İskender Pala

Halál Babilonban, szerelem Isztambulban

 Arról, hogy a zsebkendőm négy sarkában
a hegyet elhordtám,
S annak okáról, hogy Lejláról és
Medzsnúnról írtam

Amondó vagyok, hogy aki a szerelmet nem ismeri, jobban teszi, ha

nem is olvassa ezt a könyvet. Tudom ugyanis, hogy egy írnok - aki
ráadásul még Elemnek is nevezi magát -, legyen bármilyen járatos is
a szerelem terén, mondjon akármilyen hihető dolgokat, ha könyve az
általában unalmasnak ítélt szenvedésekről, vágyakról és elválásokról
szól, nehezen tudja elhitetni, hogy olyan dolgokat fog elmondani a
szerelemről, ami mindenkit érdekel. így aztán azon a hosszú éjszakán,
amikor nyugati szobám faragott mennyezete alatt Lejla és Medzsnún
történetét elbeszéltem, és a barátaim arra próbáltak rávenni, hogy
írjam is meg, én azzal hárítottam el, hogy egy ilyen csupa szenvedés
história nemigen vonzza a mai embereket.
Másnap éjjel álmot láttam. Istár szentélyének a babiloni zikkuratra
néző ablaka előtt Akeldan, a bölcs pap elmondott nekem mindent, de
mindent arról, ami akkoriban történt, aztán a lélegzetelállítóan
szépséges arany istenszobrok között hét ékírásos táblára mutatott:
- Aki ismeri a szerelmet, arra itt vár a hét igazi titok - mondta.
- Fedd fel számomra ezeket a titkokat, tedd fémmé az ércet, a
csepphez add hozzá a tengert! - kértem.
- Tudni annyit jelent, mint tévedni. Ha meg akarod ismerni a
szerelmet, előbb a szenvedést kell megismerned. Ha tanulmányozod
Fuzúli szerelemről szóló könyvét, felfedezheted mindennek az útját-
módját - válaszolta.
A rá következő napokban - eszemben tartva Akeldan szavait -
újraolvastam Fuzúlinak azt a könyvét, amelyben a szenvedésről írt
sorai találhatók. Történeti iratokat forgattam, hogy mindent
megértsek, és képzeletben kiszíneztem a régi szerelmeket. A szerelem
mélységeiből a végtelenbe nyíló kapu titkát felfedezvén, úgy éreztem,
meg kell osztanom az olvasóval azt a kalandot, amelynek a történelem
folyosóit járva tanúja lettem.
Egy könyvvel kapcsolatban sokkal fontosabb az, amit az olvasó
utoljára mond, mint amit az író először leír. A könyvek és íróik sorsa
már csak ez. Azért fáradoztam, azért hordtam el a hegyet a
zsebkendőm négy sarkában, hogy az a bizonyos utolsó mondat a
helyén legyen.
A sárkány éve volt. Az őszi szelek idején írótollamat a rubin
tintatartóba mártva írni kezdtem. Fuzúli verssoraiból megelevenedett
a szerelem és egy huszonháromezer éves titok...
 1
Ebben történetünk elkezdődik,
Az első örömbe üröm keveredik
Nem vagyok az időn belül
Se teljesen rajta kívül
Egyetlen, hosszú pillanatnak
Bonthatatlan áramában
A. H. Tanpmar

Még a szívverése is elállt, amikor a tudományos akadémia antik

bazilikából kialakított könyvtárának vastag falain beszivárgó fénybe a
Tigris felől érkező hűvös szellővel együtt ágyúdörgés hangja
keveredett. Nem attól félt, hogy a vak és púpos könyvtárszolgát a
tömeggel együtt magával ragadják a kintről hallatszó örömkiáltások
és a dobok hangjai, ki a városfalakra, mielőtt annyi könyörgés és
dicshimnusz után kiadná neki a pincéből felhozott tiltott köteteket,
hanem attól, hogy a városba lassan belopódzó változásoktól félve kite-
szi a szűrét, és bezárja a könyvtár kapuit. A kaldeus és asszír
történelmet kiválóan ismerő, hetvenes éveiben járó szír könyvtárost
azonban szerencsére nem hozta lázba az oszmán uralkodó,
Törvényhozó Nagy Szulejmán Bagdadba érkezése.
- Megtörténik, aminek meg kell történnie; amit várnak, az be is
következik, akit várnak, az el is jön. Aki ma születik, az egy nap meg
is hal - mormogta némi köhögés közepette, majd folytatta. - Óhajtja a
köteteket, vagy elmegy inkább, hogy akár a bászrai
datolyakereskedők, a szultán lószerszámaiban gyönyörködhessék?
Nehéz kérdés volt ez az ötvenes éveiben járó hillai Mohammed
Efendi számára. Nem kellene neki is - mint ahogy oly sokan teszik -
megnézni a szultán bevonulását? Ha a könyvtáros nem kérdezi, talán
eszébe se jutott volna. így azonban az az érzése támadt, hogy az
ágyúhangok új jelleget kölcsönöznek Bagdadnak, s azt neki is látnia
kell. Ugyanakkor égett benne a vágy, hogy a babiloni szentélyben és
a függőkertekben született titokzatos sorok világába merüljön, hiszen
maga is épp ezek romjai között veszítette el gyermekkori szerelmét.
Egy pillanatig úgy érezte, hogy a könyvtáros meghallja gyorsuló
szívverését, s meglátja a ráncokat, amelyeket a szíve és az esze között
vívott küzdelem vont a homlokára.
 - A köteteket! - szaladt ki a száján.
- Akkor dolgozhatsz, amíg a nap azon az ablakon be nem süt. A
szultán katonái csak akkor érnek ide, hogy elfoglalják a könyvtárat -
mondta a könyvtáros, miközben olyan biztonsággal, mintha látna,
letette a mappákat a kályha melletti matracra, s felmutatott az egyik
kupola alatti színes üvegablakra, aztán lehajtott fejjel, mintha csak
nézné, hogy hová lép, elindult, hogy belülről bezárja az ajtót.
Az első köteg, amelynek zsinórját Mohammed Efendi izgatottan
megoldotta, a lókupecek táskáihoz hasonlított, és néhány pergamen
került elő belőle. Olyasféle tekercsek voltak, amilyeneket az első
keresztény szerzetesek rejtettek amforákba, amikor Krisztus után 70-
ben Jeruzsálem feldúlásakor menekülni kényszerültek.
Úgy látszik, rossz ládába nyúlt a vak könyvtáros, gondolta
Mohammed Efendi, látva a számára ismeretlen írást, vagy a számolást
vétette el?
A pergamenek azonos típusúak voltak, mindegyiket a keresztre
feszített, illetve a Szűz Mária ölében ülő Jézus ábrázolásai díszítették.
Mohammed Efendi visszatette a pergameneket a mappába, és
bekötötte a zsinórokat. Ha tudta volna, hogy a kezében tartott
bőrdarabokon sivatagban élő szerzetesek száz, héber és arámi írással
írt filozófiai témájú műve található, hátralévő életében az
orvostudomány vagy a költészet helyett nagy valószínűséggel
teológiával foglalkozott és a két szent folyó közötti emlékek titkainak
megfejtésén fáradozott volna. Hát még ha azt tudta volna, hogy azt a
pergament tartotta a kezében, amelybe Szent Ágoston az Ostiában
vásárolt halat göngyölte, a rajta lévő mondatok pedig Szent Tamás
Bibliájának titokzatos verssorai voltak...
A második mappában szattyánbőr tokok sorakoztak. Minden egyes
tokban zsákvarró tűvel összefűzött, húsz-huszonöt oldalas
könyvecskék lapultak, oldalaikon fekete festékkel festett meztelen
férfi és női testekkel meg anatómiai ábrázolásokkal, valamint orvossá-
gok készítéséhez használatos egyszerű lepárlók, tálkák, kancsók és
tégelyek, sok-sok kémcső, különféle növényi levelek és gyökerek,
sokféle madár és bogár ábrázolásaival. Igen, részben ezeket kereste,
tehát a könyvtáros mégsem tévedett, amikor ezeket a mappákat hozta
elő. Még jobban felcsigázta érdeklődését a kezében tartott kincs,
amikor az idegen írás alatt meglátott arab betűs jegyzeteket olvasni
kezdte: „Könyvecske a lázas betegségekről, melyet Potelamausz
Szótér készíttetett az alexandriai könyvtár tudósai számára",
„Avicenna gyógyító könyvecskéje arról, hogyan él az embrió az
anyaméhben”, „Könyvecske a szerapiumbéli növényi gyökerekből
készített szirupokról és gyógyító eljárásokról”. „Az isteni Platón
könyvecskéje lélekről és halálról”... A pontosan ezer éve, a római
érsek, valamint papjai és szerzetesei által „Itt az alvilággal szövetkez-
nek!” felkiáltással felgyújtott alexandriai könyvtárból kimentett
könyveket, valamint későbbi moszlim tudósok által készített orvosi és
filozófiai kéziratok füzeteit tartotta kezében.
Az utolsó mappában csak két könyv volt. Az egyik a ló
háziasításáról és tartásáról, a sivatagi állatok és a tevék betegségeiről
és gyógyításáról szólt; a másik Bagdad rövid történetét, valamint a
negyven rabló és a híres karavánkifosztások történeteit tartalmazta.
Ennek végén Az ezer egy éjszaka meséi-ből is szerepelt egy részlet.
Mindezek egyiptomi eredetű és azon a vidéken gyakran használt
fáraópapírra voltak írva.
Hillai Mohammed Efendi meg akarta mondani a vak könyvtárosnak,
aki pontosan tudta, hogy melyik polc melyik rekeszében milyen könyv
található, hogy valószínűleg rossz polcra nyúlt, mert olyan könyveket
is hozott, amelyeket ő nem kért, de aztán arra gondolt, hogy milyen
nehézségek árán vette őket elő a ládákból; a kívülről jövő zajok pedig
már arról árulkodtak, hogy a Törvényhozó szultán testőr agái
bármelyik pillanatban rátörhetik az ajtót, így letett szándékáról. Újra
kinyitotta a második mappát, és tervezett „Egészség és betegség” című
perzsa nyelvű művéhez a régi orvosok gyógyító módszereinek
tanulmányozásába, valamint az anatómiai ábrázolások vizsgálatába és
másolásába kezdett. Számításba véve, hogy a vak könyvtáros minden
mozdulatát hallja, és ha csak kicsit is keményebben lapoz,
köhögésével figyelmezteti, tehát többet tesz, mint egy felvigyázó, aki
le se veszi a szemét az olvasóról, elszégyellte magát attól a
gondolattól, hogy egy kis könyvet bedughatna az ingébe. A kezében
lévő könyvecske ugyanis az alexandriai könyvtár legrégibb pecsétjét
viselte. Figyelmes vizsgálattal megállapította, hogy a henger alakú
kerámiába vésett, majd a papíron való hengerléssel rányomott pecsét
azé az első könyvtáré volt, amely Kleopátra közönyös viselkedése
miatt égett le annak a lázadásnak a során, amely a római államot
birodalommá alakító Caesarnak Jombe legyőzését követően
Alexandriába érkezésekor tört ki.
- Hisz ez a Püthagorásznak és Thalésznek nevezett filozófusok
vitájának könyve! Bárcsak jobban ismerném ezt az írást! - gondolta a
könyvecskét lapozgatva. - De hogy menekülhetett meg abból a tűzből,
amely után újra kellett írni a tudomány történetét? - Gyorsan válaszolt
is a kérdésre. - Egyike lehet annak a kétszázezer könyvnek, amelyeket
a tűzvész után Marcus Antonius Pergamonból hozattatott. Fuzúli
Mohammed Efendi úgy simított végig a könyvön, akárha egy kényes
szeretőt becézne; lassan, élvezettel fogta tenyerébe, bámulta és
szagolta a történelmet létrehozó fenséges idő porát...

*
A város összes minaretjéről győzelmi himnuszok hallatszottak, ami
azt jelezte, hogy a szultán nemsokára megérkezik az újonnan
meghódított városba. A keresztény szír és görög templomok
harangozói, mintha a harangok szava is versenyezni akarna, teljes
erejükkel belekapaszkodtak a harangkötelekbe, hogy ők is ki vegyék
részüket az örömből. Az emberek, még a keleti parton élő zsidók is a
Tigris partjain, Manszúr szentélye, a Tak-i Kiszra kapu, a Zübejde
türbe és a Musztan-szirije medresze előtti tereken gyülekeztek,
túlságosan is eltelve annak örömével, hogy véget ért Tahmászp sah és
a szafavidák régóta tartó, igazságtalan uralma. Így történik ez mindig.

Az új uralom beköszöntével a régi uralkodókat legelőször az

alattvalóik közösítik ki, ők bírálják a leghevesebben. A város lakói,
akárha ők foglalták volna el, úgy özönlöttek az utcákra és terekre, kó-
rusban átkozták és káromolták Tahmászpot, s mintha már negyven éve
ismernék, dicshimnuszokat zengtek az oszmán szultánról. A
legnagyobb tömeg a síita Bagdad szunnita központjában, a
Legnagyobb Imám türbéje környékén gyűlt össze. Innen egészen a
Tigris keleti partjáig és a tebrizi kapu környékén is, beleértve a szultán
által a nép közé szórandó aranyak reményében összesereglett
koldusokat, mindenféle rendű és rangú emberek skandálták - mintha
csak imádkoznának a szultánért - a szokásos formulákat. Miután
Tekelü kán, a kormányzó átadta a várost Ibrahim Pasának, a tömeg
tovább növekedett, s megkezdődtek az éjszakába nyúló mulatságok.
A tereken éjszakázok nagy többségét a zsákmányra éhes vadak
módjára a városba sereglő beduinok, bűnözők és szélhámosok
alkották. A janicsáraga azonban egy csapat katonájával megerősítette
a városfalak négy kapuját, és kikiáltókat fogadott, hogy
fenyegetéseivel féken tartsa az egybegyűlteket. így aztán lassanként
alábbhagyott a lármázás is és a Törvényhozó dicsérete is.
Amikor a Tigris völgyének datolyaültetvényeit tizenegy ágyúlövés
reszkettette meg, újra hullámozni kezdett a városban zúgó tömeg. A
Törvényhozó bevonult a városba. Mintha egymásra talált volna az, aki
szeret és akit szeretnek. A szultán a szerelmes eposzhős, Ferhád
építőmester által szerelmesének, Sirinnek emelt palotából, a Kaszri
Sirinből útnak induló Ibrahim Pasa zászlóvivőjétől, Dzsáfer bégtől
átvette a vár kulcsait, majd miután ötszáz arannyal és prémmel
megjutalmazta a béget, elindult a varázslatos aleppói kapu felé, ame-
lyet egy emberre támadó szörnyeket ábrázoló relief tett még
fenségesebbé. Akik látták a szultánt ügető paripáján, önbizalmat
sugárzó nemességgel az ünnepet rendező csausok, bégek, janicsárok,
csatlósok és parancsnokaik között vonulni, megértették, miért
nevezték őt Nagy Szulejmánnak. Olyan volt, mint aki azért terem-
tetett, hogy megvívjon a régi római istenekkel. A kaput kétoldalt őrző
rézágyúk három fontnyi kőgolyói nem voltak nagyobbak, mint a
buzogányának a feje.

Amikor az örömkiáltások már az akadémiai könyvtár külső udvaráig

is elhallatszottak, a szír könyvtáros, aki úgy hallgatózott kifelé, mintha
a füleivel akarna látni, összeszedte a hillai Mohammed előtt lévő
könyveket, hogy ládába zárja őket. Visszatértekor egy drágakövekkel
ékesített handzsár volt a kezében, amelynek markolata kétszarvú,
villás nyelvű kígyófejet formázott. Smaragdokkal és jádekövekkel
kirakott hüvelyéből kihúzta a handzsárt, és mintha csak olvasná a
csupasz acélra írt mondatot, minden szót külön hangsúlyozva szavalta
hillai Mohammed Efendinek: „Élet a handzsár annak, aki tudja,
hogyan kell meghalni; hét igazi titkot őriz annak, aki a szerelmet
ismeri, tudójuk pedig uralkodhat a világon.”
- Isten rád bízza ezt a handzsárt, őrizd meg és tartsd titokban!
Ámulva nézte hillai Mohammed. Szöget ütött ugyan a fejébe, hogy
egy ajándékot miért kellene titokban tartani, de aztán rögtön az jutott
az eszébe, hogy ezen a vidéken ősi hagyomány szerint elváláskor
ajándékot adnak az emberek egymásnak, ebből pedig arra kö-
vetkeztetett, hogy az öreg bizonyára nem akarja még egyszer itt látni.
Az öregember úgy hajolt le, mintha le akarná emelni a hátáról a
púpját, de csak a kintről közelgő lépések hangjaira fülelt.
- Egyre kevesebb az időnk. Ha kérik is tőled, amit rád bíztam,
érdemteleneknek ne add oda! Meg fogod ismerni őket - súgta.
Hirtelen mintha egész más emberré vált volna. Hangja elhalkult, s a
mozdulatai sem hasonlítottak a korábbi könyvtároséra. Homlokát
verejték lepte el, keze reszketett. Nagy nehezen lehúzta ujjáról a
gyűrűt, kinyitotta titkos fedelét, majd hillai Mohammed
csodálkozására a szájához emelte, és nagyot kortyolt.
- Hisz ez az ember kábítószer-élvező! - gondolta meglepetten, s
ezzel az öreg előbbi értelmetlen szavait is megmagyarázta. A hangok
arra utaltak, hogy a Törvényhozó katonái már a belső udvarban járnak.
A könyvtáros egyre különösebben viselkedett. Furcsán tapogatta a
körülötte lévő tárgyakat, mintha keresne valamit, vagy megpróbálná
felismerni a számára láthatatlan dolgokat. Aztán szorosan Mohammed
Efendi mellé húzódott, és annak kezével együtt még egyszer
megsimogatta a tenyerében tartott handzsárt.
- El ne felejtsd! Hét igazi titkot fedhet fel, aki a szerelmet ismeri,
tudójuk pedig uralkodhat a világon.
Hillai Mohammed ismerte a kábítószerek rabjainak rohamait, az
öregember azonban inkább a végrendelkezők hangján, még egyszer
elismételte a mondatot.
- Te jó ember vagy - tette hozzá, majd mintha nem látó szemével
mélyen a szemébe nézne, folytatta. - ígérd meg nekem, hogy
megtartod a titkot, és az ajándékot nem adod át érdemteleneknek!
A hillai szólni se tudott a csodálkozástól.

*
 Kinyílt az ajtó és egy aranyhímzéses kaftánt viselő, napbarnított
arcú, rövid őszes szakállú tiszt lépett be. Az is magas rangjáról
árulkodott, ahogy a parancsokat osztogatta a körülötte lévőknek.
- A nevem Dzselálzáde Musztafa - mutatkozott be a könyvtárosnak,
aki az ajtóban fogadta. - A szultán pecsétőre vagyok. Azért jöttem,
öreg, hogy átvegyem a könyveket és a könyvtárat.
A könyvtáros átadta a kulcsokat, és belefogott a könyvár értékeinek
ismertetésébe. A pecsétőr azonnal megbízott egy janicsártisztet, hogy
négy katonájával számolják meg a könyveket. A kulcsokat átadta
udvarmesterének.
- Aztán jól vigyázz rájuk! - parancsolta.
Megvizsgálta az épületet, s megnézte a könyvraktárt is. Kifelé menet
esett pillantása a jegyzeteit rakodó Mohammed Efendire.
- Te ki vagy, Uram?
- Fuzúli vagyok, költő Hillából, szolgálatodra.
A hatalmas pecsétőrt meglepték, majdhogynem megdöbbentették
ezek a szavak. Olyan mozdulattal, mintha el akarná hárítani a
hihetetlen választ, szavalni kezdett:

Kedves, testemben te vagy a lelkem,

Fény vagy szememben, vér vagy eremben.
(Kónya Lajos fordítása.)

