Ez a felejthetetlen történet egy nő bátor lázadását írja le

egy olyan országban, ahol a hozzá hasonlókat durván

elhallgattatják.
Sirin Ebadi, aki rendkívüli pályafutása során volt
ügyvéd, író, aktivista és disszidens, következetesen emelte
fel hangját országáért, Iránért, szavait azonban annak
határain jóval túl is meghallották.
Ez a könyv nem csak a Nobel-békedíj nyertesének
pályafutását mutatja be, de magánéletét is feltárja: hitét,
élményeit, vágyait. Megismerhetjük a szegényes teheráni
házban töltött gyermekkorát, azokat az éveket, amikor
Irán legelismertebb női bírója volt, valamint az iszlám
forradalom eszméit. Sirin Ebadi nyíltan felszólal az
elnyomó rendszer ellen, amely megfosztja a nőket
alapvető jogaiktól. Történetét olvasva nem egy titokzatos
lény alakja rajzolódik ki, hanem egy odaadó lányé,
feleségé és anyáé; egy gyakorlatias nőé, aki merényletek
célpontja, mégis elég bátor ahhoz, hogy szembenézzen a
börtönnel, megaláztatással és zaklatással - mindezt egy
jobb jövő reményében.
 SIRIN EBADI
és
AZADEH MOAVENI
Mrs. Irán
A forradalom és a remény emlékirata
 Fordította
Lukács Lászlóné

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2009
 A fordítás alapjául szolgáló mű:
Shirin Ebadi: Iran Awakening
A Memoir of Revolution and Hope

Copyright © 2006 by Shirin Ebadi

All rights reserved
This translation published by arrangement
with Random House,
an imprint of Random House Publishing Group,
a division of Random House, Inc.

Hungarian translation © Lukács Lászlóné, 2009

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009
Nyomtatták Debrecenben.

ISBN 978 963 254 257 7

 Édesanyám
és nővérem, Mina emlékére,
akik mindketten
e könyv írása közben távoztak el.
A szomorúság számomra a legboldogabb idő,
amikor részeg elmém romjaiból egy ragyogó
város emelkedik ki.
Amikor csendben vagyok és nyugodt,
mint az anyaföld,
az üvöltésemet az egész univerzum hallja.

Mevlana Dzsalaleddin Rumi

Esküszöm a délutánra, hogy az ember

kárvallott lesz. Kivéve azokat, akik hisznek,
jótetteket cselekszenek,
és az igazságot és állhatatosságot
kötik egymás lelkére.

Szent Korán 103. szúra

 ELŐSZÓ

2000 őszén, majdnem egy évtizeddel azután, hogy jogi pályára

léptem, és az iráni bíróságon az erőszak áldozatait védtem,
elkövetkezett egész karrierem legszívszaggatóbb tíz napja. Általában
bántalmazott gyerekek, házasságon belüli erőszak áldozatai és politikai
foglyok voltak az ügyfeleim. Rajtuk keresztül nap mint nap
szembesültem az emberi kegyetlenséggel. Ez az ügy azonban teljesen
más veszélyt rejtett magában. A kormány nem sokkal azelőtt ismerte be
bűnrészességét egy előre megfontolt gyilkosságsorozatban, amelyben
több tucat értelmiségit öltek meg a kilencvenes évek végén. Egyeseket
ügyeik intézése közben fojtottak meg, másokat az otthonukban vertek
halálra. Én két áldozat családját képviseltem, és már alig vártam, hogy
elolvashassam a bírósági nyomozás aktáit.
A bíró mindössze tíz napot adott az áldozatok ügyvédeinek a
dokumentumok elolvasására. Az a néhány nap állt rendelkezésünkre
csupán, hogy hozzáférjünk a nyomozási anyaghoz, és bizonyítékot
találjunk, amelyre felépíthetjük az ügyet. A nyomozás összevisszasága,
az állam szerepének eltussolására irányuló kísérletek, valamint a fő
gyanúsított börtönbeli öngyilkossága csak még jobban megnehezítette a
dolgunkat, hogy kiderítsük, valójában mi is történt a gyilkosságok
elrendelésétől a végrehajtásukig. A tét nem is lehetett volna ennél
nagyobb. A történelem során most először ismerte el az állam, hogy
meggyilkoltatta ellenségeit, és először kerülhetett sor tárgyalásra, ahol
felelősségre lehetett vonni az elkövetőket. A kormány maga is
elismerte, hogy a titkosszolgálaton belüli lázadó csoport felelős a
gyilkosságokért, az ügy azonban eleddig nem került bíróság elé.
Amikor végül elérkezett az idő, mindannyian feszült várakozással
érkeztünk a bíróság épületéhez.
Miután megláttuk az akták embernagyságú oszlopát, rájöttünk, hogy
mindannyiunknak egyszerre kell olvasnunk a dokumentumokat, emiatt
pedig – egy ember kivételével – nem a megfelelő sorrendben jutunk
majd hozzájuk. A többi áldozat családjait képviselő ügyvédek
tiszteletből megengedték nekem, hogy én kezdhessem az átnézést a
legelején. Szemem sietve futott át az oldalakon, mivel én voltam az
első, aki megpillanthatta a sorokat.
A nap besütött a piszkos ablaküvegen, sugarai túl gyorsan járták be a
termet, miközben mi a kis asztal fölé hajolva olvastunk. A csendet
csupán a papírlapok zörgése és a székem falábának időnkénti koppanása
zavarta meg. Az iratok jelentőségteljes szakaszai, a vádlottak
kihallgatásának átirata szanaszét szórva bújt meg a bürokratikus
szövegek között. Az anyag nagyon lehangoló volt. Brutális
gyilkosságok leírása, és olyan részek, ahol a gyilkos – hangjában
érezhető izgalommal – arról beszél, hogyan döfte a kését valakibe újra
és újra, miközben sötét hódolattal Mohamed próféta lányát dicsőítve azt
kiáltja, „Ja Zahra”. A szomszédos teremben a vádlottak ügyvédei
ültek, és az akták másik részét tanulmányozták. Lehetetlen volt nem
érezni a jelenlétüket, a falon is átsugárzott. Azokat védték, akik Isten
nevében gyilkoltak. Sokan közülük alacsony rangú tisztviselők voltak a
titkosszolgálatnál, akik csak magasabb rangú feletteseik parancsára
hajtották végre a gyilkosságokat.
Délre elfogyott az erőnk, és az egyik ügyvéd kiszólt a folyosón álló
katonának, hogy hozzon nekünk egy kis teát. Amint megérkezett a
tálca, újra a papírok fölé görnyedtünk. Kezembe került egy irat,
amelyen az előzőeknél részletesebb leírás volt, ezért lelassítottam, hogy
jobban odafigyelhessek rá. Egy beszélgetés átiratát láttam, egy
kormányzati miniszter és a halálbrigád egy tagja között. Hirtelen
megpillantottam azt a mondatot, amely még hosszú évekig kísértett
ezután. Azt hittem, nem jól látok. Egy másodpercre behunytam a
szemem, de miután újra feltekintettem, a mondat visszameredt rám a
papírról: „A következő meggyilkolandó személy, Sirin Ebadi.” Én.
Kiszáradt a torkom. Újra és újra elolvastam, míg végül már
összefolytak előttem a betűk. Mellettem ült a másik női ügyvéd,
Parasztu Foruhár, akinek a szüleit az elsők között gyilkolták meg.
Teheráni házukban az éjszaka közepén kegyetlenül megcsonkították,
majd leszúrták őket. Megérintettem a karját, és fejemmel a papír felé
böktem. Kendővel bekötött fejével hozzám hajolt, és a lap tetejéről
kezdte átfutni a sorokat.
– Elolvastad? Elolvastad? – kérdezgettem suttogva. Ezután együtt
olvastunk tovább leendő gyilkosomról, ahogy a titkosszolgálat
vezetőjéhez ment, és engedélyt kért a megölésemre. A ramadán idején a
vezető nem válaszolt a kérésre, csak a böjt letelte után valamikor. Ezek
nem böjtölnek, érveltek a zsoldos katonák; ezek az emberek elhagyták
Istent. Az a meggyőződésük, hogy az értelmiségiek, mint például én is,
már nem hiszünk Istenben. Így igazolják a gyilkosságokat, mintha
vallási kötelességük lenne. Azok szemében, akik az iszlámot
erőszakosan értelmezik, a mi vérünk feláldozható, kiontását Isten is
megengedi.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Újabb adag tea érkezett, még
néhány csésze ízetlen ital, de legalább ébren tartott bennünket.
Megpróbáltam elterelni a gondolataimat azzal, hogy összerendezem a
papírokat az asztalon. A fejem még mindig szédült attól, amit olvastam.
Nem ijedtem meg, tényleg nem, és még csak dühös sem voltam.
Leginkább arra emlékszem, hogy képtelen voltam felfogni az egészet.
Miért gyűlölnek ennyire? – kérdeztem magamtól. – Mit tettem, hogy
ilyen parancsot kértek ellenem? Hogy tettem szert olyan ellenségre, aki
a ramadán végét sem képes kivárni, hogy kionthassa a véremet?
Nem tarthattunk szünetet, hogy ezt megbeszéljük. Nem volt idő
megijedni, sem együttérzően azt suttogni: „Milyen szörnyű, hogy te
vagy a következő a listán!” Nem áldozhattunk fel egyetlen értékes
percet sem az akták elolvasásából. Megittam a teámat, és folytattam az
olvasást, bár az ujjaim szinte lebénultak, és alig tudtam lapozni. Kettő
körül fejeztük be. Csak ekkor mondtam el a többi ügyvédnek, mit
találtam, miközben a bíróság udvarán sétáltunk át. A hír hallatán a
fejüket rázták, és azt suttogták: „Alhamdulillah”, hál’ Istennek; nekem
sikerült megmenekülnöm a haláltól. Nem úgy, mint az áldozatoknak,
akiknek a családját képviseltük.
Kiléptem a teheráni forgalom megnyugtató hangzavarába. A széles
utcákat ekkorra már ellepték a régi, pöfögő autók. Fogtam egy taxit.
Útközben hazafelé kicsit lecsillapított a poros Paykan egyhangú
rázkódása. Amikor hazaértem, besiettem a házba, ledobtam magamról a
ruháimat, és egy órán keresztül álltam a zuhany alatt. Hagytam, hogy a
víz végigcsorogjon a testemen, mintha le tudná mosni az akták
szennyét, amely beleivódott az agyamba és befeketítette a körmeimet is.
Csak azután beszéltem róla a férjemnek, hogy megvacsoráztunk, és a
lányaim lefeküdtek.
– Valami nagyon érdekes dolog történt velem ma – kezdtem.
 1
A TEHERÁNI GYERMEKKOR

Engedékeny nagymamám, aki mindig szeretetteljes, mézédes hangon

beszélt velünk, gyerekekkel, 1953. augusztus 19-én förmedt ránk
először. A lámpással megvilágított nappali egyik árnyékos sarkában
játszottunk, amikor szigorú arckifejezéssel felénk fordult, és csendre
intett. Azon a nyáron történt, mielőtt megkezdtem volna az általános
iskolát. A családunk apám tágas vidéki házában töltötte a nyarat
Hamadán egyik külterületén, Középnyugat-Iránban, errefelé
nevelkedtek a szüleim. Nagymamámnak szintén volt egy birtoka a
közelben, az unokák ott gyűltek össze nyaranta. Bújócskáztunk a
gyümölcsösben, és csak napnyugtakor tértünk haza, hogy a felnőttekkel
együtt a rádió köré telepedjünk. Jól emlékszem arra az estére. Ragacsos
ujjakkal és áfonyafoltos ruhában mentünk haza. A felnőttek komor
hangulatban ültek, és ez alkalommal észre sem vették, milyen
rendetlenül nézünk ki. Körülvették a rádiót, közelebb hajolva hozzá,
mint máskor. Arcuk feszült volt, az előttünk álló datolyával és
pisztáciával teli réz tál érintetlen.
Az elemes rádióban egy recsegő hang bejelentette, hogy négynapi
zavargás után Teheránban államcsínnyel megbuktatták Mohammed
Moszadek miniszterelnököt. Nekünk, gyerekeknek, ez nem mondott
semmit. Kuncogtunk a felnőttek lesütött szemén és komor ábrázatán, és
jobbnak láttuk kiszaladni a fagyos, síri hangulatú szobából.
A sah hívei átvették az országos rádió felett a hatalmat, és
kijelentették, hogy Moszadek bukásával az iráni nép diadalt aratott.
Azon keveseken kívül azonban, akiket felbéreltek az államcsínyre, nem
sokan osztották ezt a véleményt. Hívő és nem hívő iráni számára,
legyen az munkásosztálybeli vagy gazdag, Moszadek jóval többet
jelentett egy népszerű államfőnél. Számukra nagyra becsült,
nacionalista hős volt, olyasvalaki, aki méltó mélységes tiszteletükre.
Vezető, aki alkalmas arra, hogy a több mint kétezer-ötszáz éves
történelmű, nagy társadalmat vezesse. Két évvel korábban, 1951-ben a
miniszterelnök államosította Irán olajiparát. Az államosítás előtt nyugati
olajkonzorciumok kezében volt az irányítás, amelyek hatalmas
mennyiségű olajat termeltek ki az országban, és aztán exportálták. A
szerződések Iránnak csupán a profit egy kis részét hagyták meg.
Moszadek merész intézkedése felbőszítette a nyugati hatalmakat, mivel
számítottak az olajban gazdag Közel-Keletre, ugyanakkor kivívta az
iráni nép örök csodálatát is, akik a függetlenség megtestesítőjét látták
benne. Kicsit hasonlóan, mint ahogy az indiaiak Mahátma Gandhit
tisztelték, amiért felszabadította őket a brit birodalom befolyása alól.
Miután 1951-ben elsöprő többséggel megválasztották, Moszadek nem
csupán nacionalizmusával szerzett magának népszerűséget. Az
embereket lenyűgözte svájci neveltetése, leleményessége, valamint az,
hogy a sajtószabadság megteremtésére törekedett, és gyakran ágyban
fekve intézte a diplomáciai ügyeket. Ravasz, kiemelkedő vezetőt láttak
benne, aki nem csupán a céljaikat testesíti meg, hanem bonyolult
személyiségüket is. Olyan volt, mint ők: ellentmondásokkal teli.
Arisztokrata származású, mégis nagyra törő; világi gondolkodású, aki
képes akár befolyásos papokkal is szövetséget kötni.
Az 1906-os iráni alkotmány megalkotta a modern alkotmányos
királyságot, ám csak jelképes hatalmat adott a monarchia kezébe. 1926
és 1941 között Reza sah uralkodott; a bölcs, teljhatalmú diktátor és
országépítő a nép támogatásával vezette az országot. 1941-ben azonban,
miután a brit és orosz csapatok elfoglalták Iránt, Reza sahot
kényszerítették, hogy fia, Mohammed Reza Pahlavi javára lemondjon a
trónról. A fiatal sah uralkodása politikailag viszonylag nyitottnak volt
mondható, amelyet a szabadabb sajtó jelzett. A hatalom lassan
visszakerült a választott kormány kezébe, a parlament és a kinevezett
miniszterek pedig úgy irányították az ország ügyeit, ahogy az
alkotmány előírta. Moszadek rövid miniszterelnöksége alatt a sah
csupán névleges hatalommal rendelkezett, egészen az 1953-as
államcsínyig. Az iráni népet ténylegesen a választott képviselők
kormányozták.
 1951-ben a miniszterelnök mellett a nem kedvelt harminckét éves
sah, egy perzsa-kozák katonatiszttől származó, népszerűtlen dinasztia
örököse, tapasztalatlannak és gyengének látszott. Aggódva figyelte
Moszadek felemelkedését. Miközben a miniszterelnököt egyre nagyobb
tömegek támogatták, saját gyengesége egyre inkább kitűnt. Tudta, hogy
népszerűtlen uralkodó, akit csupán tábornokai, az Amerikai Egyesült
Államok és Nagy-Britannia támogat. A két nyugati nagyhatalmat
felbőszítette Moszadek olajipari államosítása, ám 1953-ig vártak a
válasszal. Ekkor úgy érezték, megfelelőek a körülmények a
megbuktatására. Kermit Roosevelt, Teddy Roosevelt unokája elutazott
Teheránba, hogy megnyugtassa az ideges sahot, és megszervezze az
államcsínyt. Legalább egymillió dollár állt a rendelkezésére. Teherán
déli szegénynegyedeiben lefizette a tömegeket, hogy tiltakozó
felvonulást szervezzenek, megvesztegetett lapkiadókat, hogy hamis
cikkeket jelentessenek meg, amelyek Moszadek ellen hangolják az
embereket. Röpke négy nap múlva a betegeskedő, de még sokak által
csodált miniszterelnök egy pincében bujkált, a haszonleső fiatal sah
pedig magához ragadta a hatalmat. Találóan így köszönte meg Kermit
Rooseveltnek: „A trónomat Istennek, a népemnek, a hadseregnek és
önnek köszönhetem.” Mélységesen megalázó pillanat volt ez az
irániaknak, akik döbbenten figyelték, hogy az Egyesült Államok úgy
avatkozik be a belpolitikájukba, mintha országuk csupán egy játékszer
lenne, amelynek vezetőjét az amerikai elnök és a CIA tanácsadói
kényük-kedvük szerint nevezik ki vagy távolítják el.
A sah katonai tárgyalást rendelt el Moszadeknek. Az újságok
címlapon hozták a bukott miniszterelnök fényképeit, ahogy belép a
zsúfolásig megtelt tárgyalóterembe. Sovány alakja és sasszerű
arcvonásai még szembetűnőbbek voltak, mint valaha. A bíró halálra
ítélte, de kijelentette, hogy a sah könyörületességének köszönhetően
büntetését lecsökkenti három év börtönre. Az alatt a három év alatt
Moszadek egy Teherán központjában álló börtönben sínylődött, azt
követően pedig visszatért szülőfalujába, Ahmadábádba, és hátralévő
éveit azzal töltötte, hogy elkeseredett, de még mindig hűséges híveinek
leveleire válaszolt. Évekkel később néhány ilyen levele már Irán
legfőbb ellenzéki vezetőinek irodáit díszítette, a falon bekeretezve.
Azokéban, akik egy negyedszázad múlva az 1979-es forradalom idején
letaszítják a sahot a trónról.

Tizenkét évvel az államcsíny előtt, amely törést okozott mind Irán

történelmében, mind az emberek életében, a szüleim megismerkedtek,
és a kornak megfelelő szokások szerint összeházasodtak. A
hagyományos udvarlási rituáléval, a hasztegarival kezdődött a
kapcsolatuk. 1945-ben egy ragyogó tavaszi délután, miközben hűs
hegyi szellő fújdogált Hamadán ősi városában, apám megjelent anyám
házánál, hogy megkérje a kezét. Távoli rokonok voltak, hónapokkal
azelőtt egy másodunokatestvér házában már találkoztak. A család
apámat a vendégek számára fenntartott nappaliban fogadta, anyám teát
és sirinit szolgált fel, (ez azt jelenti, „édesség”, és ugyanabból a szóból
származik, mint a nevem). Titkon apám szép arcát figyelte, miközben a
hónapok óta erre az alkalomra gyakorolt, kecses mozdulatokkal
kitöltötte a kardamon ízesítésű teát. Apám azonnal beleszeretett. A mai
napig nem láttam férfit úgy csodálni egy nőt, ahogy apám rajongott
anyámért. Hosszú életük során apám tiszteletteljesen Minu hánumnak
hívta, a hölgyet jelölő hivatalos perzsa szót a neve mögé téve, mintha
attól félne, hogy a bizalmaskodás csökkenti a tiszteletét. Anyám
egyszerűen csak Muhammad-Ali Hánnak nevezte.
Mielőtt anyám férjhez ment, arról álmodozott, hogy egyetemre megy
és orvos lesz. A hasztegari napján azonban a család kerek perec
elvetette a gondolatot, neki még beleszólást sem engedtek a döntésbe.
Amikor kamaszodni kezdett, senkinek sem kerülte el a figyelmét,
milyen lenyűgöző szépséggé serdült. Ha egy nemzedékkel hamarabb
született volna, amikor a nők még nem járhattak egyetemre, ragyogóan
szép bőre és karcsú alakja előnyt jelentett volna az egyetlen területen,
ahol versenybe szállhatott volna: a férjhez menésben. Egy fiatal lányt
azonban, aki az 1920-as években született, amikor a patriarchátus lassan
kezdte erejét veszíteni az iráni társadalom felett, és néhány nő
bejuthatott az egyetemre, a szépség – a házasságot kivéve minden más
téren – csak hátráltathatta.
Nem viselt kendőt, mivel a családja nem volt olyan konzervatív,
hogy ragaszkodjon a nők hajának eltakarásához. Annak azonban tanúja
volt, amikor a magát 1926-ban királlyá koronáztató Reza sah a
modernizációs folyamat részeként betiltotta a hidzsáb (az arcot eltakaró
kendő) viselését. Nehéz feladat volt egyik napról a másikra egy
falvakból és parasztokból álló hatalmas országot vasúthálózattal és jogi
törvénykönyvvel rendelkező, központosított nemzetté átalakítani. Reza
sah tudta, hogy ehhez szüksége lesz a nőkre is, ezért támogatta az
emancipációt: elsőként a hagyomány igájának jelképét, a fejet borító
kendő viselését törölte el. Nem ő volt az első és nem is az utolsó iráni
uralkodó, aki politikai törekvéseit – világi modernizációt, valamint a
klérus hatalmának visszaszorítását – a nőkre alapozva kívánta
megvalósítani.
A körülmények és a korszak összeesküdött anyám ellen, így nem
tanulhatott tovább, de legalább olyan férfihoz ment feleségül, aki az
adott korban a lehető legkevésbé volt patriarchális. Apám nyugodt
természetű lévén mindig fegyelmezetten uralta a haragját, sohasem
lehetett felbőszíteni annyira, hogy felemelje a hangját. Amikor feldúlt
vagy bosszús volt, hátra tett kézzel járkált fel-alá a házban, vagy pontos
mozdulatokkal szivart sodort. Óvatosan kivette a dohányt egy
ezüstdobozkából, és a feladatra összpontosítva próbálta lecsillapítani a
gondolatait. Csak akkor emelte fel a fejét, amikor már teljesen
lehiggadt.
Gazdag családból származott. Apja fölbirtokos volt, a hadseregben
ezredesként szolgált a Kádzsár-dinasztia uralkodása végén. Ez a
dinasztia előzte meg Reza sah családját a trónon. Nagyapám
beleszeretett egy Kádzsár-hercegnőbe, feleségül vette, de az asszony
nem tudott neki gyereket szülni. Sokévnyi próbálkozás után végül
engedett a fivérei unszolásának, és a felesége beleegyezésével elvette
Sáhrbánit. Ezután született meg apám és nagybátyám. Amikor apám
hétéves lett, nagyapám meghalt, és Sáhrbáni magára maradt a két
gyerekkel. A rokonok sokáig marakodtak az örökségen, s végül a
megözvegyült Sáhrbánit megfosztották nagyapám szinte minden
tulajdonától és vagyonától. Az asszony felháborodott ezen, és úgy
döntött, hogy visszavág. Elutazott Komba, Irán legszentebb városába,
ahol az ország legtöbb papneveldéje található. Azt remélte, talál majd
olyan papot, aki a segítségére lesz. Így végül sikerült megtartania két
fiát, és annyi vagyont, hogy a család alapvető szükségleteit ki tudta
elégíteni. Abban az időben a nők még nem voltak tisztában a jogaikkal,
csupán ösztönösen érezték, mi a jó és mi a rossz. Eszükbe sem jutott,
hogy sérelmeik orvoslására jogi eljárást kezdeményezzenek, inkább a
társadalom befolyásos vezetőihez fordultak, akik a nevükben
intézkedtek. A vezetők általában papok voltak, akik kis és nagy
igazságtalanságok ellen egyaránt harcoltak.

1947. június 21-én születtem. Egy évvel később elhagytuk

Hamadánt, és Teheránba költöztünk. Gyerekkori emlékeim fővárosi
otthonunk köré csoportosulnak. A Sah utcában laktunk (az iszlám
forradalom után új nevet kapott, mint a legtöbb utca). A ház
meglehetősen nagy volt. A kétemeletes, szobákkal teli épület valóságos
játszótér volt a testvéreimnek és nekem. A hagyományos iráni házak
mintájára épült, rózsákkal és liliomokkal teli központi kert köré.
Középen volt egy kis tó, melyben ezüstös halak úszkáltak. Nyáron az
ágyunkat kivitték az udvarra, és a szabad ég alatt aludtunk. A levegőt
betöltötte a virágok bódító illata, az éjszaka csöndjét csak
tücsökciripelés zavarta meg. Anyám a személyzet segítségével
makulátlanul rendben tartotta a házat. Bármiféle kis rendetlenség
zavarta. Apám hamadáni földművesei közül többen kérték, hadd
dolgozzanak a teheráni házunkban. Anyám minden szolgának adott
feladatot. Az egyik bevásárolt, a másik főzött, a harmadik takarított, a
negyedik pedig teát és ételt szolgált fel a vendégeknek.
Anyám úgy tűnt, valóban szereti apámat, annak ellenére, hogy a
szülei választották ki a számára, és le kellett mondania miatta az
egyetemről. A nap végén türelmetlenül várta felcsendülő mély hangját,
mely végigzengett az udvaron. Az esküvő után azonban rendkívül
nyugtalan természetű lett. Ha öt percet késtünk, ő már az utcán várt,
attól rettegve, hogy esetleg elraboltak, vagy elütött minket egy autó. Az
idegesség az egészségén is megmutatkozott, gyakran betegeskedett. Az
orvosok képtelenek voltak meggyógyítani és megfejteni állandó
aggódásának forrását. Nem volt rá semmilyen kézenfekvő ok. Minden
tekintetben irigylésre méltóan szerencsés volt. Viszonylag jó társadalmi
és anyagi helyzetben élt eszményi, szerető férjével, engedelmes,
egészséges gyerekeivel. A legtöbb iráni nőt ez elégedettséggel töltött
volna el, én azonban egy napra sem emlékszem, amikor igazán
boldognak tűnt volna.
Ahogy cseperedtem, anyámat mindig szépen kicsinosítva láttam,
némán mosolygott, miközben makulátlan házunk egyik legsötétebb
sarkában ült és kötögetett, ám a nyugtalanság még mindig ott tombolt
benne. Szervezete egyik betegség után a másikkal tiltakozott ez ellen.
Folyamatosan rosszul volt. Ahogy figyelte egyre romló egészségét,
mindinkább nőtt a nyugtalansága is. Egy ideig asztmától szenvedett, fel-
alá járkált a házban, és arra panaszkodott, hogy majd megfullad.
Tizennégy éves voltam, amikor a nővérem férjhez ment, visszaköltözött
Hamadánba, így én maradtam legidősebb gyermekként otthon. Anyám
rossz egészségi állapota mindent beárnyékolt. Állandóan attól féltem,
hogy meghal. Sokszor feküdtem ébren éjszakánként, a
szúnyogfüggönyön át a plafont bámulva, és azon tépelődtem, mi lesz a
kisebb testvéreimmel, ha anyám meghal. Minden éjjel Istenhez
könyörögtem, hogy legalább addig hagyja életben, amíg a testvéreim
felnőnek. Fiatal eszemmel azt hittem, ha itt hagy minket, abba kell
hagynom az iskolát, hogy átvegyem a munkáját otthon.
Abban az évben egyszer felmentem a padlásra, hogy némán
fohászkodjak Istenhez. – Kérlek, tartsd életben anyámat, hogy
befejezhessem az iskolát! – esedeztem. Hirtelen egy leírhatatlan érzés
kerített hatalmába. A hasamból indult és az ujjaim hegyéig terjedt. Úgy
éreztem, mintha Isten válaszolt volna nekem. A szomorúságom egy
csapásra eltűnt, és valami furcsa boldogság töltötte be a szívemet. Azóta
Istenbe vetett hitem megrendíthetetlen. Azelőtt gépiesen mondtam az
imákat, mert arra tanítottak, hogy imádkozni kell. Csakúgy, mint arra,
hogy lefekvés előtt arcot kell mosni. Ez után a padláson történt pillanat
után viszont igaz hittel fordultam Isten felé. Nagyon nehéz leírni, mikor
ébred fel egy emberben a hit, mint ahogy a szerelem érzését sem lehet
megmagyarázni annak, aki még sosem élte át. A padláson történt
esetem egy perzsa verssorra emlékeztet. „Ó, te, megsebzett, a szerelem
rád talál, nem lehet megtanulni.”
Egész gyermekkorom alatt – mint ahogy minden gyerek, akinek a
családja az egyetlen világ, amit ismer – sosem tűnt fel, hogy a mi
életünk különleges. Nem érzékeltem kivételesnek, hogy a szüleim
minket, lányokat, pontosan úgy kezelnek, mint az öcsémet. Teljesen
természetesnek tűnt. Azt gondoltam, minden családban így szokás.
Pedig egyáltalán nem ez a helyzet. A legtöbb iráni családban a
fiúgyermekekkel kivételesen bánnak. Egy sereg nagynéni és női rokon
kényezteti, amitől úgy érezhetik, hogy körülöttük forog a világ.
Engedetlenségüket elnézik, vagy meg is dicsérik, és mindig azt főzik,
amit szeretnek. Ahogy a gyerekek cseperednek, egy fiú kiváltságainak
köre egyre szélesedik – először csak szaladgálhat a szomszédban,
később bárkivel barátkozhat –, a lányoké viszont fokozatosan csökken,
mert így biztosítják, hogy tisztességes és jól nevelt, vagyis nádzsib
maradjon. Az iráni kultúrában természetes, hogy az apa jobban szereti a
fiúgyermekeit. A fiú a család jövőjének záloga, az iránta tanúsított
szeretet pedig befektetés.
A mi házunkban a szüleink figyelme, szeretete és szigora egyenlően
oszlott meg közöttünk. Soha nem éreztem, hogy apám máshogy bánna
Dzsafarral, csak azért mert ő az egyetlen fiú, vagy hogy Dzsafar
különlegesebb lenne, mint én. Az általános iskola befejezéséig
mindkettőnknek meg kellett mondania, hová megyünk, mikor jövünk,
aztán az ígért időre hazaérkezni. Csak középiskolás koromban
mehettem el először moziba vagy buliba a barátaimmal, de ugyanezek a
szabályok az öcsémre is vonatkoztak.
Apám egyenlő bánásmódja olykor zavarba ejtette a személyzetet. A
szolgák a jövendőbeli főnöküket látták az öcsémben, és elvárták tőle,
hogy fiatal korától kezdve gyakorolja hatalmát a másik nem fölött. Az ő
neveltetésük természetesen azt sugallta nekik, hogy a fiúk különleges
szabadságot és függetlenséget érdemelnek, hogy felkészítse őket arra a
hatalomra, amelyet majd felnőtt korukban gyakorolnak. Mivel öt évvel
idősebb voltam Dzsafarnál, rendszerint én nyertem, ha
összeverekedtünk. A szüleim sosem büntettek vagy szidtak meg emiatt,
inkább óvatos módon közvetítettek kettőnk között, mintha felnőtteket
próbálnának kibékíteni. A személyzet panaszkodott, felháborította őket,
hogy a társadalmi rendet így megsértik.
– Miért engedi, hogy egy lány megüsse Dzsafar Hánt? – kérdezték
apámtól, mire ő elmosolyodott és azt felelte: – Hisz még csak gyerekek,
majd elrendezik maguk között.
Csak évekkel később jöttem rá, hogy a nemek közti egyenlőség
gyakorlását először otthon láttam, szüleim példáján. Csupán amikor
felnőttként kerestem a helyemet a világban, akkor jöttem rá, hogy a
neveltetésemnek köszönhetően lettem öntudatos és önálló, a
hagyományos családokban felnőtt nőkkel ellentétben. Apám
magabiztossá tett azzal, hogy támogatta a függetlenségemet egészen
gyerekkoromtól kezdve későbbi döntésemig, amikor úgy határoztam,
hogy bíró leszek. Tudatosan soha nem éreztem, lassan azonban
rájöttem, hogy ez a legértékesebb örökségem a szüleimtől.

Amikor visszagondolok a gyerekkoromra, a legtöbb emlékem

Hamadánhoz és Teheránhoz kötődik. A padláson átélt vallásos
élményemen kívül egyik sem emelkedik ki a többi közül, egyik sem
kötődik időhöz, csupán egy. Ez volt az a nap, amikor Moszadeket
megbuktatták. Amikor Irán első demokratikusan megválasztott
vezetőjét egy a CIA és a bábjai által szervezett államcsínnyel
eltávolították a kormányból. Alig emlékszem arra, mi történt előtte, és
csak halvány töredékeket őrzök arról, mi következett utána. Abban az
időben még nem fogtam fel a nap sorsdöntő jelentőségét, mégis tisztán
emlékszem a felnőttek arcára, a nagymamám hangjára és még a rádió
faborításának ragyogására is.
Több mint negyedszázaddal később, amikor az iszlám forradalom
megdöntötte a sah hatalmát, és a radikálisok elfoglalták az amerikai
nagykövetséget, láttam csak át, hogyan fejtette ki az államcsíny hosszú
távú hatását huszonegyedik századi történelmünkben. Akkor azonban
gyerekfejjel, csupán otthon érzékeltem Moszadek bukásának
következményeit. Apámat, aki a megdöntött miniszterelnök lelkes
támogatója volt, elbocsátották az állásából. A puccs előtt
mezőgazdasági miniszterhelyettesi posztot töltött be. Ezt követően
évekig csak alacsony beosztásban dolgozott, egyszer sem léptették elő.
Lefokozásának hatására az otthonunk végérvényesen politikamentes
övezetté vált. Apám eleinte ki sem mozdult hazulról, egész nap a
házban járkált, nem csak esténként, mint azelőtt. Egyetlen szóval sem
magyarázta el nekünk, gyerekeknek, hogy mi történt, miért van egész
nap otthon, miért feszült és szótlan. Ha valami rossz történik, az irániak
első reakciója, hogy eltitkolják a gyerekek elől. Ők viszont azonnal
megérzik, hogy valami nincs rendben, és még nyugtalanabbak lesznek,
mert nem tudják, mi történt. Ezek után elhatároztam, hogy én más
leszek, és bármi csapás ér, a gyerekeimmel nyíltan fogok róla beszélni.
Az államcsíny meggyőzte az irániakat arról, hogy a politika
mocskos, hátsó szobákban kötött alkuk és burkolt érdekek szövevényes
játéka, amelyben a hétköznapi ember csupán bábu. Azt a hitet erősítette,
hogy nem vagyunk a sorsunk irányítói, s hogy egy esemény kimenetelét
meghatározza az eredete. Ettől a naptól fogva apám nem volt hajlandó
politikáról beszélni otthon, mert azt akarta, hogy a gyerekeit ne
szennyezzék be az érdekek, amelyeket úgysem befolyásolhatunk.
Meggyőződéssel vallotta, hogy egy elrontott karrier elég egy családba,
ezért ragaszkodott ahhoz, hogy mindannyian kiváló egyetemre járjunk,
és teokrataként szolgáljuk az országot. Ennek eredményeként felnőtté
válásom egy másik szempontból is egyedi volt: a politikáról tudomást
sem vettem. Kivéve azt az egy estét 1953-ban.
 2
AZ IGAZSÁG FELFEDEZÉSE

Az 1965-ös év, amikor elkezdtem a jogi iskolát, fordulópontot

jelentett az életemben. A Teheráni Egyetem egyre jobban belefolyt az
egész országra kiterjedő és mind feszültebb politikai helyzetbe,
amelyről apám politikamentes övezetének köszönhetően én alig vettem
tudomást. Amikor eldöntöttem, hogy jogi iskolában tanulok tovább,
álmomban sem gondoltam volna, hogy a diákokat ennyire
foglalkoztatni fogja a politika. Ebben az évben kerültem bele először az
egyetemi életbe is, mivel Iránban, ha valaki jogi iskolában kezd tanulni,
szinte ugyanaz, mintha a jog területén egy hosszas, diploma előtti
egyetemi képzésben venne részt. 1965 késő tavaszán, amikor azon
gondolkodtam, milyen területen folytassam tovább a tanulmányaimat,
fontolóra vettem a politikatudományt is. Néha elképzeltem magam,
mint nagykövet, de őszintén szólva tudtam, hogy sokkal több esélyem
van a jogi kar nehéz felvételi vizsgáján megfelelni, mivel az közelebb
áll azokhoz a tárgyakhoz, amelyekben jó vagyok. Az iráni
igazságszolgáltatás rendszerében a bíróktól nem várják el, hogy először
gyakorlatot szerezzenek, így ezt figyelembe véve kezdtem meg
tanulmányaimat. Az osztályomban többen a jogtudósi, jogi szakértői
vagy hozzám hasonlóan, a bírói pályára szerettek volna lépni. Órákat
töltöttünk együtt a könyvtárban, és elmélyülten olvasgattuk a
büntetőjogi törvényeket, hogy megpróbáljunk jelenleg folyó ügyeket
megoldani. Legtöbb osztálytársam azonban legalább ekkora, ha nem
nagyobb figyelmet szentelt a minket körülvevő politikának.
Egyik nap a magas tandíj miatt tiltakoztak. Követelték, hogy az
egyetemi vezetést felelősségre lehessen vonni. Az igazat megvallva, az
egyetemen egy összeverődött diákcsoport bármi ellen tiltakozott, ami
miatt nem tartóztatták le őket azonnal. Ahogy ott álltam az összegyűlt
tüntetők között – a nők miniszoknyában, magas konttyal a fejükön, a
férfiak rövid ujjú ingben, komor arccal –, úgy éreztem, hogy valamiféle
energia áramlik szét a testemben. A tüntetés mágnesként vonzott. Szinte
nem is volt fontos, hogy a diákok éppen mit kántálnak. Legtöbbször a
tandíj ellen tiltakoztak, de ha a tea magas ára ellen tüntettek volna,
valószínűleg akkor is részt vettem volna rajta. Nagyon tetszett valami a
szembenállásban, talán az adrenalin vagy a gondolat szikrája, esetleg az
érdekképviselet múlandó érzése – nem tudom. Mindenesetre gyakori
résztvevője lettem a demonstrációknak. Mivel az 1960-as évek végét
írtuk, szinte minden másnap tüntettünk valamiért. Nem szenvedtünk
hiányt a tiltakozásokból.
Ezek az akciók nyugtalanították a sah titkosrendőrségét, a SAVAK-
ot. Gyakran átfésülték az egyetem területét, ugyanúgy, ahogy az iráni
utcákat, valamint az Amerikai Egyesült Államokban és az Európában
élő iráni diákok csoportjait is, hogy megtalálják a disszidenseket,
akiknek politikai tevékenysége túlmutat a tüntetésekre divatból
járókénál. De hát melyik iráni diák ne vett volna részt olykor-olykor
egy tüntetésen, függetlenül attól, hogy vallásos vagy világi
gondolkodású, értelmiségi vagy arisztokrata, komolyan gondolja vagy
éppen csak kíváncsiskodik? Hatalmas rendőrségi apparátus kellett
ahhoz, hogy kifürkésszék, vajon ki az, aki valóban megpróbálja aláásni
a sah hatalmát, és ki az, aki csak azért csapódott a tömeghez, hogy
megnézze, mi az a nagy zűrzavar. A diákok, hogy kijátsszák a SAVAK-
ot, inkább a tandíj ellen tüntettek, bár legszívesebben azt kiabálták
volna: „Ne pazaroljátok az olajból származó bevételünket amerikai
vadászrepülőkre!” vagy „Gyertek vissza St. Moritzból, és
foglalkozzatok inkább a városi szegénységgel!”.
Azon a napon a barátnőimet kerestem a tömegben. Tekintetem
végigsiklott a hajlott fákon, a hatalmas kampusz szép, de egyforma
épületein. Ez az egyetem volt az egyik legnevesebb az országban, pedig
az olajbevételből sok hasonlót lehetett volna még építeni. Számos
barátomhoz hasonlóan, akik a tömegben itt-ott, szétszóródva álltak, én
sem sejtettem, hogy ezek a tüntetések egy korszak kezdetét jelentik.
Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy egy nap majd
megváltoztatják az életünket, lökéshullámszerűen terjednek szét a
világon, és a huszadik század utolsó nagy forradalmához vezetnek.
Számunkra csak az egyetemi élet hátterét jelentették, egy kis izgalmat a
tanítás után, mielőtt átsétáltunk egy kávézóba, hogy megigyunk egy
café glace-t, kávéba áztatott vaníliafagyit.
Azon a napon kivételesen kihagytuk a kávéházat, mert az egyik
barátnőm rozoga, fehér Paykanja ott parkolt az út szélén. Hatan
bezsúfolódtunk az autóba, és elindultunk északra, Darband felé, ahol a
város északi oldalát szegélyező Elburz-hegy lejtőjén kávéházak és
éttermek sokasága található. Azt gondolhatják, hogy komoly dolgokról
beszélgettünk, lévén egy tüntetésen vettünk részt előtte. Nem így volt.
Osztálytársakról, filmekről csevegtünk, arról, hová megyünk
legközelebb kirándulni, szóval csupa olyan dolgokról, amelyekről fiatal
egyetemista lányok szoktak. Abban az időben az egyetemen divatnak
számított intellektuális témákat érinteni, és a sah hibáit elemezgetni
beszélgetés közben. Az igazat megvallva, minket az ilyen kérdések nem
nagyon foglalkoztattak.
Ahogy észak felé haladtunk, és a szembejövő forgalom elsüvített
mellettünk, Teherán lassan átalakult a gyümölcsösökkel körülzárt
szerény fővárosból egy szétterülő metropolisszá. Minden második
sarkon építkezések állványzata magasodott, a cementtel és deszkákkal
megrakott teherautók úgy nyüzsögtek, mint a dolgozó hangyák a
bolyban. Forgalmas tereken hatalmas moziplakátok európai
filmsztárokat hirdettek, az újságosoknál a kitett magazinokról bikinis,
amerikai sztárjelöltek néztek vissza az emberre. Ez a Teherán már nem
is hasonlított gyermekkorom városához: több volt a nyomornegyed,
több az étterem és a mozi, több a poros ruhában és sáros csizmában
dolgára siető vidéki fiatalember.
Nagyon kíváncsiak voltunk Darband legendás francia éttermeire,
ezért már három napja arra spóroltunk, hogy fejedelmien
megebédeljünk. A hely, amit választottunk, az Elburz-hegyről lefelé
csörgedező patakra nézett. Ragyogóan tiszta ablakainál az asztalok
szépen elrendezve álltak. Egy kifogástalan öltözetű pincér átnyújtotta
nekünk az étlapot, mi pedig rémülten néztük a méregdrága árakat. Egy
italon kívül semmi mást nem tudtunk volna megfizetni, ezért hogy
szabaduljunk a helyzetből, egy olyan egyszerű ételt kértünk, amiről
biztosan tudtuk, hogy semmi keresnivalója a sok előkelő fogás között:
kebab-kubidehet, marhahússal készített nyársakat. A pincér a fejét rázta,
mi pedig „csalódott” arccal felálltunk az asztaltól.
Azon a napon megtanultuk, hogy el kell kerülnünk Teherán
legelőkelőbb helyeit, a görög éttermeket, ahol tányérokat törnek, vagy a
teraszos kávéházakat, ahol csillogó ruhájú párok a Four Topsot
hallgatják, és vodka-tonikot szürcsölgetnek. Kirándulásainkat a
szerényebb éttermekre korlátoztuk Semiran kerületében, amely
Teheránt földrajzilag és képletesen is kettéosztja. Egy-egy ilyen helyen
össze tudtuk adni, amink volt, és közösen vehettünk egy adag fagylaltot.
Fiúk-lányok együtt jártak szórakozni az ehhez hasonló helyekre.
Habár ez a korszak az egyetemen belül és kívül is, sőt az egész
városban, a miniszoknya időszaka volt, és az elegánsabb nők az akkori
divatbálvány, Twiggy iránti hódolatuk jeléül borotválták a lábukat, a
nyugati divat majmolása mégis csupán egyfajta múló irányzat volt
Iránban. A Teheráni Egyetem diákjai közép- vagy munkásosztályból
származtak, akik a társasági életüket nem a kísérletezés színterének
tekintették. Igaz, hogy nem viseltünk kendőt a fejünkön – az a három nő
az egyetemen, aki igen, ki is lógott közülünk –, de nem is randiztunk a
szó nyugati értelmében. Fiúk és lányok mindig közösen mentünk el
kávézni vagy kirándulni, és bár együtt tanultunk a könyvtárban, az órán
a lányok továbbra is elöl, a fiúk pedig hátul ültek.
A konzervatív papság szemében az egyetem maga volt a korrupció
bűnbarlangja, egy mocskos hely, ahol a férfiak és nők a koedukált
tanulás ürügye alatt bűnös dolgokat művelnek. A hagyományos
otthonokban a családfő apa óhaja szerint távol tartották a lányokat az
iskolától, bezárták őket a házba, hogy inkább a vacsorához őröljenek
fűszereket. Az ilyen apák számára a miniszoknya korszaka a nyugati
kulturális invázió jelképévé vált, és remek ürügyet szolgáltatott az
egyetemi továbbtanulás ellen.

Ahogy az 1960-as évek végéhez közeledtünk, az ország politikai

helyzete egyre feszültebbé vált. 1964-ben, egy évvel azelőtt, hogy
elkezdtem a jogi iskolát, a sah egy alig ismert, szigorú tekintetű papot,
Ruholláh Khomeini ajatollahot az iraki Nadzsafba száműzte, mert
szenvedélyes prédikációiban a kormányt támadta. Amíg az ajatollah
távol volt, nem bukkant fel újabb, a tömegeket összegyűjtő sahellenes
ideológia vagy vezető, ez pedig megkönnyítette a sahhal történő
szembefordulást. Azoknak ugyanis, akik közvetlenül nem álltak
kapcsolatban a bírósági elittel, mind volt valamilyen sérelmük, és a
kritikus álláspont még nem jelentett feltétlenül szövetséget az
ellentáborral. Akkoriban a sahellenesség nem jelentett egyet Khomeini
támogatásával. Gyakran hallottam egy-egy politikai beszélgetés
részletét az egyetemen, és úgy tűnt, a diákok többsége egyre inkább
sahellenes érzelművé vált, anélkül hogy ez tudatosult volna bennük.
Olyan volt, mintha ez egyfajta értelmiségi védjegy lett volna, mint
például az, hogy valaki Simone de Beauvoirt olvas.
Egy nap az egyik negyedéves joghallgató késve érkezett a terembe.
Tetőtől talpig feketében volt. Mindannyian azt gondoltuk, valamelyik
rokona halt meg, ezért óvatosan érdeklődtünk.
– Moszadeket gyászolom – jelentette ki. Mindenki Hamid
Moszadekre, egy népszerű, fiatal költő társunkra gondolt, akivel olykor
megittunk egy teát a büfében.
– Ilyen fiatalon! Szörnyűség! Rákja volt? – kérdeztük döbbenten,
majd szomorúan arról beszéltünk, micsoda igazságtalanság, hogy valaki
ilyen fiatalon haljon meg.
– Úgy értem, dr. Moszadeket! – vágott közbe a feketébe öltözött fiú.
– Ja? Ő már elég öreg volt, nem olyan nagy baj! – feleltük
megkönnyebbülve. A fiú ránk meredt, majd sarkon fordult, és egy hétig
nem szólt hozzánk.
Miután a hír megjelent az újságokban, és láttam apám reakcióját,
megbántam, hogy olyan szemtelenül viselkedtem. Miniszterelnökünk,
Mohammed Moszadek nem csupán egy megbuktatott államférfi volt,
hanem történelmünk egyik legnagyszerűbb vezetője, aki akkor állt Irán
élén, amikor évszázadok óta először hódított teret a demokrácia.
Megdöntött hatalmának visszhangjait még utolsó éveiben is megérezte
az ország, még mielőtt súlyosan megbetegedett, és rákban meghalt
volna egy teheráni kórházban. Megbuktatása tartós ellenszenvet váltott
ki az irániakban a Nyugattal, de főleg Amerikával szemben, amely
idővel egyre jobban elmérgesedett. A miniszterelnök természetes
halállal halt meg, mégis mártírként tisztelték, mintha hősi csatában esett
volna el. A fiatalok hatalmas gyászát az is tükrözte, hogy a sah egyre
gyengülő, ugyanakkor mind diktatórikusabb rezsimjétől fokozatosan
elidegenedtek.

1970 márciusában, huszonhárom évesen, bíró lettem. Az iráni

jogrendszerben nincs megállapítva minimum életkor erre a posztra. A
többi huszonéves osztálytársammal együtt a képzés utolsó két évében
én is az Igazságügyi Minisztérium különböző osztályain töltöttem
gyakorlatomat. Sokszor, ha a kerületi bíró úgy vélte, megfelelően
elsajátítottuk a jogi törvénykönyvet, megengedte nekünk, hogy mi
elnököljünk a tárgyalóteremben. A két év szakmai gyakorlat után,
diplomázáskor készen álltunk arra, hogy bírók legyünk.
Az eskütételen, amelyen az igazságügy-miniszter, magas rangú
bírók, valamint a jogi egyetem professzorai is jelen voltak, az évfolyam
két legjobb hallgatójának kellett a súlyos Koránt a pódiumra vinnie. Én
nagyon alacsony voltam, a másik diák viszont nagyon magas. Miközben
a színpadon bicegtünk, a könyv esetlenül ide-oda billegett.
– Tartsd lejjebb! – súgtam a társamnak, és közben kétségbeesetten
próbáltam megtartani az egyensúlyomat.
– Emeld feljebb te! – sziszegte vissza. Végül valahogy sikerült a
szent könyvet a helyére cipelnünk, és hangos, kristálytiszta hangon
megtartottam a beszédemet. Felolvastam az esküt, amit minden végzős
utánam ismételt, majd leléptünk a színpadról, és őszinte hittel reméltük,
hogy ettől a naptól kezdve egész életünkön át az igazságot fogjuk
szolgálni.
Karrierem kezdete olyan időszakra esett, amikor egy népszerűtlen
kormány intézményében helyezkedhettem el, nem is sejtve, hogy
hamarosan állást kell foglalnom, melyik oldalt támogatom. A legtöbb
iránit felháborította a sah túlzott és elnyomó uralma, ez az
elégedetlenség azonban nem öltött akkora méretet, hogy észrevehetően
megosztotta volna az embereket, vagy hogy a kormányzás ágazataiba,
mint például az igazságszolgáltatás, bizalmatlanság formájában
beférkőzött volna. Az emberek a SAVAK nevének említésére is
reszkettek, a jogrendszerben azonban még őszintén bíztak, és hitték,
hogy jogaikat a törvények megvédelmezik.
Lassan egyre inkább odafigyeltem a körülöttem zajló politikai
beszélgetésekre, és még engem is büszkeséggel töltött el, hogy az
emberek érdekeit képviselhetem, amikor reggelente felvettem egy
elegáns kosztümöt, és elindultam az Igazságügyi Minisztériumba. A sah
rezsimje katonai bíróságokon perelte ellenfeleit, ezeket a koncepciós
pereket azonban a nyilvános igazságszolgáltatás elől gondosan
eltitkolták. A katonai tárgyalásokon a vádlottakat koholt vádakkal
illették, mint a szabotázs, a nemzetbiztonság veszélyeztetése és hasonló
tevékenységek, amelyeket egy elnyomó rendszer saját magára
veszélyesnek ítélt. Ezzel párhuzamosan működött az az
igazságszolgáltatási rendszer, amelyhez a nép tagjai fordulhattak
különböző sérelmeikkel, a válástól a csalásig. Ez a rendszer többnyire
igazságos és megvesztegethetetlen maradt a szemükben.
Általában nem kapcsoltuk be a tévét a minisztériumban, de azon a
napon, 1971-ben, muszáj volt néznünk, ahogy a sah tanúságát adta
hatalmas öntudatának és korlátolt ítélőképességének. Perszepolisz ősi
romjainál nagyszabású ünnepséget szervezett a perzsa birodalom
kétezer-ötszáz éves fennállásának tiszteletére. Ez a hely már Krisztus
születése előtt is az iráni királyok székhelye volt. A sah a világ minden
tájáról hívott uralkodókat és elnököket az eseményre, hogy
demonstrálja, milyen jelentős fejlődést mutat Irán a modernizáció
területén, és mennyire fontossá vált a világban. Emellett így az egész
világ láthatta az ország dicső múltjának emlékeit. A népnek azt kellett
volna érzékelnie, milyen magasra emelkedett Irán a világ szemében,
ehelyett csak azt látták, hogy a sah háromszázmillió dollárt költ
összetákolt selyemsátrakra, márvány fürdőszobákra és a Párizsból
iderepült huszonötezer ember megvendégelésére. Nekem az a látvány
volt felejthetetlen, ahogy a Királyi Őrség tagjai az Akhaimenida
Birodalom ókori egyenruhájában álltak, hosszú, gondosan begöndörített
szakállal. Olyan volt, mintha valami varázslat életre keltette volna őket,
és leléptek volna az ókori domborművekről, hogy a huszadik századi
uralkodó előtt felvonuljanak.
Khomeini ajatollah rövid, elítélő nyilatkozatot küldött Nadzsafból,
amelyben azokhoz a szegény irániakhoz szólt, akik a papság segítségét
kérték a fürdőházak építéséhez, mondván, hogy nincs lehetőségük a
fürdésre: „Az iráni királyok bűnei befeketítették a történelem lapjait. …
Hol vannak már a szép ígéretek, az elbizakodott kijelentések, hogy a
nép jól él, és elégedett?”
Ahogy ott ültem a minisztérium hűvös irodájában, és néztem a tévét,
furcsa érzésem támadt. A sah által lefestett Irán pontosan olyan volt,
mint a Perszepolisznál tartott ünnepség. Lenyűgöző hatású, varázslatos,
időszakos. Túl cifra, túlságosan a valóságtól elrugaszkodott, túl
múlandó ahhoz, hogy sokáig tartson. A nadzsafi szónoki beszéd nem
kötötte le a figyelmemet, és sok iránihoz hasonlóan, én sem
tulajdonítottam nagy jelentőséget a sahot bíráló szavaknak. Mivel az
irodámban néztem mindezt, nem láttam összefüggést aközött, ami a
képernyőn zajlott, azzal, ahol ültem. Tudatosan nem gondoltam bele,
hogy a sah olyan országot vezet, ahol én bíró lehetek, mint ahogy az
elkövetkezendő forradalom idején azt sem tudtam elképzelni, hogy
Khomeini ajatollah olyan országot ígér, ahol nem tölthetem be ezt a
posztot.

Bár az állam élén világi kormány állt, én pedig női bíróként ígéretes
karrier elé néztem, a patriarchátus még mindig jelen volt az iráni
kultúrában. Ennek köszönhetően számos kérő fordított nekem hátat.
Szerencsére nem bántam, hogy a hivatásom jelentősen megnehezíti
házassági kilátásaimat. A törvénykönyvek és a jogi ügyek jobban
érdekeltek, mint az asztalterítés vagy a lakberendezés. A munkám olyan
tökéletesen kitöltötte az életemet, hogy nem éreztem azt a fájó űrt, amit
csak egy férj tölthet be.
 Mindazonáltal nem kerülte el a figyelmemet, hogy annak ellenére,
hogy jó családból származom, nem vagyok csúnya, és becsületes
foglalkozásom is van, nem sokan udvaroltak nekem. A karrierem
félelmet keltett az iráni férfiakban. Amikor azt fontolgatták, hogy
feleségül vesznek, elképzelték magukat egy házastársi veszekedésben
egy bírónővel, és feltételezésem szerint azt gondolták, nem vághatnak
csak úgy oda nekem egy „… mert én azt mondtam!”-ot, hogy aztán
becsapják maguk mögött az ajtót, és elmenjenek otthonról. Úgy
tapasztaltam, hogy ez nemcsak a hagyományos neveltetésű férfiakra
vonatkozik, hanem a művelt, feltehetően modern gondolkodásúakra is.
Egyszerűen szerettek volna felsőbbrendűek lenni, fontosabbak annál a
nőnél, akit feleségül vettek. Egy független asszony, saját véleménnyel
és határozott célokkal, nyilván kevésbé hajlandó arra, hogy a nap
bármely órájában körülrajongja és kiszolgálja őket.
Ezt sajnos újra és újra meg kellett tapasztalnom. Sok udvarlóm
nyíltan és félreérthetetlenül a tudomásomra hozta ezt, mintha az a tény,
hogy valaki bíró, egyetemesen elfogadott ok lenne a szakításra. Egy
barátom buliján egy fiatalember órákon át kerülgetett, amíg végül
rábeszélte a házigazdát, hogy mutasson be minket egymásnak. Olyan
aranyosan kitartó volt, hogy amikor a házigazda végül odajött hozzám
és megkérdezte, hajlandó vagyok-e találkozni vele, igent mondtam.
Megbeszéltük, hogy a következő héten, egy másik bulin fogunk
randevúzni. A fiú azt állította, hogy teljesen levettem a lábáról, és ha én
is viszonzom az érzéseit, kész azonnal feleségül venni. Nyilvánvalóan
fogalma sem volt róla, hogy bíró vagyok. A buli végzetes napján még
azelőtt rájött, hogy odaköszönt volna nekem, ezért inkább odament a
házigazdához, és közölte, ha tudta volna, hogy mi a foglalkozásom,
soha nem akart volna újra találkozni velem.

