és semmitől sem félek; szabad vagyok”. Sajnos csak
nagyon kevesek vagyunk Zorbák.
Engem a zene akkor is felvillanyoz, amikor függő üzemmódban
működöm, de ez nem tart vissza attól, hogy még több felvételt kutassak fel,
szerezzek meg, és ennek nem a zenéim boldog élyezete, hanem a
kielégületlenség lesz az ered
 Hatalmába keríti, hogy megismerje

169

ménye. Minden CD megvásárlásakor megpróbálom elhitetni

magammal, hogy most már igazán teljes a gyűjteményem. Na de ha még az
is az enyém lenne - csak még egy, tényleg az utolsó! -, akkor tényleg
megnyugodnék. Az illúziónak vége. Sakyong Mipham szerzetes, a nagy
buddhista tanítómester szerint „a csak még egyet a szenvedés körét egyben
tartó té-
tm\

nyezo .
A szabadság pillanata akkor a legkézzelfoghatóbb, amikor leparkolok,
odarohanok a Sikorához, a bejárat előtt lelassítok, hatalmasat sóhajtok, és
benyitok. Egyetlen nanoszekundumig úgy érzem, hogy az élet tele van
határtalan lehetőségekkel. Dániel Barenboim zongoraművész-karmester
szerint „a zene végtelenségét csak úgy érzékelhetjük, ha magunkban is
keressük ezt a minőséget”2. Tökéletesen igaza van. A függők azonban nem
ezt a fajta végtelenséget keresik.
Amikor megérintem sóvárgásom tárgyát, először az adrenalinszintem
megy fel. Ezután elárasztják agyamat a kellemes érzést előidéző kémiai
anyagok, miközben kezemben tartom az új CD-t, amely időleges enyhülést
hoz felajzott állapotom feszültségére. Fizetek, majd alig lépek ki az
üzletből, máris elindul felfelé az adrenalinszintem, mert az elmém már a
következő beszerzés körül forog. Bármelyik addiktív tevékenység
megszállottja - legyen az a szex, a szerencsejáték vagy a vásárlás -
megmondhatja, hogy ő is ugyanígy éli át saját kémiájának változásait.

1
> -

Ugyanez a cselekménysorozat ragad magával évtizedek óta újra és

újra, mióta a gyermekeim...
Állj! Hiszen valójában nem „a cselekménysorozat ragad magával” -
mindenesetre trükkös megfogalmazás azért, hogy
 170

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

a történést magamon kívülre helyezzem, mintha tőlem független, élő

entitás lenne. Nem! Helyesen így hangzik: ezt csinálom évtizedek óta,
mióta a gyermekeim még egészen kicsik voltak.
Sok-sok év alatt több ezer dollárt költöttem el kompaktlemezekre.
Szemrebbenés nélkül képes voltam egy-két óra alatt több száz dollárt is
elverni. Az egyéni rekordom nyolcezer dollár volt egyetlen hét alatt. Csak
annak a jövedelemnek a révén sikerült elkerülnöm a pénzügyi katasztrófát,
amelyre úgy tettem szert, mint a világ szemében önfeláldozó - értsd
munkamániás - orvos. Másutt már leírtam, hogy önigazolásul úgy
tekintettem a saját költekezésemre, mint a nehéz munkám miatti
kárpótlásra: az egyik addikció igazolja a másik alibijét.
A probléma a következő volt: mindkét dependens viselkedési formám
rám általánosságban jellemző dolgokat reprezentált, és nálam mindkettő
aránytalanul eltorzult. A zene és a könyvek iránti függőségeimet
nagyszerűen leplezni lehet úgy, mintha valamilyen esztétikai élmény
élvezetei lennének, a munkamániámat pedig be lehet állítani humanitárius
tevékenységnek - emellett természetesen sok mindenben lelek esztétikai
élményt, és tényleg segíteni akarok másokon. A világon nem én vagyok az
egyetlen, akit túlzó módon rabul ejtett a klasszikus zene, és nem az egyedüli
vagyok, akinek több feldolgozásban is megvannak a muzsika nagyjainak
mesterművei. Mi a helyzet másokkal, akik rajonganak valamiért - ők is
függők? Nem, nem mindenki, de sokan közülük igen - látom őket az
üzletekben, és olvasom a bejegyzéseiket a világhálós fórumokon. A
szenvedélybetegek tudnak egymásról. Bármelyik passzió addikcióvá
alakulhat, de hogyan lehet ezt felismerni? Igen egyszerűen:^! kell tenni azt
az alapvető

*Ez a bekezdés, és néhány másik is, aScattered Minds(Szétfoszlott elmék) című

könyvemből származik, áiriélyét áz ADHD-ről írtam.(A szerző)
 Hatalmába keríti, hogy megismerje

171

kérdést, hogy „ki a főnök, az ember vagy a viselkedése?” Egy

szenvedély uralása lehetséges, ám az a megszállott szenvedély már
függőség, amelyet egy személy képtelen az ellenőrzése alatt tartani. Az
addikció emellett olyan ismétlődő viselkedési forma, amelyhez az egyén
még azon az áron is ragaszkodik, hogy tudja, kárt okozhat vele magának
vagy másoknak. A kulcsmozzanat az adott személy belső viszonya a
szenvedélyéhez és a vele összefüggő magatartáshoz.
Aki a leírtakban kételkedik, annak azt javaslom, tegyen fel magának
egy egyszerű kérdést! „Ragaszkodom-e olyan mértékben ehhez vagy ahhoz
a dologhoz vagy tevékenységhez, hogy akkor sem hagynám abba, ha
tudnám: ezzel kárt tehetek magamban vagy másokban?” Ha a válasz igen,
az illető addikt. Az is függő, aki még akkor is képtelen lemondani
valamiről, ha erősen megfogadja.
Persze a dependenciák minden fajtájánál van egy mélyebb,
megcsontosodott réteg is: a tagadás állapota, amelyben minden józan érv és
bizonyíték ellenére elutasítjuk annak a beismerését, hogy rosszat teszünk
magunkkal vagy bárki mással. A tagadás állapotában senki sem képes
magának feltenni semmilyen kérdést. Ilyenkor körül kell nézni. Közel
állnak-e hozzám a szeretteim most, hogy a vágyam kielégült, vagy
elszigeteltebbek lettünk egymástól? Tényleg az lettem-e, aki valójában
vagyok, vagy ürességet érzek?
Az addikció a mindent felemésztő belső tűz miatt más, mint a nemes
szenvedély magasztos tüze. Az a szent tűz, amely a Hóreb hegyén az égő
csipkebokorban tudatta Mózessel az Úr jelenlétét, de nem égette porrá a
bokrot:

...és megjelenék néki az Úr angyala tűznek lángjában egy

csipkebokor közepéből, és látá, hogy ímé a csipkebokor ég vala; de a
csipkebokor meg nem emésztetik vala.3
 172

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Az egyszerű szenvedély táplálja az életet, megszentel, fényt ad, és

lelkesít. Ez a szenvedély nemes, mert az ego irányítja, azonban a függőség
már énközpontú, és legyűri az ént. A szenvedély ad, és gazdagít, az
addikció pedig meglop. A szenvedély az igazság és a megvilágosodás
forrása; a függőség a sötétségbe vezető kapu. Aki szenvedélyes, az sokkal
élettelibb, és akkor is győzedelmeskedik, ha nem éri el a célját. Az
addikciónál rendkívül fontos, hogy a végkimenetel táplálja az egét; enélkül
az ego üres és sivár lesz. Az a mindent felemésztő szenvedély pedig,
amelynek képtelenség ellenállni, az a következményeitől függetlenül is már
függőségnek minősül.
Az ember akár teljes életét egy szenvedélynek szentelheti, és ha ez
tényleg szenvedély, és nem addikció, akkor a szabadság, az öröm, a valódi
én és az értékek megbecsülésének képessége is megmarad. A függőségben
nincs öröm, szabadság és semmiféle megbecsülés. A szenvedélybeteg saját
létének sötét, szégyennel terhelt zugaiban tévelyeg. Jómagam is látom
Downtown Eastside-i betegeim szemében a szégyen szikráját, és ugyanezt a
szikrát látom a tükörben is.
Az addikció a szenvedély sötét utánzata, és a csaknem tökéletes
hasonlóság könnyen megtévesztheti a naiv megfigyelőt. A sóvárgás és a
beteljesülés ígérete itt is megvan, ám az ajándék csak illúzió. A függőség
egy fekete lyuk. Minél jobban a hatalmába kerít, annál többet követel. A
szenvedéllyel ellentétben nem hoz létre régi dolgokból új értéket, hanem
mindent lealacsonyít, amivel csak kapcsolatba kerül, és mindent kevesebbé,
értéktelenebbé tesz.
Boldogabb leszek attól, ha engedek a kísértésnek, és hazatérek a
bevásárlásaimból? Fösvény módjára veszem számba legújabb
szerzeményeimet - Harpagon módjára dörzsölöm a markom kapzsi
örömömben, de közben a szívem egyre
 Hatalmába keríti, hogy megismerje

173

hidegebb. Amikor magamhoz térek a dőzsölés mámorából,

rádöbbenek, hogy elégedetlen vagyok.
A függőség centrifugális. Elszívja az ember életerejét, aminek a helyén
vákuum és tompa sivárság marad. A szenvedély energiával tölt el, és
kiteljesíti az emberi kapcsolatokat. Hatalmat ad, másokat pedig megerősít.
A szenvedély alkot, a szenvedélybetegség pusztít - először az én jön, és
csak utána következik minden más.
A Rémségek kicsiny boltja című musical az addikció briliáns
ábrázolása. Seymour, a tutyimutyi virágbolti eladó (akit Rick Moranis
zseniálisan alakított az 1986-os filmváltozatban) szíve megesik egy furcsa
és szokatlan kis növényen, amely már haldoklik a gyengeségtől. A palánta
talán fellendíthetné az üzletet, de van egy probléma: senki sem tudja, miféle
szerzet. Seymour a kedvese után Audrey II-nek nevezi el, és nem tudja,
hogyan gyógyíthatná meg, míg végül az egyik éjjel véletlenül megsebzi az
ujját, a növényke pedig mohón magába szívja a sebből csepegő vért. Ám a
növény éhsége csak ideiglenesen csillapodott, és több vért akar, ezért a férfi
kötelességtudóan újabb adagot ad az értékes nedűből. A film folyamán
kibontakozik a fejlődő növény személyisége, sőt elkezd beszélni. Az eleinte
még szánalomra méltó, kicsinyke palánta hízelegve bizonygatja, hogy
Seymour minden kívánságát teljesíti. Aztán amikor már nagy lesz, egy
napon ráparancsol Seymourra, hogy etesse, a megfélemlített férfi pedig
engedelmeskedik. A növény szépen gyarapszik, de a méretével együtt az
éhsége is nő, Seymour pedig anémiás - vérszegény - lesz: morális és fizikai
értelemben is. Amikor odáig fajul a helyzet, hogy a férfi már majdnem
meghal, úgy dönt, hogy holttestekkel táplálja a növényt, és új
részmunkaidős tevékenységbe kezd: gyilkolásba. A végére ádáz küzdelem
bontakozik ki Seymour és a vérszomjas Audrey II között. A hatalmas és
erős növény
 174

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

már a barátság látszatát sem akarja fenntartani. Ugyanilyen a függőség

is. Csak néhány csepp vérrel kezdődik, amit az ember készségesen feláldoz,
azonban a helyzet hamarosan odáig fajul, hogy rátelepszik az emberre, és
uralkodik felette, majd elkezdi felemészteni őt és a környezetét, és ekkor
már óriási szenvedés árán lehet csak elfojtani.
Amikor bekerülök a függőség forgatagába, teljesen elveszítem az
önkontrollomat. Egyre jobban érzem, hogy csökken bennem a morális
tartás, miközben fokozatosan kiürülök. Üresség néz vissza rám a tükörben a
szememből. Félek, hogy a Sikorában már barátommá lett eladó is átlát a
vékony álarcomon. A külszín mögött nincs más, mint az azonnali,
pillanatnyi öröm iránt remegő organizmus. Nem egy zeneimádó áll a
pultnál, hanem egy szánalmas puhány. Érzem, hogy sajnálnak. Bárhova
megyek, mindenütt szerepet játszok.
- Hogy van, doktor úr? - kérdezik a Szent Pál Kórházban a nővérek.
- Köszönöm - válaszolom -, nagyszerűen.
Ám azt nem mondom el, hogy mániás vagyok, aki most jött a
zeneboltból, és aki alig várja, hogy munkaidő után bevágja magát az
autóba, hogy meghallgassa az új operáját vagy szimfóniáját. Azt sem
mondom el, hogy - hacsak nem megyek vissza ismét a CD-üzletbe
vásárolni - hazamegyek, és hazudok a feleségemnek. Persze mardos a
bűntudat is. Önmagamat elítélő, pesszimista vagy negatív megjegyzéseket
fűzök a beszélgetéseimbe. Valaki az osztályon dicséri a munkámat.
Megpróbálom tréfával elütni a dolgot:
- Hát igen, néha bolonddá lehet tenni az embereket.
Nem is vicces. Furcsán néznek rám, és bizonygatják, hogy
szerintük tényleg jó, amit csinálok. Szerintük persze hogy az, ám én
szégyellem magam, mert nem hinném, hogy megérdemlem a dicséretüket.
A titkos addikció szégyene elhárítja a méltatást.
 Hatalmába keríti, hogy megismerje

175

Egyre kiábrándultabban szemlélem a világot - a politikát, az

embereket, a lehetőségeket és a jövőt. Minden reggel mérgelődök az
újságokon, mert nem tetszik, amit írnak, és az sem, amiről nem írnak. A
Globe and Mail (Glóbusz és Posta - országos kanadai napilap)
hírösszeállítása, szerkesztőségi cikkei és általában az összes újságírója a
nagyvállalatok, a mérvadó politikai pártok és a neokonzervatív külpolitika-
csi- uálók kegyeit keresi, de így legalább hű marad régi, kékvérű, kapitalista
önmagához. Még mindig Kanada legjobb lapja, ezért magam is támogatom
előfizetői dollárjaimmal. Akkor miért szidom fennhangon a kávé mellett?
Megmondom: a belső kielégületlenségem és nyers önkritikám miatt! Hogy
szerintem a Globe nem az igazságról ír? Nos, én sem mondok igazat. Hogy
véleményem szerint a Globe előfizetőket akar összeharácsolni, és ennek
érdekében akár tisztességtelenségre is hajlandó? Bagoly mondja verébnek!
A negatív hozzáállás korántsem korlátozódik a zsurnalisztikái
véleményemre. Egyre kritikusabb, ingerlékenyebb és követelőzőbb vagyok
kamaszkorú lányommal. Magammal egyre elnézőbb vagyok, miközben vele
egyre szigorúbb. Nem lehetek optimista a fejlődését és a jövőjét illetően, ha
a sajátomat elszabotálom. Hogyan vegyem észre benne a jót, ha a saját
legrosszabb tulajdonságaimat sem vagyok képes meglátni? Nincs mit
szépíteni, feszült a viszonyunk. Lányom tizenhét éves, és egy pillanatra sem
fogja vissza magát, hogy szavakkal vagy testbeszéddel kifejezze a
nemtetszését.
Egyre egyhangúbb a kapcsolatom Rae-vel. Mivel az én bensőmet a
mániáim uralják, ezért alig van mit mondanom, és üresen kong az a kevés
is, amit kiejtek a számon. A figyelmem befelé irányul, ezért az ő dolgai
iránti érdeklődésem sem hiteles, inkább kötelességszerű. Addiktív
ciklusaim tetőpontján a megszállottságom, a hazugságaim és a
manipulációim
 176

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

miatt szinte úgy érzem magam, mintha szexuális értelemben

megcsalnám. Mindennek a tetejébe hiányzóm; nem vagyok jelen.
Lehetetlen teljes értékűen jelen lenni valahol úgy, hogy láthatatlanná tevő
falakat emelek magam köré, ami az intimitás és a spontaneitás rovására
megy. Az addikciót valaminek meg kell szenvednie, és az esetemben ez így
is van - néha napokon, heteken, sőt hónapokon át is.
Amikor még sokkal kisebbek voltak a gyermekeim, néha jócskán
megvárakoztattam őket a függőségem miatt. Szívesen meg nem történtté
tenném például az olyan alkalmakat, amikor focimeccs után kiraktam a
tizenegy éves fiamat egy képregényboltnál az egyik csapattársával és azzal
az ígérettel, hogy negyedórán belül visszajövök. A negyedórából majdnem
egy óra lett. Nem egyszerűen csak átszaladtam egy boltba az utca
túloldalára, hanem kocsival bementem a belvárosba, hogy felhajtsam azt a
zenét, amelyet aktuálisan azonnal be kellett szereznem. A fiam belesápadt
az izgalomba és a félelembe, mire visszaértem.
Heteken, hónapokon át hazudok a feleségemnek. Berohanok a házba,
gyorsan eldugom a legújabb szerzeményeimet, majd külsőleg átvedlek
szerető hitvessé és gondos családapává, belül azonban másra sem tudok
gondolni, csak a zenére. Amikor kiderülnek a dolgaim - márpedig mindig
kiderülnek -, akkor következnek a töredelmes gyónások és a hamarosan
úgyis megszegésre kerülő fogadkozások.
Gyűlöltem magam, és ez az önutálat abban a kemény, zsarnokian
szigorú bánásmódban manifesztálódott, amelyet a fiaim és a lányom iránt
tanúsítottam. Amikor az ember minden gondolatát az tölti be, hogy saját
hamis szükségleteit kiszolgálja, akkor képtelen észrevenni mások valós
szükségleteit - még akkor is, ha azok a mások a saját gyermekei.
 Hatalmába keríti, hogy megismerje

177

Addiktív hajlamaim mélypontja - de bizonyosan nem a vége -

valószínűleg akkor következett be, amikor otthagytam a klinikán egy
vajúdó nőbetegemet, mert minden másnál fontosabb volt számomra, hogy
bevágjam magam a kocsimba, és a csúcsforgalomban elmenjek a folyó
túlpartján lévő Sikorába. Még így is bőven lett volna időm, hogy odaérjek a
szülésre, ha nem kezdek el tobzódni a lemezboltban. Amikor visszaértem,
jól-rosszul elnézést kértem, de nem magyarázkodtam. Mindenki, még a
legelégedetlenebb páciensem is nagyon megértő volt. Elvégre Máté doktor
elfoglalt ember; nem lehet mindenütt jelen. Vancouverben köztisztelet övez
amiatt, hogy komolyan kiveszem a részem a terhes betegeim gondozásából,
és a szülésüknél is jelen vagyok. Most nem így történt. Ez a baba nélkülem
jött a világra. Carmelának hívják; ma huszonegy éves, ragyogó szépségű
ifjú hölgy; tehetséges táncosnak tartják, és egyetemre jár. Az anyjának,
Joyce-nak már sok éve meggyóntam a történteket.
Nem ez volt az első ilyen gyónásom. Korábban is írtam, és
nyilvánosan beszéltem is már a függőségeimről. Sajnos az a szomorú
igazság, hogy sem az írásaim, sem a nyilvános és a családi gyónásaim nem
akadályozzák meg a függőségi ciklusaim ismétlődéseit. Három könyvet
írtam, a világ minden tájáról érkeznek levelek és e-mailek, amelyek írói
hálás köszönetét mondanak, amiért megváltoztattam az életüket. Közben én
továbbra is azon az úton járok, amely megmételyezi a lelkemet, elidegenít a
hozzám közelállóktól, és felemészti az életerőmet.*

*Ezt a fejezetet 2006 januárjában írtam. Azóta komoly változásokat értem el addiktív
szokásaimmal kapcsolatban. A későbbiekben erről még lesz szó.(A szerző)
 178

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

2006 januárjában, a CD-mániám tetőpontjának egyik délelőttjén nagy

nyögdécselések közepette megjelenik a rendelőben Sean.
- Totál kész vagyok - nyöszörgi. - Okádok és fosok. Jól telenyomtam
magam heroinnal... a bánatos francba!
A férfi korábban több hónapos elvonókúrán vett részt. Régóta nem
láttam, de rendszeresen felhívott, és a telefon- beszélgetések alkalmával
büszkén mesélte, mennyire eltökélte magában, hogy tiszta marad. Egyszer
hagyott egy üzenetet:
- Csak azt akartam elmondani, hogy rengeteget segített rajtam, és
ezért nagyon hálás vagyok. Köszönöm, doktor!
Most ismét itt van a Downtown Eastside-on. Sápadt, koszos, sovány és
rendezetlen. Hetek óta az utcán él, de be akar vonulni egy keresztény
rehabilitációs táborba.
- Nem gondolja, hogy megint el kellene kezdenie a metadonkúrát? -
kérdezem.
Sean beleegyezik. Mohón ledönti az első adagot, mielőtt belekezdene
mostani visszaesésének a történetébe.
- Nem is igazán tudom, mi jött rám, doki. Arra gondoltam,
benyomok egy adagot... csak egyetlenegyet. Ezzel gyakorlatilag mindent
elmondtam.
- Tényleg be akar vonulni a táborba?
- A család nagyon erőlteti, de nekem nem akaródzik.
- Mondta nekik?
- Nem.
- Miért nem mondja meg nekik kerek perec?
- Mert fájdalmat okoznék. Nagyon sokat segítettek, én meg hátat
fordítottam nekik, aztán csúfosan elbuktam.
Magamban azonnal ítélkezem felette. Bosszant a nyomorúsága és az
akaratgyengesége - ami nem mellékesen ugyanolyan, mint az enyém -, és
meg akarom leckéztetni.
 Hatalmába keríti, hogy megismerje

179

- Nem hiszek magának - jelentem ki. - Nem azt nem hiszem el, amit
mond, hanem szerintem saját magával szemben sem őszinte. Nem amiatt
aggódik, hogy fájna a családjának, mert maga már így is sok fájdalmat
okozott nekik.
- Igen, tudom, de akkor sem akarok odamenni a keresztényekhez.
Pontosan tudom, mire számíthatok. Nagyon kemény hely, kötött a program,
és szigorúan betartják.
- Még csak nem is így értettem, hanem úgy, hogy ugyanezt a
családjának is el kell mondania. El kell mondania az igazat az érzéseiről, és
arról, hogy mit akar, és mit nem. Maga fél attól, hogy elítélik, és saját
magától is fél. Túl majrés ahhoz, hogy őszinte legyen.
Sean rám néz, zavarodottan vigyorog.
- Ez tényleg így van, doki.
- Akkor tegyen ellene! Mondja ki nyíltan, hogy mit akar, és mit nem!
Ennyivel tartozik a családjának!
A „doki” jól kioktatta a páciensét arról, hogy vállalni kell az igazságot,
most pedig hazamegy, és a táskájában egy újabb kazalnyi Sikorából
származó CD-vel ismét átveri majd a feleségét.
 TIZEDIK FEJEZET

Tizenkét lépéses napló:

2006. április 5.
Ma megyek először tizenkét lépéses csoportba. Tépelődöm. Tényleg
ide tartozom? Mit mondok majd? „Jó napot, Gábor vagyok, és...” Micsoda?
Függő... vagy kukkoló?
Sohasem voltam különféle vegyületek rabja. Sohasem próbáltam ki a
kokaint vagy az ópiátokat - főleg azért, mert féltem, hogy megtetszenek.
Életemben összesen kétszer ittam alkoholt, még az egyetemi éveim alatt.
Mindkét eset kiadós hányással végződött. Az első adagot Jeunesse hadnagy
járgányába sikerült „elhelyeznem”. A hadnagy volt a parancsnokunk egy
nyári kiképző táborozáson az Ontario állambeli Bordenben. Felszedett
néhány társamat és engem, hogy hazavigyen minket a barakkjainkba egy, a
helybéli tiszti klubban tartott tivornya után.
- Hihetetlen, mekkora disznóólát csinált az autómban - ordított rám a
hadnagy a másnap reggeli sorakozónál a gyakorlótéren.
- Nagyon sajnálom, uram - nyögtem ki nagy nehezen a kárörvendő
tekintetek kereszttüzében. - Nem akartam.
Azt várom, hogy olyan emberekkel találkozom, mint az Anonim
Alkoholistáknál, akiknek az életét tönkretette az ital vagy a drogok,
amelyek a hónapok vagy évek során eltorzí-
 Tizenkét lépéses napló:2006. április5.

181

tották az elméjüket és a testüket. Az időszakos megvonási tünetektől

lepusztultak, kiszáradt a torkuk, az agyukat állandó felelem és hallucinációk
gyötrik. Hogy hasonlíthatnám magamat hozzájuk? Nekem is ilyen
nyomorultul kellene éreznem magam? Miként említhetném egy lapon az én
jelentéktelen működési zavaraimat olyan mérhetetlen szenvedésekkel,
amelyeket vélhetően mások ma este elmondanak? Milyen jogon fogom rá
ezekre, hogy tényleg függő vagyok miattuk? Ha egy ilyen társaságban
addiktnak nevezem ki magam, az nem más, mint mentségek keresése az
önzésemre és a hozzáértésem hiányára.
Félek, hogy felismernek. Láthattak a tévében vagy olvasgatták
valamelyik írásomat. Addig semmi baj sincs, amíg úgy állok fel a
színpadra, mint elismert szakértő, aki a stresszről, az ADHD-ról, a szülői
gondoskodásról vagy a gyermekek fejlődéséről tart előadást. Viszont
teljesen más az, amikor arra készülök, hogy beismerjem évek óta tartó
impulzuskontroll- zavaraimat. Ebben a kontextusban a nyilvános gyónásom
lehetne akár őszinte, hiteles, sőt bátor tett is. Ám most arra készülök, hogy
egy csoport - amelyben sokan közelebbi ismeretségben vannak a komor
valósággal, mint jómagam - tagjaként valljam be „gyengeségeimet”, és azt,
hogy az addikcióm gyakran legyűr engem. Meg azt is, hogy boldogtalan
vagyok.
Mélyen, legbelül természetesen vágyom rá, hogy elfogadjanak, de nem
közszereplőként, orvosként vagy íróként. Sajnos attól tartok, hogy a
munkásságom, a társadalmi státuszom, valamint az intelligenciám és
értelmem megcsillogtatá- sa nélkül nem lehetek különösebben
figyelemreméltó figura.
Szomorúan jövök rá, hogy az egóm vad ugrándozásba kezdett, mert
egyszerűen nem nyerhet kielégülést.
Az összejövetelt egy templom alagsorában tartják. Nagy
meglepetésemre zsúfolásig megtelt a helyiség. A hallgatóság
 182

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

előtti asztal mögött egy középkorú nő ül, akinek kedves arcvonásai

egyszerre tükröznek szégyenlősséget és némi fensőbbséget, amely
elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy rendet tartson a faragott
faszékeken helyet foglaló, reszelős hangú, soknyelvű társaságban. A
csillapodó zsibongásban szemügyre veszem a többieket: kérges tenyereket,
cowboycsizmákat, barázdált arcokat, kemény tekinteteket, nikotintól
megsárgult fogakat látok, és whiskytől durva hangokat hallok. Az otromba
viccelődés gyors barátságokat eredményez. Kemény életű, kétkezi, kelet-
vancou- veri munkások tipikusnak mondható gyülekezete. Vannak itt fiatal
nők is, akik neonszerű zöld és rózsaszín csíkokat festettek
punkfrizurájukba. Vannak itt középkorú férfiak is, akiknek fogatlan
vigyorra húzódik a szája egy-egy vicc hallatán. Az előttem ülő férfi fején a
takarosán fésült gyér, fehéres haj olyan benyomást kelt, mint a téli,
hóborította szántóföld barázdái.
Azonnal otthon érzem magam, és tudom is, hogy miért: a társaság
hiperkinetikus, ADD-szerű energiája szinkronban van a sajátommal.
- Sziasztok! Maureen vagyok, alkoholista - kezdi az asztalnál ülő
asszony.
- Szia, Maureen! - hallatszik minden irányból.
Hasonló bemutatkozások következnek:
- Elaine vagyok, alkoholista...
- George vagyok, alkoholista...
Mindenkit szívélyes zsivaj fogad, és egyre biztatják az újoncokat, hogy
ők is mutatkozzanak be, de én csendben maradok.
- Szeretettel üdvözlök mindenkit! - veszi vissza a szót a nő az
asztalnál, majd kijelenti: - A tagság egyetlen feltétele az italozás
abbahagyása.
Arra gondolok, hogy nekem előbb el kellene kezdenem inni, hogy
abba tudjam hagyni. Hagyományos értelemben
 Tizenkét lépéses napló:2006. április5.

183

nincs miről leszoknom, és abban sem vagyok biztos, mit jelent

pontosan a leszokás.
Mintha a tépelődésemre válaszolna, magas, nagydarab férfi megy ki az
asztalhoz. Jókora orra van, olajosán csillogó haját lófarokban hordja. Olyan
megkérdőjelezhetetlen fensőbbség- gel beszél, mint az az ember, aki bátran
szembenézhet magával.
- Sziasztok! Peter vagyok, alkoholista.
- Szia, Peter! - hangzik kórusban a válasz.
- Azért jöttem ide, hogy elmondjam, hogyan hagytam abba - kezdi a
férfi. - Hogy elmeséljem, mennyire kemény, csavaros eszű, jó svádájú fickó
voltam, mielőtt eljöttem az Anonim Alkoholistákhoz. El sem hiszitek,
milyen beszélőkém volt.
Körben kuncogás, vihorászás.
- Mindent el tudtam érni a dumámmal, amit csak akartam, vagy ha
mégsem, hát az öklömmel - folytatja. - Egyszer inég a saját anyámat is
kiraboltam. Még most is nagyon fáj, ha rágondolok. Amikor először
idejöttem, akkor még csak any- nyira akartam kijózanodni, hogy kicsit fel
tudjamvirágoztat-11 i a drogbizniszemet. Aztán hat éve az utolsó ivászatom
úgy végződött, hogy három napot töltöttem el a fürdőszobában, mert végig
annyira kellett okádnom és fosnom, hogy nem mertem távolabb menni a
klotyótól.
A teremben kitör a röhögés.
- Három nap fürdőszobai lét után meghallgattam a rögzítőmön az
üzeneteket - meséli tovább. - Az elsőben a háziúr közölte, hogy fel is út, le
is út. A másodikban az anyám azt üzente, liisz benne, hogy meg tudok
gyógyulni. A harmadik a haveromtól jött, aki azt mondta, hogy ő már
abbahagyta, neki sikerült, így, egymás után, pont a megfelelő sorrendben.
Nekem ebből az jött le, hogy ha ennek a balféknek sikerült, akkor én is meg
tudom csinálni. Akkor még a „ki ha én nem” fázisban voltam.
 184

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Egyetértő mormogás és bólogatás, helyenként taps fogadja a szavait.

- Eltöprengtem azon, tulajdonképpen hogyan is kellene leszokni. Az
én esetemben az látszott a legjobbnak, ha az ösz- szes piás és drogos
cuccomat, köztük az „üzleti kapcsolataim” telefonszámait is belepakolom
egy jó nagy szemeteszsákba. Úgy is lett, aztán a batyut belevágtam egy
utcai kukába. „Nekem ezekre már nem lesz szükségem” - mondtam
magamban vigyorogva a hátsó udvaron.
Elgondolkozom a hallottakon. Ezek szerint a leszokás nemcsak egy
légből kapott, elvont, spirituális valami, hanem személyes, egyszersmind
gyakorlati dolog is. Ezzel együtt is még mindig csak egy kukkolónak
éreztem magam. Az én életem és ennek a férfinak a szenvedései között
óriási a különbség. Irigylem a nyugalmát, a szilárdságát, az eltökélt szavait
- mintha a saját elmémben szólalt volna meg a felettem ítélő bíró.
- Most az egyetlen célom az - folytatja a nagydarab pasas -, hogy
mindennap közelebb kerüljek az általam megismert Istenhez. Számomra
annak a megértése a legfontosabb, hogy nem kényszeríthetem rá az
akaratomat senkire, még akkor sem, ha nagyon szeretném. Lehet, hogy
valaki úgy érzi, képtelen abbahagyni, de ha mégis megpróbálja, nagyot
fordul a világ. Az ember tudja, hogy minden megváltozik, mert a lelke is
más lesz. Elkezdi olvasgatni a Nagykönyvet*, megnyílik másoknak, segít
rajtuk, elkezd dolgozni a közösségért, és közben megenyhül a szíve. Ez a
létező legnagyobb ajándék Korábban én sem gondoltam volna, hogy milyen
nagy.
Ez az, a jó szív! Milyen gyorsan tudom megkeményíteni a sajátomat.
És a kemény szív milyen törékeny tud lenni!
Elaine következik, aki ugyancsak alkoholista.

Az Anonim Alkoholisták alapvető könyve.(A ford.)

 Tizenkét lépéses napló: 2006. április 5.

185

- Szia, Elaine!
- Az új tagok szemében - kezdi a nő - bánatot, lemondást és
kétségbeesést látok: Hogyan éljek újra normális életet? Hogyan szerezzek
pénzt? Hogyan lesznek barátaim?
Szerintem nekem nem ilyen problémáim vannak, de furdal a
kíváncsiság, hogy az én szememben mit látna.
- A legtöbbünk esetében semmi sem egyik pillanatról a másikra
történik - folytatja Elaine. - Hosszú ideig tartott, mire rászántam magam,
hogy idejöjjek, mert először még a gondolata sem tetszett. Az alkoholisták
két dolgot utálnak a legjobban: a munkát és az időt. Nem tetszik nekik az,
ami erőfeszítésbe kerül, és mindent azonnal akarnak.
Zajos tetszésnyilvánítás következik.
Ugyanígy vagyok én is. Félek az érzelmi megpróbáltatástól, és
azonnali eredményeket akarok. A Scattered Minds (Szétfoszlott elmék)
című könyvemben erről ezt írtam:

Az ADD-t a sürgősség érzése jellemzi. Kétségbeesett vágy valaminek

az azonnali megszerzésére, legyen az a dolog egy tárgy, tevékenység vagy
viszony.

Ha nem történik meg gyorsan velem is, akkor úgy érzem, mintha
börtönbe kerültem volna, és hacsak nem vagyok különösen motivált,
eluralkodik rajtam a kétségbeesés.
- Keményen buliztam - folytatja Lauren Bacalléra emlékeztető mély,
fátyolos hangján Elaine, miközben félrehúzza homlokára hulló aranybarna
tincseit, hogy kilásson mögülük erősen kifestett szemével. - Semmit sem
vettem komolyan, kivéve azt, hogy jól akartam érezni magam... ami az én
esetemben a merev részegséget jelentette. Három dolog biztosan nem
segített az állapotomon: a szerelem, a tanulás és a büntetés. Akkor sem
tanultam, ha valaki nagyon szeretett, és az
 186

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

sem számított, milyen kemény leckékben részesített az élet. Nem

tanultam, de egyszer csak felfigyeltem valamire. Akkor történt, amikor
Torontóban részt vettem egy Anonim Alkoholista összejövetelen. Egy, a
hatvanas éveiben járó bennszülött emelkedett szólásra. Azt mondta, hogy
két éve józan, és fél éve munkát is kapott. Elmesélte, hogyha korábban is
tudta volna, hogy ilyen jó dolgozni, már réges-rég letette volna a poharat.
Öt hónapja a saját lakásában élt, és ennek is nagyon örült. Hosszú idő után
három hónapja összejött egy nővel, ez pedig egyenesen nagyszerű volt a
számára. Ha tudta volna, hogy ilyen jó érzés így élni, sohasem ivott volna.
Nagy taps a válasz a közönség soraiban.
- A férfi azt mondta, hogy hatvannégy éves - meséli az asszony -, de
nemrég közölték vele, hogy rákos, és már csak hat hónapja van hátra.
Elaine körülnéz, hogy megemésztettük-e a hallottakat, majd folytatja:
- Azt hittem, ezen a ponton bejelenti, hogy az elképzelhető
legnagyobb hat hónapos ivászatára készül, és mindenki menjen a francba.
Egy halálos ítélettel én legalábbis ezt tettem volna, de ez az őslakos nem.
Azt mondta, annyira örül, és annyira hálás a kétéves józansága’ miatt, hogy
az élete hátralevő részét is józanul akarja eltölteni. Én pedig ekkor értettem
meg, hogy a józanság több, mint az, hogy valaki nem fogyaszt alkoholt. A
józanság életforma: ez maga a teljes élet.
Vajon alkoholistává kell-e lennem, először el kell-e veszítenem
mindent, a beleimet is ki kell hánynom, majd vallásossá kell válnom
ahhoz, hogy megtapasztaljam a teljes életet, akármit is jelentsen a
kifejezés? Kétlem, és attól tartok, velem sohasemfordulhat elő ilyesmi. És
valószínűleg Elaine is ezt látná a

* A könyvben a józanság olyan értelemben használatos, mint bármilyen

addikció/függőség - tehát nem csak az alkoholizmus - ellentéte.(Aford.)
 Tizenkét lépéses napló: 2006.április 5.

187

szememben. Talán már meg is látta. Lehet, hogy én vagyok az az új

tag, akiről beszélt.
Elaine már indulna a helyére nagy helyeslés közepette, de még
visszalép a mikrofonhoz.
- Mindez nem jelenti azt - mondja hogy tökéletes az élelem. Néha
úgy érzem, minden tönkremegy körülöttem. Ez a hetem is ilyen. Ám az
biztos, hogy most már nem zavarodom össze a világ dolgaitól.
Pillanatnyilag minden rendben van, még akkor is, ha mostanában nagyon
rosszul megy a sorom. Itt és most, ebben a szent pillanatban minden
rendben van.
Egy lelki tanítómester, Eckhart Tolle ezt írta:

Egy időre feledkezzünk meg az adott élethelyzetről, és fordítsuk a

figyelmünket magára az életre. Az adott élethelyzet az időben létezik - az
életünk viszont most.

A könyvet többször is elolvastam, a fenti sorokat pedig aláhúztam, és

pontosan tisztában vagyok az intellektuális jelentésükkel Elaine nemcsak a
jelentésével van tisztában, hanem birtokosa is ennek az igazságnak, és ezt ő
fedezte fel saját magának.
- A leállás a kulcsmozzanat - jelenti ki. - Számomra még most is
óriási a kísértés. Ilyenkor kell odafigyelni Istenre.
A francba. Már megint Isten. Ki ez az Isten? Kicsi gyerekkorom óta
csak az öklömet ráztam az ég felé.
Amióta csak az eszemet tudom, biztos vagyok benne, hogy nem
létezik a mindentudó, mindenek feletti hatalommal bíró és mindenkit
szerető Isten. Kelet-Európa sztálinista rezsimjeiben mindenki ahhoz az
elvhez tartotta magát, hogy „légy becsületes vagy okos, vagy lépj be a
kommunista pártba - vagy a háromból kettő bármilyen kombinációja
megfelel, de semmi esetre sem egyszerre a három”. Tudom, hogy Isten
lehet mindentudó és mindenható, de akkor nem szerethet mindenkit. Nincs
más
 188

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

magyarázat arra, hogy a nagyszüleiül Auschwitz gázkamráiban

végezték, és arra sem, hogy csaknem én is odavesztem a budapesti
gettóban. Ám Isten szerethet is mindenkit, emellett lehet mindentudó, de
akkor nem lehet mindenható, csak pipogya anyámasszony katonája. Mi
lehet tehát ez az Isten, akinek az iránymutatásához feltétlenül igazodnom
kellene?
Lázadó kedvem alábbhagy, és eszembe jutnak Peter szavai: „most az
egyetlen célom az, hogy mindennap közelebb kerüljek az általam
megismert Istenhez”. Az őáltala megismert Isten? Aki nyilván nem azonos
azzal az akaratos égi öregemberrel, akire egész életemben haragudtam. Az
igazság. A lényeg. A belső hang, amely elől szeretnék elmenekülni. Ez az
az Isten, akinek nem akarok behódolni. Ha Jónáshoz hasonlóan én is
elbújnék egy cethal büdös gyomrába az igazság elől, amelyet nagyon is jól
ismerek, azt nem az intelligenciám miatt tenném, hanem azért, hogy ne
kelljen leszoknom. A leszokás megfoszt valamitől, ezért nem vagyok rá
hajlandó. Monda ismét az Úr Mózesnek: Látom ezt a népet, bizony
keménynyakú nép.4
Már csak a takarítás van hátra, majd a székek összesze- dése, aztán
véget ér az összejövetel. Meglepődöm azon, hogy a többség milyen gyorsan
indul el a kijárat felé. Amint kilépek az ajtón, rájövök, miért: a parkolóban
az emberek kis csoportokba verődve vadul pöfékelnek, miközben élénk
eszmecserébe bonyolódnak. A cigaretták füstje kékesen dereng a templom
ablakaiból kiszűrődő fényben, majd lassan eloszlik felettünk a levegőben.
Meg akarom keresni Pétért, az egykori nagyivó drogdílert. Ösztönös
vonzódást érzek a nagydarab férfi iránt, és azt hiszem, tanulhatnék tőle.
Meglátom, amint két vagy három másik férfival beszélget, és az arcát
megvilágítja a cigaretta felizzó parazsa. Végül mégsem merek odamenni.
Habozva álldogálok, amikor egyszer csak valaki megérinti a
vállamat.
 Tizenkét lépéses napló: 2006. április 5.

189

- Máté doktor! Tudtam, hogy maga az! Engem Sophie-nak hívnak.

Tizenkilenc évvel ezelőtt magánál szültem, de szerintem maga már nem
emlékszik rá.
- Tényleg nem, de attól még jó érzés, és örülök, hogy találkoztunk.
A nő elmeséli, hogy akkoriban huszonegy éves volt. Cseppet sem
érzem zavarban magam azért, mert egy volt páciensemmel az Anonim
Alkoholisták rendezvényén futok össze. Kifejezetten örülök, hogy ilyen
barátságosan köszönt rám.
- Áruljon el nekem valamit! Tényleg ide való vagyok én? - kérdem,
majd gyorsan összefoglalom a jövetelem okát.
- Pontosan ide! - Majd Sophie elmagyarázza, hogy a kapuik
mindenki előtt nyitva állnak. - Ha van valamilyen függősége, akkor ez az
önnek való hely. Ha nem zárt összejövetelt tartanak, akkor az Anonim
Alkoholisták mindenkit szívesen látnak. A zárt rendezvényeket kifejezetten
alkoholistáknak tartják.
Elhatározom magamban, hogy később még visszajövök. Itt olyan
minőségeket tapasztaltam meg - alázatosság, hála, elkötelezettség,
befogadás, segítőkészség és hitelesség -, amelyeknek magam is szeretnék a
birtokában lenni.
Egy barátom, egy írónő egyszer azt mondta, sehol sem látott annyi
energiát és kedvességet, mint ezeken a találkozókon. Mániás depressziója
mellett régóta alkoholista volt. Tizenöt éve járt az Anonim Alkoholistákhoz,
és gyakran mondogatta, hogy nekem is érdemes lenne elmennem az
összejöveteleikre, ezért végül engedtem a noszogatásának, és most már
tudom, hogy mire gondolt.
Megyek az autóm felé, és Sophie is elindul a barátaihoz.
- Nem hiszitek el, kivel futottam össze - kiabálja feléjük.
Egóm először kaján mosollyal nyugtázza, hogy felismertek, aztán az
utolsó pillanatban rátör a pánik.
 HARMADIK RÉSZ

MEGVÁLTOZOTT
ÁLLAPOT:
A FÜGGŐ AGY
A legújabb képalkotó eljárások kiderítették, hogy a függő
személyeknél eltérések mutathatók ki azokban az agyi régiókban,
amelyek a motiváció, a jutalmazás- és a gátláskontroll normális
folyamataiban szerepet játszanak. Az új ismeretek alapvetően
változtatják meg a korábbi nézőpontot. Most már tudjuk, hogy a
drogfüggőség az agy betegsége, a társuló abnormális működési zavar
pedig az agyszövet károsodásának az eredménye - ahogyan a
szívelégtelenség is a szív valamely betegségének a következménye.

Dr. Nóra Volkow, az Egyesült Államok drogfüggőséggel

foglalkozó nemzeti intézetének igazgatója
TIZENEGYEDIK FEJEZET

Mi az addikció?
Az addikt személyek és az addikciók kulturális mindennapjaink
és ismereteink részét képezik. Valamennyien tudjuk, hogy kik ők és
mik ezek - legalábbis azt hisszük. Ebben a fejezetben a tudomány
szemüvegén át tekintjük át a kérdéskört, amit a függőség fogalmának a
meghatározásával kezdünk. El kell oszlatnunk néhány általános
félreértést is.
Nyelvi értelemben & függőség szónak két, egymást átfedő, de
határozottan elkülönülő jelentése van. Napjainkban elsősorban olyan
működési zavarokra utal, amelyek a kábítószerekhez vagy a
szerencsejátékokhoz, a szexhez és az evéshez kapcsolódnak. Meglepő,
de ez a jelentés csak mintegy százéves múltra tekint vissza. Az ennél
korábbi évszázadokban, egészen Shakespeare-ig a függőséget
egyszerűen olyan tevékenységnek tartották, amelyet valaki
szenvedélyesen űz, vagy valamilyen okból elkötelezett iránta, és ideje
tetemes részét áldozza rá. Cervantes Don Quijotéjának tizennyolcadik
századi angol fordításában valaki azzal a kérdéssel fordul a bús képű
lovaghoz, hogy Sir, what Sciences have you addicted yourself to?
(Uram, ön mely tudományokhoz kötődik?) A tizenkilencedik
században, az Egy angol ópiumevő vallomásaiban de Quincey
egyetlenegyszer sem említi addikcióként a saját kábítószerezését,
pedig jelenlegi definíciónk szerint bizony,
194

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

hogy az volt. A szó patológiás jelentése a huszadik század elején

alakult ki.
A szó a latin addiceréből származik", és eredetileg azt jelenti,
hogy hozzárendel, elkötelez, ami nagyjából megfelel a hagyományos -
ártalmatlan - értelmezésnek: érdeklődési kör iránti vonzódás, kötődés,
önkéntes hozzárendelődés/elkötele- ződés, és ennek megfelelő
fokozott aktivitás, többnyire pozitív céllal. A viktoriánus korban
William Gladstone brit politikus egyik írásában azt olvashatjuk:
„addikció a mezőgazdasági ügyek iránt” - azaz elkötelezettség az
agrárágazat iránt, ami voltaképpen becsülendő elhivatottság. Ám jóval
korábban, már a rómaiaknál fellelhető a szó negatív jelentése is, ami
közelebb áll a mai értelmezéshez: náluk az addictus olyan személy
volt, aki nem tudta visszafizetni a kölcsönkapott pénzt, ezért kötelezték
rá, hogy rabszolgaként szolgálja hitelezőjét, és innen származik az
addikció mai jelentése is: valamilyen szokás rabja, de Quincey
mintegy előre megjósolta a szó ilyen értelmű használatát akkor, amikor
beismerte, hogy a „nyomorult rabszolgalánc” béklyózza a
narkotikumhoz.
Akkor mi valójában az addikció? A terület szakértői 2001-ben a
következő hivatalos megfogalmazásban egyeztek meg:

... krónikus neurobiológiai kórkép... olyan viselkedési

jellemzőkkel, amelyek között a következő felsorolásból egy vagy több
megtalálható: valamilyen vegyidet (narkotikum, alkohol) feletti
kontroll elvesztése, annak kényszeres tartós és folyamatos használata
annak ellenére, hogy az károsodással és gyötrelemmel jár.1

* Adicere(mond, szól, beszél) szóból és az elé tettad részes elöljáróból.

(A szerző) -■***'
 Ml AZ ADDIKCIÓ?

195

libben a kontextusban a kulcs a kábítószer vagy az ital iránti függőség,

a negatív következmények ellenére. Ismerek olyan embereket, akik káros
szenvedélyeik ellenére vállat vonnak, mondván, hogy „én nem vagyok
alkoholista, mert nem iszom annyit”, vagy „azért nem vagyok az alkohol
rabja, mert csak alkalomszerűen iszom”. Ám a lényeg nem a mennyiség,
még csak nem is a gyakoriság, hanem a hatás.

Az addikt személy akkor sem hagy fel a káros szer használatával, ha

egyértelmű bizonyítékok igazolják annak jelentős egészségkárosító
hatását... Ha valaki szenvedélyesen, tartósan és ismétlődően használja az
adott szert, és abbahagyásakor esetleg többször is visszaesővé válik, akkor
addikcióról beszélünk.2

Az iménti hasznos definíciók lehetővé teszik az addikciók pontos

áttekintését és megértését. Minden eset egy alapvető addikciós folyamattal
kezdődik, amely többféleképpen, több különböző szokás formájában is
megnyilvánulhat. A legkézenfekvőbb példákat az olyan vegyületek
használata jelenti, mint a heroin, a kokain, a nikotin és az alkohol. Számos,
nem vegyületekhez kötődő függőség is jelentősen károsíthatja az
egészséget, a pszichológiai egyensúlyt, valamint a személyes és a
társadalmi kapcsolatokat.
Az addikció olyan ismételt viselkedési forma - akár ve- gyülettel
összefüggő, akár nem -, amelyhez az adott személy kényszeresen
ragaszkodik, függetlenül annak negatív, az ő vagy a mások életét
veszélyeztető hatásaitól. Az addikcióra jellemző:
• a kényszeres ragaszkodás az adott viselkedéshez vagy
elkötelezettség iránta;
• az adott viselkedés feletti ellenőrzés elégtelensége;
 196

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

• a tartósság és a visszaesés - a károsító hatások bizonyítékai

ellenére;
• a kielégületlenség, az ingerlékenység vagy a gyötrelmes sóvárgás,
amikor a tárgy - legyen az drog, viselkedés, tevékenység vagy más cél
- azonnal elérhetetlen vagy kivitelezhetetlen.

Az addikció - bármilyen addikció - ismertetőjegyei tehát a

kényszeresség, az ellenőrzés elégtelensége, a zavartság vagy
ingerlékenység, a visszaesések és a szenvedés. Nem minden káros
kényszeres viselkedési forma minősül addikciónak. A rögeszmés
jelenségekre is jellemző lehet a meggyengült kontroll, emellett egyfajta
ritualizáció, ami tovább rontja a pszichológiai gyengeséget - erre lehet példa
a kényszeres kézmosás. Fontos különbség azonban, hogy ezek a személyek
nem - vagy jóval kevésbé - szenvednek.
Honnan tudhatja egy függő személy, hogy problémája van a
viselkedése ellenőrzésével? Onnan, hogy az adott viselkedést a káros
hatásai ellenére sem képes abbahagyni. Önmagának és másoknak is
fogadkozik, hogy abbahagyja, de erre a fájdalom, a veszélyek és az ígéretek
ellenére sem képes, hanem újra és újra visszaesik. Persze vannak kivételek.
Néhány addikt sohasem ismeri fel a veszélyeket, és meg sem próbál
felhagyni káros szokásaival. Az ő fegyverük a tagadás és a tetteik
indoklására adott racionalizáló magyarázatok. Mások nyíltan vállalják a
kockázatokat, mondván, hogy ez az ő dolguk.
Hamarosan látjuk majd, hogy minden függőség - drogos és nem
drogos viselkedési formák - ugyanazokhoz az agyi folyamatokhoz és
kémiai vegyületekhez kötődnek. Biokémiáikig minden addikció célja egy
sajátos módon megváltozott pszichológiai állapot elérése. Erre többféle
módszer is létezik, amelyek közül a legközvetlenebb lehetőség a
kábítószerek
 MlAZ ADDIKCIÓ?

197

használata. Ebből az következik, hogy egy függőség sohasem lehet

tisztán pszichológiai, mert mindig vannak biológiai dimenziói is.
Hadd ejtsek néhány szót ezekről a dimenziókról! A tudományos
eredmények láttán még véletlenül se essünk abba a tévhitbe, hogy az
addikciók ellen hatékonyan felvehetjük a küzdelmet, ha pusztán az agy
biokémiájába, az idegrendszeri folyamatokba avatkozunk be, illetve ha csak
a neurobiológiai, pszichológiai vagy szociológiai kutatásokra
támaszkodunk. A kérdéskört több szinten kell vizsgálni, mert bármilyen
pontos a függőségekről alkotott kép, egyetlen perspektívából lehetetlen
teljesen megérteni őket. Az addikció komplex viszonyrendszer; emberek
egymás közötti és környezetükkel alkotott komplex interakciós struktúrája.
Több különböző szempontból kell egyszerre vizsgálni - vagy legalábbis
addig, amíg csak egy aspektusát nézzük, áddig gondolni kell a többire is. A
függőségeknek biológiai, kémiai, neurológiai, pszichológiai, orvosi,
emocionális, szociális, politikai, gazdasági és spirituális alapjai vannak - és
nyilván még egy sor olyan, ami most nem jut eszembe. A komplex kép
kialakításához többször is össze kell ráznunk a kaleidoszkópot, és meg kell
figyelnünk az újonnan kialakuló mintákat.

Mivel az addikciós folyamat túlzottan sokrétű ahhoz, hogy bármilyen

korlátozott keretrendszerben tökéletesen vizsgálható legyen, ezért a
függőségre vonatkozó meghatározásomban kerülöm a betegség szót. Ezt
azért teszem, mert ha szerzett vagy örökletes kórképnek tekintjük, akkor a
vizsgált terület beszűkül az orvosi vonatkozásaira. Természetesen
fellelhetjük a betegségekre jellemző minőségeket - legkifejezetteb-
 198

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

ben a Downtown Eastside-i betegeimnél. Ám határozottan

Leszögezem, hogy önmagában a betegségmodell elégtelen az addikciók
értelmezéséhez, sőt még csak vezető szereppel sem bír. A függőség
rengeteg dolog együttese.
Vegyük figyelembe azt is, hogy sem a tankönyvi definíciók, sem az
általunk használt szélesebb látószög nem foglalja magába kritériumként a
fizikai függőség vagy tolerancia kialakulását, azaz a hozzászokás
jelenségét. A tolerancia itt ahhoz hasonlítható, amikor valaki az ujját
nyújtja, de az egész karja kell. Az addikt személynek egyre több kell a
függőséget okozó szubsztanciából vagy cselekménysorozatból a kívánt
hatás eléréséhez. Noha a tolerancia sok addikció általános velejárója, nem
feltétlenül alakul ki minden formájánál. Egy másik dolog a fizikai
dependencia, amely orvosi értelemben úgy manifesztálódik, hogy a
függőséget okozó dolog hiánya
- az agyra vagy a szervezet más részeire gyakorolt eddigi hatásainak
elmúltával - megvonási tüneteket okoz. Ez a kábító- szeres addikcióra
természetesen feltétlenül jellemző lehet, ám függőség nélkül is jelentkezhet.
A megvonási tünetek minden kábítószerosztály esetében mások. Az
ópiátoknál - például a morfinnál és a heroinnál - hányinger, hasmenés,
verítékezés, fájdalom, gyengeség lép fel, emellett izgatottság,
ingerlékenység és depresszió alakulhat ki. Ugyanakkor az elvonás akkor is
jelentkezhet valakinél, ha az illető nem addikt - például hosszabb ideig
szedett valamilyen gyógyszert.3 Mint azt már sokan megtapasztalták,
számos nem addiktív gyógyszer bevitelének hirtelen leállítása is járhat
kellemetlenségekkel
- ilyenek például a paroxetint (Paxil) és venlafaxint (Effexor) tartalmazó
antidepresszánsok. Ezek a kellemetlenségek azonban nem jelentenek
függőséget, mert hiányzik a kín, és nincs visszaesés sem.
-#

.. Jtr
 Ml AZ ADDIKCIÓ?

199

Ügy tűnik, hogy a kábítószerek esetében más agyterületek felelősek a

fizikai függőség kialakulásáért. Amikor kísérletekben patkányok agyának
izoláltan csak a „jutalomközpontját” áramoltatták át morfinnal, sikerült
fizikai addikciót előidézni, de nem alakult ki fizikai dependencia, és nem
jelentkezett a megvonási tünetegyüttes sem.4
A „dependenciát” felfoghatjuk a káros vegyületekhez vagy
tevékenységekhez való rendkívül erős ragaszkodásnak, és ezzel tovább
tisztul a függőségek képe. Az addikt személy tlependenciája arra szolgál,
hogy az illető pillanatnyilag megnyugodjék, vagy feldobódjon, vagy
megszüntesse a kielégít letlenség érzését. Az addikció szót a továbbiakban
ebben az értelemben használom, kivéve azokat az eseteket, amelyeknél
kifejezetten a szőkébb orvosi értelemben vett fizikai dcpendenciára utalok.
Sam Portato atya - író, korábban a Uni- versity of Chicago episzkopális
káplánja - a következő zseniális megfogalmazást használta nemrégiben
egyik előadásában:

A függőség lényege a dependencia; a kínzó, egészségtelen

dependencia - egészségtelen, mert fizikailag vagy erkölcsileg bomlaszt, és
rombol.5
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Vietnamtól a „patkányparkig”:
okoznak-e a drogok addikciót?
A megtévesztő, egymásnak ellentmondó ötletek homályos ka-
valkádjából kiemelkedik egy, amely szerint a drogok használata önmagában
is függőséget okoz - azaz a kábítószerek már önmagukban is képesek rá,
hogy leigázzák az emberi agyat, és addikciót idézzenek elő. Ez a hiedelem a
drogellenes keresztes hadjárat egyik fő mozgatórugója, és elfedi azt a tényt,
hogy a kábítószer csak egy a számos lehetséges ok közül. A sokak életét
romba döntő szerencsejátékokat is függőségnek tartják, mégsem mondja
senki, hogy azt a kártyák látványa váltja ki.
A kábítószerek oki szerepe gyakran kerül előtérbe. A hírességek sem
restek azzal takarózni, amikor bevonulnak az elvonóra, hogy azért szoktak
rá erre vagy arra a drogra, mert eredetileg fájdalomcsillapítóként kapták
valamilyen egészség- ügyi problémájukra. Az Associated Press egyik 2005.
ápriüsi írása szerint például Jerry Lewis karrierjét is a gyógyszerként
használt kábítószerek sodorták a tönk szélére:

Az ABC hetente jelentkező magazinműsorában az ismert

szórakoztatóművész elmondta, hogy már harminchét éve állandó
fájdalomban szenved, és emiatt alakult ki a függősége. 1965-
 Vietnamtól a „patkányparkig” ..

201

ben napi egyetlen szem Percodant írtak fel neki, és az akkoriban még
elég volt neki egy egész napra. 1978-ban már 13-15 tabletta kellett
naponta. Az addikció később megsemmisítő erejűnek bizonyult, mert a
művész már nem tudott létezni a gyógyszer nélkül. Más lehetőségek
kezdték foglalkoztatni a gondolatait, amelyek között az öngyilkosság ötlete
is felmerült.

Valamikor néhány napig én is szedtem Percodant. Az egyik

bölcsességfogam eltávolítása csonthártyagyulladással végződött, és ez
iszonyatos fájdalommal járt. Úgyannyira, hogy az előírtnál többször és
nagyobb dózisban szedtem a gyógyszert. Végül a harmadik szájsebész
állította fel a helyes diagnózist, majd kitisztította a gyulladt fogmedret,
amely szerencsésen begyógyult, aztán a fájdalom is megszűnt, és én azóta
sem szedtem sem Percodant, sem másmilyen kábító fájdalomcsillapítót.
Világos, hogy ha a drogok önmagukban addikciót idéznének elő, akkor
egy sor gyógyszert senkinek sem írhatnánk fel. A kísérletek egyértelműen
igazolták, hogy még a rákos betegek nagy fájdalmaira hosszú időn át
megfelelően használt kábító fájdalomcsillapítók sem okoznak függőséget.6
Évek óta részesítek palliatív ellátásban különféle betegeket. Terminális
stádiumban levő rákbetegeknek néha rendkívül nagy adagban írok fel
kábító fájdalomcsillapító-szereket - olyan löketekben, hogy a
legkeményebb drogosaim álla is leesne tőle. Ha a fájdalom más módon is
kiküszöbölhető - például, ha egy daganat gerincvelői áttétei miatt
blokkolják a területet ellátó idegeket -, akkor a morfin adagolását egyik
pillanatról a másikra fel lehet függeszteni. Márpedig ha ilyen módon
függővé lehetne válni, akkor ezek közül a végstádiumban levő betegek
közül kerülne ki a legtöbb addikt.
2006-ban a Canadian Journal ofMedicine-ben tettek közzé egy
nemzetközi tanulmányt, amely hatezer krónikus fájda
 202

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

lomban szenvedő nem rákos beteg kábító fájdalomcsillapítókkal

végzett kezelését dolgozta fel. Kiderült, hogy körükben nem nőtt a
függőség kockázata, és lényegében ugyanez derül ki minden más, hasonló
kísérletsorozatból is.7 Egy krónikus fájdalomban szenvedő reumatológiai
betegek fájdalmainak enyhítéséről szóló nagyszabású tanulmányban ez
olvasható:

Nem helytállóak az ópiátok hatékonyságával, toxicitásával,

toleranciájával és esetleges túlzott használatához vagy függőséghez vezető
hatásaikkal kapcsolatos nézetek, ezért semmi sem indokolja az ópiátok
megvonását,8

Képtelenség megérteni az addikciókat úgy, ha a gyökerüket kizárólag

kémiai vegyületekben keressük, és ez akkor is igaz, ha tényleg rendkívül
hatásos molekulákról van szó.
A Harvard orvosi karán függőségekkel foglalkozó Láncé Dodes ezt
írja:

Az addikció olyan emberi probléma, amelynek okát nem a drogokban

vagy azok fizikai hatékonyságában kell keresnünk.9

Való igaz, hogy vannak emberek, akik már a drogok né- hányszori
használata után is függővé válnak, és ennek nyilvánvalóak az esetleges
tragikus következményei, de ennek a jelenségnek a megértéséhez azt is
tudnunk kell, hogy ezek a szerencsétlenek miért olyan sérülékenyek a
kábítószerekkel szemben. Valamely „gyorsító”, „lassító”, illetve más
módon ható vegyület néhányszori használatától még senki sem lesz
fogékony. Ehhez másfajta kockázati tényezők is kellenek.
A heroint az egyik legaddiktívabb kábítószernek tartják - és ez igaz is,
de csak az emberek csekély hányadánál, mint azt
 Vietnamtól a „patkányparkig” ..

203

ii következő példa is szemlélteti. Köztudott, hogy a vietnami

háborúban, az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején sok katona
rendszeresen használta. Az Archives of General Psychiatryben (Általános
pszichiátriai archívum) 1975-ben publikáltak egy tanulmányt, amely szerint
a délkelet-ázsiai térségből hazatért harcosok körében 20 százalék volt a
definíció kritériuma szerint is a heroinfüggők aránya - miközben kiutazás
előtt 1 százalékuk volt ópiátfüggő. A kutatók hitetlenkedve vették
tudomásul, hogy a hazatérők hamarosan felhagytak a kábítószerek és
kombinációik használatával, majd a 20 százalék a kiutazás előtti egy
százalékra csökkent. A „re- missziós arány”* 95 százalékos volt, ami
mindaddig példátlan esetnek számított az Egyesült Államokban kezelt
kábítószer- függők körében.
A kutatók szerint...

...a katonák között példátlanul magas volt a kábítószer-élvezők

aránya. És ugyanígy példátlanul magas volt a remissziós arány is, miután
visszatértek az Egyesült Államokba.10

Az eredmények megerősítik azt a tényt, hogy az addikció oka nem a

heroin maga, hanem azoknak az embereknek a szükségletei, akik
használják. Ha nem így lenne, akkor a többségük továbbra is függő maradt
volna.
Nemcsak az ópiátokkal ez a helyzet, hanem más, általánosan használt
drogokkal is. Sok ember akkor sem lesz függő, ha már sokszor használta
őket.** Az Egyesült Államokban végzett

* Remisszió: betegség vagy függőség tüneteinek enyhülése, illetve megszűnése.(A szerző)

Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy azok az emberek, akik nem válnak függővé,
biztonsággal használhatják ezeket a drogokat. Egyszerűen csak az addikciókra vonatkozó
tudományos tényeket közlök.(A szerző)
 204
A SÓVÁRGÁS DÉMONA

vizsgálatok szerint a leghatékonyabb dependenciát kialakító tényező a

dohányzás: akik csak egyszer is dohányoztak, azoknak 32 százaléka válik
hosszú távon nikotinistává. Ugyanez az arány az alkohol, a marihuána és a
kokain esetében 15, a heroinnál pedig 23 százalék.11 Kanadát is beleértve az
észak-amerikai populációra vonatkozó tapasztalatok szerint a kokain
többszöri használata után sem nő 10 százalék fölé az addikciós arány.12 Ez
természetesen nem bizonyíték arra, hogy a nikotin „jobban addiktív”, mint
mondjuk a kokain. Ezt nem jelenthetjük ki, tekintve, hogy a kokainnal
ellentétben a nikotin legálisan elérhető, sőt reklámozzák is; társadalmilag
nyilvánvalóan elfogadottabb, és ez várhatóan így is marad. A statisztikák
ellenben azt bizonyítják, hogy bármilyen komoly hatásai legyenek egy
vegyületnek, az nem lehet semmilyen függőség egyedüli oka.

Ami azt illeti, vannak olyan tények, amelyek igazolják, hogy bizonyos
drogok igenis kérlelhetetlenül addiktívak: az emberek egy viszonylag
jelentéktelen kisebbségénél nagy a kockázata annak, hogy bizonyos
vegyületektől függőkké válnak. Ezeknél az egyéneknél a kábítószerek
tényleg kiválthatják az addikciót, az egyre mélyülő drogos dependenciát, és
rendkívül nehéz őket leszoktatni.
Az Egyesült Államokban az ópiátfüggők körében 80-90 százalékos a
visszaesés akkor, amikor megpróbálnak maguktól felhagyni a
szenvedélyükkel, és a kórházi kezeléssel elérhető 70 százalékos arány sem
mondható sokkal jobbnak.13 Valószínűleg ezek a kiábrándító adatok
vezettek ahhoz az elképzeléshez, hogy ez a kábítószercsoport nagyon
erőteljes hatással van az emberekre. Nyilván ugyanez okozza azt a
 Vietnamtól a „patkányparkig ...

205

mái iában elterjedt vélekedést is, hogy „a kokain a legaddik- livabb

drog”, amely „azonnali függőséget okoz”. Újabban a kristályos
metamfetamint (kristálymetet) tartják a leghatékonyabb, azonnali addikciót
kiváltó kábítószernek - és a szer rá is szolgálhatna erre a kétes dicsőségre,
ha nem vennénk figyelembe, hogy a használóinak túlnyomó többsége nem
lesz liiggő. 2005-ös kanadai adatok szerint például a népesség 4,6 százaléka
próbálta már ki a kristálymetet, ám az elmúlt évben inár csak a lakosság 0,5
százaléka használta.14
Egy sajátságos értelmezés szerint bizonyos anyagok, köz- lük a
nyugtatok és izgatok, az alkohol, a nikotin vagy a marihuána és mások is
addiktívnak nevezhetők, és én is ebben az értelemben használom a
kifejezést: ezek azok az anyagok, amelyek emberekben és állatokban kínzó
vágyat okoznak, és amelyeket az emberek és állatok is kényszeresen
keresnek. Ám még ez is távol áll attól, hogy ezek a vegyületek az
elérhetőségükkel közvetlen függőséget okoznának. Később megvizsgáljuk
majd addiktív potenciáljukat, és kiderül, hogy az ok az érzelmek
neurobiológiájában és pszichológiájában rejtőzik.
Mivel szinte az összes laboratóriumi állatnál előidézhető az alkohol, a
narkotikumok, a stimulánsok és más vegyületek kényszeres élvezete, ezért a
kutatások megerősíteni látszottak azt a tényt, hogy a puszta
hozzáférhetőségük biztosítása kivétel nélkül minden esetben addikcióhoz
vezet. Ezzel a ránézésre evidens feltételezéssel az a gond, hogy az
állatkísérletek alkalmatlanok a bizonyításra. A ketrecben élő szerencsétlen
jószágok közel sem olyanok, mint a szabadon élő társaik és a szabad emberi
lények. Sokat tanulhatunk tőlük, ám ehhez a körülményeiket is számításba
kell vennünk. Hozzátenném azt is, hogy figyelemmel kell lennünk arra a
töméntelen szenvedésre, aminek ezek a korántsem önkéntes kísérleti
„alanyok” ki vannak téve.
 206

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Sok anekdota szól olyan állatokról, amelyek természetes élőhelyükön

„intoxikálódtak” - ki ne hallott volna már elefántokról és majmokról,
amelyek olyan gyümölcsöket fogyasztottak, amelyekben már elkezdődtek a
természetes erjedési folyamatok. A természet világában azonban nem
léteznek állandósult addiktív viselkedési formák. Persze hogy képtelenség
megmondani, mi történne azokkal a vadon élő állatokkal, amelyek
szabadon hozzáférhetnének a laboratóriumi társaiknak felkínált
szubsztanciákhoz. Azt azonban tudjuk, hogy a laboratóriumok világában
mely egyedek a legfogékonyabbak a függőséget kiváltó szerekre. A
majmok esetében például a kokainra azok az alárendelt szerepet játszó
hímek a legfogékonyabbak, amelyek egyrészt állandó elnyomásnak vannak
kitéve, másfelől bizonyos elszigeteltség lett az osztályrészük. Később majd
megmutatom, hogy a dominancia állapota olyan agyi változásokat idéz elő,
amelyek valamelyest védettséget teremtenek a kokainnal szemben.15
A brit columbiai Simon Fraser Egyetem pszichológusa, Bruce
Alexander hívta fel a figyelmet arra a lényeges mozzanatra, hogy a
laboratóriumi állatok esetében különösen hatékonyak lehetnek az addiktív
készítmények, mert ezek a természetestől jelentősen eltérő stresszes
körülmények között élnek a fogságban. Alexander más szakemberekhez
hasonlóan azzal érvel, hogy ezeknél az állatoknál a drogok élvezete „a
szenzoros izoláció kezelésének módszere”, amely azért különösen fontos,
mert a kísérleti alanyok nem mozoghatnak szabadon.16 A későbbiekben
látjuk majd, hogy az emocionális izoláció, a tehetetlenség és a stressz
pontosan olyan viszonyokat idéznek elő, amelyek az emberek esetében is
kedveznek a függőség neurobiológiájának. Dr. Alexander azt is
bebizonyította, hogy a normálishoz nagyon hasonló helyzetekben a
laboratóriumi patkányok is képesek ellenállni a drogok csáberejének:
 Vietnamtól a „patkányparkig” ..

207

Kollégáimmal elkészítettük patkányok számára a természetes

élőhelyükhöz lehető legjobban hasonlító laboratóriumi környezetet. Az
általunk „patkányparknak” nevezett doboz egy tágas és levegős, a normál
patkányketreceknél 200-szor nagyobb alapterületű zárt helyiség volt. A
látványt is otthonosabbá tettük a számukra (a falakra festett brit
columbiai erdők békés képével), gondoskodtunk a kényelmükről (üres
konzervdobozokkal, fűrészporral, apadión természetes szerves
törmelékkel) és a természeteshez közeli szociális viszonyokról is (azzal,
hogy egyszerre legfeljebb 16-20 mindkét nembéli patkány élt a
helyiségben).

A patkányparkból nyílt egy alagút, amelyen egyszerre csak egyetlen

példány mehetett át. A külső nyílásához két adagolót állítottunk. Az
egyikben morfinos folyadék volt, a másikban pedig semleges oldat.

Kiderült, hogy a patkányparkban élő állatokra nem tett mély

benyomást a morfinos folyadék. A helyzet akkor sem változott, amikor
émelyítően édessé tették, pedig az ilyen elegy ellenállhatatlan vonzerőt
jelent a rágcsálók számára. Azokkal az állatokkal is ugyanez volt a helyzet,
amelyeket előtte olyan morfinfogyasztásra kényszerítettek, amelynek már
komoly megvonási tüneteket kellett volna előidéznie. Mindez azt jelenti,
hogy ebben a „természetes környezetben” a patkányok akkor is távol tartják
magukat a drogtól, ha szabadon választhatják, sőt akkor is, ha már kialakult
a fizikai dependenciájuk. Bruce Alexander beszámolója szerint:

Bármit próbáltunk, semmivel sem tudtunk erős vágyat csepegtetni a

patkányokba a morfium iránt, vagy addikcióra emlékeztetőjelenséget
kiváltani a viszonylag normális körülmények között élő állatokban.
 208

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Ezzel szemben a szűk ketrecekben élő rágcsálók csaknem húszszor

annyi kábítószert fogyasztottak, mint relatíve szabad társaik. Alexander
1981-ben közölte első eredményeit17, de már egy 1980-as publikációból is
tudjuk, hogy a szociális elszigeteltség fokozza az állatok
morfiumfogyasztását18. Azóta más kutatások is igazolták, hogy bizonyos
környezeti viszonyok fokozhatják a drogfogyasztást, míg más körülmények
között még a fogságban tartott állatoknál is csökkenhet a kábítószer-élvezet
mértéke.
A vietnami veteránokkal végzett megfigyelések is hasonló
eredményekkel zárultak: bizonyos környezeti viszonyok mellett a stressz
fogékonyabbá teheti az embereket a függőségekre, ám a viszonyok jobbra
fordulásával jelentősen csökken az addikciós hajlam. A Vietnamban
szolgált amerikai heroinfogyasztó katonák felénél alakult ki függőség.
Amikor a brutális harcoknak vége lett, és megszűnt a stressz, az esetek
túlnyomó többségében az addikció is eltűnt. Akiknél megmaradt a
függőség, azoknál szinte minden esetben ki lehetett mutatni valamilyen
családi vagy gyermekkori defektust, illetve magát a drogos előéletet.19
A Vietnam előtti katonai konfliktusokban viszonylag kevés katona vált
függővé. Mi lehetett a különbség Délkelet-Ázsiá- ban? A heroin és más
vegyületek szabad hozzáférhetősége csak részben ad magyarázatot a
helyzetre. Ez a háború teljesen más volt, mint az, amelyekbe korábban
másokat vezényeltek. A vietnami dzsungelben tátongó szakadék volt
aközött, amit a katonáknak előzőleg mondtak, illetve amit a valóságban
tapasztaltak és átéltek, így jelentősen csökkent a motivációjuk. Nem a
háború veszélyei, hanem a harc jelentőségének elvesztése lett a legfőbb
forrása annak a stressznek, amely miatt a katonák a jótékony felejtés
eszközeihez menekültek.
 Vietnamtól a „patkányparkig ...

209

Ha röviden összefoglaljuk, kijelenthetjük, hogy a drogok semmivel

sem teszik jobban függővé az élvezőiket, mint amennyire az ételek
felelősek a kényszeres evésért. Ehhez szükség van egy már meglévő
sérülékenységre, emellett jelentős stressznek kell kialakulnia. Ezt láttuk a
vietnami katonáknál is, azonban a stresszt kiváltó külső tényezők sem
elegendők önmagukban. Sok katona vált heroinistává, ám a többséggel nem
ez volt a helyzet. Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy egy vegyület iránti
függőség kialakulásához három faktor szükséges: fogékonyszervezet,
addiktív potenciállal rendelkező drog és stressz. A kábítószerek
elérhetőségének biztosításakor az egyéni fogékonyság határozza meg, hogy
ki válik függővé, és ki nem - azaz tíz, találomra kiválasztott kiskatona közül
melyik kettő lesz a heroinaddikció rabja. Ennek a résznek a következő
fejezeteiben a fogékonysággal foglalkozunk.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Az agy megváltozott állapota

„Az addikció titokzatos és irracionális” - ezt az a Róbert Dupon
pszichiáter írta20, aki az Egyesült Államok nemzeti kábítószerélvezetet-
kutatóintézetét vezette, illetve Nixon és Ford elnöksége alatt a kérdéskör
mindenható ura volt a Fehér Házban.
Létezik egy másik szemlélet is. Eszerint a függőség valóban
irracionális, és az addikt személyek néha annyira furcsán viselkednek, hogy
az már saját maguk számára is felfoghatatlan. Igen ám, de érdemes
odafigyelni arra is, amit saját magukról és életük korábbi szakaszairól
elmesélnek. A kiváló és rendkívül szerteágazó, az addikciót minden
lehetséges aspektusából áttekintő szakirodalomból is rengeteget
megtudhatunk. Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy ha nyitottak
vagyunk a függőség jelenségére, akkor a rejtelmes és titokzatos ködöt
fellebbentheti a kérdéskör komplexitásának elfogadása. És az is, ha
félelemmel vegyes tisztelettel adózunk az emberi agy előtt, és könyörülettel
viseltetünk azok iránt, akiket rabul ejtettek a dorgok.
Mit mond erről a tudomány?
*

-"4T

5^. ^ rt***
 AzAGY MEGVÁLTOZOTT ÁLLAPOTA

211

Mint már láttuk, laboratóriumi állatoknál ki lehet alakítani drog és

alkoholfüggőséget. Megfelelő körülmények és korlátlan elérhetőség mellett
a patkányoknál olyan intravénás kokainaddikciót lehet kiváltani, amely
teljes leromláshoz, majd pusztuláshoz vezet. A kutatók ma már azt is
tudják, liogyan lehet néhány laboratóriumi állatnál - patkányoknál,
egereknél, alsórendű és emberszabású majmoknál - növelni a
fogékonyságot: akár genetikai manipulációkkal, akár a méhen belüli és a
szülés utáni egyedfejlődés befolyásolásával. Néhány zavaró körülménytől
eltekintve az állatkísérletek kiváló betekintést nyújtanak az agyműködés, a
viselkedés és a függőségek összefüggéseibe. Az új képalkotó eljárásokkal
az emberi agy „akció közben” is vizsgálható, ezért tanulmányozni lehet a
drogok rövid és hosszú távú hatásait. A radioaktív módszerekkel és a
mágneses magrezonanciás (MRI) berendezésekkel különböző körülmények
között is mérhető a különféle agyterületek vérátáramlása és
energiafelhasználása. Az elektroencefalográf (EEG) segítségével
azonosíthatók az egyes agyközpontok normálistól eltérő elektromos
agyhullámmintái, és így kiszűrhetők például az alkoholizmus kockázatának
kitett fiatal egyének. A tudósok részletesen tanulmányozták az addikt
személyek agyának kémiai folyamatait, illetve azok összefüggéseit a
neurológiai történésekkel és az anatómiai struktúrákkal. Elemezték a
működésért felelős molekulákat, feltérképezték a membránokat és a
genetikai információk öröklődését. Fényt derítettek arra is, milyen
folyamatokat indít el a stressz a függőségben szenvedők agyában. Széles
körben végzett tanulmányok során napvilágra kerültek azok az örökletes
hajlamosító tényezők, amelyek miatt az élet korai történései addikcióhoz
vezethetnek.
A későbbiekben látjuk majd, hogy a vizsgálati eredmények között
lehetnek ellentmondások, ám abban mindenki
 212

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

egyetért, hogy a függőségek fiziológiai értelemben az „agy

megváltozott állapotát” tükrözik - a kifejezés Charles O’Brian
kutatófizikustól származik21. A vita mostanában már arról szól, miképpen
alakul ki ez a normálistól eltérő állapot. Az addikt agy elváltozásai vajon
tisztán a kábítószerek használatának következményei, avagy valamilyen
mértékben már eleve megvoltak, és a függő személy miattuk lett
fogékonyabb az adott drogra? Léteznek-e olyan agyi állapotok, amelyek
hajlamossá tesznek a drogozásra vagy olyan viselkedési mintákra, mint a
szexualitás hajhászása, illetve a kényszeres evés? És ha így lenne, akkor
ezeket a változásokat mik idézik elő, genetikai okok vagy az életben
jelentkező hatások? A kérdésekre adandó válaszok rendkívüli fontossággal
bírnak az addikciók kezelésében és a leszoktatásban.
A drogfüggő agy a normálistól eltérően működik, és ez a változás jól
megfigyelhető PET-, illetve MRI-vizsgálatokkal* is. 2002-ben végeztek el
egy részletes MRI-kutatást, amelynek során több tucatnyi különböző korú
kokainfüggő személy fehérállományát hasonlították össze a nem
kokainistákéval. A külső (kérgi) szürkeállományban vannak az idegsejtek, a
neuronok, amelyeket egymással a támasztószövet lipidmembránjaival
borított nyúlványaik kötik ösz- sze - utóbbiak alkotják együttesen a
fehérállományt. A kor előrehaladtával az idegsejtek között egyre több aktív
kapcsolat fejlődik ki, azért a fehérállomány tömege is egyre nagyobb lesz.
A kutatók rájöttek, hogy a kokainistáknál kevesebb a fehérállomány.22
Funkcionális értelemben ez azt jelenti, hogy az ő agyuk elveszítette a
tanulás képességét - nincs lehetőségük

* PÉT: pozitronemissziós tomográf; MRI: magrezonanciás képalkotás - az elmúlt néhány

évtizedben kifejlesztett és munkába állított két kifinomult képalkotó-eljárás, amelyekkel
rengeteg új információt szereztünk többek között az agy szerkezetéről és működéséről.(A
szerző)
 AZAGY MEGVÁLTOZOTT ÁLLAPOTA

213

uj választási lehetőségek elsajátítására, új ismeretek szerzésére és az új

körülményekhez való alkalmazkodásra.
A helyzet azonban még ennél is rosszabb. Más tanulmányok
kimutatták, hogy a kokainisták szürkeállománya is sor- vadtabb - azaz
kevesebb vagy kisebb idegsejtjeik vannak, mint kellene. A szürkeállomány
megfogyatkozása alkoholistáknál és heroinistáknál is észlelhető, és ez a
folyamat az életkor előrehaladtával egyre erőteljesebb lesz. Minél hosszabb
ideje addikt valaki, annál kifejezettebb a jelenség.23 PET-es vizsgálatok
során bebizonyosodott, hogy a kábítószereket régóta élvező személyeknél
ugyanezeknek az agyi struktúráknak az energiafelhasználása is csökken,
ami azt jelenti, hogy az érin- lett idegsejtek és agyi „áramkörök” kevesebb
munkát végeznek. Ugyanezeknek az egyéneknek a pszichológiai vizsgálata
során kiderült, hogy elégtelenül működik agyuk preffontális - a fő
„adminisztratív” vagy „igazgatási” funkciókért felelős - régiója. Mindez
összefoglalva azt jelenti, hogy a pszichológiai és képalkotó eljárások is
igazolták a racionális gondolkodás képességének beszűkülését.
Állatkísérletekben bebizonyosodott, hogy krónikus kokainfogyasztást
követően jelentősen csökken az idegsejtek száma, ugyanakkor
megszaporodik az idegsejtek közötti abnormális kapcsolatok mennyisége,
illetve megváltozik az érintett agyterületek elektromos aktivitása is.24
Ugyanezeket az elváltozásokat lehet megfigyelni hosszú ideig tartó
ópiátfogyasztás, illetve dohányzás után is.25 Az észlelt eltérések néha
visszafordíthatok, de a drogfogyasztás jellemzőitől és intenzitásától
függően sokáig - néha élethosszig - megmaradnak.
*
 214

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Amikor az addikció biológiájáról van szó, feltétlenül meg kell

említenünk a dopamint. Ez a kulcsfontosságú agyi „hírvivő molekula” a
függőség minden formájában központi szerepet játszik. 2006-ban írták le
azt a makákókkal végzett kísérletsorozatot, amelynek az eredményei
korábbi tanulmányokhoz hasonlóan ismételten igazolták, hogy a
kokainistáknál jelentősen csökken a dopaminreceptorok száma.26 Ezek a
receptorok olyan, a sejtek felszíni membránjába ágyazott molekulák,
amelyekhez a hírnökvegyületek hozzá tudnak kapcsolódni, és így
befolyásolni tudják a sejtek működését. Minden sejtmembránon több ezer
receptormolekula található a rengetegféle hírvivő molekula számára. A
hírnökreceptor- interakciók biztosítják azt, hogy a sejtek információhoz
jussanak az agy más területeiről, a szervezetből és a külvilágból. Ha nem
létezne egy ilyen kommunikációs rendszer, akkor a sejtek nem is
működhetnének.
A kokain és a stimulánsokhoz tartozó másfajta drogok úgy fejtik ki a
hatásukat, hogy a létfontosságú agyi központokban jelentősen növelik a
dopamin mennyiségét. A molekula szintjének hirtelen növekedése az egyik
lehetőség arra, hogy agyunk „nagyon jól érezze magát”, és az egyik fontos
komponense annak az érzésnek, amely miatt a stimulánsok élvezőit eleinte
határtalan energia tölti el.
Már említettem, hogy a kokainistáknál a normálisnál jóval kevesebb
dopaminreceptor található. Minél kisebb a receptorszám, az agy annál
jobban „örül” azoknak a kívülről bevitt vegyületeknek, amelyek fokozzák a
dopamin mennyiségét. Főemlősökkel végzett vizsgálatok során kimutatták,
hogy azok a majmok, amelyek hajlamosabbak voltak önként rászokni a
kokainra, már azelőtt is kevesebb dopaminreceptorral rendelkeztek, mielőtt
kokaint kaptak volna. Ebből a meglepő megfigyelésből egyenesen
következik,
 AZAGY MEGVÁLTOZOTT ÁLLAPOTA

215

hogy az emberekhez nagyon hasonló, ezért modellkísérletekben

nagyszerű alanyoknak számító makákók némelyike eleve logékonyabb
lehet a kábítószerekre, mint a társai.
A kokainhoz és a kristályos metamfetaminhoz (kristály- methez)
hasonló stimulánsok több dopamint biztosítanak .izoknak a sejteknek,
amelyeket a molekula aktiválni képes. Mivel a dopamin nagyon fontos
motiváló, serkentő és energetizáló molekula, ezért a rá fogékony receptorok
számának csökkenése az adott személy motiváltságának és aktivitási
szintjének a csökkenését vonja maga után, amikor az illető nem használja a
drogot. Hamarosan létrejön az ördögi kör, amelyben a kokainista egyre több
kokaint fogyaszt, ezért csökken a dopaminreceptorainak a mennyisége,
emiatt kompenzációként még több dopamint fogyaszt, amitől még kisebb
lesz a receptorszám, ezért erőteljesebben kell pótolni a hiányt...
A receptormolekulák csökkenésének egyszerű magyarázata az agy
ökonómiájában rejlik. Gondolkodásunk szerve az életünk során
hozzászokik bizonyos mértékű dopaminakti- vitáshoz. Ha a vegyület
mennyiségét mesterségesen növeljük, akkor agyunk megpróbálja
helyreállítani az ekvilibriumot, ezért csökkenti a receptorok számát. Ez a
jelenség a magyarázat a toleranciára, azaz a hozzászokásra is, amely miatt
a kábítószer-fogyasztók egyre nagyobb adagokat kénytelenek a
szervezetükbe juttatni ugyanannak a hatásnak az eléréséhez. Ha a drog
mennyisége csökken, akkor a megvonási tüneteket részben az okozza, hogy
a kisebb receptorszám messze nem képes biztosítani a normális
dopaminaktivitást. Ekkor következik be az ingerlékenység, a rosszkedv, az
elidegenedés és a fizikai fáradtság érzete, mivel a drogfogyasztó már
túlzottan hozzászokott a kábítószerhez. Ezen a ponton beszélünk fizikai
dependenciáról, amelyről részletesen a tizenegyedik fejezetben
 216

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

volt szó. Hosszú hónapokba vagy még annál is több időbe telhet, mire
az agyi receptorszám ismét elérheti a drogfogyasztás előtti szintet.

Az addikciók sejtszintű magyarázata a neurotranszmitterek- ben

(idegrendszeri ingerületközvetítő/ingerületátvivő vegyü- letek) és
receptoraikban keresendő. Az általánosan használt (túlzottan használt)
drogok mindegyike más és más módon, de a dopaminhoz kapcsolódó
folyamatokra hat. Az alkohol, a marihuána, a heroin, a morfin, a nikotin, a
koffein, a kokain és a kristálymet is ebbe a folyamatba nyúl bele. A kokain
például a már felszabadult dopamin visszajutását gátolja azokba az
idegsejtekbe, amelyek eredetileg kibocsátották.
Más neurotranszmitterekhez hasonlóan a dopamin is a sejtek
kapcsolódásai közötti szűk térben, az úgynevezett szinaptikus résben fejti
ki a hatását. A szinapszison azt a struktúrát értjük, amelyben az idegsejtek
nyúlványai egymáshoz „kapcsolódnak” úgy, hogy nagyon megközelítik
egymást, de valójában nem érnek teljesen össze azért, hogy a köztük levő
kicsinyke üres helyen felszabaduló neurotranszmitterek át tudják vinni az
ingerületet egyik sejtről a másikra. Ezért van az agyunknak is szüksége
kémiai hírvivőkre - az ingerületátvivőkre - a működéséhez. Az egyik
neuronból kibocsátott hírnökmolekula - például a dopamin - a szinaptikus
résben „átlebeg” a másik idegsejtre, és hozzákapcsolódik a membránjába
ágyazott receptorhoz. Miután ilyen módon sikeresen átvitte az ingerületet a
célsejtre, leválik a receptorról, majd visszalebeg a szinaptikus résen át az őt
eredetileg kibocsátó idegsejthez, amely felveszi, és későbbi használat
céljára elraktározza. Minél nagyobb a visszavétel mértéke a kibocsátó
 AZAGY MEGVÁLTOZOTT ÁLLAPOTA

217

neuronban, annál kevesebb aktív közvetítőmolekula marad a

szinaptikus résben.
A kokainhoz hasonlóan működik az egyik közismert antidepresszáns, a
fluoxetin, vagy ismerősebb kereskedelmi nevén a Prozac is. Ez a
készítmény ahhoz a gyógyszercsaládhoz tartozik, amely úgy növeli a
hangulatot befolyásoló sze- rotonin nevű neurotranszmitter mennyiségét,
hogy gátolja a visszavételét a kiindulási idegsejtbe. A fluoxetint és rokonve-
gyületeit angol nevük (selective serotonin reuptake inhibitor szelektív
szerotonin-újrafelvételt gátlók) után röviden SSRI- oknak nevezzük. A
kokaint tehát hívhatnánk akár „dopamin újrafelvételét gátlónak” is, mert
ahhoz a receptorhoz kötődik a kiindulási neuron sejtmembránján, amely
elindítaná a dopaminnak a sejtbe visszafelé irányuló
transzportmechanizmusát. Minél több kokain kötődik a kiindulási sejt
receptoraihoz, annál több dopamin marad a szinaptikus résben, és annál
nagyobb lesz a kokainista eufóriája.27 A Prozackal ellentétben azonban a
kokain nem szelektív, mert más neurotranszmitterek - köztük a szerotonin -
újrafelvételét is gátolja. A kristálymet a dopamin felszabadulását is serkenti
(ilyen egyébként a nikotin is), és a kokainhoz hasonlóan gátolja az
újrafelvételét is, és a kettős hatásmechanizmus miatt rendkívül intenzív az
eufórikus hatása.
Az eddig említett vegyületek közvetlenül növelik a
dopaminmennyiséget, azonban másféle molekulák hathatnak közvetetten is.
Az egyik ilyen az alkohol, amely a dopaminkibocsátó sejtekre ható gátló
mechanizmusokat gyengíti. A morfinhoz hasonló narkotikumok a
sejtfelszíni természetes ópiátreceptorokhoz kapcsolódnak, és így idézik elő
a dopaminaktivitás fokozódását.28
Az evés és a szexuális aktus ugyancsak növeli a szinaptikus résben
levő dopaminmennyiséget. Dr. Richard Rawson, az
 218

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

UCLA drogszakértője egy közleményben arról számolt be, hogy

ínycsiklandó ételek hatására a kulcsfontosságú agyi központok szabad
dopaminaktivitása akár 50 százalékkal is megemelkedhet. A szexuális
izgalomnál a növekedés már 100 százalékos, csakúgy, mint a nikotinnál
vagy az alkoholnál. Ám ezek egyike sem ér fel a kokainnal, amely
minimum megháromszorozza a szintet. Ugyanakkor a kokain is csak
nyeretlen kezdő a kristálymethez képest, utóbbi ugyanis a tizenkétszeresére,
azaz 1200 százalékra tudja növelni a dopaminaktivi- tást.29 így már
könnyebb megérteni, hogy a kristálymetfüggő Carol miért mondta azt a
kábítószer hatásáról, hogy olyan, mint a „szex nélküli orgazmus”. Ám a
sokadik adag után ugyanúgy csökken az agyban a dopaminreceptorok
száma, mint a kokain esetében.
Mindezt röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy a kábítószer-élvezet
ideiglenes változásokat okoz az agyi környezetben: a feldobottságot a
kémiai viszonyok gyors megváltozása váltja ki. Vannak azonban hosszú
távú következmények is: a tartós használat átformálja az agy kémiai
szerkezetét, szövettanát és működését. Még a gének is másképpen
viselkednek az átalakult agy sejtjeiben. Egy pszichiátriai szaklapban erről a
következőt írták:

A legalattomosabb drogos elváltozások közé tartozik a szenvedés

iránti fogékonyság növekedése, és az, hogy hosszú absztinencia után is
fennáll a visszaesés lehetősége. Ennek a viselkedésre ható
sérülékenységnek a tartóssága az agyban bekövetkezett, hosszú ideig
megmaradó elváltozások következménye.30

Mivel agyunk határozza meg a viselkedésünket, ezért a biológiai

változások a viselkedésünket is átalakítják. Ebben a vonatkozásában a
függőség orvosi értelemben krónikus be

Á Á
 AZ AGY MEGVÁLTOZOTT ÁLLAPOTA

219

tegségnek számít, és azt kell mondanom, hogy ha figyelembe vesszük

a drogos agyban lezajló változásokat, akkor ez a vélemény tökéletesen igaz.
Az addikció pontos definiálására nem alkalmas, de sokat segít a
legalapvetőbb jellemzőinek megértésében.

Minden betegségnél, például a dohányzás által okozott tüdővagy

szívproblémáknál is kóros elváltozások jelentkeznek a szervekben és a
szövetekben. Amikor az abnormis átalakulás helye az agy, akkor a
következmények az adott személy emocionális és viselkedési mintáinak
átalakulásában nyilvánulnak meg. Ezzel elérkeztünk az addikciók központi
dilemmájához: a gyógyuláshoz az kell, hogy agyunk, az egyedüli
döntéshozó szervünk saját maga kezdeményezze saját megjavulásának a
folyamatát. Egy megváltozott, a normálistól eltérően működő agynak kell
legyűrnie a saját problémáit, hogy ismét normális legyen - vagy ismét
normálisan kell működnie, hogy legyűrhesse a problémákat. Minél rosszabb
a függőség, annál súlyosabb az agyi anomália, és annál nagyobb akadályok
tornyosulnak a gyógyulás előtt.
A tudományos irodalom egyöntetűen kijelenti, hogy a drogaddikció
krónikus agyi állapot, azaz betegség, és ez eleve kizárja a kábítószerfüggők
büntethetőségét, sőt azt is, hogy szemrehányást tegyünk nekik a függőségük
miatt. Elvégre egyetlen beteg sem hibáztatható a reumás sokízületi
gyulladásáért és a betegsége fellángolásaiért, hiszen a visszaesés a krónikus
kórképek egyik fontos jellemzője. A drogosok választási lehetősége
azonban még ennél is szűkebb, hiszen pont ez az, ami jelentősen beszűkül,
sőt néha meg is szűnik náluk.
Dr. Charles O’Brien erről ezt írta:
 220

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Az addikciónál bizonyíthatóan megváltozik az agy állapota, és ennek

fontos, a kezeléssel kapcsolatos következményei vannak. Ennek ellenére
sajnos a legtöbb egészségügyi ellátórendszer továbbra is úgy kezeli a
függőséget, mint akut kórképet - már ha egyáltalán kezeli.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Puha, meleg ölelés

a tűtől
A jelenleg kábítószerként használt vegyületek szinte mindegyike a
természetben megtalálható növényekből származik, és az emberiség már
több ezer éve ismeri őket.
A heroin bázisaként szolgáló ópium az Ázsiából származó mák, a
Papaver somniferum kivonata. A sumerek és az egyiptomiak számára már
réges-rég ismert volt, hogy nagyon hatékony a fájdalom és a hasmenés
csillapításában, emellett azt is tudták, hogy képes a betegek pszichológiai
állapotának megváltoztatására. A kokain az Erythroxyolon coca nevű
cserje leveleinek kivonata; ez egy alacsony, fás szárú növény, amely a dél-
amerikai Andok-hegység nyugati lejtőin őshonos. Ama- zónia indiánjai már
jóval a spanyol hódítás előtt is rágcsálták a leveleket, mert rájöttek, hogy
jelentősen csökkentik a fáradtságot, és hosszú időre megszüntetik az
éhségérzetet napokig tartó hegyi vándorlásaik során. A kokalevélnek fontos
szerepe volt a spirituális eseményeiknél is; az inkák egyenesen isteni
ajándéknak tartották. Az Újvilág első drogellenes háborúja minden
bizonnyal akkor zajlott le, amikor a spanyol hódítók kíméletlen
irtóhadjáratot indítottak kokalevél által kiváltott „ördögi látomások” ellen.
 222

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

A marihuánát abból a vadon élő kenderféleségből nyerik, amelynek

eredeti élőhelye az indiai szubkontinens, és a tudományos elnevezése, a
Cannabis sativa Cári Linnétől származik, még 1753-ból. Az ázsiai
vadkendert már az arabok, a perzsák és a kínaiak is ismerték, és az első
orvosi célú felhasználását háromezer évesnél régebbi kínai krónikákban
dokumentálták. Ugyancsak a kínaiak más növényi stimulánsokat is
használtak például az orr és a tüdő légutainak tágítására.
A mikroszkopikus gombák fermentációs folyamatainak
felhasználásával készített alkohol olyan kitörölhetetlen része lett az emberi
történelemnek és az élvezetek keresésének, hogy számos nép isteni
jótéteménynek tartja. A jelenlegi közvélekedéssel ellentétben régebben
néha egyenesen a bölcsesség forrásának tekintették. Hérodotosz görög
történetíró elbeszéléseiben olvashatunk olyan közel-keleti törzsekről,
amelyeknek a bölcsei a józan állapotban hozott döntéseiket addig nem
tekintették érvényesnek, míg alaposan meg nem fontolták a dolgokat nagy
alkoholtartalmú borok elfogyasztása után. Ha részegen eszükbejutott a
dologról más is, akkor kijózanodás után az új ötletet is szívbaj nélkül
elfogadták.
A felsorolt kémiai anyagok egyike sem hatna ránk, ha nem
befolyásolnák természetes módon az emberi agy folyamatait és kémiai
apparátusát. A drogok azért képesek megváltoztatni agyunk működését,
mert hasonlítanak bizonyos saját, természetes vegyületeinkre. Ez a
hasonlóság azt eredményezi, hogy képesek az idegsejtek receptoraihoz
kapcsolódni, és így be tudnak avatkozni azok kommunikációs
struktúrájának a folyamataiba.
Vajon miért hajlamos agyunk a drogok mértéktelen élvezetére? A
természet nem azért töltött el több millió évet az agyműködés, az
ingerületátvivő anyagok és a receptorok rendszerének a finomhangolásával,
hogy a népek „feldobott”
 Puha, meleg ölelés a tűtől

223

Állapotukban keressenek menedéket az élet problémái elől, és

szombatonként jól kirúgjanak a hámból. Az idegrendszer kutatásában
komoly érdemeket szerzett Jaak Panksepp' pro- fesszor szerint ezeknek a
biológiai rendszereknek

...más kell hogy legyen a szerepe, mint az, hogy elősegítsék azoknak a
nagy tisztaságú vegyületeknek a nyakló nélküli élvedét, amelyeket az
emberiség csak mostanában fejlesztett ki.31

Az addikció nem lehet természetes állapot, ám a függőségek által

megbolygatott agyi régiók központi szerepet játszanak a fennmaradásban.
Vigyáznom kell, hogy bele ne sétáljak egy csapdába. A
„megbolygatott” szó használata azt érzékeltetheti, mintha az addikcióknak
saját életük és akaratuk lenne. Mintha olyanok lennének, mint a
szervezetünket letámadó baktériumok, a zsákmányukra leső ragadozók,
vagy egy gyanútlan országot a hatalmukba kerítő titkos ügynökök.
Valójában a függőségeknek tekintett viselkedésminták együttese olyan
komplex idegrendszeri és emocionális mechanizmusok eredménye,
amelyek egy személy szervezetén belül alakulnak ki. Ezek a
mechanizmusok nem önállóan és elkülönülten létező entitások, és nincs
saját akaratuk még akkor sem, ha az addikt személy gyakran úgy érzi, hogy
a hatalmukban tartják, uralkodnak felette, és nincs ereje az ellenálláshoz.
Talán pontosabb a következő megfogalmazás: a függőség nem lehet
természetes állapot, ám azok az agyterületek, amelyekben érvényesülhet,
központi szerepet játszanak a fennmaradásban. Pontosan ez az oka az
addikciós folyamatok ellenállhatatlanságának. Vegyünk egy analógiát:
tegyük fel,

* A Northwestern Universily molekuláris terápiái központjában az affektív neurológiai

kutatások vezetője.(A szerző)
 224

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

hogy valakinek károsodott vagy nem megfelelően fejlődött ki az egyik

agyi régiója, amely mondjuk a mozgáskészségért felelős. Ez a személy
nyilvánvalóan fizikailag korlátozott lesz valamiben. Ha az érintett idegek
csupán a láb kisujját látják el, akkor a veszteség szinte nem is érzékelhető.
Ha azonban a károsodott vagy rosszul kifejlődött idegpályák a láb
mozgásaiért egészében felelősek, akkor jelentős mozgáskorlátozottság lesz
az eredmény. Összefoglalva ez azt jelenti, hogy a probléma következménye
arányos a jellegével - a fontosságával - és az érintett agyterületek
kiterjedésével. Ugyanez a helyzet a függőséggel is.
Az agyban nincsenek „addikciós központok”, és nincsenek olyan
folyamatok, amelyek az addikciók „kijelölt célpontjai” lennének. A
függőségek által befolyásolt rendszerek között megtalálhatók a
legfontosabb emberi érzelmi és motivációs mechanizmusok, ezért rendkívül
erős hatással bírnak. A három legfontosabb érintett struktúra közül az
ópiátapparátust még ebben a fejezetben áttekintjük. A (serkentő és
motivációs funkcióval bíró) dopaminrendszerxel a tizenötödik, az
önregulációs mechanizmusokkal pedig a tizenhatodik fejezetben
foglalkozunk.
Most pedig vizsgáljuk meg az ópiátapparátust, amely speciális
molekulákat használ, azaz voltaképpen „természetes kábítószereket” - ezek
az úgynevezett endorfinok.