- Szóval te írtad ezeket a bájos sorokat!? - folytatta. Hangjának

gúnyos csengése hitetlenkedéséről árulkodott.
- Igen, Uram, csekélységem.
- Tehát gázeleket mondasz, és a szerelemről énekelsz, igaz?
- Törekszem rá, Uram.
Dzselálzáde a kérdezősködés közepette megpróbálta elhinni, hogy
valóban a szerelmes versek költője áll előtte. Az a karaván, amelyik
két esztendeje egy köteg Fuzúli-verset hozott Isztambulba, nem jött
többé, a költemények azonban így is városszerte népszerűvé váltak.
Ez a szerény, bár tiszta öltözetű ember volna a költőjük? És ő maga
annyira szerencsés volna, hogy már a bagdadi bevonulásuk napján
összetalálkozik azzal, akit bármi áron fel akart kutatni? Lehet ilyen
kegyes hozzá a sors? Ezek a kérdések motoszkáltak fejében,
ugyanakkor közben a kérdések és a feleletek, majd az együtt idézgetett
verssorok szinte gyermeki örömmel töltötték el. Egyre közelebb
érezte magához a másikat, parancsoló hanghordozása tiszteletteljes
hangnak adta át helyét.
- Gyere hát, nagy költő, hadd öleljelek meg! - mondta végül. -
Születésedkor a sors csillagot tűzött a bölcsőd fölé. Ha nem tagadod
meg a tehetséget, amelyből Allah oly bőkezűen juttatott neked, biztos
lehetsz abban, hogy híred, amely ma Isztambulig, szultánunk elé is
elér, egy napon mindenhová el fog jutni, ahol csak törökök élnek.
Negyven évig egymás közelében élő jó barátok nem állhatnak
közelebb egymáshoz, mint ez a könyvtár kupolája alatt összeölelkező
két ember. Az egymásnak felelgetve elmondott párversek és
negyedórányi beszélgetés után úgy érezték, mintha gyermekkoruk óta
ismernék egymást; a szeretetben, illetve a tiszteletben egyik sem ejtett
hibát. Egy érzelmekkel teli államférfi, aki az egész oszmán birodalom
pénzügyeiért felel, meg egy szívember, akinek lelkét Mezopotámia
forró szelei lágyították, más módon nem is lehetett volna a másik
barátja.
- Kérlek, Mester, három nap múlva este keress fel, hadd
örvendeztessük meg Húszéin Bajkara lelkét!
Ez a meghívás azt jelentette, hogy félre kell tenni a politikát és
minden egyéb ügyet, s csakis a költészetről és a művészetről szabad
majd társalogni.
- Ahogy Urunk parancsolja! - felelte Mohammed Fuzúli, a hillai
költő.
Napszállta után egy órával hagyta el a könyvtárat. A Bagdadon
végigsöprő szélnek kitett nyílt térségeken hunyorogva haladt át, hogy
a porfelhőktől védje a szemét. Közben arra gondolt, hogy élete egyik
legérdekesebb napját hagyja maga mögött. Nem Bagdad meghódítása
vagy az ennek örömével az utcákra özönlő tömeg volt az érdekes,
hanem a könyvtáros különös viselkedése, illetve a nap végén
megismert úr és a meghívás. Hogy örüljön vagy szomorkodjon, azt
maga sem tudta. Szomorú azért volt, mert lázasan hagyta ott szobá-
jában a könyvtárost. Igaz, felajánlotta neki, hogy mellette marad, ő
azonban elhárította.
- Nem, nem, neked menned kell! - mondta.
örült, hogy megismerkedett az oszmán pénzügyek legfőbb
felelősével, mert úgy érezte, hogy nagy szerencse hullott az ölébe.
Bizony, anyagi gondjai is megfordultak a fejében, miközben a
pecsétőr Dzselálzádéra gondolt. Az összevásárolt könyvek és egyéb
kiadásai miatt teljesen pénz nélkül maradt. De számít a pénztelenség
akkor, amikor megismerkedhet az anatóliai költőkkel?! Rá-ránézett a
könyvtárostól kapott handzsárra: ott lapult a hóna alatt. Legrosszabb
esetben eladja, s akkor még maradhat néhány hétig, míg be nem fejezi
a kutatásait.
- Furcsa ember ez a vak könyvtáros - gondolta -, tudós embernek
látszott, aztán kiderül, hogy a hasis beszél belőle...
Újra csak a meghívás járt a fejében. A Bagdadot elfoglaló szultán
seregével isztambuli költők is érkeztek, akiknek a híre hozzá is
eljutott. Nagyszerű lesz velük megismerkedni, és egymásnak verset
mondani! Köztűk van taslidzsai Jahja, akit szandzsákbégnek fognak
kinevezni, Hajáli, a szultáni díván írnoka, Aski, az üszküdári janicsár
és még sokan mások. Menet közben többször is elismételte magának,
hogy érdemes vállalnia még néhány éjszakát a város valamelyik olcsó
karavánszerájában pusztán azért, hogy velük versekről
beszélgethessen.
Milyen szerencsések az anatóliai költők! Olyanok, mint a sólymok,
akik egy művészetet és a művészeket kedvelő szultán tenyeréből
ehetnek. Milyen boldog, vidám és szórakoztató órákat tölthetnek a
Bajka- ra-találkozókon; ki tudja, micsoda gyönyörű verseket olvasnak
fel egymásnak! Számukra az irodalom életforma lehet. Számára
elérhetetlen álom volt csak, hogy Isztambulban egy Bajkara-
találkozón együtt ülhessen Alisír Neváival...

*
Az első nap győzelmi vigasságai után az éjszaka azzal kezdődött
Bagdadban, hogy a városfalakat elfoglaló katonák túlkapásaitól vagy
a rend fenntartók vizslatásai- tól, sőt otthonaik kirablásától rettegő
emberek bezárkóztak házaikba. Hillai Mohammed fogta a holmiját, és
a karavánszerájból, ahol két napja lakott, átköltözött egy medresze
ispotályának egyik cellácskájába. Itt ingyen kapott szállást, ételt, italt.
Már csak arra vágyott, hogy este, amikor végignyúlik az ágyon, ne
érezze a keblébe rejtett drágaköves handzsár nyomását a szívén...
Hiszen valóságos vagyont hordott az ingében, és egy ilyen napon, egy
medreszében ez akár bajt is hozhat rá, de legalábbis kérdezősködésnek
teszi ki magát miatta. A handzsár azonban valóban gyönyörű! Élve-
zettel gyönyörködött szépségében, amely egy napbarnított harcost
idézett elé, hosszan vizsgálgatta drágaköveit. Szívében az ajándék
eladása miatti lelkifurdalás viaskodott annak szomorúságával, hogy
pénztelensége miatt nem tudja az óhajtott könyveket megvásárolni.
Miközben a már majdnem csonkig égett gyertya reszkető fényében
bámulta a handzsárt, a drágakő-berakások szépségétől ábrándokba
merülve hol a bazárban látta magát, amint épp eladja, hol egy
pénzváltónál, akit arra kért, hogy pár aranyért titokban szedje le a
köveket róla, hogy az őt Hillába hazaváró feleségének csináltasson
gyűrűt a legnagyobb rubintból, aztán meg képzeletben könyveket
vásárolt a tudományos kutatásaihoz, a gyerekei ruháit pedig drága
hímzésekkel díszítette. A handzsár szépsége olyan elragadtatást keltett
benne, hogy a végén már szinte félt tőle.
Az a páros szarvú kígyófej a markolatán igazán különös szimbólum!
Túloldalán egy behajtott ujjú kéz reliefje volt látható. Mintha valami
soha nem látott fémből készült volna. Nem volt acél, de bronz vagy
réz sem. Az elképzelhetetlen, hogy egy ilyen drága handzsárhoz vasat
használtak volna. A színe miatt az aranyat és az ezüstöt is kizárta.
Zsebkésével megpróbálta megkarcolni, aztán dörzskővel is
próbálkozott, de csak annyit tudott megállapítani, hogy valami igen
kemény fémet használtak hozzá.
írásra emlékeztető jeleket vett észre. Ismerte a szír keresztények
írását, de ez nem az volt. Miközben a kétélű meztelen pengét
tanulmányozta, megvágta az ujját. Gyorsan visszadugta a handzsárt a
hüvelyébe, és a markolaton látható jeleket vette szemügyre. A
kétujjnyi vastag hengeres markolatot spirálszerűen körbefutó
filigránmunka osztotta szakaszokra. Az osztások ferde átmenettel
követték egymást, és minden rekesz közepén egy betű foglalt helyet,
közéjük pedig hét darab, kisebb-nagyobb imagyöngyökre emlékeztető
rubintot helyeztek. Ezek a fényes kövek rázásra fémesen csörögtek
foglalataikban. A markolaton látható hét betű és hét rubint a szír
könyvtáros szavait juttatta eszébe: „Hét igazi titkot fedhet fel, aki a
szerelmet ismeri, tudójuk pedig uralkodhat a világon.”
Tanácstalan volt. Az éjszaka további részében a handzsárt bámulva
ezeken a szavakon törte a fejét. A handzsár markolatán hét rekesz, a
hét rekesz tetején hét rubint, alattuk szabálytalan rendben elhelyezve
a hét betű. Valami összefüggésnek kell lennie köztük, de mi lehet az?
„Aki a szerelmet ismeri" - mondta a könyvtáros. Szóval a szerelemmel
függ össze. De hisz ő maga mindenki másnál többet tud a szerelemről!
Annyira benne van, hogy ha megkérdeznék tőle: mi a szerelem,
egyetlen válasszal nem is tudna felelni. Évek óta a szerelem lépéseit
szedi versbe, és a szerelem fájdalmával táplálkozik. Ismeri az elválás
és a vágyakozás minden formáját. Megélte a szerelem hét fokozatát,
megismerte a misztikusok szerelmének hét bölcsességét. Szerelem,
hét, handzsár, rubint - ismételgette egész éjjel. A szavak, amelyek
mintegy önkívületben szakadtak ki belőle, átvezették az éjszakán.
Másnap első dolga lesz, hogy a könyvtárba menjen. Mire elaludt,
agyában egész civilizáció kavargott hetesekből, de a hét titok
megfejtéséhez ez sem volt elég.

*
Fuzúlinak a torkában dobogott a szíve, amikor a hatalmas pecsétőr
Tigris-parti palotájának kapujához ért, és nevét megmondta a
házgondnoknak. A szalonban ételekkel megrakott ezüsttálcák
sorakoztak a köreveteken. Arcát melegség csapta meg, de hogy a
középen álló parazsastál, a szívében érzett izgalom, vagy a felé
forduló mosolygó arcok miatt-e, azt maga sem tudta volna
megmondani. A hárfa- és cimbalomzenétől hangos teremben lévők
fele felállt, amikor belépett, a többiek pedig az ő verseinek soraival
köszöntötték. Amikor leült a pecsétőr jobb oldalán lévő párnára,
életében először egy vizsgabizottság előtt érezte magát. Minden szem
őrá szegeződött. Később, amikor sudár ifjak teríteni kezdtek, a
hivatalos hangnem helyét verses társalgás és a zene vette át. Volt, aki
gázéit szavalt, más találós kérdést tett fel, és volt, aki elbeszélő
költeményt olvasott. A függöny mögül hol Meragi szerzeményei, hol
Dzsaláladdin Rúmi énekelt versei csendültek fel, végül a
verspárbajok, csipkelődések, tréfák, történetek és nevetések közepette
Lejla és Kajsz (avagy Medzsnún, az Örült) halhatatlan szerelmére
terelődött a szó.
- Bagdad páratlan rózsája, szavak szultánja! - fordult Hajáli
Fuzúlihoz. - A perzsa költők sokszor megénekelték már a sivatag
leánya, Lejla és őrült szerelmese, Kajsz történetét, törökül azonban
csak kevesen és bizony erőtlenül tették. Nyisd ki te ennek a titkos
kincsnek a ládáját, és írd meg e szerelem könyvét, hadd pompázzék
friss szépségében ez a régi kert!
Amikor hillai Mohammed Fuzúli hajnalhasadtakor szinte
mámorosán elhagyta a palotát, ezek az éjszaka során elméjébe
vésődött szavak visszhangoztak fülében…
 2
Ez Akeldan bölcsességének dicsérete
És az Úr titkainak titokzatos története
Nézzétek meg Ketim földjét...
ostromtornyokat építettek ellene,
bástyáit lerombolták,
s az egész romhalmazzá vált.
Ószövetség Izajás jövendölése 23/13
(Dr. Szénást Sándorfordítása)

- Nagyságos Uram! Még csak egy hét telt el azóta, hogy tiszteletre
méltó könyvtárosunkat - esküdni mernék rá, hogy az Isten mellett van
már - megmérgezve találtuk, épp annak a napnak az estéjén,
amelyiken a Törvényhozó katonái bejöttek a könyvtárba, és te már a
hatodik vagy, aki érdeklődik iránta! - kiáltott fel csodálkozva a
bagdadi tudományos akadémia sunyi és kapzsi kapusa.
Ha Fuzúli Mohammed ezen a reggelen le tudta volna magában
győzni a vágyat, hogy újra találkozzék az Isztambulba érkezett
költőkkel, azonnal visszatért volna Hillába, és egész hátralévő élete
folyamán azon igyekezett volna, hogy ezeket az emlékeket elfelejtse.
De nem így történt. Vágya erősebbnek bizonyult. A szír könyvtáros
tiszta arca, világtalan szemei és bölcsessége tűnt fel az emlékezetében.
Szép napokat töltöttek együtt, pontosabban mindig segítőkész volt
vele, úgy viselkedett, hogy Fuzúli nem érezte magát idegenben. A
könyvtáros megosztotta vele az ételét, megkínálta kávéjából, és
amikor Hilláról meg a gyerekeiről beszélgettek, Fuzúli nyugodtan
beszélhetett honvágyáról, mert a vak öreg hallgatásával bizalmat
ébresztett benne és biztonságot sugallt. Sokat tudott. Külön
arisztokrata világban élt, rafinált kedvtelései voltak, és szeretett
másokat megvendégelni. Könyvtárosi fizetéséhez képest igen bőke-
zűen költekezett.
Ezeket gondolta Fuzúli, hallván, hogy az öreget megmérgezték.
Elhatározta, hogy visszatér medreszebeli cellájába, és újra
megvizsgálja a handzsárt. Egyrészt, mert ő tudta, hogy a könyvtárost
nem megmérgezték, ahogy a kapus állította, hanem a gyűrűjében lévő
mérget itta ki.
 - Milyen naiv voltam, amikor azt hittem, hogy kábítószer rabja! -
kiáltott fel.
De hát miért kellett öngyilkosnak lennie? Hacsak nem volt valami
gondja a Bagdadot elfoglaló oszmánokkal, valami titok lappang a
halála körül. Nem tudott mást gondolni, mint hogy eszerint azok, akik
a kapusnál érdeklődtek utána, bizonyára a handzsárt keresik. Félelem
fogta el. Újra meg kellett vizsgálnia a fegyvert.

A két tenyerében tartott handzsár nem hasonlított azokra az egyszerű

kosszarvú fegyverekre, amelyeket a kerbelaiak sajátos viseletűk
kiegészítőjeképpen a hasukra tekert övbe dugva viseltek. Nyilvánvaló,
hogy antik ritkaság, hiszen a vidék kardkovácsai már nem készítenek
ilyeneket. Talán azoknak a régi mestereknek a műve, akik egykor a
perzsa sahoknak ajándékba szánt drágakövekkel ékesített ritka
handzsárokat készítették. Megmunkálása és a kövei is különlegesek.
Ha az ember figyelmesen nézi a reliefet rajta, észreveszi, hogy egy
jobb kezet ábrázol, amelyen a kis- és a gyűrűsujj a tenyérbe van hajtva,
a többi ujjak pedig egymáshoz tapadnak. Erre eddig nem figyelt fel.
Minek a jele lehet ez? Talán a beduinok között elterjedt törzsi jel?
Van-e valami jelentése egyáltalán? Soha nem látott még ilyet se
címeren, se zászlón, és ugyanez áll a markolat másik oldalán lévő
kettős szarvú kígyófejre is.
Tudta, hogy egész nap félni fog, hogy megzörgetik az ajtaját. Mibe
sodorta a sors? Ha nem lett volna jó hozzá mindig az öreg könyvtáros,
azt mondaná, hogy vigye az ördög, és menne a maga útján. Hiszen
Hillában várják a gyerekei meg a felesége, az elvégzendő kutatások és
a megírandó könyvek.
- Meg kell szabadulnom a handzsártól! - mondogatta magában, de
aztán a könyvtáros utolsó szavai jutottak eszébe: „Vigyázz rá, és ne
add oda érdemtelennek!” És ekkor felidézte, hogy ezeknél a szavaknál
a kezét a válIára tette, és két ujját éppen úgy hajlította vissza, ahogy a
reliefen látszik. Úgy gondolta, hogy ez a barátság és a bizalom jele,
tehát a végakaratot teljesítenie kell. De mi lehet a hét igazi titok?
- Mi lenne, ha levenném a markolatról a félkör alakú köveket, aztán
elásnám a handzsárt? így én is megmenekülnék, és a handzsár se
kerülne illetéktelen kézbe - gondolta.
Igaz, a kövek nem voltak felragasztva, de mégsem lehetett
egykönnyen eltávolítani őket. Megpróbálta mindet egyenként, aztán
együttesen leszedni, de hiába. Otthon papírvágásra használt
zsebkésével próbálta sorban az összes kő foglalatát kitágítani, de nem
sikerült. Hiába csörögtek a bő foglalatokban, egyiket sem tudta
kiemelni.
- A handzsár acélja igen kemény, alaposan megedzették - gondolta.
Érezni akarta a foglalatok keménységét, ezért teljes erővel
megszorította tenyerében a köveket. Ahogy az összes követ két
tenyerével egyszerre szorította, a markolat elvált az éles handzsártól,
és fémes hangot hallatva, akár a nyíl, a szemközti falnak csapódott. A
hillai félelem és csodálkozás közepette hajított el a kezéből mindent.
Segítségkérő imákat mormolt, mert még életében nem érezte ennyire
dobogni a szívét. Rémülten tapasztalta, hogy a handzsár nem ártatlan
kiegészítő, a helyi viselet dísze csupán, hanem gyilkos fegyver, amely
még bajt hozhat rá.
- Igen, igen, mielőbb meg kell tőle szabadulnom - ismételgette
magában.
Nem tudta, mitévő legyen. Később a földön fekvő markolatra esett
a pillantása. Észrevette, hogy egy szattyánbőr szalag lóg ki belőle. Jó
arasznyi hosszú, cserzéssel elvékonyított szalag volt benne
összetekerve. Mint egy hosszúkás baklavaszelet, ferdén volt elvágva,
és különösebb rendszer nélkül ugyanolyan jelek voltak rajta, mint a
markolaton. Fuzúli félve vette kezébe a szalagot, hogy alaposan
megvizsgálja.
- Minden bizonnyal erre a bőrre van írva a titok - gondolta.
Szíve még hevesebben vert, keze remegett. Lehet, hogy megint
könyvtárakba kell járnia, hogy megfejthesse a titkát. Egyelőre annak
a gondolatnak is megörült, hogy mintha rajzok volnának, lemásolja az
írást. A kutatási eredményeit rögzítő tekercsek közül előhúzta a legvé-
konyabb pergament, rárakta a szalagra, és sorban átmásolta a jeleket.
 - Valami kulcs lehet - gondolta -, de minek a kulcsa? És mit
jelentenek rajta ezek a számok és betűk? - Addig tépelődött ezeken a
kérdéseken, amíg azt nem érezte, hogy már nem fog az agya.
Ha azon a napon a hillai Mohammed Fuzúli legyőzve félelmét, még
egy kicsit törte volna a fejét, és rátekeri a ferdén elvágott szalagot a
handzsár spirális vonalára, rájöhetett volna a bölcs Arsija Akeldan és
a Babilóniai Társaság nagy titkának kulcsára. Sajnos azonban fél-
tében, hogy a handzsár még bajt hozhat rá, éjféltájban helyére
illesztette a markolatot, a handzsárt pedig hüvelyébe dugta, s végül
elásta a medresze kertjében álló eperfa alá. A markolatban talált
szalagot pedig jobbnak látta úgy megőrizni, hogy kulacsa kopott
tartópántjára, akárha a bélése volna, ráragasztotta. Azt tervezte, hogy
a pergament a másolattal a nem moszlimok városfalon kívüli
temetőjében a könyvtáros mellé ássa, s így a zálogot visszaadván
gazdájának ezt az egész ügyet mindörökre kitörli az emlékezetéből.