1975-ben egy hűvös, tavaszi reggelen egy fiatal elektromérnök,

bizonyos Dzsavád Tavasszolian lépett a tárgyalótermembe, és úgy tett,
mintha egy bonyolult jogi kérdésben kérné ki a véleményemet. Elegáns,
törtfehér öltönyt viselt, alatta barna inget, amelynek a gallérját
gondosan kihajtotta. Tétován ácsorgott, és ott maradt, hogy
beszélgessünk még. A szomszédom, kettőnk közös barátja ragaszkodott
hozzá, hogy ismerkedjünk össze. Eleinte nem találtam nagyon
vonzónak, de elég kíváncsi voltam ahhoz, hogy elfogadjam a
vacsorameghívását. Néhány kellemes találkozás, kávézás és fagyizás
után megkérte a kezemet. Ránéztem az asztal másik oldaláról. Egy
hosszú pillanatig hallgattam, majd azt feleltem, hogy még nem tudok
végleges választ adni.
– Van egy ötletem – mondtam. – Töltsünk el még fél évet együtt,
hogy jobban megismerjük egymást, aztán ne találkozzunk egy hónapig.
Ha letelik a hónap, majd meglátjuk, hogy egymáshoz valóak vagyunk-e.
Belegyezett, és pontosan így is tettünk.
A szüleim nyitottak voltak, és úgy vélték, egy leendő házastársat jól
meg kell ismerni, mielőtt egy életre elkötelezzük magunkat egymás
mellett. Megengedték, hogy együtt járjunk szórakozni, és azt csináljuk,
amihez kedvünk van. Hetente kétszer-háromszor vacsorázni mentem
Dzsaváddal. Próbáltunk közlekedni a csúcsforgalomban, miközben
más-más európai éttermet választottunk Teherán különböző pontjain.
Vacsora után sokáig ültünk még a vendéglőben, forró teát iszogattunk,
hallgattuk az énekeseket, akik azokban az időkben a teheráni
vacsoraklubokban énekeltek. Megbeszéltük, mit várunk az élettől, és mi
lenne számunkra az ideális jövő. Jól megértettük egymást, olyan volt,
mintha nem csupán néhány rövid hónapja, hanem sokkal régebb óta
ismerném. Egyik este szokásos vacsoránk végén a pincér mindig
elkerülte az asztalunkat, nem jött oda hozzánk, hogy a számlát hozza.
Dzsavád türelmesen hátradőlt a széken, én viszont mérges lettem, ezért
fogtam a táskámat, és felálltam.
– Hova mész? – kérdezte Dzsavád. – Még nem fizettünk.
– Így kell elérni, hogy az emberek rád figyeljenek – feleltem, és
elindultam az ajtó felé.
Dzsavád egy pillanatig habozott, majd utánam indult. A pincér
persze az ajtó előtt utolért minket, és sűrű bocsánatkérések közepette
átnyújtotta a számlát. Én eközben Dzsavád arcát figyeltem, hogy a
merészségem nem hozta-e zavarba. Ő nyugodtan a kulcsait kereste a
zsebében, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy fizetés
nélkül kisétálunk egy étteremből.
Amikor a félév udvarlás letelt, a megállapodás szerint egy hónapig
nem találkoztunk. Ez a harminc nap lehetőséget adott nekünk, hogy
átgondoljunk mindent. Úgy véltük, nemcsak a szokás és a meghittség
vonz minket egymáshoz, hanem az a mélyebb meggyőződés, hogy a
közös életünk működhet. Dzsavád egész családja elment a szüleim
teheráni házába, és minden a hagyományos módon történt. Hivatalos
hasztegari keretében kérte meg a kezem. A családom agd-konun-t
rendezett a házban. A legközelebbi barátaink és a család összegyűlt a
szofreh agd, a hagyományos iráni esküvői ételekkel megrakott asztal
előtt. Teherán főügyésze lett volna az egyik tanúnk, de késett. Ahogy
ott ültünk, és vártuk, hogy megérkezzen, anyám idegesen észrevette,
hogy az asztalon a Korán túl kicsi. Ekkor futott be a főügyész,
nászajándékával, egy elegáns és méretes Koránnal. Ezt jó jelnek véltem,
és letettem a könyvet az asztal közepére. A boldog házasságban élő és a
még hajadon nők – az elváltakat a szokás kitiltja egy ilyen eseményről,
nehogy keserű sorsuk elrontsa a miénket – csipkefátyolt tartottak a
fejünk fölé, és gézbe csomagolt cukrokat helyeztek a redőkbe, hogy a
házasságunk édes legyen. Dzsavád harminchárom éves volt ekkor, én
huszonnyolc.
Egy idilli hetet töltöttünk nászúton Sirázban, majd visszatértünk új
teheráni otthonunkba, hogy elkezdjük közös életünket. Dzsavádnak volt
egy kétszintes háza a város északi részén, Niavaranban. Ma groteszk,
halványsárga bérházak magasodnak ezen a részen, a forgalom pedig itt
is ugyanolyan nagy, mint Teherán más részein, akkoriban azonban
gyéren lakott terület volt, sok gyümölcsöskerttel, távol a város
központjától. Úgy döntöttünk, hogy azt a házat bérbe adjuk, és lakást
bérelünk a családomhoz közel, Amirabadban.
Amikor beköltöztünk, nem tudtam, hogy a szerény, háromszintes
épület földszintjén a Legfelsőbb Bíróság egyik bírája lakik. Ő azonban
érdeklődött az új szomszédokról, és miközben épp azt tervezgettem,
hogyan rendezzem el a bútorokat, bekopogott hozzánk. Tekintélyt
parancsoló, kövér ember volt, hosszú szakállal. Lakásavató ajándékként
egy általa írt könyvet hozott, ami arról szólt, hogyan kerüljük el a
házastársi vitákat. Az ajtófélfának támaszkodva az ajándék mellé még
tanácsot is adott.
– Nagyon vigyázzon, hogy ne fészkelje be magát a gyűlölködés a
házasságába! – óvott komoly arccal. – Mindig próbálják megoldani a
konfliktusokat, mielőtt még veszekedéssé fajulnának, mert akkor
egymáson fogják kitölteni a haragjukat!
Udvariasan megköszöntem neki. Néhány nap múlva egyik este
nyitva volt az ablakunk. Egyszer csak hangos csattanást, aztán egy
macska fájdalmas nyávogását hallottam. A kezdeti zajok után
felhangzott egy dühös hang, kétségtelenül a bíróé, és gyalázatos
sértéseket ordibált, amit a felesége hasonló stílusban viszonzott.
Becsuktam az ablakot, de veszekedésük még így is visszhangzott az
egész lakásban. Talán le kellene mennem, hogy kölcsönadjam a
könyvét – gondoltam gonoszkodva.
A beköltözésünket követő negyedik vagy ötödik estén, körülbelül fél
tizenegykor hangosan kopogtak az ajtón. Dzsavád kinyitotta, és egy
csapat egyetemi osztálytársamat pillantottam meg, kezükben virággal.
Eljöttek, hogy megnézzék, még ugyanaz a Sirin vagyok-e, mint régen,
vagy új asszonyként viselkedem. Iránban ugyanis, a hagyományos
házasságokban a feleségek az esküvő után már nem viselkednek olyan
spontán a régi barátaikkal, mint korábban, a férjek pedig saját váruknak
tekintik az otthonukat, ahonnan kizárják a külvilágot.
Ha oda hazatérnek, mintha egy szentélybe lépnének, ami kizárólag
az ő kényelmüket szolgálja. Váratlanul felbukkanó, késő esti látogatók
nem léphetik át a küszöböt. Idegesen Dzsavádra pillantottam, hogy mit
szól ehhez, ő azonban őszintén örült nekik, és barátságosan beinvitálta
őket.
Férjem konzervatív családban nőtt fel, de legalább annyira rugalmas
és toleráns volt, amennyire általában szigorúak és merevek a
hagyományosan nevelkedett férfiak. Kezdettől fogva hagyta, hogy
önmagam legyek, és támogatott abban is, hogy a munkám az életem
része legyen, ne pedig csak hobbi. Apám után ő volt a második férfi az
életemben, aki inkább erősíteni próbálta az önállóságomat ahelyett,
hogy korlátozta volna. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem kellett
vállalnom a feleség ősrégi társadalmi szerepét a házasságban. Zsúfolt
időbeosztásomban is szakítottam időt arra, hogy elmenjek a piacra
bevásárolni, és megtöltsem a kosaramat fűszernövényekkel és
gyümölcsökkel. A takarítás? Természetesen az is az én feladatom volt,
csakúgy, mint a házipénztár kezelése. Tulajdonképpen nem létezett
munkamegosztás, mivel minden feladat – a főzéstől a takarításon át a
papírmunkáig – rám hárult. Nem emeltem kifogást ellene, ez volt a
dolgok rendje. Hamar rájöttem, hogy nem kaphatok meg mindent. Az a
tény, hogy Dzsavád támogatja a hivatásomat, hatalmas szó volt. Ha
pedig ezért a házimunka rám hárult, ezt a kompromisszumot hajlandó
voltam vállalni.
Amikor láttam, hogy az egyetemi barátnőim is munkába állnak, majd
férjhez mennek, az én választásom és a kompromisszumok, amelyekkel
ez járt, még így is jobbnak tűnt. Barátaim legtöbbje dolgozott, ebben én
sem tűntem ki közülük. Csupán egy lány volt – akit Rojának fogok
nevezni –, aki a házasság kedvéért lemondott a karrierjéről. Szép,
gesztenyebarna haja volt és kifinomult ízlése. Röviddel a
diplomázásunk után felkeltette egy fiatal, gazdag mérnök figyelmét. A
férfi úgy gondolta, hogy egy nőnek csak akkor kell dolgoznia, ha a férje
jövedelme nem elegendő ahhoz, hogy kettejüknek kényelmes
életszínvonalat biztosítson. Mivel ő meglehetősen jómódú volt, nem
látta szükségét, hogy Roja dolgozzon, ezért lebeszélte a bírói állásról.
Barátnőm úgy vélte, ha szép óvatosan próbálja meg férjét meggyőzni,
idővel talán majd megengedi, hogy munkába álljon. Azt remélte, férje
talán rájön, hogy nem a bankszámláját szeretné gazdagítani a munkával,
hanem a személyiségét. Azt javasoltam neki, hogy váltsa ki az
engedélyt, hogy jogi állást vállalhasson, mert ha a férje egyszer
meggondolja magát, ezzel rögtön munkába állhat. Roja ki is váltotta,
férje álláspontja azonban nem változott, így barátnőm soha nem kezdte
el a karrierjét.
Két másik közeli barátnőm, Marjam és Szara olyan férfihoz ment
hozzá, akik nem ellenezték feleségük szakmai törekvéseit. Marjam
nagyon jó barátom volt. Mindketten szenvedélyesen szerettük a bírói
hivatást, és órákig képesek voltunk jogi kérdésekről vitázni. Mindig
kikértem a véleményét, amikor újságokba cikket írtam, és hozzám
hasonlóan ő is szeretett volna minél többel hozzájárulni az emberek
boldogulásához, már amennyit bírói munkakörünk lehetővé tett. Szara
különbözött tőlünk, ő inkább tudós beállítottságú volt. Minket a jogi
folyamatok dinamizmusa vonzott, őt viszont a jogrendszer
bonyolultsága nyűgözte le. Tudásszomja olyan unalmas témákat is
lebilincselőnek talált, mint a kereskedelmi jog. Miután lediplomáztunk,
kutatóként a jogi karon dolgozott tovább, és beleszeretett egy
professzorba. Esküvője után is folytatta a munkát, ezért Roját kivéve,
mindannyiunknak bőven volt miről beszélgetnünk, amikor vacsorára
összegyűlt a régi táraság.

1977 őszén, egy délelőtt az íróasztalomnál ültem, és amikor

felnéztem, az iratok tetején egy szórólapot pillantottam meg. A sahnak
volt címezve. Figyelmeztették benne az uralkodót, hogy túllépi az
alkotmány által biztosított jogkörét, és felszólították, hogy ne
avatkozzon bele a kormány ügyeibe. A megbuktatott és elhunyt
Moszadek miniszterelnök szavai álltak a papíron. Felvettem az asztalról
a szórólapot, és megnéztem az aláírásokat. Köztük olvastam egy
ügyvéd, Dárius Foruhár nevét is. Akkor még nem tudtam, hogy évekkel
később sok más, ennél sokkal veszélyesebb iraton fogom látni a nevét.
A minisztérium felbolydult. Mindenki a szórólapról beszélt. Nem
tudtam biztosan, mit jelent az, hogy egy ilyen irat eljutott a
kormányhoz, csak arra emlékszem, mennyire lenyűgözött az aláírók
merészsége, hogy egy hatalmon lévő uralkodót az általa megbuktatott
miniszterelnök szavaival bírálnak.
A hangulat a teheráni utcákon is megváltozott. Az események
hamarosan felgyorsultak, és ez a minisztériumban már jóval azelőtt
éreztette hatását, hogy az újságok címlapjain harsogták volna világgá.
Nem sokkal a szórólap felbukkanása után a sah rezsimje megpróbálta a
bíróság hatáskörét csökkenteni. Létrehozott egy úgynevezett „Köztes
Tanácsot”. Ez a testület bírói jogkörrel rendelkezett, és a hivatalos
igazságszolgáltatási rendszeren kívül hozhatott ítéletet. Néhány bíró
levélben tiltakozott a tanács ellen, követelve, hogy minden jogi ügyet
törvényes bíróság előtt tárgyaljanak. Ez volt az első alkalom, hogy a
bírák közösen léptek fel valamiért, ugyanakkor hangos vitát is kiváltott.
Én is aláírtam a tiltakozólevelet, mivel teljesen egyértelműnek tűnt az
ügy. Micsoda képtelen ötlet, hogy egy hirtelenjében felállított tanács
bírói hatalmat kapjon! Az aláírókat végül azzal fenyegették meg, hogy
kitiltják őket a bíróságról, de semmi sem történt, folytattuk tovább a
munkát, mint azelőtt.
A sah rezsimje sokkal komolyabb dolgok miatt aggódott, mint
néhány bíró udvariasan megfogalmazott tiltakozása. 1978-ban Jimmy
Carter, az amerikai elnök újévi látogatásra Teheránba érkezett, és
beszédében Iránt „a stabilitás szigetének” nevezte. Az esti hírekben
hosszú bejátszást közvetítettek arról, amint a sah pezsgővel köszönti
Cartert. A többségében muzulmán ország először látta vezetőjét
nyilvános tévéadásban alkoholt inni. Nem sokkal ezután egy újságcikk
élesen támadta Khomeini ajatollahot. Másnap Kom szent városában a
papnövendékek felvonulást szerveztek, és az ajatollah visszatérését
követelték. A rendőrség a tömegbe lőtt, és több ember meghalt.
Pontosan nem tudom, mikor jött el az a pillanat, amikor felismertem,
mi is az, ami körülöttünk folyik. Nem utalt rá semmi jel, hogy a
felfordulás nem csupán túlfűtött politikai csatározás, hanem az iszlám
zászlaja alatt kibontakozó forradalom. A mollák beavatkozása az iráni
politikába nem először történt meg a történelem folyamán; előfordult
ebben a században is már, nem csupán az 1970-es évek végén. 1906-
ban például támogatást nyújtottak az alkotmányos forradalmat kiváltó
mozgalomnak, amely során az uralkodó dinasztiának európai stílusú
alkotmányt és egy törvényhozó testületet kellett életre hívnia. Az elmúlt
két évszázadban a közterületek a mecsetek és a bazárok köré
összpontosultak. Különösen a mecset volt az a hely, ahol az emberek
összegyűlhettek, és egy szent épület védettnek mondható falai között
hangot adhattak az éppen uralmon lévő királyra vonatkozó
sérelmeiknek. Történelmünkben számos példát találunk a mollák
beavatkozására, ezért a hétköznapi ember számára, beleértve engem is,
sem megdöbbentő, sem baljóslatú nem volt az a hír, hogy Khomeini
ajatollah száműzetéséből kirohanást intéz a sah ellen.

1978 nyarára a hangulat nagyon elmérgesedett. Az ellenállás egyre

nagyobb lett, és már lehetetlen volt várakozó állásponttal figyelni az
országot megosztó ellentéteket. Augusztus elején Ábádánban egy
zsúfolásig megtelt mozi porig égett. A lángokban négyszáz ember lelte
halálát. A sah a vallási konzervatívokat hibáztatta, Khomeini ajatollah
pedig a rezsim titkosrendőrségét, a SAVAK-ot, amely addigra elhíresült
a kormány ellenségeivel szemben alkalmazott brutális kegyetlenségéről.
A tragikus tűzeset meggyőzte az iráni népet, hogy a sah nem csupán
az amerikaiak bábja, aki nem képes az ország érdekeit képviselni,
hanem egy veszélyes diktátor, aki hajlandó akár ártatlan életeket is
feláldozni, azért hogy hatalmon maradhasson. Két évtizeddel később
döbbentem csak rá ennek a pillanatnak a jelentőségére. Arra, hogy egy
ilyen szörnyű tett mennyire fel tudja villanyozni az addig ambivalens
lakosságot, meggyőzve őket arról, hogy a politikai erők közti zártkörű
vitáknak igenis van akkora jelentősége, hogy ne csak az otthonokban
legyen jelen, hanem vigyék ki nagyobb színtérre. Egy hónappal később
a ramadán böjti időszaka után százezer ember vonult az utcákra. Ez volt
az első nagy felvonulás a sah ellen.
Én az ellenzékhez vonzódtam, akik Khomeini ajatollahot ismerték el
vezérüknek. Nem éreztem ellentmondásnak, hogy egy művelt, szellemi
foglalkozású nő, mint én, olyan ellenzéket támogat, akik a valódi
sérelmeikért folytatott harcot vallási küzdelemnek álcázzák. A hitnek
központi szerepe volt középosztálybeli életünkben, bár mi csendesen, a
saját módunkon voltunk vallásosak. Anyám órákon át ült a dzsahnamaz
fölé hajolva, és tanította nekem az imákat, apám pedig arra biztatott,
hogy egész életemben imádkozzam. Ezek után kivel tudtam volna
jobban azonosulni? A mollák vezette ellenzékkel, akik az egyszerű
irániak nyelvén szóltak hozzánk, vagy a sah díszes udvarával, akik
drága partikon, pezsgőben fürödve amerikai sztárjelöltekkel hetyegtek?
Természetesen nem az udvarral. Az ő híveiket többnyire udvaroncok,
magas rangú hivatalnokok, valamint a rezsimhez fűződő üzletekből
meggazdagodott családok tették ki. Az ország nagyobbik fele inkább az
ellenzékkel azonosult, akik között világi nacionalisták, szocialisták és
marxisták is voltak. Ezen ellenzéki csoportok közül a molláknak volt a
leghangosabb szavuk. A klérus mecsetei az egész országban elterjedtek,
és ezekből a központokból tudtak az emberekhez szólni, és
szervezkedni. Így nem tűnt fenyegetőnek, hogy a mollák vették át a
vezető szerepet.
Ahogy teltek a napok, körülöttem mindenkit magával ragadott a
szenvedély, és mindannyian azt kerestük, hogyan tudunk mi is részt
vállalni. Egyik reggel Khomeini kiadott egy közleményt, amelyben
felszólította az embereket, hogy a minisztériumi hivatalokból űzzék el a
minisztereket. Nálunk az előcsarnokban összegyűlt néhány bíró és
hivatalnok, és én is csatlakoztam hozzájuk. Összeszedtük a
bátorságunkat, egymást kissé feltüzeltük, majd közösen berontottunk az
igazságügy-miniszter irodájába. Ő éppen nem volt bent, csak az egyik
idősebb bíró. Az íróasztal mögött ült. Elképedve nézett fel, és amikor
engem meglátott, a döbbenettől elállt a lélegzete.
– Maga! Pont maga? Mit keres itt? Nem tudja, hogy azokat
támogatja, akik elveszik a munkáját, ha hatalomra kerülnek?
– Inkább leszek szabad iráni, mint elnyomott bíró – vágtam vissza
merészen és végtelenül önelégülten. Évek múlva, akárhányszor
találkoztunk, mindig emlékeztetett erre a végzetes megjegyzésemre.
Ez után a reggel után a heves viták általában az én irodámban
zajlottak, és mivel női bíró voltam, nagy örömmel fogadták, hogy
szimpatizálok a forradalommal. Egyik nap aláírtunk egy, a francia
elnökhöz címzett költői levelet, miután az ajatollah Franciaországban
folytatta a száműzetését, és Nadzsaf helyett Párizsból harsogta: „A
sahnak mennie kell!” Egy másik délután elhatároztuk, hogy a
minisztériumban levesszük a sah képét a falról. Persze, még nem
mondott le a trónról, és nem is volt biztos, hogy egyszer majd megteszi.
Összegyűltünk a fotó előtt. A sah felsőbbrendű, kifejezéstelen
tekintettel meredt ránk a falról. Néhány kollégánk közénk és a portré
közé állt, és könyörgött, hogy hagyjuk a képet a helyén. A
minisztériumi dolgozók később mégis sztrájkot hirdettek, és a bíróság
működése egy időre megbénult. Még a sztrájk alatt is annyira rabul
ejtett a forradalmi hangulat, hogy mindennap bementem, csak hogy ott
legyek, és támogathassam őket.

A kibontakozó forradalom megigézett. Legjobban azonban a

köpönyegforgatást találtam lenyűgözőnek, hogy egyes emberek egy
éjszaka leforgása alatt képesek voltak elköteleződni a másik fél mellett.
Abban az időben mindennap láttam példát arra, milyen megalkuvó az
emberi természet, és hogy az ideológiákat úgy váltogatják, mint más a
zokniját. Köztudott volt, hogy addig a bírók és a többi minisztériumi
dolgozó a sah rezsimjével, és főleg a SAVAK-kal szimpatizált. Most
azonban gondosan figyelték a közhangulatot, és amikor világossá vált,
hogy a forradalom már visszafordíthatatlan – amikor a felvonulások
kétmilliósra duzzadtak és órákon át tartottak –, úgy döntöttek, hogy a
forradalmárok oldalára állnak.
1979. január 16-án, egy fagyos téli napon a sah elmenekült Iránból.
Kis dobozkában egy maroknyi iráni földet vitt magával. Szökésével a
kétezer éves perzsa uralomnak vetett véget. Az emberek az utcára
tódultak, és éljeneztek. Sietve felöltöztem, és kocsival átmentem a
szüleim házához, hogy felvegyem anyukámat és a nővéremet.
Zsebkendőt kötöttünk az ablaktörlő két lapátjára, amelyek úgy
hadonásztak, mint egy robot két keze. Csatlakoztunk az eufóriában úszó
tömeghez. Úgy éreztük, visszakaptuk a méltóságunkat, bár sokan azt
sem érezték, hogy elvesztették.
1979. február 1-én Khomeini ajatollah szigorú arckifejezéssel
kiszállt az Air France repülőgépéből, és lassan lesétált a Mehrábád-
repülőtér kifutópályájára. Száműzetése, amely a sah uralkodásának
kezdete után tizenhat nappal kezdődött, ezzel véget ért. Egész családom
és néhány barátunk megbabonázva meredt a televízióra a nappali
közepén, és figyeltük az eseményeket. Ez volt az első néhány színes
tévéadás egyike, ezért még látványosabbnak tűnt. Az ebédre rendelt
cselo-kebab, marhahús nyársak rizzsel, kihűlt, miközben mi a
közvetítést figyeltük, és követtük a riportert az imám gépének belsejébe.
– Hogy érzi magát most, hogy ilyen hosszú száműzetésből hazatért?
– kérdezte az ajatollahot. Közelebb hajoltunk a készülékhez.
– Nem érzek semmit – válaszolta Khomeini kifejezéstelen arccal.
– Micsoda nevetséges kérdés! – kiáltott fel az egyik barátom. – Ő a
forradalom vezére, nem pedig egy filmsztár a vörös szőnyegen!
– De mégis, hogy lehet az – vágott közbe a felesége –, hogy valaki
tizennégy évet tölt száműzetésben, ilyen körülmények között hazatér, és
azt állítja, hogy „nem érez semmit”?
A kamera nézőpontot váltott, és az utcát mutatta, amelyet zsúfolásig
megtöltött a több millió ünneplő ember. Vadul éljenezték a hetvennyolc
éves ajatollah visszatérését. Ekkor a közvetítés hirtelen megszakadt, és
a képernyő elsötétült. Apám felkiáltott:
– Államcsíny!
Egy másodpercig néma csendben ültünk, és elképzeltük, hogy az
ajatollahot megölik, az utcákat pedig vér borítja.
A hadsereg még hű volt a sahhoz, az előző nap pedig a Királyi Őrség
harckocsikat és fegyveres csapatokkal teli teherautókat küldött a
teheráni utcákra, ezzel jelezve, hogy nem adják át a hatalmat olyan
könnyedén. Tankok kilométeres sora masírozott a város utcáin, földig
rombolták a barikádokat, és rálőttek a tüntetőkre, akik az útjukba álltak.
Felhívtunk minden forradalmi szimpatizáns barátunkat, de egyik sem
vette fel a telefont. Egyre növekvő feszültséggel ültünk otthon, amíg
egy unokatestvérem le nem ment az utcára, és vissza nem érkezett a
hírrel, hogy még mindenki ünnepel. Khomeini aznap nem beszélt az
iszlám államról, sem arról, hogy ezután mi következik, viszont arra
kérte Istent, hogy vágja le Irán ellenségeinek a kezét.
Az ország sorsa körülbelül egy hónapig kétséges volt. A legtöbb
városban katonai szükségkormány alakult, az ajatollah pedig
megparancsolta az embereknek, hogy éjszakára térjenek haza, de
felszólította őket, hogy este kilenc órakor mindenki menjen fel a háza
tetejére, és kiáltsa azt, hogy Allahu akbar, „Isten a legnagyobb”. Ily
módon ügyesen kihasználta a tüntető tömeg erejét, hogy szó szerint
hangot adjon a dühnek és elégedetlenségnek, de mindezt anélkül, hogy
az utcára hívná a népet, ahol le is lőhetik őket. Ez a taktika mindennél
jobban példázza, milyen hatékonyan tudta Khomeini – vallási
érzelmeikre hatva – felhasználni az embereket a sahellenes
kampányában.
A férjemmel minden este felmentünk a tetőre, és kötelességtudóan
egy fél órán át kiabáltuk, hogy Allahu akbar, amíg be nem rekedtünk.
Emlékszem, ahogy végignéztünk a városon, ameddig a szem ellátott,
mindenhol emberek ültek az alacsony épületek tetején, fejüket az ég
felé fordították, hogy a hangjuk magasabbra szállhasson. A büszke
kiáltások lenyűgöző hangja visszhangzott az elcsendesült város felett, és
olyan varázslatos volt, hogy még közönyös, cinikus barátaim is
meghatódtak tőle.
Egyik délelőtt, még az Allahu akbar-kiáltások hónapja alatt, anyám
és én összetalálkoztunk egy szomszéddal a bankban. Anyám, aki
általában uralkodott magán, és elbűvölően viselkedett mások
társaságában, ezúttal valami furcsa, erőltetett hangon arról kezdett
panaszkodni, hogy apám és ő már túl idősek ahhoz, hogy felmásszanak
a meredek lépcsőkön a tetőre.
– Helyette a hálószoba ablakból szoktuk kiabálni, hogy Allahu akbar
– mondta.
Éreztem, hogy zavarban van amiatt, hogy nem tudnak felmászni a
tetőre, és ezért nem csatlakoznak a többi kiáltáshoz.
– Maman! – vágtam közbe. – Semmi baj, én helyettetek is mondom.
Azokban a napokban, ha este egy házban sötét volt, és nem ült senki
a tetőn, az emberek rögtön találgatásokba kezdtek. Ma viszont, amikor a
kormány elrendeli, hogy bahman hónap huszonkettedik napján az
emberek menjenek fel a tetőre, és az akkori éjszakák emlékére kiáltsák,
hogy Allahu akbar, csupán néhány épület tetejéről hallatszik a panaszos
kiáltás. Ennek ellenére senki sem csodálkozik, hogy miért.
A hadsereg még állta a sarat, és kijárási tilalmat rendelt el délután
négy órától. Február 11-én Khomeini ajatollah arra buzdította az
embereket, hogy szegjék meg a parancsot, és menjenek az utcára.
Aznap én is kimerészkedtem. Figyeltem, ahogy a tömeg megtámadja a
rendőrőrsöket, miközben puskalövések ropogása visszhangzik végig az
utcákon. Sok katona és rendőrtiszt egyszerűen beszivárgott a tömeg
közé, és csatlakozott hozzájuk, ők pedig vadul üdvözölték őket, és
szétosztották köztük rejtett fegyvertartalékaikat. Csak néhány tiszt és
katona állt ellen. A lövések, amiket hallottunk, az ellenállás utolsó
hangjai voltak. Másnap – a perzsa naptár szerint bahman hónap
huszonkettedik napján – a katonai parancsnokok kiadtak egy
közleményt, miszerint a fegyveres erők nem harcolnak tovább, hanem
visszavonulnak a bázisukra. Ez azt jelentette, hogy a katonaság megadta
magát. Aznap este a miniszterelnök lemondott hivataláról, majd
elmenekült az országból. Az állami televízió és rádió elnémult, nem
sokkal később azonban egy recsegő, félénk hang bejelentette, az állami
média felett a tömeg átvette az irányítást.
Attól a naptól fogva bahman huszonkettedik napján mindig a
forradalom győzelmét ünnepeljük. A perzsa nyelvben nem azt mondjuk,
hogy a forradalom született, megtörtént vagy végbement. Azt mondjuk,
győzedelmeskedett. Azon a napon hatalmas büszkeség töltötte el a
szívemet, amin utólag visszatekintve csak nevetek. Úgy éreztem, hogy
ezzel a győzedelmes forradalommal együtt én is nyertem. Alig egy
hónap kellett csak hozzá, hogy rájöjjek, önként és lelkesen valójában a
saját végzetemet segítettem elő. Nő voltam. Ez a forradalmi győzelem
pedig a bukásomat kívánta.
 3
A FORRADALOM KESERŰ ÍZE

A „fejkendőfelhívás” volt az első intő jel, hogy ez a forradalom talán

felfalja a nővéreit. Így nevezték magukat azok a nők, akik a sah
megdöntésére buzdították a népet. Képzeljék el a helyzetet: néhány
nappal a forradalom győzelme után vagyunk. Egy Fatollah Baniszadr
nevű férfit kineveznek az Igazságügyi Minisztérium ideiglenes
vezetőjének. Mi, még mindig büszkeséggel a szívünkben, egy
napsütéses délután úgy gondoltuk, bemegyünk az irodájába, és
gratulálunk neki a kinevezéséhez. Bevonultunk, szívélyesen
üdvözöltük, még virágot is adtunk. Ekkor Baniszadr észrevett engem.
Azt vártam, talán megköszöni nekem a támogatásomat, vagy elmondja,
milyen sokat jelent neki, hogy női bíró létemre a forradalom mellé
álltam. Ehelyett így szólt:
– Nem gondolja, hogy szeretett imámunk, Khomeini iránti
tiszteletből illő lenne eltakarnia a haját?
Megdöbbentem. Itt voltunk az Igazságügyi Minisztériumban, egy
győzedelmes forradalom után, amely az elavult monarchiát modern
köztársasággal cserélte fel, és az új igazságügy-miniszter a hajamról
beszélt. A hajamról!
– Sosem viseltem kendőt a fejemen – feleltem. – Képmutatás lenne
most elkezdeni.
– Akkor ne legyen képmutató, viselje meggyőződésből! – jelentette
ki, és azt gondolta, ezzel megoldotta a problémát.
– Ne legyen nevetséges! Nem kényszeríthet rá, hogy fejkendőt
viseljek, egyébként is, ha nem meggyőződésből teszem, akkor nem
veszem fel!
– Nem látja, hová fejlődik a helyzet?
– De igen, viszont nem akarom olyannak mutatni magam, amilyen
nem vagyok – vágtam vissza, és kimentem az irodából.
 Nem akartam végighallgatni, de még gondolni sem arra, hogy a
„helyzet” mit hozhat számunkra. Sokkal intimebb problémák
foglalkoztattak akkor. Az előző évben kétszer is elvetéltem, ezért
Dzsaváddal azt terveztük, hogy tavasszal New Yorkban felkeresünk egy
meddőségi specialistát. Az időpontot hónapokkal korábban
megbeszéltük, még mielőtt a társadalmi rend felbomlott volna Iránban,
most viszont úgy tűnt, lehetetlen lesz elhagynunk az országot. Egy
határozat szerint mindenki mamnu ol-huruj volt, vagyis nem léphette át
az országhatárt. Abbász Amir-Entezam miniszterelnök-helyettesnél
fellebbeztem, írtam neki egy levelet, amit a főügyész is aláírt. Amir-
Entezam – akit nem sokkal ezután letartóztattak, és a mai napig
börtönben ül – végül engedélyezte nekünk a külföldi utazást. Így
áprilisban elrepültünk az Egyesült Államokba. A teheráni Mehrábád-
repülőtér, amely általában zsúfolt az Európába tartó járatok utasaitól,
most kihalt volt, mint egy kísértetváros vagy egy katonai bázis. A
poggyászunkat aprólékosan átvizsgálták, hátha tele van antik tárgyakkal
vagy törvénytelenül szerzett pénzzel, aztán a többi tizenöt utassal együtt
beszálltunk a Boeing gépbe. Kényelmesen elnyújtóztunk az üres
üléseken, és kinéztem az ablakon. Láttam, ahogy Teherán eltűnik
alattunk, és arra gondoltam, milyen város fogad majd bennünket,
amikor visszatérünk.

A New York-i specialista nagyon megértő volt, és akkoriban talán

őszintébb is azzal kapcsolatban, mire képes a fejlett orvostudomány, ha
egy harmincas éveiben járó nő teherbe akar esni. A Long Island-i
klinika orvoscsoportjában volt egy iráni nőgyógyász, aki klasszikus
perzsa módon fejezve ki magát, egy metaforát mondott a virágzásról:
– Egy almafán több száz rügy van, de nem lesz mindegyikből alma.
Van-e arra magyarázat, miért szárad el az egyik, és miért lesz a
másikból gyümölcs? Az éghajlat és a körülmények ugyanolyanok
mindegyik esetében.
 Elmondta, hogy az orvosok nem tudják megmagyarázni a vetélések
okát, és arra biztatott, hogy ne szomorkodjak, hanem folytassuk tovább
a próbálkozást.
Másnap visszarepültünk Teheránba, és azonnal visszamentem
dolgozni. Alig egy hónapot voltunk csak távol, a város máris
megváltozott. Átnevezték az utcákat és a hosszú sugárutakat.
Korábban Eisenhower, Roosevelt, Erzsébet királynő vagy Peacock
Throne nevét viselték, most síita imámok, mártír papok és
antiimperialista, harmadik világbeli háborús hősök neveit kapták. Rövid
távollétünk ideje alatt az emberek szó szerint a ruhájukon kezdték
hordani annak jelét, hogy a forradalom oldalán állnak. Ahogy a taxi
Teherán belvárosában elhaladt a kormányépületek előtt, észrevettem,
hogy az úttest széléről eltűntek az autók. Helyükön motorbiciklik
sorakoztak. Beléptem a bíróság épületébe, és kíváncsian
bekukucskáltam az irodákba. A férfiak már nem öltönyt és nyakkendőt
viseltek, hanem egyszerű pantallót és gallér nélküli inget, és az is
zömében gyűrött volt, sőt némelyik még pecsétes is. A levegőben is
érezni lehetett a változást. Az a diszkrét parfümillat, amely azelőtt,
főként reggelente belengte a folyosókat, elillant. Összefutottam az egyik
kolleganőmmel, és suttogva bevallottam neki, menynyire
megdöbbentem a hirtelen átalakuláson, mintha az egész minisztérium
egy városi szegénységről szóló színdarab kosztümös főpróbája lenne.
Rövid távollétünk alatt a népfelkelés nyilvánvalóan szakított időt
arra, hogy odafigyeljen az igazán fontos kérdésekre, mint például a
nyakkendő betiltása a kormányhivatalokban. A radikális mollák a
francia faux-col, „csokornyakkendő” szó alapján már régóta lenézően
fokolinak nevezték az elnyugatiasodott teokratákat. A nyakkendőt a
nyugati világ bűnös dolgainak szimbólumának tartották, a parfüm
ellenforradalmi tendenciákat jelzett, a szolgálati autó pedig arra utalt,
hogy az illetőnek kiváltságai vannak. Ebben az új helyzetben mindenki
arra törekedett, hogy szegénynek tűnjön. A piszkos ruha a politikai
feddhetetlenség jele volt, azt mutatta, hogy viselője a nincstelenekkel
szimpatizál.
 – Miféle székek ezek? – kiáltott fel megdöbbenve Talegáni ajatollah,
a klérus egyik prominens tagja, amikor megérkezett a szenátus
épületébe, hogy átírják az alkotmányt, és megpillantotta az elegáns,
brokát kárpitozású bútordarabokat.
– Már régebben is itt voltak – felelték a segédei védekezően. – Nem
most vettük őket vagy ilyesmi.
Az ajatollah és a társai napokig a földön ülve dolgoztak, míg végül
feladták, és hajlandóak voltak ráülni a korrupt székekre.
Az egész helyzet olyan volt, mint egy színházi előadás. Engem
viszont lefoglaltak a bíróságot bejáró híresztelések. Olyan felháborító
volt, hogy minden egyes alkalommal, amikor a fülembe jutott, nagy
levegőt kellett vennem, hogy legyőzzem magamban a kétségbeesést. Az
egyik ilyen pletyka szerint az iszlám megtiltja a nőknek, hogy bírók
lehessenek. Megpróbáltam nem komolyan venni. Sok idősebb
forradalmárt a barátomnak mondhattam, és azzal nyugtattam magam,
hogy a kapcsolataim erősek. Amit most mondok, csak azért teszem,
hogy érzékeltessem, mit szimbolizált volna az elmozdításom: én voltam
a teheráni bíróság legkiválóbb női bírója. Számos, publikált
újságcikkem bizonyos fajta védettséget biztosított nekem, és ezen
túlmenően, az ország legjobb női bírájaként a forradalmat támogattam.
Biztos voltam benne, hogy nem jönnek értem. Ha mégis, az azt
jelentené, hogy az igazságszolgáltatásban és talán a kormányban többé
nincs helye a nőknek.
Hónapokig nem is történt semmi. Időközben terhes lettem. Egy
napon a megbízott igazságügy-miniszter, Baniszadr, aki a fejkendőről
beszélt nekem, behívatott az irodájába, és finoman célzott rá, hogy
áthelyeztetne a minisztérium nyomozóirodájába. Rangos állás lett
volna, de féltem, hogy az elmozdításom az emberekben azt az érzést
kelti, hogy nők ezután nem tölthetnek be bírói posztot, ezért nemet
mondtam. Baniszadr figyelmeztetett, ha megalakul a tisztogató
bizottság, bírósági hivatalnokká fokozhatnak le.
– Akkor sem mondok le önként! – feleltem.
 „A magukat »Khomeini imám követőinek« nevező csoport elfoglalta
az amerikai nagykövetséget, és túszul ejtette az ott dolgozókat!” –
jelentette be a rádió egy este, 1979 novemberében. Öthónapos terhes
voltam. Épp a konyhában álltam a mosogató előtt, és fűszernövényeket
mostam a vacsorához. A csoport neve furcsa módon nem jelentett
semmit. Akkoriban mindenki Khomeini követője volt, ha pedig
mégsem, akkor biztosan nem merte volna azt állítani.
Letettem a szűrőt, és azonnal a Konzuli Kapcsolatok Bécsi
Egyezménye jutott az eszembe. Micsoda felelőtlen radikálisok lehetnek
ezek a fiatalok, gondoltam magamban. Hogy képesek diplomatákat
túszul ejteni? Amerika biztosan felháborodik ezen az ellenséges
megmozduláson, és megtámadja Iránt. Az országunk viszont nem tudja
megvédeni magát ebben a forradalom utáni zűrzavarban. Arra
számítottam, hogy Khomeini felszólítja ezeket a gyerekeket (mert
valóban gyerekek voltak még, ha valaki nézte az esti híradót, láthatta,
alig húszévesek), hogy engedjék el a túszokat. Ha másért nem, akkor
azért, hogy megakadályozza az amerikai támadást. Eltelt néhány nap.
Khomeini nemhogy nem utasította őket a túszok szabadon bocsátására,
hanem még dicsérte is a bátorságukat. Amerika pedig nem támadta meg
Iránt, csupán kijelentette, hogy befagyaszt minden iráni számlát az
USA-ban. Nagyon meglepődtem, mert ez olyan volt, mintha a pénzt
egyenlőnek tartották volna az emberekkel: ha ti fogva tartjátok a
diplomatáinkat, mi fogva tartjuk a pénzeteket.
Amikor visszagondolok ezekre az időkre, megdöbbenek a saját
naivitásomon. Az egész ügy olyan végtelenül egyszerűnek tűnt. A
túszejtést tiltja a nemzetközi jog. Törvényellenes, ennél fogva
büntetéssel sújtandó. Akkor hogy történhetett meg mégis?
Zavarodottságom Amir Abbász Hoveida miniszterelnökre
emlékeztetett, aki tizennégy éven keresztül szolgálta a sahot, aztán a
forradalom előtti évben a hálátlan uralkodó börtönbe vetette. Túl későn
meghozott áldozat volt, amellyel a sah megpróbálta a nép növekvő
elégedetlenségét megállítani. A forradalom napján Hoveida börtönőrei
elhagyták posztjukat, és arra biztatták, hogy ő is meneküljön. A
miniszterelnök azonban meg volt róla győződve, hogy semmi rosszat
nem követett el, ezért nem akart közönséges bűnözőként elszökni. Ott
maradt a börtönben, és arra várt, hogy egy igazságos tárgyaláson majd
bebizonyíthatja ártatlanságát. Hozzám hasonlóan ő is jól ismerte a
történelem nagy forradalmait, a francia és a bolsevik felkelés
tankönyvekben szereplő történetét, amelyek mind úgy értek véget, hogy
a bűnösök fejét karóra tűzve hordozták körbe. A világról alkotott képbe
valószínűleg az ő számára sem fért bele, hogy egy elavult rend
erőszakos megdöntése dühöt és felfordulást hoz magával.
Talán annyira megrázott minket szeretett városunk, Teherán
összeomlása, hogy elfelejtettük, a káoszban megszűnnek a szabályok, és
elvész az igazság? Pedig minden forradalomban ez történik. Mire
számított Hoveida? Tényleg azt hitte, hogy a felfordulás közepette majd
megáll az élet, lefújják a milliós létszámú felvonulásokat, csak hogy
egy légkondicionált teremben, kizárólag az ő kedvéért, tárgyalást
tartsanak? És én? Valóban abban reménykedtem, hogy az amerikai
nagykövetség hatalomittas túszejtőinek eszükbe jut a Bécsi Egyezmény,
és hirtelen meggondolják magukat? Azt hiszem, egyikőnk sem fogta fel
igazán a forradalom lényegét. Milyen ostobák voltunk!
Miután Khomeini ajatollah elismerően nyilatkozott a nagykövetség
megtámadásáról, és második forradalomnak nevezte azt, nyilvánosan
senki sem mert ellentmondani neki. Sok iráni mélyen ellenezte a
túszejtést, de a lakásukon kívül nem mertek egy szót sem szólni. Féltek,
hogy amerikai ügynöknek tartják, letartóztatják és börtönbe zárják őket.
A támadás támogatói nem gondoltak arra, milyen véleménnyel lesz
ezután Iránról a világ. Az ajatollah kijelentette, hogy Amerika nem
tehet semmit. Ezt a szlogent Teheránban hamarosan mindenütt
felfestették a falra. Csalóka büszkeség töltötte el az embereket. Azt
gondolták, azzal, hogy elfoglalták az amerikai nagykövetséget,
legyőzték Amerikát.
Meglehetős bizonyossággal állíthatom, hogy azok, akik a
túszdrámában a Bécsi Egyezmény miatt aggódtak, elenyésző
kisebbségben voltak. A legtöbben az ajatollah lenyűgöző karizmájának
hatása alatt hősöknek tartották a túszejtő diákokat.
 A nagykövetség elfoglalása hamarosan a forradalom központi
eseményévé vált. A diákok kijelentették, hogy titkos hírszerzési
dokumentumokkal rendelkeznek, és elkezdtek megnevezni embereket,
akik állítólag az amerikai kormánynak kémkedtek. Ez a vád minden
egyes megnevezett embernek a halálos ítéletét jelentette. A nép a
követség köré gyűlt, megtöltött minden forgalmas utcát a hatalmas
épületkomplexus körül, és izgatottan azt kiabálta: „Halál Amerikára!”
Ifjú aktivisták járőröztek a nagykövetség területén, amely egy kisebb
egyetem méreteivel rendelkezett. Voltak benne teniszpályák, kertek és
egy hatalmas előadóterem. A követség mérete már önmagában is az
Egyesült Államok kormánya és a sah Iránja közti szoros kapcsolatot
tükrözte.
Egy délután az egyik barátom felhívott, és megkérdezte, nincs-e
kedvem elmenni a nagykövetségre.
– Beengednek? – kérdeztem.
– Nem, de nagy a tömeg. Menjünk, nézzük meg!
Ekkorra az árusok már ellepték a követség körülötti területet. Párolt
répát, sült kukoricát, hideg szódát és más iráni ételeket árusítottak,
mintha az egész csak egy óriási piknik lenne. Szülők babakocsit
tologattak, kisgyerekek fagyit nyalogattak, az elvakultabbak a sahról
készült portrékat vásároltak, és friss dinnyelevet iszogattak. Az
esemény, amely ülősztrájkként indult, majd nemzetközi drámai krízissé
vált, majálissá alakult át.
– Ne haragudj – mondtam a barátomnak –, de nem érdekel a
bámészkodás.
A televízió minden este ezeknek a diákoknak a sajtóközleményeit
mutatta, valamint a mindig mindenütt jelen lévő tömeget. Az ostrom
tovább tartott, mint azt bármelyikünk gondolta volna. Összesen
négyszáznegyvennégy napig. Emlékszem, a fél világ diplomáciai
követeket intézett Khomeinihez, és könyörögtek neki, hogy engedje
szabadon a túszokat. Még a pápa is küldött valakit.
– Őszentsége és az emberiség nevében, kérem, engedje el a
diplomatákat! – kérte a követ.
Az ajatollahot azonban nem hatották meg a szavak.
 – Hol volt a pápa akkor, amikor a fiainkat a sah börtönében
kínozták?
Az iszlám köztársaság leendő politikusainak többsége abból a
csoportból került ki, akik a nagykövetséget megtámadták. Az „Imám
vonalát követő diákoknak” nevezték magukat. A túszejtők között voltak
közismert, a keményvonalas klérus tagjaitól kezdve vezető
reformistákig sokan, akik később a kormány különböző hivatalaiban
kaptak munkát. Hősi státusuk kissé megkopott az irániak szemében,
különösen akkor, amikor az iraki háború véget ért, és az emberek
kezdték megérezni, hogy az ostrom milyen negatív hatással van Irán
nemzetközi megítélésére. A Szovjetunió összeomlásával a világ
egypólusú lett. Az egyeduralkodó szuperhatalommal való szembenállás
pedig súlyos terheket rótt az országra. A hosszú távú, amerikai
gazdasági szankciók miatt Irán nem számíthatott rá, hogy az amerikai
befektetők fenntartják az olajinfrastruktúrát, amelyet pedig kizárólag
amerikai cégek hoztak létre. Az ország nem vásárolhatott több Boeing
repülőgépet, de még azokat sem tudta karbantartani, amelyekkel már
rendelkezett. Talán még a francia légibuszt sem, mivel az is amerikai
motorral működött. Irán légi közlekedési eszközei minden évvel egyre
rosszabb állapotba kerültek, ezért a kormány orosz gyártmányú
Tupoljeveket vásárolt. Ezek viszont riasztóan nagy számban zuhantak
le. Még ma is az 1970-es években gyártott Boeing gépeken utazunk, ha
az iráni légitársasággal repülünk Európába. Ezek a repülők ma már egy
olyan korszak relikviái, amikor az iráni nagykövet a leghíresebb
estélyeket Washingtonban rendezte, az amerikai nagykövet pedig
Teheránban tartott Bloody Maryvel kísért villásreggelit.
A túszdráma évtizedekre összekapcsolta az Egyesült Államok sorsát
Iránnal, habár talán ez volt az utolsó alkalom, hogy a két ország nyíltan
állt szemben egymással. A forradalmi Irán az 1980-as évek elején
Bejrútban kialakult zavargások alatt továbbra is az amerikaiakat vette
célba. Radikális harcosait és Forradalmi Gárdáját Libanonba, egy kis
mediterrán országba küldte, hogy civil harcokban a síita katonai
csoporttal, a Hezbollahhal csapjon össze. 1983 tavaszán egy öngyilkos
merénylő robbanóanyagokkal megrakott kisteherautóval behajtott az
amerikai nagykövetség bejrúti épületébe, és hatvanhárom embert
megölt. Ugyanez év őszén egy másik öngyilkos bombatámadás során
Bejrút egyik amerikai katonai laktanyájában kétszáznegyvenegy
tengerész vesztette életét. A városi harcokban hatékony fegyverként
tudták bevetni a robbanószerekkel teli autót, az iszlám szélsőségesek,
akiket állítólag Irán támogatott, végül elkezdtek amerikaiakat rabolni.
Köztük a CIA főnökét is, akinek elrablói kapcsolatban álltak a
Forradalmi Gárdával. A kiszabadítására küldött diplomaták Teheránba
repültek, hogy tárgyalásokat kezdeményezzenek.
A felszínen Irán és az Egyesült Államok ellenségek voltak. Irán a
közel-keleti főváros távoli harcmezőjén sújtott le újonnan szerzett
ellenségére, azonban még a túszdráma iráni oldalán is olyan
híresztelések keltek szárnyra, miszerint a két ellenséges fél között titkos
megegyezés történt. Jimmy Carter elnök leköszönő kormányának
idősebb tagjai azt állították, a túszejtők titokban beleegyeztek, hogy a
túszokat csak Reagan elnök beiktatása után bocsátják szabadon. És
valóban, alig telt el néhány óra az új elnök eskütétele után, amikor
bejelentették, hogy a nagykövetség ostroma véget ért.
Az 1980-as évek közepén kialakult Irán-ellenességet csak fokozta az
a kiszivárogtatott hír, hogy a túszok elengedéséért cserébe az Egyesült
Államok rakétákat adott el Iránnak. A botrány nem használt Reagan
államvezetésének, de az irániak is kételkedni kezdtek kormányuk heves
Amerika-ellenes érzéseiben. Különösen azután, hogy hírét vették egy
titkos küldetésnek: 1986-ban Reagan elnök Teheránba küldte
nemzetbiztonsági tanácsadóját, Robert McFarlane-t egy mára már
elhíresült csokoládétortával és egy Bibliával. A torta kulcsot formázott,
a Bibliába pedig az elnök személyesen írt valamit. A kulcs alakú torta
legendává vált Iránban, a két ország közötti titkos együttműködést
szimbolizálta.
A négyszáznegyvennégy napos ostrom súlyos konfliktus volt két a
szuverén állam között. Washingtonban közhelyesen úgy értelmezték,
mint egy tönkrement házasságot, amelyben az érzelmek mindkét fél
részéről ugyanolyan fontossággal bírnak, mint a taktikai számítások. E
felfogás szerint érthető, hogy a radikális iszlám érzések fellobbanása
szembekerült a világi sah uralkodásával. Iránban azonban a kollektív
emlékezet régebbre is visszanyúlik, pontosan 1953-ig, amikor
Moszadeket egy amerikai államcsínnyel eltávolították az ország éléről.
A túszejtők többsége, valamint sok forradalmi aktivista intellektuális
átalakuláson ment keresztül az 1990-es években. Úgy látták, hogy a
forradalom eltért a kitűzött irányvonaltól, már nem a szabadságot és a
függetlenséget célozza meg, és a népet is elidegenítette a maga
nagyfokú korrupciójával és elnyomásával. Ennélfogva az 1990-es évek
végén segítettek a rezsim bennfentesei által kezdeményezett
reformmozgalom beindításában, amely azt tűzte ki célul, hogy
felülvizsgálja az iszlám köztársaság tekintélyelvű politikáját. 2001-ben
a nagykövetséget megnyitották a látogatók előtt, és ennek tiszteletére
egy hátborzongató kiállítást rendeztek Amerika bűnei a világban
címmel. A kiállított tárgyak között szerepelt az Egyesült Államok
jelképének tartott „Sam bácsi” ördögszarvakkal ábrázolt képe, valamint
a Szabadság-szobor, hasában egy élő galambbal.

Az 1980-as év utolsó napjaiban a kerületi bíróság egyik

nagytermében került sor arra az értekezletre, amelyen megfosztottak
bírói jogkörömtől. Inkább elbocsátás volt ez, mint értekezlet, mivel a
tisztogató bizottság tagjai még hellyel sem kínáltak. Egy nagy faasztal
mögött ültek. Közülük kettő bíró volt, akiket jól ismertem, egyikük az
előző évig a beosztottamként dolgozott. Hathónapos terhes voltam, de
csak azért is álltam, miközben a hátam mögött egy szék támlájára
támaszkodtam. Arra gondoltam, vajon lesz-e bennük annyi tisztesség,
hogy megengedik, leüljek. Egyikük felvett az asztalról egy papírlapot,
és durván elém lökte.
– Ha lejár a szabadsága, jelentkezzen a bírósági irodában! – mondta
gorombán. A „bírósági iroda” az a hely volt, ahol a bíróságon dolgozó
hivatalnokok összegyűltek reggelente. Az, hogy „Jelentkezzen a
bírósági irodában!” azt jelentette, attól fogva csupán hivatalnok,
aktatologató tisztviselő vagy gépírónő leszek.
 Senki más nem szólalt meg. Ránéztem a fő tisztogató két oldalán ülő
bírákra, akiket ismertem.
– Még el sem kezdte a munkát a bírósági irodában, máris
szabadságra akar menni! – jegyezte meg gúnyosan a fő tisztogató.
Ezen a ponton tisztában voltam vele, hogy szándékosan provokál,
ezért végigsimítottam nagy hasamon, és azt feleltem:
– A szülési szabadságot engedélyezi a munkajog.
Ekkor elképzelhetetlen dolog történt. Úgy kezdtek el a női bírákról
beszélni, mintha ott sem lennék.
– Teljesen szétszórtak! – mondta az egyik.
– Állandóan máshol jár az eszük – motyogta a másik.
– Igen, nem ösztönzi őket semmi. Nyilvánvaló, hogy még dolgozni
sincs kedvük! – kontrázott a harmadik.
Kihúztam magam, védelmezően a hasamra tettem a kezem, és
kisétáltam a teremből. Nem voltam biztos benne, hogy a haragtól képes
lennék-e megszólalni.
Ha visszagondolok erre a jelenetre, vagy megpróbálom elmesélni a
történteket, még ma sem emlékszem, hogy jutottam akkor haza.
Biztosan gyalog mentem, mert amikor a házunkhoz értem, látszott
rajtam, hogy az úton valamikor elestem, bár nem emlékszem rá. Azt
sem tudom visszaidézni, hogy mentem át a forgalmas
kereszteződéseken, vagy hallottam-e a régi Paykanok pöfögő zihálását.
Nem a saját kulcsommal nyitottam ki az ajtót, csak becsengettem, és
álltam a tornácon. A nővérem talált rám. Sápadt voltam, és
kifejezéstelen arccal néztem magam elé. A nővérem megrémült, amikor
észrevette, hogy véres a lábam és elszakadt a nadrágom. Lenéztem.
Megláttam a mély keresztirányú sebet a térdemen. A testvérem
szorosan magához ölelt, és csak ekkor kezdtem sírni.
Az elkövetkező napokban riasztó gyakorisággal történtek
elképzelhetetlen dolgok. Ha eddig még így konkrétan nem mondtam
volna, valószínűleg sejthetik, hogy makacs vagyok. Nem voltam
hajlandó otthon ülni, és hagyni, hogy a minisztériumban azt is
elfelejtsék, hogy a világon vagyok. Minden reggel pontosan kilenc
órakor megjelentem a bírósági irodában, ahová szégyenteljesen
„áthelyeztek”. Már az első napon közöltem azonban, hogy mivel
akaratom ellenére fokoztak le, nem vagyok hajlandó dolgozni. Ezzel
fogok tiltakozni. Az irodavezető, aki már régebbről ismert, megértette,
miért csinálom ezt, és hagyta. Mindennap bementem az irodába, és
egész nap csak ültem. Az órák napokba fordultak, a napok hetekbe.
Az egyik délután egy csoport jelent meg a minisztériumban, és
letelepedtek Baniszadr irodája előtt, akit akkorra már kineveztek
főügyésszé. A csoport vezetője egy andzsoman-e Iszlami volt, vagyis a
gombamód szaporodó iszlám társaságok egyik tagja, akik feltett
szándéka volt, hogy vigyázzák a forradalom tisztaságát. Amikor
Baniszadr megérkezett, nem engedték be az irodájába. Hangosan
kiabáltak, azt harsogták, hogy nem igazi iszlám forradalmár. Ugyanazt
mondták rá, amit ő nekem, amikor arra kért, hogy a Khomeini ajatollah
iránti tiszteletből takarjam el a hajam.
Baniszadr emelt fővel sétált ki a minisztériumból. Valamivel később,
amikor a testvére Irán elnöke lett, megkért, hogy dolgozzam az elnöki
hivatalban, mint jogi tanácsadó. Nagyon vonzó ajánlat volt, pláne
akkor, amikor a „munkám” abból állt, hogy egész nap a bírósági
irodában ültem, és a falat bámultam. Mégis visszautasítottam. Sokszor
láttam már, mennyire törékenyek ezek a politikai szövetségek, és
milyen szeszélyesen módosítják álláspontjukat a forradalmárok szinte
naponta. Hogy lehet, hogy valakit, aki eddig másoknak tanította, milyen
az igazi forradalmi szellem, a még nála is radikálisabb forradalmárok
kiteszik a hivatalából? Később kiderült, milyen helyesen döntöttem,
amikor visszautasítottam az állást. Azt a férfit, aki elfogadta,
agyonlőtték, amikor Baniszadr elnököt eltávolították az ország éléről.
A bírósági irodában töltött unalmasan egyforma napjaim egyikén,
még mielőtt őrületbe kergetett volna az unalom, és feladtam volna
sztrájkomat, a kezembe akadt egy érdekes cikk a nem túl fantáziadús
nevű, Engelab-e Eszlami, Iszlám Forradalom című újságban. Amikor
megláttam a címet, és elolvastam az új iszlám büntető törvénykönyv
nyomtatásban megjelent tervezetét, azt hittem, nem jól látok. Hogy
lehetséges ez? – gondoltam magamban. Az iszlám törvények alapján
megalkotott büntető törvénykönyv a társadalom kormányzásának
rendkívül fontos iránymutatója. Alapvetően átalakíthatja a kormányzás
alapjait, az állampolgároknak a törvényekkel való kapcsolatát, a
társadalom rendezőelveit és a társadalmi szerződést, amelyen az
államvezetés alapul. Olyan hihetetlen jelentőséggel rendelkezik, hogy
először ismertetni kell az emberekkel, aztán megszavaztatni. Nem
jelenhet meg egyszerűen csak egy napilap hasábjain! Félretettem a
teáscsészémet, az íróasztalon kiterítettem magam elé az újságot, és újra
elolvastam a cikket a legelejétől.
A papírról visszanéztek rám a rettenetes törvények, és már akkor
tudtam, hogy egész életemben harcolni fogok ellenük: egy nő élete
feleannyit ér, mint egy férfié. Például, ha az utcán elgázolnak egy nőt, a
családja feleakkora összegű kártérítést kap, mint egy férfié. Egy nő
tanúvallomása a bíróságon csupán feleannyira figyelembe vehető, mint
egy férfié. A nőnek a férje engedélyét kell kérnie, ha el akar válni. A
törvénykönyv megalkotói nyilván a hetedik századi büntetőjogot hívták
segítségül. Röviden összefoglalva, ez az új törvénykönyv ezernégyszáz
évvel visszaforgatta az időt, egészen az iszlám kezdetéig, amikor a nők
házasságtörés miatti halálra kövezése, valamint a tolvaj kezének
levágása jogilag elfogadott büntetésnek számított.
Forróság öntött el, és hatalmas düh lett úrrá rajtam. Tompa fájdalmat
kezdtem érezni a halántékomban, ami egy óra múlva elviselhetetlen
lüktetéssé fokozódott. Ez volt az első migrénem, amit sok követett még
ezután. Hazamentem, és órákig feküdtem a besötétített szobában.
Dzsavád néhány hónapra Európába utazott valami továbbképzésre,
ezért legalább olyan dolgokkal nem kellett foglalkoznom, mint a főzés
vagy az asztalterítés. Ekkorra már a művelt irániak számára is
egyértelművé vált, hogy a forradalom rossz irányba halad. Az a közös
érzés, amely korábban mindenkit az utcára hívott, hiányzott a mostani
felvonulásokból. Helyette erőszakéhség jellemezte a forradalmárokat,
és étvágyuk egyre csak nőtt.
Este kilenc óra körül, miután lement a nap, az esti forgalom zaja
elnémult, és Teherán elcsendesedett, kimásztam az ágyból, és hideg
vizes borogatást tettem a homlokomra. Bevittem egy kis kekszet a
nappaliba, bekapcsoltam a tévét, de halkra vettem a hangerőt. Nem
tudtam enni, csak a tányér szélén lévő morzsákat csipegettem. A
képernyőn feltűnt Khomeini ajatollah szigorú arca. Hangosabbra vettem
a készüléket, pedig a zaj szinte elviselhetetlennek tűnt. Az ajatollah
jellegzetes monoton hangján, amellyel megdöntötte egy király hatalmát,
és új irányba terelte Irán történelmét, kijelentette, hogy aki az új
törvénykönyv ellen szegül, az iszlám ellensége, és megbűnhődik. Már
az első napokon példát statuáltak. A bírálat az „ellenség” műve volt, azé
az egyre növekvő létszámú csoporté, amelybe mindenki beletartozott,
akit „iszlámellenesnek” vagy „ellenforradalmárnak” bélyegeztek. Hogy
pontosan hol volt a határvonal, nem volt egyértelmű, és mindennap
változott. Akik viszont a rossz oldalon találták magukat, gyakran a
kivégzőosztaggal néztek szembe.
Néhány nap múlva a Teheráni Egyetem jogi professzorai
tiltakozólevelet fogalmaztak meg, amelyben azzal érveltek, hogy az új
büntető törvénykönyv nem alkalmazható a huszadik században, és nem
lenne szabad bevezetni. Hamarosan munka nélkül találták magukat,
egészen addig, amíg a súlyos tanárhiány miatt lassanként visszahívták
őket az egyetemre tanítani.

Felkészítettem magam arra, hogyan hat majd az új iszlám törvény

bevezetése az életemre. Átgondoltam, mi mindenben hoz majd
változást: a tárgyalóteremben már nem én elnökölök, a minisztériumban
papok töltik majd be a posztokat, és ha jogi tanácsra lesz szükségünk,
vallási könyveket veszünk elő. Minden aggodalmam ellenére egy
valamit azonban soha nem hittem volna: azt, hogy az új jogrendszer,
bármennyire rossz is, a magánéletembe és a házasságomba is
beférkőzik. Pedig nem volt értelme tagadni.
Amióta elolvastam az újságcikket, másképpen viselkedtem
Dzsaváddal. Olyan volt, mintha kifordultam volna önmagamból. A
legapróbb megjegyzés vagy a szokásostól eltérő hangszín hallatán
ingerült lettem, vagy perzsa kifejezéssel élve, védtem az érdekeimet.
Egyszerűen nem tehettem róla.
 Amikor Dzsavád és én összeházasodtunk, két egyenlő ember kötötte
össze az életét. Az új törvények szerint azonban ő ember maradt, míg én
vagyontárgy lettem. Bármikor elválhatott tőlem, ha akart; nála maradtak
volna leendő gyermekeink; elvehetett volna még három nőt feleségül,
és beköltöztethette volna őket az otthonunkba. Ha az eszemmel
belegondoltam, tudtam, hogy Dzsavádban nem rejtőzik ilyen
szörnyeteg, arra várva, hogy kitörjön, elrabolja meg nem született
gyermekeinket, és a házasságunkat pokollá változtassa. Mégis
elnyomva éreztem magam. Néhány hétig mogorván, barátságtalanul és
védekezően viselkedtem, aztán úgy döntöttem, beszélnünk kell a
dologról.
– Nézd, ezt nem tudom tovább elviselni! – mondtam neki.
– De hát nincsenek problémáink – felelte, és igaza is volt. Ezelőtt a
legnagyobb nézeteltérésünk a házimunka miatt volt.
– Tudom, de a törvény problémát okoz az életünkben. Régebben
egyenlők voltunk, most viszont felettem állsz, és én ezt képtelen vagyok
elviselni. Egyszerűen nem tudom elfogadni.
– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte tanácstalanul, és a levegőbe
emelte a kezét.
Ekkor belém hasított a felismerés. Tudtam, mit tehetne értem!
Aláírhatna egy házasság utáni szerződést, amelyben feljogosít engem,
hogy elválhassak tőle, ha ezt szeretném, és arra az esetre, ha
különköltöznénk, átadja nekem leendő gyermekeink felügyeleti jogát.
Másnap reggel körülbelül nyolc órakor felkeltünk, sietve
elfogyasztottunk egy kis édes teát és friss kenyeret reggelire, aztán
elmentünk a legközelebbi közjegyzőhöz. Szokás szerint én vezettem.
Dzsavád nem szeretett a városban vezetni, én viszont semmit nem
élveztem jobban, mint ha eligazodhattam a Teheránt átszövő
sugárutakon, cikáztam a sávok között, és a kormány mögül kiadhattam
magamból az iráni élet miatt érzett hatalmas csalódottságom.
– Taxisofőrnek kellett volna menned – mondogatta Dzsavád.
Furcsamód azonban rettegek, ha autópályán kell mennem. A fővároson
kívül mindig ő vezet. A sebesség megrémít. Ha nyolcvan kilométeres
sebességnél gyorsabban megyek, szó szerint szédülök.
 Amikor még a bírói szakmai gyakorlatomat végeztem az ügyészi
hivatalban, egyszer elmentünk a városi hullaházba. Tizenöt holttest
feküdt a boncasztalokon boncolásra várva. Egy buszon utaztak, amely
túl gyorsan hajtott, ezért kormányozhatatlanná vált, és felborult. Ettől a
naptól kezdve a városon kívüli vezetés szóba sem jöhetett nálam.
Amikor megérkeztünk a közjegyzői hivatalba, a közjegyző
szódásüveg szemüvegén keresztül úgy nézett Dzsavádra, mintha azt
vizsgálná, nem ment-e el az esze.
– Tudja maga, mit csinál? – kérdezte tőle. Talán azt gondolta,
Dzsavád analfabéta, és csalással rávették, hogy írjon alá valami papírt. –
Miért teszi?
Sosem fogom elfelejteni férjem válaszát.
– A döntésem végleges. Meg akarom menteni az életemet.
Miközben hazafelé hajtottunk, rápillantottam, és éreztem, ahogy a
szívemre nehezedő mázsás súly egyszerűen eltűnik. Olyanok voltunk,
mint az elején. Egyenlők. A lelkem egy kis része még mindig neheztelt,
de végül is nem hurcolhatok minden iráni férfit a közjegyzőhöz, ugye?