Az agy természetes ópiátrendszerét az 1970-es években fedezték fel.

Eric Simon amerikai kutató azért nevezte el a rendszerhez tartozó
üzenetközvetítő fehérjéket endorfinoknak, mert egyrészt endogének - azaz
ugyanarra a szervezetre hatnak, amely termeli őket -, másrészt hasonlítanak
a morfin-
 Puha, meleg ölelés a tűtől

225

ra. A morfin és rokonvegyületei képesek hozzákapcsolódni iiz. agy

endorfinreceptoraihoz, ezért - most egy tankönyvi idézet következik - „a fő
endorfinreceptorok jelentik az opiátfüggőség kapumechanizmusát”32. Nem
csak az embereknek van természetes ópiátapparátusuk Ebben az örömteli
tulajdonságunkban az evolúciós létra közeli és távoli fokain elhelyezkedő
rokonainkkal is osztozunk, sőt számos egysejtű élőlény is termel
endorfinokat.
Ezek után nyilván nem meglepő, hogy az endorfinok pontosan
ugyanarra képesek, mint a növényekből kivont ópiátok: hatékony
fájdalomcsillapítók, és ez igaz az érzelmi és a fizikai fájdalomra is. Thomas
de Quincey lelkes szavaival élve biztosítják „a méltóságot és a nyugalmat...
valamint minden mélyen gyökerező nyugtalanság kiküszöbölését”. Egy
lelki bánatban szenvedő, zaklatott személynél egy endorfinlöket ugyanazt
váltja ki, mint az ópiátfogyasztás: „a zavar forrásánál hat, és elsimítja a
problémákat”.
Az endorfinok a nyugtató hatásaik mellett más életfontosságú
feladatokat is ellátnak. Fontos szabályozó szerepet töltenek be az autonóm
idegrendszerben, amely nem áll a tudatunk befolyása alatt. Hatnak a
kedélyállapotra, a fizikai aktivitásra, az alvásra, a vérnyomásra, a
szívritmusra, a légzésre, a bélmozgásra és a testhőmérsékletre, sőt az
immun- rendszerre is.
Az endorfinok az emberek - és számos állat - esetében rendkívül
fontos szerepet töltenek be azoknak az érzelmeknek a megélésében,
amelyek miatt maga az élet is lehetséges ebben a formában. Mindenekelőtt
ezek teszik lehetővé az anya és a csecsemő közötti erős érzelmi kötődés
kialakulását. Amikor újszülött laboratóriumi állatoknál genetikai
módszerekkel „kilövik” az endorfinrendszert, akkor a kölykök egyáltalán
nem kötődnek az anyjukhoz. Kevésbé rosszul élik meg, ha
 226

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

elveszik őket az anyjuktól, ami evolúciós szempontból azért rossz,

mert nem adnak ki olyan jeleket, amelyek észlelésekor anyjuk aktívan
keresné őket, így nem tudja betölteni gondozó és védelmező szerepét. Ezek
az újszülött állatok sem érzik jól magukat, és ők is félnek - például
hidegben vagy idegen hím szagától. Ám az ópiátapparátus nélkül nem
kötődnek az anyjukhoz, pedig ettől függ a túlélésük - és ők sem mutatnak
érdeklődést az anyjuk jelzései iránt.33 Képzeljük el, milyen veszélynek
lennének kitéve ezek a kölykök a vadonban, ha ott is ilyen - vagyis
semmilyen - lenne a viszonyuk az anyjukkal. Ezzel ellentétben az anyjuk
eltávolítása miatt „szeparációs nyugtalanságnak”, azaz az elkülönítés
izgalmának kitett normális fiatal állatokat - kutyákat, csirkéket, patkányokat
és majmokat - könnyű megnyugtatni kevés, még csak nem is nyugtató
mennyiségben adagolt ópiátokkal.34 Az endorfinokat találóan úgy
jellemzik, mint az „érzelmek molekuláit”.
Az emberi emóciók közvetítésében játszott szerepüket kiválóan
illusztrálja egy tizennégy egészséges önkéntes nővel és a képalkotó
módszerekkel végzett tanulmány. Először neutrális körülmények között
vizsgálták az agyukat. Ezután megkérték őket, hogy gondoljanak korábban
átélt kellemetlen, szomorú élethelyzetekre. Tízen valamelyik rokonuk
halálát idézték fel, hárman egy korábbi párkapcsolatuk felbomlását, egy
asszony pedig egy veszekedésre gondolt, amely nemrég zajlott le közte és a
barátnője között. Speciálisan jelölt molekulákkal sikerült kimutatni az agyi
emocionális központok ópiátreceptor-aktivitását. Bánatot okozó emlékek
átélése közben ugyanezeknek a központoknak az aktivitása sokkal kisebb
volt35.
Másrészt a pozitív izgalom bekapcsolja az endorfinrend- szereket. Más
kutatások során megfigyelték, hogy amikor az emberek arra várnak, hogy
valamilyen fájdalom enyhüljön,
 Puha, meleg ölelés a tűtől

227

tikkor nő az ópiátreceptorok aktivitása. Bizonyos esetekben még

semleges - biológiailag inakítv - vegyületek adagolása is „begyújtja” az
ópiátapparátust.36 Ez az úgynevezett „placebohatás”, ami korántsem a
képzelet szülötte, hanem nagyon is létező pszichológiai jelenség. A
gyógyszernek nem kell hatékonynak lennie, mert helyette az agyat annak
saját lájdalomcsillapítói, az endorfinok nyugtatják le.
Az egész szervezetben vannak ópiátreceptorok, és minden szervben
megvan a pontos szerepük. Az idegrendszerre nyugtató és
fájdalomcsillapító hatásuk van, de például a belekben már mást váltanak ki:
a bélfal simaizmainak összehúzódásait lassítják. A szájban a
nyálelválasztást csökkentik. Ez a magyarázata annak is, hogy a kábítószerek
a szervezetben nem várt mellékhatásokat okoznak - a példáknál maradva:
székrekedést és szájszárazságot. Ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy egy
természetes molekulaféleségnek miért van ilyen sok különböző feladata. A
természet takarékos gondviselő, gondosan vigyáz arra, ami jónak bizonyul,
és minden üzenetközvetítő proteint annyiféleképpen használ ki, amennyire
csak lehetséges. Az evolúció hosszú folyamatában az egyszerűbb élőlények
eleinte szűk alkalmazási területtel bíró vegyületei új képességekre tettek
szert a magasabb rendű, összetettebb létformákban.
Az élőlényekben sok másik molekula is több feladatot lát el -
méghozzá minél fejlettebb egy szervezet, annál többet. Ugyanez egyébként
a génekre is igaz: egy szerv egyik sejtjének valamelyik génje ellát egy
feladatot, miközben egy másik szervben ugyanennek a génnek teljesen más
a szerepe. Affective Neuroscience (Affektív idegtudomány) című
könyvében dr. Jaak Panksepp kiváló példával mutatja be, hogy a hüllők
vazotocin nevű hormonja - az emberi oxitocin primitívváltozata - az
emlősöknél mennyire megváltozott szerepet,
 228

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

sőt szerepeket tölt be azzal, hogy szüléskor szabályozza a méh

összehúzódásait, illetve szülés után az emlő tejtermelését.

... a vazotocin olyan ősrégi agyi molekula, amely a hüllők szexuális

késztetéseit szabályozza. Ugyanez a molekula... segíti a fiatal hüllőket is a
világra. Amikor több ezer mérföldes tengeri vándorlás után egy tengeri
teknőc eléri az elődei által is használt homokfövenyt, és nekilát kiásni a
fészkét, működésbe lép az őseitől származó hormonrendszer... A nőstény
vérében ásás közben megemelkedik a vazotocin szintje, majd ennek
hatására sorozatban rakja le egyik tojást a másik után. A munka
végeztével betakarja a fészket, miközben a hormonmennyiség is
jelentéktelen szintre csökken a szervezetében. Miután teljesítette anyai
kötelességét, a teknőc ismét elindul hosszú vándorújára.37

Az emlősök nőstényei már nem szabadulnak meg ilyen köny- nyen a

kötelmeiktől, mert ők a magatehetetlen fiatalokkal is foglalkoznak. Az
oxitocin - a vazotocin kifinomult változata - az ő esetükben más szerepet is
betölt. Nemcsak a szülésnél fontos, hanem hatással van a nőstény
hangulatára is, és olyan belső érzelmi környezetet teremt, amely elősegíti a
törődést a kölykökkel. Az emlősöknél az oxitocin mindkét nemnél
hozzájárul a szexuális örömszerzéshez, ezért még az sem túlzás, ha az egyik
„szerelemhormonnak” nevezzük. Az ópiátokhoz hasonlóan ez a fehérje is
csökkenti a szeparációs szorongást az anyjuktól elválasztott fiatal
állatoknál.
Fontos körülmény, hogy az oxitocin és az ópiátok között
kölcsönhatások állnak fenn. Ez a hormon ugyan nem tartozik az endorfinok
közé, de növeli az ópiátrendszer fogékonyságát az endorfinokra - a
természet így gondoskodik róla, hogy ne fejlődjön ki bennünk tolerancia a
saját endorfinjainkkal szemben. (Emlékezzünk fá, hogy a kábítószerfüggők
a to-
 Puha, meleg ölelés a tűtől

229

lerancia révén „szoknak hozzá” a drogokhoz, azaz a korábbi hatás

eléréséhez egyre nagyobb és nagyobb adagokra van szükségük!)
Miért olyan fontos, hogy megelőzzük a jó közérzetért felelős
természetes molekulák iránti tolerancia kialakulását? Azért, mert az ópiátok
kellenek a szülői szeretet kialakulásához. Az újszülöttek jólétét, sőt életét is
veszélyezteti, ha az anyjuk érzéketlen lesz a saját maga által termelt
ópiátokra. A kölykeit babusgató nőstény idegrendszerében nagy endor-
linszint-kiugrások történnek - a természet így jutalmazza az anyaságot.
Az utódok gondozása néha meglehetősen hálátlan tevékenység, ezért
az evolúció gondoskodott róla, hogy a szülői feladatok ellátása is okozzon
némi örömet. A hozzászokás nem egyszerűen csak megfosztaná az anyákat
ettől a kellemes érzéstől, hanem egyenesen az utódok életét tenné ki
veszélynek. Panksepp professzor szerint „katasztrofális lenne, ha az anyák a
gyermekeik egészen kicsi korában elveszítenék az anyaság intenzív
szociális örömei iránti fogékonyságot”38. Az oxitocin fokozza az agysejtek
ópiátérzékenységét, ezzel gondoskodik róla, hogy az anyák ragaszkodjanak
a gyermekeikhez.
Az ópiátok alkotják az újszülöttek védelme és gondozása idején az agy
emocionális apparátusának a tengelyét. Ezért van az, hogy az ópiátokkal -
például a morfinnal - kapcsolatosfüggőség komoly hatással van azokra az
agyi rendszerekre, amelyek az emberi lét szempontjából legfontosabb
érzelmi folyamatokat, elsősorban az összetartozás és a szeretet ösztönét
vezérlik. A kötődés iránti vágy a más emberek fizikai és emocionális
közelsége iránti igény fő motivációs tényezője. Gondoskodik az újszülöttek
túléléséről azzal, hogy elősegíti az anya és gyermeke közötti szoros
kapcsolat kialakulását.
 230

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Ugyanez az ösztön teszi lehetővé, hogy keressük az emberi

kapcsolatokat, mások társaságát, hogy megmaradjon a családi összetartozás
iránti igény, és kialakuljanak az emberi közösségek. Az ópiátreceptorokhoz
kötődő endorfinok indítják el a szeretet és a kapcsolatok kialakulásának
kémiai folyamatait, és ezeknek a hormonoknak köszönhetjük, hogy társas
lények vagyunk.
Első ránézésre furcsának tűnhet, hogy a természet miért ruházott fel
egyetlen molekulacsaládot ilyen sok, látszólag különböző funkcióval:
fájdalomcsillapítás, anya-gyermek kapcsolat kialakítása, az érzelmi kínok
csökkentése, a társadalmi kapcsolatok létrehozása és az örömök intenzívebb
megélése. Ám ha belegondolunk, ezek a szerepek szoros kapcsolatban
állnak egymással.
Az ópiátok nem tüntetik el a fájdalmat, csak csökkentik a
kellemetlenségük megélésének a tudatosságát. A fájdalom az agyban
manifesztálódó fizikai jelenség, és egy adott pillanatban a tudatában
lehetünk vagy nem. Amikor valamink fáj, az azt jelenti, hogy szubjektíve
átéljük a fájdalomingert - „Jaj! Ez fáj!” -, és érzelmileg reagálunk rá. Az
ópiátok bizonyos fájdalmakat elviselhetőbbekké tesznek. A tudósok
feltételezése szerint a magas endorfinszintnek köszönhető, hogy a
kisgyermekek viszonylag jól viselik a viszontagságos gyermekkori
kalandok kisebb-nagyobb horzsolásait, zúzódásait és kékzöld foltokkal járó
sérüléseit. Persze nem arról van szó, hogy a gyerekek nem éreznek
fájdalmat, hiszen láthatóan éreznek, azonban az endorfinoknak
köszönhetően a fájdalom sem szegi kedvüket a kalandos felfedezések
folytatásától, azaz a világ megismerésének fontos folyamatától.39 A
legkisebb „bibire” is érzékenyen reagáló, keservesen síró „bőgőmasinák”
valószínűleg kevesebb endorfint termelnek, ezért a felfedezőkedvük is
kisebb lesz, mint a társaiknak.
 Puha, meleg ölelés a tűtől

231

A fizikai fájdalomérzet keletkezésének anatómiai helye az agy

talamusz nevű területe, de a fájdalom szubjektív megélése egy másik
régióhoz, az úgynevezett cingula elülső részéhez köthető. A fájdalomról
szóló hír a talamuszba érkezik, de a cingula elülső részén „érződik meg”.
Képalkotó eljárásokkal megfigyelhető, hogy az utóbbi kérgi terület (angolul
anterior cingulate cortex - ACC) fájdalom hatásra aktiválódik. Az ópiátok
ugyancsak az agykéregben - az ACC-ben és másutt - lejtik ki csillapító
hatásukat azzal, hogy bár a fájdalomérzetet nem csökkentik, de annak
érzelmi hatását igen.
Más vizsgálatok arra is fényt derítettek, hogy az ACC elülső része
akkor is aktiválódik, ha valakinek kellemetlen szociális élményben van
része.40 Olyan egészséges felnőtt önkéntesek agyának reakcióit vizsgálták,
akik egy mentális játék résztvevői voltak, és „kiestek” a játékból. Kiderült,
hogy még ez a nyilvánvalóan enyhén negatív élmény is aktivizálta az ACC-
t, és érzelmi fájdalmat váltott ki. Szükségünk van arra, hogy szorosabbra
fűzzük kapcsolatainkat a számunkra fontos emberekkel. Normális
körülmények között az elkülönülés negatív emocionális élménye tartja
össze azokat, akiknek fontos, hogy közel álljanak egymáshoz.
Mi lehet az oka annak, hogy az ópiátrendszer felelős a fizikai és lelki
fájdalomért is? A válasz magától értetődik: a fiatal - főleg emlős - egyedek
teljes magatehetetlensége és abszolút függése az őket gondozó felnőttektől.
A fizikai fájdalom lényegében egy természetes riasztás: ha egy kisgyermek
arra ébred, hogy fáj a hasa, az ACC aktivitása fokozódik, a gyermek pedig
mindent elkövet annak érdekében, hogy felkeltse gondviselője figyelmét.
Az érzelmi fájdalom ugyanilyen fontos, mert figyelmeztet például az
elkülönülés veszélyére - azaz arra, hogy nem elérhetők a szülők, akiktől a
fiatal egyed élete függ. Az emocionális fájdalom jellegzetes
viselkedésmintákat vált
 232

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

ki - a kis denevérek ultrahangrikoltásokat hallatnak, a babák

keservesen sírnak amelyek arra szolgálnak, hogy a szülők visszatérjenek
csemetéikhez. A felnőttek figyelmes gondoskodása ugyanakkor
endorfinfelszabadulást eredményez, ami nyugtatólag hat a fiatalokra.
A gyermekek azt is kellemetlen élményként élik meg, ha a szüleik
ugyan a közelükben vannak, de emocionálisan elérhetetlenek. Ugyanez a
szituáció a felnőtteknél is fájdalmat okoz akkor, amikor egy számukra
fontos egyén csak testi valójában van jelen, de pszichológiai értelemben
nincs ott. Ezt az állapotot a kiváló kutató és pszichológus, Allan Schore
találóan „proximális szeparációnak”, azaz „közeli elkülönülésnek” nevezte
el.41 Mivel egy gyermek nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is függ
másoktól, ezért az emocionális elkülönülés észlelésekor ismételten
megpróbál kapcsolatba lépni szüleivel, akiknek a pozitív reakciója ebben az
esetben is felszabadítja az endorfinokat, amelyek megszüntetik a
kellemetlen közérzetet. Ha a szülő nem reagál, vagy a reakciója nem
kielégítő, akkor az endorfinkibocsátás elmarad, és a gyermek saját in-
adekvát védekező mechanizmusaira lesz utalva - ringatja a felsőtestét, vagy
szopja az ujját, hogy megnyugtassa magát, és megszabaduljon kellemetlen
érzéseitől. Később majd látjuk, hogy a szülők figyelmes gondoskodásában
kevésbé részesülő gyermekek jobban ki vannak téve annak a kockázatnak,
hogy a kémiai jellegű kielégülést külső forrásokban keressék • későbbi
életükben.
A természet hatékony és többcélú újrahasznosító mechanizmusai
következtében az endorfinok felelősek az örömért és a kellemes izgalomért
is. Az anyákhoz és gyermekekhez hasonlóan a szerelmesek, a spiritualitás
világában megnyugvást keresők, a kötélugrók - bizony, még ők is! - olyan
eufórikus állapotot érnek el, amelyben kulcsszerepet játszanak az
 Puha, meleg ölelés a tűtől

233

cndorfinok. Egy vizsgálat szerint a kötélugrók endorfinszint- jc az

eufória mértékétől függően legalább a háromszorosára emelkedik ugrás
után, és mintegy fél óra múlva csökken csak vissza a normálisra.42
Az agy ópiátreceptorai nemcsak az élvezet, a megnyugvás és az
összetartozás érzéseiért felelősek, hanem a kábítószerek is képesek aktiválni
őket, és fontos szerepet játszanak az addikciókban is. Egy alkoholistákkal
végzett vizsgálat során azt tapasztalták, hogy az alanyok számos agyi
régiójában csökkent az ópiátreceptoraik mennyisége, és ezzel
párhuzamosan több alkoholt igényeltek.43 Az ópiátapparátus aktiválódása
és ennek eredményeként a fokozott endorfinkibocsátás a kokain hatásait is
fokozza.44 A kisebb endorfinaktivitás nemcsak az alkohol, hanem a kokain
utáni vágyat is növeli. Természetesen a marihuána élvezetéhez is hozzájárul
az ópiátreceptorok aktivitása.45
Röviden tehát elmondhatjuk, hogy az életfontos funkciókat ellátó,
szeretetért/örömért/fájdalomcsillapításért felelős ópiátapparátus a
szervezetünkbe jutó narkotikumok belépési pontja. Minél kevésbé hatékony
a pozitív élményekért felelős saját kémiai rendszerünk, annál
hajlamosabbak vagyunk a kábítószerekben vagy a kényszeres
tevékenységekben keresni az enyhülést.
Régebben volt egy huszonhét éves szexmunkás páciensem. A nő HIV-
pozitív volt, és már régen meghalt. Mély benyomást tett rám, amikor így
foglalta össze az ópiátokkal kapcsolatos első benyomásait:
- Amikor először lőttem be magam heroinnal, az olyan volt, mint egy
meleg és puha ölelés.
Ebbe az egyetlen mondatba nemcsak a nő egész élettörténete volt
belesűrítve, hanem a kábítószerfüggők összes pszichológiai és fizikai
gyötrelme is.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Dopamin,
kokain és cukorkák:
az addikció melegágyai
Lisa megáll a rendelő közepén, majd felhúzza a blúzát, hogy
megmutassa a hasát, a mellét és a hátát borító vörös kiütéseket. Egész teste
úgy rángatódzik, mintha egy merev bábfigura lenne. Jobb karjával pedig
úgy ölel át egy narancssárga színű folyadékkal teli, jókora palackot, mintha
egy csecsemőt babusgatna, miközben bal kezével a haját húzogatja.
Huszonnégy éves is elmúlt már, de érzelmileg nagyon éretlen, és a fizikai
megjelenése is gyerekes. Amikor megpillantom, mindig úgy érzem, hogy
még otthon, a babái között lenne a helye, nem itt a Downtown Eastside-on.
Állandóan izeg-mozog, ezért ma még a szokásosnál is gyerekesebbnek
látszik. Alacsony termete, nagy szeme és a kerek arcára kent sminkre
csíkokban rászáradt könny miatt olyan, mint egy kamaszlány, akit az anyja
rajtakapott, hogy a szépítőszereivel játszik. Jelenleg teljes fordulatszámon
pörög a kokaintól.
- Három napja vettem észre ezeket a kiütéseket. Mi lehet ez, doki?
 Dopamin, kokain és cukorkák: az addikció...

235

Megkérem, hogy üljön le, és mutassa meg a kezét és a lábát is.

Lehúzza a koszos, fehér zoknit. A tenyere és a talpa is tele van kis, piros
foltokkal
- Attól tartok, hogy szifilisz - válaszolom. - Vért kell vennünk a
további vizsgálatokhoz.
Családorvosi gyakorlatom húsz esztendeje alatt egyetlen vérbajos
esetet sem diagnosztizáltam, de itt, a Downtown East- side-on rendszeresen
találkozom a kórral.
Miközben a lány felkászálódik a székről, a műanyag palack leesik a
földre, és kifröccsen a tartalma.
- Már hogyan lenne ez szifilisz? - kérdi gyerekes meglepődéssel. -
Hiszen az egy nemi betegség, nem?
- Igen, az.
- És úgy lehet elkapni, hogy egy pasi rámászik a pinámra?
Eláll a szavam ekkora naivitás hallatán, aztán erőt veszek
magamon.
- Kivel feküdt le? - kérdem. - Őt is meg kell vizsgálnunk.
- Ha én azt tudnám, doki! Abban a sikátorban nagyon sötét volt.
Kellett a pénz kokóra. Szociális szerda előtti nap volt, és már nem bírtam
tovább.
*

Sok addikttól hallottam már, hogy a kokain keményebb börtönőr, mint

a heroin. Nehezebb elmenekülni tőle. Noha közel sem okoz olyan súlyos
megvonási tüneteket, hasonló gyötrelmeket vált ki, mert sokkal nehezebb
ellenállni a használatát követelő pszichológiai késztetésnek - még akkor is,
amikor már nincs benne túl sok élvezet.
A kokain úgy növeli az agyban a dopamin nevű ingerületátvivő
vegyület mennyiségét, hogy meggátolja a visszajutását azokba a sejtekbe,
amelyek kibocsátják. (Emlékezzünk rá,
 236

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

hogy minden drog valamilyen sejtfelszíni receptorhoz kötődik, és így

fejti ki a hatását!) A kokainos mámor nagyon gyorsan elmúlik, mert a szer
csak rövid ideig kapcsolódik a receptorokhoz. Emiatt hamarabb jelentkezik
a késztetés az újabb adagra, azaz az újabb dopamin indukálta mámorra. Más
stimulánsokhoz - szpíd, nikotin, koffein - hasonlóan a kokain is egy olyan
idegrendszeri apparátus működésébe avatkozik bele közvetlenül, amely a
maga módján ugyanolyan erőteljes hatással bír, mint az előző fejezetben
tárgyalt, az ópiátokkal kapcsolatos agyi jutalmazó mechanizmus. Ez a
rendszer is központi jelentőségű a számos kémiai anyagtól való függőség
tekintetében ugyanúgy, mint bizonyos viselkedési addikcióknál.
Az agy legősibb, legalsó és leghátsó részén, az agytörzsben van egy
terület, amelynek az aktiválása felajzott állapothoz, szinte érzéki
izgalomhoz vezet. Ez az agytörzs híd nevű részének elülső régiója (angolul
ventral tegmental apparátus - VTA). Amikor patkánykísérletekben
elektródákat vezettek ebbe a területbe, és lehetővé tették az állatoknak,
hogy egy kar nyomogatásával saját magukat ingereljék, akkor teljes
kimerülésig nyomogatták a kapcsolót. Nem érdekelte őket a táplálék, és
még fájdalomingerekkel sem lehetett megakadályozni őket abban, hogy a
kart nyomogassák. Önkéntesekkel végzett emberkísérletekben ugyanezt
tapasztalták: az emberek is képesek veszélybe sodorni magukat azért, hogy
folytathassák az öningerlést. Egyszer az egyik alany három óra alatt 1500
stimulust adott magának. Az illető ezen a ponton már önkívületi állapotban
volt az eufórikus lelkesedéstől, és heves tiltakozása ellenére meg kellett
szakítani a kísérletet.46
A VTA-ban található, egyszersmind a leírt hatásért felelős
neurotranszmitter a dopamin. A VTA-ból induló idegszálak egy olyan agyi
központban váltanak ki dopaminfelszabadulást,
 Dopamin, kokain és cukorkák: az addikció...

237

;i melynek kulcsszerepe van minden addikciónál. Ez a központ az

úgynevezett nucleus accumbens (a latin kifejezés jelentése: „csatlakozó
mag”) vagy NA, amely az agy elülső, alsó részénél helyezkedik el. Az NA
dopaminszintjének hirtelen megugrása váltja ki a drogosok kezdeti,
élvezetes izgalmi állapotát, illetve ugyanez a jelenség eredményezte a
kísérletekben a gyakori önstimulusokat a patkányoknál és az embernél is.
Az NA do- paminszintjét minden olyan vegyület növeli, amelynek túlzásba
lehet vinni a használatát, de a hatás a kokainhoz hasonló stimulánsoknál a
legkifejezettebb.
*

Az ópiátapparátushoz hasonlóan a természet nem azért „alkotta meg” a

VTA-t, az NA-t és a dopaminrendszer más részeit, hogy a világ drogosai
boldogabbnak, feldobottabbnak és energikusabbnak érezzék magukat.
Agyunk dopaminhoz köthető folyamatai is ugyanolyan fontos szerepet
játszanak a túlélésben, mint az ópiátapparátus. Már tudjuk, hogy az ópiátok
a jutalmazó rendszer kellemes nyugtató képességeit használják ki. A
dopamin az ugyanezeket az állapotokat elősegítő aktivitásokat indítja el,
emellett nagy jelentősége van a különböző viselkedésminták
elsajátításában, és abban, hogy a tanultakat beillesszük az életünkbe.
A VTA számos agyterülettel áll kapcsolatban, és ezekkel a
kapcsolatokkal együtt alkotja az addikciók neurológiai alapját, amelyet
kezdeményező-motivációs apparátusnak nevezünk. Ennek a rendszernek a
fő feladata az energetizálás, a szervezet erőinek és erőforrásainak
összpontosítása, illetve serkentése, és ezen a rendszeren keresztül hat
minden olyan mechanizmus vagy anyag, amely növeli az energiaszintet
azzal, hogy az NA-ban megemeli a dopaminmennyiséget.
 238

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Képzeljünk el most egy olyan szituációt, amelyben egy hipotetikus

„ön” lesz a főszereplő. Ön meglát egy Mikulás-csomagban egy szelet
csokoládét, és ellenállhatatlan vágyat érez rá, hogy elmajszolja - ez a
pozitívan megerősített viselkedés klasszikus példája. Korábban már evett
ugyanilyen csokoládét, és nagyon ízletesnek találta. A Mikulás-csomagban
levő szelet megpillantásakor az ön NA-jában dopamin termelődik, amely
arra sarkallja önt, hogy harapjon bele. Igen ám, de a csomag az ön négyéves
lányának a tulajdona. A kislány észreveszi, hogy hiányzik a csokoládéja, és
megvádolja önt azzal, hogy ellopta.
- A dopamin miatt volt! - hangzik az ön védekezése.
- Persze, anyuci/apuci! - válaszolja erre kedvesen a kislány, akinek
az értelmi képességei kicsit mintha már túlnőttek volna az óvodás szinten, -
Mert a korábbi öröm élménye miatt jól megemelkedett a nucleus
accumbensedben a dopa- minszint, és ez beindította a csoki elfogyasztására
irányuló viselkedési mintát. A csokiszelet látványa volt a jel, és a mege-
vése volt az elfogyasztására irányuló viselkedés. Ami azt illeti, neked
eléggé buta és kiszámítható a megerősítő rendszered!
- Tyűha! - mondja erre ön. - Tökéletesen igazad van, kicsim. És
mondd csak! Nem adnál egy kicsit abból a másik csokiból?
- Egy nagy fityiszt! A te dopaminrendszered nem az én problémám!
A drogozáshoz társuló környezeti jelek, illetve ingerek - • kábítószeres
kellékek, meghatározott személyek, helyek és élethelyzetek - hihetetlenül
erős kiváltó tényezők, és rendkívül fontos szerepük van a drogosok
visszaesésében is, mert egyedül is képesek elindítani a dopaminkibocsátást.
A leszokni akaró dohányosoknak például azt tanácsolják, hogy ne
kártyázzanak, ha korábban főleg kártyázás közben szoktak cigarettát szívni.
Downtown Eastside-i pácienseim akármilyen erősen elhatá-
 Dopamin, kokain és cukorkák: az addikció...

239

mzhatják, hogy leszoknak a drogokról, gyakorlatilag száz százalék,

hogy nem sikerül nekik a környezet miatt - csak akkor mennének valamire,
ha elköltöznének innen a város valamelyik másik részébe, vagy
bevonulnának egy leszoktatóközpontba. Itt nemcsak a drog áll a
rendelkezésükre, hanem ebben a közegben minden és mindenki a
szokásukat juttatja eszükbe.
A megerősítés minden - drogos és nem drogos - addik- cióban
elsődleges szerepet játszik. Az én függőségemnek sem kifejezetten
„kedvez”, hogy a Portland Szállótól mindössze néhány saroknyira van
kedvenc kísértőhelyem, a CD-kkel rogyásig teli Sikora-üzletház, és persze
az sem, hogy munkába menet és munkából jövet mellette kell
elkocsikáznom. Mint korábban már említettem, a bolthoz közeledve egyre
izgatot- labbá válók. Ez még akkor is így van, ha nem tervezem, hogy
bemegyek. Szinte ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy leparkoljam az autót,
és berohanjak. A nucleus accumbensemben túlcsordul a dopamin, ami
hihetetlenül erős késztetést okoz.
Ezek után nyilván szükségtelen megemlítenem, hogy az életfontosságú
- például az evéssel vagy a szexszel kapcsolatos - megerősítések is
aktiválják a VTA-t, és így növelik az NA do- paminszintjét. És pontosan
ezek a túlélést szolgáló motivációs feladatok jelentik a serkentő-
kezdeményező rendszer létének célját. Ez az apparátus meghatározó
jelentőséggel bír az olyan - a fennmaradást biztosító - tevékenységek
elindításában, mint az élelemkeresés, a szexuális partnerek felkutatása vagy
a környezet felfedezése. A VTA, az NA és a kapcsolataik által alkotott
rendszer akkor is aktivizálódik, amikor új tárgyakkal, helyzetekkel,
személyekkel találkozunk, és korábbi, ugyancsak megerősítéssel szerzett
tapasztalataink segítségével megpróbáljuk megismerni őket. Másképpen
megközelítve ez azt jelenti, hogy a VTA-ból eredő idegrostok dopamint
szabadítanak fel az NA-ban, amikor azzal a kérdéssel találjuk
 240

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

szembe magunkat, hogy „Ez a nem-tudom-micsoda jó vagy rossz

nekem? Harap vagy én harapjak bele?” A dopaminrend- szer
újdonságkereső aktivitása a magyarázat arra, hogy miért vállalnak sokan
látszólag felesleges kockázatokat: ez is a do- paminszint növelésének egy
lehetséges módja.
A dopaminaktivitás a felelős egy további érdekes tényért, amelyről
számos kábítószerfüggő beszámol: az „anyag” beszerzése és a bíbelődés az
előkészítéssel már önmagában kivált náluk egy kellemes, sürgető érzést,
amely teljesen független a használatot követő farmakológiai hatástól.
- Amikor felszívom a cuccot a fecskendőbe, megszorítom a gumit, és
megtisztítom a karomon a bőrt, már akkor érzem a löketet, pedig még be se
adtam - mesélte egyszer Celia, a hatodik fejezetben megismert terhes nő.
Sok addikt azt mondja, ha megpróbálna leszokni, legalább annyira
hiányozna neki a droggal való pepecselés, mint magának a kábítószernek a
hatása.

A dopaminrendszer és a függőségek közti kapcsolatot hihetetlenül

érdekes bizonyítékok igazolják. Az állatkísérletek kivitelezői néha
elképesztő zsenialitással jutottak el meghökkentő eredményeikhez. A
dopaminreceptorok fontosságát például olyan egerekkel mutatták ki,
amelyeket alkoholisták-' ká „képeztek át”, majd egyenesen a nucleus
accumbensükbe injekciózták be a dopamint. Az injekciózás megkezdése
előtt a rágcsálók a már ismert okból a normálisnál kevesebb
dopaminreceptorral rendelkeztek. A kutatók ezért trükkös megoldáshoz
folyamodtak: laboratóriumi körülmények között dopaminreceptorokat
ültettek egy vírusba. Ezután beadták az állatoknak az egyébként teljesen
ártalmatlan vírust,
 Dopamin, kokain és cukorkák: az addikció...

241

amely szelektíven behatolt az agysejtjeikbe, és így időlegesen vissza

lehetett állítani a normális dopaminreceptor-meny- nyiséget. Amíg a
mesterségesen előidézett receptortöbblet fennállt, az egerek is kevesebb
alkoholt fogyasztottak - aztán lokozatosan visszatértek nagyivó
életmódjukhoz, amikor a receptorokat hordozó vírusok kiürültek az
agysejtjeikből.47
És ez ugyan miért fontos? Nos, mindenekelőtt azért, mert mint már
elmagyaráztam, a tartós kokainélvezet csökkenti a dopaminreceptorok
mennyiségét, és ez a kábítószereseket egyre nagyobb adagok fogyasztására
ösztönzi, hogy biztosítani tudják az emiatt kieső dopaminaktivitást. Nem
csoda, ha szegény Lisa is szifiliszes lett egy sötét sikátorban elkapott
fertőzés miatt. Az ő esetében ez volt a szokásos beszerzési módja annak a
drognak, amelyért már valósággal sikoltoztak az agyában az idegsejtek. (Ha
csak nikotinfüggő lett volna, a cigarettáját tisztességes gyártóktól és
terjesztőktől is beszerezhette volna.) A dopaminreceptorok mennyisége
ugyanúgy kevesebb lesz az alkoholistáknál, mint a heroinistáknál és a
kristálymet-fogyasztóknál.48
A leírtaknál talán még fontosabb, hogy a normálisnál kevesebb
dopaminreceptor is az egyik biológiai oka lehet a függőségek
kialakulásának.49 Amikor a természetes kezde- ményező-motiváló rendszer
elégtelenül működik, annak szinte törvényszerű következménye valamilyen
függőség kialakulása. Ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy miért van egy
élőlénynek - embernek vagy állatnak - viszonylag kevés dopaminreceptora.
Más szóval: miért teljesít alul a természetes kezdeményező rendszere.
Hamarosan választ adok a kérdésre, és megmutatom, hogy ennek
határozott, kiszámítható - és megelőzhető - okai vannak.
 242

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Már láttuk, hogy az addikciók mindenképpen érintik az ópiát- és

dopaminapparátust is. Az utóbbi aktivitása a kábítószer-fogyasztás vagy
más függőséget okozó viselkedési forma előkészületeinél fokozódik. Ez a
lényeges megerősítő mozzanat mindenféle kémiai vegyület - alkohol,
stimulánsok, ópiátok és marihuána - túlzott fogyasztásánál megfigyelhető.50
A megkívánás, a sóvárgás és az erős hiányérzet miatti szenvedés erősen
motiváló érzések, ezért könnyű belátni, hogy a dopamin a nem drogos
addikciókban is fontos oki szerepet tölt be. Másrészt az ópiátok -
endogének vagy kívülről bevittek - nagyobb fontossággal bírnak a
függőségek örömszerző-jutalmazó dimenziójának a tekintetében.51
Az ópiát- és dopaminfolyamatok az úgynevezett limbikus rendszer
fontos részei. Ez a struktúra dolgozza fel az olyan érzelmeket, mint a
szeretet, az élvezet, az öröm, a fájdalom, a harag vagy a félelem. Az összes
emóció minden bonyolultságával együtt egyetlenegy célt szolgál: azoknak a
tevékenységeknek az elindítását és kivitelezését, amelyek a
fennmaradáshoz szükségesek. Dióhéjban összefoglalva ez azt jelenti, hogy
az emberi és állati élet két abszolút fontosságú mozgatórugóját vezérlik: a
rokonszenvet és az ellenszenvet. Mindig szeretnénk közel kerülni ahhoz,
ami pozitív, hívogató és valamiképpen az érdekeinket szolgálja, és
ugyanígy szeretnénk messze elkerülni azt, ami fenyegető, undort kelt
bennünk vagy nem szolgálja a jólétünket. A rokonszenv és az ellenszenv is
fizikai és pszichológiai hatások révén alakul ki, és ha ez a rendszer
megfelelően működik, akkor az érzelmeket megélő agyunk megbízható
útmutatást nyújt az élethez. Ekkor működnek jól az önvédelem, a szeretet, a
szánalom és az egészséges társadalmi interakciók mechanizmusai. Ha á
rendszerben zavar támad - ami korántsem ritka a „civilizált” társadalom
bonyolult és stresszes körülményei között -, akkor
 Dopamin, kokain és cukorkák: az addikció...

243

az emóciókat megélő agyunk is csak bajba sodorhat minket. A

függőségek jelentik a rendszerben keletkező egyik legnagyobb és
legfontosabb ilyen zavart.
 TIZENHATODIK FEJEZET

A kisgyerek,
akit nem hagytak felnőni
Claire tegnap beült a váróba, és elkezdett üvöltözni a többi beteggel.
Kígyót-békát kiabált rájuk, megfenyegette őket, hogy mindenkit kinyír,
majd amikor kinyitottam az ajtót, hogy beengedjem a következő pácienst,
hangosan rám ordított:
- Te nem orvos vagy, hanem egy kibaszott maffiózó! - és ez még a
legenyhébb volt a szitoközönből, ami utána következett.
Senki sem próbálta lecsillapítani. Végül Kim, a Portland egyik nővére
rászólt, hogy kihívja a rendőrséget, ha nem megy el azonnal. Erre elkezdett
bőgni, és a hátsó ajtón át kiment a Portland belső udvarára, de közben két-
három lépésenként megfordult, és folytatta az ordítozást. Ezt az átkozódást
már nem címezte különösebben senkinek. A cifra káromkodás közben
szabályosan fröcsögött a nyála, és egyébként sem nyújtott valami épületes
látványt, mert bömbölés közben kilátszott romlott, hiányos fogazata.
Claire mindig ilyen, amikor átbillen a sötét oldalra. Ő a Portland egyik
legnagyobb keresztje. Ha a szállóra új dolgozót vesznek fel, általában azzal
kezdik az okítását, hogy a nőt sohase engedjék be a recepcióra, akármilyen
békésnek lát-
 A KISGYEREK, AKIT NEM HAGYTAK FELNŐNI
245

szik. Az egyik, nemrégiben lezajlott „problémás epizódjának” például

egy nyomtató látta a kárát, meg a recepciós pulton cl helyezett méregdrága
telefonkezelő-rendszer.
Ha rendben van - és szerencsére többnyire ez a helyzet -, akkor olyan,
mint egy szeretetért sóvárgó, nagyra nőtt gyermek.
- Máté doktor, hol marad az ölelés? - kiabálta egyszer utánam,
miközben odarohant hozzám az utcán.
Nincs ebben semmi személyes, hiszen ugyanígy viselkedik Kimmel és
a Portland többi dolgozójával is, ha korábban csak egy kicsit is kedvesek
voltak vele. Az endorfinok iránti vágya ugyanolyan nyilvánvaló, mint a
dopamin iránti sóvárgása, amelyet kokainlöketekkel próbál kielégíteni.

Ma visszajön, és nyugodtan átbeszéljük az előző nap történteket.

- Kétféleképpen kezelhetem magát - mondom. - Vagy úgy, mint olyan
mentális beteget, aki nem felelős azért, amit tesz, és kezelhetem úgy is,
mint egy ép idegrendszerű embert. Én inkább az utóbbit választanám, de
ebben az esetben maga viseli a felelősséget azért, amit művel. Magának
melyik szim- patikusabb?
- Fogalmam sincs, mit mondjak erre - mondja, és bánatosan
elmosolyodik.
- Nézze, Claire! Elfogadhatatlan az, ahogyan tegnap kiabált velem.
Oka sem volt rá, hiszen semmi sem történt, vagy ha mégis, az csak a maga
fejében játszódott le, a valóságban nem. Maga ennek ellenére a sárga földig
leteremtett engem és másokat is, akiknek pontosan annyi joga van bejönni a
rendelőbe, mint magának.
 246

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

- Igaza van, de a kérdésére akkor sem tudom a választ - mondja

lehajtott fejjel.
- Előtte kokainozott?
- Lehet. Nem tudom.
Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy igen.
- Nem hiszem, hogy tudatában volt annak, amit tett - mondom
békülékenyen. - Maga nyilván nem szándékosan viselkedett így.
- Persze hogy nem - mondja halkan, miközben egyenesen belenéz a
szemembe.
- Viszont a kokaint igenis szándékosan használta.
- Mert kokainfüggő vagyok.
- A választás akkor is a magáé.
Amint kimondom, már tudom, hogy feleslegesen koptatom az ilyenkor
szokásos közhelyeket. Bizonyos értelemben minden cselekedetünk előtt van
választási lehetőségünk. A tudomány azonban ebben az esetben Claire
oldalára áll. Neki tényleg szőkébbek a lehetőségei, mert - mint mondta - ő
addikt, ezért a drogozása sem átgondolt, tudatos viselkedés. A kutatási
eredmények őt igazolják. Bármilyen átlátszóan naiv kifogásnak hangzik a
mentegetődzése, tudományos értelemben egyáltalán nem az.

Nemrég olvastam egy cikket, amelynek egyik szerzője dr. Nóra

Volkow, az Egyesült Államok Drogfüggőségekkel Foglalkozó Nemzeti
Intézetének igazgatója. A közleményben ez állt:

A legújabb kutatási eredmények szerint a gyakran ismételt

kábítószerbevitel olyan tartós változásokat idéz elő az agyban, amelyek
miatt jelentősen csökken az akaratlagos kontroll. A drogokkal végzett első
puhatolózó kísérletek, illetve rekreációs
 A KISGYEREK, AKIT NEM HAGYTAK FELNŐNI
247

használatuk, még az egyén akaratának befolyása alatt állnak, ,lc az

addikció kialakulása után a helyzet gyökeresen megváltozik.52

Más szóval ez azt jelenti, hogy a drogfüggőség károsítja az agy

döntésekért felelős területeit.
Már láttuk, hogy a motivációs és a jutalmazó mechanizmusok az
addikciók szolgálatába állíthatók. Ebben a fejezetben azt mutatom meg,
hogyan károsítják a függőségek az önszabályozó folyamatokat - amelyekre
pontosan azért lenne szükség, hogy a segítségükkel egy függő személy
élhessen azzal a választási lehetőséggel, hogy ne legyen addikt.
Tudjuk, hogy melyik agyterület végzi például a hüvelykujj mozgatását.
Ha az agynak ez a régiója megsérül, akkor nem ludjuk mozgatni a
hüvelykünket. Ugyanez érvényes a döntési lehetőségek megfogalmazására
és az impulzuskontrollra is. Ezeket is meghatározott agyterületek
meghatározott folyamatai végzik, de sokkal bonyolultabb és interaktívabb
módon, mint az egyszerű fizikai mozgások vezérlését.
A motoros tevékenységekhez hasonlóan sikerült feltérképezni, hogy
mely agyterületek felelősek a szabad akaratért és a választásokért. Ehhez
olyan embereket tanulmányoztak, akiknek különböző agyi régiói
megsérültek. Ma már tudjuk, hogy egy adott cerebrális sérülés csökkenti-e a
racionális döntéshozás, illetve az impulzuskontroll képességét. Az agy
képalkotó vizsgálatai és pszichológiai kísérletek igazolták, hogy a
drogfüggőknél is változások tapasztalhatók ugyanezekben az agyi
régiókban. Már önmagában az is elég lenne, hogy az addikt személyeknél a
kezdeményező és a jutalmazó mechanizmusok is a függőséget erősítik.
Kiderült azonban, hogy mindennek a tetejébe még azok a folyamatok is
rosszul működnek náluk, amelyeknek normális esetben meg kellene
 248

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

gátolniuk a függőségeket. Olyan ez, mintha egy biztonsági őr a

tolvajoknak segítene.

A folyamat jobb megértéséhez vessünk egy pillantást az agy

anatómiájára és fiziológiájára.
Az emberi agy a földkerekség legbonyolultabb biológiai entitása.
Becslések szerint 80-100 milliárd idegsejtből áll, amelyek mindegyike több
ezer kapcsolatot alakíthat ki más neuronokkál. Az idegrendszert felépítő
másik fontos sejtféleség a glia, amelyből körülbelül egybillió van - azaz
mintegy tízszer annyi, mint az idegsejtekből. A gliasejtek támogató szerepet
töltenek be azzal, hogy gondoskodnak az idegsejtek táplálásáról és
működéséről. Ha egy ember összes idegsejtjének összes nyúlványát
egymáshoz illesztenénk, akkor egy körülbelül 180 ezer kilométer hosszú
szálat kapnánk. A neuronok közti kapcsolatok mennyiségét jelenlegi
ismereteinkkel nem tudjuk pontosan megbecsülni - több tízbillió lehet -, de
annyi bizonyos, hogy életünk minden másodpercében egyszerre több millió
különböző agyi áramkör aktív. Tökéletesen érthető, ha az agyat „a
rendszerek szuperrendszerének” tartják.
Általában elmondhatjuk, hogy a fizikai térben alulról felfelé {és
belülről kifelé) haladva evolúciós léptékkel mérve . egyre fiatalabb agyi
régiók helyezkednek el, és ezeknek egyre bonyolultabb a szerkezete, illetve
a működése. A központi idegrendszer legalsó, legősibb területe az agytörzs,
amely olyan automatikus feladatokért felelős, mint a légzés vagy a
testhőmérséklet állandó szinten tartása. Ennél jóval feljebb vannak az
érzelmekért felelős struktúrák, és legfelül/legkívül van az agy
szürkeállománya, azaz a gondolkodást végző agykéreg. Egyik agyterület
sem képes önálló működésre; mind
 A KISGYEREK, AKIT NEM HAGYTAK FELNŐNI
249

egyik számos közeli és távoli régióval áll kapcsolatban, és

mindegyikre számos kémiai hírvivő molekula hat, amelyek a szervezet más
részeiben és az agyban termelődnek. Az ember élete során a magasabb agyi
rendszerek bizonyos felügyeleti képességekre tesznek szert az alsóbbrendű
központok felett.
Az „agykéreg” az agy külső, többrétegű burka, és a fa kérgéhez
hasonlóan borítja be a fehérállományt és az alsó/belső agyi régiókat. Ebben
az átlagosan 2,3-2,8 milliméter vastagságú kéregállományban, a kortexben
az idegsejtek olyan központokba szerveződnek, amelyek adott feladat
ellátására specializálódtak. Az egyik ilyen jellegzetes működésű terület a
látókéreg, amely hátul, a tarkónak megfelelően helyezkedik el a nyakszirti
lebenyben. Ha valamiért megsérül - például agyvérzéstől -, akkor
elveszítjük a látásunkat. A kéreg legfiatalabb területe az agyunk elülső
részén, belül található úgynevezett prefrontális lebeny.
Egy hozzávetőleges, de elég pontos leegyszerűsítés szerint a
homloklebeny - és legkifejezettebben az annak lefelé görbült belső/alsó
részén található prefrontális régió - tekinthető az agy
„vezérigazgatóságának”. Ezen a területen történik az érzelmek kiértékelése
is, amelyek vagy további cselekmény- sort indítanak el, vagy blokkolódnak.
A kéreg egyik legfontosabb feladata Joseph Ledoux neuropszichológus
szerint „sokkal inkább az, hogy meggátoljon egy helytelen reakciót, nem
pedig az, hogy egy megfelelőt produkáljon”53. Jeffrey Schwartz pszichiáter
szerint a prefrontális kéreg „központi szerepet játszik a különböző
viselkedési formák látszólag szabad kiválasztásában”. Érdekes módon nem
annyira maga a választás az aktív, hanem az a folyamat, amelyik az
alternatív választási lehetőségek érvényesülését gátolja, és csak egyetlen
cselekvéssort enged elindulni. Ha ez a régió károsodik, akkor a páciensek
érthető módon képtelenek lesznek megfelelően reagálni a környezeti
hatásokra.54 Vagy másképpen mondva:
 250

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

az elégtelenül működő prefrontális régióval rendelkező személyeknél

beszűkül az impulzuskontroll, és mások szemében gyerekes, bizarr lesz a
viselkedésük.
A társas viselkedést is a frontális kéreg sajátítja el. Amikor ezt az
„igazgatóságot” elpusztítják a patkányok agyában, azok továbbra is
működőképesek maradnak - de közben a viselkedésük ugyanolyan, mint
azoknak a kölyköknek, amelyek nem tanulták meg a szociális érintkezés
szabályait. Azokhoz a patkányokhoz hasonlóan viselkednek, amelyeket
elszigetelten tartanak, és nem tanulják meg életükben a társas
interakciókat.55 Azok a majmok, amelyeknek megsérül a jobb oldali
prefrontális lebenye, elvesztik a szociális jelzések - grimaszok, kiáltások -
megértésének a képességét, és nem vesznek részt a társas érintkezés
elengedhetetlen részét képező közös kur- kászásban sem, ezért a többiek
hamarosan kiközösítik őket. A sérült prefrontális területtel rendelkező
embereknél is számos szociális képesség elvész, és ennek a régiónak
egyébként is fontos szerepe van az addikciókban.
A prefrontális kortex irányító szerepe nem korlátozódik meghatározott
területekre, és a megfelelő működéséhez fontos, hogy jól működő
kommunikációs csatornákon használható jeleket kapjon az agy alsó érzelmi
és limbikus központjaiból. És viszont: a prefrontális terület működésének
zavara kedvez a függőségek kialakulásának. Most az egyik - nagyon fontos
- prefrontális szegmens példáján megnézzük, miként megy végbe ez a
folyamat.

Számos tanulmány szerint szoros összefüggés áll fenn az addikciók és

az orbitofrontális kéreg (OFK) között.56 Ez a prefrontális területhez tartozó
szegmens a homloklebeny alsó
 A KISGYEREK, AKIT NEM HAGYTAK FELNŐNI
251

lészén, a szemüreg (orbita) felett található, és bebizonyosodna róla,

hogy drogfüggőknél akkor sem működik megfelelően, ha éppen nem állnak
kábítószer hatása alatt. Az OFK-nak azért van szerepe az addikciókban,
mert egyrészt különleges szerepet játszika viselkedés szabályozásában,
másrészt gazdagon el van látva ópiát- és dopaminreceptorokkal.
Hihetetlenül erősen hatnak rá a kábítószerek, és rendkívüli megerősítő
hatással bír a drogozás tekintetében, de ugyanilyen hatékonyan segíti elő a
nem drogos függőségek kialakulását is. Természetesen nem önmagában
működik (vagy működik rosszul) - és nem is az egyetlen fontos kérgi terület
az addikciók szempontjából -, de egy elképesztően bonyolult és kiterjedt,
több leiadatot ellátó hálózat fontos részét képezi.
Az OFK rengeteg kapcsolattal rendelkezik a limbikus (emocionális)
központok felé, és ez a régió az emocionális agyi műveletek legfőbb
irányítója, azaz normális körülmények között felnőtteknél ez a terület az
érzelmi élet egyik teljhatalmú ura. Minden érzékszervből kap adatokat,
ezért a látás, a tapintás, a szaglás és a hallás összes környezeti információját
feldolgozza. Ez azért fontos, mert az OFK-nak így lehetősége van arra,
hogy valós időben kiértékelhesse a környezeti stimulusok értékét, és
összevesse azokat a korábbi tapasztalatokkal. Az OFK ennek érdekében a
legkorábbi események adatait is tárolja, és kapcsolatban áll más, az
emlékezésért felelős agyi struktúrákkal is. Ha életünk korai szakaszában
például egy illat kellemes élményeket váltott ki bennünk, akkor ismételt
jelentkezése valószínűleg pozitív elbírálás alá esik az OFK-ban is. A
tudatos és tudat alatti emléknyomokhoz való hozzáférés révén tehát az OFK
képes „dönteni” egy adott inger értékéről - arról, hogy egy személy, dolog
vagy tevékenység pozitív, negatív vagy közömbös-e számunkra. Az OFK
minden szituációt folyamatosan monitoroz, elemez,
 252

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

és meghatározza az egyén számára annak értékét - méghozzá

villámgyorsan, néhány mikroszekundum alatt, és természetesen úgy, hogy
ennek tudatában sem vagyunk. Mivel jelentősen befolyásolja figyelmünk
irányultságát, hogy valami tetszik-e vagy sem, rokonszenves avagy
ellenszenves, ezért az OFK minden pillanatban meghatározza számunkra,
hogy mire kell összpontosítanunk.57
Az OFK - és különösen a jobb agyféltekéi OFK - megkülönböztetett
befolyással hat a szociális és érzelmi viselkedésünkre, beleértve a
rokonszenvet (szeretet) is. Rengeteg köze van az interperszonális
kapcsolatainkhoz, és lényegében egy állandó „szeret-nem szeret” játékot
játszik (aminek életfontosságú jelentősége van). Még arra is folyamatosan
figyel, hogy egy illető mennyire - milyen mértékben - szeret vagy gyűlöl
minket.
Míg a szavak pontos értelmét a bal agyfélteke erre szakosodott
területei dekódolják, addig a jobb oldali OFK értelmezi kommunikációnk
érzelmi tartalmát - a másik személy testbeszédét, szemmozgásait,
hangszínét és még sok mást. Az OFK számára fontos jel például a másik
személy pupillájának a nagysága. A társas érintkezésben - és különösen egy
mosolygó arcon - a kitágult pupilla örömre utal. A kisbabák nagyon
érzékenyek az ilyen jelekre - és az afáziás felnőttek is (akik valamilyen
betegség, például síroké miatt elvesztették a beszéd megértésének
képességét). Mivel az afáziásokés a csecsemők nem a kommunikáció
verbális tartalmára figyelnek, hanem a fizikai és érzelmi jelekre, ezért az
átlagembereknél sokkal könnyebben észreveszik, ha hazudnak nekik. A
töredék másodpercekig tartó elemzés teljesen öntudatlanul megy végbe, és
csak az eredménye tudatosul.
Az OFK részt vesz a döntésekben is, és gátolja azokat az
impulzusokat, amelyek egyébként kárt okozhatnak - ilyen
 A KISGYEREK, AKIT NEM HAGYTAK FELNŐNI
253

például az értelmetlen düh vagy az indokolatlan erőszak. Végül a

kutatók azt is kiderítették, hogy ugyancsak az OFK felel n döntési
mechanizmusokban a rövid távú célok és hosszú távú következmények
összevetésében.
Képalkotó vizsgálatokkal egyértelműen kimutatták, hogy az OFK a
kábítószereseknél hibásan működik, és ez megnyilvánul a
vérátáramlásában, az energiafelhasználásában, illetve az aktivitásában is.58
így nem csoda, ha pszichológiai vizsgálatok szerint „a drogosok -
különösen kockázatos vagy bizonytalan helyzetekben - hajlamosak a hibás
rövid és hosszú távú döntésekre”59. Az OFK-t is beleértve rosszul
szabályozottak az agyi rendszereik, ezért kiszámíthatóan hajlamosak rövid
távú előnyökért - például egy „gyors löketért” - mindent kockára lenni
hosszú távon. Nem számolnak a betegségekkel, a gyötrelemmel, a
személyes veszteségekkel vagy a törvénnyel való összeütközéssel.
A megismételt képalkotó vizsgálatok többszörösen igazolták, hogy az
OFK aktivitása jelentősen csökken a kábítószerek megvonása és kiürülése
után.60 Természetesen ennek megfelelően a kokainisták pszichológiai
vizsgálatai is hibás döntési mechanizmust igazolnak - egy vizsgálat szerint
mindössze az esetek felében döntenek jól, és ennél már csak azok
teljesítenek rosszabbul, akiknek fizikailag sérült az agyuk elülső lebenye.61
Nyilván paradoxonnak tűnik, hogy az OFK aktivitása megnő
közvetlenül a drog megvonása utáni kínzó hiányérzetben. Ennek nem az a
magyarázata, hogy jobb döntéseket kellene hozni, és az orbitofrontális
terület ezt segítené elő, hanem az, hogy maga a központ kezdeményezi a
sóvárgást. Mint kiderült, az OFK különböző részekből áll, ezeknek pedig
más és más a feladata: az egyik a döntésekért felel, egy másik pedig például
a vágyakozás automatikus és érzelmi aspektu
 254

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

saiért.62 A leképező eljárásoknál egyértelműen látszik, hogy annál

aktívabb az OFK, minél többet vagy erősebben gondol az addikt személy a
kábítószerre.63
Az OFK-ról az is kiderült, hogy állatkísérletekben és embereknél is
abnormálisán működik a különféle kényszeres állapotokban. A központ
károsodása esetén egy patkány akkor is folytatja a jutalom keresésére
irányuló, addiktív viselkedését, amikor a jutalmazó központot blokkolják. A
kutatók szerint ez erősen emlékeztet azokra a beszámolókra, amelyekben
kábítószerfüggők arra panaszkodnak, hogy akkor sem tudják abbahagyni a
drogfogyasztást, amikor már semmilyen örömet sem lelnek benne.64

Ha belegondolunk, hogy Claire esetében a racionális döntések és az

impulzuskontroll területei - és különösen az OFK - nagy valószínűséggel
hibásan működnek, akkor érthetővé válik az előző napi agresszivitása, és
tökéletesen elfogadható az a magyarázata, hogy ő addikt, elvégre egy függő
nem „önként”, nem akaratlagosan kokainozik. Egy rosszul működő OFK-
val esélye sincs az impulzusok uralására. Ehelyett mély, kaotikus, örökké
forrongó düh hatja át az agyát és a testét. Claire-t kislány korában többször
is megerőszakolta az apja, miközben az anyja észre sem vette, vagy ha
mégis, akkor nem törődött vele. Szinte teljesen bizonyos, hogy a nő már a
születésétől kezdve fizikai és pszichológiai értelemben is magára maradt, és
ez emocionális nyomokat hagyott az OFK-jában még akkor is, ha nem
emlékszik rájuk.*

* A tudatos emlékezés agyi struktúrái az első életévben fejlődnek ki, ugyanakkor a nem
tudatosuló emocionális emlékeket tároló rendszer már a születés pillanatában is működik.(A
szerző)
 A KISGYEREK, AKIT NEM HAGYTAK FELNŐNI
255

A kokain elszabadítja az agressziót. A nő az eleve károsodod

impulzuskontrollja mellett a szer hatása alatt nem is leheled más, csak egy
dühöngő gépezet - méghozzá szó szerint, meri minden autonóm és
automatikus módon történik, és az ilyen pillanatokban nyomokban sincs
meg a szabad akarata.
Ám mi a helyzet azokkal a „választási lehetőségekkel”, amelyekről
másnap beszéltem neki? - mindenekelőtt azzal, hogy előző nap szabad
választása volt, hogy bevegye a drogot vagy sem. Tekintsük át a dolgot az
agy aktivitása szempontjából. Nem túlzás kijelenteni, hogy a kábítószer
jelentette a most harmincas éveiben járó Claire számára az egyetlen vigaszt
a születése óta. Mióta tizenéves korában elkezdte használni, csak ebben lelt
némi gyógyírt érzelmi szenvedéseire, magányára, szorongására és a világtól
való, nagyon mélyen gyökerező félelmére. Az OFK-jában mindennek az
eredményeként erős érzelmi vonzódás fejlődött ki a drog iránt. Ez nem
egyszerű megkedvelés, hanem ilyenkor egy olyan jelenség játszódik le,
amelyet az addiktológia jól ismer, és amely valaminek a túlértékelésével jár.
Túl nagy jelentőséget kap egy hamis szükséglet, a valódiak pedig
leértékelődnek. Mindez teljesen tudattalanul és automatikusan megy végbe.
Most már pontosan rekonstruálhatjuk az első nap eseményeit. Claire
megpillantja a műanyag zacskóban a fehér kokainport, a tűt és a fecskendőt
- vagy csak gondol rájuk -, és az agya azonnal pozitívan reagál rá. Az előző
fejezetben leírt serkentő központokban az OFK hatására fokozódik a
dopaminaktivitás, és felerősödik a vágyakozás a drog iránt. Az esetleges
későbbi negatív következmények lehetőségének a gondolata rövid úton a
süllyesztőbe kerül. Szinte megszólalni sem bír az OFK-nak az a része,
amely figyelmeztetőleg „felemelhetné a szavát”: „el van némítva és gúzsba
van kötve”; így a több évtizedes kábítószerezéstől - vagy már jóval azelőtt -
 256

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

károsodott OFK nemhogy gátlólag hatna, hanem egyenesen bátorítja

Claire-t az önkárosító tevékenységre. A nő beadja magának a löketet.
Tíz perccel később leül a rendelőm előtti váróban. Valaki mond neki
valami rosszat - vagy ő így érzi. OFK-ja ekkor öntudatlanul felidézi a
számtalan hasonló alkalmat, amikor megtámadták, belekötöttek, megverték,
és ő megsérült, ezért a (vélt) beszólást komoly agresszióként értelmezi, és
Claire máris fel van húzva. PET-vizsgálatokból tudjuk, hogy az OFK dühös,
ellenszenves, rettegő arcok látványára reagál, de semleges látványra nem.65
Claire valószínűleg úgy érezte, hogy a váróban a többiek kivétel nélkül
valahogy így nézhettek rá.
Az iménti leírás elolvasása után önök azt gondolhatják, hogy szerintem
a drogfüggők nem felelősek a tetteikért, mert nincs választási lehetőségük.
Jómagam nem így gondolom, és később el is magyarázom majd, hogy
miért. Mindazonáltal úgy vélem, az önök számára is világos, hogy a
valóságban a választás, a szabad akarat és a felelősség nem abszolút és
egyértelmű fogalmak. Az emberek mindig a körülményektől függően
választanak, döntenek és cselekszenek - és ezeket a körülményeket igen
nagy mértékben az határozza meg, miként működik az agyuk. Az agyuk,
amely maga is a világ valóságában formálódik olyanná, amilyen - és olyan
körülmények hatására, amelyekre az egyénnek - mint kisgyermeknek -
szinte semmilyen befolyása sincs.

Ebben a fejezetben megtudtuk, hogy az orbitofrontális kéreg fontos

szerepet tölt be abban az agyi mechanizmusban, amely feldolgozza az
érzelmeket, és meghatározza, hogyan reagáljunk rájuk. Azt is láttuk, hogy
az OFK többféle szerepet
 A KISGYEREK, AKIT NEM HAGYTAK FELNŐNI

257

is játszik a kémiai anyagok iránti dependecia kialakulásában, először:

emocionálisan túlértékeli a drogot, és azt az addikt K/t mély számára
elsődleges fontosságúvá - gyakran az egyetlen fontos dologgá - teszi. Más
értékeket - ételt, egészséget, emberi kapcsolatokat - teljesen háttérbe szorít.
Másodszor: miután az OFK a kábítószer gondolatától (vagy az adott
tevékenységtől) aktivizálódik, sóvárgást idéz elő. Harmadszor: nem látja el
impulzusgátló feladatát. Összefoglalva: az orbitofrontális kéreg mindenben
az ellenség kezére játszik.
Mindez érthetővé teszi egy másik beszélgetésemet egy másik
páciensemmel, Donnal, aki a szokásos metadonreceptjéért érkezik a
rendelőbe.
- Ezt miért csinálta? - kérdem, miközben leül.
Don látja, hogy hitetlenkedve nézek rá. Olyan kényszeredetten
vigyorog, mint egy vásott kölyök, aki éppen most készül bevallani a
bácsikájának, hogy rossz fát tett a tűzre.
- Szóval már maga is hallotta, hogy lehugyoztam azt a barmot a
gyógyszertár előtt. A tahó elkezdett hadoválni, hogy tökre ki van száradva,
porzik a veséje meg ilyenek. Csak mondta, mondta, nekem meg elborult a
burám. Mondom: „Figyelj, George, elegem van a nyavalygásodból! Nesze,
itt van egy kis lé!” Aztán odaeresztettem jó két decit a gatyájára.
- Nem hiszem el, hogy képes volt rá. - Elképedve ingatom a fejem.
- Hát ja, pedig én tényleg lábon pisáltam szegény George- ot.
Don a harmincas éveiben jár. A metadonja mellé nyugtatót is szed,
mert gondok voltak az önkontrolljával. Most már nem lenne semmi
probléma, ha nem lőné magát kristálymettel is.
- Értem - mondom -, és maga szerint jól tette?
Donnak ma tiszta napja van, és egy percig elgondolkozik,
mielőtt válaszolna.
 258

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

- Hát, nem igazán... elég hülye voltam... deez olyan...Ezolyasmi, mint

a függőségem... mint egy kisgyerek, akit nem hagytak felnőni.
Kiváló! - az addikció neurobiológiája egyetlen mondatban! A hisztéria
vagy agresszió formájában kikívánkozó támadó energia hirtelen kitör a
gyermekből, akinek a frusztrációkat korrekt módon kezelő agyi
mechanizmusai még nem fejlődtek ki megfelelően. Ebben az esetben sem
működik az impulzuskontroll. Don kamaszkora óta drogozik, ezért esélye
sincs rá, hogy felnőtté érjen. A több évtizedes függés lényegében
befagyasztotta ezt a lehetőséget - az agyát és a viselkedését tekintve is. A
férfi esete csak megerősíti azokat a vizsgálatokat, amelyek szerint a
drogosok szürke- és fehérállományának a mennyisége az eltelt
időtartammal egyenes arányban egyre kevesebb lesz.66
Don éveket töltött el olyan helyeken, amelyeket nem lehetett
otthonnak nevezni. Ügyességének, gyors reflexeinek és ösztöneinek
köszönhetően életben maradt a város dzsungelében. Kifejlesztett magában
valamiféle utcai bölcsességet, de nem tett szert az önkontroll, a normális
társas érintkezés képességére, és hírből sem ismeri az érzelmi egyensúlyt.
Amikor a fejlődésben megrekedt agyi mechanizmusait elárasztja a drog,
akkor - mint találóan megfogalmazta - egy pillanat alatt olyan, nagyon fiatal
emberkévé válik, akit nem hagytak felnőni.

Jr
 NEGYEDIK RÉSZ

A FÜGGŐ AGY
FEJLŐDÉSE
Ha a társadalom valóban tisztában lenne azoknak az érzelmi
kötelékeknek a fontosságával, amelyekre a gyermeknek első éveiben
szüksége van, akkor nem tűrné el, hogy a gyerekek olyan élethelyzetekbe
kerüljenek, amelyeket a szülők is megszenvednek, és amelyek egyáltalán
nem kedveznek az egészséges fejlődésnek.

Dr. Stanley Greenspan, gyermekpszichiáter, az Egyesült Államok

mentálhigiénés központjában az újszülöttek fejlődésével foglalkozó
program korábbi igazgatója
TIZENHETEDIK FEJEZET

Az ő agyuknak esélye sem volt

2000-ben megjelent első könyvemben, a Szétfoszlott elmékben az
ADD-vel, azaz a figyelemhiányos rendellenességgel foglalkoztam -
azzal az állapottal, amely nálam is fennáll. Az ADD történetesen az
addikció egyik fő kockázati tényezője számos vegyidet - nikotin,
kokain, alkohol, marihuána, kristálymet - esetében, valamint a
szerencsejátéknál és más viselkedési függőségeknél. Ám nem csak
ezért nyúlok vissza a könyvhöz. Elmesélek egy esetet, amely röviddel
a kiadása előtt történt.
A Szétfoszlott elmékben bemutattam egy sor olyan tudományos
bizonyítékot, amelyek azt igazolják, hogy az emlősagy fejlődésére
milyen nagy hatással vannak a környezeti tényezők, és nem
egyszerűen csak a merev genetikai szabályok alakítják - és hogy
pontosan ez a helyzet az emberi aggyal is. Ezek a kutatási eredmények
akkoriban még újdonságnak számítottak, és az agykutatók
meglehetősen ellentmondásosan ítélték meg őket. Nem azért, mintha
elvont akadémiai titkokról lett volna szó: a közérdeklődést híven
tükrözték a Time és a Newsweek címlapjai is.
Telefonon felhívott egy fiatal torontói producerhölgy, aki meg
akart hívni egy beszélgetésre a kanadai nemzeti közszol-
264

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

gálati televízió egyik csatornájához. Arról beszéltünk, miről

legyen szó a műsorban. Lelkesen belekezdtem egy friss, izgalmas
tudományos eredmény taglalásába, amikor a nő megállított:
- Egy pillanat! Ön azt mondja, hogy a baba agyára hatással

lehet, hogy az anyjának mekkora a pupillája, és hogyan néz rá?

- Nem egyszerűen csak hatással lehet, hanem azonnal hat is rá!
- mondtam felvillanyozva, mert úgy véltem, hogy a producerhölgyet is
lelkesíti a téma. - Aztán egy idő múlva, amikor a viselkedésminták...
- Ez nevetséges! Ez képtelenség! - szakított félbe másodszor is.
- Ilyesmi nálunk nem kerülhet adásba!
Mielőtt megkérdezhettem volna, milyen alapon vonja kétségbe
több évtizedes kutatások eredményeit, már bontotta is a vonalat.
Akkoriban ennek a producerhölgynek - és ami azt illeti, sok más
embernek is - még problémát okozott az agykutatás újdonságainak az
elfogadása. Kulturálisan meghatározott okok miatt elkülönülten
beszéltünk az agyról és testünk többi részéről, és szinte dogmaként
verték belénk, hogy csaknem mindent a gének determinálnak: a
személyiségjegyeinket, a viselkedésünket, az étkezési szokásainkat és
a betegségek-' re való hajlamainkat. Ennél is zavaróbb volt az a tény,
hogy akkoriban az új tudásanyag még az orvosok számára is
ismeretlen volt. A vezető szaklapokban megjelent több ezer
tudományos közlemény, a számtalan monográfia, a konferenciákról
szóló beszámolók és a témáról megjelent színvonalas könyvek ellenére
a környezet agyi fejlődésre gyakorolt hatásairól még szinte semmit
sem tanítottak az orvosi egyetemeken1, és így ez az orvosi munka
mindennapjainak sem volt része. Az orvosképzésben nemcsak az agyi,
fianem a pszi-
 AZ Ő AGYUKNAK ESÉLYE SEM VOLT

265

pszichológiai fejlődés sem kap tág teret - még napjainkban sem.

Antonio Damasio ideggyógyász szerint „megdöbbentő, hogy ,i
medikusoknak sok egyetemen úgy tanítják a pszichopatológiát, hogy előtte
nem részesültek pszichológiai képzésben”2.
Ez a hanyagság óriási veszteség az orvosi gyakorlat és a pá- ciensek
milliói számára. Ha a környezet agyi és személyiség- fejlődésre gyakorolt
hatásaira jobban odafigyelnének, abból a medicina minden területének csak
haszna lenne. Ha pedig több orvos lenne tisztában azzal, amit a témáról
érdemes tudni, az véleményem szerint elősegítené az addikciók iránti
társadalmi attitűd radikális és régóta esedékes megváltozását is.
Az agy méhen belüli és gyermekkori fejlődése a legesleg- lontosabb
biológiai faktor, amely meghatározza, hogy valaki ki lesz-e téve kémiai
anyagok vagy viselkedésminták iránti függőségeknek. Lehet, hogy ez a
kijelentés első ránézésre mellbevágó, de a legújabb kutatások egyértelműen
- és bőségesen - igazolják. Dr. Vincent Felitti vezette azt a nagyszabású
vizsgálatot, amelybe tizenhétezer középosztálybeli amerikai lakost vontak
be az Egyesült Államok tisztiorvosi szolgálatának megbízásából. Felitti
szerint:

A függőség alapvetően és mindenekelőtt a gyermekkor élményeitől

függ, és nem a kémiai vegyületektől. Az addikciókra vonatkozó jelenlegi
elképzelések tévesek.3

Ha azt állítjuk, hogy a függőségek szempontjából az agy gyermekkori

fejlődése a legfontosabb, azzal nem zárjuk ki a genetikai tényezőket.
Ugyanakkor a genetika túlzott előtérbe helyezése nemcsak az addikciók
orvoslása szempontjából jelent akadályt, hanem általában a medicina
számára is.
 266

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Az emberi agy nem más, mint azoknak az idegsejteknek a bonyolult,

másfél kilogrammos szövedéke, amelyek meghatározzák
tevékenységeinket. Ez a teremtés egyik legnagyszerűbb - és
legtitokzatosabb - csodája. Ez a lenyűgöző szerv az emberi intelligencia
székhelye, a külvilág jeleinek értelmezője, minden mozdulatunk
irányítója, és még rengeteg titkot tartogat a tudósok, illetve az
átlagemberek számára is.

George H. W. Bush, az Egyesült Államok elnöke ezekkel a szavakkal

nyilvánította az 1990-ben kezdődő évtizedet az agy évtizedévé, amelyben
hihetetlen ütemben felgyorsult az agy működésének és fejlődésének a
kutatása. A régi és új eredmények összevetésével izgalmas kép kezdett
kibontakozni. Régi tézisek sokasága dőlt meg, és új paradigmák alakultak
ki Természetesen még mindig rengeteg a felfedeznivaló, de a további
kutatások körvonalai már határozottan kirajzolódnak. A géneknek az
agyfejlődésre gyakorolt meghatározó szerepére vonatkozó elképzelést
radikálisan új nézet váltotta fel, amely szerint a genetikus potenciál
érvényesülését elsősorban a környezeti tényezők szabályozzák. A gének
felelősek az alapvető szerkezeti tulajdonságokért, a fejlődés időbeli
viszonyaiért és a központi idegrendszer anatómiai felépítéséért, de a
környezet formálja ki és hangolja finomra azokat a kémiai és élettani
folyamatokat, hálózatokat és rendszereket, amelyek együttesen
meghatározzák, hogy miként működünk.
Születése pillanatában minden emlős agya közül az emberé a
legkevésbé fejlett. A legtöbb állatkölyök számos olyan képességgel
rendelkezik, amelyektől az emberi újszülöttek még nagyon messze vannak.
A csikók például már a születésük után néhány órával futóképesek. Az
emberi újszülötteknek* ezzel szemben egy-másfél év kell ahhoz, hogy az
izmaik any- nyira megerősödjenek, illetve kifejlődjön náluk az az érzék
 AZ Ő AGYUKNAK ESÉLYE SEM VOLT

267

szervi és idegrendszeri háttér - percepció, egyensúlyérzék, térbeli

orientáció, mozgáskoordináció -, amely a járáshoz szükséges. A csikó tehát
úgy jön világra, hogy az agya fejlettségét tekintve egy-másfél évvel -
„lóévekben” mérve még annál is többel - megelőzi az emberi babákat.
Természetes módon merül fel a kérdés, hogy mi ennek az oka. Nos, itt
az evolúció egy kompromisszumos megoldást választott. A két lábon járás
és a felegyenesedés képessége emberelődeinknél fejlődött ki, akiknek így
felszabadult a mellső végtagja, majd átalakult karrá és kézzé, amely egyre
kifinomultabb és bonyolultabb tevékenységekre lett képes. Ám a
kézügyesség előnyeinek kiaknázásához jókora agy, és az agyon belül is jól
fejlett frontális lebeny szükséges. Valamennyi emlős közül nekünk van a
legnagyobb homloklebenyünk, amely a kéz finom mozgatásáért felel - még
a legközelebbi evolúciós rokonainknál, a csimpánzoknál is jóval kisebb
ugyanez az agyterület. Ez a régió - és különösen a prefrontális része - más
feladatokért is felelős: a problémamegoldásért, a szociális és nyelvi
képességekért, azaz pontosan azokért a tulajdonságokért, amelyek emberré
tesznek minket. Mivel két lábon járó fajjá evolválódtunk, ezért a
felegyenesedés statikai okai miatt a medencecsontunk már nem tágulhatott
tovább. Ugyanakkor a terhesség végén a kisbabák testének legnagyobb
átmérőjű része a koponya. Ez természetesen a viszonylag nagy agy miatt
van, amely a méhen belül már egyszerűen nem nőhet tovább, különben
beleszorulnánk a szülőcsatornába.
A természet itt azt a kompromisszumot választotta, hogy szüléskor -
felnőttkori állapotához képest - az agy viszonylag kicsi és éretlen marad
(bár testünkhöz képest még így is jóval nagyobb, mint más fajoknál), majd
a születés után még további erőteljes fejlődésen megy át. A csimpánz
kölykeivel ellentétben agyunk tehát a születés után is tovább nő, méghozzá
 268

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

ugyanolyan ütemben, mint addig, a méhen belül. Az első év során

hihetetlenül sok - másodpercenként akár több millió - ríj kapcsolat alakul ki
az idegsejtek között. Az élet első néhány évében az agy jó négyszeresére
nő, aminek köszönhetően egy hároméves gyermek agyának a tömege már
eléri a felnőttkorinak a 90 százalékát, miközben a test más részei még csak
18 százaléknál tartanak.4 A méhen kívüli robbanásszerű további növekedés
más emlősökhöz képest hatalmas előnyökhöz juttat minket a tanulás és az
adaptáció területein. Ha az agyméret örökletesen rögzített lenne, a frontális
lebeny mérete is korlátozott lenne, valamint az a képességünk is, hogy a
különböző fizikai és szociális környezetekhez adaptálódjunk.*
A nagy nyereség több kockázatot von maga után. A méh viszonylagos
biztonságán kívül egész szervezetünk - így az agyunk is - ki van téve a
mostoha külvilág potenciális károsító hatásainak. Az egyik lehetséges
negatív végkifejlet az addikció - bár a genetikai hatások tárgyalásánál látjuk
majd, hogy agyunkat, sőt egész szervezetünket már a méhen belül is érhetik
függőséget okozó vagy egészségünket veszélyeztető hatások.
Azt a dinamikus folyamatot, amelyben az emberi agy áramköreinek 90
százaléka a születés után alakul ki, neurális darwinizmusnak nevezzük,
mert ekkor zajlik le azoknak az idegsejteknek, szinapszisoknak és idegi
pályarendszereknek a kiválasztódása, amelyeknek köszönhetően agyunk
adaptálódik az aktuális környezethez. Az élet korai szakaszában a
kisgyermeknek eleve sok milliárddal több neuronja van, majd ezek között
sokkal több kapcsolat létesül a szükségesnél. Ebben a hatalmas és kaotikus
szinaptikus gubancban muszáj

* Természetesen agyunk születés utáni erőteljes növekedése is a genetikai tényezőknek

köszönhető, ám az élet első éveiben ezek manifesztálódását már jelentősen befolyásolják a
környezeti Ingerek. (Aford.)
 AZ Ő AGYUKNAK ESÉLYE SEM VOLT

269

rendet tenni ahhoz, hogy agyunkból olyan hatékony szerv legyen,

amely a lehető legjobban szabályozza tevékenységeinket, képes
gondolkodni, tanulni, társas kapcsolatokat kialakítani, és ezeken kívül még
egy sor feladatot el tud végezni.
Hogy mely „félkész” rendszerek, illete kapcsolatok maradjanak meg,
az nagyrészt a környezeti ingerektől függ. A gyakrabban használt
áramkörök megerősödnek, tovább fejlődnek, a ritkábban használtakat pedig
szervezetünk lenyesegeti - és a neurális darwinizmus fogalomtárában ezt a
folyamatot is pontosan így hívják: szinaptikus nyesés. Két kutató erről ezt
írta:

A neuronok és a neurális kapcsolatok is versengenek egymással a

fennmaradásért, illetve a fejlődésért. A tapasztalat dönti el, hogy mely
idegsejtek és szinapszisok (és melyek ne) maradjanak meg, és fejlődjenek
tovább.5

A használaton kívüli (=felesleges) sejtek és kapcsolatok meg-

ritkításával, a hasznos rendszerek kiválasztásával és újak kialakításával
létrejönnek a folyamatos érési folyamaton átmenő emberi agy specializált
áramkörei. A fejlődés menete minden egyes személy esetében másképpen
zajlik le - annyira eltérően, hogy még az egypetéjű ikrek idegrendszere sem
egyforma végső állapotában. Mindenesetre döntően a gyermekkor első
éveiben dől el, hogyan fejlődjenek ki az idegrendszer struktúrái és azok a
neuronhálózatok, amelyek az emberi viselkedést irányítják. Bruce Perry
gyermekpszichiáter és kutató szerint a fejlődés során szerzett tapasztalatok
határozzák meg az érett emberi agy szerkezeti és működési állapotát6. Az
Egyesült Államok Nemzeti Mentálhigiénés Intézetének kutatója, dr. Róbert
Post másfajta megfogalmazása szerint a fejlődés bármely pontján fennáll a
lehetősége annak, hogy egy jó vagy rossz stimulus bejusson, és átalakítsa
az agy mikroszerkezetét7. Ezzel
 270

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

el is jutottunk azoknak a problémáknak a forrásához, amelyek miatt

egy gyermek kamaszkorában vagy később, fiatal felnőttként
keménydrogossá válhat: a túl sok rossz stimulushoz. Ez főleg azokra az
intravénás szereket használókra igaz, akikkel magam is foglalkozom a
Downtown Eastside-on. Sok más esetben a bajt nem a „rossz stimulusok”
okozzák, hanem a túl kevés „jó stimulus”.
Az agy fejlődését vezérlő genetikus kapacitásunk csak akkor lehet elég
hatékony, ha a körülmények is kedvezőek. Képzeljünk el egy olyan
kisbabát, akinek minden lehetséges szükségletét kielégítik, de egy sötét
szobában tartják Teljesen mindegy, hogy a baba milyen géneket örökölt,
egy év látásmegvonás után ez a gyermek semmiképpen sem lesz olyan,
mint a többi. Hiába volt a születésekor teljesen rendben a szeme,
fényingerek hiányában nem fejlődik ki az agyában a jelenlegi ismereteink
szerint mintegy harminc-egynéhány, a látás folyamatában részt vevő
központ. A születéskor megvan a látáshoz szükséges idegrendszeri
apparátus, de teljesen haszontalan lesz, és el is sorvad, ha a gyermek nem
kap fényingert. Ennek természetesen a neurális darwinizmus az oka. Adott
egy olyan természetes kritikus periódus, amelyben megfelelő vizuális
ingerekre van szükség a fejlődéshez, azonban ha a gyermek ebben az
időszakban nem kapja meg a látáshoz, és így a fennmaradáshoz szükséges
fényingereket, . akkor ennek visszafordíthatatlan vakság lesz az eredménye.
Ami igaz a látásra, az igaz a serkentő-motiváló dopamin- rendszerre,
az ópiátok jutalmazó apparátusára, a prefrontális kéreg szabályozó
központjaira - köztük az orbitofrontális területre - is, azaz minden olyan
addikcióval kapcsolatos agyi régióra, amelyeket az előző fejezetekben
tekintettünk át. Ezek a központok az érzelmeket dolgozzák fel, és eszerint
irányítják viselkedésünket, ezért áz ő szempontjukból az érzelmi kör-
 AZ Ő AGYUKNAK ESÉLYE SEM VOLT

271

nyezet bír döntő jelentőséggel, ennek pedig a legfontosabb eleme -

különösen az élet első éveiben - a gyermeket szerető gondoskodással
körülvevő felnőttek.

Az agy optimális fejlődéséhez három környezeti tényező fel- létlenül

szükséges: táplálás, fizikai biztonság és érzelmi gondozás. Az iparilag
fejlett világban - a hanyagság és a nagy szegénység eseteit kivéve - a
felsoroltak közül a fizikai feltételek általában biztosítottak. A nyugati
társadalmakban rendszerint csak a harmadik kívánalommal, az emocionális
törődéssel szokott probléma lenni, aminek a fontosságát nem lehet eléggé
sokszor hangsúlyozni: az érzelmi törődés abszolút követelmény az agy
egészséges neurobiológiai fejlődéséhez! Az UCLA egyik vezető
agykutatója, Dániel Siegel szerint „a neuronális kapcsolatokat emberi
kapcsolatok építik fel”8. Hamarosan látjuk majd, hogy ez a találó gondolat
különösen azoknak az agyi működési rendszereknek az esetében igaz,
amelyek az addikciók kialakulásában is érintettek, illetve közreműködnek.
A gyermeknek bensőséges kapcsolatban kell állnia legalább egy
megbízható, elérhető, védelmező, pszichológiailag is jelenlevő, a
lehetőségekhez képest nyugodt felnőttel.
Már tudjuk, hogy ennek a kötődésnek a hatására alakul ki a
gyermekben az a motiváció, amely lehetővé teszi, hogy később közeli
kapcsolatokat létesítsen másokkal. A kapcsolatok iránti ösztönös igény a
születésünkkor is bele van programozva az agyunkba az újszülöttek
tehetetlensége és másoktól való függése miatt. Enélkül nem tudnánk
fennmaradni, és az agyunk sem tudna megfelelően fejlődni. Az
egyedfejlődés során a függőség érzése fokozatosan elmúlik, ám az emberi
kapcsolatok iránti igény élethosszig megmarad.

i
 272

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Dániel Siegel ezt írja a fejlődő elméről:

A baba és a kisgyerek számára a bensőséges viszony az a legfőbb

környezeti tényező, amely az agy fejlődésének teljes időtartama alatt hat...
Ez a kötődés teszi lehetővé azokat az interperszonális kapcsolatokat,
amelyeken keresztül a fejlődő gyermeki agy igénybe tudja venni a szülő
érett agyának segítségét a saját működésének a megszervezéséhez.9

A leírtak fontosságának megértéséhez képzeljünk el egy olyan

gyermeket, akire sohasem mosolyogtak, akihez sohasem beszéltek, vagy
akit sosem simogattak meg szeretettel, és sohasem játszottak vele, majd
próbáljuk meg elképzelni, milyen ember lesz belőle felnőttkorában.
Ahogyan a fényingerek feltétlenül szükségesek az agy vizuális
központjának a fejlődéséhez, úgy a gyermeki agy emocionális
központjainak
- és különösen a rendkívül fontos orbitofrontális területnek - egészséges
érzelmi ingerek kellenek a gondos szülőktől.
A gyermekek figyelnek, reagálnak szüleik pszichológiai állapotára, és
a hatása alatt is állnak. Hat rájuk a testbeszéd, az őket tartó karok
feszültsége, a hangszín, a szeretetteljes, mosolygó arc, és igen: a pupillák
nagysága is! A szülő agya szó szerint beprogramozza a gyermek agyát, és
ez az oka annak is, hogy a stresszes szülők gyermekei is stresszesek lesznek
.
- függetlenül attól, hogy ezek a szülők is nagyon szerethetik a
gyermeküket, és mindent megtesznek érte.
A csecsemőagy elektromos aktivitása kivételesen és jól mérhetően
érzékeny a babát gondozó felnőttre. Seattle-ben, a Washington Egyetemen
féléves csecsemők két csoportjának az agyi aktivitását hasonlították össze
egy tanulmány keretei között. Az egyik csoportba olyan anyák gyermekeit
válogatták be, akik szülés utáni depresszióban szenvedtek,
 AZ Ő AGYUKNAK ESÉLYE SEM VOLT

273

a másikba pedig egészséges, jókedvű anyák babáit. Az elek-

troenkefalográffal végzett vizsgálatok markáns különbségre derítettek fényt
a két csoport között. A depressziós anyák gyermekeinek az EEG-je is a
depresszió jeleit mutatta még olyan helyzetekben is, amikor anyjuk
kedvesen foglalkozott velük, és ennek azEEG-n is látszania kellett volna.
Rendkívül fontos, hogy az eltérések kizárólag az agy homloklebenyére
korlátozódtak, amely - mint tudjuk - az önszabályozó érzelmi központok
székhelye.10 Ennek az a pontos magyarázata, hogy az azonos helyzetekben
ismételten izgalomba kerülő agyi rendszerek jellegzetes minta szerint
működnek, és ez a működésük rögzül, majd az adott személy szokványos
válasz- reakciójává válik bizonyos külvilági ingerekre. A kiváló kanadai
neurobiológus, Donald Hebb szavaival élve az „egyszerre felfénylő sejtek
egy áramkörön vannak”. A stresszes vagy depressziós szülők
gyermekeinek agyában ezek az áramkörök negatív mintát produkálnak, és
így rögzülnek.
Több vizsgálatsorozat is igazolja a szülő kedélyállapotának hosszú
távon a gyermeki agy biológiájára gyakorolt hatását. Ezek kimutatták, hogy
a stresszes szülők gyermekeiben is megemelkedik a stresszhormon, a
kortizol koncentrációja. Hároméves gyermekeknél azt tapasztalták, hogy
akkor a legmagasabb a hormonszint, ha az anya a gyermeke első életévében
volt depressziós, és nem később.*11 Agyunk tehát „tapasztalatfüggő”
módon működik. A kellemes élményektől egészségesen fejlődik, ezek
hiányában, illetve kellemetlen tapasztalatok hatására pedig a kiemelten
fontos agyi struktúrák fejlődése is torz irányba fordul. A kaliforniai San
Jóséban mű-
m
* Ezek az eredmények a szülői munka szociális és kulturális megbecsülésének a
fontosságát hangsúlyozzák. Senki sem lesz szándékosan depressziós, és megfigyeléseim szerint a
kismamák depressziójának leggyakoribb oka a környezeti támogatás hiánya.(A szerző)
 274

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

ködő agykutatóközpont munkatársa, dr. Rhawn Joseph ezt a

következőképpen magyarázza el:

Egy abnormális vagy beszűkült támogatást nyújtó környezet az

ezredrészére csökkentheti egy axon [az idegsejtek hosszú nyúlványa, amely
az ingerületeket egy másik idegsejthez továbbítja] aktív szinapszisainak a
számát. Ez visszaveti a fejlődést, és összességében több milliárd, sőt
valószínűleg több billió szinapszis megszűnését eredményezi. A
végeredmény olyan abnormális hálózatok kialakulása, amelyek normális
esetben eltűnnének a szinaptikus nyesés folyamatában.12

Mivel agyunk alakítja a kedélyállapotunkat, az érzelmi önkontrollt és a

társas viselkedést, ezért természetes módon azt várjuk, hogy azoknál, akik
negatív éhnényeket éltek át a gyermekkorukban, perszonális és
interperszonális viselkedési deficit alakul ki. Dr. joseph így folytatja:

Csökken a várható következmények felmérésének, illetve a

lényegtelen, a nem megfelelő és az önkárosító viselkedésminták
gátlásának a képessége.