*
Teltek az órák, és ö nem tudta legyőzni kíváncsiságát. Mit jelentenek
ezek a betűk? Ha elássa a pergament, talán egész életében gyötörni
fogja a kíváncsiság. Csak nem származik baj abból, ha még néhány
napig kutat a tudományos akadémia könyvtárában!...
Az első áttanulmányozott könyvből megtudta, hogy az írásnak a
kaldeusok ékírásának kell lennie. A handzsáron látható páros szarvú,
villás nyelvű kígyóhoz hasonló állatmotívum bika-, sárkány-, kígyó-
és griff-fejek motívumainak nyomait őrzi. Babilon főistenének, Mar-
ónknak a megjelenítője Szirus, a madárkarmú, pikkelyes testű, hosszú
nyakú és hatalmas fejű sárkány volt. Amikor néhány nap múlva a
hillai összegezte tapasztalatait, úgy érezte, hogy egy elveszett
civilizáció kapuját nyitotta ki, és ez megrémisztetté. A hetedik nap vé-
gére megfejtette az ékírást, és a Törvényhozó hajlongó agájának külön
engedélyével kinyittatott a könyvtárban két ládát, aztán odaadta az
összes pénzét egy hetven körüli, félig süket egyiptomi koptnak, aki
ismerte a kaldeusok nyelvét, majd felkészülve arra, hogy az éjszakát
egy félhomályos szobában, gyertyafény mellett virrassza át, egyik
ámulatból a másikba esve hallgatta a ládába elzárt papiruszra írt sorok
magyarázatát.
- A kaldeusok évszázadokkal ezelőtt éltek itt, Mezopotámiában.
Városaikban, Arbeleszben, Ninivében, Dzsuthában, Sziparában és
Urban a kor legfejlettebb civilizációját hozták létre. Ők voltak a
filozófia, a mértan és naptár megalkotói, ők használtak először mér-
tékegységeket, ők osztották fel a kört 360 fokra, ők alkották meg az
első igazi hangjelölő ábécét, és ők teremtették meg az első írásos
kultúrát. Mindenki tudja, milyen csodálatra méltó módon haladták
meg korukat a tudomány minden területén. Királyságukat jogi és
irodalmi teóriákra alapították, szavukban bölcsesség nyilvánult meg.
És ami a legfontosabb: előrehaladásuk a csillagászatban.
Az egyiptomi öreg előadásából ez a téma ragadta meg leginkább a
hillai költő figyelmét. A felolvasott papiruszokból kiderült, hogy a
kaldeus tudósok elképzelése szerint az emberek holdalatti világban
élnek, a mindenséget pedig a holdfeletti világban lévő hét bolygó irá-
nyítja. Mint ahogy sok régi királyság népe, a kaldeusok sem ismertek
isteneket, természetes tehát, hogy ők is a csillagokat imádták.
- Magától értetődik, hogy lenyűgözték őket az égbolt fényes
csillagai, különösen azok, amelyek fényesebbek a többieknél, és még
a helyüket is változtatják. Ezt a rendet és ragyogást csakis isteni
elgondolással lehetett magyarázni, és ők ezt tették. A felfedezett
bolygóknak nevet adtak, és isteneknek tekintették őket. Mindegyiket
más színűnek látták, illetve ábrázolták.
Az öreg egyiptomi egyszerre csak fontos személynek érezte magát.
Hiszen nagyon régen nem beszélhetett senkinek mindarról, amit
tudott. Hangja ezért izgalomról árulkodott.
- A Samasz (Nap) aranyszínű. A Szín (Hold) olyan, mint az ezüst. A
Nebo (Merkúr) kék, az Istár (Vénusz) fehér, a Nergul (Mars) piros, a
Marduk (Jupiter) bíborszínű, a Ninip (Szaturnusz) pedig fekete.
A hillai költő minden idegszálával az egyiptomira figyelt. Miután az
öreg fentről lefelé végigolvasta a sorokat, és összecsavarta a
papirusztekercseket, a hallottak tovább visszhangoztak a könyvtár
homályba vesző falain. A kaldeus tudósok szerint ezek az
állatfigurákra emlékeztető istenek égi vándorútjuk során az állatöv
isteni házaiban pihennek meg, és azért, hogy a holdalatti világ lakóival
beszélhessenek, s céljaikat elmondhassák nekik, különböző
időszakokban különböző alakokban járják útjukat. Ennek alapján a
csillagok ismerői megpróbálták előre kiszámítani, hogy mi fog történ-
ni a világban, és ez általában sikerült is nekik. A papok tehát jósok és
tudósok voltak egyben. Ezeknek az isteneknek a nevében cselekedtek,
amikor ördögöt űztek, a Tigrisben vagy az Eufráteszben halat fogtak,
oroszlánra vadásztak, arattak a földeken, szeretkeztek vagy
háborúztak, és a szentélyeikben felállított tiszta arany figurák és
szobrok előtt rendezett szertartásokon isteneik segítségét kérték.
Ünnepnapokon drágakövekből nyakláncokat akasztottak rájuk, és a
legnagyobb tisztelet jeleként drága kelmékbe öltöztették őket.
Mindabban, amit az egyiptomi öreg lefordított és felolvasott, még
valamire felfigyelt a hillai Mohammed Fuzúli: mindent a hetes
számmal magyaráztak. A kal- deusok holdalatti világában, a
holdfeletti világ isteneihez hasonlóan minden a hetes számhoz
kapcsolódott. Hét eget tartottak nyilván, és a mindenséget is hetes
felépítésűnek tartották. Prédikációkban arról beszéltek, hogy az
istenek lakta égben és az állatövek házaiban hét tíz-tízezer esztendős
periódusban hét-hét fontos jóslat fog születni.
Mohammed Fuzúli az egyik papiruszon észrevette a hétemeletes
babilóniai zikkurat tervét. Ha akkor tudta volna, hogy a rábízott
handzsár is oda való, sok minden másképp történhetett volna. így
azonban mindössze azt mormogta az orra alá, hogy nyilván az
isteneiknek szánták, azért építették hétemeletesre. A tornyot a bölcses-
ség hét oszlopa tartotta. Az alsó szinten hét egymásba nyíló titkos
fülke volt. A legbelsőben egy gyermek ünnepélyes feláldozásának
ábrázolása kapott helyet. A gyermek hétévesnek tűnt, és miközben a
kést várta, hét, egy-egy hétkarú gyertyatartót magasra emelő szerzetes
vette körül. A hét tányéron látható hétpettyes gombák és a hét darab
hétszögletű serleg látványát Fuzúli nem hagyhatta megjegyzés nélkül:
- Megesküdnék, hogy hétéves bor van bennük!
Az öreg erre hangosan felnevetett.
Egy másik lapon az Eufrátesz hét ága által öntözött Babilónia volt
látható. A hét parcellára osztott földek fölé Enlil, a termékenység
istene nyújtotta hét karját. A térképet követő oldalon a minden ősszel
megtartott hétnapos hálaadó böjtöt, majd a böjtöt követően elsőként
fogyasztott, hétféle gabonából készített levest írták le. Itt lehetett
olvasni arról is, hogy a királyi palotákat és szentélyeket is hét-hét
bejárattal építették. Egy kép kenyérrel és borral bemutatott szertartást
ábrázolt. A főpap előretartotta összekulcsolt kezeit, a királyi család
tagjai pedig üdvözlésül az ő kezére tették kezüket. A hillai költőnek
nem kerülte el a figyelmét, hogy a középen álló főpap két ujja éppen
úgy hajolt befelé, ahogy a handzsáron lévő reliefen. Figyelemre méltó
volt a szertartáson résztvevők liturgikus öltözéke is. A részletek a rítus
gazdagságára vallottak.
 Három nap alatt egyenként átnézték a két láda valamennyi
papiruszát. A költő nem mondta az öregnek, hogy mit keres, az pedig
nem kérdezett semmit. Amikor az utolsó papiruszra került a sor,
Fuzúli szíve akkorát dobbant, hogy azt hitte, az öreg is meghallja, de
szerencsére süket volt, mint az ágyú. A költő érezte, hogy a papirusz
összefügg a handzsárral és a kulcsokkal, ugyanis a Babilóniai
Társaságról szólt.
Az öreg kopt felolvasásából kiderült, hogy a Babilóniai Társaság
(BT) hét asztronómiából állt. Az általuk alapított Babilóniai
Asztronómiai Központban (BAK) megfigyelések és számítások révén
rájöttek, hogy a föld gömbölyű, és a Nap körül kering, de ezt nem
közölték senkivel. Nabukodonozor ükunokája, Nippin kegyetlen
uralkodó volt, s tudták, hogy felfedezésük megrémisztené, ez a
rémület pedig az életükbe kerülne. Az égbolton tapasztalható
mozgásra vonatkozó tudás új elméletek létrehozásához segítette őket,
és megfigyeléseik során eljutottak annak megállapításáig, hogy a
világmindenség galaxisokból áll, sőt ahhoz a gondolathoz is, hogy
megfelelő körülmények és megfelelő sebesség esetén a fekete lyukon
átjutva utazni is lehet a galaxisok között. Szerintük annak a bolygónak
a lakói, akik először lesznek képesek a galaxisok közötti utazásra,
megszerezhetik a világ feletti uralmat, s miután ezek gonoszsága sem
zárható ki, sok más egyéb mellett kutatták azt is, hogy ilyen esetben
hogyan lehet védekezni, végül megállapításaikat kódolva
agyagtáblákra írták, s ezeket kemencében kiégették. Honnan
sejthették volna, amikor azt tervezték, hogy a hét táblát és a rajzokat
elrejtik az Istár-szentély titkos pincéjébe, hogy egyikük kicsinyes
érdekből elárulja a királynak a többi tudós pap kutatási eredményeit?...
Nem tudta a szerencsétlen, hogy ő maga fosztotta meg önmagát a
tudós jelzőtől azzal, hogy a tudomány erkölcseit megtagadva,
társainak munkáját bűnösnek állította be. Ugyanannak az éjszakának
a hajnalán, amelynek során az áruló titokban arról suttogott Nippin
tábornoknak, hogy tudóstársai, szembeszegülve Nabukodonozor
törvényeivel, hitetlen felfedezéseket tesznek, s ezzel felhergelik és
lázadásra bírják a népet, a BAK megfigyelőhelyeként használt
kutakban öt tudós levágott fejére bukkantak. Dél felé az ádáz
hitetlenek holttesteit, valamennyi megfigyelő eszközükkel együtt, de
technikai berendezéseiket érintetlenül hagyva betemették a kutakba.
Azon az éjszakán a hetedik tudós, Arsija Akeldan nem tartózkodott a
városban, mert beteg édesanyja látogatására utazott. Döbbenten
hallgatta lélekszakadva eléje rohanó rabszolgájától a történteket, és a
hallottak annyira megrémisztették, hogy úgy döntött, nem tér vissza a
városba. Jól elrejtőzött, és egy hétig csak azon törte a fejét, hogy
miképpen menthetné meg azokat az igazságokat, amelyeket a BAK
oly sok fáradtsággal felfedezett. A tábornok közben bűnösnek
kiáltotta ki Akeldant, és sikerült a népharagot is ellene fordítania azt
híresztelve, hogy aranyszobrokat lopott a királyi kincstárból. Egy
szőlőbéli kunyhóban húzta meg magát, gyümölcsökkel verte el éhét,
és elkészítette a terveket. Végül egy éjjel álruhát öltve bement a
városba, s a zikkuratban lévő Istár-szentély pincéjébe vitte a BAK
minden kincsét és a szentély összes aranyszobrát, kutatásaik
valamennyi eredményét, a csillagok és bolygók helyére meg az űrre
vonatkozó ábrákat is tartalmazó agyagtáblácskákat, aztán belülről
bezárta a márványkaput, hogy a BT titkaival együtt ő magára is ott
találjanak rá az elkövetkező nemzedékek. Utoljára azért imádkozott,
hogy a rabszolgájának átadott Szirus-fejű handzsárt tudós elméjű és jó
szándékú emberek találják meg, hogy amikor majd olyan emberek
jönnek a világra, akik megértik ezeket az ismereteket, és olyan
uralkodóik lesznek, akik nem bántják őket, akadjanak majd olyanok,
akik a szobrokat is magába foglaló szent kincstár pénzéből és az űr
kutatásával kapcsolatos eredményeket rögzítő táblácskák segítségével
folytatni tudják a tudományos munkát. És ha átlépik a fekete lyukat,
egészséges kapcsolatot tudnak majd kiépíteni azokkal a világokkal,
amelyeknek létezéséről tudomásuk van, vagy ha arra van szükség,
meg tudják védeni a világot a rossz szándékú űrbéliek támadásától.
Amikor az egyiptomi öreg megjegyezte, hogy az írás itt véget ér, de
a papiruszon arab betűs széljegyzeteket lát, Fuzúli még nagyobb
izgalomba jött. A vak könyvtáros perzsául írt mondatai lehetnek! Az
öreg kopt nem ismerte ezt a nyelvet, és ezért Fuzúli külön hálával kí-
vánta a könyvtárosnak, hogy nyugodjék békében az ő hite szerint. Az
Istár-szentély kapujának kódjáról volt szó ugyanis bennük, fölöttük
pedig a Szirus-fejű handzsár markolatán látható jelek és a két behajtott
ujjú kéz motívuma volt látható. Az is lehet persze, hogy Akeldan után
valaki már nyomozott a handzsár ügyében, és az vetette e papiruszra
eredményeit. Ennek értelmében a márvány rekeszekbe
sakktáblaszerűen elhelyezett billentyűk helyes (egy betű - egy szám)
sorrendben történő megnyomása után a szentély ajtajának magától ki
kell nyílnia.
 Az utolsó sor arról értesített, hogy Akeldan, a tudós pap végül
mindent elmondott még alig tizenhárom éves, és éppen két esztendeje
a szolgálatába lépő rabszolgájának, aztán a kódot betűkre és számokra
osztotta fel, s a handzsár markolatára a betűket, a szalagra meg a szá-
mokat írta fel, majd rábízva a handzsárt a rabszolgára, örök álomba
merült. Azért, hogy a nevét megörökítse, az A-K-E-L-D-A-N betűket
használta kulcsként, közéjük pedig a 6-0-0-3-3-2-0 számokat helyezte
el.
A hillai Mohammed Fuzúli itt ugyanazokat a betűket és számokat
olvashatta, mint amelyeket a bagdadi medresze eperfája alatt elásott
handzsáron és a markolatában talált szattyánszalagon látott, csak azt
nem tudta, hogyan kell használni a kulcsot az Istár-szentély kapujánál,
amelyről különben fogalma sem volt, hogy hol található.
A számára mindvégig megfejthetetlennek bizonyuló kulcs
tulajdonképpen igen egyszerű volt. Ha ismerte volna a tengerészek
életét, meg tudta volna fejteni. A régi tengerészek ugyanis titkos
levelezésük során hordóra tekert szattyánokra írtak, aztán a
szattyánszalagokat öv gyanánt matrózok derekára tekerték. A hajó
kikötése után a címzettnek elég volt egy ugyanolyan átmérőjű hordót
találni, és rátekerni a szattyánt: a kód máris magától megoldódott. Ha
a szalagon rendszertelenül álló betűket nem ugyanolyan átmérőjű
hengerre tekerték, akkor lehetetlen volt bármit is kihámozni belőle.
Arsi- ja Akeldan csak annyit változtatott, hogy hordó helyett a
handzsár Szirus-fejű markolatát használta. Bizonyos távolságokra
betűket vésett a markolatba, és egy spirál mentén a betűk között üres
helyeket hagyott; azokat a számokat pedig, amelyeket közéjük akart
helyezni, a szalagra írta fel. Ha helyesen tekerik rá a bőrszalagot a
markolatra, feltűnik az A-6-K-0-E-0-L-3-D-3-A-2-N-0 sor, amely
nem más, mint az a kód, amely alapján le kell nyomni a billentyűket.
A handzsár nélkül a szalag, a szalag nélkül a handzsár használhatatlan;
ha másolat készül róluk, de a markolatnak más lesz az átmérője, vagy
más a szalagnak a hossza, a kulcs nem áll össze. Ráadásul Akeldan
veszélyesnek tartott egy sima, egy- fokozatú kódot, ezért a betűk közé
egy-egy számot is helyezett, és ezeket a számokat is rejtjelezte, azaz
egy második kódot is beépített. A számok azt mutatták meg, hogy az
Akeldan név közben a babiloni ékírásos ábécé betűi közül sorrendben
a hányadikat kell beütni. A betű- és számsor szerint például az A után
a hatodik betű, aztán a K után az E, majd az L-et követően a harmadik
betű következett.
 Nyilvánvaló, hogy Akeldan hűséges rabszolgája nem elégedett meg
a titok megőrzésével, hanem mestereinek útját követve, az irántuk
érzett tiszteletből egy új, héttagú BT-t hozott létre. Az is lehetséges,
hogy ő maga is egyike lett a kutatásokat folytató tudósoknak, vagy a
király embereként élte le életét. A szövegből erre nézve nem derült ki
semmi, viszont a tagokra vonatkozólag szerepelt egy feltétel. Eszerint
soha nem volt szabad a titkot hét embernél többnek ismernie. Arra is
számítani kellett, hogy az elkövetkező évszázadok során a legkü-
lönfélébb emberek kaphatnak helyet közöttük; a tudományosságot
mindenek elé helyező bölcsek és igazságos államférfiak mellett
olyanok is, akiket a világuralom iránti vágy kerít hatalmába;
álmodozók, akik a világhír reményében készek elárulni a babilóniai
tudósok asztronómiai eredményeit; a kincsek megszerzésére törekvő
nyereséghajhászok és titkos ügynökök, akik a nemzetközi intrikák
szálait szövögetik, avagy koldusok, akik véletlenül jutnak a társaság
titkainak birtokába, vagy akár az űrbéli utazás módozatait elképzelő
és elképzeléseiket papírra vető amatőrök is. Bárhogy alakuljon is,
Marduk, a nagymester lesz a handzsár birtokosa, de ő sem húzhatja ki
hüvelyéből, és nem mutathatja meg másoknak, mert ha valaki egyedül
próbálja meg megoldani a rejtélyt, azt utoléri az istenek átka, s úgy
fog meghalni, habzó szájjal, mint egy veszett kutya.
Fuzúli azt olvasta a papirusz hátlapján, hogy a társaság tagjai
hétévenként egyszer a legnagyobb titokban találkoznak, és
megvitatják, hogy eljött-e már az idő a kaldeus kutatók titkainak
felfedésére. Marduk mester pedig minden esztendő hetedik
holdtöltekor hét galambbal küldi el a tagoknak jókívánságait,
figyelemmel kíséri életük folyását, és arról is értesül, ha valaki
meghalt közülük, és új tag lépett helyébe.
- Nyilvánvaló - gondolta Fuzúli -, hogy a szír könyvtáros az utolsó
találkozón megvizsgálta a társaság tagjainak személyiségét, és
megállapította, hogy a tudomány helyett inkább a kincs utáni vágy
hajtja őket. Mi egyébért lett volna öngyilkos?
Hamarosan talált olyan sorokat, amelyek ezt a feltételezését
erősítették. Az írás ugyanis azzal folytatódott, hogy egy berber tudós
és egy ausztriai kereskedő a találkozó folyamán többet beszélt a
tudományos munka finanszírozásáról, mint az űrre vonatkozó
ismeretekről, előbb szólt a pénzről, mint a tényekről.
 - Úgy látszik, a vak könyvtáros inkább nekem adta át a handzsárt a
Törvényhozó bagdadi bevonulása napján, mint hogy nekik kelljen
átengednie - gondolta Fuzúli.
Mire visszatért ispotálybeli cellájába, fejében kezdtek összeállni a
dolgok. Egy álmatlanul töltött éjszaka során arra jutott, hogy a BT
tagjai a handzsár mellé rejtett bőrszalagra vonatkozólag nem hagytak
semmi kapaszkodót. Azt gondolhatták, hogy aki kihúzza a handzsárt,
az úgyis meglátja. Ha csak a kincs érdekli, nem fog törődni a
bőrszalaggal, és a számukra aranynál és drágaköveknél sokkal
értékesebb tudományos kutatásoknak nem fog ártani. Ha viszont a
megtalálót a tudományos kutatások érdeklik, kódot fog keresni a han-
dzsár markolatán lévő betűk megfejtéséhez, s akkor rá is fog bukkanni
a szalagra. Mintha csak játékra hívták volna, vagy meg akarták volna
tréfálni eljövendő szaktársaikat, egy második rejtjelrendszert is
kidogoztak a szalag kódjainak megfejtői számára oly módon, hogy a
pénzhajhászok a táblácskákhoz, a táblácskákat keresők - hogy azonnal
megkapják jutalmukat - először a kincshez jussanak.
A BT tudós tagjai soha nem voltak többen hétnél, nem is volt
szükség arra, hogy többen legyenek. Hiszen a világ kicsi is lett hét
ember számára!
 3
Kicsiny eper voltam a Tigris folyó mellett,
Medzsnún lettem, így nyertem új életet
Medzsnún és én egy képzeletbeli út karavánjaként megyünk.
Hogy rablóké ne legyen, a szereimet hol én, hol ő, őrizzük.
Fuzúli

Eper voltam a Tigris hűvös lejtőin. A beduinok széliéit és kertjeit az

utolsó áradás elpusztította, ezért későn hajtottam ki, de a forró
napsütésben gyorsan megértem. Egy napon egy fekete szemű, fekete
szemöldökű arab leány finom kezével leszakított és betett a kosarába.
Ágam és levelem is velem volt. Azt reméltem, hogy piros ajkához
fogok érni... Már az ajka felé emelt... És mégsem... Nem történt meg
mégsem...
Lejlának hívták. Elszakított az ajkától, és könyörtelenül bedobott
egy üstbe. Datolyarostok, sivatagi füvek között forrt velem a víz;
összetörtem, szétoszlottam. Égtem, a forróságban,
összekapaszkodtam egy éretlen datolyával, de mindhiába!...
Rózsaajkakat vártam, és tüskék szúrtak szívembe. Magam sem
tudtam, hogy a tűztől vagy a szerelemtől égek-e. Szerelemmel teli
lényemet a gyönyörű leány teknőbe öntötte. Víztől zöldell- tem,
holdfénytől pirosultam, naptól száradtam, telkemtől elváltam.
Márványlap és nyújtófa között rostokkal keveredtem, sorstársammal,
a datolyával, a tüskék között megtanultunk szorosan összesimulni.
Színemet elveszítettem, és senkit nem vonhattam felelősségre a belém
hatoló rostok és tüskék miatt.
Néhány nap múlva történt, amikor már sebeim gyógyulóban,
vízhólyagjaim leszáradóban voltak. A Lejla kezében lévő papírsimító
golyók, akár a melankóliától szenvedő betegek fejét simogató
könyörületes orvosok, egy tavaszi délután hozzám értek, simogatóan.
Éreztem, szeretem a Tigrisben tükröződő napfény gyújtotta vörös
színekben gyönyörködő Lejlát, finom kezének simítása a szerelem
gyönyörét éreztette meg velem. Ajkaitól elvett, de hennás ujjai között
összeolvadtam ajkai színével.
Mintha az ő érintésétől testemben a valaha élt, legendás szerelmesek
szíve dobbant volna meg. Pergamennek látszottam, és bensőm
remegéséről nem vettek tudomást az arcomat becéző ujjak. Mintha
életelixír költözött volna belém abból a zöld datolyából, akivel az
üstben összefonódtunk, de nem tudtam eldönteni, hogy meghaltam-e
vagy feltámadok éppen.