1980. április 21-én, napra pontosan öt évvel azután, hogy a

férjemmel megismerkedtem, megszületett a lányom, Negár. A szülés
előtt nem sokkal hagytam abba a „munkát” a bírósági irodában. Sosem
gondoltam volna, hogy – nem tudok másképp fogalmazni – a lányom
jelenti majd a fényt egyre sötétebb életemben. Őszintén szólva, nem
nagyon voltam oda a gyerekekért, amíg meg nem született a sajátom.
Két hónapig otthon maradtam vele, és figyeltem ezt a rejtélyes, apró,
rózsaszín teremtményt, letöröltem a nyálat a szájáról, simogattam pici
hátát, hogy büfizzen. Elbűvölt. Nemcsak azért, mert az ő gyermeki
világa, a megnyugtató bölcsődalok, a cumisüveg rituális előkészítése
haladékot jelentett nekem a visszataszító külvilágtól, a nem szűnő
kivégzésektől és tisztogatásoktól.
Miután Negár megszületett, nem engedhettük meg magunknak, hogy
dadát fogadjunk. Amikor eljött az ideje, hogy visszamenjek dolgozni,
reggelente anyámnál hagytam őt, délutánonként pedig elmentem érte.
 Még nagyobb félelemmel telve tértem vissza a minisztériumba. Úgy
tűnt, minden nap újabb igazságtalan és önkényes törvényt hoztak.
Tiltakozni senki sem mert, nehogy iszlámellenesnek bélyegezzék.
Engem korábbi kollégáim titokban fokoztak le, úgy álcázva a dolgot,
mintha „áthelyeztek” volna egy másik részlegbe, hamarosan azonban
törvény jelent meg arról, hogy csak férfiak tölthetnek be bírói jogkört, a
nőknek adminisztratív munkát kell végezniük. Ebben a kegyetlen,
bürokratikus világban ugyanazon a bíróságon, ahol korábban
elnököltem, titkári feladatokat végezhettem csupán. Természetesen sok
női bíró kollégámmal együtt én sem hallgattam. Mindenhol
tiltakoztunk, ahol csak tudtunk. A termekben, forradalmi
összeköttetésekkel rendelkező barátainknál, még az új miniszternél is.
Én személy szerint felkutattam azokat a forradalmárokat, akikkel a
sah idejében közeli kapcsolatban álltam. Az elfogulatlanokat, akik nem
másodrangú személyként kezeltek, amikor számítottak a támogatásomra
a rezsim elleni kampányukban, amikor szükségük volt rám, hogy
aláírjam a tiltakozóleveleiket, vagy hogy megrohamozzuk a
szerencsétlen királypárti hivatalnokok irodáit. Akkor még én is mobarez
voltam. Egyenlő harcostárs. Emlékeztettem őket minderre, és nem
hagytam magam leállítani.
– De miért? – kérdezgettem kitartóan. – Csak mondd meg, miért nem
lehet egy nő bíró? A forradalom oldalán álltam. Tartozol nekem a
válasszal!
– Természetesen igazad van. Senki nem vitatkozik veled. Légy
türelmes! A te jogaidra is odafigyelünk később – ígérték. – Most
viszont sokkal sürgetőbb gondjaink vannak, nem látod?
De láttam. És az idő igazolta is a kétségeimet a forradalmárokkal
kapcsolatban. Fontossági sorrendjükben a nők jogai mindig az utolsó
helyen szerepeltek. Soha nem volt megfelelő az idő, hogy
foglalkozzanak vele. Huszonöt évvel később ugyanezt a kérést
ugyanazzal az indokkal utasították vissza: a forradalmat meg kell
menteni. Uraim, véleményük szerint mégis mikor jön el az idő, hogy
végre a nők jogaival is foglalkozzanak? A halál utáni életben?
 Ekkor azonban az ország veszélyben volt, és ezek a gyenge
kifogások valóban jogosnak tűntek. 1980. szeptember 22-én, mintha a
sors még nem lett volna elég mostoha velünk, Szaddám Huszein
megtámadta Iránt.
 4
IRÁN HÁBORÚBAN

– Nézted a híradót? Hallgattad a híreket? Gyorsan, kapcsold be a

tévét! – mondta a barátnőm izgatottan, amikor ajtót nyitottam. Választ
sem várva elviharzott mellettem, be a nappaliba. Fogalmam sem volt
róla, hogy miről beszél. Negár minden délutánomat kitöltötte, így már
egy ideje nem hallgattam a híreket, amiket amúgy sem hittem el.
Barátnőm felvilágosított: délután két órakor iraki harci repülőgépek
megtámadták Teherán repülőterét és más egyéb helyeket a fővárosban.
Feltettem a teavizet forrni, és visszasiettem a televízió elé. Nem volt
kifejezett műsor, csak a hazafias felvonulás baljóslatú, hangos
dobpergését lehetett hallani. Időnként egy hang felszólította a nézőket,
hogy ne menjenek el a képernyő elől, mert Khomeini ajatollah fog
beszédet mondani. Mi is maradtunk a készülék előtt.
– Az iráni nép meg fogja védeni a hazáját – jelentette ki az ajatollah.
Ebből tudtuk meg, hogy kitört a háború.
Megcsörrent a telefon.
– Gyertek át hozzánk! Legyünk együtt egy ilyen estén! – javasolta
anyám. Bepakoltunk éjszakára, és átmentünk hozzá. Egész éjjel a
televízió előtt ültünk, tökmagot ettünk, és annyira izgatottak voltunk,
hogy nem tudtunk aludni. Amikor kihajoltam az ablakon, hogy egy kis
friss levegőt szívjak, láttam, hogy a legtöbb lakásban szintén ég a
villany.
Késő estére kiderült, hogy Szaddám Huszein teljes harcerejű
támadást indított. Vadászgépeket küldött a teheráni légi bázis, valamint
nyolc másik város ellen. Ezt a taktikát az 1967-es arab-izraeli háborúból
leste el. Az volt a célja, hogy a légierőt megbénítsa, még mielőtt
felszállhatnának az ellenség repülőgépei. Az iráni gépek azonban a föld
alatt, egy speciálisan megerősített hangárban voltak elrejtve, így az F-4
Phantomok néhány óra múlva már a bombák által megrongált kifutókon
gurultak, felszállásra készen.
 A levegőből az iraki vadászgépek rakétákat dobtak az iráni légi
bázisokra, a földön pedig három fronton hat iraki hadosztály kezdte
meg a támadást. Több mint nyolcszáz kilométerre behatoltak az
országba. Az északi front a hegyvidékes, északnyugati megye
határállomásán, Kaszr-e Sirinen haladt keresztül, a középső front a
Zagrosz-hegység lábánál fekvő sivatagos alföldön át vezetett. Az iraki
hadsereg azonban a déli frontra összpontosította a haderejét, mivel ott
találhatók Irán olajmezői. Szaddám szerette volna saját országához
csatolni azokat, hogy fasiszta, baathista rezsimjét támogathassa. Iraki
fegyveres hadosztályok keltek át az Arvand folyón, és olyan
stratégiailag fontos helyek és katonai bázisok felé igyekeztek, amelyek
gyors elfoglalása megakadályozná, hogy az iráni hadsereg erősítést
küldjön csapatainak.
Az ország állta az iraki támadást, azonban a sah legkiválóbb
katonatisztjei, akiket az Egyesült Államoktól vásárolt vadászgépek
vezetésére képeztek ki, börtönben ültek. A vidéki
hadseregparancsnokok napokig könyörögtek légi erősítésért, mire az
elnök úgy döntött, ilyen körülmények között nem fontos, hogy a tisztek
mennyire hűségesek még a sahhoz, ezért visszahívta őket szolgálatba. A
börtöncellából kiszabadulva beülhettek a pilótafülkébe, és hamarosan le
is lassították az iraki előrenyomulást.
A háború első heteiben megbénult az élet. A kormányhivatalok és a
magáncégek korán bezártak, hogy a dolgozók haza tudjanak sietni
fedezékbe. Az éttermek és mozik ki sem nyitottak, sötétedés után pedig
kihaltak a főváros utcái. Mivel senki sem tudta, mikor kezdenek
bombázni az iraki gépek, az emberek féltek kilépni az utcára. Sokan
mindenhová zsebrádiót vittek magukkal, nehogy elmulasszanak egy
légiriadót, mialatt kimerészkednek vásárolni. A boltokból hamarosan
elfogytak az alapvető árucikkek, mint a cukor, liszt, mosópor, ezért a
kormány bevezette a fejadagrendszert. Kilométereken át kígyózott a
boltok előtti sor, és sokszor egy egész napba telt, amíg egy kiló lisztet
meg tudott venni az ember. Az árak az egekbe szöktek, a feketepiacon
pedig megfizethetetlenül drágán adtak mindent. Anyám néha beugrott
hozzánk reggelente, hogy megkérdezze, van-e valamire szükségünk a
háztartásban. Még mindig dolgoztam, ezért Negár és a munkám mellett
nem volt időm órákig sorban állni.
Lassanként hozzászoktunk az áruhiányhoz, és már szinte el is
felejtettük azt az időt, amikor öt percig tartott, hogy leugorjunk a
bagaliba, a sarki boltba, hogy megvegyük, amire éppen szükségünk
van. Az éttermek esténként újra ki-kinyitottak, és már nem tűnt illetlen
dolognak, hogy egy-egy születésnapra partit rendezzünk. Az idősebb
házaspárok megint sétáltak délutánonként. Alkalmazkodtunk a háborús
körülményekhez, csakúgy, mint a forradalom utáni káoszhoz és
felforduláshoz. Milyen elképesztő, ugyanakkor tragikus az ember túlélő
ösztöne – gondoltam magamban.
A háború elfeledtette az emberekkel a forradalom miatti
elégedetlenségüket. A fojtogató elnyomás azonban egyáltalán nem
szűnt meg. A reggeli újságok még mindig hosszú listákat jelentettek
meg azok neveivel, akiket kivégeztek. Minden áldozat az előző rezsim
alkalmazottja és úgynevezett ellenforradalmár volt. Agyonlőtték vagy
felakasztották őket. A lapokban néha hátborzongató képek is
megjelentek az akasztófáról vagy a holttestekről. Elborzadva gondoltam
a titkos tárgyalásokra, amelyeket a kivégzések előtt tartottak.
Felháborodásunkat mégsem fejezhettük ki sehol. Még akkor sem
mondtuk el véleményünket a vérontásról, amikor magunk között
voltunk, egy dovrehen, szokásos összejövetelünkön, ahol hasonló
véleményű barátainkkal irodalomról, a hírekről vagy más aktuális
témáról beszélgettünk.
Próbáltam könnyedebben megközelíteni a dolgot, bár a humorunk az
idővel egyre komorabb lett. Egy nap egy ilyen találkozón elővettem az
újságot és egy számológépet, és azt mondtam:
– Ha Irán lakosságát elosztom az egy hónap alatt kivégzett emberek
számával, akkor a jelenlegi körülmények szerint hét év, tíz hónap és
huszonhat nap múlva mi következünk.
Ilyen gyorsan fogyott a lakosság. Ez a vicc megmaradt közöttünk, és
ezután minden összejövetelt azzal kezdtünk, hogy ennyi és ennyi
napunk van még hátra. Milyen rémesen hangzik ez így visszatekintve!
De mi más lehetőségünk volt? Ha beismertük volna, hogy a forradalmat
elárulták, biztosan elveszítjük a háborút. Úgy gondoltuk, támogatnunk
kell a kormányt, mivel csak ez az egy van nekünk, emellett egy
véreskezű zsarnokkal állunk háborúban. Khomeini ajatollah forradalma
nem egyesítette Irán lakosságát, a háború azonban mégis valamiféle
egyetértést hozott az emberek között.

Szaddám Huszein, a gyilkos zsarnok, Irán elleni támadásának a

Kádiszíja nevet adta. Arra törekedett, hogy újrarajzolja a határvonalat
Irak és Irán között, és megszerezze a gazdag déli olajmezőket. Azzal,
hogy támadását Kádiszíjának nevezte, a hetedik századbeli Perzsia
arab-muszlim meghódítására utalt, és szerette volna, ha a területért és
olajért folytatott harcát úgy értelmeznék, mint az arabok és az adzsamok
közti modern küzdelmet. Az adzsam arabul azt jelenti, külföldi,
elsősorban perzsa. Khomeini ajatollah a maga részéről nyíltan szónokolt
arról, hogy síita forradalmát a környező területekre is ki akarja
terjeszteni. Forradalmárai szerint az iszlámnak nincsenek határai, és a
nacionalizmus a hittel együtt csupán olcsó, anyagias hozzáállás.
Termékeny talajt láttak a suta felkelések számára Libanontól Irakig, és
remélték, hogy azok majd eltörlik a távozó brit gyarmatosítók által
mesterségesen megrajzolt határokat. Az ajatollah a szembenállást
„ráerőszakolt háborúnak” nevezte, és a zsarnokság elleni ókori síita
harchoz hasonlította, amelyben Szaddám alakját Jaziddal, a síita
történelem negatív alakjával azonosította. Jazid a karbalai csatában
meggyilkolta a síitizmus szentjét, Hoszein imámot.
A két világháborún kívül ez a század látott már hasonlóan véres
csatákat. Az irak-iráni háború volt a huszadik században az utolsó olyan
konfliktus, ahol két szuverén állam állt egymással szemben, és a fejlett
katonai technológia alkalmazása előtt tömegesen küldték fiaikat a
harcmezőkre. Szaddámnak megvolt az az előnye, hogy hozzáférhetett a
Nyugat katonai tartalékaihoz. Nyugat-európai cégektől vásárolt vegyi
fegyvereket, az Egyesült Államoktól pedig fegyverarzenált. Irán viszont
a térség legnépesebb nemzeteként sok feláldozható katonával
rendelkezett.
 Iránban a forradalom és a háború szorosan összekapcsolódott. Olyan
gyorsan követte egyik a másikat, hogy a forradalom ideológiája és
szimbolizmusa a háborúban teljesedett ki. A fiatalokat motiválni kellett,
hogy önként jelentkezzenek katonának, ezért megteremtették a
vértanúság kultuszát. Dicsőítették az iszlám nevében meghozott
emberáldozatot, és azt ígérték, hogy aki életét áldozza az országért, a
mennyországba jut. A televízióban mindennap látni lehetett, ahogy
fiatal besorozott katonák felszállnak az iraki csatamezőre induló
buszokra. Vörös selyemkendőt és a mennyország kulcsát viselték a
nyakukban. Sokan még tinédzserek voltak. Egy kisméretű Koránt,
valamint Khomeini ajatollah és az első síita imám, Ali képét vitték
magukkal. Volt, aki még a halotti leplét is becsomagolta. Az iraki
hadsereg aknákat telepített a határvonalhoz, az iráni parancsnokok
pedig ezeket a fiatal önkénteseket használták fel arra, hogy felkutassák
azokat. Egymás után küldték őket a határhoz, hogy megtisztítsák a
terepet az utánuk érkező katonák előtt.
A szülőföld védelmezése defa-e mukaddasz, szent védelem lett. A
támadásoknak olyan neveket adtak, mint Allahu Akbar vagy Mahdi
imám. A bázisokat Karbala vagy Kudsz után nevezték el. A Forradalmi
Gárda azt hangoztatta, hogy a Nyugat még szögesdrótot és
rohampuskákat sem hajlandó adni nekik. Khomeini ajatollah szerint
Isten parancsolta nekik, hogy háborúzzanak.
Épp egy fájdalmas forradalmon voltunk túl, de félretettük
sérelmeinket és az elárultság érzését. A tévében nap mint nap mutatott
képek felébresztették hazafiasságunkat. A szívem szakadt meg azokért a
fiatalokért, akiket Szaddám harcmezőire küldtek vacak puskával a
kézben, míg az ellenség a Nyugat legkiválóbb fegyvereivel
felszerelkezve állt velük szemben. Mindenki úgy gondolta, hogy fiaink
hősiesen küzdöttek, csodálatosan védtek minket.
Miként lehetne érzékeltetni azt, ahogy a mártíromság fokozatosan
beleivódott az életünkbe? Miként mutathatnám be azt a lassú
folyamatot, amelynek során mindent – a közszférát, a szertartásokat, az
önéletrajzokat, az újságokat és a televíziót – a halál, a gyász és a
fájdalom kezdte uralni? Abban az időben azonban nem tűnt túlzottnak
vagy riasztónak, hogy a vértanúság és a halál ennyire rányomja a
bélyegét mindenre.
Továbbra is a minisztériumban dolgoztam, de kineveztek
„specialistának” a teheráni ügyészi hivatalhoz tartozó Kiskorúak és
Szellemileg Sérültek Gyámhivatalába. Mi rendeltünk ki törvényes
gyámot a szellemileg sérültekhez vagy az apa, illetve apai nagyapa
nélkül nevelkedő gyerekek mellé. Naponta jöttek hozzám anyák, hogy a
gyermekük gyámságáról érdeklődjenek. Az iroda minden reggel tele
volt sikítozó, kiabáló gyermekekkel, a délután közepe felé pedig síri
csend honolt mindenütt.
A szoba, ahol dolgoztam, egy udvarra nézett, ahol a háborúban
elesettek számára rendeztek tömeges temetéseket. A rokonaim közül
senki nem harcolt a fronton, mégis több tucat fájdalmas temetés tanúja
voltam, csupán az irodám fekvése miatt. Az elsőre még ma is tisztán
emlékszem.
A szertartás kezdetén hangosbemondón keresztül hallottuk a
gyászima megható szavait. Az udvarra kihoztak körülbelül húsz, iráni
zászlóval leterített koporsót, amelyet körülvettek a rokonok. Az elesett
katonák némelyike olyan fiatal volt, hogy még idős nagyszüleik is jelen
voltak a temetésen. A hangosbemondóban ezután a gyászindulót
játszották, és elindult a gyászmenet. A fal felé fordultam, hogy
elrejtsem arcomat, és a titkárnőm ne lássa, milyen könnyes a szemem.
Nem akartam, hogy azt gondolja, olyan gyenge vagyok, hogy idegenek
temetésén sírok. Ez a szörnyű jelenet szinte mindennapossá vált az
elkövetkező időkben. Végül nem bírtam tovább, és bezártam az ablakot,
hogy az üveg némileg tompítsa a lentről felhallatszó, elfojtott zokogást.
Inkább zárt ablak mögött izzadtam a nyári melegben, és vállaltam, hogy
fejkendőmben és iszlám egyenruhámban meggyulladok, minthogy
halljam a jajveszékelést.

1982. április 30-án, néhány órával azelőtt, hogy a koromfekete,

fülledt éjszakán az égbolt világosodni kezdett volna, körülbelül
negyvenezer fiatal katona, mélységes hittel és rozsdás Kalasnyikovval a
kezében átkelt az Arvand folyón, és áthaladt az aknamezőn. Az
éjszakában az elszenesedett és megcsonkított tetejű pálmafák, valamint
a felperzselt föld holdbéli táj jelleget kölcsönzött a környéknek. Az
iraki-iráni határ déli részénél az öbölhöz közel fekvő Horramsahr, egy
stratégiailag fontos kikötő elfoglalása nagy csapást jelentett az
irániaknak. Ez volt az egyetlen nagyváros, ami elesett. Ezen az estén az
iráni parancsnokok azt suttogták, Ali ibn Abi Taleb (a Beit ul-
Mukaddasz-hadművelet jelszava), katonáikat bevezényelték a teljesen
felfegyverzett iraki zászlóaljakba, és megpróbálták visszafoglalni a
várost.
A hadművelet első és második fázisában több hadtestnyi iráni katona
a város külső része köré gyűlt, és légitámadás közepette több
kilométernyi részt felszabadított. A harmadik fázisban, amelynek
jelszava Mohamed, az Isten hírnöke volt, hidat építettek a folyón. Az
utolsó, legfontosabb támadás előtt bekerítették a város körüli főutat.
Május 24-én, dicsőségesen bevonultak, és tizenkétezer iraki foglyot
ejtettek. A támadás során oly sok vér folyt, hogy Khomeini ajatollah
„Huninsahrnak”, a vér városának nevezte a kikötőt. Amikor katonái
győztek, azt mondta: „Isten felszabadította Horramsahrt!”
Mi is figyelemmel követtük az eseményeket, és örvendeztünk.
Horramsahr felszabadult! Végre véget érhet a háború! Amíg a
Forradalmi Gárda vissza nem foglalta a várost, mindannyian
egyetértettünk abban, hogy Iránnak folytatnia kell a harcot, annak
ellenére is, hogy addigra legalább százezer fiatal katona esett el.
Horramsahr csatája azonban politikailag és katonailag is fordulópontot
jelentett a háborúban. Visszaszereztük a területünket, és Szaddám
jobban felszerelt hadserege beláthatta, nincs esélye egy olyan országgal
szemben, amely emberáldozatokat is hajlandó hozni a győzelem
érdekében. Megkönnyebbülve úgy gondoltuk, hogy a háborúnak
hamarosan vége.
És valóban, a következő hónapban Szaddám fegyverszünetet
ajánlott. Ekkorra azonban a radikálisok még nem szilárdították meg a
forradalmat Iránban, ezért Teherán a Mudzsahedin-e Halgh Szervezet
(MHSZ) és Khomeini ajatollah kialakulóban lévő rezsimje közötti harc
színtere volt. Az MHSZ a hatvanas években jött létre. Kubai és dél-
amerikai gerillamozgalmak ihlették. Vezetői úgy látták, Irán hasonló,
félfeudális rendszere megérett az osztályharcokra, de attól tartottak, ha
kommunista vagy szocialista vonalon vívják a harcot, elveszíthetik az
iráni fiatalok mozgósításának lehetőségét. A kor kialakulóban lévő
politikai pártjai élesen elhatárolták magukat egymástól elméleti és – az
MHSZ szerint – lényegtelen különbségek miatt. Iránban úgy tartották,
ha valaki a maoistákkal szimpatizál a leninistákkal szemben, vagy
éppen a marxistákkal a trockistákkal szemben, csupán a szellemiséget
tartja szem előtt, és a fiatalokat is egy bizonyos sérelem foglalkoztatja
ahelyett, hogy a végső célt néznék: a Pahlavi-monarchia hatalmának
fegyveres harccal való megdöntését.
Az MHSZ szerette volna ezt az elszigetelődést megakadályozni,
ezért megalkották az iszlám szocialista, katonai értelmezését.
Elsősorban a művelt középosztályt célozták meg, mivel ez a réteg volt
annyira kulturált, hogy helyesen értelmezze a vallást, ugyanakkor
elkötelezett követője is az iráni hagyományoknak, ezért várhatóan
válaszolna egy ilyen felhívásra. A hatvanas évek végén és a hetvenes
évek elején az MHSZ felhívását jelentősen elősegítette az akkori idők
vezető értelmiségi-szociológusa, a Sorbonne-on végzett Ali Sariati
munkája. Ebben a korban a szociológusok vagy hősök, vagy aktivisták
voltak. Sariati, akit milliók szerettek, egyszerre volt mindkettő.
Nyugaton kevéssé ismerték, mégis tagadhatatlan a szerepe az iráni
fiatalok radikalizálódásának lassú folyamatában. Újrafogalmazta a
síitizmus legfontosabb részeit – a mártír harcát az igazságtalanság ellen
–, és inkább az ellenállásra fektette a hangsúlyt a vereséggel szemben.
Előadásai ráébresztették az irániakat, hogy ne értsenek egyet a sah
fejetlen nyugatosításával, a hetedik századbeli síita alakokat pedig, mint
Ali imám vagy Mohamed próféta lánya, Fatima, modern hősökké
emelte.
Sariati, az örök utópista, azt ígérte az iráni népnek, hogy az iszlám
minden problémájukat megoldja, ha újra megismerik az „igazi”
hagyományokat (a passzivista tradíciók helyett). Az ő szavaival élve, ha
„újra önmagukká válnak”, a megoldás magától megmutatkozik. Az
iszlám utópia termékeny talajt teremtett az MHSZ felemelkedésére, de
nehéz lenne a szervezet társadalmi tevékenységét bemutatni anélkül,
hogy Sariatit ne említeném. Az ő nevét hosszú évekig mindenki
ismerte, amikor még Khomeini ajatollahról csak kevesen hallottak.
Sariati tömegeket ösztönzött arra, hogy a világi baloldalisággal szemben
a harcos iszlámot támogassák, így minden felvonuláson az MHSZ
zászlója is ott lobogott a többi csoporté mellett. A forradalom
történetének nagy része még ma is vitatott, néhányan azonban úgy
vélik, hogy az MHSZ jelentősen hozzájárult a győzelméhez.
Amikor Khomeini ajatollah 1979-ben hatalomra került, forradalmi
kormánya távol tartotta magától a MHSZ-t. 1981-ben a csoport újra
fegyveres támadást indított, ezúttal az új vezetés ellen. A Teheránban és
az ország több pontján kitört felkeléseket kíméletlenül elfojtották, a
kormány pedig felkészült rá, hogy teljesen eltörölje az MHSZ-t a
színről. Vezetőit illegalitásba vagy száműzetésbe kényszerítette, és
mindenkit letartóztatott, akiről feltételezték, hogy velük szimpatizál. Az
évek során a szövetségesek és a szimpatizánsok lassan elpártoltak az
MHSZ-től, addig azonban számos merényletet elkövettek, és bombát
robbantottak teheráni kormányépületekben.
A támadások anarchiaszerű állapotot eredményeztek a fővárosban. A
radikálisoknak sikerült rábeszélniük az ajatollahot, hogy tovább kell
nyomulniuk, egészen Bagdadig, hogy megbuktassák Szaddámot. Azzal
érveltek, ha Iránnak sikerülne meghódítania az ősi Mezopotámia
területét, amely a két folyó között húzódik, rendkívül jelentős
nagyhatalommá válhatna. Persze ez lehetetlen volt. Irán sosem tudta
volna kivitelezni ezt a tervet, azonkívül a világ, vagy legalábbis
Szaddám nyugati támogatói, nem engedték volna, hogy ez
megtörténjen. Ennek ellenére megpróbáltuk megszerezni
Mezopotámiát, és a horramsahri csata, ahelyett hogy a háború végét
jelentette volna, az iszlám köztársaság romantikus, háborús szerepének
jelképe lett.
 Fővárosi otthonunkban a könyvespolc előtt állva oldalra hajtottam a
fejem, és a polcon sorakozó könyvek címét olvasgattam. Amikor olyat
találtam, amit a politika tiltottnak ítélt, leemeltem, és egy
kartondobozba tettem, majd a dobozt lecipeltem a hátsó udvarra. Negár
megigézve figyelte az üvegajtó mögül, ahogy az udvar szélén kupacba
rakom a könyveket és meggyújtom. Egy halom Marx könyveiből. Egy
másik Leninéből. Néha elgondolkoztam, vajon fog-e valaha emlékezni
ezekre a furcsa időkre, amikor a felnőttek szájából mindennap
elhangzottak az olyan szavak, mint „kivégzés” és „letartóztatás”, vagy
arra, hogy az anyja az udvaron guggolva máglyát rak könyvekből. Már
egy ideje elkezdtem kivágni az újságokból a fontosabb cikkeket, hogy
amikor elég idős lesz ahhoz, hogy megkérdezze, mi történt, el tudjam
neki magyarázni. Remélhetőleg az én emlékeim akkorra már
megfakulnak. A kis kupacokból vékony füstcsík szállt fel a levegőbe,
mintha valami ezoterikus szertartást végeztem volna. Mire az utolsó
kötet is hamuvá égett, korom lepte be a kerti bokrokat és a liliomokat,
néhány elszenesedett lap pedig úgy szállt a levegőben, mintha papír
falevél lenne.
A hét elején az újságok több alkalommal adtak hírt arról, hogy sortűz
végzett ellenforradalmárnak bélyegzett emberekkel, akikről azt
gyanították, hogy baloldali csoportokkal szimpatizálnak. Amióta a sah
elhagyta az országot, és Khomeini visszatért, a különböző politikai
csoportok felbomlottak, majd újraalakultak, aztán a forradalom iránya
miatt harcoltak egymással. Hatalmuk megerősítése érdekében az
ajatollah közvetlen környezete vadászni kezdett minden olyan csoport
tagjaira vagy szimpatizánsaira, amelyeket félre akart állítani. Mindegyik
szervezet saját magazint és könyvet adott ki, amelyben a forradalom
általuk értelmezett definícióját írták le. Sok iráni meg is vette ezeket a
műveket, és otthonukban kisebb könyvtárat halmoztak fel politikai
tartalmú kiadványokból. Amikor elkezdődtek a tisztogatások, az
üldözött csoport politikai műveinek birtoklása bűnnek számított, a
rezsimmel való szembenállást jelképezte. Azt, akinél ilyen könyvet
találtak, évekre bebörtönözték. Sokszor még az illető családját is.
 Feszült időszak volt ez, amikor senki sem érezte jól magát a bőrében.
Dzsavád meghívta hozzánk legfiatalabb testvérét, Fuadot, hogy töltsön
nálunk egy kis időt. Fuad kedves, tizenhét éves fiú volt, akit magával
ragadott a forradalom idealizmusa. Mint a többi hozzá hasonló ifjú, ő is
a Mudzsahedin-e Halgh Szervezet híve volt. Lenyűgözte kitartó
törekvésük, hogy szabadságot és függetlenséget vívjanak ki az ország
számára, ezért elkezdte a szervezet könyveit árusítani az iskolában.
Akkoriban a fiatalok könnyen elkötelezték magukat egy ideológia
mellett. A legnagyobb sértés az volt, ha valakire azt mondták: liberális.
A liberális azt jelentette, hogy az illető óvatos az eszmék terén. Vagy
lusta, és arra sem veszi a fáradságot, hogy higgyen valamiben, vagy
gyáva, és nem mer semmi mellett sem kiállni.
A rezsim és az MHSZ közötti összeütközések mindennaposakká
váltak. A szervezet vezetőségében gyakori volt a felelősségre vonás;
végül kiszélesítették tagjaik körét, és így az olyan fiatal
szimpatizánsokat is, mint Fuad, maguk közt tudhatták. Az előző héten
néhány barátját letartóztatták. A sógorom nagyon félt, hogy talán őt is
követik, és ezáltal idős szüleit is bajba sodorja, ezért nálunk töltötte az
éjszakákat. Ramadán időszaka volt éppen (perzsául Ramazannak
mondják), a böjt szent hónapja. Fuad minden este tizenegy órakor
érkezett hozzánk, és a vendégszobában aludt. Az első néhány nap
óvatosan felkeltettem napkelte előtt, mert készítettem neki egy kis
lavast és datolyát. A böjtölök ezt az ételt a hagyomány szerint hajnalban
elfogyaszthatták, hogy kibírják az egész napos éhezést, amíg el nem jött
az iftár, a böjt vége. Fuad álmosan pislogott, majd tiltakozóan megrázta
a fejét.
– Csak néhány falatot egyél! – kértem. – Szükséged lesz az
energiára.
– Nem! Éhes akarok lenni, mint a szegények – felelte rekedten.
Lekapcsoltam a lámpát, a paplannal betakartam vékony vállát, és
hagytam, hogy visszaaludjon.
Egyik délután beszaladt a házba, és megkérdezte, kölcsönkérheti-e a
régi írógépemet. Nem mondta, mire kell, én pedig nem kérdeztem.
Végül is csak egy írógép volt. Amikor aznap este a férjem hazaérkezett,
és meglátta, hogy az írógép nincs a helyén, nagyon dühös lett.
– Mégis mit gondoltál? – csattan fel. – Soha nem kapjuk vissza!
Dzsavád könnyebben pánikba esett, mint én. Nem mondta ki, mert
akkoriban mindenki próbálta titkolni a félelmét, de tudtam, hogy amiatt
aggódik, hol köt majd ki az írógép, és vajon vissza tudják-e vezetni
hozzánk a szálat.
– De hiszen a testvéred! Nem tagadhattam meg a kérését. Egyébként
is, már nem használtam – feleltem.
Dzsavádnak természetesen igaza volt, az írógépet sosem láttuk
viszont. Emellett azonban akadt sok más is, ami miatt veszekedtünk.
Fuad, aki fanatikusan és idealista módon hitt egy tisztább, igazságosabb
iszlám forradalomban, gyakran széthagyta a holmiját a lakásban.
Amikor egyik reggel a munkámhoz pakoltam be a táskámat,
észrevettem egy Hoszein imámról szóló MHSZ-könyvet a
könyvespolcunkon. Belelapoztam. Egy olyan szervezet műve volt,
amely később kultusszá vált. Meg kell mondjam, irodalmilag nagyon
érdekes volt. Este éppen a konyhában beszélgettem Fuaddal róla,
amikor Dzsavád hazaért. Felvette a könyvet az asztalról, és meglátta,
hogy az MHSZ kiadványa.
– Gondolod, Fuad dzsan, hogy okos dolog ezt a könyvet a polcon
hagyni? Miért tetted oda? –kérdezte éles hangon.
– Én már elégettem az összes politikai művet! – vágtam közbe. –
Egyetlen könyv nem olyan veszélyes.
Úgy éreztem, meg kell védenem ezt a fiatalembert, aki a barátait
testvérnek szólítja, és aki még nem csalódott olyan nagyon a
forradalomban, hogy elpártoljon tőle, és magába forduljon, mint mi
mindannyian.
– Hagyd! – emelte fel Fuad a kezét, mintha nem akarná, hogy tovább
védjem őt. – Dzsavádnak igaza van. Nem szabad ezt a könyvet a házban
tartani. Két hónap múlva viszont még a televízióban is erről fognak
beszélni. Majd meglátjátok! – tette hozzá csillogó szemmel.
 Az MHSZ politikai szervezet lévén támogatókat próbált maga mellé
csábítani, ezért arról biztosította követőit, hogy a rezsim hamarosan
meg fog bukni.
Másnap Fuad bement az egyetemre, ahogy szokott. Üres gyomra
korgott, amikor elment az ételárusok standja előtt. Sárga lencsével,
aszalt lime-mal és vágott mandulával színültig teli zsákok sorakoztak a
standoknál. Talán a forgalom zaja vagy az építkezés kopácsolása miatt
történhetett, hogy nem érzékelte a lépteket a háta mögött.
– Fuad!
Amikor a nevét hallotta, megfordult, de mielőtt még észbe kaphatott
volna, karját a háta mögé csavarták, és belökték egy várakozó autóba.
Három napig nem hallottunk róla semmit. Próbáltam azzal nyugtatni
magam, hogy talán az MHSZ-es barátainál bujkál, meghúzza magát
valahol, és teát szürcsölgetve azon töri a fejét, hogy lehetne
megmenteni a forradalmat. A negyedik nap értesítették az anyját, hogy
a fiát letartóztatták. Kétségbeesetten telefonálgatni kezdett, mindenkit
felhívott, aki csak az eszébe jutott, végül még a miniszterelnököt is, aki
azt felelte neki:
– Csak közvetíteni tudok, de csakis abban az esetben, ha a fia
visszavonja a nézeteit, és együttműködik a rendszerrel.
Hogyan lehetne ezt megmagyarázni egy tinédzsernek, akit magával
ragadott a forradalom eufóriája, és meg van róla győződve, hogy
ártatlan? Mert hát az is volt. Mit követett el? Tizenhét évesen annyi volt
a bűne, hogy újságot árult, és ezért most húsz év börtönre ítélték. Fuad a
börtönben nem volt hajlandó együttműködni a börtönhatóságokkal.
Ezen a helyen az az egyszerű szó, hogy „együttműködni” azt jelentette,
az illetőnek meg kell neveznie a barátait (akiket aztán szintén bevisznek
kihallgatni, hogy ők is nevezzék meg a barátaikat), bocsánatot kell
kérnie azért, amit elkövetett, meg kell tagadnia minden politikai
kapcsolatát, és meg kell adnia magát Isten akaratának. A börtönben az
együttműködést nem kérik, hanem kierőszakolják. Egyszer úgy
megverték, hogy eltört az állkapcsa, majd felhívták az anyját, és pénzt
kértek tőle azért, hogy helyre tegyék. Egy másik alkalommal eltörték a
karját, és újra telefonáltak.
 – Fuad karja törötten lóg. Ha azt akarja, hogy kezeljük, küldjön
pénzt!
Abban az évben Dzsavád apja egy autóbalesetben meghalt. A család
engedélyt kért, hogy Fuadot a temetésre kiengedjék a börtönből.
Nagybátyjuk aláírt egy papírt, amelyben kezeskedett érte, hogy a fiú
vissza fog térni, így egy éjszakára elengedték. Amikor megjelent a
házban a nagybátyjával, először nem ismertem meg. Ő lenne az? Ez a
sápadt, megtört, tétova tekintetű fiú. Még ma is bánom első szavaimat,
amiket ekkor mondtam.
– Fuad, ma légy férfi!
Úgy értettem, hogy próbáljon erős maradni hisztérikusan viselkedő
anyja mellett, és fojtsa vissza fájdalmát az apjára való tekintettel. Ő
azonban félreértette. Azt hitte, bírálom, mert nem viselkedett elég
keményen a kihallgatások alatt.
– Én igazi férfi vagyok, és ezt be is bizonyítottam – felelte olyan éles
hangon, hogy néhányan felénk fordultak. Amikor a rokonok
észrevették, hogy megérkezett, lassan köré gyűltek. Körülbelül fél
órával később azt mondta, meg akar szökni a börtönből. Mindenki,
mintha végszóra tenné, tiltakozóan rázni kezdte a fejét.
– Ne! Ez nagyon rossz ötlet…! Mi lesz a nagybátyáddal, aki
kezeskedett érted…? El fognak kapni, és akkor mi lesz? Megtorlás.
Dzsavádnak jeleztem, hogy jöjjön oda hozzám a szoba másik
végéből, és izgatottan azt suttogtam.
– Miért ne? Miért ne szökhetne meg?
– Ha megszökik, valószínűleg egyenesen az MHSZ-hez megy.
Akkor pedig egészen biztosan megölik. Megértelek, én is félek
visszaengedni őt a börtönbe, de ott legalább életben van.
Amikor Fuad látta, hogy a rokonok nem helyeslik a dolgot,
elhallgatott, és az est hátralevő részében egyetlen szót sem ejtett ki a
száján. Vacsora után a mosdóba kellett mennie. Egy rokon elkísérte őt,
és megkérte, hogy ne zárja kulcsra az ajtót. Attól félt, a fiú esetleg az
ablakon át próbál megszökni. Az este végén Fuad nagybátyjával együtt
beszállt az autóba, tekintetét előre szegezte, és hagyta, hogy
visszavigyék a börtönbe.
 5
HÁBORÚ A VÁROSOKBAN

Két teljes év telt el azóta, hogy a rezsim kötelezővé tette a fejkendő

viselését a nők számára, én azonban még mindig elfelejtettem.
Általában az utolsó néhány percben, mielőtt kisiettem a nappaliból, még
visszanéztem, mert az volt az érzésem, hogy valamit ott hagytam. A
kulcsomat? A bevásárlólistát? Egyszer egy teljes háztömbnyit mentem
az utcán, amikor észrevettem, hogy a botra támaszkodva sétáló öreg
szomszédtól kezdve a tornácon játszadozó gyerekekig mindenki engem
bámul. El sem tudtam képzelni, hogy miért, mivel jókedvűen sétáltam,
és sokkal jobban éreztem magam, mint általában.
– Hánum Ebadi! – kiáltott oda nekem végül egy szomszéd –,
elfelejtette a hidzsábot!
Hazáig szaladtam, otthon pedig felkötöttem az egyik pamutkendőt a
fejemre.
– Gondolj bele! – mondtam aznap este az egyik barátnőmnek a
telefonban. – Ha egy rendőr meglátott volna, azonnal letartóztat.
– Ez semmi. A múlt héten én is elfelejtettem felvenni. Már a
forgalom közepén ültem az autóban, amikor megálltam egy
kereszteződésnél, és észrevettem, hogy az utcán mindenki döbbenten
engem néz. Mit tehettem volna? Már a kocsiban voltam. Feljebb
húztam a blúzomat, és a fejemre borítva betakartam vele a hajam.
Ezután jobbnak láttam kitenni egy kendőt az előszobai fogasra,
nehogy még egyszer otthon felejtsem.
Akkoriban, ahogy ma is, az iráni nők egy része fedetlen hajjal járt
volna, ha szabadon dönthetett volna. A háborús években azonban el
kellett viselnünk a helyzetet, nem pedig kritizálni. Még nem került a
kormány figyelmének előterébe a nők felháborodása a rájuk
kényszerített hidzsáb miatt, amely egyre csökkenő jogaikat
szimbolizálta. Ehhez hasonlóan, az új rezsim – a cenzúra, az ellenségek
brutális kivégzése, a radikális döntés, hogy folytatják a háborút – miatti
elégedetlenség szintén csak az egyes emberek érzése maradt, nem
jellemezte a közhangulatot.
1983-ban megszületett második lányunk, Nargesz. Dzsaváddal
megegyeztünk, ha fiú lesz, ő választ majd neki nevet, ha lány, akkor én.
A kankalinról neveztem el, amely télen virágzik. Amikor befeküdtem a
kórházba szülni, anyám magához vette az akkor hároméves Negárt, és
megígérte neki, hogy egy játszótárssal fogok visszatérni. Sok könyvet
olvastam arról, hogyan kell egy kisgyerekkel elfogadtatni az új testvért.
Vettem neki új ruhákat, játékokat, csokoládét, vagyis a kedvenc dolgait,
és azt mondtam, ezeket mind az új testvérétől kapja ajándékba. Amikor
a dada áthozta Negárt anyámtól, Nargeszt lefektettem a bölcsőbe.
Dzsavád az ajtóban állt, és várta a pillanatot, hogy lefényképezze, amint
Negár a nyakamba borul. A lányom nem tudta elviselni, ha külön
vagyunk egymástól, és ez a két nap az addigi leghosszabb idő volt, amit
egymás nélkül töltöttünk.
Széles mosollyal nyitottam ajtót. Dzsavád felemelte a
fényképezőgépet, hogy lefotózzon minket, Negár azonban rám se
pillantva elment mellettem, és keresztbefont karral, némán leült a
nappaliban a kanapéra. Nem voltam felkészülve hároméves lányom
haragjára. Bűntudatom támadt, mert szenvedést okoztam neki.
Testvéri rivalizálásuk és gyerekkori bohóckodásuk élettel töltötte
meg az életemet, egy olyan időszakban, amikor nyomasztó munkám
befejeződött, és a munkanélküliség lehangoltsága elkezdődött. Nargesz
születése után egy évvel nyugdíjba mehettem a minisztériumból, mivel
a köztisztviselőket tizenöt év szolgálat után nyugdíjba küldhették. Egy
nappal azután, hogy letelt a tizenöt évem, beadtam a nyugdíjazási
kérelmemet. Természetesen elfogadták, sőt még örültek is neki, hogy
megszabadulnak egy kellemetlenségtől: egy női alkalmazottól.
Az év, amikor nyugdíjba mentem, fordulópontot jelentett nemcsak az
én életemben, hanem egyetemi barátnőimében is, akik körülbelül
ugyanakkor kezdték a karrierjüket, mint én. Elég idő telt már el ahhoz,
hogy világossá váljon, a rendszer nem fog érdemi módon változni. Az
ideológia állandó volt, és abban az időben a határ is, ameddig a nőket
megtűrték a kormányhivatalokban. Olyan időszak volt ez, amikor az
embernek mérlegre kellett helyeznie ambícióit, hozzáállását és erkölcsi
elveit, és el kellett döntenie, hogyan viszonyul az új rendszerhez. Az én
felháborodásom túl mély volt, személyiségem pedig túl lázadó ahhoz,
hogy bármit is tegyek, de minden alkalommal hangot adtam
megvetésemnek, amikor csak tehettem. A nyugdíjazás tűnt az egyetlen
ésszerű lehetőségnek. Eszembe sem jutott, hogy ezzel a karrierem nem
fejlődhet tovább, mivel a rezsim már úgyis derékba törte a
pályafutásunkat. Nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy a
forradalmi rendszer egyszer csak meglágyul, és ha most befogom a
szám, talán elérhetővé válik számomra egy jogászi karrier. Barátnőm,
Marjam, szenvedélyes bírótársam az egyetemről, számítóbb volt, mint
én. Vállalta a hivatali munkát is, mintha nem lenne nagyobb
megtiszteltetés számára a lefokozásnál. Barátságunk elmúlóban volt. Az
utolsó alkalommal, amikor találkoztunk, csúnyán összevesztünk. Együtt
teáztunk, és elmondtam neki, hogy nyugdíjba mentem. Negédes
hozzáállása és – szerintem – köpönyegforgató viselkedése mélyen
felháborított, ezért végül kimondtam azt, amit legbelül gondoltam.
– Marjam, egyáltalán miért lettél bíró? Nem hiszem el, hogy képes
vagy feladni az elveidet!
– Te nem ismered ezt a rendszert – felelte. – Ha továbbra sem fogod
be a szád, meglátod, hogy eljönnek érted. Zaklatni fognak, az állásodat
is elveszíted.
– Erre a remek hivatalnoki állásra gondolsz? Erre, amit annyira
szeretsz, hogy elfelejtetted miatta, ki is vagy, és hátat fordítasz a régi
barátaidnak?
Döbbenten meredt rám. Az iráni kultúrában még a közeli barátok
között is tabu az igazságot ilyen nyíltan kimondani.
Sok minden egyebet is mondtam dühömben, ami végleg
megpecsételte barátságunk sorsát, de úgy gondoltam, nincs mit
veszítenem. Marjam már egy ideje nem kereste a társaságomat, mert
úgy gondolta, árthat a jó hírének, ha egy olyan kritikus emberrel látják
együtt, mint én. Közöltem vele, hogy csak hatalomra vágyik, és képes
átgázolni bárkin és bármin, csak hogy megszerezze, legyen az egy barát
vagy akár az elvei. Azt is mondtam, hogy még ha előléptetnék is valami
magas pozícióba, csupán üres győzelem lenne, mert egy népszerűtlen
rendszerben magas hivatali rangot betölteni sokkal elítélendőbb, mint
félreállított senkinek lenni. Ezzel a barátságnak vége is szakadt köztünk.
Az elkövetkező években időnként láttam egy-egy konferencián.
Általában ő volt a vidám nő csadorban, aki arról csivitelt, mennyire
felszabadították az iráni nőket az iszlám törvények. Ha találkoztunk a
folyosón, nem is köszöntünk egymásnak.
Másik barátnőm, Szara, a tudós, aki egy jogi professzorhoz ment
férjhez, nem bírálta úgy az új törvényeket, mint én, de nem is
támogatta, ahogy Marjam. A külügyminisztérium nem sokkal a
forradalom előtt felkérte, hogy a nemzetközi kereskedelmi jogi
részlegnél dolgozzon, és mivel nem túl jelentős kutatónak számított,
nem is bocsátotta el. Hosszú évek teltek el azonban, amíg megérdemelt
előléptetését megkapta. Abban az időben Szarának sikerült hűnek
maradnia a hitéhez. Sosem színlelte, hogy támogatná az új rezsimet, és
a magánvéleményét sem keverte bele a kereskedelmi jog nem túl
széleskörű területébe, inkább megtartotta magának. Később, nemzetközi
kereskedelmi konferenciákon ő képviselte az iszlám köztársaságot, de
kizárólag saját szakterületéről beszélt, nem volt hajlandó a nők jogi
helyzetéről szóló kérdésekre felelni, még akkor sem, ha nyíltan
megkérdezték tőle.
A külügyminisztériumban tisztában voltak vele, hogy Szara nem
odaadó hívő, de felettesei hasznosnak ítélték szakértelmét, és
munkaterülete is elég speciális volt ahhoz, hogy hosszú ideig folytatni
tudja a munkát anélkül, hogy nyíltan vállalnia kellett volna az
ellenérzéseit. Számomra Szara a diplomás irániak szerencsés rétegét
testesítette meg, akiknek a szakterülete viszonylag politikamentes, és
lehetővé teszi, hogy szűkös lehetőségeiken belül előbbre jussanak. Ez
persze nem azt jelenteti, hogy könnyű volt neki. Biztos vagyok benne,
hogy végignézte, ahogy nála alacsonyabb beosztású kollégáit
előléptetik, és tudta, hogy ő soha nem kerülhet olyan magas pozícióba,
amelyet megérdemelne. Elég okos volt ahhoz, hogy akár
pénzügyminiszter legyen, ugyanakkor nő is, amellett túlságosan
forradalomellenes, és túlságosan távol állt a politikai elittől ahhoz, hogy
nagy magasságokba törjön. Mégis sikerült megtartania az állását, és
ezzel bebizonyította, bármennyire is fojtogató az iszlám köztársaságban
dolgozni, nem kell az embernek szószólónak lennie ahhoz, hogy karriert
építsen.
Ha megpróbálok történeteket mesélni a nyolcvanas évek közepéről,
vagy visszaemlékszem, milyen volt az életem akkor, amikor a lányaim
még kicsik voltak, és háború dúlt az országban, csupán a nappalinkról
jutnak eszembe csapongó emlékképek. Családom sokat szenvedett
akkoriban, és időnk legnagyobb részét otthon töltöttük. Én nyugdíjas
voltam, Dzsavád cége bezárt, mert állítólag kommunisták szivárogtak a
dolgozók közé. Hosszú időszakok teltek el úgy, hogy nagyon kevés volt
a jövedelmünk. Az infláció magasra szökött, két kisgyerekkel a
költségeink pedig szintén jelentősek voltak. Muszáj volt a kiadásainkat
csökkenteni, és fel kellett adnunk a luxusnak számító dolgokat, mint
például egy-egy éttermi vacsorát, hogy alapvető cikkeket, pelenkát és
tápszert tudjunk venni a kicsiknek. Mindkét lány imádott étteremben
enni, ezért néha esténként követelték, hogy valami más legyen, ne csak
a szokásos vacsora a konyhában. Ezért az ebédlőasztalt áttettem a lakás
másik részébe, tiszta abroszt terítettem rá, és kineveztem „Sirin
éttermének”. – Üdvözlöm a hölgyeket – köszöntöttem a lányokat,
amikor odasompolyogtak az asztalhoz, hogy helyet foglaljanak az
„étteremben”, és úgy tettem, mintha felvenném a rendelésüket.
Reméltem, hogy ebből megtanulják, hogyan lehet kihozni a meglévő
lehetőségekből a legtöbbet, és értékelik a késve érkező jutalom örömét.

Azokban a nappaliban eltöltött csendes években a politikai

hadszíntér szörnyű volt. 1984-ben Szaddám Huszein először vetett be
vegyi fegyvereket az iráni hadsereg ellen. Szarinnal kezdte, egy teljesen
szagtalan ideggázzal, amely a belélegzés utáni néhány percen belül
halált okozott. Miután egyértelművé vált, hogy Szaddám rendszeresen
használja a Winston Churchill által „pokoli méregnek” nevezett
ideggázt, az iráni hadseregparancsnokok a fiatal katonáknak atropinnal
megtöltött fecskendőket biztosítottak a felszereléshez, amely a gáz
ellenszere volt. A fullasztó hőségben azonban sokan így is áldozatul
estek. Nem volt elég ellenanyag mindenki számára, valamint akiknek
volt is gázálarcuk, a rekkenő sivatagi hőség miatt vagy nem vették fel,
vagy nem tudták légmentesen lezárni a szakálluk miatt. Egy rendes
muzulmán férfi ugyanis, ha Isten háborúját vívja, és főleg ha a
mennyországba készül, szakállat viselt. A fecskendők sokszor nem
működtek, vagy az atropin hatóanyaga hatástalanná vált a hőségben. A
túlélők rémisztő képet festettek a csatatérről, ahol a holttestek között
szétszórva hevert a sok fecskendő, mert a katonák megpróbálták beadni
maguknak az ellenszert a belélegzés és a halál közötti néhány értékes
percben.
Szaddám hamar felhagyott az ideggázzal, és áttért egy másikra, ami
a kedvence lett. A mustárgázra. Az ideggáztól eltérően ennek volt szaga
– furcsa mód fokhagyma szaga –, ellenszere viszont nem, és kínzó
lassúsággal ölt. Nem sokkal azután, hogy a fronton harcolók
belélegezték, látásuk elhomályosult, megállíthatatlanul köhögni
kezdtek, sokan hánytak is. Ahogy teltek az órák, bőrük
felhólyagosodott, és sötétlilára színeződött. Ezután egész bőrdarabok
váltak le a testükről, hónaljuk és ágyékuk befeketedett és kisebesedett.
Azokat, akik túlélték, néhány napig vagy néhány hétig kórházban
kezelték, attól függően, milyen súlyos volt a sérülésük. Ha
meggyógyultak, visszaküldték őket a frontra.
A világ mindezt némán figyelte. Az ENSZ küldöttei találtak ugyan
bizonyítékot arra, hogy Irak vegyi fegyvereket alkalmaz, de senki sem
volt hajlandó felelősségre vonni az iraki diktátort emiatt, megállítása
pedig fel sem merült. Az Egyesült Államok érdekeivel ellentétesnek
ítélte az iráni forradalmi rezsimet, ezért azzal a céllal, hogy
meggyengítse azt, Irakot segítette. Washingtoni katonai hivatalnokok
később megerősítették, amit az iráni parancsnokság egész idő alatt
sejtett, miszerint Reagan kormánya műholdas képeket juttatott el Irakba
az iráni csapatok elhelyezkedéséről. Később az is felmerült, hogy egy
titkos amerikai hadművelet sokkal messzebbre ment, mint az előbb
említett háborús segítség. Akkoriban az amerikai hírszerzés tisztában
volt vele, hogy Szaddám vegyi fegyvereket alkalmaz a legtöbb fontos
csatában. A nemzetközi közvélemény néma maradt, a világ legnagyobb
szuperhatalma pedig Szaddám Huszeint támogatta. Teheránban a világi
rezsim mindent megtett azért, hogy tovább folytassák a „szent
védekezést”, mi pedig rájöttünk, hogy a háborúnak közel sincs még
vége. Ekkor kezdődött meg az irániak tömeges kivándorlása az
országból.
A forradalom után is sokan elhagyták az országot. Azok, akik
ellenezték, és azok, akik a rezsimhez fűződő kapcsolatuk miatt féltették
az életüket. Európába és az Egyesült Államokba szöktek, hogy
Nyugaton új életet kezdjenek. Azután azonban, hogy világossá vált, a
háború még folytatódik, és Szaddám büntetlenül használhat vegyi
fegyvereket, egy elég jelentős réteg távozott. Elsősorban azok, akiknek
fiuk volt, mert attól féltek, hogy behívják, és meghal a fronton.
Mindennap egyre nőtt az emigránsok száma. Némelyeknek sikerült
vízumot szerezni, és biztonságban, méltósággal felszállni egy gépre a
repülőtéren. Több százezren azonban annyira kétségbe voltak esve,
hogy bármit megtettek volna azért, hogy elhagyhassák az országot.
Bűnözőknek fizettek, akik Pakisztánba vagy Törökországba
csempészték át őket. A csempészek nagy hasznot zsebeltek be. Az éj
leple alatt völgyszorosokon és sivatagi átjárókon keresztül terelték át az
irániakat a határon. Kockázatos volt így elmenni, a menekülők szerint
azonban maradni még kockázatosabb lett volna.
Az emigránsok leginkább Európában és Észak-Amerikában
telepedtek le. Los Angelesben vagy európai fővárosokban, mint Párizs
és London. A később kivándorlók a skandináv országokat részesítették
előnyben, de Kanada viszonylag nyitott határa is sok iránit vonzott a
nagyobb városokba, Vancouverbe és Torontóba. Gazdag és szegény
egyaránt elment, és állt munkába a firenzei bőrpiacokon. Volt, aki
kokaint árult Tokióban, esetleg hatalmas manhattani szőnyegbirodalmat
irányított. Művelt, egyetemet végzett, diplomás orvosok, mérnökök és
bankárok töltötték meg a Szilícium-völgyet és az USA keleti partját.
Kensingtonban és Beverly Hillsben az előkelőségek saját udvart
tartottak fent. Csak megközelítőleg tudom megbecsülni az emigránsok
számát, de úgy számolom, két évtized alatt körülbelül négy-öt millió
iráni hagyta el az országot, köztük a nemzet legokosabb, legnagyobb
alakjai. A mai napig Irán szenvedte el a világ legnagyobb
tudóskivándorlását. Mi, akik itt maradtunk, tétlenül figyeltük, ahogy
fiataljaink szétszóródnak a világban, és egy másik ország társadalmát és
gazdaságát gyarapítják.
A mai Iránban már nem ölt olyan drámai méreteket az emigráció,
mivel a történelem nem szolgáltat borzalmas képeket leszakadt
végtagokkal teli csatamezőkről, vagy hárommillió, öklét rázó tüntető
felvonulásáról, amelyek a forradalom és a háború idején
mindennaposak voltak. Ha megkérdeznénk bármelyik iránit, mi a
legfőbb kineh, sérelem számára az iszlám köztársaságban, azt
válaszolná, hogy a családok szétszakítása. A háború emlékei lassan
elhalványulnak, és csak nagyon kevesek képesek egy életen át
magukban hordozni a gyötrelmet. Szeretteink hiánya, a szinte végleges
elszakadás testvéreinktől és szüléinktől azonban olyan fájdalom,
amelyet az idő nem tud meggyógyítani. Soroljam fel az összes olyan
családot, amelyet valamikor jól ismertem, egy városban laktunk, ma
pedig a gyermekeik szétszóródva élnek a világ különböző városaiban,
szüleik pedig itt maradtak Iránban? Sokak szemében mindezért az
iszlám köztársaság a felelős. Ha a forradalmárok visszafogták volna
radikalizmusukat, vagy ha nem cserélték volna le a sahot egy olyan
rezsimre, amely milliók elvándorlását eredményezte, a családok talán
még ma is együtt lennének.
A legjobb barátaim egymás után mentek el. Összepakolták a
holmijukat, elköszöntek, és – az én felfogásom szerint – hátat
fordítottak szülőhazájuknak. Minden alkalommal keserűség öntött el,
amikor nehéz szívvel felemeltem a tollat, hogy kihúzzak egy újabb
nevet a címjegyzékemben. Olyan érzés volt, mintha egy elhagyatott
házban élnék, kísértetek társaságában.
Eleinte harcoltam. Minden egyes barátommal. Amikor bejelentették,
hogy el akarnak menni, szembe kellett nézniük velem, ahogy – talán
igazságtalanul – rájuk zúdítom tiltakozásomat, és megpróbálom
lebeszélni őket. Tudtam, hogy döntésük teljesen személyes, és való
igaz, nekem nem volt fiam, de én erkölcsi és politikai meggyőződésből
vallottam, hogy nem hagyom el a hazámat.
Az egyik unokatestvérem azon a héten, amikor Németországba
indult, felhívott és megkért, hogy ugorjak be hozzá. Ahogy mászkált a
lakásban, egyre csak azt ismételgette:
– A gyerekekért teszem.
Végül nem bírtam tovább és kifakadtam:
– Nézz körül! Kit látsz? Nem irániakat, akiknek gyerekeik vannak?
Ők itt tanulnak. Mi a problémád? Maradjatok itt, és hagyd, hogy a
gyerekeid itt járjanak iskolába!
– Itt nincs jövőjük. El kell vinnem őket oda, ahol van.
– És mi lesz azokkal, akik maradnak? Ez azt jelenti, hogy számukra
nincs jövő?
– Ha a te gyerekeid idősebbek lennének, Sirin dzsan, te is elmennél.
– Nem, én nem hagynám itt Iránt! – vágtam vissza. – Ha a
gyerekeimnek el kellene menniük, elengedném őket. Minden
nemzedéknek ott kell maradnia, ahol felnőtt. És mi lenne velünk, ha
elmennénk innen? Itt legalább már vagyunk valakik. Elértünk valamit,
eljutottunk egy bizonyos szintre a társadalomban. A barátaink okosak és
műveltek, mint mi. Gondolod, hogy befogadnának, ha külföldre
mennénk? A külföldi diplománkkal, az idegen akcentusunkkal,
szerinted tárt karokkal várnának? A gyerekeink fiatalok, magukba
szívják az új világ kultúráját, és idővel őket is elveszítjük.
Láttam rajta, hogy nem győztem meg, ezért megpróbáltam másfelől
megközelíteni a dolgot.
– Nézd, ha egy lány hétéves korától külföldön él, valószínűleg
külföldihez fog feleségül menni. Természetes módon alkalmazkodik a
férje kultúrájához, és ez a távolság egyre jobban közétek áll. Egy nap
majd arra ébredsz, hogy nincs helyed az ő kultúrájában, és neki sem a
tiédben. Erre a pillanatra már ma számítanunk kell, előre kell
gondolkoznunk, és itt tartanunk a gyerekeket. Később, ha majd
tanulnak, az utolsó években, egy időre kimehetnek külföldre. De addig
itt nőnek fel. Megtanulnak alkalmazkodni ehhez a valósághoz,
bármilyen szörnyű is, és ezt a helyet zárják a szívükbe. Ezért vissza
fognak térni.
Beszédemet hosszú csend követte. Unokatestvérem nagyot sóhajtott,
elfordította a fejét, és folytatta a csomagolást.
– Vigyél el bármit, amit szeretnél! – mondta, és a háztartási
eszközökre mutatott, amelyek szanaszét hevertek. Valóban szükségem
lett volna néhány dologra, de nem voltam hajlandó még csak megfogni
sem őket, inkább elmentem. Nem akartam olyan ember pecsenyés tálját
vagy evőeszközeit, aki elhagyott engem és az országot.
Sok hasonló drámai jelenet következett még ezután. Az egyik
barátom elhatározta, hogy kiárusítja a háza belső berendezését, és
áthívott egyik nap, hogy ne legyen egyedül. Amikor megérkeztem, ott
találtam a házban, ahogy sürög-forog és mindenre kis árcédulákat
ragasztgat. Azt reméltem, talán iszunk egy teát és beszélgetünk, de
ahogy a többi távozni készülő, ő is szörnyen elfoglalt volt az utolsó
napokban, és inkább dobozok és ragasztószalagok közé menekült a
beszélgetés elől. A nappaliban voltunk, én a nyomában haladtam, és
dühösen szedegettem le minden tárgyról a cédulákat, ahová ő odatette.
Hirtelen megfordult, és ott álltunk egymással szemben, mindkettőnk
keze tele volt a ráragadt cetlikkel. Ekkor megszólalt a csengő. Még csak
fél négy volt, a kiárusításig hátra volt fél óra.
Egy nagydarab nő jött be az ajtón, és máris úgy kezdte vizsgálgatni a
gyertyatartókat és képkereteket, mintha egy bazárban lenne, nem pedig
a barátom nappalijában, ahol a gyerekei megtették első lépéseiket.
Dühbe gurultam. Fél órám volt, hogy rábeszéljem a barátomat, gondolja
meg magát, és akkor jön ez a kapzsi keselyű, és ellopja az időmet.
Megragadtam a karját, és kitessékeltem a házból.
– Itt várjon négy óráig! – közöltem, majd becsaptam az orra előtt az
ajtót. – Kérlek, hagyd ezt az őrültséget! – könyörögtem a barátomnak. –
Mit csinálsz? Ez a mi országunk!
Négy órakor mégis elkezdődött a kiárusítás. Egyetlen szentimentális
érvem sem tudta rávenni barátaimat vagy rokonaimat, hogy még
egyszer gondolják át a döntésüket. Talán nem érte meg számukra
feladni a napi boldogságot és a jövőbeli terveket egy távoli célért, hogy
Irán sorsa egyszer jobbra fordul. Címjegyzékem megtelt áthúzott
nevekkel. Volt, hogy egész lapokat ki tudtam tépni. Ha visszatekintek
erre a fájdalmas és nehéz időre, úgy gondolom, ez volt a mélypont.
Elvesztettem imádott munkámat, az országomat és a barátaimat.
Nem írtam levelet azoknak, akik elmentek. Néhányszor
megpróbáltam, de a toll olyan nehéz volt a kezemben, mintha ólomból
lett volna. Ha arra gondoltam, meg kell töltenem az üres papírt,
elszomorodtam. Azt juttatta eszembe, hogy elveszítettem a szeretteimet,
és már nem részei többé az életemnek. Néha felhívtak telefonon, és azt
mondták:
– Csak egy pár sort írj, Sirin! Annyira boldoggá tenne minket!
De én nem voltam rá képes. Néhány barátom meg is sértődött emiatt,
idővel azonban belátták, hogy makacsságom nem abból fakadt, hogy
nem szeretem őket, éppen ellenkezőleg.
Amikor valaki elhagyta Iránt, számomra olyan volt, mintha meghalt
volna. Olyan hosszú ideig voltunk barátok! Ugyanabban a világban
éltünk, ugyanaz a remény éltetett bennünket, ugyanattól a félelemtől
nem tudtunk aludni éjszakánként. Évekkel később, amikor külföldre
távozott barátaim rövid látogatásra visszatértek, láttam, mennyire
igazam volt. Még mindketten fárszi nyelven beszéltünk, még mindig
ugyanaz a vér folyt az ereinkben, ők azonban már egészen más világban
éltek, mint én. A szavak, amelyeket mondtunk, perzsául hangzottak,
mégis olyan volt, mintha más nyelvet beszélnénk. A valóság az, hogy
elvesztettem őket. Már nem léteztek azok, akik ugyanannál az
újságárusnál álltak meg, és velem együtt döbbenten nézték a főcímeket.
És az ember nem levelezik egy halottal, ugye? Ugyanúgy, ahogy soha
nem jut eszembe egy halottnak levelet írni (értelmetlen, fájdalmas
feladat, nemde?), nem jutott eszembe az sem, hogy azoknak írjak, akik
külföldre mentek. Nem azért, mert megfeledkeztem róluk. Éppen azért,
mert annyira szeretem őket, hogy fáj, amikor felemelem a tollat, hogy
leírjam az első sort. Levelezés nélkül a köztünk lévő távolság és
különbség nem olyan szembetűnő.
 Egyik évben, amikor még a háború javában tartott, Dzsaváddal
elhatároztuk, hogy Indiába megyünk nyaralni. Miután odaérkeztünk,
Szaddám bejelentette, hivatalosan is megkezdi a kereskedelmi
repülőjáratok támadását. Egész idő alatt, amíg ott voltunk, a visszaút
miatt aggódtunk. Amikor visszafelé a gép iráni légtérbe ért, minden utas
lehajtotta a fejét és imádkozott, mintha zarándokúton lennénk Mekka
felé. A teheráni reptérről hazafelé tartva sokkal feszültebbek voltunk,
mint amikor nyaralni indultunk. Dzsavád azt javasolta, kerüljük a
repülést, amíg a háború véget nem ér.
Az indiai út után az idő nagyon lassan telt. 1988-ban új szakasz
kezdődött. Háború a városokban. Addig az irakiak csak a határ menti
frontokra és csak időszakosan mértek légitámadást, most azonban
Teheránban és több városban is mindennaposak lettek a légiriadók.
Életünk részévé vált a vadászgépek zúgása, és voltak napok, amikor
akár húsz bombát is ledobtak egy helyre. A háború beköltözött a
szomszédunkba, és felforgatta az életünket.
Az iraki vezetők kijelentették, nem azért bombázzák a városokat,
hogy civileket öljenek, hanem azért, hogy a lakosok nyomásának
hatására a kormány fogadja el a tűzszünetet. Ebből a célból műholdas
képen választották ki Teherán azon részét, ahová bombát dobtak. A
reggeli hírekben be is mondták az esti támadások helyszínét, hogy a
lakosoknak legyen idejük elhagyni a területet. Azok, akik megtehették,
vagy volt hová menniük, elhagyták otthonaikat, mások álmatlanul
feküdtek ágyukban éjjelente. Vagy az iraki parancsnokság volt képtelen
a pontos támadásra, vagy pszichológiai hadviselést folytattak, de tény,
hogy a támadások során ritkán találták el azt a helyet, amit előzőleg
megneveztek. Amikor egyik nap bemondták, hogy Juszufábádot, a mi
kerületünket fogják bombázni, felhívtam a szüleimet, és azt javasoltam,
töltsük máshol az éjszakát. Apám azonban nem volt hajlandó elmenni.
– Aminek meg kell történnie, az meg is fog – mondta.
Ezért inkább mi is náluk aludtunk, mert azt gondoltuk, ha meg kell
halnunk, hát haljunk meg együtt. Elfogyasztottuk vélhetően utolsó
vacsoránkat, párolt bárányszeletet szárított lime-mal és sárga lencsével,
teát ittunk hozzá, miközben idegesen a televíziót figyeltük, majd
lefeküdtünk aludni. Végül semmi sem történt. Reggel megpusziltuk
egymás elgyötört arcát, és megkönnyebbültünk, hogy ezúttal nem
rajtunk volt a sor, miközben szinte biztosan tudtuk, valaki más nem volt
ilyen szerencsés.
A bombázásban egyik rokonunk sem vesztette életét, Dzsavád egyik
barátja azonban sajnos nem mondhatta el ugyanezt. Egyik este arra
ment haza a munkából, hogy a házát bombatalálat érte, és a felesége,
valamint két lánya meghalt, mialatt ő dolgozni volt. Majdnem beleőrült,
hogy az egész élete egy pillanat alatt megsemmisült.
Az ilyen és ehhez hasonló esetek miatt a legtöbb lakos úgy döntött,
elhagyja Teheránt. Azok, akik megengedhették maguknak, hogy
otthagyják a munkájukat, vidékre költöztek. A hosszabb távra tervező
gazdagok állandó szobát béreltek az egykor impozáns Hiltonban és
Hyattben. A bombázás megkímélte ezeket a szállodákat, bár
valószínűleg akkor sem dőltek volna össze, ha találat éri őket. A kisebb,
állami kézben lévő és átnevezett szállodákat elárasztották a vendégek,
akik a normál ár három-négyszeresét is kifizették egy szobáért.
Egyik este a korábban Sheratonnak nevezett szálloda előcsarnokában
sétáltam, mert egy tudósítót vártam. (1987-ben, miután nyugdíjaztak, és
mielőtt elkezdődött volna a háború, könyveket kezdtem írni, hogy
tudományos munkámmal hozzájáruljak a jogi pályához, ahol már nem
dolgozhattam. Időnként tudósítók kerestek fel, mint szakértőt a női
jogok és más jogi ügyek területén.) Döbbenten ballagtam az étterem és
a bár között, és figyeltem az elegáns fiatalembereket és hölgyeket,
ahogy halk zongoramuzsikával a háttérben vacsoráztak. Kecses
mozdulattal vágták fel a húst, kiskanalukat karamellbe mártogatták,
miközben mi többiek vagy egyáltalán nem tudtuk megvenni, amire
szükségünk lett volna, vagy csak jegyre kaphattunk élelmiszert. A hotel
előcsarnoka olyan volt, mint a béke szigete a háború sújtotta város
közepén. A gazdagok, frissen vasalt öltönyeikben és divatos ruháikban,
nyugodt arckifejezésükkel láthatóan másképp élték meg a háborút, mint
mi.
A bombatámadások, amelyek elől a lakosság elmenekült, nem
rombolta le a várost teljesen. Ha az ember végighajtott Teheránon, csak
itt-ott volt látható a nyoma. Az iraki vadászgépek nem bombázták
földig az épületeket, hagyták, hogy a lakosság tovább folytassa
mindennapi életét, miközben állandó félelemben él.
Egyik délelőtt bementem a belvárosba, mert valami dolgom akadt.
Megálltam az egyik forgalmas kereszteződésben, és vártam egy taxit.
Körülbelül tizenöt perc várakozás után elindultam gyalog, mert már
rosszul voltam a buszok kipufogófüstjétől. Még szinte el sem értem a
háztömb távolabbi sarkáig, amikor hatalmas robbanást hallottam.
Lábam alatt megemelkedett a talaj, és úgy láttam, mintha a járda
elmosódott volna alattam. A robbanás ereje egy közeli épület falához
lökött. A földön fekve csodálkozva néztem a hirtelen támadt
felfordulást. Az emberek kiabáltak, és arra a kereszteződésre
mutogattak, ahol néhány perce álltam. Felálltam, majd megégett,
füstölgő autók mellett, a tömegben utat törve magamnak
visszasántikáltam arra a helyre. Hatalmas kráter tátongott a földben, tele
törmelékkel és sebesültekkel.
Azon az estén Dzsavád úgy döntött, többé nem biztonságos a
fővárosban maradnunk, el kell költöznünk. Idős szüleim azonban nem
voltak hajlandók elhagyni az otthonukat, ezért végül úgy határoztunk,
hogy én a gyerekekkel és a nővéremmel Észak-Iránba megyek a
Kaszpi-tenger mellé, míg Dzsavád a szüleimmel Teheránban marad.
Kibéreltünk egy házat egy északi kisvárosban. Az utcái keskenyek
voltak, a betonkerítések sok helyen befejezetlenül maradtak, amitől úgy
nézett ki a hely, mint egy falu. Negár biciklivel járt iskolába – amely
tele volt a háború elől menekülő családok gyerekeivel –, és tanítás után
minden este tíz óráig írta a leckéjét. Miért kap egy nyolcéves gyerek
ennyi házi feladatot? – gondoltam magamban. Másnap reggel elmentem
vele az iskolába, hogy beszéljek a tanárnővel.
– Minden osztályban háromszor annyian vannak, mint a
megengedett – magyarázta a hölgy idegesen. – Nincs elég tankönyv,
hogy mindenkinek jusson, ezért sok feladatot adok nekik, hogy
lefoglaljam őket, mert csak így tudok fegyelmet tartani.
Néhány hónap múlva a kormány bejelentette, hogy a városokban
véget ért a háború, így visszatérhettünk Teheránba.
 1988 júliusának első napjaiban egy nyári estén bekapcsoltuk a tévét,
és azt láttuk, hogy a tengerben repülőgéproncsok és holttestek lebegnek.
Aznap délelőtt a Perzsa-öbölben egy amerikai hadihajó hőkövető
rakétát lőtt ki egy iráni utasszállító repülőre. A fedélzeten utazó mind a
kétszázkilencven ember meghalt, az ő holttesteiket mutatta a televízió.
Ronald Reagan elnök nem adott kielégítő magyarázatot arra, hogy
lehetett, hogy a tengerészet legkorszerűbb radarjával felszerelt USS
Vincennes karcsú, szuperszonikus vadászgépnek nézte a háromszor
akkora méretű iráni repülőgépet. Kevés iráni hitte el, hogy az eset
véletlenül történt, főleg miután láttuk, ahogy a hajó kapitánya átveszi
érte a kitüntetését. Irán vezetői újraértékelték a háborút, és arra
gondoltak, talán az Egyesült Államok állást foglal az egyik fél mellett.
Amerika beavatkozása nemcsak megerősítené Szaddám helyzetét, de az
iráni forradalmat is veszélybe sodorná. Körülbelül nyolc év harc és
félmillió áldozat után Irán úgy döntött, ideje véget vetni a harcoknak, és
elfogadni a Biztonsági Tanács tűzszüneti javaslatát. Július 18-án a rádió
Khomeini ajatollah híres történelmi bejelentését közvetítette.
– Felesküdtem, hogy az utolsó csepp véremig harcolni fogok, és bár
mostani döntésem olyan, mintha kiinnám a méregpoharat, megadom
magam Isten akaratának.
Mindannyian megkönnyebbülten lélegeztünk fel. Alig mertük
elhinni, hogy a háború, életünk háttere, az egyetlen valóság, amit a
lányaim ismertek, véget ért. Végre nem kell azon aggódnunk, lesz-e
bombázás másnap. Már nem attól függ a napi teendőnk, kell-e sorban
állni cukorért. Újra normális életet élhetünk? És egyáltalán mi a
„normális”? A háború többnyire Irán területén folyt. A vidék, a városok,
a gazdaság és az ipar mind nagy veszteségeket szenvedett. A
forradalom kábulata után hirtelen egy háborúban találtuk magunkat, és
most magunkhoz kell térnünk. Mindkettőből.
Hat nappal később a Mudzsahedin-e Halgh Szervezet hétezer
vadászgépet indított egy iraki légi bázisról, hogy megtámadja az Irán
nyugati részén fekvő Kermánsáhot. Az 1980-as évek végén az MHSZ
Irakban kezdte kiképezni gerilláit, és Szaddám oldalán harcolt a
háborúban. Arra számítottak, ha segítenek Szaddámnak meggyengíteni
az iráni rezsimet, könnyebben elérik saját céljukat, az iráni kormány
megbuktatását. Úgy gondolták, a tűzszünet után Irán nem tudna
elfojtani egy népfelkelést, ezért úgy vélték, elérkezett az idő Teherán
ellen vonulni. Az „Örök fény” elnevezésű hadművelet estéjén az MHSZ
vezetői megígérték csapataiknak, hogy az iráni tömegek csatlakozni
fognak hozzájuk, és segítenek győzelemre vinni a felkelést:
– Olyan lesz, mint egy lavina. Egyre nő, ahogy előre halad, végül
elsöpri Khomeini uralmát. Nem kell magunkkal vinnünk semmit.
Emberáradatban fogunk úszni.
Mekkorát tévedtek! Végzetesen elszámították magukat, hiszen az
irániak most a legkevésbé erőszakra vágytak. Ezenkívül soha nem
bocsátották meg az MHSZ-nek, hogy Szaddám mellé állt a háborúban,
amely több mint félmillió hazafi életét követelte, és ideggázt szabadított
a katonákra. A Forradalmi Gárda hamar leverte a támadást. Körülbelül
ezernyolcszáz harcost ölt meg, a többiek az iraki hegyekbe menekültek.
Teheránban ezek után három hónapra megtiltották az MHSZ-foglyok
látogatását a börtönben. Miért? – kérdeztük idegesen, és Fuadra
gondoltunk.