Pontosan ezeket a működési zavarokat figyelhettük meg az előző

fejezetben Claire és Don esetében, és ugyanezt látjuk . minden
drogfüggőnél.
Tudjuk, hogy a kémiai vegyületek rabjai csecsemőként vagy
gyermekként többnyire olyan környezetben éltek, amelyekben negatív
élmények sokasága érte őket, és ez kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a
fejlődésükre - ezekbe a szerencsétlenekbe a környezetük már az életük első
éveiben beprogramozta a későbbi addikciót. Az ő agyuknak még csak
esélye sem volt. ' «*■
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Trauma, stressz és
az addikció biológiája
A környezeti hatások által formált agyi fejlődésre vonatkozó
elképzelés rendkívül egyszerű, ám a részletei már mérhetetlenül
bonyolultak. Képzeljünk el egy búzamagot! A genetikájától teljesen
függetlenül megfelelő mennyiségű és minőségű napfényre és öntözésre van
szüksége ahhoz, hogy kicsírázzon, majd szárba szökkenjen, és egészséges,
kifejlett növénnyé cseperedjen. Ugyanakkor két azonos magból, de
különböző viszonyok között felnevelt növény már különbözik egymástól.
Míg az egyik magas, erőteljes és termékeny lesz, addig a másik csenevész,
hervadt és meddő. Utóbbi növény nem beteg, csak nem volt rá lehetősége,
hogy elérje lehetőségei határait. Ha az élete során még összeszedne
valamilyen növényi betegséget is, akkor a nyomorúságos környezet miatt
azt is nagyon megszenvedné. Ugyanez a helyzet az emberi aggyal is.
Az addikció által érintett három fő agyi rendszer - az ópiátok
jutalmazó apparátusa, a dopaminalapú serkentőmotiváló mechanizmus és a
prefrontális kéreg önszabályozó régiói - működése normális körülmények
között rendkívül nomra van hangolva. A függő személyeknél ezek a
központok valamiben mindenképpen rosszul működnek. Ugyanez igaz
 276

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

szervezetünk negyedik, az addikciókkal összefüggő szisztémájára, a

stresszválasz-mechanizmusra is.
A szülőkkel kialakított boldog, harmonikus viszony természetes
ópiátokat szabadít fel a csecsemők agyában. Az en- dorfinszint
megemelkedése elmélyíti a kapcsolatot, és segíti az ópiát-, illetve
dopaminapparátus fejlődését.13 Ugyanakkor a stressz mindkét rendszer
receptorainak a számát csökkenti. Ezeknek a kitüntetett fontosságú
struktúráknak - amelyek olyan alapvető dolgokért felelnek, mint a szeretet,
a kapcsolatok, a fájdalomcsillapítás, az öröm, a kezdeményezőkészség, a
motiváltság - az egészséges fejlődése tehát a szülő-gyermek kapcsolat
minőségétől függ. Ha a körülmények nem teszik lehetővé, hogy a baba
vagy a kisgyermek folyamatosan biztonságos interakciókban részesüljön,
vagy ami még ennél is rosszabb: sok stressz éri, akkor annak fejlődési
zavarok lesznek a következményei.
A babák agyában állandóan változik a dopaminszint attól függően,
hogy a közelében vannak-e a szülei. Négy hónapos majomkölyköket
mindössze hat napra különítettek el az anyjuktól, és már ekkor komoly
változásokat figyeltek meg a do- paminrendszerükben és más
neurotranszmitterek szintjében is. Dr. Steven Dubovsky szerint:

Ezekből a kísérletekből kiderült, hogy egy fontos kapcsolat elvesztése

csökkenti az agy fontos ingerületátvivőinek a szintjét. Ahogy a rendszerek
működése egyre jobban kiesik, úgy egyre nehezebb lesz a mentális
működés is.14

Állatkísérletekből tudjuk, hogy a szociális-emocionális hatásokra

szükség van azoknak az idegvégződéseknek a kifejlődéséhez, amelyek
dopamint bocsátanak ki, és azoknak a receptoroknak a kialakulásához is,
amelyekhez a dopamin-
 Trauma, stressz és az addikció biológiája

277

nak kötődnie kell. Még a hosszabb ideig elkülönítetten tar

tott felnőtt patkányok dopaminreceptorainak a mennyisége is csökken
az alsóbbrendű agyi területeken, és feltűnő módon az addikciókban szerepet
játszó frontális területeken is.15 Az életük korai szakaszában anyjuktól
elválasztott patkányoknál visszafordíthatatlan működéskiesés alakul ki a
kezdemé- nyező-motiváló rendszerükben. Már tudjuk, hogy ennek a
mechanizmusnak kulcsszerepe van a függőségek és a rájuk jellemző
sóvárgás kialakításában. Mint az várható, ezek az .illatok felnőttkorukban
hajlamosabbakká válnak a kokain túlzásba vitt önadagolására.16 Ehhez nem
is kell túl sok negatív hatás: egy másik kísérletben mindössze napi egyetlen
órára vették el a patkánykölyköktől az anyjukat életük első hetében, és
ezeknek a kölyköknek is jóval nagyobb lett a kokainfogyasztása felnőtt
korukban, mint a normálisan tartott társaiknak.17 Tehát a konzisztens szülői
kontaktus fontos faktor az agy ingerületátvivő rendszerének a helyes
fejlődéséhez. Ennek hiányában az utódok később jobban vonzódnak a
drogokhoz, mert ezekkel pótolják azt, ami a saját agyukból hiányzik. Egy
másik kulcstényező a szülő-gyermek kapcsolat minősége, és ez - mint az
előző fejezetben láttuk - a szülő kedélyállapotának, valamint esetleges
stresszes állapotának a függvénye.
Minden emlős anya - és számos emberapuka is - olyan szenzoros
stimulusokat sugároz gyermeke felé, amelyeknek hosszú távú pozitív hatása
van az agy biokémiai folyamataira. Ezek a jelzések annyira fontosak az
egészséges biológiai fejlődéshez, hogy a babák néha szó szerint
belehalhatnak a hiányukba: például azok a csecsemők, akiket sosem
vesznek fel - halálba stresszelik magukat. Azoknak a koraszülötteknek
gyorsabban fejlődik az agya, akiket életük első néhány napjában vagy
hetében, esetleg hónapjában inkubátorba kell
 278

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

helyezni, de naponta legalább 10 percig simogatják őket. Amikor

ezekről a tényekről tudomást szereztem a szakirodalomból, eszembe
jutottak azok az indokanadai betegeim, akikkel családorvosként találkoztam
- és elismeréssel adóztam nekik. A kismamákat rendszeresen látogattam a
szülés utáni hetekben, és miközben beszélgettünk, ők masszírozgat- ták a
csecsemőiket. Tetőtől talpig finoman gyömöszölgették őket, azok meg
elégedetten gőgicséltek.
Az emberek felveszik, ringatják, simogatják a kisbabáikat, a patkányok
pedig nyaldossák a kölykeiket. Egy 1998-as vizsgálat szerint azoknak a
patkánykölyköknek fejlettebbek lettek a nyugtalanságot csillapító agyi
mechanizmusai, amelyeket több nyaldosásban és törődésben részesített az
anyjuk. Ezeknél az állatoknál megemelkedett a benzodiazepin-receptorok
száma is. A benzodiazepinek hatékony nyugtatok, de nemcsak
gyógyszerként lehet hozzájuk jutni, hanem természetes formáik az agyban
is termelődnek.18 Számos olyan felnőtt páciensem van, aki kokain- vagy
heroinaddikciója mellett rákapott a „benzókra” is - például a közismert
Valiumra - , hogy lecsillapítsa felajzott idegeit. Az egy dollárért kapható
tabletta formájában jutnak hozzá ahhoz a benzodiazepin- mennyiséghez,
amelyet saját agyuk nem tud megadni nekik. A nyugtatószükségletük
rengeteget elárul újszülött- és kisgyermekkorukról.
A szülői törődés más, az agyban termelődő vegyületek szintjét is
meghatározza - köztük a szerotoninét, amelynek szintjét az olyan
hangulatjavítók emelik meg, mint a Prozac. A laboratóriumi körülmények
között, anyjuk nélkül felnevelt majmok szerotoninszintje egész életükben
alacsonyabb, mint azoké, amelyeket az anyjuk nevelt fel. Ezek az állatok
már kamaszkorukban is sokkal agresszívabbak a társaiknál, emellett
hajlamosabbak nagy mennyiségű alkohol fogyasztására.19
 Trauma, stressz és az addikció biológiája

279

Hasonlót figyelhetünk meg más, a kedélyállapot és a vi- sclkcdés

szabályozásában szerepet játszó neurotranszmitterek - például a
norepinefrin - esetében is.20 Ezeknek a vegyüle- teknek az esetében a
legkisebb szintbeli ingadozás is aberráns viselkedésben - félelmi
reakciókban, hiperaktivitásban, a Mi essz iránti túlzott fogékonyságban -
nyilvánul meg. Ez azért fontos, mert ezeknek a szerzett tulajdonságoknak
mindegyike növeli az addikciók kockázatát.
Az élet korai szakaszában az anya hiánya egy további fontos hatást
vált ki: az oxitocin* - amelyre a tizennegyedik fejezetben azt mondtam,
hogy ez a „szeretethormon” - tartósan alacsony szintjét.21 Ez a hormon
kritikus fontossággal bír a szeretetteljes kapcsolatok kialakításában és az
elkötelezettség fenntartásában. A bensőséges kapcsolatok létrehozásában
nehézségekkel küszködő embereknél nagyobb a függőségek kockázata; ők
a drogokat afféle „szociális síkosítószerként” használják.
A kellemetlen gyermekkori élmények nemcsak csökkent- hetik
bizonyos vegyületek szintjét, hanem emelhetik is másféle molekulákét. Az
anya rosszkedve és más negatív hatások tartósan megemelhetik a
stresszhormon, a kortizol mennyiségét. A magas kortizolszint nemcsak a
dopaminmechanizmust károsítja, hanem olyan agyi központok
megkisebbedését idézheti elő, mint a hippokampusz, amely fontos szerepet
játszik az emlékezésben és az érzelmek feldolgozásában. A kortizol
többféleképpen is zavart okozhat az agyműködésben, és ennek élethosszig
tartó következményei lehetnek.22 Egy további fontos stresszvegyület a
vazopresszin, amelynek ugyancsak megemelkedik a szintje az elégtelen
anyai kapcsolatokban, és ez magasvérnyomás-betegséget okozhat.23

* Mint már említettem, az oxitocin nem ópiát, ezért semmi köze sincs az olyan
kábítószernek minősülő gyógyszerekhez, mint az OxyCet vagy OxyContin; csak
névhasonlóságról van szó.(A szerző)
 280

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Hogy egy gyermek milyen mértékben képes pszichológiai és

fiziológiai értelemben kezelni a stresszhelyzeteket, az teljes egészében a
szüleihez való viszonyától függ. Az újszülöttek nem tudják szabályozni
saját stresszapparátusukat, ezért akár bele is halhatnak a félelembe, ha
bizonyos stresszes körülmények között nem foglalkoznak velük a szüleik -
például sohasem veszik fel őket. Ez a képesség csak fokozatosan alakul ki
az egyedfejlődésünk során - vagy pedig nem alakul ki, gondviselőink
velünk való kapcsolatának minőségétől függő- en. Egy felelősségteljes,
kiszámíthatóan viselkedő, gondos felnőtt törődése elengedhetetlenül fontos
a megfelelő, egészséges stresszválasz-mechanizmusok kialakításában.24
Egy kutató szavaival élve „az anyai kapcsolat megváltoztatja a
gyermek neurobiológiáját”*2S. Azok a gyermekek, akiknek az érzelmi
kötelékeit megszakítják, nem ugyanazzal az agyi miliővel rendelkeznek,
mint azok, akik egy szeretett személy gondoskodását élvezik. Ennek
eredményeként - az eltérő élmények miatt - a környezet jeleinek
értelmezése és az azokra adott reakciók kevésbé lesznek flexibilisek és
adaptívak, egészségesek és érettek. Ezek a gyermekek sérülékenyebbek
lesznek, jobban hatnak rájuk a drogok kedélyállapotot javító képességei, és
ezért dependensebbek lesznek a kábítószerektől. Állatkísérletekből például
azt is tudjuk, hogy még a korai elválasztás is befolyásolja a későbbi
drogozást: az anyjuktól mindössze kéthetes szoptatás után elválasztott
patkányköly- kök felnőttként fogékonyabbak lettek az alkoholra, mint a
csupán egy héttel később elválasztott társaik.26
*

* Humán kontextusban az „anyai” nem feltétlenül nőre vagy tényleges anyára

vonatkozik. Egyszerűen az elsődleges gondviselőt jelenti, aki mindkét nemhez tartozhat.(A
szerző)
 Trauma, stressz és az addikció biológiája

281
Széles körben ismertek azok a statisztikák, amelyek bemutatják a
tipikus drogfüggők gyermekkorát, de láthatóan mégsem eléggé ismertek
ahhoz, hogy komoly hatásuk legyen az addikciókkal kapcsolatban uralkodó
orvosi, szociális és törvénykezési szemléletre.
Egy kutatócsoport vizsgálata szerint a drogfüggőknél rendkívül sok
esetben lelhetők fel gyermekkori - fizikai, szexuális vagy érzelmi - traumák;
egy kutatócsoport publikációjában az áll, hogy „becsléseink szerint... olyan
nagyságrendben, amelyhez hasonlót ritkán látni más epidemiológiai vagy
közegészségügyi beszámolókban”27. Vizsgálatsorozatukban, a nevezetes
Adverse Childhood Experiences (ACE - Kedvezőtlen gyermekkori
élmények) című tanulmányukban tíz különböző káros gyermekkori
körülménycsoportot - köztük a családi erőszakot, a szülők válását, a családi
drog- és alkoholfogyasztást, a szülők halálát, fizikai és szexuális
bántalmazást - tekintettek át több ezer embernél. Az ezekre vonatkozó
statisztikákat összevetették a későbbi kábítószerezés adataival, és
számszerűsítették az eredményeket. Kiderült, hogy minden egyes károsító
tényező 2-4-szeresére növeli a korai droghasználat valószínűségét. Azok az
alanyok, akiknek a történetében 5 vagy annál több faktor szerepelt, 7-10-
szer nagyobb addikciós kockázatnak voltak kitéve, mint azok, akiknél egy
sem fordult elő.
A kutatók szerint az injekciós kábítószerfüggő esetek csaknem
kétharmada vezethető vissza erőszakos vagy más miatt traumás
gyermekkori eseményekre - miközben a vizsgált populáció viszonylag
egészséges, stabil helyzetben élő felnőttekből állt, akik legalább
egyharmadának egyetemi végzettsége volt, és szinte mindenki részesült
valamilyen felsőfokú képzésben. Az én pácienseimnél a traumákkal terhelt
gyermekkor a 100 százalékhoz közelít. Persze nem minden
 282

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

addiktnak volt rossz, traumás gyermekkora - a kemény injekciósok

többségének igen és nem minden hányatott sorsú, komolyan bántalmazott
gyermekből lesz függő. Az Egyesült Államokban 2002-ben közzétettek egy
beszámolót; idézek belőle:

Becslések szerint a valamilyen kábítószert túlzott mennyiségben

fogyasztó nők 50-100 százaléka lehetett valamilyen erőszakcselekmény
áldozata... A drogfogyasztó populáció tagjainál fennállnak a poszttraumás
stressz diagnosztikai kritériumai... Akiknek fizikai és szexuális
bántalmazásban is volt részük, azoknál legalább kétszeres a kábítószer-
használat valószínűsége azokhoz képest, akik ezek közül csak az egyik
miatt szenvedtek.28

Nagyjából ugyanez igaz az alkoholfogyasztásra is. A szexuálisan

bántalmazott kamaszok háromszor nagyobb eséllyel lesznek alkoholisták,
mint a társaik. Minden egyes trau- matikus gyermekkori körülmény két
vagy háromszorosára növeli a korai italozás elkezdésének valószínűségét.
Az ACE- tanulmányban ez áll:

Összegezve elmondhatjuk, hogy vizsgálataink alapján a stressz és a

trauma általánosan felelőssé tehetők abban, hogy az ala- . nyok a korai
alkoholfogyasztáshoz mint a negatív vagy fájdalmas emóciók
önregulációs eszközéhez folyamodjanak.29

Rengeteg - kémiai anyagtól - függő mondja azt, hogy ők csak

öngyógyítók, mert így akarják enyhíteni az emocionális fájdalmaikat -
ennél azonban többről van szó, mert az agyuk fejlődését is megrekesztették
a traumatikus élményeik. Aztán az addikció aláaknázta a rendszereiket - a
dopamin- és
 Trauma, stressz és az addikció biológiája

283

opiátapparátust, a limbikus és emocionális régiókat, a stressz- és

impulzuskontroll-mechanizmusaikat -, amelyek ilyen kö- r nlmények között
nem tudnak normálisan fejlődni.
Valamit már tudunk arról, hogy bizonyos gyermekko- ri traumák
hogyan befolyásolják az agy érési folyamatait. Az agy hátsó-alsó részén
elhelyezkedő cerebellum [kisagy] vermiss [féreg] nevű része például
valószínűleg kulcsszerepet játszik az addikciókban, mert hatással van a
középagy do- paminrendszereire. Képalkotó vizsgálatokból kiderült, hogy a
gyermekkorukban szexuálisan bántalmazott felnőtteknél olyan
abnormitások mutathatók ki a vermis vérátáramlásá- ban, amelyek
összefüggésbe hozhatók a függőségek kialakulásának nagyobb
kockázatával.30 Egy felnőttekkel végzett EEG-s vizsgálatsorozatból
kiderült, hogy a gyermekkorukban szexuálisan bántalmazottak többségének
abnormálisak az agyhullámai, sőt, egyharmaduknál a [epilepsziás]
görcskészség is kimutatható volt.31
Ezekről az adatokról egy tizenhárom esztendős lány jut az eszembe,
még a családorvosi praxisom idejéből. A lánynak korábban semmi
problémája sem volt, aztán egyszer csak úgynevezett „szóelakadós”
epileptiform epizódok kezdtek jelentkezni nála, amelyekben rövid ideig
„nem volt magánál”. Egyszer a baseballpályán lépett fel nála a roham. A
lány következett ütésre, amikor hirtelen üveges lett a tekintete,
lemerevedett, és láthatóan egyáltalán nem hallotta a csapattársai buzdítását,
hogy üssön már. Hasonló 10-20 másodperces görcsök törtek rá tanítás
közben, az osztályteremben is. Az EEG- je abnormális volt, és az
ideggyógyász kolléga antikonvulzív [epilepszia-/görcsellenes] kezelést
rendelt el nála. Amikor a rendelőben ketten voltunk a lánnyal, és diszkréten
megkérdeztem tőle, hogy ki van-e téve valamilyen stressznek, akkor kurtán
rávágta, hogy nem.
 284

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Kilenc évvel később már nyoma sem volt az epilepsziájának, amikor

bevallotta, hogy a rohamai idejében az egyik családtagja rendszeresen
molesztálta szexuálisan. Más, hasonló helyzetbe került gyermekekhez
hasonlóan ő is úgy érezte, hogy nincs kihez fordulnia, az agya pedig úgy
védekezett, hogy időnként „kivonta őt a forgalomból”.
A helyzet azonban általában rosszabb ennél. A bántalmazott
gyermekek agyának mérete általában 7-8 százalékkal elmarad a koruknak
megfelelő átlagtól. A csökkenés érzékelhető az impulzuskontrollért felelős
prefrontális kéregben; a korpusz kallózumban [kérgestestben], amely a két
nagyagyféltekét összekötő és a működésüket integráló fehérállományból
áll; továbbá a limbikus és az emocionális apparátus több régiójában,
amelyeknek bizonyítottan szerepe van a függőségek kialakulásában.32 Egy
gyermekkori bántalmazáson átesett, depressziós felnőtt nőkkel készített
tanulmányból kiderül, hogy náluk a hippokampusz (amely az emlékezésben
és az érzelmek interpretálásában vesz részt) mérete 15 százalékkal kisebb a
normálisnál. A kulcstényező a bántalmazás volt, és nem a depresszió,
ugyanis más, nem bántalmazott depressziós asszonyoknál ez az agyi régió
rendben volt.33
Említettem, hogy anomáliákat találtak a kérgestestben is, amely a két
agyfélteke kooperációját segíti elő. Kiderült, hogy nemcsak a mérete lehet
kisebb a traumatikus gyermekkor - miatt, hanem működési zavarok is
felléphetnek benne. Ennek eredményeként kétfelé „hasadhat” az érzelmek
feldolgozása: a két agyfélteke nem összehangoltan működik, különösen
stressznek kitett egyéneknél.
A kábítószerfüggőknél gyakori és jellegzetes jelenség, hogy egy másik
személyt egy adott pillanatban idealizálnak, szinte istenítenek, a másikban
pedig negatívan viszonyulnak hozzá, szinte már gyűlölik, és ide-oda
„billegnek” a két álla-
 286

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

kel is magyarázhatók. A helyzet azonban az, hogy a tartósan

öninjekciózó kábítószeresek sokkal távolabb kerültek ebben a
kontinuumban. A negatív gyermekkori élmények által okozott kisebb
zavarok is valószínűleg, sőt biztosan hatnak az agy fejlődésére, és ezek is
gyakran okozhatnak valamilyen enyhébb drogos vagy viselkedési
függőséget.

A korai trauma kihat arra is, hogyan reagálunk a stresszhelyzetekre

egész életünkben, márpedig a stressznek rengeteg köze van az
addikciókhoz, ezért feltétlenül érdemes vele röviden foglalkoznunk.
A stressz a szervezet pszichológiai válaszreakciója azokban az
esetekben, amelyek rendkívüli módon megterhelik a biológiai vagy a
pszichológiai működését. Arra szolgál, hogy a szélsőséges elvárások mellett
is fenntartsa a belső biológiai és kémiai stabilitást, a homeosztázist. A
pszichológiai stresszválaszban nemcsak rengeteg idegrendszeri terület vesz
részt az egész szervezetben, hanem egymást követő hormonális folyamatok
is, amelyekben a fő szerepet az adrenalin és a kortizol játssza. Látszólag a
teljes szervezet minden szerve - szív, tüdő, izmok - érintett, beleértve
természetesen agyunk érzelmi központjait is. A kortizol már önmagában is
testünk . szinte minden szövetféleségére hat - köztük az agysejtekre, az
immunrendszerre, a csontokra és a belekre is. Ennek a hihetetlenül
bonyolult mechanizmusnak kivételesen fontos részét képezik azok az
ellenőrző és kiegyensúlyozó struktúrák, amelyek gondoskodnak róla, hogy
a szervezetünk megfelelően válaszoljon egy fenyegetésre.
Egy 1992-ben rendezett konferencián az Egyesült Államok
Egészségügyi Intézetének kutatói a következő definíciót fogai-
 Trauma, stressz és az addikció biológiája

287

mázták meg: „a stressz a diszharmónia állapota, illetve a

fenyegetettségnek kitett homeosztázis”35. Eszerint a stresszor, azaz a stressz
kiváltója „valós vagy képzelt fenyegetés, amely zavart okozhat a
homeosztázisban”36. És mi lehet a stresszorok közös jellemzője? Végső
soron mindegyik valami olyasminek a hiányát reprezentálja - vagy azzal
fenyeget, hogy elveszítjük ezt a valamit -, amit a szervezet
életfontosságúnak tart a fennmaradáshoz. A veszély lehet valós és képzelt.
Az élelemforrás elvesztése például komoly fenyegetés, de az emberek
számára stresszor lehet a szeretett személynek vagy a szeretetének az
elvesztése is. A stresszkutatás egykor Kanadában élő, magyar származású
úttörője, Selye János szerint „habozás nélkül kijelenthetjük, hogy az ember
esetében a legtöbb stresszor emocionális”37.
A korai stresszhelyzetek egyre lejjebb viszik egy gyermek
válaszrendszerének ingerküszöbét, és ezek a személyek egész felnőtt
életükben is könnyebben izgalomba jönnek. Dr. Bruce Perry korábban
Alberta tartomány egyik nagyszabású gyermek-mentálhigiénés
kezdeményezésének a programigazgatója volt, jelenleg a houstoni
Gyermektrauma Akadémia egyik vezető munkatársa; a következőt írta a
korai stresszről:

Az életében korán elszenvedett stressztől egy gyermek túlzottan aktív

és reaktív lesz. Könnyebben jön izgalomba, jobban szorong és zavartabb
lesz. Hasonlítsunk össze egy személyt - gyermeket, kamaszt vagy felnőttet
-, akinek az alap izgalmi állapota normális, egy olyannal, akinek ugyanez
magasabb! Adjunk mindkettőnek alkoholt! Mindketten ugyanazt az
intoxikációs hatást érzik, ám az, akinek magasabb a pszichológiai izgalmi
szintje, egy járulékos érzést is átél: megkönnyebbül, mert megszabadul a
stressztől! Olyan ez, mint amikor valakinek kiszárad a torka, és megiszik
egy pohár hűs vizet; az öröm érzete sokkal nagyobb a szomjúság enyhítése
miatt.36
 288

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

A szexuálisan bántalmazott gyermekek hormonális folyamatai tartósan

megváltoznak.39 Még egy viszonylag „enyhe” stresszor - például az anya
nyomott kedélyállapota - is megzavarhatja a gyermek
stresszmechanizmusait, hát még az el- hagyatottság vagy a bántalmazás! Az
ezeket az élményeket átélő gyermek egész életében reaktívabb lesz
stresszhelyzetekben40. Egy, a The Journal ofthe American Medical
Association (az amerikai orvosszövetség lapja) című újságban ismertetett
tanulmány ezzel a következtetéssel zárul:

A gyermekkori bántalmazás nyilvánvalóan oki tényezője annak a

megnövekedett neuroendokrin [idegi és hormonális] stresszes
reaktivitásnak, amely csak még erőteljesebb lesz további felnőttkori
traumáktól.41

Egy intenzívebb stresszválaszra hangolt agy nagyobb értékeket

tulajdonít azoknak a kémiai anyagoknak, tevékenységeknek és
helyzeteknek, amelyek rövid távú enyhülést nyújtanak. A hosszú távú
következmények kevésbé érdeklik - ugyanúgy, mint ahogy azokat az
embereket sem érdekli, akik már majdnem meghalnak a szomjúságtól, hogy
egy felkínált pohár vízben valamilyen káros anyag van. Ugyanakkor vannak
olyan helyzetek és tevékenységek is, amelyek normális emberek számára
kielégítőek, de az addikt személyek alulértékelik őket, mert náluk nem
váltanak ki elég intenzív jutalmazó effektust - ilyen lehet például a
bensőséges családi kapcsolat. A normális élmények elszürkülése ugyancsak
a korai trauma és stressz következménye. Egy, a gyermeki fejlődésről szóló
esszében ezt nemrégiben így foglalták össze:

Az élet korai szakaszában elszenvedett elhanyagolás és bántál- mák a

kötődési rendszer abnormális fejlődését okozhatják, to-
 Trauma, stressz és az addikció biológiája

289

vábbá a későbbi élet folyamán veszélyeztetik az interperszonális

kapcsolatok örömét, valamint a szociális és kulturális elkötelezettségek
kialakulását. Az agy jutalmazó folyamatai számára a normálistól eltérő
ingerek - drogok, szex, agresszió, mások lekicsinylése - vonzóbbakká
válhatnak, és gyengül a normális kapcsolatok lehetséges felbomlásának a
visszatartó ereje. Csökkenhet annak a mechanizmusnak a hatása is,
amelynek révén a negatív élmények normális mederbe terelhetik a
viselkedésid2

A keményen kábítószerezők élete többnyire eleve erősen stresszes

körülmények között indult, és náluk sokkal könnyebben válthatók ki a
stresszreakciók. Nemcsak azért, mert az emocionális feszültségben a
stesszválasz folyamatai elnyomják az ezeknél a személyeknél eleve kihívást
jelentő racionális gondolkodást, hanem azért is, mert a stresszhormonok és
a függőséget okozó kémiai anyagok kölcsönösen növelik a másikra való
fogékonyságot. Az addikció a stresszre adott nagyon mélyen rögzült válasz
- kísérlet a stresszhelyzetek elviselésére az én lenyugtatásával. Rövid távon
nagyon hatékony, de hosz- szú távon rendkívüli módon rontja az adaptációs
képességet.
A stressz a folyamatos kábítószer-dependencia egyik fő oka. Fokozza
az ópiátok iránti sóvárgást, a drogok jutalmazó hatását, emellett a
kábítószerek keresésére és elfogyasztására irányuló viselkedésmintákat
provokál.43 Egy közlemény szerint:

A stresszhelyzet előidézése az egyik leghatékonyabb és

legmegbízhatóbb kísérletes manipuláció, amelyet arra használnak, hogy a
kísérleti állatokat belekergessék az alkohol- vagy drog- fogyasztásba.44

Egy másik kutatócsoport így fogalmaz:

 290

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

A stresszes élmények növelik az egyén sérülékenységét, ami

nek révén drogosokká válnak, jukba.4S

vagy visszaesnek drogos

életmód-

A stressz a dopaminreceptorok aktivitását is csökkenti az agytörzsben,

különösen a nucleus accumbensben. A dopamin-

szint csökkenése pedig maga után vonja a drog iránti vágy

fokozódását.46
A szakirodalom három olyan tényezőt azonosít, amely
minden embernél univerzális stresszkeltő faktor: a bizony-
talanság, az információhiány és a kontroll elvesztése47. Ezek-
hez hozzáadhatjuk a következőket is: olyan konfliktushelyzet,
amelyet a szervezetünk képtelen kezelni; elszigetelődés az
érzelmileg kedvező hatást kiváltó kapcsolatoktól. Az állatkí-
sérletek bebizonyították, hogy fiatal állatoknál az izoláció
változást idéz elő az agyi receptoraikban, és növeli a kábító-
szerezés iránti fogékonyságot, felnőttekben pedig csökkenti
a dopamindependens idegsejtek aktivitását.48 49 Az izoláltan
felnevelt patkányokkal ellentétben a megfelelően stabil cso-
portkörülmények között tartott állatok ellen tudtak állni a
kokain kísértésének - ugyanúgy, ahogyan Bruce Alexander
patkányparkjának lakói sem voltak fogékonyak a heroin bű-
völetére.50
Az embergyermekeknek nem kell fizikailag elszigetelt kör-
nyezetben nevelkedniük ahhoz, hogy deprimáltak legyenek,
mert ugyanezt az emocionális izoláció is kiválthatja, valamint
a stresszhelyzetben levő szülő is. Később majd azt is látjuk,
hogy a terhes anyát érő stressz negatív hatással van a magzat
agyának dopaminaktivitására, és ez a hatás a születés után is
sokáig megmarad.

4*
 Trauma, stressz és az addikció biológiája

291

Sokan azt gondolhatják, hogy az addikt személyek kitalálják vagy

eltúlozzák saját szomorú történeteiket, hogy szánalmat ébresszenek maguk
és a sorsuk iránt, vagy kifogást keressenek a szokásaikra. Tapasztalataim -
és másokéi - szerint ezek az emberek csak akkor beszélnek magukról, és
akkor is vonakodva, amikor már kialakult a kérdező iránti bizalmuk ehhez
azonban hosszú hónapok, nemritkán évek kellenek.
I egtöbbször nem is veszik észre saját sanyarú gyermeki sorsuk és a
kábítószerezésük közötti összefüggést. Ha mégis, akkor olyan
távolságtartással beszélnek róla, mintha el akarnák szigetelni magukat a
történtek érzelmi hatásaitól.
A kutatások kimutatták, hogy a szexuálisan vagy fizikailag
bántalmazottak túlnyomó többsége nem hajlandó önként az orvosa vagy a
terapeutája elé tárni saját történetét51, ehelyett a legszívesebben elfelejtenék
az őket korábban ért megpróbáltatásokat és fájdalmat. Egy
vizsgálatsorozatban olyan fiatal lányokat követtek nyomon, akik bizonyított
szexuális támadás miatt sürgősségi ellátásban részesültek. Amikor tizenhét
évvel később, már felnőtt nőként ismét felvették velük a kapcsolatot, 40
százalékuk nem tudott, vagy nem volt hajlandó visszaemlékezni, miközben
az életük más incidenseivel kapcsolatban semmi probléma sem volt a
memóriájukkal.52
A leggyakrabban magukat okolják azok a kábítószeresek is, akik
hajlandók felidézni a múltat.
- Sokszor elvertek - meséli a negyvenéves Wayne -, de
megérdemeltem. Hülye egy gyerek voltam.
(Wayne az egyike azoknak a pácienseimnek, akik előszeretettel
énekelik utánam a rövid bluesocskát: „Doktor, doktor, a maga szíve hova
húz?.. ”, amikor a Hastings egyik hoteljéből átbaktatok a másikba.)
- Maga megütne egy gyereket, ha „megérdemelné”? - kérdezem. -
Megverné azért, mert „hülye egy gyerek”?
 292

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Wayne félrenéz.
- Nem akarok erről a zöldségről beszélni - mondja ezakemény fickó,
aki olajfúrótornyokon, építkezéseken dolgozott, és tizenöt évet húzott le
fegyveres rablásért.
Félrenéz, és megtörli a szemét.

Most, hogy egyre nagyobb a rálátásunk a környezet korai

agyfejlődésre gyakorolt hatásaira, valószínűleg egyre reménytelenebből
tekintünk a függőségből való felépülés lehetőségére. Szerencsére jó okunk
van rá, hogy ne essünk kétségbe. Agyunk meglehetősen alkalmazkodóképes
szerkezet; néhány mechanizmusa az egész élet során fejlődőképes, és ez
még azokra a keménydrogosokra is igaz, akiknek az esetében „az agyuknak
esélye sem volt”. Ezek lennének a jó hírek - fizikai szinten. Még ennél is
több bizakodásra ad okot az a tény, amiről később beszélek; van valami
bennünk és körülöttünk, amivel felül tudunk emelkedni az aktivizálódó,
majd lecsengő neuronjainkon és a molekuláink kémiai akcióin. Az elme
fizikai helye az agy, de nem egyszerűen az idegsejtek, szinapszisok és a
múltunk eseményei által belénk plántált programok összessége. Több annáL
És van bennünk/körülöttünk valami más is, amit sokféle névvel illetünk:
talán a „szellem” a legdemokratikusabb, legkevésbé valláshoz köthető, és
legkevésbé megosztó szó. A könyvben később még lesz szó a „szellem”
hatalmas átalakító képességéről is.
Az addikció biológiai alapjainál tett utazásunk végére értünk, ezért
határozottabban kell ráirányítanunk a figyelmünket egy olyan témára,
amelyet már érintettem: a gének szerepére. A népszerű tévhittel ellentétben
a függőségek nincsenek belevésve a kromoszómák köveibe - ami, mint
hamarosan meglátjuk, újabb jó hír.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Nem a génekben van

1990-ben a hírügynökségek világgá röpítették a nagy újságot, hogy
Texas állam egyetemének kutatói azonosították az alkoholizmus génjét. A
hír hatalmas érdeklődést váltott ki, és a inédiatudósításokban lelkesen
ecsetelték, hogy most milyen jó nekünk, mert hamarosan fel lehet számolni
az alkohol- lüggőséget. A Time magazin egyike volt azoknak a lapoknak,
amelyek már látni vélték a fényes jövőt:

Hz a kutatási vonal óriási jelentőségű. A tudósok öt éven belül

kidolgozzák azt a módszert, amellyel a gén egy gyorsteszt segítségével a
vérből is kimutatható lesz, és így ki lehet szűrni a kockázatnak kitett
gyermekeket. Egy évtizeden belül az orvosok kezében lehet egy olyan
gyógyszer, amely blokkolja a gén működését, vagy úgy gátolja meg az
alkoholizmust, hogy elősegíti a dopamin felszívódását. Időközben
kidolgoznak egy olyan génsebészeti eljárást is, amely a kockázatnak kitett
egyének DNS-éből örökre eltünteti a gént.53

A gén felfedezői soha, egy pillanatig sem mondták azt, hogy az

„alkoholizmus génjére” bukkantak rá, csak azt, hogy sikerült eljutniuk egy
lehetséges ok közelébe. Mindössze arról volt szó, hogy az egyik
közleményüket félreértelmezték. Hat
 294

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

évvel később a csoport vezetője, Kenneth Blum farmakológus

közzétett egy lényegesen visszafogottabb bejelentést:

Sajnos korábban az a téves hír kapott szárnyra, amely szerint

rábukkantunk az „alkoholizmus génjére”. Eszerint közvetlen összefüggést
fedeztünk volna fel egy gén és egy bizonyos viselkedés között. Gyakran
lehetünk tanúi hasonló félreértéseknek - emlékezzünk csak az „elhízás
génjére” vagy a „személyiséggénre”. Szükségtelen kijelentenem, hogy az
alkoholizmusnak, az elhízásnak és bizonyos személyiségeknek nincs
specifikus génje... Csupán arról van szó, hogy most már tudjuk: néhány
gén és egyes viselkedésformák között kapcsolat áll fenn/'*

A texasi tudósok valójában az egyik dopaminreceptor (DRD2) olyan

génvariánsát azonosították, amely gyakrabban fordul elő az alkoholistáknál,
és „az alkoholizmus legalább egyik formájának a valószínűségét növelheti”
- pontosabban a tudósok ezt gondolták, miután néhány tucat holttest agyát
megvizsgálták.55 Ám még a visszafogottabban megfogalmazott hipotézist
sem támasztották alá a későbbi kutatási eredmények. Nem tudták
megerősíteni a génváltozat és az alkoholbetegség közötti kapcsolatot.56
Láncé Dodes addiktológus ezt írja erről:

Az alkoholizmus genetikai eredetét firtató vizsgálatok legfontosabb

eredménye az, hogy nem létezik alkoholizmusgén, és az alkoholizmus sem
örökölhető közvetlenül ,57

Amikor bármilyen problémát - háborút, terrorizmust, szegénységet,

félresiklott házasságokat, klímaváltozást vagy addikciót - próbálunk
megoldani vagy megelőzni, az okokkal kapcsolatos szemléleteink
határozzák meg az akcióinkat. A könyvben már több olyan esetet mutattam
be, amelyek rá-
 Nem a génekben van

295

világítanak arra , hogy a gyermekkori környezet fontos szerepet játszik

a függőségek iránti esendőség kialakulásában. Ugyanakkor nem zárom ki a
genetikai okokat sem, hanem úgy vélem, hogy ezek hozzájárulnak az
egyensúlyi helyzet felborulásához. Más tulajdonságaink mellett a gének
hatással vannak a személyiségjegyeinkre, a vérmérsékletünkre és az
érzékenységünkre, ezek pedig arra, hogy milyennek látjuk a
környezetünket. A természet senkire sem akar ráerőltetni semmit, ehelyett
egyszerűen csak hihetetlenül bonyolult kölcsönhatások játszódnak le
genetikai és a környezeti tényezők között. Mint a pittsburghi
orvostudományi egyetem két pszichológusa írta: „az alkoholizmusért
felelős minőségek nem statikusak... az alkoholbetegség kockazatanak
szintje folyamatosan ingadozik”58. Még ha minden eddigi bizonyíték
ellenére is kiderülne, hogy az addikciókat 70 százalékban a DNS-ünk
kódolja, engem akkor is nagyon érdekelne, mi a helyzet a maradék 30
százalékkal. Elvégre képtelenség megváltoztatni a génszerkezetünket, ezért
jelenleg a fantazmagória világába tartozik az, hogy génterápiával
megváltoztassuk az emberi viselkedést. Sokkal értelmesebb, ha arra
összpontosítunk, amit már most is képesek vagyunk befolyásolni: a
gyermeknevelésre, a szülők szociális támogatására, a kamaszkori drogosok
és a felnőtt kábítószerfüggők gondozására.
A jelenlegi konszenzus szerint - azok között a kutatók közötti
konszenzusról van szó, akik elfogadják, hogy az alkoholizmusnak nagyrészt
az öröklődéssel összefüggő okai vannak - az alkoholbetegségre a genetikai
tényezők körülbelül 50 százalékban hajlamosítanak.59 Más addikciókra is
léteznek hasonló becslések: a marihuána túlzott élvezete például 60-80
százalékban lenne örökölhető60, a nikotinfüggőségért pedig a számítások
szerint megdöbbentően magas arányban, 70 százalékban lennének felelősek
a génjeink.61 A kokainabúzusról
 296

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

és -dependenciáról szóló hasonló beszámolók szerint ezekért is

jelentős mértékben az öröklött faktorok a felelősek.62 Néhány kutató szerint
az alkoholizmus miatti válásoknak is a génekben rejlik az oka.
Ezek a nagy számok messze nem lehetnek valósak. A mögöttük rejlő
logika azon a téves feltételezésen alapul, amely kevésbé tartja fontosnak a
tudományt, mint a gének életünket meghatározó hatalmába vetett hitet.
Mint egy kutató írja, a mentális zavarok genetikai elméleteiben „komoly
szerepe van a tudománytalan hiedelmeknek”63.

A gének is számítanak - valamennyire feltétlenül, csak éppen nem

tudnák, ezért nem is határozzák meg a legegyszerűbb viselkedési
mintáinkat sem, nemhogy az olyan komplex magatartásokat, mint az
addikciók. Nemhogy nem létezik valamilyen (bármilyen) függőségért
felelős gén, de nem is létezhet!
Egészen mostanáig úgy tartották, hogy az emberi genom- ban
nagyjából százezer gén van. Még ez a szám is elenyészően kevés az emberi
agy szinaptikus komplexitásának és változékonyságának a kódolásához64,
azonban mára a kutatók rájöttek, hogy a DNS-ünk csak mintegy
harmincezer génszekvenciát tartalmaz - kevesebbet, mint némely alacsony
rendű féregé. Az UCLA kutatópszichiátere, Jeflrey Schwartz szerint „DNS-
ünk egyszerűen túl kevés ahhoz, hogy az emberi agy áramköreinek
kapcsolási rajzát elkészítse”65.
A gének messze nem a sorsunkat teljhatalommal alakító diktátorok,
mert a hatásaikat a környezet szabályozza, és külső jelek nélkül nem is
tudnának működni. Lényegében a környezet kapcsolja őket ki-be. Az
emberi lét sem lenne lehetséges, ha nem így lenne. Szervezetünk minden
szervének
 Nem a génekben van

297

minden sejtje pontosan ugyanazokat a géneket tartalmazza, ám egy

agysejt nem úgy működik, mint egy csontsejt, és egy májsejt sem hasonlít
egy izomsejtre. A szervezeten kívüli és belüli környezet határozza meg,
hogy melyik sejtben melyik gén aktiválódjék. Bruce Lipton sejtbiológus
szerint „a sejt működését elsődlegesen a környezetével fennálló
kölcsönhatások formálják, nem pedig a genetikai kódja”66.
Napjainkra létrejött egy új, rendkívül gyorsan fejlődő tudományág,
amely azt vizsgálja, hogy az életben átélt élmények és a környezeti hatások
hogyan befolyásolják a gének működését: ez az epigenetika. A különféle
történések eredményeként különböző molekulák kapcsolódnak a DNS-hez,
és ezek irányítják a gének aktivitását. Amikor a patkánykölyköt élete korai
szakaszában nyalogatja az anyja, akkor a kis állat agyában olyan gén
kapcsolódik be, amely felnőttkorában segít megvédeni az állatot a stressz
következményeitől. Azoknál a kölyköknél, amelyeknél ez elmarad, ugyanez
a gén inaktív marad. A fejlődés korai szakaszában az epigenetikai
folyamatoknak van a legnagyobb hatása, és sikerült igazolni, hogy a
stresszválasz milyensége a gének változása nélkül is átkerül egyik
generációról a másikra.67
Egy gén hatásának érvényesülését génkifejeződésnek vagy
génexpressziónak nevezzük. Mint egy kutató írta, most már világos, hogy
„a korai környezet a szülést megelőző és az azt követő periódusban is
jelentősen befolyásolja a génkifejeződést és a felnőttkori viselkedést”68.
Erre van egy példa, amely az alkohohzmussal áll összefüggésben.
Majmoknál rábukkantak egy bizonyos gén olyan változatára, amely
csökkenti az alkohol nyugtató, egyensúlyzavarokat okozó és a mozgások
koordinálatlanságához vezető hatását. Ez lényegében azt jelenti, hogy ezek
a majmok egy kiadós ivászat után sem alszanak el, és nem vagy nem
annyira tántorognak, mint a részeg
 298

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

tengerészek. Nagyobb mennyiségű szeszes italt képesek elfogyasztani

mellékhatások nélkül, és többtől lesznek részegek. A vizsgálatok során
kiderült, hogy ez a gén az anyjuk által tisztességesen felnevelt állatoknál
nem expresszálódik. Csak azoknál a majmoknál fejeződik ki, amelyeket
korai életükben sok stressz ért, vagy anyai törődés nélkül nőttek fel.69

Az addikciók genetikai meghatározottságának túlértékelése elsősorban

örökbe fogadott gyermekek - főleg ikrek - vizsgálatain alapul. Nem célom,
hogy rávilágítsak az ezekben a tanulmányokban elkövetett kapitális
tudományos és logikai baklövések részleteire, de az I. függelékben
áttekintem őket azoknak a számára, akiket érdekelnek. A mi
szempontunkból most az a fontos, hogy a terhesség során jelentkező
stresszhelyzetek miként „programozzák be” az emberi szervezetet a
függőségek iránti fogékonyságra. Ezeknek az információknak óriási
jelentősége van a terhes anyák gondozásában, és segítenek megmagyarázni,
hogy az adoptált gyermekek miért vannak kitéve olyan hatásoknak,
amelyek fokozzák az addikciók kockázatát. A később örökbe fogadott
gyermek eredeti, biológiai szülei ugyanis nagyobb epigenetikai hatást
gyakorolnak a fejlődő magzatra.
A tárgykörben végzett számos állati és emberi vizsgálat eredményeit
legszemléletesebben talán a jeruzsálemi orvosi egyetem kutatói foglalták
össze:

Az elmúlt néhány évtizedben egyre világosabb lett, hogy az éretlen

szervezet fejlődését és későbbi viselkedését nemcsak genetikai faktorok,
nemcsak a szülés utáni környezet, hanem már a terhességsorán az anyai
[méhen belüli] környezet is befolyásolja.70
 Nem a génekben van

299

Rengeteg, állatokkal és emberekkel végzett vizsgálatsorozatban

bizonyosodott be, hogy a terhesség alatt az anyai stressz vagy szorongás
komoly problémákat okozhat az utódoknak, amelyek az újszülöttkori
hascsikarástól a későbbi tanulási nehézségekig terjednek, illetve az olyan
viselkedési és érzelmi minták rögzülését idézhetik elő, amelyek később
növelik a függőség kialakulásának veszélyét.71 Az anya stressze a magzat
kortizolszintjét is emeli, és már említettem, hogy a tartósan magas
kortizolszint káros az agyra, különösen fejlődés közben. Egy nemrégiben
végzett brit felmérésből például kiderült, hogy a terhesség alatt több
stresszhelyzeteknek kitett anyák gyermekeinél gyakoribbak az olyan
mentális zavarok, mint az ADHD, illetve az indokolatlan szorongás és
félelem. (Az ADHD és a szorongás jelentős kockázati tényezőknek
számítanak a függőségek kialakulása szempontjából.) A BBC egyik
beszámolójában ez áll:

A londoni Imperial College professzorasszonya, Yvette Glover

vizsgálatai szerint a környezeti stressz és!vagy az erőszakos társ különösen
nagy károsító hatással bír. A kutatók úgy vélik, hogy ennek a
méhlepényen át a magzatba jutó stresszhormon az oka. A
professzorasszony felfedezte, hogy a kortizolkoncentráció a még meg nem
született csecsemők magzatvizében is magasabb, és egyenes arányban áll
a károsodásukkal.72

A kutatási eredmények egybecsengenek azokkal a korábbi

tapasztalatokkal, amelyek szerint az anya terhesség alatti stressze tartós,
valószínűleg visszafordíthatatlan hatással van a gyermek agyára.73 Ezen a
ponton kell szót ejtenünk az apa szerepéről, mert a társsal fenntartott jó
kapcsolat jelenti az anya legjobb védelmét a stressz ellen - vagy a rossz
kapcsolat lehet a legnagyobb stresszforrás.
 300

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Azok az asszonyok, akik a World Trade Center ellen 2001. szeptember

9-én elkövetett terrortámadások idején voltak terhesek, és a hatásai miatt
poszttraumás stressz-szindrómában szenvedtek, továbbadták az őket ért
stresszhatásokat a magzataiknak. Az ezekből a terhességekből született
gyermekeknek egyéves korukban abnormálisán magas volt a
kortizolszintje. A legnagyobb károk azokat a magzatokat érték, akiknek az
esetében szeptember 11-e beleesett a terhesség utolsó három hónapjába. A
terhességi szakasz és a kortizolszint abnormitá- sának mértéke közötti
összefüggés egyértelművé teszi, hogy in utero {méhen belüli] hatásról van
szó.74 Ebből nyilvánvaló, hogy ebben a szakaszban az agy fontos fejlődési
fázisban van - csakúgy, mint a szülést közvetlenül követően még sokáig.
A kutatások igazolták, hogy az anyjuk stresszének kitett emberi és
állati kicsinyek stresszkontroll-mechanizmusai még jóval a szülés után sem
működnek megfelelően, és ez komoly kockázati tényező az addikciók
szempontjából. A terhesség alatti anyai stressz például fokozza az utód
alkoholérzékenységét.75 Említettem, hogy a dopaminreceptorok relatív
hiánya is hozzájárul a függőségek kockázatának növekedéséhez. Egy interjú
során dr. Bruce Perry azt mondta nekem, hogy „az általunk és mások által
elvégzett rengeteg munka eredményeként kijelenthetjük, hogy a
dopaminreceptorok sűrűsége és száma in utero dől el”. Ennek alapján
magától értetődik, . hogy az örökbefogadottakon végzett vizsgálatokkal
lehetetlen eldönteni az öröklődés kérdését. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy
minden olyan nő stresszes, aki kénytelen pótszülőknek adni a gyermekét.
Nemcsak azért, mert tudja, hogy meg kell válnia a babájától, hanem azért
is, mert ha nem lenne már eleve kitéve stressznek, sohasem kellene örökbe
adnia a kicsinyét. Az okok között szerepelhet a nem kívánt terhesség
(például tinédzserterhesség), a szegénység, a rossz házas-/
 Nem a génekben van

301

élettársi viszony, a kábítószer és sok más is. Bármelyik élethelyzet

feszültsége bárki számára rendkívül megterhelő lehet, és emiatt a fejlődő
magzatba nagy mennyiségben kerül be kortizol a placentán át, aminek
természetes következménye a fokozott addikciós hajlam.
A nem kifejezetten tudományos alapokra helyezkedő köz- vélekedés
szerint genetikus eredetűnek kell lennie egy olyan állapotnak, amely
egymást követő generációkon át a „családban marad”. Ugyanakkor azt
látjuk, és én is azt tapasztalom Downtown Eastside-i pácienseimnél, hogy a
szülés előtti és utáni gyermekfejlődést veszélyeztető viszonyok úgy jönnek
létre újra és újra, egyik generációban a másik után, hogy ahhoz semmilyen
genetikai meghatározottság sem kell. A szülői viselkedés gyakran
epigenetikusan öröklődik - biológiai úton, de nem DNS-átvitellel.

Miként fordulhat elő az, hogy bizonytalan genetikai feltételezéseket

széles körben elfogadnak, sőt a média lelkesen terjeszti is őket? A
fejlődéstudomány semmibevevése csak az egyik tényező. Az sem nyom túl
sokat a latban, hogy előszeretettel fogadjuk el az egyszerű, gyorsan
megérthető magyarázatokat, és még az sem, hogy szeretünk szinte
mindenre közvetlen ok-okozati összefüggéseket keresni. Az élet csodálatos
bonyolultsága azonban nem mindig fér össze ezekkel a könnyű
redukciókkal.
Van egy olyan pszichológiai tényező, amely érzésem szerint
erőteljesen a genetikai magyarázatok malmára hajtja a vizet. Mi, emberek
nem szeretjük a felelősséget. Egyénként ódzkodunk felelősséget vállalni a
tetteinkért, a gyermekeink problémáiért, közösségként pedig a társadalom
rengeteg hibá
 302

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

jáért. A genetika - ez a semleges, érzelemmentes és személytelen

tudomány - leveszi a vállunkról a terhet, és megszabadít a bűntudat baljós
árnyaitól. Ha a genetika határozza megasorsunkat, akkor semmiért sem kell
szemrehányást tennünk magunknak és másoknak. A genetikai
magyarázatok minden vitorlából kifogják a szelet. Még csak a lehetősége
sem merülhet fel annak, hogy felelősséget kellene vállalnunk, vagy
bűntudatot kellene éreznünk.
Ennél sokkal rosszabb, hogy a tudományos és társadalmi fejlődésben
reménykedők előtt könnyű genetikai érvekkel igazolni azokat az
egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat, amelyek egyébként nehezen
védhetők. A mélyen konzervatív szemlélet szerint, ha az addikciót örökletes
biológiai tényezők váltják ki, akkor már nem is kell foglalkozni a szociális
környezet rendezésével, nem kell törődni a kisgyermekek szüleivel, a
társadalmi megítéléssel, az előítéletekkel, a politikával. Elég, ha
megalkotjuk azokat a szabályokat, amelyekkel elkülönítjük a lakosság
meghatározott rétegét - és ezzel tovább növeljük fogékonyságukat az
addikciók iránt. Louis Mendand író mindezt nagyszerűen fogalmazta meg a
New Yorker egyik - 2006. június 26-i - cikkében:

„Minden a génekben van” - ez olyan magyarázat a dolgok létezésére,

amely nem veszélyezteti a dolgok létezését. Miért kellene valakinek
boldogtalannak lennie vagy közösségellenes viselkedést tanúsítania,
amikor az illető a világ legszabadabb, legnagyszerűbb országában él? A
rendszer mindig tökéletes! A hiba valamelyik áramkörben van.

Mivel előszeretettel rázunk le magunkról mindenfajta felelősséget,

ezért kultúránk mohón ragaszkodik a genetikai fundamentalizmus
előnyeihez, ennek eredményeként pedig
 Nem a génekben van

303

sokkal kevésbé vagyunk képesek aktívan vagy megelőző jelleggel

fellépni a függőségek tragédiája ellen. Tudomást sem veszünk arról a
tényről, hogy génjeink semmit sem erőltetnek ránk, nem
megfellebbezhetetlenek, emiatt igenis rengeteget lehetnénk az addikciók
ellen is!
 ÖTÖDIK RÉSZ

AZ ADDIKCIÓ FOLYAMATA
ÉS AZ ADDIKTÍV
SZEMÉLYISÉG
Aki még nem halt meg teljesen a saját maga számára,
hamarosan ráébred, hogy jelentéktelen és léha dolgok kísértésein
kell felülemelkednie. Akinek gyenge a lelke, a hús és az érzéki
örömök csábításában él, csak nagy nehézségek árán képes
megszabadulni a világi vágyaktól. Emiatt mindig rosszkedvű és
szomorú lesz, amikor mégis megpróbálja tőlük távol tartani magát, és
könnyen feldühödik, ha ellentmondanak neki.

Thomas á Kempis, XV. századi keresztény misztikus szerző

Krisztus követése
HUSZADIK FEJEZET

Megteszek mindent,
hogy elkerüljem a semmit
Csaknem ugyanannyi addikció van, ahány ember. A Brah-
majála Suttábán Gótama spirituális tanítómester több olyan örömöt is
megnevez, amelyek potenciálisan függőséget okozhatnak:

... Néhány aszkéta és bráhman... valósággal megszállottjává

válik a táncnak, éneklésnek, zenének, látványosságoknak,
előadásoknak, pengetős hangszereknek, cimbalmoknak, doboknak,
csodás mutatványoknak... elefántok, bivalyok, bikák és kosok
harcának... katonai parádéknak... beszélgetéseknek és vitáknak, a
test illatos olajokkal való bedörzsölésének, karkötőknek, díszes
sétapálcáknak... léha társalgásnak királyokról, gonosztevőkről,
államférfiakról, hadseregekről, veszedelmekről, háborúkról, ételről,
italról, ruházatról... hősökről, tengerről és földről, létről és
nemlétről...

A hagyomány szerint Gótama mester Buddha egyik

megtestesülése volt. Úgy tartják, hogy 2500 évvel ezelőtt élt és tanított
valahol a mai Nepál és Észak-India területén.1 Ma valószínűleg ezek a
dolgok is bekerülnének a prédikációjába: cukor,
 308

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

koffein, beszélgetős tévéműsorok, gasztronómiai örömök, zenei CD-k

vásárlása, jobb- és baloldali politika, internetkávézók, mobiltelefonok,
baseball, futball, kosárlabda, jéghoki, amerikai foci, New York Times,
National Enquirer, CNN, BBC, aerobik, keresztrejtvény, meditáció, vallás,
kertészkedés vagy golf. A végső elszámolásban nem a tevékenység vagy
egy tárgy határozza meg a függőséget, hanem a viszonyulásunk bármihez,
amire a figyelmünkkel és viselkedésünkkel kifelé összpontosítunk.
Ahogyan lehetséges alkoholos italok fogyasztása úgy is, hogy nem válunk
függővé tőlük, úgy bármely tevékenységet lehet művelni úgy, hogy nem
okoz addikciót. Másfelől viszont nem számít, mennyire értékes vagy nemes
egy tevékenység, akkor is függővé lehet válni tőle. Idézzük fel az
addikcióra vonatkozó meghatározásunkat: olyan ismételt viselkedési forma
- akár vegyülettel összefüggő, akár nem az -, amelyhez az adott személy
kényszeresen ragaszkodik, függetlenül annak negatív hatásaitól,
amelyekkel a saját vagy mások életét veszélyezteti! A függőség
megkülönböztető jegyei: kényszeresség, belefeledkezés, csökkent
önfegyelem, folytonosság és visszaesések, valamint vágyódás iránta.
Noha az addikciók formái és célpontjai eltérhetnek egymástól, a
dinamikájuk lényegében megegyezik. Dr. Aviel Goodman erről ezt írja:

A jellegzetes viselkedési mintáktól függetlenül minden addik- tív

zavar ugyanarra a közös pszichobiológiai folyamatra épül, amelyet én
addiktív folyamatnak nevezek.2

Dr. Goodman szavai helytállóak: a függőségek nem különféle

működési zavarok kollekciói, hanem egyetlen közös háttérfolyamat számos
különböző módon kifejeződő manifesztációi. Az addikciós folyamat vezérel
minden függőséget - minden
 Megteszek mindent, hogy elkerüljem a semmit 309

esetben ugyanazoknak a neurológiai és pszichológiai működési

zavaroknak vagyunk tanúi. A különbségek csupán mennyiségiek.
Ezt az egységes nézőpontot rengeteg bizonyíték támasztja alá. A
kémiai vegyületek által okozott függőségek gyakran állnak kapcsolatban
egymással A drogfüggők általában nemcsak egyféle anyag rabjai. A
kokainisták többsége általában alkoholista is, vagy korábban az volt. Az
alkoholbetegek mintegy 70 százaléka erős dohányos - a normál lakosságnál
az arány csak 10 százalék.3 Nem emlékszem rá, hogy a rendelőben csak
egyetlen olyan kábítószeres is megfordult volna, aki nem dohányzott. A
nikotin a legtöbb esetben „belépő drog”, azaz az első kedélyállapotra ható
vegyület, amelynek a kamaszok áldozatul esnek. A kutatások szerint az
ópiátfüggőknek több mint fele alkoholista csakúgy, mint a kokainisták és a
metamfetaminokat használók túlnyomó többsége, és ugyanez igaz a
marihuánát szívókra is. Állatokon és embereken végzett vizsgálatok során
is bebizonyosodott, hogy az agyban ugyanazok a rendszerek, vegyületek és
farmakológiai mechanizmusok vesznek részt az alkohol és más anyagok
iránti addikciókban is.4
A vegyületek vagy viselkedések iránti függőségek mindegyike
ugyanolyan elmeállapottal jár; ennek jellemzői a vágyakozás, a szégyen,
mások megtévesztése, manipulálása és a gyakori visszaesések. A
neurobiológia szintjén minden addikció az agy jutalmazó, illetve
kezdeményező-motivációs rendszereihez kötődik, amelyek kikerülnek az
értelmes gondolkodás és az impulzuskontroll feladatait ellátó kérgi
struktúrák felügyelete alól. A drogfüggőség szempontjából már
áttekintettük ezeket a rendszereket, és most megvizsgáljuk, mi a helyzet
más addikcióknál.
A szerencsejátékosokkal kapcsolatos tudományos kutatások még alig
nőtték ki a gyerekcipőt, de - mint az egyik
 310

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

kutató írja - „a jelenlegi eredmények alapján valószínűsíthető

ugyanazoknak az agyterületeknek a szerepe”5. A kényszeres
szerencsejátékosoknál a dopaminrendszerben és más ingerületátvivő
anyagoknál is megfigyelhetők abnormi- tások - például a kábítószeresekhez
hasonlóan csökkent a szerotoninszintjük, ami kedélyállapot- és
impulzuskontroll- problémákhoz vezethet. Egy vizsgálat során kényszeres
szerencsejátékosok és normális alanyok pszichológiai reakcióit figyelték
meg kártyázás közben. A függőknél sokkal magasabb volt a
neurotranszmitterek és különösen a dopamin szintje, azaz az agyuk
kezdeményező-motiváló aktivitása magasabb volt, ahogy azt már a
drogosoknál is láttuk.6 Képalkotó vizsgálatokkal ugyanazokban az
agyterületekben mutatható ki aktivitásfokozódás a szerencsejátékosoknál,
mint a drogfüggőknél. Egy vancouveri újság 2006. júliusi beszámolója
szerint a brit columbiai kaszinókba járók több mint 40 százalékát eltiltották
a szerencsejátéktól, mert egyedül hagyták a kaszinó előtt leparkolt
autóikban a gyermekeiket. Néhány csemete még hajnali háromkor is ott
szenvedett a bezárt járgányokban.7
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy bármilyen természetes vagy
mesterséges, megnövelt motivációs szinttel vagy a jutalom reményével járó
tevékenység - vásárlás, autóvezetés, szex, evés, tévénézés, extrém sportok
és még sok más - ugyanazokat az agyi rendszereket aktiválja, mint a
kábítószer-függőség. Egy ideiglenes motivációkkal kapcsolatos MRI-
vizsgálatnál ugyanazok az agyterületek „ragyogtak fel” mint drogok
beadásakor.8 Egy másik, PET-tel végzett kísérlet kimutatta, hogy a
videojátékok növelik a serkentő-motivációs rendszer dopaminszintjét.9
Hogy melyik tevékenység váltja ki ezt a hatást, az a korábbi személyes
élményektől és a temperamentumtól függ, de mindig ugyanaz a folyamat
játszódik le. Ha valakinek relatíve kevesebb a dopaminreceptora, az
ragaszkodik ahhoz a tevékenységhez,
 Megteszek mindent, hogy elkerüljem a semmit 311

amcly biztosítja számára az extra dopaminfelszabadulást. Ezek az

emberek tehát lényegében a saját agyuk vegyületei iránt lesznek függők.
Amikor például rám tör a CD-vásárlási láz, akkor valójában a
dopaminlöketre vágyom.
A legegyértelműbb bizonyítékot a túlzott evés szolgáltatja, amelynél
egy természetes és szükségszerű tevékenység válik a defektes önszabályozó
mechanizmusok által is „támogatott” hibás kezdeményező-motiváló
áramkörök célpontjává. Mint várható volt, a PET-felvételek is igazolták a
dopaminrendszer érintettségét. A kábítószerfüggőkhöz hasonlóan az
elhízott embereknek is kevesebb a dopaminreceptora. Egy vizsgálat még azt
is igazolta, hogy a receptorszám-csökkenés és az elhízás mértéke fordított
arányban áll egymással.10 Emlékezzünk vissza, hogy a dopaminreceptorok
megfogyatkozása a tarlós drogfogyasztás következménye is lehet, illetve
addikciós kockázati faktor is. Az egészségtelen gyorsételek és a cukor a
függőséget okozó vegyületek tárgykörébe tartoznak, mert az agy saját
„narkotikumaira”, az endorfinokra hatnak. A cukor gyorsan megnöveli a
szintjüket, emellett a kedélyjavító sze- rotoninét is.11 Ezt a hatás meg lehet
előzni a Naloxon nevű ópiátblokkoló beinjekciózásával. Ezt a gyógyszert
használják herointúladagolás utáni újraélesztéseknél, és azt is kimutatták,
hogy csökkenti a zsíros ételek elfogyasztásakor jelentkező komfortérzést.12
A függőségek kutatói szerint „nyilvánvaló, hogy az evés és a
kábítószerezés neuroanatómiai és neurokémiai alapjai közösek”13.
Ám a nagyevők és a kábítószerfüggők agyában nemcsak a
kezdeményező-motiváló, illetve a jutalmazó rendszer szerepe ugyanaz,
hanem az agykéreg impulzuskezelő funkciói is hasonlóan működnek. A
The Journal ofthe American Medical Association egyik cikkében ez áll:
 312

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Bizonyos bizonyítékok szerint az elhízott páciensek döntéshozó

rendszere abnormálisán működik. Azlowa szerencsejátéktesztben a
nagyon kövérek például még a kémiai vegyületek rabjainál is rosszabb
eredményeket érnek el. A jelenség a prefrontális terület érintettségére
utal.14

Ugyanezek a szerzők hívták fel a figyelmet arra is, hogy az elhízott

emberek kevésbé tűrik a stresszhelyzeteket, mivel zavarok alakulnak ki a
hormonális stresszválaszrendszerükben - újabb közös tulajdonság a többi,
bármely más függőségben szenvedő emberrel.
A kényszeres vásárlóknál ugyanezek a mentális és érzelmi folyamatok
játszódnak le, amikor belefeledkeznek a szenvedélyükbe. Az agy
gondolkodásért felelős területei szabadságolják magukat. Német tudósok
kimutatták, hogy az ő esetükben csökken a munkamemória, illetve az
oksági gondolkodásért felelős központok aktivitása, ugyanakkor az érzelmi
élményeket feldolgozó agyterületeké nő. A megállapítás a normál
vásárlókra is érvényes akkor, amikor ugyanolyan termék két eltérő gyártótól
származó változata között kell dönteniük.15 Ennek alapján megállapíthatjuk,
hogy a márkajelzések által determinált kapitalizmusban a hirdetések „piaci
ereje” nagyrészt a tudatalattiban fejti ki a hatását — és az addikcióknak ezt
az oldalát a reklámügynökségek is nagyon jól ismerik. A tapasztalatok
szerint az örömérzésért felelős agyi területek turbó üzemmódra kapcsolnak
a racionális gondolkodásért felelős régiók rovására. Egy vezető
ideggyógyász, Michael Deppe egyszer ezt mondta:

Minél drágább egy termék, annál jobban meghülyíti a vásárlót.

Amikor valami nagyon drágát vásárol, akkor a racionális gondolatokkal
foglalkozó agyterületek aktivitása a zéró felé tart...
 Megteszek mindent, hogy elkerüljem a semmit 313

miközben az emocionális központok aktivitásmintája a stressz utáni

megkönnyebbülés jeleit mutatja.16

A függőségek simán lecserélhetők egymással - ez a tény is arra utal,

hogy ugyanazok a mögöttes idegrendszeri folyamataik. Az én addiktív
hajlamaim a CD-vásárlási hedoniz- musomban csúcsosodnak ki, de
szemrebbenés nélkül képes vagyok más kényszercselekményekre is. Azon a
héten, amikor huszonnégy éve beköltöztünk mostani otthonunkba, hat
szüléshez hívtak ki, a legtöbbhöz éjszaka. Abban a hónapban tizenöt olyan
nő szült, aki engem kért fel a szülés levezetésére - ez a szám tízzel nagyobb,
mint ahányat egy egyébként is elfoglalt családorvos vállalhatna, de képtelen
voltam nemet mondani. Az éjszakai szülések mellett napközben a szülészeti
osztály és a rendelőm között ingáztam. Gondolom, el tudják képzelni,
mennyi idő maradt a családomra, különösen, ha megemlítem, hogy abban
az időben politikai tevékenységet is folytattam, illetve más elfoglaltságaim
is voltak, ráadásul a függőségeimet sem hagytam parlagon heverni. Az
addikciós folyamataim ugyanolyan aktívak voltak, mint máskor, és
ugyanúgy áhítoztak a trófeák után. Egy pillanatig sem volt nyugtom, mert
folyamatos aktivitásra sarkallt az unalomtól és az ürességtől való félelem.
Ugyanez a helyzet a kevésbé „tiszteletreméltó”, viszont sokkal
károsabb függőségekkel, és ezt dr. Aviel Goodman szexfüggőkkel, illetve
más addikt személyekkel végzett kutatásai is megerősítik. Sok
szexfüggőnek több, felületes ránézésre egymástól különböző addikciója is
van.17 A szerencsejátékok rabjai is könnyen lehetnek más, akár káros
szokások rabjai is - körülbelül a felük alkoholista, és túlnyomó többségük
dohányzik. Minél erősebb a vágy a szerencsejáték iránt, annál komolyabb
az alkoholizmus és a dohányzás mértéke.18
 314

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

A viselkedési függőségeknél ugyanazok érvényesek a toleranciára és a

megvonásra, mint a kémiai függőségeknél, de valamivel enyhébb
mértékben. A tolerancia kialakulása, azaz a hozzászokás miatt valamiből
egyre nagyobb adagok kellenek ugyanannak a hatásnak (ugyanannak a
dopaminszint- nek) az eléréséhez. CD-vásárlási tivornyáim általában egy-
két lemez beszerzésének a tervével kezdődnek, de minden egyes
megkaparintott CD után nő bennem a sóvárgás, míg végül minden egyes, a
Sikora Zeneműboltba tett látogatásom után több száz dollárral
szegényebben jutok haza. A megvonás ingerlékenységgel, rosszkedvvel,
nyugtalansággal és a kilátásta- lanság érzetével jár. Természetesen ennek is
biokémiai okai vannak - magam is megszenvedem a csökkent dopamin- és
endorfinszintet. Más viselkedésfüggők is hasonló tüneteket észlelnek, ha
hirtelen fel kell függeszteniük az addikciójuk tárgyát képező tevékenységet.
Az ilyen esetekben rövid út vezet a függőség beteljesületlen vágyától a
depresszióba.
Stephen Reid, a kiváló író (aki jelenleg börtönbüntetését tölti
bankrablás miatt) egyszer azt mondta nekem, hogy komolyan el kell
gondolkodnia azon, miért keresi egész életében a szélsőségeket. Az addikt
személyek a szélsőségek iránti igény miatt szokták megváltoztatni
függőségeiket. A történeteik ezerfélék lehetnek, de az addikciós folyamat
mindig ugyanaz.
*

Miközben a könyvet írom, Dániel fiam végzi az első olvasószerkesztés

feladatait. A közös munka során sokat beszélgettünk a függőségekről, és
megkértem rá, hogy vesse papírra a velük kapcsolatos gondolatait. Az ő
szavai jól érzékeltetik, hogyan alakulhat át az addikciók formája úgy, hogy
közben a természetük ugyanolyan marad:
 Megteszek mindent, hogy elkerüljem a semmit 315

Kedves Apám!
Még most is emlékszem rá, hogy 14 éves koromban gúnyosan
kinevettelek, amikor azt mondtad, CD-függő vagy, mert ez abszurditásnak
tűnt. Valójában nemcsak annak, hanem kifogásnak is, amivel
megmagyaráztál egy hirtelen felmerült „problémát”: a furcsaságaidat és
a szétszórtságodat. Az otthon folyamatosan szóló klasszikus zene is
egyértelmű bizonyíték volt arra, hogy valamiért szenvedsz - ezt a
szobádból lehallatszó hangos Mah- ler-muzsikából világosan ki lehetett
érezni. Nem tudtam, hogy sajnálnom kellene-e téged, és akkoriban nem is
érdekelt különösebben, hogy miféle belső ürességet akarsz betölteni. Csak
azt tudtam, ami a viselkedésedből már korábban is egyértelmű volt: ennek
az űrnek a betöltése fontosabb volt a számodra, mint a család, és
fontosabb, mint én. Akkoriban ez kissé szánalmasnak tűnt, és nem is
tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek az „addikció” dolognak (mert
mesterkélt szerepjátéknak látszott), ugyanakkor sértőnek is találtam
(mivel éreztem, hogy valamennyire mégiscsak hiteles).
Nyilván el tudod képzelni, hogy ezek után nem különösebben vonzott
függőnek tartani magam ezért vagy azért - és a helyzet nem változott
akkor sem, amikor bizonyítékaim voltak rá, hogy tényleg függő lettem.
Ennek részben az elutasítás volt az oka, hiszen nekem nem lehet olyan
centrális addikcióm, mint az apámnak. Lehet, hogy volt egy csomó apró-
cseprő függőségem, de egyik sem bizonyult tartósnak. Nem határozták
meg és nem is vitték vakvágányra az életemet. Gyakran jut eszembe
Woody Allennek az a mondása, hogy „belőlem sohasem lehet alkoholista,
mert irtózom az elkötelezettségektől”. Az „addikció” szó tehát nem tetszett
- olyannyira nem, hogy még ki is csavartam egy általam is vállalható
formára: ADD-ikció. Az „ADD” a figyelemhiányos szindrómára utal, az
összetétel pedig arra, hogy hosszabb ideig nem tudok egyetlen rossz
szokásomra sem koncentrálni.
 316

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

így neveztem el a számomra ártalmatlannak látszó dolgaimat, köztük

azt az internetes blogot is, amelyet akkor kezdtem el írni, amikor érettségi
után New Yorkba mentem továbbtanulni. Az ADD-ikcióim közé tartozott
az az önfejlesztő tréning is, amelyre néhány éve jártam. Ez csak két nem
túl régi példa. Mindkét eset úgy indult, hogy tele voltam izgalommal, és
mindkettő nagyon pozitívnak tűnt egészen addig, amíg át nem alakult
mindent felemésztő, a várthoz képest homlokegyenest ellenkező hatást
kiváltó erővé.
A blogot azért indítottam, hogy valamiképpen levezessem az új
környezetben átélt izgalmakat. Az egyetem első hónapjai alatt néha
három-négy órát is irogatással töltöttem napközben - vagy éjszaka -,
ahelyett, hogy elmentem volna valamilyen rendezvényre, vagy sportoltam,
vagy aludtam volna. Rövid ideig még az iskolát is hanyagoltam miatta.
Egy furcsa, kényszerítő bűvölet arra sarkallt, hogy egyre több személyes
dolgot írjak le az életemről. Az egész olyan volt, mint egy csodálatos,
mindent átalakító szerkezet, amelynek én voltam a nyersanyaga. Az
interneten a belőlem készült okos és impresszív végtermék jelent meg
amely sokkal érdekesebb volt, mint én magam vagy a tényleges életem.
Emlékszem, hogy eleinte Anya és te is bátorítottatok a blogolásra -
egészen addig, míg át nem léptem azt a láthatatlan határvonalat, amely az
önkifejezést a mániás ön- fényezéstől elválasztotta. Te voltál az, aki ezt
szóvá tette. Addig a figyelem fénylő hullámának hátán szárnyaltam, és
amikor ráomlott a fejemre, teljesen összezavarodtam.
A személyes önfejlesztő tréninggel körülbelül ugyanez volt a helyzet,
bár menet közben több pozitív élményt nyújtott. Többféle szempontból is
csodálatosan átalakította az életemet, aztán egyszer csak valami
megváltozott, és már nem működött. Elértem arra a pontra, ahol már csak
annak éltem, hogy az összejöveteleken az életemről beszélhessek.
Ugyanakkor a talál-
 hogyelkerüljem a semmit 317
Megteszek mindent,

kozók nem voltak elég gyakoriak ahhoz, hogy annyit beszéljek

magamról, amennyit szerettem volna, ezért jött a kielégületlen- ség, és az
az érzés, hogy engem becsaptak. Közben mindenkinek arról áradoztam,
milyen nagyszerű változás állt be nálam - és mindenkit arról győzködtem,
hogy neki is meg kell ezt próbálnia. Tudom, hogy a családtagok és a
barátaim is furcsán néztek rám, de akkor én úgy éreztem, hogy ezt kellett
tennem.
Az addikcióimat hatalmas drámaként élem meg a kezdeti extázistól a
minden esetben a teljes összeomlással bekövetkező végkifejletig, amikor
rájövök, hogy „ez rossz nekem” vagy „kicsúszott az irányításom alól”.
Ilyenkor tele vagyok bánattal, szégyennel, és már képes vagyok józanul
áttekinteni a helyzetet is. Ugyanez volt a helyzet a bloggal, az önátalakító
keresztes hadjáratommal, és az életem sok más, kisebb-nagyobb
epizódjával.
Furcsa módon az addikciók addig nem érnek számomra véget, amíg
nem látom meg a (buddhista értelemben vett) ürességet, amelyben már
megszűnik az, ami a függőségben jó vagy rossz volt, és amikor már
megszűnik annak az ismeretlen „dolognak” az izgalma, amelybe bután
bele akarom fojtani az élet szenvedéseit. Azért „bután", mert soha,
egyetlen addikció sem képes annyi szenvedést csillapítani, amennyit okoz.
Kiderült tehát, kedves Apám, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint te.
Bennem is ott van az üresség - semmi különös, csak a szokásos emberi
kétségbeesés, félelem és szorongás egyvelege - és én olyan dolgokkal
próbálóm kitölteni, amelyek azonnali önkifejezési lehetőséget, célokat és
értelmet jelentenek. (Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, megteszek
mindent, hogy elkerüljem a semmit.) De nem folyamodhatok drogokhoz,
szerencsejátékokhoz, és Isten bocsássa meg, de Beethovenhez sem.
Szerencsére az én függőségem nem árt annyit nekem, mint a tied neked.
Az mindenesetre bizonyos, hogy az én félelmei-
 318

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

mért és ürességemért nekem kell vállalnom a felelősséget. Nem

személyes félelemről van szó - sőt, éppen ellenkezőleg, egy nagyon is
univerzális félelemről -, de ott van mellette az üresség is, amely nem vezet
sehova. Amikor az üresség érzete rám tör, már nem vagyok rá hajlamos,
hogy önmagamat ismerjem fel benne, vagy ami még ennél is rosszabb,
hogy rengeteg energiát öljek bele abba, hogy minden lehetséges módon
elűzzem. Sokkal jobb, ha óvatosan, türelmesen állok hozzá, és
megpróbálom jó kedvvel elviselni.

Szeretettel:
Dániel
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Túl sok idő külső dolgokra:

az addikcióra hajlamos
személyiség
- Az a megnyugtató abban, ha az ember leér a szakadék mélyére -
mondja Stephen Reid szarkasztikusán hogy innen már nincs lejjebb.
Egy kicsi, négyzet alakú faasztal két oldaláról nézünk egymásra. A
fémvázas, műanyag támlás székek ugyanolyanok, mint bármelyik üzemi
kantinban. Az ember azt hihetné, hogy tényleg egy gyár büféjében
ücsörgünk, ha nem lenne ott kis üvegkalickájában az elítélteket és
vendégeiket árgus szemekkel figyelő börtönőr.
Azért jöttem ide, a Vancouver-szigeti William Head Büntetés-
végrehajtási Intézetbe, hogy interjút készítsek a bankrabló, saját maga
szerint is lerobbant narkós és író Reiddel. A helyiségben van néhány másik
rab is, akik magukban ká- vézgatnak, vagy a vendégeikkel beszélgetnek. A
mellettünk levő asztalnál az egyik elítélt hölgylátogatója vállát masszírozza.
A tengerre néző üvegfalnál ülő őslakos pár két tagja extati- kus rajongással,
de szó nélkül bámulja egymást. Az ablakokon át kilátni az udvarra, a
csenevész bokrokra, a tengerbe vesző szakadékra és a távoli szögesdrót
kerítésre.
 320

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Stephen 1999-ben követte el szerinte „élete legrosszabb” bankrablását,

amely miatt 18 évre visszakerült a börtönbe. Ősz haja, kerek, pirospozsgás
arca és harcsabajsza egyáltalán nem vall azokra az elvetemült
erőszakcselekményekre, amelyeknek történetét szégyenkezve előadja. A
börtönévei alatt jócskán meghízott. Rosszkedve van, mert úgy érzi, nem
történik semmi a feltételes szabadlábra helyezési kérelmével.
- Ha el vagyok keseredve, vagy csalódást érzek - mondja fásultan -,
mindig jól teleeszem magam.
A függőségeinkkel kapcsolatos személyes élményeinkről
beszélgetünk, és arról a rejtett űrről, amelyet egymástól nagyon eltérő
módon próbálunk betölteni - mindhiába. Lehet, hogy meglepően hangzik,
de az öndefiníciója szerint lepukkant kokainista és bankrabló Stephen nem
tud olyanokat mondani a gondolatairól és az érzéseiről, amiről ne ismernék
rá egyből saját magamra.
A szakadék mélyéről szóló szavak akkor törnek fel belőle, amikor
önéletrajzi esszéjéről, a Narkósuú kérdezem, amely az Addicted:
Notesfrom the Belly ofthe Beast (Szenvedélybetegnek lenni. Feljegyzések
a fenevad gyomrából) című antológiában jelent meg:

Miután olyan sokszor zuhantam át a Föld kérgén életemben, most

már talán sehol sincs biztos pont, amelyen meg tudnám vetni a lábam,
csak ez a kicsinyke betondarab, amelyen hét lépést tehetek meg az egyik
irányba, aztán hetet vissza.19

A közvélekedés szerint a függőknek „a dolgok legmélyére” kell

süllyedniük ahhoz, hogy késztetést érezzenek a káros szenvedélyükről való
leszokásra. Ez igaz lehet néhány egyedi esetre, de nem alkalmazható
általános szabályként, mert a legmélyebb pont minden addikt személy
számára más és más.
 Túlsok idő külső dolgokra: az addikcióra. .. 321

Stephen Reid számára ez a börtöncellája üres betonpadlója. Számomra

pedig a függőségem családomra gyakorolt hatása, az elidegenedés érzete és
a visszatérő szégyen, amikor nem tudok ellenállni a CD-k kísértésének.
Nehéz elképzelni; hogy mi lehet „a dolgok mélye” azoknál a pácienseimnél,
akik elveszítették az összes földi javaikat, párjukat, gyermekeiket,
önbecsülésüket, egészségüket és a lehetőségüket arra, hogy életük valaha is
normális emberi létre hasonlítson. Ha a szabadság azt jelenti, hogy nincs
mit veszíteniük, akkor a vancouveri utcák éhes szellemei tényleg nagyon-
nagyon szabadok.
Már sokszor emlegettem, hogy szembeszökőek az én életem és a
Downtown Eastside-i pácienseim élete közti különbségek. Ezeknél már
jóval kevésbé nyilvánvalóak a hasonlóságok: a függőségeink motivációi és
az addikcióink „tárgya” körüli cselekvéseink. Ez a „tárgy” az ő esetükben
és Stephen- nél is a kábítószer, nálam pedig a zenei CD-k, a közfigyelem, a
betegeim hálája, a munkába temetkezés vagy általában az állandó
cselekvési kényszer. Hozzájuk hasonlóan én is eladnám a függőségemért a
lelkemet, csak sokkal magasabb áron. Ők a Hastings csótányokkal
benépesített szobáikban laknak, miközben nekem a munkamániámnak
köszönhetően csodálatos otthonom van. Az ő addikcióik tönkreteszik a
vénáikat, a veséjüket, a tüdejüket, és a leromlott egészségükön kívül nem
hagynak maguk után semmilyen nyomot, nekem pedig nincsenek fizikai
problémáim, és a polcaim megteltek CD- kkel, valamint könyvekkel,
amelyek jó részét még meg sem hallgattam, és el sem olvastam. Az ő
függőségük a börtönbe vezeti őket, nekem pedig csodálókat és csinos
jövedelmet hoz a kényszeres törekvésem arra, hogy elismerjenek.
Ha az erkölcsöt, a kötelességeket és a felelősségeket nézzük, akkor ők
elhagyták a gyermekeiket, de én is az enyéimet - mivel nem voltam a
számukra műidig elérhető, és a saját
 322
A SÓVÁRGÁS DÉMONA

vélt szükségleteimet a valódiak fölé helyeztem. A betegeim gyakran

hazudnak, és másokat manipulálnak, és ezt teszem én is. Folyamatosan a
következő „löket” képe lebeg a szemük előtt, és az enyém előtt is. Akkor
sem hajlandók változtatni a sorsukon, amikor a szokásaik negatív
következménye eléri őket, és ezzel magam is így vagyok. Fűt-fát
megígérnek, hogy abbahagyják, hogy leszoknak, én dettó. Stephen Reid
többször is visszaesett a kokainfüggőségbe, végül fizikálisán is elkülönült
cseperedőfélben levő gyermekeitől, én pedig emocionálisan különültem el
többször is a családomtól. A drogosok a szerelmet is képesek feláldozni az
azonnali kielégülésért, én pedig sokszor kockáztattam a családom
szeretetét.
Takarózhatnék azzal, hogy amit magamnál addikciónak nevezek -
legalábbis ami a munkámat illeti -, azzal másoknak jót teszek. Ez azonban
még akkor sem lenne jó magyarázat vagy igazolás a függőségeimre, ha igaz
lenne. Kétségtelen, hogy sok jót is tettem életemben, de úgy is megtehettem
volna, ha a jó cselekedetekre nem a függőségeim motiváltak volna. Nem
létezik jó addikció! Mindent meg lehet tenni úgy is, hogy nem fertőzzük be
a függőségek miazmájával. Minden egyes addikciónak - még ha kívülről
jóindulatúnak, sőt érté- kelendőnek is látszik - megvan a maga ára.
Legbelül egyetlen ember sem üres vagy rossz, de sokan élnek úgy,
mintha azok lennének, vagy csak ezt látnák magukban. A rossz és az
üresség érzetének kiküszöbölésére tett erőfeszítések azok, amelyeket
minden addikt személy olyan sziszifuszi szenvedésként él meg, mintha a
Grand Canyont kellene betemetnie egy ásóval. Sokkal jobban járna
mindenki, ha az erre elfecsérelt energiát saját egészséges testi és szellemi
épülésünkre, értelmes célokra és a szeretteinkre fordítanánk.
Stephen Reid egyszer azt írta a sötétségről, hogy „nem más, mint az a
titkos öngyűlölet, amely minden drogos szívé-
 Túl sok idő külső dolgokra: az addikcióra...

323
be befészkelte magát”20. A szégyen oka az, hogy még a látszólag
ártalmatlan függőségek kielégítése is elmélyíti a világgal való
kapcsolatunkban keletkezett vákuumot, és tönkreteszi az egészséges
önképet - és ez összességében nem más, mint önmagunk elárulásának
szégyene.
Ugyanez az érzés tört rám mindent megsemmisítő erejével akkor,
amikor felkértek, hogy tartsak egy beszédet az IdeaCity nevű tudományos
és kulturális rendezvénysorozaton Torontóban. Már évek óta keserűen
nézegettem az előadók listáját. Irigy voltam rájuk. Mindennél jobban
akartam, hogy végre engem is meghívjanak - az óhaj természetesen az
elismertség iránti vágyamból fakadt. Aztán végre-valahára engem is
meghívtak. Az egóm tökéletesen kielégült - legalábbis azt hittem.
Megérkeztem Torontóba, és elkezdődtek a jobbnál jobb rendezvények.
Nagyon élveztem az előadásokat, az intelligensnél intelligensebb
emberekkel folytatott beszélgetéseket - egészen addig, míg egyszer csak az
én örökké elégedetlen és követelődző egóm el nem kezdett berzenkedni:
Néhány előadót már másodszor vagy harmadszor kértek fel. Téged
felkérnek majd máskor is? Fel KELL hogy kérjenek!... Magamban
megpróbáltam nevetve elhessegetni ezeket a gondolatokat, mondván, hogy
egy tisztességes egó már csak ilyen; soha, semmi sem lehet elég neki.
Amikor a pácienseimnek a saját addikcióimról beszélek, és arról, hogy
belül hogyan élem meg őket - a vágyat, a sürgősség égető késztetését, a
visszaeséseket és a szégyent -, mindenki bólogat és mosolyogva ismeri fel
saját belső világát. Stephen Reid is tudja, hogy miről beszélek.
- Túl sok időt fordítottam a külső dolgokra - mondja -, és mégis
lepattantam másokról... most meg majd belegebedek abba, hogy ezeket a
külső dolgokat kirángassam magamból, és magamba tekintsek.
 324

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Kicsit gondolkozik, aztán hozzáteszi:

- Néha úgy érzem, hogy az ember csak addig lehet jelen a saját
életében, amíg gyerek, vagy amíg hat a heroin.
Sokan érzik ugyanezt a kiábrándító csüggedést: a gyermek
tökéletesen át tudja élni a jelen pillanatait, de egy felnőtt csak művi úton.
*

Stephen megjegyzése a külső dolgokra való kényszeres

összpontosításról az úgynevezett addiktív személyiségre vonatkozik - vagy
valamivel precízebb megfogalmazásban: az addikciókra fogékony
személyiségre. Vajon létezik-e ilyen kategória? A kérdést nem lehet egy
egyszerű igennel vagy nemmel megválaszolni. A személyiségjegyek
esetében nem létezik olyan kombináció, amely önmagában függőséget
okozna, ám néhány tulajdonság megléte esetén valószínűsíthető, hogy egy
adott személy könnyebben az addikciós folyamat áldozatául eshet.
Azok az emberek fogékonyak a függőségek iránt, akik állandó
szükségét érzik annak, hogy az elméjükben vagy a testükben külső
forrásból idézzenek elő emocionális vagy fizikai komfortérzést. A
szükséglet az önszabályozás hibájából ered: abból, ha valaki nem képes
magában többé kevésbé stabil belső emocionális légkört teremteni vagy
fenntartani. Ez a képesség senkiben sincs jelen a születésekor. Mint már
említettem, egy csecsemő állapota teljes mértékben attól függ, hogyan
szabályozzák a szülei az emocionális és fizikai környezetét, illetve
állapotát. Az önszabályozás az egyedfejlődés során alakul ki, és vannak,
akiknél soha meg sem jelenik - ezeknek az embereknek élemedettebb
korukban külső segítségre van szükségük a diszkomfortérzésük
leküzdéséhez és a
 Túlsok idő külső dolgokra: az addikcióra. .. 325
szorongásuk csillapításához. Külső támogatás - gyógyszerek i\s más
kémiai vegyületek, bizonyos ételek, törődés, szeretet, elismerés - hiányában
nem érzik jól magukat. Vagy izgalmas, vagy kockázatos tevékenységek
gyakorlásával próbálják elérni a megfelelő komfortérzést. Az elégtelen
önszabályozó mechanizmussal rendelkező személy dependenssé válik olyan
„külső dolgok” iránt, amelyek segítségével fel tudja magát rázni, vagy
éppen - túl sok irányítatlan belső energia esetén - megnyugodhat. Én akkor
indulok el CD-kre vadászni, amikor rossz a kedvem, túl izgatott vagyok,
vagy unatkozom - vagy annyira fel vagyok dobva, hogy nem tudom, mihez
kezdjek magammal.
Az impulzuskontroll az önszabályozás egyik részterülete. Maguk az
impulzusok az alsóbb agyterületeken keletkeznek, és a felsőbbrendű kérgi
központok blokkolják őket, vagy hagyják, hogy érvényesüljenek. Az
addikciókra hajlamos személyiség egyik fontos ismérve, hogy nehezen tud
uralkodni a hirtelen érzések, késztetések és vágyak felett. A következő
fontos jel a differenciálódás hiánya.21 A differenciálódást úgy határozzuk
meg, hogy „képesség arra, hogy másokkal érzelmi kapcsolatban legyünk,
miközben autonóm módon tudjuk működtetni saját emocionális
mechanizmusainkat”. Ha ez valakinél hiányzik, vagy hibás, akkor az illetőt
könnyen elborítják az érzései, „magába szívja mások nyugtalanságát, és
ezzel önmaga válik rendkívül izgatottá.”22
A differenciálódás hiánya és az önszabályozás elégtelensége éretlen
személyiségre utal.
A pszichológiai érés azt jelenti, hogy kialakul a más belső élményektől
független éntudat - azaz az „ego” más érzelmektől elhatárolt érzékelése,
amire a kisgyermekek még képtelenek. Egy gyermeknek meg kell tanulnia,
hogy önmaga nem azonos valamelyik adott pillanatban domináns
érzelmével;
 326

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

esetleg csak azt érzi, hogy a tetteit ez irányítja. A felnőtt már tudatában
lehet más, esetleg ezzel összeütközésbe kerülő emócióknak és
gondolatoknak, értékeknek és elkötelezettségeknek, és választhat is
közülük. Az addikt személyeknél ezek a „vegyes érzelmek” gyakran
hiányoznak. Az emocionális folyamatok uralják a perspektívájukat - egy
adott pillanatban átélt érzelem határozza meg a rálátásukat a világra, és ez
vezérli a tetteiket is.
Ugyanez érvényes az emberi viszonyokra is: az érés során a
gyermeknek egyedivé kell válnia, és el kell különülnie másoktól. Meg kell
ismernie a saját elméjét, és nem szabad hagynia, hogy mások gondolatai,
látásmódja és emocionális állapotai eluralkodjanak rajta. Minél jobban
differenciálódik, annál jobban tud kapcsolatba lépni másokkal úgy, hogy
közben megmarad a független éntudata. Az individualizált - egyéniséggé
érett -, megfelelően differenciált személy válaszreakcióit a saját, mások
elvárásai által nem befolyásolt érzelmei határozzák meg, emellett nem fojtja
el a saját emócióit, és nem is fejezi ki őket túl impulzívan.
A washingtoni Georgetown Egyetem Családkutatási Központjának
igazgatója, dr. Michael Kerr pszichiáter a differenciálódás két típusát
különbözteti meg: az alap- és funkcionális differenciálódást, amelyeket az
egészség és a stressz szempontjából egy világ választ el egymástól. A
funkcionális differenciálódás eredménye az a képesség, amelynek a révén
egy személy külső tényezők alapján működik. Az alapdifferenciálódást úgy
közelíthetjük meg a legjobban, hogy minél kevésbé fejlődik ki, az egyén
annál jobban rászorul azokra az emberi kapcsolatokra, amelyek segítségével
megőrizheti saját érzelmi egyensúlyát. Amikor az egyensúly fenntartásához
már az emberi viszonyok sem elégségesek, akkor megnő a veszélye annak,
hogy az illető valamilyen addikcióban ke-
 Túl sok idő külső dolgokra: az addikcióra. .. 327

res emocionális támaszt. A pácienseim némelyike egészen jól elvolt

addig, amíg például a házasságuk tönkre nem ment, ekkor azonban gyorsan
belesüllyedtek a függőséget okozó anyagok örvényébe. Velük a Downtown
Eastside-on is gyakran előfordul, hogy az aktuális partnerkapcsolatuk
minőségétől függően egyszer a felhők felett járnak, máskor pedig magukba
roskadnak. Könnyű őket megbántani, hajlamosak rá, hogy ártatlan
mondatokat is elutasításként éljenek meg, és a kábítószer-fogyasztásukat
nagyban befolyásolja, hogy éppen hogyan alakul a kapcsolatuk. Jellemző
módon alighogy vége van az egyik viszonyuknak, máris belevetik magukat
a következőbe. Képtelenek rá, hogy helyrehozzák a saját egyensúlyukat,
mert a partnereik általában vonakodnak segíteni ebben, és egy kapcsolat
fontosabb számukra, mint a saját énjük egészsége. A differenciálódás
elégtelensége tartja egyben azokat a destruktív párkapcsolatokat is,
amelyeknek már önmagukban is nagy a függőséget okozó potenciálja.
Magam is hajlamos vagyok rá, hogy olyan külső forrásokban keressek
vigaszt, mint a munka vagy a CD-vásárlás, amikor feszültségek alakulnak
ki a házasságomban - még akkor is, ha ezeket a feszültségeket a saját
fejletlen önszabályozásom és az alapdifferenciálódásom elégtelensége idézi
elő.
A következők lennének az addikciós folyamat hátterében álló
leggyakoribb személyiségjegyek: a gyenge önszabályozás, az
alapdifferenciálódás hiánya, az egészséges éntudat elégtelensége vagy
hiánya, az üresség érzete és a csökkent impulzuskontroll. Ezeknek a
jellemzőknek a kialakulásában szemernyi titokzatosság sincs - pontosabban
egyáltalán nem titokzatosak azok a körülmények, amelyek hátráltatják vagy
megakadályozzák az önszabályozás, az önértékelés, a differenciálódás és az
impulzuskontroll fejlődését. Minden kertész tudja, hogy egy növény
valószínűleg azért nem nőtt nagyra,
 328
A SÓVÁRGÁS DÉMONA

mert nem voltak adottak számára a megfelelő feltételek. Ez vonatkozik

a gyermekekre is; ugyanígy nem tudott beérni az addikciókra hajlamos
személyiség sem. Amikor a gyógyítás kérdéseivel foglalkozunk, a központi
problémát az jelenti majd, hogy hogyan segítsük elő saját magunk vagy
mások személyiségének érési folyamatait az olyan esetekben, amelyekben a
korai élethelyzetek ellehetetlenítették az egészséges emocionális fejlődést.

Mr#* ***&
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Gyenge szeretetpótlékok:
a viselkedési addikciók
és eredetük
A kábítószeresek csak viszonylag szűk kínálatból válogathatnak, ezért
kevesebb menekülő útvonal áll a rendelkezésükre, mint a visel kedés
függőknek. Az egyik Downtown Eastside-i kollégám szerint „kevesebb a
muníciójuk, mint nekünk, többieknek”. A viselkedések addiktjainak
gyakorlatilag végtelen sok választási lehetősége van; a kérdés csak az,
hogyan választanak. A fiam miért az önfejlesztésnél és a blogírásnál kötött
ki, mások pedig miért menekülnek a szexhez vagy a szerencsejátékokhoz?
A zenei CD-k vásárlása és a kényszeres munkavégzés miért hozza izgalmi
állapotba a dopamintermelő mechanizmusomat? A kérdést feltettem a
szexuális függőségek elismert szaktekintélyének, dr. Aviel Goodmannek is,
akit már többször is említettem.
- Ez döntően attól függ, kinek milyen élmény nyújt enyhülést a
fájdalmaira - mondta. - Nagyon sok ember listáján valószínűleg nem
kerülnének előkelő helyre az ön CD-i, ám úgy vélem, hogy az ön számára a
zene valamiért különleges jelentőséggel bír, és erőteljes érzelmi élményt
idéz elő.
 330

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

- Ennek mi lehet az oka?

- Először is lehet, hogy ön genetikusán érzékeny a zene iránt - vetette
fel dr. Goodman és az a fajta zene is hatással lehet önre, amelyet a páciensei
hallgatnak. Persze lehet, hogy korábbi élményei is voltak. Elképzelhető
például, hogy csecsemőkorában olyan helyiségben tartották, ahol nem
vették fel, és nem ölelték meg túl gyakran, de hallotta a környezetének a
hangjait, ezért a hangingerek egyre fontosabb szerepet töltöttek be a
világgal való érzelmi kapcsolattartásában.

A minnesotai pszichiáter semmit sem tudott rólam, mégis nagyon

közel jutott ahhoz, ahogyan a legjobb tudomásom szerint valóban
történhettek a dolgok.
1944-ben születtem zsidó szülőktől Budapesten, két hónappal azelőtt,
hogy a nácik megszállták Magyarországot. Valahogyan sikerült túlélnünk
azt a rengeteg, sokak által jól ismert viszontagságot és a népirtást, amely az
európai zsidók millióinak az életét követelte. Életem első tizenöt
hónapjában az apám nem volt otthon, mert elvitték egy
kényszermunkatáborba. Öt hónapos voltam, amikor a nagyszüleimet
Auschwitzban kivégezték. Csak sok évvel később, nem sokkal a halála előtt
tudtam meg az akkor már nyolcvankét éves anyámtól Vancouverben, hogy
súlyos depresszióba esett a szülei halála miatt. Voltak olyan napok,
amelyeken csak azért kelt fel az ágyból, hogy engem megetessen, vagy
tisztába tegyen. Gyakran voltam egyedül a kiságyamban. A történet egy
részét a Szétfoszlott elmék című könyvemben is felidéztem:

Két nappal azután, hogy a németek bevonultak Budapestre, az

anyám kihívta a gyermekorvost.
 Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési...

331
Kérem, nézze meg az én Gabikámat! - mondta a doktornak a
telefonba. - Szinte megállás nélkül sír már tegnap reggel óta.
- Amint tudok, megyek - válaszolta az orvos -, de már most
megmondom magának, hogy most minden zsidó kisbabám sír.
Pedig a zsidó kisbabák semmit sem tudtak a nácikról, a II.
világháborúról, a rasszizmusról és a népirtásról. Csak azt tudták -
pontosabban érzékelték -, hogy a szüleik nyugtalanok voltak... Magukba
szívták a félelmet és a bánatot. Szó sem volt arról, hogy ezeket a
gyerekeket ne szerették volna ugyanúgy, mint más csecsemőket.

Amikor a szülőket saját gyermekkori démonaik vagy az életük

szörnyűségei gyötrik, képtelenek szabályozni - vagy legalábbis elviselhető
határokon belül tartani - kisbabájuk érzelmi környezetét. A gyermeki
agynak valahogyan adaptálódnia kell a helyzethez: emocionálisan ki kell
kapcsolnia, vagy meg kell tanulnia a saját maga megnyugtatását
ringatózással, ujj- szopással, evéssel, alvással vagy valamilyen
komfortérzést kiváltó külső tényezővel. Pontosan ez az a nyugtalanítóan
tátongó üresség, amely minden függőség lényege.
AII. világháború vége felé a budapesti zsidó gettó elképesztően zsúfolt
és egészségtelen körülményei között úgy leromlott az állapotom, hogy
anyám attól tartott, elvisz egy betegség vagy az alultápláltság.
Egyéves koromban sikerült kicsempésznie a gettón kívül rejtőzködő
rokonainkhoz. Amikor kivitt az utcára, hogy egy számára addig teljesen
ismeretlen nem zsidó gondjaira bízzon, nemhogy abban nem volt biztos,
hogy egyáltalán láthat-e még engem az életben, de abban sem, hogy ő maga
megéri-e a következő napot. A rokonaink mindent elkövettek, hogy a
lehetőségeikhez képest a legjobban ellássanak, de számomra akkor is
teljesen ismeretlenek voltak. Az óriási érzelmi veszte
 332

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

ségre egy kisgyerek természetes válasza az, hogy védekezésül

„kikapcsolja” magát. Ezek után egész életemben ellenálltam annak, hogy
szeretetet kapjak. Nem annak, hogy szeressenek, azaz szeretve legyek, vagy
annak, hogy intellektuálisan érez- zem, hogy valaki szeret, hanem zsigeri
vagy érzelmi szinten ódzkodom a szeretet nyílt, esetlegesen sebezhetőséget
jelentő megnyilvánulásai ellen. Ilyen állapotban az embereknek pótlékok
kellenek, és már el is érkeztünk az addikciókhoz.
A zene számomra az önállóságot jelentő éltető erő. Nincs szükségem
senki és semmi másra. Ügy fürdők a muzsikában, mint a magzat a
magzatvízben, és nekem ugyanazt a védelmet is jelenti. A zene stabil,
mindig kéznél van, és az ellenőrzésem alatt tudom tartani - bármikor
kinyúlhatok érte. Emellett tetszés szerint választhatok olyan zenéket,
amelyek megfelelnek a pillanatnyi hangulatomnak. A Sikorába tett
zsákmányszerző hadjárataim és a muzsika keresése olyan izgalmat
okoznak, amely gyorsan kellemes betetőzést nyerhet - életem más
feszültségeivel és vágyaival ellentétben. A muzsika a külső világ
szépségének és értelmének a megtestesítője. Bármikor az enyém lehet, és
ehhez még csak nagyon meg sem kell erőltetnem magam. Ebben az
értelemben a függőség a lusták transzcendenshez vezető legkézenfekvőbb
ösvénye.
A munkamániám forrása is teljesen világos számomra. Teljesen
mindegy, hogy egy anya mennyire szereti a gyermekét - márpedig az én
anyám teljes szívéből szeretett engem -, a depressziós szülők gyermeke
állandóan deprimált és zavarodott. Az egyéves gyermek katasztrofális
szakításként éli meg azt, amikor idegenekhez kerül, és az anyja eltűnik az
életéből. Az ilyesmi mély nyomot hagy benne, és olyan változásokat
idézhet elő - persze nem feltétlenül, mint azt később látjuk - agyának
élettani folyamataiban, amelyek az egész életére kihatnak.
 Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési...