Érzékeltem a létezést: mintha lélegeztem volna. Azt kívántam, hogy

Lejla keze fogjon, és ne engedjen el. Érzések kavarogtak bennem, és
keze melegétől szívesen égtem volna mindörökké, szívesen követtem
volna bárhová. Léteztem, de nem tudtam, hogy mi vagyok. Ki nem
fejlődött organizmusokhoz, inkubátorba tett csecsemőhöz
hasonlítottam, de igen gyorsan növekedtem. Első szerelmem neve lett
az első dajkám. Lejla!... Ha tudnátok, milyen csodás nevelőnőm volt
Lejla, milyen pompás volt csillagos sivatagi éjszakákon a dalait
hallgatni... A perzselő szél hangja, amely számomra egy volt az ő
lélegzetével, az élet vizeként hatolt fülembe. Hányféle gyönyör
részegségét ismertem meg a tikkasztó napokat követő párás esteken a
Tigris lejtőin, nem tudom már. Mások azonban csak papírnak
neveznek, és papírtekercsek adás-vételéről beszélnek. Inkább arról
beszélnének, hogy mi az, amit Lejla érintésétől érzek!... Mintha egyre
teljesebbé váltam volna ezekben a boldog napokban, miközben
fogalmam sem volt, hogy mennyire ismerem önmagam, és ki tudja,
hányadszor szállt köd szívemre attól, amit felfedezni kezdtem. A
három szobából álló vályogház ablakán Lejla szobájába beáramló
langyos éjszakákon a sivatag elhagyatott mélye felé elsuttogott
dalokban is ugyanazt éreztem. Lejla szeméből könnyek hullottak,
valahányszor meghallotta a távoli tevekaravánok kolompjait, és
engem is a sírás kerülgetett, ha a tömör sivatagi csöndbe keveredő lírai
dalokhoz a kórókon ciripelő tücskök is csatlakoztak. Bosszút
szerettem volna állni a kegyetlen sivatagon, amelynek csöndjét
hajnalig hallgatta, egész nap a láthatárra szögezve szemét, hogy végre
meghalljon egy hangot. Éreztem, hogy egyre sűrűbb a szomorúság a
hangjában, ahogy naponta új és új tekercsek kerültek a kunyhó
polcaira, és megértettem a titkos kalandokat, amelyekről gázelekben
beszélt. Sajnos akkoriban nem tudtam elmondani azt, amit megértet-
tem. Értettem, de nem tudtam megértetni. Szerettem volna
észrevétetni, hogy sok mindent észrevettem, de nem voltam rá képes.
Lejla nem vett tudomást rólam. Az ő szemében csak egy pergamen
voltam. Vajon az összes pergamentekercs úgy érzett, mint én,
megértették ők is Lejla fájdalmát?!... Csak később tudtam meg, hogy
„a tárgy lelke" volt az, amit én akkoriban éreztem, s azt, hogy a keleti
népek a tárgy szemlélését egyenlőnek tartják a valóság látásával.
Eszerint minden létező dolognak lelke, mindnek élete van. Akárcsak
az emberek és az állatok, a növények és az élettelen dolgok is élnek, a
földgolyó lélegzik, él és éltet. Élet van a földben és a vízben, a tűzben
és a levegőben. Az élet is belőlük áll. Én is, aki a föld és a víz
gyermeke vagyok, a tűzben lélegeztem, és hűvös fuvallatokkal
táplálkoztam, és az életem mintha a tudással lett volna összegyúrva.
Tudtam, és tudatában voltam annak, hogy tudok; Lejlát, a sivatagot, a
Tigrist, a karavánok kolompjait, a kóró tüskéit és a datolya rostjait, az
oroszlánok alattomos közeledését és a szamárordítást, sok mindent
tudtam, éreztem, megfigyeltem...
Egy este történt. A polcok addigra már szinte megteltek a
tekercsekkel. Lejla engem emelt le a polcról, a térdére fektetett, a
tűzhelyből kihúzott egy elszenesedett végű ágat, és épp a szívemre
írta: „Kajsz”.
- Kajsz! - ismételte meg párszor. - Kedvesem! Milyen szép volt,
amikor együtt legeltettük a bárányokat! Tavaszok jöttek és mentek, a
szerelmesek egymásra találtak, csak te nem jöttél vissza. Az első
esőkkel visszatérek, ígérted, s bár azóta nyolcadszor is megjött az eső
a völgyekben, te nem tértél vissza. Bárcsak soha se nőttünk volna fel,
Kajsz! Bár ne nőttek volna meg soha a bárányaink, te hűtlen kedves!
Csak csókolta a szívemre szénnel felírt nevet, és én
erősen éreztem a szívemet.
- Legyen a te neved Kajsz, jó?! - mondta vékony testemet az ablakon
beszűrődő fény felé emelve, és ott, ahová a nevemet írta, éppen a
szívem fölött megint megcsókolt. Ajka érintései újra és újra
megrészegítettek, csókjai a szívem közepéig hatoltak. Mintha nem
csak a neve, maga Kajsz volnék, úgy kívántam, hogy szólítson
nevemen, és csókoljon újra.
 Reggelig érezhettem szíve melegét. Magához ölelt, a szívére
szorított, úgy aludt el. Csodálatos éjszaka volt. Reggel fájdalmas
édesség ült az ajkain, eleven forróságának ízét a nyelvemen éreztem.

Az első és egyben az utolsó éjszaka volt, amikor a keze és a szíve

között mozdulatlanul vettem a lélegzetet. Ő is szeretett engem,
simogatta gyönge testem az álmokat követő reggelen. A szeméből
legördülő két könnycseppel mosta el nevem, hogy az apja meg ne lás-
sa. A betűk füstszínű folttá mosódtak, a derengő „k” és „sz” már nem
adta ki a „Kajsz” nevet, egymástól elváltak, szétkenődtek, értelmüket
veszítették. Mégis, a szén nyoma, akár valami titkos filigrán - hisz ő
adta nekem a Kajsz nevet - az én nevemmé lett, és én szerettem ezt a
nevet. Úgyannyira, hogy megesküdtem: Kajsz nevével a sorsát is
vállalom. Ahogy keblemen a Kajsz név, szívemben az őrült szerelem
is megtalálta helyét.
Napfelkeltekor a közös boldogságban eltöltött éjszakánk színhelye,
a kunyhó közelében tevekaraván haladt el. A kereskedők Hidzsázból
Bagdadba tartottak. Minden évszakban eljöttek, hogy a tigrisi
pergameneket felvásárolják. A polcon gyülekező tekercseket egyen-
ként becsomagolták és felpakolták. Amikor rám került a sor, Lejla újra
megcsókolta keblemen nevem könnymosta nyomát.
- Életem neked áldoztam, Kedves! Remélem, ez a papír eljut hozzád,
és a szív megnyitja szemed, hogy a saját neved olvasd, és megértsd
szerelmem mélységét! - suttogta.
Kötegembe fekete hajából három hosszú szálat, egy csokor
katicavirágot és szárított lótuszszirmokat helyezett úgy, hogy az apja
ne vegye észre. Illatát adta nekem, és rám bízta szerelmét. Mintha
tudná, mit érzek, szerelmes szavakat suttogott fülembe.
- Ne felejtsd, hogy szeretlek! - súgta az utolsó csók közben is.
Lejla gyöngéd kézzel a bálába helyezett, sikoltásomat azonban
sajnos nem hallhatta. Ekkor találkoztam először az elválással és a
fájdalommal. Sok lapnyi szerelmet, sok tekercsnyi vágyat hordoztam
magamban.
Az első válás, az első fájdalom... Vissza fogok térni, visszatérhetek
még?! Miért is dobott Lejla az üstbe, mért nem vett ajkai közé?...
Elfogadtam, hogy el fognak adni, pedig nem tudhattam, hogy kinek és
miért adnak el. Lehet, hogy egyik kézből a másikba kerülök, talán
színemet is vesztem könyvek lapjai között; de fogom-e újra érezni
éjszakai álmom, nappali ábrándképem, kedvesem kezét? Vajon
melyik részem melyik könyvbe kerül? Darabjaira oszló lényemet
vajon mely írással válogatják kötetbe? Nem tudhattam. Csak ennyit
tudtam: készen állok arra, hogy éles késsel hegyezett dupla nyelvű
tollakkal keblem vérét vegyék. Anélkül, hogy tudnák, milyen
fájdalmat okoznak, az írnokok durván szórják rám szavaikat,
mondataikat. Lehet, hogy illetlen rajzokat rajzolnak, de az is
lehetséges, hogy legendák sora kerül rám. Rónak majd vajon
szerelmes sorokat a szívemre? A karaván vezetője arról beszélt egyik
társának, hogy Bagdadban leginkább szent szövegeket írnak a pa-
piruszokra. Akad-e azokban a könyvekben olyan vigasz, amely
elmulasztani képes a bánatom?
Senki nem kérdezett, amikor eladtak egy hillai kereskedőnek. Az
eladó is, a vásárló is idegen volt számomra. A sorsom az volt, hogy
árverésre kerüljek, ahol nem kérdezik, hogy én mit szeretnék, ezért,
miközben teverakományként, meg öszvérnyeregben Hilla felé vittek,
azt kívántam, hogy bár soha ne éltem volna. Kedvem lett volna a
karavánra távolról leső éhes oroszlánoknak könyörögni, hogy
támadjanak az átalvetőjében engem is cipelő öszvérre. Mintha a
kereskedő övébe dugott kard, a kezében tartott nyíl, de még a
bennünket pórázon kísérő kutya is az ellenségem lett volna. Szinte
reménykedtem, hogy az oázisba érvén a kereskedőt kígyó vagy
skorpió marja halálra. Lejla hazájában szerettem volna maradni, a
szelek szárnyán repülő homokszemek közé keveredni. A sorsom
tehetetlenségre ítélt, kívánni tudtam, de cselekedni nem. Akkor
értettem meg, hogy akár a szenvedélyes szerelmesé, sorsom mindig a
mások kezében van. Senki nem fogja meghallani a sikoltásomat, senki
nem fogja megkérdezni, hogy mit szeretnék. Ki tudhatta volna jobban
nálam, milyen elviselhetetlen teher a lét? Bárki bármit határozhat
felőlem, azt tehetnek velem, amit akarnak, az én dolgom annyi, hogy
passzív engedelmességgel várjam a parancsokat. Lehet, hogy drágán
fognak eladni, és tudós embereknek fogok szolgálni, de majd csak a
rám kerülő írás szabja meg, hogy végül is mennyire fognak
megbecsülni. Nem vagyok más tehát, mint rabszolga. Ezt
ismételgettem magamnak az út során, és azt kívántam, hogy legalább
jó urak szolgája, szépségek kísérője legyek.
És a sivatagok ritka lótuszának, Lejlának szerelmese én, Kajsz, éjjel-
nappal azért imádkoztam, hogy Lejla nevét írják a keblemre.
 4
Első szerelmem és első fájdalmam neve:
Lejla, Szerelmi bánatom orvosságának neve: Lejla

Erősebb képességem van a szerelemre Medzsnúnnál is,

Én vagyok az igazi szerelmes, az ő neve híresült el mégis!
Fuzúli

A Bagdadból Hillába visszatérő Fuzúli az anatóliai költőkkel

folytatott verses társalgás ízét az eszében, az uralkodónak ajánlott
dicsőítő ódáért kapott napi kilenc ezüstnyi fizetés boldogító tudatát
elméjében, a három hónapja nem látott családja utáni vágyat a szívé-
ben, a BT-ről szerzett tudás súlyát pedig a lelkében vitte magával.
Most már igazán nem szabad engednie, hogy rémképek törjenek rá,
valahányszor a kulacsa szíjához ér a keze! A Törvényhozó szultán
kilenc ezüstös kegye nyugodt életet biztosít számára, bővebben
szentelhet időt ezután a tudománynak és a költészetnek. Arra vágyott,
hogy arab és perzsa nyelvű könyveinek sorát török nyelvűekkel
szaporítsa.
Miután egyre többen látogatták meg a bagdadi medresze cellájában,
arra gondolt, hogy ezt az eperfa alá elásott handzsár átkának
köszönheti. Abból nem várhatott hasznot, hogy feltárja a helyzetet
Szulejmán szultán emberei előtt, sőt ha netán BT-tag akad közöttük,
még nagyobb veszélybe sodorhatja magát, ezért elhatározta, hogy úgy
adja át a handzsárt, mint akinek fogalma sincs semmiről. Azóta fúrja
az oldalát, hogy a handzsár tudósok, vagy kincsvadászok kezébe
került-e. Mert azok, akik napokon keresztül erőszakos
fenyegetésekkel tolongtak a cellájában, csak küldöncök lehettek, és
egyik sem szólt a handzsár titkos rekeszeiről vagy a kulacsa szíjába
bélésként applikált bőrszalagról.
Fuzúli kötelességének érezte, hogy utolsó bagdadi napján
ellátogasson a szír könyvtáros sírjához. Ámulattal tapasztalta, hogy
sírhelye fölé márvány szarkofágot emeltek. Nyilvánvaló volt számára,
hogy ezt még ő maga rendelte meg a halála előtt, s valakik, híven vég-
rendeletéhez, még mielőtt a sír földje megszáradt volna, fel is
állították. Nem tudta, hogyan is imádkozzon. Figyelmesen
megvizsgálta a szarkofág oldalain, valamint a fej és a láb felől látható
reliefeket, figurákat és motívumokat. Végül egy arasznyi vastag
márványfedélen megtalálta, amit keresett. A Szirus-fejű handzsár
láttán már imádkozni is tudott.
- Aludj nyugodtan sírodban, öreg, nyugodj békében a te hited
szerint! Megőrzőm titkodat! - esküdött. Ezért is igyekezett Hillába
menet a kulacsa szíjának hátlapján lévő kaldeus betűk török
megfelelőit megjegyezni.
Három hónappal azután, hogy családtagjaival végre ismét
átölelhették egymást, már nem is gondolt a Bagdadban átélt kalandra.
Két meddő juhot adott a hillai kereskedőknek, hogy hozzanak egy-egy
tekercs vastag bagdadi papírt és európai pergament. Bagdadban nem
volt pénze, hogy vásároljon, pedig annak a történetnek kell majd rájuk
kerülnie, amelyről az isztambuli költőkkel töltött felejthetetlen estén
Hajáli beszélt.
- Írd meg törökül Lejla, a sivatag lánya és őrült szerelmese, Kajsz
történetét! Nyisd ki a titkos kincses ládát, hogy friss szépség árassza
el a régi kertet! - mondta, s ezzel a bóknak tekinthető kívánsággal az
ő költői tehetségébe vetett bizalmát fejezte ki.
Érezte Fuzúli, hogy nehéz munka előtt áll; lézengett, mintha a déli
szél érkezése előtti melankólia lett volna úrrá rajta. Fejében át- meg
átszerkesztette a történetet, felkutatta a perzsa és török költők korábbi
Lejla és Medzsnún történeteit, lemásoltatta és olvasta, ha tetszett, ha
nem, alaposan elemezte őket. Minden költőnek más volt a stílusa: volt,
aki csak utalt a történésekre, de tág teret szentelt a leírásoknak, és volt,
aki csak a történések leírására szorítkozott; volt, aki unalmasan írt, és
volt, aki a szépség csúcsaira emelkedett. Újra csak tudatosult benne a
stílus fontossága.
- Nekem nem a cselekményt kell elmesélnem, és leírásokat sem kell
adnom. A szerelmet kell megfogalmaznom, a szerelmet a maga
valójában - gondolta.
Mire megkapta a papírokat, késznek érezte magát az írásra.
Legelőször is tojásfehérjét és élesztőt kevert össze, hogy a papírhoz
fehér festéket készítsen. Az alacsony vályogház közepén elhelyezkedő
ablaktalan dolgozószoba hűvös padlójára kiteregetett pergamenek
végeire, hogy kisimuljanak, márványnehezékeket rakott, aztán a sűrű
festéket lassan, hogy jól beszívódjék, szivaccsal rájuk kente. Kétszer
megismételte a műveletet a pergamenek mindkét oldalán, aztán
laponként megszárította, majd újra szétterítette őket, és köveket
helyezett rájuk; végül még egyszer befestette és újra megszárította
őket. Lakkozott hengeres köveket húzott végig rajtuk azért, hogy a
festék egyenletesen oszoljon el, és az oldalak hibátlanok legyenek.
Természetesen nem tudhatta, hogy a kezébe vett oldalak előre érezték
az írással való találkozás fájdalmát, és hogy ezt a fájdalmat
ugyanakkor gyönyörűségként érzékelték.
Fuzúli csodálkozva meredt az egyik kinyitott tekercsből kihulló
katicavirágokra és lótuszszirmokra. Kellemes illat áradt szét a
szobában. A Nílus partjairól származó lótuszesszenciával testét
naponta bedörzsölő Enlil illata volt az. Miközben szálanként
szedegette össze a katicavirágokat, valami rátekeredett az ujjai végére.
Mint a messzi országokból érkező mósusz, olyan fekete volt a három
hajszál. Részegítő illat áradt belőlük. Váratlanul Lejla, a sivatag
leánya tűnt fel lelki szemei előtt. Valahol a szíve mélyén tompa
fájdalmat érzett. Napok óta próbálta elképzelni Lejlát, személyiséggel
felruházni, alakká formálni, felöltöztetni, mozgatni, beszéltetni, hogy
mindezt elméjébe vésve megismerje azt az embert, akinek a történetét
írja. És a szépséges leány most valóban megelevenedett képzeletében.
Abban a pillanatban tudta, hogy őt keresi napok óta. Azt azonban
soha, sem írás közben, sem később sem tudta meg, hogy a
képzeletében feltűnő Lejla részben a legendák gyönyörű Lejlájára,
részben azonban a Tigris lejtőin epret szedő Lejlára emlékeztet.
Mindig is úgy képzelte, hogy Lejla, történetének hőse az ő elméjében
nyert alakot, pedig a Tigris hűvös lejtőinek lótuszillatú lánya volt ő.
Később Fuzúli újra az ujjai között morzsolgatta a három hajszálat,
közelről megnézte őket, és költői képekben próbálta megjeleníteni
gazdájukat, a lótuszszirmok illatából pedig a haj tulajdonosának
gyönyörűséges illatát igyekezett magába szívni.
Nem gondolhatta persze, hogy egy pergamen tudja a hajszálak
történetét. Mégis reménykedve vártam, hogy fedezzen fel és szóljon
hozzám. Nekem az kevés volt, hogy a rajtam lévő fekete folt és
tenyerében tartott katicavirágok közötti varázslatos szerelmi
összefüggést megsejtette. Kicsit később fölvett a földről, hogy köze-
lebbről lássa a lapot, amely a hajszálakat rejtette, a fény felé tartva
erezetemet nézegette, majd jobb keze két ujjával finoman
megtapogatta azt a helyet, ahová a nevem volt felírva, vagyis Lejlám
ajkainak nyomát.
- Itt valami emléknek kell rejtőznie. Kié? - tépelődött.
Mindenesetre azonnal félretett, hogy megírandó művének címlapja
legyek. Gondosan elhelyezett a sarokban álló szekrény felső
rekeszében. Innen aztán én is kényelmesen figyelni tudtam az
eseményeket.
Hillai Fuzúli nagyot sóhajtott, amikor befejezte a lapok kezelését.
Azt gondolta, hogy papírra veti az első verssorokat. Miközben újra
végignézte az elbeszélés tervezetét, váratlanul a vak könyvtáros tűnt
fel képzeletében:
- Hét igaz titkot fedhet fel, aki a szerelmet ismeri, tudójuk pedig
uralkodhat a világon.
Ekkor határozta el, hogy a könyvtáros titkait rejtő kódokat elrejti
készülő művébe. „Aki a szerelmet ismeri...” - mondta az öreg, tehát a
szerelemről szóló verspárokba kell rejtenie. „Hét igaz titok” - mondta,
tehát nagyon jól el kell rejtenie. Szerelem és titok... Nem véletlenül
tette egymás mellé a kettőt a könyvtáros, de nem is kelthet feltűnést,
ha együtt szerepelnek, hiszen az igazi szerelem mindig rejtve marad -
gondolta, és rögtön meg is dicsérte magát ezekért a gondolatokért.
Egyesítenie kell tehát a Szirus-fejű handzsár markolatán lévő
AKELDAN név betűit a kulacsszíjra erősített szalag számaival, majd
ezeket az L&M-történet hét verspárjába kell rejtenie. De melyekbe?
Órákig törte a fejét, mire elhatározásra jutott. Megesküdött
magában, hogy senkinek sem fog erről beszélni. Aztán bemártotta
tollát a tintába, hogy írni kezdje a sivatag lánya, Lejla és őrült
szerelmese, Kajsz történetét.