1988-ban egy hideg őszi délelőtt anyósom kapott egy telefonhívást,

amelyben fiáról, Fuadról érdeklődtek. Az asszony már a hetvenes
éveiben járt, és már nehezen hallotta a vonal másik végén beszélőt.
Észre sem vette, hogy a hívó múlt időben teszi fel a kérdést.
– Volt önnek egy Fuad nevű fia?
– Igen, persze. Ő a legfiatalabb.
– Akkor mondja meg a férjének, hogy holnap jelenjen meg az Evin-
börtönben.
– A férjem néhány éve meghalt.
– Akkor jöjjön a férje fivére!
Ezzel a vonal elnémult.
 Az Evin-börtön Teherán északi részén található, az azonos nevű
autópálya mellett megbújva. Egyike azon kevés intézményeknek,
amelyek hírneve nem változott a sah uralmától az iszlám köztársaságig.
Azt beszélték, hogy alacsony épületeiben a vasfalak mögött több ezer
kivégzés történt a forradalom óta. Maga a név elég volt ahhoz, hogy
képek hosszú sorát idézze fel az irániakban: alagsori kihallgatási
helyiségekről és végeláthatatlan folyosókról nyíló szűk, nyirkos
magánzárkákról, de ezeket az emberek tudatalattijuk legsötétebb zugába
száműzték.
Dzsavád és a nagybátyja felhajtott a kanyargós úton a börtönhöz. Az
Elburz-hegység a távolban magasodott a táj fölé. Könnyen megtalálták
a megfelelő irodát, csak meg kellett figyelniük, honnan jön ki a sok,
hamuszürke arcú, zokogó rokon.
– Tessék, fogja! – nyújtott át a börtönigazgató Dzsavádnak egy
táskát. – Ez a fiú holmija. Kivégezték – tette hozzá, mintha csak most
jutott volna eszébe. – Egy évig nem rendezhetnek neki temetést, és nem
is gyászolhatják nyilvánosan. Ha ezt betartják, egy év után eláruljuk,
hol van a sírja.
Dzsavád és a nagybátyja azonnal átvizsgálták a táska tartalmát. Hogy
lehetnek benne biztosak, hogy ez Fuad holmija? Az Evin zsúfolt börtön,
hogy tudnak számon tartani minden rabot, és elszámolni a személyes
holmijukkal? Lehet, hogy csak átfutottak egy listát a nevekről, és
egyesekről kijelentették, hogy halottak, miközben talán még élnek.
Dzsavád kihúzott a táskából egy melegítőt, amit nem ismert fel, aztán
egy pár alsóruhát, ami akárkié is lehetett. Lenyúlt az aljára, és kezébe
akadt egy taszbíh, felfűzött imagyöngyök. Ekkor jött rá, hogy Fuad
valóban meghalt, mivel a fiú és az imagyöngyei elválaszthatatlanok
voltak. Ez volt a kedvenc emléktárgya, mindig az ujjai közt
morzsolgatta, még akkor is, amikor órára ment vagy onnan jött.
Dzsavád a börtönből felhívta a testvérét, és megkérte, hogy készítse
fel anyjukat a hírre. Engem is felhívott, hogy menjek át hozzá.
Miközben zuhanyoztam és öltöztem, éreztem a gombócot a torkomban,
de nem tudtam sírni. Beültem a kocsiba, elfordítottam a slusszkulcsot,
és amikor a rádióból felhangzott a Ruzegar-e Ma (A mi időnk) bús
dallama, eleredtek a könnyeim. Egész úton sírtam, a szememet a
fejkendőm sarkával töröltem meg időnként.
Anyósom házában Dzsavádot a konyhában kérdeztem arról, miért
végezték ki Fuadot. A börtönőrök szerint azoknál az MHSZ-tagoknál,
akiket a Mersád-támadás során megöltek (így nevezte a kormány az
MHSZ elleni támadást), feljegyzéseket találtak börtönben ülő
támogatóikról. Nyilvánvalóan Fuad neve is szerepelt közöttük.
Keserűen felnevettem. Egy huszonnégy éves fiú, akit húsz évre zártak
börtönbe, amiért újságot árult, kapcsolatot tudott teremteni az iraki-iráni
határon harcoló MHSZ-tagokkal?! Még ha igaz is ez a hihetetlen állítás,
a börtön dolgozói lennének a felelősek azért, ha megengedték a bent
lévőknek, hogy kapcsolatot tartsanak a külvilággal. Szédülni kezdtem.
Hogy rendelheti el valaki egy ember kivégzését friss, jogerős bírói ítélet
nélkül?
Mit tett Fuad? Bíróként bárki másnál jobban átéreztem egy halálos
ítélet súlyát. Kivégzést elrendelni, elvenni egy ember életét, minden
igazságszolgáltatási rendszer legvégső eszköze, és megelőzi egy hosszú
folyamat, amelyben a bírói testület alaposan mérlegeli az ítélet minden
lehetséges következményét. Mit követett el Fuad, ez a fiatal, naiv
gyerek? Egyetlen bűne annyi volt, hogy újságot árult, de ezért már
megkapta a büntetését. Fiatalságát feláldozva húszéves
börtönbüntetéséből hetet már letöltött. Kivégezték! Nem tudtam
felfogni. Ezek szerint már nem léteznek törvények – gondoltam
magamban. Az emberélet nevetségesen olcsó.
Azon az estén néma düh töltötte be lelkemet. Amikor
visszagondolok, és megpróbálom megtalálni azt a pillanatot, amikor
megváltoztam, és az életem más irányban haladt tovább, azt hiszem, ez
volt az. Minden itt kezdődött. A sógornőm, aki orvos, csak rápillantott
az arcomra, és máris elővette a vérnyomásmérőt, hogy megmérje a
vérnyomásomat. Figyelte, ahogy a piros tartományban ingadozik a
műszer mutatója, és azt javasolta, azonnal menjek orvoshoz. Másnap
elkezdtem gyógyszereket szedni magas vérnyomásra, és már életem
végéig minden napot azzal kezdek, hogy beveszek egy marék tablettát,
amelyek csökkentik bennem a stresszt, és kordában tartják a
vérnyomásom. Dzsavád korábban is asztmás volt, és szedett rá
gyógyszert, de most az ő betegsége is komolyabbra fordult, míg végül
már néha levegőt sem kapott.
Fuad halála még makacsabbá tett. Azt mondták, nem beszélhetünk a
haláláról senkinek, tehát éjjel-nappal csak erről beszéltem mindenkivel.
A taxiban vagy a sarki boltban sorban állás közben vadidegen
embereket szólítottam meg, és elkezdtem mesélni nekik arról a tizenhét
éves fiúról, aki újságárusításért húsz év börtönt kapott, majd kivégezték.
Senki sem nézett rám furcsán emiatt. Meghallgattak, és együtt éreztek
velem. Eszembe sem jutott, hogy ez veszélyes is lehet, hogy talán
vannak, akik hallgatóznak és feljegyzik, ki az, aki olyanról beszél,
amiről nem lenne szabad. Hatalmas fájdalom élt bennem, amit ki kellett
adnom. Talán ha nem tiltják meg, hogy beszéljünk róla, nem érzek
akkora késztetést, hogy világgá kürtöljem.
Azt mondták, nem gyászolhatjuk. Hogy lehet ezt betartani? Azzal az
ürüggyel, hogy apja halálának évfordulójáról emlékezünk meg,
gyászszertartást rendeztünk a tiszteletére, amit be is jelentettünk az
újságokban. A szertartást Fuad nagybátyja tartotta, aki az apja
temetésére kikérte a börtönből. Elgyötört hangon énekelte a halottak
hagyományos siratását, a novhehet. Hangja mindenkit megindított, az
én gondolataim pedig elkalandoztak. Azon merengtem, hagyni kellett
volna, hogy megszökjön a börtönből, amikor a temetésre kiengedték, és
a segítségünket kérte. Ha akkor engedtük volna elmenekülni, talán még
most is élne.

Egy év múlva Dzsaváddal visszamentünk a hatóságokhoz, hogy

megkérdezzük, hol van eltemetve. Azt mondták, a Behest-e Zahrában.
Ez Teherán legnagyobb temetője, amely a város déli részén kezdődik,
és a főút mentén több kilométer hosszúságban terül el, a vége egészen a
sivatagig ér. A Behest-e Zahra látszólag temető, valójában azonban úgy
néz ki, mint egy kertváros vagy egy táborhely. Fasorral szegélyezett
utak, játszótér, étterem és több büfé is található benne. A gyászolók
gyakran egy egész délutánt is eltöltöttek itt, miközben a sírok között
piknikeztek, gyerekeik pedig a közelben futkároztak. A hely olyan
nagy, hogy az ember kísérő vagy térkép nélkül nem tud eligazodni
benne. A legnagyobb rész az iraki-iráni háború elesettjeinek sírjaival
van tele. Semmi sem hasonlítható a látványhoz: a sírkövek több
kilométer hosszan nyúlnak a távolba, mint egy groteszk horizont.
Másnap elmentünk oda, és a gyászolók tömegében két órán át
kerestük Fuad sírját. A temető egy olyan részében találtuk meg, amely
már évtizedek óta megtelt. Rájöttünk, hogy a kivégzett áldozatokat
szétszórva temették el a hatalmas területen, nehogy a látogatók meg
tudják becsülni a számukat. A temető több részre van osztva. Egyikben
a sahellenes aktivisták nyugszanak, akiket a forradalom előtt öltek meg,
egy másikban azok, akiket a SAVAK öletett meg a forradalom idején,
és így tovább. Minden terület nagysága tanulságos, jól mutatja, mennyi
emberáldozatot követeltek Irán történelmének erőszakos időszakai. Ha
lett volna egy rész az MHSZ-szimpatizánsok és más politikai áldozatok
számára is, akiket a sikertelen Mersád-hadművelet után végeztek ki,
körülbelül négy- vagy ötezer sír lett volna benne, mivel ennyire
becsülik az 1988-ban három hónap alatt kivégzettek számát. Köztük
volt Fuad is. Emberjogi csoportok és volt rabok szerint a kivégzettek
többsége középiskolás és főiskolás diák vagy friss diplomás volt, és tíz
százalékuk nő.
Csak később, szóbeszéd útján hallottunk részleteket a
„tárgyalásokról”, amelyeket a kivégzések előtt folytattak le. Az egész
folyamat csupán néhány percig tartott, mely során kérdéseket tettek fel
a raboknak, mint például „Maga muzulmán?”, „Milyen szervezettel
szimpatizál?”, „Szokott imádkozni?”, „A Szent Koránt Isten szavának
tartja?”, „Hajlandó nyilvánosan megtagadni a történelmi
materializmust?”. A fogoly összezavarodva, bekötött szemmel állt, mert
nem volt hozzászokva a vallási inkvizícióhoz. Ha rosszul válaszolt, nem
volt szükség több kérdésre, a kivégzési parancs már meg is született.
Ha azt mondta, hogy az iszlám híve, megkérdezték tőle, hajlandó-e
együttműködni a rezsimmel, és megtagadni korábbi hitét. Amennyiben
a válasz „nem” volt, halálos ítéletet kapott. Ha „igennel” felelt, arra
kényszerítették, hogy részt vegyen a többi rab kivégzésén, ezzel is
bizonyítva hűségét a rendszerhez. A női halálra ítélteket – és számuk
elég jelentős volt – kivégzésük előtt állítólag meg is erőszakolták, hogy
biztosítsák számukra a kárhozatot, mivel úgy tartották, a szüzek
egyenesen a mennybe jutnak. Ez alatt a véres időszak alatt a börtön
parancsnoka egy Aszadollah Ladzsevardi nevű konzervatív volt. A
kivégzések tízedik évfordulóján, MHSZ-merénylők hátulról belopóztak
az akkor már idős Ladzsevardi szövetboltjába, és egy Uzi gépfegyverrel
agyonlőtték.
Minden alkalommal, amikor a temetőben jártunk, úgy éreztük,
mintha figyelnének. A meggyilkolt kommunistákat még temetőbe sem
temették el, mivel nem voltak hajlandók hitetleneket muzulmánok mellé
helyezni. Az ő sírjukat Délkelet-Teherán egy elhagyatott részére
száműzték, amelynek neve Havarán, a vallási fundamentalisták azonban
„Elátkozottak földjének” nevezik.
Mi lett a háború eredménye? A határvonal változatlan maradt. A
világ pedig hamar elfelejtette. Mindig, amikor a Behest-e Zahrában
járok, és látom a háborús áldozatok sírjait, akiket csak lábjegyzetként
vagy statisztikai adatként említenek, azon gondolkodom, ki volt az igazi
nyertese ennek a harcnak. Irán nem. A gazdasága romokban hever, a
vidék kétharmada letarolva, a Szaddám vegyi fegyverei által
megsebesült katonák speciális kórházakban fekszenek, felhólyagosodott
bőrük állandóan ég. De Irak sem. Népessége szintén megsínylette a
háborút, az ideggáz a kurdokat is gyilkolta. Akkor ki győzött? A
fegyverkereskedők. Azok az európai cégek, akik eladták Szaddámnak a
vegyi fegyvereket, és azok az amerikai cégek, akik mindkét felet
ellátták fegyverekkel. Vagyonuk gyarapodott, bakszámlájuk hízott,
ugyanakkor a Bonnban vagy akár Virginiában élő családjukat meg sem
érintette a konfliktus.
Még egy kicsit időznöm kell a háborúnál, mert leginkább ez
alakította ki az irániak jelenlegi hozzáállását a jövőhöz és helyünkhöz a
világban. Először is megerősítette bennünk a szkepticizmust és a
bizalmatlanságot Amerika motivációjával kapcsolatban. Csak képzelje
el, ha ön is iráni lenne, és látná, amint a szomszéd fiú felszáll a frontra
induló buszra, és soha nem tér vissza! Képzelje el, hogy néma
rémülettel nézi a televízióban, ahogy Szaddám vegyi fegyvereket vet be
a fiai ellen, halált hozó repülőgépeit pedig amerikai műholdas képek
irányítják! Ugorjunk előre körülbelül tizenöt évet. Most egy megkopott
filmbejátszáson azt látja, ahogy Donald Rumsfeld kezet fog
Szaddámmal. Rámosolyog a mészárosra, aki miatt Teherán temetője
városnagyságúra nőtt. Most pedig George W. Bush azt ígéri,
demokráciát hoz a Közel-Keletre. Hallja, amint szokásos,
országértékelő beszédében az iráni néphez szól, és azt üzeni nekik, ha
kiállnak a szabadságukért, Amerika melléjük fog állni. Ön hinne neki?
Szinte lehetetlen pontosan megbecsülni a háború veszteségeit a két
ország lakosságára és gazdaságára nézve. Mindkét fél
ötszázötvenmilliárd dollár veszteséget szenvedett el a kiesett
olajbevételek, katonai kiadások és a megsérült infrastruktúra miatt.
Mindketten kisebbítették saját áldozataik számát és eltúlozták az
ellenfélét. Az egyetlen általánosan elfogadott adat az, hogy a két
országból összesen körülbelül egymillió ember halt vagy sérült meg. A
hadifoglyok száma több mint százezer, a menekülteké pedig két és fél
millió.
 6
FURCSA IDŐK, KEDVESEM

Khomeini ajatollah 1989. június 3-án, egy szombati napon halt meg.
Előtte az esti hírekben napokon keresztül a betegségéről adtak hírt.
Szombaton, amikor bekapcsoltam a tévét, a bemondó megkérte a
nézőket, hogy imádkozzunk érte, a nagyon betegekért mondott imával.
Biztosan haldoklik, ha ezt kérik – gondoltam. Másnap reggel korán
ébredtem fel, és bekapcsoltam a rádiót. Két állomást tekertem a
készüléken, és máris tudtam, hogy meghalt. Ha egy muzulmán
országban minden rádióadón egyfolytában a Koránt olvassák, nincs
szükség hivatalos bejelentésre ahhoz, hogy tudjuk, meghalt az ország
vezére.
Halála után, csakúgy, mint száműzetésből való visszatérésekor,
káosz tört ki Teheránban. Több millió iráni – valahol négy- és
kilencmillió közé tehető a számuk – magára öltötte a síita fekete
gyászruhát, és kiözönlött az utcákra és a város főbb útjaira. Dél felé
vonultak a Behest-e Zahra temetőhöz, ahová az ajatollahot a többi
háborús mártír mellé temetik. A nők fekete csadorba burkolózva, sírva-
jajveszékelve a mellkasukat ütögették úgy, ahogy a síiták évszázadok
óta gyászolják a vértanúkat és a halottakat.
Nincs az a rendőrségi erő, amely elég felkészült lenne arra, hogy
elbírjon az emberi érzelmek ily túláradó megnyilatkozásával.
Odaszegezve ültünk a televízió előtt, és figyeltük a feketeruhás
emberáradatot, és csak elképzelni tudtuk, milyen piszkosak és izzadtak
lehetnek, ahogy így összetapadva sodródnak előre az ajatollah
koporsója felé. Mindenki szinte hisztérikusan igyekezett megérinteni
vagy leszakítani egy darabot a vezér testét befedő, fehér kafanból,
halotti lepelből. A biztonsági erők tűzoltócsövekből vizet locsoltak a
tömegre, hogy visszatartsák őket, és legyen esélyük eljuttatni az
ajatollah testét a temetőbe.
 – Mihez kezd majd nélküled ez a nemzet? – kántálta a tömeg,
miközben egyre nyomult előre, és körbevette a hűtőkocsit.
Amikor a harci helikopter motorja felzúgott, a feketének látszó
tömeg kivilágosodott, mivel minden ember az égre emelte tekintetét. A
hűtőkocsi nem tudott tovább menni az emberek miatt, ezért kivették
belőle a koporsót, és feljuttatták a helikopterbe. Az elszállította a
temetőbe, ahol újabb buzgó tömeg várta. Egy elszánt fotós
megörökítette azt, ami ezután következett, és a fénykép a huszadik
század egyik legemlékezetesebb képe lett: Khomeini ajatollah fehér
halotti lepelbe burkolt teste kicsúszik a furnérlemezes koporsóból,
miközben lába kilóg a lepel alól. A tömeg rávetette magát a koporsóra.
Az emberek egymást letaposva igyekeztek egy darabot leszakítani a
halotti lepelből. A nyomás alatt a koporsó megadta magát. Később azt a
szóbeszédet hallottuk, hogy a tömegben álló MHSZ-hívek
megpróbáltak kést döfni az ajatollah holttestébe. Lövések dörrentek, és
egy csapat katona sietett a holttesthez, hogy kiszabadítsák a tömegből,
és beemeljék a helikopterbe. A gyászolók belekapaszkodtak a
helikopter talpába, mire az többször felemelkedett és leereszkedett,
hogy lerázza őket.
Néhány órával később több harci helikopter tért vissza a temetkezési
helyre Khomeini ajatollah testével, amely már fémkoporsóban feküdt.
Az egyik helikopter hirtelen leszállt arra a helyre, ahol a gyászolókat
korábban visszaszorították. Most Khomeini fia és követője az ország
élén, Ali Hamenei ajatollah, valamint az iráni politika régóta
meghatározó alakjának számító Akbar Hasemi Rafszandzsani.
Megvizsgálták az egyszerű sír körül felállított kordonokat, és úgy látták,
így már el tudják temetni a holttestet anélkül, hogy újra elveszítenék. A
vezért kiemelték a koporsóból, mert a síiták a hagyomány szerint
csupán a halotti lepelben helyezik a földbe az elhunytat. A gyászolók
átmásztak a kordonon, és a sír felé szaladtak. A levegőben köröző
helikopterek vizet locsoltak rájuk, ezzel tartották vissza őket. Végül
sikítozások és motorzúgás közepette, a vízsugár által felvert porban
Khomeini ajatollahot, a musztazafin, vagyis a kisemmizettek hősét, az
iszlám állam megalapítóját, a harmadik világ harcának karizmatikus
alakját végső nyugalomra helyezték.
Aznap este az állami televízió közvetítésében a műsorvezetők
elsírták magukat az adás alatt, az emberek reakciója azonban nem volt
ennyire egységes. Sokan valóban vigasztalhatatlanok voltak, mint azok,
akik aznap éjjel a sír mellett virrasztottak. Mások azonban halálra
voltak rémülve, mert attól rettegtek, hogy az ajatollah halála után
anarchia tör ki, és utcai harcok várhatók. Ismét mások sokkal
megfontoltabbak voltak. Kimondani ugyan nem merték, de abban
reménykedtek, hogy a halála után az ország politikai helyzete talán a
mérsékelt irányzat felé mozdul el.
A karizmatikus ajatollah, aki megtévesztőén egyszerű mondatával –
„A sahnak mennie kell!” – megbabonázta az iráni népet, ő maga is
elment. Helyén egy forradalmi csoport állt, amelynek egyik tagja sem
rendelkezett Khomeini ikonszerű alakjával vagy tiszteletet parancsoló
megjelenésével. Ők álltak a megdöbbent nemzet élén, és azon tűnődtek,
vajon a Forradalom, ez a nyolcéves harc, megérte-e. Mivel a háború
véget ért, a kormány olyan ügyekre fordította figyelmét, amelyeket a
háborús időszakban elhanyagolt. Ilyen volt például, hogy az irániak
nem randevúzhatnak, és nem nézhetnek illetlen televíziós műsorokat.
Az új vezetés attól félt, hogy nem tudja kézben tartani az országot, és
hogy a forradalom még csak félig erősödött meg, ezért társadalmi
szigorításokat vezettek be. Úgy gondolták, ha Iránt elzárják a
külvilágtól, ha a párok nem járhatnak kávéházakba, a kialakulóban lévő
iszlám köztársaság képes lesz az emberek hangulatát uralni. Akár az
volt a cél, hogy félelmet keltsenek bennünk és megszüntessék a
nézetkülönbségeket, akár az, hogy az iszlám egy népszerűtlen és durva
értelmezését vezessék be, a végeredmény ugyanaz lett. A politika
beleavatkozott az életünkbe, beköltözött az otthonunkba, és
rákényszerített minket, hogy macska-egér játékot játsszunk a
hatóságokkal.
A komiteh, az erkölcsrendészet, zaklatta az embereket, muzulmánt,
iráni keresztényt vagy zsidót, öreget, fiatalt egyaránt, leginkább
azonban a nőkre vadásztak. Lassan megtanultuk, hogy kell közlekedni
az akadálypályán, amely a mi esetünkben a nyilvános helyeket
jelentette. Párok, akik még nem házasodtak össze, és randevúztak,
gyakran unokahúgukat vagy unokaöccsüket is magukkal vitték, hogy
úgy tűnjön, mintha egy család lennének. Így háborítatlanul tudtak
keresztüljutni az ellenőrző pontokon. Mindenre nagyon odafigyeltünk, a
személyiségünktől kezdve a ruházatunkig, vigyáztunk, nehogy
nyilvánosság előtt véleményt nyilvánítsunk, és mindig viseljünk zoknit
a szandálunkhoz. Gyakran azonban a zaklatások önkényesek és
megalapozatlanok voltak, ezért nem lehetett őket előre sejteni.
Visszatekintve ezekre az évekre, a legtöbbeknek ellenséges jelenetek
sora jut eszükbe, valamint végtelen haragjuk, amit akkor éreztek.
Néhányan olyan súlyos testi és lelki sebeket szereztek, amelyek azóta
sem gyógyultak be.
Néha úgy tűnt, azért terrorizál minket a komiteh, mert nem tudja, mi
egyebet tehetne. Persze mi sem tudtuk. A költő, Ahmad Samlu, egyik
legkedvesebb versében felsorolja mindazokat a brutalitásokat,
amelyeket a forradalom kezdeti időszakában elszenvedtünk. Minden
versszak azzal kezdődik: „Furcsa idők, kedvesem”. A háború utáni első
pár év valóban furcsa volt. Úgy éreztük, mintha nyílegyenesen
száguldanánk a sötétség felé, miközben nem tudjuk, merre megyünk, és
képtelenek vagyunk lassítani.
Néhány iráni, akik a háború alatt elhagyták az országot, időnként
rövid látogatásra visszatértek, hogy megfigyeljék, hogyan alakul az
ország sorsa. Néhányan, mint a barátnőm, Szóraja is, úgy látták, a
komiteh az iraki front helyett immár iráni társait támadja. Szoraja szülei
egy kis faluban éltek a Kaszpi-tenger mellett. Pár héttel azután, hogy a
háború véget ért, hazarepült, és autóval lement hozzájuk, hogy
meglátogassa őket. Vőlegényével és két férfi barátjával utazott. Tettek
egy nagy körutat, hogy egy kicsit bejárják a környéket, eközben pedig
áthaladtak az északnyugati területen is, ahol néhány nappal azelőtt az
MHSZ sikertelenül hajtott végre egy támadást. Miközben egy kisváros
parkolójában álltak, odament hozzájuk egy komiteh tag, és utasította
őket, hogy nyissák fel a csomagtartót. Az egyik férfi, ahelyett hogy
csendben maradt volna – amit az elkövetkező években mindenki jól
megtanult –, felcsattant: – Nyissa fel maga! – Mielőtt még
felocsúdhatott volna, a rendőr erősítést hívott, és beterelte őket egy
hirtelen összetákolt épületbe, amely egyszerre volt tárgyalóterem,
kihallgatószoba és komiteh kaszárnya. A rendőr elkülönítette Szoraját a
három férfitól, majd elkezdte egyesével kihallgatni őket. Miután
felvették az adataikat, a hatóságok – vagyis a kikérdező tiszt, a komiteh
tag és a forradalmi bíró hatóságnak kinevezett egysége – azt a
következtetést vonták le, hogy bizonyára MHSZ-szimpatizánsok.
Kijelentették, Szoraja túlságosan művelt ahhoz, hogy hétköznapi
iráni lány legyen, aki csak a szüleit látogatja meg. A kihallgatási űrlapot
gyönyörű kézírással töltötte ki, és értelmes, összefüggő mondatokban
fogalmazott. Úgy emelték az arca elé a papírt, mintha véres kés lenne,
amin rajta van az ujjlenyomata. Szoraja elmagyarázta, hogy jogot
tanult, és arra tanították, hogy így fogalmazzon, kihallgatói azonban
szkeptikusan rázták a fejüket. Amikor tudomásukra jutott, hogy az
egyik férfi Nagy-Britanniában tanult, nem is volt szükségük több
bizonyítékra. Kezükben volt az egyértelmű politikai összeesküvés.
Két napig tartották őket fogva. Szoraját egy másik épületbe vitték,
egyedül maradt egy piszkos, üres helyiségben, ahol éjszakára magára
hagyták. Negyvennyolc óra múlva Teheránból megérkezett a kilétükre
vonatkozó megerősítés, és kiderült, hogy barátnőm az országos
televíziós hálózat munkatársa. A barátait is leinformálták. Egyetlen
felettesük vagy főnökük sem tudott róla, hogy bármiféle kapcsolatuk
lenne az MHSZ-szel. Azt gondolhatnák, hogy itt véget ért ez a
melléfogás. Tévednek. Önkényesen tartóztatták le őket, megalapozatlan
vádak alapján tartották fogva, és világos volt, hogy zaklatásuk is öncélú.
Itt nyílt lehetősége a komitehnek, hogy kitöltsék mérgüket az MHSZ-en.
Két iráni azért volt bűnös, mert elhagyta az országot, a nő azért, mert
művelt, és két olyan férfi társaságában tartózkodott, aki nem a testvére.
A bíró, egy elhanyagolt külsejű pap, egy ideiglenes asztal mögött ült.
Magához rendelte őket, majd egyenként beszólította.
– Először az angolt küldjék be! – jelentette ki, arra célozva, aki
Angliában tanult. Utána Szoraja következett, aki valóban gyönyörű
fiatal nő volt. – Milyen kár, hogy egy ilyen intelligens nő, mint maga,
azért kerül börtönbe, mert ezekkel a férfiakkal van! – mondta neki. – Ha
vallomást tesz, magam mellé veszem feleségként.
A további kihallgatásokon elkülönítették őket egymástól, és
megpróbálták rákényszeríteni Szoraját, hogy vallja be, mind a három
férfival létesített szexuális kapcsolatot.
– Ők elismerték, hogy lefeküdtek magával – közölte a bíró gúnyosan
a lánnyal. – Az állítólagos vőlegénye pedig azt mondta, maga semmit
sem jelent neki, csak a szex miatt van magával.
Ekkor Szoraja az álmatlan éjszakák, a félelem és a szúnyogok miatt
már szinte hisztérikus állapotban volt, ezért zokogva azt kiáltotta: –
Akkor hozzák ide elém! Jöjjön ide, és mondja ő a szemembe!
Végül még utoljára behívatták őket egy utolsó kihallgatásra. Nem
tudták rájuk bizonyítani, hogy kémek, hogy MHSZ-szimpatizánsok,
vagy hogy bármiféle veszélyt jelentenek a rezsimre vagy az országra,
így legalább amiatt lehetett megbüntetni őket, hogy semmibe vették az
iszlám törvényeket: nyilvánosan együtt jelentek meg, pedig nem
házasok és nem rokonok.
– Maga! – intett a fejével Szoraja felé. – Negyven korbácsütést kap.
A lány döbbenten nézett rá. A bíró éppen evett. Egy tányér zsíros
cselo-kebab állt előtte az asztalon.
– Maga bíró? – sziszegte barátnőm a dühtől. – Mert ha igen, előbb
fejezze be az evést, mielőtt ítéletet hoz! Vagy annyira szeretné már,
hogy megkorbácsoljanak, hogy azt sem bírja kivárni, amíg befejezi?
Miért van az, hogy maguk a Koránból csak a korbácsolást és a büntetést
ismerik? Átugrotta az elejét, ahol a könyörületességről és a szánalomról
van szó? És azt tudja-e, hogy az iszlám törvények szerint engem csak
egy nő korbácsolhat meg?
A bíró megdöbbent. Az utolsó érv vitathatatlan volt. A saríában, az
iszlám törvényekben valóban az áll, hogy testi fenyítést egy nőn csakis
egy másik nő végezhet. A bíró arca hamuszürke lett, amiért egy nő így
kioktatta. Evés közben, önkényes módon kiszabott valakire egy
büntetést, erre egy nő helyreigazítja. Nem volt köztük olyan, aki
elvégezhette volna Szoraján a korbácsolást, ezért a bíró minden haragját
a vőlegényén töltötte ki.
 – Ő nyolcvanat kap! És vigyék a nőt is, nézze végig!
Bevitték Szoraja vőlegényét a szomszédos helyiségbe, és a padlóra
fektették. Az egyik férfi elővett egy kötelet, de persze nem tette a hóna
alá a Koránt, ahogy előírás szerint kellett volna, hogy csökkentse az
ütések erejét. A saría szerint a korbácsütések elrettentő ereje nem a
fizikai fájdalomban rejlik, hanem a megaláztatásban. A Koránt
értelmezők legtöbbje ezért hangsúlyozza, hogy a korbácsolónak az
ütések közben a hóna alatt kell tartania a szent könyvet, hogy erről soha
ne feledkezzen meg. Ebben az esetben a komiteh semmi mással nem
törődött, csak a bosszúvággyal.
A harmincadik ütés után vér ütött át a férfi ingén. Az ötvenedik után
felkiáltott, Szoraja pedig dörömbölni kezdett a bíró szobájának ajtaján.
– Ezt még megkeserüli, esküszöm! Ha nem én magam jövök vissza,
hogy megöljem, akkor találok valami módot, hogy megfizessen ezért,
maga állat!
Ez az eset jól példázza, hogyan működött a komiteh éveken
keresztül. Véletlenszerűen zaklatták az embereket. Ürügyet kerestek,
hogy megfélemlítsék őket, amikor pedig nem találtak okot, kreáltak
valamit maguktól. Egy elkeseredett pillantás, egy rosszul megválasztott
szó, az önvédelem legapróbb jele felkeltette haragjukat, és mielőtt az
ember felocsúdott volna, máris egy kihallgatáson találta magát, ahol
bármivel vádolhatták a házasságtöréstől a hazaárulásig.
Szerintem ebben az időszakban, a háború utáni furcsa időben vették
először észre az irániak, hogy a komiteh jelenléte milyen érzelmi terrort
hozott az életükbe. Megalázták a férjeket a feleségük előtt, az anyákat a
gyermekeik előtt. Az emberek nem beszéltek egymásnak az ilyen
összeütközésekről, magukban tartották a szégyent. Azonban szinte
mindenkinek volt olyan rokona vagy barátja, aki a háborúban vagy az
azt követő MHSZ-es kivégzésekben vesztette életét, és mindannyian
ismertünk valakit, akit a komiteh nyilvánosan letartóztatott vagy
megkorbácsolt.
 Néha a komiteh akciói témát szolgáltattak fekete humorunkhoz.
Ennek a korszaknak az volt a jó oldala, amikor az erkölcsrendészet
mindenki számára egyértelművé tette, milyen abszurd a helyzete és a
tevékenysége. Anyám és lányaim még mindig emlegetik azt az esetet,
amikor egyik télen síelni indultunk Dizinbe, a Teherántól egyórányira
lévő, tündéri kis faluba. Minden évben elmentünk oda néhány napra,
hogy a lányok megtanuljanak síelni. Mivel a síelés olyan sport, ahol
több réteg ruhát visel az ember, a kormány engedélyezte. Abban az
évben úgy gondoltuk, nem autóval megyünk, hanem a Teherán
központjából induló busszal, amely közvetlenül a sípályákig
közlekedik. Hajnal előtt indultunk. Én a lányokkal felszálltam a nőket
szállító buszra, és elköszöntem Dzsavádtól, aki a férfiakéra szállt. Az
egyik ellenőrzési ponton a szeles, hófúvásos időben emlékeztettem a
sofőrt, hogy mi hárman nem jövünk vissza, mert ott maradunk néhány
napra, ezért minket ne számoljon bele a visszafelé utazók közé. A
megjegyzésem valami miatt gyanús lett az igazoltató tisztnek, ezért
megkért, hogy szálljak le a lányokkal a buszról.
– A férjem a férfiak buszán utazik – mondtam. – Néhány napot ott
töltünk az üdülőben.
Az ellenőrzési ponton álló bódé párás ablakából láttam, ahogy a
férfiak busza továbbhalad, és felkapaszkodik a hegyre. Képtelenség volt
elérni Dzsavádot, hogy megerősítse az állításomat.
– Hánum, a szülei beleegyezésére van szükség, ha máshol akarja
tölteni az éjszakát – felelte a tiszt egy vállrándítással.
Megrökönyödve meredtem rá. A lányaim ott álltak mellettem.
– Gyerekeim vannak, már nem a szüleimmel élek! A férfiak busza
már elment, így nem tehetek semmit.
– Sajnálom, de nem engedhetjük tovább a buszt – felelte a tiszt
makacsul.
Húsz nő bámult ránk idegesen a busz ablakából.
– Ez képtelenség, és nem tisztességes a többi utassal szemben!
– Csak egy megoldás van – sóhajtotta a tiszt.
Csak nem vissza akar küldeni minket Teheránba? – gondoltam.
 – Felhívom az anyját, és megkérdezem, megengedte-e önöknek,
hogy síelni menjenek.
Ekkorra már halálsápadt voltam, de a buszon ülő nőkre gondolva
beleegyeztem.
– Rendben, de hadd beszéljek először én vele!
Anyámnak szívproblémái voltak, és féltem tőle, esetleg szívrohamot
kap, ha hajnalban felhívja egy rendőr, hogy rólam érdeklődjön.
Így tehát negyvenöt éves koromban fel kellett hívnom az anyámat, és
azt kellett kérdeznem:
– Anyám, megmondanád ennek a férfinak, hogy megengedted, hogy
síelni menjünk?
A férfi átvette a kagylót.
– Asszonyom, van tudomása róla, hogy az ön Sirin nevű lánya négy
éjszakát nem fog otthon tölteni?
Anyám igennel felelt, és már majdnem kimentünk az ajtón, amikor
visszafordultam.
– Egyébként, honnan tudja, hogy tényleg az anyám volt? Biztos
benne, hogy nem hamis számot adtam meg? – kérdeztem.
A férfi megdöbbent, én pedig éreztem, hogy mindkét lányom
könyöke az oldalamba fúródik. Negár olyan arccal nézett rám, amelyből
azt olvastam ki: „Anya, miért kell ezt csinálnod?”
A tiszt megvonta a vállát.
– A törvény szerint telefonálnom kell, hát én telefonáltam.
Nevetve felszálltunk a buszra, és miközben a hegyszoroson
haladtunk át, és néztem a hó alól kikandikáló fenyőket, arra gondoltam,
mivé lettek a törvényeink. Az emberek testesítik meg a jogot –
ügyvédek, bírók, rendőrök –, ők képviselik a törvényességet, különben
a törvény csak papírra vetett szavak halmaza.
Teheránba való visszatérésünk után anyám egy teljes hónapig
ugratott.
– Ha legközelebb felhívnak, Sirin, azt fogom mondani, nem
engedtelek el!
 A kilencvenes évek elején a nők jogait korlátozó törvények gyakran
olyan esetekben csúcsosodtak ki, mint például a mi síelős incidensünk.
Kellemetlen konfliktusokban fiatal férfiak durván és tiszteletlenül
beszéltek a nőkkel, akik közül többen akár kétszer annyi idősek voltak,
mint ők. Az erkölcsrendészet pedig legalább ilyen gyakorisággal
viselkedett félelmet keltő módon, visszaélve hatalmával. Közismert
volt, hogy bizonyos tereken a komiteh emberei járőröznek. Módszereik
egyre hatékonyabbá váltak, mivel lépést kellett tartaniuk a találékony
nőkkel, akik folyamatosan próbálták kijátszani őket. Ha egy nő az utcán
sétálva a távolban észrevett egy komiteh járőrt, gyorsan előre húzta a
hidzsábot az arcára, és észrevétlenül letörölte a sminket, ha volt rajta.
Ezért a komiteh egy idő után hétköznapi viseletbe öltözött, női járőröket
alkalmazott, akik a csador alatt adó-vevő rádiót rejtettek el, és szükség
esetén hívták férfi kollégáikat, hogy közelítsék meg a mit sem sejtő
áldozatot.
A nők számára a nyilvános helyek – a piactól kezdve a parkon át a
buszmegállóig – mind veszélyesnek számítottak. Sosem tudták, hol,
mikor és milyen ürüggyel állítják meg őket, és a komiteh zaklatásai
gyakran riasztóak voltak. Miután engem is kétszer letartóztattak a nem
megfelelő hidzsáb vagy iszlám ruha viselése miatt, rájöttem, nem sokat
tehetünk a védelmünk érdekében egy olyan társadalomban, ahol az a
legfőbb cél, hogy félelmet keltsenek a lakosokban. Úgy vettem észre, ez
a legfontosabb, ez a mindent elsöprő rettegés, ami talán otthon tartja a
nőket, hiszen a hagyományos szemléletű iráni férfiak szerint amúgy is
ott lenne a helyük.
Engem először a Kaszpi-tenger mellett fekvő kisvárosban,
Ramszarban tartóztattak le egy napos tavaszi délutánon. Gyakran
mentünk oda, hogy megünnepeljük a perzsa újévet. Hosszú kabátot,
hosszú szárú, bő nadrágot és fejkendőt viseltem, amikor a főtéren
odajött hozzám egy rendőrtiszt, és a közelben parkoló, fehér minibuszra
mutatva gorombán utasított, hogy szálljak fel. Megráztam a fejem
tiltakozásul, ekkor azonban megragadta a karomat, durván átrángatott
az utca túloldalára, és feltaszított a buszra. Három hasonló sorsú nő
kuporgott ott. Egyikük egy nyugdíjas tanárnő volt, akit azért tartóztattak
le, mert papucsot viselt.
– Fel van dagadva a lábam, nem tudok cipőt húzni rá! – kiabálta ki a
tisztnek, aki visszament a térre, és további áldozatokra vadászott. – Hol
van az leírva a Koránban, hogy a papucs viselete bűn?
Minél hangosabban kiabált, a rendőr annál idegesebb lett, míg végül
felhagyott a minibusz megtöltésének kísérletével, és egyenesen a
rendőrségre hajtott velünk. Bekísért minket egy helyiségbe, és azt
mondta, maradjunk ott, amíg nem jön egy rendőrnő, aki „irányt mutat
majd nekünk”. Az amr be maruf va nahi az monker hagyományos
elképzelése szerint az istenfélő muzulmánok hisznek abban, hogy
kötelességük az erény védelme és a bűn megakadályozása. Ezt úgy
tudták megvalósítani, ha a viselkedésünket megrendszabályozzák.
Az ajtó kinyílt, és egy fekete csadorba öltözött, tizennyolc éves lány
lépett be rajta. Szűkszavú, köznyelvi beszédéből ítélve írástudatlan volt.
– Elszavalom Hazret-e Fatima egyik versét – jelentette ki.
Fatima Mohammed próféta lánya volt, az áhítatosság és a kegyesség
női mintaképe az iszlámban.
– Ó, nők! – kezdte a lány. – Fatima így szól hozzátok: egy nő
legdrágább éke a hidzsáb.
Szünetet tartott, miközben az arcunkat figyelte. Láthatóan büszke
volt magára.
– Ne haragudjon, de Hazret-e Fatima nem költő volt – igazította
helyre a tanárnő. A lány úgy tett, mintha nem is hallotta volna, és a
folytatásban néhány ködös megjegyzéssel utalt az ítélet napjára, a
mennyországra és a pokolra. Meglepődött, amikor nem vettük észre,
hogy hirtelenjében előadott prédikációja véget ért.
– Nos, mire várnak még? Elmehetnek. Irányt mutattam önöknek,
ahogy a törvény előírja.
Ahogy ott ültem a tengerparti városka ideiglenesen összetákolt
komiteh parancsnokságának koszos padlóján, és hallgattam egy
tizennyolc éves lány szónoklatát, hirtelen rájöttem, ez a fiatal nő az
iszlám köztársaság igazi jelensége. A sah idejében ez a lány
valószínűleg otthon ült volna, és a házimunkával foglalatoskodott
volna. A kormány nem fért volna hozzá, még akkor sem, ha akart volna,
mivel hagyományos és provinciális szülei ürügyként használták volna
fel erényét arra, hogy otthon tartsák. A forradalom azonban rátalált az
olyan nőkre is, mint ő.
A kezdeti időkben az iszlám rezsimnek szüksége volt a nők
szavazatára, ezért kicsalogatta őket a házból, hogy a szavazóurnákhoz
járuljanak. A papság azt mondta nekik, ha szavaznak, azzal az iszlám
köztársaságot segítik, ezzel pedig eddig nem tapasztalt magabiztosságot
adott a hagyományos családokban élő nők kezébe. Rájöttek, hogy
ellentétben azzal, amit eddig gondoltak, ők is számítanak valamit,
nemcsak otthon van rájuk szükség. Számított a szavazatuk, fontosak
voltak.
Abban az időben a választások csupán a rendszer legitimitásának
színleges megerősítéséül szolgáltak. Még a sah idején is idegen fogalom
volt az emberek többsége számára a szavazóurna. Az udvar előzetesen
jóváhagyta a jelöltek listáját, így a végeredmény senkit sem lepett meg
igazán, mivel nem volt igazi verseny. Az egyik rokonom a sah idején a
parlament tagja volt, de csupán kétszer látogatott el abba a kerületbe,
ahol megválasztották. Az embereknek fogalmuk sem volt, mi is
valójában egy választás, még akkor is alig sejtettek valamit a
folyamatról, amikor tömegesen terelték össze őket, hogy az iszlám
köztársaság választásain szavazzanak. Emlékszem, a televízióban
láttam egy közvetítést, amelyben a szavazófülkék előtt sorakozó
emberekkel készítettek interjút. Amikor a riporter megkérdezte, kire
szavaznak, sokan egyszerűen azt felelték:
– Természetesen az iszlám köztársaság győzelmére!
Az emberek nem ismerték a szavazócédulán feltüntetett
forradalmárokat, a mecsetből naponta hallott felhívásra azonban
emlékeztek: „Szavazzatok, és Zaman imám [a tizenkettedik síita imám]
büszke lesz rátok!” Így elmentek szavazni. Szabadon választhattak a
felsorolt ismeretlen jelöltek közül, és hittek is a folyamat
jogszerűségében, bár talán közömbösek voltak a kimenetelét illetően.
Ahogy azonban múlt az idő, egyre jobban kezdték felfogni, hogy a
szavazással olyan képviselőket választanak meg, akik az életüket
befolyásoló törvényeket hoznak, ezért jobban odafigyeltek arra, kire
adják le voksukat. Sajnos a kilencvenes évek elején, amikor az iráni nép
végre felfogta, hogy a szavazással beleszólhatnak az ország
irányításába, hoztak egy törvényt, amely egy nem választás útján
összeállt papi testületet vétójoggal ruházott fel, mind a parlamenti, mind
az elnökválasztás jelöltjei felett. Ezzel a törvénnyel elvették a néptől a
szabad választás lehetőségét. Habár maga a választás továbbra is
verseny maradt, és sosem vált komikussá, mint a szomszédos
diktatórikus államokban, de már nem tükrözte a nép igazi akaratát.
Azoknak a nőknek azonban, akik vagy írástudatlanok voltak, vagy
életükben először tanulhattak, a szavazás továbbra is csupán
szimbolikus jelentőségű volt. Az a meggyőződés, hogy egy nő fontos
szerepet játszhat a társadalomban, lehetővé tette, hogy egy tizennyolc
éves, vidéki lány hamis szentbeszédet harsogjon egy negyvenes éveiben
járó, valamikori bírónak. Nem lepett volna meg, ha a lánynak főiskolás
unokanővérei lettek volna, mivel akkoriban a felsőoktatási intézmények
is iszlamizálódtak, és a nők oktatását tűzték ki célul. Hidzsábot viseltek,
a férfiaktól külön osztálytermekben ültek, még a menzán is külön
asztalnál kellett helyet foglalniuk. A sah idejében az egyetemeket és a
főiskolákat bűnbarlangoknak tartották, most viszont erkölcsösek és
tiszták voltak. Már nem lehetett semmi oka a családfőnek, hogy távol
tartsa lányait az iskolától, így a lányok lassan az iskolapadban találták
magukat, távol a szüleiktől. Anyjuk még a házhoz volt láncolva,
gyermekeik azonban már nagyvárosokban éltek, és könyveket olvastak.
Egy idő után divat lett, hogy a hagyományos családok lánygyermekei
főiskolára és egyetemre járjanak.
Még ekkor szó sem volt feminizmusról, a „feminista” pejoratív
értelmű szónak számított. A fundamentalisták használták arra, aki
kétségbe vonta a diszkrimináló jogi törvénykönyvet, mint például én.
Túl korai volt még az idő, hogy a női jogokért indítsak kampányt. A
nők többsége nem is állt volna mellém, hiszen még csak most kezdett
kinyílni számukra a világ, most látták meg a lehetőségeiket, és azt, hogy
egyáltalán vannak jogaik. Néha lassan alakul ki a tudatosság, és a
folyamat során van, hogy az erőszakosság tévesen mégis jogosnak
tűnik, a lehetőségek pedig jogegyenlőségnek. Aznap azonban láttam,
hogy elkezdődött a folyamat. Tudtam, hogy nem lesz fájdalommentes,
mivel ugyanaz az áramlat hajtotta a fiatal lányokat a főiskolák felé,
amely engem eltávolított bírói a székemből.
A családokban elkerülhetetlen volt a feszültség azután, hogy a
felsőoktatást a nőkre is kiterjesztették. Egy lány, aki szavazhat és
főiskolára jár, már nem hajlandó kérdés nélkül engedelmeskedni az apja
minden parancsának. A szomszédunkban láttam erre a jelenségre egy
tökéletes példát. A forradalom előtt a vallásos apa feleségül adta
legidősebb lányát egy még vallásosabb bazárihoz. Az elnevezés a
hagyományos családból származó kereskedőre utal. A bazári azonnal
megparancsolta feleségének, hogy csadorban járjon, később pedig
megtiltotta, hogy kísérő nélkül meglátogassa a saját szüleit. A szegény
nő elkeseredett, és hosszú napokat töltött otthon egyedül, miközben arra
várt, hogy este hazaérjen zsarnok férje, és elvigye őt a szüleihez. Sokat
veszekedtek. A lány szülei tudták, hogy bíró voltam, azonkívül hithű
muzulmán, ezért gyakran a tanácsomat kérték, hogyan segíthetnének a
lányukon.
Minden akaraterőmre szükség volt, hogy ne kiabáljak rá erre az
ellentmondásokkal teli apára, aki aggódik ugyan a lánya boldogsága
miatt, végül azonban hű maradt az elveihez, miszerint – a hagyományos
iráni férfiakhoz hasonló gondolkodásmódban – az apa becsülete a lánya
erkölcsi tisztasága alapján ítélendő meg. Amikor náluk voltam, olykor
hallottam, hogy a középső lány a szobájában zokog.
– Miért szomorú? – kérdeztem rá végül egyik este.
– Főiskolára szeretne menni, de az apja nem engedi – felelte az anya,
és lesújtó pillantást vetett férjére.
– Így van – szólt közbe a férfi. – Talán engednem kellene, hogy a
lányom fedetlen hajjal, fiúkkal üljön egy osztályban, hogy flörtöljenek
vele?
A középső lány számára túl későn jött a forradalom. Hozzá
kényszerítették egy olyan férfihoz, aki bár kevésbé volt szigorú, mint a
nővére férje, de szintén úgy tartotta, hogy a nő helye a konyhában van,
és nem járhat iskolába. A legkisebb lány éppen az iszlám forradalom
alatt végzett a középiskolában. Az apja remek állást intézett el magának
a kormányban a forradalom után, mivel akkoriban a szakmai
önéletrajzhoz bőven elég volt, ha valaki hivalkodóan vallásos. Azután,
hogy az iszlám köztársaság tisztviselője lett, egyike a teokratáknak, akik
az erkölcsösség megőrzése érdekében elkülönítették a nemeket az
egyetemeken és a főiskolákon, nem hozhatta fel hamis érveit a korrupt
és bűnös oktatás ellen. A legkisebb lány beiratkozott az orvosi
egyetemre, és egy osztálytársához ment feleségül, akit ő maga
választott.
A kilencvenes években egyre nőtt a diplomás nők száma, végül egy
kis hányaddal meg is előzte a férfiakat. Nem kis eredmény egy olyan
közel-keleti országban, amely alapjaiban még mindig ízig-vérig
patriarchális. A szomszédos Afganisztánban a tálibok megtiltották a
nőknek, hogy megtanuljanak olvasni. A tenger túloldalán, Szaúd-
Arábiában a nők nem vezethetnek autót. Az, ami az iszlám
köztársaságban megvalósult, megrémítette az alapítókat. A
tradicionalista klérus sikertelen kísérletet tett arra, hogy visszafordítsa
ezt a veszélyes folyamatot, amikor a felsőoktatásban megpróbálták
korlátozni, hogy nemek szerint hány főt vehetnek fel.
Sajnos az egyetemekre való bejutás egyenlő esélye nem tükröződött
a jogegyenlőségben vagy a munkához jutásban. Az elhúzódó háború
arra kényszerítette a rendszert, hogy mozgósítsa a nőket, ezért a frontot
kiszolgáló mosodákban és konyhákban helyezték el őket. A közszférába
a tradicionalisták csak akkor engedték vissza őket, ha így kívánta az
érdekük. A vezetőségi, döntéshozói állások, mint például a bíróság,
továbbra is elérhetetlennek bizonyultak. A diplomás nők, mint a
szomszédom lánya is, úgy tapasztalták, hogy a világ kitárult, amikor
bekerültek az egyetemre, miután azonban elvégezték azt, ismét bezárult.
Az iszlám köztársaság nem tudott annyi munkahelyet biztosítani, hogy
lépést tartson az egyre növekvő munkaerővel, a szabad állásokat pedig
többnyire férfiak kapták. Bár az iskolázott nők száma magasabb volt,
mint a férfiaké, háromszor annyi nő volt munka nélkül, mint férfi. Az
iskolázottság egyelőre nem jelentett feltétlen előnyt a nemek közti
diszkrimináció miatt, amely mélyen gyökerezik kultúránkban és
intézményeinkben, inkább felébresztett valamit az iráni nőkben, amely
szerintem hosszú távon meg fogja változtatni az országot. A nők egyre
jobban tudatában lettek saját elnyomásuknak.
Az egyetemről kikerült, művelt nők többé nem voltak hajlandók
visszasüllyedni korábbi szerepükbe, és szögre akasztani a diplomájukat,
azt színlelve, hogy még mindig ugyanazt várják az élettől, amit
korábban. Ez az új tudatosság, valamint megvalósulatlan reményeik
miatti csalódottságuk – megvalósulatlan, mert apjuk vagy férjük nem
ment át hasonló változáson, mint ők – sokszor fájdalmas és néha
tragikus összetűzéseket eredményezett a családon belül. Emlékszem,
évekkel később olvastam az újságban egy azerbajdzsáni tiszteletes
lányáról, aki öngyilkos lett. Boldogtalan volt a házassága, ezért
megpróbált elválni a férjétől, de apja, aki mélyen vallásos ortodox volt,
nem járult hozzá a váláshoz. A nő nem akart egész életében túszként
élni egy szörnyű házasságban, ezért gázolajat locsolt a testére, és
felgyújtotta magát. Ha ez a nő a sah idejében nőtt volna fel, és magába
szívta volna a társadalomban elfogadott konzervatív engedelmességet,
talán a tűzhalál helyett a rossz házasságot választotta volna. Abban nőtt
volna fel, hogy ez a világ rendje, ezt a sorsot szánták a nőknek.
Az iszlám köztársaság nem szándékosan, de a hagyományos nőket
védelmezte, ugyanakkor végtelenül sebezhetővé is tette őket, amikor
felnyitotta szemüket a jogaikra, és kezdetleges eszközöket adott a
kezükbe, hogy kivívják azokat maguknak. Vannak, akik úgy vélik,
inkább áldás az ilyen nőknek, ha tudatlanságban tartják őket, és
nincsenek tisztában a lehetőségeikkel, így legalább valamiféle
elégedettséget éreznek. A tiszteletes lányának esete nem az egyetlen
volt. Az iszlám forradalom után megnőtt az öngyilkosságok száma a
nők körében, és legtöbbjük az önégetést választotta. Meg vagyok róla
győződve, hogy ezt a furcsa exhibicionizmust arra használták fel, hogy
az emberek szembesüljenek azzal, milyen kegyetlenül elnyomják őket.
Különben nem lett volna egyszerűbb egy sötét szobában bevenni egy
csomó gyógyszert?
 A háború utáni időszak első két évében az iszlám köztársaság
csendben más irányt vett. Még a legharcosabb szellemű, szakállas
ideológus is látta, merre viszi a forradalmi politika az országot. A nőket
nem vették figyelembe, a gyermeknemzést szorgalmazták, ezért
megtiltották a fogamzásgátlást. Addigra már világossá vált, hogy a síita
forradalom nem fog végigsöpörni a környező országokban. Az is
egyértelmű lett, hogy az iráni gazdaság nem tudja ellátni az egyre
népesebb lakosságot, amely a világon a leggyorsabban növekedett. Az
ország vezetői úgy látták, hogy Irán vagy részévé válik a
világgazdaságnak, vagy lesüllyed az elszegényedett, harmadik világbeli
országok közé. Az állam ezért a privatizációra és a mezőgazdaság
helyett az iparra helyezte a hangsúlyt. Mind közül a legfontosabb
feladatának pedig azt tekintette, hogy külföldi befektetőket csábítson az
országba. Csupán egy baj volt: nem rendelkeztek az ehhez szükséges
tudással és humán erőforrással. Az iszlám köztársaság csadorba
bugyolálta és a konyhába kényszerítette a nőket, most viszont újra fel
kellett építenie magát egy pusztító háború után, és ehhez szüksége volt
rájuk is.
Ez okból kifolyólag a törvényhozói rendszer megenyhült, és
megengedte a nőknek, hogy jogi területen dolgozzanak. Az Iráni
Ügyvédi Kamara megadta nekem is az engedélyt, így a bérházunk
földszintjén kibéreltem egy lakást, és ott rendeztem be az irodámat.
Többnyire kereskedelmi ügyekkel foglalkoztam, bár néha elvállaltam
egy-egy jószolgálati ügyet is, olyat, amelynek némi köze volt a
politikához. Néhány peres ügy után a bíróságon, ahol ügyfeleimet
képviseltem, rájöttem, hogy jelenleg az igazságszolgáltatási rendszer
csak a nevében az. Azt tapasztaltam, hogy a kereskedelmi peres
ügyeknél az új iszlám köztársaság politikája és ideológiája nem
szivárgott bele a törvénykezésbe. Ehelyett a korrupció jellemezte.
Ügyvédként az volt a feladatom, hogy az ügyfelem érdekeit
képviseljem, visszanyerjem a pénzét vagy valamilyen tulajdonát, és
megvédjem az igaztalan vádaktól. Nem egyszer történt viszont, hogy
sugárzó, elégedett arccal jelent meg az irodámban, és közölte, az ügyész
beleegyezett, hogy csúszópénz ellenében elintézze az ügyet. Akkor mi
értelme volt felépítenem a védelmét? Továbbmenve, akkor mi értelme
egyáltalán megjelennünk a bíróságon, és úgy tennünk, mintha
törvényesen lefolytatnánk a pert, miközben az egész csupán alkukötés, a
hivatalos utat megkerülve? Egy-két alkalommal, amikor a bíró semmi
egyebet nem tudott kitalálni, azt állította, hogy a fejkendő alól kilóg
néhány hajszálam, így a helytelen hidzsáb viseletére hivatkozva
elnapolhatta a tárgyalást.
Úgy gondoltam, ha évekig meg tudtunk élni fizetés nélkül, akkor
újra sikerülni fog. Nem elsősorban a pénzért dolgoztam, hanem
szerettem volna fontosnak érezni magam, felhasználni a tudásom, és
segíteni annak az országnak, amit nem hagytam el. Azzal, hogy
kereskedelmi ügyeket vállaltam, válaszút elé kerültem: vagy feladom az
elveimet, vagy cserbenhagyom az ügyfeleimet. Egyik megoldás sem
tetszett. Ekkor döntöttem úgy, hogy abbahagyom azt a fajta munkát,
amiért fizetést kapok, és kizárólag jószolgálati ügyekkel foglalkozom,
ahol legalább meg tudom mutatni, mennyire igazságtalanok az iszlám
köztársaság törvényei. Iránban ehhez előbb bíróságra kellett vinni a
pert, hogy rávilágíthassak a törvények igazságtalan voltára, és csak
azután lehetett rajtuk változtatni.
Tudtam, hogy olyan ügyeket kell választanom, ahol egyértelmű a
nők diszkriminációja. Estig sorolhatnám azokat a jogszabályokat,
amelyek ilyen szempontból kifogásolhatóak – például hogy egy nő élete
feleannyit ér, mint egy férfié; a nem csecsemőkorú gyermek felügyeleti
joga válás esetén automatikusan az apát illeti meg –, a személyes példa
azonban sokkal többet képes elérni, mint bármilyen száraz indoklás,
hogy miért kellene egy törvényen változtatni. Történeteket kellett
mesélnem ahhoz, hogy felkeltsem az emberek figyelmét, felébresszem
az együttérzésüket, és meggyőzzem őket, hogy a törvények nemcsak
hogy igazságtalanok, hanem egyenesen betegesek. Az iráni kultúrában
élők mindig is érzékenyek voltak az igazságtalanságra, mivel rendkívüli
jelentőségű számukra a szégyen és a becsület, valamint az ezt tükröző
patriarchális törvények. A sah elleni forradalmat végül is a zolm, az
elnyomás ellen vívták, a mustaszafin, a nincstelenek nevében. Az
embereknek látniuk kellett, hogy váltak az egykori nincstelenek immár
kizsákmányolókká.
 7
A NAPPALIBÓL A TÁRGYALÓTEREMBE