333

Nem volt önértékelésem, és ebben a tekintetben nem is volt rá módom,

hogy tisztába jöjjek azzal, ki vagyok én - egészen addig, míg el nem
kezdtem dolgozni. A munka adta meg számomra a lehetőséget, hogy
hasznosnak és fontosnak érez- zcm magam. Hosszú ideig elképzelhetetlen
volt számomra, hogy a munkában csak egy kicsit is lassítsak. Képtelen
voltam ellenállni a nélkülözhetetlenség mámoros érzetének, és szükségem
volt a folyamatos elfoglaltságra ahhoz, hogy távol tudjam tartani magamtól
a lelkemre vadászó szorongást és depressziót. Más addikciók rabjaihoz
hasonlóan én is arra használtam a függőségeimet, hogy szabályozzam velük
a ke- ilélyállapotomat. A nyugodt hétvégék üresek és idegesítőek voltak
számomra addikcióm tárgyának megvonása miatt.

Az evési zavaroknak a leírtakhoz hasonló a dinamikája. Látszólag

furcsa, hogy egy, a fennmaradás szempontjából ilyen fontos tevékenység
annyira el tud torzulni, hogy nem egyszerűen csak egészségtelenné, hanem
az életet megrövidítő tényezővé válik. Napjainkban hajlamosak vagyunk az
elhízást a gyorsételek és az ülő életmód számlájára írni, ám valójában az
csak a mélyebb pszichológiai és szociális problémák ma- nifesztációja.
Az emberek esetében a táplálkozás jelentősége messze túlnő a
nyilvánvaló élelmezési szempontokon. A szülés után az anya emlője veszi
át azt a szerepet, amelyet addig a köldökzsinór a tápanyagok forrásaként
betöltött, egyszersmind a szoptatás biztosítja annak a fizikai kapcsolatnak a
folytonosságát, amely anya és gyermeke között az anyaméhben
elkezdődött. A szülő testének közelsége emocionálisan nagyon fontos a
csecsemő számára.
 334

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Amikor egy baba izgatott vagy nyugtalan, akkor vagy megszoptatják,

vagy kap egy műanyag emlőt - a cumit -, azaz biztosítják számára a fizikai
kontaktust az őt tápláló dologgal vagy az őt tápláló dologra emlékeztető
pótlékkal. Ennek következtében az emocionális és a fizikai táplálás,
valamint a megnyugvás érzése az agyban közeli asszociációba kerülnek
egymással. Az eredmény az lesz, hogy az érzelmi deficit ugyanúgy orális
stimulust vagy evés iránti vágyat vált ki, mint az éhség. Amikor a
gyermekek csecsemőkor után is szopják az ujjúkat, így szeretnék
megnyugtatni magukat. Az ujjszo- pás minden esetben az emocionális
zavarjele. A - viszonylag ritka - szervi betegségektől eltekintve nagyjából
helytálló az az állítás, amely szerint annál kövérebb valaki, minél több
„érzelmi éhezésben” volt része élete egyik fontos szakaszában.
Kezdő családorvosként azt hittem, hogy elég, ha pácienseimet ellátom
a legalapvetőbb információkkal. Elmeséltem nekik, hogy a túl sok testzsír
nagyon megterhelő a szív számára, szűkíti az artériákat, és emeli a
vérnyomást. A felvilágosítást egyszerű rajzocskákkal egészítettem ki, és azt
vártam, hogy ezek után elégedetten, az új, egészséges életstílus után
epekedve hagyják el a rendelőmet. Nem így történt. Kikérték a kartonjaikat,
és kerestek maguknak egy másik, pedagógiai vonalon kevésbé buzgó, de
emberiesség tekintetében megértőbb orvost. Rájöttem, hogy nem sok jót
teszünk az emberekkel azzal, ha a viselkedésükről - még akkor sem, ha ez a
viselkedés öndestruktív - prédikálunk nekik akkor, amikor nem tudunk vagy
nem akarunk segíteni a viselkedésüket befolyásoló érzelmek dinamikáján.
A nagyevők mindegyikére kivétel nélkül igaz, hogy nemcsak a
múltban éltek át valamilyen emocionális traumát, hanem a jelenben is
pszichikai problémákkal küzdenek, vagy stresszesek. Egy nő kiléphet egy
rossz kapcsolatból, aztán lefogy, visszatér az önbizalma, majd visszamegy a
korábbi
 Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési...

335

partneréhez, és ismét meghízik. Az elfecsérelt érzelmi energia a

jutalom elmaradása esetén újabb bevitt kalóriákkal kompenzálódik. Sokan
kerülnek abba a helyzetbe, hogy leszoknak a dohányzásról, és elkezdenek
sokat enni. A helyzet itt is az, hogy a cigaretta orális megnyugtató hatása
elmarad, és a slresszcsökkentő nikotin kiesése dopaminhiányt idéz elő.
A mai gyermekeket jobban fenyegeti az elhízás réme, mint a korábbi
generációk csemetéit, és ennek nemcsak az az oka, hogy a tévézés vagy a
számítógépezés miatt fizikailag kevésbé aktívak. Az elsődleges tényező az,
hogy régebben egyetlen generáció sem volt békeidőben ennyire stresszes és
kiéhezett a felnőttek gondoskodására. Persze hogy a televízió és a
számítógép is az állandó valódi szülői kapcsolat pótszerévé válhat, ha a
szülők manapság már az otthonuktól távol dolgoznak, nem pedig a
szomszéd utcában vagy odakint a farmon. Ezek a szórakoz- tatóeszközök
közösségpótlékok is lehetnek, hiszen hol vannak már a nagycsaládok, a
nemzetségek, a törzsek és a falvak... A felnőttekkel tartalmas érzelmi
kapcsolatban álló gyermekeknek erős az éntudata, és nem kell saját
magukat evéssel vagy szórakoztatóelektronikai berendezésekkel
nyugtatgatniuk.
Az „elhízásjárvány” a fogyasztói társadalom pszichológiai és
spirituális ürességének a bizonyítéka. Gyengének és elszigeteltnek érezzük
magunkat, ezért egyre passzívabbak leszünk. Üres az életünk, ezért el
akarunk menekülni. A buddhisták szerint lassan kell rágni, és nem szabad
elszalasztani egyetlen morzsát, egyetlen ízt sem. Náluk az evés egyfajta
figyelemösszpontosító gyakorlat, a mi kultúránkban pedig éppen az
ellentéte. Nálunk az étel az univerzális nyugtató, és sokan használják
pszichológiai búfelejtőnek.
A szexfüggőség eredete is gyermekkori élményekhez kötődik. Dr.
Aviel Goodman rámutatott, hogy a szexaddikt nők nagy többségét, a
férfiaknak pedig 40 százalékát bántalmazták
 336

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

szexuálisan gyermekkorukban.23 Szerinte az emberek rendkívül

adaptívak Azért fontos számunkra, hogy a szüléink felvegyenek, és
megöleljenek, mert a szeretet minden formáját asz- szociáljuk ezzel a
fizikai kapcsolattal. Ha valakit gyermekkorában csak szexuálisan kívánnak,
akkor felnőttként is keresi a nemiséget, mert így tud megbizonyosodni róla,
hogy őt szeretik, és akarják. A gyermekkorukban szexuálisan nem
kizsákmányolt szexfüggőknél is elképzelhető, hogy valamilyen sokkal
láten- sebb szexuális kötődést tanúsítottak irántuk a szüleik, vagy azt
éreztették velük, hogy nem szeretik, nem akarják őket, és most úgy
tekintenek a szexre, mint gyors komfortérzet-fokozóra.
A nimfomániásnak tartott „szexaddiktak” egyáltalán nem függenek a
szextől, csak attól a dopamin- és endorfinszint- emelkedéstől, amelyet
akkor élnek át, amikor érzik, hogy kívánják őket. Az ő promiszkuitásuk
nem perverzió, hanem a gyermekkori adaptáció vadhajtása. Más
függőségekhez hasonlóan a szexaddikciónak is az a szerepe, hogy a
deprimált személy közérzetét javítsa. Az eredetileg a szeretet átélésekor
bekövetkező dopamin- és endorfinszint-emelkedést szexszel érik el - de
más függőségekhez hasonlóan csak ideiglenesen. Paradox módon a
kapcsolat utáni vágyakozáshoz a valódi intimitástól való rettegés társul a
viszonyaik kezdetének fájdalmas labilitása miatt. A szexaddiktak
kapcsolatai pontosan ezért nem lesznek hosszú életűek. A szexuális
függőség kezelésével foglalkozó vancouveri pszichológus, Monique Giard
ezt írta erről:

Egy hosszú távú kapcsolatban az embernek szembe kell néznie

önmagával. Ugyanakkor nagyon ijesztő, és minden bizonnyal nagyon
fájdalmas lehet szembenézni legnagyobb félelmeinkkel.

A gyakori partnerváltás miatt a szexaddikt személy elkerüli az

intimitás kockázatát - és nála is ugyanaz játszódik le, mint
 Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési...

337

nálam a CD-immel: folyamatosan az újdonság varázsát jelentő

dopaminlöketet kergeti.
A szexuális kalandok kényszeres keresése más függőségekhez
hasonlóan segít a kellemetlen élmények kivédésében. Ms.
Giard erről így vélekedik:

Komoly fegyelem és bátorság kell ahhoz, hogy a negatív

gondolatokat is feldolgozzuk. Egyszerűbb őket pozitívakkal lecserélni, és
ez az addiktív viselkedés lényege.24

A függőségek valójában sohasem szolgálják a valós életnek azokat a

szükségleteit, amelyeknek ideiglenesen a helyükre állnak. Az általuk
kielégített hamis szükségletek még akkor sem okoznak kielégülést, ha
mások csodálják őket - lásd munkamániások. Az addiktok agya sohasem
érzi azt, hogy valamiből elég volt, meg lehet nyugodni, és el lehet kezdeni
valami más fontos dologgal foglalkozni. Ez olyan, mintha valaki jól
belakmározna, majd azonnal megéhezne, ezért kénytelen lenne ismét
valami elemózsiát felkutatni. A viselkedésektől függő személyeknél az
orbitofrontális kéreg és a vele kapcsolatban álló neurológiai rendszerek már
gyermekkortól kezdve úgy vannak beprogramozva, hogy a hamis
szükségleteket a valódiak elé helyezik (erre korábban azt mondtam, hogy
feltűnő jellegzetesség). Ezeknek az addiktaknak a két- - ségbeesése, a
függőségük tárgya iránti sóvárgás tényleg olyannak látszik, mintha valós
szükségletek sürgős kielégítéséről lenne szó.
A Rolling Stones eredeti szövege némiképp átalakítva így igaz az
addikciókra: az ember néha megkaphatja, amit akar, de sohasem kaphatja
meg azt, amire tényleg szüksége van.
 338
A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Stephen Reidnek is elmesélem a börtönben tett látogatásom során a

gyermekkoromat. Megrázza a fejét. Láthatóan csak még rosszabb a kedve.
- A te életed tragédiákkal indult - mondja most mégis szabad vagy.
Szép karriert futottál be. Velem nem történt ilyesmi, és most tessék: mégis
megint itt vagyok a börtönben, ahol az életem nagy részét töltöttem a
hibáim, a jellemgyengeségem és az erkölcsi alkalmatlanságom miatt.
Nekem erről más a véleményem, és sokkal enyhébben fogalmaznék,
mint Stephen. Életem első másfél évének viszontagságaitól eltekintve stabil
középosztálybeli környezetben nőttem fel egy nyugodt otthonban, ahol két,
egymást is szerető szülő nevelte fel rendezett körülmények között a
gyermekeit. A szüleimnek persze voltak emberi hibáik, de szerettek minket,
és tényleg rendesen gondoskodtak rólunk. Velem ellentétben Stephennek
kemény és hányatott gyermekkora volt, legalábbis az első éveiben. Tizenöt
éves korában szülte meg az anyja, aki egy agresszív alkoholistához ment
feleségül. Egész gyermekkorára rányomta bélyegét a szegénység, a
szégyen, a félelem és az érzelmi bizonytalanság.
- Ha apám úgy érezte, hogy valami belezavar a világába - meséli -,
azonnal tombolni kezdett.
Tizenegy éves volt, amikor a város körorvosa beültette az autójába,
kivitte egy környékbeli erdőbe, és jól beinjekciózta morfinnal. így
kezdődött Stephen több hónapig tartó szexuális kizsákmányolása. Az első
adag morfin olyan csodát idézett elő a kisfiú agyában, amilyenre önmagától
sohasem lett volna képes.
- Milyen érzés volt? - kérdem.
- Mint egy meleg és nedves takaró - válaszolja -, a biztonság bugyra.
Azé a biztonságé, amit még a fájdalom és veszély előtt érezhettem, amely
akkor tört rám, amikor kinyomtak, kirugdaltak, és kirángattak erre a világra.
 Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési...

339

A szexmunkás is azt mondta, hogy az első adag heroin olyan volt

számára, mint a csecsemőkori élvezetet jelentő puha, meleg ölelés”.
Stephen „meleg és nedves takarója még régebbre megy vissza az időben: az
anyaméhbe, ahol a férfi valószínűleg életében utoljára érezte magát
biztonságban.
A negyvenes éveim derekán nekem is valami hasonlóban lehetett
részem. Egy pszichiáter kollégám szerotoninszint- növelő antidepresszánst
írt fel számomra. Azokban a napokban olyan jól éreztem magam, hogy
korábban el sem tudtam volna képzelni hasonlót. Mintha az agysejtjeim
életemben először kerültek volna normális kémiai közegbe.
- Szóval eredetileg így kellene érezniük magukat az embereknek -
jegyeztem meg egy ízben a sógornőmnek.
Az ember egészen addig nem tudja, mennyire depresz- sziós, míg meg
nem ízleli, milyen nem depressziósnak lenni. Slephen és az én esetemben a
korai stresszhelyzetek megvál- loztatták agyunk fiziológiás folyamatait, és
az újonnan megtapasztalt kémiai állapot felért egy megvilágosodással.
Hogyan lehetne elmagyarázni az addikciót az olyanoknak, mint Dániel
fiam, aki viszonylagos kényelemben nőtt fel olyan szülők gondoskodása
mellett, akik ugyan hanyagok - én legalábbis -, de a nevelésben
megpróbálták kihozni magukból a legjobbat? A válaszhoz ismét vissza kell
kanyarodnunk a csecsemő- és gyermekkorhoz, valamint egy érdekes
dologhoz: a ráhangolódáshoz, ami fontos az agy fejlődése szempontjából.
Előtte azonban muszáj szót ejtenem egy kényes dologról: a „szülő
hibáztatásáról”, mert könnyen szaladnak ki vádak az olyanok szájából, akik
kiemelkedő fontosságúnak tartják a gyermeket korai fejlődése során
körülvevő környezetet. Természetes védekezőkészsége miatt senkinek sem
esik jól, ha azzal gyanúsítják, hogy nem szereti a gyermekét, vagy nem a
lehető legjobban neveli. Ugyanakkor az 1950-es
 340

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

évektől nagyjából az 1980-as évek közepéig uralkodott az n

pszichoanalitikai irányzat, amely mindenért a szülőket - el sősorban az
anyát - tette felelőssé.
A helyzet azonban az, hogy a szülők többnyire mindent megpróbálnak
elkövetni a gyermekeik érdekében. így voltak ezzel Stephen Reid szülei, az
enyémek, és jómagam is. Ko rábban már ejtettem szót olyan addikt
szülőkről, akiknek az volt a legnagyobb szégyene és problémája, hogy nem
tudják gondozni a gyermekeiket. A bánat szinte mindig könnyeket csalt a
szemükbe. A hangsúly azon van, hogy azt a mindent, amit megpróbálunk
elkövetni, hogyan határolják be a saját gondjaink és korlátáink. Ezek a
gondok és korlátok a mi saját gyermekkorunkban gyökereznek, a szüléinké
az ő gyermekkorukban, és így tovább a generációkon át, visszafelé. A
szülői viselkedésminták generációk közötti továbbadásának mikéntjét
állatok és emberek esetében is felderítették. Az állatok esetében úgy tűnik,
hogy biológiailag öröklődik - nem any- nyira génekkel, mint inkább
molekuláris mechanizmusokkal. A szülők viselkedése „programozza be” a
fiatal állatok agyát arra, hogyan viselkedjenek szülőként. Az átvitelben
valószínűleg komoly szerepe van az oxitocinnak, a „szeretethormon- nak,
amely egyébként is rendkívül fontos az anya-gyermek kapcsolatban.25 Ha
mindezt átgondoljuk, akkor egyértelművé válik, hogy senkit sem lehet
hibáztatni. Egyébként is jeleztem már, hogy a felelős keresése teljességgel
haszontalan. Egy szufi költő, Hafiz azt írta, hogy a szemrehányások csak
állandósítják a „szomorú játékot”.
A figyelemhiányos kórképről szóló Szétfoszlott elmék című könyvem
megjelenése után nekem is volt egy eléggé bizarr „élményem”. A könyvben
szót ejtettem saját ADD-mről - az addikciók egyik fő rizikófaktoráról -, és
kitértem a saját gyermekkoromra is;
 Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési...

341

Anyámnak és nekem csak kevés lehetőségünk volt a normális anya

csecsemő élmények megtapasztalására. Ez tökéletesen érthető is a
körülményeket, az ő pszichés állapotát, valamint azt a tényt figyelembe
véve, hogy minden energiáját a túlélésre kellett összpontosítania. Ebben a
helyzetben a gyermek agyának ráhangolódása még akkor is komoly zavart
szenvedhet, ha egy anya teljes szívéből szereti a gyermekét.

A könyvről szóló első ismertető a Toronto Sióiban jelent meg, és az

állt benne, hogy „Máté az anyját hibáztatja”.
A hiba, a szépséghez hasonlóan, a szeretett személy szeméből néz
vissza.

dr. Róbert Post szerint az agy fejlődésére nemcsak a „rossz

stimulusok” hatnak károsan, hanem a „jó stimulusok” elmaradása is. Ahogy
azt a nagyszerű brit gyermekpszichológus, I). W. Winnicott írta: „bent
semmi sem történik, amikor kint egy hasznos dolog zajlik le’. A stresszes
szülők nem tudják megadni a gyermekeiknek azt a különleges minőséget,
amely az agyuk normális fejlődéséhez szükséges: a ráhangolódást, ami szó
szerint értendő - azonos hullámhosszon lenni valaki más emocionális
állapotaival. Ez a képesség vagy folyamat nem a szülő szeretetétől függ,
hanem attól, hogy érzelmileg jelen tud-e lenni olyan módon, hogy azt a
csecsemő is felfogja, megértse, elfogadja és visszatükrözze. A ráhangolódás
a szeretet valódi nyelve, amelynek a segítségével már a beszélni nem tudó
gyermek is képes megérezni azt, hogy őt valaki szereti.
A ráhangolódás szövevényes folyamat. Szinte teljesen ösztönös, és
komoly zavart szenvedhet, ha a szülő stresszes, de
 342

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

pressziósvagy zaklatott. Egy szülő teljes szívével a gyerekén csügghet,

és nagyon szeretheti őt úgy is, hogy nincs ráhan golódva. A depressziós
szülők gyermekei például nem azérl vannak pszichológiai
stresszhelyzetben, mert nemszeretikőket, hanem azért, mert a szüleik
nincsenek rájuk hangolód va - márpedig nagy valószínűséggel ez lesz a
helyzet akkoris,ha a ráhangolódás a szülők gyermekkorából is hiányzott. Az
ebben a tekintetben elégtelen kapcsolatban fejlődő gyermekek érezhetik,
hogy szeretik őket, vagy tudatában vannak a szeretetnek, de egy mélyebb,
alapvetőbb szinten úgy érzik, hogy nem úgy tekintenek rájuk, amilyenek ők
valójában. Dániel fiam nagyon érzékeny mindenre, és minden hiányra is -
még akkor is, ha pontosan nem tudja meghatározni, mi hiányzik neki.
Egyszer leírta, hogyan élte át ezt az érzést gyermekkorában:

Úgy éreztem, hogy olyan házban nőttem fel, ahol a szeretet sohasem
volt téma, mert vitán felüli tény volt a megléte. Tudtam, hogy szeretnek, de
valami olyan változó, zavaró és váratlanul átalakuló módon, mintha
védekeznem kellett volna ellene, és én mindig azt kívántam, hogy ez az
egész dolog legyen egyszerűbb, közvetlenebb. Úgy éreztem, mintha
különlegesen ügyesnek kellett volna lennem ahhoz, hogy elkapjam a
„szeretetpillangókat”, amelyeket csak úgy tudok megtartani magamnak,
ha azonnal gombostűre tűzöm őket.

Nem lepnek meg a fiam szavai. A munkamániám és más ad- diktív

viselkedéseim miatt tényleg nem voltam mindig jelen a gyermekeim
számára, és a házasságunk feszültségei is gyakran vonták el tőlük a
feleségemet és engem is. Dánielnek igaza van abban, hogy meg kellett
dolgoznia a figyelemért, igaza volt a rá irányuló szeretet feltételes
jellegében, és abban sem
 Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési...

343

tévedett, hogy az ő, saját érzelmeit nem mindig értékelték,

osztoztak benne vagy tükrözték vissza a szülei.
A rosszul hangolt viszonyok nem nyújtanak megfelelő le- hetőségeket
egy gyermek idegrendszerének és pszichológiai önszabályozó
mechanizmusainak a fejlődéséhez. A gyermekpszichológus Dániel Siegel
így vélekedik erről:

Úgy tűnik, hogy az emocionális állapotainkat szabályozó

képességünk már a kora gyermekkortól kezdve nagymértékben függ így
olyan, számunkra fontos személytől, aki velünk szimultán módon,
hozzánk hasonlóan éli meg az érzelmi állapotokat.26

Az önszabályozás nem a „jó viselkedést jelenti, hanem valakinek azt a

képességét, hogy nagyjából egyenletesen stabil belső emocionális
viszonyokat tartson fenn. A jó önszabályozásra képes személy az élet
viharaiban, kihívásaiban, csalódásaiban és kellemes élményeiben nem él át
a gyorsan változó érzelmi állapotok miatti szélsőségeket. Nem függ mások
reakcióitól, különféle tevékenységektől és kémiai anyagoktól. A gyenge
önszabályozó rendszer mellett megnő a valószínűsége annak, hogy valaki
önmagán kívül keresse az emocionális megnyugvás forrását, és ez az oka
annak, hogy a csecsemőkori ráhangolódás hiánya növeli az addikciók
kockázatát. Erre gondolt Stephen Reid is, amikor azt mondta, hogy „túl sok
időt fordítottam a külső dolgokra, és mégis lepattantam másokról”.
A kiegyensúlyozott, stresszmentes szülő-gyermek kapcsolat
fontosságát emberszabású majmokkal végzett kísérletek igazolták,
amelyekbe három anya-gyermek párt vontak be. A kutatók három olyan
helyzetet alakítottak ki, amelyekben az anyaállatoknak élelmet kellett
keresniük: egy olyan helyzetet, amelyben állandóan nehéz volt megtalálni
az élelmet, egy olyat, amelyben állandóan könnyű, és egy olyat, amelyben
 344

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

kiszámíthatatlan módon egyszer nehéz, máskor pedig könnyű volt a

táplálék előkerítése. Ezután megvizsgálták az anya-gyermek kapcsolatok
alakulását, a fiatal állatok személyiségjegyeinek fejlődését, valamint azt,
hogy miként alakultak későbbi életük során a stresszrendszereik biokémiai
viszonyai.
Kiderült, hogy a majmoknál nem a megnehezített élelemhez jutás vált
ki stresszt, hanem a változó feltételek, méghozzá a kiszámíthatatlanság
miatt. Ebben a környezetben az anyák „kiegyensúlyozatlanok voltak,
kapkodtak, és néha elutasítóan viselkedtek a kölykeikkel”. Az ő kölykeik a
többiekkel ellentétben ideges felnőttek lettek, kevésbé szocializálódtak, és
mindenre túlzott érzékenységgel reagáltak - azaz fogékonyabbak lettek a
függőségekre. Ezeknek az állatoknak a gerincvelői folyadékában életük
végéig magasabb volt a stresszhormonszint, ami a stresszapparátus
abnormális működésének a jele.27 Nyilvánvalóan a másik két csoportban
sem voltak jobbak az anyák, de a változó körülmények miatti stressz
hatással volt arra, hogyan viselkednek a kölykeikkel, a bizonytalanság
pedig komoly fiziológiai és érzelmi feszültséget képes előidézni.
A gyermek számára nagy stresszt jelent az emocionálisan ráhangolt,
folyamatosan elerhetó szülő hiánya. Ugyanez a hiány lep fel akkor is,
amikor a szülő fizikai valójában ugyan jelen van, de érzelmileg zavart - már
említettem, hogy ezt a szituációt hívják proximális - közeli -
szeparációnak. A közeli elkülönülés allapota akkor alakul ki, amikor a
szülő és gyermek közötti összehangolódást megszakítja egy olyan stressz,
amely elvonja a szülőt a kapcsolattól. A proximális szeparáció során a
gyermek által átélt pszichológiai stressz szintje lényegében ugyanakkora
lehet, mint amit a fizikai szeparáció esetén megtapasztal.28 Az agy
ingerületátvivő és önszabályozó rendszereinek fejlődése - különösen a
stresszkontroll-ap- paratusé — zavart szenved, és a kialakuló működési
zavarok
 Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési...

345

növelik az addikciók kockázatát. A függőségek iránti fogékonyság már

kisgyermekeknél is megfigyelhető. A biológiai anya hiányában a
kismajmok a drótból és rongyból készített élettelen „pótmamájukhoz”
ragaszkodnak, az embergyerekek pedig a megfelelően hangolt szülői
kapcsolat nélkül olyan addikciókhoz folyamodnak, mint a tévénézés vagy
az evés.
Ezekben az esetekben nem a szülő szeretetével vagy
elkötelezettségével van a baj, hanem azzal, hogy a gyermek nem érzékeli
azt, hogy őt látják, megértik, együtt éreznek vele és érzelmileg felfogják a
létezését. A jelenlegi rendkívül töredezett és stresszes társadalomban a
szülők gyakran a törzs, a nemzetség, a falu vagy a nagycsalád támogatása
nélkül kénytelenek szembenézni a gyermeknevelés nehézségeivel, ezért
egyre inkább normává válik a szülő-gyermek kapcsolatokban a
ráhangolódás elmaradása.
A káros gyermekkori hatások - erőszak, elhanyagolás, trauma -
függőséget kiváltó hatásával ellentétben csak kevés közlemény foglalkozik
a ráhangolódással. Szerintem ennek két oka van. Az első az, hogy a
megtörtént rossz dolgok tanulmányozása egyszerűbb. A ráhangolódás
vizsgálata sokkalta bonyolultabb, mivel az alanyokkal készített interjúkból
és a gyermekek megfigyeléséből sem derül ki az, hogy mi az, ami nem
történt meg, de meg kellett volna történnie. A másik ok az lehet, hogy még
a nyilvánvaló negatív hatásokra vonatkozó ismeretek is csak lassan találják
meg az utat a szakemberek felé, a sokkal nehezebben tanulmányozható
ráhangolódásra vonatkozók pedig még ezeknél is lassabban.
A ráhangolódás zavarait a szülők sem könnyen idézik fel, amikor
magyarázatot keresnek felnőtt gyermekeik függőségeire. Szülőként
mindenki könnyen esik bele abba a tévedésbe, hogy a gyermekeik iránt
erzett határtalan szeretetüket a gyermekek vegytiszta formában meg is
kapják és érzéke
 346

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

lik is. A helyzetet rontja, hogy azok a szülők nem is veszik észre, hogy
problémáik vannak a ráhangolódással, akiknek gyermekkorukban nem volt
részük a megfelelően hangolt törődésben - ugyanúgy, ahogyan nincsenek
feszültségeik tudatában azok, akik kora gyermekkoruk óta folyamatos
stresszben élnek.
Egyszer elbeszélgettem egy házaspárral, akiknek a két felnőtt fia
függővé vált kémiai vegyületektől.
- A fiúk csecsemő- és gyermekkora volt életünk legboldogabb
időszaka - mesélte az anya.
- Soha, semmilyen stressznek sem voltak kitéve - tette hozzá az apa. -
És a házasságunk is mindig nagyon jó volt.
Egyórányi beszélgetés után végre kiderült, hogy az apa - odaadó szülő
és lelkiismeretes gondviselő - már azokban az években is marihuánázott,
egészen a fiúk felnőttkoráig, és nem érzékelte, hogy ez a szokása addikció
lett volna. A vallásos családban nevelkedett anya nagyon haragudott rá a fü-
vezés miatt, de elfojtotta magában a dühét, amelyről egészen eddig a
beszélgetésig egy szót sem ejtett. Sok más szülőhöz hasonlóan meg volt
győződve róla, hogy ha titkolja a negatív érzelmeit, akkor a gyermekei sem
szenvednek miattuk.
Igaz, hogy a szülők közötti nyílt, erőszakos epizódok kárt okozhatnak
a gyermekeknek, ám ugyanez áll a leplezett haragra és boldogtalanságra is.
Szabály, hogy amit a saját életünkben nem rendezünk el, azt továbbadjuk a
gyermekeinknek. A befejezetlen érzelmi ügyeink is rájuk szállnak. Egy
pszichoterapeuta szerint „a gyermekek úgy úszkálnak a szüleik
tudatalattijában, mint halak a tengerben”. Az anya és az apa, akikkel
beszélgettem, valóban teljes mértékben elkötelezettek voltak a családjuk
iránt, de ilyen viszonyok között ők sem tudtak a gyermekeiknek jól
ráhangolt, stresszmentes, teljesen kiegyensúlyozott környezetet biztosítani.
 Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési...

347

A dolgok túlzó leegyszerűsítése lenne tehát azt állítani, hogy minden

keménydrogos elhanyagoltság, erőszak miatt lett .iddikt, és minden
viselkedésfüggő állapota a korai stressz- re vagy a ráhangolódási
problémákra lenne visszavezethető Ezek a kijelentések általában igazak
lehetnek, azonban az Egyedi esetekben már nem lehet ilyen tisztán látni.
Sok nem drogos addikt személy szenvedett el bántalmazást, és sokat
hanyagoltak el gyermekkorában. Ott van például a nemtö- rődőm szülők és
gyermekük felnőttkori elhízása közötti erős kapcsolat.29 A hanyagságnak
nem kell szándékosnak vagy nyíltnak lennie: a szülő depressziója vagy
stresszes állapota hasonló hatást vált ki, mivel az említett okok miatt
elmarad a ráhangolódás a szülőre a gyermek fejlődésének elején. A már
említett Adverse Childhood Experiences (ACE) tanulmányból kiderült,
hogy az elhízás kialakulhat gyermekkori bántalmazástól is, és az elhízás
mértéke arányos a bántalmazással.30 Másfelől valakiből úgy is
keménydrogos lehet, ha nem bántják, és rendesen törődnek vele - mint az
imént említett család esetében. Kockázatoknak vannak kitéve azok a
gyerekek is, akik tizenéves korukban a társaik negatív hatása alá kerülnek,
de ezeket a helyzeteket általában megelőzi a szülő-gyermek kapcsolat
problémája.31

A közélet sok jelensége akkor válik érthetővé, ha az addikciók

prizmáján keresztül vizsgáljuk. A kanadai születésű Conrad Black morális
és jogi értelemben vett bukása jó példa erre. A közismert üzletembert,
mágnást, nemzetközi médiamogult egy chicagói bíróság üzleti csalásban, a
hatóság félrevezetésében és az igazságszolgáltatás munkájának
akadalyozásaban talalta bűnösnek. Ha az esetről szóló tudósításoknak csak
halvány köze
 348

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

lenne az igazsághoz, Black viselkedése engem akkor is a kábító- szeres

pácienseimre emlékeztetne - persze mások a léptékek.32
Conrad Blacket sokan a brit főnemesi - Lord Black of Crossharbour -
nevén ismerték. Mindig is vágyott rá, hogy elismerjék, és legfőbb ambíciói
közé tartozott, hogy az Atlantióceán mindkét partján bekerüljön az üzleti,
illetve a konzervatív politikai elitbe, ezért olyan emberek kegyét kereste,
mint Margaret Thatcher és Henry Kissinger. Ám hiába futott be látványos
karriert mind az üzleti, mind a társadalmi életben, végül mégis börtönben
végezte. Az egyik cégénél lefolytatott nagyszabású nyomozás olyan
mértékű sikkasztásra derített fényt, hogy ténykedését a nemzetközi sajtó a
„intézményesített kleptománia” kifejezéssel illette. A beszámolók Blacket
gátlástalan, nagyképű, törtető, arrogáns és hataloméhes férfinak írják le,
akinek kielégíthetetlen a pénzéhsége. Életrajzírói megegyeznek abban, hogy
sohasem érdekelte más, csak a hatalom, a társadalmi rang, az üzleti haszon
és az előkelő körök megbecsülése. Szerencséjére - vagy szerencsétlenségére
- éles elmével és még élesebb nyelvvel volt megáldva - vagy megverve -, és
sohasem késett a megtorlás, ha valaki keresztezte az útját. A brit New
Statesman magazin úgy jellemezte az egyik róla szóló leírást, hogy „egy
szörny tökéletes képe bontakozik ki belőle - egy öntudatos és gyilkosán
ironikus szörnyé”.
Minden emberben ott van a képesség, hogy szörnyként vagy hősként
viselkedjen. A kulcskérdés az, hogy egy tehetséges gyermek hogyan nő fel,
és milyen erők motiválják arra, hogy a végkifejlet drámai felemelkedésbe
vagy még ennél is drámaibb bukásba torkolljon. A Globe and Mail
újságírója, Rex Murphy ezt írta Black kivételes képességeiről:

Conrad elképesztő adottságokkal rendelkezett. Ennél csak az

elképesztőbb, hogy miért ezt az utat választotta. Hogy lehet,
 Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési...

349

hogy egy ilyen férfi kizárólag a már önmagában is üresen hangzó „

még több” kifejezés hajszolásának a szolgálatába állítja az ambícióit. Még
több pénz. Még több ház. Még több híres barát. Mindenből még több.

Véleményem szerint az addikció számlájára írható Conrad Black

egyébként tényleg hihetetlen élettörténete. Egy függő ember sohasem
elégedett. Nem számít, hogy mit ért el, mit szerzett meg, és mit birtokol, a
spirituális és az érzelmi állapota olyan, mintha nyomorogna. Az addiktív
„szükségben” semmivé foszlik a lelkiismeret, és a helyét a könyörtelenség
loglalja el. A hűség, a becsületesség és a tisztelet szavak elveszítik az
értelmüket.
Black tökéletes társra lelt a feleségében, Barbara Amiéi Blackben, aki
ugyanolyan telhetetlen volt, mint ő. A korábban kodeinfüggő asszony a
férje oldalán hamar hozzászokott a pompához - és ahhoz, hogy két kézzel
szórja a pénzt. Ruhatárában csak a cipők értéke több százezer dollár volt,
nem beszélve a rengeteg egyéb ruháról, és a soha nem viselt, még bontatlan
dobozokban álló méregdrága fehérneműkről, ö maga mondta 2002-ben egy,
a Vogue magazinnak adott interjújában, hogy a költekezése nem ismer
határokat - ami a cikkben egyfajta gyónásnak tűnt, de pontosan fedi a
valóságot.
Black gyermekkorában minden adott volt az addikt személyiség
kialakulásához. Életrajzírói szerint sohasem álltak egymáshoz közel az
anyjával. Kifogástalanul és ékesszólóan megírt önéletrajzában Black
mindössze annyit jegyzett meg róla, hogy „vidám, mindent egybevetve
erkölcsös asszony volt... pontosan annyira szívélyes, amennyire ő [Black
apja] hajlamos volt a zárkózottságra”. Black számára egyébként is az
emberkerülő, gyakran máshol tartózkodó, depresszív és keményen ivó apja
volt a példakép. A könyveibe temetkező,
 350

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

félszeg, visszahúzódó, érzékeny és intelligens gyermek nem igazán

illett a gondtalan és vidám életet élő, de nagyon is ösz- szetartó, kiterjedt
famíliába, és a szülei is elismerték, hogy ebben a tekintetben nem tudtak
mit kezdeni koravén fiacskájukkal. Mondogatták is a barátaiknak, hogy „itt
van ez a furcsa gyerek - nem tudjuk, mit csináljunk vele”33.
A fiatal Black sokat szenvedett - nem otthon, hanem a torontói Upper
Canada College-ben, ahol a felső tízezer ifjú titánjait készítették fel az élet
ügyes-bajos dolgaira. A nevelők megkülönböztetés nélkül és rendkívül
kegyetlenül verték a növendékeiket. Black leírta, hogy az egyik tanára
egyszer annyira elverte egy pálcával, hogy kilátszott a húsa. Az intézet már
gyermekkorában is egy náci koncentrációs táborra emlékeztette a
fiatalembert, és ezt a visszaemlékezéseiben is többször leírta. A tanárait
Gauleitereknek - a náci táborparancsnokság tagjai - nevezte, diáktársait
pedig a Sonderkommando - az SS-őrökkel együttműködő foglyok -
tagjainak A szülei annyira távol álltak tőle emocionálisan, hogy, mint írta,
„sohasem voltak képesek megérteni, mi volt az, amiért annyira nem
szerettem az ottani életet”.
Az egyik diákköri barátja későbbi visszaemlékezése szerint a
serdülőiéiben levő Black olyan viselkedésmintákat vett fel, aminek láttán
egy szülőnek azonnal szakemberhez kellett volna fordulnia. Mérgében néha
addig rugdalta a falat, amíg jókora lyukak keletkeztek a vakolatban, vagy
elkezdett késeket hajigálni. A fiatalembernél huszonkét esztendős korában
pszichés rosszullétek jelentkeztek, amelyek szorongásban,
hiperventilációban, álmatlanságban és klausztrofóbiában nyilvánultak meg.
Mire elérte a felnőttkort, teljesen összeállt a függőséghez szükséges elegy: a
szülői ráhangoldódás hiánya, pszichológiai zavarok, emocionális szenvedés,
csökkent impulzuskontroll.
 Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési...

351

Más gazdasági körülmények között Conrad Blackből valószínűleg

alkoholista vagy keménydrogos lett volna. Mivel privilegizált körülmények
közé született, és tehetséges volt, ezért úgy alakultak a dolgok, hogy a
hatalom, a jólét, a társadalmi helyzet és a „respektus” lettek akadályt és
irgalmat nem Ismerő addiktív késztetéseinek a tárgyai.
A kábítószeresek a frusztrációjukból fakadó dühödt agresszióval
reagálnak mindenkire, aki meg akarja fosztani őket a drogtól. Ennek a
jelenségnek nemegyszer voltam a tanú- |a ópiátfogyasztó pácienseim
körében, és magam is átéltem azokban az esetekben, amikor a feleségem
megpróbálta megakadályozni kényszeres CD-vásárlásaimat. Black drogja a
hatalom és a - társadalmi, gazdasági, politikai és intellektuális - státusz volt,
ezért kőkeményen lépett fel, ha valaki az útjába került ezeknek az
elérésében. „Vállalatvezető terroristáknak” nevezte azokat az üzletfeleit,
akik bírálták a tevékenységét, és lenácizta azokat a gazdasági nyomozókat,
akik a chicagói pert előkészítették. Amikor Ramsay Cook történész nem
kifejezetten hízelgő kritikákkal illette első könyvét, Black azt mondta a
köztiszteletben álló akadémikusról, hogy „egy önhitt kis féreg, akibe annyi
szakmai etika szorult, mint egy csótányba”. Egy ízben Calgary püspöke
támogatásáról biztosította a Black tulajdonában levő Calgary Héráid nevű
újság sztrájkoló dolgozóit, mire a médiamogul azzal ugrott neki a főpapnak,
hogy „egy sehonnai kis püspöksipkás fráter, akit azonnal ördögűzésnek
kellene alávetni”.
A megvető értelemben használt „kis” szócska híven tükrözi, mit
gondolt magáról Conrad Black a lelke mélyén. A megvetés tárgya és jellege
mindig elárulja rólunk, hogy mit gondolunk magunkról. Lehet, hogy egy
nagy hatalmú személy önérzete látszólag az egeket veri, de ez csak
külsőség, amivel másokat akar lenyűgözni vagy lehengerelni. Ezt
 352

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

a jelenséget nevezi Gordon Neufeld pszichológus feltételes vagy

kontingens önbecsülésnek, ami a körülmények függvénye. Minél nagyobb
valakinél a belső üresség érzete, az illető annál jobban vágyik arra, hogy
felfigyeljenek rá, fontos embernek tartsák, és ez az egyik legnagyobb
kényszeres hajtóerő a különféle pozíciók elérésére. A valódi önbecsülésnek
ezzel szemben nincs szüksége semmilyen külső motivációra. Ez az
önbecsülés nem azt mondja, hogy „nagy ember vagyok, mert ezt és ezt
csináltam” hanem azt mondja, hogy „akármit tettem, valamit mégiscsak
érek, és ehhez nem kell szentnek vagy nagy hatalmúnak lennem, vagy nagy
gazdagságot felhalmoznom”.
Az önbecsülés nem olyasmi, amit az ember állandóan gondol magáról,
hanem olyan önreflexió, amely a kinyilvánított érzelmekben és a
viselkedésben nyilvánul meg. A felületes pozitív énkép és a valódi
önbecsülés semmiképpen sem azonosak, sőt sokszor még csak nem is
egyeztethetők össze egymással. Az önmagukat kiválónak, nagyszerűnek
tartó embereknek általában hiányzik az önbecsülése. Ők az értéktelenség
érzését kompenzálják azzal, hogy hatalomvágyat és túlzó önértékelő
mechanizmusokat fejlesztenek ki magukban, amelyek önmagukban is
függőségek forrásai lehetnek - mint azt „Lord” Black példáján is látjuk.
Jócskán akadtak olyanok, akiknek nem tetszett a hencegése, a fontoskodása,
és még ennél is több embert sértett meg az önelfogadási zavarainak,
valamint más lelki hiányosságainak a kompenzációjával. Az abszurd
írásairól ismert osztrák író, Róbert Musil egyszer úgy jellemezte egyik
szereplőjét, hogy „saját vélt nagyságának hite csupán kényszerű pótléka
volt valaminek, ami hiányzott a leikéből”34. Ez a fajta „vélt nagyság”
nagyon is ismerős számomra a saját lelkemből.
Primo Levi-azt írta, hogy „a hatalom olyan, mint a drog”.
 Gyenge szeretetpótlékok: a viselkedési...

353

A birtoklásának érzése ismeretlen azoknak, akik még nem próbálták,

de ha egyszer belekóstolnak... megszületik az egy- re nagyobb adagok
iránti függőség és szükség, kezdetét veszi a valóság tagadása, és
megjelenik a mindenhatóság gyerekes álma... A hosszú ideje gyakorolt,
korlátlan hatalom tünetei világosan felismerhetők: ilyen például a
békétlenség a világgal, a dogmatikus arrogancia, a talpnyalók iránti
igény, a kényszeres támaszkodás a kormányrúdhoz és a törvény
semmibevétele.35

Lcvi szavai nyilván nemcsak Lord Blackre illenek rá, hanem nz emberi
kultúra számos más szereplőjére is.
Gyakran hallom egyik-másik páciensemtől, hogy a barátai csak addig
tartanak ki mellette, amíg ellátja őket pénzzel és droggal. Egy fiatal őslakos
férfi tizenkét évet ült fegyveres rablásért. A börtönévei alatt családi
örökségekből és a törzse földjén talált olaj jogdíjából összejött 240 ezer
dollárja, amit a kiszabadulása után másfél év alatt sikerült elvernie.
- Ennyi pénzből az egész világot beteríthette volna droggal! - mondtam
neki, amikor ezt elmesélte a rendelőben.
- Hát ja. Nagyon sok barátom volt - mondta elkeseredve. - Most meg
nincs egy se, aki csak egy petákot is adna.
A szupergazdagok barátai is csak a materiális előnyöket nézik. Conrad
Black ugyanebbe futott bele rengeteg „barátjával”, akiket vacsorákkal
traktált, és nagyszabású partikat rendezett a számukra. A bukása után sorra
elfordult tőle mindenki, akit korábban vendégül látott Londonban, New
Yorkban és Palm Beachen.
Nyilván nem véletlen, hogy Lord Black többször is Shakespeare Lear
királyához hasonlította magát, akinek a végzetét az okozta, hogy a hatalmat
és a hízelgést valódi szeretetnek vélte.
Az addikció nagyon gyenge szeretetpótlék!
 HATODIK RÉSZ

EGY LEHETSÉGES
EMBERI VALÓSÁG:
A KÁBÍTÓSZER-ELLENES
HARCON TÚL
Amit eddig tettünk, nem működött, és sohasem lesz hatékony.
Radikális változásra van szükség. A lyukak betömködése nem vezet
semmire.

Dr. Alex Wodak,

az ausztráliai Sydney Szent Vincent Kórházában működő alkohol-
és drogelvonó osztály vezetője
HUSZONHARMADIK FEJEZET

A diszlokáció és az addikció
társadalmi gyökerei
Azt hiszem, hogy az „Amerikai Álom” kergetése nemcsak
felesleges, hanem kifejezetten káros, mert a hajsza mindent és
mindenkit tönkretesz. Ennek definíció szerint így kell lennie, mivel
mindenről szól, csak az olyan fontos dolgokról nem, mint a becsület,
az erkölcs, az igazság, a saját szívünk és lelkünk. Hogy miért? Ennek
egyszerű oka van: mert az Életben/életben sokkal fontosabb adni,
mint kapni.

Hubert Selby Jr.

Rekviem egy álomért (idézet a 2000. évi amerikai kiadás
előszavából)

Ralph, az Isten után sóvárgó pszeudonáci mondott valamit a

kórházban, amin sok jóérzésű embernek el kellene gondolkoznia.
Próbára akartam tenni a drogok felszabadító hatásába vetett hitét, és
megkérdeztem tőle:
- Maga a szabadságról beszél. Engem viszont nagyon érdekelne,
mennyi szabadság van abban, hogy egész nap kábítószereket próbál
felhajtani mindössze néhány percnyi kielégülésért? Hol itt a
szabadság?

Á ÓÉ Ó Á
A D1SZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI 357

- Mi mást kellene tennem? - vonta meg a vállát. - És maga mit

csinál? Reggel felkel, valaki elkészíti a szalonnáját és a tojását...
- Joghurtot és banánt - emelem fel a kezem -, és kiszolgálom
magam.
- Oké, tehát joghurt és banán. - Türelmetlenül bólint. - Aztán
bemegy a rendelőbe, ellátja a betegeit... az ezért kapott pénz pedig
bemegy a bankba, maga meg szépen összeszámolhatja a sékeljeit vagy
az akármilyen zsozsóját. A nap végén aztán elgondolkozik, hogy mit
csinált. Összeszedett egy szép summát, és azt hiszi, hogy ez a
szabadság. Biztonságot keres, mert azt hiszi, ettől szabad lesz.
Összegyűjtött száz aranysé- kelt, és ez elég hozzá, hogy fenn tudja
tartani a csicsás házát, és ez magának jó. Aztán tovább kuporgat még
vagy hat hétig, hogy tovább hizlalja a bankbetétjét, és ez is jó.
Tűnődve folytatja:
- De mit keres? Mi után kutakodott egész álló nap? Ugyanaz
után a kicsinyke szabadságot nyújtó kielégülés után, ami nekem is kell,
csak maga és én másképpen csináljuk. Mi másért kajtatna bárki is a
pénzért, ha nem azért, hogy valami olyasmit érjen el vele, amitől kicsit
jól érzi magát, vagy azt érzi tőle, hogy szabad? És mitől nagyobb ez a
szabadság, mint az enyém?
Iszik egy korty vizet, majd mondja tovább:
- Mindenki a jólét, az öröm érzése után vágyik, de én inkább
lennék kutya odakint az utcán, mintsem hogy azt csináljam, hogy úgy
gyűjtsem össze a szabadságom árát, mint mások.
- Sok mindenben igaza van - mondom egyetértőleg. - Sok
értelmetlen dologgal foglalkozom, amelyek csak ideiglenes kielégülést
okoznak, de néha egyenesen rosszabbul érzem magam tőlük.
Ugyanakkor hiszek benne, hogy létezik egy
358

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

olyan nagyszerűbb szabadság is, amely túlnő a maga drogos

élményein vagy az én biztonságom és sikereim nyújtotta érzésen.
- És az milyen lenne? - Ralph úgy néz rám, mint egy bölcs,
jóindulatú nagyapó egy naiv kisgyerekre. - Milyen az a végső
szabadság, amelyet állandóan keresünk?
Habozom, mert nem vagyok biztos benne, hogy pontos választ
tudok adni.
- Olyan szabadság, amely megszabadítana a kereséstől -
mondom végül. - Amelyben nem lennénk rászorulva arra, hogy egesz
életünket a vágyaink kielégítésével vagy az üresség kitöltésével kelljen
eltöltenünk. Ezt a totális szabadságot jómagam még sohasem éreztem,
de hiszek benne, hogy létezik.
- Ha másféle lenne, hát legyen. - Ralph tántoríthatatlan. -
Olyan, amilyen, de kérdezek még valamit: miért van az, hogy sok
ember érdemtelenül is meg megérdemelten is hozzájut mindenhez,
amiről azt gondolja, hogy attól boldog lesz? Másoknak ugyanez nem
adatik meg, pedig nem tehetnek róla.
- Ezzel egyetértek. Szerintem is igazságtalan világban élünk.
- Akkor milyen jogon mondja nekem maga vagy bárki más azt,
hogy amit én csinálok, az rossz, és az a jó, ahogy ők élnek? Itt már a
hatalomról beszélünk, nemde?
Más kábítószeres betegeim is kifejtették már nekem ugyanezt,
csak kevésbé kifejezően, de Ralphnál és náluk is hiányzik valami
fontos az addikció ilyen jellegű racionalizálásából. Ez a világnézet
azon a defetista meggyőződésen alapul, hogy a szabadságot önös
érdekből hajszoljuk, és kizárja az olyan mélyebb motívumokat, mint
amilyen a szeretet, a kreativitás, a lelki értékek, valamint a tudás
megszerzése, az önállóság és az alkotás iránti vágy.
A 359
DISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI

Ralph és drogos társai érvelésében könnyű észrevenni a

hiányosságokat, de érdemesebb azt megvizsgálni, hogy mit tikárnak
kifejezni, és mit láthatunk magunkról abban a sö- tét tükörben, amelyet
elénk tartanak. Sokan viselkedünk úgy, mintha nem így lenne, de a mai
materialista kultúrá- ban mégis úgy éljük az életünket, mintha Ralphék
cinizmu- Mi az igazságot tükrözné - azaz mindenki csak a saját javát
nézi, és a világ nem kínál semmit néhány rövid, illuzórikus
kielégüléspótlékon kívül. Ám a társadalom keskeny, töredezett
peremén a kábítószerfüggők látják, hogy kik vagyunk pontosabban azt
látják, milyennek választjuk magunkat. Látták, hogy a materiális
javak iránti hajszában ugyanolyanok vagyunk, mint ők, és egyformák a
vágyaink, az illúzióink is, ezért sokkal képmutatóbbak vagyunk náluk.
Ralph világnézete semmivel sem cinikusabb, mint a társadalom
bűnösen hibás véleménye a drogosokról. Azzal áltatjuk magunkat,
hogy elég, ha elkerüljük, elszigeteljük őket, és ezzel megoldottuk a
problémákat.
Ha őszinte akarok lenni, fel kell tennem magamnak a kérdést: a
nagyobb szabadság iránti vágyam valójában nem a privilegizált, félig-
meddig felvilágosult addikt személy szentimentalizmusa? Nem csak
egy olyan módszer, amellyel a saját függőségemet próbálom
racionalizálni? Ismerem az addikcióimat, és meg akarok tőlük
szabadulni, ezért más vagyok, mint te. Ha tényleg ismerném azt a
bizonyos nagyobb szabadságot, szükség lenne-e arra, hogy érveljek
mellette? Nem inkább egyszerűen csak meg kellene valósítanom a
saját életemben és létezésemben?
360

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Könyvem első fejezetében ezt írtam:

A lelkemben, legbelül nem sokban különbözöm a betegeimtől -

néha szomorúan veszem tudomásul, hogy pszichológiai értelemben
mennyire hasonlítok hozzájuk, és milyen kicsinyke az az isteni
kegyelem, amely elválaszt tőlük.

Vannak pillanatok, amikor visszarettenek a pácienseim ápolatlan

megjelenésétől, hiányos, szuvas fogaik látványától, a szemükben égő
éhségtől, a követelőzésüktől, a vitáktól és a nyomorúságuktól. Pedig
jobban tenném, ha magamba száll- nék, és belegondolnék a saját
felelőtlenségembe; abba, hogy mennyire elhanyagolom magam én is -
nem annyira fizikailag, mint inkább lelkileg -, és abba, hogy a hamis
szükségleteimet többre tartom a valódiaknál.
Amikor kemény bírálatot mondok valakiről, annak az az oka,
hogy olyasmit érzek vagy látok benne, ami bennem is megvan, de nem
akarom bevallani. Most nem arról beszélek, amikor objektív kritikát
fogalmazok meg valakinek a viselkedéséről, hanem arról a nagyképű,
személyeskedő ítéletről, ami látszólag a véleményemet tükrözi. Ha
például nem tetszik, hogy valaki „irányító személyiség”, annak az
lehet az oka, hogy én magam képtelen vagyok határozottan viselkedni.
Vagy előfordulhat, hogy túl hevesen reagálok valakire, akiben
felismerek egy bennem is meglévő tulajdonságot - például a hajlamot
arra, hogy másokat irányítgassak -, és ez nagyon nem tetszik, de nem
akarom beismerni. Korábban már említettem, hogy néha reggelente,
újságolvasás közben jól elszidom a jobboldali újságírókat. Az a többé-
kevésbé változatlan véleményem, hogy a nézeteik a tények szelektív
értelmezéséből és a valóság megerőszakolásából fakadnak.
Ugyanakkor a véleményem állandóságával ellentétben napról napra
vál-

Á ÓÉ Ó Á
 A DISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI 361

Inzik az azt kísérő emocionális töltés. Néha válogatott gorombaságok

járnak a fejemben, máskor belátom, hogy így Is lehet nézni a dolgokat,
noha én magam nem így vagyok velük.
A felszínes különbségek nyilvánvalóak: ők olyan háborúkat
támogatnak, amelyek nekem nem tetszenek, vagy olyan politikának adnak
igazat, amely szerintem helytelen. Meg tudom értetni magammal, hogy
mások vagyunk, de az erkölcsi ítéletekkel már nem ilyen egyértelmű a
helyzet. Ők folytonosan a „bíró” és az „elítélt” közötti mögöttes
hasonlóságok talaján érvelnek. Az én másokról szóló ítéleteim ezzel
szemben azt tükrözik, hogy a felszín alatt hogy érzem magam. Nálam a
szándékos vakság teszi, hogy elítélem azokat, akik saját magukat tévesztik
meg; az önzésem veti meg másokban a haszonlesést; a hitelességem hiánya
bélyegzi meg más emberek álságosságát. Azt hiszem, ugyanez a helyzet
minden olyan esetben, amikor az emberek morális ítéleteket mondanak
másokról, és amikor egy társaság erőteljes közösségi véleményt fogalmaz
meg a tagjairól. És ugyanez a helyzet az addikt személyekkel, és különösen
a drogfüggőkkel kapcsolatos társadalmi hozzáállással is.

Eckhart Tolle kanadai spiritualista a következőképpen látja a

függőséget:

Mi jellemzi az addikciót? Leegyszerűsítve az, hogy az ember nem érzi

magában, hogy megvan benne az erő az abbahagyásához. A függőség
erősebbnek látszik. Az öröm hamis érzetét nyújtja. Azét az örömét, amely
minden esetben fájdalomba megy át.1
 362

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Az addikció széles rendet vág a kultúránkba. Sokan hordoz zuk óriási

teherként azokat a függőségeket, amelyek nekünk és másoknak is kárt
okoznak - olyan viselkedésmintákat, amelyeknek nem látjuk be életünket
megmérgező tulajdonságait, és amelyektől képtelenek vagyunk
megszabadulni. Sokan vannak, akik mániákusan halmozzák a pénzt; mások
a hatalomhoz vonzódnak kényszeresen. A férfiak és nők függőségei között
szerepelnek a fogyasztással, a státusszal, a tárgyakkal és a viszonyokkal
kapcsolatos addikciók, nem is beszélve a szerencsejátékokról, a szexről, a
gyorsételekról vagy a test „visz- szafiatalítása” iránti vágyról. A Guardian
Weekly következő beszámolója önmagáért beszél:

Az amerikaiak jelenleg [2006] ijesztően sokat, évente 15 milliárd

dollárt költenek szépségőrületük miatt kozmetikai sebészetre.
Ráncolhatnánk a homlokunkat, ha lenne még valaki az Egyesült
Államokban, aki a botoxkezelés után megdermedt homlokát képes lenne
összeráncolni. Ez az összeg kétszerese Malawi GDP-jének, és több mint
kétszerese annak az összegnek, amellyel az Egyesült Államok az elmúlt
évtizedben hozzájárult AIDS-programokhoz. A plasztikai beavatkozások
iránti igény robbanásszerű növekedése új megszállott réteget termelt ki: a
„szépség drogosait.”2

A szépség drogosai címet kapta a The New York Times

újságírónőjének, Alex Kuczynskinek nemrégiben megjelent könyve is,
amelyben a szerző bevallja, hogy leszokófélben van a kozmetikai sebészi
eljárások iránti addikciójáról. Könnyen talál majd új elfoglaltságot, mert a
technológia fejlődésének köszönhetően egyre sikeresebben alkotunk meg új
függőségeket. Egyik ilyen új keletű példa az, amelyet a pszichológusok
„internetes szex addikciós szindróma” néven emlegetnek.
 ADISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADD1KC1Ó TÁRSADALMI GYÖKEREI363

Miközben az orvosok és a lélekgyógyászok módszerei még

csak gyerekcipőben járnak a függőségek kezelésében, mi már
elképesztő jártasságra tettünk szert új addikciós kategóriák és nevek
kifundálásában. A Stanford Egyetem egyik mostanában publikált
tanulmánya szerint a férfiak 5,5, a nők 6 százaléka kényszeres vásárló. A
kutatást vezető dr. Lorrin Korán szerint ennek a viselkedési zavarnak
érdemes lenne új fejezetet létrehozni a Diagnostic and Statistical Manual
of Mentái Disordersben (Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai
kézikönyve), vagyis a pszichiátriai kórképek hivatalos katalógusában. Az
„új” nyavalya áldozatai olyan „ellenállhatatlanul rájuk törő öntudatlan
impulzusok” miatt szenvednek, amelyek arra sarkallják őket, hogy
számukra teljességgel szükségleien dolgokat vásároljanak. Korántsem
akarom kigúnyolni a kényszeres vásárlást - bagoly mondaná verébnek -, és
egyetértek dr. Korannel, aki részletesen leírja a kór potenciális
következményeit: „komoly pszichológiai, pénzügyi és családi problémák,
továbbá depresszió, óriási adósságok, illetve a párkapcsolatok felbomlása”3.
A vásárlásmánia azonban egyértelműen nem külön entitás, hanem csak az
egyik megtestesülése a kultúránkra jellemző addikciós tendenciáknak és
annak az alapvető folyamatnak, amelyben csak a függőségek tárgya tér el,
de az alapvető tulajdonságaik ugyanazok.
Az egyik 2006-os beszédében az Egyesült Államok akkori elnöke,
George W. Bush egy új addikciót definiált:

Van egy nagy problémánk: Amerika olajfüggő!

Ez a kinyilatkoztatás drámai hatású lehet egy olyan embertől, akinek

az egész financiális és politikai karrierje az olajiparhoz kötődik. Ám
sajnálatos módon az elnök a dolgot csak geopolitikai értelemben tekintette
problémának: az Egyesült
 364

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Államok a külföldtől függ egy olyan nyersanyag tekintetében, amelyet

„a szabadság ellenségei” megtagadhatnak az amerikai polgároktól. Az
országnak más energiaforrások után kell néznie. A probléma tehát nem
maga az „addikció”, hanem csak az, hogy a kérdéses anyag utánpótlása
veszélybe kerülhet - ez a függők tipikus logikája.
Akár az egészségügyi következményeket nézzük, akár az emberi
életek számában mért veszteségeket, a gazdasági következményeket és
bármilyen más hatást, a „respektálandó” addikciók - amelyek körül
kultúrák, iparágak és szakmák jöttek létre - mellett a drogfüggőségről alig
vesznek tudomást.
Úgy definiáltuk az addikciót mint bármilyen ismétlődő tevékenységet,
amely csak rövid távon képes kielégíteni valamilyen vágyat, de hosszú
távon negatív következményekkel jár. A társadalom függőségeinek is
nyilvánvalóak a hosszú távú káros hatásai - az olaj például nemcsak
energiaforrás, hanem számtalan ipari és luxuscikk nélkülözhetetlen
alapanyaga is. Az olaj, a belőle készült áruk és a bomlástermékei is
károsítják a környezetet - üvegházhatást és klímaváltozást idéznek elő,
továbbá háborúkat vívnak magáért az olajért. Mindezért ösz- szességében
jóval nagyobb árat fizet a társadalom, mint azért a drogfüggőségért, amely
miatt Ralphot és társait kitaszítottakká nyilvánították.
Az olaj ráadásul csak az egyik példa. Rengeteg olyan a testünkre, a
lelkünkre vagy a természetre veszélyes függőség létezik, amely a
fogyasztási cikkek, a gyorsételek, az édességek, a televíziós műsorok, a
bulvárpletykák iránt alakul ki - és ez csak néhány példa volt azok közül,
amiket Kevin Baker amerikai író összességében úgy nevez, hogy „a
szerencsejátékból és hedonizmusból kifejlődött fejlett iparágak”. A
szerencsejáték és a léha szórakozás fővárosa Las Vegas, ahol csak 2006-
ban 40 millió látogató fordult meg, és amelynek lakossága
 ADISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI365

2000-től 2006-ig 18 százalékkal nőtt. Az Egyesült Államok

legnagyobb forgalmat bonyolító független - nem étteremlánchoz tartozó -
étterme a Tao Las Vegas, ahol van minden, ami szem-szájnak ingere, és
még annál is több: félmeztelen lányok, nyerőautomaták, plazmatévés
úszómedencék, előre- programozott iPodok, rengeteg Buddha-szobor,
lüktető zene, érzéki dekoráció4. Kétlem, hogy akár a tulajdonosok, akár a
vendégek magukénak éreznék az ősi, kínai tao dolgokon felülemelkedő,
szemlélődő, elfogadó bölcsességét, vagy eszükbe jutnának Buddhának, a
nagy tanítónak ínycsiklandó ételekre, szeszes italokra és szerencsejátékokra
vonatkozó figyelmezte- tő szavai, amikor behódolnak az addikcióiknak.
Elkerülhetetlen, hogy szót ejtsünk a törvényesen használha- tó nikotin
és alkohol iránti függőségről - annál is inkább, mert a negatív
következményeik jóval meghaladják a tiltott drogok által okozott károkat.
Ezeknek a gyakran halálos vegyületeknek a marketingje és a reklámja is az
addikciókról szól. Ahogyan a drogdílerek maguk is addiktak, a dohányipari
cégek is úgy viselkednek, mintha maguk is függők lennének: profitfüggők.
2006 augusztusában az Egyesült Államok egyik kerületi bírája,
Gladys Kessler egy perben azt az ítéletet hozta, hogy a dohánygyárak
megtévesztették a fogyasztóközönséget termékeik egészségügyi hatásairól
szóló állításaikkal:

Az alperesek a halálos termékeiket nyilvánosan, megtévesztő módon,

széles körben reklámozták és forgalmazták azzal az egyetlen céllal, hogy
növeljék pénzügyi eredményeiket, tekintet nélkül arra az emberi
tragédiára és tetemes társadalmi kárra, amit a sikereik okoztak.5

A dohányzással összefüggő betegségek miatti egészségügyi költségek

több száz milliárd dollárra rúgnak. A The New York
 366

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Times szerint jelenleg 44 millió felnőtt dohányzik az Egyesült

Államokban, és öt emberből négy nikotinfüggő. Ugyanott a dohányzás
áldozatainak száma eléri az évi 440 ezret, a passzív dohányzás pedig
további 50 ezer áldozatot követel évente.6
Hogyan mérhetnénk össze azokat a bűnöket, amelyeket a pácienseim -
piti kis dílerek, akiket nagydarab rendőrök szorítanak neki a falnak a
Downtown Eastside sikátoraiban - követnek el, azokkal a vétkekkel,
amelyek az óriásvállalatok nagy tiszteletnek örvendő igazgatótanácsainak a
számlájára írhatók? 2007 májusában a Purdue Pharma nevű gyógyszer-
ipari mamutcéget bűnösnek találták „orvosok és páciensek” félrevezetése
miatt. A vállalat azt állította, hogy OxyContin nevű terméke kevésbé
addiktív, mint más ópiátok. A The New York Times tudósítása erről a
következőképpen szólt:

...ez az állítás volt a fő mozgatórugója annak az agresszív

marketingkampánynak, amelynek köszönhetően a vállalat évi egymilliárd
dollár feletti bevételt ért el csak az OxyContinnal... A régi drogfogyasztók
és a kezdők - köztük tizenévesek - gyorsan rájöttek, hogy a tabletták
elrágása, vagy az összetörésük után a por felszippantása, illetve feloldása
és beinjekciózása ugyanolyan érzést keltett, mint a heroin használata.7

Már tudjuk, hogy a vegyületek iránti addikció csak a sok közül az

egyik egészségre káros, elvakultan követett, lehetséges életmód, de elítéljük
a kábítószerfüggőket azért, mert vonakodnak abbahagyni egy olyan dolgot,
amivel magukat vagy másokat veszélyeztetnek. Miért nézzük le, közösítjük
ki és büntetjük a drogosokat, amikor közösségként ugyanolyan elvakultan
addiktak vagyunk mi is, és a saját függőségünket ugyanúgy próbáljuk
racionalizálni, mint ők?
 ADISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI367

Az ellentmondást úgy oldhatjuk fel, ha a kérdést így vála- szoljuk

meg: azért nézzük le, közösítjük ki és büntetjük a drogosokat, mert nem
akarjuk látni, mennyire hasonlítunk rájuk. A kábítószeresek sötét tükrében
világosan felismerhetők saját tulajdonságaink, de megrázzuk magunkat, és
közöljük velük, hogy az ő tükrük nem a miénk, mert különbözőek vagyunk,
ezért nincs közünk egymáshoz. Ralph kritikája minden hibájával együtt is
sérti a komfortérzésünket. Ahogyan a kemény-kábítószeresek hajszolják a
drogokat, úgy a gazdasági és kulturális életünk is arra sarkallja az
embereket, hogy elmeneküljenek mentális és érzelmi problémáik elől. A
Harpers Magaziné kiadója, Lewis Lapham találóan így fogalmaz:

A fogyasztói piacok olyan ígéreteket adnak el, amelyek szerint áruik

a gondolkodás, a magány, a kétségek, a viszontagságok, az irigység és az
öregkor fájdalmaira nyújtanak gyors enyhülést.8

Egy kanadai felmérés adatai szerint a 19-64 év közötti dolgozó

felnőttek 31 százaléka tartja magát munkamániásnak. Ezek az emberek
túlzott fontosságot tulajdonítanak a munkájuknak, amelyet „túl odaadóan
végeznek, és valószínűleg túlzottan beletemetkeznek”. A Globe and Mail
beszámolója szerint a többség alvászavarokkal küszködik, stresszes életet
él, gondok vannak az egészségével, és nem tölt elegendő időt a családjával.
A munka nem feltétlenül okoz kielégülést, mint arra a McMaster Egyetem
professzora, Vishwanath Baba is rámutat: „ezek az emberek arra fordítják a
munkájukat, az idejüket és az energiáikat”, hogy ezzel kompenzálják azt,
ami hiányzik az életükből9 - azaz ugyanarra „használják” a munkát, mint a
drogosok a kábítószert.
 368
A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Minden addikció lényege a páni félelemre rátelepülő üresség. A

drogfüggők rettegnek, és iszonyodnak a jelentől. Mindig a következő olyan
alkalom után epekednek, amelyben kedvenc kábítószerük beadása után
agyuk rövid időre megszabadul a múlt terheitől és a jövővel kapcsolatos
félelmektől - a két fő tényezőtől, amely miatt a jelen elviselhetetlennek
látszik. Mi is sokan hasonlítunk rájuk a hatástalan erőfeszítéseinkkel,
amelyekkel megpróbáljuk kitölteni lelkünk fekete lyukait, a központi űrt,
amelyben elvesztettük a kapcsolatot saját lelkűnkkel, valamint az állandó
célokkal és értékekkel. A mi fogyasztói, szerzésre szakosodott,
akcióorientált és álmokat kergető társadalmunk csak elmélyíti a lyukat, és
még nagyobb ürességbe taszít minket.
A nyugodt pillanatainkban minduntalan az elménkbe férkőző
értelmetlen zűrzavar már önmagában is addikció - és a célja is ugyanaz,
mint más függőségeké. Eckhart Tolle ezt írja erről:

Az elme egyik fő feladata, hogy megszüntesse az érzelmi fájdalmat,

vagy legalábbis harcoljon ellene - ez az egyik oka agyunk állandó
aktivitásának, de a legjobb esetben is csak ideiglenesen leplezni tudja ezt a
fájdalmat. Valójában az a helyzet, hogy minél elkeseredettebben próbál
megszabadulni tőle az elménk, a fáj dalom annál nagyobb lesz.10

A hét minden napjának 24 óráját kitöltő zaj, az e-mailek, a

mobiltelefonok, a televíziók, az internetes csevegőszobák, a multimédiás
alkalmazások, a zeneletöltések, a videojátékok és az állandó vibrálás nem
tudja kirángatni belőlünk a félelmetes belső hangokat.

*
 A 369
DISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI

Nem egyszerűen csak azért fordulunk el a keménydrogosoktól, Úgy ne

lássuk meg bennük magunkat, hanem azért is, hogy lerázzuk magunkról a
felelősséget.
Már láttuk, hogy a kábítószer-függőség leggyakrabban azoknál alakul
ki, akikkel gyermekkorukban erőszakoskodtak, vagy elhanyagolták őket. Ez
azt jelenti, hogy az addiktak nem születnek, hanem „készülnek”, és a
függőségük olyan szituációk eredményeként jön létre, amelyeknek a
kialakulására nekik maguknak nincs befolyásuk. Az ő életük annak a
lobbgenerációs családrendszernek a történetet jeleníti meg, amelynek ők
maguk is tagjai, a családrendszer pedig a szélesebb értelemben vett kultúrán
és társadalmon belül létezik. A társadalom minden egysége - a legkisebb is
- ugyanúgy tükröz valamit az egészből, mint a természet legparányibb
alkotóeleme, de a kábítószer esetében a társadalom bűne egyenlőtlenül sújt
egy kisebbséget.
Tudjuk például, hogy az Egyesült Államokban a drogokkal
összefüggésben elítéltek aránytalanul nagy hányada fekete férfi. 2002-ben a
rabok 45 százaléka volt afroamerikai, és az igazságügyi minisztérium adatai
szerint minden harmadik fekete férfi valamiért börtönbe kerül az élete
során.11 A becslések szerint a szövetségi büntetés-végrehajtási intézetekben
fogva tartottak mintegy 57 százaléka kábítószerrel kapcsolatos ügyek miatt
tölti büntetését, és ennek a rétegnek az aránya nőtt a legjobban - 37
százalékkal - 1996 és 2002 között.12 A fiatal afroamerikaiak sorsa
beszédesen jellemzi azt a társadalmat, amelyben az életüket élik. A
rendelőben megforduló páciensek között is rendkívül magas a kanadai
őslakosok aránya - és egyébként is ugyanez a helyzet Kanada kábítószeres
populációjában, illetve börtöneiben is.
Az Egyesült Államok egyik nagy tekintélyű drogszakértője, dr. Róbert
Dupont értelmezése szerint ezek a tények lénye
 370

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

gében a „tradicionális kultúrák tragikus sérülékenységei”-t tükrözik az

alkohollal és a kábítószerrel szemben. Úgy vélekedik, hogy a bennszülött
kisebbség addikciók iránti fogékonysága „a világ nagy paradoxonjainak
egyike az alkoholra és a drogokra vetítve”. Ezt írja:

Amikor azt látjuk, hogy az amerikai őslakók vagy az ausztrál

bennszülöttek szenvednek az alkoholtól és a drogoktól és a cigarettától,
akkor a valóságnak azzal a fájdalmas oldalával szembesülünk, hogy a
hagyományos kultúrák nem készültek fel a modern kábítószerekkel és a
kábítószerélvezetet toleráló értékrenddel szembeni ellenállásra.13

A kisebbségek drogozásának valószínűleg jóval specifikusabb okai is

vannak, mint az azt „toleráló értékrend”. Ha azt nézzük, milyen sokan
kerülnek ebből a rétegből a rács mögé, akkor láthatjuk, hogy az őket
„toleráló értékrend” igencsak egyenlőtlenül érvényesül.
Az első részben Serena, Celia és Angéla történetéből megtudtuk, hogy
sok öninjekciózó kábítószeres nőt komolyan bántalmazták kiskorában - a
kutatások szerint a túlnyomó többségüket. Az említett három asszony közül
kettő őslakos. A statisztikákból világosan kiderül, hogy az őslakos gyerekek
esetében jelentősen nagyobb a veszélye annak, hogy valamelyik családtagja
szexuálisan bántalmazza, mint a nem őslakos lakosságban. Ennek
természetesen nem az az oka, hogy ilyen lenne a kanadai őslakók
„veleszületett” természete. Az eredeti környezetükben, törzsekben élő
természeti népeknél gyakorlatilag nem létezik a szexuális abúzus, és az
európai gyarmatosítás előtt ugyanez volt a helyzet Amerikában is. A
lehangoló tények arról szólnak, hogy milyen a bennszülött társadalmak
viszonya a rájuk települő domináns kultúrához.
 ADISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI371

Az addikció előfutára a Simon Fraser Egyetem pszicho-

logiaprofesszora, Bruce Alexander szerint a diszlokáció.' Alexander
professzor a szót a következő értelemben használja: a pszichológiai,
szociális és gazdasági integráció hiánya a családba és a kultúrába; a
kiközösítés, elkülönülés és tehetetlenség érzése. Szerinte „csak a komolyan
diszlokált emberek fogékonyak a függőségre”.

A diszlokáció és az addikció között erős történeti kapcsolat áll fenn.

A középkori Európában általános jelenség volt a szeszesital-fogyasztás és
ünnepek alkalmával a részegség, de viszonylag kevés volt az iszákos,
alkoholista ember, és maga az alkoholizmus sem volt nagy tömegeket
érintő probléma. A szabadpiacok megjelenésével - nagyjából 1500 után -
azonban egyre nagyobb méreteket öltött, majd a szabadpiaci társadalmak
dominanciájának kialakulásakor, azaz nagyjából 1800 után dühöngő
járvánnyá alakult.14

A premodern társadalmakban nem ítélték el azokat, akik az

intoxikációs szintig túlzásba vitték valamilyen kémiai anyag fogyasztását.
Dr. Dupont szerint „ezek egyébként is olyan ritka alkalmak voltak,
amelyeket a család és a közösségek még jól tudtak kezelni... az
alkoholizmus és kábítószerezés aranykora akkor érkezett el, amikor
ugyanezek a premodern társadalmak elkezdtek stabilizálódni”15.
Az ipari forradalom után megjelent a diszlokáció: felbomlottak a
hagyományos viszonyok, a nagycsaládok, a nemzetségek, a törzsek és a
falvak. A drámai gazdasági és szociális változások széttépték az emberek
közötti kötelékeket és a kö-

* Diszlokáció: elmozdulás, elmozdítás, megzavarás, meghiúsítás - az addikciókkal

kapcsolatban valamennyi jelentés érvényes fizikai és pszichológiai értelemben is.(A ford.)
 372

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

zösségeket. Az emberek kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat, és

semmivé foszlott az az értékrend, amely az erkölcsi és spirituális
univerzumhoz való kötődés biztonságát nyújtotta. A globalizáció
eredményeként most is ez történik világszerte. Kína erre az egyik legjobb
példa. Az ország a szédületes sebességgel zajló iparosodás következtében
gazdasági szuper- hatalommá válik, ám a folyamathoz társuló diszlokáció
valószínűleg katasztrófákhoz vezet. Egész falvakat és városokat telepítenek
ki, hogy mihamarabb lezavarják az olyan megaprojekteket, mint például a
Három Szurdok Gátja. Az urbanizáció kényszerítő ereje embermilliókat vág
el a földjüktől, a hagyományaiktól és a közösségüktől. A masszív
diszlokáció szociális és pszichológiai hatásainak előrevetítéséhez nem kell
nagy jóstehetség, mert ezek már most is nyilvánvalóak. Az országban máris
el kellett indítani azt a steril fecskendőket biztosító programot, amellyel
elejét lehetne venni az AIDS - és az addikt lakosság körében megjelent más
tömeges fertőzések - további félelmetes sebességű terjedésének. A pekingi
egészségügyi minisztérium adatai szerint a jelenleg már 650 ezernél is több
HIV-fertőzött/AIDS-es fele kábítószeres, és a közös fecskendők használata
miatt lettek fertőzöttek.16 Nem lehet kétségünk felőle, hogy a szociális
hanyatlás következményei - az elidegenedés, az erőszak és a függőségek -
hamarosan sürgős intézkedést igényelnek majd a kínai hatóságok, tudósok
és egészségügyi szakemberek részéről. Számos fejlődő ország olyan
igyekezettel utánozza a Nyugat gazdasági modelljét, hogy közben elfelejtik
levonni a tanulságokat azokból a működési zavarokból, károkból és
betegségekből, amelyeket a nyugati társadalmi modell generált.17
A diszlokáció csapását legjobban a kisebbségek, így az ausztrál
bennszülöttek, Észak-Amerika őslakói és az egykori afrikai rabszolgák
leszármazottai szenvedték meg. A feketéket
 ADISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI373

nemcsak a szülőföldjüktől, a kultúrájuktól és a közösségeiktől

szakították el, hanem gyakran még a legközvetlenebb családtagjaiktól is.
Emellett rabszolgák voltak, majd a rabszolgaság eltörlése után következett a
faji megkülönböztetés, amely si- ralmas gazdasági helyzetükkel együtt
szinte elviselhetetlenné tette az afroamerikai családok életét - immár
szükségtelen ecsetelnünk az addikciót okozó hatásokat. Ugyanilyen
nyilvánvaló az is, hogy a munkanélküli, tanulatlan, az „Amerikai Álom”
gazdasági ígéretéből kizárt fiatal feketék számára miért vonzó a
drogdílerkedés.
A kanadai őslakosok elűzése, földjeik kisajátítása, a kizsákmányolásuk
és a velük szemben elkövetett közvetlen erőszak mindenki által jól ismert,
ezért nem szorul külön magyarázatra. Az észak-amerikaiak már a fehér
hódítás előtt is ismerték a dohányt és sok más függőséget okozó vegyületet
is. Ugyanígy nem volt újdonság számukra az alkohol - a mai Mexikó, illeve
Del-Amerika területein -, valamint az olyan potenciálisan ad- diktív
tevékenységek, mint a szex, az evés vagy a szerencsejáték. Dr. Alexander
azonban rámutat, hogy az antropológusok munkáiban szó sem esik „semmi
olyasmiről, amit teljes joggal függőségnek lehetne nevezni... még azok a
törzsek is, amelyek ismerték az alkoholt, csak módjával, ünnepélyes keretek
között használták”.
Az európaiak tömeges bevándorlása Észak-Amerikába, és a
kontinensen zajló gazdasági átalakulás beszűkítette az őslakók mozgásterét.
Könyörtelenül kifosztották és tönkretették élőhelyeiket, ellehetetlenítették
hagyományos megélhetésüket, elértéktelenítették a szellemi tradícióikat,
állandó diszkriminációnak tették ki őket, emellett az egyébként is szegény
népeket folyamatosan kizsákmányolták - és ezek a folyamatok voltaképpen
a jelenben is zajlanak. A gyermekeket elragadták és elidegenítették a
családjaiktól, és akaratuk
 374
A SÓVÁRGÁS DÉMONA

ellenére olyan „civilizáló” intézményekbe zárták, ahol nem volt részük

másban, csak kulturális elnyomásban, érzelmi és fizikai bántalmazásban,
valamint szexuális kizsákmányolásban.
Jó lenne, ha azt mondhatnánk, hogy társadalmunk rádöbbent az
őslakosokkal szemben fennálló történelmi, morális és gazdasági tartozására.
Volt rá néhány példa, de összességében folytatódik a gazdasági
kizsákmányolás, továbbra is megvonják történelmi jogaikat, és úgy
„patronálják” őket, hogy közben kontroll alatt tartják őket. Kanada
fontosnak tartja, hogy harcoljon az afgánok egészségéért, oktatásuk és
életkörülményeik javításáért, de még csak a közelében sem jár annak, hogy
ugyanezeket az alapvető dolgokat biztosítsa az Első Nemzet* polgárainak.
Az itteni bennszülöttek életkörülményei és szociális helyzete még a
harmadik világ mércéi szerint is siralmasak. Ilyen körülmények mellett a
sokat szenvedett, diszlokált és elnyomott emberek között a fájdalom és a
szenvedés folyamatosan átöröklődik egyik traumatizált generációról a
következőre. Nem véletlen, hogy Serena és az anyja is ugyanazon a
Downtown Eastside-i szállón lakik, és a pácienseim között nem ők az
egyetlen ilyen anya-gyermek páros. Észak-Amerikában - az Egyesült
Államokban ugyanúgy, mint Kanadában - nincs egyetlen olyan réteg sem,
amely pszichológiai és szociális értelemben nagyobb elnyomásban
részesülne, mint az őslakó asszonyok. A 25-44 év közötti bennszülött nők
ötször gyakrabban halnak meg erőszakos cselekmények következtében,
mint a normál populációban.18 Az Egyesült Államok igazságügyi
minisztériumának adatai szerint élete során minden harmadik őslakos nőt
megerőszakolnak, ami csaknem kétszerese a 18 százalékos országos

* A Kanada területén élő bennszülött törzsek gyűjtőneve.(Aford.)

 ADISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI375

átlagnak - az esetek túlnyomó többségében a cselekményt nem

bennszülött férfiak követik el.19
Mióta a Portlandben dolgozom, különösen gyakran gondolkodom el
azon, hogy a kanadai társadalom mikor kér már végre bocsánatot az Első
Nemzettől a kizsákmányolásért es az okozott szenvedésekért - ahogyan
ugyanezt kellene tenni a kanadai japánokkal is, akiket internáló táborokba
zártak a 11. világháború alatt. Ehhez óriási bűntudat kellene - és hatalmas
szégyenérzetünknek kellene lennie ahhoz is, hogy visz- szaállítsuk a
helyzetüket és a jogaikat. Valószínűleg ezért nem vállaltuk soha a
felelősséget.
*

Mivel az emberi kultúra és viszonyok képtelenek adaptálódni a gyors

gazdasági és szociális változásokhoz, ezért a diszlokáció továbbra is a
modern élet egyre dominánsabb folyamata marad. A társadalom szinte
minden szegmensére kihat a családi élet felbomlása és a stabil közösségek
eróziója. Még a legszűkebb értelemben vett család is óriási nyomás alatt áll
a válások magas száma és az egyszülős háztartások miatt, de sok esetben
azért is, mert egyik vagy mindkét szülő kénytelen az otthonától távol
munkát vállalni. Sok olyan gyermek van, akiket nem bántanak, nem
hanyagolnak el, szerető szüleik vannak, de a helyi kulturális és gazdasági
helyzet aláássa elsődleges érzelmi kapcsolataikat a szüleikkel, és ennek
katasztrofális következménye lesz a fejlődésükre. Mivel a szülőgyermek
kapcsolat egyre gyengébb, ezért a gyermekek egyre jobban egymásra
vannak utalva - ami teljességgel ellentmond a dolgok természetes
rendjének.
Sok állatfaj mellett elsősorban az emlősöknél - és legfőképpen az
embernél - a fiatalok normálisan a szülő védelme
 376

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

alatt maradnak addig, míg el nem érik a felnőttkort. Az éretlen

egyedek nem tudják elég éretté nevelni saját csemetéiket - nem tudják
maradéktalanul ellátni tápláló, fenntartó, illetve modellszerepüket, és nem
lehetnek jó mentorok. Nincsenek rá felkészülve, hogy orientáljanak,
irányokat és értékeket közvetítsenek. Ennek egyenes következménye a
gyermekek egymásra utaltsága, amit pszichológus barátom, Gordon
Neufeld úgy nevez, hogy társorientáció, és aminek a megnyilvánulásai
fokozódó éretlenség, elidegenedés, erőszak, valamint korai szexualizáció az
észak-amerikai fiatalság körében.
További következményként a fiatalok addiktív viselkedés- mintákba
ássák bele magukat. Több - állatokon és embereken végzett - megfigyelés is
ismételten igazolta, hogy az azonos életkorúak közötti kapcsolatok
megerősödése és a szülőkhöz való kötődés gyengülése fokozza a
függőségek iránti hajlamot. Az egymás között felnevelt majomkölykök
nagyobb valószínűséggel fogyasztanak alkoholt, mint azok, amelyeket az
anyjuk nevelt fel.20 Az „egyívásúakhoz tartozás” a Drug and Alcohol
Dependence (Drog- és alkoholdependencia) című folyóirat egyik
közleménye szerint „valószínűleg a legerősebb olyan szociális faktor,
amelynek alapján előre vetíthető a kémiai anyagok kamaszkori
használatának kialakulása”.
A szakemberek általában úgy vélik, ennek az lehet az oka, hogy a
fiatalok rossz példát állítanak egymás elé. Ez azonban csak az igazság egy
része. A mélyebb ok az, hogy az egymás emocionális elfogadásába
kapaszkodó kamaszok fogékonyabbak azokra a sérülésekre, amelyeket
magukhoz hasonlóan éretlen, ezért a kölcsönös érzelmi függést sem
érzékelő társaik okozhatnak nekik. Sokkalta nagyobb stressz éri őket, mint
azokat, akik jó kapcsolatban vannak felnőtt szüleikkel.
Itt nem arról van szó, hogy a gyerekek természettől fogva kegyetlenek
lennének, hanem egyszerűen csak arról, hogy
 ADISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI377

Éretlenek. Gúnyolnak, kötekednek és elutasítanak. Akik elvesztették a

kapcsolatot a szüleikkel, azért keresik a hasonszőrűek társaságát, hogy ne
kelljen magukat puszta önvédelemből érzelmileg kikapcsolniuk. Az otthoni
erőszaknak kitett gyermekek emocionális önkikapcsolása - amelyet dr.
Gordon Neufelddel közösen írt könyvünkben úgy neveztünk
el, hogy „veszélyes menekülés az érzések elől” - nagyban növeli a
motivációt a kábítószerek használatára.21
*

Röviden azt mondhatjuk, hogy az addikciós folyamat azokban megy

végbe, akik diszlokációt szenvedtek el, és akiknél zavar keletkezett a
normális emberi közösségi kapcsolataikban - bántalmazták vagy
elhanyagolták őket, nem megfelelően ráhangoltak a kapcsolataik,
gyermekkorukban, tinédzserként egyívásúakhoz kénytelenek tartozni, vagy
olyan szubkultúrák tagjai, amelyek történelmi okokból ki vannak téve a
kizsákmányolásnak vagy az elnyomásnak.
A társadalom igazi természetének megismeréséhez nem elég az elért
vívmányok felmagasztalása - ahogyan azt a vezetők előszeretettel teszik -,
hanem meg kell nézni a gyenge pontokat is. Ehhez muszáj elmenni a
vancouveri Downtown Eastside-ra a droggettóba vagy más városok hasonló
negyedeibe, hogy gazdasági és szociális kultúránk mocskait is
megfigyelhessük - vagyis annak a képnek a visszáját, amelyet egy
humánus, virágzó, egyenlőségen alapuló társadalomról vágyakozva
elképzelünk. Látjuk, hogy nem becsüljük meg eléggé a családot, nem
védjük megfelelően a gyermekeinket, nem szolgáltatunk igazságot a
bennszülötteknek, és kegyetlenek vagyunk azokkal, akik már amúgy is
sokkal többet szenvedtek, mint azt a legtöbb ember el tudná képzelni.
Ahelyett,
 378

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

hogy belenéznénk az előttünk álló sötét tükörbe, elfordulunk tőle, hogy

ne lássuk benne saját visszataszító képünket.
A Tóra szerint Mózes testvére, Áron azt az utasítást kapta, hogy
vegyen magához két szőrös kecskét, „vessen rájuk sorsot” (azaz jelölje meg
őket), és járuljon velük az Úr színe elé. Az egyik kecskét az emberek bűnei
miatt kellett elhajtania - ezt fel kellett áldoznia az Úrnak -, a másik kecskét
pedig állassa elevenen az Űr elé, hogy engesztelés legyen általa, és hogy
elküldje azt Azázelnek a pusztába.22 Utóbbi kecske volt a bűnbak, amely
miután elkergették, kitaszított lett, és el kellett menekülnie a sivatagba.
A drogfüggők napjaink bűnbakjai. Be kell látnunk, hogy kultúránk
úgyszólván elcsábít minket saját magunktól olyan külső tevékenységek felé,
amelyek enyhítik az unalmat, és elterelik a figyelmet a problémákról. A
keménydrogosok ennek a terelésnek az áldozatai. Az ő egész életük a
menekülésről szól. Mi, többiek változó sikerrel fenn tudjuk tartani a
látszatot, de csak azon az áron, hogy a kábítószereseket száműzzük a
társadalom peremére.
Máté evangéliumában Jézus ezt mondja:

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.

Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen
mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.
Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a
gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?
Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a
szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van?

4HM-
 A DISZLOKÁCIÓ ÉS AZ ADDIKCIÓ TÁRSADALMI GYÖKEREI 379

Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj

arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!13

A következő fejezetekben megvizsgáljuk, hogyan kellene hoz-

záállnunk az addikciókhoz, ha komolyan akarnánk venni Jézus szavait.
Meglátjuk majd, hogy az ő szánalma tökéletesen illeszkedik ahhoz, amit a
tudomány mond a függőségekről.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Ismerd meg ellenségedet!

A torontói rendőrség szexuális bűnökkel foglalkozó részlegének
vezetője, Paul Gillespie nyomozó őrmester sok gyermeket mentett meg az
internetes pornográfia hiénáitól. Amikor nyugdíjba ment, a Globe and Mail
róla szóló írásában az állt, hogy a rendőr az ebben a munkakörben töltött
hat esztendő alatt sem tudott hozzáedződni az ott tapasztalt
szörnyűségekhez.

Paul Gillespie még mindig nem tudott hozzászokni azoknak a

gyermekeknek a jajveszékeléséhez és a szenvedéseik látványához, akiket
molesztáltak, megerőszakoltak, majd az erről készült videójukat feltették a
világhálóra.
- Ezek a felvételek elképzelhetetlen szörnyűségeket ábrázolnak -
mondja Kanada egyik legismertebb gyermekpornográfia ellen harcoló
rendőre.
Ugyanakkor ő a magányosan szenvedő gyermekekről készült
állóképeket tartja a leginkább szívhez szólónak:
- Ok nem sikoltoznak, csak beletörődnek - mondja az ezeken a
képeken látható kisgyerekekről. - Halottak a szemeik. Látszik, hogy a
lelkűk már megtört.24

Halott szemek, megtört lelkek: ez a részvéttel teli ember így foglalja

össze a megbecstelenítőit gyermekek sorsát, ugyanak-
 Ismerd meg ellenségedet:

381

kor a szavaiban keserű irónia bujkál. A szerencsétlen gyermekek élete

nem ér véget, amikor megmentik őket - ha ugyan megmentik őket, mert a
legtöbbet sohasem sikerül. Sokukból olyan tizenéves lesz, akinek a lelke
sohasem gyógyul be, és a szeme is örökre halott marad. A további életük is
a rendőrségen és a bíróságokon folytatódik, mert akkor már senki sem
szánakozik rajtuk, és sebezhetőnek sem látszanak. A társadalom
perifériáján tengődnek tovább mint tolvajok, rablók, bolti szarkák; mint
kábítószerért vagy aprópénzért olcsó szexet kínáló, lepukkant prostituáltak;
mint utcai vagy a kokaint olcsó hotelszobáikból terítő drogdílerek.
Általában kemény, öninjekciózó drogosokká válnak, és elindulnak Kanada
nyugati része felé a melegebb éghajlat és a vancouveri Downtown Eastside
- a drogosok Mekkája - vonzása miatt. Itt már Gillespie nyomozó őrmester
kábítószer-ellenes kollégái tartják rajta éles szemüket ezeken az embereken.
Rendszeresen megmotozzák őket a sikátorokban, hogy elkobozzák tőlük a
kábítószert vagy a használatához szükséges eszközöket, és időről időre
bevarrják némelyiküket a börtönbe.
Néhány régebben szexuálisan bántalmazott drogossal nem könnyű
zöldágra vergődni. Ápolatlanok, koszosak, ravaszak, manipulatívak és
ellenszenvesek. Egyszerre félnek a hatósági emberektől, miközben
megvetik, és provokálják őket. A rendőrök sem mindig bánnak velük
kesztyűs kézzel. Nem mintha a zsaruk hajlamosak lennének az erőszakra,
de ez elkerülhetetlen következménye annak, amikor egy csaknem törvényen
kívüli és egy teljes fizikai autoritással bíró csoport között megszűnnek az
emberi interakciók. Nekem is volt alkalmam megtapasztalni, mi történik az
ilyen helyzetekben, amikor a Hastings Streeten tett körutaimon
megállítottak a rendőrök - egyszer tilosban mentem át az úttesten, egyszer
pedig a járdán kerékpároztam. A közegek hangneme egy pillanat alatt
sokkal
 382

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

kedvesebb lett, amikor a jogosítványomban meglátták, hogy nem

környékbeli vagyok. Teljesen elveszett lettem volna, ha a papírjaimból az
derül ki, hogy egy korlátozott, gettósított területen élek, ahol ezeknek az
egyenruhás fegyvereseknek korlátlan a hatalma... ha kiderülne, hogy olyan
szerek iránt vagyok függő, amelyek miatt ők kötelesek lennének ellenem
eljárni... ha nem számíthatnék a barátaimra és a családomra, akik
felemelnék az érdekemben a szavukat, ha bajba kerülnék.
Olyan zsarukat is láttam, akik nyugodtan, sőt kedvesen bántak a
pácienseimmel, de az addiktjaim felé általában nem ezt az arcukat mutatják.
A Downtown Eastside-i kábítószeresek pontosan tudják, hogy nem
szállhatnak szembe a hatóságokkal - sem a jogérvényesítőkkel, sem az
egészségügyiekkel.
- Ki hinne nekem? Én csak egy drogos senki vagyok! Ezt a mondókát
gyakran hallom, amikor panaszkodnak, hogy megverték őket a börtönben
vagy a sötét utcán, és amikor a nővérek vagy az orvosok durván bánnak
velük a sürgősségi osztályon. Az ilyen élmények csak megerősítik bennük a
tehetetlenség érzését, amely gyermekkoruk óta kíséri őket.
A kábítószeresek többé-kevésbé rendszeresen visszatérő „vendégek” a
bíróságokon a függőségüket támogató bűncselekményeik miatt. Néhány
bíró tisztában van vele, hogy ezeknél az embereknél az addikció egyfajta
védekezés az ellen, amit azelőtt éltek át, hogy a szemükben kihunyt a fény:
a heroinozást a fájdalmuk, a kokainozást az eltompult lelkűk miatt
folytatják. Némelyik bíró együtt érző velük; a lelkűkre beszél, hogy
változzanak meg, és megpróbálja lehetővé tenni nekik, hogy használhassák
azt a vékonyka menekülőösvényt, amelyet a szociális és jogrendszerünk
felkínál. Más bírák úgy tekintenek rájuk, mint a leghitványabb gazfickókra.
Ám akármilyen legyen is a bíró - szánakozó vagy rideg és elutasító -, a vége
mindig az,
 Ismerd meg ellenségedet!

383

hogy a drogfüggő bűnözők börtönbe kerülnek. Olyan intézményekbe

zárják őket, ahol félelem és erőszak uralkodik, és ahol pontosan ugyanazt
élik majd át ismét, amit életük elején és azóta is folyamatosan
végigszenvedtek: a kétségbeesést és az elszigeteltséget. A börtönnek azért
van némi pozitívuma is: az elítéltek kénytelenek felfüggeszteni a
kábítószerezést, és ez a kényszerszünet nagyon is szükséges a számukra.
Más kérdés, hogy a szabadulásuk után többnyire azonnal visszaszoknak, és
hamarosan ismét elkövetnek valamilyen törvénytelenséget, hogy
megszerezzék a betevő löketűket.
*

Minden háborúban vannak ellenségek. A drogellenes harcban

leggyakrabban azok a gyerekek lesznek az ellenségek, akiket Gillespie
nyomozó őrmester nem, vagy csak későn tudott megmenteni. Persze nem
ők a fővezérek, és a hasznot sem ők fölözik le. Ők csak egyszerű
lövészárok-töltelék közkatonák - ennek megfelelően ők szenvednek a
legtöbbet, és ők hagyják ott a fogukat, mint a háborúkban általában.
Katonai szakkifejezéssel élve belőlük lesz a „járulékos veszteség”.
Ha kinézünk a Portland Szálló ablakából a Hastingsre, akkor a
drogellenes háború a járdán térdeplő, várandós Celiában manifesztálódik,
akinek a háta mögött megbilincselik a kezét, míg ő meredten bámulja a
földet. Gillespie nyomozó őrmester nem tudott segíteni rajta, amikor
kislánykorában az éjszakai köpködős rituálék közben megerőszakolta a
mostohaapja, így a drogellenes háborúban ő is ellenség lett.
Ellenségnek számít a drogellenes háborúban egyik baj- társa, a
harmincnyolc esztendős Shawn is , aki néha eltűnik a metadonprogramból.
Amikor nem jelenik meg a rendelőben a megbeszélt időpontban, szinte
biztos, hogy börtönben van. Kis
 384

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

stílű, hajléktalan tolvaj, ezért általában csak rövid időre szokták

bekasztlizni. Egyszer valamiért egy egész évet kapott, de jellemzően inkább
csak heteket vagy hónapokat szabnak ki rá. Sok más drog mellett a kokain a
fő kábítószere, amit öntudatlanul kezdett el használni - nem diagnosztizált
és nem kezelt - figyelemhiányos hiperaktív zavara kúrálására. Ahogyan az
iskolás éveiről beszél, abból egyértelmű az ADHD diagnózisa:
- Nagyon untam, hogy állandóan mozdulatlanul kellett ülnöm, és csak
az órát figyeltem, hogy mikor mehetek már ki végre az osztályból. Tisztára
olyan volt, mint a börtönben. Képtelen voltam odafigyelni.
Az egyik szociális munkás karolta fel az utcán, és elküldte hozzám egy
kitöltött beadvánnyal, hogy igazoljam Shawn fogyatékosságait, így
remélhetőleg nem kell majd tovább csöveznie. Teljesen fölösleges lenne
leírnom a részletes élettörténetét, de tanulságos lehet az, ahogyan az
ellenség jellemzi saját magát, ezrét Shawn engedélyével betűhíven - a
hibákkal együtt - idézem a beadványból az általa kitöltött egyik rubrikát.