*
Nyugtalan vagyok, mert senkinek nem tudom elmondani, hogy én
vagyok a Lejla szerelmét viselő szerelmes. Senki nem hallotta meg
égig hangzó jajgatásomat, amikor a hillai Mohammed Fuzúli
összehajtogatott, majd egyenlő méretű lapokra vágott. Mellette
ugyanis megtanultam, hogy a szerelem fájdalom, és azt is tudom, hogy
a rabszolga szerelmében még egyszer annyi a szenvedés. Az érés
általában fájdalommal jár. Különben is én kívántam, hogy a szerelmet
írják rám, és az imám meghallgattatott: egy költő kezébe kerültem.
Természetesen fájt, amikor tűvel lyukasztotta testem, és selyemszállal
varrta össze az oldalaimat, de minden fájdalmat elfelejtettem, amikor
elkészült a füzet, sőt nagy-nagy örömet éreztem, hogy maga Fuzúli
kezdi rám írni sorait. A szerelemről szólva folyton csak fájdalomról,
bánatról, szenvedésről, elválásról, égő és meghasadó szívről beszélt,
és arról, hogy a szenvedés és a szenvedély szó ugyanabból a tőből
származik; tehát aki a szenvedélyben nem érzi meg a fájdalom
gyönyörűségét, az nem érezheti meg a szerelem igazi ízét sem. Én, aki
a történelem valaha volt legnagyobb szerelmesének történetét
hordozom, természetesen épp annyira szenvedek majd, mint maga
Kajsz, és ezzel a szenvedéssel élhetem meg az ő létét. Ezért
határoztam el, hogy eltűrők minden fájdalmat, és nem panaszkodom a
szerelem miatt.
Milyen szépen szóltak uram, Fuzúli szavai! Ráadásul a rám írt
történetet Kajsz szájába adta:

Te vagy, ki bévül töltesz meg engem,

Nem is vagyok már, csak te vagy bennem.
(Kónya Lajos fordítása.)

Fuzúli egy szerelem történetét írta oldalaimra, engem pedig „a

füzet”-ként emlegetett. A történet verspárokból állt össze, amelyek
gyöngyökként sorakoztak oldalaimon. Olyan voltam, mint egy díszbe
öltözött vőlegény. A szép szavak megérték a sok szenvedést.
Különösen, amikor - mintha csak megérezte volna, hogy mit kívánok
- ezt írta le Fuzúli: „Egyetlen hajszáladtól függ a mindenség, ó,
világszépe, Lejla!”
Az Amirok törzséhez tartozó másod-unokatestvérek, Lejla és Kajsz
története íródott keblemre. A toll egyre több szépséggel, egyre
nagyobb elragadtatással és forróbb szerelemmel rótta a sorokat.
Mintha Fuzúli újra rátalált volna ifjúkori szerelmére, mestere hold-
szépségű lányára, akit szeme fényének, kedvesének, szíve
szultánjának nevezett. Tolla alól az esőcseppek áttetszőségével hullott
mindaz, amit a szerelemről tudott. Asszociációkban gazdag, mély
értelmű verssorok, a szerelem ezeregyféle arca, a vonzódás filozófiá-
ja. Folyondárnak nevezte a szerelmet, hiszen amiképp e kúszónövény
körbeöleli a platánokat és cédrusokat, a szerelem is úgy fogja körbe a
platánerős vitézeket és a cédrussudár szépségeket. A folyondár végül
kiszárítja a fát, amelyre ráfonódik. A kívülről szépnek és zöldnek
látszó fa belülről szárad el. Mindezt a költő a kert legszebb
datolyafáját kiszárító folyondárt figyelve mesélte el; minden egyes
verssor leírása után könnybe lábadt szemmel nézett ki a menyasszonyi
díszbe öltözött, de már nem termő, kiszáradásra ítélt fára.
- Kajsz is úgy száradt el, mint ez a fa a ráfonódó folyondártól -
gondolta -, és Lejla is ugyanúgy járt!
 Sehogy sem tudta eldönteni, melyikük szerelme volt nagyobb a
másikénál. Igen, Kajsz eszét vesztette, neve Medzsnún, azaz örült lett,
és az egész világon ismertté vált.

De az őrültsége ezernyi okossággal felért. Megbolondult, de

évszázadokig irigyelték az ő bolondságát. Másrészt ott volt Lejla, a
hagyományok foglya, akinek a szokások tiltották, hogy szerelméről
beszéljen, nagy szégyen lett volna kimondania, hogy szeret. Míg
Medzsnún szólhatott szerelméről, az övé szívébe rejtve maradt. Az a
szerelmes pedig, aki titokban tartja szerelmét, felülmúlja azt, aki
beszél róla. Nem a szerelemről és a titokról szólt a szír könyvtáros is?
Ez azt jelenti, hogy Arsija Akeldan óta a titok és szerelem
összetartozik, akár a tej és a cukor. A BT bölcs papjai egymás mellé
helyezték a kettőt.
Fuzúli elbeszélése szerint - amelynek a szerelem állt a tengelyében
- Kajsz és Lejla gyermekkorukban ugyanabba az iskolába jártak, és
már akkor megszerették egymást. Lejlának még a melle sem
mutatkozott akkoriban, legalább is Fuzúli így képzelte. Szerelmüknek
azonban hamarosan híre kelt, ezért Lejlát az anyja kivette az iskolából,
és bezárta a házukba. Kajsz a válás fájdalmától eszét vesztve a
sivatagba vette be magát. A nép az „őrült, bolond” jelentésű
Medzsnún szóval kezdte emlegetni. Lejla és Medzsnún határtalan
szerelmének csak a halál vetett véget. A fiatalok, akik e világon nem
lehettek egymáséi, a sírban ölelkeztek össze.
Múltak a napok, és az elbeszélésben minden a helyére került. A
tragikus és ugyanakkor lírai jelenetek bizonyára könnyeket fognak
csalni minden olvasó szemébe. Ahogy a történet közeledett a
végkifejlet felé, vagyis azokhoz a jelenetekhez, amelyben Lejlát elte-
metik, Medzsnún pedig elindul, hogy magához ölelje a sírban, Fuzúlit
egyre nagyobb izgalom töltötte el, mert érezte, hogy eleget tesz az
isztambuli költők elvárásának, és nem fog szégyent vallani előttük. De
bennem, mivel a versekkel együtt a keblembe rejtettem, még nagyobb
volt az izgalom. Nem azért, mintha kíváncsi lettem volna a történet
végére; pusztán azért, mert egyre több szó esett Lejláról, és én
mindannyiszor visszaemlékeztem Tigris-parti életemre, és akárcsak
az utolsó éjszakán, újra éreztem a mellemen alvó Lejla hajának illatát.
Mesterien írt Fuzúli, az egyszer biztos. A történetében az Amirok
közül való kedvest, vagyis Lejlát az én Tigris-parton hagyott
kedvesemhez hasonlónak írta le, akárha csak az én kedvembe akart
volna járni. És mintha az én érzéseim volnának, mintha a saját
szerelmem volna, úgy éltem át Kajsz szerelmét; a versben szereplő
szerelmes szavakat akár én is mondhattam volna. Néha úgy tűnt,
mintha Fuzúli meghallotta volna hangtalan sikolyaimat. Szinte ver-
gődtem, ha egy-egy sorban hibát ejtett, szerettem volna a tintát
szertefolyatni, vagy a betű formálását elrontani. Erősen akartam, hogy
nyálazza meg a kisujját, és törölje el a hibát, vakarja ki belőlem, és
szebbet, jobbat írjon helyette, s így ne Kajsz, hanem az én szerelmem
legyen a téma. A történet előrehaladtával egyre bizonyosabbá vált a
szerelem valódisága, és én egyre érzékenyebb lettem. Abba
belenyugodtam, hogy rabszolgaként kezelnek. Jobb volt uram, Fuzúli
fenséges szavainak rabszolgája lenni, mint úrnak lenni olyan
társaságban, ahol nem ismerik a szavak értékét; s bár senki se tudott
róla, kezdtem magamat úrnak, „a szeretők urá”-nak érezni. Amikor
Fuzúli Lejla nevében azt írta, hogy „Erősebb képességem van a
szerelemre Medzsnúnnál is, én vagyok az igazi szerelmes, az ő neve
híresült el mégis!”, én azt gondoltam, hogy ez nem igaz - én még
Medzsnúnnál is szerelmesebb vagyok, én vagyok az igazi szerelmes!
Nevezzenek bár pergamennek, tekercsnek, papírnak, füzetnek,
akárminek, én voltam a történet férfihőse, és szívemben éreztem Lejla
szerelmét. Ezen az sem változtat, hogy csak szolga vagyok az emberek
szemében, akaratomon kívül adhatnak és vehetnek, eldobhatnak vagy
megtarthatnak, nem kell kérdezniük, hogy mit akarok, de bármit
tesznek is velem, Lejla szerelmét érezni fogom, az ő szenvedő
szerelmese maradok. Igaz, rabszolga voltam, de fenséges rabszolga,
aki szeret, és aki magában viseli azt, akit szeret. A rám írt verssorokkal
fenségem növekedett, s mert éreztem a szerelmet, egyfajta változáson
mentem át. Lejla sivatagillatú keblén születő szerelmem kiteljesedett,
ezért aztán időnként féltékennyé váltam a versben szereplő Kajszra.
Legszívesebben kiűztem volna onnan, hiszen most leginkább hozzám
illett a Medzsnúnság. El se tudtam képzelni, hogy bárki jobban
szerethetné nálam Lejlát, és ha akadt volna ilyen, azt átkom bizonyára
a fekete földbe juttatta volna, éppen úgy, ahogy az elbeszélésben
sorstársam átka folytán riválisával, Ibn Szelámmal történt.
Uram, Fuzúli a szavakat az aruz időmértékes rendjébe szedte, s ezzel
az előadás zenei jelleget, a ritmussal sodró lendületet kapott.
Mindeközben Lejla tökéletesen érett, egyedülálló szépséggé
formálódott. Hol a haját szerettem volna fonogatni, hol alvás közben
ajkaira csókot lehelni. Elviselhetetlen szenvedés volt ez. Szívdobogást
okozott minden oldal, amelyen a neve szerepelt, ilyenkor úgy éreztem,
mintha szorosan átöleltem volna őt. Olyan napok is voltak, amikor
Kajsszal nem találkozhatott, de az én keblemen aludt, és olyanok is,
amelyeken a bennem élő Lejla messzire szállt. Az ő szenvedéséről
szóló oldalak mindig megríkattak.

*
Ötvennyolc nap telt el azóta, hogy Fuzúli a történetbe fogott. Aznap
kellett volna Lejlának a mekkai zarándokok karavánjától elválnia,
hogy a hegyekben bolyongó őrült Medzsnún keresésére induljon, a
kötőféket tevéje nyakába tennie, és a fülébe súgnia:
- Kedves útitársam, te ismered a célom. Legyél a vezetőm, mert én
nem ismerem az utat. Segíts Kajszot megtalálnom!
Megy, megy is a teve, s végül rátalál a vadállatok között élő Kajszra.
Uram, Fuzúli az ezt követő jelenetet igen elevenen, a feszültséget
fokozva írta le. A szerelmesek először szemrehányásokkal illették
egymást, mindkettő meg akart győződni a másik hűségéről, pon-
tosabban Lejla szerette volna megtudni, mennyire igaz Medzsnún
szerelme. Sajnos azonban Medzsnún nem fogta fel Lejla szavainak -
„Én vagyok itt, Lejlád, szerelmesed, akire évek óta vártál!” -
mélységét, s mintha nem Lejlába, hanem a szerelembe volna
szerelmes, így szólott:
- Lejla, ha én én vagyok, mi vagy te, ha pedig te te vagy, akkor mi
vagyok én?
Fuzúli azért adta ezt a kérdést Medzsnún szájába, hogy érzelmeinek
mélységét kifejezze: az ifjú a sivatagban kószálván Lejlával szinte
eggyé vált, minden porcikájában magában érezte őt, éveken át
lélekben vele élt, azonosult vele. Annyira tele volt Lejlával, hogy ami-
kor az azt mondta, hogy „Én vagyok itt!”, valami kettősséget érzett;
félt, hogy elveszíti azt, amivel azonos, ha annak engedi át magát, aki
előtte áll, s ezzel veszít szerelméből.
- Kedves! Régóta már én te vagyok, és te én vagy, két testben egy
lélek vagyunk, két mandula egy héjban, nem méltó tehát
szerelmünkhöz, hogy a „te és az én”-ről külön-külön beszéljünk -
mondta, és ez bennem olyan különös visszhangot keltett, hogy ettől
igazi szerelemesként életre keltem, s egyre csak ezt kérdezgettem
magamban: „Kajsz, ha én igazán én vagyok, ki vagy te, de ha te vagy
Kajsz, akkor ki vagyok én?” így aztán Kajsz és közülem végleg eltűnt
minden, ami elválasztott volna bennünket. Természetesen uram, Fu-
zúli mit sem tudott arról, hogy a napokon át a fülében visszhangzó
párvers tulajdonképpen az én szüntelen ismételgetett szerelmi
vallomásom - az én vallomáson, amelyet világgá szeretnék kiáltani. Ö
úgy képzelte, hogy egy láthatatlan világból jön a hang: „Ha én én
vagyok, mi vagy te, Lejla?! És ha te te vagy, mi vagyok én, szépek
szépei?” - pedig nem volt ez más, mint az én hitemnek és
meggyőződésemnek, létem és személyiségem kiteljesedésének egyre
hangosabb kinyilvánítása. Aki bánatos eper voltam a Tigris partján,
Kajsszá, Medzsnúnná váltam, s az elbeszélés végéig ezen a papíron
rám várt az élet, a szerelem minden keservével és szenvedésével. Az
elbeszélésben szereplő Lejla is azonos volt már az én Tigrisnél
hagyott, vékony ujjú, fekete szemű, fekete hajú kedvesemmel. Mint
papír, hiányos voltam, de a Lejláról szóló sorokkal teljessé váltam.
Halott voltam és feltámadtam, aludtam és felébredtem. Meg-
változtam: akár arra is képesnek éreztem magam, hogy urammal,
Fuzúlival beszéljek. Láttam és éreztem a kezét, ujjait, a tollhegye alól
kiszaladó tintát, gondolatait olvasni tudtam, nyelvét értettem. Amikor
aludt, rabszolgaként a feje mellett álltam, ha elment otthonról, a
polcon vártam visszatérését, ha a gyermekei mellett volt, éreztem apai
gyöngédségét, ha éjszakákon át verset írt a gyertyafénynél, olvasni
tudtam a fejében kavargó ábrándokat. Pontosan nem értettem, hogy
mi történt, de a lélek szemével láttam, és értettem a szív nyelvén. Egy
másik dimenzióban, egy rólam szóló költővel éltem ugyanazt az időt.
Mint fátyol lebegtem Lejla körül, úgy éreztem, hogy gondolattá kell
válnom, mert ezáltal lehet Lejla az enyém. Ezért is éreztem magam
rabszolgának, Fuzúlit pedig az uramnak. így volt az akkor is, ha uram
mit sem tudott rabszolgája érzéseiről. Hiszen a rabszolgák csak tanúi
lehetnek a beszélgetéseknek, véleménynyilvánításra nincs joguk. Én
csak néztem, láttam, éreztem és tudtam a füzet lapjai között. Úgy gon-
doltam, hogy minderre azért van szükség, hogy Lejla az enyém
lehessen, ezért, éppen úgy, ahogy a történetbeli Kajsz, meg akartam
esküdni, hogy megtalálom Lejlát; ehhez pedig meg kellett értenem a
szerelem nagyszerűségét. Igen, Kajsszá kellett lennem, és meg kellett
találnom Lejlát. Ezért szakítottak le a Tigris mentén, és ezért vetettek
az üstbe. Már csak azért is ezt kellett tennem, hogy köszönetét
mondhassak Uramnak, akitől személyiséget nyertem. Nem volt
cselekvőképességem, de reméltem, hogy az utam egy nap Lejlához
vezet. Azért imádkoztam, hogy őérte éljek, s akárcsak Kajsz, őérte
semmisüljek meg... Ezzel érhet boldog véget Uram fájdalmas
elbeszélése.
Valamikor Lejla közelében teremtem, és majdan az ő kezében
szeretném végezni...

*
Pontosan hetvenhárom nap telt el azóta, hogy Fuzúli belemártotta
tollát a tintatartóba, és a füzet első oldalán a fekete foltra, vagyis a
könnycseppel elmosott Kajsz névre, illetve Lejla ajkának nyomára
felírta az elbeszélés címét. Olyan boldogan fogta kézbe könyvét, mint
amikor egy apa meghallja a hírt, hogy három lánya után végre fia
született. Megsimogatta, négy sarkát megvizsgálta, majd újra
elolvasta a gondosan felírt nevet: Lejla és Medzsnún könyve.
A sötét sorsú, sötét hajú, sötét szemű sivatagi lány szerelme tehát
sötét betűk közé került.
Miközben én Lejla szerelme lázában égtem, a BT titka is bekerült a
fekete betűk közé, hogy ott aludja csöndes álmát. Uram, Fuzúli a
kulacsszíj bélésén lévő számokat a párversek számai közé rejtette,
épp, ahogy a babilóniaiak, a hetes számot és többszöröseit használta
fel a „szerelem” és a „titok” szavak elrejtéséhez. Aki tehát megtalálja,
majd héttel elosztja azoknak a párverseknek a sorszámait, amelyben
ez a két szó együtt fordul elő, hozzájut a BT kincstárának és a BAK
titkainak kulcsához.
Uram, Fuzúli vitathatatlanul igen okos ember volt. Egyelőre nem
tudhattam, hogy mikor fogják felfedezni a rám bízott számokat, és
hogy kik erednek majd a nyomomba, hogy e titok birtokába jussanak.
Való igaz, egy ideig zavart is, hogy szerelmem szépsége és emel-
kedettsége mellé titokzatos kalandokat társítottak. Először éreztem,
hogy mások illetéktelenül avatkoznak a sorsomba, de nem tehettem
mást, mint vártam és figyeltem. Egyrészt, akár a finom környezetben
élő kiváló költők, szívemben érezhettem a szerelmet, másrészt meg
kellett tanulnom úgy élni, hogy össze ne roppanjak, magamat ne
emésszem a hordozott súly miatt. Ez volt a sorsom.

*
Uramnak, Fuzúlinak Hillából családostul Kerbalába való költözése
után a második esztendőben jártunk. Élete legboldogabb időszaka volt
ez. Verssoraimon apró javítgatásokat végzett. A másolók számára
külön lapokat tett oldalaim közé; új verspárokat iktatott be, vagy
egyeseket kihagyatott, így az én számozásom a többi példányban
érvénytelenné vált. A másolók amúgy is a maguk kénye-kedve szerint
hagytak ki és illesztettek be sorokat, s ezzel megváltoztatták a
számozást is; uram, Fuzúli azonban nem bízott semmit a véletlenre.
Megtartotta a szír könyvtárosnak tett ígéretét: megőrizte a BT és a
BAK titkát.
Csöndes nyugalomban telt Uram élete Kerbalában. Valóban rá is
szolgált. Fazli, a fia a kerbalai medreszében tanult, s akár az apja, már
fiatalon verseket írt. Lányát Hüszein próféta egyik leszármazottjához
adta feleségül. A Törvényhozó kormányzója, Ajasz Mehmed Pasa
gyakran küldött ajándékokat számára azzal a javaslattal egyetemben,
hogy költözzék Bagdadba. Uram mindannyiszor magasztaló ódákkal
válaszolt, de arra sehogyan se vitte rá a lélek, hogy a kormányzó védő-
szárnyai alatt ingyenélő legyen. Az is igaz persze, hogy a bagdadi
kormányzókat gyakran fölmentették vagy máshová helyezték. Azt
pedig ki tudná, hogy milyen ember jön Ajasz Pasa után, ki lehet-e
majd vele jönni, s főként jó szemmel néz-e a költészetre és a
művészetekre? Egyszóval a bagdadi költözés ügyében egy sor kérdés
merült fel benne. Leginkább azonban attól tartott, hogy ha szem előtt
van, a BT vagy a babilóniai istenek arany szobrait kereső
kincsvadászok kárt okozhatnak a családjának. így aztán amikor Ajasz
Pasa újabb hívását is visszautasította, úgy döntött, hogy a szokott dics-
himnuszok helyett engem küld el. Lejla és Medzsnún könyve - írta a
címlapomra, de azért még nem lehetett igazi könyvnek tekinteni.
Használat nélkül is elhasználódtam; megöregedtem, anélkül, hogy
éltem volna. Lapjaimat még mindig fájón a tű lyukai és a selyemszál
sebezték. Az az írnok, aki egy éve másolt, különösen durván bánt
velem, még a kávéját is rám öntötte. Uram lapjaimra bontott, hogy
sötét foltjaimat megtisztítsa, és lazult övemet újra megerősítse. Megint
tűt mélyesztett testembe, hogy selyemszállal összefűzzön, a végén
pedig cserzett marhabőrbe csavart. A remegő gyertyafény mellett késő
éjszakáig javítgatott rajtam. Egyik-másik javítás azt célozta, hogy a
BT kódjait tartalmazó párversek közül három visszakerüljön az ere-
deti helyére. Az éjszaka vége felé a fáradtságtól és öregségtől
könnyező szemeit lehunyta, a mellére szorított, és nagyot sóhajtott.
így tanúja lehettem élete legboldogabb álmának...
Az első és az utolsó éjszaka volt, amikor uram szívverését hallgatva
érezhettem barátságát. Nem tudom, Lejlát látta-e álmában, de éreztem,
hogy Lejla ott van a szívében. Vajon ugyanazt szerettük mind a
ketten? Elárultam őt? Szégyenkeznem kellett volna? Szégyell- te-e ő
magát a szomszéd szobában alvó felesége előtt?... Reggelig sírtam,
hol az ő szívdobogását, hol a magamét hallgatva. Lehet, hogy azért,
mert meg kellett válnom Uramtól. Vajon láthatom őt még valaha? És
ami még fontosabb: hogyan fogok élni lágyszívű oltalmazóm nélkül,
aki a rejtélyek világának koronáját tette fejemre azzal, hogy soraim
közé rejtette a BAK titkaira és a babilóniai istenek arany szobraira
nyíló kapu kulcsát?...