Leila Fathi egy napos nyári délután tűnt el 1996-ban, miközben

virágot szedett a dombok között, nem messze a falujától.
Szanandadzsban lakott, egy kis kurd faluban Irán északnyugati részén.
Szülei a környék sok családjához hasonlóan nagyon szegények voltak,
ezért Leila vadvirágokat és növényeket gyűjtött, amelyeket
megszárítottak és eladtak a helyi bazárban. Unokatestvérével a délelőtt
közepén indult el, karjukon fonott kosárkákkal. Virágszedés közben
megálltak játszani a magas fűben. Leila Szanandadzsban nőtt fel, ahol
az emberek a szabadban piknikeztek, kerti esküvőket rendeztek,
folyóparton táncoltak, ezért ő is úgy szaladgált a dombok között, mintha
csak a saját kertjükben játszadozna. Gyanútlanul. Lehajolt, hogy
megtöltse a szoknyáját virágszirmokkal, ezért nem vette észre a három
férfit, aki felé közeledett. A domb túlsó oldalán bukkantak fel, halkan a
kislány mögé lopóztak, és megragadták. Egyikük a háta mögé csavarta
a karját, a másik megpróbálta elkapni rúgkapáló lábait. Unokatestvére el
tudott menekülni, egy fa mögé rejtőzött, és látta, ahogy a férfiak a
harcoló, rugdalózó Leilát egy domboldalhoz hurcolják. Lefektették a
földre, letépték piciny szoknyácskáját, és megerőszakolták. Ezután
halálos ütést mértek a fejére, és meggyötört testét egy szikláról a
mélybe dobták.
A helyi rendőrség letartóztatta a három férfit, a fő gyanúsított
azonban a vallomástétel után, titokzatos körülmények között
felakasztotta magát a cellájában. Furcsa, hogy a börtönben, ahol a rabok
még órát sem viselhetnek, talált valahol egyméternyi fonott kötelet,
amely pont elég volt ahhoz, hogy felkösse magát. A másik két elkövető
tagadta bűnrészességét, de a bíróság bűnösnek találta őket nemi
erőszakban, és halálra ítélte.
Korábban már említettem, hogy a forradalom után bevezetett iszlám
törvények szerint egy nő élete feleannyit ér, mint egy férfié. A legtöbb
iszlám országban kártérítést csak anyagi természetű ügyekben ítélhet
meg a bíróság, például öröklés esetén. Az iszlám köztársaságban
azonban bűnügyi perekben is kaphat a sértett kártérítést, amit
„vérdíjnak” neveznek. Az iszlám törvénykönyv szerint a gyilkosság
vagy emberölés áldozatának családja választhat, hogy az elkövetőt a
törvény szerint büntessék meg, vagy pénzbeli kártérítést, vérdíjat
kapjanak. Sok tudós úgy véli, a vérdíjnak nem lenne szabad nemtől
függően változnia, Irán azonban diszkriminatív módon értelmezi a
törvényeket. A mi országunkban egy férfi élete kétszer annyit ér, mint
egy nőé, és emiatt néha groteszk ítéletek születnek a bíróságon,
amelyek végül az áldozatot büntetik. Ebben az ügyben is úgy ítélte a
bíró, hogy a „vérdíj” a két férfiért többet ér, mint a meggyilkolt kislány
élete, ezért elrendelte, hogy a gyerek szülei teremtsenek elő több
százezer dollárnak megfelelő pénzt, hogy kifizessék a kivégzés
költségeit.
Leila apja eladta minden vagyonát, még a kis agyagkunyhót is,
amiben laktak. Hajléktalanok lettek, de meg voltak róla győződve, hogy
így majd visszaszerezhetik a becsületüket. Odaadták a pénzt a
bíróságnak, de nem volt elég. Próbálták előteremteni a hiányzó
összeget, miközben az éjszakákat a Khomeini ajatollah tiszteletére
emelt síremlékben töltötték, egy hatalmas mauzóleumban a Kom felé
vezető út mentén. A családfő megpróbálta eladni az egyik veséjét, de
nem fogadták el, mert korábban kábítószert szedett. Ezután Leila bátyja
akarta eladni az övét, az orvos azonban őt is visszautasította, mert a fiú
paralízisben szenvedett.
– Miért ragaszkodnak annyira hozzá, hogy eladják a veséjüket? –
kérdezte az orvos végül. Ekkor derült fény a történetre. Elmondták,
hogy folt esett a család becsületén, mert Leilát megerőszakolták, ezért
nem is térhetnek vissza a falujukba. Megítélésük ugyanis a nők
erényétől függ, és csupán az elkövetők kivégzése moshatja le róluk a
szégyent.
Az orvos elborzadt a bizarr történettől, és levelet írt a bíróság
vezetőjének, amelyben azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben az
államkincstár nem pótolja ki a hiányzó összeget, jelenti az esetet egy
nemzetközi szervezetnek, az „Orvosok határok nélkül” nevűnek. A
bíróság vezetője beleegyezett, ám ekkor újabb fordulat következett az
ügyben. Néhány nappal a tervezett kivégzés előtt, az egyik elítélt
megszökött a börtönből. Időközben Leila vigasztalhatatlan családja
felállított egy rozoga vászonsátrat a bíróság épülete melletti járdán.
Döbbenten hallották, hogy újra megnyitották az ügyet. Az iráni
törvények között sok a kétértelmű kijelentés, és az idevonatkozó részt
esetleg úgy értelmezték, hogy még egy lezárt eset is bármikor újra
megnyitható. Az is előfordulhatott azonban – Leila családja ebben hitt –
, hogy az elítélt egy rokona segítségét vette igénybe, egy konzervatív
parlamenti képviselőét, hogy befolyásolja az eljárás kimenetelét.
Bárhogy is történt, az ügy tovább folytatódott.
Én ekkor hallottam először az esetről, és elhatároztam, hogy
belenézek az iratokba. Eleinte szkeptikus voltam, mivel a forradalom
utáni jogrendszer büntetőjogi ügyekben meglehetősen igazságtalan volt.
Az erőszak női áldozatainak nem biztosított egyenlő kárpótlást. Leila
családjának esete is azt bizonyította, hogy a törvény valóban
változtatásra szorul. Az áldozat családja a megélhetését is elveszítette,
holott csak igazságszolgáltatásért folyamodott, miután egyik szeretett
családtagjukat megölték. Meglátogattam őket a bíróság melletti
sátrukban. Végighallgattam a hosszú történetet, és úgy döntöttem,
elvállalom a védelmüket.
Az ügy egyértelmű volt. A védelem pedig, amit felépítettem,
egyszerű és elegáns. Igazságtalanság, hogy egy lányt megerőszakolnak
és meggyilkolnak, a családja pedig az ezt követő jogi procedúra során
mindenét elveszíti, és hajléktalanná válik. A szerencsétleneket a törvény
szigora még ezután is tovább sújtotta.
– Ne bírálja az iszlám törvényeket! – figyelmeztetett komoran a bíró
a tárgyaláson.
– Én csak azt kérdezem, szolgáltattak-e igazságot – vágtam vissza.
Ahogy a tárgyalás a végéhez közeledett, valaki a fülembe súgta,
hogy Leila fivérei kést rejtegetnek a kabátjuk alatt, és azt tervezik,
megtámadják az egyetlen még fogva tartott gyilkost, amikor elhagyja a
bíróságot. Szünetet kértem, és kihívtam a fiúkat a folyosóra.
 – Kérlek, adjatok nekem esélyt! Nézzük meg, mire megyek itt a
tárgyalóteremben – mondtam nekik.
Mindketten sírva fakadtak a padon ülve.
– Ha felbéreltünk volna egy profi bérgyilkost, és feleannyit fizettünk
volna neki, mint amennyit a bíróságnak, már régen igazságot tett volna
– kiáltott fel egyikük kétségbeesetten. – Most hajléktalanok vagyunk,
miközben az egyik gyilkos szabad, a másik pedig nemsokára kisétál
innen.
– Tudom, de akkor is próbáljuk meg itt!
Az eljárás során a bíró mindkét vádlottat felmentette, és újra
elrendelte a nyomozást. A család elkeseredése lassan őrületbe fordult.
Leila anyja mindennap kiült a bíróság épülete elé, fehér gyászruhát
viselt, és egy transzparenst tartott maga előtt, amely a lánya
megbecstelenítéséről tanúskodott. A tárgyalás alatt azzal fenyegetőzött,
hogy felgyújtja magát, és szentségtörő szavakat kezdett kiabálni.
Mintha az ügy nem lett volna még elég drámai, a bíró letartóztatta a
bíróság megsértéséért, és vádat emelt ellene. Több heti közbenjárásba
telt, mire sikerült elrendeznem az ügyét.
Próbára tenném a türelmüket, ha most részletezném a teljes jogi
eljárást, ezért csak annyit mondok, hogy az ügyet nem oldották meg. A
mai napig lezáratlan. Nem tudtam jogi úton igazságot szolgáltatni a
család számára, de úgy gondolom, valamit mégis sikerült elérnünk:
megmutattuk az egész országnak, milyen igazságtalanok az iráni
törvények a nők és gyerekek jogait illetően. Az eset országos
népszerűséget kapott. Olyannyira, hogy a választáson a Leila
körzetében induló jelöltek politikai programjában is megjelent a kislány
ügye. Az iráni sajtó úgy mutatta be az esetet, mint az iszlám köztársaság
égető társadalmi problémáinak legjobb példáját.
Az esetnek még sokáig hallatszott a visszhangja. Jóval azután is,
hogy a tárgyalás véget ért. Olvastunk róla az újságokban, és felmerült
más perekben is. Én is híres lettem, mint a nők és gyermekek jogaiért
küzdő ügyvéd. Hamar megtanultam, hogy a jogfosztottak egyik legjobb
és leghatásosabb fegyvere a média. Attól, hogy ismert lettem, még
hatékonyabban tudtam védeni ügyfeleim érdekeit, mert mind a bíró,
mind a bírói testület tudta, hogy döntésüket szükség esetén a
közvélemény előtt is meg kell indokolniuk. Előfordult persze, hogy még
ez sem érdekelte őket, ilyenkor azonban mindig emlékeztettem magam,
hogy az is sokat jelent, ha felhívjuk az emberek figyelmét a jogaikra.
Sötét hónapok következtek, melyek során Leila családja lassan
teljesen széthullott. Ahogy az ügy egyre nagyobb figyelmet kapott,
döbbenten vettem észre, milyen kevés nő van tisztában azzal, mennyire
diszkriminatív rájuk nézve a jogrendszer. A legtöbben csak azokat a
törvényeket ismerték valamennyire, amelyek a gyermek elhelyezésére
vagy a válásra vonatkoztak, mivel a házasságból való kilépés kérdése
sok nő számára elérkezik egy bizonyos idő után. Gyilkosság vagy
véletlen haláleset azonban nem sokuk életében fordul elő. Nincs
alkalmuk megtapasztalni, milyen sors várna rájuk, micsoda ingoványos
jogi procedúra, ha olyan szerencsétlen dolog történne velük, mint ami
Leila családjával.
Elhatároztam, hogy írok egy cikket az Iran-e Farda magazinba, de
közérthető nyelven, nem eltúlzott intellektuális stílusban, tele jogi
szakkifejezésekkel, és bemutatom, mennyire alacsonyrendűként kezelik
a nőket a büntető törvénykönyvben. Az egyik törvény a vérdíjról, a
dijehről szól, és azt mondja ki, ha egy férfinak megsérül a heréje,
akkora összegű kártérítésre jogosult, amennyi egy nő életéért adható. A
cikkemben ezt egy példán keresztül mutattam be: ha egy doktori
címmel rendelkező, tanult nőt elgázolnak az utcán, és meghal, valamint
egy írástudatlan gengszternek megsérül a heréje, a két esetben kapott
kártérítés egyforma lenne. Van a perzsa nyelvben egy durva szólás,
amit annak mondanak, akit mélyen lenéznek: „Annyit sem érsz, mint az
egyik herém!” A cikkemben finoman próbáltam ezt megemlíteni, hogy
egyetlen iráni se érthesse félre, és tisztán lássa, milyen felháborító a
törvény, amely semmibe veszi a nőket. Az írást egy kérdéssel zártam:
„Az iszlám köztársaságban valóban ennyit érnek a nők?”
A cikk felizgatta és felvillanyozta az olvasni tudó fővárosi
lakosságot. A szerkesztő nagy örömmel közölte le a magazinban, mert
tudta, hogy a többi cikkhez hasonlóan ez is provokálni fogja a
keményvonalas bírói testületet. Ez a szám pillanatok alatt elfogyott, az
emberek pedig eljöttek a szerkesztőségbe, és szinte könyörögtek, hogy
legalább egy fénymásolatot kaphassanak belőle. Le voltam döbbenve.
Számítottam rá, hogy széles körben elterjed majd a híre, de azt nem
gondoltam volna, hogy ilyen visszhangja lesz a városban. A parlament
egyik keményvonalas politikusa nyilvánosan megfenyegetett, amikor
egy riporternek azt mondta: – Valaki állítsa meg ezt a nőt, vagy mi
hallgattatjuk el? – Amikor erről tudomást szereztem, először éreztem
meg, hogy a rendszer talán tényleg fél tőlem és a munkámmal együtt
járó, egyre nagyobb nyilvánosságtól.
1996-ban, amikor Leila ügye a bíróság elé került, az iszlám rezsim
még nehezen tolerálta, ha valaki elnyomó politikáját bírálta. A politikai
elégedetlenség elfojtása már nem öltött olyan brutális méreteket, mint a
forradalom utáni időkben, amikor az újságok tele voltak a kivégzettek
nevével és fényképével, a rendszer azonban most is keményen
megtorolta, ha valaki a tekintélye ellen mert lázadni. Naponta hallottunk
esetekről, amikor még akár a legprominensebb ajatollahot is
kitaszították a papi rendből – erre a síita iszlámban addig még nem volt
példa – vagy házi őrizetbe helyezték, amiért fel merte emelni a szavát a
kivégzések vagy a túl szigorú büntetések, mint például a kéz levágása
ellen. Ha a rendszer szemrebbenés nélkül képes volt megszégyeníteni,
vagy börtönbe zárni idős teológusokat, akik aktívan részt vettek a
forradalomban, miért tétovázna akár egy percig is, hogy megbüntessen-
e engem, aki nem vettem részt a forradalomban, nem vagyok a klérus
tagja, és mint nő, nem vagyok ember sem?
Féltem. Amíg Leila ügyét védtem, a bíró többször is megvádolt,
hogy az iszlám és szent törvényei ellen beszélek. Az ilyen
tradicionalisták politikai-vallási világnézetében az iszlámot bíráló
személyt könnyen hitehagyottnak bélyegezhetik. Az ő kezükben volt a
hatalom, hogy eldöntsék, minek tekintik felszólalásaimat: egy világi
törvény tiszteletteljes bírálatának, vagy egy szent tétel elleni
támadásnak. Az ő harcterükön háborúztam, és nem húzhattam elő a
zsebemből az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, hogy a klérus
előtt lobogtassam. Mi értelme lett volna azok előtt, akik a hetedik
századbeli büntetőjogi törvényeket ma is alkalmazhatónak tartják?
Nekem is az iszlám elvekhez és jogi precedensekhez kellett fordulnom,
hogy bebizonyíthassam, nem Leila családjának kellene fizetnie a
gyilkosok kivégzésének költségeit, és hogy a törvény előtt egy nő és
egy férfi életének egyenlőnek kell lennie.
A két lányom elég idős lett ahhoz, hogy az iskolából hazaérve
mindennap kérdések áradatát zúdítsa rám. Puff! Ledobták a
hátizsákjukat az előszobában. Puff! Puff! Végigszaladtak a folyosón,
ujjuk még ragacsos volt, mert hazafelé majszoltak valamit útközben. Az
iszlám köztársaságban nőként helyt állni egyre nehezebb feladatnak
bizonyult, legalább annyira nehéznek, mint anyának lenni.
– Maman, tényleg helytelen, ha fiú unokatestvéreim előtt fejkendő
nélkül jelenek meg?
– Maman, Amerika tényleg minden rossznak a forrása?
– Maman, Moszadek rossz ember volt?
Nagyon kényes helyzetbe kerültem. Haladó értékeket kellett
tanítanom a lányaimnak, ugyanakkor meg is kellett mutatnom a
forradalmi dogma ürességét, amit az iskolában tanítottak nekik.
Mindezt pedig úgy, hogy közben tanuljanak is, és látszólag elfogadják a
dogmákat, hogy végigjárhassák az oktatási rendszer különböző iskoláit.
– Sok dolog egyszerűen helytelen – mondogattam nekik –, de akkor
is meg kell tanulnotok, hogy letegyétek a vizsgáitokat, és főiskolára
mehessetek.
Férjem, Dzsavád, szokás szerint rám hagyta ezt a küzdelmes
feladatot, csakúgy, mint a főzést, a bevásárlást, a takarítást, a házi
pénztár kezelését és a gyerekek iskolába fuvarozását. Ilyen sok teherrel
a vállamon egyre fáradtságosabbnak bizonyult elvégezni a munkám, és
közben megadni a lányoknak a kellő odafigyelést. Ráadásul már
nemcsak esti mesét vártak tőlem. Szükségük volt rá, hogy segítsek
nekik megélni a kamaszkort, minden csábításával és zűrzavarával
együtt.
– Csak szólj, ha segítségre van szükséged! – hajtogatta Dzsavád. Ezt
végtelenül igazságtalannak tartottam, mert én sem vártam el tőle, hogy
megkérdezze: – Sirin dzsan, főznél ma este vacsorát? – Minden este
főztem, mert számomra egyértelmű volt, hogy ez az én feladatom. Ha
vitatkoztunk, mindig ide lyukadtunk ki. Ő azt akarta, hogy mondjam
meg, mit csináljon, én pedig azt szerettem volna, ha magától jön rá.
Délelőtt ügyfelekkel foglalkoztam, esténként cikkeket írtam, a kettő
között pedig elkezdtem a következő könyvemet, a menekültek jogairól
szóló értekezést. Mielőtt ügyvédi praxisomat beindítottam volna, a
könyvírással foglaltam le magam, most azonban, hogy a bíróságon
ügyfeleket is kellett képviselnem, mindez együtt gyakran túl nagy terhet
jelentett. Csak úgy sikerült a házimunkát is elvégeznem, hogy mindent
jó előre megterveztem. Nem volt olyan, hogy kicsit lazíthattam volna.
Egy iráni feleségtől elvárják, hogy főzzön. Egyszerűen elképzelhetetlen,
hogy egy háztartásban a mosogató tele legyen edényekkel, a
szennyeskosár pedig piszkos ruhákkal. Ha el kellett utaznom valahová,
jó előre megfőztem a családnak. Tudták, hogy a hűtő legfelső polcán
találják az aznapi vacsorát, aztán pedig a fagyasztóban a hét többi
napjára a gondosan felcímkézett ételeket. Még a szükséges mennyiségű
salátaöntetet is elkészítettem, és betettem a frizsiderbe. Nem azt akarom
mondani, hogy ragyogó háziasszony vagy kiváló szakács vagyok, iráni
mércével mérve sok tekintetben biztosan nem felelnék meg az
elvárásoknak, azonban a kezdetektől fogva kényelmes és makulátlanul
tiszta otthont tartok fent, és a családom már hozzászokott ehhez a
kényelemhez. Talán egy kicsit fatalista az a néha nemtörődöm
hozzáállás, ami egy ideje jellemzett engem, de Fuad kivégzése óta –
akkor érintett meg először a halál szele – a hétköznapi élet egyes
részletei értelmetlennek tűntek számomra. Ha végül úgyis mind
meghalunk és elporladunk, mi jelentősége van annak, hogy nem
sepertem fel elég gyakran a padlót? Persze ez nem azt jelenti, hogy nem
törődtem a gyerekeimmel, csak azt, hogy különbséget tettem fontos és
kevésbé fontos dolgok között.
Azért, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom amiatt, milyen sok
időt töltök távol az otthontól, hazavittem a munkám egy részét, és
bevontam a lányokat is abba, amiről éppen írtam, vagy ami
foglalkoztatott. Úgy gondoltam, jobb, ha őket is beavatom az életem
ezen részébe, így megérthetik, mi az, ami rajtuk kívül még fontosabb a
számomra. Azt hiszem, titkon abban reménykedtem, talán átveszik a
nézeteimet, az igazságtalanságra való érzékenységemet, és azt az erőt,
amely a határok feszegetésére biztat.
1996-ban, amikor meglett a választások eredménye, magam mellé
ültettem a két lányt, és kommentáltam nekik az eseményeket. Korábban
is meséltem már nekik a munkámról, hogy az olyan elvont fogalom,
mint a nők jogai, ismerősök történetein keresztül nyerjen értelmet
számukra. Tudták, például, hogy a barátnőm, Sahla Serkat négy évvel
azelőtt egy női magazint indított útjára, Zanan címmel. Sahla mesélt
nekem először Leila ügyéről, és megkérdezte, tudnék-e jogi tanácsot
adni a családnak. A gyermekeim tanúi voltak a női szerep fejlődésének
az én és a közeli barátok életén keresztül. 1992 előtt nem dolgozhattam
jogászként. Sahla akkoriban egy állami hetilap vezetője volt, amely a
konzervatív, vallásos nőket célozta meg. Ugyanebben az évben
megkaptam az engedélyt, és elkezdtem ügyvédként dolgozni, Sahla
pedig elindította a Zanant. A magazin kezdetben csak próbaként, majd
egyre tudatosabban foglalkozott olyan témákkal, amelyek az iráni nők
széles rétegét érintették. Néha ő adott át nekem ügyeket, néha én írtam
cikkeket a lapjába.
Kezdődő tevékenységünkben tudomásul kellett vennünk néhány
alapvető tényt: iszlám köztársaságban élünk, amely se változni nem fog,
se erkölcsi világnézetét nem fogja világira cserélni; a jogrendszer az
iszlám törvényein alapul; és végül, egy nő társadalomban betöltött
szerepét – a fogamzásgátlástól kezdve, a váláshoz való jogon át a
kötelező fejkendőig – a Korán értelmezése határozza meg.
Ha kézzelfogható változást akarunk elérni a nők, valamint a Leilához
és családjához hasonló emberek életében, nem tehetünk mást, mint
hogy az iszlám keretein belül harcolunk a női egyenjogúságért. Ebben
pedig egyáltalán nem számít, mi a személyes vagy politikai
meggyőződésünk. Történetesen én abban hittem, hogy a kormányt és a
vallást külön kell választani, mivel az iszlám, mint bármelyik más
vallás, többféleképpen is értelmezhető. Úgy is értelmezhetjük, hogy
elnyomja a nőket, és úgy is, hogy felszabadítja őket. Egy tökéletes
világban viszont nem szeretnék kiszolgáltatva lenni a különböző
interpretációknak, mivel a kétértelmű teológiai vita a hetedik századra
volt jellemző. Soha nem lesz egységes olvasata az iszlámnak, mivel
ilyen a természete és a szellemisége. A vita egyre fokozódik, fejlődik az
idővel, de soha nem lesz vége. Ügyvédként pontosan tudom, milyen
korlátokkal kell szembenéznünk, ha elidegeníthetetlen jogokat
próbálunk egy olyan rendszerben kiharcolni, amely nem pontosan
meghatározott és körülírt. Ugyanakkor az iszlám köztársaság tagja is
vagyok, és azt is tudom, hiábavaló lenne bármely más módon
megközelíteni ezt a kérdést. Nem az a célom, hogy politikai nézeteimet
hangoztassam, hanem hogy egy olyan törvényt alkossak, amely nem
teszi a Leila családjához hasonló embereket hajléktalanná, csak mert ki
kell fizetniük a lányuk gyilkosainak kivégzését. Ha ehhez az kell, hogy
dohos, jogi könyvek százait nyálazzam át, és megtaláljam azokat a
forrásokat, amelyek az iszlámban az egyenlőséget hangsúlyozzák, hát
legyen. Nehezebb így? Természetesen. Létezik más mód? Bármennyire
is szeretném, nem hiszem.

1997-ben, egy nyári délelőtt az újságot lapozgattam, és megláttam

benne egy cikket. Egy meggyötört gyerekről szólt, aki a helyi
kórházban meghalt, miután többször fejbe verték. A cikkhez tartozó
fényképen egy kislány feküdt összegömbölyödve, vékony combján és
karján cigaretta okozta égési nyomokkal. Olyan fájdalmat éreztem a
képre pillantva, hogy inkább félbehajtottam az újságot, úgy olvastam
tovább. A kislányt Arian Golsaninak hívták. Szülei válása után a
bíróság a brutális apának ítélte, akit korábban már letartóztattak
csalásért és kábítószer-használatért. A szomszédok szerint a férfi
börtönszerű körülmények között tartotta a gyereket. Arian kilencéves
volt, és mindössze tizenöt kiló. A karja többször eltört, majd házilag
gyártott gipszben gyógyult. Miután a tanárnője behívatta az apát, hogy a
gyerek egész testét borító cigarettanyomokról kérdezze, a kislány
hónapokig nem ment iskolába. Arian anyja elment a bíróságra, és
könyörgött, hogy nála helyezzék el a gyereket. Elmagyarázta, milyen
körülmények között él most a lánya, hogy a volt férje szörnyű dolgokat
művel vele, a bíróság azonban nem volt hajlandó elvenni őt az apától.
 Egész délelőtt ennek a bántalmazott gyermeknek a képe lebegett
előttem. Valamit tennem kellett. De mit? Néhány órával később
csöngött a telefon. Egy barátom hívott, aki szintén látta Arian fényképét
az újságban.
– Sirin, tennünk kell valamit! – mondta.
– Tudom. Hadd gondolkozzak! – feleltem.
Aznap délután meghívtuk néhány barátunkat a gyermekjogi
társaságtól, és török kávét iszogatva tanácskoztunk. Végül egy titkos
tervet eszeltünk ki: szervezünk egy szertartást, melyen látszólag a
halálát gyászoljuk, ugyanakkor felhasználjuk az alkalmat arra, hogy a
polgári törvények ellen tiltakozzunk, amelyek végül a kislány halálát
okozták. Kibéreltünk egy mecsetet Teherán központjában, Al-Gadirban,
és hirdetést adtunk fel az újságban, hogy bejelentsük Arian Golsani
halálát, és a tiszteletére rendezett temetési szertartást. Megkértem
Dzsavád egyik nagybátyját, egy papot, hogy beszéljen a
gyermekbántalmazásról, és mesélje el Arian rövid, kegyetlenségekkel
teli életét.
Az iszlám forradalom a nemzeti ideológia középpontjába a
muzulmán családmodellt helyezte. A forradalmárok úgy képzelték,
hogy a házias, ám házhoz kötött anya, aki egyre több gyereket nevel,
lehet a kulcsa a hagyományos és hiteles értékek helyreállításának.
Mégsem tűnt számukra ellentmondásnak, hogy megengedték a
poligámiát, és olyan törvényt vezettek be, amely válás esetén
automatikusan elszakítja a gyermekeket az anyától. A
gyermekelhelyezési törvény engem is évek óta aggasztott; a nővérem
ugyanis régóta már csak azért maradt a férje mellett, mert félt, hogy
válás esetén elveszíti a gyerekeit. Ez a törvény számított az egyik
legártalmasabbnak a rendszerben, ezért az ellene szót emelő cikkek és a
közvélemény hangja minden évben egyre erőteljesebbé vált.
A gyászszertartás napján, 1998 őszén virágokkal díszítettük fel a
termet, a bejárathoz pedig érett datolyát helyeztünk egy kis asztalra.
Röviddel a szertartás kezdete előtt néhány nő jelent meg a mecsetben.
Kábult tekintettel és könnyes arccal járkáltak a teremben. Arian anyja és
nagynénjei voltak.
 – Nem is tudtam, hogy a lányomnak ilyen sok barátja volt – jegyezte
meg az anya elfojtott hangon, miközben zavartan az arcomat fürkészte.
– Ha ilyen sokan ismerték, miért halt meg egyedül?
Nagyot nyeltem, és udvariasan egy székhez vezettem az első sorban.
Dzsavád nagybátyja tehetséges szónok volt, beszéde mindenkit
meghatott. Amikor a közepén járhatott, egy Alavi nevű férfi sétált a
szószék elé egy kisfiúval.
– Itt van egy újabb Arian – szólalt meg, és elmesélte a fiú történetét.
A válás után az apánál maradt, pedig kétségbeesetten vágyott rá, hogy
az anyjával élhessen. Alavi úr magasba emelte a gyereket, és felkiáltott:
– Emberek, tegyetek valamit ezekért a gyerekekért!
Az érzelmileg túlfűtött hangulatban mindenki sírva fakadt.
Odasétáltam a mikrofonhoz a női részlegben, és azt mondtam:
– Azért vagyunk ma itt, hogy megvédjük az Arianhoz hasonló
gyerekek jogait. Meg kell változtatnunk a törvényt, ami miatt ez a
kislány meghalt!
A résztvevők szlogeneket kezdtek kiabálni, mi pedig megkértük
őket, hogy a virágokat szórják szét az utcán. Az egész terem egyszerre
tódult a kijárat felé, miközben azt kántálták:
– A törvényt meg kell változtatni!
Az utcán letépkedték a csokrokról a szirmokat, és a földre szórták.
Fél óra sem telt bele, és a mecset körüli járdát fehér virágok
borították. A taxisok, és a munkából hazafelé igyekvő emberek
megálltak a forgalom közepén, és a mecsetet nézték. Az esetről még az
újságok is írtak, az egyetemen pedig szemináriumot indítottak a
gyerekek bántalmazásáról. Saját kezdeményezésű kampányunknak
köszönhetően hirtelen a nők felügyeleti joga került a közvélemény
figyelmének középpontjába. Az irodai telefonom, amely a Leila-ügy óta
gyakrabban csörgött, most egy percre sem hallgatott el. Nem csupán
potenciális ügyfelek kerestek, hanem újságírók, nemzetközi emberjogi
aktivisták, akiknek szükségük volt egy közvetítőre, aki elmondja nekik,
miként működik a rendszer Iránban, és mit tesznek a nők – akik abban
az időben még nem léptek fel szervezett egységként –, hogy
megváltoztassák a törvényeket.
 Amikor elkezdődött a tárgyalás, én Arian anyját képviseltem.
Kínzással és gyilkossággal vádoltam az apát, valamint a kislány
féltestvérét. Riporterek, újságírók és tudósítók hada töltötte meg a
termet, és ahogy a tárgyalás megkezdődött, a második sorban valaki
felemelt egy transzparenst, amelyen ez állt: „Arian halálának meg kell
változtatnia a törvényt az iráni gyerekek érdekében.” Mivel az ügy
meglehetősen kényes volt, a bírói székben egy pap elnökölt.
Nyitóbeszédem nem volt kimondottan ékesszóló, mivel Arian esete
önmagáért beszélt. Elmeséltem a bíróságnak, hogy lett a kislány egyre
gyengébb, alultáplált, és a hetekig tartó kínzás után szellemileg zavart.
Elmondtam, hogy amikor magához nyúlt, és a mostohabátyja meglátta,
amint keze a lába között van, úgy belerúgott, hogy apró teste több
méternyit repült. A fejét beverte a falba, és agyrázkódást szenvedett,
ami órákon belül a halálát okozta. Ügyeltem rá, hogy a törvényről is
beszéljek, ne csak Arian esetéről. Fel-alá sétálgattam, lapos talpú cipőm
sarka kopogott a tárgyalóterem padlóján, miközben elsősorban nem az
ügyfelemet védtem, hanem a törvényt helyeztem a vádlottak padjára.
Amikor befejeztem a beszédemet, a bíró elvette tőlem a mikrofont.
– Az iszlám – mondta nyomatékosan – az egyenlőség vallása, a
Korán azonban kimondja, hogy egy nő öröksége csupán fele egy
férfiénak.
Hiszen ez nem is tartozik a tárgyhoz! Még csak szó sem esett az
öröklésről! Ez is csak ürügy volt, hogy azzal vádolhassanak, hogy a
vallást becsmérlem.
Szót kértem a bírótól.
– Én nem az iszlámot bírálom. Vágják ki a nyelvem, ha azt tenném!
Én a törvény ellen szóltam, amelyet az iráni parlament hozott. – A
nézők felé fordulva folytattam: – Talán igazságos az, ha egy apa
kegyetlenül megkínozza a gyerekét, miközben a bíróság megtagadja az
anyától a felügyeleti jogot? Igazságos, ha egy anyát, akinek megölték a
gyermekét, arra kötelezik, hogy fizessen az igazságszolgáltatásért?
– Ne aggódjon! – szólt közbe a bíró, és megnyugtatott, hogy a
vérdíjat az államkincstárból fogják fizetni.
 – De mi nem akarjuk az adónkat gyilkosoknak adni! – kiáltottam
felháborodva.
A bíró Arian féltestvérét halálra ítélte, apját és mostohaanyját pedig
egy év börtönre. Arian anyja végül belegyezett, hogy ne végezzék ki a
féltestvért. Csodáltam a könyörületességet, mivel a fiú az apa második
házasságából született, és őt is elszakították az anyjától a válás után.
Rettenetes, amit Arian ellen elkövetett, azonban ő is csak ugyanannak a
rendszernek az áldozata volt.
A tárgyalás végkimenetelére az egész világ kíváncsi volt. A CNN
tudósítója, Christiane Amanpour interjút készített velem és Arian
anyjával. Ahogy otthon a tévében néztem az anya zavarodott arcát, egy
pillanatra úgy éreztem, új erőt kaptam: Arian talán értelmetlenül halt
meg, mégis magasabb rendű célt szolgált. Lehet, hogy az iszlám
köztársaság nem ítélte fontosnak, hogy állampolgárai előtt felelősségre
vonható legyen, a világközösségben azonban minden múló esztendővel
egyre jobban szeretett volna kitaszítottságán változtatni. Lassan
felismerték, hogy egy olyan ország, amely nincs jó viszonyban a
Nyugattal, nem engedheti meg magának, hogy sárba tiporja az emberi
jogokat.
Ahogy figyeltem a műsort, amelyet az egész világon közvetítettek,
először ötlött fel bennem, hogy híres lettem. A hírnév fokozatosan
alakul ki. Az ember dolgozik, beszél, cikkeket ír, előadásokat tart,
ügyfelekkel találkozik, tárgyalásokon képviseli őket, aztán egy nap
felébred, és azt veszi észre, hogy hosszú út áll mögötte, amellyel
ismertséget szerzett magának. Velem is így történt. Emberként teljesen
hidegen hagyott, hogy sokan ismernek, a munkámban azonban
rendkívül hasznosnak bizonyult. Azt jelentette, hogy az újságírók
meghallgattak, ha egy ügy kapcsán hozzájuk fordultam, és segítettek
megjelentetni az írásaimat itthon és külföldön egyaránt. Azt is
jelentette, hogy az emberjogi felügyelők szerte a világon ismertek és
bíztak bennem, és ha egy sürgős ügyet a figyelmükbe ajánlottam, hamar
elérték, hogy fellebbezhessek. Ezek után Iránban már arcot és nevet
kapcsoltak ahhoz az elvont fogalomhoz, hogy „emberi jogok”, és végre
volt valaki, aki több millió nő nevében felszólalhatott, mert nekik nem
volt lehetőségük a vágyaik és a csalódottságuk kifejezésére. Soha nem
gondoltam volna, hogy ezt a szerepet én töltöm majd be, az iszlám
köztársaságban azonban komoly problémáink vannak az
érdekképviselettel. A világ különböző részein dolgozó iráni diplomaták
természetesen a rendszerhez lojálisak, a rezsim pedig nem az emberek
valódi véleményét tükrözi. Így nem hivatalos nagykövetekre van
szükség, akik az emberek nézeteit és reményeit közvetítik a világ felé.
Az évek múlásával hírnevem egyre nőtt, a világ pedig egyre
kíváncsibb lett, hogy egy olyan társadalomban, mint Irán, hogy élnek a
nők. Mindeközben úgy tűnt, az ország nemzetközi szinten nagy árat fog
fizetni azért, mert nem volt hajlandó saját határain belül megváltoztatni
a törvényeket.
 8
TERROR ÉS KÖZTÁRSASÁG

Fereste Szári csak akkor jött, rá, hogy a buszsofőr meg akarja ölni
őket, amikor a férfi másodjára is leugrott a mozgó járműről. Körülbelül
húsz iráni író és költő utazott Örményországba egy irodalmi
konferenciára, és ezt a buszt bérelték ki, hogy elvigye őket Észak-Irán
tölgy-, vadkörte- és diófák szegélyezte, kanyargós hegyi útjain keresztül
az ország nyugati részére. Barátnőm, Fereste előző nap beugrott hozzám
egy teára, és elmesélte, mennyire várja már az utat, hogy végre
megpillanthassa az örmény főváros régi macskaköves utcáit, és
éjszakába nyúlóan beszélgethessen írótársaival.
Körülbelül hajnali két órakor, amikor már a legtöbb utas aludt, a
sofőr megállította a buszt az út szélén, és leszállt. Az egyik elöl ülő író
észrevette, hogy a kézifék nincs behúzva, ezért a sofőr után kiáltott,
mert azt hitte, a férfi csak elálmosodott, és leszállt egy kicsit pihenni. A
sofőr visszaszállt, beindította a motort, és újra elindultak a holdfény
által megvilágított, sziklacsúcsok között kígyózó hegyi utakon. Az
utasok arra riadtak fel, hogy a jármű hirtelen gyorsulni kezdett.
Rémülten figyelték, ahogy a busz nagy sebességgel a szikla pereme felé
rohan. A szakadék előtt nem sokkal a sofőr feltépte az ajtót, és kiugrott.
Az egyik írónak azonban sikerült beugrani a volán mögé, rátaposott a
fékre, és a jármű csikorogva megállt. Az utasok lenéztek a tátongó sötét
szakadékba. A busz bizonytalanul mozgott alattuk, mivel az egyik kerék
majdnem lecsúszott a sziklaperemről, és a jármű orra a semmi felett
lógott. Az írók egymás után óvatosan leszálltak.
Döbbenten álltak a poros út mellett a Hejran-hágónál, és némán
egymást nézték. Nemsokára megérkezett egy biztonsági tiszt, és
elszállította a csoportot a Kaszpi-tenger melletti szép, zöld mezőre,
hogy kihallgassa őket. Miután végeztek, a kihallgatást vezető tiszt
figyelmeztetett mindenkit, hogy senkivel ne beszéljenek az esetről,
majd megengedte, hogy visszatérjenek Teheránba. Fereste még aznap
este eljött hozzánk, és mindent elmesélt. A gyomrom remegni kezdett.
A kilencvenes évek elején és közepén a rezsim egész Európában kereste
az ellenségeit, bérgyilkosokat küldött idős tisztviselők után, akik a
sahnak dolgoztak, de megöletett politikai aktivistákat is, valamint
egyszer egy kritikus nézeteket valló, ismert énekest is. 1996 augusztusát
írtuk, és már nem lehetett azt állítani, hogy a terrorkampány csak
külföldön működik. Két nappal Fereste örményországi útja előtt egy
másik barátnőm, Szimin Behbahani, elmesélte, hogy részt vett egy
német diplomata otthonában rendezett vacsorán. A rendőrség rájuk tört,
azután őt és két író barátját egy éjszakán át fogva tartották. Az előző év
őszén megöltek egy fordítót Iszfahánban, holttestét pedig ott hagyták az
utcán heverni. Két hónappal később egy másik író, Gafar Hoszeini
állítólag szívrohamban halt meg az otthonában.
Az említett irodalmárok közül szinte mindegyik az Iráni írók
Egyesületének tagja volt, amely összefogta az ország íróit, költőit,
fordítóit és értelmiségijeit, akik havonta egyszer összegyűltek, és
irodalomról, cenzúráról beszélgettek, valamint arról, hogyan lehetne
megőrizni a szólásszabadságot az országban. Én is beléptem ebbe a
közösségbe. Az örményországi út, valamint a rejtélyes eltűnések után
biztosra vettük, hogy titkos terrorakciót indítottak ellenünk. Nagyon
nehéz időszak volt. Sejtettük, hogy követnek minket, és a telefonjainkat
is lehallgatják. A sok furcsa véletlen – az összejövetelekre pontosan a
megfelelő pillanatban érkező rendőrség; ismeretlen arcok a csoportban
– azt jelezte, hogy minden mozdulatunkat figyelik.
Mindig, amikor el kellett mennem egy összejövetelre, megtettem
bizonyos óvintézkedéseket, mert úgy ítéltük meg, hogy ez szükséges.
Mindig máshol találkoztunk a városban, először egy nagy könyvesbolt
mellett a Palesztina téren, máskor a Naderi kávézóban. Ez egy régi hely
volt a belvárosban, boltozatos mennyezettel és kertre néző ablakokkal.
Úgy hírlett, a század elején itt találkoztak rendszeresen az
értelmiségiek. Többször taxit váltottam, mire odaértem. Iránban a taxik
olyanok, mint a kis buszok, meghatározott útvonalon járnak. Először
leintettem egy állami taxit, majd egy forgalmas útkereszteződésben
átültem egy magántaxiba, néhány sarokkal később ismét kiszálltam, és
beültem egy újabba. Nem volt titok, hogy kik vagyunk. Annak idején
aláírtuk a tiltakozóleveleket, hogy a kormány tudja, az értelmiség
tagjaként véghezvitt tetteinket nem politikai, hanem szellemi
megfontolás vezérelte. 1994-ben, amikor egy kiváló irodalmi kritikus
rejtélyes körülmények között a kormányőrizet alatt meghalt,
százharmincnégy író írta alá a rezsimnek címzett tiltakozólevelet.
Követeltük benne a szólásszabadságot és a gyülekezési jogot, és
tiltakoztunk a cenzúra ellen. Én is aláírtam. Miután nyilvánosságra
került a levél, az aláírók egy része vagy meghalt, vagy eltűnt. Úgy tűnt,
egy arcnélküli halálbrigád van a nyomunkban, és egymás után szedi
áldozatait.

Az ezután következő sötét időszakban lehetetlen volt nem

párhuzamot vonni a ránk váró elnyomás és a sah rezsimje között,
amikor az aktivisták börtönben sínylődtek, vagy a sah
titkosrendőrségének, a SAVAK-nak voltak kiszolgáltatva. Ez a
megfélemlítő kampány azonban teljesen más volt, mint az, ahogy a sah
ellenségeivel bánt. A SAVAK úgy működött, mint egy önkényuralkodó
klasszikus, biztonsági fegyvere. Speciális célpontjai a politikai
aktivisták voltak, akik nyíltan bírálták a rezsimet. Hagyományos
eszközöket alkalmaztak, hogy megtörjék a bűnösöket: kínzás,
elektrosokk, körömkitépés.
Az iszlám köztársaság módszerei nem hasonlítottak a SAVAK
stílusára, sem a forradalom első éveiben alkalmazott megfélemlítésekre.
A rezsim politikai fejlődésének új szakaszát jelezte, olyan változást,
amely azt tükrözte, hogy a vezetők tartanak a világközösség
véleményétől. Az iszlám köztársaság hírszerző apparátusának keze
nagyon messzire elért, és már nem állt meg a disszidenseknél.
Célpontjává váltak a francia irodalmi művek fordítói is, valamint a
szervezett politikai aktivisták, akik inkább világi kormányt szerettek
volna az ország élére.
Az 1990-es évek elején, a háborút követően, emberjogi referensek és
felügyelő szervek kezdték dokumentálni a kivégzéseket és az emberi
jogok a rezsim által elkövetett önkényes megsértését. Az 1988-as
tömeges MHSZ-es kivégzések, ahol Fuadot és több százezer társát
megölték, nem használt a rendszer jó hírének, hiszen éppen a
világközösségbe próbált beilleszkedni, hogy újjáépítse magát a háború
után, és gondját viselje az egyre gyarapodó népességnek. A
buszmerénylet idején döbbentünk rá, mennyire megváltoztak a rendszer
módszerei.
A rezsim már nem örült, hogy az iráni eseményekről az egész világ
értesül, és az újságok olyan szalagcímek kíséretében közölnek
fényképeket golyólyuggatta holttestekről, hogy „Lelőjük az
ellenségeinket”. Azért, hogy elkerüljék a nemzetközi közösség elítélő
véleményét, a hatósági vezetők úgy döntöttek, ezentúl másként kezelik
a tárgyalásokat és a kivégzéseket. A múltban a tárgyalásokon ők maguk
gyűjtötték össze a bizonyítékokat, nem volt ügyvéd, és az egész
esemény zárt ajtók mögött zajlott. Gyors lefolyású, titkos koncepciós
perek voltak ezek, amelyeknek a vége a halálos ítélet volt. Egy olyan
igazságszolgáltatási rendszerben, ahol az ügyész, a bíró és a kihallgató
személy egy és ugyanaz, nem nehéz gyors ítéletet hozni. Mivel a rab
általában nem védte magát, és amúgy is olyan sok bizonyíték szólt
ellene, a hatóság úgy vélte, felesleges megtartani a tárgyalást.
Egyszerűen csak benyújtották az ügyet néhány klérustagnak, és
engedélyt kértek a halálos ítéletre. Ily módon eleget tettek a vallási
követelményeknek is, a nemzetbiztonsági hivatal pedig küldhette is a
halálosztagot, hogy végrehajtsa az ítéletet. A gyilkosoknak számos
technikájuk volt. Egyes áldozatok autóbalesetet szenvedtek, másokat
megrendezett rablásban lőttek le, vagy az utcán szúrtak hátba. Az egyik
legnépszerűbb módszer azonban az volt, amikor injekcióval káliumot
fecskendeztek be az illetőnek, aki ezután látszólag szívrohamban halt
meg. Bárki is rendelte el a gyilkosságokat, biztosan nagyon okosnak
gondolta magát. Azt hitte, a nemzetközi közvéleménynek nem fog
feltűnni, hogy néhány havonta egy írót vagy egy ellenzéki aktivistát
holtan találnak az utcán, vagy váratlan szívinfarktus végez vele.
 A legijesztőbb dolog akkoriban az volt, milyen kiszámíthatatlanul
választotta ki a rendszer az áldozatokat. Talán éppen ez volt a cél, úgy
megfélemlíteni Teherán irodalmi és intellektuális köreit, hogy a
szavukat se merjék felemelni. Ha az újklasszikus perzsa irodalom egyik
kiemelkedő alakját meggyilkolták a börtönben, milyen sors várhatott
azokra, akik nyíltan bírálták a rezsimet, és vonták kétségbe az
ajatollahok Istentől kapott jogát az uralkodásra? Akkoriban gyakran
összegyűltünk, és próbáltuk megfejteni, milyen szisztéma szerint
választja ki az állam az áldozatokat.
Az iszlám köztársaság eközben mindent megtett, hogy a nemzetközi
megítélését javítsa, a múltban elkövetett bűnei azonban hátráltatták az
erőfeszítéseit. Gyakran átmentek szovjet mintájú válságkezelésbe,
amely jelentősen rontott a helyzeten. 1997-ben egy németországi
bíróság elrendelte Ali Fallahian, nemzetbiztonsági miniszter
letartóztatását, mert 1992-ben parancsot adott néhány iráni-kurd
disszidens meggyilkolására egy német étteremben. Az ítélet megalázta
az iszlám köztársaságot. Az, hogy egy hatalmon lévő miniszter maffia
stílusú gyilkosságba keveredett, tönkretette a rezsim próbálkozásait,
hogy javítson a róla kialakult képen. Megtorlásul a kormány
kijelentette, hogy német kémek szivárogtak be Iránba. De kik? Hol? A
hivatalnokok egy szelíd újságírót, Faradzs Szarkuhit választották ki, az
írók Egyesületének egyik tagját, akinek szerencsétlenségére
Németországban élt a családja. Faradzs is részt vett azon a vacsorán a
német diplomata házában, amin a rendőrség rajtaütött, és az akkori
letartóztatását most felhasználták, mint kémtevékenysége bizonyítékát.
Faradzs egy este kiment a teheráni repülőtérre, hogy Németországba
repüljön, de nyoma veszett. A felesége állítása szerint végül nem
érkezett meg, bár az iráni repülőtéren lepecsételték az útlevelét, hogy
kilépett az országból. Senki sem értette, mi történt, és nagyon
aggódtunk miatta. Egy hónappal később ismét felbukkant a teheráni
Mehrábád-repülőtéren, és valami vad történetet mesélt arról, hogy
Tádzsikisztánba, majd Grúziába menekült, miután összeveszett a
feleségével. Egy szót sem ejtett arról, hogy letartóztatták vagy fogva
tartották volna, mi pedig továbbra sem értettünk semmit. Az akkori
időszak olyan volt, mint egy bűnügyi film. Jól illett a forgatókönyvbe,
amikor egy teheráni könyvesboltban rábukkantunk egy fénymásolt
levélre, amelyben Faradzs részletesen elmeséli elrablását a repülőtéren,
és azt, milyen nevetséges körülmények között térhetett vissza. A
levélben leírta börtönbeli kihallgatását, miként kényszerítették arra,
hogy kamerák előtt „bevallja”, hogy Németországnak kémkedett, és
viszonyt folytatott különböző nőkkel. „Letartóztattak, és kétségem sincs
afelől, hogy hamarosan meg fognak ölni” – írta. Valóban, két hét múlva
ismét letartóztatták.
Egy nap Faradzs anyja eljött hozzám az irodába. A tétova, idős hölgy
leült velem szemben egy székre, és azt kérdezte, elvállalnám-e a fia
ügyét, majd hirtelen sírva fakadt.
– Faradzs már a sah idején is ült börtönben – zokogta
vigasztalhatatlanul. – Az nem volt elég?
Sírva mesélte el fia akkori, börtönbeli életét, közben a mostani
helyzetükről is beszélt. A történetből lassan kiszűrtem, hogy anyagilag
nagyon rosszul állnak. Szerettem volna segíteni neki, anélkül hogy
megsérteném a büszkeségét.
– Szarkuhi asszony, Faradzs itt hagyott nálam egy kis pénzt –
mondtam. – Hadd adjam oda önnek!
Persze, ebből egy szó sem volt igaz, de úgy gondoltam, ha
ilyenformán segítek rajta, nem sérül a büszkesége. A hölgy bátor volt és
nagyon kedves, ám mivel átlátott a szitán, nem fogadta el a segítséget.
Elvállaltam az ügyet, és el is kezdtem volna a nyomozást, de nem
tudtam, hogy fogjak hozzá. Úgy döntöttem, az Iszlám Emberi Jogok
Bizottságánál kezdem, a kormánytól elvileg független szervnél,
melynek központja azonban a kormány épületében volt, elnöke pedig a
bíróság vezetője. Szép kis függetlenség… Annyit tudtak nekem
segíteni, hogy tájékoztattak, Faradzs írt egy levelet a börtönből, hogy
nem fogad el az ügyvédjének. Rámutattam, hogy a levél azelőtt kelt,
mielőtt az anyja egyáltalán felkért volna a fia képviseletére. Hiába. Nem
engedték, hogy én védjem, ezért amikor kihirdették az ítéletet, a
sajtóhoz fordultam. Azzal érveltem, hogy az alkotmány szerint a
politikai ügyeket nyilvános tárgyaláson kell tárgyalni, és mivel
Faradzsot azzal vádolják, hogy államellenes hazugságokat terjesztett,
zártkörű tárgyalása törvénytelen volt. A bíróság végül kinevezett egy
ügyvédet Faradzs mellé. Egy év magánzárka után, hál’ Istennek, élve
jött ki a börtönből. Úgy gondolom, a fénymásolt levél mentette meg az
életét.
Szabadulása után meghívott vacsorára a népszerű Sorrentó
étterembe, amely a Vali Aszron, Teherán platánfákkal szegélyezett,
központi sugárútján található. Egy gesztenyebarna színű, műanyag
bokszban ültünk le. Faradzs bevallotta, hogy szeretné elhagyni az
országot, de fél tőle, hogy letartóztatják, ha megpróbálja kiváltani az
útlevelét.
– Ne aggódj, elkísérlek! – nyugtattam meg. Másnap együtt léptünk
be a kétemeletes épületbe Teherán nyüzsgő belvárosában, hogy
útlevelet kérjünk. Faradzs nagyon ideges volt, de gond nélkül megkapta
a dokumentumot, elhagyta Iránt, és soha többé nem tért vissza.
Ez az ügy jól példázza, hogy bánik a rendszer az ellenségeivel. A
letartóztatottak – akár kémkedéssel, akár a rendszer megbuktatását
célzó összeesküvéssel vádolták őket – rendszerint kifinomult módszerű
kínzásokkal és megfélemlítéssel néztek szembe, amelyek ugyan nem
hagytak árulkodó jeleket a testen, mégis elég hatékonyak voltak ahhoz,
hogy a fogva tartottak kamerák előtt vallomást tegyenek, amit az állami
televízióban aztán be lehetett mutatni. A SAVAK brutális fizikai
kínzásait felváltotta az alvásmegvonás, az eljátszott kivégzés, a
lábkorbácsolás, a tömeges letartóztatásokról és államcsínyről hírt adó
hamis újságcikkek, valamint a szűk magánzárka. A körömkitépést,
tüzes rácsot és az áramütést már nem alkalmazták, így a börtönből
kikerülve a letartóztatott személyek nem viselték testükön a
kihallgatások fizikai nyomait. Igaz, hogy mindannyian majdnem tizenöt
kilót fogytak, nem tudták végigaludni az éjszakát, és a tekintetük üressé
vált, a rendszer viszont büszkén mutathatta meg őket a világnak, hogy
lám, nem tértek vissza a fizikai kínzáshoz.
 Hirtelen egy középkori horror történet közepén találtuk magunkat,
egy rejtélyes mesében, amelyben van hidegvérű gazember, kontár
nyomozó és tényfeltáró újságíró, aki az egész történetnek fedőneveket
ad, mint például „a szürke eminenciás”, és a helyszínt „a szellemek
sötét házának” nevezi. A helyzet súlyos szakadékot eredményezett a
hatalmon lévő reformista elnök, Mohammed Hatami és még mindig
jelentős befolyással bíró elődje, Akbar Hasemi Rafszandzsani között.
1998. november 22-én a perzsa rádió megszakította adását, hogy
fontos hírt közöljön: Dárius és Parvaneh Foruhárt, disszidens
értelmiségieket teheráni otthonukban meggyilkolták. A merénylők több
késszúrással végeztek az idős házaspárral, majd elmenekültek az
éjszakában. Én ekkor éppen az Egyesült Államokban tartózkodtam, és a
hír hallatán úgy gondoltam, elhalasztom a visszautamat. Végül mégis
hazarepültem, mert olyan brutális volt ez a gyilkosság, hogy nem
hittem, hogy lesz folytatása.
Három nappal később az esti híradó arról számolt be, hogy a fordítót,
Madzsid Sarifet, aki egy héttel azelőtt kocogni ment a parkba, de nem
tért vissza, holtan találták. Tíz nap múlva az író, Mohammed Mokhtari
villanykörtét venni indult Észak-Teheránban a Jordán sugárútra, és
eltűnt. Néhány nappal később megfojtott holttestére Dél-Teheránban
találtak rá. Ugyanazon az estén egy másik író, Mohammed Dzsafar
Pujandeh is eltűnt. 1998. december 13-án találták meg holtan.
Azon a héten, a pénteki imádságok során a legfőbb vezető, Ali
Hamenei ajatollah megdöbbenését fejezte ki. Hatami elnök „undorító
cselekedetnek” nevezte a gyilkosságokat, amelyek ártanak az iszlám
rendszernek. Bizottságot hozott létre, hogy kivizsgálják őket. Nem
mertem túlzottan örülni az elnök bejelentésének, de mivel az államot
évek óta nem lehetett felelősségre vonni törvénytelen erőszakos
tetteiért, inkább nem alkottam véleményt.
1996 januárjában egy barátom felhívott.
– Nem fogod elhinni, mi történt! – mondta. Aznap a
Nemzetbiztonsági Hivatal kiadott egy közleményt, amelyben ez állt:
„Sajnos néhány felelőtlen, félrevezetett és a testülettől kivált
kollégánk… követte el ezeket a bűntényeket.” Az iszlám köztársaság
történelmében ez volt az első alkalom, hogy a kormány felelősséget
vállalt egy kritikus véleményű polgára meggyilkolásáért. Egy hónappal
később a Nemzetbiztonsági Hivatal elnöke, Gorbanali Dorri-
Nadzsafabadi lemondott, a történetnek azonban itt még nem volt vége.
Néhány hónap múlva Parastu Foruhár, a meggyilkolt házaspár lánya
megkeresett, és felkért, hogy képviseljem a családját. Elvállaltam.
Hosszú órákat töltöttünk együtt, mialatt próbáltuk összerakni a
rendőrségtől, szomszédoktól és szolgálóktól kapott információkat, hogy
megfejtsük, valójában mi is történt azon a végzetes éjszakán, amikor a
szüleit megölték.