Legjob tudásai írom le az indokokat. 11-12 éves koromba kezdődőt,

amikor rósz emberi társaságba keverettem. Mer ezután kábé 18 évet
börtönbe ültem az életem 37jéből. Ahonnan indultam, és ahogyan látam,
naggy probléma volt az életemel és rósz befojás, mert például amikor 18
évesen látam tőlem 7-8 méterre emberek meggyilkolását és önygilkolást is.
Plusz mostan a Vankuver legrosszabb uccáiban lakok a sikátorokba ahol
vénás heroinozást és kokainozást követek el hajléktalanul lakok és
szállókba 15 éve mínusz a börtönbe töltőt idő. A vénázástól hepatitusz C-
m is van. Plusz nem tudom a pénzét jól beosztani az adikciózástól.
Alkholfügötől nőttem fel aki Fizikusán verte Anyámat meg minket a
gyerekeket. "***
 Ismerd meg ellenségedet!

385

Fizikusán fügők a metadontól ezér nagy a korlátozás ara amiből

extra pénzem lehetne mer mióta ez történt elvesztetem azt sok önbecsülést
és enyhe paranoiát kaptam el a társaságba amire gyogyszerezek.
(szándékos helyesírási hibák. A ford.)
Eza rövid indolás amiért nekem rokantossági támogatás kel.

Ksözönömszépen az elolvasást.

Ennek a férfinak komoly ADHD-je van, tanulási nehézségei vannak,

poszttraumatikus zavarokkal küszködik, súlyos drogfüggőségben szenved,
nincs szakmája, és nincsenek, de korábban sem voltak sikeres emberi
kapcsolatai - a rendőrök pedig időt, energiát és fáradságot nem kímélve
nyomoznak utána, majd letartóztatják A törvény betűje által előírt módon
bizonyítékokat gyűjtenek ellene; a bíróságon csak szociálisan érzékeny, de
rosszul fizetett védőket kap a jogsegélyszolgálattól; a végén pedig tanult
bírák dörgedelmes figyelmeztetésben részesítik, és börtönbe küldik - újra és
újra. Ez tehát a nagybetűs Drogellenes Háború!
Egy másik ilyen ellenség volt a vietnami háborút is megjárt Raymond,
aki már nem él - AIDS-ben halt meg, miután elutasította a kezelést, ezért a
betegség fokozatosan tönkretette az immunrendszerét, és aláásta az
egészségét. Az életéről nem sokat tudtam, csak annyit, hogy a családjában
más addiktak is voltak. Raymond mérnök volt, mielőtt a függőség a
markába kaparintotta. A Downtown Eastside-on kokaint árult, abból tartotta
fenn magát. Az a kislányosan kinéző Lisa volt az egyik ügyfele, akiről a
tizenötödik fejezetben volt szó. Ha már itt tartunk, ez a nő is az ellenségek
egyike, ezért megérdemli, hogy vele is foglalkozzunk. Némi betekintést
nyújt a gondolataiba és világába az a firkálmány, amelyet a haldokló
Raymondnak írt. Most is pontosan idézek:
 386

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Raymond R urnak!
Bocs hogy megint patanás vagyok a segeden. De én csak egy droggos
vagyok! aki nemtehet róla hogy muszály segítségedet kérnie. Azér
csinálom ulyra és újra mer tartom a szavam hoyg fizetek és eztet te is
tudod pontossan.
Naggyon hálásvagyok azér amit teszel értem és ezér tisztelek is
nagyon és pontossan kifizetem amit adsz pedig te aszondod nem tartozom
enyivel erre én aszondom hogy igaziból még tőbei is.
Raymond te tudod hogy én nem loppok meg csaliok kü- lönössen
nem tölled aki eséjt adót hogy bizonyítsam hogy nem használak ki tégedet
és sémijén módon nem károsittalak meg. Mostan az én lellkem naggyon
nehéz miatad. még te is aztat hiszed, hogy elopptam a pénzedet. Ez nekem
télleg naggyon fály még a végin béllé is hallok mer te azal vádolsz hogy én
egy lepukant drogos vagyok Oké mindenkki téveddhet de miért mondod
aztat hogy én nem fizettek amikor én igennis fizetek
Tudod utojjára amikor megvádoltál mer te ezeknek a csaj- joknak
hiszel. Reméltem mostan majd magattol is vádolsz és nem azér amit
rollam mondanak mer te elégg okos és intelegens vagy hogy saját döntést
hozol.

Lisa drogdíleréhez intézett - az ő mércéjéhez képest már-már irodalmi

- könyörgése egy nagyobb probléma felé mutat. Azt hiszem, ha mi
egyénként és a társadalmunk is „elégg okos és intelegens” módon hoznánk
meg a döntéseinket, akkor nem büntetnénk a függőket, és nem viselnénk
háborút Celia, Lisa, Raymond, Shawn és a társaik ellen. Ki kellene kiáltani
a békét!
„Mindenkki téveddhet”, ahogy Lisa írja - a drogellenes háború volt az
egyik ilyen tévedésünk, mint azt majd hamarosan látjuk.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Az elbukott háború
A háború meghirdetése után valamelyest csökkent a hazafias hevület,
és józanabb nézetek kerültek előtérbe. Amikor ez a könyv nyomdába kerül,
még mindig nem látszik a borzalmas iraki erőszakcselekmények vége, és
nap mint nap újabb merényletekről, támadásokról érkeznek tudósítások Az
Egyesült Államokban egyre többen ítélik el az iraki háborút. Egyre
kevesebb ember támogatja a céljait és azt a módszert, ahogyan ezeket a
célokat el akarják érni. Kanadában ugyanilyen kritikák hangzanak el a
kormány afganisztáni „küldetésével” kapcsolatban is, mert a távoli
országban egyre nagyobbak a katonai és a polgári veszteségek.
A mindkét konfliktussal kapcsolatban felmerülő kérdés más
háborúkra, köztük a drogellenes harcra is vonatkozik: érvényesek és
elérhetőek-e a deklarált célok? Elképzelhető-e, hogy a terveinknek
megfelelően valaha is elérjük ezeket a célokat? Mindez milyen emberi és
anyagi ráfordításokkal, illetve áldozatokkal lehetséges? Az iraki és
afganisztáni intervencióval ellentétben a drogellenes háború már hosszabb
ideje zajlik - azaz inkább csak vánszorog. Richard Nixon 1971- ben hirdette
meg, de valójában már a XX. század első éveiben lefektették az alapelveit,
és a küzdelem is lényegében ekkor
 388

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

kezdődött el. Ám ha objektíven nézzük, kiderül, hogy a harc retorikája

és gyakorlata is felejthető.
Ha pedig az erkölcsi és emberi oldalát nézzük, akkor ez a háború
egyenesen visszataszító. Peaceful Measures: Canadas Way Out of the
„Waron Drugs” (Békés megfontolások; hogyan léphetne ki Kanada a
„drogellenes háborúból”) című könyvében Bruce Alexander ezt írja:

Minden háború legfeltűnőbb jellegzetessége az erőszak. A háborús

mentalitás kettéhasítja a világot nemes szövetségesekre és megvetendő
ellenségekre, továbbá igazol minden olyan intézkedést, amely segít a
fölény megszerzésében - beleértve az ártatlan kívülállókkal szembeni
erőszakot is... A háborús mentalitás kikapcsolja a normális emberi
könyörületet és intelligenciát.25

Mindez a drogellenes háborúra is igaz: a könyörület és a szánalom

hiánya világosan látszik a Downtown Eastside-i pácienseimen, és a
nemzetközi méretekben okozott kárai, megrendítő gazdasági és szociális,
valamint a harmadik világban tapasztalható destruktív környezeti hatásai is
nyilvánvalóak.
A kanadaiak számára elegendő, ha csak átnéznek a határon az Egyesült
Államokba. A két ország közötti politikai és társadalmi attitűd
különbözőségei ellenére sok a kulturális hasonlóság. Az Egyesült Államok
agresszívan rá akarja erőltetni kábítószerekkel kapcsolatos nézeteit a
világra, és ennek érdekében óriási nyomást fejt ki más országokra.
Ugyanakkor még mi, a közvetlen szomszédságukban élő kanadaiak sem
tettük maradéktalanul magunkévá az ő elveiket, és ez elsősorban a kisebb
mértékű korlátozásban nyilvánul meg. Ezzel együtt is a hatalmas amerikai
nyomás ellenében - minket is beleértve - más országoknak nágyon nehéz
felvilágosultabb
 AZ ELBUKOTT HÁBORÚ

389

drogellenes stratégiát alkalmazni - mint azt majd a huszonnyolcadik

fejezetben láthatjuk.
Céljaimat és könyvem kereteit is messze meghaladja az Egyesült
Államok által vezetett kábítószer-ellenes harcok alapelveinek és globális
kárainak a részletezése. Ezek az in- lormációk egyébként is könnyen
hozzáférhetők különböző lorrásokból. Az egyik ilyen forrást annak a Norm
Stampernek az írásai jelentik, aki Seattle rendőrfőnöke volt, majd nyugdíjba
vonulása után a drogok dekriminalizálásának a szószólója lett. Ezt írja:

Gondoljunk bele ennek a háborúnak a tényleges káraiba: több

tízezer; egyébként ártatlan amerikai került börtönbe, sokan 20 évre, sokan
egész életükre; családok szakadtak darabokra; drogdílereket és véletlenül
arra járó ártatlanokat lőttek le az ideákon... Az Egyesült Államok
kábítószer-ellenes harca politikai instabilitást, hivatali korrupciót,
egészségügyi és környezeti katasztrófái okoz az egész világon. Az általa
szponzorált háború valójában a szegények ellen folyik, akik önmagukat is
alig tudják fenntartani, ezért eleve vesztésre vannak ítélve.26

Már akkor is a drogellenes harcok teljes kudarcáról beszélnénk, ha az

lenne a céljuk, hogy megakadályozzák a kábítószerek fogyasztását, vagy
elvegyék tőle a drogosok kedvét. Jelenleg már példa nélküli az észak-
amerikai kábítószeresek magas száma, és a velük szemben tanúsított
tolerancia is példátlan. A Norm Stamper által ismertetett adatok szerint 77
millió azoknak az amerikaiaknak a száma, akik használtak valamilyen
kábítószert. Az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma szerint 1980
és 2002 között megháromszoro-

* Például azért, mert a világ sok országában vegyszereket használnak a koka- és

mákültetvények elpusztítására.(A szerző)
 390

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

zódott azoknak az elítélteknek az aránya - 1980-ban 100 ezer lakosból

139, 2002-ben már 476 akiket droggal kapcsolatos bűncselekmény miatt
ítéltek el. A volt rendőrfőnök szerint „ez rengeteg ellenség”.
A háború abban a tekintetben is elbukott, ha azt nézzük, hogy hogyan
védte meg az embereket és közösségeket, illetve milyen mértékben javította
az életminőséget. A Downtown Eastside-i addiktak személyes élettörténete
és a statisztikák is világosan jelzik, hogy óriásiak az emberi életekben mért
károk. Az Egyesült Államok kerületi bírája, John T. Curtin így ír erről:

Az egyik eredmény különösen mellbevágó, és számos generáción át

gyakorol majd szörnyű hatást az amerikai életre: ez a kábítószer miatt
börtönbe került nők számának elképesztő emelkedése. 1980 és 1996 között
ötszörösére nőtt a börtönökben fogva tartott asszonyok száma. A drog
miatt elítéltek között rengeteg az egyszerű kábítószerküldönc és a
lényegében ártatlan, úgynevezett „bűnpártoló”. Megmerem kockáztatni
azt a kijelentést, hogy egyetlen asszony sem volt semmilyen drogbanda
feje. Nagyon sok köztük a kisgyermekes anya, akiknek a gyermekei most
semmilyen ellátásban sem részesülnek... A következő években a nemzet
keservesen megszenvedi majd az ezekkel az anyákkal szemben alkalmazott
megtorlást.27

A háború tökéletesen sikertelen volt abban a vonatkozásban is, hogy

megszüntesse, vagy legalább korlátozza a nemzetközi drogkereskedelmet.
Teljes kudarcba fulladt az a próbálkozás is, hogy visszaszorítsák azoknak a
növényeknek a termesztését, amelyekből a főbb kábítószereket kivonják. A
drogellenes háborúban elért győzelmekre vonatkozó hivatalos bejelentések
semmivel sem megbízhatóbbak, mint azok, amelyek az
 Az ELBUKOTT HÁBORÚ

391

iraki aki háború sikereiről szólnak. A The New York Times egyik
tudósítója ezt jelentette Afganisztánból:

Néhány héttel azelőtt, hogy elindultam Helmandba, John Wiilters, a

Fehér Ház drogügyi főreferense egy sajtótájékoztatón büszkén jelentette
be az újságíróknak, hogy az afgán hatótokkal karöltve sikerült jelentősen
csökkenteni az országban az ópiummák-ültetvények összterületét. A
kongresszus több százmillió dollárt irányzott elő erre a célra, valamint a
kereskedelem visszaszorítására. Ugyanakkor az ENSZ szeptemberi
jelentése szerint az idei terméshozam minden korábbi rekordot
megdöntött: a tavalyi 4100 tonnával szemben idén Afganisztánban 6100
tonna ópiumot állítottak elő.28

Washington háborúja a dél-amerikai „hátsó udvarban” sem volt

sikeresebb. A The New York Times egy másik cikkében ez áll:

Kolumbia az elmúlt évtizedben 5 milliárd dollárnyi segélyt kapott az

Egyesült Államoktól a kábítószer-ellenes küzdelemre és a drogbárók
lázadásainak a leverésére. Ez a dél-amerikai ország kapta a legnagyobb
támogatást, ennek ellenére továbbra is a világ legnagyobb
kokaintermelője - innen származik az Egyesült Államokban eladott
mennyiség 90 százaléka.29

Az elképesztő nyomorban az emberek kénytelenek továbbra is azt

termelni, amitől valamelyes segítséget remélnek siralmas gazdasági
helyzetükre, és nincs más választásuk, továbbra is árulják a terményeiket. A
hasznot azonban végül nem az afgán vagy a kolumbiai földművesek fölözik
le, és még csak nem is az Egyesült Államok vagy Vancouver sarki dílerei,
hanem a drogkartellek, a bűnszövetkezetek és azok, akik mindezt lehetővé
teszik nekik: a világszerte megtalálható korrupt poli
 392

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

tikusok, kormánytisztviselők, jogászok és rendőrök. Ha olyan a

törvénykezési rendszer, hogy az a kábítószer-terjesztők és bűnsegédeik
érdekeit szolgálja, akkor senki sem tehet semmit - hacsak azt nem, hogy a
cigarettát is csempészárunak nyilvánítja. Amiből persze az illegális
kereskedőknek összességében még nagyobb haszna származna, de eléggé
valószínűtlen, hogy az adóra éhes kormányok és a profitorientált
dohánygyárak ezt hagynák.
A brit columbiai egyetem közegészségtan-professzora, dr. George
Povey szerint 1995-ben az illegális drogok használata 805, az alkohol 6507,
a dohányzás pedig 34 728 kanadai halálát okozták. „Akkor hol van a
dohányzásellenes háború?” - teszi fel a kérdést.30
2005-ben a brit kormány megbízásából készítettek egy tanulmányt,
amelyből kiderül, hogy a jelenlegi törvényi szabályozás mekkora hasznot
hajt a drogkereskedőnek, és menynyire nevetségesen impotens a terjesztés
megakadályozásának területén. A The Guardian beszámolója szerint:

A heroin fő kereskedőhálózatainak a profitja akkora, hogy az olyan

luxuscikkeket forgalmazó mamutcégek is messze lemaradnak mögöttük,
mint a Louis Vuitton vagy a Gucci. Ez hatalmas haszon - az illegálisan
Nagy-Britanniába behozott heroin legalább 60-80 százalékát le kellene
foglalni ahhoz, hogy valamelyes hatása legyen a drogellenes
küzdelemben, azonban a hatóságok képtelenek 20 százaléknál többet
elkobozni.

A Downing Street csak a tanulmány adatainak felét engedte

közzétenni, amire egy ellenzéki vezérszónok így reagált:

A beszámolóból egyértelmű, és a kormány paranoiás reakciójából is

nyilvánvaló, hogy a „drogellenes háború” egy csődtömeg.
 AZ ELBUKOTT HÁBORÚ

393

Az előrelépéshez bizonyítékokkal alátámasztott érvek és vita kellene,

de ha visszatartják ezeket a bizonyítékokat, akkor nincs miről vitázni.31

faxok-Amerikában ugyanez a helyzet. Kalifornia legfelső bí-

róságának egyik bírája, James P. Grey ezt írta:

A tiltott kábítószerek hihetetlen mértékű elterjedtségének fő oka az az

elképesztő haszon, amelyet az előállításukból és a terjesztésükből
nyernek.32

És ugyanígy van Kanadában is, mint arra dr. Povey is rámutat:

Évente egymilliárd kanadai zöldhasút ölünk bele a drogellenes

küzdelembe, de ennek nevetséges hatása van az egyre hatalmasabbra
duzzadó piacra. 1 kilogramm heroin Pakisztánban 3000 dollárba kerül, a
mi utcáinkon pedig 150 ezer dollárért adják cl. Ez világosan
megmagyarázza, miért kell 50 ezer dollár egy kemény-drogosnak ahhoz,
hogy egy évig ne szenvedjen szükséget.

A kábítószer-ellenes küzdelem költségeit nehéz lenne megbecsülni, de

a legtöbb szakértő egyetért abban, hogy az Egyesült Államokban évente
több tízmilliárd dollárral terheli meg a költségvetést. Chicago egyetemének
közgazdaságtan- és szociológiaprofesszora, Gary Becker úgy véli, hogy ez
az összeg minimum százmilliárd dollár. Ezt írja:

Ez a becslés ráadásul nem foglalja magába az olyan megfoghatatlan

költségeket, mint amilyenek az épületekben és a városokban okozott
károk; az amerikai haderő bevetésének költségei Kolumbiában és más
országokban a drogbárók és a földmű
 394

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

vesek ellen; illetve a drogok különböző országok kormányaira

gyakorolt korrupciós hatásának ellensúlyozása,33

Ezeknek a kiadásoknak az eredménytelensége elfogadhatatlan egy

olyan országban, ahol egyre nő a nyomor, és ahol az egyes térségekben
riasztóan emelkedő újszülöttkori halálozási adatok megegyeznek a
harmadik világ mutatóival. Kanadában ugyan nem olyan heves a háború,
mint az Egyesült Államokban, de a ráfordított tetemes költségek
érthetetlenek akkor, amikor egyre csökken a romló színvonalú egészségügyi
ellátás, oktatás és szociális helyzet állami finanszírozása.
A kábítószerek ellen indított nemzetközi keresztes hadjárat egyik
véletlen, de tragikus következménye, hogy az ópiátok elérhetetlenné válnak
az orvosi felhasználás, a fizikai fájdalom- csillapítás számára a világ
fejletlen térségeiben. Rengeteg ember, fiatal és öreg szenved a krónikus
fájdalom miatt. A WHO adatai szerint legalább évi ötmillió előrehaladott
állapotban levő rákbeteg nem részesül megfelelő fájdalomenyhítésben, és
ehhez a számhoz még hozzá kell adnunk az 1,4 millió végstádiumban levő
AIDS-est is. A WHO statisztikái nem térnek ki a rengeteg más, fájdalmas
betegségben és sérülésben szenvedő betegre. A fő probléma a túlzott
félelem az addikció kialakulásától. A wisconsini orvosi egyetem
fájdalomkutatója, Dávid E. Joranson szerint „a fájdalomcsillapításra közel
sem irányul akkora figyelem, mint a drogellenes háborúra”34.
Ha ennek a háborúnak az a célja, hogy a drogozástól elrettentse az
olyan mindenre elszánt, félelmetes bűnözőket, mint a vancouveri
Downtown Eastside éhes szellemei, akkor az ötlet már önmagában is
nevetséges.
A kábítószertől senki sem lesz bűnöző, csak a törvényektől. Amikor az
alkoholt betiltották, a szeszes ital fogyasztói sértették meg a törvényt. Ha a
cigarettázást tiltanák be, hatalmas
 AZ ELBUKOTT HÁBORÚ

395
illegális dohányterjesztő hálózatok működnének. A nikotin- üzlet
felvirágoztatná a bűnszövetkezeteket, és a dohányosok nikotintartalmú
tiltott árura költenék bevételeik jelentős részét. Ehhez vegyük hozzá a
cigarettázás miatti egészségügyi kiadásokat, az általa okozott haláleseteket
és családi tragédiákat - és vegyük figyelembe az új fronton indítandó harc
költségeit is. Irdatlan pénzösszeg jönne ki, és teljességgel hiábavaló lenne
ez az erőfeszítés is. Why Our Drug Laws Have Failed (Miért buktak meg a
kábítószeres törvényeink?) című könyvében James P. Grey így fogalmazza
meg kritikáját:

Eddig sem értünk el semmilyen sikert, és ezután sem érünk majd el

az utánpótlásra és a keresletre vonatkozó törvényeinkkel. Olyan ez,
mintha a gravitációt akarnánk jogi úton szabályozni.35.

Igaza van, amikor fent említett könyvének A Judicial In- dictment

ofthe War on Drugs (Bírói vádirat a drogellenes háború ellen) című
fejezetében kijelenti: nem a kábítószerek okozzák a legnagyobb kárt, hanem
a használatukat tiltó jogszabályok.

A kriminalizáció gazdasági kárai a felesleges háborúra elherdált sok

milliárd dollártól eltekintve is óriásiak. Ezt a saját pácienseim példájából
tudom. Sokan vannak köztük, akik tekintélyes örökségeket képesek elverni
meglepően rövid idő alatt. Egy asszony néhány hét alatt hetvenezer dollárt
költött heroinra és kokainra. A nő az ötvenes évei elején jár, és már halálos
beteg. Az itteniek azonban ritkán részesülnek ilyen szerencsében, ezért
számukra csak a bűnözés, a kéregetés és a
 396

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

prostitúció marad. A pácienseim között természetesen vannak

drogdílerek is - kisstílűek és nagyobb klientúrával rendelkezők is de
általában nagyon kicsi a hasznuk. Többnyire csak
arra elegendő, hogy a saját drogozásukat fedezni tudják belőle.
- Két éve újra elkezdtem az üzlettel foglalkozni - mesélteaminap az
egyik betegem. - 19 ezer dolcsit kerestem egy hónap alatt, de egy lyukas
garas se maradt belőle, kivéve azt a tíz rongyot, amit a kisfiam anyjának
adtam. Tíz hónap alatt összejött 190 rugó... de csak az a tíz maradt meg. Az
ilyen zsozsó egy pillanat alatt elmegy. Kokainra legalább minimum 100, de
inkább 300 dolcsi kell naponta. A heroin sokkal olcsóbb, arra kevesebb is
elég. A legprímább minőség negyed grammja is csak 30 dollárba kerül.
Akármilyen kemény heroinista valaki, negyed gramm bőven elég hozzá,
hogy ne legyen beteg*. A kokainra viszont piszok könnyű akár 700 dolcsit
is eltapsolni egyetlen nap alatt.
- A lopással meg az a helyzet - folytatja -, hogy a szajrét a legjobb
esetben is csak a tényleges értékének a 10 százalékáért lehet eladni. Egyszer
láttam, hogy egy pasas lopott valahonnan egy két lepedőt érő bicajt, és
odaadta 25 dollárnyi kavicsért. Ha valaki így össze tud hozni egy nap 300
dolcsit, az azt jelenti, hogy a fickó legalább 3000 dollár értékű cuccot
lovasí- tott meg. És mondom: szerencsés, akinek bejön 10 százalék.
A rendelőben néhány páciensem meglepően nyíltan beszél arról,
hogyan teremtik elő az addikciójuk finanszírozásához szükséges összeget.
A negyvenéves, beesett szemű, hórihor- gas, örökké vigyorgó McDermitt
egyenesen büszke rá, hogy milyen komoly utcai kalóz lett belőle.
- Micsoda? - kapom fel a fejem hitetlenkedve. - Mennyit mondott?

A „beteg” ebben az esetben a megvonási tüneteket jelenti.(A szerző)

 Az ELBUKOTT HÁBORÚ

397

- A bírósági szakértők becslése szerint kétmillió-hétszázezer dollár

jött össze két és fél év alatt.
- De hát ez lehetetlen!
- Ők akkor is így számolták ki.
McDermitt fő működési területe a vancouveri kikötő, ott is a
konténerszállító hajók rakodási területe. A haverjaival kidolgoztak egy
olyan módszert, amellyel a lebukás veszélye nélkül dézsmálhatták meg az
árut. Loptak mindent a cigarettától kezdve a férfi selyemingeken át a
divatos női ruhákig.
A férfi azonban több lábon állt, és mással is foglalkozott:
építkezésekről alumíniumrudakat vittek el, és üzemanyagszállító
tartálykocsikat csapoltak meg. Megkérdezem tőle, hol szokták eladni az
árut. Vállat von.
- Larryvel szoktam boltolni, de neki már annyi. Kinyírták... Amikor
vittem hozzá az alumíniumrudakat, mindig Iccseszett, hogy miért nem
vágom félbe a cuccot. Nem volt rá idő. Ha kiböktem egy rakás
alumíniumrudat, rácsörögtem a kerekes székes taxis haveromra, aki gyorsan
odagurult. Egy fuvarral majdnem másfél mázsát tudtunk elvinni, amiért 210
dolcsit kaptunk. A rokkant srácnak lepasszoltam 30-at, nekem 180 maradt.
Sok drogos számára a bűnözés az élet szükségszerű velejárója -
automatikus, magától értetődő reflextevékenység. Egyszer felmentem az
egyik lakóhoz, hogy visszaszerezzem tőle az egyik kollégám drága
bőrkabátját, amit fél órával korábban emelt el a rendelőjéből. A kolléga
azonnal felhívott, amikor észrevette, hogy nincs meg a kabátja.
- Csak egy pillanatra fordítottam hátat - mondta feldúltam
A lakó elnézést kért, de szemernyi bűnbánat sem látszott
rajta.
- Mi mást tehettem volna? - védekezett. - Ott feküdt a széken.
 398

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

„Mi mást tehettem volna?” - ezzel védekezett egy másik betegem is.
Mike akkor tette zsebre a PalmPilotomat, amikor nem több, mint húsz
másodpercre egyedül hagytam. Akkoriban kezdtem a Portlandben. Naivan
azt hittem, hogy megbízható - nem sokkal korábban egy fafaragást is
készített nekem, hogy kifejezze a háláját. Lehet, hogy ő maga megbízható
lenne, de az addikciója nem az. Öt perccel a távozása után vettem észre,
hogy nincs ott a PalmPilot. Bezártam a rendelőt, megmondtam a
betegeknek, hogy várjanak meg, mindjárt visszajövök, és elrohantam Mike
szállójába, a Sunrise-ba. Az első néhány kopogás után ajtót nyitott.
- Adja vissza! - mondtam.
- Mit? - kérdezte védekezőén.
- Nézze, Mike, két lehetősége van: azonnal visszaadja a
PalmPilotomat, vagy hívom a rendőrséget!
A férfi elkeseredett arccal lerogyott az ágyra.
- Oké, holnap első dolgom lesz.
- Nem holnap, hanem most, azonnal!
- Nincs nálam.
- Akkor kerítse elő!
Együtt lesétáltunk a Sunrise lépcsőin, és elmentünk a következő
saroknál levő zálogházba.
- Kérem vissza azt a PalmPilotot! - mondta Mike a tulajnak. - Ezé a
fickóé.
A tulaj úgy tett, mintha nagyon meglepődött volna.
- Mit hadoválsz itt össze? - kiáltott fel mérgesen.
Úgy tett, mintha ez lenne az első olyan alkalom, amikor itt, a Kelet-
Hastingsen, a drog és a bűnözés melegágyában valaki lopott árut próbált
volna lepasszolni neki.
- Miért nem mondtad, haver, hogy nem a tiéd? - kérdezte rosszallóan.
 AZ ELBUKOTT HÁBORÚ

399

Míg a pasas kibányászta a kézi számítógépemet egy rakás más

elektronikus kütyü közül, Mike ide-oda csoszogott, és lát hatóan cseppet
sem érezte magát zavarban.
- Ott volt az asztalán - mondta magyarázatképpen, amikor kiléptünk
az üzletből. - Mi mást tehettem volna?
Csak a vancouveri Downtown Eastside-on több ezer drogos nyomorog.
A többség kénytelen lopni, koldulni, és a testét áruba bocsátani azért, hogy
napi több száz dollárt összeszedjen a függőségére. Ennek igencsak komoly
gazdasági hatása van arra a társadalomra, amely önkényesen úgy döntött,
hogy az emberek szabadon mérgezhetik magukat alkohollal és nikotinnal,
de a kábítószer-használat már büntetendő.

Az Egyesült Államok adminisztrációját nem tántorította ela

drogellenes háború bukása. Továbbra is világszerte fellép a
dekriminalizáció és az ártalomcsökkentő programok ellen. A mexikói
szenátus 2006 áprilisában elfogadott további megfontolásra egy
törvénytervezetet, amely szerint nem számítana bűncselekménynek kis
mennyiségű marihuána, kokain, heroin és más drog birtoklása személyes
használat céljából36 A tervezetet a hivatalban levő elnök, Vicente Fox is
támogatta.
- Nem hunyhatunk szemet a valóság előtt! - mondta Fox konzervatív
pártjának egyik szenátora, Jorge Zermeno. - Nem folytathatjuk tovább azt a
gyakorlatot, hogy addiktakkal törnjük tele a börtöneinket!
Nem telt el huszonnégy óra, máris megérkezett az Egyesült
Államokból az a „tanács”, hogy a mexikói kormány változtassa meg a
szándékát. A tervezetet végül visszadobták azzal,
 400

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

hogy „a témát tovább kell tanulmányozni” - ami gyakorlatilag azt

jelenti, hogy eltűnt a politikai süllyesztőben.
Néhány ottawai főpolitikus is magáénak vallja a washingtoni
keményvonalas nézeteket. A Vancouver Sun egyik, 2006 decemberében
közölt cikkének az volt a címe, hogy „Kanada az USA kábítószer-
politikájától vár útmutatást”, és az állt benne, hogy az itteni konzervatív
kabinet miniszterei az Egyesült Államok „tapasztalt” szövetségi
szakértőivel konzultálnak arról, hogy milyen legyen az új nemzeti
drogstratégia. A Simon Fraser Egyetem kriminálpszichológusa, Neil Boyd
így kommentálta az értesülést:

A Harper-kormány ugyanúgy akarja rendezni a kábítószerproblémát,

mint az Egyesült Államok: vagyis több embert kell bezárni. Ahelyett, hogy
a függőséget egészségügyi kérdésnek tekintenék, erkölcsi alapon bűnözési
kategóriaként kezelik. Ez a gyakorlat gyökeresen eltér attól, ami
Európában történik, és nincs rá bizonyíték, hogy jelentős haszna lenne.37

így hangzik egy akadémikus gondosan megválogatott szavakkal

előadott, visszafogott véleménye.
Washington államban King megye egyik tekintélyes jogászegyesülete
elismerte, hogy a jelenleg érvényes kábítószerpolitika rengeteg kárt okoz.
2001-ben az egyesület kiadott egy részletes állásfoglalást, amely szerint a
drogellenes háború „alapjaiban hibás, és számos negatív társadalmi
következmény társul hozzá”. Az eddigi jogszabályok katasztrofális
hatásairól készített összegzésük minden olyan amerikai és a világ más tájain
élő szakember véleményét tükrözi, akik ideológiai szemellenzők nélkül
tanulmányozták a kérdéskört. Eszerint a drogellenes háború nem váltotta be
a hozzá fűzött reményeket, mert
 AZ ELBUKOTT HÁBORÚ

401

■ nem képes csökkenteni a kábítószer-fogyasztást a legproblémásabb

rétegek, különösen a gyermekek körében;
• drámai növekedést idézett elő a tiltott drogokkal kapcsolatos
bűnözésben, beleértve az addikcióhoz társuló gazdasági bűnözést;
valamint olyan befolyásos, erőszakos bűnszövetkezetek felvirágzását
váltotta ki, amelyek ellenőrzésük alá vonták a tiltás következtében
létrejött hihetetlenül profitábilis, szabályozatlan piacot;
• a növekvő drogfogyasztás és a bűnözés fokozódása miatt egekbe
szöktek a közkiadások;
• jelentősen rontotta a közegészségügyi helyzetet, ami a betegségek
terjedésében, a függő személyek inadekvát kezelésében, valamint a
helyes fájdalomcsillapítási módszerek használatának elmaradásában
mutatkozik meg;
• az alkalmazott módszerek miatt csorbultak a polgárok jogai,
beleértve a tulajdonjogot és a magánszférához való jogot is;
• a kábítószeres törvények érvényesítésekor aránytalanul hátrányos
megkülönböztetésben részesül a szegény és a színes bőrű lakosság;
• akadályozza az igazságszolgáltatás és a bíróságok hatékony
működését, emellett a törvény tisztelete és betartása is csorbát
szenved.38

A drogellenes háború nemcsak elbukott, hanem örök kudarcra van

ítélve, mert nem a kábítószerfüggés gyökerei és az illegális nemzetközi
drogkereskedelem ellen irányul, hanem csak néhány termelő, forgalmazó és
fogyasztó ellen. Ennél is lényegesebb az, hogy sem a kiindulási pontja, sem
az eszközei nem alkalmasak egy olyan komplex társadalmi probléma
kezelésére, amelynek az esetében sokkal fontosabb a szánalom, az
önismeret és a tényeken alapuló tudományos kutatás eredményeinek az
ismerete.
 402

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

A kérdést már nem úgy kell feltenni, hogy miért bukott el ez a háború,
hanem úgy, hogy miért folytatják tovább, ha minden bizonyíték ellene szól.
- ajéwí-
 HUSZONHATODIK FEJEZET

A választás szabadsága
és a szabadság választása
A drogellenes háború alapfeltevése szerint az addikt személynek
szabad választási lehetősége van, hogy ne legyen addikt, ezért a társadalom
és a törvény szigorának hatása eltérítheti őt a függőségétől. Ám ez nem
ilyen egyszerű. Nancy Reagan utcai plakátjaival ellentétben az addiktív
késztetések elhárítására édeskevés az a tanács, hogy „csak mondj nemet!”
A választás szabadsága kiválóan működhet például a társadalom
világában - az interakciók, a lehetőségek és a kapcsolatok világában. Egy
másik ilyen világ a psziché belső birodalma. Az előbbit a materialisztikus
kultúránk irányítja, és ha már itt tartunk, teljesen felesleges úgy tennünk,
mintha egyenlők lennénk. Kérdezzék csak meg a keménydrogosokat, akik
pontosan tudják, hogy ők a társadalmi hierarchia legeslegalján
helyezkednek el.
Steve negyvennégy éves függő, aki felnőtt élete tizennyolc évét
börtönben töltötte. Nemrég járt a rendelőben. Leült, és kibámult az ablakon
vagy feltekintett a plafonra - mindenhová nézett, csak a szemembe nem.
Dühös, és fél a haragja miatt. Tele van a szíve keserűséggel - mindenekelőtt
azért, mert a napi metadonadagját figyelő tekintetek előtt kell elfogyaszta-
 404

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

nia, másrészt azért, mert az élete hatósági személyek, orvosok,

gyógyszerészek, szociális munkások, a szálló személyzete és mások
ellenőrzése alatt zajlik. Nem új keletű a frusztrációja: egész életét
beárnyékolja az igazságtalanság érzete.
- A szabadság a dollár velejárója - mondja. - Csórikám nem lesz
szabad, ha csak annyit tud magának összeszedni, hogy ne az utcán kelljen
aludnia. Nekem is mindig megmondják, hogy mit csináljak. Idekint is
majdnem ugyanolyan, mint a börtönben volt. Az egyetlen különbség az,
hogy itt-ott a kanyarban néha hozzájutok egy kis meleg puncihoz.
Steve önsajnálatában van némi igazság. A társadalomban attól függ a
szabadságunk, hogy mennyire vagyunk sikeresek annak a megszerzésében,
amit akarunk, és amire helyzetünk, hatalmunk, rasszunk, osztályunk és
nemünk kondicionál minket. Ám a psziché belső világában a szabadság
teljesen mást jelent: azt a képességet, amelynek révén választani tudunk a
hosszú távú fizikai és lelki jólétünk, illetve a pillanatnyi késztetéseink
számára fontos dolgok között. Ha ez a képesség hiányzik, akkor értelmüket
vesztik a „szabad akarat” és a „szabad választás” kifejezések.
Thomas de Quincey azt írta ópiumfüggőségéről, hogy „nyomorult
rabszolgalánc” Az addikció láncai belül vannak, és láthatatlanok. Először az
elmét kötik gúzsba, a testet csak azután. Már tudjuk, hogy a függőségek
fontos agyi folyamatokba avatkoznak bele, megzavarják a működésüket, és
a normálistól eltérő adaptációs viselkedést generálnak. Azt is tudjuk, hogy
az addikt agyban eleve nem megfelelően fejlődtek ki a racionális
impulzuskontrollért felelős területek, és a kábítószerek csak tovább rontják
a helyzetet. Az addikció szabadsággal kapcsolatos dilemmája tehát így
fogalmazható meg: a nagyrészt tudattalan erők és automatikus agyi
mechanizmusok által irányított személy csak korlátozottan képes
gyakorolni
 AVÁLASZTÁS SZABADSÁGA ÉS A SZABADSÁG VÁLASZTÁSA405

a választás szabadságát. A kérdéskört részletesen tanulmányozták

mániás-kényszeres kórképekben - angolul obsessive- compulsive disorder,
röviden OCD amelyeknek sok közös tulajdonságuk van az addikciókkal.
Ezekből a kutatásokból sokat megtudhatunk a pszichikai szabadságról. Az
UCLA orvosi fakultásának pszichológiaprofesszora, dr. Jeffrey Schwartz
több évtizedet szentelt az OCD tanulmányozásának, és két rendkívül
érdekes könyvben számolt be az eredményeiről.39 Az OCD-ben az agy
bizonyos áramkörei rosszul működnek. o)lyan ez, mintha egymáshoz
lennének „rögzítve” - mintha egy autóban nem működne a kuplung, és a
motor elindításakor a jármű azonnal elindulna. Az OCD-ben a „gondolatok
motorját” a „cselekmények kerekétől” elválasztó „kuplung” ragad be.
Teljesen irracionális gondolatok és hiedelmek váltanak ki olyan ismétlődő
viselkedésmintákat, amelyek haszontalanok, sőt károsak. A mániás-
kényszeres személy intellektuálisan tisztában van annak az
értelmetlenségével, hogy mondjuk naponta százszor is kezet mos minden
ok nélkül, de nem tudja leállítani magát. A neurológiai kuplung hiánya újra
és újra automatikus kézmosást eredményez. Dr. Schwartznak és kollégáinak
sikerült képalkotó vizsgálatokkal kimutatniuk ezt az általuk agyzámak
nevezett mechanizmust.
Lehet, hogy az OCD extrém példának tűnik arra, hogyan írja elő az
agyunk a testünknek az akaratunk ellenére zajló cselekménysorokat, de az
OCD-ben szenvedők is olyanok, mint mi - az eltérések csak fokozatbeliek.
A legtöbb cselekedetünk automatikusan zajlik le; megkerüli a tudatos
odafigyelést, és a szándékaink ellenére is megtörténhet. Dr. Schwartz ezt
így magyarázza el:

A mentális élet passzív oldala - amelyet csakis és teljességgel agyi

mechanizmusok generálnak - határozza meg napi, sőt
 406

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

pillanatnyi élményeink jellegét és intenzitását. Az ismétlődő napi

tevékenységekben az agy ténylegesen nagyon hasonlóan működik egy
gépezethez.40

A saját választásunknak vélt döntések tudattalan érzelmek és

hiedelmek alapján is megszülethetnek. Olyan agyi mechanizmusok
hozhatják létre őket, amelyek a korai gyermekkorban programozódtak be,
és olyan régi események determinálják, amelyeket nem tudunk felidézni.
Minél erősebbek valakinek az automatikus agyi folyamatai, és minél
gyengébbek azok az agyi központok, amelyek a tudatos kontrollt
gyakorolják, annál kisebb az a szabadság, amellyel az adott személy a saját
életét irányíthatja. Az OCD és más anomáliák esetében teljesen mellékes,
hogy az illető mennyire intelligens vagy jószándékú, mert a rosszul működő
agyi áramkörök felülvezérelhetik a racionális ítéleteket és szándékokat.
Erős stresszre vagy intenzív érzelmekre szinte minden ember úgy reagál,
hogy nem a tudatos akarata vagy szándékai irányítják, hanem a mélyebben
működő agyi mechanizmusok. Amikor ilyen felajzott állapotban
cselekszünk, egyáltalán nem vagyunk szabadok.
Egy pénteki napon, késő este telefonon elbeszélgettem dr. Schwartzcal
az addikció olyan jellemzőiről, amelyek nem feltétlenül nyilvánvalóak a
megfigyelő számára - a két munkamániás orvos éjjeli szakmai beszélgetése
a „bagoly mondja verébnek” klasszikus esete.
- Amikor azt próbáljuk megérteni - mondta dr. Schwartz -, hogy
hogyan működik az agyunk, és milyen a viszony a tudatos élményeink,
valamint az agyunk között, akkor szem előtt kell tartanunk, hogy nem
érvényes az az általános vélemény, amely szerint a puszta akaratunk
segítségével át tudunk billenni egy adott mentális állapotból egy másikba. A
szabadság
 AVÁLASZTÁS SZABADSÁGA ÉS A SZABADSÁG VÁLASZTÁSA407

rendkívül bonyolult dolog. Erőfeszítés kell hozzá. Erősen koncentrálni

kell arra, hogy ne az automatizmusok működjenek. Természetesen van
szabad akaratunk, de csak akkor tudjuk gyakorolni, ha tudatosan
odafigyelünk; amikor nemcsak az elme tartalmának, hanem az elmének
mint folyamatnak is a tudatában vagyunk.
Amikor nem figyelünk oda, elménk robotpilóta-üzem- modba kapcsol,
amelyben alig „szabadabb”, mint egy számítógép, amit arra programoztak
be, hogy egy billentyű lenyomására adott feladatot hajtson végre. Az
automatikus mechanizmusok és a tudatos akarat közötti különbség
érzékeltetéséhez képzeljük el, hogy dühösek vagyunk, és ököllel bele
akarunk vágni a falba. Mondhatjuk ezt is:
- Annyira mérges vagyok, hogy most, azonnal beleütök oköllel ebbe a
falba.
És mondhatjuk ezt is:
- Az elmém azt mondja, hogy ököllel bele kellene ütnöm ebbe a
falba.
Az utóbbi esetben az elmeállapot megengedi azt a lehetőséget, hogy
mégse üssünk bele. Ha nem így van, akkor nincs választás, és nincs
szabadság, csak törött csontok és sírás-rí- vás. Mint Eckhart Tolle rámutat,
„a választás feltételezi a tudatosságot - a nagyfokú tudatosságot, aminek a
hiányában nem beszélhetünk választásról”41.
A leírtak alapján elmondhatjuk, hogy a psziché világában a szabadság
relatív fogalom: a választás hatalma csak akkor létezik, amikor az
automatikus mentális mechanizmusaink alá vannak rendelve azoknak az
agyi rendszereknek, amelyek képesek biztosítani a tudatosságot. Egy
ember egyik vagy másik helyzetben, egyik vagy másik kölcsönhatásban,
egyik vagy másik pillanatban kisebb vagy nagyobb szabadsággal
rendelkezik. Akinek az automatikus agyi folyamatai szokványosán
 408

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

túlvezérelten működnek, annak jelentősen csökken a szabad

döntésképessége - különösen akkor, ha agyának tudatos választásokat
támogató rendszerei alulteljesítenek vagy alulfejlettek.
Azt mondtuk, hogy az addikció kontinuum, amelyben messze-messze,
az egyik legtávolabbi végén vannak az intravénás keménydrogosok, akik
reménytelenül a szokásaik fogságába estek. Minden ember ennek a
kontinuumnak a vonalán helyezkedik el valahol a rabság és a destruktív
szokások, illetve a teljes tudatosság és függetlenség között. A választás
szabadsága ugyanilyen kontinuummal ábrázolható, de valójában csak
nagyon kevés ember kerül abba a pozitív tartományba, ahol állandóan teljes
az öntudata, ezért folyamatosan szabad.
A psziché világában - csakúgy, mint a materiálisban - néhány
embernek több a szabadsága, mint másoknak. Abszurd dolog lenne
bizonygatni, hogy egy hajléktalan ugyanolyan szabadon válogathatna
mondjuk a ruházata, az otthona vagy a tápláléka tekintetében, mint egy
kőgazdag tőzsdecápa. Ugyanakkor az érzelmi szabadság és a tudatos
döntések birodalmában egy remete még egy fillér nélkül is szabadabb lehet,
mint egy státuszaddikt milliomos, aki folyamatosan kompenzálja magában
a gyermekkori sérüléseit, ezért állandóan kínzó szüksége van rá, hogy
mások féljenek tőle és felnézzenek rá. A kemény drogoktól függőknek
mindkét világból a legrosszabb jutott: a pszichológiai szabadság
totemoszlopának a töve és a szocioökonomikus létra legalsó foka. A
többiek változó magasságokban, de mindenképpen valahol felette
helyezkednek el.
Az addiktaknak több szempontból is ugyanolyan kevés a szabadsága,
mint az OCD-seknek. Náluk is bekövetkezik az agyzár, amikor rájuk tör a
kábítószer iránti sürgős vágy. A pácienseim számtalanszor elmesélték
nekem, hogy egyszerűen
 AVÁLASZTÁS SZABADSÁGA ÉS A SZABADSÁG VÁLASZTÁSA409

képtelenek ellenállni a krekkes pipának, vagy a speedballnak*, vagy

egy heroinlöketnek, amikor megkínálják őket, vagy egyszerűen csak ott van
az orruk előtt. Ugyanígy nem tudják megállni a drogozást, ha stressz éri
őket, ha dühösek, ha magányosak, ha izgatottak, vagy ha unatkoznak.
Életemben nem használtam semmilyen kábítószert, de én is alig bírok
megálljt parancsolni a mentális nyomásnak, amikor az elmémben feltámad
a CD-vásárlás iránti vágy. Szilárdan eltökélem magamban, hogy nem
teszem, és egy darabig be is tartom a magamnak tett ígéretet, de a vége
mindig az lesz, hogy véget akarok vetni a szenvedésnek, és úgy szabadulok
meg a mentális feszültségtől, hogy elrohanok a Sikorába, aztán a pénzem a
könyörtelen zenebolti eladókhoz vándorol, akik lesben állnak rám a
csodálatosnál csodálatosabb új CD-halmok mögött. Az eszemmel tudom,
hogy nemet kellene mondanom, ugyanakkor érzem, hogy tehetetlen vagyok
- és ha én, a középkorú, középosztálybeli, szerető családdal rendelkező és
az életét (nagyrészt) szerető orvos tehetetlen vagyok, akkor mennyire
szabadok a pácienseim a Portland Szállón?
Ismét hangsúlyozom, hogy a szabadság relatív fogalom, és azt hiszem,
hogy nekem nagyobb a szabadságom, mint a keménydrogosoknak.
Az OCD-sek és a függők is óriási feszültséget élnek át egészen addig,
amíg nem engednek a kényszernek. Amint beadják a derekukat, azonnal
megkönnyebbülnek - igaz, csak pillanatokra. A pszichikai szabadság hiánya
az addiktokat is OCD-sekké teheti, de van egy fontos különbség: az OCD-
seknél a függőkkel ellentétben semmilyen örömöt sem vált ki a
kényszercselekmény végrehajtása, sőt kényelmetlen vagy kellemetlen érzés
kíséri.

* Kokain és heroin intravénás használatra előkészített keveréke.(A szerző)

 410

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Első ránézésre az ember úgy érezheti, hogy az addiktak „bűnösebbek”,

mert „élvezik” a viselkedésüket, az OCD-sek pedig szenvednek tőle.
Valójában azonban a függőknek nehezebb akarniuk a leszokást a drog
nyújtotta átmeneti élvezet miatt, míg az OCD-sek szívesen
megszabadulnának a kényszerüktől, ha tudnák, hogy hogyan kell. Terápiás
szempontból tehát ebben a tekintetben a függők hátrányba kerülnek a
csupán másodpercekig tartó kellemes érzés miatt, ami alig több, mint
gyorsan elillanó megkönnyebbülés a bánattól, a szorongástól vagy a lélek
feneketlen űrjétől.
*

Még nem beszéltünk róla, de nagyon sok függőnek sikerült kilábalnia

az addikciójából, és rossz gyermekkoruk ellenére lerázták magukról az
önpusztító vegyületek vagy a kényszeres viselkedések láncait. Sokan
közülük a társadalom öntudatos, megbecsült tagjai lettek, és az átalakulásuk
a bizonyíték rá, hogy senkit sem írhatunk le, mert mindenki előtt ott van a
szabadság lehetősége. Ám a gyakorlatban nem várhatjuk el minden
függőtől, hogy kötelezően a szabadságot válassza.
Érdemes áttekintenünk, hogy az önismeret, a lelkierő, a környezeti
támogatás, a szerencse, esetleg a büszkeség milyen kombinációja szükséges
ahhoz, hogy egy addikt személy megszabadulhasson a függőségétől. Ám az
nem segít, ha az embereket kezdjük el összehasonlítgatni egymással. Ha
valakinek sikerül, attól még nincs jogunk rá, hogy egy másikat hibáztassunk
azért, mert ő elbukott. Az emberek nagyon hasonlítanak egymásra, de már a
fogantatás pillanatától kezdve egyedi élethelyzetek és élmények alakítják
őket. Nincs két egyforma emberi agy - még az egypetéjű ikreké sem
egyforma. Az egyik ember fájdalma nem hasortlítható a másikéhoz, és az
sem,
 A VÁLASZTÁS SZABADSÁGA ÉS A SZABADSÁG VÁLASZTÁSA 411

hogy mennyire tudják elviselni a szenvedést. Ráadásul a látható

dolgok mellett sok olyan láthatatlan tényező van, amelyek pozitívan
befolyásolhatják a pszichikai erőt és a szabad választás képességét: például
egy réges-rég kimondott kedves szó, váratlan körülmények és események,
egy bimbódzó kapcsolat, pillanatnyi józan belátás, egy szerelem emléke
vagy egy vallási élmény. Minden tiszteletet és megbecsülést
megérdemelnek azok, akik kilábalnak valamilyen komoly addikcióból, de a
példájuk nem ok arra, hogy megbélyegezzük azokat, akik nem tudják
követni őket.
Nincs értelme annak sem, hogy a saját, viszonylag normális életünkből
kiindulva önkényesen felállított kritériumok alapján bíráljuk az addiktakat.
Az agykutató Martin Teicher szerint:

Ha irracionális és képmutató dolognak tartjuk azt, hogy egy kiskorút

és egy felnőttet azonos standardok szerint összehasonlítsunk, akkor
ugyanilyen igazságtalanság egy traumatizált, neurológiailag károsodott
felnőttet ugyanolyan szempontok szerint elbírálni, mint egy kevésbé
sérültet.42

Mekkora lehet valakinek a tényleges választási szabadsága? A válasz

az, hogy nem tudhatjuk! Lehetnek elképzeléseink arról, hogy ebben a
vonatkozásban milyennek kellene lennie az emberi természetnek. Ezek
megerősíthetik az elkötelezettségünket, hogy segítsünk másoknak
megtalálni a szabadságukat, de ugyanezek a nézetek ártalmas dogmákká is
csontosodhatnak. Ám akárhogy legyen is, a végén elbizonytalanodunk, és
elszégyelljük magunkat. Nincs rá lehetőség, hogy belelássunk valakinek az
agyába, és megmérjük a tudatosságát, vagy megítéljük, hogy mennyire
racionálisan gondolkozik. Nem tudjuk megmondani, hogy stresszhely
 412

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

zetben mennyire kiegyensúlyozottan működnek valakinek az agyi

mechanizmusai. Nem tudjuk számszerűsíteni, hogy ez vagy az az ember
mekkora érzelmi terhet cipel. Azt sem tudjuk kideríteni, milyen rejtett
élmények okoznak örömet valakinek, és melyek azok, amelyeket elutasít.
Ezért dőreség elvárni valakitől, hogy „csak mondj nemet!”, majd
erkölcsileg hibáztatni azért, mert képtelen rá.
Az agy fejlődésének ismeretében egyértelmű, hogy a választás
szabadsága nem egy univerzális, állandó tulajdonság, hanem statisztikai
valószínűség. Ugyanazok az élethelyzetek az embereknél más és más
mértékben befolyásolják a psziché szabadságát. A szerető környezetben
felnevelt gyermek szabadsága valószínűleg nagyobb lesz, mint egy
elhanyagolt, bántalmazott gyermeké. Mint két amerikai pszichiáter írja:

Agyunk arra ösztökél minket, hogy a saját élettörténetünk reflexiói

legyünk. A gyerekek egyszerűen arra a világra reflektálnak, amelyben
felnevelték őket.43

Már tudjuk, hogy a keménydrogosok in utero és korai gyermekkori

élményei valószínűleg csökkentik a szabadságuk fokát. Ennek megfelelően
az automatikus mechanizmusokkal szembeni pszichikai szabadságuk
alapszintje is kisebb lesz - nem nulla, csak kisebb.
Ha a megváltozás lehetőségét vizsgáljuk, az igazi kérdés az, hogy
hogyan tudnánk támogatni a függőket abban, hogy életük negatív kezdeti
élményei és a későbbi fájdalmas epizódok ellenére a szabadságot válasszák
- azaz mivel tudnánk elősegíteni az agy egészséges fejlődését a későbbi
életben akkor, amikor az ehhez szükséges viszonyok már a gyermekkor óta
hiányoznak. Ehhez először isfneg kell néznünk, hogy hogyan
 A VÁLASZTÁS SZABADSÁGA ÉS A SZABADSÁG VÁLASZTÁSA 413

keletkezik a választások élménye az agyban - és különösen az addikt

agyban.
*

A tizenhatodik fejezetben említettem, hogy a kéregnek - az agy

„igazgatási” funkciókért felelős részének - a szerepe nem annyira a
kezdeményezés, mint inkább a gátlás. A cselekvésekre ösztönző
impulzusok az alsóbb agyi rendszerekben keletkeznek, a kéreg pedig ezek
egy részét cenzúrázza, blokkolja, a többieket pedig továbbengedi. A bristoli
egyetem neuropszichológia-professzora, Richard L. Gregory szerint ez nem
annyira a szabad akarat, mint inkább a „szabad nem akarat” kérdése.
Mennyi idő telik el egy cselekményt elindító impulzus és maga a
cselekmény között? Az elektrofiziológiai vizsgálatok szerint körülbelül fél
másodperc. Ennek az időnek a nagy részében - mintegy 3-4
tizedmásodpercig - fogalmunk sincs róla, mit szándékozik tenni az agyunk;
ennyi a látencia egy impulzus keletkezése és a cselekvésre ösztönző
pszichikai szignál tudatosulása között. Az egészséges idegrendszerben az
impulzus tudatosulásától az izmok aktiválódásáig további 1 -2
tizedmásodperc telik el.44 Agyunk tehát egy ilyen hihetetlenül rövid
intervallum alatt blokkolja azokat a viselkedéseket, amelyeket nem tart
megfelelőnek. Ez alatt a rövid idő alatt tudjuk megakadályozni magunkat
abban, hogy jól képen töröljünk valakit, vagy dühösen ráripakodjunk Ebben
a kicsinyke időszilánkban először elképzeljük magunkat az adott
cselekmény elkövetése közben, majd - ha úgy ítéljük meg, hogy így helyes
- megakadályozzuk a végrehajtását.
Sok ember tehetetlenül szemléli saját magát, miközben olyasmit
csinál, amiről tudja, hogy az nem jó neki, vagy kife
 414

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

jezetten káros. Ez az agyzár következménye: beragadt a kuplung, és

nincs, ami megállítsa az autó elindulását. A jelenség bárkinél
bekövetkezhet, aki pszichikai nyomás - fáradtság, éhség - alá vagy érzelmi
stresszhelyzetbe kerül. Az addiktak agyában a helyzet csak még rosszabb,
mert az idegrendszerük már egyébként, azaz normális körülmények között
sem működik megfelelően. Mindez azzal magyarázható, ami az impulzus
tudatosulása előtti töredék másodpercben történik - ami még mindig
hosszabb, mint a tudatos választás időtartama, amely alatt úgy döntünk,
hogy ne hajtsunk végre valamilyen helytelen cselekvéssort. A tudatosulás
előtt agyunk úgynevezett preattentív analízist - odafigyelés vagy
tudatosulás előtti elemzést - végez, amelynek során tudat alatt eldől, hogy a
cselekmény célja agyunk szerint fontos vagy jelentéktelen, értékelendő
vagy értéktelen, kívánatos vagy nem kívánatos. A kérgi központok
legfontosabb feladata kiválasztani azokat az akciókat, amelyek segítenek a
preattentív analízis során arra érdemesnek ítélt célok elérésében.
És egy függő személy agya szerint vajon mi lehet fontos?
Emlékezzünk vissza: agyunk tekintélyes része a korai élmények hatására
jutalmazó, illetve serkentő-motiváló rendszerek összességévé szerveződik,
és az addiktaknál ezek a rendszerek a gyermekkori érzelmi frusztrációk
miatt helytelen adaptációs mechanizmusokat működtetnek. Jaak Panksepp
így viszi tovább ezt a gondolatsort:

A kábítószerfüggés nem jönne létre, ha nem kötődne valamilyen

természetes jutalmazó mechanizmushoz [azokhoz a szokásokhoz és agyi
áramkörökhöz, amelyek azonnali, noha csak ideiglenes kielégülést
biztosítanak bizonyos vegyüle- tek és viselkedések segítségével]. Ezek a
szokásokhoz kötődő struktúrák rendkívül erőteljesek, és ha egyszer már
létrejöttek,
 VÁLASZTÁS SZABADSÁGA ÉS A SZABADSÁG VÁLASZTÁSA415
A

akkor a szabad választás további lehetősége nélkül irányítják a

viselkedést. Az addiktak azért lesznek addiktak, mert a náluk kialakult
szokásorientált rendszerek teljes egészében egy nem tradicionális
jutalomérzetre összpontosítanak: arra, amelyet a kábítószerek nyújtanak.
Egy olyan pszichológiai börtönbe kerülnek, amelyből nem tudnak
kiszabadulni.

A függő személyeknek tehát olyan aggyal kell választaniuk, amely

túlértékeli az addiktív szereket és viselkedéseket, illetve alulértékeli ezek
egészséges alternatíváit. Az addikciós folyamatoknak kedvező impulzusok
érvényesülnek náluk. Az agykéregnek az lenne a dolga, hogy cenzúrázza a
nem megfelelő akciókat - hogy gyakorolja a „szabad nem akaratot” -, de
gúzsba van kötve. Bekattan az agyzár, és nyomtalanul elillan az a töredék
másodperc, amelyben felvillant a „csak mondj nemet!” lehetősége.
- Ez a döntéshozó folyamat... szerintem igazából nem is folyamat -
mondta az egyik páciensem az egyik Downtown liastside-i addiktológus
kollégámnak. - Az ember csak belövi magát. Különösebben el sem
gondolkodik rajta. Nem igazán. .. igazából nem mérlegel érveket és
ellenérveket, mert rátelepszik a dolog az agyára. Érti? Egyszerűen csak
csinálja, és közben az égvilágon semmivel sem törődik.45
Ezeket a sorokat 2006. október 29-én írom. Néhány órával ezelőtt
behívtak a városi kórházba, ahonnan kitették az egyik páciensemet -
nevezzük Terence-nek.
- Megszegte a szerződést - közli a nővér védekezőén.
Terence harminckét éves, heroin- és kokainfüggő. Több
orvosi problémája van, köztük a HIV-fertőzés. Néhány hónapja
ismerem. Amikor beszélek vele, olyan érzésem támad, hogy minden kérése
manipulatív, minden szavának több mögöttes értelme van, és minden
interakciója valamilyen hátsó
 416

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

gondolatot takar. Nem hiszem, hogy tudja, milyennek látják mások.

Nietzschei szófordulattal élve kihazudja magát a va lóságból, mert a
valóság kárt tett benne. A mások megveze tésére irányuló szándék és az
őszintétlenség gyermekkora óta automatikus védelmi eszközei. Muszáj volt
használnia őket, mert nélkülük csak még többet szenvedett volna.
A múlt héten egy fertőzés miatt kórházba került, majd két nap múlva
letartóztatták bolti lopás miatt. A rendőrök visz- szavitték a kórházba, ahol
aláírt egy papírt, hogy nem hagyja el az osztályt, és nem követ el törvénybe
ütköző cselekményt. Ma néhány órára eltűnt, és közben ellopott egy kabátot
- az egyik nővérét -, benne egy pénztárcával és kulcsokkal. A kabát meglett,
de a pénz és a kulcsok eltűntek. A kórház vezetősége nem látott más
lehetőséget, csak azt, hogy elbocsátják.
Terence viselkedési mintái a katasztrofális következmények ellenére
sem változnak. Az évek során mindenkit sikerült elfordítania magától, aki
segíteni akart rajta. Nem tartotta be az orvosi előírásokat, és többször is
veszélybe sodorta az egészségét. Vancouverben elérte, hogy egyetlen
intézmény sem volt hajlandó befogadni - a Portland Szálló kivételével. Ha
abban a bizonyos pillanatban beleláttunk volna a fejébe, akkor azt látjuk
benne, hogy el akarja emelni a nővér pénztárcáját az irodából. Szerintem
nem tapasztaltunk volna túl nagy aktivitást az impulzuskontrollért és a
tudatos gondolatok generálásáért felelős régiókban; helyettük valószínűleg
a kezdeményező területek dopaminrendszerei domináltak volna. Nem
annyira a nem lopni lehetőség választásának képtelensége, mint inkább a
lopni jóval kevésbé tudatos döntése miatt penderítették ki a kórházból.
Agyát nem az emberek nagy részére nagy befolyással bíró „szabad nem
akarat” működteti. Később tele lesz sajnálkozással, de a következő
lehetőséget
 AVÁLASZTÁS SZABADSÁGA ÉS A SZABADSÁG VÁLASZTÁSA417

ugyanígy kihasználja majd. Mennyi szabadsága lehet valójában egy

ilyen embernek?
A függőség tárgyának vagy az addiktív viselkedésnek, illetve
viszonynak a túlértékelése minden addikcióban jelen van, csakúgy mint az
agyzár. A kémiai szerek iránti függőség esetében a drogok még fel is
erősítik ezt. A kábítószerek ká- rosítják azokat a - már egyébként sem
megfelelően működő - agyi régiókat, amelyek a tudatos akaratot
gyakorolják, korábban már említettem dr. Nóra Volkow nevét, aki szerint:

Ezekről az aberráns viselkedésekről hagyományosan azt tartják,

hogy olyan „rossz döntések” eredményei, amelyeket az addikt személy
tudatosan hoz meg. Ugyanakkor a legújabb vizsgálatok kimutatták, hogy a
többszöri kábítószerezés olyan hosszú távú változásokat idéz elő az agyban,
amelyek aláássák a tudatos kontroll képességét.46

A pácienseimnél minden lehetséges negatív következmény előfordul.

Elvesztették a munkájukat, az otthonukat, a gyermekeiket és a fogaikat;
bebörtönözték, megverték és megerőszakolták őket; HIV-ben, hepatitis C-
ben és egy sor más fertőzésben szenvednek, amelyek tönkreteszik a
szívüket, a gerincvelőjüket és más szerveiket; gyakoriak náluk a tüdő-
gyulladások, a tályogok és rengeteg egyéb betegség is. A körükben nem
szokatlan, hogy fiatalon meghalnak túladagolás vagy valamilyen
egészségügyi probléma miatt. Mindezzel ők is tisztában vannak. Nincsenek
illúzióik. Nem szorulnak rá több meggyőzésre vagy kényszerítésre. Ám
ezzel együtt sem akarnak lemondani kényszeres ragaszkodásukról a
drogokhoz, hacsak nem áll be az életkilátásaikban valamilyen változás. Mi -
a társadalom - erre nem reagálhatunk érvényesíthetetlen törvényekkel,
erkölcsi prédikációkkal és olyan
 418

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

orvosi eljárásokkal, amelyek nem használnak ki minden elképzelhető

lehetőséget.
Hogyan hozhatnánk létre olyan körülményeket, amelyben kialakulna
számukra a tényleges szabadság lehetősége? Ezt vizsgáljuk meg a
következőkben.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

A felvilágosult drogpolitika
körvonalai
Aliból indulok ki, hogy ki akarjuk menteni csapdájukból a
drogfüggőket - és nem úgy, hogy teljes absztinenciát írunk elő nekik, mert
ez a cél általában irreális. Jelenlegi körülményeink között ez az elképzelés
nem valós, és nagyobb sikereket tudnánk elérni, ha megváltoztatnánk az
addikt személyekkel szemben tanúsított intoleráns, inkább saját
védelmünket szolgáló hozzáállásunkat. A drogfüggők helyzetének javítása,
azaz.1 nagyobb közösségbe vonásuk és a saját magukban látott értékek
visszaállítása úgy is lehetséges, ha nem mondanak le teljes mértékben a
kábítószerekről.
A következő oldalakon valami olyasmit vázolok fel, ami szerintem
ésszerű és emberi szempontból is követendő lenne.1 drogosokkal
kapcsolatban - persze azokkal a szabályokkal és törvényekkel együtt,
amelyek ebből az álláspontból következnének. Nem hiszem, hogy a
társadalom a közeli jövőben leikarolná ezeket az elképzeléseket - ez
egyelőre még az álmok kategóriájába tartozik. Kultúránk jelenleg még csak
a saját legrosszabb tulajdonságait látja az addikt személyekben, és őket teszi
bűnbakká saját hiányosságai miatt. A társadalomban ma még nincs meg az
az intuíció és tudás, amelynek
 420

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

alapján elkezdődhetne a párbeszéd a terület korszerű szabályozásáról.

Szánalom helyett moralizálás zajlik, és hiteles információk mérlegelése
helyett előítéletesség uralkodik. Az elmúlt évtizedekben a tudomány
rengeteg dolgot kiderített a függőségek pszichológiájáról, a
gyermeknevelésről, az agy fejlődéséről és az addiktív késztetések
társadalmi gyökereiről, de ezek a bizonyítékokon alapuló tények ritkán
kerülnek szóba akkor, amikor a függők problémáinak a megoldása a
közszférában felmerül. Miközben ezt a könyvet írom, a Globe and Mailben
megjelent egy cikk arról, hogy Kanada tovább akarja fokozni a
kábítószeresek elleni hajszát: „a konzervatív szövetségi kormány új, az
eddigieknél keményebb stratégiát és nagyobb büntetési tételeket kíván
alkalmazni a tiltott kábítószereket használók ellen”. A régi-új,
keményvonalas elképzelés láthatóan ismét csak figyelmen kívül hagyja a
hegyekben tornyosuló bizonyítékokat.47
Nem csoda, ha a tudomány eredményeiről alig tud a közszféra, hiszen
az akadémiai és orvosi szféra ismeretei is hiányosak. A szakterületek
különböző rész-részterületeinek művelői mintha el lennének zárva attól a
tudástól, amelyet a közeli rokonszakmák kutatói gyűjtöttek össze. Sokkal
hatékonyabban kellene integrálni a tudást a szakmai és a mindennapi
világban is.
Egy beszélgetésünk során megkérdeztem dr. Bruce Perry kutató
gyermekpszichiátertől, hogy szerinte mi lehet az oka a gyakorlati
orvoslásban tapasztalható információhiánynak.
- Ezen már én is sokat gondolkoztam - válaszolta -, mert több
tudományos felvilágosító kampányban is részt vettem. Úgy vettem észre,
hogy az új ismereteket azok a csoportok fogadják el a legnehezebben,
amelyeknek érdekükben áll, hogy ragaszkodjanak a régi hiedelmekhez. A
medicina az egyik olyan szakterület, amely a légnagyobb ellenállást fejti ki
az agy
 A FELVILÁGOSULT DROGPOLITIKA KÖRVONALAI

421

fejlődésére és a korai gyermekkor jelentőségére vonatkozó új

tudományos eredmények elfogadásával szemben.
Nem hinném, hogy az orvosi szakma művelőinek érdekeit tudatos
önzés vagy anyagi megfontolások motiválnák, mert a tudomány vívmányai
gondoskodnak a helyes gondolkodásmódról, ezek igazolják azokat az
irányelveket és módszereket, amelyek a medicina gyakorlatának részei, ám
néha már-már túlnyúlnak érzelmi vagy intellektuális komfortzónánkon. A
szakmai testületek, az orvosi iskolák és a tudósszövetsé gek még akkor is
hajlamosak a konzervativizmusra, ha az új felfedezések élvonalát
képviselik. Nem bíznak meg az új paradigmákban, és nem hajlandók
eltávolodni a tudományos ideológia keskeny mezsgyéjétől sem, amelyen
elkülönül egymástól az elme és a test, valamint az emberek és a
környezetük.
Hozzájuk hasonlóan a politikacsinálók sem akarják tudomásul venni
azoknak az új tényeknek sokaságát, amelyek megdöntik a drogellenes
háború elméletét és gyakorlatát - vagy csak hiányzik a politikusokból az
akarat a tudományos bizonyítékoknak megfelelő döntésekre. Vagy - és ez a
legrosszabb forgatókönyv - elvakítja őket az a moralisztikus, döntésvezérelt
ideológia, amely a keresztény elveket mindé nek fölé helyezi. Ezek
figyelembevételével egy olyan humánus valóságképet kell kialakítanunk,
amelynek tudományosnak kell lennie, emellett empatikusnak is, továbbá
tekintettel kell lennie az etikai és spirituális tradíciókra.
- Napjainkban a különféle szerek iránti addikciókra vonatkozó
közvélekedés és az intézményesedéit nézetek meggátolják az eredményes
beavatkozás lehetőségét - mondja dr. Perry. - Minél jobban megfosztjuk
emberi mivoltuktól a függő személyeket, annál jobban ellehetetlenítjük
azokat az intervenciókat, amelyekkel segíthetnénk rajtuk.
 422

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Más szóval ez azt jelenti, hogy fel kell függesztenünk a struccpolitikát.

A mostani rendszer nem működik - nem jó az addiktaknak és a
társadalomnak sem. Ezt a struktúrát már nem lehet javítani vagy fejleszteni,
ezért át kell alakítani.
Nem állítom azt, hogy a javaslatom hibátlan lenne, és még csak azt
sem, hogy minden részlete klappolna. Egy párbeszéd elkezdéséhez azonban
nem a részletek a legfontosabbak. A lényeg az a viszony, amelyet a
társadalom saját maga és kábítószeres polgárai között kialakít. Az alapvető
kérdés az, hogy felismerjük-e végre, hogy ők is olyan emberi lények, akik a
társadalom legitim tagjai, és megérdemlik mások szánalmát, illetve
tiszteletét. Jiddu Krishnamurti lelki tanítómester ezt írta:

A cselekedeteknek csak viszonyrendszerekben van értelme. A

viszonyok megértése nélkül bármilyen cselekvés konfliktust
eredményezhet. A viszonyok megértése sokkalta fontosabb, mint
bármilyen cselekvési terv.48

Nem a szociális szabályrendszer részletei a legfontosabbak, hanem az

azt alakítók viszonya azokkal, akiknek az életére a szabályrendszer
vonatkozik. Lehet, hogy sokan egyáltalán nem értenek majd egyet az
elgondolásaimmal, de akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül Krishnamurti
tanítását arról, hogy a viszonyok ismerete elsőbbséget élvez a cselekvéssel
szemben.
Először is össze kell szednünk magunkat, hogy megszabadulhassunk a
függő személyekkel kapcsolatos felsőbbrendűsé- gi érzésünktől és
előítéleteinktől. Mások megítélése nemcsak az ő érdekeik, hanem a saját
érdekeink felismerését is megnehezíti. Idézzük fel ismét Jézus szavait:

Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj

arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!
 A FELVILÁGOSULT DROGPOLITIKA KÖRVONALAI

423

Nem segíthetünk azokon, akik felett ítélkezni akarunk. Néhány

önmagából végletesen kifordult szociopatától eltekintve az addikt
személyek rendkívül önkritikusak, és rossz véleménnyel vannak magukról.
Nagyon fájdalmasan érinti őket, ha ítéletet mondanak róluk, és azonnal
visszahúzódnak a pán- c éljük mögé.
Másodszor: a probléma racionális megközelítéséhez figyelembe kell
venni az interaktív pszichológia eredményeit, valamint az addikció agyi
élettani folyamataira vonatkozó ismereteket. Dr. Jaak Panksepp egyszer ezt
mondta egy beszélgetésünk során:
- Az érzelmek megértése elképzelhetetlen a neurológiai kutatások
ismerete nélkül, és fordítva: a neurológia is szegényebb lesz, ha nem
ismerjük fel a pszichológiai válaszreakciók jelentőségét. Éppen ez a
probléma gyökere. Sok kutató hiszi azt, hogy a mentális állapotnak nincs
köze az agyműködéshez. Olyan ez, mint Galilei esete volt, és a helyzet nem
egyszerű, mert azon a Skinnertől származó, és azóta több tudósgene-
nerációba belecsontosodott nézeten kell felülemelkedni, amely szerint a
mentalitás és a gondolkodás irreleváns a viselkedés- kontroli
szempontjából.’
Sok igazság van dr. Panksepp szavaiban. Ugyanez a beszűkült
behaviorista gondolkodásmód uralja a politikai és társadalmi gondolkodás
mellett az orvoslást is, és ez köszön vissza a „nevelési szakértők”
tanácsaiból, valamint az akadémiai vitákból. Úgy akarjuk megváltoztatni az
emberek viselkedését, hogy nem tudjuk pontosan, mi és hogyan alakítja a

* Az tndiana Egyetemen tevékenykedő B. F. Skinner volt az úttörője annak a befolyásos

behaviorista pszichológiai irányzatnak, amely kizárólag a viselkedésre összpontosít, és kizárja
az emberi tevékenység, illetve kapcsolatok vizsgálatából az olyan „láthatatlan” faktorokat,
mint amilyenek például az érzelmek.(A szerző)
 424

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

cselekedeteiket. A függőségek pszichológiájának egyik nagy

tekintélyű szakértője, Roy Wise szerint „a belső okok nem egészen a
pszichológia tárgykörébe tartoznak”49. Elképesztő, hogy egy pszichológus
egyáltalán képes kimondani ilyesmit! Valójában az emberek - és az addikt
emberek - megértése sem lehetséges a „belső okok” megértése nélkül. A
viselkedési minták - különösen a kényszeres viselkedések - gyakran az
emocionális állapotok aktív reprezentációi és az agyműködés speciális
megnyilvánulásai.
Tudjuk már, hogy a domináns érzelmi állapotokat és az agyi
folyamatokat a korai környezet formálja, és ezek egész életünkben változó
szociális és emocionális miliőkkel kerülnek dinamikus kölcsönhatásokba.
Ha az addikciókban szenvedőkön akarunk segíteni, akkor nem őket,
magukat kell megváltoztatnunk, hanem a környezetüket. Ez az egyetlen
dolog, amin változtatni tudunk. A függők megváltozásának belülről - saját
magukból - kell elindulnia, és erre biztathatjuk, de nem kötelezhetjük őket.
Az előző fejezetben bizonyítékokat mutattam be arra, hogy a
keménydrogosok addiktív szokásai túl mélyen befészkelték magukat az
agyukba ahhoz, hogy a puszta akarat felül tudjon rajtuk kerekedni. Jaak
Panksepp ezt így fogalmazta meg:
- A szokásokat vezérlő struktúrák hihetetlenül erősek. Ha egyszer
létrejöttek az idegrendszerben, akkor a szabad választás lehetősége nélkül
vezérük a viselkedést.
A beszélgetésünk tovább folytatódott, és megkérdeztem őt arról is,
szerinte milyen támogatásra van szükségük az addikt személyeknek ahhoz,
hogy ezeket a fájdalmas élmények következtében megszilárdult működésű
agyi rendszereket saját ellenőrzésük alá vonják:
- Csak úgy képesek megszökni a függőség rabságából, ha csökkentjük
a szenvedéseiket, segítünk nekik abban, hogy
 AFELVILÁGOSULT DROGPOLITIKA KÖRVONALAI

425
egészségesen egyensúlyban tudják tartani az emócióikat, és így
megteremtjük nekik a lehetőséget arra, hogy átgondolják ti helyzetüket. -
Panksepp professzor tehát ugyanazt mondja, amit az agykutatóktól már
tudunk a mentális szabadságról, és amit az emberi tapasztalatok is
megerősítenek. - A szabad választás csak a gondolkodás és nem az
érzelmek révén lehetséges. Annak a képességnek a következménye, hogy
átgondoljuk az érzelmeinket. Amikor az ember megszokásból cselekszik,
akkor is vannak emóciói, de ezek az érzelmek nem fejeződnek ki. A
megszokás nagy erő; túlzottan habituális. A függőség kezeléséhez egy
olyan sziget kell, ahol meg lehet könnyebbülni, es annyira csillapítani lehet
a szenvedést, hogy ne állandóan az vezérelje az egyén motivációit. Ehhez
egy komplex és folyamatos támogatást biztosító környezetre van szükség.
Az addikció problémájának megoldásához tehát elsősorban egy
megkönnyebbülést nyújtó sziget kell. A Portland Hotel Society munkája
elszigetelt, és minden bizonnyal nem is a legjobb, de mindenképpen
figyelemre méltó kezdeményezés annak érdekében, hogy a dr. Panksepp
által vázolt szenvedés- és szorongásmentes körülményeket kialakítsák. A
PHS első, 1991. évi költségvetése még csak 23 ezer dollár volt, ma pedig
már eléri all milliót. Ennek nagy része a szállás biztosítására megy el. A
szolgáltatásokra már alig futja, pedig a jelenlegieknél jóval több kellene a
Downtown Eastside-i közösség szükségleteinek a kielégítéséhez.

A függő embereket nemcsak a fájdalmas múlt és a csüggesztő jelen

láncolja az addikciójukhoz, hanem a kilátástalan jövőkép is. Nem tudják
elképzelni a józanság lehetőségét és egy olyan életet, amelyet nem a
szükségleteik azonnali kielégíté
 426

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

séről szóló értékrend, valamint a fizikai és mentális fájdalom előli

menekülés kényszere ural. Mivel kitaszítottak, és ellenségként kezelik őket,
ezért nem tud kialakulni bennük a saját lelkűk és testük iránti szánalom.
Mint láttuk, a függőségek szociális és orvosi szempontból is egyik
legfontosabb tényezője a stressz. Ha segítséget akarunk nyújtani a drogosok
átalakulásához, akkor csök- kentenünk kell azt a feszültséget, amely újabb
terhet jelent egyébként is nehéz életükben. Azt is tudjuk már, hogy a stressz
leggyakoribb kiváltói a bizonytalanság, az elszigeteltség, a kontroll
elvesztése, illetve a konfliktusok, és hogy a stressz a legkiszámíthatóbb
olyan tényező, amelynek jelentős szerepe van az addikció fenntartásában,
valamint a leszokás utáni visszaesésekben. Pontosan ilyen helyzeteknek
teszi ki a keménydrogosokat a függőség démonizálása és az ellenük indított
háború is!
Említettem már azt a tanulmányt, amely szerint a gyermekkori erőszak
egész életre szólóan fokozza a stresszreaktivitást, „amely csak még
erőteljesebb lesz további felnőttkori traumáktól”50. Az addikt személy az
élete során folyamatosan tovább traumatizálódik, mert kiközösítik,
zaklatják, nyomorban él, betegségek gyötrik, nehézségekkel jár a függősége
tárgyának a beszerzése, miközben ki van téve az alvilág erőszakos
közegének, és a törvény is üldözi. Ezek mind a drogellenes háború
elkerülhetetlen következményei.
Főemlősökön és más állatokon végzett vizsgálatok kimutatták, hogy a
társadalmi ranglétrán alul elfoglalt hely és az alárendeltség a
dopaminreceptorokra gyakorolt negatív hatása révén növeli a
kábítószerezés kockázatát. Ezzel szemben az alacsonyabb rendű egyedekkel
azonos helyen tartott domináns majmok agyában néha 20 százalékkal is nő
a dopaminreceptorok mennyisége, és ezek az állatok kevésbé
 AFELVILÁGOSULT DROGPOLITIKA KÖRVONALAI
427

hajlamosak a kokainozásra.51 A kutatásokból kiderül, hogy ennek nem

a mások feletti kontroll, hanem az egyed saját élete feletti ellenőrzés szabad
gyakorlása az oka. Ugyanakkor a szociális, jóléti, jogi és egészségügyi
rendszer jelenleg úgy működik, hogy - nem feltétlenül szándékosan, de -
elnyomja a függő személyt a saját kontrollja gyakorlásában.
Nem elég, hogy személyi mivoltukban fordulunk el az addikt
egyénektől - akik már egyébként is a szociális és morális skála aljára
kerültek -, hanem pontosan azokat a körülményeket hozzuk létre számukra,
amelyek között a legbiztosabban beleragadnak a kóros kábítószer-
dependencia csapdájába. Sehol egy sziget, ahol megkönnyebbülhetnének,
mindenütt csak a kétségbeesés óceánja.
- A drogellenes háború nem más, mint egy kulturális skizofrénia -
mondja Jaak Panksepp.
Egyetértek vele, mert ez a harc szerintem is legalább kétféle
tudathasadásos állapotként nyilvánul meg. Először is: fel akarjuk számolni,
vagy legalább korlátozni akarjuk a függőségeket, miközben a rendszereink
inkább elősegítik a kialakulásukat. Másodszor: az addikt személyeket
olyasmiért hibáztatjuk, amiről nem merjük beismerni, hogy bennünk is
megvan. Nem a függőket kell rákényszeríteni arra, hogy megváltozzanak,
hanem a sarkunkra kell állnunk, és becsületesen be kell vallanunk, hogy
nekünk köszönhető a problémáiknak az elmélyülése - és valószínűleg a
saját problémáinké is. Ha segíteni akarunk nekik abban, hogy magukban
keressék a változás lehetőségét, először nekünk kell változtatni azon, hogy
hogyan alakítjuk a hozzájuk fűződő viszonyunkat.
 428

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

A jelenlegi helyzet tehát zsákutca, és ezt már sok olyan ember is

hangoztatja Kanadában, az Egyesült Államokban, illetve másutt is, akik
politikailag és ideológiailag sem abból indultak ki eredetileg, hogy
dekriminalizálni kellene a drogokat. Ma, 2008. november 17-én, amikor ezt
a fejezetet írom, a Globe and Mailben megjelent egy beszámoló. Eszerint a
Brit Columbiai Fejlesztési Testület - amelynek a tagjait a tartományi
kormány nevezi ki a legtekintélyesebb akadémikusok és üzletemberek
köréből, és amely szervezet gazdasági-szociális tanácsadói szerepet tölt be -
azt javasolja, hogy vagy dekriminalizálják a kábítószereket, vagy érjék el,
hogy a kábítószer-ellenes háború teljesen felszámolja a tartományban zajló
drogkereskedelmet Vagy egyik, vagy másik! A cikkben ez áll:

A status quo teljességgel elfogadhatatlan, ha ténylegesen csökkenteni

akarjuk a tartományi bűnözési mutatókat... A
drogkereskedelemfelgöngyölítéséhez több rendőr kell, szigorúbb
kábítószer-ellenes törvények, és jelentősen növelni kell a börtönökben a
férőhelyek számát.52

A szövegből nyilvánvaló, hogy a testület alig leplezetten a

dekriminalizálás mellett foglal állást. A másik opció - a felgöngyölítés -
egyáltalán nem opció, hanem agyrém, hiszen a világon még soha, sehol sem
lehetett semmit elérni ezen a területen a legszigorúbb intézkedésekkel sem.
Ha nem akarjuk, hogy a társadalom brutális rendőrállammá alakuljon át,
meg sem próbálhatjuk a drogfogyasztás korlátozását, nemhogy a
felszámolását.
Meg kell értenünk, hogy a függő személyek elleni hajsza mindenkinek
csökkenti a biztonságát - a drogosokét pedig különösen. Be kell látnunk,
hogy a tartós és könyörtelen nyomásgyakorlás nem segíti az emberek
egészséges átalakulását. Ezután már nyílegyenes út vezet azokhoz a
módszerekhez,
 AFELVILÁGOSULT DROGPOLITIKA KÖRVONALAI

429

amelyek nem a moralizálásból, hanem a tudományból és az emberi

értékekből indulnak ki.
A kábítószer-függőséghez való racionális hozzáállás kö- telező
kiindulási alapja a mindenfajta szerrel kapcsolatos dependencia
dekriminalizálása, és az igazoltan függő egyének ellenőrzött ellátása
ezekkel a szerekkel. Nagyon fontos, hogy a dekriminalizálás nem egyenlő
a legalizálással! Utóbbi azt jelentené, hogy elfogadott kereskedelmi
körülmények között jogszerűen lehetne gyártani és forgalmazni a
kábítószereket. A dekriminalizáció azt jelenti, hogy megszüntetnénk azokat
a büntetési kategóriákat, amelyek a kábítószer-birtoklásra vagy a személyes
használatra érvényesek, és szükség esetén lehetővé lennénk az orvosi
felügyelet melletti használatot. Alaptalanok azok a félelmek, amelyek
szerint a könnyebb hozzáférés tá gabb teret nyitna a függőségeknek, mert -
mint azt már láttuk az addikciók okai nem a drogok. Hollandiában szabadon
lehet marihuánát vásárolni, de az ottani egy főre jutó fogyasz- lás
feleakkora, mint az Egyesült Államokban. És a kemény drogok szabad
elérhetősége mellett senki sem foglal állást.
A dekriminalizáció nem jelenti azt sem, hogy az addikt besétál a
patikába kiváltani a kokainreceptjét. Orvosi felügyelet mellett nyilvános
hatóság adagolná a tiszta kábítószert, amelyet nem manipulálnak a dílerek.
A drogfüggőket minden olyan információval, lehetőséggel és eszközzel el
kell látni, amelyekkel a lehető legbiztonságosabban használhatják a
kábítószert. Az ilyen intézkedések egészségügyi haszna magától értetődik:
rendkívüli mértékben csökkenne a fertőzések kockázata, a fertőzött tűvel
átvihető betegségek elterjedésének valószínűsége, sokkal kisebb lenne a
túladagolás veszélye, és nagyon fontos a kényelmesen elérhető rendszeres
orvosi gondozás is.
Ilyen körülmények között az addikt személyek nem kényszerülnének
bűnözésre, erőszakra, prostitúcióra vagy arra,
 430

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

hogy elszegényedjenek, mert mindenüket az egyébként olcsón

előállítható kábítószerre költik. Nem kellene választaniuk a/ evés és a
drogozás között, nem kellene a szemétben turkálniuk élelem után, nem
kellene eldobott csikkekre vadászniuk, és nem szenvednének többé az
alultápláltságtól.
Bevallom, vegyes érzelmekkel tölt el bizonyos kábítószerek -
elsősorban a kristálymet - dekriminalizálásának a lehetősége, és részben
megértem azokat, akik hallani sem akarnak róla. Bizarr dolognak tűnik,
hogy egy potenciálisan az agyai mérgező droggal törvényesen kiszolgálják
a függőket azért, mert az utcán elérhető adagok szennyezettek, és olyan
ártalmas anyagokat adnak hozzájuk, amelyek jelentősen fokozzák az
alapvegyület hatását. A kristálymeteseket olyan terápiás programokba
kellene bevonni, amelyek során viszonylag biztonságos körülmények között
lehetővé tennénk számukra a detoxikálást és a fokozatos leszokást -
viszonylag biztonságos körülményeket említek, mert a kristálymettel
kapcsolatban nem lehet teljes biztonságról beszélni. Egy ilyen
kezdeményezésnek az lenne a legnagyobb haszna, hogy így finoman a
rehabilitáció felé lehetne terelgetni az addiktakat. Megnyílna a lehetőség
arra, hogy gyógyító kapcsolatba lépjünk azokkal, akik most az utcákra és
sikátorokba kényszerülnek. Mivel a kábítószeresek nem szorulnának rá a
tiltott szereket előállító droglaborokra és az azokat terjesztő dílerekre, ezért
további előnyt jelentene, hogy összezsugorodna a mögöttes
feketegazdaságuk. Természetesen nem ez a lehető legideálisabb felállás, de
összehasonlíthatatlanul jobb lenne, mint a mostani helyzet.
Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a kristálymet- függő
fiatalok többsége öngyógyító jelleggel használja a szert - legtöbbször
ADHD-re, de sokan élnek vele depresszió, poszt- traumás stressz, valamint
az emocionális és a szociális diszlo- káció miatt is. A harmadik fejezetben
már említettem, hogy
 AFELVILÁGOSULT DROGPOLITIKA KÖRVONALAI
431

sokuk számára ez a kábítószer jelenti a túlélést. Meg vagyok győződve

arról, hogy ha biztosítanánk a megfelelő fizikai, pszichológiai és szociális
támogatást, akkor jelentősen csökkenne a metamfetamin vonzása, és
rengeteg, stimulánsoktól függő addikt személy fordulna el ezektől a káros
vegyületektől.
Sokan félnek attól, hogy a dekriminalizáció és az ellenőrzött
drogadagolás növelné a kábítószerezők a számát, mert ilyen körülmények
között azok is drogozni kezdenének, akiket most csak a törvények elrettentő
ereje tart vissza. Mint a drogellenes háború sok más alaptézisét, úgy ezt a
nézetet sem támasztja alá semmilyen bizonyíték, sőt minden jelenlegi adat
az ellenkező irányba mutat. Az Egyesült Királyságban például több
évtizede törvényes keretek között, szoros felügyelet alatt látják el heroinnal
a heorinistákat. Hasonló korlátozott programok más országokban is
zajlanak, és sehol sem fordult elő, hogy nem addikt emberek függőkké
váltak volna. Ez nem meglepő, tekintve, hogy - ismétlem - az addikció nem
a drogra, hanem az életre adott válaszreakció. Ritkán lesznek függők
valamilyen szertől azok, akik nem szenvednek olyan érzelmi fájdalomtól,
ami a kemény drogok használatának lő motivációs tényezője. Ez még akkor
is igaz, ha a drogok könnyen elérhetők - és utalok arra, amit az imént írtam:
a szokásformáló drogok nyílt elérhetőségét nem biztosítanánk. A személyes
kábítószer-használat dekriminalizálása nem foglalja magában a
drogkereskedelem legalizálását.
Ahogyan a dekriminalizálás sem egyenlő a legalizálással, úgy a
kriminalizálás sem egyenlő a prevencióval, sőt éppen hogy ellehetetleníti a
megelőzést. Paradoxul hangzik, de az a helyzet, hogy a jelenlegi törvények
egyenesen hozzáférhetőbbé teszik a drogokat a potenciális új fogyasztók
számára, mint a dekriminalizálás tenné. A nemzetközi drogkereskedelem
egyedül a drogellenes háborúnak köszönheti a létjo
 432

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

gosultságát. Ez az iparág azért virágzik, mert a drogfüggők igényeit

elégíti ki. Ha az addikt személyek nem a feketepiacról szereznék be az
utánpótlást, a kábítószer-kereskedelem volumene a töredékére zsugorodna.
A tiltott szerek piacának nagy részét ráadásul olyan utcai zugárusok teszik
ki, akik ebből fedezik a függőségüket. A személyes használat és birtoklás
dekriminalizálása, valamint a szerek ellenőrzött kiosztása mellett a
lecsúszott dílereknek nem lenne érdeke új „fogyasztók” - sok fiatal és
gyermek - toborzása. A rendőri erőket ezek után sokkal jobban lehetne
összpontosítani a nagybani kereskedőkre - ha egyáltalán megmaradnának.
Az addiktakat nem lehet erővel terápiára kényszeríteni, mert a
kényszer több problémát szül, mint amennyit megold. Másrészt sok függő
választja önként a kezelést, és az ő számukra közalapítványok segítségével
meg kellene teremteni a megfelelő körülményeket - az egészséges
elhelyezést, táplálkozást és a szórakozási lehetőségeket. Jól képzett
szakszemélyzetre van szükség az orvosi ellátáshoz, a tanácsadáshoz, a
munkába álláshoz és az érzelmi támogatáshoz. A mostani, gyakorlatilag
nem létező és nem működő „rendszerünk” teljességgel elégtelen, mert a
„leszoktató intézetekének nevezett magánintézmények többsége nem
működik jól (nem számítom közéjük azokat a „rehabilitációs központokat”,
ahová gazdagokat várnak, mert azok inkább üdülők). De még ha jól is
működnek, ha a munkát szívvel-lélekkel elkötelezett szakszemélyzet
végezi, és ha kiválóak a szolgáltatásaik, akkor is elenyészően kevés van
belőlük ahhoz képest, amennyire szükség lenne. Egyszerűen nincs
összehangolt rehabilitációs rendszer, ezért az egyedi intézetek vákuumban
léteznek, a betegek sorsának további követési lehetősége nélkül.
Valószínűleg sokan hiszik azt, hogy egy ilyen struktúra kialakítása
csillagászati összegekbe kerülne. Tény, hogy ko
 AFELVILÁGOSULT DROGPOLITIKA KÖRVONALAI
433

moly költségráfordítást igényelne, de jóval kevesebbet, mint amennyit

most két kézzel szórunk ki az ablakon a drogellenes háborúra - nem
beszélve a kábítószerrel kapcsolatos bűnüldözésről és a drogosok ellátása
miatt az egészségügyi rendszert terhelő költségekről.
Ha egy addiktól azt várjuk el, hogy leszokjon a kábítószeréről,
képzeljük magunkat a helyébe: nem tudja, hogyan kell közösségben
viselkedni; nincs támogató háttere; emocionális stabilitása; fizikai és
pszichológiai biztonságérzete. Pontosan ezeknek a múló illúzióját adja meg
számukra a drog. Serena, Celia és könyvem más korábbi szereplői úgy
tekintenek a kábítószerükre, mint a zsoltárban áll: Győzhetetlen én
kószálom, Védelmezőm és kővárom... Oltalmamat tőled várom. Jogosan
csak akkor mondhatjuk egy függőnek, hogy „csak mondj nemet!”, ha előtte
adunk neki valamit, amire azt mondhatja, hogy „igen!” Létre kell hoznunk a
megkönnyebbülés szigetét. Meg kell mutatnunk, hogy - mindazzal
ellentétben, amit eddigi életében tapasztalt - létezik a világban megbecsülés,
elfogadás, szeretet és humánum. Ám csak akkor érzik magukat
biztonságban ezen a szigeten, ha az adott szer iránti dependenciájuk
mindaddig kielégíthető, amíg szükségük van rá.