*
Medzsnún vagyok: uram, a hillai Mohammed Fuzúli verssoraiban
élő rabszolga. Eper voltam, üstbe vetettek, papír formájában áruba
bocsátottak. Sejtjeim két tekercset töltöttek meg. A bagdadi piacon két
birkáért adtak el, és magamat a hillai költő szolgájának tudtam.
Házában megismertem a szerelmet, aztán hozzászoktam a
szenvedéshez is. Éveken át a szerelem iskolájában Lejlát tanultam.
Megírtak, így könyv lettem, megszólaltam, beszéltem, szónok vált
belőlem...
Kajsz vagyok, a különleges rabszolga!... Szultánom pedig
Lejlaaaaaaaaaaaa!
 5
Ebben a hóba vér keveredik,
És a szívem először felizzik
Ó, Náili! A holdszépségű kedves közeledése az éjben
Nem éri meg, hogy a várakozás kínja végtelen legyen?

Amikor a kerbalai évi adót begyűjtő tisztviselő tarisznyájából Ajasz

Mehmed Pasa kezébe kerültem, ő ugyanúgy csókolt meg és emelt
homlokához, ahogy Uram tette, és miközben a lemenő nap sugarai
megtörtek a mesés Bagdad kupoláin, olvasni kezdett. Abból, ahogyan
a kezében tartott, éreztem, milyen izgalomba hozza annak az L&M-
történetnek a részletes és költői előadása, amelyet mint népi mondát
még gyermekkorában az anyjától hallott. Két könnycsepp gördült le
szeméből, amikor arról olvasott, hogy mennyit küszködött Kajsz
Lejláért, s ebből megértettem, hogy valaha az ő szíve is csordultig
lehetett szerelemmel, sok-sok éjszakán szőhetett ő is álmokat. Nem
hallotta a szolgálót sem, aki azért jött be a lakosztályába, hogy
kicserélje a kialudt parazsastálat. A történetem vége felé járt, amikor
megerősödött a szél. A nagymecset minaretjein a két müezzin már a
reggeli imára szólított. Nyusztbundáját a vállára véve a pasa elindult
a női lakosztály felé, s már akkor arra gondolt, hogy a
Törvényhozónak ajándékoz engem.
- Talán még a pecsétőrséghez is közelebb kerülhetek, ha egy ilyen
nagyszerű könyvvel hívom fel magamra a figyelmet - gondolta.
A pasa néhány nap múlva magához hívatta Bászra bírájának, Emir
Rasitnak hűséges agáját. Az oszmán udvarba küldte, hogy
engedelmességét kinyilvánítsa és ajándékok kíséretében a város
kulcsait átadja a szultánnak.
- Jól figyelj, aga! - parancsolta a pasa keményen a térdet hajtó
katonának. - Ötven testőrt adok melléd a legjobb janicsárjaimból. A
szultánunknak szánt ajándékokkal együtt elviszed ezt a könyvet
Isztambulba, és eljuttatod a bazárba, Kara Pirihez. Az ajándékokért az
életeddel felelsz, a könyv célba juttatása pedig az én külön parancsom,
ahhoz tartsd magad! Ne késlekedj az indulással, és jól vigyázz, hogy
a hóban, fagyban se az ajándékoknak, se a katonáknak ne essék baja!
Szerencse kísérje utadat!
 Induláskor Uram korábbi szerelmes gázeljei mellett egy Kara
Pirinek szóló levélke is ott lapult a keblemben:

Harcomban harcostársam, utamon útitársam, Kara Piri

testvérem!
Fuzúli mester L&M-ről szóló elbeszélő költeményét meg egy
köteggázeljét küldöm itten. A gázeleket add át balikesziri Zátinak
és Hajáli Mehmed Bejnek. Az elbeszélő költeményt szultán
urunknak szánom. De elébb mesteri kezekbe kell adni, hogy üres
lapjait miniatúrákkal és aranyozással díszítsék, és egy könyvkötő
drágakövekkel ékesített szattyán
46 bőrkötést is készítsen számára. Végül illő tisztelettel adassék
át a szultánnak. Hogyan és miképpen, arra te adj parancsot.
Gyermekkorod társa, Ajasz Mehmed

*
Minél tovább mentünk, annál hidegebb lett. A lovaink takaróinak és
a lovasok kaftánjainak átnedvesedését leszámítva, Amid szandzsák
központjáig, Dijarbakirig minden rendben ment. A várkapitány a
Szindzsárije medreszét készíttette elő számunkra szálláshelyül. Azt
kell mondanom, hogy itt két napig pihentem a ládában, ugyanis az
öszvérháton, zacskóba csavarva tett utazás során egészen kimerültem
az ónedények, ezüstberakásos tálak, lábas gyertyatartók, kanalak és
merőkanalak őrjítő csörömpölésének hallgatásába és fagyott arcuk
látásába. Szükségem volt arra, hogy meglazult selyemszálaimat a
derekamra csavarva mozdulatlanul pihenjek egy kicsit. Egész úton
azon dohogtam magamban, hogy Jaszavul aga miért nem tartott
méltónak arra, hogy a szövetek, selyemhímzések és atlaszselymek
ládájába, de legalábbis a nyergek, ostorok, lószerszámok, cipők,
csizmák, saruk és kendők közé helyezzen. Mennyi borostyánból, piros
korall berakású ébenből, cédrusból, sőt mahagóniból készült,
bársonnyal bélelt, és drágakövekkel díszített pompás ládában vihettek
már a karavánok errefelé gázeleket, ódákat és elbeszélő
költeményeket, de nem hiszem, hogy bármelyiküknek is olyan
rabszolgasors jutott volna osztályrészéül, mint nekem ebben a
faládában. Nyilván azért zárt ide, hogy ha netán keresne valaki, ne
találjon rám. Legalábbis ezt képzeltem. Akárhogy történt is, hátamat
hideg fémeknek kellett vetnem ahhoz, hogy megértsem: az utazás
természetszerűleg fáradságos dolog.
A legnagyobb hidegek utóján hagytuk el Dijarbakirt. Utána először
a Karadzsadag lejtőjén álltunk meg. A szél olyan erős volt, hogy
málhástul is majd elvitte az öszvéreket. Sátor nem is tudott volna a
viharnak ellenállni. Lerakták a ládákat, és téglákból valami pajtafélét
építettek. Az utolsó ládában utaztam, s amikor ezt a földre rakták, a
teteje kipattant, s a bennlévő kések meg cserépedények csörömpölése
közepette én is a hóra estem. Meghallottam, hogy Jaszavul aga szidja
a katonákat, és máris az ő kezében találtam magam. Szerencsére a hó
csak az egyik lapomat érte, így megúsztam a balesetet annyival, hogy
két soromban elmázolódott a tinta. Nem tudhatom, hogy Jaszavul aga
azért nem zárt vissza a fémtárgyak közé, s helyezett inkább a saját
nyerge mögé, hogy olvasson az egyhangú úton, vagy csak nem akart
azon idegeskedni, hogy nem esem-e megint a hóra. Katona volt, aki
híven teljesítette a parancsokat. Miután sokéves katonasága alatt
inkább tartotta magát a parancsokhoz, semmint hogy önállóan
gondolkodott volna, a problémák megoldásakor meglehetősen durván
járt el. Minthogy a gondolkodás és a tervezés csatornái nem járatódtak
be a fejében, a legegyszerűbb dolgok is bonyolultnak tűntek neki.
Mint nagyon sok katona, ő is tétovázott, ha magára maradt valamilyen
feladattal, s előbb fordult az övébe dugott fegyverhez, mint hogy az
eszét használta volna.
Mire az egész napos fáradtság miatt a havat is sötétnek látták, a
testőrök bontogatni kezdték a málhát. Hamarosan kisöpörték a havat
a pajtából, körös-körül pedig tüzeket gyújtottak. Az öszvérek hátáról
a sátrakat és a köpenyeket duplán hajtva terítették a földre, majd
néhány száraz tüsköt állítottak rájuk. A testőrök rókaprémes süvege,
irhakabátja és bőr lábbelije elnehezedett a nedvességtől, hidegük
csontig hatolt. Ki a lábát dörzsölte, hogy felmelegedjék, ki az öszvérek
lágyékán melengette lábujjait, sarkára meg az állat farkát csavarta.
Voltak, akik a lovak és az öszvérek számára a fenyőfák derekára
feszített kötelekkel elkerített primitív istállóban kötöttek ki, mert
inkább bíztak a lovak testének melegében. A hosszú évek során
egymáshoz szokott lovak és lovasaik egymáshoz simulva aludtak.
Sötétedés után a hóvihar még hevesebben tombolt. A testőrök által
gyújtott tüzek egymás után aludtak ki. Az őrszemek a kemény hideg
és a kimerültség miatt el-elbóbiskoltak, szemük le-lecsukódott, vérük
hőmérséklete fagypont felé süllyedt. Mire mindenkit lefoglalt a maga
baja, messziről farkas-, sakál- és hiénaüvöltés hallatszott fel.

Az öszvérek és lovak között nyugtalanság támadt. A szinte egész

életüket lóháton töltő katonák nagyon jól tudták, hogy mit jelent, ha
az ember a hegyek között ló nélkül marad, így legalább annyira fél-
tették a lovak, mint a maguk életét. Ezért néhány testőr, aki felébredt
az őrszemek figyelmeztetésére, egymáshoz kötözte a lovak lábait,
hogy el ne meneküljenek. A magasra nőtt fák és a hóvihar miatt az
orráig se látott az ember a sötétben.
Éjfél felé a tenyerüket lehelő járőrök közül az egyik feszülten
figyelni kezdte a sötétség hangjait. Veszélyt érzett a levegőben.
Szaggatott mókus- és vadgalamb- hangokat hallott.
- Megijedtek valamitől? - gondolta először, de aztán az is az eszébe
jutott, hogy errefelé állathangok utánzásával szoktak hírt adni
egymásnak az emberek. Még erősebben fülelt, és óvatosan
figyelmeztetni akarta a másik őrszemet is, de azt kellett látnia, hogy
társa a földön fekszik. Már száján volt a kiáltás: „Megtámadtak!” -
amikor egy handzsár hűvöse a torkán a földre terítette. Utoljára
kétévesen otthon hagyott fia jelent meg lelki szemei előtt, s egy
sötétségbe hasító sikoltás volt az utolsó hangja.
Pillanatok alatt egymással ölre menő harcosokkal telt meg a térség.
Félórai birkózás kellett ahhoz, hogy kiderüljön, ki kivel van, ki a barát,
ki ellenség. Előkerültek a kardok és a mordályok. A máris a tucatnyi
holttest két oldalán felsorakozó tagbaszakadt fickók parancsot vártak
az újabb támadásra. Olyan arccal nézték egymást, mint az ördög, ha
Mohamed próféta dicséretét hallgatja.
Az érkezők Erdzsis régi urának emberei voltak, aki a grúz Mavrol
kán leánya, Perihan miatt került szembe a szultáni udvarral, majd
Perihan árulása után „Rosszabb az asszonynál, aki az asszony
kedvéért hallgat az asszonyi szóra!” felkiáltással az oszmánok ellen
fellázadva betyárnak állt. Nem tudták, miféle csapatra támadtak. Nem
is annyira a ládák, mint a lovak és a lovasok ruházata keltettek bennük
mohó vágyat, ezért a Dijarbakirból kivonuló csapat után eredtek.
Bizonyára többen is jöttek volna, és valamivel arrébb, a meredek
sziklák között álltak volna lesben, ha tudják, hogy az oszmán
fővárosba szánt bászrai ajándék lesz a zsákmány. Egyetlen személy
volt közöttük, aki tudta, hogy mire vadászik, ő azonban a harc helyett
a megfigyelést választotta.
A csöndet a Kis Perzsa törte meg, akinek beszédéből kiderült, hogy
Iszmáil sah rabszolgája volt, aztán olyan zsivány vált belőle, aki onnan
is képes volt rabolni, ahol más semmit sem talált. Hűségesnek
mutatkozott Erdzsis ura iránt, de a rajtaütések során szerzett dolgokat
titokban Perzsiába küldte. A sahhoz hű agaként Erdzsis urának
tekintélyét növelte azzal, hogy a maga köré gyűjtött vad zsiványokkal
oszmán katonai ruházatot öltve tört rá a falvakra. Évekig a
Karadzsadag környékén táboroztak, míg egy télen olyan viharba
kerültek, hogy embereinek sorban fagyott el keze, lába. Ekkor
rajtaütöttek a legközelebbi falun. Mindenkit kizavartak a házakból, és
helyükbe ők telepedtek be, az elfagyott kezeket és lábakat pedig
fűrésszel gyógyították. Miután egy asszonyt, akinek nem volt hová
mennie, a gyermekével együtt kivágtak a hóba, a falu népe végül
fellázadt. A Kis Perzsa legyilkoltatta az összes férfit, az asszonyokat
pedig a maga emberei kezére adta, majd mit sem törődve azzal, hogy
barát és ellenség előtt egyaránt lejáratja magát, végképp a zsiványság-
ra adta fejét. Gyilkosságok, rajtaütések, rablás, lopás... Mindenféle
gonoszság kitelt tőle. Mintha Allah kiirtott volna szívéből minden
könyörületet, és helyébe kegyetlenséget ültetett volna. Senki nem
talált nagyobb élvezetet a kínzásokban, kegyetlenkedésben és
zsarnokoskodásban, mint ő. Saját emberei sem bíztak benne, csak
félelemből vagy érdekből tartottak ki mellette. Mindenki tudta, hogy
legutoljára például csak azért gyújtotta fel egy paraszt istállóit és üres
hombárjait, hogy egy kicsit melegedjék. Most megint színre lépett, sőt
valószínűleg könnyű falatnak tartotta a csapatot, mert vastag hangján
egy kis dalba fogott:

A kakasod veszekedik,
A lovad lökdösődik, A tevéd meg összerogyik, Adj nekem egy
abbaszit!
 Az abbaszi a környéken forgalomban lévő ezüstpénz neve volt,
énekének értelme pedig az, hogy szépszerével adják át neki a ládákat.
A másik fél soraiból Emir Rasit Jaszavul agájának sem kellett a
szomszédba mennie ahhoz, hogy válaszát versbe szedje, önbizalma
megerősítése és emberei bátorítására visszavágott:

Én kerestem, én neveltem,
Miért vársz karácsot tőlem? Nem adok neked semmit sem,
Ezt neked, te kurafi!

A jellegzetes csuklómozdulatokkal kísért visszautasítás elég volt

ahhoz, hogy mind a két oldalon eldördüljenek a mordályok. Nem hogy
nekem, bárkinek belefacsarodott volna a szíve a látványba: abban a
pillanatban mintegy harmincán rogytak a földre. Ráadásul a fák
mögött újabb mordályok álltak lesben. A lovak és öszvérek vad
nyerítése közepette meg sem lehetett állapítani, hogy ki kit lőtt meg,
vagy kire emelte a kardját. Csak egy ember látott mindenkit. Egy
fenyő mögött rejtőzve, messziről figyelte az összecsapást. Nem azért
jött, hogy harcoljon vagy zsákmányt szerezzen, célja csak az volt,
hogy a parancs teljesítésének büszke tudatával jelenhessen majd meg
ura színe előtt. A tetthelyen egyre kevesebb hangot lehetett hallani,
csak a haldoklók nyögései sokasodtak. Reggel felé a vér szagára
sereglő farkasok vettek körül bennünket. Szétszaggatták a
holttesteket, de a szerencsétlen összekötözött lovak sem menekülhet-
tek meg a farkasok támadásától. Legtöbbjük fájdalmas hörgések
közepette végezte.
Amikor a jegenyefenyők és a többi fenyőfélék tűlevei között a hóra
vetődött a reggeli fény, a lovascsapat közkatonái közül való Pejlovas
Musztafa lenézett a fáról. Kis híján le is esett. Akkor mászott fel,
amikor a közvetlen közelben már csend volt, de messziről hallani le-
hetett a farkasok vonítását. Két ág között kuporgott, és végignézte,
ahogy az egyesével, kettesével érkező farkasok megtöltik gyomrukat,
majd továbbállnak. Amikor a társai és a lovak tetemeiből terített asztal
kiürült, a farkasok helyébe sakálok érkeztek, torka szakadtából
kiabált, lármázott, a fa ágait rázogatva havat zúdított rájuk, de egyet
sem sikerült elzavarnia. Mire mindennel megpróbálkozott, annyira
kimerült, hogy az ájulás és a megfagyás közötti félúton eszméletét
vesztette. Most, hogy magához tért, és kinyitotta szemét, igyekezett
visszaemlékezni, s közben tagjait próbálgatta. Él, igen, de mit ér, hogy
megmenekült, ha minden társát elveszítette? Annak mindenesetre
örült, hogy az éhes farkasok és sakálok mind eltűntek. Leereszkedett
a fáról. A széttépett ruhák között kotorászott, hogy valami melegebb
ruhadarabot és a sebe bekötözéséhez alkalmas anyagot találjon.
Egyszerre csak azt vette észre, hogy az egyik test megmozdul. Régi
pajtása, Gökcse Ali volt az, a janicsárok harmadik zászlóaljából,
ájultan a karsebe miatti vérveszteségtől. Egy láda borult rá, a láda alól
kilógó lábain pedig egy döglött kutya feküdt, így a farkasok nem
fértek hozzá. Musztafa odasietett hozzá, félrelökte róla a ládát, és
megpróbálta a hátára fordítani. Miközben társa nehéz testével
küszködött, rémülten vette észre, hogy egy rosszarcú alak közeledik,
kezében karddal. Azt gondolta, hogy a Kicsi Perzsa emberei közül
való, s akárcsak ő, egy fán rejtőzködött. Egy ágat sikerült kézbe
kapnia, azzal próbált védekezni, de a másik erősebb volt nála. Kardját
Musztafa nyakára illesztette, és egész testével ránehezedett.
- Add ide a könyvet, vagy elbúcsúzhatsz az életedtől! - sziszegte.
Rajtam kívül senki más nem érthette volna meg Pejlovas
csodálkozását. Szerencsétlennek fogalma sem volt rólam, meg a
velem kapcsolatos dolgokról. Értetlenül nézett a ránehezedő
tagbaszakadt emberre.
- A könyvet! - ismételgette az, és uram, Fuzúli kulacsszíját
lobogtatta a másik kezében. - Azt, amit ennek a szíjnak a gazdája írt!
Add ide a könyvet! Hajnal óta átkutattam már a ládákat, meg az
embereiteket. Neked tudnod kell, hogy hová rejtettétek!
Pejlovas csak nézte a támadó kezében lobogtatott szíjat és rajta a
jeleket. Tudta, hogy teljesen fölösleges volna megkérdezni, hogy
milyen könyvet, hiszen úgysem tudna válaszolni, de talán lélegzethez
jut, esetleg eléri, hogy a másik elvegye a torkáról a kardot. Fölösleges
kérésekkel és üres mondatokkal igyekezett szóval tartani, ahogy az
életösztön diktálta. Az ember tudván tudja, hogy meg fog halni, de
mindent megtesz, hogy akár csak még egy percet nyerjen. Jómagam
hol a jelenetet, hol meg uram, Fuzúli kulacsszíját bámultam. Valóban
az a szíj volt. Csak nem történt valami az Urammal? Hogy került a szíj
ehhez az emberhez? Ki ez egyáltalán? A BT-től van, vagy
kincsvadász? Miért viselkedik ilyen durván, miért ilyen kegyetlen? Ha
semmit sem jelent neki egy másik ember élete, akkor mi különbözteti
meg az éjjeli farkasoktól? Az alatta fekvő ember tehetetlenségében
könyörgőre fogta, de nem tudta a szívét meglágyítani. Ekkor azonban
váratlan dolog történt. Abban a pillanatban, amikor a kard Pejlovas
torkának feszült, lövés dörrent. Mellére olyan súly nehezedett, hogy
először azt hitte, hogy elérkezett a halál, s ettől úgy érezte, hogy
ereiből kifutott a vér. De a tudata tiszta maradt, és tudta: nem ő halt
meg! Nagy nehezen félretolta melléről a súlyt. A szóváltástól
magához térő Gökcse Ali látva társa szorult helyzetét, maradék ereje
megfeszítésével elsütötte mordályát. Sőt mi több, ő még azt is tudta,
hogy társa sohase hallott a könyvről. Előző este, amikor a
leghevesebben dúlt a harc, az aga odakerült mellé, és így szólt:
- Gökcse testvérem, az a feladatod, hogy ezt a könyvet eljuttasd
Isztambulba. Fontosabb az összes kincsnél, fontosabb az életünknél!
Ő pedig a mellébe rejtette, és úgy folytatta a harcot. Gökcse Alinak,
a türkmén vitéznek köszönhetem, hogy nem érte baj az írásomat, nem
hullottam lapjaimra; sem a heves összecsapás, sem a hó miatt nem
szenvedtem kárt. Reggelig épp annyira éreztem én is a hideget, mint
amennyire ő fázott. Imádkoztam, hogy álljon el a vére, és ne fagyjon
meg, amíg ájultan fekszik a láda alatt. Az események megmutatták,
milyen értékes vagyok: máris a nyomomba eredtek. Uram, Fuzúli
teljesítette a szír könyvtáros végakaratát, a Szirus-fejű handzsárt
eltüntette, s a kulcsszíjon lévő kulcsot történetembe rejtette. Amikor a
titokzatos handzsárt a bagdadi eperfa alatt elásta, s utóbb is, amikor
kiásta, és a sötét arcú alakoknak átadta, azt gondolta, hogy örökre
megszabadult a gondjától. Úgy látszik azonban, hogy a kulacsszíjának
bélésére helyezett szalag is elég volt ahhoz, hogy bajt hozzon fejemre.
Tudtam, amíg a szíj és a handzsár nem kerül össze, nem lehet
megfejteni a BT titkát, de lám, a szalag máris rossz kezekbe került.
- Csak nem bántották Uramat, amikor elvették tőle? - szinte égetett
a kérdés, s elszomorodom azóta is, valahányszor ez a kérdés felmerül
bennem.