Napokkal meggyilkolásuk előtt Dárius és Parvaneh Foruhár állandó

halálfélelemben élt. Mindketten régóta nyíltan bírálták a rezsimet,
különösen Dárius. Ő volt a vezetője az Iráni Nemzeti pártnak (Hezb-e
Mellat-e Iran), amely a megbuktatott miniszterelnök, Mohammed
Moszadek pártjáig vezethető vissza. Dárius a sah idejében börtönben is
ült a tevékenysége miatt. Támogatta a forradalmat, és az iszlám
köztársaság első munkaügyi minisztere lett, ám a többi világi
nacionalistához hasonlóan, akik ellenezték a forradalomból kinövő
iszlám radikalizmust, lemondott, és visszatért az ellenzékbe. Foruhárék
egyre élesebben bírálták az iszlám rezsimet, a köztársaság alkotmányát,
valamint a hatalom autokratikus képviseletét, tevékenységük mégsem
jelentett komoly fenyegetést a rendszerre. Követőik idősödő
értelmiségiek és tudósok, valamint felületes tudású, főiskolás diákok
voltak.
Bár nem jelentettek igazi veszélyt, a nemzetbiztonság emberei
éveken át, nap mint nap zaklatták őket. Gyerekeiket olyan gyakran
vitték el kihallgatásokra, hogy végül Németországba költöztek. A
rendőrség minden telefonbeszélgetésüket rögzítette. A család rácsot
szereltetett az ablakokra, és Dárius összekészített egy piperetáskát arra
az esetre, ha börtönbe vinnék.
Azon a hideg novemberi estén, éjjel tizenegy óra körül, éppen baráti
társaságban múlatták az időt, amikor az egyik vendég hirtelen
felpattant, és odakötözte Dáriust a székhez. Ezután tizenegyszer szúrta
belé a kését, majd Mekka felé fordította a széket, és hagyta, hogy a vér
kis tócsába összegyűljön alatta. Parvaneh éppen lefekvéshez
készülődött az emeleten. Őt huszonnégyszer szúrták le. Ezután
mindkettőjük testét összevagdosták. Barátok találtak rájuk másnap.
Amikor átmentek hozzájuk, az ajtót nyitva találták, a kutyájukat pedig
elkábítva.
A szőnyegen, a bútorokon és az ágyneműn mindenfelé rászáradt vért
lehetett látni. A nyomozók átfésülték a házat, és kiderült, hogy több
dolog is eltűnt: Parvaneh verseskönyve; Dárius naplója, amiben leírta
gondolatait a velajat-e fakihről, Khomeini ajatollah a papság abszolút
uralmáról szóló vallási doktrínájáról; és végül a Dárius és Mohammed
Moszadek miniszterelnök közötti értékes levelezés.
Az ügy azelőtt megszűnt, mielőtt a tárgyalásig jutott volna. Úgy tűnt,
az állam egy csoportja legalább annyira elszántan próbálja eltussolni az
ügyet, mint amennyire az elnök nyilvánosságra akarja hozni. Hatami
demokratikusnak vallotta magát, és megígérte az iráni népnek, hogy
törvényesebbé teszi az országot, hamarosan azonban rá kellett jönnie,
hogy az iszlám köztársaságban a végrehajtó ágnak nem sok hatalma
van. A Nemzetbiztonsági Hivatal helyettes vezetőjét, Szaíd Emamit
nevezték meg első számú gyanúsítottként, aki szoros kapcsolatban állt
magas rangú hivatalnokokkal. Nem sokkal azután, hogy belekeverték az
ügybe és letartóztatták, állítólag öngyilkosságot követett el a börtönben.
Megevett egy doboz szőrtelenítő krémet. Emami halálával szertefoszlott
minden remény, hogy több magas rangú hivatalnokot is kapcsolatba
lehessen hozni a gyilkosságok elrendelésével. Egyértelmű volt, hogy
Emami, a középbeosztású tisztviselő, a biztonsági apparátussal való
kapcsolataival, sokkal több volt egyszerű elítélt főkolomposnál. Barátai
azt jelentették, hogy megrögzött vallásos szélsőségesek egy hírhedt
csoportjához tartozott, akik hittel vallották, hogy az iszlám ellenségeit
meg kell ölni. A csoportról és tevékenységéről csak suttogva mertek
beszélni Teheránban. Ha az állami apparátusban működött egy titkos
társaság, azzal a céllal, hogy likvidálják az ellenséget, és rettegésben
tartsák az embereket, kevesen vonták kétségbe, hogy Emami volt a
vezetőjük.
Amikor a lapokban olvastam az öngyilkosságáról, kíváncsi lettem.
– Hölgyeim, menjenek és vegyék meg az összes létező fajta
szőrtelenítő krémet! – utasítottam a munkatársnőimet. Minden egyes
dobozon, amit hoztak, az állt: „nem mérgező”. Az pedig nagyon
valószínűtlennek tűnt, hogy egy olyan krémmel lett volna öngyilkos,
ami az országban nem kapható. Arra gondoltam, talán Emami
öngyilkossága csak átverés, és még mindig életben van. Erről csak úgy
bizonyosodhattam meg, ha elmegyek a gyászszertartásra, és megnézem,
vajon a rokonok bánata valódi-e, vagy megjátszott.
1999-ben egy napos, júniusi délután magammal vittem a nővéremet
is a szertartásra az egyik teheráni mecsetbe. Olyan meleg volt bent,
hogy rögtön megittam két pohár narancsos sarbatot.
– Most, hogy már nem él, legalább az ital ingyen van – suttogtam.
Fekete csadorunk mögött halkan kuncogtunk, és amikor körbenéztem a
helyiségen, ismét vissza kellett fojtanom a nevetést. A tömeg tele volt
ismerős arcokkal. A többi újságíró és aktivista ugyanolyan gyanakvóan
méregette az embereket, mint én, hogy vajon a jajgatás és sírás igazi-e,
vagy megjátszott. Aki figyelemmel követte az eseményeket, nem
tartotta hihetőnek a börtönbeli öngyilkosság kényelmes megoldását.
Szaíd Emami felesége és nővére hangosan jajveszékelt az első sorban,
mire egy zömök testalkatú nő – aki úgy nézett ki, mint egy álruhás
rendőr – csendre intette őket. Emami nővére szinte hisztérikusan
kiabálni kezdett.
– Haj Szaíd, bárcsak mindent elmondhatnék!
Amikor a szertartásnak vége lett, nővérem megrángatta a karom,
hogy menjünk, én azonban odasétáltam Emami asszonyhoz, és részvétet
nyilvánítottam. Belenéztem sírástól vörös szemébe, megfogtam remegő
kezét, és tudtam, hogy a férje valóban halott.
Körülbelül ugyanebben az időben egy leleplező cikksorozat jelent
meg a Szobb-e Emruz nevű bulvárlapban, amely a botrányt boncolgatta
az olvasók számára. A cikk szerzője, egy Akbar Gandzsi nevű újságíró
a hírszerzési apparátustól kapott információk alapján vázolta fel a titkos
tervet, amelyet az állam indított, hogy likvidálja a bírálóit. Gandzsi
cikkei megbabonázták az irániakat, akik sorban álltak az újságos
standok előtt, hogy le ne maradjanak a történet folyatásáról. Bár a
cikkben nem a valódi nevükön szerepeltek azok a magas rangú
hivatalnokok, akik kiadták a parancsot, vagy más néven az iszlám
rendeletet – amely valójában a halálos ítéletet jelentette –, mégis
mindenki tudta, kikről van szó.
1999 nyarán Gandzsi tovább folytatta támadó cikkeit, a bíróság
pedig végre engedett a kérésünknek, ezért hozzáférhettünk az iratokhoz.
A rendszer ugyanakkor megpróbálta megakadályozni a nyomozásunkat.
A bíróság vezetője zárt tárgyalást rendelt el, és titoktartási
kötelezettséget szabott ki az ügyvédekre, hogy ne beszélhessenek az
ügyről a sajtónak. Több tisztviselő úgy nyilatkozott, hogy a
gyanúsítottak, köztük az elhunyt Emami is, az iszlám köztársaság
„külföldi ellenségeinek” parancsára cselekedtek, hogy besározzák Irán
nemzetközi jóhírét. A média kiszivárogtatta Emami feleségének
videofelvételét, ahol ezt bevallja. Gandzsi „öninterjúnak” nevezte az
ilyen felvételeket. Az asszonyt a letartóztatása alatt, amikor ez az interjú
készült, annyira megkínozták, hogy az egyik veséje felmondta a
szolgálatot.
Tíz napunk volt rá, hogy elolvassuk az iratokat, és bár a teljes anyag
több ezer oldalas volt, nem készíthettünk róla fénymásolatot. Itt-ott nem
szerepelt dátum, és sok helyen feltűnő módon éppen a legfontosabb
információ hiányzott, mint például a fő gyanúsított kihallgatásának
átirata. Annak ellenére, hogy az aktákból a nyomozásunkhoz
elengedhetetlenül fontos elemek maradtak ki, mégis számos olyan
részletet megtudtunk, amelyek rávilágítottak a törvénytelen
gyilkosságok történetére. Ezen iratok olvasása közben bukkantam rá a
saját nevemre, és rájöttem, ugyanez a halálbrigád akar engem is
megölni.
Hosszú ideig a kormányban senkinek sem említettem ezt. Évekkel
később egy hivatalnok megállt az irodám ajtajában, és megkért, hogy
szólaljak fel azon a konferencián, amit a kormány szervez Európában a
Mudzsahedin-e Halgh terroristatevékenységéről.
 – Ha azt akarod, hogy az MHSZ terrorizmusáról beszéljek, akkor
arról is beszélnem kell, hogy ti, a kormány, hogyan akartatok megölni
engem. Rendben? – Nem válaszolt semmit. – Gondolom, nem lennék
valami jó szónok, ugye? – zártam le a beszélgetést. Néha nem értettem
az iszlám köztársaság lélektanát. Hogy képes egyik kezével segíteni,
miközben a másikkal az életemre tör?
1999 nyarán kiábrándító eredménnyel zárult a tárgyalás. A két fő
gyanúsítottat életfogytiglanra ítélték, a tényleges gyilkosokat halálra, a
többieket pedig rövid idejű börtönbüntetésre. A legfelsőbb bíróság
később megváltoztatta némelyik ítéletet, de a családok ügyvédjei sosem
tudták meg, mi lett a végső döntés, mivel az ügyet nemzetbiztonsági
okokra hivatkozva titkosítottak. Egyetlen magas rangú hivatalnok sem
került bíróság elé, a gyilkosságok idején hivatalban lévő
nemzetbiztonsági minisztert pedig még magasabb pozícióba nevezték
ki. Szaíd Emami közvetlen főnöke később versenybe szállt az
elnökségért. Azt hihetnénk, hogy mivel egyetlen halálos ítéletet sem
hajtottak végre, és az ügyben érintett magas rangú hivatalnokok
folytatták politikai karrierjüket, a sorozatgyilkosságok ügye feledésbe
merült.
A tárgyalás után más meggyilkolt disszidensek özvegyei és rokonai
rendszeresen megkerestek. A némaság, amelyet a minisztériumtól való
félelem és a megdönthetetlenségébe vetett hit kényszerített az
emberekre, már megtört. Az iszlám köztársaságnak szembesülnie kellett
azzal, hogy kettészakadt. A rendszerben támadt rés fokozta a botrányt, a
botrány pedig növelte a szakadékot a rezsim és a nép között. Ez után a
nyár után nem rendeltek el több gyilkosságot a disszidensek és az
értelmiségiek ellen.
Nehéz megmondani, milyen tapasztalatot szereztem én ebből az
ügyből. Életemben először szembesültem közvetlenül a saját halálom
lehetőségével, és ezáltal a megfoghatatlan aggódás valódi félelemmé
alakult bennem. Ha azt tervezgettem, hová menjünk nyaralni, azon
kaptam magam, hogy a térképet nézve arra gondolok, vajon itt vagy ott
lenne-e könnyebb meggyilkolniuk. Sokan megdicsértek, hogy még
azután sem adtam fel a küzdelmet, hogy megtudtam, én is célpont
vagyok. Ekkorra azonban az ügy túlnőtt rajtam, még a gyilkosságoknál
is hatalmasabbra duzzadt, nagyobbra, mint azt bárki is gondolta volna.
Nem mondhatnám, hogy az egyik legsikeresebb tárgyalásom volt,
mivel nem sikerült törvénymódosítást elérnem, még egy megérdemelt
büntetést sem tudtam kiharcolni. Viszont fellebbentettem a fátylat arról
a helyről, amit Gandzsi úgy nevezett: „a szellemek sötét háza”, egy
árnyékos országról, ahol a gyilkosok megölik áldozatukat, majd
elmenekülnek az igazságszolgáltatás elől. Ezután a gyilkolás drágább és
nehezebb lett. Az iszlám köztársaság rákényszerült, hogy ne teremtsen
lehetőséget a kegyetlenkedésekre, hagyjon fel a törvénytelen
öldökléssel, úgy, ahogy egy évtizeddel azelőtt felhagyott a tömeges
kivégzésekkel. Ha a szó nem akadna meg a torkomon, azt mondanám,
fejlődünk.
 9
REMÉNYTELI KÍSÉRLET

1997. május 23-án huszonkétmillió iráni szavazott, hogy egy

második esélyt adjon az iszlám köztársaságnak. Egy ragyogó tavaszi
napon, amikor az égen egy felhő sem volt, felsorakoztak Teherán és a
többi város utcáin, hogy leadják voksukat egy alig ismert emberre,
Mohammed Hatamira. Hatami ekkor inkább annak az ellentétét
jelképezte számukra, amit nem akartak, semmint azt, amire vágytak.
Régóta most először történt, hogy színre lépett valaki a rezsim
politikusa ellen, és a váratlan verseny felkeltette az emberekben a
reményt, hogy talán Hatami megválasztásával kézzelfoghatóan
javulhatna az élet.
A kiváltságos jelölttel szemben ő nem tartozott a forradalmi politikai
elithez, és beszédében nem utalt állandóan a „Nagy Sátánra” és a
„cionista ellenségre”. Azt ígérte, hogy Iránt demokratikus iszlám
országgá alakítja, valamint jobb lesz a kapcsolata a szomszédos
államokkal és a világgal. Ez a választás, mint az ezt megelőző többi is,
nem volt igazán demokratikus, mivel sok „kívülállónak” bélyegezett
jelölt – vallási nacionalistáktól a világiakig – nem vehetett rajta részt.
Azok azonban, akik versenybe szállhattak, különböztek annyira
egymástól, hogy a választás valóságosnak tűnjön, és az emberek úgy
érezzék, van beleszólásuk abba, hogyan alakul az ország sorsa. A
Választások Napja, az iráni naptár szerint hordád második napjára,
péntekre esett. Az iskolák és mecsetek előtt, ahol szavazni lehetett,
végtelen hosszú sorokban álltak az emberek.
Nagyobbik lányom, Negár életében ez volt az első elnökválasztás, de
a kisebbik is elkísért minket. Elsétáltunk a szavazóhelyre, beálltunk a
sorba, és úgy beszélgettünk az emberekkel, mintha közeli ismerősök
lennénk. Egyetlen nő sem viselt csadort, és az emberek emelkedett
hangulata a forradalom első időszakára emlékeztetett, amikor néhány
röpke napig testvérnek szólítottuk egymást, segítettünk a másiknak
vinni a bevásárlószatyrokat, és általában mindenki úgy viselkedett,
mintha egy nagy család lennénk. Ezután azonban beköszöntöttek a
haszonleső évek, amikor az emberek megkérdőjelezték a másik
indítékát, előre megfontoltan hazudtak és csaltak, hogy nehogy őket
csapják be, és bezárták az ajtót az idősek orra előtt. A sorban álló egyik
nő így szólt:
– Hatami nem olyan, mint ők. Ő tényleg segíteni akar nekünk.
Aznap ebédre anyámhoz voltunk hivatalosak. Amikor megérkeztünk,
csípőre tett kézzel jött ki a konyhából.
– Miért nem vittetek magatokkal?
– Mert nagyon hosszú a sor, és nem bírtál volna egy órán keresztül
ott állni.
– Rendben van, akkor vigyetek el délután!
Hat óra körül, mielőtt az esti szavazók elindultak volna, elmentünk
egy szavazóhelyre, ahol viszonylag rövid volt a sor. Anyám, aki ekkor
nyolcvanéves volt, most először szavazott az 1979-es forradalom óta. A
szavazóbizottság tagjai látták, hogy sorban áll, ezért addig beszéltek a
lelkére, amíg le nem ült egy összecsukható fémszékre, én pedig
foglaltam a helyét a sorban.
Néhány idős hölgy, akik már túl voltak a szavazáson, köré gyűltek,
és szóba elegyedtek vele. Beszélgetésükből csak foszlányok jutottak el
hozzám. „A dolgok úgy elromlottak.” „Insallah Hatami tud értünk tenni
valamit.” Amikor anyámra került a sor, odaszóltam neki, és már éppen
kezdtem kitölteni a szelvényt helyette, ő azonban megragadta a
csuklóm, és így szólt:
– Kérlek, Sirin dzsan, ez az én dolgom! – Amikor kifelé mentünk,
felsóhajtott: – Bárcsak élne még apád!
Nagyon ritkán mondta ezt. Ez jelezte, hogy most boldog.
Anyám akkoriban nem sokszor hagyta el a házat, ezért úgy
gondoltam, kihasználom az alkalmat, hogy kimozdult, és megeszünk
valahol egy fagylaltot.
– Sirin, nekem ne tölcsérbe kérd a fagyit! Le fog csöpögni a
ruhámra.
 Nyolcvanéves korára sokkal válogatósabb lett, mint korábban. Neki
kehelybe kértem a két gombóc vaníliafagylaltot, magamnak pedig
tölcsérbe. Az enyém természetesen lecsöpögött, mire ő a fejét rázta.
Dzsavád aznap este későn ért haza, mivel kint volt a
gyümölcsöskertünkben, Teherán külvárosában, és azzal töltötte a napot,
hogy a munkásokat fuvarozta be a faluba szavazni és vissza.
Amikor a rádió bejelentette Hatami győzelmét, eszelős, spontán
ujjongás hullámzott végig a főváros utcáin. Ehhez hasonló boldogság
két évtizede nem volt látható Teheránban. Én a bejelentés idején éppen
az utcán voltam. Minden oldalról ismeretlenek öleltek meg, és
egymásba kapaszkodva éljeneztek és gratuláltak. A pékség előtt a pék
segédje édességet osztogatott a járókelőknek.

Mohammed Hatami győzelme a szomszédságtól kezdve a klérus

legfelsőbb szintjéig mindenkit nagyon meglepett. A korábban kulturális
miniszterként dolgozó Hatami tudálékosságáról volt híres, és nem
rendelkezett a szokásos bizonyítvánnyal, amellyel a klérus az iszlám
köztársaságban hatalomra emelkedik: forradalmi múlttal, valamint a
hatalmon lévő ajatollahhal való szoros kötelékkel. A fején viselt
turbántól és a forradalomhoz való hűségétől eltekintve minden másban
eltért attól, amit 1979 után a vezetőinktől megszoktunk. Mindig őszinte,
ragyogó mosoly ült az ajkán, ellentétben a korábbi elnökök szenvtelen
arckifejezésével. A papság által hordott gyűrött, sárszínű ruhák helyett
elegáns, finomszövésű ruhát viselt, a csokoládé és a körte különböző
árnyalataiban. Lábára fényes papucscipőt húzott a bőrszandál, vagy a
még rosszabb műanyag papucs helyett, ami a forradalom után terjedt el
széles körben. A televízióban éveken keresztül azt láttuk, hogy
országunk vezetői ápolatlan külsővel és gyakran fésületlen szakállal, a
földön, törökülésben ülve tanácskoznak. Hatami ápolt megjelenése nem
azt jelentette, hogy az irániak már nem törődtek a szerénységgel, vagy
hogy a népesség nagy része már nem olyan szegény. Azt jelentette,
hogy az emberek az időközben eltelt húsz év alatt rájöttek, a papi
képmutatás megvetendő dolog.
 Nagyon jól tudták, hogy a forradalmárok eltávolították a sah barátait
hatalmi pozíciójukból és a teheráni villákból, majd a helyükre léptek. A
hatalmas olajkészlet, amelyből a sah a vagyonát szerezte, azoknak is
gyors meggazdagodási lehetőséget biztosított, akik közel kerültek az új
rendszerhez. Két évtized alatt az 1979-es populista radikálisok közül
kiemelkedett egy újgazdag, forradalmi elit. Ők azt hirdették, hogy az
iszlám majd megoldja Irán minden gazdasági problémáját. Végül
természetesen nem tartották be nagyszabású ígéreteiket az
ingyenautókról és -ételről. A forradalom után az egy főre eső jövedelem
csökkent, és sokan két vagy több állást kényszerültek vállalni a
megélhetéshez. Mindeközben a hatalmon lévő papság Teherán jó
levegőjű, északi részén luxusházakat építtetett magának. A főúton
pöfögő tengernyi régi, rozoga Paykan között drága, külföldi autóval
furikáztak, gyakran sofőrrel, amely azt hirdette: „a befolyásos,
forradalmi elit tagja vagyok”.
A burjánzó korrupció elidegenítette az iráni emberek többségét, akik
csúszópénz és összeköttetések nélkül még a legelemibb dolgokat sem
tudták elintézni. A klérus és a barátaik nem utaztak ugyan Európába
ebédelni, mint annak idején a sah miniszterei, azt azonban mindenki
észrevette, hogy kifosztják az államkincstárt. Az a bazári eladó például,
aki Khomeini autóját vezette, amikor az ajatollah visszatért a
száműzetésből, az ország egyik leggazdagabb embere lett. Prominens
politikusokról köztudott volt, hogy kapcsolataikat felhasználva
monopóliumot biztosítottak maguknak jövedelmező export- és
importcikkekre.
Az egyre nagyobb korrupció közepette a rezsim ragaszkodott a
forradalmi ideológiához, miközben a törvényesség egyre inkább eltűnt.
A város minden második utcáját mártírok nevével nevezték át, és szerte
az utcákon, falakon, hirdetőtáblákon komor tekintetű vértanúk és papok
arcát lehetett látni. A falakra „Halál Amerikára!” feliratokat festettek,
amely az iraki-iráni háborúból kinövő vértanúság kultuszát dicsőítette.
Sokan helyeselték, hogy Irán támogatja az olyan távoli helyeken
állomásozó katonai csoportokat, mint Libanon és Palesztina. A falfirkák
egyszerre voltak giccsesek és hátborzongatóak. Az egyiken az amerikai
szabadságszobornak a feje helyén koponya ült, egy másikon a
gyermekét ringató anyát öngyilkos merénylőnek öltözve ábrázolták. Az
ilyen képek egész Iránban megjelentek, és növelték a hétköznapi
emberek felháborodását, akik úgy érezték, a papság napról napra egyre
gazdagabb, miközben a pénteki imákon áldozatról, küzdelemről és a
forradalmi iszlámról prédikálnak.
Hatami ilyen háttérrel lépett az ország élére, és elbűvölte a népet.
Beszédeiből elhagyta a régies szónoki elemeket, nem beszélt ellenségről
és külföldi összeesküvésről, helyette a törvények és a demokrácia
hatalmát hangsúlyozta. Jól ismerte a filozófusokat Platóntól Alexis de
Torqueville-ig, és lenyűgözte a fiatalokat, különösen a nőket, amikor
szívből jövő őszinteséggel beszélt az iráni társadalomban betöltött
fontos szerepükről. Teljesen más volt, mint a korábbi elnökök, ám
éppen ettől vált hasznossá az ország számára. Az iszlám köztársaságnak
rendkívül nagy szüksége volt arra, hogy visszaszerezze hitelét a
kiábrándult, fiatal korosztály szemében. Fiatalos megjelenésével és a
forradalom iránti mély elkötelezettségével, Hatami tökéletes eszköznek
bizonyult, hogy kicsit fellazítsa Iránt anélkül, hogy a kormányzatot
meggyengítené.
Elsöprő győzelme – hetven százalékos többséggel nyert –
egyértelmű népszerűségéről tanúskodott, és felhatalmazta a
változtatásra. A Választás Napján sorban állás közben hallottam,
micsoda irreális elvárásokat támasztanak felé az emberek, és ez
nyugtalanított. A nép nem annyira reformokat akart, mint inkább egy
teljesen új Iránt, és ha lehetséges, mindezt négy év alatt. Szerették
volna, ha az összes olyan törvényt eltörlik, amely a nőket hátrányosan
megkülönbözteti, és megszüntetik a korrupciót. Úgy képzelték, hogy az
igazságszolgáltatási rendszer egyik napról a másikra független lesz, és
bíróság elé kerülnek mindazok, akik az elmúlt húsz év során kivégezték
a rokonaikat, vagy tűzparancsot adtak a kivégzőosztagnak. Olyan nagy
volt az emberek vágyakozása és elvárása az új elnökkel szemben, hogy
megrémültem.
Úgy éreztem, a hatalmas sóvárgás elvette a realitásérzéküket. Hát
nem tudják, milyen korlátozott hatalmat biztosít az alkotmány az
elnöknek? Nincsenek tisztábban azzal, hogy bonyolult jogi keretek
között, néhány kinevezett klérustag képes úgy alakítani a politikát, hogy
az elnöknek szinte beleszólása se legyen az eseményekbe? Hatami nem
tudott megfelelni az emberek elvárásainak. Sajnos, az iráni nép szíve
legmélyén isteníti a hősöket. Legyen szó akár az ősi versben, a
Sáhnámeben (a Királyok könyve) szereplő Rosztamról, akár Hoszein
imámról, a síitizmus szent mártírjáról, az emberek ragaszkodnak ahhoz
az elképzeléshez, hogy egy magasztos, ikonszerű alak végigsöpör az
életükön, legyőzi az ellenséget, és alapjaiban megváltoztatja a világot.
Lehet, hogy más nép is hisz a hősökben, az irániak azonban semmihez
sem fogható hittel teszik. Nemcsak a hősöket szeretik, hanem magát a
csodálat érzését is. Azzal, hogy Hatamira szavaztak, úgy vélték, ők
megtették a kötelességüket, és valamiféle ábrándozó bámulattal
hátradőltek, és várták, hogy az elnök az elképzelt mennyországgá
változtassa Iránt.

1998 és 1999 között az ország időszakosan élvezhette a sajtó- és

szólásszabadságot, melyet néhány optimista szemléletű ember teheráni
tavasznak nevezett. Optimizmusuk talán nem volt teljesen alaptalan,
mivel a cenzúra mélyen beleivódott az iráni történelembe, még a
modernizáló sah idején is létezett. A forradalom után az iszlám
köztársaság olyan szigorú ellenőrzés alatt tartotta a médiát, hogy sok
barátom nem is vesztegette a pénzét arra, hogy újságot vegyen, inkább a
BBC és az Amerika hangja perzsa nyelvű adásait hallgatták a rádióban.
Hatami ezt megváltoztatta, és felhatalmazta a Kulturális
Minisztériumot, hogy engedélyt adjon a sajtónak új kiadványok
megjelentetésére, így egy rövid ideig az országban viszonylagos
szabadság és függetlenség uralkodott.
Az újságok új színt vittek a reggelekbe. Gyakran öt-hat napilapot is
magamhoz vettem, majd egy csésze, gőzölgő tea mellett nekiláttam
elolvasni őket, és élveztem a kellemes rituálé minden percét. Olyan
civilizált érzés volt újra valódi híreket olvasni az újságban arról, merre
tart az ország. A sajtószabadság a közterületeket is felélénkítette. Az
emberek a trafikok előtt állva, a taxi hátsó ülésén vagy a buszokon az
aktuális hírekről beszéltek. Lassan eltűnt az a fojtogató érzés, hogy
nyíltan csak otthon beszélhetünk, és az utcán tartózkodnunk kell a
valódi véleményünk kinyilvánításától. A legtöbben, főleg a fiatalok, azt
remélték, hogy a sajtószabadság szélesebb körű szabadság eljövetelét
jósolja, vagy legalábbis annak lehetőségét. Ha a jövő most
fényesebbnek tűnt, az azért volt, mert ott szerepelt az újságok
címlapján.
A hatalom azonban nem tűrte sokáig a sajtó szabadságát, mert ez utat
nyitott a politikai elégedetlenségnek. A keményvonalas klérus tagjai
féltek tőle, hogy a bírálat a hanyatlásukat okozza, ezért hogy
megtarthassák befolyásukat, célul tűzték ki bírálóik elhallgattatását.
1999. július 7-én a keményvonalas bírói testület elrendelte a Szalám
nevű újság beszüntetését. A lapot és a szerkesztőket azzal vádolták,
hogy megsértették a nemzetbiztonságot, amikor a cikkekben magas
rangú hivatalnokokat hoztak összefüggésbe több tucat disszidens
meggyilkolásával. A jelentés szerint az újság ezzel valójában az államot
vádolta meg, azt állítva, hogy a kormány titkos akciókban megöleti az
ellenségeit és mindazokat, akik nem tetszenek neki. Amikor a városban
a diákok meghallották a hírt, összegyűltek a teheráni egyetemen, és
tüntetni kezdtek az újság beszüntetése ellen.
Aznap este körülbelül négyszáz álruhás katona szivárgott be az egyik
egyetemi kollégiumba, adó-vevő rádióba suttogtak, és zöld botokat
forgattak a kezükben. A diákok elbeszélései szerint az egyenruhás
rendőrök a közelben álltak, de nem tettek semmit. A katonák berúgták
az ajtókat, berontottak a hálókba, a hajuknál fogva megragadták a
lányokat, és felgyújtották a szobákat maguk mögött. Bottal ütlegelték a
diákokat, volt, akit a harmadik emeleti erkélyről dobtak le a földre.
Soknak csontja tört, mert a járdára zuhant, egyikük le is bénult.
Valószínűleg lőfegyvert is használtak, mivel néhányan lőtt sebbel
kerültek kórházba. Tanúk szerint legalább egy fiatal meghalt,
háromszázan megsebesültek, több ezret pedig az elkövetkező napokban
őrizetbe vettek.
 A családom és én azon a hétvégén nem voltunk a városban, csak
éjféltájban értünk haza. Megálltunk az egyik nagy kereszteződésnél az
egyetem mellett, és tanácstalanul néztünk körbe. Rendőrségi teherautók
robogtak el mellettünk a kordon felé, amellyel a biztonsági erők az
egyetem teljes területét lezárták. A hírekben azt mondták,
összetűzésekre is sor került, a rendőrség azonban olyan szigorúan
körbezárta a területet, hogy nem mertünk közelebb menni. A feszült
hangulatú éjszakában a rendőrök úgy hessegettek el bennünket, mintha
egy katasztrófa helyszínéről küldenének el.
Másnap a zűrzavar még tovább fokozódott, és átterjedt a vidéki
városokra is. Még mindig vitatott, mi is történt valójában ezután. Annyi
bizonyos, hogy az öt napig tartó lázadás csatatérré változtatta Teheránt.
Kétségtelenül ez volt a legsúlyosabb tömeges rendzavarás, amelyet a
rendszer húsz év alatt látott. Némely jelenet az 1979-es forradalom
előtti tüntetéseket idézte. A második nap után a lázadás saját életet
kezdett élni. Pusztító, erőszakos tombolássá alakult át, amely tönkretette
a belvárost, kiégett buszokat és betört kirakatokat hagyva maga után.
Utcai harcokra is sor került, mert az utakon és a tereken a diákok kővel
dobálták meg a rendőröket, és látványosan elégették a legfőbb vezető
fényképét. Az összecsapások minden nappal egyre véresebbek lettek.
Álruhás biztonsági tisztek a levegőbe lőttek, hogy szétoszlassák a
diákokat, a rendőrség könnygázt dobott a tömegbe, a teherautók pedig
arra vártak, hogy elszállítsák a letartóztatott tüntetők százait.
Rendőrségi helikopterek köröztek a belváros felett, és hangosbeszélővel
szólították fel a diákokat, hogy oszoljanak. Az akkor készült
fényképeken Teherán úgy fest, mint egy polgárháború idején: az
utcákon itt-ott harcok folytak, a rohamfelszerelésbe öltözött rendőrök
sorokba rendezetten álltak az öklüket rázó, dühös fiatalok tömege előtt,
mindenhol füst gomolygott és törmelék hevert.
Azokban a napokban úgy tűnt, lelassult az idő. Senki sem tudta, mi
következik ezután. Talán tankok vonulnak végig a város utcáin? Esetleg
a tüntetők csoportja duzzad több milliósra? Olyan volt, mintha az
ország sorsa a levegőben lógott volna.
 Úgy döntöttem, eljött a megfelelő alkalom, hogy a lányaimnak
megmutassam, milyen is egy iráni zavargás. Az iráni fiatalok, mint a
fiatalok bárhol máshol a világon, könnyen lázba jönnek a politikai
tüntetés gondolatától. Az ember ebben a korban nem gondol bele, mivel
is jár egy ilyen nagyszabású tüntetés. Nem elég érett ahhoz, hogy
eldöntse, vajon a mellette álló férfi, aki bátran kiabálva követeli a
legfőbb vezető távozását, nem fizetett ügynök-e, akit azért küldtek a
tömegbe, hogy felbujtsa a többieket. Olyankor csak a ragyogó, izgatott
arcokat látja az ember, érzi, ahogy mások teste az övéhez préselődik,
amikor a tömeg megindul előre, és lelkesült, mert tudatában van saját
hatalmának erejével. Olyankor nincsen egyedül – nem magában
szomorkodik a szabadság hiányán, hanem egy állampolgár, egy
cselekvő ember, aki képes a fővárost háborús övezetté változtatni.
A többi szülőhöz hasonlóan én is aggódtam, hogy a lányaim
meggondolatlanul vonzónak találhatják a tüntetés veszélyes és
bizonytalan menetét. Az Evin-börtön előtt így is sok zokogó, ideges
anya várakozik, hogy hírt kapjon eltűnt gyermekéről, nem akartam én is
csatlakozni hozzájuk. A legnagyobb félelmem mindig is az volt, hogy a
lányaimat használják fel arra, hogy megtörjenek. Ha valamikor,
valamilyen ürüggyel letartóztatnák őket – mondjuk azért, mert ki van
lakkozva a körmük, vagy mert egy tüntetés közelében sétáltak –, és
megtudnák, hogy az én gyermekeim, egészen biztos vagyok benne,
hogy sokkal keményebben bánnának velük.
Ebéd után mondtam Negárnak és Nargesznek, hogy vegyék fel a
rupuseszüket, illendő iszlám kabarjukat, és autóval elvittem őket a
Teheráni Egyetemhez. A környező utcák hátborzongatóan csendesek
voltak, a boltokat bezárták, rendőrök álltak minden sarkon. Az egyetem
területén a fák alatt és az előadótermek előtti lépcsőn csoportokban
gyülekeztek a fiatalok, és hevesen vitatkoztak. Néha egy-egy aktivista
sétált el mellettük, ételt és italt vitt a diákoknak. Amikor egy modern
épület elé értünk, egy nagyobb csoport hangosan szlogeneket kezdett
kiabálni.
– Nézzétek meg jól! – mondtam a lányoknak, és lassan
visszatereltem őket a csoport felé. – Nem fontos, hogy amit kiabálnak,
igaz-e, vagy sem, hiszel-e benne, vagy sem. Ha úgy döntesz,
csatlakozol hozzájuk, annak semmi köze ahhoz, mennyire vagy
elkötelezve az igazság, a szabadság vagy az ehhez hasonló fennkölt
eszmék mellett. Néha az ilyen radikális jelmondat-kiabálás csapda. A
tömegbe beszivárgó elemek kezdik, hogy a sajtószabadságért tüntető
diákokat letartóztathassák, azzal az indokkal, hogy a rezsim
megdöntését követelik. De az is lehet, hogy nem csapda, csupán egy
bátor ember elkeseredett kiáltása. De hogy döntitek el, mi az igazság?
Az a cél, hogy elkerüljétek a letartóztatást, hogy ne keveredjetek bajba,
csak mert kíváncsiak vagytok, vagy azt hiszitek, hogy részt vesztek a
történelem alakításában.
Mindketten némán bólintottak.
Es ezek után mit tett Negár másnap? Egyenesen visszament az
egyetemre a barátaival, és ott lézengett egész nap. Egy idő múlva harc
kezdődött.
Otthon voltam, amikor felhívott.
– Maman, hallasz? – kérdezte remegő hangon.
– Hol az ördögben vagy? – kérdeztem mérgesen. – Negár, csak nem
lövéseket hallok?
A barátaival sikerült elmenekülniük az egyetemről, és egy közeli
házban találtak menedéket.
Megadta a telefonszámot. Fél órával később megpróbáltam felhívni,
de senki nem vette fel a kagylót. A gyomrom görcsbe rándult.
Legszívesebben azonnal autóba ültem volna, hogy elmenjek érte, de az
utcákon túl nagy volt a felfordulás, ezért megkértem a közelben lakó
öcsémet, hogy sétáljon oda, és keresse meg.
– Nincs semmi baja – közölte végül a testvérem –, csak felmentek a
tetőre, hogy jobban lássák az összecsapást.
Este tizenegykor, amikor az utcák végre elcsendesedtek,
végigautóztam a sötét belvároson, a felgyújtott rendőrségi épület és a
betört kirakatú boltok előtt, hogy elmenjek a lányomért. Elhatároztam,
hogy nyugodt maradok, amikor beszáll a kocsiba. Nem szidtam meg, és
a hangomat sem emeltem fel.
 – Negár dzsan, tegnap éppen azért vittelek az egyetemhez, hogy ezt
elkerüljük. Szeretném, ha válaszolnál néhány kérdésemre.
Ártatlanul pislogott.
– Ha férfiak lettek volna abban a házban, és megtámadnak, mit tettél
volna? Ha most a börtönben ülnél, és nem ebben az autóban, mit
csinálnál? Ha lelőttek volna, most hol lennél? Egyet soha ne feledj: ha
letartóztatnak, veled sokkal rosszabbul fognak bánni, mint bárki mással,
mert az én lányom vagy! Engem nem bánthatnak, de téged igen. Rajtad
keresztül engem félemlítenek meg. Mondanom sem kell, hogy mindig
nagyon óvatosnak kell lenned! Legalább ezt vésd az eszedbe, de
nagyon!
Egy szót sem szóltunk az úton. Amikor hazaértünk, Dzsavád épp
akkor jött meg az uszodából, a haja még vizes volt. Amikor ránéztem
úszástól megnyugodott arcára, hirtelen rádöbbentem a különbségre egy
apa és egy anya közt. Nem azt mondom, hogy nem törődött a
gyerekeivel, de én, mint anya, minden percüket követtem. Tudtam,
milyen hangulatban vannak, mit terveznek holnapra, jövő hétre, jövő
nyárra. Életüknek nem volt olyan pillanata, amely ne kapcsolódott
volna szorosan hozzám. Dzsavád azonban sokszor volt távol. Persze, ez
nemcsak rá jellemző. Imádta a lányait, Iránban azonban az anya a
család pillére, ő tartja össze, és mindig érzi előre, milyen veszélyek
leselkednek rájuk. Alig egy-két iráni férfiról tudok, aki nem sózta
felesége vállára a háztartás és a gyermeknevelés gondját. Mindenen
felül, amit nekem kellett elvégeznem, még arra is időt kellett
szakítanom, hogy a politikáról beszéljek nekik, és megtanítsam őket,
hogy viselkedjenek egy bizonytalan társadalomban.

Iránban csupán a legfőbb vallási vezető veheti semmibe a hatalmat,

ugyanis egy Khomeini ajatollah által alkotott és bevezetett doktrína
szerint, Istentől kapott joga van az uralkodásra, Ennek perzsául velajat-
e fakih a neve. Most utódja, Ali Hamenei ajatollah birtokolja a valódi
hatalmat Iránban. Ő a feje a fegyveres erőknek, ő nevezi ki a
hivatalnokokat a fontosabb állami testületek élére, a bíróságtól kezdve
az állami médiáig, és mindenekelőtt az Őrök Tanácsába, amelynek joga
van megvétózni az új törvényeket és a választási eredményeket. Ebben
a rendszerben a kormány egyes ágazatai, mint például a parlament és a
végrehajtó hatalom, csak kiegészítő szerepet kapnak. Ha olyan
tisztviselők dolgoznak bennük, akik egyetértenek a legfőbb vezető
politikájával, törvényeket hozhatnak és előterjeszthetik a javaslataikat.
Ha azonban a nép olyan elnököt vagy parlamenti képviselőt választ,
akinek politikai meggyőződése nem egyezik a (nem választott) legfőbb
vezetőével, valósággal ellehetetlenítik a munkáját. Reformjai és
törvényjavaslatai elakadnak az iszlám köztársaság intézményeinek
útvesztőjében.
A lázadások hatodik napján Hatami elnök a tüntető diákok ellen
fordult. Azzal vádolta őket, hogy „megtámadták a rezsim alapjait, és
szándékosan idéztek elő feszültséget és zűrzavart”, majd figyelmeztette
őket, hogy „erővel és elszántsággal fojtják el a megmozdulásukat”.
Hatami reakciója megdöbbentette a lázadókat, mert arra számítottak,
hogy a mérsékelt elnök melléjük áll. Még a diákok között is akadt, aki
biztos volt benne, hogy a rezsim keményvonalas politikusai
provokátorokét küldtek közéjük, hogy bujtogató szlogeneket
kiabáljanak. Amikor a tüntetők azt kezdték kántálni, hogy „Halál a
legfőbb vezetőre!”, a biztonságiak azonnal lecsaptak rájuk, és a tüntetés
erőszakba fordult. Még a reformisták is úgy vélték, hogy a békés
demonstráció lázadássá alakulását szándékosan idézték elő. A
diáktüntetéseket a tömeges utcai erőszak és rendzavarás előfutárának
tekintették, a reformmozgalom azonban mégsem akarta kihasználni
egyik legfontosabb politikai eszközét: azt, hogy képes a fiatalokat az
utcára hívni.
Később Hatami elnök úgy nyilatkozott, hogy az egész történet, a
kollégium megtámadásától kezdve a veszélyesen és rejtélyesen növekvő
nyugtalanságig, szükséges volt ahhoz, hogy felelősségre vonhassa az
államot a sorozatgyilkosságokért. Ez után a nyár után úgy éreztem, az
elnök egyre aggályoskodóbb, és attól fél, ha feszegeti a határokat,
esetleg újabb keményvonalas provokációt és zűrzavart idéz elő. Azon a
nyáron a szeme láttára öltek meg diákokat, ezért ettől fogva inkább arra
összpontosított, hogy még egyszer ilyen ne fordulhasson elő, ahelyett
hogy az ország megváltoztatásán dolgozott volna.
Számomra és azok számára, akik azt remélték, hogy a gyilkosságok
ügyében indított nyomozás új fejezetet hoz az állam felelősségre
vonhatóságának kérdésében, az a nyár mélységes csalódást jelentett. Az
iszlám köztársaság befolyásos keményvonalasai nem akarták
végigjátszani a politikai csatát. Ugyanolyan közömbösek voltak aziránt,
mi a nép vagy a világ véleménye róluk, mint korábban. Eljött az idő,
hogy feladjuk a reményt a reformistákkal és az elnökkel kapcsolatban,
akik szembekerülve a keményvonalas ellenzék erős öklével, rájöttek,
hogy minden változásra tett kísérletüket brutálisan meghiúsítják. De mi
a helyzet a többi álmukkal? Javítani akartak az alkotmányon,
kiegészíteni a törvényeket, hogy a választott kormánynak nagyobb
hatalmat adjanak. Ez nagyon fontos és lényegi változás lett volna, és a
reformisták is úgy érezték, elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy az
országot belső kezdeményezéssel tegyék demokratikusabbá. Ez a nyár
fordulópontot jelentett a vallási nacionalisták, világi nézetű emberek, a
korábbi rezsim hívei és az értelmiségiek vegyes csoportja számára,
akiket összefoglalóan reformistáknak nevezünk. Ahogy azonban az
iráni szervezett, politikai csoportoktól már megszokhattuk, ez a
mozgalom is darabokra szakadt, majd a darabok még kisebb darabokra.
Még a módszereket illetően sem értettek egyet, nemhogy a stratégiában.
Kérjünk országos népszavazást! Célozzuk meg a sajtó főnökeit! Álljunk
ki a világiasság mellett! Lassabban haladjunk! Gyorsítsunk!
 10
LELKIISMERETES FOGOLY

A történelem során megfigyelhető, hogy a fontosabb eseményekre

egy bizonyos kép alapján emlékszünk. Például az a fotó, amelyen egy
kínai diák a Tiananmen téren a közeledő tankok előtt áll, vagy ahol
Borisz Jelcin látható egy orosz tankon. Az 1999-es diáklázadásokra a
huszonhárom éves Ahmad Batebi képe emlékeztet, amelyen a jóképű,
hosszú barna hajú férfi fekete karszalaggal a karján magasba emeli
barátja véres pólóját. Batebit ezután halálra ítélték, barátja pedig, akinek
a pólóját a kezében tartotta, akkor már nem élt. Egyike volt a máig
vitatott számú áldozatnak, a neve: Ezzat Ebráhimnezád.
1999 nyarán egy reggel, miután a lázadást leverték, és az élet
visszatért a normális kerékvágásba, azt olvastam az újságban, hogy
Ezzat apja el akarja adni kis vidéki házát, mert szeretne ügyvédet
fogadni, hogy felkutassa fia gyilkosait. Annyira meghatott az öreg
elkeseredése, hogy kinyomoztam a címét, és ingyen elvállaltam az
ügyet. Néhány nappal később Ezzat nővére fekete csadorba burkolózva
megjelent az irodámban, és amikor meglátott, megkönnyebbülten
felsóhajtott.
– Annyira örülök, hogy maga nő! Így legalább nem fognak
pletykálni a falumban, ha eljövök magához.
Elmesélte, hogy férje a háborúban halt meg, és amikor beiratkozott
az egyetemre, beszélni kezdtek a háta mögött a faluban. Nem szeretett
volna ismét bajba kerülni.
Egy hét múlva az apjával tért vissza, egy megtört idős emberrel, aki
hóna alatt Ezzat verseskötetét tartotta.
– Nem is tudtam, hogy Ezzat költő volt – mondtam.
– Pedig az volt – felelte az apa, és fellapozta a kötetet. – Ezt olvassa!
A vers gyönyörű volt. Az utolsó sorban az állt, hogy Ezzat
huszonegy éves korában meg fog halni. A család leírása a fiúról és
tragikus haláláról túl soknak bizonyult a számomra. Tehetséges,
szorgalmas és törekvő volt, az a fajta ember, akit az ország rendszerint
elvesztett, mert elcsábította tőlünk a Nyugat. Ő azonban itt maradt,
kitartott és fejlődött, mindannak ellenére, ami az országunk fiataljait
akadályozza. Számomra Ezzat testesítette meg mindazt, amiért büszke
vagyok Irán fiatalságára. A létbizonytalanság helyett a rugalmasságot
választották, a dogma ellenében a kreativitást. És ez az értékes ember,
komor versével és nyugtalanító megérzésével, már nem élt. Általában
nem szoktam sírni, most azonban kimentettem magam, és sokáig
zokogtam a fürdőszobában.
Néhány nap múlva a katonai bíróságon elkezdődött a diákok elleni
támadást elrendelő rendőrfőnök és a helyszínen jelen lévő rendőrtisztek
tárgyalása. A rendőrfőnök civil ruhát viselt, nagyon izzadt, és egész idő
alatt a háborús érdemeivel dicsekedett, valamint arra panaszkodott,
hogy begyulladt a lépe. A hosszan elhúzódó tárgyalás végén minden
vádlottat felmentettek, csupán egyetlen tisztet ítéltek el. És mi volt
ellene a vád? Hogy az egyik hálóteremből ellopott egy elektromos
borotvát. Az ítélet tragikomikus viccként terjedt el a diákság körében,
amihez fogható csak a halálosztag vezetőjének, Szaíd Emaminak
szőrtelenítő krémmel elkövetett öngyilkossága volt. Az igazság újabb
önkényes porba tiprása a szőrtelenítés nevében.

Az elkövetkező hetekben folytattam Ezzat ügyét, amelyet külön

tárgyaltak. Minél több részlet került a felszínre, annál nyugtalanabb
lettem. Egyik nap Ezzat rokonai bejöttek az irodámba. Nagyon feldúltak
voltak, mert előtte a temetőben jártak. Néhány nappal korábban, amikor
éppen egy koszorút akartak elhelyezni a sírra, egy csapat suhanc jelent
meg körülöttük, és sűrű káromkodások közepette kövekkel dobálták
meg őket. Ezzat rokonai erre rémülten elmenekültek. Aznap, amikor
hozzám jöttek, imádkozni akartak a sír mellett, de egy csapat huligán
ismét feltűnt szinte a semmiből, és csúnya szavakat kiabálva kaviccsal
és földdel dobálták meg őket. Ezzat nővére elmondta, hogy két
kormányhivatalból is kitiltották őt, és a faluban azt terjesztik róluk,
hogy forradalomellenesek.
– Pedig háborús özvegy vagyok – jegyezte meg szomorúan.
Hamarosan azonban kicsit jobb színben láttam a dolgokat, mert egy
diák és egy fiatal lány jött el az irodámba. A fiú azt állította, hogy Ezzat
közelében volt, amikor lelőtték, ő segített kórházba szállítani, ahol
néhány óra múlva meghalt. A lány szintén tanúja volt, hogy Ezzatra
sortüzet eresztettek. Megkönnyebbültem, mert végre valami
kézzelfogható bizonyítékkal rendelkeztem az ügyben. Gyorsan
csatoltam is a vallomásukat az iratokhoz. Ezután azonban a bíróság
váratlanul megváltoztatta a dolgok menetét. A katonai bíróság
kijelentette, nem illetékes az ügyben, ezért átadta az esetet az ügyészi
hivatalnak, amely szintén nem tartotta magát illetékesnek. Az
igazságszolgáltatási rendszer ide-oda tologatta az ügyet, míg végül a
legfelsőbb bíróságnál kötött ki, azzal a kéréssel, hogy döntsék el,
melyik ágazat hatáskörébe tartozik a tárgyalás.
Rájöttem, hogy Ezzat ügye addig fog körbe-körbe járni a
végeláthatatlan bürokratikus rendszerben, amíg én magam nem találok
valami bizonyítékot arra, ki támadta meg a diákokat. Mind a rendőrség,
mind a diákok egybehangzó állítása szerint a tüntetésre beszivárgó
alakok a lebász-sakszik, vagyis az álruhások voltak. Ez az elnevezés a
civil ruhás katonákat jelöli, azokat a néma csatlósokat, akiket a
keményvonalas politikusok használnak fel arra, hogy leverjék a
lázadásokat, terrorizálják a közterületeket, egyszóval végrehajtsák az
olyan brutális terveket, amelyektől a rendőrség vagy a biztonsági erők
szívesebben maradnak távol. Amikor bevetik őket, könnyen
felismerhetők borostás arcukról, zömök testalkatukról, és állandóan
éber tekintetükről. Pontosan nem lehet tudni, ki irányítja vagy
finanszírozza a tevékenységüket. Olyanok, mint a helyi maffia,
amelynek tagjai terrorizálják a környéket, fenyegetik a
bolttulajdonosokat, erőszakos támadásokat hajtanak végre, hogy
félelmet ébresszenek, és állandó bizonytalanságban tartsák az
embereket. Mint ahogy egy filmben is messziről látni, ki a maffiózó, a
lebász-sakszit is azonnal fel lehet ismerni, bár senki sem tudja, kik is ők
valójában. Hogy lehetne vádat emelni ellenük, amikor beleolvadnak a
sötét mellékutcákba, felpörgetik motorjaikat, és buzogányt forgatnak a
fejük felett? A rendszer, amely nem képes megfékezni őket, inkább
hallgatólagos beleegyezését adja működésükhöz.
De hogy lehet felelősségre vonni azokat, akik gyakorlatilag nem is
léteznek? Olyan, mintha vámpírokat akarnék bíróság elé vinni.
2000 márciusában egy Amir Farsad Ebráhimi nevű fiatalember jelent
meg az irodámban. Azt állította, hogy a lebász-sakszik besúgója, és első
kézből származó információval rendelkezik arról, ki hajtotta végre a
kollégium elleni támadást. Azt mondta, az egyik legszélsőségesebb
katonai csoport tagja, az Anszar-e Hezbollahé (nincs semmi köze a
libanoni hasonló nevű csoporthoz), valamint hogy a csoport vezetője
börtönbe záratta, amikor ki akart lépni az egységből. Túl szép volt,
hogy igaz legyen. Óvatosan a részletekről kérdeztem.
Miután Amir Farsad belekezdett, meg sem állt. Azt mondta, ő maga
szerezte meg a pénzt és a felszerelést a támadáshoz, és van bizonyítéka
a többiek ellen is. Amíg a csoport tagja volt, két alkalommal is részt vett
reformista miniszterek elleni támadásban. Ha igazat mondott,
felbecsülhetetlen értékű tanúnak számított, és nemcsak Ezzat ügyében,
hanem sok más, bizonyíték hiányában félretett nyomozati ügyben is.
– Most, hogy szeretnék kiszállni, hamis vádakkal próbálnak
félreállítani – folytatta. – Olyan ez, mintha valaki egy bandából szeretne
kilépni. Nem teheti meg csak úgy egyszerűen. Túl veszélyes, amit tud.
Állítása szerint hét hónapig ült börtönben, ahol meg is kínozták.
Egyszer huszonnégy órán keresztül tartották egy koporsó nagyságú,
szűk helyen.
– Amir Farsad, ezt a nyilvánosság előtt is el kell mondania! Így
sokkal nagyobb biztonságban lesz. A titok, amit tud, akkor veszélyes,
ha továbbra is titok marad. Ha azonban nyilvánosságra hozzuk, már
nem lesz félnivalója – mondtam neki.
Igazat adott nekem, és meg is állapodtunk, hogy videóra rögzítem a
vallomását. Minden részletet a személyes találkozás alkalmával
beszéltünk meg, mert tudtam, hogy a telefonomat lehallgatják. Két
embert megkértem, hogy tanúként legyen jelen, nehogy azt
mondhassák, hogy csalással vagy erőszakkal kényszerítettem ki a
vallomást. Amir Farsad a nővére társaságában a megbeszélt időpontban
meg is érkezett. Amikor kinyitottam az ajtót, nagyon meglepődtem.
Lehet, hogy Amir Farsad csak egy besúgó, de akkor is meggyőződésből
csatlakozott az iszlámot radikálisan értelmező katonai csoporthoz, ezért
azt várná az ember, hogy a testvére fekete csadort viseljen, vagy
legalábbis konzervatív öltözetet. A nő azonban ki volt sminkelve,
manikűrözött körmei pirosra lakkozva csillogtak. Finnyásán nyújtotta a
kezét üdvözlésre. Furcsa – gondoltam magamban.
Bementünk az irodámba, ahol a két tanú már várt ránk. Eltettem
minden árulkodó tárgyat, nehogy felismerhető legyen, hogy nálam
készült a felvétel, majd elkezdtem filmezni a tanúvallomást.
Amikor befejeztük, az egyik tanú, egy amerikai emberjogi csoport
kutatója, félrehívott a szomszédos irodába.
– Sirin, ez csapda – suttogta izgatottan. – Ha Amir Farsad valóban
tanúskodni akar, miért nem ment a kormányhoz? Most reformisták
ülnek a hivatalokban, akik mellé álltak volna. Miért jött éppen hozzád?
Ha a kezükbe kerül ez a szalag, le is tartóztathatnak miatta. Azzal
vádolhatnak, hogy meghamisítod az információkat az iszlám
köztársaság ellen.
– Nem követtem el semmi törvénybe ütközőt – feleltem. – Én csak
ügyvédként bizonyítékot gyűjtök.
A figyelmeztetése azonban elgondolkoztatott. És őszintén szólva,
meg is ijedtem, ezért elhatároztam, hogy megszabadulok a kazettától.
Másnap elmentem a belügyminiszter-helyetteshez, és odaadtam neki.
Úgy gondoltam, ha mégis csapda, legalább a szalag már nincs a
birtokomban.
Néhány nappal később az újságok cikkezni kezdtek egy
videofelvételről, mely körbejárta Teheránt, és külföldre is kikerült. A
felvételen egy fiatalember felfedi a hírhedt Ansar-e Hezbollah
tevékenységét. A cikkek nyugtalanítottak, különösen akkor, amikor a
keményvonalas lapokban is megjelentek, hiszen azt sugallták, hogy két
ügyvéd tehető felelőssé érte. Interjút készítettek Amir Farsad anyjával,
aki azt állította, fia érzelmileg nem stabil, és agymosáson esett át, hogy
megtegye a vallomását. Időközben Amir Farsadnak nyoma veszett.
Apja szerint otthon rajtuk ütöttek, és Amirt magukkal hurcolták.
– Azok kaptak el, akik elől menekültem – suttogta Amir az apjának,
mielőtt betuszkolták volna az autóba.
Az ezután következő napok nagy feszültségben és aggodalomban
teltek. A dolgok irányítása kezdett kicsúszni a kezem közül. A
keményvonalas lapok támadást indítottak azok ellen, akik kitervelt
videójukkal beszennyezték a köztársaságot. Összehívták a bíróságot,
engem pedig berendeltek kihallgatásra. Minden nappal egyre idegesebb
lettem, és egyre biztosabb, hogy az egész csak csapda volt, én pedig
börtönbe fogok kerülni. A második kihallgatásom utáni estén néhány
barátom és rokonom átjött hozzánk, hogy megünnepeljük a
születésnapomat. Feszülten mosolyogtam egész este, felszeleteltem a
tortát, és úgy tettem, mintha semmi baj nem lenne, közben pedig
állandóan az járt az eszemben, hogy börtönbe zárnak, és különösen az,
miként fog a családom nélkülem boldogulni. Az ünneplés után, mielőtt
lefeküdtem volna, leültem az íróasztalhoz, és írtam egy levelet a
családomnak.

Kedveseim!
Amikor ezt a levelet olvassátok, én már börtönben leszek. Szeretném, ha
tudnátok, hogy nem lesz semmi baj, sértetlenül fognak elengedni, mert
nem csináltam semmi rosszat. Megtennétek nekem valamit? Szeretném,
ha azt képzelnétek, hogy szívrohamot kaptam, és kórházba kellett
szállítani. Hát nem lenne szörnyű? Sokkal rosszabb, mint a
letartóztatásom. Ezt mindig tartsátok észben!