Úgy tűnik, hogy nekünk, embereknek komoly nehézséget okoz a

régóta dédelgetett elképzeléseink, gondolataink feladása. Sokan hisszük
makacsul azt, hogy jót cselekszünk még akkor is, ha a tények mást
mondanak. A középkor fő rögeszméje az ördög volt, napjaink kultúrájának
pedig az, hogy a függők bizonytalan, undorító, bűnözésre szerfelett
hajlamos figurák, de azt már nem vesszük észre, hogy mi magunk is
hozzájárulunk a kriminalizálásukhoz.
 434

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Egy átlagos kábítószeres semmivel sem nagyobb bűnöző, mint egy

dohányos vagy egy alkoholista. A drogok, amiket beadnak maguknak,
önmagukban nem rendelkeznek olyan farmakológiai hatással, amely bűnös
tevékenységet indukálna - kivéve talán, hogy némelyik - az alkoholhoz
hasonlóan - felszabadíthatja a felgyülemlett agressziót, és feloldja azokat a
gátlásokat, amelyek megakadályozzák az erőszakot. A stimulánsoknak lehet
ilyen hatása, de a heroinnak és a hozzá hasonló narkotikumoknak nincs - sőt
ellenkezőleg: ezek nyugtatóan hatnak. Az ópiátok esetében a megvonásuk
okoz fizikai rosszullétet, nyugtalanságot, ingerlékenységet és
erőszakosságot, amelynek a célja az utánpótlás beszerzése.
Az addikcióhoz társuló bűnözés a pénzhiányból fakad, hiszen a drogok
árát mesterségesen magasan tartja a törvénytelenségük. A függők azért
lopnak és rabolnak, mert ez az egyetlen lehetőségük annak a pénznek a
megszerzésére, amivel kifizethetik a dílert. A történelem többször is
bebizonyította, hogy az emberek mi mindenre képesek, amikor az alapvető
- vagy annak vélt - szükségleteik kielégítéséről van szó. Vancouver mind a
négy végtagjára lebénult polgármestere, Sam Sullivan egyszer azt mondta
egy konferencián, hogy ha a kerekes széket betiltanák, akkor is mindent
elkövetne, hogy neki legyen, és egyáltalán nem érdekelné, hány törvényt
kellene megszegnie érte. A hasonlat találó, mert a keménydrogos
ugyanilyen bénának érzi magát a kábítószere nélkül. A legtöbb drogdíler
kábítószeres csak azért kereskedik, hogy a saját szükségleteit finanszírozza,
más hasznuk nincs az ügyleteiken.
A prostitúcióval ugyanez a helyzet. Már csaknem befejeztem ezt a
könyvet, amikor Brit Columbia bírósága elé került egy sorozatgyilkos, a
sertéstenyésztő Róbert Pickton pere. Valószínűleg Pickton ölte meg a
legtöbb nőt a lehető legbrutálisabb módon egész Ész^k-Amerikában. Meg
vagyok győződve róla,
 AFELVILÁGOSULT DROGPOLITIKA KÖRVONALAI
435

hogy mi - a társadalmunk - akaratlanul is bűnrészes abban, hogy annyi

Downtown Eastside-i nőt lemészárolt. Bűnnek kiáltottuk ki a kábítószer-
fogyasztást, ezzel prostitúcióra kényszerítettük azokat a lányokat és
asszonyokat, akiket az alvilági életmód vezetett végül a halálba. Ha a
tudomány bizonyítékait is figyelembe vennénk a jogszabályok
megalkotásánál, az a több- tucatnyi nő - és a világon számos sorstársuk -
még ma is élne.
A társadalom is sokat nyerne a dekriminalizálással. Azonnal nagyobb
biztonságban éreznénk magunkat otthon, az utcákon, és kevésbé
aggódnánk, hogy feltörik a kocsinkat. A Vancouverhez hasonló városokban
természetesen főként azért követik el ezeket a rablásokat, hogy pénzt
szerezzenek kábítószerre. Ennek a saját magunk által kreált ördögnek
elűzésével rengeteg felesleges félelemtől szabadulnánk meg. Mindenki
sokkal szabadabban lélegezhetne.
Ha a törvénytelen szerek beszerzése miatt nem kellene állandóan az
utcákon bóklászniuk, sok drogos produktív munkát vállalhatna. Érdekes
adalék ehhez, hogy mielőtt a drogellenes háború a XX. század elején
rányomta volna a bélyegét a mentalitásunkra, egy amerikai kokainista és
ópiátfüggő, dr. William Stewart Halsted volt a modern sebészet egyik
legragyogóbb úttörője. Negyven esztendőn át tartó addikciója ellenére
ragyogó munkát végzett a Johns Hopkins Egyetemen, ahol a négy
alapítóorvos egyike volt. Ő volt az első, aki ragaszkodott hozzá, hogy műtét
közben a sebészek steril gumikesztyűt viseljenek - ami hatalmas előrelépés
volt a műtétek utáni fertőzések megelőzésének a területén. Egész karrierje
során legalább 180 milligramm morfint fogyasztott naponta. Egyik
világhírű kanadai kollégája, Sir William Osler szerint kényelmesen ellátta a
munkáját, és duzzadt az energiától. A Common Sense fór Drug Policy
(Józan ésszel a drogszabályozásért) honlapon ez olvasható:
 436

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Halsted története nemcsak arról árul el sokat, hogy megfelelő

fenntartó dózis mellett a morfinista is produktív lehet, hanem a kábítószer
hihetetlen hatalmát is jól illusztrálja. Ennek a fér finak szinte korlátlan
erőforrások álltak a rendelkezésére - mo rális, fizikai, pénzügyi és orvosi
értelemben is -, hogy minden elgondolását kipróbálhassa, miközben
halála napjáig addikt maradt. Egy ilyen embert ma börtönbe küldenénk,
holott ő volt a modern sebészet megalapítója.53

A legtöbb keménydrogos természetesen nem tudna ilyen magas

szinten teljesíteni, már csak az életük során elszenvedett negatív szociális és
pszichológiai hatások miatt sem. Ám ha kielégítenék a kábítószeres
szükségleteiket, sokkal több lehetőségük lenne arra, hogy a társadalom
hasznos, kreatív tagjai legyenek. A legrosszabb esetben is kisebb terhet
jelentenének. A droghasználat dekriminalizálása megteremtené a nagyobb
közösségbe integrálásuk lehetőségét, ami elengedhetetlenül fontos lépés
lenne a tömeges rehabilitációjukhoz.

A tizenegyedik fejezetben már beszéltem Stanről, az őslakos

hajléktalan kanadairól, aki frissen szabadult a börtönből. Éjszakánként a
Downtown Eastside árkádjai alatti kőlépcsőkön húzta meg magát, kivéve
amikor nagyon hideg volt. Nem került volna másfél évre börtönbe, ha a
kábítószerre való pénz előteremtése miatt nem kellett volna lopnia.
Bemehetett volna egy elvonóba, vagy ha továbbra is drogozott volna, akkor
valamelyik szállóra. Ráfért volna a korrekciós tréning is a tanulási
nehézségei miatt, és némi pszichológiai tanácsadás is, hogy uralni tudja
impulzív reaktivitását, mert gyakran került bajba miatta. Ennyi támogatás
nagyjából elég is
 A FELVILÁGOSULT DROGPOLITIKA KÖRVONALAI

437

lett volna ahhoz, hogy visszakerüljön a normális társadalomba.

Amikor az Első Nemzethez tartozó pácienseim lelkivilágába akartam
bepillantást nyerni, egy ízben elbeszélgettem Lewis Mehl-Madrona
pszichiáterrel, a Saskatchewan Egyetem docensével, a Coyote Medicine:
Lessonsfrom Native American I lealing (A prérifarkas orvostudománya:
leckék az őslakos amerikaiak gyógyításából) című könyv szerzőjével.
- Az emberek olyan közösségekhez csapódnak, amelyek az adott
kábítószer köré szerveződnek - mondta dr. Mehl- Madrona. - Vannak
alkoholista, kokainista és más csoportok; mindenkinek muszáj valahová
tartoznia. Ha nincs olyan alternatív közösség, amely az összetartozás
érzését nyújtja, akkor az úgynevezett „kezelés” minden esetben kudarccal
végződik. A bennszülötteknél az látszik a legmegfelelőbbnek, ha egy olyan
modern csoporthoz csatlakoznak, amely a I radicionális értékeket is
tiszteletben tartja. Mindaddig nem használnak semmilyen szert, amíg egy
ilyen drogmentes közösséghez tartozhatnak.
Lewis Mehl-Madrona szavai nemcsak az őslakosokra érvényesek,
hanem minden marginalizált addiktra, akik - mint például Stan - a Portland
Szálló körüli utcákban és sikátorokban lézengenek. Olyan csoportokba kell
őket bevonni, amelyek biztosítják számukra az elfogadottság, a valahová
tartozás érzését és az értékeket. Ezekre a közpénzből létrehozott és
fenntartott közösségekre legalább átmeneti jelleggel szükség van
mindaddig, amíg a volt függők be tudnak illeszkedni a szélesebb
társadalomba. Azokat sem szabad kiközösíteni, akik nem képesek felhagyni
a szokásaikkal. Őket sem szabad kihagyni a szociális párbeszédből. Meg
kell értenünk a problémáik forrásait ahhoz, hogy csillapíthassuk a
szenvedéseiket, akár addiktak maradnak, akár nem.
 438

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

- A drogfüggést megfelelően kell kezelni - mondta Bruce Perry egy

beszélgetésünk során. - Ha biztonságos, kiszámít ható, gazdag emberi
kapcsolatokra alkalmas környezetet ala kítunk ki, akkor a kémiai szerek
iránti függőségek minden más tényezőjét is sokkal könnyebb lesz
kiküszöbölni. Szá munkra ezeknek a környezeteknek a megteremtése jelenti
a kihívást. Valójában olyasmire van szükség... tudom, hogy közhelyesen
hangzik... hogy legyünk nagyon elfogadók, sok szeretetet nyújtsunk, és sok
türelemmel vegyük körül azokat, akiknek ilyen problémáik vannak. Ha
nekünk sikerül, ők is sokkal jobban érzik majd magukat.
Az agyunkkal és a zsigereinkkel meg kell emésztenünk azt a rengeteg
felesleges dolgot, amit manapság művelünk. Rá kell ébrednünk a valóságra:
arra, hogy a mostani rendszer csak még több szenvedést okoz a függőknek
és a nem függőknek egyaránt, és még több terhet helyez a társadalom
vállára.
Egy 2007-ben a brit columbiai HÍV /AIDS-helyzetről ké szített
tanulmányról jelent meg egy beszámoló a Globe and Mailben:

A szövetségi kormány továbbra is komoly pénzt költ olyan

intézkedések gyakorlati foganatosítására, amelyekről a tudomány
többször is bebizonyította, hogy teljességgel eredménytelenek. A
jogalkalmazók a nemzeti drogstratégiára fordított 245 millió dolláros
keret nagy részét (73 százalékát) úgy költötték el, hogy annak semmilyen
hatása sem volt az illegális kábítószer-használatra. További 14 százalékot
fordítottak kezelésre, 7 százalékot kutatásokra, a prevenció és az
ártalomcsökkentés a maradék 3 százalékon osztozott.
- Engem azért fizetnek, hogy betegeket gyógyítsak - mondta a
tanulmány egyik szerzője, dr. Thomas Kerr -, és nagyon nem tetszik a
dolgok állása. Kanadának egyszerűen nincs tudomá-
 A FELVILÁGOSULT DROGPOLITIKA KÖRVONALAI

439

nyosan megalapozott drogstratégiája. Ami van, abban túlteng az

ideológia és politika, de hiányzanak belőle a tudomány eredményei és az
átfogó elképzelések.54

Pontosan azon a napon, amikor ez a cikk megjelent, Serena volt az

utolsó betegem a délelőtti rendelésemen. Ő az a fiatal indián nő
Kelownából, akiről a negyedik fejezetben írtam. Az utolsó pillanatban esett
be a rendelőbe. Levegőért kapkodott, fuldokolva köhögött, és magas láza
volt. Valamivel korábban kezdődött a tüdőgyulladása, amikor egy reggelen
arra ébredt, hogy az éjszakai hóvihar kitörte a szobája ablakát, és a csapban
jéggé dermedt a víz.
A Globe and Mail internetes kiadásába írtam egy esszét, amelyben
vázoltam Serena helyzetét, és azt is leírtam, hogy azért árul drogot az utcán,
hogy a saját kokainfogyasztását fedezni tudja, majd így folytattam:

A megfelelő táplálkozást, szállást, a dependenciáját okozó anyaggal

való kontrollált ellátását, a pszichológiai szaktanács- adást, valamint az
elhivatott gondozást és ártalomcsökkentést minden addiktnak
biztosítanunk kell, ha ki akarjuk emelni őket pusztító szokásaik
fogságából.

Az írás nyomán élénk eszmecsere alakult ki az újság internetes

fórumán, ami annak a jele volt, hogy a drogosok helyzete sok embert
foglalkoztat. A megjegyzések engem is felbátorítottak. Sok kommentelő
nem szubjektív okokból érdeklődött a téma iránt, hanem a tények miatt, és
azért mert együtt éreztek a függőkkel. Egyikük ezt írta:

Ez egy kiváló párbeszéd, amely jelzi a probléma bonyolultságát és a

tökéletes megoldás hiányát. Nálunk még csak kevés szak
 440

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

ember támogatja az olyan kábítószerek szabad, piacorientált

forgalmazását, mint a heroin, illetve a kokain vagy az amfe tamin
származékaihoz tartozó stimulánsok. Ugyanakkor több megdönthetetlen
bizonyíték is igazolja, hogy ezeket a drogokat biztonságos formában is
elérhetővé lehet tenni a rászorulók számára, és ebből nekik is óriási
előnyeik származnak, valamint a társadalomnak is. Hollandiában,
Svájcban és Németország egyes részein ennek szellemében változtatták
mega kábítószerek törvényi szabályozását, és ezekben az országokban
drámai mér fékben csökkent a kábítószerekkel kapcsolatos bűnesetek
száma Az említett országokban nő a keménydrogosok átlagéletkora, ami
azt jelzi, hogy egyre kevesebb fiatal kezd el kábítószerezni. Nálunk a
legnagyobb probléma az, hogy nem fordítanak pénzt azokra a kezelésekre
és gondozási módszerekre, amelyekről bebizonyosodott, hogy működnek.
Az Egyesült Királyságban elvégzett National Treatment Outcome Survey
([orvosi] kezelések kimenetelének országos felmérése - röviden NTROS)
azt mutatja, hogy a korszerű elvek alapján kidolgozott módszerekbe
befektetett minden egyes font három font megtakarítást tett lehetővé az
egészségügyi ellátó- és a jogalkalmazói rendszerben. Önmagukban a
pénzügyi előnyök is arra serkentenek, hogy mihamarabb kihasználjuk ezt
a lehetőséget.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a kábítószerezés dekrimina- lizálása és

a drogok felügyelet melletti biztosítása is új problémákat hoz majd elő. Sok
gyakorlati akadályt kell leküzdeni, és vannak kockázatok is. A kábítószer-
függőség körül nem létezik egyszerű és kockázatmentes megoldás. Ám
minden egyes nehézség mellett ott vannak a kecsegtető előnyök is, amelyek
messze többet nyomnak a latban, emellett egyetlen élőre látható veszély
sem ér fel azokkal a károkkal, amelyeket eddig okoztunk. —4»
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Egy fontos kis lépés:

az ártalomcsökkentés
Sokan érvelnek a drogkérdés ésszerű, tudományos eredményeken
alapuló, integrált szabályozása mellett, de eléggé valószínűtlen, hogy ez a
közeljövőben megvalósul. Mivel a felvilágosult konszenzusnak nyoma
sincs, ezért van még egy - meglehetősen fontos - probléma: hogyan
csökkentsük azokat az ártalmakat, amiket az addikt személyek
elszenvednek? Ebben a fejezetben az ártalomcsökkentés heves vitákat
kiváltó, sok félreértéssel övezett témájával foglalkozunk.

Csaknem nyolc éve annak, amikor a Downtown Eastside-i

ténykedésem legelső napján felvezettek a Portland Szálló legfelső emeletére
egy „problémás” beteghez. Amikor a nővérrel beléptünk a szobába, Claude
a padlón térdelt. A harmincas éveiben járó québeci férfi egy tükörbe
bámult, amelyet az ágyára fektetett. Vágott egy grimaszt, oldalra döntötte a
fejét, amitől korán megőszült haja a halántékára hullott, majd a bal kezével
kisimította a nyakán a bőrt, a jobbjával pedig megpróbált beletalálni az
egyik nyaki vénájába egy zavaros folyadékot
 442

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

tartalmazó fecskendővel. A műveletet kétszer is megismételte, de nem

járt sikerrel.
- Tabernac! - hangzott fel a jól ismert québeci káromkodás*.
- Ne csinálja, ember! így csak agytályogot kap! - szóltam rá. - Hadd
lássam, hátha találok magán egy biztonságosabban használható vénát!
Elővettem a táskámból egy stranguláló gumit, feltettem a férfi bal
felkarjára, és szóltam neki, hogy pumpáljon az öklével. Amikor a
könyökhajlata alatt szépen kirajzolódott egy véna, mondtam neki, hogy oda
adja be magának az injekciót. Bele is döfte a tűt, kicsit visszahúzta a
dugattyút, mire megjelent a fecskendőben a vér. A nővér levette a karjáról a
gumiszála got, kedves betegünk pedig beadta magának a gyanús löttyöt. A
művelet után ott hagytuk neki ajándékba a strangulátort.
Életemben nem gondoltam volna, hogy orvosi pályám során valaha is
ilyen helyzetbe kerülök: egy dohos szállón asszisztáltam egy betegnek
tiltott pszichoaktív gyógyszer beadásában. Néhány perccel azelőtt, amikor
elindultunk felfelé, meg sem fordult volna a fejemben ilyesmi. Eredetileg
azért jöttünk fel, hogy megbeszéljük Claude AIDS-kezelését; a jelen
körülmények között azonban mindössze ez volt, amit tehettem. Ha nem
segítek, a férfi tovább döfködi a nyakát, ami rendkívül kockázatos művelet.
Nem volt rá reális reményem, hogy lebeszéljem az öninjekciózásról,
nemhogy a hosszú ideje fennálló drogfüggőségéről. A közvetlen cél az volt,
hogy elejét vegyem a potenciális károknak, ezen túlmenően pedig
megalapozzam a férfival azt a viszonyt, amelyben egy idő után legalább
annyira megbízik bennem, hogy elfogadja a segítségemet és a tanácsaimat.

* „Tabernac!”: ebben a formában körülbelül azt jelenti, hogy „a szentségit!” Ez a „saint-

ciboire de tabarnac” [a tabernákulum oltári szentsége] francia kifejezés Quebecben
közkeletűen használt rövid formája.(Aford.)
 Egy fontos kis lépés: az ártalomcsökkentés

443

így fest tehát egy gyors megmerítkezés az ártalomcsökkentésben.

Már több mint két éve annak, hogy Claude meghalt a HIV-
komplikációi miatt. Egyike volt azoknak a hosszú ideje a Portlanden élő
szállólakóknak, akik kitűntek a többiek közül kivételesen eredeti
személyiségükkel és humorérzékükkel. Végül kiderült, hogy nem is olyan
„problémás beteg” - egyszerűen csak szeretett a saját feje után menni, és
nem bízott meg feltétel nélkül az autoritásokban. Művészi kézügyessége
volt. Egy kicsinyke, alumíniumdrótból hajtogatott kerékpárt ajándékozott
nekem, amely mementó gyanánt még most is ott áll a konyhánk ablakában.
Az utolsó négy évében az addikciója ellenére sikerült jócskán
meghosszabbítanunk az életét, enyítenünk a tüneteit, és a végstádiumot is
viszonylag elviselhetővé tudtuk lenni a számára mind fizikai, mind érzelmi
szempontból.
 444

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Mi az ártalomcsökkentés?

Az ártalomcsökkentésre sokan úgy tekintenek, mint az addik- ció

„gyógyításának” végső célját - a káros szokások teljes le- vetkőzését -
veszélyeztető intézkedésre. Ellenzői szerint ez a függők túlzott
„dédelgetése”, és lehetővé teszi, hogy folytassák pusztító szenvedélyüket.
Mondják még rá azt is, hogy ellenkezik az absztinencia elvével, amely az
addikciókezelés - szerintük - kizárólagos legitim célja. Ezek a vélemények
mesterségesen szítanak felesleges problémákat. Az orvoslás arról szól, hogy
mérlegeljük, hogyan segíthetünk a lehető legjobban a betegeken. Ha a
kezelés lehetséges és valószínűleg nem idéz elő a jelenleginél rosszabb
helyzetet, akkor ez kell legyen a cél, és el kell végezni a terápiát. Ha az „és”
két oldalán álló feltételek valamelyike nem teljesül - márpedig a krónikus
állapotban szenvedőknél ez a helyzet -, akkor az orvos feladata az, hogy
enyhítse a kellemetlen tüneteket, és csökkentse a betegség által okozott
ártalmakat. A reumás sokízületi gyulladásban például az egyik cél az ízületi
gyulladás, valamint a csont destrukciójának a megelőzése, a másik pedig a
fájdalomcsillapítás. A gyógyíthatatlan rákosok életét megpróbáljuk
meghosszabbítani az életminőség romlása nélkül, és náluk is a tünetek
enyhítésére törekszünk. Az ártalomcsökkentés tehát arról szól, hogy
megpróbáljuk elviselhetőbbé, élhetőbbé tenni a betegek életét - és ez igaz
az addikt betegekre is.
A keménydrogosok függősége sokkal több egy hagyományos
értelemben vett betegségnél, de az ártalomcsökkentés náluk is a kezelés
elengedhetetlen része. Mivel az addikciók vonatkozásában jelenleg még
nem létezik általános, egységes, szisztematikus, tudományos eredményekre
támaszkodó megközelítés, ezért a legtöbb esetben teljesen felesleges
gyógyításról ábrándozni. Amíg a társadalom kitaszítottként kezeb a
függőket,
 Egy fontos kis lépés: az ártalomcsökkentés

445

és a jog mindent elkövet a problémáik elmélyítése érdekében, addig a

jóléti és egészségügyi rendszerek egyetlen lehetősége a következmények
enyhítése. Sajnos az a szomorú helyzet, hogy a kábítószereseknél nemcsak
azokat a károkat kell csökkenteni, amelyek az addikciónak mint
betegségnek a velejárói, hanem a drogosok elleni hadjárat súlyos
következményeit is.
Röviden áttekintünk néhány ártalomcsökkentő intézkedést, először
azonban szót kell ejtenem két olyan érvről, amelyeket ellene szoktak
felhozni. Az első úgy hangzik, hogy feleslegesen pocsékoljuk az
erőforrásainkat olyanokra, akik nem érdemlik meg, mert ők okozták
maguknak a saját balsorsukat. A második szerint az ártalomcsökkentés
igazolja a fiiggőséget, és ezzel elősegíti a kialakulását.
Ha azt tekintjük vezérelvnek, hogy ki mint veti ágyát, úgy alussza
álmát, akkor máris megfúrtuk az első érvet - és a jelenlegi egészségügyi
rendszer alapjait. Sok betegség és kóros dlapot a betegek által választott
szokások és körülmények miatt alakul ki, ezért körültekintő döntésekkel
megelőzhető. Egy brit columbiai tisztiorvosi jelentés szerint a tartományi
kormány évi 1,8 milliárd dollárt költ el olyan betegségekre, amelyek az
egészségtelen életmód következményei.* Ha az egy főre jutó költségeket
nézzük, akkor a kockázati tényezőkkel nem rendelkezőkre 1003 dollárt, a
három rizikófaktorral - a dohányzás, az elhízás és a fizikai aktivitás hiánya -
rendelkezőkre pedig 2086 dollárt költenek évente.55 Bátran kijelenthetjük,
hogy a kockázati tényezők „választásokat” reprezentálnak, és a betegek
többsége például még egy szívin farktus után sem változtat a káros
szokásain. Ugyanez a

11 Ha azt vesszük, hogy Brit Columbiában él Kanada lakosságának a 10 százaléka,

akkor az országos adat körülbelül 20 milliárd dollár leket, és ha az Egyesült Államokra
vetítjük ki ugyanezeket a számokat, akkor ott nagyjából 200 milliárd dollárral számolhatunk.
(A szerző)
 446

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

helyzet a krónikus hörghurutban szenvedőkkel is, akik nem hagyják

abba a dohányzást; vagy az extrém síelőkkel, akik azután is vidáman
szaltózgatnak a hegyek lejtőin, amikor már alig van ép csontjuk; és azokkal
az emberekkel is, akik annak ellenére nem szállnak ki egy megromlott
házasságból, hogy a depressziójuk vagy a tartós szorongásuk rendszeres és
tartós kezelésre szorul. Nincs olyan kardiológus, tüdőgyógyász, baleseti
sebész vagy pszichiáter, aki azon az alapon utasítana el egy kezelést, hogy a
beteg maga kereste a bajt.
Ám néhány ember szerint a drogfüggők esetében más kritériumokat
kell felállítani. 2006 augusztusának egyik délutánján részt vettem a CBC
rádióban egy beszélgetésen, amelyben az Insite-ról - Vancouver biztonságos
injekciózást lehetővé tevő, ugyakkor sok vitát kiváltó intézményéről - volt
szó. A műsorvezető közvetlenül előttem az RCMP egyik tisztjével
beszélgetett, és megemlítette, hogy az Insite-on számos esetben fordult elő
túladagolás, de minden egyes alkalommal sikeres volt az újraélesztés - azaz
ezek az emberek a biztos haláltól menekültek meg.
- Ez nem feltétlenül jó dolog - mondta a „mounty”*. - Közismert tény,
hogy csak a negatív következmények rettenthetik el a drogosokat a
kábítószerezéstől. Ha az Insite-on embereket mentünk meg, annak az lehet
az üzenete, hogy a kábítószerezés biztonságos.
Kanada nemzeti jogérvényesítő szolgálatának egyik főrendőre képes
volt azt mondani, hogy hadd haljanak meg emberek azért, hogy mások
tanuljanak a példájukból. Láthatóan nem tudta, vagy nem érdekelte, hogy
1990 és 2000 között Vancouver intravénás kábítószereseinek évi átlagban
147

* A Royal Canadian Mounted Police (Kanadai Királyi Lovasrendőrség, röviden RCMP)

Kanada szövetségi rendőrsége (a 10-ből 7 tartományra terjed ki a hatásköre); mounty;
lovasrendőr(A ford.)
 Egy fontos kis lépés: az ártalomcsökkentés

447

ilyen „példában” volt része, de a túladagolásos haláleseteknek

semmilyen érzékelhető elrettentő hatása sem volt.56
Jó lenne, ha ez a szűk látókörű értelmezés csak néhány rendőragyra
korlátozódna, de sajnos nem ez a helyzet. Nagyjából az említett
beszélgetéssel egy időben jelent meg a Globe und Mailben egy írás az
Insite-ról, amelyben pozitív hangnemben idézték egy nyugdíjas brit
pszichiáter, Anthony Daniels véleményét:

Nyilván azzal érvelnek egy biztonságos injekciózást biztosító hely

mellett, hogy csökkenti a halálesetek számát. Én azonban nem látom be,
miért kellene nekünk gondoskodnunk arról, hogy kevesebb drogos haljon
meg. Ez nem a mi felelősségünk, hanem maguké az addiktaké. Nagyon
rossz választás, ha heroinnal akarják injekciózni magukat. Nekem nem
lesz bűntudatom attól, hogy belehalnak, mert nem érzek irántuk
semmilyen felelősséget sem.57

Jó lenne tudni, hogy a tudós elmegyógyász kolléga szerint az újságban

leírt véleménye kiterjed-e a tüdőtágulásos vagy tüdőrákos dohányosokra;
azokra a cégvezetőkre, akik infarktusba hajszolják magukat; az agresszív
férjük mellett kitartó asszonyokra; azokra, akik átmennek a zebrán, és
közben elütik őket, pedig tisztában voltak vele, hogy ez is megtörténhet. E
szerint a logika szerint infarktus esetén a dohányosokat nem lenne szabad
defibrillálni, és visszahozni az életbe; valamint nyelőcsővérzés esetén
egyetlen alkoholista sem kaphatna vértranszfuziót. Aki félne az infarktustól
vagy a stroke-tól, annak böhömnagy jelvényt kellene viselnie, amelyen az
áll, hogy az illető nem dohányzik, nem iszik, rendszeresen edz, és nem
fogyaszt transzzsírsavakat. A jelzés hiányában egyetlen arra járó sem hívná
ki érdekükben a mentőket.
 448

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Mindannyian felelősek vagyunk magunkért, de egyetlen erkölcsi vagy

orvosetikai tan sem mondja ki, hogy ne segítsünk azokon, akiket a saját
döntéseik sodortak bajba, hacsak nem vagyunk meggyőződve arról, hogy ha
megpróbálunk segíteni rajtuk, azzal csak még nagyobb bajt okozunk - ami
akkor következne be, ha az ártalomcsökkentés növelné a kábítószer-
fogyasztást, de messze nem ez a helyzet. A keménydrogosok kábítószer-
fogyasztását semmiképpen sem növeli, és egyetlen bizonyíték sincs rá,
hogy bárhol a világon kábítószerezővé tenné a nem drogosokat. A segítség
megtagadása az addiktaktól csak megsokszorozza a szenvedéseiket, de
jottányival sem viszi őket közelebb a felépüléshez.

Nincs semmilyen összeférhetetlenség az ártalomcsökkentés és az

absztinencia között sem. Csak akkor nem egyeztethetők össze, ha mi
akarjuk előírni valakinek, hogy mit csináljon, tekintet nélkül arra, hogy az
illető mit választana, ilyet pedig nem tehetünk. A kényszer nem jön szóba,
más eszközünk pedig nincs - kivéve a megkönnyebbülés szigetének
létrehozása, ahol megerősödhetnek az illető elhatározásai és önrespektusa.
Minden lehetséges támogatást meg kell adnunk azoknak, akik a leszokást
választják - sokkal több támogatást, mint ameny- nyit most nyújtani tudunk.
És mi a helyzet azokkal, akik nem erre az útra voksolnak?
Más embereket megváltoztatni lehetetlenség, és ez nemcsak a
függőségekre igaz. Biztathatjuk őket, hogy mások legyenek, tanácsolhatjuk
nekik ezt vagy azt, de ezeknél a törekvéseknél tekintettel kell lennünk egy
alapvető emberi tulajdonságra: az önállóságra való igényre. Fjodor
Dosztojevszkij ezt írja a Feljegyzések az egérlyukból című
monodrámájában:
 Egy fontos kis lépés: az ártalomcsökkentés

449

...akarnipedig akarhat bárki bármit tulajdon érdekei rovására is, sőt

néha határozottan kell is akarnia... Az embernek csupáncsak önálló
akarat kell, bármibe kerül is, bármire vezet is.58

A kérdés tehát nem az, hogy a függőből jobb ember len- ne-e a
szenvedélye nélkül - természetesen igen hanem az, hogy magára hagyjuk-e,
ha képtelen leszokni. Hajlandók vagyunk-e törődni olyan emberekkel, akik
saját viselkedésük miatt szenvednek, ha tudjuk, hogy ez a viselkedés életük
egy olyan szerencsétlen szakaszának a következménye, amelyet nem tudtak
befolyásolni?
Az ártalomcsökkentés során elfogadjuk, hogy néhány ember - nagyon
is sok ember - túl mélyre süllyedt valamilyen dependenciában, és a jelen
körülmények között a „gyógyítás” nem reális elképzelés. Most még túl sok
fájdalom van az élelükben, és nem áll a rendelkezésükre elegendő külső és
belső erőforrás. Az ártalomcsökkentés gyakorlatában szó sincs arról, hogy
feladjuk a későbbi absztinencia gondolatát - éppen ellenkezőleg:
reménykedünk benne, hogy annak is eljön majd az ideje, ha segítünk a
függőknek abban, hogy jobban érezzék magukat, létrejöjjön a megfelelő
terápiás viszony az őket segítőkkel, és kialakuljon bennük a bizalom. Ehhez
természetesen szükség van arra, is, hogy ne legyenek előítéleteink velük
szemben, és érezzék, hogy elfogadjuk őket. Ám semmiképpen sem
tekinthetjük az absztinenciát Szent Grálnak, és az addiktak megítélésének
mindenképpen függetlennek kell lennie attól, hogy nekünk tetsző
döntéseket hoznak-e. Az ártalomcsökkentés legalább annyira
gondolkodásmód és életmód, mint szabályok és módszerek összessége.
Ezen a ponton érdemes felidéznünk Bruce Perry szavait:
 450

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Legyünk nagyon elfogadók, sok szeretetet nyújtsunk, és sok

türelemmel vegyük körül azokat, akiknek ilyen problémáik vannak. Ha
nekünk sikerül, ők is sokkal jobban érzik majd magukat.

Az egyedi, célzott ártalomcsökkentő eljárások a függőség jellegétől, a

lehetőségektől és a szükségletektől függenek Az egyik ilyen módszer a
metadonkúra. Száznál is több páciensemnek írok fel rendszeresen metadont.
Ez egy olyan szintetikus narkotikum, ami az agyi ópiátreceptorokhoz
kötődik - ugyanoda, ahová a heroinmolekulák. Szájon át adagolva nem
„dobja fel” a kábítószereseket, hanem csak csökkenti a heroin utáni éhséget,
emellett csillapítja az olyan megvonási tüneteket, mint a nyugtalanság, a
fájdalom, a hasmenés és az émelygés.*A hatása hosszú ideig tart, ezért elég
naponta csak egyszer beadni.
A becslések szerint Kanadában mintegy 60-90 ezer tiltott ópiátokat
használó ember él, de csak körülbelül az egynegyedük részesül
kezelésben.59 A metadonkúra nem gyógyítja az addiktakat, hanem átviszi a
dependenciájukat egy másik narkotikumra, amely legális, megfelelő
alkalmazás mellett biztonságos - és elejét veszi annak, hogy a függők a
testüket árulják, kolduljanak, vagy bűncselekményeket kövessenek el azért,
hogy ne szenvedjenek a megvonási tünetek miatt. A drogosok általában
akkor választják a metadont, ha belefáradnak a tiltott szerek utáni állandó
hajszába, és abba, hogy lépten-nyomon összeütközésbe kerülnek a
törvénnyel. A metadonos pácienseim között egy sincs, aki a heroinozás
helyett a teljes leszokást választaná, és néha még a métádon mellett is
képtelenek ellenállni a heroin csábításának.

* A nem függőknél a métádon jobban csillapítja a fájdalmat, mint a

morfin, de gyorsan hozzá lehet szokni, ezért egy idő után hatástalan lesz.(A
szerző)
 Egy fontos kis lépés: az ártalomcsökkentés

451

A kokain esetében nincs olyan droganalóg, mint a heroinnál a

métadon. Volt néhány biztató kísérlet metilfenidáttal (Ritalin) és más
stimulánsokkal, sőt ezekkel a gyógyszerekkel én is értem el korlátozott
sikereket kokain- és kristály- luctfüggőknél, de a betegek elég nagynak -
néhány esetben drámaian nagynak - érzik az eredeti szokásuk és a szubszti-
túciós (helyettesítő) kezelés hatásai közötti különbséget. Szerintem akkor is
érdemes lenne komolyabban kutatni a tartós hatású stimulánsokat, ha nagy
a hozzászokás veszélye. Sokkal jobb lenne, ha a páciensek egy szájon át
bevehető, jól kontrollálható stimulánstól függenének, és nem az elszívott
vagy a beinjekciózott kokaintól vagy kristálymettől.
További ártalomcsökkentő lehetőség a tűcsere: a narkós új
fecskendőket és tűket kap a beszolgáltatott használtak helyett. A HÍV és a
hepatitis C testnedvekkel - vérrel és szexuális váladékokkal - terjed. A
tiszta, nem közösen használt injekciós szerelék a vérrel való terjedésnek
veszi elejét, a gumióvszer pedig a váladékok átadását akadályozza meg. A
steril körülmények között végzett öninjekciózás megakadályozza a bőr-
fertőzések, tályogok és ezek szövődményeinek a kialakulását is, valamint a
baktériumok terjesztését. Sajnos még ezek ez egyszerű intézkedések is
szálkák azoknak a szemében, akik szerint a steril szerelék és a „koton”
növeli az addiktak számát.

Nem minden függő fogadja el a heroin helyett a metadont (ahogyan a

morfinisták sem hajlandók mindig áttérni heroinra vagy metadonra).
Ezekben az esetekben sem hagyhatjuk, hogy az addiktak az alvilág
dzsungelében bolyongjanak, ezért felajánlhatunk nekik garantáltan tiszta
morfint vagy heroint a ki tudja, milyen módon megbuherált utcai
„készítmények”
 452

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

helyett, és lehetővé tehetjük számukra, hogy steril tűvel, tisz ta és

biztonságos körülmények között adhassák be maguknak. Ezzel nem
hunyunk szemet a függőség felett, és nem ín bátorítjuk a függőket - a
meggyőződésünktől függetlenül az addikció továbbra is fennáll, és továbbra
is veszélyezteti a pá- ciens életét. Csak a könyörület és a közömbösség
között választhatunk. Ha lehetővé tesszük, hogy az addikt ellenőrzötl
körülmények között használja a heroint, azzal megpróbáljuk minimalizálni
a lehetséges káros következményeket - és olyat! szociális előnyöket
érhetünk el, mint a bűnözés és az orvosi kiadások csökkenése.
A North American Opiate Medication Initiative (NAOMI - észak-
amerikai ópiátmedikációs kezdeményezés) egy olyan kísérletsorozat,
amelynek keretei között kontrolláltan adagolják a függőknek a heroint.
Egyszerre több városban zajlik, így Vancouverben is, ahol a helyi
képviseletet egy sarki üzlethelyiségben alakították ki, egy utcányira a
Portland Szállótól. John Walters, a Fehér Ház drogügyi főreferense - róla
már volt szó az afganisztáni máktermelés visszaszorításának „sikerei”
kapcsán - szerint a program nem más, mint egy „embertelen orvosi
kísérlet”60.
Másként is fel lehet fogni: a NAOMI keretei között kiértékelnek egy
olyan módszert, amely csökkentheti a társadalom drogfüggőkkel szemben
tanúsított embertelenségét. A fő értéke az lehetne, ha a segítségével
sikerülne meggyőzni a kétkedőket, mert orvosi és szociális szempontból
már aligha lenne szükség még több bizonyítékra: Európában több
évtizednyi tapasztalat gyűlt össze. Az Egyesült Királyságban már az 1920
és 1970 közötti időszakban is indítottak hasonló kezdeményezéseket, de az
Egyesült Államok erőteljes nyomására felhagytak velük. Azóta a
drogellenes háború ellenére - illetve mint már tudjuk, valószínűlég a
hatására - exponenciális
 Egy fontos kis lépés: az ártalomcsökkentés

453

arányban nőtt a szigetország ópiátaddiktjainak a száma.61 Az egyetlen

kivétel a merseyside-i’ drogfüggőket segítő szolgálatnál folyó munka. Az
ottani programba bejegyzett függők mindegyikét kezelik - beleértve a
kórházi ápolásban részesülők detoxikálását is. Csak a páciensek tíz
százaléka választja a teljes leszokást, a többiek számára biztosítják a létező
összes belélegezhető és injekcióban beadható készítményt. Az eredmények
közül figyelemre méltó a HIV-pozitívak alacsony aránya - a brit átlag
negyede -, és a bűnözés háttérbe szorulása. 1991-ben az Egyesült
Királyságban egyedül a merseyside-i rendőrség jelentette a bűnözési
mutatók csökkenését.62
1990-ben Európában Svájcban volt a legnagyobb mértékű az
intravénás kábítószerezők körében a HIV-fertőzöttség. Az országban
elindítottak egy programot, amelyben heroin-, illetve heroinnal kiegészített
metadonkezelésben részesítették az addiktakat. A vizsgálat a következő
eredményekkel zárult:
. jelentősen javult a kezeltek munkaképessége: csaknem kétszeresére nőtt a
foglalkoztatottsági arányuk;
• a páciensek lakáskörülményei gyors javulásnak indultak, és
hamarosan stabilizálódtak (nem volt közöttük hajléktalan);
• nem fordult elő végzetes kimenetelű túladagolás;
• nem fordult elő említésre méltó összetűzés a kezeltek és a
szomszédaik között;
. jelentős megtakarítást sikerült elérni, ami a bűnözés miatti jogi költségek
és az egészségügyi kiadások csökkenésének köszönhető;
• mindenfajta bűnözési mutató jelentősen - összességében 68
százalékkal - csökkent a bolti lopásoktól az illegális
drogkereskedelemig63. *

* Liverpool megyei jogú autonómiával rendelkező környéke.(Aford.)

 454

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Következzék itt két amerikai kutató* véleménye a svájci

kezdeményezésről:

A svájciak mindezt úgy érték el, hogy az ingyenes heroinéi látáshoz

kiválasztottak ezer nehezen kezelhető, régóta függő heroinistát -
kifejezetten azokat a problémás addiktakat, akikkel korábban már sok
gond volt, és többször is kudarcba fulladtak náluk a hagyományos, teljes
absztinenciára törekvő próbálkozások.
A vizsgálatokból egyértelműen kiderült, hogy a heroin ellenőrzött
adagolása jelentősen csökkentette az alanyoknál a tisztázatlan forrásból
származó tiltott szerek használatát, és a bűnözést is. A kísérlet világosan
bebizonyította azt is, hogy ezen a módon könnyebben elérhetők a jobb
lakáskörülmények, a nagyobb keresetteljáró munka, a családi kapcsolatok
megújítása, és összességében a társadalmi reintegráció is.64

A NAOMI-programmal az a legnagyobb probléma, hogy korlátozott

az időtartama és a résztvevők száma. A Portland egyik lakója, Jenny, a
huszonkilenc éves szexmunkás néhány hete bejött a rendelőbe, és kérte,
hogy ismét kezdjük el nála a metadonkúrát. Előtte egy évig ellátták
heroinnal a NAOMI keretei között. Ebben az egy évben jelentősen javult az
egészségi állapota, és - a korábbiakkal ellentétben - egyszer sem kellett
kezelnem semmilyen fertőzéssel. Most úgy jött vissza, hogy az egész jobb
lába megdagadt, bevörösödött, és a lágyékában keletkezett egy tályog azon
a helyen, ahol az utcai heroinnal injekciózza magát. Mindez annak a
következménye, hogy lejárt az előirányzott részvételi ideje a programban.
Az

* Dr. Dán Smallé, aki a University of British Columbia orvos-

antropológusa és dr. Emest Druckeré, aki a New York-i Albert Einstein
College of Medidne epidemiológúSa.(A ízerző)
 Egy fontos kis lépés: az ártalomcsökkentés

455

Egyesült Államok nyomására Kanadában nem lehetséges az

ellenőrzött heroinellátás a NAOMI keretein kívül.
- Bármibe lefogadnám, hogy az Egyesült Államok mindent megtesz
azért, hogy Kanada megszakítsa a kísérletsorozatot - mondta egy vezető
ausztrál addiktológus, a sydneyi Szent Vince Kórház pszichiátere, dr. Alex
Wodak a NAOMI indulásakor.65
Dr. Wodak pontosan tudja, miről beszél, hiszen tapasztalt már
hasonlót, amikor 1997-ben amerikai nyomásra leállítottak egy hasonló
ausztrál programot.

A Fehér Ház minket, vancouverieket is bőségesen ellát tanácsokkal az

Insite-tal kapcsolatban, amit az önkormányzat és a PHS közösen
működtetett. Az ottani mindenható fő-fő drogügyér, John Walters úgy
minősítette a kezdeményezésünket, hogy ez egy „államilag asszisztált, lassú
öngyilkosság”*.
Ha betérünk az Insite Hastings Streeten kialakított injekci ós termébe,
tucatnyi fülke látványa fogad. Mindegyikben van mosdó, steril injekciós
szerelékek, tükör, világítás, törülköző, valamint alkohol és vatta a bőr
fertőtlenítéséhez. Az ember úgy érzi magát, mintha egy színház öltözőjébe
csöppent volna. A teremben állandóan ott van egy nővér, aki odafigyel a
fülkékben tartózkodó drogosokra, és segít nekik a karjuk elszo- rításában és
a vénakeresésben. A teremből nyílik a „pihenő”, ahol kávét szolgálnak fel,
valamint szociális munkások és pszichológusok állnak az addiktak
rendelkezésére. A létesítményhez tartozik egy orvosi rendelő is, amely
minden szükséges eszközzel fel van szerelve egy esetleges túladagolás
kezeléséhez

* A fődrogügyér valójában azt mondta, hogy „lassú, asszisztált, állami ön- gyilkosság”,
de szerintem ezzel azt akarta kifejezni, amit leírtam.(A szerző)
 456

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

- és az újraélesztéshez. Szükség is van rá: az első 18 hónap* bán

csaknem ötszázan lőtték túl magukat, de senki sem halt meg. A statisztikák
szerint beavatkozás nélkül a túladagolások 5 százaléka végződik halállal,
ami azt jelenti, hogy az Insite első másfél évében 25 ember életét mentették
meg - nyilvána„mounty-k” és dr. Daniels brit pszichiáter nagy bánatára,
akik valószínűleg jobban örülnének, ha a drogosok koszos pocsolyavízzel
injekcióznák magukat, mint az Insite előtti időkben.
Az intézménybe ötezernél is több kábítószeres jelentkezett be, akik
közül valamivel több mint hatszázan mindennap bejárnak. A 2003-as
indulás óta egyetlen korábbi félelem sem igazolódott be. Nem nőtt a
kábítószeresek és a drogokkal ösz- szefüggő bűncselekmények száma. Nem
lett több a környéken a díler, és az utcák sem lettek veszélyesebbek. Az
Insite működéséről számos tekintélyes tudományos és orvosi szaklapban
húsznál is több tanulmány jelent meg, amelyek jól dokumentálják a
biztonságos öninjekciózást lehetővé tevő intézmény előnyeit:
• vonzó a legnagyobb kockázatnak kitett kábítószeresek számára,
akiket a legjobban fenyeget a fertőzések és a túladagolás veszélye;
• a Downtown Eastside-on jelentősen csökkent a közterületen
öninjekciózók száma és a fertőző hulladék mennyisége;
• kevesebb problémája van a helyi lakosságnak és vállalkozásoknak;
• csökkentette a közös fecskendőhasználatot a közösségben;
• csökkentette a korábban drogfüggők visszaesési arányát, és nem
volt kedvezőtlen hatással azokra, akik fel akartak hagyni a
droghasználattal;
• több kábítószeres vesz részt detoxikáló programokban és
addikciókezelésen;
• a környéken nem emelkedett a kábítószeresek száma.
 Egy fontos kis lépés: az ártalomcsökkentés

457

A Canadian Medical Association Journalben (A kanadai

orvosszövetség lapja) mindezt így foglalták össze:

Vancouver biztonságos injekciózást biztosító létesítménye számos

szociális és közegészségügyi előnnyel jár, miközben nincsenek
kimutatható hátrányai.66

A város jelenlegi polgármestere és három közvetlen elődje, akik közül

az egyik Brit Columbia jelenlegi kormányzója - aki szociális ügyekben
amúgy a legkevésbé sem mondható liberá- lisnak - támogatja az Insite
további működését. Kezdeti szkepticizmusuk ellenére ugyanezt akarják a
helyi kereskedők és a rendőrség is. A VPD ifjúsági és drogügyi
koordinátora, Scott Thompson felügyelő nyilvánosan fejezte ki a
rosszallását amiatt, hogy az RCMP ellenzi az Insite-ot* - annak ellenére,
hogy éppen az RCMP saját szakértői is igazolták a program előnyeit.
- Támogatjuk azokat a közegészségügyi kezdeményezéseket, amelyek
célja a végzetes kimenetelű túladagolásos esetek, valamint a HIV-
fertőzések, illetve AIDS-megbetegedések számának csökkentése - mondta
Thompson.67

A Vancouver Sun ezt írta egyik vezércikkében:

Az Insite előnyeit bizonyítékok sokasága igazolja, ezért a brit

rendőrség úgy döntött, hogy támogat egy olyan tervezetet, amely felügyelt
injekciós helyek létesítését irányozza elő Nagy- Britanniában68

* A VPD (Vancouver Police Department - vancouveri rendőrség) Vancouver

önkormányzati rendőrsége. Kanadában a rendőrség három szinten működik. A szövetségi
rendőrség a korábban már említett Kanadai Királyi Lovasrendőrség, ezenkívül vannak
tartományi és önkormányzati rendőrségek is - utóbbiak egyike a VPD.(A ford.)
 458

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

2007 szeptemberében bővítették az Insite szolgáltatásait. Ugyanabban

az épületben kialakították az Onsite nevű de toxikáló központot. Itt mindkét
nembeli függők támogatást kapnak a leszokás alatt, és enyhítik a megvonási
tüneteiket. Eközben nem engedik meg nekik a drogozást, és ideiglenes
férőhelyet biztosítanak azoknak a gondozottaknak, akik olyan környezetben
élnek, amelyben nagy a visszaesés veszélye. A leszoktató szinten tizenkét
szoba van saját fürdőszobával, így tökéletesen tiszteletben tarthatják az
ápoltak magánszféráját, ami példátlan a hasonló helyi intézményekben. Az
egyik kollégámmal ketten látjuk el az itteni orvosi munkát.
- A leszokás hihetetlen szenvedéssel jár - mondta az egyik herionfüggő
páciens egy újságírónak. - Az ember senkit sem akar látni maga körül,
miközben hétrét görnyed a fájdalomtól.69
2006 szeptemberében lejárt az első hároméves időszakra szóló
hatósági engedély. Az előző választások alkalmával a konzervatívok
világosan kifejtették a kampányuk során, hogy számukra kizárólag a
drogosok teljes leszokását elősegítő programok az elfogadhatóak. A
határidő lejártának közeledtével elkezdtek özönleni Stephen Harper
miniszterelnök kormányához a levelek, amelyekben politikusok, rendőrségi
és egészségügyi tisztviselők, civil szervezetek, drogügyi aktivisták és
magánemberek kérték, hogy engedélyezzék az Insite további működését.
Kötelességemnek éreztem, hogy itteni orvosként én is tollat ragadjak.
Többek között ezt írtam Harper miniszterelnöknek:

Az Insite olyan intézmény, amely a maga szerény, de fontos

tevékenységével igyekszik hozzájárulni ahhoz, hogy a függőségekhez
társuló káros következményeket csökkentse. Ezzel a populációval nehéz
dolgozni. Az itteniek szinte egyöntetűen
 Egy fontos kis lépés: az ártalomcsökkentés

459
tragikus gyermekkora lehetetlenné teszi, hogy törődjenek magukkal,
és nem szívesen fordulnak az egészségügyi rendszerhez sem. Az Insite
olyan kapocs - néhány embernek az egyetlen kapocs -, ami az utcai létet
az egészségügyi ellátórendszerrel összeköti, egyszersmind talán ez az első
olyan egészségügyi intézmény, ahol úgy érzik, hogy emberként bánnak
velük, és ez rendkívül sokat jelent ezeknek a fizikailag és lelkileg is sérült
embereknek...
Az Insite messze nem ad teljes választ a drogaddikciók
bonyolultproblémáira, de mindenképpen egy innovatív és fontos kis lépés.
Egy olyan kezdeményezés, amelyre Kanada büszke lehet, és amelynek a
nyomán egy szép napon rengeteg hasonló intézmény működik majd
világszerte.

A kormány szinte az utolsó pillanatig kivárt, majd bejelentették, hogy

további információszerzés céljából nagy kegyesen engedélyezik az Insite
működését újabb másfél évig - azaz még mindig bizonytalan az intézmény
hosszú távú működése. A bejelentéssel egy időben azt is közölték, hogy
megkurtítják az Insite-tal kapcsolatos kutatások büdzséjét. Dr. Mark
Weinberg, a montreali McGill Egyetem AIDS-központjának igazgatója nem
rejtette véka alá a véleményét:

A kormány egyfelől azt állítja, hogy idő kell még ahhoz, hogy
pontosan meg lehessen ítélni a vancouveri biztonságos öninjekciózó hely
sikerét, másfelől megvonja az itt folyó munka értékeléséhez szükséges
anyagi támogatást ™

Az egészségügyi miniszter egy sajtókonferencián kijelentette, hogy az

eddigi adatok nem igazolják, hogy a program csökkenti a kábítószer-
használatot, és segít az addikciók elleni harcban. Erről a The Vancouver
Sun 2006. november 6-i
 460

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

számában Allan Woods újságíró írt egy cikket a következő címmel:

Ottawa Ignores Supportfor Injection Sites (Ottawa nem támogatja a
biztonságos injekciózóhelyeket).
Bármit is jelentsenek a szavai, egy ártalomcsökkentő program nem
„segít az addikció elleni harcban” csak csökkenti a szenvedést, valamint
megelőzi a betegségeket és a tragédiákat. A vitákból nyilvánvaló, hogy az
ártalomcsökkentés korántsem pusztán szociális és orvosi kérdés, és ez a
megközelítés sem a betegek, sem a társadalom érdekeit nem szolgálja. Az
ártalomcsökkentés alapvetően egy ideológia. Az olyan hangzatos
dörgedelmek, mint az „embertelen orvosi kísérlet” és „államilag asszisztált,
lassú öngyilkosság” inkább a hangoztatójuk bűntudatát tükrözik, mint a
tényeket!

¥
 HETEDIK RÉSZ

A GYÓGYULÁS
ÖKOLÓGIÁJA
Nem az a probléma, hogy a valóság rideg, hanem az, hogy a
tudatlanságtól ugyanolyan fájdalmas megszabadulni, mint
megszületni. Fuss az igazság után, míg kifogy a levegőd! Fogadd el
saját újjáteremtésed szenvedéseit!
Ezek az eszmék teszik érthetővé az életet, annak keménységét és
mámoros pillanatait.

Naguib Mahfouz Palace ofDesire (A vágy palotája)

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Az együtt érző
kíváncsiság ereje
A könyv utolsó fejezeteivel az a célom, hogy elősegítsem a függő
személy elméjének a megértését a jobb gyógyítás reményében. Nem
az aktív drogfüggőség meggyógyítását írom le bennük. Az
addiktaknak a tudatmódosító vegyületek hatása alatt nincs
lelkierejük ahhoz a tudatos mentális erőfeszítéshez, ami a
gyógyulásukhoz szükséges. Az ebben a részben közölt információk
kiegészíthetik, de nem helyettesíthetik a komplex kezeléseket vagy a
bármilyen függőségben szenvedők önsegélyező csoportjainak a
lehetőségeit.

Eredetileg abban reménykedtem, hogy a könyv végén komoly

győzelemről számolhatok be. Ebben, az addikció öngyógyításáról
szóló részben szerettem volna leírni, hogyan sikerült úrrá lennem a
saját függőségemen. Felemelő és szívderítő lett volna előadni, de ez a
mese az álmok kategóriájába tartozik.
A könyv írása közben többször is visszaestem a függőségembe.
Vadul vásároltam, hazudtam, szégyenkeztem, és ismét
466

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

kiürültem. Hiába határoztam el magam nagyon komolyan,

mégsem tértem vissza a tizenkét lépéses csoporthoz, és egyetlen másik
programhoz sem csatlakoztam. Olyan vagyok, mint a nyolcadik
fejezetben említett Dean, „Kanada leghíresebb narkósa”, aki a filmben
megfogadta, hogy leszokik, de aztán mégsem sikerült neki. Nekem
sem, pontosabban az én esetemben egészen mostanáig nem - egy ideje
egészen jól tartom magam, de korai lenne még győzelmi táncot járni.
Azt tanítjuk, amit a legjobban meg kell tanulnunk - néha azt, amit
a legjobban szeretnénk hallani. Számomra képtelenség úgy
tanulmányozni az addikciót, hogy nem figyelem meg saját magamat is
alaposan, és nagyon komolyan mondom, hogy rengeteget tanultam
ebből a gyakorlatból. Rájöttem, hogy bármilyen keményen
próbálkozom, talán sohasem tudom legyőzni magamban a függőségre
hajlamosító tendenciákat. Arra is ráébredtem, hogy ez így van rendjén.
Győzelem és vereség: a háború változatlan velejárói. Mint azt a
kutatások bebizonyították, az addikciók az érzelmeinkből sarjadnak ki,
és a leküzdésükhöz saját magunk ellen kell harcolnunk. Ám a saját
magunk egyik-másik része ellen viselt háború több belső disszonanciát
és zavart eredményez, különösen, ha elménknek vagy lelkűnknek ezek
a részei alkalmazkodásra képtelenek, és rosszul működnek.

Ezen a télen egyik nap Kim nővérrel ketten voltunk a rendelőben,

amikor bejött az egyik harmincegy éves heroin- és kokainfüggő
nőbetegünk, akit nevezzünk Clarissának. Az asszonytól már három
gyermekét elvették az ifjúságvédelmi hatóságok, és most ismét
várandós. Közli velünk, hogy most is pörög a kokaintól - nem mintha
letagadhatná, mert egyér-
 Az együtt érző kíváncsiság ereje
467

telműen látszik mozdulatain, rángatódzó izmain, és érződik szaggatott

beszédén is.
- A kavics nélkül olyan lapos lennék, mint a flaszter - mondja, és
igaza lehet, mert komoly ADHD-ben szenved.
- Gyűlölöm magam - folytatja. - Hetek óta tudom, hogy terhes
vagyok, de még mindig kokszolok. Kurvára elcsesztem, csak magamat
sajnáltam, és közben nem gondoltam a babára...
Kimmel csendben figyeljük, ahogy Clarissa önmarcan- golása átmegy
siránkozásba. Panaszkodik a személyzetre, az ételre és az új kétszobás
apartmanjára. Egyszer csak hirtelen elhallgat, nagyot sóhajt, az arcát a
tenyerébe temeti, és zokogásban tör ki:
- Félek, piszokul félek!
Az ablak melletti betegvizsgálóágyon ül. Könnyáztatta szeme ide-oda
jár a nővér, az orvos és az ablak között. A terhességi hormonoktól már
jócskán megduzzadt keble szinte kibuggyan a melltartóból - a látvány a
potenciális klienseknek szól. Csak néhány kérdés kell hozzá, és a nő máris
előadja az élettörténetét: egy nagyon is ismerős, már-már sablonos
Downtown Eastside-i történetet, amely - mint mindig - any- nyira szörnyű,
hogy szinte beledermedünk.
Clarissa szexuális kizsákmányolását az apja kezdte a nő egyéves
korában. A dolog négyéves korában fejeződött be azért, hogy egy sor más
férfi vegye át az apja helyét egészen a kamaszkoráig. Közben ötéves
korában az anyja túladagolta magát, és meghalt.
- Anyám akkor is narkózott, amikor benne voltam a hasában - mondja
-, és most ugyanezt csinálom a saját kölykömmel.
Kimmel végighallgatjuk, ellátjuk az ilyenkor szokásos tanácsokkal, és
megbeszéljük a továbbiakat. Először is kell egy hasi ultrahangvizsgálat. Ha
a magzat tizenkét hetesnél fiatalabb
 468

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

lenne, Clarissa szeretné elvetetni. Ha kiderülne, hogy már nem lehet,

akkor leállna a drogokkal, és bevonulna egy otthonba. Örülünk, hogy abba
akarja hagyni a kokaint, de figyelmeztetjük rá, hogy a hirtelen megvonás
veszélybe sodorhatja a magzatot. Emellett mindenképpen jobb lenne, ha a
terhesség alatt a heroint metadonra cserélnénk. írok egy igazolást a Clarissa
pénzügyeit intéző szociális munkásnak. Kim elindul a SheWaybe, a
Downtown Eastside terhesgondozójába.
- Tanácsolnék magának valamit - mondom Clarissának, aki már
indulna kifelé -, de csak akkor, ha ide tud figyelni.
- Figyelek! - fordul vissza.
- Azt mondta, hogy gyűlöli és sajnálja magát. Mi lenne, ha nem
lenne magával ilyen kemény, hanem elgondolkozna azon, hogy miért teszi
azt, amit tesz? Jobb lenne, ha belegondolna abba, hogy azért drogozik, mert
kábítószer nélkül nem bírná elviselni a fájdalmat. Minden oka megvan a
szenvedésre azok után, amin keresztülment. Ez a dolog nem arról szól,
hogy maga „kurvára elcseszte”, hanem arról, hogy nincs más lehetősége
megbirkózni a fájdalmával. Ha a gyermekével ugyanaz történne, mint
magával, és a végén ő is a narkónál kötne ki, akkor vele is ugyanilyen
kemény lenne?
- Nem - válaszolja. - Nagyon szeretném őt... és szigorú lennék hozzá.
- Felejtse el a szigort! - mondom. - Csak szeretette lenne szüksége. És
magának is.
Clarissa megint elsírja magát. Megkérdi, hogy visszajöhet-e máskor is
beszélgetni.
- Persze! De akkor jöjjön, amikor nem lesz totálkáros. Ha pörög, nem
tudja felfogni, amit mondok.
- A pszichológus is mindig csak ugyanezt hajtogatta tinikoromban! -
csattan fel hirtelen dühösen. - Hogy ne akkor jöjjek, amikor be vagyok
állítva! Ezt nem hiszem el!
 AZ EGYÜTT ÉRZŐ KÍVÁNCSISÁG EREJE

469

- Oké, akkor jöjjön nyugodtan bármikor, ha úgy érzi, hogy szüksége

van rá.
A haragja egy pillanat alatt széles mosolyba csap át.

- Na látja! Ezt akartam hallani!

Amikor az életem viszonylag kiegyensúlyozott, nem okoz különösebb

nehézséget, hogy empatikus legyek a pácienseimmel. Kíváncsi vagyok az
életükre, az énképükre, és többnyire képes vagyok elkerülni, hogy ítéletet
alkossak róluk. Ahogyan Clarissánál, úgy a többieknél is az a célom, hogy
felébresszem bennük az ítéletalkotástól mentes, együtt érző kíváncsiságot a
személyük iránt. Teljesen más a helyzet, amikor az addikciós fázisom kellős
közepén vagyok. Ilyenkor elönt az önmarcangoló szégyen, és erőltetett
vidámsággal vagy önigazoló harciassággal rejtegetem saját magam elől az
önutálatomat, de nem sok sikerrel. Drogfüggő, éhes szellemtársaimhoz
hasonlóan a magamról alkotott lesújtó véleményem is csak fokozza a
menekülés és a felejtés utáni vágyat. Az addikció-szégyen- addikció örvény
tovább kavarog.
Dr. Bruce Perry mondta a kábítószerfüggőkről, hogy legyünk nagyon
elfogadók, sok szeretetet nyújtsunk, és sok türelemmel vegyük körül
azokat, akiknek ilyen problémáik vannak. Ha nekünk sikerül, ők is sokkal
jobban érzik majd magukat. Ugyanezt az elfogadást, szeretetet és türelmet
ki kell terjesztenünk magunkra is. Dr. Jaak Panksepp szerint az addikciók
sikeres leküzdéséhez vissza kell állítani az érzelmek egészséges
egyensúlyát. Mint mondta, „esélyt kell adnunk magunknak arra, hogy
átgondoljuk a helyzetünket”. Lehetetlen kreatívan gondolkozni akkor,
amikor az önvád és a szégyen mérgező elegyébe merülünk.
 470

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Az absztinencia felé vezető út egyik első lépéseként ki kell alakítani

magunkban az együtt érző kíváncsiságot saját magunk iránt, és ugyanígy
vélekedik számos spirituális szerző és pszichológus is. Egy amerikai
buddhista nővér, Penm Csödrön így ír erről:

Az önbecsmérlő gondolatok dédelgetése helyett ki kell magunk- bán

alakítani a tisztán látó kedvességet... A megnyugvás képességének
visszaszerzése nagyon fontos ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat a
saját testünkben, az elménkben, a saját érzelmeink között. Ereznünk kell,
hogy érdemes élni ezen a planétán... A humorérzék mellett fontos a
játékos kedv, a kíváncsiság és az odafigyelés is... A boldogság nem feltétel,
de a túlzó ítéletek nélküli kíváncsiság sokat segít. Ha valaki mégis
hajlamos elítélni másokat és saját magát, akkor arra kell kíváncsinak
lennie, hogy ennek mi lehet az oka.1

A hangsúly tehát az együtt érző kíváncsiságon van. A „Miért?”

kérdésnek el kell veszítenie szigorúan vádló felhangját, és nyílt, akár
tudományos érdeklődéssé kell alakulnia. Az olyan kérdéseknek, mint
például „olyan hülye vagyok; mikor tanulom már meg végre...?” olyanokká
kell átalakulniuk, hogy „vajon miért csinálom mindig ugyanezt, ha tudom,
hogy negatív következményei lesznek?” Le kell vetnünk annak a kihallgató
tisztnek a merev egyenruháját, aki eltökélte magában, hogy kérdez, vádol,
és büntet. Saját magunk empatikus barátjává kell válnunk, aki csupán arra
kíváncsi, mi történik velünk. Angolul a COAL [kőszén] mozaikszó foglalja
össze az együtt érző kíváncsiság fő jellemzőit: curiosity [kíváncsiság],
openness [nyíltság], acceptance [elfogadás] és lőve [szeretet]: „Hmm,
érdekelne, hogy miért csináltam megint ugyanezt.”

É Ő Í Á Á
 Az EGYÜTT ÉRZŐ KÍVÁNCSISÁG EREJE

471

A cél nem az indokok keresése és a racionalizálás, hanem a megértés.

Az indokok utáni kutakodás is egyfajta ítéletalkotáshoz vezet, és
ugyanolyan káros, mint a megbélyegzés. Amikor valamit megindokolunk,
abban reménykedünk, hogy a magunk oldalára állítjuk vagy megtévesztjük
a bírót. Amikor valamit bizonygatunk, akkor feloldozzuk magunkat a
felelősség alól. A megértés ezzel szemben segít a felelősség elfogadásában.
Ha nem kell védekeznünk másokkal - és ami még ennél is fontosabb,
magunkkal - szemben, akkor nyitottabbakká válunk, és jobban látjuk,
milyenek a dolgok valójában. Amikor elfogadom az addikciómat, attól a
pillanattól kezdve a függőségre jellemző viselkedésmintáim nem jelentik
számomra azt, hogy egy sekélyes és értéktelen tökfilkó vagyok, aki nem
érdemel semmilyen tiszteletet. Ettől kezdve már kézben tartom a
függőségemet, és látom, milyen módon akadályoz életem valódi céljainak
elérésében.
A saját, természetes, önmagunk iránti empátiánk hiánya óriási
szenvedést okozhat. Szükség van rá ahhoz, hogy meggyógyuljunk, és
visszaszerezzük a büszkeség és a szeretet képességét. Amiről a jelenben
úgy érezzük, hogy nem szolgálja az érdekeinket, sőt kifejezetten önkárosító,
az valamikor az életünkben valószínűleg segített minket abban, hogy az
akkori körülményekhez alkalmazkodjunk, és elviseljük őket. Az emberek
azért válnak függővé a saját megnyugtatásukat szolgáló
viselkedésmintáktól, mert a korábbi életük bizonyos szakaszában nem
részesültek abban a megnyugvásban, amire szükségük volt. Ennek
megértése segít eltörölni a mérgező önvádat, és segít abban, hogy vállaljuk
a jelen felelősségét.
Ezért van szükségünk együtt érző önvizsgálatra.
 472

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Mit találok akkor, ha ítéletalkotás nélkül, az együtt érző ki váncsiság

szellemében vizsgálom meg a saját függőségemet? Talán ennél is
lényegesebb, hogy kit találok. Mi rólam a teljes igazság? Harminc éve
praktizáló, köztiszteletben álló orvos vagyok? Szerető férj és szülő? Lelki
tanácsadó, közszereplő, aktivista vagy író? Mi a helyzet azzal a bizonytalan
és nyugta* lan férfival, aki gyakran érez ürességet, a teljesség hiányát, és
odakint kutakodik, hogy lecsillapíthassa mohó étvágyát? Mint a velem egy
cipőben járó addikt és író sorstársam, Stephen Reid mondta, amikor
meglátogattam a William Head Büntetés-végrehajtási Intézetben: „majd
belegebedek abba, hogy ezeket a külső dolgokat kirángassam magamból”.
Én is úgy érzem, hogy tényleg belegebedek az öntudatlan feszültségbe -
olyannyira, hogy gyerekkorom óta csikorgatom éjszakánként a fogaimat,
ezért ötvenéves korom felé már annyira lekopott a koronájuk, hogy a
tetejükön kilátszott a fogbél.
A pozitív tulajdonságaim - intellektuális meggyőződés, lelkierő,
szenvedélyek és elkötelezettségek - mellett is mindig éreztem, hogy a
belsőmben állandóan háborog valamilyen nyugtalanság. Ha őszinte tudnék
lenni magamhoz, és kész lennék rá, hogy elfogadjam a sebezhetőségeimet,
nekem is ugyanazt kellett volna mondanom az életem bizonyos
szakaszaiban, amit Clarissa mondott: „Félek, piszokul félek!” A
szorongásom időnként olyan dolgokban nyilvánul meg, mint a
megjelenésem vagy a pénzügyi helyzetem, a szerethetőségem vagy a
szeretetre való képességem miatti aggódás; saját magam lebecsülése;
egzisztenciális pesszimizmus az élet értelme és célja miatt De megjelenhet
a nagyszerűség érzésére való igényben is; a vágyban, hogy felnézzenek
rám, vagy különlegesnek tartsanak. Nem tudnám megnevezni ezt a
formátlan entitást. Biztosan tudom, hogy már jóval azelőtt éreztem odabent,
a mellkasomban, valahol a tüdőm és a szívem között, hogy a dolgok nevét
tudtam volna.

É Ő Í Á Á
 AZ EGYÜTT ÉRZŐ KÍVÁNCSISÁG EREJE

473

Van okom a szorongásra? A krónikus szorongásnak természetétől

fogva semmi köze sincs az „ok”-hoz. Egyszer csak megjelenik, majd
később, sokkal később - amikor kifejlődik bennünk a gondolkodás
képessége - önmaga érdekeit szolgáló gondolatokat és magyarázatokat
generál. Ellentétben a veszély esetén érzett egészséges szorongással (amire
jobb szó a félelem) - amit például egy gazella érezhet, ha meglát egy
oroszlánt, vagy amit egy kisgyerek érez akkor, ha szem elől léveszti a
szüleit -, a krónikus szorongás nem egy pillanatnyi élethelyzet miatt
keletkezik. Megelőzi a gondolkodást. Hihetjük azt, hogy ezért vagy azért
szorongunk - például a saját állapotunk, a világ helyzete, családi problémák
vagy az időjárás miatt -, de függetlenül attól, hogy milyen történetet
szövünk köréje, ez a szorongás nem következik semmiből, hanem csak van.
Az addikcióhoz hasonlóan a szorongás is mindig talál magának célpontot,
de attól függetlenül létezik. Csak akkor ölt azonosítható színeket, amikor
ráébredünk a létezésére. A legtöbbször elnyomjuk magunkban; gondolatok,
meghatározások, cselekedetek és viszonyok alá temetjük. Olyan dombot
emelünk föléje tevékenységekből és tulajdonságokból, amelyet
összetévesztünk a valódi énünkkel. Ezután minden energiánkat
mozgósítjuk, és megpróbáljuk elhitetni másokkal, hogy ez a saját készítésű
fikció a valóság. Addig működik is a dolog, amíg van mögötte teljesítmény,
elég meggyőzőek vagyunk, és el tudjuk rejteni a fikcióval leplezett
szorongást.
Az addikt személy alapállapotban befejezetlenséget, tökéletlenséget
érez. Azt hiszi - tudatosan vagy öntudatlanul -, hogy ő „kevés”, és az
elégtelensége miatt nem tud megfelelni az élet elvárásainak, vagy nem tud
elfogadható képet közvetíteni magáról mások felé. Mivel nem tudja
elviselni a saját érzelmeit, ezért mesterséges támogatásra van szüksége.
Muszáj valahogyan megszabadulnia az üresség fájdalmas érzésé-
 474

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

tői, és erre megfelel bármilyen tevékenység - szerencsejáték, vásárlás,

evés, szex -, amely akár csak ideiglenesen is képeit kitölteni az elméjét.
Első könyvemben, a Szétfoszlott elmékben így jellemeztem ezt az örökös
pszichikai éhséget:

R. D. Laing brit pszichiáter írta, hogy ez emberek három dologtól

félnek: a haláltól, más emberektől és az elméjüktől. Mivel én is rettegek
az elmémtől, ezért irtózom tőle, hogy egyedül maradjak vele. Mindig kell
lennie a zsebemben egy könyvnek, hogy ez legyen az
„elsősegélycsomagom”, ha valahol várnom kell akár csak egy percig is,
például sorban álláskor a bankban vagy vásárláskor a pénztárnál.
Állandóan muszáj morzsákkal etetnem az agyamat, mint egy kegyetlen,
rosszindulatú bestiát, amely abban a pillanatban nekem ugrik és felfal,
amint nincs mit rágcsálnia.1

Ezeket a sorokat a figyelemhiányos rendellenességgel kapcsolatban

írtam le. A jelen előli menekülési kényszer nemcsak az ADD fő
jellegzetessége, hanem egyetemes emberi tulajdonság. A függő agyban
teljes kétségbeesésig fokozódik; ez lesz a választások és a viselkedés fő
mozgatóereje.
Erre bárki azt mondhatná, hogy egyáltalán nincs kétségbeesve, csak
annyira szereti csinálni azt, amit művel, hogy nem akarja abbahagyni. A
munkamániások is így gondolkoznak, és én is hajlamos vagyok rá. Egyszer
megkérdeztem egy pszichoterapeutát:
- Hol van az a sok fájdalom és bánat, amit éreznem kellene, hogy aztán
kigyógyuljak belőle? Hiába próbálkozom, semmit sem érzek. Vagy jönnek
az érzelmek, vagy nem.
Teljesen lekötött, hogy folyamatos elfoglaltságokkal, túlmunkával
foglaljam el magam, és az agyamat így állandó pörgésben tartsam. Ilyen
körülmények között egyetlen picurka érzés sem tudott, bennem fdszfiire
bukkanni.

É Ő Í Á Á
 AZ EGYÜTT ÉRZŐ KÍVÁNCSISÁG EREJE

475

A munkamániám és a CD-vásárlásaim egyszerűen csak a

legkézenfekvőbb menekülőút-választási lehetőségek az agyam számára arra
az esetre, amikor nyugtalannak „érzi magát”.
Vannak más tevékenységek is, amelyek legalább ennyire kompulzívak
- kényszeresek - és impulzívak lehetnek. Ma inár tudom, hogy minden
esetben jelen van mögöttük a szorongás és az üresség mindent átitató
érzése. Ezek az érzelmek szintjén krónikus, nem kifejezetten mély
depresszióban és ingerlékenységben nyilvánulnak meg, a gondolatok
szintjén pedig cinizmusban - az általam mindig is nagyra értékelt
egészséges kételkedés és független gondolkodás negatív megfelelőjében. A
viselkedés szintjén az űr és a szorongás túlcsorduló energiának vagy
letargiának maszkírozza magát attól függően, hogy a folyamatos cselekvés
vagy a felejtés igénye kerül-e előtérbe. Nálam akkor lépnek fel az
addikcióra jellemző nyílt viselkedésminták, amikor a mindennapi, általános
menekülőmechanizmusaim elégtelenné válnak. Ha nagyobb lenne a
fájdalmam, és korlátozottabbak lennének a lehetőségeim, ha nem lettem
volna ilyen szerencsés gyermekkoromban, akkor lehet, hogy belőlem is
drogos lett volna.
Az egóra irányított együtt érző kíváncsiság elvezet a dolgok
igazságához. Amikor észreveszem a szorongásomat, és ráébredek, hogy
miért érzem őket, azonnal csillapodik a menekülés kényszere. Világos
számomra, hogy a veszélyérzet és a félelem 1944-ben, a budapesti gettóban
programozódott belém. Hogy lehet az, hogy menekülésre ösztökélnek ezek
a réges-régi agyi mechanizmusok, amelyek egészen kicsi koromban, a
történelem egy szörnyű időszakában alakultak ki? Úgy, hogy a szavak
nélkül beléjük ágyazott történetek agyam kitörölhetetlen részei lettek. Nem
kell elmúlniuk, és nem is múlnak el - teljesen semmiképpen sem. Ám
átalakíthatom, pozitívabbá tehetem a hozzájuk fűződő viszonyomat.
Valamiféle ellenőrzésre is
 476

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

szert tehetek felettük, ami azt jelenti, hogy úgy is a tudatuk bán
lehetek, hogy nem uralják a kedélyállapotomat és a cse lekedeteimet. Nem
kell magamra vállalnom azt a lehetetlen küldetést sem, hogy a korán
kialakult agyi áramköreimből keletkező addiktív késztetéseket eltöröljem -
de a hozzájuk fűződő viszonyt igenis átalakíthatom. Az ilyen
átalakításokhoz azonban mindenképpen szükség van arra, hogy felhagyjunk
az önmagunk feletti ítélkezéssel és önmagunk hibáztatásával.
Anthony Storr pszichiáter és pszichoanalitikus a következőket írta az
eltemetett emóciók félelem nélküli felszabadításának hasznáról:

Ha valakit arra buzdítanak, hogy jobban figyeljen a legmélyebb

érzelmeire, és engedje őket szabadon kifejeződni, miközben az illető
nyugodt lehet felőle, hogy nem utasítja el, nem is bírálja majd senki, és
nem tartják majd másoktól különbözőnek sem, akkor egyfajta
újrarendeződési vagy kirostálási folyamat megy végbe az elméjében. Ez a
folyamat elhozza a béke érzését; azt az érzést, hogy az illető eljutott az
igazság lényegéhez.3

Mi lenne az első lépés azután, hogy az önmagunk iránti együttérzésnek

köszönhetően közel kerülünk az igazsághoz? Nyilvánvalóan az Anonim
Alkoholisták és a tizenkét lépéses programok első lépése következik. Ezek
a programok nem feltétlenül felelnek meg mindenkinek, és nem is ezek
jelentik a függőségből kivezető egyetlen utat, azonban a sikeres felépülést
eredményező lehetőségek általában ugyanazokból az alapelvekből indulnak
ki.
Az első lépés az Anonim Alkoholisták klasszikus formulája szerint így
hangzik: ’***

É Ő Í Á Á
 AZ EGYÜTT ÉRZŐ KÍVÁNCSISÁG EREJE

477

Heismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben - és

hogy életünk irányíthatatlanná vált.

Ha figyelembe vesszük, hogy az addikciók ugyanazokon a

tulajdonságokon osztoznak, a lépést így terjeszthetjük ki: „beismerem, hogy
tehetetlen vagyok a függőségemmel szemben” és ez lényegében ezt jelenti:

Belátom, hogy a vágyaim és a viselkedésem kicsúsztak az

ellenőrzésem alól. Mivel képtelen vagyok uralni őket, ezért az életem
számos fontos területén teljes zűrzavar alakult ki. Többé nem tagadom,
hogy mindez hatással van rám, a kollégáimra, a szeretteimre, és azt is
elismerem, hogy képtelen vagyok őszintén és következetesen szembenézni
a helyzetemmel.

Az egyik barátom, Anne - régi anonim alkoholista - kifogásolta, hogy

az eredeti szöveget átalakítottam egyes szám első személyű kijelentéssé.
- Okkal használjuk a többes számot - mondta. - Ha „én” vagyok
addikt, és „én” maradok egyedül a saját lehetőségeimmel, akkor nagy
valószínűséggel elbukom.
Annak ellenére sokáig vonakodtam az első lépést megtenni, hogy
sohasem okozott számomra problémát addikt viselkedésem bizalmas vagy
nyilvános körülmények közötti bevallása és leírása. Három problémám is
volt. Az első az, hogy mivel büszke vagyok az intellektuális képességeimre,
komoly gondot okoz számomra elfogadni és bevallani, hogy nincs
hatalmam valamelyik mentális folyamatom felett. Éppen ellenkezőleg: az
ego természettől fogva úgy működik, hogy mindent a saját javára fordít,
ezért a függő viselkedési mintáim nyilvános bevallása egyenesen
megnyugtatott arról, hogy őszinte, becsületes és „bátor” vagyok. Az ilyen
gyóná
 478

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

sokat a hallgatóság általában egyetértő bólogatással, elfogadó

mosollyal és tapssal fogadja. Ám az igazi bátorság jele nem az amikor
valaki beszélni tud az addikciójáról, hanem az, ami kor cselekvőén fellép
ellene - márpedig életem nagy részében nem voltam felkészülve erre.
Másodszor: amikor az olyan látványos kényszercselek vésekre
összpontosítok, mint a CD- vagy a könyvvásárlás, illetve a munkamánia,
akkor megengedhetem magamnak, hogy figyelmen kívül hagyjam, miként
nyomják rá bélyegüket működésem nagy részére a függőséget okozó
késztetések. Ha csak néhány „problémás” területre szűkítem le a
figyelmemet, azzal letagadhatom, hogy az addikcióm a napi létezésem
számos aspektusában megnyilvánul. Mivel sok dolgot csinálok jól, sok
feladatnak teszek sikeresen eleget, ezért el tudom hitetni magammal, hogy
nincs okom bevallani az ellenőrzés elvesztését. Másként fogalmazva: nem
akartam bevallani azt, hogy bizonyos időszakokban irányíthatatlanná vált az
életem a saját viselkedésem miatt. Az együtt érző kíváncsiság hiányában
ennek a beismerése mélységes szégyent vált ki.
Végezetül, ha bármikor úgy éreztem, hogy az életem bensőséges
pillanataihoz ügyetlenül álltam hozzá, vagy idegenkedtem az ilyen
helyzetektől, akkor egyszerűen csak hagytam, hogy elégedetlennek érezzem
magam. Nem ébredtem rá arra, hogy valójában én, a saját belsőm termelte
ki ezt az elégedetlenséget. Például gyakran Rae-t, a feleségemet hibáztattam
azért, mert nem tett eleget az elvárásaimnak, ahelyett hogy vállaltam volna
a felelősséget azokért a terhekért, amelyekkel az elégtelen énszabályozó és
differenciációs képességem (az a képességem, hogy tudatában legyek saját
magamnak, miközben interakcióban vagyok Rae-vel és másokkal) terhelte
meg a kapcsolatunkat. Ez lehetővé teszi számomra, hogy az addikcióimat
szabadon felhasználhassam a saját megnyugta-

É Ő Í Á Á
 Az EGYÜTT ÉRZŐ KÍVÁNCSISÁG EREJE

479

tásomra, és hogy ezt a „beteljesületlen szükségleteimre való

hivatkozással igazolhassam. Más szóval ez azt jelenti, hogy tudatosan
elutasítottam annak a lehetőségét, hogy érett, ön- szabályozásra képes
felnőtt emberré alakuljak - vagy akként viselkedjek -, és ennek az okozatait
arra használtam, hogy megokoljam velük az addikciók tárgykörébe tartozó
cselekedeteimet. Amikor ezeket a sorokat írom, egy saját farkát körbe-
körbe kergető kiskutya képe merül fel bennem.
Úgy nem lehet továbblépni, hogy nem döntjük le a tagadás falát - vagy
egy, az enyémhez hasonlóan megátalkodott és agyafúrt elme esetében a
tagadás több falából összeálló masz- szív tornyot, amelynek a létét még én
magam sem akarom elismerni.
 HARMINCADIK FEJEZET

A lelki klíma
Allah nem változtat meg semmit valamely népben, ameddig ők
meg nem változtatják azt, ami az ő lelkűkben van.

Korán 13:11

A természetben egyetlen organizmus sem különül el attól a

rendszertől, amelyben él, működik, meghal, és egyetlen természeti folyamat
sem érthető meg a fizikai és biológiai összefüggései nélkül. Az ökológia
oldaláról nézve az addikció nem véletlen folyamat, és az öröklés sem
programozza be előre. Olyan fejlődés eredménye, amelyet befolyásolnak és
fenntartanak bizonyos környezeti tényezők. Ökológiai szempontból a
függőség olyan változékony és fejlődő dinamizmus, amely egy személy
társadalmi és érzelmi környezetéhez és saját belső pszichológiai közegéhez
való viszonyát fejezi ki.
A gyógyulásért eszerint a belső pszichológiai klíma - azoknak a
gondolatoknak, emlékeknek, elmeállapotoknak és érzelmeknek az
összessége, amelyek az addiktív impulzusokat és viselkedéseket táplálják -
felelős a külső miliővel együtt. Az ökológia keretrendszerében az
addikcióból való felépülés nem
 A LELKI KLÍMA

481

egy betegség „meggyógyítását” jelenti, hanem olyan új belső és külső

erőforrások előteremtését, amelyek valamilyen más, egészséges úton tudják
kielégíteni az adott személy valós igényeit. Ehhez olyan új agyi áramkörök
kialakítása is szükséges, amelyek a korábbiaknál adaptívabb reakciókat és
viselkedésmintákat vezérelnek.
Egy problémás elme átalakítása első pillantásra reménytelen
feladatnak tűnhet. Mint Marcel Proust írta:

A bizonytalanság mélysége feneketlenné válik, amikor az elme

átveszi uralmát maga felett, és a személynek a sötétség régiójában kell
kutakodnia.

Vagy ahogyan dr. JefFrey Schwartz Los Angeles-i, mániáskényszeres

betegekkel foglalkozó klinikájának egyik paciense megfogalmazta:
- Azt keressük, amivel keresünk.
A fenti véleményekből érződik, az addikcióból lehetetlen kilábalni
úgy, hogy valakinek a mentális életét csak automatikus agyi
mechanizmusok és mély érzelmi dinamikák szabályozzák. Ezek a
struktúrák nagyon erősek - és sok embernél sok helyzetben rendkívül
hatékonyan hoznak döntéseket -, de nem egyedüli szereplők. Szerencsére az
emberek elméje nemcsak automatikus agyi rendszerek összessége, és - mint
kiderült - agyunk is egész életünk során fejlődik.
Nemcsak a gyermekkorra vonatkoztatva, hanem egész életre szólóan
igaz az, hogy az agy használatfüggő. A hippokampusz - az emlékezésben
fontos szerepet játszó régió - egy részéről például kiderült, hogy a londoni
taxisofőröknél sokkal nagyobb, mint az átlagembereknél. A
méretnövekedés egyenes arányban áll a brit főváros utcai forgatagában
eltöltött éveik számával.4 Antonio Damasio ideggyógyász, agykutató szavai
szerint:
 482

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Az agyi áramkörök felépítése folyamatosan változik. Ezek ui

áramkörök nemcsak az első élmény iránt fogékonyak, hanem a további
tapasztalatok által is befolyásolhatók és alakíthatók*

Az agy fejlődése tehát kétféleképpen is elősegíthető, és mind két

lehetőség nagyon fontos a függőség gyógyításában: a külső és/vagy a belső
környezet megváltoztatásával; a körülmények javításával. Dr. Marian
Diamond, a Berkeley Egyetem anatómia-élettani tanszékének neves
agykutatónője ezt írta:

Úgy tűnik, hogy az emlősagy még előrehaladott életkorban is

megőrzi azt a képességét, hogy hatékonyan alkalmazkodjon a környezeti
változásokhoz.6

Dr. Diamond laboratóriumában változó mértékű elszigeteltségnek,

stimulusoknak, valamint környezeti és táplálkozási viszonyoknak tettek ki
különböző korú patkányokat az újszülöttektől az idősekig. A boncolásuk
során bebizonyosodott, hogy a kedvezőbb környezetben tartott rágcsálók
agyának kéregállománya vastagabb volt, nagyobbak voltak az idegsejtjeik,
ezeknek a területeknek jobb volt a vérellátása, és az idegsejtek több
nyúlványt növesztettek, a nyúlványok pedig bonyolultabb hálózatot
alkottak. Ezeknél a privilegizált állatoknál mindössze harminc nap
megkülönböztetett bánásmód után kétszer olyan hosszú lett az idegsejtjeik
nyúlványainak összesített hossza, mint a kontrollcsoport patkányainál. Az
agykutatónő Enriching Heredity: The lmpact of the Environment on the
Anatomy ofthe Brain (Az öröklöttig gazdagítása: a környezet hatása az agy
felépítésére) című könyvében' tette közzé eredményeit. Többek között ezt
írta:

* Azóta egy tudományos ismeretterjesztő könyve is megjelentMagic Trees of the Mind(Az

elme varázslatos fái) címmel.(A szerző)
 A LELKI KLÍMA

483

Bármilyen életkorú megvizsgált állatnál azt tapasztaltuk, hogy a

környezeti viszonyok javítása vagy rontása, illetve elszegényt- tése hatással
volt az agyuk szerkezetére.7

Diamond doktornő kutatásaiból az ad okot a legtöbb bizako dásra,

hogy még azoknak az állatoknak az agya is képes volt strukturális
átalakulással válaszolni a jobb környezeti képességekre, amelyek magzati
vagy újszülöttkorban agykárosodást szenvedtek:

így nem mondhatunk le azokról az emberekről sem, akik kedvezőtlen

körülmények között kezdik az életüket. A környezet javulása náluk is
képes előidézni az agy fejlődését, amelynek mértéke attól függ, hogy
milyen mértékben hatottak rájuk a korábban elszenvedett inzultusok.8

Az agykutatónő úttörő eredményei óta más kutatások ismételten

igazolták, hogy a körülmények javítása pozitív változásokat idéz elő az
agyban. Kivételesen kedvező környezetben tartott patkányoknál például
rengeteg új agyi kapcsolat alakult ki, és a kéregállományuk 20 százalékos
tömegnövekedését is el lehetett érni, ami a kutatók szavai szerűit
„rendkívüli változás!”9
A körülmények javulása esetén az emberi agyban is előnyös
átalakulások mehetnek végbe. Ugyanez a jelenség már régóta közismert
más szervek és a szervezet más részei esetében. A nem használt izmok
elsorvadnak, azonban megfelelő gyakorlatok hatására a tömegük és az
erejük is megnő; az egészséges testgyakorlás és étrend javítja a szív
vérátáramlását; az állóképességi gyakorlatok fokozzák a tüdő
teljesítményét. A fizikálisán és intellektuálisan aktív időskorúak mentális
képességei kevésbé romlanak, mint passzívabb kortársaiké.
 484

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Két neurobiológusnak a Scientific Americanben 1999-ben megjelent

közleménye óta pedig már azt is tudjuk, hogy „az eddigi dogmával
ellentétben az emberi agyban felnőttkorban is képződnek új idegsejtek”10.
Az élet korai szakaszában a neuroplaszticitás - az agy formálhatósága,
azaz válaszkészsége a változó viszonyok ra - olyan nagy, hogy a komoly
agykárosodást, sőt akár az egyik agyfélteke elvesztését elszenvedő
újszülötteknél is képes kompenzálni a deficitet. A korral ez a képlékenység
csökken, de sohasem tűnik el teljesen. A felnőttkori neurológiai adap tációs
képességet azoknál az embereknél figyelhetjük meg a legjobban, akik a
stroke-ból felépülnek. Az agyi érkatasztrófáknál az agyszövet elpusztul
bevérzés vagy érelzáródás következtében a vérátáramlás hiánya miatt. Az
ezen a területen tönkrement idegsejtek többé sohasem élednek fel, ám a
betegek egy idő után ismét képesek lehetnek bénult végtagjaik használatára.
Új agyi áramkörök és kapcsolatok veszik át az elhalt területek szerepét. A
folyamatot mostanában már egyre nagyobb sikerrel használják fel a
sztrókon átesett páciensek gyógyításában.
Az UCLA-n dr. Jeffrey Schwartz és kollégái munkája nyomán
kiderült, hogy a mániás-kényszeres kórképekben szenvedőknél is
létrejönnek olyan új agyi struktúrák, amelyek képesek felülvezérelni a hibás
működésű központokat. Dr. Schwartz úgy véli - és én teljes mértékben
egyetértek vele -, hogy az intézetében használt módszerek sikeresen
adaptálhatók az addiktív kényszerbetegségek gyógyításában is. Ezeket a
lehetőségeket a következő fejezetben tekintjük át részletesebben; addig is
idézek dr. Schwartz egyik könyvéből:

Most már nem kérdés, hogy az agy az élet során átformálja magát.
Nemcsak azt a kapacitását tartja meg, hogy változtas-
 A LELKI KLÍMA

485

són magán olyan, bizonyos mértékig passzívnak tekinthető tényezők

hatására, mint a környezeti feltételek javulása, hanem aktív változások
következhetnek be a viselkedésünk és a gondolkodásunk átalakulásától
is... És ugyanígy az sem kérdéses, hogy minden kezelés, amely az agy
változékonyságát használja ki, hatalmas erőfeszítést igényel a stroke-ban,
depresszióban, Tourette-szindrómában, OCD-ben szenvedő betegektől
annak érdekében, hogy javítsanak saját funkcionális és agyi
képességeiken.1'

A függő személytől is óriási erőfeszítés kell, sőt tőle valójában még

nagyobb is, mert őt a kényszere olyan viselkedésekre sarkallja, amelyek -
más működési zavarokkal ellentétben - örömmel és jutalommal
kecsegtetnek. Az elmének az a tevékenysége, amelynek során
„újrahuzalozza” a rosszul működő agyi áramköröket, és megváltoztatja a
diszfunkcionális érzelmi és intellektuális válaszainkat, lényegében egy
folyamatos és tudatos mentális erőfeszítés, amit dr. Schwartz mentális
erőnek nevez. Ha a külső körülmények megváltoztatása át tudja alakítani az
agyat, akkor ugyanerre a mentális erőfeszítés is képes. Dr. Schwartz szerint
„a szándék és az összpontosítás valódi fizikai hatást fejt ki az agyra”12.
Nyilván olvasóim sem lepődnek meg, ha elárulom, hogy az önmagunk
megváltoztatására irányuló mentális erőfeszítés tanulmányozásakor
kiderült, hogy ezekben a folyamatokban a legaktívabb agyi terület agyunk
érzelmi önszabályozásának a csúcsa: a prefrontális kéreg. Mint már tudjuk,
ennek a területnek a működése a függők esetében is eltér a normálistól. Az
emocionális ön- szabályozás fejlődése szempontjából legfontosabb mentális
tevékenység neve: szenvedélymentes önmegfigyelés. Az elnevezés egy
2005-ös közleményből származik, amelyben többek között ez olvasható:
 486

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Amilyen módon (koncentráltan vagy felületesen) egy szemt'ly

ráirányítja valamire a figyelmét, az az adott személy által átélt élmény
minőségét és az agya állapotát is befolyásolja13.

A koncentráló tudatossághoz nemcsak az kell, hogy figyel műnket a

gondolataink mentális tartalmára irányítsuk, hanem az is, hogy azokra az
érzelmekre és elmeállapotokra is odafigyeljünk, amelyek információval
látják el a gondolkodásunkat. Ilyenkor tudatában vagyunk elménk
folyamatainak, miközben feldolgozzuk a tartalmát. Az összpontosító
tudatosság a kulcsa annak, hogy fel tudjuk nyitni azokat az automatikus
mintákat, amelyek béklyóként nehezednek az agyunkra és az elménkre.

Minden addiktív viselkedést áthat két domináns érzelem: a félelem és

a sérelem - a boldogtalanság elválaszthatatlan kellékei. Ha az egyik
megjelenik, azonnal előidézi a másikat: a félelem a dolgok állásától
bosszankodást ébreszt amiatt, hogy így állnak a dolgok. A félelem az élettől
kiváltja az elkeseredést amiatt, hogy ilyen nehéz az élet. A félelem a
kellemetlen elmeállapotoktól méltatlankodást szül a rosszkedv és borús
gondolatok miatt. Félünk, mert sohasem érezzük jól magunkat, és
sérelmezzük, hogy nem úgy érezzük magunkat, ahogyan szeretnénk. Félünk
a jelentől és a jövőtől, és bosszúsak vagyunk, mert nincs befolyásunk a
sorsunkra.
- A függőség elfut a valóság elől - mondta egyszer az egyik páciensem.
- Az ember erősebb realitásnak érzi, hogy van valamije. Valami olyasmije,
ami nála is nagyobb, de nem ismeri el, és nem vallja be, hogy ijesztő. Nem
mondja meg, hogy fél tőle, vagy nem tudja, mit csináljon, hogyan élje az
életét, ha-
 A LELKI KLÍMA

487

nem inkább drogozik. Olyan emberekkel létezik együtt, akik nem

léteznek; csak fennmaradnak - valahogyan túlélnek, de valójában nem
élnek.
Amíg az addiktív anyag vagy tevékenység hatása kitart, a félelem és a
sérelem érzete időlegesen megszűnik, de utána ezek az emóciók még
nagyobb erővel térnek vissza. Ez egy végtelen ciklus, mert a függő lét
százszázalékos biztonsággal teremt elő olyan új forrásokat, amelyek a két
érzelmet táplálják. Friedrich Nietzsche ilyen helyzetben volt, amikor ezt
írta:

Semmitől sem lehet elmenekülni, semmin sem lehet felülemelkedni,

semmit sem lehet visszautasítani - minden fáj. Az emberek és a dolgok túl
közel tolakodnak, az élmények túl erősen hatnak; az emlékezet gennyes
sebbé válik.14

Hogyan lehet megszakítani ezt a ciklust? Buddha szerint mindent az

elme irányít, mindent az elme kezdeményez, és mindent az elme alkot. Az
elménkkel hozzuk létre azt a világot, amelyben élünk. A buddhizmus tanai
szerint akkor vagyunk békében az elménkkel, ha nem próbáljuk meg
megváltoztatni, hanem csak pártatlanul és könyörülettel megfigyeljük. A
tradicionális buddhista filozófia még nem rendelkezett a mi tudományos
ismereteinkkel az agyról, amelynek a tevékenysége generálja azt, amit
elmeként értelmezünk. Ám azt már felismerte, hogy az elménk határozza
meg az érzékelésünket, a viselkedésünket és az élményeinket. Ha tudatosan
megfigyeljük az elménk működését, egyre könnyebben fogadjuk el
programozott interpretációit és automatikus reakcióit. Az elme nem utasítja
el a függő agyat, hanem megpróbálja megszelídíteni. Buddha a
visszatükröződés nélküli elmét a rossz háztetőhöz hasonlítja; „a szenvedély
eső módjára özön- lik be a házba, de ha a tető erős, akkor menedéket nyújt”.
 488

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Az agykutatás bizonyítékai szerint az odafigyelő tudatosság képes

megszabadítani a káros gondolatoktól, és pozitívan hat azokra az agyi
folyamatokra, amelyekből ezek a gondolatok származnak - és ennek már
komoly hatása lehet az addikció gyógyítására.
Az elme kétféle működését különböztethetjük meg: a tu datosságot (a
szenvedélymentes megfigyelés) és az (tudatos, félig-meddig tudatos vagy
tudat alatti) automatikus folyama tok zűrzavarát, amely megszabja
emocionális állapotunkat, illetve gondolatainkat és tetteink nagy részét.
Ennek a distinkciónak az egyik első felismerője a kiváló kanadai
idegsebész, Wilder Penfield volt, aki ezt írta:

Míg a tudat tartalma nagymértékben függ az idegsejtek aktivitásától,

maga a tudatosság már nem. Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy az
elme az agytól elkülönült, attól teljesen más
esszencia.

Az automatikus elme az agy áramköreinek reaktív terméke, ami a

múltbeli kondicionálásnak megfelelő módon folyamatosan értelmezi a
jelent. Pszichológiai válaszaiban rendkívül nehezen tud következtetni a
jelenből a múltra - különösen akkor, amikor érzelmileg felajzott állapotban
van. A jelen valamely eseménye olyan érzelmeket válthat ki, amelyek akár
évtizedekkel korábban, az adott személy életének egy sérülékenyebb
szakaszában is beprogramozódhattak. Ami valamilyen aktuális körülményre
adott reakciónak látszik, az valójában egy, a múltban már átélt emocionális
élmény felidézése.
A szervezetnek, az idegrendszernek és az agynak ez a finom, de
mindent behálózó folyamata az úgynevezett implicit memória, míg
az^explicit memória szerepe az események, té
 A LELKI KLÍMA

489

nyék és körülmények felidézése. Dániel Schacter pszichológus és

memóriakutató ezt írta róluk:

Az implicit memória akkor aktív, amikor az emberekre a múlt

élményei hatnak, miközben ők nincsenek a tudatában annak, hogy
emlékeznek... Ha nem tudjuk, hogy valami befolyásolja a viselkedésünket,
akkor azt nehezen érthetjük meg, és aligha tudunk tenni ellene. Az
implicit emlékezet finom, látszólag érzékelhetetlen entitás, és éppen ez az
egyik oka annak, hogy rendkívül erős hatással van a mentális
életünkre.1''

Amikor valaki valamit „túlreagál” - azaz helytelenül túl heves a

reakciója az aktuális helyzethez képest biztosak lehetünk benne, hogy az
implicit memória működését látjuk. A reakció hevességének oka nem a
jelen erőteljes ingere, hanem a múlt egyik mélyen eltemetett fájdalma.
Mindegyikünk tapasztalt már saját magán vagy másokon érthetetlenül
heves érzelmi kitörést. Ilyenkor az implicit memória megnyilvánulásának
vagyunk tanúi, csak nem gondolunk rá.
Az elme másik működési állapotát szenvedélymentes megfigyelésnek
neveztük. Ez a fajta tudatosság független az előreprogramozott
pszichológiai determinánsoktól, és a jelenben létezik. Az agyban működik,
de nem korlátozódik az agyra. Lehet, hogy sokunkban néha „elszunnyad”,
de teljesen sohasem hiányzik. A képességei felülmúlják a múltban
kondicionált agyi folyamatok lehetőségeit. Penfield ezt írta erről:

Végül erre a következtetésre jutottam: nincs rá megfelelő bizonyíték,

hogy az agy önmagában képes lenne ellátni azt a munkát, amelyet az elme
végez.16
 490

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Önmagunk ismerete abból származik, hogy együtt érző kíváncsisággal

megfigyeljük, mi történik a bensőnkben. Az önismereti módszerek és a
tudatos figyeléssel végzett önfejlesztés erősítik elménknek azt a képességét,
hogy saját maga pártatlan megfigyelője legyen. A hagyományos spirituális
rendszerek egyik legegyszerűbb és leghasznosabb meditációs módsze- re
az, amelyet a buddhizmus „puszta figyelem” néven tanít. Nietzsche
Buddhát „lényeglátó fiziológusnak” tekintette, és a tanításait nem annyira
vallásnak, mint inkább „egyfajta szellemi higiéniá”-nak tekintette.
Buddhának arra a mondására, hogy meg kell szabadítani lelkünket a
sérelmeinktől, Nietzsche azt írja, hogy „ezt nem a moralitás mondja, mert
így csak a fiziológia beszél”. Sok automatikus agyi folyamatunknak kell
akarnia valamit, vagy nem akarnia valami mást - ami nagyon hasonlít
ahhoz, ahogyan a kisgyermekek mentális életfunkciói működnek.
Állandóan vágyakozunk, ítélünk és elutasítunk. A mentálhigiéné
lényegében abból áll, hogy megfigyeli ezeknek az automatikus megragadó
és elutasító impulzusoknak az árapályszerű mozgását anélkül, hogy azok
hatnának rá. A puszta figyelem nemcsak arra irányul, ami a külvilágban
történik, hanem arra is, ami a bensőnkben megy végbe.
Eckhart Tolle azt mondja, hogy legalább annyi érdeklődést kell
tanúsítanunk a saját reakcióink iránt, mint amennyit az azokat kiváltó
személynek vagy szituációnak szentelünk. Figyelő üzemmódban nemcsak
érzelmeink és gondolkodási mintáink tartalmára összpontosíthatunk, hanem
az árapályszerű váltakozásaikra is. Nem arra figyelünk oda, hogy „ő ezt és
ezt tette velem, és ezzel fájdalmat okozott”, hanem arra, hogy „a sérelem
érzése és a bosszúszomj uralkodik az elmémben”. A puszta figyelem
eredetileg meditációs gyakorlat, de a használata nem korlátozódik a
formális meditációra. Tudatos entitás, amelynek akkor kell megjelennie az
elmében, amikor
 A LELKI KLÍMA

491

az fizikális és emocionális stimulusokat fogad a szervezetből és a

külvilágból. A Philosophical Transactions (Filozófiai tranzakciók) című
közlemény szerzői ezt írják róla:

A Puszta Figyelem az a tiszta és célirányos tudatosság, ami velünk és

bennünk történik az érzékelés egymást követő pillanataiban. Azért
nevezzük Pusztának, mert csak az érzékelésnek azokra a puszta fényeire
irányul, amelyeket érzékszerveink vagy elménk közvetítenek, de ez a
figyelem nem reagál ezekre a tényekre17.