A két barát, Pejlovas Musztafa és Gökcse Ali sakálok és rókák sunyi

pillantásával találkoztak, amikor körbenéztek. Holttestek feküdtek
mindenfelé. Az éjszaka szállingózó hó némelyiket a bászrai
kincsekkel együtt betakarta. A sakálok cincálta holttestek
felismerhetet- lenné váltak. Társaik közül más nem maradt életben.
Tüzet raktak, hogy távol tartsák a környéken gyülekező vadállatokat.
Találtak ennivalót is, azt is meg tudták így sütni, hátukra pedig meleg
ruhadarabokat kerítettek.
Délre összeszedték magukat. Gökcse vérzése elállt. Kinyitották az
egyik kincsesládát. Egy-egy díszes handzsárt és három-három
smaragdot vettek ki belőle, aztán visszazárták, és valamennyi ládára
havat lapátoltak. A négy sértetlen lóból kettőt felnyergeltek. A tehetet-
lenül vergődő sebesült lovak fejébe golyót repítettek, hogy ne a
farkasok marják halálra őket éjszaka. Pejlovas visszamegy
Dijarbakirba jelentést tenni, Gökcse Ali Isztambulba indul, hogy ott
jelentse a történteket, engem pedig a fedett bazárban átad Kara
Pirinek. Nem volt idejük társaikat eltemetni, ezért bocsánatot kértek
leikeiktől, majd búcsút vettek egymástól.
Gökcse Ali nyergében Isztambul felé tartok tehát Szívemben Lejla
szerelme, keblemben uram, Fuzúli levele és a gázelek. Történetem a
BAK űrre vonatkozó titkaival teleírt táblácskáihoz és a babilóniai
kincsekhez vezető kapu kulcsát rejti. Ha alkalom nyílik, egy nap visz-
szatérek, hogy megkeressem fekete szemű kedvesem, de az is lehet,
hogy őt sodorja az élet a szultán országába, s ott találkozunk. Persze
csak akkor, ha a BT nem talál rám, mielőtt én kedvesemre találnék.
Lejlaaaaaaaaa!
 6
Ebben magunkat rejtve
hegyeken-völgyeken járunk,
Bolondnak mutatkozunk,
hogy Isztambulba jussunk
A gyönyörűséges Isztambulnak a világon nincsen párja,
Egyetlen köve többet ér, mint az egész Perzsia.
Nedim

Gökcse Ali napokon át lovagolt úttalan utakon, havas hegyeken és

viharos dombokon, erdőkön, szántóföldeken és kopár völgyeken
keresztül. Nem került haramiák kezére, és csak a kutyák ugatásából
vagy a tehén- trágyaszagból tudta, hogy egy-egy falu közelében jár.
Sündisznót vagy nyulat ejtett magának, és hóból nyert vizet ivott a
hegyekben. Éjjel a keblébe rejtett, nappal a nyergén vitt magával.
Olvasni nem tudott.
- Egy lovas számára a könyv csak teher - gondolta, de becsületes
ember lévén kötelességének érezte, hogy teljesítse az aga végakaratát.
Kisebb és nagyobb városok mellett haladt el, de soha nem ment az
emberek közé. Végre a nyolcadik napon Szivrihiszár közelében,
emberektől távol, egy kertben álló bektási kolostorban meleg levest
ehetett, és puha ágyba feküdt le. Másnap megjelent a baba, vagyis a
rendfőnök előtt, és elmesélte, miken ment keresztül.
Arról azonban nem ejtett szót, hogy engem őriz a keblében. Miután
az első meleg levestől és a puha ágytól új erőre kapott, lovát a
kolostornak ajándékozta, s szegény vándorló dervisnek öltözve gyalog
indult tovább. Útja ezúttal pontosan tíz napig tartott. Miközben a
csónak, amelybe az üszküdári parton szállt be, a jókora hullámok
hátán Isztambul falai felé tartott, óvatosan, hogy a csónakos meg a
többi utas ne vegye észre, iszákjából velem együtt elővette az út
folyamán mellettem fekvő drágaköves handzsárt. Attól fogva úgy
viselkedett, mint a leghétköznapibb dolgait intéző kereskedő. A
handzsárt ferdén beledugta az övébe. Egyenként megtapogatta a
smaragdokat, amelyek közül egyet a fejfedőjébe, egy másikat a
sarujába, egyet meg a karvédőjébe rejtett. Megnyugodott, hisz már
csak egy karnyújtásnyira volt a biztonságos Isztambultól. A nép a
várost arab szóval Darülemánnak, azaz a biztonság honának nevezte.
Törvénytelenség itt nem történhet.

Ott láttam először a tengert. A városfalak attól a földnyelvtől, ahol a

hazámnak tekinthető Tigrisnél sokkal szélesebb Boszporusz vize a
Márvány-tengerrel találkozik, egészen az Aranyszarv-öbölig nyúltak.
A mögöttük feltűnő Isztambulról megállapítottam, hogy kis erdőcskék
között emelkedő tornyok, oszlopok, történelmi emlékek és minaretek
városa. Bár az Aranyszarv-öböl- re néző lejtőkön szinte egymás
hegyén-hátán látszottak a házak, a város többi részein a kertekkel,
szőlőkkel elválasztott negyedek egymásnak integető, egymásnak hátat
fordító, vagy éppen vállukat összeérintő pompás szeretőknek tűntek.
Amikor a tíz városkapu közül a harmadiknak számító Kertkapun
beléptünk, aggodalmas arcokkal és rettegve siető emberekkel teli vá-
rossal találtam magam szemben. Egy hete múlt már, hogy a kintről
hangzó rémült kiáltásokra vagy kapujuk döngetésére ébredő nép,
abban a hiszemben, hogy itt a világ vége, kitódult az utcára. A közeli
falvak és városok lakosaival együtt akárha a végítélet főpróbáját
szemlélték volna. Izzott az ég, és a csillagok hullani kezdtek.
- A kertem teli van csillagokkal! - kiabálták az asszonyok, de
telihold nagyságú tűzgolyók estek a háztetőkre és az utakra is. Voltak,
akik reggelig kétszázötvenezer csillag hullását számolták (!) meg.
Másnap mindenki nyugtalansággal eltelve várta a végítéletet, és
szánta-bánta bűneit, s a következő két éjszakán sem aludt nyugodtan
senki.
- Az égből kő záporozik a fejünkre! - állt elő néhány hodzsa,
rémületbe kergetve a népet, s ezzel a városban még nagyobb káoszt
okozva. Megteltek a dzsámik, ugyanakkor megkövezték a városfalak
tövében megbújó nyilvánosházakat, rombolni kezdték a kávézókat, a
vízipipa-dohányt árusító üzleteket és az italméréseket. Ráadásul
mindezt ugyanazok művelték, akik egy nappal korábban még vígan
itták le magukat, vagy a cédák ölelését élvezték. Odáig fajultak a
dolgok, hogy az utcán széttéptek egy szajhát, és a szerencsétlen nő
tagjait a város oszlopaira, kútjaira és a platánfák törzsére szegezték. A
népharag hamarosan a szeráj ellen fordult; már arról beszéltek, hogy
Allah azért záporoztat köveket az égből, mert az ország vezetői
átengedték a nőknek az irányítást, ugyanakkor általánossá vált a
megvesztegetés, az árukat az értéküknél drágábban kínálják, az em-
berek pedig egészen elvadultak. Sokan úgy vélték, hogy a büntetésből
tanulni kell, mások viszont gyorsan túltették magukat a rettentő
éjszaka élményén, s lassanként visszatértek mindennapi ügyeikhez.
A városkapunál kettévált az út. A birodalom szívéhez, a Topkapihoz
kövezett út vezetett. A testőrök védte kapu előtt gyülekező emberek
arra vártak, hogy a főcsillagjós kijöjjön a palotából. A házalók,
édességárusok és a háncskosárban könyveket kínáló kikiáltó kiabálása
elveszett a nagy zajban. Mindenki beszélt; egymásnak tették fel azokat
a kérdéseket, amelyeket majd a főcsillagjósnak akartak feltenni, s a
maguk módján válaszokat is adtak rájuk. Sajnos ez a sok ember nem
arra volt kíváncsi, hogy milyen kövek hullottak az égből, csak azt
akarták megtudni, hogy mit jelent mindez. Akárcsak az érsekek, akik
a város felett megjelenő üstököst tették felelőssé Bizánc elestéért, a
főcsillagjós is nyilván rosszra fogja magyarázni a csillaghullást.
- Ha a főcsillagjós tudná azt, amit a bölcs Akeldan tudott -
gondoltam -, tudná, hogy csak egy meteoreső volt, s azt is tudná, hogy
az Isten harminchárom évenként rendez nekünk ilyen tűzijátékot!
Figyelmeztethetné az embereket, hogy nincs mitől félniük, de
valószínű, hogy a szerencsétlen éppúgy fél, mint a többiek.
Az a földút, amelyre Gökcse Ali ráfordult, a város lakónegyedei felé
vezetett. Mindkét oldalon egy-két házat hagytunk magunk mögött,
elhaladtunk az árucsarnok és a fedett bazár, majd a régi palota mellett,
végül megérkeztünk a piactérre, janicsártársai tartózkodási helyére.
Gökcse Ali nyugodt szívveréséből megéreztem, hogy oly sok
hadjáratokkal, háborúkkal, vérrel és erőszakkal teli esztendő után
megszabadult nyugtalanító gondolataitól, s már csak a csöndes
isztambuli életre vágyik. Még a lépéseiben is friss vidámság dobbant.
Az volt az érzése, hogy a város három év alatt - amióta nem látta -
nem sokat változott. Csak a kaszárnya közelébe érve látta, hogy a
Meszihi mecset és a bizánci vízvezeték közötti réten, ahová néha
gyakorlatozni jártak azzal a zászlóaljjal, amelyiknek annak idején
tagja volt, most építkezés folyik. Kíváncsian figyelte, hogy sürögnek-
forognak az alapokat ásó munkások, meg az ácsok, kőfaragók,
homokszállítók, mészégetők és vasöntők.
- Bizonyára annak az épületegyüttesnek az alapjai ezek, amelyet
Szulejmán szultán kedvenc fia, Mehmed trónörökös emlékére
tervezett emelni - gondolta, és jó munkát kívánt magában Szinán
főépítésznek.
Jóval később tudta csak meg, hogy Szinán építőmester először
tervezett olyan komplexumot, amelyben a dzsámi mellett medresze,
türbék, ispotály, karavánszeráj, iskola, a napi ötszöri ima idejének
meghatározására szolgáló csillagda és jótékony céllal épített kutak is
szerepeltek: e tervek alapján épült a Trónörökös-dzsámi a hozzá
tartozó épületekkel.
- Mi van, dervistestvér, nem találod a kolostorba vezető utat? -
tréfálkoztak a kaszárnya kapujában álló őrök.
Gökcse Ali válaszul széttárta gyapjúköpenyét, és megmutatta a
vállára tetovált jelet. Hála a farkas-tetoválásnak, amely épp olyan volt,
mint amilyenek a janicsár-zászlóaljak lobogóin láthatók, azonnal
beengedték. Először régi fegyvertársaival merült beszélgetésbe, aztán
felment a századparancsnokhoz, és részletesen beszámolt
kalandjairól. A janicsáragának átadta a han- dzsárt és a smaragdokat,
majd együtt indultak a szeráj felé, hogy jelentést tegyenek a
történtekről. Én a kaszárnyában maradtam. Az az igazság, hogy
magam se tudom, kibírtam volna-e a lenyűgöző város után azonnal
szívének, a Topkapi szerájnak a látását is. A janicsárkaszárnya pedig
olyan idegennek és egyben olyan érdekesnek tűnt, hogy itt is
szórakoztató napokra számíthattam.

*
Kedden adott át Gökcse Ali a fedett bazárban Kara Pirinek. A
középtermetű, tiszta arcú, napbarnított férfi először Ajasz Pasa levelét
olvasta el, aztán átfutotta azokat a lapokat, amelyekre a gázeleket
írták, majd összehajtogatta, és a fejfedőjébe rakta őket. Mielőtt ha-
zaindult volna, a szolgáját elküldte a piacra, hogy különböző
harapnivalókat, szárított magvakat és friss gyümölcsöket vásároljon.
Kiderült, hogy ezek az előkészületek miattam történtek. Kara Piri
Héttorony-béli házában egy öreg nevelő péntekig hangosan végig-
olvasta valamennyi oldalamat. Szomorú szerelmünk története
legjobban a ház legkisebb fiát, menyasszonykorban lévő leányát és
Dilsekert, a rabszolgalányt hatotta meg. Amikor Dilsekert megláttam,
hirtelen azt hittem, hogy uram, Fuzúli őt nézve írta költeményét.
A hosszú olvasás során Kara Piri széle-hossza egy felesége
lelehajtotta a fejét a kerevetre, és szundikált egy sort, Dilseker és az
eladó lány azonban odavolt a gyönyörűségtől. Lejla és Kajsz sivatagi
találkozásának jelenetét teljes valójában láttam Dilseker fátyla
mögött, a szempilláján rezgő könnycseppben. Az én szerelmem és
Dilseker szíve között az idők kezdetéig visszanyúló kapcsolat lehetett.
Az ősidőkben talán szerelemre áhító szívem és az ő szíve egymás
mellett állt, amikor leikeink sorsát kijelölték. Úgy látszik, sorsom
könyvében az állt, hogy nekem csak szerelem, fájdalom és el-
ragadtatás jut majd.
A Dilsekert megkönnyeztető oldalamon egy miniatúra vázlata is
helyet kapott. A vázlat uram, Fuzúli szénbe mártott sündisznótüske-
tollának nyomait őrizte. A miniatúra elmosódott vonalai között maga-
mat és Lejlát láttam. Félmeztelen vagyok; farkas és bárány, oroszlán
és gazella, sas és galamb - mind a szerelemtől megbabonázva ülnek
körülöttem. Lejla kezét nyújtja felém:
- Ó, vadak ismerőse, tőlem elforduló! Ó, gyógyír bánatomra,
szívemnek szultánja! Hát nem ismersz rám, a te Lejládra? Vagy már
elfelejtetted, hogy te meg én, kicsik voltunk, iskolába együtt mentünk,
és egymást megszerettük? Egy testben két lélek, egy héjban két man-
dulaszem voltunk...
Uram, Fuzúli engem próbált ábrázolni, és körülöttem minden az én
érzéseimet fejezte ki. Az elbeszélés vége felé újra éreztem, hogy a
bennem lakozó lélek Kajszé. Másképp hogyan láthattam volna meg a
háromezredik verspár olvasásakor a saját sírom mellett virrasztó Lej-
lát régi elevenségében? Már nem az a lány jelent meg a szemem előtt,
aki a Tigris partján az ajkaihoz méltatlannak talált. Lejla maga áll
velem szemben, az Amirok törzséből Mehdi szomorú sorsú leánya,
Lejla. Én pedig Mülewah fia, Kajsz, az az őrült vagyok, aki Lejla miatt
a sivatagban bujdokol. Ugyanakkor Medzsnún is, uram, Fuzúli
rabszolgája. És még a BT titka is; olyan titok, amely kétszeresen
keresetté tesz...
 Amikor Kara Piri házában történetem végére értek, Dilseker
eszméletét veszítette. Az eladó lány sem szégyellte titokban ontott
könnyeit. Ha kérdezték, azt mondta, hogy Lejlát siratja, de én tudtam,
hogy hazudik. Két hónappal azelőtt egy ifjú janicsár a bazárban
titokban megfogta a kezét. Valójában őt siratta, s a szívében izzó
vágyakozás engem is égetett, mert ez is Lejlámat juttatta eszembe.
A dolognak volt még egy dimenziója. Milyen érzésekkel közeledtek
volna hozzám azok, akik soraimat olvasták, ha tudták volna, hogy
mások előtt titkolt szenvedéseiket előlem nem rejthetik el?
Pontosabban, ha tudták volna, hogy akarva-akaratlanul bepillantok
legtitkosabb érzelmeikbe?... Ők csak a kötésemet szemlélték,
lapjaimra néztek, de csak a külsőt látták, én azonban beléjük láttam,
és tudtam, mit éreznek, és ez nekem is fájdalmat okozott, mert
kevesebb volt a vidám percük, mint a szenvedéssel töltött órájuk,
szomorúságuk nagyobb volt örömüknél. Látszólag boldogok voltak,
pedig legbelül örökös bánatba merültek.
- Mindenkinek ez a sorsa? - gondoltam - Vajon a Tigris partján
hagyott drága Lejlám is ilyen szomorú? — Akkoriban még nem
voltam elég érzékeny, az embereket csak az ujjaik végében lüktető vér
alapján próbáltam megismerni.
Kara Piri házában értettem meg, milyen nehéz teher, ha
megismerjük mások féltett titkait. Mintha a becsülétükben gázolnék,
hiszen főleg amikor magukra maradtak, úgy viselkedtek, mintha ott
sem lettem volna. Majd az őrületbe kergetett például, hogy Kara Piri
lányának még az se jutott eszébe, hogy hátat fordítson nekem, mikor
a hálóruhájába bújt. Azt szerettem volna, hogy megérezzenek,
észrevegyenek és beszéljenek hozzám. Azon az éjszakán, amikor
kettesben maradtam Kara Piri szerelemtől égő leányával, először
uramnak, Fuzúlinak a szolgájaként szerettem volna viselkedni, aki a
szerelmet megsokszorosítja; le kellett volna hunynom a szemem, de
hiába, nem tudtam a szemem láttára vetkőző szépségtől elfordulni.