Gorban-e hamegi, szeretettel,

Sirin

Megmutattam a levelet Dzsavádnak, akinek fogalma sem volt róla,

milyen események közepette vagyok. Gyorsan elolvasta, majd értetlenül
rám nézett.
– Sirin, dzsan, megmagyaráznád, mi folyik itt?
 Megpróbáltam kicsit vidámabb színben elmesélni.
– Ezt a levelet vigasztalásként olvasd majd fel a családnak!
Hajlamos vagyok a mondataimat a „szerencsére vagy sajnos” perzsa
megfelelőjével kezdeni. Nem arról van szó, hogy bizonytalan lennék,
inkább arról, hogy az ember sok dolgot nem ért, amit az iszlám
köztársaságban átél, és ezért nem is képes objektíven reagálni rájuk.
Olyan, mintha a világot az elvarázsolt kastély torz tükrein át
szemlélnénk. Ami egyszer magasnak vagy alacsonynak látszik, egy
pillanat múlva megváltozik, ezért az ember inkább nem is próbálja az
objektív kategóriákba besorolni. Magas vagy alacsony? Szerencsés
vagy szerencsétlen? Ki tudja.
Szóval, szerencsére vagy sajnos, mielőtt letartóztatnak valakit
Iránban, a keményvonalas sajtóban jó előre figyelmeztetést kap róla.
Két-három újság címlapján ugyanúgy meg lehet találni, hogy kiket
fognak hamarosan letartóztatni, mint ahogy az időjárás-jelentést vagy az
apróhirdetéseket a népszerű bulvárlapban, a Hamsahríban. Ha a
kérdéses cikk a főoldal alsó felére esik, esetleg az újság belső oldalaira,
akkor tudni lehet, hogy a letartóztatás csak két-három hét múlva
várható. Ha viszont több napon át vezető cikk a lapban, jobb, ha
mihamarabb összepakolod a holmidat. Szerencsére vagy sajnos, a
keményvonalas apparátus megérti a média igényeit, és mivel a nyugati
országokban is vannak határidők, ezért az ott is megjelenő híreket még
azelőtt kiküldik külföldre, mielőtt az itthoni újságok boltokba
kerülnének. Nem tiltják meg, hogy a letartóztatások tényleges ideje előtt
megjelenjenek, ezért történhetett meg, hogy egy júniusi reggelen a
következő telefonhívást kaptam.
– Halló! – szóltam bele a kagylóba.
– Halló! – ismételte a hívó. – Ki van ott?
– Sirin Ebadi vagyok.
– Mrs. Ebadi! Annyira örülök, hogy hallom a hangját! Egy telexet
kaptunk, amelyben az áll, hogy önt letartóztatták…
– Komolyan mondja?
Aznap megállás nélkül csörgött a telefon. Órákon keresztül
bizonygattam az újságíróknak, hogy nem vagyok börtönben. Még nem.
A nővérem is felhívott, mert egy európai rádió perzsa nyelvű adásában
is bemondták.
– Félreértés az egész – nyugtattam meg.
2000. június 28-án délután öt órakor végül megérkezett az a hívás,
amire egész nap vártam.
– Kérem, jelenjen meg a Teheráni Bíróság tizenhatos termében! –
közölte a hívó. Ez azt jelentette, hogy elérkezett az idő. Az Evinbe
megyek.
Még egyszer utoljára végignéztem a lakáson, hogy mindent rendben
hagyok-e, ellenőriztem, hogy betettem-e a vérnyomáscsökkentő
gyógyszereimet és egy fogkefét, és közben azt mondogattam
magamban, hogy hamarosan vissza fogok térni.
– Apátoknak és nekem van egy találkozónk ma este – szóltam oda a
lányoknak, akik a nappaliban tévéztek. – Rendeljetek pizzát vacsorára!
Aggódtam, nehogy Dzsavád túl sokáig maradjon bent a
minisztériumban, ahová először mennem kellett, mert a lányok
nyugtalankodni fognak, ha nem ér haza időben.
A bíróval való tárgyalás nem tartott tovább húsz percnél. Megígérte,
hogy értesíti a férjemet – aki reményeim szerint az ajtó előtt várt –,
hogy börtönbe vittek. Az őrök a hátsó ajtón keresztül kivezettek egy
parkolóhoz, amit még nem láttam azelőtt. Későre járt, tíz óra is elmúlt
már. A fluoreszkáló utcai világítás a parkolót furcsa, narancssárga
fénybe burkolta. A forgalom már elcsendesedett, ezért hamar
végigmentünk az autópályán, elhaladtunk az új imaház ikerminaretjei
előtt, miközben a közeli domboldalon fényesen világított a JA
HOSZEIN felirat. A sofőr útközben megállt egy trafiknál, és vett nekem
egy üveg szódavizet, mert teljesen kiszáradt a szám.
Végül megérkeztünk az Evinhez. Az elmúlt fél évszázad alatt
szögesdrót kerítése mögött már minden politikai fogoly megfordult.
Evin, ahol a sógorom, Fuad, fiatalkora utolsó éveit töltötte.
Gondolataim visszakanyarodtak korábbra is, amikor a börtön komor
jelenségként volt jelen történelmünkben. Az első kérdés, amit feltettek
nekem, teljesen váratlanul ért.
– Erkölcsi vétségért hozták be?
 A sötétedés után letartóztatott és ideszállított nők ugyanis szinte
mindannyian prostituáltak voltak. Miután magamhoz tértem a
meglepődéstől, rájöttem, a börtönőr azt feltételezi, én is olyanféle nő
vagyok.
– Dehogyis! Miről beszél? Az én vétkem politikai!
Erről eszembe jutott egy vicc, amit mindig emlegettünk. Az a
poénja, hogy „Az én bűnöm politikai!”. Elkezdtem nevetni, ami
felbőszítette az őrt.
– Mit nevet? – kérdezte mérgesen.
– Az én bűnöm politikai! – ismételgettem egyfolytában, és már
szinte hisztérikusan nevettem. Az őr várt egy kicsit, hogy
lecsillapodjak, és amikor látta, hogy nem tudok, undorodva elfordította
a tekintetét.
– Írjon bármit, aztán vigyék innen!
Egy női börtönőr végigvezetett a hosszú folyosón, aztán rámutatott
az egyik helyiségre, és kijelentette, ez a „legjobb cellánk”. Egy
barátnőm, aki szintén ügyvéd, néhány héttel korábban itt raboskodott,
és viccesen azt mondta, megkérte őket, hogy a „legjobb cellájukat”
tartsák fent nekem. Hát most itt voltam. A „legjobb cella” csupa
mocsok volt, a kagylóban nem volt folyóvíz. A sarokban a fémvécé
csupa rozsda és piszok.
– Nincs jobb? – kérdeztem incselkedve. Az őr erre megengedte,
hogy bekukkantsak három másikba, mire rájöttem, valóban az enyém a
legjobb. Lekuporodtam a folyosó padlójára a cellával szemben, mert
még nem bírtam rávenni magam, hogy bemenjek. Néhány rab, akik
piszkos edényekkel a kézben mosogatni indultak a folyosón, elmentek
előttem.
– Miért hoztak be? – kérdezték.
A sajtóban az Amir Farsad-ügyet csak úgy nevezték „a videofilmes
ügy”, ezért fel sem emeltem a fejem, úgy feleltem halkan.
– „Videofilmes ügy”.
– Tényleg? Mi a címe? Mennyit kaptál érte? Kedves volt a rendező?
 Istenem – gondoltam magamban –, ezek azt hiszik, pornófilmet
forgattam! Ismét lehajtottam a fejem, és próbáltam kizárni tudatomból a
durva szavakat.
Kis idő múlva a börtönorvos bejött a cellámba, hogy megmérje a
vérnyomásomat. Miután elment, és becsukta maga mögött az ajtót, csak
bámultam a piszkos falat, és éreztem, hogy az elmúlt hetek izgalma
lassan elmúlik. Már senkire és semmire nem számíthattam, csak Istenre.
– Én megtettem, amit tudtam – suttogtam –, most Rajtad a sor!
Táskámat a fejem alá tettem, a csadort magamra terítettem, és
elaludtam.
A reggelizőtálca csattanására ébredtem fel. Egy darab kenyér, egy
kis sós sajt és tea. Az őr kopogott az ajtómon, és közölte, hogy menjek,
mert hivatalosan is létszámba kell venniük. Elém dobott egy kék
börtöncsadort – rajta az igazság mérlegének képével, hát nem ironikus?
–, és intett, hogy kövessem. Lent, az adminisztrációs irodában
ujjlenyomatot vettek tőlem, számcédulát akasztottak a nyakamba, és
három oldalról lefényképeztek.
Az egyik őr azt kérdezte:
– Min játszik?
Iránban, ha valakit letartóztatnak, annak a házát is átkutatják
bizonyítékot keresve. Néhány ajatollah erkölcstelennek tartja, ha valaki
valamilyen hangszeren játszik, ezért azt gondoltam, biztosan
megtalálták a lányok zongoráját vagy a férjem szitárját, és
megpróbálják ezt is hozzáadni a bűneim listájához.
– Én nem játszom semmin – feleltem kurtán.
– Hagyja abba a hülyéskedést! – csattant fel az őr. – Tegnap este
eleget bohóckodott már. Szóval ismét megkérdezem: min játszik?
– A zongora a lányaimé – feleltem. – Tudja, nincs mindenkinek
tehetsége a zenéhez.
Az őr, aki idekísért, rájött a félreértésre, és egy halvány mosoly
kíséretében tájékoztatta a másik őrt, hogy engem az Amir Farsad-ügy
miatt tartóztattak le.
Ekkor én is rájöttem, mit akartak megtudni. Azt hitték,
kábítószerfüggő vagyok! A perzsa nyelvben az az ige, hogy hangszeren
játszik, azt is jelenti, hogy kábítószert szed. Ezért a „Min játszik?”, azt
is jelenti, hogy „Mit szed?”, kábítószerre értve. Azt hihette, hogy tegnap
este be voltam lőve, azért nevettem olyan hisztérikusan. Prostituált,
pornószínésznő, kábítószerfüggő. Hát ebben a börtönben senki sem
hiszi, hogy egy nőt politikai okok miatt is le lehet tartóztatni?
A hivatalos adminisztráció után egy másik cellába vittek. Nem volt
jobb, de legalább az őrök kedvesebbek voltak, és észrevettem, hogy
kivételes bánásmódban részesítenek. A többi rabnak egy nagy tálból
merítettek ételt, nekem viszont cselo-kebabot hoztak tálcán. Néhány
órán keresztül a plafont bámultam, majd órákig a padlót, aztán úgy
éreztem, megőrülök az unalomtól, ezért kilestem az ajtón lévő apró
lyukon.
Az egyik elítéltnek bent volt a gyereke, ő játszott a folyosón, és
szórakoztatta az őröket.
Később megtudtam, hogy minden őr főiskolát végzett, diplomás
ember, akik a fiatalokat érintő reformokban is részt vettek. Ismerték
azokat a gyermekjogi szervezeteket, amelyeknek az alapításában én is
segítettem, és amikor erre rájöttek, még kedvesebben és még nagyobb
tisztelettel bántak velem. Becsempésztek a börtön könyvtárába, hogy
kihozhassak néhány könyvet. (Csak a férfi rabok használhatják a
könyvtárat, mert még ezen a helyen is alsóbbrendűnek számítanak a
nők.) Tiszta ruhát is adtak, a szörnyű éjszakáktól azonban még ők sem
tudtak megkímélni. Sok rabot azért hoztak az én részlegembe, a
magánzárkákba, mert kábítószerfüggő volt, és itt akarták őket
leszoktatni mindenféle gyógyszer nélkül. Kiabálásuk, sikítozásuk
éjszakánként visszhangzott a falakon. Olyan félelmetes hangokat adtak
ki, amely rosszabb volt a sebesült farkas ordításánál, vagy bármely más
hangnál, amit valaha hallottam. Az őrök barátságosak voltak velem,
néha beültek a cellámba, és a munkájukra panaszkodtak. Együttérzést
mutattam feléjük, mert valóban nem könnyű itt dolgozni, de legalább
hazamehetnek a műszak végén – gondoltam magamban.
Furcsának találtam, hogy egy idő után mennyire hozzászoktam a
börtönélethez. Az őrök különböző személyisége, a cella dohos szaga,
még a kábítószeresek kiabálása is normálisnak tűnt pár nap múlva. A
harmadik napon egy fiatalember látogatott meg a cellámban, és azzal
vádolt, hogy megpróbáltam kijuttatni egy telefonszámot a börtönből.
– Nem tettem ilyet! – mondtam neki udvariasan, mire ő nagyon
dühös lett, és durván átkutatta a táskámat. Én csak álltam döbbenten. Az
egyik őr, egy jóindulatú nő, akit kicsit jobban megismertem, az eset
után bejött a cellámba.
– Mi a fenéért nem védte meg magát? – kérdezte szemrehányóan. –
Miért nem mondta, hogy az őrök nem jelentettek ilyen esetet?
Egyáltalán miről beszélt ez a férfi? Milyen iskolába járt maga? Minek
az a sok jogtudomány, ha csak némán ül, és nem védekezik?
Nem feleltem, inkább lehunytam a szemem, mintha fáradt lennék.
Túlságosan elcsigázott voltam, túl szomorú, hogy vitatkozzam vele,
vagy megmagyarázzam, hogy a törvényes védekezésnek csak olyan
helyen van értelme, ahol megfelelő jogi eljárás követi. Átölelte a
vállamat, sóhajtott egyet, és azt mondta, bízzak Istenben, aztán
magamra hagyott.
Aznap éjjel hangos kopogás riasztott fel félig öntudatlan
kábultságomból. Az ajtó túloldaláról egy női hang azt mondta, keljek
fel, mert átszállítanak egy másik börtönbe. Az a félelem, amit az Evinbe
érkezésem óta sikerült elfojtanom magamban, hirtelen rám tört.
Remegő kézzel emeltem fel a táskámat, és közben minden eszembe
jutott, amit korábban a börtönbeli kínzásokról olvastam.
Nyugalom – mondogattam magamban. Tudtam, hogy nem fognak
megerőszakolni, de elektromos kábellel megkorbácsolhatják a meztelen
talpamat, amíg nem teszek „vallomást”, miszerint „Igen én, Sirin Ebadi,
dokumentumokat hamisítottam az iszlám köztársaság ellen”.
– Hová visznek? – kérdeztem. Semmi válasz. – Kérem, mondják
meg, hová megyünk! – Mi van, ha arra a szörnyű helyre visznek, amit a
baljóslatúan szelíd, „Közös Bizottság” névvel illetnek? Ott a kínzások
mindennaposak. Ha oda mennénk, tudnám, mi vár rám.
Senki nem felelt.
– Csak jöjjön! – Ennyit mondtak. A börtönépület előtti sötét udvaron
egy busz várt ránk. Az egyik őr bekötötte a szemem, majd felsegített a
járműre. Elindultunk, én pedig csak szorítottam az ülést, miközben a
kendő sötétjébe meredt a tekintetem. Úgy éreztem, mintha körbe-körbe
mennénk. Egyszer csak megálltunk, én pedig lebotorkáltam a buszról,
karjaimat magam elé emelve, mint egy vak.
– Erre jöjjön! – szólalt meg valaki. Felismertem a hangot, Ali volt,
aki a bíróságon kihallgatott. – Megszerveztünk magának egy tárgyalást
– tette hozzá. A kezemet ráhelyezte egy bot tetejére. – Kövessen! –
mondta.
Megpróbáltam bekötött szemmel, egy bot segítségével utána menni,
miközben egyfolytában arra gondoltam, milyen szörnyűségek várnak
rám. A szám kiszáradt, és képtelen voltam csendben maradni.
– Az Ítélet Napján felelnie kell majd! – kiáltottam éles hangon
Alinak. – Maga hanyag ember! Maga hallgatott ki, az lenne a feladata,
hogy kinyomozza, ki szivárogtatta ki valójában a szalagot, ehelyett
pedig egyszerűen engem vádol. – Magamon kívül voltam. A düh és a
rettegés legyőzte minden gátlásomat. Magas hangon kiabáltam, szinte
sikítottam. – Azt akarom, hogy tudja, sohasem fogok megbocsátani
magának az Ítélet Napján!
Hirtelen megálltunk.
– Vegye le a szeméről a kendőt! – utasított Ali. Sűrűn pislogtam,
amíg a szemem hozzá nem szokott a szűk folyosó halvány fényéhez.
Nyolc ajtó nyílt onnan, magánzárkák ajtaja. – Itt tisztább a víz – a másik
helyen a gyomrom nehezen bírta a fertőzött kútvizet –, jobb az étel, és
senki sem fogja zavarni éjszaka. Sokkal kényelmesebb lesz itt magának
– ígérte Ali.
– Szerintem pedig otthon lenne kényelmesebb – válaszoltam
komoran. – Egyáltalán, miért vagyok itt? – Válasz nélkül sarkon
fordult, kiment a folyosóra, és bezárta maga mögött az ajtót.
Körbenéztem az új helyen. Őrt sehol sem láttam. Bekukkantottam a
többi magánzárkába is. Egyiken sem volt ablak, a padlón olcsó, piszkos
szőnyeg hevert, amelyen látszott, hogy évek óta használták, de egyszer
sem tisztították ki. Az egyik cellában az asztalon megláttam egy fél
doboz olcsó, iráni cigarettát. Kimondhatatlanul vágytam rá, hogy
elszívjak egyet, ezért fizetségként letettem az asztalra egy gyűrött
bankjegyet. A rabok tarthatnak maguknál pénzt, hogy a börtönben lévő
árusítóbódéban vehessenek ezt-azt. Elindultam gyufát keresni. Fél órán
keresztül kutattam mindenhol, minden cellát átvizsgáltam, benéztem a
sarkokba, a szőnyeg alá, mindenhová, de nem találtam. A börtönben
megengedett a dohányzás, a foglyoknál azonban nem lehet gyufa vagy
öngyújtó. Kopogni kell a cella ajtón, hogy az odaérkező őr meggyújtsa
a cigit. Annyira vágytam rá, hogy elszívjak egy szálat, ahogy még soha,
de megfogadtam, hogy nem kérek semmit a börtönben. Ez számomra
elvi kérdés volt. Nem akartam megszerezni nekik azt az örömöt, hogy
rászorulok valamire, ami az ő tulajdonukban van. Egy újabb sikertelen
keresés után visszatettem a cigarettát az asztalra, összekuporodtam a
piszkos padlón, és elaludtam.
Az oldalamba kapott rúgás szándékosan volt akkora, hogy fájdalmat
okozzon, és egyben fel is ébresszen.
– Maga mit keres itt? – kérdezte egy köpcös, zsíros bőrű nő felém
hajolva.
– Nem tudom, tegnap szállítottak át ide – válaszoltam álmosan.
– Ez itt az őrök szobája, keressen más helyet magának!
– Rendben – feleltem, és összeszedtem a holmimat.
– Egyébként miért van itt?
Nem tartozik magára – szerettem volna visszavágni, de uralkodtam
magamon, mert emlékeztettem magam, hogy be vagyok zárva, és
valahogy meg kell nyernem ezeknek a szörnyű embereknek a
jóindulatát. Szépen nyugodtan elmagyaráztam neki.
– Hazudik – közölte szenvtelenül, és átkutatta a táskámat, majd egy
büdös, piszkos csadort dobott felém.
– Kérem… legyen szíves… adja vissza a ruhámat!
– Ez lesz a magáé!
Később egy orvos jött hozzám, hogy megmérje a vérnyomásomat.
Megkértem, hogy szerezze vissza a ruháimat. Hatalmas különbségnek
éreztem, hogy a saját ruhámban ülök-e a cellámban, vagy egy pecsétes,
büdös, hosszú idő óta nem mosott börtönruhában, amit előttem több
száz szerencsétlen nő viselt.
Nem tudtam eldönteni, hogy a régi vagy az új hely-e a jobb. Itt az
étel határozottan finomabb volt. Csirkekebab, rántott hús, ízletes
pörkölt, és tíznaponként egy alma! Az őrök azonban szándékosan
gonoszak, aljasak és kicsinyesek voltak; négyen őriztek engem, amit
rendkívül zokon vettek. – Mi vagyunk a maga rabjai – mondogatták
állandóan. Ezenkívül nehéz volt megállapítani, vajon nappal van-e,
vagy éjszaka, mivel a mennyezetről lógó csupasz villanykörte egész nap
égett, és nem volt ablak, hogy lássam a kinti világot. Nem olvashattam
újságot, nem hallgathattam rádiót. Néha, amikor felébredtem, nem
tudtam, tíz percet vagy tíz órát aludtam. Elveszítettem az időérzékemet.
Bár szerintem pont ez volt a céljuk.
Az első nap után az új helyen úgy éreztem, megőrülök a magánytól
és a csendtől. Hiányzott korábbi rabtársaim káromkodása, éjszakai
könyörgése még egy kis heroinért, és kopogása az ajtón, amikor tüzet
kértek a cigarettájukhoz. Másnapra azonban eltűnt a klausztrofóbiám és
a zavarodottságom. Hmm, lehet, hogy az Evin mégsem olyan rossz
hely? Itt legalább nem kell felmosnom a padlót vagy levinnem a
szemetet. Nem kell aggódnom egy cikk leadása vagy egy tárgyalásra
felkészülés miatt. Nincsenek diákok, akik megkérnek, nézzem át a
szakdolgozatukat. Nem kell vacsorát főznöm, se jelzálogot fizetnem.
A kihallgatások mindig ugyanabban a kis helyiségben zajlottak,
amelyet szinte betöltött a hatalmas, ütött-kopott faasztal. Egy
kihallgatás órákig tartott, a nyakatekert kérdések újra és újra
ismétlődtek, a bíró pedig időről időre egy hangzatos idézetet szavalt a
Koránból. A vallatótisztem, Ali is jelen volt, és el kell ismernem,
mindketten elég udvariasan viselkedtek velem. Igazából nem a
vallatások bosszantottak, hanem az, ahogy lelassult az idő. A cellám
fojtogató egyhangúságában az órák napokba, a napok hetekbe fordultak.
Naponta ötször imádkoztam, és elkezdtem nyújtó- és
tornagyakorlatokat végezni.
Egyik reggel az őr, aki a reggelimet hozta, váratlanul azt mondta,
öltözzek fel, mert ma van a tárgyalásom. A gondolat, hogy elhagyhatom
magányos cellámat, és kimehetek onnan, még ha csak egy jogszerűtlen
tárgyalás kedvéért is, teljesen felvillanyozott. Beszálltam egy
minibuszba, ahol maga Amir Farsad és két másik, az ügyben érintett
férfi utazott. Börtönegyenruhát és papucsot viseltek. Ahogy beléptünk a
bíróság épületébe, lenyűgözött a sok inger, ami hirtelen ért. Több száz
órán keresztül csupán egy őrt és egy kihallgatótisztet láttam, ezért most
az újságírók és támogatók tömege, akik átverekedték magukat a
rendőrök között, csak hogy velem beszélhessenek, színekkel és
hangokkal árasztották el érzékeimet.
Hirtelen meghallottam a férjem ismerős hangját. Az engem
képviselő ügyvéddel együtt addig tolakodott a tömegben, amíg a
közelembe nem jutott. Kiderült, hogy ez még nem a tárgyalás, csak egy
előzetes meghallgatás. Amir Farsad lépett a tanúk padjára, és végig hű
maradt az eredeti történethez. Ezt követően a bíró felolvasta a
felperesek panaszát. A felpereseket jobboldali szélsőségesek, katonák és
a keményvonalas sajtó képviselőinek válogatott csoportja alkotta. Amir
Farsad tanúvallomása közben a bíró magához hívatta Alit, a
kihallgatótisztemet.
– A tanú vallomása nem egyezik a kihallgatás jegyzőkönyvével –
mondta neki.
– Pillanat, mindjárt emlékeztetem rá – felelte Ali.
A beszélgetésük hallótávolságon belül zajlott. A meghallgatás végén,
miközben kitereltek minket a tárgyalóteremből, megpillantottam a
nővéremet. Könnyes volt a szeme. Nem tudott közel jutni hozzám a
tömegben, de tekintetünk összekapcsolódott.

Még tíz napig voltam börtönben. Tíz nap a csattogó

reggelizőtálcákkal, és a mogorva őrökkel, akik dohányoztak és
bosszankodtak, amiért nekik négyüknek kell egyetlen rabot őrizniük.
Tíz nap, mialatt elképzeltem a börtön mögött magasodó Elburz-hegység
lágy lejtőit, ahol barátnőmmel, Szimin Behbahanival túráztunk minden
héten. Fáradtan beszélgetve haladtunk felfelé a hegyen, mellettünk
színes fejkendős tinédzserek szaladtak el hangos zenét hallgatva.
Általában egy bizonyos hegycsúcsra másztunk fel, majd egy teára
beültünk az ott lévő kávézóba, beszívtuk a friss hegyi levegőt, és
csodáltuk a buja zöld hegyszorosra nyíló kilátást. Sziminnel rokon
lelkek vagyunk. Sok verse, amelyek a nők szenvedéséről vagy jogaik és
létezésük magasztalásáról szól, az én munkám számára is inspirációt
jelent. Próbáltam még több időt elütni azzal, hogy visszaemlékszem
gazaljaira. Már láttam is magam előtt a képeket. Égen szárnyaló
szörnyetegeket, akik füstöt húznak maguk után, és az elrabolt sellőket.
Az utolsó napokban már hallucináltam, és minden testi bajom
előjött. Fájt a csípőm, felment a vérnyomásom, szívdobogás jött rám,
még a gyermekkori dadogásom is visszatért. Szégyelltem a
gyengeségemet, ezért próbáltam nem panaszkodni. Összeszorítottam a
fogam, ökölbe szorítottam a kezem, amíg a körmeim a húsomba nem
martak, és elfojtottam fájdalmas kiáltásaimat. Fel akartam idézni, ki
mondta: „Nem az a sorsunk, hogy szenvedjünk”, de képtelen voltam, és
ettől nagyon mérges lettem.
Felemeltem egy fémkanalat, és a falba véstem: „Az a sorsunk, hogy
szenvedjünk, mert a harmadik világba születtünk. Az idő és a tér adott
számunkra. Nem tehetünk egyebet, mint hogy türelmesen várunk.”
Próbáltam nem túlságosan elrugaszkodni a valóságtól, hogy a
kihallgatások alatt kristálytiszta legyen a fejem. Nem volt ritka, hogy a
kihallgatótiszt blöffölt, és azt állította, valaki már vallott ellenem, azt
remélve, hogy így talán én is bemártom őt. Klasszikus trükk ez a
vallatásokon, de nekem mindegyiket sikerült kivédenem. Másoknak
azonban nem. Egyikük végül ellenem vallott. Igyekeztem nem elítélni
ezért, hiszen mindenki másképp reagál a kihallgatásra és a kínzásra.
Minden embernek más a lelke, a temperamentuma és az ingerküszöbe.
Vannak, akik egész életükben készülnek arra a napra, amikor
leszíjazzák őt egy asztalhoz, megkorbácsolják a talpát, és az ütések
közben azt követelik, nevezze meg a segítőit. A legkeményebb politikai
aktivisták arra edzik magukat, hogy elviseljék a fizikai és lelki
kínzásokat, de még ők sem tudják, vajon képesek-e kitartani, és ha igen,
meddig.
Néha azt gondolom, ez az egyik legszomorúbb dolog abban, ha
valaki politikai szereplő vagy értelmiségi egy olyan országban, mint
Irán. Amikor kiengedik az embert a börtönből, nem becsülik meg azért,
hogy egyszerűen csak bátor volt és túlélte, hanem nagyító alá veszik a
benti viselkedését. Megtört és beleegyezett, hogy videóra rögzítsék a
vallomását? Aláírt leveleket? Elárulta a bajtársait? Azzal, hogy
meghatározzuk, mi az, ami erkölcsileg nem elítélendő – egy ember
reakciója a kínzásra –, igazoljuk a vallatok módszereit. Törvényesítjük
az egész beteges folyamatot, pedig ha valaki odakerül arra a pontra,
hogy ellenáll vagy megtörik, nincs olyan, hogy helyes döntés.
A meghallgatások második része hasonlóan ment, mint az első. Most
azonban a bíró megengedte, hogy néhány percig beszélhessek a
férjemmel a folyosón.
– Soha semmilyen körülmények között ne engedd meg, hogy anyám
vagy a lányok meglátogassanak a börtönben! – mondtam Dzsavádnak.
Minden reggel rájuk gondoltam, amikor felébredtem, de nem akartam,
hogy börtönruhában, rácsok mögött lássanak. Nem akartam, hogy ezzel
az emlékképpel kelljen élniük.
Amikor az őr elvezetett, a nővérem odaszaladt hozzám.
– Jól vagy? Jól vagy? – suttogta.
Másnap Dzsavád meglátogatott a börtönben. Csak keveset tudtunk
beszélni, és mielőtt elment, odaadott nekem egy regényt, amit az
éjjeliszekrényen hagytam befejezetlenül. A kolostorok fügefája.

Egy tétlen csütörtök este nyugtalanul feküdtem a cellám piszkos

szőnyegén. Túl álmos voltam ahhoz, hogy olvassak, viszont túl izgatott,
hogy elaludjak. Az őr kopogott az ajtón, és azt mondta, telefonom van.
A bíró keresett, aki az ügyemet tárgyalta. Azt mondta, hogy huszonöt
nappal az után, hogy átléptem az Evin vaskapuját, húszmillió tomán
(körülbelül huszonötezer dollár) óvadék ellenében hazamehetek.
Eufórikus állapotban azonnal az otthoni számunkat tárcsáztam, és
megkértem a férjemet, hogy szombat reggel jöjjön a börtönbe a házunk
jelzáloglevelével.
Másnap kínzó lassúsággal teltek az órák, de a szabadulásom híre
megnyugtatott, és most először képes voltam az olvasásra
összpontosítani. Amikor leszállt az éj, és a könyv elnehezedett a
kezemben, hanyatt feküdtem, és hagytam, hogy a gondolataim
elkalandozzanak. Arra gondoltam, milyen jó lesz újra látni a lányaimat,
és nagyon örültem, hogy megkíméltem őket attól, hogy piszkos
börtöncsadorban lássanak. A rendszeres hegyi túrák is eszembe jutottak,
amit újra elkezdhetek. Hajnalban indulunk, teázunk a hófödte csúcs
mellett, és a hegyszorost csodáljuk Teheránnal a háttérben. Eszembe
jutott, mit mondott nekem egyszer egy ügyfelem, Akbar Gandzsi a
börtönről: hacsak nem nyilvánosan büntetnek meg, az emberek azt
fogják gondolni, együttműködsz a rezsimmel.
Amikor szombat reggel felébredtem, végignéztem a cellán, aminek
már minden részlete az agyamba vésődött, és arra gondoltam, mennyi
időbe telik majd, hogy elfelejtsem a foltokat és a falba bevésett
szavakat. Reggel kilenc órára összecsomagoltam azt az öt tárgyat,
amely a személyes holmimat alkotta, és leültem. Izgatottan vártam,
hogy az őr kopogjon az ajtón. Délután ötkor végre megjött. A
nagydarab őr, aki mindig arra panaszkodott, hogy ő az én foglyom,
kinyitotta a cella ajtaját, és utasított, hogy kövessem. Fáradt léptekkel
sétált a folyosón, én pedig kényszerítettem magam, hogy az ő
tempójában haladjak, pedig a lábamat olyan könnyűnek éreztem, hogy
attól féltem, kirepül alólam. A börtönudvaron egy színezett ablakú
mentőautó várt rám. Az egyik őr azt mondta, az majd elvisz a
taxiállomásra. Miért mentő? A teheráni forgalom egyáltalán nem veszi
figyelembe a sürgősségi járműveket, tehát biztosan nem azért, hogy
gyorsabban hazajussak. Úgy véltem, jobb, ha ebben a helyzetben
inkább nem kérdezősködöm, ezért szó nélkül beszálltam a kocsiba.
Kifordultunk a zsúfolt autópályára, én pedig boldog ámulattal figyeltem
a sok autót. Unott sofőrök nézegették a mellettük haladó járműveket, a
gyümölccsel megpakolt, poros teherautókat, játékos feliratokkal az
oldalukon. Most először gondoltam arra, hogy az esti teheráni
forgalomnak is megvan a maga varázsa.
Hamarosan elértük a kereszteződést Észak-Teheránban, majd
körbeautóztunk egy csomóponton, felüljárók alatt, aluljárók felett.
Megálltunk egy piros lámpánál, és a mentő sofőrje megkérdezte a
mellettünk álló taxi vezetőjét, nem vinne-e haza. A taxis meglepődött,
de igent mondott, ezért megfogtam a cuccom, és gyorsan kiszálltam.
– Beteg, hánum? – kérdezte a visszapillantó tükörbe nézve.
 – Dehogyis! Most engedtek ki a börtönből – feleltem, és amikor
láttam, milyen rémült arcot vág, gyorsan megnyugtattam. – Nem
vagyok bűnöző, politikai fogoly voltam.
A férfi hosszan figyelte az arcomat, majd felkiáltott.
– Maga nem hánum Ebadi? – Amikor bólintottam, szélesen
elmosolyodott, és gratulált a szabadulásomhoz. Két perces udvarias
várakozás után belekezdett a saját történetébe. Mérnöki diplomát
szerzett, de szerény jövedelmét ki kell egészítenie, ezért délutánonként
egy barátjától kölcsönvett autóval taxizik. Panaszkodott a korrupcióra, a
megvesztegetésekre, az inflációra és a munkanélküliségre. Egy idő után
hátrafordult, hogy megnézze, figyelek-e még. Amikor látta, hogy igen,
még szomorúbbnak tűnt.
Bár alig vártam, hogy hazaérjek, nem tudtam ellenállni a kísértésnek,
hogy megálljunk egy fehér újságos bódénál újságot venni, mert ez
hiányzott legjobban a börtönben. Mohó tekintettel néztem végig a
járdára kiterített halmon, amely takaróként borította be a földet. Vettem
hét vagy nyolc újságot, összetekertem, és magamhoz szorítottam őket.
Amikor a taxi befordult az utcánkba, már láttam a szomszédokat a
házunknál, egy báránnyal, amit áldozatra készítettek elő. A sofőr
kinyitotta nekem az ajtót, és nem volt hajlandó pénzt elfogadni.
Amikor beléptem a házba, a lányaim a karjaimba vetették magukat,
és egy percig szorosan átölelve tartottak. Aznap este sokáig
fennmaradtunk, beszélgettünk, teáztunk. Férjem elém tett egy hatalmas
halom újságot, amelyek a börtönbüntetésem alatt jelentek meg.
Elkezdtem átnézni őket, miközben a beszélgetés tovább folytatódott
körülöttem. A lányok mellettem ültek, és alig győzték elmesélni, mi
történt velük, amíg nem voltam itthon. Hozzá voltak szokva, hogy
mindent megbeszélnek velem, a leckétől kezdve a barátokon át még azt
is, hogyan fésüljék a hajukat, most pedig kihasználták az alkalmat, hogy
beszámoljanak minden fontos és kevésbé fontos dologról, ami a
távollétemben történt.
Később megmutatták a telefonos és faxüzeneteket, amelyeket a világ
minden tájáról kaptam azóta, hogy bebörtönzésemnek hírét vették. A
számuk még engem is meglepett, milyen sok. Nemzetközi hírnevem
hosszú évek óta egyre jobban elterjedt, de nem mindennap
emlékeztettek rá, milyen messzire jutott.
Mire az utolsót is elolvastam, éjfél lett. A rokonok lassan mind
elmentek, és barátságos csend telepedett a nappalira, ahol ültem. Évek
óta gondosan ügyeltem rá, hogy a munkám csúnyább részét ne vigyem
haza. Nem beszéltem sokat az ügyekről, amelyeket elvállaltam, mivel
több ügyfelem szörnyű erőszaknak volt kitéve, és nem akartam, hogy a
lányaim ilyen borzalmakkal szembesüljenek. Persze hallották, amikor
telefonon adtam interjút, és azt is tudták, hogy a munkám nagy részében
tárgyalásokon veszek részt, és ügyfeleimet a börtönben látogatom meg.
De úgy gondoltam, fontos, hogy valamiféle egyensúlyt teremtsek, és
meghúzzak egy határt, és csak addig engedjem be a munkámat az
otthonomba. Amennyire tudtam, próbáltam könnyedén és fesztelenül
beszélgetni a vacsoránál, viccelődtem, igyekeztem normális légkört
teremteni. A börtön után még nagyobb kihívást jelentett számomra,
hogy otthon úgy tűnjön, én is olyan anya vagyok, mint bárki más.
Másnap reggel úgy tettem, mintha csak egy konferenciára utaztam
volna el, kivéve hogy erről az útról nem hoztam haza ajándékot. Egy
nap múlva mindenki úgy viselkedett, mintha valóban így is történt
volna.

Biztosan sok kérdésük van. Mit jelentett ez az egész? Mi történt

Ezzattal? Hogy alakult az én ügyem? Ezzat ügyéből, ami miatt börtönbe
kerültem, végül nem lett semmi. A forradalmi bíróság kijelentette, hogy
mivel hivatalosan senkit sem vádoltak meg, és maga Ezzat már nem él,
az ügyet nem vizsgálják tovább. A bírók lezárták az esetet, az irániak
emlékezetében azonban nem zárult le, és ez így van még a mai nap is.
Mi maradt meg ebből az egészből? Milyen maradandó hatása volt az
1979-es forradalom óta történt legnagyobb rendzavarásnak? Mi történt
Ezzat Ebrahimnezhad ügyével, a fiatal költővel, akit a katonák lelőttek?
Azt sugallná mindez, hogy az állam szabadon vadászhat ellenségeire?
Gyakran kérdezik tőlem, miért nem lázadnak fel az iráni fiatalok. Ha
annyira elégedetlenek, ha olyan visszafordíthatatlanul elidegenedtek, ha
ők teszik ki az iráni társadalom hetven százalékát, miért tűrnek mégis?
Csak gondolják meg! Nézzék, milyen magas árat fizetnek a
magányos tüntetők! Ezzat egy újság megszüntetése ellen tiltakozott,
majd egy kollégiumban megölték. Képzelje el, mi történne azokkal a
diákokkal, akik elég bátrak ahhoz, hogy tüntetést szervezzenek, és
nyíltan vállalják politikai meggyőződésüket! Irán legnagyobb
diákszervezetei állandóan arra panaszkodnak, hogy az 1999-es év sötét
időszakában az úgynevezett reformistáktól kezdve Hatami elnökig
mindenki elfordult tőlük. Ezzatot, az áldozatot, agitátornak bélyegezték,
és a halálát követő tárgyaláson egyetlen támadót sem vontak
felelősségre.
Volt-e más hatása? Húzhatunk-e egy vonalat 1999-nél, és
kijelenthetjük-e, hogy ez után az év után az iszlám köztársaság bizonyos
tekintetben megváltozott? Mondhatnánk, hogy a rendszer, amely évekig
a valóságtól elszakadva működött, arra kényszerült, hogy szembesüljön
az emberek elégedetlenségével.
Akkor mi a helyzet Ahmad Batebivel, akivel a történetet kezdtem, a
diákkal a képen, aki barátja véres pólóját tartja a magasba? A fiatal
kávébarna szemű fiúval, fekete karszalaggal a karján, akinek Che
Guevara kinézete még emlékezetesebbé tette a róla készült képet? A
legfőbb vezető eltörölte a kivégzését, helyette tizenöt év börtönbüntetést
rótt ki rá. Batebi az egyik eltávozásakor eljött meglátogatni engem.
Felszedett néhány kilót, a haja rövidebb volt, mint a híres képen, és
egész lényéből a legyőzöttség érzése sugárzott.
– Alkoholos filccel a karomra írták a nevem, aláíratták a
végrendeletemet, és bekötötték a szemem. Bevittek egy helyiségbe, és
azt mondták, térdeljek le, majd lövés dördült. Elájultam, és amikor
magamhoz tértem, a földön fekve találtam magam. Arra gondoltam: ez
már a túlvilág? Ha igen, miért néz ki úgy, mint egy börtöncella? A
könyökömet a falhoz ütögettem, és azt gondoltam, ha meghaltam, nem
érezhetek fájdalmat. Ártatlan voltam, amikor a börtönbe kerültem.
Nemcsak bűnt nem követtem el, de emberként is ártatlan voltam.
Egyszer talán szabad leszek, ám a jövőm elveszett azok között a falak
között. Azok után, amit láttam, és amit velem tettek, hogy lehetnék újra
ember?
Batebi olyan idős volt, mint a nagyobbik lányom. Ahogy ott ült a
kanapén, és mesélte a történetét, csak arra tudtam gondolni, mi lett
volna, ha mindez az én lányommal történik. Mit tettem volna akkor?
 10
A REFORM ÁRNYÉKÁBAN

– Csokoládétortát vagy kávéhabot szeretnél? – kérdeztem Negártól,

aki a hétvégén ünnepelte huszonharmadik születésnapját. A konyhában
ültünk a kis asztalnál, és azt írtuk össze, miket kell vennünk a parti
előtt. Úgy terveztem, olivieh salátát készítek, egy tartalmas
burgonyasalátát, kotletet, darált húsból és burgonyából formázott kis
húsgombócokat, hozzá pedig valamilyen szószt, hogy abba
mártogathassák a kotletet az est folyamán. Amikor pedig már fáradtak
lesznek beszélgetni és táncolni, felszolgálom a tortát, mellé pedig kis
tálkákban sáfránysárga perzsa fagylaltot, amelyet pisztáciával díszítek,
és illatos rózsavízzel locsolok meg.
– Nem hagytam ki valakit? – kérdezte Negár. Izgatottan olvasgatta a
meghívottak listáját, miközben ujjával egy hajtincsét csavargatta. –
Kilencre hívjam őket, ugye?
2003-ban születésnapi bulit tervezgetni merőben más élmény volt,
mint a kilencvenes években, amikor nagy aggodalom kísérte, mint
minden más, fiatalok számára rendezett összejövetelt. Akkor azt
javasoltam volna a lányoknak, hogy délutánra hívják a vendégeket,
hogy a zenét fel lehessen hangosítani kora este, amikor az utcák még
zajosak a forgalomtól. Este tízkor próbáltam volna felszolgálni a
vacsorát, hogy a gyerekek el legyenek foglalva az evéssel, és ne jusson
eszükbe hangosra venni a zenét, mert akkor messziről is könnyen meg
lehetett hallani a csendben. Általában nem díjazták eme törekvésemet,
mert a magnó valahogy mindig magától felhangosodott, míg végül már
zengett az egész ház, és biztos voltam benne, hogy az összes szomszéd
hallja. Ilyenkor elküldtem a férjemet az utca végéig, hogy vajon milyen
messzire hallatszik a zaj. Mire odakerültünk, hogy meggyújtsuk a
gyertyákat a tortán, már nagyon ideges voltam, de próbáltam nem
kimutatni, ezért a születésnapi buliról készült fényképek több mint felén
kényszeredetten mosolygok.
 Ezek az idők azonban már elmúltak. Szerencsére lányaim
kamaszkora egybeesett a rendszer reformizáló időszakával, az 1997-ben
kezdődött nyolcéves periódussal, amikor a mérsékelt Hatami elnök
megpróbálta csökkenteni a rendszer befolyását az emberek
magánéletébe. Nagyon hálás voltam ezért, mivel el sem tudom
képzelni, hogy lehetett a kamaszokkal bírni a hatalomra jutását
megelőző, elnyomó években. A kilencvenes évek elején és közepén a
fiataloknak nagyon szegényes társadalmi élet jutott, mert a rendszer
elszigetelte magát a világtól, és így még a legszerényebb szórakozási
lehetőségekre sem volt esély. Az internet még nem terjedt el az
átlagemberek otthonaiban és az egyetemeken, a nők öltözetét nagyon
szigorúan szabályozták, a közterületek pedig továbbra is veszélyes és
ellenséges területnek számítottak. A fiatalok az erkölcsrendészet általi
letartóztatást kockáztatták azzal, ha együtt indultak túrázni a hegyekbe.
Ha egy nő nem sötét – fekete vagy kék – színű ruhát viselt, máris
zaklatásnak tette ki magát, ezenkívül a smink vagy a leghalványabb
körömlakk is ürügyet biztosított, hogy az illető nőt fogva tartsák vagy
megkorbácsolják.
A reformidőszak a politikai elégedetlenség ellenére sokat tett azért,
hogy életünk nyugodtabb legyen. Az erkölcsrendészet nem szűnt meg,
de már nem volt jelen mindig és mindenhol, csupán időszakos
kellemetlenséget okozott. Hatami elnöknek azonban csak részben
lehetünk hálásak ezért. Valójában a gyermekeim félelmet nem ismerő
nemzedéke okozta a változást, akik szembe mertek szállni a rendszerrel.
Létszámbeli fölényük és bátorságuk lehetetlenné tette az állam számára,
hogy újra ugyanúgy rátelepedjen az emberek életére, ahogy korábban.
Ezért egy születésnapi buli megszervezése többé nem igényelt harci
stratégiát az időzítés és a védekező manőverek tekintetében. Már nem
kellett amiatt aggódnom, hogy a lányok szandálban, zokni nélkül
hagyják-e el a házat, vagy hogy a fejkendőjük milyen színű. Ha egy
családi ebédre fiú unokatestvérükkel mentek el, és tíz percet késtek, már
nem estem pánikba, hogy fennakadtak-e egy ellenőrzési ponton.
Nyilvános helyen azonban még mindig elképzelhetetlen volt, hogy
önfeledten jól érezzük magunkat. Néha hallottam, hogy a lányaim olyan
régi, iráni énekesek lemezeit hallgatják, akik több mint húsz évvel
ezelőtt kivándoroltak Los Angelesbe.
– Ez nem Mahasti? – kérdeztem. – Vagy talán Haideh?
A gyermekeim hitetlenkedve néztek rám.
– Mamán, ezt te honnan tudod?
A lemezjátszóból hallható hangok tulajdonosai egykor élőben léptek
fel a teheráni szállodákban és éttermekben. A lányok és a velük egykorú
fiatalok ezt nehezen tudták elképzelni, mivel számukra ez az Irán volt
az egyetlen valóság, amit valaha megtapasztaltak, és ebben az
országban nyilvános helyen tiltott egy nő számára az éneklés. Számukra
már az is fejlődést jelent, ha egy születésnapi bulin zavartalanul részt
vehetnek, vagy ha nem tartóztatják fel őket egy ellenőrzési ponton a
sípályára menet.
A zaklatások egyre ritkábbá váltak, így a fővárosi élet megélénkült.
Szerte a városban kávézók nyíltak, a parkokban szabadtéri koncerteket
rendeztek, új galériák létesültek, ahol kiállításokat lehetett
megtekinteni. Az internetes csevegőszobák összekötötték a fiatalokat,
és egy idő után úgy tűnt, hogy a közösségi internetes oldalakon, mint
például az orkut.com, mindenki mindenkivel kapcsolatban áll. Persze
még mindig sötét köd uralta a várost, a motoros, álruhás katonák még
mindig megfélemlítették a fiatalokat, amikor kirándulni indultak a
hegyekbe, még mindig történtek rajtaütések kávéházakban és alkalmi
összejöveteleken, a főváros azonban egy huszonkét éves lány számára
most sokkal élettel telibbnek és toleránsabbnak tűnt, mint a kilencvenes
évek elején.
A változások azonban nem állították meg az iráni értelmiség
Nyugatra csábítását. Az egyetemekről több százezer végzett diplomás
került ki, az iskola falain kívül csekély munkalehetőség és minimális
előbbre jutási esély várt rájuk. A törekvő fiatalok továbbra is úgy
gondolták, a Nyugat sokkal előnyösebb és jövedelmezőbb jövőt ígér
számukra, ezért tömegesen hagyták el végleg az országot. Abban az
évben saját lányom, Negár is válaszút elé került, hogy Kanadában
folytassa-e tanulmányait.
 Hetekig beszéltünk a dologról, sokszor hosszú ideig ott maradtunk a
vacsoraasztal mellett, és hagytuk, hogy az üzenetrögzítő vegye fel a
telefont, miközben végiggondoltuk annak a lehetőségét, hogy a
családunkat, melyet még iráni mércével mérve is nagyon szoros kötelék
tart össze, kontinensek fogják szétválasztani. Talán örökre. Ha Negár
Iránban maradna és munkába állna, hamarosan rájönne, hogy a fizetése
még a legszerényebb lakás költségeinek felét sem képes fedezni.
Továbbtanulhatna itthon is, megszerezhetné a doktori címet, a
diplomája azonban aligha venné fel a versenyt a nyugati egyetemeken
megszerezhető bizonyítványokkal. Ezenkívül Iránban komoly politikai
összeköttetésekre van szükség, hogy valaki elkezdhesse a doktorátus
megszerzéséhez szükséges tanulmányokat, és tartottam tőle, ha kiderül,
hogy az én lányom, az egyetem nem fogadja el a jelentkezését.
Ha csak arról lett volna szó, hogy kiválasszuk, melyik ország
nyújthatja Negárnak a legmagasabb színvonalú elektromérnöki képzést,
könnyű lett volna a feladatunk. Sajnos ennél sokkal többről volt szó.
Természetesen azt kívántam, hogy lányom a legtöbbet érje el
szakmailag, de tudtam, ha egyszer megtapasztalja a nyugati élet
szabadságát és kényelmét, nem akar majd visszatérni Iránba és itt
folytatni tovább az életét. Egy okos, fiatal nő, aki a húszas évei végén
jár – az iskola befejezése után ennyi lesz – nagyon nehezen fog
lemondani arról, hogy a sok tanulás után végre versenyképes
környezetben alkalmazhassa a tanultakat, ráadásul a világ egyik
legszebb városában. Tudtam, hogy nem a montreali útszéli kávéházak
vagy a dzsesszfesztiválok fogják ott tartani, hanem az, hogy olyan
környezetben dolgozhatna, ahol a munkáját megbecsülik, és
folyamatosan tanulhat a kollégáitól. Milyen csábító lehet az az élet,
amikor az ember reggel felkel, belebújik egy frissen vasalt kosztümbe,
és fejkendő nélkül végigsétál a nyüzsgő utcán, miközben a dinamikusan
fejlődő, életvidám világközösség részének érzi magát. Hogy tagadhatná
meg mindezt magától? Hogy tagadhatnám meg én tőle, hiszen az utóbbi
tíz évben csak a tanulásra összpontosított, és amellett hogy megszerette,
még ki is tűnt benne?
 Nehezen tudtam félretenni önző érdekeimet, amikor azt mondtam,
hátrányai is lehetnek a külföldi tanulásnak. Nem akartam a kedvét
szegni, mert egy fiatal lánynak elég nehéz egy ilyen életre szóló döntést
meghozni, de fel akartam hívni rá a figyelmét, hogy egy másik
országban élni legalább annyira megnehezíti az ember érzelmi és
magánéletét, mint amennyire elősegíti a tanulmányait. Amellett hogy
kezdetben magányosnak és elszigeteltnek érzi majd magát, egy olyan
városban fog élni, amelyben nagyon kevés iráni lakik. Olyan korban
van, amikor sok hasonló szemléletű baráttal és kollégával kellene
megismerkednie, és ideális esetben párt választania közülük, külföldön
azonban rendkívül korlátozottak lesznek az esélyei. Teheránban
legalább széles körből tudna válogatni.
Végül úgy döntöttünk, hogy menjen. Miután megszületett a döntés,
félretettem a kétségeimet, és mindig mindenkit arra emlékeztettem,
hogy az elválás nem örökre szól. Az indulás estéjén elővettem a Koránt,
és az ajtóban magasra emeltem, hogy kifelé menet Negár háromszor
átmenjen alatta. Ez a rituális búcsú, mielőtt valaki elutazik. Túl sokszor
megtettük már, amikor a forradalmat követően szeretteink egymás után
hagyták el az országot. Az apjával együtt kivittük a reptérre. Dél felé
mentünk az autópályán, elhaladtunk a nagy falfestmények és
hirdetőtáblák mellett, amelyeken komor kinézetű, háborús mártírok,
vagy a palesztin felkelést népszerűsítő hirdetések voltak. Ráfordultunk a
fákkal szegélyezett négysávos útra a reptér felé, elhaladtunk a mekkai
zarándokok számára fenntartott terminál előtt, majd leparkoltunk a
Mehrábád-reptér ismerős szürke bejárata közelében. Milyen sok
fájdalmas búcsú színtere volt ez a hely a hosszú évek alatt! A kormány
hamarosan megnyitja az új, Khomeini imámról elnevezett nemzetközi
repülőteret egy Teherántól délre eső város, Száve külvárosában, most
azonban még a Mehrábádról indultunk. Megkopott ugyan, de
történelmünk szerves részévé vált ez a főváros déli részéhez meghitten
odasimuló építmény. Családok lepték el a kis parkolót, és rozsdás,
rozoga poggyászkocsit kerestek, amelyet vagy csomagokkal vagy
virágcsokrokkal pakoltak tele. Sokan elmentek mellettünk. Mollák
hagyományos ruhában, turbánnal a fejükön, elegáns öltönyös
üzletemberek, fekete csadorba burkolózott nők, és magas sarkú cipős,
selyem fejkendős asszonyok is.
Odakísérem Negárt a nők részére kijelölt biztonsági vizsgálathoz,
miközben azon gondolkoztam, mit mondjak még neki búcsúzóul. Egy
szigorú kinézetű, fekete csadort viselő nő ellenőrizte a jegyét. Háta
mögött két ajatollah hatalmas képe függött a falon.
– Csak remélni tudom, hogy visszatérsz, miután befejezted az iskolát
– suttogtam. – Nem fontos, mennyit keresel. Nem élsz nagy lábon,
tudunk támogatni. Azt szeretném, ha egy dologban biztos lennél. Jól
tudom, nem könnyű itt az élet – mondtam, és egy pillantást vetettem a
mogorva nőre, majd a két pap képére a falon –, de azt tudnod kell, hogy
a szíved csak a szülőhazádban lesz nyugodt. – Gombócot éreztem a
torkomban, ezért felöltöttem a „szigorú arcom”, amit Negár nevezett el
így, megvártam, amíg átmegy a biztonsági kapun, aztán elmentem.
Az első héten elviselhetetlen volt a hiánya. Általában nem szoktam
nosztalgiázni, pláne nem olyan émelyítően, mint azok az iráni anyák,
akik a gyermekük múltjában élnek, azon a héten azonban a legapróbb
illat vagy hang is Negár kamaszkorára emlékeztetett. Eszembe jutott a
nyár, amikor az egyetemi felvételi vizsgájára készült, és mindenkitől
tökéletes csendet követelt. Apja és én a fürdőszobába lettünk száműzve,
ha híreket akartunk hallgatni a rádión. Vagy az a sötét év, amikor az
értelmiségiek egymás után tűntek el vagy haltak meg országszerte, és
Negár ravasz mosollyal bejött a dolgozószobámba. Agatha Christie Tíz
kicsi néger című könyvét lebegtette az orrom előtt. Vagy a
diplomaosztója előtti este, amikor csípőre tett kézzel kijelentette:
– Aztán holnap majd nehogy azt mondd, hogy X. Y. éhségsztrájkba
kezdett, vagy valakit most küldtek börtönbe! El kell jönnöd!