A függő személy ritkán kérdőjelezi meg annak a kellemetlen

közérzetnek vagy érzésnek a realitását, amely elől el akar menekülni.
Általában nem vizsgálgatja azt a perspektívát, amelyből az elméje
megtapasztalja és értelmezi a körülötte lévő világot, valamint látja és hallja
az élete során körülötte élő embereket. Az addikt az állandó reaktivitás
állapotában van - ez a reaktivitás nem annyira a világra vonatkozik, hanem
inkább arra, ahogyan a világot interpretálja. A zavaró belső állapotról nem
vesz tudomást, hanem teljes egészében a külvilágra összpontosít. Csak arra
figyel, hogy mi lehet az, amit a világtól kaphat, és ha csak egy pillanatra is,
de jobban érezheti magát tőle. A puszta figyelem megmutathatja számára,
hogy ezeknek az állapotoknak és érzéseknek csak annyi értelme és ereje
van, amennyit ő tulajdonít nekik. Az addikt végül felismeri, hogy nincs
semmi, ami elől el kellene futnia. Lehet, hogy változtatni kellene bizonyos
szituációkon, de nincs olyan belső pokol, amelyből ki kellene törnie azzal,
hogy eltompítja vagy stimulálja az elméjét.
A függők gyakran mondogatják, hogy nem tudják magukról, valójában
kicsodák. Azért okoz nekik a szokásosnál több nehézséget az egészséges
éntudat fenntartása, mert
 492

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

agyukban széles határok között fluktuálnak az ezért felelős reaktív

minták, érzelmek és gondolatok. A vágyakozás és a szorongás könnyen
kiváltott érzése feletti szabályozás elég telensége miatt az addikt elméből
hiányzik a konzisztencia. Ők sokkal erőteljesebb pszichológiai kilengéseket
élnek át, mint az emberek többsége. Az emocionális állapotok gyorsan
váltják egymást, és rendkívül nagyok a szélsőségeik, ezért úgy tűnik, hogy
a függőknek nincs mibe kapaszkodniuk Az addiktív viselkedések és szerek
valójában eszközök arra, hogy valamiféle struktúrát alakítsanak ki ebben a
kavarodásban. Számos függő az addikcióján át definiálja önmagát. A
függősége nélkül elveszettnek érzi magát, és ezzel nemcsak a kémiai
vegyületek használói vannak így, hanem a munkamániások és más
viselkedésfüggők is. Nemcsak azért félnek feladni az addikciójukat, mert az
ideiglenes megkönnyebbülést nyújt a számukra, hanem azért is, mert
nélküle nem tudják megérteni, hogy kicsodák valójában.
A puszta figyelem lehetővé teszi, hogy a gondolatok, reakciók és
érzelmek örökmozgó árapályára objektív külső rálátásunk legyen, és
megerősítsük magunkban a tudatos megfigyelés, megismerés, valamint a
helyes döntések képességét. A segítségével megfigyelhetjük azt a számos
egyedi „képkockát” amelyekből elménk önmagunk által kreált filmjei
felépülnek. Mark Epstein pszichológus, buddhista tanító- mester ezt írja:

A puszta figyelem átalakítóképességének kulcsa abban a

megtévesztően egyszerű mechanizmusban rejlik, amely elkülöníti a
reakcióikat maguknak az eseményeknek a lényegétől. Az idő nagy
részében a mindennapi elme a reaktivitás állapotában van. Ezt
természetesnek fogadjuk el: a reakcióinkkal nem kérdőjelezzük meg az
automatikus üzonosításainkat, és úgy éljük
 A LELKI KLÍMA

493

meg saját magunkat, mintha ki lennénk szolgáltatva a gyakran

ellenséges és frusztráló külső körülmények vagy a mindent elborító és
rémisztő belső világunk kényének-kedvének. A pusztafigyelem
segítségével az automatikus azonosítás félelmétől és frusztrációjától egy
olyan pozitív fordulóponthoz érünk, amelyből ugyanolyan tárgyilagosan
tekintünk a félelemre és frusztrációra, mint bármi másra. Ez az
átalakulás hihetetlen mértékben felszabadít. Ettől a ponttól kezdve már
nem menekülünk a kellemetlen érzelmeink elől (vagy nem kapaszkodunk
a kellemes emóciókba). A puszta figyelem gyakorlásával képesek vagyunk
visszatartani bármilyen reakciónkat - helyet adunk nekik, de nem
azonosulunk velük teljesen...18

Az addikció menekülés a kellemetlen érzelmek elől, illetve

kapaszkodás a kellemes emóciókba, ám a puszta figyelem képes rá, hogy
pontosan azokat a motivációkat szüntesse meg, amelyek a függő elmét
vezérlik.
A következő fejezetben arról lesz szó, miként csökkenthetjük a stresszt
az érzelmek nyílt kezelésével. Lehet, hogy az ott leírtak látszólag
összeütközésbe kerülnek a puszta figyelem koncepciójával, amelynek az
esetében a tovatűnő emóciók változékonyságának a megfigyelése a cél. A
valóságban azonban mindkét módszer elvezet oda, hogy együtt éljünk
azzal, ami az elménkben történik anélkül, hogy elnyomnánk az
érzelmeinket, vagy hagynánk, hogy uralkodjanak felettünk.

Tudjuk, hogy az élet korai fájdalmas élményei programozzák be a

függőség neurofiziológiáját és azokat a negatív pszichológiai állapotokat,
amelyekre az addikció enyhülést ígér. Ám meglepő dolgot tapasztalnak
azok, akik képesek tudatosan
 494

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

megfigyelni a mentális folyamataikat: nem a múlt történései hozzák

létre a jelen szenvedését, hanem az, ahogyan hagyjuk, hogy a múlt
eseményei meghatározzák, hogyan lássuk és éljük meg saját magunkat a
jelenben. Túl lehet élni egy kiadós verést, de pszichológiailag nem leszünk
érintetlenek, ha meggyőzzük magunkat arról, hogy most jól elagyabugyál-
tak minket, mert természetünktől fogva azt hisszük, hogy megérdemeltük,
vagy azt, hogy a világ a természetétől fogva kegyetlen. Egy gyermek
túlteheti magát a szexuális bántalmazáson, de rögzülhet benne, ha azt hiszi,
hogy valamivel rászolgált, vagy ő kereste magának a bajt. A későbbiekben
nem működhet önmagát megbecsülő felnőttként sem, ha meg van győződve
arról, hogy őt csak a szexualitása miatt szeretik, vagy fogadják el. Egy
elhanyagolt gyermek még tehetetlen, és a kárt az okozza, ha kialakul benne
az a határozott hit, hogy ez a tehetetlenség az ő állandó, természetes
állapota. Az elhanyagolás, a trauma vagy az érzelmi veszteség legsúlyosabb
következménye nem az azonnali fájdalom, hanem az a hosszú távú torzulás,
amely a fejlődő gyermek világról és önmagáról alkotott képében kialakul.
Sajnos ezek a kórosan kondicionált, implicit meggyőződések az életünk
során gyakran válnak önbeteljesítő jóslatokká. Életünk korai eseményei
alapján alakítjuk ki a dolgok értelmezésének mikéntjét, és a jelen
történéseinek jelentőségét is ugyanezek az értelmező mechanizmusok
határozzák meg. Akaratlanul is a múlt nar- ratívája alapján írjuk a jövő
történetét.
Anyám valószínűleg az életemet mentette meg azzal, hogy a budapesti
gettó veszélyeiből elküldött a rokonainkhoz még az első születésnapom
előtt, de én akkor is úgy éltem meg, mint egy csecsemő általában:
cserbenhagyásnak. Állandósult bennem az érzés, hogy sohasem lehetek
emocionálisan nyílt vagy sebezhető. Amikör Ráé, a feleségem nemet mond,
 A LELKI KLÍMA

495
vagy valamivel felidegesít, automatikusan azt hiszem, hogy az általam
szeretett nő elutasít, vagy magamra hagy, ezért az a mechanikus reakcióm,
hogy érzelmileg kikapcsolok, és meghátrálok. A kisgyerekek ugyanígy
reagálnak, amikor azt tapasztalják, hogy emocionálisan vagy fizikailag
elkülönülnek valamiért a szüleiktől. Az addikció a sebezhetetlenség érzetét
nyújtja, mert lehetővé teszi, hogy a fájdalom, a félelem vagy a szeretetéhség
miatti sérülékeny érzelmeket bármikor valamilyen tevékenységgel vagy
szerrel enyhítsük - ez egy módszer az intimitás kiküszöbölésére. Az
összpontosító tudatosság fel tudja idézni a múltból azokat a rejtett dolgokat,
amelyek a nézőpontunkat befolyásolják, így többé nem ezek alakítják majd
a világlátásunkat. Ismét idézem Eckhart Toliét:

A választás lehetősége azzal a pillanattal kezdődik, amikor az ember

meg tudja különböztetni az elméjét és a benne kondicionált mintákat,
mert ettől a pillanattól kezdi el élni a jelent Eddig a pontig
öntudatlanságban él.

Amikor azonosítom magamban a védekező késztetést, hogy

meneküljek az intimitás elől, és megértem a forrását, akkor kezembe
ragadom annak a lehetőségét, hogy eldöntsem, en- gedek-e neki vagy sem.
Ha van bennem egy szikrányi józan ész, akkor nem engedek. Akkor élünk a
jelenben, ha megszabadulunk a múltunktól.
Buddha szerint a legnagyobb ellenségünk sem képes akkora kárt
okozni nekünk, mint a saját gondolataink, ha nem uraljuk őket, ám ha mi
vagyunk a saját gondolataink urai, akkor mindenki másnál, még apánknál
és anyánknál is többet segíthetnek nekünk.
Nem azt mondom, hogy a meditáció és az odafigyelés mindent
meggyógyító csodaszer. Ezekhez a módszerekhez
 496

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

mentális erőforrások, elkötelezettség, érzelmi tisztaság kell Valakitől

meg kell őket tanulni, és mentális értelemben is meg kell teremteni a
gyakorlásuk lehetőségét, emellett a megfelelő feltételek megléte mellett is
nehéz a gyakorlásuk - legalábbis eleinte. Azoknak az embereknek azonban,
akik az addikciók rabságában sínylődnek, de nem kerültek teljesen az
uralmuk alá, ezek a lehetőségek kitárhatják a teljesség felé vezető kaput,
Néha felteszik nekem a kérdést, mi a véleményem a meditációról.
Ilyenkor általában ezt a sablonos választ adom:
- Ó, én mély kapcsolatba kerültem a meditációval. Mindennap
gondolok rá.
Ez így igaz. Minden áldott nap hallom elmémben az elmélkedő
magányra szólító hangot, amely szinte mindig süket fülekre talál. Úgy
menekülök a mentális technikáktól, mint Jónás az Úr hangja elől, aki végül
a bálna bűzös gyomrában találta magát. Az én függőségekkel megvert,
ADD-s agyam mindig a kinti világban keresi az önmaga előli menekülés
útját. Ennek az az eredménye, hogy egyszerre több, túlzásba vitt
tevékenységbe kezdek, vagy úgy „lazítok”, hogy csak még nyugtalanabb és
még kielégületlenebb leszek.
Bevallom, hogy nem voltam különösebben oda a csendes
önvizsgálatért, de nemrégiben ismét elkezdtem vele foglalkozni, és sikerült
áttörést elérnem: rájöttem arra, hogy túl kemény elvárásokat támasztottam a
meditációval kapcsolatban - illetve saját magammal szemben. „Jól” akartam
csinálni. Spirituálisán fel akartam emelkedni; azt akartam, hogy
kibontakozzon bennem a lényeglátó éleselméjűség - pedig a meditációban
nem kell jónak lenni, és nem kell különböző célokat elérni. Mint minden
más tevékenységnél, úgy itt is csak gyakorlással lehet fejlődést elérni, és
ebben az esetben a lényeg nem is a fejlődés. A fontos csakis maga a
gyakorlás. Rájöttem, hogy amikor meditálok, könnyebben találok
megnyugvást
 A LELKI KLÍMA

497

az életben. Nyugodtabb vagyok, jobban élem meg érzelmileg a jelent,

empatikusabb vagyok másokkal, és kevésbé vagyok reaktív a külső
dolgokra. Más szóval: olyan önszabályozásra képes felnőtt tudok lenni, aki
kevésbé hajlamos az önnyugtató addiktív viselkedésekre.
A tudatosság gyakorlása önmagában nem hűsíti a függőségtől
felhevült elmét, de az addikciótól függetlenül rendkívül fontos mindenhez,
amit csak csinálunk. Kivételes lehetőség arra, hogy kapcsolatba kerüljünk a
legközvetlenebb környezetünkkel: a belső világunkkal. Idézem Dániel
Siegel pszichiátert, agykutatót:

A tudatosság megváltoztatja az agyat. Hogy miért változtatja meg

elménket az, ahogyan a jelen pillanatot szemléljük? Azért, mert az
odafigyelés módja hozzájárul, hogy a neuroplaszticitás segítségével az
élményre adott válaszként megváltozzanak agyunkban az idegsejtek
kapcsolatai.19

A tudatosságot egész nap lehet gyakorolni, és még csak ágy sem kell
hozzá. Sokféle módszer létezik, de mindegyiknek az a lényege, hogy
alaposan figyeljünk meg minden egyes pillanatot anélkül, hogy hagynánk
elterelni a figyelmünket. Amikor mostanában sétálni indulok, otthon
hagyom a hordozható CD-lejátszómat. Megpróbálok jelen lenni azokban a
fizikai hang- és fényingerekben, amelyeket érzékelek, miközben
megfigyelem a mentális reakcióimat és folyamataimat. Néha már teljes
harminc másodpercig is képes vagyok rá, mielőtt az elmém gondol egyet, és
komolytalan csapongásba kezd. Szerintem ez már komoly haladás!
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Négy lépés és még egy

Ebben a fejezetben egy olyan módszert írok le, amely vélemé- nyem
szerint ígéretes eszköz lehet a viselkedési addikciókra - például a
kényszeres vásárlásra és evésre vagy a szerencsejáték-függőségre -
bárkinek a kezében, aki meg akar szabadulni a szokásaitól vagy attól, hogy
gondoljon rájuk. Leginkább azzal nyújt segítséget, hogy jobban rávilágít a
függő agy és elme működésére. A lépések összessége nem jelent teljes
értékű kezelést, de kiegészítheti az addikciókkal kapcsolatos tizenkét
lépéses programokat, illetve a további fejezetekben szereplő eljárásokat.
Mechanikus gyakorlásuk nem sokat ér, de rendszeres, tudatos ismétlésük
hasznos lehet.
Az UCLA-n sikeresen alkalmazták a tudatos odafigyelést arra, hogy
fiziológiailag megváltoztassák az elme és az agy automatikus működését
mániás-kényszeres zavarokban szenvedőknél. Már említettem, hogy az
OCD és a függőség motivációiban sok közös vonás van. Mindkét probléma
az im- pulzuskontroll elégtelenségére vezethető vissza, és ennél mélyebb
szinten mindkettőnek a hátterében ott van a szorongás. Az OCD-s páciens
meg van győződve arról, hogy katasztrofális következményekkel jár, ha
nem hajt végre rendszeresen és meghatározott módon egy bizonyos
cselekvéssort. Az addikt személy viselkedése vagy droghasználata
ugyancsak valami-
 Négy lépés és még egy

499

Ilyen - az élet nehézségei vagy az illető vélt csökkentértékűsége miatti

- nyugtalanság lecsillapítását szolgálja. Emlékezzünk vissza arra is, hogy
nagy valószínűséggel az OCD és a függőségek esetében is közös az a
jelenseg, amelyet dr. Jeffrey Schwartz agyzármk nevezett el - beragad a
„neurológiai kuplung”; nem kapcsol szét, a sebváltót nem lehet üresbe
tenni, ezért a gondolatok „motorja közvetlen módon hozza mozgásba a
cselekvések „kerekét”. Az addiktív vagy kényszeres gondolatot azonnali
addiktív vagy kényszeres cselekmény követi. Biomechanikai szinten
további párhuzamok figyelhetők meg a különféle neurotranszmitter-
rendszerekben - például a szerotoninapparátusban - is.
A dr. Schwartz és kollégái által kifejlesztett eljárás az odafigyelő
tudatosságot használja fel négy szisztematikus lépésben. Képalkotó agyi
vizsgálatokkal kimutatták, hogy OCD-s pácienseknél már viszonylag rövid
gyakorlás után is változások következnek be a rövidre zárt agyi
áramkörökben. Az agyzár oldódik, és megszűnnek azok az irracionális
késztetések, amelyek a viselkedést irányítják. Megkérdeztem dr.
Schwartzot, hogy szerinte működhet-e ugyanez a függőknél is.
- Az addikciókkal nem végeztem mélyreható tanulmányokat -
válaszolta -, de mivel a függőségek esetében is az erőteljes, tolakodó
késztetésekkel és az ismétlődő viselkedés- mintákkal van a probléma, ezért
okkal feltételezhetjük, hogy a négy lépés hasznos lehet a kezelésükben.
A továbbiakban dr. Schwartz szíves engedélyével vázolom
programjának az általam az addikciora adaptált változatát.

* Az UCLA négylépéses eljárásának részletes leírása dr. Schwartz

Brain Lock (Agyzár) című könyvében található. A vékonyka kötetet
eredetileg OCD-seknek szánták, de a szerző utal rá, hogy a módszer a
függőségre jellemző viszonyok között is hasznos lehet - mint amilyen a
kényszeres evés, a szex- és szerencsejáték-függőség vagy a drogozás. (A
szerző)
 500

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Az elképzelésemet nem támasztják alá klinikai bizonyítékok, de az

elméleti alapok miatt valószínűleg ígéretes eszköz lehet. A módszer
összhangban áll a tizenkét lépéses megközelítéssel, de nem helyettesíti azt.
Meglátásommal nem állok egyedül; más addiktológusok hasonló
véleménnyel vannak az eljárásról. Ha valakinek bizonyítékra van szüksége,
akkor íme, itt vagyok én, mert a módszer sokat változtatott rajtam.

Az UCLA orvosi karán kidolgozott program hivatalos elnevezése:

négylépéses önkezelő módszer. Nyilván szükségtelen megemlítenem, hogy
a siker nagymértékben függ a motivációtól. Mint korábban már rámutattam,
az OCD esetében az általános motivációs szint magasabb, mint a
függőségeknél, mert az OCD-ben szenvedő személy kellemetlenül éli meg
a tüneteit. A kémiai anyag vagy valamely tevékenység az agy kez-
deményező-motiváló és jutalmazó rendszereinek aktiválódása miatt
legalább a pillanatnyi kellemes élmény ígéretét nyújtja, és a szenvedés
időben eltolódik. Ennél a programnál nem lehet kikerülni az előző
fejezetben ismertetett első lépést. Teljes mértékben el kell fogadnunk a
függőségünket, és fel kell oldanunk az elménkre gyakorolt hatásaival
kapcsolatos konfrontációt.
A négylépéses program azon az OCD-vel és addikciókkal kapcsolatos
nézeten alapul, amely szerint ezek a zavarok olyan agyi áramkörökből,
implicit emlékekből, illetve meggyőződésekből indulnak ki, amelyek nem
felelnek meg a valóságnak. Már láttuk, hogy a függőségnél ez egy
rendkívül fontos probléma, mert az agy és az elme fejlődését ennél az
állapotnál korai negatív élmények zavarták meg. A módszer első két
lépésének az a célja, hogy a hibás adaptációs viselkedéseket helyes
kontextusba helyezze a normálistól eltérően műkő-
 Négy lépés és még egy

501

dő agyban. A harmadik lépés pozitívabb irányba állítja át az agyat.

Miután az első három lépés megteremti a megfelelő mentális viszonyokat, a
negyedik felkelti a függő személyben a motivációt, hogy levetkőzze a
szokását.
A négy lépést legalább naponta egyszer feltétlenül gyakorolnunk kell,
de ráadásként minden olyan helyzetben is, amikor olyan erejű addiktív
impulzus keletkezik bennünk, hogy erős kísértést érzünk az annak
megfelelő cselekvéssor végrehajtására. Kell hozzá egy olyan - lehetőleg
nyugodt - hely, ahol le lehet ülni és írni, de sürgős esetben (hirtelen addiktív
késztetésnél) akár egy buszmegálló fülkéje is megteszi. Mivel hasznos, ha
naplót írunk, ezért érdemes magunknál tartani egy jegyzetfüzetet.
Fontos, hogy a módszernek vannak bizonyos hátrányai is, bár ezek
nem feltétlenül jelentkeznek. Sok más ADD-shez hasonlóan én is hajlamos
vagyok rá, hogy hatalmas lelkesedéssel és kemény elhatározással
nekiugorjak valaminek (adott esetben a négylépéses programnak), aztán
néhány tévedés vagy hiba után szépen abbahagyjam, mert úgy érzem,
mindent megpróbáltam, de „ez” nálam nem működött. Ez a jelenség
egyébként is gyakori az addikciók önleszoktató módszereit használóknál,
hiszen a függőség definíció szerinti ismérve a visszaesés. Tudatosítanunk
kell magunkban: nincs olyan, hogy „ez” működik, vagy nem működik!
Nem is kell, hogy „ez” működjön. Nekem kell működnöm! És mi az, hogy
„kemény elhatározás”? Nem azért kell elhatározni valamit, mert „ez
működik”, vagy mert élvezem, hanem azért, mert van egy szándékom,
amelynek felül kell vezérelnie a pillanatnyi érzéseimet és véleményeimet.
Az embernek nem kell azt hinnie, vagy úgy éreznie, hogy működik, csak
csinálni kell, és megérteni, hogy ha becsúszik egy hiba, az még nem jelent
teljes bukást, hanem csak lehetőség az újrakezdésre.
 502

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Első lépés: átminősítés

Az első lépcsőben pontosan néven kell nevezni az addiktív

gondolatokat és késztetéseket, hogy tisztába jöjjünk a reá litásokkal.
Pillanatnyilag például úgy érzem, mindentabbakellene hagynom, amit
csinálok, és el kellene rohannomazeneműboltba. Az érzés olyan szükséglet
formáját ölti, amelyet azonnal ki kellene elégítenem. Más azt mondhatja,
hogy azonnal kell neki egy szelet csokoládé vagy más, vagy ezt és ezt
kellene csinálnia. Amikor átminősítjük, azaz mintegy átnevezzük ezt a
sürgető érzést, akkor felhagyunk a szükségletek nyelvével. „Nincs
szükségem arra, hogy vásároljak, vagy egyek; mindössze rögeszmésen azt
gondolom, hogy szükségem van rá. Nem objektív, valós szükséglet ez,
hanem téves hit. Erezhetem azt, hogy sürgősen meg kellene tennem, de
ténylegesen semmilyen sürgős kényszerhelyzetről sincs szó.” Az első
lépésnél - és a többinél is - nagyon fontos az összpontosító tudatosság. Nem
a gépies ismétlés, hanem csak a tudatos szándék és figyelem érheti el azt,
hogy az agyi mechanizmusok, a gondolatok és a viselkedés
megváltozzanak. Oda kell figyelni az impulzushoz társuló sürgető érzésre.
Úgy kell rá tekinteni, mint a függőség manifesztációjára, és nem egy olyan
realitásra, amely azonnali cselekvést igényel. Dr. Schwartz a következőket
írja erről:

Az átminősítés során felébresztjük magunkban azt az entitást, amit

Adam Smith Az erkölcsi érzelmek elmélete című könyvében „elfogulatlan
szemlélőnek” nevezett. Smith úgy írta le az elfogulatlan szemlélőt, mint
azt a képességet, hogy kilépjünk magunkból, és kívülről figyeljük meg
saját magunkat valamilyen tevékenység közben. Lényegében ugyanarról
van szó, amelyet az ősi buddhista tanok figyetfnes tudatosságnak
neveznek.20
 NÉGY LÉPÉS ÉS MÉG EGY

503

Az átminősítésnek nem az a célja, hogy felszámoljuk az ad- diktív

kényszert - nem is sikerülhet, pontosabban hosszú ideig nem sikerülhet,
mivel réges-rég beleivódott az agyunkba, és minden olyan alkalom
megerősíti, amikor engedünk neki, vagy megpróbáljuk erővel elfojtani. A
lényeg az, hogy tudatosan megfigyeljük, és ne rendeljük hozzá a
szokványos jelentőségét. Többé ne legyen „szükséglet”, csak egy hibás
gondolat. A késztetés természetesen később is visszatér - mi pedig ismét
átminősítjük. Jeffrey Schwartz nem győzi eléggé hangsúlyozni a tudatos
odafigyelés fontosságát:

A tudatos odafigyelés elengedhetetlen - ez ennek a lépésnek a kulcsa.

Az agy fizikai változásainak kialakulása az elme állapotán múlik -ezt az
állapotot nevezik figyelemnek. Az odafigyelés nagyon fontos.2'

Második lépés: áthárítás

„Az áthárítás során meg kell tanulni, hogy egyes-egyedül az agyunkat

tegyük felelőssé, mert az agyunk küldi a hamis üzeneteket.”22 Ebben a
lépcsőben az átminősített addiktív késztetést hozzárendeljük a valódi
forrásához. Az első fázisban felismertük, hogy a függő tevékenységre
serkentő kényszer nem valódi szükséglet, hanem csak hit, ezért a
tevékenységnek sem „muszáj” megtörténnie. A második lépésben
egyértelműen azonosítjuk a kényszer kiindulási pontját: azokat az
idegrendszeri folyamatokat, amelyek már régen, még a gyermekkorban
beprogramozódtak - az agynak azokról az endorfin- és dopaminéhes
területeiről van szó, amelyeknek a megfelelő gyermekkori viszonyok
hiányában kisiklott a fejlődése, illetve azokról az emocionális
szükségletekről, amelyek kielégítetlenek maradtak.
 504

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Az átminősítés közvetlen kapcsolatban áll az önmagunk iránti együtt

érző kíváncsisággal. Ahelyett, hogy önmagunkat hibáztatnánk addiktív
gondolataink és vágyaink miatt, nyugodtan megvizsgáljuk, hogy miért
olyan erőteljesek ezek a vágyak. Azért, mert mélyen belefészkelték
magukat az agyunkba, és könnyen kiváltja őket a stressz, a fáradtság, a
boldogtalanság vagy az unalom. A függőség kényszere nem árul el nekünk
saját magunkról semmilyen személyes dolgot. Ez nem morális probléma, és
nem is jellemgyengeség, hanem olyan körülmények hatása, amelyekre
nincs - vagy nem volt
- semmilyen befolyásunk. Csak azt tudjuk valamelyest irányítani, hogyan
válaszoljunk a kényszerre a jelenben. Semmilyen felelősség nem terhel
minket azokért a rossz körülményekért, amelyek az agyunkat és
világlátásunkat formálták, viszont most már tudjuk, hogy „kit” terhel.
Az áthárítás segít abban, hogy az addiktív erő a látóterünkbe kerüljön,
és abban is, hogy sokat veszítsen a jelentőségéből
- most már nem több, mint egy halk telefoncsörgés. Csak csörgés, és
nem harangzúgás, ezért valójában nincs rá szükség, hogy az addiktív
késztetés kielégülést nyerjen. Egy futó gondolat, egy csalóka hit, egy
automatikus agyi mechanizmusok által generált érzésfoszlány, amit némi
összpontosítással megfigyelhetünk, és nyugodtan hagyhatjuk, hogy
elillanjon. A világ tele van sokkal jobb endorfin- és dopaminforrások- kal,
és sokkal jobb módszerek is vannak a vitalitással, illetve bensőséges
viszonyokkal kapcsolatos igényeink kielégítésére.
Ebben a fázisban sem szabad hagyni, hogy a kényszer visz- szatérése
frusztrációt okozzon. Pedig visszatér, méghozzá hamarosan, de ekkor
átminősítjük, áthárítjuk, és elbeszélgetünk az agyunkkal:
- Szervusztok, öreg agyi folyamatok. Látom, hogy még aktívak
vagytok, de jnost már én is résen vagyok!
 Négy lépés és még egy

505

Ha sikerül elérnünk, hogy megváltozzon a viszonyunk ezekhez a régi

mechanizmusokhoz, azzal meggyengíthetjük őket. Sokáig nem hagyják
magukat, sőt az is lehet, hogy egész életünkben megmaradnak, de már csak
árnyékai lesznek egykori önmaguknak. Nem lesz már akkora erejük, mint
fénykorukban, ezért minket sem tudnak már dróton rángatni.

Harmadik lépés: átfókuszálás

Az átfókuszálás szakaszában a magunk oldalára állítjuk az időt. A

süteményesdoboz, a televízió, a kaszinó vagy az áruház csábereje nagyon
erős lehet, de ennek a kényszernek is van egy „szavatossági ideje”, ami
nagyon rövid. Mivel csak egy elménkben keletkező felhő, ezért elvonul,
vagy felszívódik majd, csak ki kell várni. Dr. Schwartz szerint ebben a
lépésben az a legfontosabb, hogy nem az számít, hogy mit érzünk, hanem
az, amit csinálunk.
Nem kezdünk bele az addiktív tevékenységbe, hanem keresünk valami
más tennivalót. A kezdeti céljaink szerények: tizenöt perccel indulunk,
ezalatt valami olyasmit csinálunk, amit szeretünk. Lehetőleg legyen
valamilyen egészséges és kreatív dolog, de mindenképpen olyasmi, ami
nem okoz nagyobb bajt. Ne engedjünk a függőség hívásának, hanem
menjünk sétálni! Ha a kaszinó hív, kapcsoljuk be a tévét! Ha a tévé akar
elvarázsolni, hallgassunk zenét! Ha arra „lenne szükségünk”, hogy zenei
CD-ket vásároljunk, pattanjunk kerékpárra. A lényeg, hogy olyasmit
csináljunk, ami segít átvészelni a következő időszakot, legyen az egy egész
éjszaka, vagy akár csak tizenöt perc. Jeffrey Schwartz ezt tanácsolja:

A terápia elején különösen hasznosnak tűnik valamilyen fizikai

aktivitás. A lényeg azonban az, hogy bármilyen tevékenységet választunk,
azt örömmel végezzük.23
 506

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Az átfókuszálás során az agyunkat megtanítjuk rá, hogy nem kell

engedelmeskedni az addiktív kényszernek - hogy éljen n „szabad nem
akaratával”. Válasszon valami mást! Lehet, hogy eleinte csak öt percig
bírjuk megállni - nagyszerű! Könyvel jük el sikerként, és jegyezzük fel az
időtartamot a naplónkba. Nem a száztíz méteres gátfutás olimpiai döntőjére
gyúrunk, hanem egy magányos maratoni távra. Fokozatosan akarunk
sikeresek lenni.
Miközben az alternatív tevékenységet végezzük, figyeljünk oda arra,
amit csinálunk! Bármi legyen az, még a legegysze rűbb tevékenységgel is
nehéz dolgunk lesz. A mi agyunkkal eleinte még a rövid időszak is nagy
erőfeszítést igényel. Új mutatványokra kell megtanítanunk, ami - az öreg
kutyákkal ellentétben - egyáltalán nem lehetetlen feladat.

Negyedik lépés: átértékelés

Ezt a lépést talán helyesebb lenne elértéktelenítésnek nevezni. Az a

célja, hogy beleverjük a saját kemény fejünkbe, mi a valódi hatása az
addiktív késztetéseknek az életünkre: katasztrófa. Mi már csak tudjuk,
hiszen éppen ezért kezdtünk bele a négylépéses programba. Ezért gebedünk
bele majdnem abba, hogy amikor jön az impulzus, átminősítsük, áthárítsuk,
és átfókuszáljuk valamilyen egészségesebb tevékenységre. Az átértékelés
szakaszában újra és újra emlékeztetjük magunkat arra, hogy miért csináljuk
ezt az egészet. Minél jobban látjuk, hogyan állnak a dolgok, annál
szabadabbnak érezzük magunkat.
Tudjuk, hogy a függő agy irreálisan nagyra értékeli az addikció
tárgyát. Ezt nevezzük rendkívüli túlértékelésnek. Az addikció uralja a
jutalmazó és a kezdeményező-motiváló rendszereinket, ezért agyunk a
függőség tárgyának adja a legmagasabb prioritást. Az addikció óda fészkeli
be magát, ahol
 Négy lépés és még egy

507

normálisan a szeretetnek és a vitalitásnak kellene lennie. A hibásan

működő agyi központok - köztük az orbitofrontális kéreg - elhitetik velünk,
hogy csak az addikciónk adja meg nekünk azokat az élményeket, amelyeket
eredetileg a meghitt viszonyokban, a kreativitásban és a becsületes munka
során élünk át. Az átértékelés szakaszában megfosztjuk értékeitől ezt a
hamis aranyat, és bebizonyítjuk róla, hogy mennyit ér valójában: a
semminél is kevesebbet.
Feltesszük magunknak a kérdést, hogy mit tett velünk a függőség.
Elszegényített minket; eltávolított azoktól, akiket szeretünk; felesleges
dolgokra fecséreltük miatta az energiáinkat. Merő időpocsékolás volt.
Hazugságra, csalásra és színlelésre késztetett - saját magunk és mások előtt
is. Aztán jött a szégyen és az elszigeteltség érzése. Örömöket ígért, de csak
keserűséget és bánatot hozott. Ezek az igazi „értékei”, ez a valódi „haszna”
annak, hogy ráhagytuk az életünk irányítását a zavarosan működő agyi
áramköreinkre. Az addiktív késztetések valódi „értéke” az, hogy elárultuk
az igazi értékeket, és elfeledkeztünk a valódi céljainkról.
Figyelmesen jegyezzük papírra, írjuk ki magunkból ezt a negyedik
lépést - naponta többször is, ha szükséges! Legyünk célirányosak: hogyan
befolyásolta a kényszer a viszonyunkat a családtagjainkhoz - a
feleségünkhöz, a férjünkhöz, az élettársunkhoz, a gyermekeinkhez -, a
barátainkhoz és a munkatársainkhoz? Mi történt tegnap, amikor engedtünk
a kényszernek? Mi történt a múlt héten? Mi történik ma? Figyeljünk oda,
mit érzünk, amikor mindezt felidézzük, és gondoljuk át, mi minden
történhet még, ha hagyjuk, hogy a függőségünk vezéreljen! Legyünk
tudatosak; a tudatosság lehet az őrangyalunk!
Mindezt úgy kell elvégeznünk, hogy közben nem szabad elítélni
magunkat. Nem azért gyűjtjük össze az infor-
510

A SÓVÁRGÁS DÉMONA
 kielégítsük. Az alkotás öröme segít felülemelkedni a függőségekhez
vezető üresség érzésén. Az is stresszt okozhat, ha nem fejezzük ki a
kreativitásunkat. Idézek A test lázadása című könyvemből, amelyet a
betegségekről, a stresszről, valamint a test és az elme egységéről írtam:

Az első érték saját kreatív énünk. Miután orvos lettem, sokáig

túlságosan munkamániás voltam, ezért nem figyeltem magamra és
legmélyebb vágyaimra. Azokban a pillanatokban, amikor engedélyeztem
magamnak egy kis pihenőt, kis mocorgást észleltem a gyomromban... egy
alig észrevehető zavart. Magamban halk suttogást hallottam, egyetlen
szót: írás. Először nem tudtam megmondani, hogy gyomorégés volt-e vagy
ihlet. Minél jobban figyeltem, annál világosabbá vált az üzenet:
szükségem van arra, hogy írjak, hogy az írott nyelven keresztül kifejezzem
magam, nemcsak azért, hogy mások meghalljanak, hanem hogy én is
hallhassam magamat.
Az istenek, így tanultuk, az embert saját képükre teremtették.
Mindenkiben van alkotóvágy. Ez sokféleképpen valósulhat meg: írás,
képzőművészet, zene, invenciózus munka révén, és számtalan más, egyedi
módon, mindenkinek a magáén, legyen az főzés, kertészkedés vagy a
beszélgetés művészete. A lényeg, hogy tiszteletben tartsuk a vágyainkat.
Ha megtesszük, az gyógyító hatással lesz magunkra és másokra nézve; ha
nem, az testünket-lelkünket gyengíti. Amikor nem írtam, csendben
fuldokoltam.
„És ami bennünk van, az kiélést követel - írta Selye János ha nem
vezetjük le, rossz helyen robbanhat ki, vagy gátlások zavarosába vezethet.
Az a legnagyobb művészet, hogy vitalitásunkat a Természettől megszabott
módon és tempóban éljük ki.”25
 Négy lépés és még egy

511

írjuk le az értékeinket és a szándékainkat, de ezt is tudatos

odafigyeléssel tegyük! Képzeljük el, hogy épen és egészségesen, egységes
kreatív egészként éljük meg a jelent, miközben képesek vagyunk a mások -
és saját magunk - iránti együttérzésre! A pokolba vezető út nem
jószándékkal van kikövezve. Azt az utat a szándékok hiányával borították
be. Akkor se adjuk fel, ha attól félünk, hogy megbotlunk! Persze hogy
megbotlunk, hiszen emberek vagyunk! Ha így történik, ismét járjuk végig a
négy - és még egy - lépést!
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

A józanság és
a külső környezet
Nem a vonzódásaink és az ösztöneink számítanak igazán,
hanem az, ahogy megpróbálunk ellenállni nekik.
Ez a képesség tesz minket emberré.

Victor Franki The Will to Meaning (Valakinek lenni)

Méltányolom az absztinencia és a józanság közötti különbséget, mert

végre mindkettőt sikerült megtapasztalnom.
Már volt róla szó, hogy a kémiai vegyületek függői nem tudják
elképzelni a jövőjüket a kedvenc szerük nélkül. Mivel náluk az addikció
biokémiája helyettesíti a szeretetet, a kapcsolatokat, az örömöt és az éltető
erőt, ezért ha azt kérjük tőlük, hogy hagyjanak fel a szokásukkal, az olyan
számukra, mintha azt követelnénk, hogy olyan érzelmek nélkül éljenek,
amiért érdemes élniük. Anne negyvenhárom éves vancouveri egyetemi
oktató. 1991. március 17-én volt utoljára pohár a kezében. Azóta is eljár az
Anonim Alkoholisták összejöveteleire.
 A JÓZANSÁG ÉS A KÜLSŐ KÖRNYEZET

513

- Világos volt, hogy abba kell hagynom az ivást - emlékezik -, de

folyton az járt a fejemben, hogy ez lehetetlen, mert ha nem iszom, nem
tudok szexelni, társaságba járni... és aludni sem. Semmire sem lennék
képes... Nem tudtam elképzelni az életemet alkohol nélkül. Úgy éreztem,
hogy segít rajtam. Ilyen a tagadás természete. Az ember úgy érzi, hogy a
függősége javítja, jobbá teszi az életét, és kielégít valamilyen alapvető
szükségletet.

A hozzám hasonló viselkedésfüggők ugyanezzel a kellemetlen

helyzettel kerülnek szembe. Az én addikcióim - a zenei CD-k vásárlása, és
a többi dolog, amit egyszerre művelek személyes életemben - célja az
üresség kitöltése. A „csak mondj nemet!” puszta gondolata is a veszteség
érzésével tölt el. Az az intellektuális tudatosság, amely minden tekintetben
„bejönne nekem” ahhoz, hogy leszálljak a kényszer ringlispíljéről, nem
sokat jelent annak a türelmetlen érzelmi apparátusnak, amely az
impulzusaimat és a viselkedésmintáimat generálja.
Valaki kétféleképpen tarthatja magát távol egy szertől vagy
tevékenységtől: valami más pozitív, sőt élvezetes választással, ami
valamilyen értéket is képvisel a számára, vagy erővel elutasítja azt, amire
vágyik, és ami iránt spontán módon vonzó-s dik. Az absztinencia utóbbi
típusa csodálatra méltó önuralmat és türelmet igényel, de még mindig
negatív módon lehet csak megélni, és komoly veszélyekkel járhat. Az
emberek általában rendkívüli módon ellenkeznek, ha bármilyen kényszerrel
szembesülnek. Ezt a korlátozásokkal szembeni automatikus ellenállást
egyik barátom, dr. Gordon Will ellenakaratnak nevezte el. Minden olyan
alkalommal megjelenik, amikor valaki úgy érzi, hogy irányítják, vagy
valaki más parancsainak kell
 514

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

engedelmeskednie, de akkor is előjön, amikor mi gyakorlunk nyomást

saját magunkra. Az ellenakarat hatásai számos em béri kölcsönhatásban
megjelennek. Legtisztább formáját u gyermekek „csak azért sem”
felkiáltásánál tapasztalhatjuk, azonban felnőttként valószínűleg mi magunk
is átélünk ha sonlót. Semmi sem vált ki nagyobb ellenkezést, mint az, ha
valamit megtiltanak, és ez akkor is igaz, ha ezt a tiltást ml adjuk ki saját
magunknak.
Az önmegtartóztatás által kiváltott frusztráció és ellenke zés
eredményeként a függőség folyamata valami másban is megnyilvánulhat -
méghozzá elemi erővel.
- Bele lehet dugni a dugót az üvegbe egyszer és mindenkorra - mondja
Anne -, és élhetünk tovább, mintha mi sem történt volna. Igen ám, de
amikor abbahagytam az ivást, elkezdtem őrült módon enni, és jól
meghíztam. A gyerekekkel meg olyan pokróc voltam, amilyen piás
koromban egyszer sem.
Amíg valakinek szüksége van önmaga megnyugtatására - vagy a
biokémia nyelvén arra, hogy dopamin szabaduljon fel az agyában -, addig
az egyik addikció automatikusan a másik helyébe lép. Közismert például,
hogy akik leszoknak a dohányzásról, elkezdenek túlzott módon enni.
- Persze az ivásnál még ez is jobb volt - teszi hozzá Anne. - Úgy is
mondhatnám, hogy nálam az evés volt az ártalom- csökkentés.
Én sohasem függtem semmilyen szertől, ezért könnyen tértem át egyik
kényszeres viselkedésről a másikra úgy, hogy közben fel sem ismertem a
hátterükben működő addikciós folyamatot. Ügy éreztem, sokkal jobb
helyzetbe kerültem azzal, hogy megtanultam értékelni, mennyivel többet
jelent a józanság a puszta absztinenciánál. Most könnyen térek át egy olyan
dologra, ami nagyobb örömet nyújt, amit nem érzek kötelességnek, és ami
minden mesterséges, külső behatás
 AJÓZANSÁG ÉS A KÜLSŐ KÖRNYEZET

515

nélkül is szórakoztató. A józanságot úgy értelmezem, hogy mentes

vagyok minden belső kényszertől, és azok szerint az elvek szerint élek,
amelyekben hiszek. Az absztinenciával ellentétben számomra ez nem bűn,
hanem maga a szabadság. Nem mondom, hogy teljesen józan vagyok. Csak
azt mondom, hogy felismerem és értékelem az odafigyelő tudatosságot -
ami egy másik kifejezés a józanságra. Jobban izgalomba hoz, mint a CD-
vásárlás vagy az egóm simogatása által keltett hamis kielégülésérzés,
amelynek a hajszolásába korábban oly sok időt és energiát beleöltem.
Amikor a józanságot választjuk, nem annyira arról van szó, hogy
elkerülünk valamit, ami veszélyt jelent a számunkra, hanem elképzeljük,
hogy egy általunk értékesnek tartott életet élünk. Egyénenként változó,
hogy ki mit képzel el, de minden esetben egy olyan életet, amelyet az egyén
irányít, és nem a kényszerei.
Minden tizenkét lépéses program végső célja a józanság, nem pedig az
absztinencia.
- Hogy mik voltak azok a szerintem valós szükségletek, amelyeket úgy
véltem, kielégítek az alkoholizmusommal? - gondolkozik el Anne. -
Kötődés; ráhangolódás; tartozni valamilyen közösséghez; érezni, hogy
szeretnek; az öröm; és az, hogy az lehessek, aki vagyok. Az Anonim
Alkoholisták, és mindaz, amit náluk tanultam, sokkal sikeresebben elégíti ki
ezeket az alapvető dolgokat.
Korábban már utaltam rá, hogy a felépüléshez célszerű, sőt
elengedhetetlenül fontos olyan külső környezetet kialakítani, amely
elősegíti a tudatos odafigyelést. A tizenkét lépéses programok számos drog-
és viselkedésfüggő számára alapvető fontosságúak a megfelelő környezet
szempontjából, mert a filozófiájuk és a módszereik az addikciós folyamat
lényegét veszik célba. Ott vannak például azok a segítők, akikkel a füg
 516

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

gő személy bármikor felveheti a kapcsolatot, ha úgy érzi, hogy nem

tud ellenállni a kényszernek - hogy például lehajtson egy pohár itókát, vagy
elmenjen kártyázni a kaszinóba. Amikor egy addikt felhívja a segítőjét, azt
azért teszi, mert felismerte, hogy nem tud ellenállni a késztetésnek, azaz
érzi, hogy relatíve gyengék az agykérgi impulzusszabályozó
mechanizmusai. Míg ezek a folyamatok meg nem erősödnek, addig a segítő
tölti be a függő személynél a regulátor szerepét. Ha a függő kibeszéli
magából a késztetését, azzal elejét veszi annak, hogy engedelmeskedjen
neki.
Ha nem is mindenkinek - hiszen semmi sem lehet egyformán jó
mindenkinek -, de sok ember számára a tizenkét lépéses programok
biztosítják az elérhető legjobb gyógyító környezetet. Ezeknek is vannak
hibáik, sőt akár addiktívak is lehetnek. Mivel emberi intézmények, ezért itt-
ott az emberi közösségek általános negatív jelenségei - például pletykák,
konfliktusok - is előfordulnak, de már több életet mentettek meg
emocionális és fizikai értelemben is, mint az addikciók orvosi kezelése. Ha
nem beszélek róluk többet, annak a személyes tapasztalat hiánya az oka.
Sokszor és sok- történeti, pszichológiai, gyakorlati, személyes, vallási és
spirituális - szempontból leírták már őket. Olvastam már egészen kiváló
tizenkét lépéses témájú, keresztény, buddhista és taoista szerzők tollából
származó könyveket is.
Végül úgy adódott, hogy én magam nem jártam ilyen csoportba. Nem
tudnám pontosan megmondani, miért nem - az egyik foglalkozáson szerzett
pozitív benyomásaim ellenére valahogy úgy éreztem, hogy ezeket nem rám
szabták. Bevallom azt is, hogy számomra problémát okoz mindenféle
hosszú távú program. Ezzel együtt is úgy érzem, hogy a tizenkét lépéses
alapelvek és az ilyen csoportokba járó emberekkel folytatott beszélgetések a
leghasznosabbak. Minden
 AJÓZANSÁG ÉS A KÜLSŐ KÖRNYEZET

517

addikcióban szenvedő embernek csak ajánlani tudom, hogy

tanulmányozza a tizenkét lépéses programokkal kapcsolatos irodalmat még
akkor is, ha nem akar ilyen rendezvényeken vagy csoportokban részt venni.

Nemrégiben kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy a függőségeim

milyen mély nyomot hagynak az életemen, és milyen érzékenyen érintenek
másokat. Más addiktaknál
nagyjából ugyanez a helyzet.
Notóriusan elkésem; sehova sem érek oda időben - se munkába, se
találkozókra, se családi eseményekre. Ezt a tulajdonságomat részben az
ADD-m számlájára írhatom, mivel a figyelemhiányos kórképek egyik fő
jellemzője az időérzék zavara. 2006 szeptemberének derekán, egy péntek
délután az autómban ültem a Cortes szigeten, és vártam a kompot. Ezen a
szigeten, az óceán partján található a Hollyhock nevű konferencia- és
egészségügyi központ, ahová sokan járnak különféle képzésekre, gyógyulni
vagy egyszerűen csak pihenni. Egy ötnapos agy- és testkontrolltréningen
vettem részt mint annak az egyik vezetője. Amíg a kompra vártam,
magamban jóleső érzéssel idéztem fel, milyen hálásak voltak a résztvevők.
Azt mondták, hogy megvilágosító volt számukra a kurzus, aminek a végén
új energiákat fedeztek fel magukban. A fejem tele volt a „milyen jó srác
vagyok én” típusú gondolatokkal. Közben elővettem a PDA-mat, hogy
megnézzem az e-mailjeimet. Az első Susan Craigie-től érkezett, a Portland
egészségügyi koordinátorától. Félig-meddig hivatalos levél volt, tele régóta
elfojtott frusztrációval és szemrehányással. A szigeten töltött egy hét alatt
egyik kolléganőm helyettesített, aki mindennap pontosan betartotta a
rendelési időt. Mint
 518

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Susan írta, ég és föld a különbség köztem, és egy olyan orvos

között, aki precízen ragaszkodik az időpontokhoz:

Kimnek és nekem nem kell állandóan a váróban türelmetlen-

kedő betegek mérgelődését hallgatni azért, mert maga mindig késik.
A páciensek rajtunk verik el a port. Doktor, maga mindig megígéri,
hogy pontos lesz, de sohasem tartja be az ígéreteit. Csak ezekkel a
Szerencseden drogosokkal meri megcsinálni, mert azt hiszi, maganak
mindent szabad. Mindig arra hivatkozik, hogy a függőségekről szóló
könyvével van elfoglalva, ami nem igaz, mert ez már évek óta így
megy, és akkor a könyv még huncut gondolat sem volt.

Csak néztem a kis képernyőt, és elöntött a düh - az addikt elme

eszköze a szégyen ellen -, de csak egy pillanatra. A következő
másodpercben hagytam, hogy szétáradjon bennem a szégyen. Nem
álltam neki ellen, de azt sem hagytam, hogy letaglózzon. Ezután
következett a hála érzése. Az ókori Róma uralkodói a győztes
hadjárataik után hatalmas csinnadrattával érkeztek haza, a tömeg óriási
üdvrivalgása közepette. A győztes uralkodó a hadifoglyok menete után
egy harci szekéren fürdőzött a dicsőségben. Ezen a szekéren volt egy
rabszolga, akinek az volt a dolga, hogy bizonyos időközönként a
győztes hadvezér fülébe súgja:
- Fenség, ön is halandó.
Az élet mindig megtalálja a módját, hogy akkor közvetítsen ilyen
üzeneteket a számunkra, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk. Susan
levele is a legjobbkor figyelmeztetett arra, hogy milyen a saját realitásom
józanság és belátás hiányában.
Eltekintve attól, hogy az állandó késésem valóban az ADD egyik
jellemzője, a pontatlanság a függőség három tényezőjét
 AJÓZANSÁG ÉS A KÜLSŐ KÖRNYEZET

519

is reprezentálja. Az első az impulzuskontroll hiánya - azzal

foglalkozom, ami éppen felkeltette a figyelmemet, és nem figyelem az órát.
A második az esetleges következmények figyelmen kívül hagyása - Russell
Barkley ADD-kutató szavaival élve „elfelejtek emlékezni a jövőre”. A
harmadik a viselkedés másokra gyakorolt hatásával kapcsolatos
nemtörődömség. Teljesen világos, hogy az addikciós folyamat - és az ahhoz
társuló világnézet - rendkívüli módon rányomta a bélyegét az életemre, és
az is nyilvánvaló, hogy ennek nem voltam tudatában.
A függőség elsősorban az énről szól - a tudat alatti, bizonytalan és
gyenge énről, amely minden pillanatban csak a saját közvetlen vágyaival
foglalkozik, es azt hiszi, hogy ennek megfelelően kell viselkednie. A
folyamat minden esetben annak a tehetetlen kisgyermeknek a kielégítetlen
szükségleteiből származik, akinek a számára az állandó kényszercselekvés a
túlélés eszközének látszik. Mitikus hiedelemmé válik benne, hogy nem
támaszkodhat a környezetére, mert a környezete nem gondoskodik róla -
legalábbis ezt érzi teljes szívével, amelyben üresség honol a korai
veszteségek miatt.
Az addiktak elméjére rátelepszik az állandó nyugtalanság, amely csak
a függőség tárgyát képező szer vagy viselkedés hatására enyhül
valamelyest. Folyamatosan - a körülményektől teljesen függetlenül — jelen
van az éhség és a kielégítése iránti sürgető érzés. A családom gyakran
figyelmeztet rá, hogy ha nem figyelek oda, akkor úgy eszem, hogy mélyen
ráhajolok a tányérra, és csak lapátolom az ételt befelé a számba, mintha
attól félnék, hogy mindjárt eltűnik, pedig életemben csak egyetlenegyszer
éheztem: a nácik által megszállt budapesti gettóban, és akkor még egyéves
sem voltam. Ez is elég volt ahhoz, hogy beprogramozza az agyamba egy
bizonytalan, megmásíthatatlanul közömbös világ képét. Ha ez egyszer be
 520

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

lett programozva, az addiktak elméje létrehozza magának az üresség

világát, amelyben keményen meg kell küzdeni minden kis morzsáért, és
egyetlen lehetőséget sem szabad kihagyni, hogy még többet szerezzenek
belőle. A függők nem nőnek ki abból a gyermekkori állapotból, amelyet
nárcisztikus fázisnak neveznek - az ébredező emberpalánta életének ebben a
szakaszában úgy érzi, hogy minden miatta, érte és neki van. Az egyetlen
viszonyítási pontot saját önző szükségleteik jelentik. Ahogyan életünk
különböző szakaszaiban az igényeink beteljesülnek, úgy megyünk át sorban
a különböző fejlődési szakaszokon, míg végül az agyunk is elenged minket.
Az addikt agy sohasem enged el.
Susan levele a legjobbkor érkezett, mert eléggé stabilnak éreztem
magam ahhoz, hogy befogadjam, ne utasítsam el az igazságát, és ne
telepedjen rám teljes súlyával a szégyen, amit kiváltott. Éppen most jövök
egy kurzusról, ahol az együtt érző kíváncsiságról papoltam a
hallgatóságnak, és íme: szerencsére valamennyi rám is ragadt a
mondókámból! Most, hogy a saját viselkedésemre is alkalmaztam, már nem
olyan jellemhibának láttam az állandó késésemet, amely miatt jól fel
kellene pofoznom magamat, és nem is egy olyan csip-csup apróságnak,
amelyet egy kézlegyintéssel elintézhetnék, hanem addikt elmém egy újabb
kísérletének arra, hogy fenntartsa a szabadság és az önkontroll illúzióját.
„Nekem senki se írja elő, hogy mikor és mit csináljak!” Természetesen ez
egyszersmind a felelősség lerázása is - ami a függő elme újabb
ismertetőjegye. Ha az ember ezeket átgondolja, máris könnyebben
kezelhető a helyzet.
Amint hazaértem, válaszoltam Susannek:

Köszönöm a világos szavakat. Nem tudok semmit felhozni a

mentségemre, hiszen tökéletesen igaza van. Egyetlen dologban azonban
nem érzem magam bűnösnek: nem azért viselkedem
 A JÓZANSÁG ÉS A KÜLSŐ KÖRNYEZET
521

így, mert a betegeim narkósok. Ha felhívja a korábbi asszisztensemet,

Mariát, ő is megmondhatja, hogy a családorvosi praxisomban sem volt
jobb a helyzet. Persze ez sem mentség.

Sok dolog miatt szoktam késni, ezek egyike az, hogy reggel munkába
menet vagy ebédszünetben be szoktam kukkantani a Sikorába. Az
addikciómnak engedtem ahelyett, hogy az addikt betegeimet gyógyítottam
volna. A Susannek írt levelem így folytatódott:

Annyi mindent megígértem már, hogy szükségtelen egy újabb

ígérettel előhozakodnom, ezért gyakorlatiasabb síkra terelem a dolgot. Ott
leszek hétfőn reggel, pontosan 9:30-kor. Viszek magammal tíz darab
aláírt, de nem dátumozott,100 dollárról szóló csekket a Portland Hotel
Society részére. Minden olyan napon, amikor akár csak egyetlen percet is
kések, maga szépen ráírja a dátumot az egyikre, és beváltja. Ha elfogynak
a csekkek, kitöltők újabb tízet.
Még egyszer köszönöm a levelét. Nagyon sajnálom, hogy ennyi
galibát okoztam maguknak és annyi kényelmetlenséget a betegeknek.

A levélváltás 2006 szeptemberének a végén zajlott le. 2007 májusáig

Susan kilenc csekket váltott be. A rendelőben és a váróban teljesen
megváltozott a légkör. Végre részem lehet abban az örömben, hogy
szégyenkezés nélkül belenézhetek a pácienseim szemébe, és persze a
kollégáiméba, akiknek nem kell helyettem dolgozniuk, amikor kések. A
józanság busásan kifizetődik.
A kitöltetlen csekkek nem az önbüntetés részei, hanem egy olyan
rendszer építőkövei, ami segít megőrizni a józanságomat. Nem lenne rájuk
szükség, ha rendesen működne az
 522

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

önszabályozásom, és mindig időben érkeznék. Nálam ezek u csekkek

töltik be a tizenkét lépéses programhoz csatlakozó újonc segítőjének a
szerepét. Amikor reggelente elbíbelődnék még a számítógépen, vagy
szívesen tekerném még egy ideig a szobakerékpáromat, a potenciális
veszteség miatt eszembe jutnak a kötelezettségeim, és ez hatékony segítség
abban, hogy megrendszabályozzam elégtelenül működő prefrontális
impulzuskontroll-mechanizmusaimat. Az ehhez hasonló módszerekkel
hatékonyan fenn lehet tartani egy olyan külső környezetet, amely
gondoskodik a mentális tudatosságról és a felelősségteljes viselkedésről.
Minden függőnek szüksége van valami hasonlóra.
Egy másik fontos mentális struktúra számomra az igazmondás. Már
jóval azelőtt abbahagytam a hazudozást a zenei beszerzéseimről, mielőtt
teljesen felhagytam a CD-vásárlással. Ha hazaértem a friss
szerzeményeimmel, mindent töredelmesen bevallottam Rae-nek. Az együtt
érző kíváncsiságom segítségével ráébredtem, hogy nincs mit takargatnom,
elvégre nem öltem meg senkit, csak vásároltam néhány felvételt. A
napvilágra bukkanó addiktív kényszer sokat veszít erejéből, így bennem is
jelentősen csökkent a hajlam a zenei hedonizmus- ra, a Sikorába tett
alkalomszerű látogatásokra és arra, hogy még aznap vagy másnap
visszarohanjak - újabb építőkocka a személyes szabadsághoz. A bűntudat
nélküli zeneélvezet felér egy megvilágosodással. Minden függő
sorstársamnak azt ajánlom, hogy szokjon le a hazudozásról. Ha képtelen
abbahagyni, legalább vállalja nyíltan! Mondja el a családjának vagy a
barátainak, hogy mit művel! Ha mást nem is, legalább annyit biztosan elér,
hogy nem tetézi a hazugság szégyenével a bűntudatát. Még mindig jobb
„rosszfiúnak” látszani mások szemében, mint az, ha még jobban
beletiporjuk a sárba a saját önbecsülésünket.
 A JÓZANSÁG ÉS A KÜLSŐ KÖRNYEZET

523

Nemrégiben megfogadtam, hogy 2009 márciusáig nem veszek

egyetlen CD-t sem. Garanciaként Rae kezébe nyomtam három darab aláírt,
dátum nélküli 1000 dolláros csekket. Ezeket a sorokat 2007 októberében
írom. Eddig minden rendben van. Azt vártam, hogy mélységesen frusztrált
leszek az elfojtott késztetéseim miatt, ehelyett ráébredtem, hogy hatalmasan
megkönnyebbültem, mert nem az addikcióm irányítja az életemet.
Felfigyeltem egy újabb, előre nem várt kellemes fejleményre is: korábban a
függőség hatotta át teljes egészében a létezésemet, most pedig ugyanez a
helyzet a józansággal. Ahogy az ember egyre kevésbé kötődik az
addikciójához, egyre nyugodtabb lesz, és ráébred, hogy egy sor dolog
korántsem bír akkora jelentőséggel, mint addig hitte. Egyre kevésbé
automatikusak vagy merevek a reakciói. Nincs oka rá, hogy szigorú legyen
saját magához, és kevésbé hajlamos rá, hogy másokat hibáztasson.
Mindezzel nem azt akarom sugallni, hogy minden addikt személynek
kitöltetlen csekkekkel kellene elhalmoznia a párját vagy másokat. Az én
módszerem nem biztos, hogy másnak is beválik, de minden függő
megtalálhatja a módját, hogy valami hasonlót beépítsen a saját életébe - ez
egyéni körülmények, választási lehetőségek és találékonyság kérdése. Az is
nyilvánvaló, hogy sok más addiktnak jóval nagyobb kihívásokkal kell
szembenéznie. Az azonban bizonyos, hogy ha valaki sikeresen eléri a
józanságot, az megtapasztalja, hogy egyetlen múlékony öröm sem ér fel
azzal a békével, amit a teljesebb élet nyújt. Sokan tekintenek úgy az
elkötelezettségekre, mint a lehetőségeik korlátozására, pedig ezek valójában
nem akadályok, hanem örömforrások. Az adott szó betartása az önuralom
egyik formája. A saját életünk feletti irányítás olyan érték, amely a
szándékainknak megfelelően jön létre, és nem a múlt valamelyik
automatikus kényszere miatt. Ez a
 524

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

fajta felszabadultság sokkalta többet jelent, mint az a látszólagos

szabadság, amit a pillanatnyi kényszernek való engedelmeskedés nyújt.
Fontos figyelmeztetés: ha valaki az elkötelezettség szabadságát keresi,
akkor csak szabad akaratából kötelezze el magát, vagy sehogy! Mások
megnyugtatására ne tegyünk olyan ígéreteket, amelyekről tudjuk, hogy
később óriási teherként nyomják majd a vállunkat! Ha nem tudjuk, hogyan
mondjuk nemet mások elvárásaira, akkor a legjobb szándékú igen sem lesz
hiteles - mint azt keservesen megtanultam a saját példámon.

Az igazmondás miatt az ember tudatosabban érzékeli, milyen hatással

van a viselkedése másokra - a tizenkét lépéses programokban ez lényegében
a leltárkészítéssel hozható összefüggésbe. Az Anonim Alkoholisták
negyedik lépése így szól: „mélyreható és bátor erkölcsi leltárt készítünk
magunkról”. One Breath at a Time: Buddhism and the Twelve Steps
(Egyszerre egy lélegzet: a buddhizmus és a tizenkét lépés) című könyvében
Kevin Griffith meditációoktató, zenész, gyógyulófélben levő alkoholista ezt
írja:

A függő/alkoholista személyek számára semmi sem helyettesítheti az

erkölcsi leltárt. Számomra ebben a leltárban az volt a furcsa, hogy az
elkészítésekor rádöbbentem: van bizonyos hatalmam a világ dolgai felett.
Például hatalmamban áll bántani másokat, amit korábban sohasem
vallottam volna be magamnak. Emellett azzal, hogy elhárítottam
magamról a felelősséget, letagadtam magam előtt, hogy a szavaim vagy a
tetteim hatással lehetnek másokra. A leltár elkészítésekor tehát fájdalmas
és destruktív dolgok derültek ki, ám felszabadító volt annak a
 A JÓZANSÁG ÉS A KÜLSŐ KÖRNYEZET

525

beismerése, hogy másokat bántottam. Ez a leltár valójában az eddigi

sorsunk áttekintése. Ha úgy teszünk, mintha a létezésünk nem hatna
másokra, azzal letagadjuk a saját sorsunkat; letagadjuk azt, hogy minden
akciót reakció követ, és azt is, hogy az okozat mindig valamilyen okból
következik be. A múltunknak ez a figyelmes átvizsgálása arra kényszerít
minket, hogy jobban tudomást vegyünk a saját sorsunkról. Amikor látjuk,
hogy a tetteink hogyan bántanak másokat - és saját magunkat -, jobban
odafigyelünk arra, amit a jelenben művelünk. Amikor látjuk
gondolataink, szavaink és cselekedeteink pusztító hatását, elkezdünk
megváltozni. Elkezdjük felszámolni a saját szokásainkat, hogy ne kelljen
miattuk ismét leltárt készítenünk,26

- Az első Anonim Alkoholista összejövetelen valami történt velem -

emlékezik vissza Anne, a vancouveri egyetemi oktató.
- Felolvasták a tizedik lépést, amely szerint ismételten, naponta el kell
készíteni önmagunkról az erkölcsi leltárt.* Valami a helyére kattant.
Összeállt a kép, és arra gondoltam, hogy ez briliáns. Éreztem, hogy vannak
még lehetőségeim. Van még remény... Legjobban az egésznek a
gyakorlatiassága tetszett meg: az ötlet, hogy lelkiismeretünk napi egyszeri
vagy akár napi többszöri vizsgálatával - azaz mondhatjuk úgy is, hogy a
tartozik-követel tételek pontos számbavételével - megszabadulhatok a
bűntudatom nagy részétől. Ha valaki elfogadja saját magát, és el tudja
viselni a bűntudatát, akkor könnyebb megszabadulni a
fájdalomcsillapítóktól, azaz az én esetemben az alkoholtól.
A tizedik lépés így hangzik: „folytattuk az önvizsgálatot, és amikor
hibásnak találtuk magunkat, haladéktalanul beismertük”. Ha a felelősséget
vállaló, de nem elítélő önvizsgálatot

* A tizedik lépéssel tehát vállaljuk, hogy mindennap végrehajtjuk a negyedik lépést. A

tizenkét lépést lásd a Függelék IV. pontjában.(A szerző)
 526

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

beillesztjük a napi rutinba - azaz ha vállaljuk, hogy a cselekedeteink

hatnak másokra azzal jelentősen csökkentjük a sorsunk által ránk rótt
terheket. Könnyebbek és szabadabbak leszünk, ezért kevésbé lesz
szükségünk arra, hogy a függőségbe meneküljünk.

A javulás, a felépülés lehetőségét elősegítő külső környezet

kialakításának témakörébe tartozik azoknak a helyzeteknek és ingereknek a
kerülése, amelyek addiktív gondolatokat és érzéseket váltanak ki. Az ilyen
tényezők személyenként és függőségenként eltérnek, de rendkívül
hatékonyan indítják be az addiktív tevékenységeket. Ha valaki le akar
szokni a dohányzásról, és az illetőnél a cigarettázás a baráti sörözésekhez
kötődik, akkor célszerű, ha nem vesz részt ilyen összejöveteleken. Ha a
CD-kre gondolok, és rám jön a vásárolhatnék, csak nagyon nehezen tudom
türtőztetni magam. Igen ám, de rájöttem, hogy az a legjobb, ha nem
nézegetem az internetes zeneismertetőket - mint kiderült, így sokkal jobb
lett a helyzet. Nem is kell állandóan klasszikus zenét hallgatnom.
Mostanában amikor elmegyek kutyát sétáltatni, csak arra koncentrálok,
hogy része legyek a jelennek, és befogadjam az érzékszerveim által
pillanatnyilag közvetített ingereket. Mindez arra jó, hogy ne a zene legyen
állandóan az elmém előterében.
A gyógyító környezet kialakításába beletartozik a „mérgező” dolgok
felszámolása is - így kiküszöbölhetjük azokat a feszültségeket, amelyek
növelik az addiktív késztetést, és kiváltják a sóvárgást. Ez is túlmutat az
absztinencián; legjobb, ha a dolgokat az ökológia és a fenntarthatóság
szemszögéből nézzük. -ét-
 A JÓZANSÁG ÉS A KÜLSŐ KÖRNYEZET

527

Isabella, egy háromgyermekes családanya kikérte a tanácsomat

állandó, fokozott szexuális étvágya miatt, amivel nem tudott mit kezdeni, és
amit nyíltan vállalni sem mert. Az asz- szony kényszeres házasságtörő volt
- egy, a húszas évei vége felé járó, energiával teli guatemalai a nő, aki már-
már képtelen volt elviselni a saját viselkedése miatti szégyenérzetet, és
nagyon félt attól, hogy a függősége tönkreteszi a családját. Jellemző módon
állandóan önmagát hibáztatta.
- Lehetséges-e-kérdeztem tőle-,hogy ezafokozott szexualitás
valamilyen szerepet tölt be az életében? Olyasmire gondolok, hogy segít-e
elviselni azokat az élethelyzeteket, amelyek miatt egyébként nagyon
boldogtalan lenne. Lehet, hogy előfordulnak az életében olyan
stresszhelyzetek, amelyeket maga nem ismert fel, ezért valójában még nem
is szembesült velük. Előfordulhat, hogy a szexualitása valójában arra
szolgál, hogy ezeknek a szituációknak a fájdalmát vagy a feszültségét
csillapítsa.
A szavaim nyomán belőle is elkezdett ömleni a szó. Kiderült, hogy
még tizenéves korában összejött egy férfival, aki iránt semmilyen vágyat
sem érzett, és akihez végül mégis hozzáment valamilyen homályos
bűntudattól és felelősségérzettől vezérelve. A nőnek művészi ambíciói
voltak, de a férjének ez nem volt ínyére, ezért pénzügyileg és máshogyan is
korlátozta őt a kiteljesedésben. Isabella eredetileg meglehetősen sikeres
ékszertervező volt, de a második gyerek születése után abba kellett hagynia
ezt a tevékenységet, és ez nagyon megviselte. Ugyanakkor a férjével
folytatott beszélgetéseiben sohasem volt téma a szexualitás. Úgy vélte,
hogy rendelkezik némi nőies vonzerővel, de nem tudta, hogy milyen
hatással van a férjére, mert sosem beszéltek a nemiségről. A lényeg tehát
az, hogy ebben a helyzetben óriási emocionális nyomás alá került. Azt
tanácsoltam, hogy valahogyan próbálja meg kezelni a ránehezedő stresszt,
 528
A SÓVÁRGÁS DÉMONA

mert különben nem tud megszabadulni az addikciójától. Legalább

próbálja szexuálisan megtartóztatni magát, és kezeltesse a depresszióját,
vagy menjen el egy addiktológushoz. Az utóbbi már csak azért is ráfért
volna, mert elkezdett marihuánázni, és az elmúlt fél évben egyre többet
füvezett.
A függőség ökológiájában a stressznek kiemelt szerepe van. Érdemes
egy gyors felsorolásban áttekinteni azt, amit megtudtunk róla, hogy ezt a
tudást a javulás ökológiájának a szolgálatába állítsuk:
• A fiziológiai stresszreakciók külső kiváltói a stresszorok. Olyan
hormonális és idegrendszeri folyamatok kavalkádját indítják el,
amelyek az egész szervezetet érintik.
• A leghatékonyabb stresszorok a kontroll elvesztése és a
bizonytalanság az élet fontos - személyes vagy szakmai, gazdasági
vagy pszichológiai - területein.
• A stressz nagy hatással van a függőségben is szerepet játszó agyi
folyamatokra.
• Az emocionális elszigeteltséghez vagy az alárendeltség érzéséhez
hasonlóan a stressz is úgy változtatja meg az agyunk biokémiáját, hogy
több dopaminra van szüksége valamilyen - külső - forrásból, és ez
növeli az addikció kockázatát.
• A stressz a kémiai és a viselkedési függőségek és a visszaesés fő
kiváltója.
• A stresszhormonok önmagukban is addiktívak.

Az addikció gyakran téves kísérlet a stressz csökkentésére, de a

tévedés csak hosszú távon derül ki, mert az addiktív szerek és viselkedések
rövid távon stresszoldók lehetnek.
A felsorolásból világos, hogy ökologikus megközelítésben a
stresszhelyzetekkel kell valamit kezdeni. Az addikt agyban lehetetlen
lehűteni azokat az áramköröket, amelyeket folyamatos izzásban tartanak az
állandó feszültségek.
 AJÓZANSÁG ÉS A KÜLSŐ KÖRNYEZET
529

Isabella esetében - mint legtöbbször - a stresszor nem objektív

körülmény volt, hanem élethelyzetek és percepciók összessége. A gátlásai
miatt nem tudott mit kezdeni az érzelmeivel, és azzal, hogy egyszerre félt is
a férjétől, valamint neheztelt is rá. Úgy érezte, hogy a férje „uralkodik”
felette, de nem merte megbeszélni vele, hogy a házasságban pénzügyileg és
általában is egyenlő partner szeretne lenni. Otthon nem beszéltek a szexről,
és a nő sem mert kezdeményező lenni a párbeszédben. Szeretett volna
továbbra is ékszertervezéssel foglalkozni, de nem merte felhozni a témát,
mert félt az elutasítástól.
A neves stresszkutató, dr. Bruce McEwen szerint a stresszválaszt
kiváltó egyik legfontosabb tényező az, amilyennek egy személy az adott
helyzetet érzékeli27. Az eseményeket mi ruházzuk fel jelentőségekkel az
előéletünknek, a temperamentumunknak, a fizikai kondíciónknak, az
elmeállapotunknak és pillanatnyi élményeinknek megfelelően. A feszültség
mértéke tehát nem annyira a külső körülményektől függ, mint inkább attól,
hogy mennyire vagyunk képesek saját fizikai és érzelmi viszonyaink
befolyásolására. Számos stresszhelyzetet azért nem tudunk kivédeni, mert
azt hisszük, hogy a dolgoknak így „kell” lennie. Néhány ember például
képtelen nemet mondani a párja, a gyermeke vagy a családja fizikai vagy
emocionális elvárásaira, és úgy érzi, hogy valamit adnia kell - másból pedig
nem tud adni, csak az egészségéből, a hangulatából vagy a lelki
nyugalmából. Ebben a helyzetben a függőség egyfajta „ellenszer”.
Nem szabad úgy tekinteni az addikcióra, mint egyetlen problémára,
mert így elkerüli a figyelmünket az a kontextus, amely összességében a
függőség fő kiváltója.
Az emberek elsősorban érzelmi okból kerülnek stresszhelyzetbe. Aki
felül akar kerekedni a függőségén, annak pszichológiai tanácsadás vagy
bármilyen más módszer segítségével fel kell rá készülni, hogy őszintén és
nyíltan feldogozza
 530

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

az addiktív viselkedését kiváltó stresszorokat a munkahelyén, a

házasságában és élete más területein.
A mai kultúrában az érzelmek elfojtása a legfontosabb stresszforrás -
egyszersmind ez az addikció leggyakoribb oka is. A tudomány
bebizonyította, hogy még a rágcsálóknál is figyelembe kell venni az
érzelmek és a mentális organizáció között fennálló kapcsolatot. Dr. Marian
Diamond kísérleteiből kiderült, hogy a patkányok problémamegoldó
képessége jelentősen javítható szeretetteljes törődéssel, és közben a
kéregállományuk megfelelő területein jelentősen megnő az idegsejtek
közötti kapcsolatok száma:

Rendkívül fontos azoknak az agyi központoknak a stimulálá- sa,

amelyek az érzelmek kifejezéséért felelősek. Az emocionális szükségletek
kielégítése minden életkorban elengedhetetlen,28

Ismételten hangsúlyozom, hogy a függőségtől csak tudatosan

szabadulhatunk meg. Tudatosan oda kell figyelnünk, amikor kellemetlen
vagy stresszes helyzetbe kerülünk, amikor nem figyelünk az érzelmeinkre,
elfojtjuk az önkifejeződés iránti igényünket, elnyomjuk magunkban az
értékteremtő kreativitás iránti velünk született igényt, és nem engedünk a
kapcsolatok és a meghittség iránti vágyainknak. A kertészet ökológiájában
nem elég a gyomok eltávolítása. Ha azt akarjuk, hogy szépek legyenek a
virágaink, meg kell teremtenünk a fejlődésükhöz szükséges körülményeket
is. Ugyanez igaz az elme ökológiájára. Ha tényleg józanok vagyunk, és
empatikusán visszatekintünk régebbi addikt önmagunkra - mint ahogyan a
már emberré vált Pinocchio tekint arra a fabábura, ami a régi önmaga volt -,
csak megrázzuk a fejünket a felismeréstől, hogy mekkora bolondok voltunk
fabáb korunkban mi magunk is!
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Néhány szó
a családhoz, a barátokhoz
és a gondozókhoz
*

Tisztaság és tisztátalanság önnön tulajdonságunk;

senki nem tehet tisztává másokat.

Buddha
Dhammapada

Egy addikt személlyel együtt élni nemcsak frusztráló, érzelmileg

megterhelő és fájdalmas, de rendkívül dühítő is lehet. A család, a hitves, a
társ és a barátok úgy érezhetik, mintha kettős személyiséggel lenne dolguk:
az egyik egészséges és szerethető, a másik manipulatív, kiszámíthatatlan és
nemtörődöm. Reménykednek benne, hogy az első a valódi, és arra várnak,
hogy a második elmenjen. Valójában a második az első árnyéka, és
ugyanúgy nem mutat hajlandóságot arra, hogy elhagyja az elsőt, ahogyan az
igazi árnyék sem szakad el attól, akinek a körvonalait a földre rajzolja -
egészen addig nem, amíg más szögből nem érkezik a fény.
 532

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

A függő embert természetesen szeretnék megváltoztatni a szerettei,

de nem tudják. A kényszer legkisebb gyanúja olyan heves ellenállást vált ki,
hogy lehetetlenné teszi a lég jobb szándékú beavatkozást is. Más faktorok is
közrejátsza nak, köztük az addiktban kavargó erőteljes érzelmek és az agy
megváltozott fiziológiája, ami egyébként is a függőség melegágya. A
kényszereihez ragaszkodó személy úgy reagál minden beavatkozásra, ami
meg akarja szakítani a kapcsolatát a szokásaival, mint egy szerelmes
kamasz, akinek rosz- szat mondanak a szerelmére: ellenségesen. Ugyanezt a
dühöt váltja ki az is, ha megpróbálják megszégyeníteni. Senki sem tud rá
hatni egészen addig, amíg saját akaratából vissza nem akarja szerezni maga
felett az ellenőrzést. Edward Deci pszichológus ezt írta erről:

Nincs olyan módszer, amivel motiválni lehetne valakit arra, hogy

szuverén legyen. A motivációnak belülről kell jönnie, nem manipulatív
technikákból, és ez csak akkor lehetséges, ha az ember a saját döntése
alapján vállalja azt a felelősséget, hogy önmagát irányítsa.29

Az általánosan elterjedt téves nézettel szemben a konfrontációra épülő

„szigorú szeretet” típusú beavatkozások sem segítenek. Egy 1999-es
vizsgálatban összehasonlították a valamilyen kényszert alkalmazó eljárások
és a család szerető gondoskodásának hatását:

A családok kétszer olyan sikeresen (64 százalékban) érték el a

szelídebb módszerrel, hogy a szeretteik elkezdjék a kezelést, mint a
hagyományos, szigorúbb eljárások (30 százalék). A valóságban azonban
nincs realitása annak, hogy a szelídebb lehetőség elterjedjen, és nehéz
olyan orvost találni, aki ezt használja.
 -

Néhány szó a családhoz, a barátokhoz... 533

Az iménti idézet a The New York Timesban jelent meg Maia

Szalawitz tudományos felvilágosítással foglalkozó újságíró tollából.30
A család, a barát és a társ számára néha csak két választási lehetőség
marad: elfogadják az addiktot olyannak, amilyen, vagy elhagyják. Senkit
sem lehet arra kötelezni, hogy elviselje a folyamatos megbízhatatlanságot,
őszintétlenséget és érzelmi visszautasítást. Egy másik személy feltétel
nélküli elfogadása nem jelenti azt, hogy bármilyen áron, minden
körülmények között együtt maradjunk vele. Ez csak a kisgyerekek
szüleinek lehet a kötelessége. A felnőttek közötti viszonyokban az
elfogadás csak annyit jelent, hogy tudomásul vesszük azt, hogy a másik
másmilyen, nem ítéljük el, és nem mérgezzük a saját lelkünket azzal, hogy
sajnálkozunk, amiért a másik másmilyen. Az elfogadás nem jelent
Önfeláldozást, és nem jelenti a megszegett ígéretek vagy az elviselhetetlen
dühkitörések örökös elviselését. Az emberek néha azért tartanak ki függő
társuk mellett, mert úgy érezik, hogy különben örökre furdalná őket a
lelkiismeret. Egy pszichoterapeuta ismerősöm egyszer ezt mondta:
— Amikor már csak a bűntudat és az örökös bosszankodás a két
választási lehetőség, mindig a bűntudatot kell választani.
A bölcs tanácsot már én is sokszor elmondtam másoknak. Ha
bűntudatként nehezedik ránk annak elutasítása, hogy mások tetteiért
vállaljuk a felelősséget, viszont a felelősség vállalása csak frusztrációval és
bosszankodással jár, akkor a bűntudatra szavazok. A bosszúság a lélek
öngyilkossága.
Azt, hogy egy addikt személyt elhagyjunk vagy a kitartsunk mellette,
mindenkinek saját magának kell eldöntenie, de a lehető legrosszabb dolog,
ha csak azért maradunk vele, hogy zaklassuk, mentálisan elutasítsuk,
érzelmileg büntessük, vagy manipulatív módon „reformokra” kényszerítsük
- és ezt
 534

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

az egészet mi magunk is megszenvedjük. Saját magunkra, n másikra és

a viszonyra nézve is mérgező az a hiedelem, hogy a másik „meg tudna
változni”.
Amikor másokkal szemben kritikusak vagyunk, és sokat teszünk azért,
hogy megváltoztassuk, az még akkor is rólunk szól, ha szeretetből tesszük.
- Az alkoholista házastársa csak fokozza a függő személy szégyenét -
mondja Anne, a veterán anonim alkoholista -, hiszen azt mondja neki, hogy
„te rossz vagy, én pedig jó vagyok”. Lehet, hogy ez azért van, mert ő is
addikt, például önigazolás-, önfeláldozás- vagy perfekcionizmusfüggő. Mi
lenne, ha azt mondaná, hogy „Ma jól érzem magam, drágám, csak az zavar,
hogy te ma is a pohár fenekére nézel majd. Úgy érzem, komoly haladást
értem el az önigazolás-addikciómban. Nálad mi a helyzet?” Ez
nyilvánvalóan sokkal kedvesebb hozzáállás, mint az, amelyikben
megpróbáljuk kontrollálni a másik függőségét. Hiszen az addikció gyökerei
az elégtelen kötődésből erednek, és a kezelés része a kötődés ismételt
kialakítása. A jó szülő-gyermek viszonyhoz hasonlóan a társas kapcsolatok
is az igazságon alapulnak. Az igazság pedig az, hogy van egy férj vagy
feleség, aki azt gondolja, neki rengeteg a spirituális vagy pszichológiai
teendője az addikt társával. Ennek az lesz a következménye, hogy az ő
érzelmi és lelki klímáját a függő társa függő viselkedése határozza majd
meg, aminek semmi köze sincs az igazsághoz.
Ez azt jelentené, hogy egy barát, szerető házastárs vagy kolléga nem
beszélhet egy addikttal a választási lehetőségekről? Korántsem ez a helyzet,
ám egy ilyen beavatkozás csak akkor járhat sikerrel - legalább annyival,
hogy nem rontja tovább a helyzetet -, ha szeretet van mögötte, ha nem társul
ítélettel, bosszúvággyal vagy mögöttes elutasító szándékkal. Pontosan
tisztázni kell a célját: a korlátáimat akarom mégha
 Néhány szó a családhoz, a barátokhoz. ..

535

tározni és közölni az igényeimet, vagy a másik embert akarom

megváltoztatni? Tegyük fel, hogy meg akarjuk mondani az egyik
családtagunknak, hogy negatívan hat ránk a viselkedése. Nem akarjuk
irányítani vagy hibáztatni, csak értésére akarjuk adni, hogy mi az, amit még
elviselünk, és mi az, amit nem - amivel együtt élni sem akarunk. Ezt
nyugodtan megtehetjük, mert jogunkban áll lépéseket tenni a saját lelki
békénk érdekében. A lényeg az, hogy milyen szellemben zajlik a
kommunikáció.
Ha azt akarjuk megvilágítani egy addikt számára, hogy az életében
vannak ígéretesebb lehetőségek is, akkor feledkezzünk el a saját
igazunkról! A beszélgetést ne az elvárásainkkal nyissuk, hanem egy olyan
ajánlattal, amit akár vissza is lehet utasítani! Sokat segít, ha belátjuk, hogy a
függő okkal „választja” az addikciót, mert az valamit jelent a számára:

Ez az a módszer, amely segített neked némi fájdalom elviselésében,

vagy átsegített egy kevés nehézségen. Meg tudom érteni, miért ebbe az
irányba indultál.

Nem taglalom az erőszakmentes kommunikáció módszereit, mert nem

az a legfontosabb, hogy mit csinálunk, hanem az, hogy kik vagyunk akkor,
amikor csináljuk. Szerető szülő vagy kihallgató tiszt? Barát vagy bíró? Aki
egy addikt életében változást akar elérni, annak mindenekelőtt együtt érző
önvizsgálatot kell tartania. Át kell gondolnia a saját szorongásait,

* Marshall Rosenberg erőszakmentes kommunikációról szóló művei

felbecsülhetetlen értékű módszereket ajánlanak ahhoz, hogy másokkal
ítéletmentes, együtt érző és megértő beszélgetéseket folytassunk.
Mindenkinek melegen ajánlom a DVD-it, a CD-it és a könyveit, különösen
aNonviolent Communication: A Language of Life-ot (Erő- szakmentes
kommunikáció: az élet nyelve) című művét.(A szerző)
 536

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

céljaités motívumait. Buddha azt mondta, hogy

„tisztaságéítisztátalanság önnön tulajdonságunk; senki nem tehet tisztává
másokat”. Mielőtt beleavatkoznánk valaki másnak az éle tébe, nézzünk
körül a saját portánkon. Nincs meg nekem In ugyanaz az addikcióm, mint a
barátomnak, a kollégámnak, a családtagomnak? Mit tudok tenni a saját
kényszereimmel? Fel akarom szabadítani őt, de szabad vagyok-e én
magam? Normális dolog-e, hogy ilyen vehemensen meg akarom vál
toztatni? Rá akarom ébreszteni a lehetőségeire, de vajonéntisztában
vagyok-e az enyémekkel, és élek-e velük? Ha meg tudjuk válaszolni ezeket
a kérdéseket, az sokat segít abban, hogy ne vetítsük ki a másikra a saját
öntudatlan félelmein két, mert egy függő személy ezt ösztönösen elutasítja,
és be- gubózik. Senki sem szereti, ha mások mentőhadjáratának a
célpontjává válik.
Nagyon fontos, hogy az addikt félelem nélkül készíthesse el saját
erkölcsi leltárát, és nem kevésbé hasznos, ha a hozzá közel állók is
elkészítik a sajátjukat. Az AlAnon nevű, alkoholisták hozzátartozóit
tömörítő önsegélyező csoport tapasztalatai szerint az alkoholizmus családi
betegség - mint minden függőség -, ezért az egész családot kell gyógyítani.
Az addikció olyan családi viszonyokat reprezentál, amelyek nemcsak egy
függő személy viselkedése miatt alakulnak ki, hanem a dinamikájukban van
egy olyan mélyebb entitás, amely valószínűleg hozzájárul az addikció
kialakulásához. A függő személy viselkedéséért teljes mértékben ő maga
felel, de minél többen vállalják körülötte a saját felelősségüket és
addikcióikat - miközben nem teszik meg az illetőt bűnbaknak -, annál
nagyobb az esélye annak, hogy békében meg tudnak férni egymással.
Rengeteget jelent - bár a gyakorlatban elég nehéz megoldani -, ha az
addikttal kapcsolatban állók nem veszik sze- mélyeskedésnek a függő
viselkedést. Ez az egyik legnagyobb
 Néhány szó a családhoz, a barátokhoz...

537

kihívás a mindennapi emberek számára - és pontosan ezért szerepel

számos tradicionális filozófiai rendszer tanításaiban is. Az addikt nem attól
a vágytól eltelve engedelmeskedik a szokásainak, hogy mindenkit
megbántson, hanem azért, hogy a saját problémái elől elmeneküljön.
Természetesen ez egyrészt nem jó, másrészt felelőtlen választás, de nem
irányul senki ellen - még akkor sem, ha mégis bánt másokat. Egy szerető
társ vagy barát nyíltan kinyilváníthatja a viselkedés következtében
elszenvedett fájdalmát, azonban csak fokozza a szenvedést az a tévhit, hogy
a függő szándékosan okozta ezeket a sebeket.
Első hallásra furcsának tűnhet, de az általam ismert keménydrogosokat
még mindig megdöbbenti - és keservesen meg is szenvedik -, ha társaik
egyébként már nagyon is ismerős viselkedési mintái rajtuk csattannak.
- Mindig itt vagyok Joyce-nak, a legnagyobb bajban is - mondja Hal,
a második fejezetben megismert heroinista és szpídfüggő -, de amikor
elfogy a pénzem, mindig lelép valakivel. Aztán visszajön, azt mondja,
megint kéne neki kölcsön egy kis zsozsó. Adok is neki, de arra a pénzre
keresztet vethetek. Azt mondja, kajára kell, de mindig a vénájában köt ki.
Miért csinálja ezt velem?
- Maga most azon siránkozik - válaszolom -, hogy egy függő ember
úgy viselkedik, mint egy függő ember. Tudom, hogy nagyon fáj, Hal, csak
azt nem értem, hogy maga miért lepődik meg. Azt hiszi, maga ellen
irányul?
- Asszem, hogy nem - ismeri be Hal, de mégis mindig megdöbben, és
azt hiszi, Joyce viselkedése személyesen ellene irányul.
A férfi a szívében még mindig olyan, mint egy kisgyerek, aki szeretné,
ha más lenne a világ. Továbbra sem akar leszállni a Joyce-hoz fűződő
kapcsolat hol szomorú, hol múló örömö
 538

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

két nyújtó hullámvasútjáról. Ez azért van, mert nem képen megérteni

és elfogadni azt a fájdalmat, hogy gyermekkorában már a szülei sem tudták
őt önzetlenül szeretni úgy, ahogyan szüksége lett volna rá, és emiatt
sohasem tanulta meg, hogyan fogadja el saját magát.
*

A függők gyerekes viselkedése és éretlen érzelmi világa miatl az őt

körülvevők úgy érzik, mintha felkérnék őket a szigorú szülő szerepének a
betöltésére. Ez nem valódi felkérés, és erre hamarosan azok is rájönnek,
akik ezt akár a legjobb szándéktól vezérelve is elfogadják csak azért, hogy
hamarosan ellenállásba ütközzenek.
A társak, a barátok és a család akkor viselkednek a legokosabban, ha
nem vállalják az őrangyalkodást. Az addiktak időnként megpróbálják
„beszervezni” őket, ami lényegében egy öntudatlan kísérlet arra, hogy a
felelősségeiket átruházzák rájuk. Nincs benne szikrányi köszönet sem, ha
valaki enged a keringőre való felhívásnak, mert az ilyen jellegű kapcsolat
eleve kudarcra van ítélve. Egyetemista koromban a televíziózásba
menekültem. Valódi addikció volt. Alig figyeltem oda, csak váltogattam a
csatornákat, miközben semmi örömem sem volt abban, amit csináltam.
Egyik értékes óra telt el hiábavalóan a másik után, nemritkán késő
éjszakáig. Végül nagyszerű ötletem támadt. Vettem a fali konnektorba egy
speciális dugót, amelyet kulccsal lehetett zárni, és így megakadályozta,
hogy bedughassam a készülék tápvezetékét, majd a kulcsot odaadtam Rae-
nek.
- Semmilyen körülmények között se add oda nekem a kulcsot -
mondtam -, akárhogy rimánkodom, hízelgek, ígérgetek, fenyegetőzöm vagy
könyörgök!
 Néhány szó a családhoz, a barátokhoz...

539

A dolog elkerülhetetlenül úgy végződött, hogy addig ri- mánkodtam,

hízelegtem, ígérgettem, fenyegetőztem és könyörögtem, míg Rae feladta.
- A te bajod - mondta, és hozzám vágta a kulcsot.
Később bámulattal olvastam, amit Thomas de Quincey írt
költőtársáról, az ugyancsak ópiumozó Sámuel Taylor Cole- ridge-ről,
aki hasonló módszerrel akarta saját kábítószer-fogyasztását csökkenteni:

Mint közismert, Bristolban odáig ment, hogy embereket béreltfel

- kapusokat, bérkocsisokat és másokat. Ezeknek egyetlen feladata volt:
akár erővel is elejét kellett venniük, hogy belépjen valamely kábítószert
árusító helyre. Ám mivel a megállítására vonatkozó szigorú meghagyás
tőle, magától származott, ezért a szegény ördögök valóságos metafizikai
galibába kerültek ...És a gyötrelmes probléma nemegyszer akként
végződött, amint előadom:
- Drága jó uram! -fogta könyörgőre a kapus, aki próbálta tartani
magát a kötelmeihez (lévén, hogy egyformán veszélybe kerül a napi öt
shillingje, akár igent mond, akár nemet).
- Tényleg nem szabadna! Gondoljon a feleségére, aki...
- Feleség! - kiáltott fel Coleridge. - Miféle feleség? Nincs nekem egy
fia feleségem se!
- De drága uram, most nem! Tényleg nem szabad! Hát nem épp
kegyelmed mondta tegnap...
- Az ördögbe is! A tegnap már régen volt! Árulja el, drága
barátom, tudja-e maga, hogy holtan terül el az, ki nem jut idejében hozzá
napi ópiumadagjához!
- Ajjaj, drága uram - így a kapus -, hisz’ kegyelmed szigorúan
meghagyta, hogy ne hallgassak a szavára!
- Badarság! Sürgősség adódott. Vészhelyzet, mit senki sem láthatott
előre. Mit sem számít az, mit a régmúltban meghagytam magának Csakis
az számít, amit most mondok Nevezetesen, hogy ha
 540

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

továbbra is elállja nagy testével ennek az igen tiszteletre méltó

drogárusnak a bejáratát, minden okom meg lesz rá, hogy pert akaszm szak
a nyakába személyem elleni tettlegességért és háborgatásért
*

A tudatos odafigyelés és az emocionális önkeresés nemcsak a függő

személyek családtagjainál és barátainál fontos, hanem mindenkinél, aki
bármilyen szinten kapcsolatba kerül velük. Jelentősen javíthatja a munka
színvonalát azoknál az egészségügyi szakembereknél is, akik a
keménydrogosokkal foglalkoznak.
Még most is mosolygok, amikor eszembe jut, hogy az ópiát- és
kokaindependens Beverly elmesélte, hogy néha milyennek lát engem, a
kezelőorvosát. Az eset három éve történt:
Hétfő reggel van, Bev az aznapi első páciensem.
- Könyvet írok a függőségről - mondom a nőnek -, és szeretném
magát is meginterjúvolni.
Könnyek szöknek a szemébe, és a cseppek lassan elindulnak lefelé az
arcán, amely olyan az elkapart pattanások miatt, mintha valamikor régen
himlős lett volna.
- Ez nagy megtiszteltetés - válaszolja de most meglepődtem. Azt
hittem, hogy maga engem csak egy semmirekellő, lecsúszott drogosnak tart.
- Bevallom, Bev, néha tényleg előfordul, hogy ilyennek látom. Az
ilyen napjaimon azt kívánom, hogy fogja be a száját, hadd írjam meg
gyorsan a receptjét, hogy minél hamarabb eltakarodjon a rendelőből, és én
minél hamarabb túl legyek a következő semmirekellő, lecsúszott drogoson.
Pontosan tudom, hogy ezeken a napokon maga mekkora seggfejnek tarthat
engem.
- Hát... - Bev szipogásába most már némi kajánság is vegyül -,
többnyire ennél rondább szavak jutnak eszembe.
 Néhány szó a családhoz, a barátokhoz...

541

A megjegyzés nem ért meglepetésként, de érzékenyen érintett - és

nagyon hasznos volt. Más orvosokhoz, nővérekhez és egészségügyi
dolgozókhoz hasonlóan, akik addiktológiai páciensekkel dolgoznak, én is
hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy a hozzáállásom, a hangulatom, a
magatartásom és a testbeszédem fontos szerepet játszik az ezekkel a
„problémás betegek”-kel zajló interakciókban. A viselkedésüket látjuk, de a
feléjük közvetített üzeneteinket nem. Látjuk a reakcióikat, de elfelejtjük,
hogy a mi viselkedésünkre és szavainkra reagálnak - pontosabban arra,
hogy mi milyen szerepkörben lépünk fel ebben a folyamatban. Az
embereknél általános hiba, hogy a mire koncentrálnak, és nem a kire vagy a
hogyanra.
A sürgősségi ellátókban nemegyszer voltam tanúja olyan jeleneteknek,
amikor a helyzet annyira elfajult, hogy a biztonságiaknak ki kellett
kísérniük a kórházból a nekivadult drogosokat. Véleményem szerint
ezeknek a helyzeteknek egy része nem alakult volna ki, ha a kórházi
személyzet türelmesebb lett volna. Egyszer a Portland Szálló lépcsőházában
nekem is közbe kellett avatkoznom, amikor az egyik túlbuzgó asszisztens
elkezdett vitatkozni egy vérző beteggel, és a jelentéktelennek induló
szóváltásból óriási csetepaté lett. Komoly erőfeszítésembe került, mire az
ápolónőt és a kihívott rendőröket sikerült lebeszélnem a kardcsörtetésről, és
úgy-ahogy lecsillapítottam a bevadult asszonyt. Az esetet könnyen meg
lehetett volna előzni - nem kellett volna más, csak néhány jó szó, és a
fenyegető magatartás mellőzése. Máskor, mint már írtam, éppenséggel én
szolgáltattam negatív példát. Hogy a fellépésem az adott pillanatban
megnyugtató vagy feszültséget kelt, az nem a helyzettől függ, hanem a
lelkiállapotomtól. Én vagyok a felelős.
Nem kérdés, hogy a keménydrogosokkal nagyon nehéz dűlőre jutni,
mert bennünk is elítélő magatartást és szorongást váltanak ki, emellett
veszélyeztetik azt a kemény munká
 542

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

val kialakított énképet, amely szerint nyugodt, hozzáértő, a munkánkat

hatékonyan ellátó szakemberek vagyunk. A függők teljes mértékben
kimaradnak a tiszteletreméltó középosztály interakcióinak kifinomult
etikájából.
Tudjuk már, hogy a függőkre jellemző a differenciálódás hiánya - azaz
nincs vagy alig van meg náluk az a képesség, hogy fenntartsák a
kapcsolataikban az érzelmi elkülönülést Magukba szívják, és személyes
élményként élik meg mások emocionális állapotát, és a csökkent
teljesítőképességű önszabályozási rendszereik hagyják, hogy az
automatikus érzelmi mechanizmusok átvegyék az irányítást. Az ilyen
esetekben elhagyatottnak és csökkent értékűnek érzik magukat a hatósági
szereplőkkel és a gondozóikkal szemben - korábban többször is volt szó
róla, hogy miért Ha egy elfoglalt orvos vagy egy túlhajszolt nővér kurtán-
furcsán, türelmetlenül elintézi őket, azt személyes elutasításként értelmezik,
és a legkisebb feszültségre, a lenézés legkisebb jelére is ösztönösen
reagálnak. Másrészt az is tökéletesen érthető, ha a kórházi szakszemélyzet
feszült vagy türelmetlen a létszámhiánnyal küszködő, túlzsúfolt sürgősségi
ambulanciákon a ránehezedő nyomás miatt. Az ingerlékenység
konfliktusokat okoz, a konfliktusok pedig még nagyobb szorongást és
agressziót váltanak ki Ilyen körülmények között két emberi lény - az
egyiknek segítségre van szüksége, a másik pedig azért van ott, hogy
segítsen rajta - a legjobb szándékuk ellenére pillanatok alatt egymásnak tud
esni
Meggyőződésem szerint sokkal kevesebb lenne a probléma, és az
ellátás is hatékonyabb lenne, ha az egészségügyi személyzet részt venne
egy olyan képzésen, ahol megtanulnák, hogyan kell elfogulatlanul,
tudatosan és tényleges érdeklődéssel megfigyelni a saját lelkiállapotukat és
reakcióikat akkor, amikor ezekkel a konvencionálisnak cseppet sem
nevezhető páciensekkel foglalkoznak. Rengeteg feszültséget és
stresszhelyzetet megspórolnánk, továbbá a betegeket is megvédhetnénk a
még
 Néhány szó a családhoz, a barátokhoz...

543

nagyobb pszichológiai traumától, ha megtanulnánk felelősséget

vállalni azért, amit a velük való találkozásokba beleviszünk. Lehet, hogy
abszurd és kivitelezhetetlen luxusnak tűnik, hogy a sürgősségi ellátó
személyzete tartson egy ötperces meditációt a műszak közepén, de a
veszekedésekre fordított idő megtakarítása és az érzelmek fellángolásának a
megelőzése révén ez bőségesen kifizetődne. Nem lehetünk felelősek mások
függőségeiért és viszontagságos gyermekkoráért, ám nagyon sok fájdalmas
szituáció elkerülhető lenne, ha ráébrednénk, hogy nagyon is felelősek
vagyunk azért, ahogyan az interakcióinkat kezeljük. A legegyszerűbben
összefoglalva mindezt úgy lehet kifejezni, hogy a saját dolgunkkal
foglalkozunk, és tesszük a dolgunkat.
A figyelmes tudatosság sem feltétlenül akadályozza meg, hogy ítéletet
alkossunk másokról, de ez a mi saját problémánk lenne, és ekként is
kezelnénk - azaz nem zúdítanánk rá a saját agressziónkat és frusztrációnkat
a betegekre, és nem próbálnánk tekintélyelvűen megvédeni az énképünket
egy képzelt támadástól.
Ha létre akarjuk hozni a gyógyulás körülményeit mások számára,
akkor ugyanilyen viszonyokat kell kialakítanunk saját magunkban is.

Byron Katié önmunkatanár”, író Négy kérdés című könyvében a

következőket írja:

* Az önmunka egyszerűen megtanulható, kérdéseken és válaszokon alapuló önvizsgálati

módszer. Arra épül, hogy az elménkben mindannyian történeteket szövünk az események és az
emberek köré. Nem a valóságot éljük át, hanem a valóság köré kerekített történetet, és erre
reagálunk érzelmileg. Ha a valóságról lehántjuk az elképzeléseinket, akkor sokkal könnyebb és
nyu- godtabb életet élhetünk.(A ford.)
 544

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Az én szememben a mindenség három részre különül el: van, ami az

én ügyem; van, ami másoké; és van, ami kizárólag Isten- re tartozik.
(Számomra Isten egyet jelent a „valósággal”. A valóság maga Isten, mivel
ez kormányoz mindent. Bármi, ami kívül esik a hatókörömön vagy
embertársaimén, Isten ügye, senki másé.)
Feszültségeink nagy része abból származik, hogy nem a saját házunk
előtt sepregetünk. Amikor azt gondolom: „munkát kellene találnod”;
„szeretném, ha boldog lennél”; „időben kellene érkezned”; „jobban
kellene törődnöd magaddal”, akkor beleütöm az orrom a dolgaidba... Rá
is jöttem idővel, hogy valahányszor sértve érzem magam, vagy elfog a
magány, már megint „minden lében kanál” voltam.
Ha valaki éli a saját életét, és én mentálisan szintén az ő életét élem,
tulajdonképpen ki éli az enyémet? Mindketten az övét éljük. Amennyiben
gondolatban valaki más ügyleteivel foglalkozom, ez megakadályoz abban,
hogy a sajátjaimmal törődjem. Elszigetelődőm önmagámtól, és nem
értem, miért nem működik az életem.32

Akár végső elkeseredésében, akár optimista várakozással próbálja a

házastárs, a barát vagy a család rávenni az addikt személyt, hogy
megváltozzon, mindenképpen szem előtt kell tartaniuk Berra jógi*
örökérvényű szavait:

Ha a fiúk nem akarnak beszállni a játékba, semmivel sem tudod őket

visszatartani.

* Eredeti nevén Lawrence Peter, sikeres baseballjátékos és -edző. A Berra jógi [angolul
Yogi Berra] kedveskedő elnevezést a rajzfilmfigurák Macilacijának eredeti angol neve [Yogi
Bear] után kapta egyik barátjától, akit egy indiai jógira emlékeztetett.(A/ford.)
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Semmi sincs veszve:

az addikció és a spiritualitás
Minden probléma pszichológiai, de minden megoldás
spirituális.

Dr. Thomas Hóra

Sok ember számára komoly akadályt jelent az addikció leküzdésében a

tizenkét lépéses program második pontja: Arra a meggyőződésre jutottunk,
hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyreállíthatja lelki egészségünket.
Az ellenállás tökéletesen érthető, ha a függő a „nálunk hatalmasabb
Erőt” Istennel azonosítja, akiről azt gondolja, hogy gyermekkorában
elárulta.
Emlékezzünk vissza, mit mondott a kokain- és heroinfüggő Serena a
nagyanyja halála után:
- Tudja, mit gondolok Istenről? Azt, hogy miféle Isten az, amelyik itt
hagyja a rosszakat, és elviszi a jókat.
Ismerős számomra a nő keserű haragja. Ugyanez az érzés vibrált
bennem is gyermekkoromban, amikor meghallottam az „Isten” szót. Erősen
kételkedtem a jóságos és mindenható Istenről szóló tündérmesékben, mert
miféle Isten az, amelyik
 546

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

hagyta, hogy a nagyszüleimet Auschwitzban legyilkolják? Serenához

hasonlóan azt gondoltam, hogy nagyszüleiül ha lála okozta bennem a
keserűséget, ám ma már tudom, hogy ennél is nagyobb veszteség volt az,
hogy a hit is kiveszett a lelkemből.
A gyerekek nem értik a hasonlatokat. Amikor azt hallják, hogy „Isten,
a mi Atyánk, nem tudják, hogy ez a kifejezés a világegyetemben lakozó
szeretetet, egységet és kreatív erőt jelképezi. Egy öregembert képzelnek
maguk elé, aki valahol odafent lakik a felhők felett. Elképzelhető, hogy
Serenát kicsit még a nagyapjára is emlékezteti, aki gyerekkorában többször
is megerőszakolta.
Júlia Kristeva francia pszichiáter szerint „a depressziós ember
mogorva, radikális ateista”33. Az addikt ember a szíve mélyén még a
depressziósnál is mogorvább, radikálisabb és ateistább - mindez teljesen
független attól, hogy milyen a formális vallási hite. A korai stressz
nemcsak azért képes nagyon hatékonyan függőséget okozni, mert károsítja
az agyi és az érzelmi fejlődést, hanem azért is, mert lerombolja a kapcsola-
tot a gyermek es az enje között, valamint aláássa a gondoskodó
univerzumba vetett hitét. Róbert Browning A Biot on the ’Scutcheon
(Csorba a hírnéven) című darabjában ezt mondja egy tizennégy éves
kislány: „Nem volt anyám, Isten elhagyott, én pedig elbuktam. A mélyen
depressziós Serena kozmikus elszigeteltségben él. A legnagyobb fájdalmat
az okozza neki, hogy számára megszakadt a külső és belső végtelen világ
közötti kapcsolat, ezért úgy érzi, senkiben sem bízhat meg. Rengeteget
szenvedett, miközben az általa megismert Isten nem segített rajta, ezért a
hite sem maradt érintetlen. Ha egy fiatal személy által Istennek tartott
entitás cselekedetei nem manifesztálódnak a körülötte levő emberek
tetteiben, az „Isten” szó képmutató frázissá válik. Ha mégis megmarad
benne va
 Semmi sincs veszve: az addikció és a spiritualitás 547

lamiféle istenkép, akkor eszerint Isten csak egy bosszúszomjas

moralista lehet, aki kegyetlenül elítéli őt, vagy egy olyan tehetetlen égi
fantom, akitől én gyermekkoromban elfordultam.
A „nálunk hatalmasabb Erőt” másképpen is elképzelhetjük. A szokása
rabságában sínylődő addikt ember nem tartja többre magát egy szánalmasan
gyenge egonál, akinek keményen meg kell harcolnia minden nyomorult kis
kielégülésfoszlányért. A nagyobb hatalom iránti tisztelet abból eredhet, ha
felismeri, hogy a saját szánalmas és tehetetlen énje már képtelen
biztonságot, nyugalmat és örömet nyújtani neki.
_ Nem hiszek Istenben - mondta nekem egyszer az „Anonim
Kábítószeresek” csoportjának egyik tagja -, de a második pont segítségével
legalább azt el tudtam fogadtatni magammal, hogy nem én vagyok az.
Jézus ezt mondta a követőinek:

Ha megismeritek magatokat, akkor megismertettek, és fölismeritek,

hogy az élő Atyának a fiai vagytok. De ha nem ismeritek meg magatokat,
akkor szegénységben lesztek és ti magatok lesztek a szegénység.'

A próféták és a vallási tanítók az örökkévalóságról prédikálnak, de egy

behatárolt hely, idő és kultúra nyelvén. A valódi bölcsességet nem a szavak
szó szerinti jelentése hordozza, hanem a szellemiségük. Lehetséges egyfajta
vallási kód szerint úgy tekinteni az élet forrására mint „teremtő atyára’,
mert a valóság néha meghaladja a nyelv közvetlen kifejező erejét. Ebben a
kontextusban egy istenség említése nem feltétlenül bír vallási vagy
természetfeletti jelentőséggel. Egyszerűen csak

* Tamás evangéliuma.
 548

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

arról van szó, hogy így fejezzük ki azt a szavakba egyébként

nehezen önthető egységet és egyidejűséget, amelyet mi ma gunk, más
emberek, más élőlények, a világ dolgai, energiája és tárgyai, valamint
az ezek között létező kapcsolatok, és a ml hozzájuk fűződő
viszonyaink alkotnak. Amikor úgy érezzük, hogy egy szeretetteljes
kapcsolat megszűnik, vagy meglazul, és sóvárgás fog el minket egy
ilyen viszony iránt, akkor szén védünk. Ezt értette Jézus a
szegénységen. Ugyanarról van szó, amit Eckhart Tolle az emberi
szorongás alapvető okának tart:

Alapvetően minden érzelem annak az ősi, nem differenciált

érzésnek a módosulása, amely abból ered, hogy a nevünkön és
fizikai valónkon kívül elveszítjük a saját magunkkal kapcsolatos
tudatosságunkat. Ezt az érzést a differenciálatlansága miatt nehéz
lenne pontosan megnevezni. A ,,félelem” szó elég közel áll hozzá, de
többről van szó, mert a fenyegetettség folyamatos átéléséhez a
nagyfokú elhagyatottság és tökéletlenség érzete is társul. Talán az a
legcélszerűbb, ha egy ugyanolyan differenciálatlan szót használunk
rá, mint maga az érzés: „fájdalom”.34

Az addikció ott üti fel a fejét, ahol hiányzik az önismeret, és

ennélfogva az isteni tudás sincs meg. Ki akarjuk tölteni az
elviselhetetlen ürességet, ezért olyan dolgokhoz kötődünk, amelyek
nem tudják megfelelően kompenzálni azt az érzést, hogy nem tudjuk,
kik vagyunk.

Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én

jobbkezem!
Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha
nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének.135
 Semmisincs veszve: az addikció és a spiritualitás 549

Ebben a szent esküben a bibliai zsoltár szerzője nyilvánvalóan nem

egyszerűen csak egy földrajzi helynek vagy épületek összességének tesz
fogadalmat. Univerzálisabb szempontból nézve sokkal több értelmet találok
benne: ha elhanyagolom azt, ami örök bennem, akkor elveszítem az erőm
valódi forrását, elveszítem a hangomat, és szerintem ez az életben is
pontosan így történik.
Ha sivár a lelkünk, könnyen elcsábíthat minket bármi, ami a
szorongást tompítja. Pontosan ez a függőség végső oka, mivel a hozzá
vezető folyamat lényege az a hajtóerő, amely kívülről akarja megszerezni
azt, aminek normálisan belül is meg kellene lennie. Ha a világi élvezeteken
túlmenően „nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének” - azaz a
belső békémnek -, akkor az öröm, a hatalom vagy az értékek külső
forrásaihoz kötődünk. Minél kisebb a sajat természetes életörömünk, annál
buzgóbban keressük a még nála is seké- lyesebb külső örömforrásokat.
Minél gyengébben tudatosul bennünk az igazság, annál kétségbeesettebben
keresünk bizonyosságokat a rajtunk kívüli világban. Minél nagyobb a
szorongás, annál hatalmasabb az addikciós folyamat gravitációs ereje.
A függőségnek az olyan vallások is a tárgyai lehetnek, amelyek
megváltást és szabadságot ígérnek. Maga a Jeruzsálemnek nevezett entitás
is fétis számos ember es sok vallás számára, aminek gyűlölködés es
többszöri véres összecsapás lett a következménye. Nem véletlen, hogy a
főbb vallások legmerevebb fundamentalista követői az addikt embereket
ltelik el, és büntetik meg a lehető legkeményebben. Lehet, hogy csak a saját
gyengeségüket, félelmüket - és hamis kötődéseiket - látják abban a sötét
tükörben, amit az addikciók eléjük tartanak.
 550

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

A lélek számára valós kielégülést nem nyújtó hibás kötődés nemcsak a

függőkre jellemző, hanem általános emberi jelenség. Ez a mindenütt
előforduló lelkiállapot rengeteg szenvedéshez vezet, és egy nagy sereglet -
próféták, szent emberek, nagy gondolkodók - képét idézi fel bennünk. Az
általunk „addiktaknak” bélyegzettek állnak az élén annak a menetnek,
amelynek az útjából csak kevesen térünk ki.

A „hatalmasabb Erő” fogalmát nem mindenki köti valamilyen

istenséghez vagy kifejezetten spirituális dologhoz. Ezek az emberek
egyszerűen csak azt a jelentést látják meg benne, hogy felülemelkedünk az
önmagunkba zárkózó énünkön, és elkötelezzük magunkat egy, a közvetlen
vágyainknál nagyobb valaminek a szolgálata mellett. Eszembe jutnak az
Anonim Alkoholisták összejövetelén felszólaló szónok szavai arról, amikor
az ember megváltozik:
- Ahogy az ember elkezdi olvasgatni a Nagykönyvet, megnyílik
másoknak, segít rajtuk, elkezd dolgozni a közösségért, és közben
megenyhül a szíve. Ez a létező legnagyobb ajándék. Korábban én sem
gondoltam volna, hogy milyen nagy.
Materialista kultúránk még az önzetlenséget is önző motívumokkal
magyarázza meg. Sokan cinikusan úgy vélik, hogy azok az emberek, akik
másokhoz kedvesek, vagy másokon segítenek, mindent azért tesznek, hogy
jól érezzék magukat. Az idegrendszer tudománya nem támogatja ezt a
nézőpontot. Kiderült, hogy az altruizmus gyakorlása közben nem nő az
örömhöz vagy a jutalomérzethez köthető agyi központok aktivitása. Egy
nemrégiben megjelent közlemény szerint a humánus viselkedésért az
agykéreg hátsó és felső halántéklebenyi területe (angolul posterior superior
 Semmi sincs veszve: az addikció és a spiritualitas 551

temporál cortex - röviden PSTC) a felelős. Ebben a régióban megy

végbe mások emocionális állapotának a tudatosulása is36 A jelek szerint
úgy vagyunk „bedrótozva”, hogy összhangban legyünk egymás igényeivel,
és valószínűleg ez az empátia alapja is. Idézem a publikáció egyik
szerzőjének, az esza - karolinai Durhamben működő Duke University
orvosi karának pszichológiai tanszékén docensként tevékenykedő Scott
Huettelnek a véleményét:

Az altruizmus valószínűleg nem abból a szívmelengető érzésből nőtt

ki, hogy jót teszünk másokkal, hanem abból az egyszerű felismerésből,
hogy a velem szemben álló valami is egy olyan ember, akinek szándékai és
céljai vannak - és ha ez a helyzet, akkor az a legjobb, ha úgy bánok vele,
ahogyan szeretném, hogy velem bánjanak.
Az aranyszabály valószínűleg nem parancsként vésődött bele az

agyunkba, hanem esszenciális része annak, amik/akik vagyunk.

Az emberekre jellemző egy olyan motivációs késztetés, amit Viktor
Franki osztrák pszichológus értelemkeresésnek nevezett el. Az értelem
utáni kutakodás túlmutat az énen. A szívünk mélyén tudjuk, hogy nem
akkor éljük át a legnagyobb kielégülést, amikor szert teszünk valamire,
hanem a - kor, amikor mások lelki és fizikai jólétéhez hozzájárulunk,
amikor valami szép és eredeti - esetleg egyszerűen csak a munka
szeretetét kifejező - dolgot hozunk létre. Nem véletlen, hogy a
függőségek általában azokra a kultúrákra jellemzőek, amelyek
valamiképpen elnyomják a közösségi érdekeket és célokat, az idők
során kialakult hagyományokat es az egyem kreativitást. Ehhez nem
kell feltétlenül tényleges zsarnokság; a tömegtermelés és a javak
túlzott felhalmozása is bőségesen elegendő. Az addikció annak az
„egzisztenciális vákuumnak
552

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

- az üresség érzésének - a folyománya, amely akkor jön létre,

amikor a magasabb érdekek háttérbe szorítják az önmegvaló sítást.
Franki ezt írja a kábítószerekről:

A kábítószerek tekintetében fontos megemlítenünk egy egyre

általánosabb, tömeges jelenséget, nevezetesen az értelemnélküliség
érzését, amely az egzisztenciális szükségleteink kielégí- tettsége (ami
a fejlett ipari társadalmakban ma már általános) miatti
frusztrációból ered.37

A „kábítószerek tekintetében” helyett nyugodtan írhatjuk azt is,

hogy a „szerencsejátékok tekintetében”, a „kényszeres evés
tekintetében” vagy a „munkamánia tekintetében” és a felsorolásba
számos más addikciót is felvehetünk. Másképpen kifejezve ez azt
jelenti, hogy az ember nemcsak azért él, hogy szaporodjon és
sokasodjon. Ha nem tartjuk Istennek, és semmilyen vallási felhangot
sem tulajdonítunk neki, akkor a „hatalmasabb Erőt” úgy találhatjuk
meg, ha nemcsak magunkat látjuk, hanem saját egoisztikus igényeink
fogságán kívül keresünk valamilyen értelmes kapcsolatot a világgal. A
nyolcadik fejezetben szereplő Judy ma is a Downtown Eastside-on él,
rendszeresen kapja a metadont a heroinfüggősége miatt, de teljesen
felhagyott a kokainnal. Ő úgy talált magának értelmet, hogy másokon
segít - olyan szexmunkásokon, akik még mindig drogoznak -
fizikailag, jó szóval, vagy egyszerűen csak a jelenlétével.
Tudjuk, hogy az addikció kialakulásában a diszlokációnak is
szerepe van. Az értelem hiánya is egyfajta diszlokáció, amit mi,
spiritualitásra igencsak hajlamos emberek meglehetősen nehezen
viselünk el. Hogy ki mit definiál a saját maga számára értelemnek, és
azt miben találja meg, az egyénenként más és más, de - mint azt dr.
Franki égyik'bécsi kollégája, dr. Alfried
 veszve:az addikció és a spiritualitás 553
Semmi sincs

Lángle mondta egyik nem túl régi vancouveri előadásában:

„értelem csak a világgal folytatott párbeszédből alakulhat ki”. Judy a
mindennapjai során megtalálta a módját annak, hogy fenntartsa ezt a
dialógust, és a segítségével felülemelkedjen a függőségén.

Sok ember „hatalmasabb Erővel” szembeni ellenállása általában a

vallás racionális elutasításában fejeződik ki, de ez valójában az ego
ellenállása a lelkifurdalással és a lelki tudatossággal szemben - vagy
azzal a bennünk működő mechanizmussal szemben, amely felismeri,
és tiszteletben akarja tartani az igazságot. A helyzetéhez
körömszakadtáig ragaszkodó ego attól fél, hogy megszűnik, mert be
kell hódolnia a „hatalmasabb Erőnek” - Istennek, mások akaratának
vagy éppenséggel az egyén magasabb rendű igényeinek.
Az egyik betegem, az Első Nemzet egyik törzsének volt főnöke
(és valószínűleg majdani vezetője is) akkor élte át a hatalmasabb erőt -
és annak részeként önmagát -, amikor böjtölt a börtönben.
- Ekkor kerültem másodszor kapcsolatba a szövetségi rendszerrel
egy öt évre szóló beutalóval - emlékezett vissza -, és természetesen a
drogfüggőségem vadhajtásainak jutalmaképpen. Nagyon nehezen
éltem meg, amikor be kellett vonulnom a gyűjtőtáborba, mert ismét
szembe kellett néznem azokkal a dolgokkal, amelyekre azt mondtam,
hogy soha többé nem akarok szembesülni velük. Aztán az edmontoni
Maxbe* kerültem. Ott éltem át életem legmegvilágosítóbb élményét
egy böjtölés alkalmával.

* A kanadai Alberta államban, Edmontonban működő fogház; a „Max” a

„maximum security”-re, vagyis a maximális biztonságra utal.(Aford.)
554

SÓVÁRGÁS DÉMONA
A

- A böjt harmadik napján történt - meséli tovább. -

Meggyújtottam a füstölőmet, és elkezdtem vele körözni... Csak
keringtem körbe-körbe, az egyik kezemben a füstölővel, a másikban
egy tollal. Éreztem a füst szagát, és a tagjaimban szétáradó energiát...
A bőrömmel éreztem a körülöttem levő életerőt, és ekkor tudtam meg,
hogy minden él. Az alkohol, és minden más is... minden, ami a
Földanyától származik... A bőr... a ruhánk. .. amit a föld jóvoltából
megeszünk és megiszunk. Minden dolog eleven. Minden elevennek
születik, és mindennek van szelleme. Az alkoholnak és a drogoknak is,
és ha az ember ezt nem érti meg, akkor ezek a szellemek iszonyúan
erősek lesznek, és legyűrik. A szellemek hatalmasak, és már előttünk
itt voltak... Igen, erre is rájöttem... minden, ami itt van... már sokkal
korábban is itt volt... És akkor is itt lesznek, amikor én meghalok...
ezért semmilyen újdonságot sem tudok letenni az asztalra. Az egyetlen
újdonság én magam vagyok. Én, a tanuló. Én vagyok az utolsó tanuló
a sorban. Tanulom, hogyan éljek, hogyan létezzek együtt mindennel,
és hogyan alkalmazkodjak egy nagyobb dologhoz: a saját életem
tájképéhez.
Joseph Campbell azt írta, hogy „mindenki magában hordozza a
mindenséget, ezért mindent odabent kell keresni, és felfedezni”. A
nagy amerikai író és előadó szerint minden hősi legenda a legnagyobb
utazás egy-egy prototípusa; azé a küldetésé, amelynek a célja a
lélekben lakozó igazság keresése és felfedezése. Campbell szerint a
prototípusok között egyetlenegy misszió vagy kaland van, amelyet ő
„monomítosznak” nevezett el. És ugyanígy csak egyetlen hős van, aki
a különböző idők különféle kultúráiban ezerféle alakban jelenhet meg.
Ez a hős az az emberi lény, aki alá mer szállni a tudattalan legsötétebb
mélységeibe - a kreatív erő forrásához -, és ott szembeszáll azokkal a
szörnyekkel, amelyek rémület sújtotta pszichéjéből előbukkannak. A
hősnek az a feladata, hogy ad-
 sincs veszve: az addikció és a spiritualitás555
Semmi

dig folytassa a küldetést, amíg minden szörnyalak és sárkány eltűnik,

elveszíti a hatalmát, vagy átáll a hős oldalára.
Az addikt ember pszichéjét benépesítő démonok sokkal ijesztőbbek,
mint azok, amelyekkel más emberek kerülnek szembe, de ha a függő
teljesíti a küldetését, és szembenéz velük, akkor rájön, hogy semmivel sem
hatalmasabbak, és semmivel sem valóságosabbak Végül az utazás végén
eljut a hőn áhított kincshez: saját létének és természetének az
esszenciájához. Mint Campbell írta:

A végső cél annak a felismerése, hogy az esszencia az illető saját

maga, és ezután már esszenciaként szabadon mehet bárhová a világban.
Ezen túlmenően a világ is ugyanez az esszencia. A saját magunk és a
világ esszenciája nem két különböző dolog, hanem egy és ugyanaz.38

Voltaképpen trauma sem kell ahhoz, hogy egy fiatal emberi lény
megszenvedje az esszencia - az egyediség vagy páratlanság érzetének -
elvesztését. Az újszülött úgy jön a világra, hogy az agya teljesen nyitott
minden lehetőségre, de hamarosan elkezdi leállítani magában azokat a
struktúrákat, amelyeket a környezet nem képes szeretettel felismerni és
elfogadni. A. H. Almaas pszichológus szerint a védekező leállítási folyamat
azt eredményezheti, hogy olyan fontos minőségekre kerül lakat, mint a
szeretet, az öröm, a lelkierő, a bátorság vagy az önbizalom:

Az emberek nem tudják, hogy a lyuk, a hiány érzete egy sokkal

nagyobb veszteség tünete: egy olyan esszencia elvesztéséé, amelyet vissza
lehet szerezni. Úgy érzik, hogy ez a hiány vagy
 556

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

veszteség jelenti azt, amilyenek a lelkűk mélyén ők maguk, és azon

túl már nincs semmi. Ugyanakkor azt is érzik, hogy baj van velük,
méghozzá nagyon nagy baj.39

Ezek a gondolatok néha tudatosulnak, de nem feltétlenül, és ilyenkor

gyakran alakulnak át öntudatlan hiedelmekké. Mindkét esetben olyan
viselkedésmintákat és érzelmi mechanizmusokat építünk ki magunkban,
amelyekkel elrejthetjük az ürességet, mert tévesen azt hisszük, hogy amit
ezek eredményeként láttatunk magunkból, az a valódi „személyiségünk”.
Amit a valóságban személyiségnek nevezünk, az gyakran nem más, mint az
eredeti személyiségjegyek és az adoptált álcázó stílusok egyvelege, amely
egyáltalán nem a valódi ént reprezentálja, hanem az elvesztését.
Vannak olyan emberek, akik a szó szoros értelmében nem függők, de
csak azért nem, mert a gondosan megalkotott „személyiségük” elég jól
végzi a dolgát ahhoz, hogy megakadályozza a bennük lakozó üresség
fájdalmas tudatosulását. Ezek az emberek „csak” a hamis vagy tökéletlen
énképüknek, a világban elfoglalt helyzetüknek, a nagy energiával
fenntartott látszatoknak vagy az általuk fontosnak tartott eszméknek az
addiktjai. Ha a „személyiség” nem tudja tökéletesen elfedni a belső űrt,
akkor az illető valódi függővé válik, és olyan kényszertevékenységekbe
kezd, amelyek negatív következményeivel maga vagy a környezete is
tisztában van. A különbség csak az addikció mértékében van, és esetleg
abban, hogy az adott személy mennyire őszinte a saját, rosszul működő
énjével kapcsolatban.
Saját valódi természetünk visszaszerzéséhez a pszichológiai és a
spirituális munka egyaránt fontos, de a megfelelő pszichológiai jártasság és
erő hiányában a spirituális gyakorlat újabb addiktív elszakadást
eredményezhet a valóságtól. És fordítva: a szűk spirituális perspéktíva
következtében köny-
 Semmi sincs veszve: az addikció és a spiritualitás 557

nyen meg lehet fenekleni a saját egónk kátyújában, ami akkor sem jó,
ha ez az ego valamivel egészségesebb és kiegyensúlyozottabb. Az értelem
és a kapcsolatok iránti lelki szükségleteink kielégítetlenek maradnak. A
pszichoterápiának az a célja, hogy megerősítse az elégtelenül működő ént
azzal, hogy feltárja a személy érzelmi fájdalmának az okait, és feloldja
azokat a merev védelmi rendszereket, amelyek ez ellen a fájdalom ellen
védenek. Nagyjából hasonló a helyzet a spirituális megközelítéssel is, de
ennél nem annyira a „kijavításon” vagy a megerősítésen van a hangsúly,
mint inkább a nagy egésznek a feltárásán, és azoknak a valójában nem
hiányzó minőségeknek a felszínre hozásán, amelyek eddig el voltak zárva.
Mint Edmund Spenser írta, „semmi sincs veszve, mindent meg lehet találni,
csak keresni kell”40.
Hogy valaki milyen spirituáhs keresési formát választ, azt a hely, a
kultúra, a hit és a személyes preferenciái határozzák meg. Ebben a témában
nincs biztos recept, és ilyesmivel én sem tudok szolgálni. Visszatekintve
látom, hogy az Isten iránt kisgyermekként érzett haragom volt a kezdete a
megvilágosodás keresése felé vezető utamnak, de még ma is nagyon messze
vagyok a célomtól. Lehet, hogy ezerszer is meg kell még másznom a Mount
Everestet, hogy elérjem, de az is lehet, hogy már csak a kisujjammal kellene
átnyúlnom azon a fátyol vékonyságú illúzión, amely a lelkemet a
legszentebb valóságtól elválasztja. Nem tudhatom, és nincs is értelme ezen
tépelődnöm. Az a fontos, hogy elindultam feléje, úton vagyok, és
mindenkinek ugyanígy kell járnia a saját útját. Nem számít, hogy hány
ember hányféle utat járt be előttünk. Buddha azt tanácsolja, legyünk saját
magunk lámpása, Jézus szerint pedig magunkban keressük Isten
királyságát. Én találtam magamnak egy olyan ösvényt, amelyet jónak érzek,
és odafigyelek azokra a tanításokra, amelyeket ezen az úton felismerek. A
vi
 558

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

lág tele van nagyszerű spirituális útmutatókkal, receptekkel és

gyakorlatokkal, azonban nagyon kevés benne az olyan ember, aki ezekből
tanulni is hajlandó.

Az ego egyik tragikus hibája, hogy összetéveszti a formátatartalommal

és a felszínes látszatot a valósággal. Amíg ez az ego van uralmon, addig
ugyanolyan makacsak vagyunk, mint azok a „nyakas” zsidók, akik
elindultak a sivatagba megkeresni az ígéret földjét. Továbbra is elutasítjuk
az igazságot, az aranyborjút imádjuk, és lenézzük azt, ami megmenthetne
minket. Mint bolygónk jelenlegi állapota is jelzi, mi, emberek nem tanulunk
valami gyorsan. Minden generációnak újra és újra meg kell tanulnia
ugyanazt a leckét, miközben vaksin botorkál az éhes szellemek
birodalmában. Az igazság belül van, ezért az elvesztése miatti üresség
kitöltésére irányuló külső keresgélés nem visz közelebb minket az áhított
tisztasághoz. A IV. században Hippo (az algériai város mai neve Souk
Ahras) püspöke, Szent Ágoston írt le valamit Vallomások című könyvében,
amelyet ma is fel lehetne olvasni bármelyik tizenkét lépéses összejövetelen:

Nem törődvén saját szükségemmel elutasítottam mindent, mitől

kevésbé szűkölködnék... ám az éhezés nem tett éhessé, mert testem
elfordult a lelki tápláléktól. Nem csillapította éhemet, és minél többet
éheztem, annál jobban megundorodtam a tápláléktól. Beteg, sebekkel
borított lelkem őrült vággyal kereste a világban azt, mitől legalább némi
testi megkönnyebbülést remélhetne.4I

A lelki ébredés semmivel sem több vagy kevesebb, mint egy emberi
lény ráébred'ése saját teljes emberi mivoltára. Akik ma
 Semmi sincs veszve: az addikció és a spiritualitás 559

gukra találnak, azoknak többé nem kell semmilyen addikció, mert

felismerjük, hogy a függőség csak - az adott helyzetben az általunk
legjobbnak talált, de valójában rossz - reakció volt a felszínes és a valódi
énünk közötti elszigeteltségre, és ugyancsak az addikció miatt voltunk
sivárak, bánatosak és néha dühösek. Nem a világ, nem a külső
körülményeink, hanem a saját magunk által állított csapdába estünk. Nem
vállalhatjuk a felelősséget az elménket megalkotó világért, de vállalnunk
kell azért az elménkért, amely a világunkat alakítja. A függő elme számára
a világ kapzsi és idegen.
- Csak a saját kis világomat ismertem, és csak olyan dolgokat akartam
belőle, amelyek abban a kis világban körülöttem elérhetők voltak - mondja
Judy, az immáron absztinens kokainista.
Sokan élünk ugyanígy, de nem helyes, mert tudatosan kell
megválasztanunk azt a világot és azt a jövőt, amelyben élni akarunk.
Ha egy gyermek elméje megnyílik, mindenki tanárrá válik a számára,
és ha mi magunk nyílunk meg, mi is szinte mindenből tanulhatunk valamit.
A legfájdalmasabb érzelmeink mutatják meg számunkra a legnagyszerűbb
lehetőségeket, amelyekből kibontakoztathatjuk a valódi énünket. Azok az
emberek lesznek az elénk tartott tükrök, akikről ítéletet mondunk. Akik
minket ítélnek meg, felkeltik bennünk a bátorságot, hogy tiszteljük a saját
igazságunkat. Ha saját magunkkal együtt érzőek vagyunk, másokkal is azok
leszünk, és amikor megnyílunk saját belső igazságunk felé, már eléggé
biztonságban leszünk ahhoz, hogy másoknak is segítsünk a gyógyulásban -
és ők is segíthetnek nekünk.
A gyógyulás bennünk, a lelkünk szentélyében megy végbe:

Ha megismeritek magatokat, akkor megismertettek...

EPILÓGUS:

Emlékek és csodák
A gyógyulás csodája után a szervezet olyan elemi erővel újho-
dik meg rejtett tartalékaiból, ahogyan egy gejzír tör fel a föld alatti
vízfolyásokból.
Howard botorkál be mankójával a rendelőbe. Megtermett
negyvenéves férfi, aki életének több mint a felét - egészen pontosan 22
évet - börtönben töltötte. A gyermekkora a már ismerős témák
variációja volt. Heroinfüggő anyját akkor kö zösítették ki a
rezervátumból, amikor őslakó létére hozzáment egy kaukázusi
rasszhoz tartozó férfihoz; aztán a nő kicsivel a gyermeke harmadik
születésnapja előtt örökre felszívódott. Howard következő négy éve a
nagyanyjánál telt el.
- Nála volt a legjobb - mondja. - Csodálatos otthona volt. Nagy
hálával gondolok az emlékére. Ő az egyetlen oka annak, hogy még
élek.
A nagymama fiatalon meghalt, és vele együtt a kisfiú életéből
eltűnt a feltétel nélkül kapott szeretet és védelem is. Hétéves korától az
első börtönbüntetéséig eltelt időszakban több nevelőszülőnél is
megfordult, akiktől jócskán kijutott neki a verésekből és a szexuális
erőszakból.
Howard a metadonreceptjéért jön - az elsőért azóta, mióta
kórházban volt, mert eltört a térde, és rögtön utána egy hétvégét is
kénytelen volt eltölteni a hűvösön, mert nem jelentke-
562

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

zett időben a pártfogó tisztjénél. Könnyek szöknek a szemébe a

nagyanyja emlékétől.
- Elég volt! - szólal meg hirtelen eltökéltséggel. - Valahogy
szeretném kifejezni a tiszteletemet az emléke iránt. Abba kell
hagynom a drogozást. Az nem lehet, hogy ennek a sok szenvedésnek
ne legyen valami értelme. Lehet, hogy egy éven belül meghalok, és
senki sem tudja majd, hogy egyáltalán a világon voltam. Valamit
nekem is adnom kell. A börtönben

sokat tanultam, és legalább egy gyerkőcöt meg kell mentenem

attól, hogy ugyanazt az utat járja be, amit én...
- Először magán kellene segítenie - mondom.
- Hát ja, azon vagyok. Folyton azt mondogatom magamnak,
hogy valahogyan el kellene kezdenem, de nem tudom, hogyan.
Nézőpont kérdése, hogy a férfi történetét vereségnek vagy
győzelemnek látjuk-e. Élete során többször is mély kétségbeesésbe
taszította az a társadalom, amely most felkarolni sem akarja őt, és ő
mégis úgy érzi, hogy valamit adnia kell, hogy értelmet adjon az
életének. Nem tudom, hogy meddig tart ki benne ez a szándék, de már
a megléte is csoda.
Később a csontsovány, aprócska Penny döcög be járókeretével
barátnője, a megtermett Beverly kíséretében. Penny „férje” (valójában
élettársa), Brian halála óta a két nő elválaszthatatlan egymástól.
Gyakran látom őket együtt a Has- tingsen is. Penny aprókat lépked,
mélyen ráhajol a járókeretre, Bev pedig nagyokat fújtatva döcög az
oldalán. Az utcákat az előző éjjel lehullott korai, novemberi hó borítja,
de a két nő ennek ellenére is bejött hozzám, hogy izgatottan
megosszák velem új, örömteli híreiket.
Emlékek és csodák

563

Brian hepatitis C-je miatti végstádiumú májrákját aznap

diagnosztizálták 2005 nyarán, amelyiken Pennyt is beutaltam a
kórházba gerincvelő-gyulladás miatt egy hat hónapos vénás
antibiotikum-kúra elkezdésére. Azt a napot sohasem felejtem el. Csak
néhány ágynyira feküdtek egymástól. Miközben Briannel
beszélgettem, tisztán hallottam Penny fájdalmas nyöszörgését.
- Megvolt a CT-m - mondta Brian. - Igaza volt, doktor. Ők is
megmondták, hogy már csak néhány hónapom maradt. Azt mondták,
hogy palliatív kezelésre van szükségem. Maga szerint mikor engednek
ki?
A verejték áztatta vörös hajkoronával keretezett, szakállas arcon
felragyognak a beesett szemek. A férfi rettenetesen lefogyott a rákkal
vívott néma harcában, de addig egy szóval sem mondta, hogy bármije
is fájna, amíg a tönkrement mája miatt tele nem lett a hasa
folyadékkal. Nem nagyon mertem megmondani neki, hogy az ő
esetében szerintem még a „néhány hónap” is túl optimista becslés.
- Szeretne kimenni a kórházból?
- Hát persze, van még egy kis dolgom. Fel kell vennem a
kapcsolatot a családommal.
- Hol laknak?
- Mindenfelé. Hat gyerekem volt; négy él, kettő már meghalt...
Ugye, még nem beszéltem róluk? Az egyik autóbalesetben ment el, a
másikat megölték. Az a tetűláda ötven nyomorult dollár miatt lőtte le,
pedig azt a pénzt én is odaadhattam volna neki.
- Drogos ügy volt?
- Olyasmi. Játszotta a nagyfiút. Éppen börtönben voltam. A
srácom huszonegy éves volt.
- Tudja, hogy a többiek hol laknak?
564
SÓVÁRGÁS DÉMONA
A

- Nem lenne túl nehéz kideríteni, bár már több mint húsz éve
nem beszéltem velük... Pennyvel mi van, doki?
- Tőle jövök. Nagy fájdalmai vannak, mint nyilván hallja is.
- Azért helyrejön?
- Szerintem igen. A tályog majdnem ráterjedt az agyára, de
szerintem most már rendbe hozzák. Rajta tartomaszemem, de... Brian,
maga tényleg ilyen nyugodt, vagy csak megjátssza magát?
- Nézze, doki! Számtalanszor voltam már ilyen helyzetben.
Lelőttek, leszúrtak, túllőttem magam, úgyhogy ismerős a dolog, és
különösebben nem izgatom magam miatta. Körülbelül ennyi. Viszont
nem is félek. Ha van odaát valami, hát hadd legyen, ha meg nincs,
akkor nincs. Addig nem tudjuk meg, míg oda nem érünk. Nekem
jobban tetszene, ha lenne.
Brian néhány héten belül egyike lett annak a három
páciensemnek, akiket az itteni munkám során májrák miatt veszítettem
el. Az ötvenes évei elején járt: ő volt a legidősebb azok között a
betegeim között, akiket ez a kór vitt el. Egy Stevie nevű nő volt a
következő. Az utolsó napjaiban a fájdalomcsillapításra a vénájába
preparált infúziós tűn keresztül adta be magának a heroint.
- Ki tudnék menni az utcára énekelni - mondta.
Persze hogy nem szóltam egy szót sem - a heroin egyébként is
ugyanolyan jó fájdalomcsillapító, mint a morfium. így aztán a sárga
bőrű, sárga szemű Stevie az utolsó pillanatáig lőtte magát és
mosolygott. Napközben többször is meghúzta az ágya melletti asztalra
ültetett zenélő játékmackó zsinórját, és kedvtelve nézegette, ahogyan a
plüssállat tekergeti a fejét, emelgeti a karjait, és riszálja a tomporát a
Makarena zenéjére.
A Downtown Eastside-on tett körutaimon gyakran látom, hogy
sok itteni nőnek van nagy, puha játékmackója, amit gyakran
megölelgetnek. Az egyik szexmunkás több száz
Emlékek és csodák

565

darab ilyen plüssmackóból álló gyűjteményt halmozott fel

aprócska, sötét szobájának a zugaiban. A legnagyobb akkora, mint egy
gyerek. Stevie általában mindent túlzásba vitt, de neki csak egy, nem
túl nagy zenélő macija volt.
A csendes, magába húzódó Cory volt a harmadik májrákosom.
Csak néhány nappal Stevie után ment el.
- Túl sokat buliztam, és tessék, most jól ráfáztam! - mondta
lakonikusan a férfi, amikor megtudta, hogy már nincs sok
hátra.
A diagnózisa felállítása és a halála között csupán egy hét telt el.
Megkért, hogy maradjak vele, amikor felhívta Írországban élő nővérét,
hogy megmondja neki, nem megy haza meghalni. Kihangosítottuk a
telefont a rendelőben. A testvere dallamos ír kiejtéssel tette fel a
kérdéseit, Cory pedig érdes, rekedt hangon suttogta el a válaszokat.
- Hogy vagy, öcsikém? Mi van veled, drága kincsem? Jól

vagy, édes kis Corykám?

- Baj van, Shany. Nagyon nagy baj.
- Mi a baj, Cory? Mikor jössz haza? Légy szíves, ne kertelj!
- Nem megyek, Shany. Nagyon fáj. Annyira, hogy tegnap
eldöntöttem, inkább maradok. Jó kezekben vagyok itt is.
- Erős vagy, Cory?

- Azzal nincs gond.

- Nagyon szeretnélek megölelni, és megcsókolni, Cory.
Szeretném, ha magadhoz szorítanál.

- Én is, nővérkém.
- Megpróbálok mihamarabb odautazni. Nagyon szeretünk
téged, Cory. Imádkozunk érted. Sokszor gondolunk majd arra, hogy
milyen jó volt, amikor itt voltál, es mennyire szeretted az életet. Az a
jó, ha a jó dolgokra emlékezünk.
- Hát ja, aztán lehet, hogy itt leszek eltemetve. Esetleg at-
vihetnél majd az ottani temetőbe.
566

SÓVÁRGÁS DÉMONA
A

- Persze, áthozunk! Hazahozunk majd, öcsikém. Egyet se félj,

pillanatok alatt elintézzük! Megígérem.
- Nem is félek.
- És szép zenéket válogatok majd a temetésedre. A legjobbakat,
Cory. Tudod, hogy milyen jó zenészek vannak itt, Derryben.
- Tudom, látsszátok majd el a Halványnál is fehérebb árnyékot.
- Mit mondtál? Nem értem!
Addig csak néha szóltam közbe, hogy egy-egy egészség- ügyi
kérdésre válaszoljak. Cory azonban már elfáradt, és mutatta, hogy
vegyem át a szót.
- Azt szeretné, ha a temetésén eljátszanák a Halványnál is
fehérebb árnyékot.
- Persze, értem. A Halványnál is fehérebb árnyékot. Eljátsz-
szuk, megígérem.
- A Procol Harumtól - suttogja Cory.
- Elintézem, Cory. És lesz majd jó kis hangszeres ír zene is.
Nagyon jó a székesegyház kórusa is. Őket is elhívom majd a
temetésre.
Cory ekkor már nagyon kényelmetlenül érezte magát a
folytatáshoz - egyrészt a fizikai fájdalom, másrészt a túláradó érzelmek
miatt. Elköszönt a nővérétől, és felment a szobájába. Shany és én még
elbeszélgettünk egy darabig a bátyja egészségügyi állapotáról és a
szomorú kilátásokról. Még mindig reménykedett benne, hogy ha ideér,
élve találja az öccsét.
- Az igazat megvallva - mondtam elköszönés előtt -, amit a
székesegyházról meg a kórusáról mondott, az annyira megtetszett,
hogy szerintem jó lenne, ha engem is ott temetnének el, csak az a baj,
hogy zsidó vagyok.
- Nem gond. Meg tudunk oldani egy zsidg temetést is... De
mondja csak, mi volt az a szám, amit Cory kért!
Emlékek és csodák

567

- A Procol Harum nevű brit együttestől a Halványnál is

fehérebb árnyék - az együttes nevét külön le kellett betűznöm.
- Muszáj leírnom, mert az agyam már nem a régi... így, ni. Most
már nem felejtem el, és elintézem Corynak. Édes Istenem, teljesen
odavagyok! Micsoda tortúra! Azért örülök, hogy magával is tudtam
beszélni. Érzem a hangján, hogy kedves ember, és tudom, hogy Cory
jó kezekben van.
- És én is látom, mennyire szeretik maguk odaát.
- Hát igen, fogalma sincs, mennyire. Nagyon aranyos kisfiú
volt... aztán a függősége teljesen a hatalmába kaparintotta.
Az iménti beszélgetés egy pénteki napon zajlott le, Cory pedig
vasárnap este halt meg a Portland Szállón a szobájában. A virrasztásra
eljöttek a barátai, valamint a volt felesége és a lánya is. Sok történetet
meséltek a férfiról, aki kedves természete és hatalmas lelke miatt
mindenkinek hiányzott, és ez csak tetézte a Stevie után hátramaradt
ürességet. Az asszony élete is egy nagy csoda volt. Rengeteg
szenvedésen ment keresztül, drogozott, de még így is képes volt
nevetni és énekelni. Hogy lehetne egy ilyen nőt elítélni?

- Ez élete végéig így lesz - mondom Pennynek, aki még mindig

gyászolja Briant.
Beverly barátsága nagy jótétemény a számára. Meglepődve
látom, hogy Bev sugárzó arcán ma sokkal kevésbé látszanak a hegek -
úgy látszik, neki is jót tett a barátság.
- Felhívott a fiam - újságolja Bev lelkendezve, elfúló lélegzettel. -
Ő hívott fel engem! Idejön értem Albertából, és hazavisz magához
karácsonyra. Penny is velem jöhet. A fiam azt mondta, nem lesz
semmi gond.
568

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Beverly már három éve nem beszélt huszonnégy éves fiá val, aki
feleségével és két kisgyermekével egy kisvárosban él Prairie
tartományban. Hét éve nem is látták egymást.
- Az anyukáját akarja karácsonyra, mit szól hozzá? Végre
láthatom az unokáimat!
Penny kimegy dohányozni, miután megnyugtatom őket, hogy
minden gyógyszert felírok az útra, beleértve Beverly HÍV-gyógyszereit
és mindkettejük metadonadagját.
- Csak egy dolog aggaszt - mondja Bev, aki bent marad. - A
volt férjem is ott lakik. Amikor megtudta, hogy megyek, ő is felhívott,
és megkérdezte, mi lenne, ha újra összejönnénk. „Meg vagy te
őrülve?” kérdem. „Hogy megint a lábtörlőd legyek, es azért, hogy
legyen kit nap mint nap rendszeresen eltángálnod? Köszönöm, de
nem!” Szerencsére Penny is ott lesz, és az a bunkó semmit sem csinál
mások előtt... Azt mondtam a fiamnak, hogy Penny az ápolónőm.
- Ne tegye! - mondom. - Mondja meg az igazat! Ne hazudjon,
mert tönkreteszi az ünnepet! Gondoljon csak bele: azt akarja, hogy
ismét közel kerüljenek egymáshoz a fiával. Ne kezdje hazugsággal!
- Igaza van, doki! - Bev elneveti magát. - Olyan izgatott
vagyok. A fiam az anyukáját akarja karácsonyra! Megteszi ertem azt a
hosszú utat is... - elpityergi magát. - Bocsánat a könnyekért, de annyira
örülök! Nem gondoltam volna, hogy az életben még egyszer ilyen
boldog leszek.
Könnyes arccal elmosolyogja magát, és várakozóan rám néz.
Valamit akar. Belém hasít a felismerés. Egy pillanatra furcsa
viszolygást érzek, de gyorsan elhessegetem, felállók, leteszem a
fonendoszkópot a nyakamból az asztalra, és odalépek Beverlyhez. Ő is
feláll, és szótlanul átöleljük egymást.

V-

&
 Emlékek és csodák

569

Már megyek kifelé, és a Portland földszinti előcsarnokában járok,

amikor valaki behív az egyik oda nyíló szobába, ahol Jerry a fal mellé
állított pádon fekve kapkodja a levegőt. Ökölbe szorított jobb kezével a
szíve tájékát nyomogatja. A férfi negyvenöt éves, szívkoszorúér-szűkület
miatt már négy söntbeültetése volt. A rendszeresen elfüstölt kokain nem a
legjobb orvosság olyasvalakinek, akinek már többször is szívrohama volt.
Jelenleg bal karba sugárzó mellkasi fájdalma van. Az éjjel ugyanezzel a
panasszal bent járt a sürgősségi osztályon. Megvizsgálom, majd elküldök
valakit a közeli gyógyszertárba nitroglicerinsprayért. Míg várjuk a
gyógyszert, besiet a szobába a terhes Clarissa, letelepedik Jerry lábához a
padra, elkezd sírni, és jajveszékelni. Be van kokainozva, és teljesen odavan
attól a gondolattól, hogy baja lehet a születendő gyermeke apjának, ezért
elkezd vele hangosan perlekedni.
Clarissa egyetlen megbeszélt időpontra sem ment el a
terhesgondozóba. Amikor ultrahangvizsgálatra került, már 17 hetes volt a
magzat, ezért az abortusz szóba sem jött. A terhesség késői megszakítása
még kivitelezhető lenne, de aligha választja ezt a lehetőséget, mert
elérzékenyült attól, amikor a vizsgálat során meghallotta a magzati
szívhangokat. Ennél is valószínűbb azonban, hogy azért nem veteti el a
gyereket, mert teljesen döntésképtelen. Nem történik semmi, mi pedig
felkészülünk arra, hogy vele is ugyanaz lesz, mint Celiával. Valamelyest
megnyugtatom Clarissát, aztán bejön egy szállólakó, aki elhívja magával
azzal az ígérettel, hogy ad neki valamit, „amitől majd jobban érzi magát”.
Clarissa ringó léptekkel indul utána a lift felé magas sarkú cipőjében, rövid
farmerszoknyája alól kivillannak a combjai. Ebben a szerelésben állt ki
reggel a sarokra, a novemberi fagyba.
Jerry jobban van a nitroglicerintől, én pedig ismét elindulok a kijárat
felé. Az ajtó közelében levő pult mögül Sam,
 570

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

az egyik vezető pozícióban levő szociális munkás kimutat a szálló

kapuja és a belső üvegajtó közötti belépőre. Kenyon áll ott a botjára
támaszkodva: meggörbült teste olyan, mint egy kérdőjel. A fejéből kis
cseppekben vér csöpög a padlóra - ami jó jel, mert valószínűleg nem túl
mély a fejsebe.
- Négy év alatt háromszázszor támadtak meg - szólal meg fájdalmas
hangon, miközben elveszi a felé nyújtott törlőkendőt. - Ez a fickó azért esett
nekem, mert nem volt nálam egy tízes vagy egy húszas, amikor kirabolt.
Csak egy dollár ötven centem volt apróban, ezért beleverte a fejemet a
betonba. Háromszáz támadás. Maguk a tanúim rá.
Kenyon az előző héten kérte, hogy emeljük meg az imi- pramin-
adagját. Az antidepresszánsból azért kellene több neki, mert olyanokat
álmodik, amiktől sírnia kell.
- Rosszakat álmodik? - kérdeztem.
- Nem, nem! Jó álmaim vannak. Azt álmodom, hogy otthon vagyok
Prairiesben a feleségemmel és a gyerekeimmel. Aztán amikor felébredek,
látom, hogy itt vagyok a Downtown Eastside-on, és elkezdek sírni. Több
gyógyszer kellene, hogy ne bőgjek annyit.
Kesztyűt húzok, széthúzom Kenyon őszes haját, és meglátom a
kicsinyke, vérző sebet.
- Rendben van - mondom. - Nem kell varrni. Hamarosan összeforr.
Bekötöm, ellátom Samet utasításokkal, és kilépek a szeles, szürke
délutánba.
A Hastings Street járdáján a járókelők Iába alatt a frissen hullott hó
már jeges latyakká változott.

v
 Utóirat
Penny 2007. április 23-án halt meg a Szent Pál Kórházban egy masszív
vérzés miatt. A nyelőcsövében megrepedt egy véna, és nem lehetett
megoperálni. Ötvenkét éves volt.
- Ha valahogy kikeveredek ebből, abbahagyom a kokózást - mondta
néhány nappal korábban.
Egy pillanatra sem hagyta abba. Szinte az utolsó leheletéig azért
könyörgött mindenkinek, hogy csempésszenek be neki anyagot a kórházba.
A temetésén legjobb barátnője, Bev kérésére süteménnyel és
szőlőlével adóztunk az emlékének.
FÜGGELÉK
 I.

Örökbefogadással és
ikrekkel kapcsolatos
félrevezető tanulmányok
Megdöbbentő, hogy az orvosi szakirodalom a mentális zavarok és az
addikció vonatkozásában milyen nagy jelentőséget tulajdonít a genetikai
oksági tényezőknek, hiszen meglehetősen ingatag az ezeket a nézeteket
támogató tanulmányok logikája. Egy áttekintésben ez olvasható:

Az örökbefogadásra és ikrekre vonatkozó publikációk kritikus

elemzése, valamint a visszavont és nem igazolt genetikai vizsgálati
eredmények sokasága azt jelzi, hogy a mentális kórképek genetikai
eredetére vonatkozó bizonyítékok messze nem egyértelműek.1

A genetikának tulajdonított hangsúlyos szerep két olyan fel-

tételezésből indul ki, amelyekről a közelebbi vizsgálat kideríti, hogy nem
állják meg a helyüket:
1. ) az örökbe fogadott gyermekekkel végzett vizsgálatok során
megkülönböztethetők a genetikai és a környezeti hatások;
2. ) a genetikai és a környezeti hatások elkülöníthetők egy
mástól, ha egypetéjű, illetve két- vagy több petéjű ikrek
hasonlóságait és különbözőségeit összevetjük.
 576

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

A mentális kórképek - köztük az addikció - egyik elismert kutatójának

ez a véleménye a fenti két tézisről:

Az ikrekkel és adoptáltakkal végzett kutatások meggyőző

bizonyítékokat szolgáltatnak arra, hogy a genetikai hatások szinte minden
pszichiátriai zavarnál jelentős szerepet játszanak. Ebből az következik,
hogy az ezeknek a kórképeknek a kockázatát növelő géneknek léteznie kell
valahol a humán ge- nomban.2

Alattomos körkörös problémáról van szó: ha valaki megnézi ezeket a

tanulmányokat, és az eredményeiket a genetikai okság szempontjából
meggyőzőnek érzi, ahhoz előzetesen el kellett fogadnia azt, hogy a gének
egyáltalán okoznak valamit.
Vajon a genetikusok miért örökbefogadottakkal végzik a
tanulmányaikat? Ennek a megértéséhez képzeljünk el egy átlagos (nem
örökbe fogadott) gyermeket, aki a biológiai eredetének megfelelő családban
nő fel. Ha valamelyik szülőnek és a gyermeknek van valamilyen betegsége,
akkor természetesen szóba jön, hogy azt a gének örökítették át. Ez rendben
is lenne, de az is nyilvánvaló, hogy a szülők számos más módon is tudnak
hatni a gyermekre, ezért egy kórkép gyakori családon belüli előfordulása
nem feltétlenül jelent genetikai okot. Ha, teszem azt, valamelyik
gyermekem beiratkozna az orvosi egyetemre, az még nem szolgálna alapul
egy olyan feltételezéshez, hogy a Máté családban a doktorkodás örökletes
„nyavalya”. Idézek egy vezető viselkedésgenetikai szakembert:

Mivel a szülők és gyermekeik családi környezete és az öröklött

tulajdonságok is közösek, ezért a szülő és a gyermek hasonlósága nem
bizonyítja a genetikai befolyás tényét.3
 Örökbefogadással és ikrekkel kapcsolatos...

577

Itt lép be a képbe az adoptálás. Úgy szól az előszeretettel han goztatott

érv, hogy ha egy gyermeket örökbe fogadnak, akkor magával viszi az
örökölt génjeit, de más környezetben nő fel. Ha ilyen körülmények között is
ugyanolyan betegségben szenved majd, mint az anyja/apja, akkor a
kórképnek genetikusnak kell lennie. Ha elfogadjuk ezt a logikát, és ezután
vizsgáljuk meg az adoptáltakkal végzett tanulmányokat, akkor igencsak
örökletes eredetűnek tűnhet egy olyan addikció, mint például az
alkoholizmus - de ha belegondolunk, ez egy eléggé méretes „ha”.
A tizenkilencedik fejezetben láttuk, hogy a szülés előtti stressz is
befolyásolja a magzat agyának fejlődését. Az örök- befogadottakkal végzett
vizsgálatok alapján tehát nem lehet arra következtetni, hogy az
alkoholizmus örökletes függőség, mert az a szülés előtti hatásokra
vonatkozó bizonyítékok semmibevételét jelenti.
A képet az is befolyásolja, hogy nem minden adoptálás történik rögtön
a születés után. A legnagyobb, leggyakrabban idézett, és legfontosabbnak
tartott, az alkoholfüggőség örök- letességét „bizonyító” vizsgálatsorozatban
hároméves korukig örökbe fogadott gyermekeket monitoroztak, akiket
átlagosan 8 hónapos korukban adoptáltak. Összehasonlították a nem
alkoholista és alkoholista biológiai szülőktől származó gyermekek sorsának
alakulását, és arra a következtetésre jutottak, hogy a biológiai apa
alkoholizmusa a legerősebb hajlamosító tényező az utód későbbi
alkoholaddikciója szempontjából4 - ami akár rendben is lehetne, de nem
feltétlenül jelent genetikai okot.
Ha a szülés előtti stressz hosszú távú hatásait nézzük, és azt, hogy
milyen domináns módon befolyásolja a kora gyermekkori környezet az
agy fejlődését, egyáltalán nem meglepő, hogy egy alkoholista apa
biológiai gyermeke nagyobb valószínűséggel nyúl majd a pohárhoz.
Az Adverse Childhood
 578

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

Experiences (Kedvezőtlen gyermekkori élmények - ACE vizsgálatból

tudjuk, hogy az alkoholizmus számos traumati-
kus élményhez társulhat - például bármelyik szülő iszákossá ga
tizenháromszorosára növeli annak a valószínűségét, hogy az apa
erőszakosan lép fel az anyával szemben.5 Ha figyelembe vesszük, hogy
milyen lehet egy alkoholista társsal megvert asszony élete - a terhesség alatt
és után átélt bizonytalanság és
a társ agressziója miatt -, akkor világos, hogy ennek a nőnek sokkal
több stresszhelyzettel kell szembenéznie, mint mások nak. Ha egy gyermek
az élete első három hónapját - vagy akár három évét is - ilyen körülmények
között éli le, akkof az adoptáció időpontjáig jelentősen károsodnak a
jutalmazó, a kezdeményező-motiváló és az önszabályozó rendszerei, a
stresszválasz-mechanizmusairól nem is beszélve. Egy ilyen vizsgálat
semmit sem mond a genetikai hatásokról. Ehhez hasonló és sok más kifogás
merült fel - és kerül előtérbe folyamatosan - más, örökbe fogadott
gyermekekkel végzett tanulmányokkal kapcsolatban is.6
Az ikrekről szóló tanulmányokat tartják a humángenetikai kutatások
aranyfedezetének. Sok genetikus hiszi azt, hogy egypetéjű ikrek nyomon
követésével elkülöníthetők a genetikai és a környezeti hatások. A
meggyőződés hátterében az az elképzelés áll, hogy az ikerpár mindkét
tagjára ugyanolyan mértékben hat ugyanaz a környezet. Egy, az
ikervizsgálatok területén nagy tapasztalattal bíró genetikus ezt írja ezzel
kapcsolatban:

Az ikermodelljeinkben azt feltételezzük, hogy az egypetéjű és

kétpetéjű ikrek is hasonló mértékben vannak kitéve a fontos környezeti
faktoroknak.7

Hamarosan meglátjuk, hogy erre nincs semmilyen garancia. Az

egypetéjű ikrek génjei azonosak. A kétpetéjű ikreknek
 Örökbefogadással és ikrekkel kapcsolatos...

vannak közös génjeik, de semmivel sem több, mint bármilyen más

testvéreknek általában: nagyjából 50 százalék. Az egypetéjű ikreknek
nemcsak a génjeik azonosak, hanem a környezetük is - hacsak nem
választják szét őket. Az egy időben született kétpetéjű ikrek körülményei is
ugyanolyanok, de a génjeik nem. Az okfejtés szerint ezért a kétpetéjű
ikreknél észlelt bármilyen különbség kötelezően genetikai eredetű. A
vizsgálatok ténylegesen igazolták is, hogy az addikciók tekintetében
egypetéjű ikreknél jelentősen magasabb a konkordancia (a „hasonlósági
arány”), mint kétpetéjűeknél - az alkoholizmus esetében például kétszeres,
ami egy közlemény szerint „konzisztens az addiktív genetikai faktorokra
vonatkozó ismeretekkel”8.
Ám ez az eredmény legalább ennyire egybecseng a környezeti
tényezőkre vonatkozó ismeretekkel is. Nyilvánvalóan nem igaz, hogy a
kétpetéjű ikerpárok tagjaira ugyanolyan mértékben hat ugyanaz a
környezet, mint az egypetéjű ikrek re. Először is: a kétpetéjű ikrek pontosan
ugyanolyan mértékben térnek el egymástól pszichológiai értelemben, mint
bármilyen más testvérek. Bármit élnek át, azt másképpen élik meg. Ha az
egyikük alkatilag érzékenyebb, akkor már az anyaméhben és később, a
gyermekkorban is sokkal mélyebben érintik ugyanazok a hatások, mint
„keményebb testvérét. Egyébként az egypetéjű ikrek temperamentumában
is megfigyelhetők bizonyos különbségek, de kisebb mértékűek.
Másodszor: tudjuk, hogy a környezet legfontosabb tényezője a
szülővel fennálló érzelmi kölcsönhatás. Márpedig egy szülő viszonyulása a
gyermekeihez az összes szeretete és jószándéka ellenére is jobban eltér egy
kétpetéjű ikerpár tagjainak estében, mint az egypetéjű ikreknél. Gondoljunk
csak bele: az apa és az anya is másképpen tekint a gyermekeire, ha azok
neme és vérmérséklete eltér. Más hangon beszélnek, és
 580

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

másképpen játszanak egy élénk és csintalan kisfiúval, mint egy

visszahúzódó kislánnyal. Minden gyermek egy kicsit mást reprezentál
mindkét szülőnek, emiatt egyértelműen nem azonos körülmények között
fejlődnek. Nem ugyanaz a „formatív környezetük” otthon, a játszótéren
vagy az iskolában. Ezzel megdől az a feltételezés, hogy a két- és egypetéjű
ikrek ösz- szehasonlításával el lehet különíteni egymástól a genetikai és
környezeti hatásokat.4
A genetikahívőknek már csak egy utolsó védelmi vonala maradt: azok
a tanulmányok, amelyeket olyan egypetéjű ikrekkel végeztek, akiket a
születésükkor elválasztottak, majd különböző családokban nőttek fel a
biológiai szüleik nélkül. A gondolatmenet szerint ebben az esetben minden
hasonlóság genetikai eredetű, és minden különbség a környezet miatt van,
hiszen a gyerekek génkészlete nyilvánvalóan nem változik, csak a
körülményeik mások. Ez tehát azt jelenti, hogy kötelezően a gének
diktálnak bármilyen hasonlóságot, és a környezeti faktorok bármilyen
különbséget. A genetikai tanulmányok aranyfedezete tehát kiegészül egy
platinafedezettel: azoknak az egypetéjű ikreknek a vizsgálatával, akiket
elválasztottak egymástól, és eltérő adoptáló családokban neveltek fel. Ezzel
visszatértünk az örökbefogadáshoz, tehát ez a genetikai argumentum sem ér
valami sokat.
Pedig még csak arról sincs szó, hogy a különböző örökbe fogadó
szülőkhöz kerülő ikrek formatív környezete jelentősen eltér, hiszen kilenc
hónapig ugyanabban az anyaméhben voltak, ugyanazok a tápanyagok,
hormonok és „hírvivő” vegyü- letek jutottak el hozzájuk a placentán
keresztül. A születéskor mindkettejüket elválasztották a szülőanyjuktól -
ami ellent-

* Valójában még az egypetéjű ikrek környezete sem feltétlenül azonos,

és ez az ikerpárok tagjain megfigyelhető finom, de elég jelentős
különbségekben is megnyilvánul.(A séerző)
 Örökbefogadással és ikrekkel kapcsolatos. .. 581

mond annak a természeti rendnek, hogy az emlősök kicsinyei azonnal

rátapadnak anyjuk emlőjére. A születés idejére ezek a kicsinyek
hozzászoktak anyjuk bioritmusához, hangjához és energiájához. Ha
elválasztják őket tőle, az tovább növeli azt a traumát, amit az anyaméhből
való kényszerű és fájdalmas távozás okoz.' Állatkísérletekből tudjuk, hogy a
korai elválasztás is növeli az addikcióra való hajlamot. Már említettem,
hogy a kéthetes korukban elválasztott patkányok nagyobb valószínűséggel
szoknak rá az alkoholra, mint a mindössze egy héttel tovább szoptatott
kölykök.9 Nem csoda, ha az adoptált gyermekek általában fogékonyabbak a
fejlődési problémákra - például az ADHD-re -, és ez növeli a függőség
kockázatát is. Az sem csoda, hogy számos, gyermekkorában örökbe
fogadott felnőtt menekül élethosszig az elutasításhoz, és az sem, hogy az
adoptált gyermekek kétszer olyan gyakran követnek el öngyilkosságot
serdülőkorukban, mint azok, akiket a saját biológiai családjukban neveltek
fel.10
Tudjuk, hogy az agy helyes fejlődéséhez alapvető fontosságú egy
érzelmileg állandóan elérhető, gondoskodó személy jelenléte. Ám néhány
vizsgálatnál az adoptálás nem azonnal a születés után történt. Olyanok is
voltak, akik születésük után valamilyen okból a kórházban maradtak, ahol
nővérek foglalkoztak velük, akik szédítő gyakorisággal cserélődtek le az
újszülött életében a műszakváltások miatt. Ha mindezt figyelembe vesszük,
akkor enyhén szólva is megalapozatlan az a feltételezés, hogy legalább
részben nem volt azonos a formatív környezet. Mindent összevetve az
örökbe fogadott egypetéjű ikrek a döntő környezeti hatásokat az adoptálás
előtt élték át.

* Az azonos méhben felnövő ikrek között már a szülés előtt

természetes bensőséges kapcsolat alakul ki, ezért a szétválasztásuk is
komoly csapás számukra, akkor is, ha ezt nem élik meg tudatosan.(A szerző)
 582

ASÓVÁRGÁS DÉMONA

Van még egy fontos környezeti tényező: a világ általában nagyon

hasonlóan reagál az egypetéjű ikrekre az azonos nemük, azonos öröklött
hajlamaik és egyforma fizikai megjelenésük miatt. Ezzel szemben a
kétpetéjű ikrek neme, vérmérséklete és kinézete is eltérő lehet, ezért a
környezet is rendkívül eltérően viszonyulhat egy ilyen ikerpár tagjaihoz. Ez
azt jelenti, hogy az egypetéjű ikrek - főleg emberi - környezeti tényezői
még az eltérő örökbe fogadó családokban is hasonlóak lehetnek.
Összefoglalásképpen kijelenthetjük, hogy az adoptált ikrekkel végzett
vizsgálatok jóval kevesebbet árulnak el a genetikai hatásokról, mint azt sok
kutató korábban gondolta.
Nem véletlen, hogy egy, az ikrek alkoholizmusának genetikai alapjait
eredetileg erősen valószínűsítő közlemény szerzői később ezt a
megallapitast tették: „ezen a ponton nem vagyunk biztosak benne, hogy
bármi is öröklődne”11.
 Egy közeli kapcsolat:
a figyelemhiányos szindróma
és az addikciók
A könyvemben bemutatott betegek jó részének az élettörténetében
találkozhattunk a figyelemhiányos hiperaktív kórképpel, az ADHD-vel
(attention deficit hyperactivity disorder), illetve a hiperaktivitás hiánya
esetén ADD-vei. A szakiroda- lomban általános, de néha félrevezető lehet,
hogy egymás szinonimájaként használják a két mozaikszót. Az egyszerűség
kedvéért én az ADHD-t veszem górcső alá, de vegyük figyelembe, hogy a
hiperaktivitás nem mindig van jelen - a függő felnőtt férfiak többségénél
általában jelen van.
A kokainistáknál és amfetaminfogyasztóknál elég nehéz a kórkép
diagnózisa, mert ezek a kábítószerek eleve fokozott fizikai és mentális
aktivitást, illetve zavartságot idéznek elő. A kokainnal vagy kristálymettel
felpörgetett ember egy komoly ADHD-ben szenvedő páciensre hasonlíthat.
A képet tovább komplikálja, hogy az ADHD-sek a kamaszkor után nagyobb
kockázatnak vannak kitéve a kokain és más stimulánsok tekintetében, ezért
nehéz eldönteni, hogy mi volt előbb: az addikció vagy az ADHD. Mivel
magam is figyelemhiányos szindrómában szenvedek, ezért ösztönösen
felisme-
 584

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

rém a tüneteket másokon, de a diagnózis kulcsa a páciens előélete, és a

tünetek kora gyermekkori - a függőséget megelőző - jelentkezése.
Az ADHD az addikció egyik fontos kiváltó tényezője, azonban az
orvosok gyakran nézik el a kórképet. Sokszor döbbenek meg azon, hogy az
anamnézisük alapján egyértelműen ADHD-s betegeimnél a kollégák miért
nem állapították meg korábban a tünetegyüttes jelenlétét. A pácienseim
között olyanok is vannak, akiknél észrevették a szindrómát, de nem
részesültek szisztematikus kezelésben. A Yale Egyetemen végeztek egy
vizsgálatsorozatot, amelyből kiderült, hogy a csak az addikciójuk miatt
kezelt ADHD-s kokainisták esetében kisebb a siker esélye, mint azoknál,
akiknél a hajlamosító tünegyüttest is kúrálták. Ennél a vizsgálatnál a
kokainfogyasztók 35 százaléka volt ADHD-s.12 Egy másik, alkoholistákkal
végzett vizsgálatsorozatban a monitorozottak 40 százaléka felelt meg a
figyelemhiányos (hiperaktív) tünetegyüttes kritériumainak.13 Az ADHD-
sek másoknál kétszer nagyobb gyakorisággal lesznek függők valamilyen
szertől, és az ADHD-s alkoholisták csaknem négyszer gyakrabban állnak át
az alkoholról valamilyen pszichoaktív vegyületre.14 Ezenkívül az ADHD-
ben szenvedők hajlamosabbak arra, hogy a dohányzás, a szerencsejátékok
és bármilyen más addiktív viselkedés rabjai legyenek. A
kristálymethasználók 30 százalékánál ugyancsak fennáll az élethosszig tartó
ADHD.15
Az ADHD és a függőségre való hajlam közötti kapcsolat nyilvánvaló,
sőt az addikció kialakulása voltaképpen elkerülhetetlen, és ennek a
kapcsolatnak nem sok köze van a genetikához. Az ADHD semmivel sem
örökletesebb a függőségnél - sok szakértő véleménye ellenére, amely
szerint az előbbi „a genetikával legszorosabb kapcsolatban álló kórkép”. Az
örök- befogadottakkal és ikrekkel végzett irreleváns addiktológiai
 Egy közeli kapcsolat: a figyelemhiányos...

585

vizsgálatokat diszkreditáló tények hiteltelenítik az ADHD-re

vonatkozó ilyen jellegű teóriákat is. Szükségtelen ismételten felsorolnom az
érveimet. A lényeg az, hogy az ADHD és az addiktív tendenciák is a
stresszes gyermekkor miatt alakulnak ki. Jóllehet, az ADHD-vel
kapcsolatban kimutatható némi genetikai prediszpozíció, de ez még nem
predesztináció. Két hasonló hajlamosító tényezőkkel rendelkező gyermek
nem fejlődik automatikusan ugyanúgy, hiszen a környezeti faktoroké a
döntő szó.
Az ADHD-re vonatkozó agyi fejlődéstani ismereteket a Scattered
Minds: A New Look at the Origins and Healing of Attention Deficit
Disorder (Szétfoszlott elmék: a figyelemhiányos kórkép eredetének és
gyógyításának új szemlélete) című könyvemben* foglaltam össze. A könyv
kiadása óta eltelt időszakban a kutatások megerősítették, hogy a
tünetegyüttes szempontjából meghatározó szerepe van a szülés előtti és
utáni stressznek. Egy nemrégiben megjelent közlemény szerint például a
nyolc- és kilencéves ADHD-s gyermekek 22 százalékánál kimutatható volt
a közvetlen kapcsolat az anya terhesség alatti szorongásaival.16 Az
agressziónak kitett gyermekeknél ötször nagyobb az ADHD előfordulási
gyakorisága, és a gyermekkori trauma utáni agyi elváltozások kimutathatók
az ADHD-seknél is.17
Véleményem szerint az ADHD oka nem az erőszak - bár nyilván
fokozza a kockázatát -, hanem a kora gyermekkorban

* Az Egyesült Államokban ez az írásomScattered: How Attention Deficit

Disorder Originates and What You Can Do About It (Szétfosz- lottan: hogyan keletkezik
az ADD, és mit lehet tenni ellene?) címmeljelent meg, de a tartalma
pontosan ugyanaz, mint a kanadai kiadásé. Ezt a címet szerencsétlenül túlzó
leegyszerűsítésnek és a populáris, „én jobban tudom, majd megoldom”
mentalitás egyik példájának tartom.(A szerző)
 586

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

elszenvedett stressz. A korai stressz - például az anya depresz- sziója -

úgy hat az agyra, hogy fogékonnyá teszi az ADHD- re és az addikciókra. A
stressz és az anya-gyermek viszony problémái állandó változásokat idéznek
elő az agytörzs és a prefrontális terület dopaminrendszereiben, és ezek az
elváltozások az ADHD és a függőségek esetében is megfigyelhetők.18 Az
ADHD és más gyermekkori fejlődési problémák előfordulási gyakorisága
folyamatosan emelkedik, de ennek nem a „rossz szülő” az oka, hanem az,
hogy az egymást követő generációkra egyre nagyobb stressz nehezedik. A
szülők - különösen az anyák - a gyermek nevelésének első éveiben messze
nem kapják meg azt a segítséget a társadalomtól, amit megérdemelnének. A
probléma tehát nem a szülőkben keresendő, hanem a lassan katasztrofális
méreteket öltő szociális és kulturális gondokban.
Az ADHD és a függőség jellegzetességeiben és neurológiájában is sok
a közös vonás. Mindkét esetben az önszabályozással van a probléma.
Mindkét kórképnél abnormálisán működik a dopaminrendszer - ennek
megfelelően az ADHD kezelésére is stimulánsokat, például metilfenidátot
(Ritalin, Concerta) és amfetaminokat (Dexedrine, Adderall) alkalmaznak,
amelyek úgy hatnak, hogy növelik a fontos agyi struktúrák
dopaminaktivitását.19 Az ADHD-sek és az addiktak személyiségjegyei
lényegében egyformák: szegényes önszabályozás, csökkent
impulzuskontroll és differenciálódás, továbbá mindkét kórképben szenvedő
pácienseknek állandóan szükségük van olyan dolgokra, amelyek elterelik a
figyelmüket a zavaró belső állapotokról. Az elterelés lehet belső -
szándékosan nem figyelnek rá -, vagy külső - különféle tevékenységek,
drogok és így tovább.
Az ADHD-sek eleve hajlamosak az Öngyógyszerezésre, aminek két
fontos vonatkozása van. Először is: rendkívül fon
 Egy közeli kapcsolat: a figyelem hiányos...

587

tos, hogy minél hamarabb, még a gyermekkorban felismerjük, és

elkezdjük kezelni a kórképet. A Szétfoszlott elmékben is hangsúlyoztam a
korai terápia fontosságát, de azt is, hogy nem csak gyógyszerekre van
szükség. Az ADHD nem egy - genetikai vagy akármilyen - betegség,
hanem fejlődési probléma. Ennek megfelelően nem az a döntő, hogyan
uraljuk a tüneteket, hanem az, hogy miként segítjük elő a gyermek helyes
fejlődését. A kérdéskört részletesen tárgyaltam a Szétfoszlott elmékben,
ezért szükségtelen ismétlésbe bocsátkoznom. Ugyanakkor sajnálatosnak
tartom, hogy az ADHD-s gyermekek többségét csak gyógyszerezik. A
farmakológiai terápiának megvan a pontos helye a felnőttek és gyermekek
kezelésében is, de - különösen az utóbbiaknál - nem ez az első választandó
eszköz, és a használata mindenképpen nagy körültekintést igényel.
Mindazonáltal a vizsgálatokból egyértelműen kitűnik, hogy jobban ki
vannak téve az addikció kockázatának azok a gyermekek, akik nem
részesülnek kezelésben, mint azok, akik stimulánsokat kapnak.20 Ez
egyébként is természetes, hiszen bizonyos fokig minden kémiai szer iránti
addikció kísérlet az öngyógyításra. Egy közlemény szerint a metamfetamint
(kristálymetet) használó 10-15 év közötti kamaszok 32 százaléka azért nyúl
ehhez a szerhez, mert nyugtató hatásúnak érzik.21 Még a patkányoknál is
megfigyelték, hogy általában a legaktívabbak hajlamosak a stimulánsok
önadagolására.22
Másodszor: amikor bármilyen addikciót kezelünk, nagyon fontos,
hogy kiderítsük, nincs-e a háttérben kezeletlen ADHD. Személyes
tapasztalataimból és a Downtown Eastside-on általam kezelt több száz
ADHD-s beteg példájából tudom, hogy az ADHD terápiája sokat segít az
addikcióval kapcsolatos problémákon. Ez egyébként fordítva is igaz, azaz
ha valaki egy ADHD-s páciensét kúrálja, érdemes odafigyelnie az illető
függőségeire is. Lehetetlen hatékonyan kezelni az ADHD-t,
 588

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

ha figyelmen kívül hagyjuk azokat az addikciókat, amelyek

következtében a tünetek fellángolhatnak. Ez a kémiai szerek függőire
ugyanúgy igaz, mint a számos viselkedési addikcióra, amelyekből a
kultúránk bőséges kínálattal rendelkezik, sőt, amelyeket dicsfénnyel
övez. j
 III.

Az addikció megelőzése
Néhány szó a megelőzésről, amely gyakran párosul az
ártalomcsökkentéssel, a kezeléssel és a jogérvényesítéssel - utóbbi a
függőségekkel kapcsolatos társadalmi álláspont négy pillérének az egyike.
A gyakorlatban csak egyetlen pillér - a legkevésbé hasznos jogérvényesítés
- részesül feltétel nélküli állami támogatásban.
A különböző szerek iránti addikció prevenciójának már a bölcsőben el
kellene kezdődnie, sőt előbb is, hiszen a társadalom szempontjából is az a
legfontosabb, ahogyan egy gyermek fejlődik. Sokkal jobban kellene
támogatni a terhes asszonyokat. A terhesgondozáson nemcsak vér-,
ultrahang- és egyéb vizsgálatokat kellene rendszeresen elvégezni, hanem a
kismamákat érő stresszre is hangsúlyozottan oda kellene figyelni. Minden
lehetséges erőforrást mozgósítani kellene annak érdekében, hogy -
amennyire csak lehet - érzelmileg, fizikailag és gazdaságilag is
stresszmentessé tegyük az életüket. A munkáltatóknak és a kormányoknak
fel kellene ismerniük a terhesség, a szülés, valamint az azt követő évek
kivételes fontosságát a magzat, illetve a gyermek fejlődése és majdani jóléte
szempontjából. Minden - pszichológiai, kulturális és gazdasági -
szempontból is ez lenne a leginkább költséghatékony megközelítés, mert a
stabil közösségekben, megfelelő
 590

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

érzelmi körülmények között fejlődő gyermekeknek később nem lesz

szükségük arra, hogy addiktak legyenek.
Családorvosként gyakran magyaráztam el, vagy írtam meg levélben
kismama pácienseimnek, hogy miért lenne jó, ha néhány hónappal tovább
tudnának otthon maradni a babájukkal, és tovább tudnák szoptatni a
csemetéjüket. A társadalom annyira közömbös ezzel a természetes,
fiziológiai és érzelmi szempontból is fontos szülői tevékenységgel
kapcsolatban, hogy az orvostársadalomnak határozottan fel kell lépnie az
érdekében. Nem szabad arra kényszeríteni a szülőket - az apákat sem -,
hogy gyorsan térjenek vissza a munkába, hanem éppenséggel költséget nem
kímélve inkább arra kellene buzdítani őket, hogy maradjanak otthon a
gyermekkel, ameddig csak lehet. A társadalom anyagilag is nagyon jól
járna, a humán előnyökről már nem is beszélve. Ha mégis elkerülhetetlen,
hogy a gyermekekre napközben a bölcsődékben vigyázzanak, akkor azokat
úgy kell kialakítani, és ezekben az intézményekben olyan képzett
személyzetet kell alkalmazni, hogy a gyermekek megfelelő fizikai és
érzelmi gondozása is megoldható legyen. Természetesen ugyanezt ki kell
terjeszteni az óvodákra és iskolákra is.
A kockázatnak kitett családok esetében nagyon fontos a korai
beavatkozás esélye, ami megvalósítható a szociális gondozók rendszeres
látogatásával. Az ilyen programokat széles körben elérhetővé kell tenni,
lehetőleg minden nehéz sorsú család számára.
A felvilágosításban a legtöbb kormányzat láthatóan azt tartja
fontosnak, hogy tájékoztassa az embereket - elsősorban a fiatalokat - arról,
hogy a drogok rosszat tesznek velük. Ez dicséretes hozzáállás, csak az a baj
vele, hogy ezzel a módszerrel édeskeveset lehet elérni. A legnagyobb
kockázatnak kitett gyerekek nem nyitottak az efféle üzenetekre, vagy ha
mégis meghallják őket,
 AZ ADDIKCIÓ MEGELŐZÉSE

591

akkor sem képesek rá, hogy magukévá tegyék őket. Nagyon fontos az
intellektuális képzés, de ezen a területen nem versenyezhet az emocionális
és pszichológiai motivációval. Ez sok felnőttre is igaz, de a gyermekekre
hatványozottan az.
A felnőttek által bántalmazott vagy a felnőttektől más ok miatt
elidegenedett gyerekek nem látnak a náluk idősebbekben követendő
szerepmodellt vagy hiteles információforrást, ezért nem is fogadják meg a
tanácsaikat. Ugyanakkor éppen ezeket a fiatalokat fenyegetik legjobban az
addikciók. Ugyanazzal a problémával kerülünk szembe, mint a gyerekkori
verekedéseknél: a bántalmazó és az áldozat szerepének a dinamikája
mélyen beépül a gyerekek pszichéjébe. Ez az oka annak, hogy a morális
prédikációk, sőt most már a fiatalkori erőszak ellen irányuló kampányok is
alkalmatlanok a fiatalok növekvő agressziójának a megfékezésére. A
különböző viselkedési formák megelőzésére indított programok csak akkor
lehetnek sikeresek, ha az adott viselkedés pszichológiai motivációját veszik
célba.
Ha az iskolák és a nevelőintézetek hatékony drogmegelő- ző-képzést
akarnak megvalósítani, akkor először is ki kell építeniük azt a támogató
jellegű viszonyt a diákok és a tanárok között, amelyben a gyermekek érzik,
hogy megértik, elfogadják, és tisztelik őket. Csak ilyen közegben lehet
hatékonyan kommunikálni, és csak ilyen légkörben alakulhat ki a diákok
részéről az a bizalom, amelynek megléte elengedhetetlenül fontos a
problémák megoldásához.
A fiatalok sorsáért aggódó összes felnőttnek szem előtt kell tartania,
hogy csak az egészséges, nevelő hatású környezetben és kapcsolatokban
lehet megelőzni, hogy a gyerekek később elvesszenek a világban - hogy
elveszítsék az orientációjukat*, és gyorsan belesüllyedjenek a drogok
poklába23.

* Lásd a 23. fejezetet.

 IV.

A tizenkét lépés
Jómagam nem vettem részt semmilyen tizenkét lépéses programban,
de értékesnek tartom ezeket a kezdeményezéseket, és készséggel
elismerem, hogy sok embernek segítenek elérni a józanságot - vagy
legalább az absztinenciát. A harminckettedik fejezetben azt írtam, hogy az
absztinencia valamilyen szer vagy viselkedés tudatos kerülése. A józanság
olyan állapot, amelyben nem valamilyen számunkra ártalmas dolog
kerülésére koncentrálunk, hanem arra, hogy pozitív értékek és szándékok
által vezérelt életet éljünk. A jelen pillanatokat úgy éljük meg, hogy nem
kínoznak a múlt szellemei vagy a félelem a jövőtől.
Ebben az összefoglalóban azokat a lépéseket sorolom fel, amelyek az
Anonim Alkoholisták Nagykönyvében találhatók, mivel ezek adják minden
más tizenkét lépéses program alapját is.

1. ) Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal [a

kábítószerrel, a szerencsejátékkal, az evéssel és így tovább]
szemben - hogy életünk irányíthatatlanná vált.
Az első lépésben elismerjük az addikciós folyamat negatív hatását az
életünkre, és ez lényegében győzelem a tagadásra hajlamos emberi
gyarlóság felett. Beismerjük, hogy az eddigi legjobb szándékú
próbálkozásaink és módszereink csődöt mondtak, nem szabadítottak-meg
minket a függőségtől,
 ATIZENKÉT LÉPÉS
593

amely teljes mértékben beleivódott az agyunkba, az érzelmeinkbe és a

viselkedésünkbe.

2. ) Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy egy nálunk

hatalmasabb Erő helyreállíthatja lelki egészségünket.
A „hatalmasabb Erőre” vonatkozó gondolataimat a harmincnegyedik
fejezetben írtam le. A 2. lépés nem feltétlenül valamilyen istenségbe vetett
hit. Inkább arról van szó, hogy a magasabb igazságot tartjuk szem előtt az
ego közvetlen vágyai és rettegése helyett.

3. ) Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket - a saját

felfogásunk szerinti - Isten gondviselésére bízzuk.
 Az „isten” szó sokak számára vallásos jelentést hordoz. Mások
számára az abba az univerzális igazságba és azokba a magasabb értékekbe
vetett bizalomnak a kifejezése, ami az emberek lelkében lakozik, de a
félelemmel eltelt, mohó és a szorongó múlt által kondicionált ego
elnyomásban tartja.

4. ) Mélyreható és bátor erkölcsi leltárt készítünk magunkról.Ebben

a lépésben nem arról van szó, hogy saját magunkat hibáztatjuk, hanem
arról, hogy felkészülünk a tisztaság állapotára és a józan életre. A
tudatosságot keressük, hogy fel tudjuk mérni, mikor árultuk el magunkat és
másokat. Nem akarunk magunkban bűntudatot ébreszteni, hanem az a cél,
hogy a múlt terhei ne nehezedjenek ránk a jelenben, és ezzel megnyíljon a
jövőbe vezető tiszta ösvény.

5. ) Beismertük Istennek, magunknak és embertársainknak

hibáink valódi természetét.
Miközben teljes mértékben együtt érzőek vagyunk saját magunkkal,
beismerjük azt, amit a 4. lépésben találtunk. Az
 594
A SÓVÁRGÁS DÉMONA

információ feltárása - saját magunk számára [napló formájá-

ban] és más embereknek is - konkrét realitássá teszi a morális
önkeresést. A tetteink iránti szégyent a felelősségérzet váltja
fel, és a tehetetlenség helyett erőre teszünk szert.

6. ) Teljességgel készen álltunk arra, hogy Isten megszabadít-

son bennünket jellembeli hiányosságainktól.
Belátjuk, hogy hibáink és tökéletlenségeink nem a valódi ön-
magunkat reprezentálják, és vállaljuk, hogy a jövőben nem
engedünk az ezek elkövetésére irányuló késztetéseknek - mi-
vel ilyenek biztosan lesznek. Az ehhez szükséges támogatást
a „hatalmasabb Erőből” merítjük, bármilyen módon is értel-
mezzük.

7. ) Alázatosan kértük Őt fogyatékosságaink felszámolására.

A fogyatékosságaink azok a dolgok, amiknek szűkében va-
gyunk, és az a bennünk rejlő potenciál is ide tartozik, amely-
nek nem vagyunk a tudatában. Lemondunk a függő viselkedés
rövid távú örömeiről, és azt a mérhetetlen gazdagságot vá-
lasztjuk, ami valójában saját magunk vagyunk. A megsem-
misülés érzését a büszkeség váltja fel, a kétségbeesést pedig
az ego nagyszerűségének átélése.

8. ) Számba vettük mindazokat, akiknek valaha kárára voltunk,

és készek vagyunk mindnyájuknak jóvátételt nyújtani.
Felkészültünk rá, hogy vállaljuk a felelősséget az életünk so-
rán mások ellen tevőlegesen vagy hanyagságból elkövetett
bűneinkért. Nem szégyenből tesszük, hanem azért, mert el-
kötelezzük magunkat saját fejlődésünk és mások lelki békéje
iránt.

4?
 A TIZENKÉT LÉPÉS

595

9. ) Közvetlen jóvátételt nyújtottunk mindazoknak, akiknek

tudtunk, kivéve ha ez nekik vagy másoknak sérelmes lett
volna.
A 9. lépés kulcsa a 8. lépésben szereplő „készek vagyunk” kijelentés.
A 9. lépés nem rólunk szól, hanem másokról. Nem az a célja, hogy mi
érezzük jól magunkat, vagy hogy jó színben tűnjünk fel, hanem az, hogy ha
lehet, törlesszünk valamit. Ez a lépés abban segít, hogy néhány emberrel -
akiket megsértettünk - felelősségteljesen és megértőén tudjunk
kommunikálni. Másokat a tiszteletben tartásuk mellett nem háborgatunk
attól függően, hogy milyenek a körülményeik, és mit éreznek - és azt is
elfogadjuk, ha ők továbbra is hibáztatnak minket. Ezt a lépést nem
motiválja és nem is gátolja az amiatt érzett félelem, hogy mások milyennek
látnak minket.

10. ) Folytattuk az önvizsgálatot, és amikor hibásnak találtuk

magunkat, haladéktalanul beismertük.
Kimondatlanul is a 4. lépés folyamatos gyakorlásáról van szó.
Emberek vagyunk, ezért nem lehet minden cselekedetünk és interakciónk
teljesen jámbor vagy másoknak is tetsző. Hibákat bármikor elkövethetünk,
ezért a továbbiakban sem mondunk le az erkölcsi önleltárról.

11. ) Igyekeztünk ima és elmélkedés révén tudatos kapcsola

tunkat - a saját felfogásunk szerinti - Istennel fejleszteni,
csupán azt kérve, hogy velünk kapcsolatos akaratát felismerjük, és
erőt, hogy azt kivitelezhessük.
All. lépés nem megalázkodás vagy behódolás, hanem a szabadság felé
nyíló út. Az emberi élet - szerintem - négy pilléren nyugszik: a fizikai
egészségen, az érzelmi teljességen, az intellektuális tudatosságon és a lélek
szabadságán. Az utóbbira nincs recept. Buddha szerint saját lámpásunknak
kell
 596

A SÓVÁRGÁS DÉMONA

lennünk. A lélek szabadságához vezető gyakorlatok közül a spirituális

olvasmányok, a szemlélődő elmélkedés és a tudatos meditáció azok a
tevékenységek, amelyek az én esetemben kitárták az elmémben a kapukat.
Az imákban eddig nem találtam meg ugyanezt, bár mostanában észrevettem
magamon, hogy ezek is egyre jobban vonzanak. Ha imádkozunk, azt nem
egoista módon, jutalmakért és előnyökért tesszük, hanem azért, hogy legyen
kitartásunk a „hatalmasabb Erő” követéséhez.

12. ) E lépések eredményeként lelki ébredést tapasztaltunk,

igyekeztünk ezt az üzenetet más alkoholistáknak továbbadni, és
ezeket az elveket életünk minden megnyilvánulásában gyakorolni.
Az üzenet továbbítása azt jelenti, hogy mások számára is
nyilvánvalóvá tesszük saját életünk teljességét, igazságát, józanságát és az
empátiánkat. Ez történhet azért is, hogy másoknak - például a személyes
példánkkal - segítséget nyújtsunk, de nem jelenti azt, hogy az illetőt
beszervezzük valamilyen programba, csoportba, vagy megpróbáljuk
megtéríteni a saját vallásunkra. Kéretlenül nem állhatunk neki nagy hangon
tanácsokat osztogatni. „Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek!”

--SÖ8Mi"—‘
 Jegyzetek
A pokolba tartó vonat
1 Elliot Leyton:Death on the Pig Farm: Take one. (Halál a
sertésfarmon: az első támadás.); Stevie Cameron:The Pickton Fiié(A
Pick- ton-akta) című írásának áttekintése.The Globe and Mail, (2007.
június 16.) D3.
2 Anne Applebaum:A Gulag története. Ford. Tömöri Gábor, N. Kiss
Zsuzsa. Budapest, 2005, Európa.
3 Lorna Crozier - Patrick Lane szerk.:Addicted: Notes from the Belly

ofthe Beast. (Szenvedélybetegnek lenni. Feljegyzések a fenevad

gyomrából.) Vancouver, 2001, Greystone Books, 166.
4 V.J.Felitti: „Adverse Childhood Experiences and Their Relation-
ship to Aduit Health, Well-being, and Social Functioning.” (Káros
gyermekkori hatások és viszonyuk a felnőttkori egészséghez, jóléthez,
illetve szociális működéshez című előadás.) Healthy Fu- ture
Conference. Red Deer, Alberta, 2007. május 24.
5 J. Panksepp: Social Support and Pain: How Does the Brain Feel the

Ache of a Broken Heart? (Társadalmi támogatás és fájdalom. Hogyan

érzi az agy a „megszakadt szív” fájdalmát?)Journal of Cancer Pain
and Symptom Palliation, I (2005.) 1. sz. 29-65.
6 N. I. Eisenberger: Does Rejection Húrt? An FMRI Study of Social
Exclusion. (Fáj-e az elutasítás? A társadalmi kitaszítottság
funkcionális MRl-vizsgálata.)Science, (2003. október 10.), 290-292.
7 R. Shanta et al.: Childhood Abuse, Neglect and Household Dys-
function and the Risk of Illicit Drug Use: The Adverse Childhood
Experiences Study. (Gyermekkori bántalmazás, elhanyagoltság,
 Table of Contents
A szerző megjegyzései 7
Előszó 15
Éhes szellemek: a függőségek birodalma 19
Csak ez az egy otthona volt 27
A drogok halálos szorítása 54
Doki, nem hiszi el, milyen életem volt! 86
Angéla nagyapja 99
Terhességi napló 105
Beethoven szülőszobája 121
Fénynek pedig lennie kell! 138
Hatalmába keríti, hogy megismerje 159
Tizenkét lépéses napló: 2006. április 5. 180
Az agy megváltozott állapota 210
Puha, meleg ölelés a tűtől 221
A kisgyerek, akit nem hagytak felnőni 244
Az ő agyuknak esélye sem volt 263
Trauma, stressz és az addikció biológiája 275
Nem a génekben van 293
A felvilágosult drogpolitika körvonalai 419
Az együtt érző kíváncsiság ereje 465
A lelki klíma 480
Négy lépés és még egy 498
A józanság és a külső környezet 512
Utóirat 571
Az addikció megelőzése 589
A tizenkét lépés 592
Jegyzetek 597