Szerencsére abban az évben, amikor Negár külföldre ment, sokkal

több munkám lett, és jobban lefoglalt, mint korábban. 2003-at írtunk,
három évvel voltunk azután, hogy a reformisták elsöprő győzelmet
arattak a madzsliszban, a parlamentben, és tizennégy női képviselő
kapott helyet a törvényhozásban. Azalatt a három év alatt nem volt
ülőhelyük. Szó szerint értem: nem volt székük. Az ember azt gondolná,
ha már elérték, hogy az iszlám köztársaságban beválasszák őket a
parlamentbe, talán széket is tudnak maguknak szerezni. Vagy ha nem,
legalább nyilvánosság előtt panaszt tesznek, hogy a parlamentben nem
tudnak mire leülni. Egyiket sem tették. Én magam erre egy véletlen
folytán jöttem rá.
2003-ban az egyik női képviselő megkeresett, hogy segítsek nekik a
családjogi törvény törvényjavaslatát előkészíteni.
– Írjon valami olyat, ami kiszélesíti a nők jogát, de nem mond ellent
az iszlámnak, hogy meg tudjuk indokolni! – kérte. Belegyeztem. Egyik
nap a női képviselők meghívtak a parlament épületébe ebédre, hogy
megvitassuk a törvényjavaslatot. Autóval bementem a belvárosba a
Szepap sugárúton álló régi épülethez, és a közelben leparkoltam. A
madzslisz ebédlőjében örömmel tapasztaltam, hogy az ebéd se nem túl
előkelő, se nem szándékosan szegényes. Iránban sajnos az ételek hosszú
ideig a rendszert tükrözték: a sah uralma alatt a fényűzés legmagasabb
fokát jelentette, ha valaki átrepült Párizsba ebédelni; a forradalom
elején viszont az ételek kimondottan szegényesek és menza jellegűek
voltak, hogy ezzel is hangsúlyozzák a muzulmán proletariátus
dicsőségét. Ez az ebéd azonban csak egy egyszerű ebéd volt, amely
hosszú évek különleges jelentéssel felruházott étkezései után felemelő
érzést nyújtott.
A tea elfogyasztását követően visszatértünk a nők irodájába, hogy
megbeszéljük az ügyünket. Ahogy a folyosón közeledtünk felé,
észrevettem az első riasztó jelet: a helyiségnek nem volt ajtaja, csupán
egy függöny takarta a bejáratot. Beléptünk egy üres szobába, melynek
padlóját gépi szövésű szőnyeg takarta. Körbenéztem, hol lehet az ajtó,
ami abba az irodába vezet, ahol dolgozni szoktak. Ők azonban letették a
holmijukat a földre, majd törökülésben leültek a szőnyegre.
– Miért nincsenek itt székek? – kérdeztem. – Még fénymásoló sincs?
Hiszen ez itt a parlament!
– Már sokszor kértünk másológépet, de azt mondták, túl kevesen
vagyunk ahhoz, hogy saját irodai berendezésünk legyen – felelte az
egyik képviselőnő. – Természetesen használhatnánk a férfiak irodáját,
ha akarnánk, de jobban szeretünk itt lenni, mert nagyon meleg van, és
itt legalább levehetjük a csadort, hogy egy kis levegőhöz jussunk.
Akkor egy kicsit megszakadt a szívem. Ott voltunk a parlamentben,
azok között a falak között, ahol ez a néhány nő megpróbál részt venni a
törvényalkotásban, hogy megváltoztassa több millió nő sorsát, és még
azt sem tudják elintézni, hogy egy asztalt kapjanak! Mit tudnának
országos szinten elérni, ha az intézményen belül még ennyit sem
képesek kiharcolni maguknak? Nagyon meleg volt, ezért levettük
magunkról a rupuseszt és a csadort, majd leültünk a szőnyegre. Az
egyik képviselőnő ledőlt, és elszundított.
– Szerintem tetszeni fog a javaslatom – kezdtem, és elmagyaráztam,
hogy sikerült a válási jogok terén minden törekvésünket úgy
megvalósítani, hogy a saríán belül maradva minden teljesen egyezzen
az iszlám törvényekkel.
A képviselőnők el voltak ragadtatva.
– Csodálatos! – kiáltott fel egyikük. – De kérem, egyelőre ne mondja
el senkinek, hogy ön a szerzője! A parlamentben nem mindenki
reformista. Vannak fundamentalisták is, befolyásos emberek, akik ha
megtudják, hogy ön írta, nem engedik megvalósítani.
Két hónappal később a javaslat elakadt a sok parlamenti bizottság
valamelyikében, még mielőtt szavazásra lehetett volna bocsátani. A
képviselőnők nem tudták meggyőzni a bizottságokat, hogy az új
törvénytervezet nem mond ellent az iszlámnak, ezért megkértek, hogy
menjek be, és védjem meg én. Beleegyeztem, és másnap délután meg is
jelentem a parlamentben. Körülbelül húsz képviselő volt jelen a
teremben, többségük turbános pap. Nő csupán kettő.
A törvényjavaslat legfontosabb eleme a válással függött össze. Az
iszlám szerint egy férfi könnyen elválhatott a feleségétől, gyakorlatilag
elég volt egy fa alatt vagy egy kebabházban azt kiáltania: „Elválok
tőled! Elválok tőled! Elválok tőled!”, és ezzel a dolog el is volt intézve.
Egy nő számára viszont szinte lehetetlen volt, mivel először a férj írásos
beleegyezését kellett megszereznie, hogy egyáltalán megindíthassa a
válást, aztán bizonyítania kellett, hogy szellemileg beteg, meddő vagy
valami más hasonló súlyos akadálya van annak, hogy házastársi
szerepét betöltse.
A klasszikus iszlám törvény, azaz a saría, nem kezeli a válást ilyen
rugalmatlanul, a törvényhozók azonban a legmerevebb értelmezés
szerint alkották meg a jelenlegi jogszabályt. A saría egyik értelmezése
szerint például, ha egy nő lemond a mehriehről (a hozományáról), azzal
az egyszerű indokkal elválhat a férjétől, hogy már nem szereti őt. Ez a
megközelítés a feleség számára egyoldalú kilépési lehetőséget biztosít a
házasságból, és a hozomány elvesztése lenne az ár, amit az
alkalmatlanság vagy a közös megegyezéssel történő válás esetén
fizetnie kellene. Az iráni törvény szerint azonban, ha egy nő azért válna
el, mert már nem szereti a férjét, először is le kell mondania
hozományáról, ráadásul meg kell szereznie a férj beleegyezését, vagyis
egy nőnek sokkal nehezebb, és pénzügyileg rendkívül hátrányos a
válást kezdeményeznie.
Órákig bújtam régi jogi könyveket a javaslatom megírásához. Az
iszlám törvények alapjait évszázadokkal korábban fektették le, és a
használói – papnövendékek, jogászok, ügyvédek – számára az ősi
szövegek szolgáltak forrásként. Az idők során az iszlám jogi
szakemberek szinte minden helyzetet számításba vettek, ami egy
házaspár életében adódhat, és gondosan meghatározták, hogyan ítél az
egyes esetekben a saría. Feltételezték, hogy az is előfordulhat, hogy a
nő szeretne elválni a férjétől, és nem azért, mert meddő vagy mentálisan
sérült, hanem azért, mert már nem szereti őt. Kidolgoztak ezért egy
módot arra, hogy a feleség is kiszabadulhasson a házasság kötelékéből.
Amikor a törvénytervezetet írtam, minden új rendelkezést a régi
törvényekhez kapcsoltam.
Miközben a bizottság előtt védtem a javaslatomat, a mellettem ülő
dölyfös, tradicionalista pap összefogta magán a köntösét, és felém
fordult.
– Miért írta azt, hogy a váláshoz nem szükséges a férj beleegyezése?
– Mert így van – feleltem –, és ezt be is bizonyítom önöknek. –
Elővettem a Sahr-e Lomehet, az ősi síita jogtudomány könyvét. – Ugye,
ebből tanítanak a papi szemináriumokon, és ebből kell vizsgát tenniük,
hogy mollák legyenek? – kérdeztem magabiztosan. – Ebben sehol sincs
leírva, hogy a váláshoz a férj hozzájárulása is szükséges. Akkor miért
ragaszkodnak hozzá annyira?
A pap nem szólt semmit, de láttam, hogy magához hívat egy
hivatalnokot.
Egy perccel később egy másik megkopogtatta a vállamat.
– Telefonja van – súgta. Nagyon meglepődtem, mert úgy
emlékeztem, nem mondtam senkinek, hogy a parlamentben leszek
aznap délután. Aztán eszembe jutott, hátha valami sürgős, családi ügy,
ezért kisiettem a teremből.
– Hol van a telefon? – kérdeztem a folyosón.
– Nincs semmilyen telefonhívás. Eleget hallottunk öntől, és most
szeretnének szavazni, de a szavazás alatt senki nem tartózkodhat bent.
– Visszamehetnék legalább a táskámért és a papírjaimért?
– Nem. Maradjon itt! Majd én kihozom.
Még mielőtt elment volna, eszembe jutott, hogy egy női képviselő is
bent van a teremben.
– Ő miért lehet ott a szavazás alatt, én pedig nem? – kérdeztem.
– Az más, ő a parlament tagja.
Ekkor elgondolkoztam, vajon tényleg szavazni fognak, vagy csak
engem akartak kidobni?
Lehetséges, hogy olyan arcátlanok, hogy képesek fizikailag
eltávolítani a vitáról?
Aznap este az a képviselőnő, aki bent maradt a teremben, felhívott
otthon.
– Annyira sajnálom! Fél órán keresztül észre sem vettük, hogy
kidobták. Amikor rájöttünk, mi történt, tiltakoztunk. Mindenesetre
fogadja bocsánatkérésünket!
A törvényjavaslatom végül megbukott. Nem tudom, a női képviselők
miért nem javasolták már korábban, és akkor a mandátumukból lett
volna legalább két évük harcolni érte. Talán az, hogy nincs asztaluk és
fénymásolójuk, összefügg azzal, hogy nem képesek aktívan részt venni
a törvényhozásban. Ki tudja? Aznap a madzslisz világossá tette
számomra, hogy az országot irányító keményvonalasok minden
észérvet figyelmen kívül hagynak, ha rólam van szó. Néha apró
akadályokat gördítenek elém, amikor kidobnak egy parlamenti vitáról.
Máskor nyíltan megfenyegetnek, és azt remélik, saját félelmem majd
visszatart.
Emlékszem egy esetre, amikor figyelmeztettek, hogy adjak át
másnak egy ügyet, mert egy nagyon közeli barátom férje, Sziamak
Purzand is érintett a dologban. Purzand újságíró volt, amellett egy
aktivista ügyvédtársam és hosszú évek óta bizalmas barátnőm,
Mehrangiz Kar férje. 2001-ben a hetvenegy éves Purzandot bizonytalan
vádak alapján letartóztatták, amelyből később az kerekedett ki, hogy
„kapcsolatot tart fenn monarchistákkal és ellenforradalmi erőkkel”,
„kémkedett és aláásta a nemzetbiztonságot”, valamint „kiábrándítja a
fiatalokat”. Akkoriban a rendszer toleranciája napról napra csökkent a
sajtószabadság iránt. A pénteki imákon egy prominens ajatollah arra
figyelmeztetett, hogy Iránba érkezett egy amerikai kormányügynök, aki
egy zsák pénzt készül szétosztani a reformista újságírók között. Ez a
beszéd azt jelezte, hogy a rezsim újra megpróbálja lejáratni a
szabadgondolkodású újságírókat, és Purzand, akinek a lánya külföldön
nyíltan a monarchista ellenzéket támogatta, elsődleges célpontot
jelentett a számukra.
Letartóztatták, és fogva tartották, később pedig az állami televízió
leadta a vele készített interjút. A felvételen a lesoványodott,
természetellenes hangon beszélő Purzand „bevallotta”, hogy
száműzetése alatt együttműködött az iráni ellenállással. Ezt követően
több újságírót és aktivistát is beidéztek kihallgatásra a központba, mert
Purzand állítólag megnevezte őket. Én magam is kaptam idézést,
mondván, hogy Purzand engem is megvádolt. A kihallgató tiszt
megkérdezte, kivel találkoztam külföldön, és feltette azt a sok, előre
megjósolható kérdést, amelyekkel megpróbálják az embert lépre csalni,
hogy politikailag gyanús ismerőseit bemártsa.
Néhány nappal korábban épp a lányokkal mentem haza éjfél körül,
amikor nem messze a házunktól, két idegen férfi leszólított. Gyanúsan
őgyelegtek a házunk körül néhány szál hervadt virággal a kezükben. Az
állították, jogi tanácsra lenne szükségük, ám akkor sem tágítottak,
amikor azt mondtam nekik, hogy hívjanak fel munkaidőben az
irodámban. Ekkor a szomszéd házból egy lakodalom hangos
vendégserege jött ki az autókhoz, mire a két férfi odalökte a kezembe a
virágokat, és eltűnt. Ijedt viselkedésüket és hirtelen eltűnésüket
sikertelen gyilkossági kísérletként értelmeztem, és ezt el is mondtam
egy barátomnak telefonon aznap. Nyilvánvalóan lehallgatták a hívást,
mert a vallatótiszt most arról az éjszakáról beszélt. Azt állította, hamis
információkat terjesztek merényletekről, amellyel beszennyezem az
ország hírét. Hozzátette azt is, hogy torkig vannak velem, és ha
folytatom a munkámat, kémkedéssel fognak vádolni, és a nevem
szerepelni fog Purzand aktájában.
– Ezúttal falhoz fogjuk állítani, és minden teljesen törvényes lesz! –
fenyegetőzött a tiszt. A falhoz állítás a kivégzőosztagot jelentette.
Hónapokkal később, miután több nemzetközi emberjogi szervezet is
élesen bírálta a kormányt, Purzand két hónapos eltávozást kapott a
börtönből. Amikor visszatért a fegyházba, felhívott, és azt kérdezte,
miért nem látogatom meg sosem a börtönben.
– A törvény nem engedi meg, csak abban az esetben, ha az ügyfelem
– feleltem neki. Időközben a felesége fellebbezett egy parlamenti
bizottságnál, hogy folytassák a férje perét. Amikor kiderült, hogy az
ügyben nem történt semmi változás, én is utánanéztem, és úgy
tájékoztattak, ha újrakezdik a férfi perét, az többet árt neki, mint
használ. Így Purzand börtönben maradt, miközben egészsége egyre
jobban romlott.
Ez újabb megfélemlítési kísérlet volt ellenem, hogy hagyjak fel a
jogi tevékenységemmel. Ez az eset azt tükrözi, hogy a rendszer
egyszerre több oldalról támadja az olyanokat, mint én, vagy az
újságírókat és az aktivistákat, csak hogy sebezhetővé tegye őket.
Belevonnak mások mondvacsinált jogi ügyébe, aztán megakadályozzák,
hogy végezzük a dolgunkat.
Amikor szembesítettem azt a papot a parlamentben a saját
tankönyvével, és nem maradt számára semmilyen érv, amivel
megcáfolhatott volna, nem adta meg magát, inkább erőszakhoz
folyamodott. Ez az összecsapás jól tükrözi, hogyan lehet a nők számára
jogokat kivívni a mai teokratikus Iránban. A törvénytervezetem az
iszlámnak nem valami ismeretlen értelmezésén alapult, hanem a szent
város, Kom papi iskoláiban tanított tananyagon. Bebizonyítottam, hogy
a nők számára is alapvető jogokat biztosít, feltéve persze, hogy a
kormány tagjai hajlandóak a hitet az egyenlőség szellemében
értelmezni.
Az iszlámban létezik az intellektuális értelmezés és újítás
hagyománya, az idzstihád, amelyet a jogászok és a papok évszázadok
óta gyakorolnak, hogy megvitassák a Korán tanainak jelentését és
modern helyzetekre való alkalmazhatóságát. A szunnita iszlám több
száz éve bezárta kapuit az idzstihád előtt, a síita iszlámban azonban ma
is jelen van. Az idzstihád központi szerepet játszik a törvényekben,
mivel a saría inkább csak alapelvek összessége, nem pedig kőbe vésett,
szigorú szabályrendszer. Az idzstihád folyamatából eredő döntések és
vélemények azt jelentik, hogy a jogász megvizsgál egy konkrét esetet
(például szabad-e a nőket házasságtörés miatt halálra kövezni a
huszadik században?), érveket sorakoztat fel mellette és ellene, levonja
a következtetést, és mérlegeli az ellenérvek fontosságát. A forradalom
kezdetén, Khomeini ajatollah elrendelte, hogy az állami média játszhat
zenét, annak ellenére, hogy az idősebb klérustagok szigorúan ellene
voltak. Khomeini arra a következtetésre jutott, ha nem engedi meg, a
fiatalokat elcsábítja a nyugati rádió, ami végül sokkal több kárt okoz az
iszlám köztársaságnak. Ez is példa az idzstihád, amikor egy hetedik
századbeli szabályt a mai időkre nem alkalmazhatónak ítéltek.
Másrészről, az idzstihád rugalmasságot biztosít az iszlám
törvényekben, izgalmas lehetőséget teremt, hogy az iszlám értékeket és
hagyományokat a mai életünkre és a modern világra alkalmazzuk.
Azonban pontosan ez a rugalmasság teszi az idzstihádot – és egyben az
iszlám jogrendszert is – ingoványos talajjá, amelyre elidegeníthetetlen
és egyetemes jogokat szeretnénk alapozni. Az idzstihád megszabadít
minket a véglegesség terhétől, vagyis a Korán tanításait állandóan újra
lehet értelmezni. Ez viszont azzal jár, hogy akár a papok is haza vihetik
az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, és évszázadokig
vitatkozhatnak rajta. Azt is jelenti, hogy mindenki megindokolhatja
saját nézőpontját. A patriarchális férfiak és a befolyásos vezetők, akik
az iszlám nevében elnyomást gyakorolnak a népre, arra használják az
idzstihádot, hogy elnyomó, könyörtelen módon értelmezzék az
iszlámot, mert ez felel meg politikai törekvéseiknek. Ahogy a molla
esete is bizonyítja, aki egy hivatalnokkal távolíttatott el a parlamenti
vitáról, az iszlám köztársaságban a nők jogaiért harcolni nem mindig
csak ügyességet és ésszerűséget igényel, és gyakran nem is sportszerű
küzdelem. Persze ez nem azt jelenti, hogy a nők egyenlő jogai és az
iszlám nem összeegyeztethetők, csupán azt, hogy ha az iszlámot a
teokratizmusban próbáljuk érvényesíteni, olyan helyzetbe kerülünk,
mintha a vallást egy kaleidoszkópon keresztül szemlélnénk. Állandóan
széttöredezik, értelmezése folyton változik, és törvényszerűen a
legbefolyásosabb réteg érdeke érvényesül.
Az iszlám reformmozgalom – Hatami elnöksége alatt, valamint egy
rövid ideig tartó reformpárti parlament idején – megmutatta, milyen
szűk keretek közé szorulnak a reformok a teokratizmusban. A
kilencvenes évek végén és az ezredforduló alatt, az iráni politikai
körökben a reform dominált. Haladó klérustagok, népszerű
értelmiségiek és filozófusok fogalmazták meg, hogyan képzelik el az
iszlám megújulását, és milyen módon lehetne a rendszert belülről
megreformálni. A mozgalom kudarca azonban felveti a kérdést, vajon
volt-e egyáltalán létjogosultsága ennek az egész törekvésnek? Mit tud
tenni egy reformista, az iszlám toleráns képviselője, ha a teokrata
alkotmány és annak tradicionalista, befolyásos védelmezői szentnek és
sérthetetlennek tekintik az ő értelmezésüket?
A bátor újságíró, Akbar Gandzsi, aki a rendszer bírálatáért került
börtönbe, és jelenleg az ország legfontosabb politikai foglya,
börtönbüntetése alatt javasolt egy megoldást. Korábban már említettem
Gandzsi nevét. Ő volt az, aki újságcikkeiben a kilencvenes évek végén
történt gyilkosságokat magas rangú tisztségviselőkkel hozta
összefüggésbe. Ha egymás után semmisültek meg a tabuk, az azért
történhetett, mert az olyan emberek, mint Gandzsi, életüket,
egészségüket, karrierjüket és családjukat áldozták érte. 2000-ben hat év
börtönre ítélték a cikkei miatt. Ezután írt egy könyvet, A
republikanizmus kiáltványa címmel, amelyben az állam és a vallás
teljes szétválasztását javasolja, valamint felszólítja a legfőbb vezetőt a
lemondásra. Műve nagy port kavart az iszlám köztársaságban, de
minden bizonnyal így is tervezte. Most először történt, hogy egy
prominens disszidens, egy hívő muzulmán és volt forradalmár világi
demokráciával akarta felváltani az iszlám rendszert. Gandzsi azt írta,
hogy az irániak vágynak a demokráciára, de nem hajlandók megfizetni
az árát. Passzív ellenállást javasolt, vagy legalábbis „a zsarnokkal való
együttműködés megtagadásának” stratégiáját.
Időnként találkoztam vele az Evinben, amikor egy ügyfelemet
mentem meglátogatni. Egyik nap megkérdeztem tőle:
– Miért nincs a sajtóban semmi magáról és a művéről? Az emberek
lassan kezdik elfelejteni.
Nem értettem. Az olyan ügyekben, mint Gandzsié, a védőügyvédnek
csupán annyi dolga van, hogy támogassa ügyfelét, és a sajtóban
cikkeket jelentessen meg a témáról.
– Rossz ügyvédet választottam – felelte. – A hatóságok azt mondták,
ha őt választom, a bíróság lecsökkenti a büntetésem. Amint látja, nem
így alakult. Az ügyvédem az eltelt három év alatt egyszer sem látogatott
meg. Egyszer láttam a börtönudvaron, de elfordította a fejét, és úgy tett,
mintha nem venne észre. Mit tehetnék? Be vagyok ide zárva.
Ott helyben felajánlottam, hogy elvállalom az ügyét, mire boldog
mosoly terült szét huncut arcán. Mire végül hozzájutottam az iratokhoz,
már nem sokat lehetett érte tenni. A hatóságok megtiltották, hogy
meglátogassam, annak ellenére, hogy az ügyvédje voltam, és a törvény
látogatási jogot biztosított nekem. Az ítélet végleges volt, egyébként is
a bíróságnak nem állt szándékában segíteni azon, aki börtönbe kerülése
előtt történelmi jelentőségű botrányt kavart, később pedig az iszlám
rendszer bukását kívánta. Az utolsó évben, talán mert sejtette, hogy
büntetését meghosszabbítják, Gandzsi éhségsztrájkba kezdett, és feltétel
nélküli szabadon bocsátását követelte. Mintha farkasszemet nézett
volna a keményvonalas klérussal, arra várva, ki pislog először. Teltek a
napok, ő pedig egyre soványabb lett. Ötven nap után az orvosok
kijelentették, ha tovább folytatja, maradandó agykárosodást szenved,
ezért feladta a sztrájkot.
És végül, azért említem Akbar Gandzsit, mert az ő küzdelme jól
példázza azt, hogy mennek végbe a változások Iránban. Amikor
elkezdte az éhségsztrájkot, a sajtószabadság már korántsem volt akkora
mértékű, mint az 1999-es év reformidőszakában. Sok iráni nem értesült
a sztrájkjáról, kiáltványa azonban közkézen forgott. Az akkori és a mai
Irán között az a különbség, hogy ma az internet és az informatikai
technológia lehetetlenné teszi a teljes cenzúrát. Amikor a kórházban
megpillantottam Gandzsi lesoványodott testét, arra gondoltam, az
utókor bizonyára értékelni fogja ezt az áldozatot.

2003 júniusában egy este több mint ezer diák gyűlt össze egy kelet-
teheráni egyetem előtt, és gyertyát gyújtva emlékeztek meg társaikról,
akik aznap egy tüntetésen sebesültek meg.
– Hatami, a némaságod helyesli a gyilkolást! – kántálták, és az
egyetem területén menetelve az elnök lemondását követelték.
Öt nappal korábban egy másik teheráni egyetemen a diákok látszólag
a tandíj megemelése miatt tüntettek. Ugyanúgy, ahogy főiskolás
koromban mi is szerveztünk kormányellenes tiltakozásokat hasonló
ürüggyel. A többi egyetem diákjai is értesültek róla, és a saját
iskolájukban szintén tüntetést szerveztek. Hamarosan a városban
elszórtan kialakuló demonstrációk egyesültek, míg végül hatalmas
tömegek követelték az iszlám rendszer bukását. Az ezt megelőző
években a diákmegmozdulások csupán békés tüntetések voltak, a
sajtószabadságot, a politikai foglyok szabadon bocsátását és a törvény
megváltoztatását követelő szlogenekkel. Most azonban a diákok kővel
teli hátizsákokkal fegyverkeztek fel, és hangosan kiabálva a rendszer
átalakítását kívánták. Fiatalos reményük, amely annak idején elindította
a reformmozgalmat, kétségbeeséssé és haraggá változott.
A zavargások hatodik napjára az egész főváros felbolydult. A
hatóságok felvonultatták a biztonsági erőket, hogy visszaszerezzék az
irányítást Teherán utcáin. A telihold ezüstös fényében szakállas, iszlám
polgárőrök ellenőrzési pontokat állítottak fel a tereken, álruhás
biztonságiak járőröztek az utcákon, a rendőrautók pedig lezárták az
egyetemekhez vezető utakat. Ha ekkor ment volna valaki keresztül a
fővároson, azt gondolta volna, hogy háború közepébe csöppent.
Katonákkal megrakott teherautók és rendőrségi járművek töltötték meg
az autópályákat, mintha harcba indulnának.
A rendszer a megszokott kegyetlenséggel zúzta szét a tüntetést, ám
ezúttal felbőszítette őket a megmozdulás, mert úgy vélték, Amerika is
támogatja a tüntetőket.
– Az iráni nép végre tesz valamit az ország szabadságáért, és úgy
vélem, ez pozitív – mondta Bush elnök a riportereknek. Ha bármikor
Amerika nyíltan támogatta az iráni demokratizmust, legyen az egyéni
vagy szervezett kezdeményezés, esetleg tüntetés, minden alkalommal
kiváltotta az iszlám rezsim haragját, és a lázadóknak végül még
kegyetlenebb megtorlásban lett részük. Ezúttal sem történt másképp.
Az állami televízió fogva tartott tüntetőket mutatott, akik összeverve,
komoran ültek a kamera előtt, és megtagadták korábbi nézeteiket. A
diákszervezetek körülbelül négyezer nevet gyűjtöttek össze, akiknek a
tüntetések kezdete óta nyoma veszett. Az eltűnt diákok barátai és
családtagjai elzarándokoltak az egyetlen helyre Teheránban, ahol az
eltűnteket keresni lehetett: az Evin-börtönbe. A nagyobb zavargások
után a családtagok leültek a börtönbe vezető út szélén, és várták, hogy
eltűnt hozzátartozóikról hírt kapjanak. A látvány szívbemarkoló volt.
Anyák, fekete csadorban, elkeseredetten gubbasztanak a beton
járdaszegélyen, hátuk mögött a börtön magasodik a hegyen.
A fotóriporterek nem mondhatnak el egy történetet képek nélkül,
ezért egy iráni-kanadai fényképész, Zahra Kazemi, június 23-án felment
a börtönhöz, hogy fényképeket készítsen. Táskájában a kormány által
kibocsátott, érvényes engedély lapult, amely – véleménye szerint –
felhatalmazta, hogy a városban dolgozzon és fotózzon. Amikor az egyik
börtönőr meglátta, mit csinál, ahelyett hogy megkérte volna a fotózás
abbahagyására, felszólította, hogy adja át neki a gépét. Zahra attól
tartott, a hatóságok zaklatni fogják azoknak a családját, akiket már
lefényképezett, ezért felmutatta az engedélyét, és kihúzta a filmet a
gépből. Az őr dühösen rákiáltott.
– Nem azt mondtam, hogy vegye ki a filmet, hanem, hogy adja át a
gépét!
– A fényképezőt megkaphatja, de a film az enyém – felelte Zahra.
Letartóztatták, majd három napig vallatták.
Egyik nap egy barátom bejött az irodámba, és azt mondta, hogy egy
barátját, Zibát – így nevezték Zahrát a barátai – letartóztatták.
– A családja nem is tud róla, de nem merem felhívni a kanadai
nagykövetséget, mivel Zibát kémkedés vádjával tartják fogva. Mi van,
ha a tudomásukra jut, hogy kapcsolatba léptem a követséggel, és engem
is kémnek tartanak? – mondta a barát.
– Akkor is hívd fel a nagykövetséget, de ne mondd meg a neved! –
tanácsoltam neki. – Tudniuk kell a dologról.
Négy nap múlva Zibát átszállították az egyik teheráni kórházba. Az
újságok cikkezni kezdtek egy iráni-kanadai kémről, aki titokban, magát
újságírónak álcázva behatolt az országba. Csak egy héttel később tudta
meg a családja, hogy már nem letartóztatásban van, hanem kómában
fekszik a kórház intenzív osztályán, ajtaját biztonsági őrök vigyázzák.
Egy hét múlva meghalt.
Miután a halálhíre nyilvánosságra került, az eset csúnya vitává fajult
a keményvonalas bíróság, Hatami elnök kormánya és a kanadai
kormány között. Ziba iráni és kanadai állampolgársággal egyaránt
rendelkezett, ezért a kanadai kormány azt követelte, hogy Irán azonnal
szállíttassa Montrealba a holttestet, és büntesse meg a gyilkosokat. A
rendszer kijelentette, hogy az újságírónő stroke-ot kapott a kihallgatás
alatt, bár ezt az alig hihető történetet később arra módosították, hogy
elesett és beverte a fejét.
Amikor Irán elnökhelyettese, Mohammed Ali Abtahi beismerte,
hogy a fotóriporter halálát a verések okozták, a keményvonalas rezsim
rájött, milyen nehezen fogják tudni eltussolni az ügyet. Valójában szinte
lehetetlennek tűnt, mivel az egész világ elítélte Iránt emiatt.
Nem sokkal azután, hogy az újságok nyilvánosságra hozták Ziba
halálát, és a rendszer önmagának ellentmondott a halál okát illetően, az
újságírónő másik barátja felhívott, és megkérdezte, meglátogathatna-e
engem Ziba anyjával. Késő délután érkeztek meg az irodámba. Teát
iszogattunk, miközben elmesélték a történetüket.
A barát elmondta, hogy biztonsági tisztek kétszer is becsengettek
abba a lakásba, ahol Zibával a letartóztatás idején laktak.
– Állandóan az „egészségi állapotáról” kérdezősködtek, és hogy
milyen gyógyszert szed mindennap. Amikor azt feleltem, hogy sosem
volt beteg, meg akarták nézni a holmiját. Megmutattam nekik a
fürdőszobát, mire elkezdtek turkálni a piperecuccai között. Lecsaptak
egy doboz multivitamin készítményre és egy csomag kálciumtablettára.
„Na ugye!”, kiáltották megdicsőülten. „Mondtuk, hogy beteg!” „De
hiszen ezek csak vitaminok,” válaszoltam nekik. „Nem kell betegnek
lenni ahhoz, hogy ezt szedjük.” Csak később jöttem rá, mi volt a céljuk.
Azt akarták bebizonyítani, hogy Ziba már korábban is beteg volt, és
emiatt lett rosszabbul a börtönben.
Az anyja, egy idős, törékeny asszony, akinek egy szem lányán kívül
nem volt más gyermeke, az ország déli részéből, a legendás Siráz
városából utazott el hozzám. Amikor beszélni kezdett, a hangja
remegett, és gyakran szünetet tartott, mintha nem bírná levegővel.
– Felhívtak otthon, Sirázban, és elmondták, hogy Zahrát
letartóztatták, börtönben van, de meglátogathatom, ha akarom. Még
aznap este buszra ültem, hogy reggelre Teheránban legyek. Amikor
bementem a börtönbe, két-három órán keresztül várakoztattak, közben
néha odajött hozzám valaki, és megkérdezte, milyen gyógyszert szed a
lányom. Azt feleltem, hogy azért jöttem, hogy meglátogassam, ezért ne
kérdezősködjenek, egyébként is tökéletesen egészséges. Aztán
megkérdeztem, mi történt vele, hogy ilyeneket kérdezgetnek. Délután
négyig – folytatta Ziba anyja – senki nem mondott nekem semmit.
Végül, amikor a dolgozóknak lejárt a munkaideje, és kezdtek
hazaindulni, az egyikük elmondta, hogy Ziba beteg lett, és kórházba
szállították. Meglátogathatom ott, ha akarom. Fogtam egy taxit, és
elmentem a kórházba. Amikor megláttam, alig hittem el, hogy az én
lányom. Mozdulatlanul feküdt az ágyon, arcán oxigénmaszk, mellette
az a sok gép. Odaléptem az ágyhoz, és óvatosan felemeltem a kórházi
hálóinget a testéről, hogy megnézzem, mi történt vele. A mellkasa, a
karjai és mindkét combja tele volt kékesfekete véraláfutással és
zúzódással. Másnap is visszamentem hozzá, de már nem engedtek be a
kórterembe, csak az ablakon át nézhettem őt. Pontosan olyan helyzetben
feküdt, mint az előző nap, és akkor már tudtam, hogy csak a gépek
tartják életben. Éreztem, hogy elvesztettem az egyetlen gyermekem.
Ziba még kómában feküdt, amikor az unokám, aki Kanadában lakik,
megkért, hogy a halála után szállíttassam Kanadába a testét, hogy ott
temethessék el. Elmondtam az illetékeseknek a bíróságon és a
Hírszerzési Minisztériumban, hogy mi a család döntése, ők azonban
ragaszkodtak hozzá, hogy a temetés Iránban legyen. Megfenyegettek.
Azt mondták, ha nem egyezem bele, egész életükben zaklatni fogják
Ziba itteni barátait. Tanácstalan voltam, és nagyon féltem, mi lesz, ha
nemet mondok. Beleegyeztem, és néhány óra múlva a repülő már vitte
is a testét Sirázba.
Amikor szünetet tartott, hogy egy kis teát igyon, elképzeltem
szegényt, ahogy egyedül kell szembenéznie a megfélemlítéssel. A
szívem elnehezült. Mindezek után egy nap egy sima modorú ügyvéd –
akit a bíróság jelölt ki – bekopogtatott hozzá, és megkérte, hogy írja alá
a meghatalmazását, mert így kinyomozhatja Ziba gyilkosait. Mivel az
asszony nem túl művelt, és nehezen mozdul ki otthonról, beleegyezett.
Később megmutatta a papírt az egyik rokonának, és csak ekkor jött rá,
hogy nemcsak abba egyezett bele, hogy tárgyalásra vigyék az ügyet, de
abba is, hogy majd kifizeti az ügyvédet. Rokonai azt tanácsolták,
keressen egy másik ügyvédet, így jutott el hozzám.
– Nem tudok magának fizetni – mondta nehézkesen.
– Semmi gond – nyugtattam meg –, nem is fogadnék el pénzt
magától. Inkább kezdjünk hozzá a dologhoz!
Azonnal megfogalmaztam egy levelet a nevében a bíróságnak,
amelyben visszavonja a megbízást a kijelölt ügyvédtől. Ezek után
megkezdtük a felkészülést a tárgyalásra, amely a következő héten volt
esedékes.
A tárgyalás első napján otthon maradtam, és Ziba anyjának is
ugyanezt tanácsoltam. Nem akartam, hogy a bíróság megtudja, én
vagyok az ügyvédje, mert az iráni törvények szerint az első nap dönt
arról a bíróság, hogy zártkörű, vagy nyilvános lesz-e az eljárás. Tudtam,
ha megjelenek, azonnal zárt tárgyalást rendelnek el. Ziba anyja küldött
Sirázból egy levelet a bíróságnak, amelyben azt írta: „Isten az én
ügyvédem.” A nyitó ülésen a bíróság úgy vélte, ha Ziba anyjának nincs
ügyvédje, és arra sem vette a fáradságot, hogy felutazzon a fővárosba,
elegáns gesztus lesz tőlük, ha nyilvánossá teszik az eljárást. Bevált a
trükköm, később pedig már nem változtathatták meg a döntésüket.
Tíz nap múlva Párizsba kellett utaznom – ezen az úton értesültem a
Nobel-díjról –, de előtte még meglátogattam Ziba anyját. Nem Ziba volt
az első, aki a letartóztatás alatt halt meg, de az ő esete váltott ki először
ekkora nemzetközi visszhangot. Azzal, hogy elvállaltam a család
védelmét, szerettem volna megmutatni a világnak, mi zajlik az iráni
börtönökben, és remélhetőleg ezzel elejét venni a többi hasonlóan
kegyetlen esetnek. A bírósági eljárás elmaradt a várakozástól, mert a
bíró úgy ítélte, lehetetlen bebizonyítani, melyik tiszt mérte a halálos
csapást Ziba fejére. Aznap azonban Ziba anyja és én a jogi stratégiára
összpontosítottunk. Hozott nekem sirázi citromot, amelynek illata
betöltötte az irodámat, éppen úgy, ahogy a narancsvirágok illatoznak
Sirázban tavasszal.
 10
A NOBEL-DÍJ

2003 szeptemberében meghívtak Párizsba, hogy Teheránról tartsak

előadást. Az iráni nagykövetség először nem akarta engedélyezni, azzal
az indokkal, hogy az én véleményem ellentétes az iráni kormány
hivatalos álláspontjával. Úgy tűnt, a rendszer még külföldön is
ellenőrzése alatt akarja tartani, ki mit mond az országról, és minden
olyan nézetet, amely nem egyezett az övékkel, törvénytelennek
tekintett. A követség megfenyegetett, ha részt veszek a konferencián,
nem engedi ki az országból az előadásomhoz felhasznált iráni filmeket
és műalkotásokat. A párizsi törvényhatóság és a konferencia szervezői
azonban ragaszkodtak a meghívásomhoz, ezért az iráni kormány végül
beleegyezett.
Elvittem magammal kisebbik lányomat, Nargeszt is, és a
filmvetítések közötti szünetekben megmutattam neki a várost. Néma
örömmel szemléltem, ahogy rácsodálkozik az Eiffel-toronyra, a Louvre-
ra, a Champ Élysées-re és a gyönyörű épületekre. Minden éjszakát a
szállodában töltöttünk, kivéve az utolsót, amikor meghívást kaptunk
egy régi barátom, dr. Abdul-Karim Lahidzsi otthonába. Még a
forradalom előtti időszakból ismertem, amikor a bíróságon dolgozott,
most pedig az Emberi Jogi Liga Nemzetközi Szövetségének alelnöke
volt. Az estének hamar vége lett, így lefeküdtünk. Másnap
összepakoltunk, és megbeszéltük, hogy a felesége kivisz minket a
repülőtérre. Az igazat megvallva, korábban már hallottam, hogy a
nevem szóba került a Nobel-békedíj jelöltjei között, de miután egy iráni
napilap megírta, hogy levettek a listáról, nem tulajdonítottam neki
különösebb jelentőséget. Párizsi tartózkodásom alatt be se kapcsoltam a
rádiót és a televíziót.
Aznap reggel dr. Lahidzsi elköszönt tőlünk, mielőtt munkába indult
volna, mi pedig nekiláttunk kicipelni a csomagokat a bejárathoz. Ekkor
csörrent meg a telefon. Engem kerestek, ezért visszamentem a
konyhába, és felvettem a kagylót. A vonal másik végén egy férfi azt
mondta, a Nobel-békedíj bizottságából hív, és megkért, hogy maradjak
telefonközelben, mert fontos hírt fogok kapni. Azt hittem, valamelyik
barátom tréfálkozik velem, ezért türelmetlenül lecsaptam a telefont. Tíz
perc múlva újra felhívtak, és ugyanazt mondták, mire én közöltem a
hívóval, hogy úton vagyok a repülőtérre, mert hamarosan indul a
gépem. A telefonáló ragaszkodott hozzá, hogy nagyon fontos hírt fogok
kapni. Amikor rájött, hogy nem hiszek neki, és közel állok ahhoz, hogy
ismét letegyem, átadta a kagylót egy másik férfinak, aki elmondta, hogy
jelöltek engem a Nobel-békedíjra, és tényleg várjak még néhány percet.
Véletlenül meghallottam, hogy valaki a háttérben azt mondja, én
nyertem meg. Döbbenten leültem, és azon gondolkoztam,
visszarepüljek-e Teheránba, vagy sem.
A telefon ezután megállás nélkül csörgött. Újságírók kerestek.
Felhívtam dr. Lahidzsit a munkahelyén, és megkérdeztem, hallott-e
valamit erről. Teljesen össze voltam zavarodva, és nem tudtam, mit
tegyek. Dr. Lahidzsi azt javasolta, halasszam el a visszautat Iránba,
mert nem lehet tudni, hogy reagál a hírre a kormány.
Emellett Teheránban az újságírók sem tudnak elérni, ezért jobb, ha
inkább Párizsban maradok még egy ideig. Azt mondta, két órán belül
szervez nekem egy sajtótájékoztatót.
A terem tele volt riporterekkel, akik rögtön lecsaptak rám, ahogy
megjelentem, még mielőtt felléphettem volna a pódiumra. A kérdések
csak úgy repkedtek a helyiségben, én pedig olyan gyorsan és érthetően
próbáltam válaszolni, ahogy csak tudtam. A díj bejelentése után az iráni
nagykövetség egyik megbízottja odajött hozzám, és merev, hivatalos
stílusban közölte, hogy a nagykövet úr gratulál. Feltételezték, hogy a díj
átvétele után azonnal kirohanást intézek az iszlám köztársaság ellen. Ez
soha nem állt szándékomban. Akkor sem és azelőtt sem. Miután a
sajtótájékoztató véget ért, és megbizonyosodhattak róla, hogy úgy
nyilatkozom, ahogy addig – megfontoltan és udvariasan –, két embert
küldtek hozzám a követségről, akik egy Koránt hoztak nekem
ajándékba. Azt mondták, a nagykövet úr szeretett volna találkozni
velem, ám egy korábbi elfoglaltsága megakadályozta, de beszélne
velem telefonon. Mobilon felhívták, majd átadták a telefont. Röviden
beszéltünk.
A sajtótájékoztató után eszembe jutott, hogy fel kell hívnom
anyámat, és megmagyaráznom neki, miért nem repülök vissza
Teheránba aznap, csak a másnapi géppel. Késő este az öcsém hívott, és
közölte, hogy fogadóbizottság vár majd a reptéren, amikor
megérkezem. Azt mondta, nem tudják, hogy a repülőtér melyik részén
leszek majd, én pedig ragaszkodtam hozzá, hogy ne a kormánytagok
részére fenntartott VIP fogadóterembe vigyenek. Úgy tűnt, a
fogadóbizottság nincs egységes véleményen azt illetően, mikor kellene
visszatérnem Iránba. Néhányan azt gondolták, jobb lenne, ha várnánk
egy kicsit, hogy megfelelően meg lehessen szervezni az eseményt, ez
időt hagyna az embereknek, hogy vidékről felutazzanak a fővárosba,
mások szerint viszont spontán kell cselekedni, minél hamarabb vissza
kellene térnem Teheránba, hogy együtt ünnepelhessek az irániakkal,
amíg friss a hír. Én személy szerint fárasztónak találtam a sok interjút és
a nagy felhajtást, és hazavágytam.
Másnap a reptéren támogatók hada gyűlt össze, és kísért ki a géphez.
Dr. Lahidzsitől a nagykövetség által biztosított tanácsteremben tudtam
elköszönni. A gépen az Iráni Légitársaság kapitánya odajött hozzám és
gratulált, majd Nargeszt és engem átkísért az első osztályra. Hamarosan
az utaskísérők számos gratuláló üzenetet hoztak oda, amelyeket a többi
utas írt. Egyfolytában csak jöttek és jöttek az üzenetek, míg végül úgy
döntöttem, végigsétálok a fedélzeten, és mindenkivel kezet fogok. Az
utasok izgatottan gratuláltak, kivéve két komor külsejű férfit, akik arra
figyelmeztettek, hogy legyek óvatos, és ne vegyem el a dicsőséget
azoktól, akik vérüket áldozták a népért és az iszlámért.
– A vértanúk dicsősége oly hatalmas – feleltem –, hogy egyetlen
ember nem homályosíthatja el, de azért majd vigyázni fogok.
A kapitány bejelentette, hogy ezt a járatot elnevezte a „Béke
repülésének”, és behívott a lányommal együtt a pilótafülkébe. Amikor
beléptünk, elfordult a villódzó műszerfaltól, hogy velünk beszélgessen.
Megrémültem, mert azt hittem, le fogunk zuhanni.
 – Megkérdezhetem, miért nem néz előre? – kérdeztem idegesen.
Elmagyarázta, hogy a gépet robotpilóta vezeti, én pedig nagyon ostobán
éreztem magam.
Miután visszatértünk a helyünkre és leültünk, végre volt egy kis
időm, hogy átgondoljam, mit jelent ez az egész. A gondolataim
kavarogtak: lehet, hogy nehézségekkel küszködő csoportunk, végre
kaphat irodai felszerelést… Mit fog gondolni az iráni kormány…?
Vajon nagyobb biztonságban leszek azzal, hogy elnyertem a Nobel-
díjat…? Vagy inkább felbőszíti azokat Iránban, akiknek már eddig is az
útjában voltam, és megpróbáltak megölni?
Az égbolt egyre sötétebb lett, a fedélzet lassan elcsendesedett, én
pedig átgondoltam a Nobel-díj valódi jelentését. Egy pillanatig sem
gondoltam, hogy csupán a személyemnek szól. Ilyen kiemelkedő
elismerést azért adnak, amit az ember egész élete jelképez, hogy milyen
úton jár egy magasabb rendű cél elérése érdekében. Az eltelt
huszonhárom év alatt, attól a naptól kezdve, hogy megfosztottak bírói
címemtől, és amikor a forradalmi bíróságon dolgoztam Teheránban,
kizárólag egyetlen cél vezérelt: megtalálni az iszlámnak olyan
értelmezését, amely lehetővé teszi az egyenlőséget, és amelyben a
demokrácia a hit valódi kifejezése. Nem a vallás korlátozza a nőket,
hanem azoknak a vezetőknek a diszkriminatív szabályai, akik gúzsba
akarják őket kötni. Egész munkásságom alapját az a meggyőződés
képezi, hogy a változásnak belülről kell jönnie, békés úton.
Emiatt egész felnőtt koromban támadásokkal kellett szembenéznem.
Iránban azzal vádoltak, hogy hitehagyottként azt merem állítani, az
iszlámnak létezik más értelmezése is, külföldön pedig az iszlám
köztársaság világi bírálói ítéltek el, akiknek hozzáállása legalább olyan
dogmatikus volt. Az évek során találkoztam már a mellőzöttség és a
fenyegetettség minden fajtájával, azt mondták rám, hogy félreértem a
demokrácia szellemét, ha ki merem jelenteni, hogy a szabadság és az
emberi jogok összeegyeztethetőek az iszlámmal. Amikor meghallottam
a nevem a Nobel-díj átadásán, és a munkámmal összefüggésben a
vallásomat is megemlítették, abban a pillanatban tudtam, hogy
elismerték hitemet az iszlám pozitív értelmezésében, és hogy ez a hit
segíthet azoknak az irániaknak, akik békésen szeretnék megváltoztatni
az országot.
Amikor alattunk feltűntek Teherán fényei, és a gép ereszkedni
kezdett, a lányom megérintette a vállamat. A repülőgép lefékezett a
kifutópályán, az utaskísérő pedig megkért, hogy én lépjek ki először, és
odavezetett az ajtóhoz. Amikor kinyílt, elsőként anyám ragyogó arcát
pillantottam meg. Lementem a lépcsőn, megfogtam puha, ráncos kezét,
és megcsókoltam. Aztán felnéztem, és ekkor láttam meg a hatalmas
tömeget. Mindenütt emberek voltak, amerre csak a szem ellátott.
Khomeini ajatollah unokája előre lépett, és egy orchideakoszorút tett a
nyakamba. A tömeg megindult felénk, én pedig védelmezően átöleltem
anyám törékeny vállát, és a közelben álló biztonsági őrökre
pillantottam, akik tanácstalanul nézegettek körbe, nem tudván, mit
tegyenek. Megkapom a Nobel-díjat, aztán az ünneplő tömeg halálra
tapos – gondoltam ironikusan, ezért úgy döntöttem, lehetőséget adok a
rendőrségnek, hogy megvédjen bennünket. Nagy levegőt vettem, aztán
olyan hangosan, ahogy csak bírtam, azt kiáltottam: „Allahu Akbar”. A
gép személyzetétől kezdve a több ezer emberig mindenki
megmerevedett a meglepetéstől, így a rendőrök körbe tudtak venni
minket, és elvezettek a váróteremig.
A rendszer reformista ágához tartozó alelnök és a kormány szóvivője
is jelen volt a gép leszállásakor. Mindketten melegen üdvözöltek. Csak
néhány szót váltottunk, aztán odavezettek egy összeácsolt
állványzathoz, amit az érkezésemre építettek. Éjfél felé járt az idő. A
kintről beszűrődő zajokból arra következtettem, hogy több százezren
lehetnek az üdvözlők. Nem hittem a szememnek, amikor végül
felmentem az emelvényre. Mindenhol embereket láttam, az egész
terminált megtöltötték, még a városba vezető sugárúton is rengetegen
álltak. Utoljára akkor volt ennyi ember a repülőtéren, amikor 1979-ben
Khomeini ajatollah visszatért párizsi száműzetéséből. Ez alkalommal
azonban a rengeteg fejkendőből ítélve, a tömeg jelentős részét nők
alkották. A legtöbben fekete csadort viseltek, sokan azonban élénk
színű fejkendőt. A kezükben lévő kardvirágok és fehér rózsák
világítottak az éjszaka sötétjében.
 – Gyalog jutottak ide – suttogta az öcsém a fülembe. – Kocsival
jöttek, amíg az utca meg nem telt, aztán az autóikat hátrahagyva, idáig
gyalogoltak. Minden repülőjáratot töröltek, mert az összes kifutópályát
ellepte a tömeg.
A távolban egy csoport egyetemi diák a Yar-e Dabesztanit énekelte.
Ez egy keserédes népdal, amely a demokrácia fiatal támogatóinak a
himnusza. Általában tüntetéseken szokták énekelni, hogy
lelkesedésüket megőrizzék, mielőtt a katonák lecsapnak rájuk, vagy
olyan alkalmakkor, amikor összegyűlnek, és félnek ugyan a jövőtől, de
elég elszántak ahhoz, hogy vállalják a kockázatot. A dallam szomorú,
ám lelkesítő, és hosszú idő óta először éreztem a reményt, amikor ahhoz
a sorhoz értek: „Csak a te és az én kezem képes, hogy elhúzza végre a
függönyt.”
Nem volt mikrofon, hogy ilyen hatalmas tömeghez szóljak, ezért
elnézést kértem, és hosszan integettem, majd lemásztam az
emelvényről. Amikor az autóhoz mentünk, és lassan elhajtottunk, a
tömeg szétnyílt, hogy utat biztosítson nekünk. Az ablakon keresztül
figyeltem a mellettünk elhaladó arcokat. Reménykedő, komoly, büszke,
de mindegyik élettel teli. Odaértünk a Szabadság téri diadalívhez, amit
még a sah építtetett Teherán déli részén, és megpillantottam egy nőt.
Egyik kezében a gyermekét tartotta, másikban egy transzparenst,
melyen ez állt: „Ez Irán.”
 UTÓSZÓ

Teheránban van az íróasztalomon egy újságból kivágott karikatúra.

A képen egy nő látható űrkorszaki harci sisakkal a fején, és egy üres
papírlap felé görnyed, kezében toll. Ez a rajz arra az igazságra
emlékeztet, ami évszázadokon át mindig jellemző volt a nők helyzetére
Iránban: az írott szó a leghatalmasabb fegyverünk, hogy megvédjük
magunkat az éppen hatalmon lévő zsarnoktól és saját
hagyományainktól. Legyen szó akár a legendás Seherezádéról, aki
ezeregy mesét mondott el, hogy megmeneküljön a lefejezéstől, akár a
múlt század feminista költőiről, akik verseken keresztül próbálták a
nőket bemutatni, vagy a hozzám hasonló ügyvédekről, akik a
rászorulókat védjük a bíróságon, az iráni nők évszázadok óta csak a
szavakra hagyatkozhattak, ha meg akarták változtatni a valóságot.
A szó békés fegyver ugyan, engem viszont az elmúlt tizenöt év során
zaklattak, fenyegettek, bebörtönöztek, miközben az emberi jogokat és
az erőszak áldozatait védtem. Már régóta készülök, hogy megírjam
azoknak az éveknek az emlékiratát, egy olyan nő szemszögéből, akit az
iszlám forradalom félreállított, ám nem hagyta el az országot, itt maradt,
szakmai és politikai karriert futott be a hatalomra került, fenyegető
teokratizmusban. Saját életpályám bemutatásával szerettem volna
megmutatni, hogyan változott Irán, mert az iszlám köztársaságban az
átalakulás sokszor olyan lassan és észrevehetetlenül következik be,
hogy könnyen átsiklunk felette. Ha az ember a főváros egyik forgalmas
csomópontjában áll, vagy a pénteki imán vesz részt, nem feltétlenül
veszi észre, hogy az ország egyetemi hallgatóinak hatvanöt százaléka, a
kereső lakosságnak pedig negyvenhárom százaléka nő. Szerettem volna
könyvet írni, hogy megváltoztassam az iszlámról kialakult, torz nyugati
sztereotípiát, és főleg azt a téves elképzelést, hogy az iráni nők
irányítható, szánalmas teremtmények. Az iszlám köztársaság cenzúrája
azonban lehetetlenné tette, hogy egy őszinte önéletrajzot kiadhassak. A
munkám miatt szemben állok a rendszerrel, és gyanítom, hogy soha
semmit nem írhatok Iránban anélkül, hogy harcolnom ne kellene érte.
Amikor 2003-ban megkaptam a Nobel-díjat, azt reméltem, talán
Nyugaton, egy szabad országban, ahol védelmezik a szólásszabadságot,
megjelentethetem az emlékirataimat, mert feltett vágyam, hogy
módosítsam a muzulmán nőkről kialakult téves képet. Úgy éreztem,
törekvésem hozzájárulhat az iszlám és a Nyugat közt kialakult
konfliktus rendezéséhez, és széles olvasótáborra számíthat. Azon túl,
hogy segítek az iszlám civilizáció és a mai modern Amerika vitájában,
tudtam, hogy a két ország ellenséges viszonya miatt a kommunikáció
megindítása még sürgetőbb, mint valaha. Azt hittem, tárt karokkal
fogadnak majd Amerikában egy olyan iránit, aki úgy érzi, a kormánya
és a diplomatái nem képviselik megfelelően az érdekeit.
Egy közeli barátomnak, dr. Muhammad Szahiminek, aki egyetemi
professzor az USA-ban, megemlítettem, hogy szeretnék könyvet írni, és
a segítségét kértem. Dr. Szahimi számos irodalmi ügynökkel beszélt,
majd bemutatott egy nőnek, Wendy Strothmannek. Wendy részt vett két
előadásomon, amit amerikai egyetemeken tartottam, és meg volt róla
győződve, hogy lelkes olvasókra találna a történetem Amerikában.
2004-ben, amikor találkoztunk, döbbenten vettem tudomásul, hogy
ennek egyetlen akadálya van: az amerikai kormány. Kiderült, hogy
bizonyos törvények és szabályok gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy
könyvet adjak ki az USA-ban.
Annak ellenére, hogy a szövetségi törvények szerint az Amerikai
Egyesült Államok embargója nem korlátozhatja az információ szabad
áramlását, az Államkincstár Külföldi Vagyontárgyakat Ellenőrző
Osztálya (OFAC) mégis felügyelte a könyvek importját Iránból és a
többi embargóval sújtott országból. A szigorítás nem arra irányult, hogy
a nemzetek között teljesen megakadályozza az információ áramlását,
gyakorlatilag azonban pontosan ez történt, mivel megtiltották a „még
nem teljesen elkészült, vagy a már elkészült anyagok” megjelentetését.
Ez azt jelenti, hogy kiadhatnám az emlékirataimat Amerikában, de az
irodalmi ügynök, a könyvkiadó vagy a szerkesztő, aki nekem segítséget
nyújt ebben, megszegné ezzel a törvényt, és valószínűleg nem is
reklámozhatná a művet. Egyikőnk sem látta át kezdetben, milyen
szigorú szankciókat vonna maga után, ha így tennék, azt azonban hamar
megtudtuk, hogy ha Wendy nem venné figyelembe a törvényt, súlyos
pénzbírságra számíthatna, esetleg börtönbe is kerülne.
Az iszlám rendszer cenzúrázza a könyveket, internetes tűzfalakat
állít fel, betiltja a műholdas televíziót, hogy megakadályozza, hogy a
külvilágból szerzett információk eljussanak az irániakhoz. Képtelen
voltam felfogni, hogy az USA kormánya, egy olyan országé, amely a
szabadság megtestesítője, ellenőrzése alatt akarja tartani, mit
olvashatnak a polgárai és mit nem. Ezt, ha egy rezsim hivatalosan
alkalmazza, cenzúrának nevezik. Akkor mi a különbség az iráni és az
amerikai cenzúra között?
Amikor a könyvkiadók a szabály ellen tiltakoztak, az amerikai
tisztviselők a nemzetbiztonságra hivatkoztak, és azt mondták, ha valaki
kérvényezi, esetleg különleges engedélyt kaphat. Az iszlám köztársaság
bíróságán dolgozva azonban egy dolgot jól megtanultam: egyetlen eset
nem az igazi csata, csupán egy tünet. Az igazságtalanság magában a
törvényben rejlik.
A Nobel-békedíj tulajdonosaként jó esélyem lett volna megkapni a
különleges engedélyt. Az emberi jogok védelme miatt kerültem
börtönbe Iránban, ezért az emlékirataim kiadásának betiltását nehezen
lehetett volna megindokolni. Az én esetemben tett kivétel azonban nem
segítene azokon az Iránban vagy más embargóval sújtott országban
dolgozó írókon és tudósokon, akiket a könyvkiadók és az újságírók
azért utasítottak vissza, mert féltek az OFAC szabálya miatt. Ez a
rendelkezés megakadályozta, hogy a tudósok megosszák egymással
tudásukat, és a katasztrófák során szerzett tapasztalataikat, mint amilyen
a 2003-as földrengés is volt Bám városában, amelyben körülbelül
harmincezer iráni halt meg.
A szólásszabadság örökös harcosaként nem tudtam elviselni a
gondolatot, hogy kormányengedélyért folyamodjak a könyvem
megjelentetéséhez. Nem akartam, hogy csak azért, mert híres vagyok,
másképp bánjanak velem, így számomra az ügy hamarosan átfordult
egy sokkal magasabb rendű elvért folytatott harcba: a
szólásszabadságért, és azért, hogy az amerikai közönségnek joga legyen
a világ bármely részéről érkező hang meghallgatására. Wendy
beleegyezett, hogy harcot indítsunk a szabály ellen, és nekiláttunk
keresni valakit, aki jogi tanácsot adhat és segít nekünk. Néhány feszült
hónap után rátaláltunk Philip Lacovarára, egy kiváló ügyvédre, aki a
Watergate-szalagok ügyén dolgozott, mielőtt az eset a legfelsőbb
bíróság elé került. Emellett a Mayer, Brown, Rowe & Maw ügyvédi
iroda tulajdonostársa is volt. Az iroda ingyen elvállalta a
képviseletünket az USA kormánya ellen.
2004. október 26-án Wendy és én keresetet nyújtottunk be a New
York-i bíróságon az Államkincstár ellen. Ügyünket összekapcsolták egy
korábbi beadvánnyal, amelyet szeptemberben közösen nyújtott be több
amerikai szervezet, akik kiadókat, szerkesztőket és fordítókat
képviseltek. Keresetünk a jelenlegi törvényt támadta meg, amely
megtiltja az „információs anyagok” behozatalát az embargóval sújtott
országokból, és együtt azzal érveltünk, hogy ez sérti az amerikai
olvasók jogait az Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítése
alapján. Nyilatkozatomban leírtam, hogy a tiltás megfosztja az
amerikaiakat annak lehetőségétől, hogy többet megtudjanak az
országomról és a lakosairól, és hogy jobban megértse egymást a két
nemzet.
Véleményem szerint a szabály azt is jól tükrözi, milyen bonyolult és
rosszul működő az USA és Irán kapcsolata mind a mai napig. Az
őszinte megnyilatkozások hiánya még most is veszélyes szokása
mindkét félnek. Ez pedig a modern történelemben eddig példa nélküli
eseményekhez vezetett, mint például az 1953-as CIA akció, amikor egy
demokratikus kormányt megbuktattak, vagy az, hogy későn reagáltak az
1979-es teheráni amerikai nagykövetség ostromára. Nagyon aggaszt,
hogy annak ellenére, hogy számtalan példa mutatja a sorsunk
összefonódását, a két ország továbbra is úgy tesz, mintha történelmünk
nem kötődne egymáshoz, és mintha úgy létezhetnénk egymás mellett,
hogy tudomást sem veszünk a másik félről.
Bárhogy is nézzük a dolgot, jelenleg az USA a világ legnagyobb
hatalma, Irán pedig az amerikai érdekek számára rendkívül fontos régió
stratégiai állama. Sok téren kapcsolódik össze a két ország: Irán
befolyási körzete Irak jelentős részét is magában foglalja, ahol Amerika
uralkodik a káosz fölött, az iraki kormány új vezetői pedig az iszlám
köztársaság lelkes hívei. Az iráni kormány hivatalos álláspontja ellenére
az ország fiataljai továbbra is Amerika-pártiak. A dühös Közel-Keleten
csupán ők éreznek így. A két nemzet tudja, hogy stratégiailag közösek
az érdekeik, ezért voltak képesek egyesített erővel elrendezni
Afganisztán jövőjét a tálibok bukása után. Az ideológia és a kölcsönös
gyanakvás azonban még mindig nagy szerepet tölt be kettőjük
viszonyában, és emiatt az információáramlás, amely elengedhetetlenül
szükséges ahhoz, hogy egymás kultúráját és viselkedését megismerjük,
még fontosabbá vált.
2004. december 16-án az Államkincstár megváltoztatta a törvényt,
amely korábban megtiltotta az embargóval sújtott országok
állampolgárainak műveik megjelentetését. Ha nem tette volna,
szövetségi bíróság elé került volna, azzal a váddal, hogy rendelkezése
alkotmányellenes. Két hónappal később, Bush elnök országértékelő
beszédében a következőt állította:
– Az irániak kiálltak a szabadságukért, ezért Amerika melléjük áll.
Furcsa, hogy amíg az amerikai elnök ilyet mond, az irániak nem
adhatják ki írásaikat az USA-ban.
A két ország hosszú és véres történelmében az Államkincstár lépése,
hogy megváltoztatta a törvényt, viszonylag csekély előrehaladás,
számomra mégis nagy ösztönzést jelent szimbolikus értéke. Hát nem
hihetetlen, hogy egy hazájában élő, iráni nő képes volt rávenni az
amerikai kormányt, hogy igazságosabbá tegye törvényeit? Hazatérve
elmeséltem a győzelmemet, és azután is sokszor beszéltem róla, mert
nagyon tanulságosnak tartom. Voltam olyan bátor, hogy szembeszálljak
az iszlám köztársaságban már szinte közhelynek számító felfogással,
miszerint Amerika csak az erőszak nyelvén ért. A harciasság juttatott
oda minket, ahol most vagyunk, és sajnos ez mindkét ország
megrögzött szokásává vált. Lehet, hogy több évtized szükséges ahhoz,
hogy leküzdjük egymás iránti bizalmatlanságunkat, ám az ilyen kis
lépések mindig emlékeztetnek rá, ha politikai eljárással próbáljuk
megváltoztatni a másik felet, lehet gyümölcsöző is a közös sorsunk.
Tisztában vagyok vele, hogy túlzott optimizmusra vall, ha ilyen nagy
jelentőséget tulajdonítok a politikai tárgyalásoknak, annál is inkább,
mert rendkívül nagy a szakadék a Nyugat Iránnal szemben támasztott
elvárásai és az iráni rezsim kompromisszumkészsége között. Nem azért
helyezek ekkora súlyt a békés folyamatokra, mert azt hiszem,
hamarosan, tárgyalások útján minden megoldódik, hanem azért, mert
egyszerűen nem látok más megoldást. Iránnak békés úton kell
demokratikus állammá alakulnia, hogy a kormány valóban a lakosság
többségének érdekeit képviselje. A forradalom nem volt még olyan
régen, és az azt követő nyolc év is élénken él emlékezetünkben, ezért az
iráni népnek elege van a vérontásból és az erőszakból. Sokan a börtönt
is vállalnák vagy az életüket is kockára tennék a meggyőződésükért, de
nem hiszem, hogy hajlandóak lennének fegyvert fogni a kormány ellen.
A Nyugat a diplomácia segítségével nyomást gyakorolhat Iránra – az
emberi jogoktól kezdve a nukleárisenergia-programig, minden
területen. Néhányan nyugaton még mindig hisznek abban, hogy a
rendszert erőszakkal kell leváltani, ez azonban veszélybe sodorna szinte
minden olyan eredményt, amit a demokrata gondolkodású irániak az
utóbbi időben elértek. A katonai erő bevetése ürügyet szolgáltatna a
rezsim számára, hogy legális ellenzékére lecsapjon, ez viszont
megsemmisítené a lassan kialakuló polgári társadalmat. Ha erőszakra
kerülne a sor, az irániak félretéve ellenérzéseiket, védekező
nacionalizmusból a népszerűtlen vezér mellé állnának. Nem tudok
riasztóbb képet és veszélyesebb belső átmenetet elképzelni, mint amit a
Nyugat idézne elő, ha katonai erővel vagy lázadás szításával próbálná a
demokráciát megteremteni Iránban.
A legfontosabb azonban, hogy a Nyugat reflektorfényben tudja
tartani az emberi jogok kérdését, és az iszlám rendszer már
tanúbizonyságát adta annak, hogy érzékeny az ilyen kritikára. Az iszlám
köztársaság ragaszkodni fog a nukleáris fegyverekhez, még akkor is, ha
a nemzetközi közösségtől emiatt szankciókra számíthat. Bölcs
politikusok szerint azonban, ha egy államban az emberi jogokon esik
folt, mivel az belülről okozott seb, az jelentősen rontja az ország
megítélését. Ha a hatalmon lévő klérusnak tárgyalások helyett katonai
támadásra kell számítania, nem fog habozni, hogy megvédje
állampolgárai jogait. A külső nyomást hasznosnak ítélem, feltéve, ha a
megfelelő fajta, és van célja. Az iráni forradalom megteremtette a saját
ellenzékét, csaknem egy nemzetnyi művelt, öntudatos nő harcol immár
a jogaiért. Meg kell adni nekik az esélyt, hogy megvívják a harcukat, és
megváltoztassák az országot.
Régóta tudom, most azonban még nyilvánvalóbb, hogy Irán békés
átalakítása áldozatokat fog követelni. Szembe kell nézni a ténnyel, hogy
az olyanok, mint én vagy a disszidensek, akiket képviselek, eltűnnek az
út során. Nagyon jól tudjuk ezt, hiszen oly sok kollégánkat és
ismerősünket ölték már meg a hosszú évek alatt. Amióta megkaptam a
Nobel-díjat, még gyakoribbak az ellenem irányuló halálos fenyegetések,
ezért a kormány huszonnégy órás testőröket nevezett ki a védelmemre.
Mondanom sem kell, hogy ez a megoldás, a legjobb esetben is, elég
szerencsétlen. Vannak napok, amelyek sokkal veszélyesebbnek tűnnek,
mint a többi, amikor a levegőben szinte tapintani lehet a feszültséget, és
mi is csak suttogva merünk beszélni, mert mindentől félünk. Barátaim
és rokonaim szerint a vészterhes időkben külföldre kellene mennem. De
mihez kezdjek én külföldön – kérdezem magamtól. Tudom-e folytatni a
munkám és az Iránban betöltött szerepem egy másik országban? Persze,
hogy nem. Ezért mindig arra emlékeztetem magam, hogy a legnagyobb
fenyegetés a saját félelmem, a mi félelmünk, az irániak félelme, mert ez
teszi ellenfelünket erősebbé.
Vannak olyan időszakok is, amikor azt fontolgatom, hogy lassítok
egy kicsit. Emlékszem, alig élveztem a lányaim gyerekkorát. Fizikailag
természetesen ott voltam, csomagoltam nekik uzsonnát, elvittem őket
iskolába, de azokban az időkben csak arra összpontosítottam, hogy
mindenre odafigyeljek – a munkámra, a félelmeimre, az egészségemre
és az övékére –, ezért időközben elfelejtettem élvezni azokat az éveket.
Most viszont, hogy erre rájöttem, már mindketten felnőttek, kirepültek
otthonról, ezért saját magam miatt lassítanék le. Nem ringatom magam
hiú ábrándokba, hogy képes lennék visszavonulni, mert az azt jelentené,
hogy Irán megváltozott, és már nincs szüksége rám és a hozzám
hasonlókra, hogy megvédjük a lakosait a kormánnyal szemben. Ha az
életem során egyszer eljön ez a nap, hátradőlök majd, és átadom a
helyem a következő nemzedéknek. Ha azonban nem, folytatom
mindazt, amit eddig csináltam, és remélem, hogy lesznek majd, akik
mellém állnak.

Ebben a könyvben azokat az eseményeket és történéseket gyűjtöttem

össze, amelyek hatással voltak az életemre. Ez nem egy politikai
emlékirat, és az sem volt célom, hogy elemezzem, mi, miért és hogyan
történt. Sok itt leírt esemény sokkal teljesebb körülírást igényelne, mint
amennyire itt lehetőségem nyílt. Remélem, a jövőben lesz alkalmam
újabb könyvet szentelni annak, hogy részletesebben és más
szemszögből megvizsgáljam őket.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Először is Abdul-Karim Lahidzsinek tartozom köszönettel, a hosszú

éveken át nyújtott nélkülözhetetlen segítségéért. Nagyon hálás vagyok
megbízható barátomnak, Muhammad Szahiminek tanácsaiért és
végtelen bölcsességéért, amellyel külföldi törekvéseimet kísérte.
Köszönöm Mansour Farhangnak a barátságát és a tanácsait. Philip
Lacovara, Anthony Diana és Ryan Farely a Mayer, Brown, Rowe &
Maw ügyvédi irodától nagylelkűen felajánlották, hogy jószolgálati
cselekedetként képviselnek engem az Amerikai Egyesült Államok
Államkincstára ellen indított perben, és így lehetővé tették, hogy ez a
könyv, kiadásra kerüljön. Köszönöm az ügynökömnek, Wendy
Strothmannek és kollégájának, Dan O’Connellnek a Strothman
ügynökségtől, hogy elősegítették a könyv megjelenését Amerikában. A
Random House-nál David Ebershoff nézte át a kéziratot, és lektorálta
egy elbeszélő tehetségével és egy történész éleslátásával. Rendkívüli
inspirációt jelentett számomra, hogy hitt e könyv életre hívásában, és
segített abban, hogy az amerikai olvasók kezébe kerülhessen. Végül, de
nem utolsósorban, nem is találok szavakat arra, hogy kifejezzem,
milyen nagyra értékelem társszerzőm, Azadeh Moaveni munkáját, aki
hatalmas tehetségét és hosszú órák kemény munkáját egyesítve az
eredeti kéziratból megalkotta a könyv végső változatát.