*
Magunk mögött hagytuk Isztambul varázserővel bíró bizánci
oszlopait, a templomokból alakított dzsámikat, Vénuszt, Apollót és a
többi meztelen görög szobrot, amelyeket a megboldogult Ibrahim
Pasa még fénykorában a bécsi hadjáratból hazatérőben ágyútalpakon
szállíttatott a katonáival, és pompás palotája elé, a bizánci Hippodrom
maradványai közé állítatott. Ezek a bűneikbe dermedt fehér ifjak és
szüzek mintha csak azért álltak volna ott, hogy botrányuk intő példa
legyen utódaik számára. A sors azonban messze sodorta őket
unokáiktól, s aki itt rájuk néz, azt a szégyenkezéstől kiveri a víz. Én
Kara Piri bélelt kaftánján nyugvó kezében pihenek. Mellettünk a
kelet-turkesztáni Hotanból papírt, fűszereket és selymet szállító
ferdeszemű kereskedő áll. Szavaiból kiderül, hogy először jár
Isztambulban. Olyan kíváncsi, hogy még az is felmerül bennem, nem
a BT tagja-e. Ismerni akarja a várost, millió kérdést tesz fel.
Legjobban a Hippodromon felállított oszlopok érdeklik. Kara Piri
szinte szédülve a kérdéseitől, magyaráz:
- Majdnem minden oszlop a bizánci időkből maradt itt. Az emberek
régen azt hitték, hogy varázserővel bírnak. Az antik kor után még a
középkorban is élt az a hit, hogy az egyik oszlop a földrengéstől, a
másik a tűzvésztől védi a várost. Úgy tartották, hogy királyok állíttat-
ták fel, és papokkal szenteltették fel őket. Szokássá vált mindenfelé,
hogy a városok alapításakor, vagy újjáépítésekor avatóünnepségek
keretében varázserővel bíró oszlopokat állítsanak fel. Isztambulban
nagyon sok van belőlük. A leghíresebb ez a régi szeráj előtti, még
Konstantin idejében felállított oszlop, amely ezer fehér már-
ványdarabból áll, négy sarkára szinte elevennek tűnő katonafigurákat
állítottak, tetejére pedig egy tündérarcú szűz szobrát helyezték. A szűz
egy évben egyszer kiabálásával maga köré gyűjtötte a madarakat, mire
olyan tolongás támadt a levegőben, hogy egyik-másik madár holtan
hullott alá. Az emberek igyekeztek elkapni a szentnek tartott
madarakat, s gyógyító erejükben bízva megették őket.
Ez a Tyúkpiacon látható oszlop vörös márványból készült. Tömör
hengeres testű oszlop volt, de egy földrengés ledöntötte. Akkoriban
egy seregélyt ábrázoló relief volt rajta. A város újjáépítése során
talizmánként újra felállították. Az oszlopot pántokkal erősítették meg,
így most abroncsos kőnek nevezik.
Kara Piri épp csak addig pihentethette a száját, amíg az újabb
kérdések záporoztak rá. Magyarázott, pihent, aztán megint csak
magyarázott:
- A városfalaknál a hat oszlopot hat bölcs emlékére állították. Arról,
amelyiken egy rézből készült légyfigura volt, és álladó
légyzümmögést hallatott, azt tartották, hogy távol tartja Isztambultól
a szúnyogokat, egy másik tetején látható farkasnak köszönhetően az
Isztambul körüli réteken a nyájak akár pásztorok nélkül is legelhettek,
az ölelkező szerelmeseket ábrázoló szoborral kapcsolatosan meg az
volt a hiedelem, hogy ha össze nem férő házaspárok együtt ölelik át
az oszlopát, akkor rendeződik a viszonyuk. Még mindig vannak, akik
hisznek ezekben - csóválta a fejét Kara Piri, ezzel juttatva értésre,
hogy ő nem hisz a babonákban.
A bazár felé közeledtek már. Annak örömében, hogy véget ér a
városnézés, Kara Piri még egyszer összeszedte magát, hogy megossza
tudását a kereskedővel:
- Isztambulban járványos betegségekre, tűzvészre, ellenséges
támadásra, a jó erkölcs megőrzésére, egyszóval az égvilágon
mindenre lehet talizmánt találni. Az emberek még nagyon jól
emlékeznek arra, hogy alig tizenkét éve egy janicsáraga kardjával
levágta egy görögök és örmények lakta negyedben a várost kígyóktól,
ezerlábúaktól, skorpióktól és mindenféle rovaroktól védő, háromfejű
sárkánymotívummal díszített csavaros oszlopról az egyik kígyófejet,
mire a várost elözönlötték a kígyók, s olyan zűrzavar támadt, hogy a
szultán katonái csak nagy nehezen tudták a lázadást elfojtani. Ez a
nyugtalanság okozta azt is, hogy azokat a szobrokat sem fogadták túl
szívesen, amelyeket Ibrahim Pasa a sereg ágyúvontató bivalyaival és
sok száz katonával vonszoltatott a hadjáratból haza.
Akárcsak a kereskedő, én is úgy hallgattam Kara Pirit, mintha mesét
mondana. Végül jobbra magunk mögött hagytuk Ibrahim Pasa
palotáját, amelyet talán azért építtetett ilyen pompásra, hogy a szultáni
szerájjal versenyezzen, és elértünk a bazárba, ahol eresszel védett kis
üzlethelyiségek vettek körbe egy viszonylag széles udvart. Ezt a
bazártípust a hadjáratba vonuló mesteremberek alakították ki, és Kara
Piri szerint ezek közül a mesterségek szerint alakuló egységek közül
éppen ez volt a legfontosabb: itt dolgoztak a tintakészítők,
könyvkötők, márványpapírgyártók, miniatúrafestők és a
könyvdíszítéseket készítő művészek, a tollak és tintatartók készítői,
papírkereskedők, ezüstművesek és a filigránszálak előállítói, a
selyemszálak és tűk mesterei. Az írószer-biztos felügyelete alatt
céhrendszerben dolgoztak.
Elhagytunk egy üzletet, amelyik előtt papiruszok és pergamenek,
bagdadi, pekingi és bécsi papírok külön-külön rekeszekben várták a
vevőket, és beléptünk Rüsztem aga boltjába, aki a velünk érkező
kereskedővel kívánt találkozni.
Ez a magas rangú idős ember különböző fajtájú és méretű zenélő
állóórákat készített. A világ minden tájáról érkeztek vevők hozzá,
hogy órát rendeljenek nála, vagy a boltban készen állók közül egyet
azonnal el is vitessenek a teherhordókkal. Azt beszélték, hogy
műhelyében legalább száz segéd és inas dolgozik. Az óragyártásban
elért sikerét annak köszönhette, hogy óráinak húrjait maga készítette
szarkabélből. Ezt hallván jöttem rá, hogy az üzlet előtt száradó büdös
szalagok tulajdonképpen szagtalanító vegyszerrel kezelt szarkabelek.

*
Magunk mögött hagytuk az órák ingáinak szédítő mozgását is, és
beléptünk abba a műhelybe, ahol kerek matracokon ülve készítették
az ábrákat a festők a ferde könyvállványokon előttük fekvő könyvek
lapjaira. Azonnal tudtam, hogy ez lesz az otthonom, hisz legalábbis
néhány hétig itt kell maradnom. A bolt közepén kerek pult állt, tele a
legkülönbözőbb színű festékeket tartalmazó fajansz csészécskékkel.
A pult közepén drótfésűk, homokkal teli tálak, vízzel félig töltött
poharakban ázó vékony ecsetek, üveghengerek, vonalzók és
különböző vágószerszámok sorakoztak. A pult körül egymás mögött
ülő nyíltarcú emberek az elkészített ábrázolások arányában
háromhavonként kaptak fizetést, és megrendelésre díszítették a
könyveket. Olykor-olykor külön képeket is készítettek, és ezeket a
legjobb megrendelőknek kínálták fel. Titkos örömet jelentett
számukra, ha mestereik távollétében erotikus műveket pajzán
rajzokkal díszíthettek. A művészetért legtöbbjük szeme világával fize-
tett, s életük végén mások segítségére szorultak. Nyilván a maguk
vigasztalására, irigykedve mesélték egymásnak azoknak a
mestereknek a történeteit, akik látásukat vesztvén emlékezetből is
képesek voltak festeni.
A festők többségének arcán ábrázolásaik lelke tükröződött.
Miközben én műveik szemlélésébe merültem, mindenki felállt, hogy
a belépő idős férfit köszöntse. Mesterük, Naszuh Efendi volt az, aki
annak idején a szultán seregében úgy hajtotta végre a vesszőzéseket,
hogy fájdalmas ütései miatt Pálcás Naszuh Mesterként emlegették, ö
lett a szerájbéli festőműhely mestere. Uram, Fuzúli gyakran
emlegette, sőt személyesen is találkozott vele. Részt vett ugyanis a
szultán bagdadi hadjáratában, sőt az út különböző állomásain, többek
között Uram városában, Hillában miniatúrákat is készített. Kara
Pirivel is ismerték egymást, és épp két nappal korábban állapodtak
meg abban, hogy a festő Hajdar boltjában fognak találkozni.
 Naszuh mester nagyon kíváncsi lett rám, és arra kérte Kara Pirit,
hogy mutasson meg neki. Alighogy kézbe vett, megcsókolt, meg is
szagolt, aztán hosszan beszélt uramról, Fuzúliról. Elragadtatással
forgatott, és felolvasott lapjaimról néhány sort.
- Barátom, közülünk te értesz a legjobban a költészethez. Fuzúli
mester L&M könyve ez, igyekezz hát a legszebb köntösbe öltöztetni!
Ezek a szavak heves szélként reszkettették meg bensőmet. Kiabálni
szerettem volna:
- Igen, én vagyok! Ez az én történetem!
Boldog voltam, hogy ez a bazár, és ez a festőműhely lesz az
otthonom.
- Akár a végítélet napjáig is ellaknék itt - gondoltam.
Az Amirok törzséből való Mülevvah keserves sorsra ítélt örököse,
Medzsnún vagyok és uram, Fuzúli rabszolgája: az ő könyvében élek.
És te, te hol vagy Lejla?
 7
Ebben a szépség termeiben ébredtem,
És páratlan színekkel ékesíttettem
A bölcsesség szövetét árulják e város bazárjaiban és
az ügyesség termékeit. Csupa tudás és bölcsesség mindenütt
Nedim

Hajdar, a festő, aki Naszuh mester egyik segédje volt, valóban sokra
tartotta a költészetet. Szívének izgatott dobogásából éreztem, hogy
egyre nagyobb örömmel olvassa a verssorokat. Meg-megismételt egy-
egy sort, s a maga verseiből mormolt hozzájuk hasonló sorokat,
mintha a Nigari álnéven írt verseit Uram párverseivel akarná
összevetni. A verset nemcsak olvasta, hanem értelmezte is. Egyenként
elmagyarázta, hogy történetem melyik fejezetéhez milyen illusztrációt
kell készíteni, és milyen anyagokat kell hozzájuk használni. Gyakran
kívülről is megtanult egy-egy részt, hogy miközben kitöltik az üres
részeket, el ne tévesszék az oldalak aljára írt jelzőszavakat, de eközben
is próbált a verspárok értelmében kulcsot keresni. Rájöttem, hogy
Hajdar mester tud a BT-ről. Az volt az érzésem, hogy az illusztrálás
céljából szétosztott lapjaimon lévő verspárokat is ezért másolta le
olyan gyorsan. Nyilván nem akart hanyagnak mutatkozni a BT
szemében amiatt, hogy a kötés során a sorrendben hiba, vagy ne adj
isten, hiány keletkezik. Attól az éjszakától fogva, hogy szétválasztott
lapjaimat képességeik szerint szétosztották a segédek között
illusztrálásra, Hajdar mester az első sortól elkezdett olvasni. Hol
elragadta a gázelek szépsége, és csak azon szomorkodott, hogy nem
Nigari a szerzőjük, hol meg Arsija Akeldan nyomát vagy valamilyen
szimbólumát szerette volna felfedezni az elbeszélés folyásában
valamilyen fogódzót keresve. Sűrűn ellenőrizte lapjaim üresen
hagyott helyeit a történet jeleneteinek illusztrációival kitöltő segédek
munkáit, újra és újra áttanulmányozta uram, Fuzúli vázlatait. így
egyrészt ellenőrizte, hogy az elkészült miniatúrák megfelelnek-e
történetemnek, másrészt ügyelt arra, hogy megőrizzék Fuzúli raj-
zainak fő vonásait. A segédek soha nem tapasztalták, hogy a
munkában ilyen aggályos lett volna, ezért némi bizonytalanság támadt
bennük, s arról kezdtek suttogni, hogy eddig nem is ismerték
mesterüket.
A képekre én voltam a legkíváncsibb, hiszen engem szakítottak
darabokra! Vajon hogyan képzelnek el az emberek, és mennyire
ismernek ezek a festők? Kétségtelenül Uram előadásának megfelelő
jeleneteket ábrázolnak, de engem mennyire fognak híven ábrázolni?
Izgatottan vártam.
A segédek újra átnézték Nizámi Ötös-ének azokat a polcokon
sorakozó illusztrációit, amelyeknek a készítése során gyakorlatot
szereztek. Nézték, nézték a képeket, de uram, Fuzúli olyan pontokon
hagyott üres helyeket vagy olyan érdekes oldalakat választott ki, hogy
nem lehetett más elbeszélő költeményekben hozzájuk hasonló, vagy
az ottani lelkiállapotomnak megfelelő ábrázolást találni. Ilyen jelenet
volt például az, amelyben minden ruhámat és ékszeremet odaadtam
egy vadász csapdájába esett gazella megmentéséért, vagy amikor
magamat láncra veretve érkeztem Lejla falujába, s ő elájult, amikor
így meglátott. Ugyanakkor Lejla születése és az ennek örömére
rendezett ünnepségek, vagy ahogy egymás mellett ülünk az iskolában,
ahogy barátaim kivisznek a mezőre, miután Lejlát kivették az is-
kolából, ahogy apám rám találva a sivatagban könyörög, hogy térjek
haza, ahogy a háztűznézők ellátogatnak Lejla sátorába, hogy
számomra megkérjék, s nagybátyám válasza: „Nincs olyan lányom,
akit egy őrültnek adhatnék!”, ahogy a Kába-kőhöz visznek, hogy
imádkozzanak józan eszem visszanyeréséért, ahogy fejem a küszöbre
hajtva imádkozom: „Istenem, növeld szerelmemet!", majd
visszatérőben barátkozásom a sivatag vadállataival, aztán az, hogy Ibn
Szelám első látásra beleszeret Lejlába, ezután a lakodalmuk
következik, aztán a bátor Nevtel hadsereget gyűjt, és megütközik
nagybátyám seregével, hogy Lejlát elhozhassa nekem, s mikor Ibn
Szelám halála után Lejla annak orvén, hogy érte gyászol, a szerelmet
siratja, aztán kijön a sivatagba, s rám talál a vadállatok körében, majd
rábíz anyjára és meghal, én pedig halálhírét hallván a sírjára borulok,
és kilehelem lelkem. – mindez szépségesen formát öltött. Hajdar
mester újra ellenőrzött minden elkészült miniatúrát, megvizsgálta a
színek és minták kontrasztját, de közben a BT-nek a szír könyvtárostól
hozzá eljuttatott titkait és a hillai költő bagdadi napjainak a könyvbe
átszűrődő emlékeit kereste, hogy felfedezze s talán meg is fejtse őket.
Láttam, hogy még semmit sem tud rólam, sem a kulcsokról, sem arról,
hogy a kulcsokat a párversek között kellene keresnie. Egyre csak az
ábrákat nézte, mintha csak egy kincskereső térkép segítségével
rátalálhatna a csodára, amely megmutatja számára Istár szentélyének
helyét, és megnyitja előtte annak kapuját. Magatartása megnyugtatott.
Tehát a BT még nem tudja, hogyan épültem fel, és nem tudnak a Bag-
dadban maradt handzsárról és az Uram kulacsszíjának bélésébe
ragasztott szíjról sem. Mert ha tudnának, akkor a festő Hajdar nem
képeimre, hanem a párverseimre összpontosítana.
Hajdar mester két tanítványa, Oszmán és Pervane minden munkája
azt bizonyította, hogy hozzáértő és tehetséges miniatúrafestő válik
majd belőlük. A vadmacska nyakszirtjéről szakított vékony
szőrszálakból készítették ecseteiket, s akár vonalat húztak, akár spirált
rajzoltak, a szőrszálak kezükben szinte egyetlen szállá olvadtak össze,
egyre vékonyabbá, szinte álomszerűvé váltak. Földből készült
festékekből, a piros és a kék keverékeiből alkohol és vegyi anyagok
hozzáadásával állították elő a színeket, s ezeknek a felvitelében olyan
művészetet tanúsítottak, hogy sokan azért jöttek be a műhelybe, s
maradtak itt órákig, hogy munka közben lássák őket. Kettejük színei
jelenítettek meg engem a legpontosabban, sőt a hozzám leginkább ha-
sonlító Medzsnún-arcot is Oszmán festette abban a jelenetben,
amelyben Lejlám sírjára borulok.
Meg kell mondanom, hogy sok látogatóm akadt Hajdar mester
műhelyében. Semmi közük nem volt a BT-hez, még csak nem is
hallottak a létezéséről, pusztán a művészet szeretete, a költészet
szerelme hozta ide őket. Eljött látásomra a hajlott hátát botra
támaszkodva is nehezen cipelő mufti, Lütfi Efendi, aki annak a tudós
küldöttségnek a feje volt, amelyik Kolumbusz kérését elutasíttatta II.
Bajezid szultánnal, amikor az Isztambulba jött, hogy felfedező útjához
támogatást kérjen. „Adj nekem hajókat, és én új világot adok neked!”
- kérte Kolumbusz, a szultán pedig megparancsolta tudósainak, hogy
vizsgálják ki a gyaur kérését, mire ők arra jutottak, hogy „Miképpen
volna új világ a régi világban?” Aztán Busbecq báró, aki Ausztria
követeként tartózkodott a Törvényhozó szultán udvarában, és lá-
daszámra küldött könyveket, de még tulipánhagymát is hazájába;
könyvtárosok, akik pasák magánkönyvtáraiból hoztak
megrendeléseket, meg olvasni szerető mollák és még sokan mások
követték. Mindnyájan az előkelő isztambuliak közé tartoztak, és mind
élvezettel forgatták lapjaimat.
 Látogatóim közül hat személyről feltétlenül beszélnem kell
Önöknek, különben meg sem értik, hogy milyen fontos szerepet
játszott a történetem ebben a városban.

Eljött Szatilmis Efendi, aki Balikeszirben még szíjgyártó-inas volt,

és Isztambulban, egy medreszébe kerülvén csapta meg a költészet
szele, Kegyetlen Szelim szultán idejétől pedig már az isztambuli
előkelők köreiben is különös tiszteletnek örvendett. Isztambulban Záti
Bejként emlegették, és a Bajezid dzsámi udvarában egy jósdája
működött. Ide jártak a kor költői és versbarátai, de mindenki, akinek
a verseit itt felolvasták, vagy aki felolvashatta új költeményét,
elsősorban a házigazda véleményére volt kíváncsi. Úgy látszik, én
képzeletben óriásira növeltem az alakját, mert amikor megláttam az
alacsony, vékony, gyér szakállú öreget, nem akartam elhinni, hogy ez
a kis ember volna a nagy Záti. De ő volt, a híres Záti Efendi, a költő.
És azt is tudtam, hogy amikor történetembe beleolvasott, azt gondolta,
hogy bárcsak ő írta volna ezeket a verseket.
Három látogatóm még főiskolai hallgató volt a Fatih medreszében,
s mindhármukat a történelem és az irodalom érdekelte.
Beszélgetéseikből kiviláglott, hogy egyikük, Abdülbáki, a Fatih
dzsámi müezzinjének fia, másikuk, Ali Gelibolu városkájából
érkezett, és Szadettin móllá volt a harmadik. Az irántam tanúsított
tisztelet és uramat, Fuzúlit illető dicsérő szavaik alapján meg-
győződésemmé vált, hogy a tudomány és az irodalom e kiváló
diákjaiból, ha csak nem sodorja félre őket a történelem szele, még
nagy emberek lesznek.
Két utolsó látogatóm Hajáli Bej, akitől a legnagyobb tiszteletet
tapasztaltam, illetve a költők híres életrajzát összeállító Ásik Cselebi
volt. Hajáli Bej minden oldalamat végigolvasta, és meg is beszélte
Hajdar mesterrel, sőt egy alkalommal előhúzta kebléből Uram
ajándékba küldött gázeleit, és felolvasta az ő parafrázisait, vagyis az
ugyanabban a ritmusban és ugyanazokkal a rímekkel írt verseit, s
mindeközben folyton elsírta magát. Ásik Cselebi pedig egyre azon
törte a fejét, miképpen szerezhetne be mind több adatot Uramra
vonatkozólag, s aztán milyen stílusban írhatná meg könyve számára.
Szerettem volna megszólalni, amikor ezzel a nyílt arcú emberrel
találkoztam, sőt azt mondhatnám, hogy soha nem szerettem volna
annyira bírni a beszéd képességével, mint ekkor. Gondolják csak, ha
el tudtam volna neki mondani a Fuzúlival kapcsolatos emlékeimet,
azokból Költők érzékei című munkájának legnagyszerűbb fejezetei
lehettek volna, bizonyára csodálatos mi- niatúrákkal díszítve, sőt talán
önálló művet is szentelt volna Uramnak, hogy minden töröklakta
vidéken megismerjék a hillai költőt. Nem tudtam megszólalni, s ettől
még keservesebben éreztem, hogy adósa vagyok Uramnak, akinek az
irántam tanúsított tiszteletet köszönhetem. Hasonló fájdalmat éreztem
évek múltán, amikor azt hallottam, hogy Fuzúli meghalt. Nem tudtam,
és soha nem is fogom tudni neki megfizetni az adósságomat. Igaz,
hogy akik olvassák, azok mindig emlékezni fognak rá, és csupa szépet
fognak mondani róla; én viszont arra lettem ítélve, hogy csak lopott
pillanatokban éljem meg a sivatag szépének szerelmét, amelyet - ha
mások nem veszik is észre - ő tett naggyá. Csak rabszolga voltam, és
Uram, Fuzúli szolgája maradtam. Mégis, bárhová mentem, úgy
fogadtak, mint egy szultánt. Mintha Uram nem is önmagáról, hanem
rólam írta volna híres sorát:
„Akár egy szultán, olyan rabszolga - fenséges koldus vagyok.”

*
Amikor az üszküdári Hajdar mester könyvkötő műhelyébe
érkeztem, egy gúzsba kötött könyvre zuhanó guillotine iszonyú hangja
fogadott. Itt minden eszköz a babilóniai börtönök kínzószerszámaira
emlékeztetett. Ott azok a bűnök, amelyeknek a felszámolásáért Arsi-
ja Akeldan küzdött évtizedeken át, az itt látható szerszámokhoz
hasonló eszközök révén nyerték el büntetésüket. Megborzongatott a
gondolat, hogy a BT vagy az aranyszobrok nyomába járó tolvajok
bizonyára ismerik már ezeket a szerszámokat. Mert itt a szemem lát-
tára szúrták át zsákvarró tűkkel a nyers bőröket, görbe késekkel
faragták a cserzetteket, és nehéz márványdarabokkal nyomatták le
őket, a papírokat selyemszállal varrták, a könyvfedelekre a napalakú
sárgaréz díszeket meg a sarokerősítőket kézi préssel szorították rá,
aztán napokig úgy hagyták őket.
Hasonló szerszámokkal hasonló műveleteket végeztek, és mégis
milyen nagy a különbség egy könyvműhely és egy börtön között! Az
egyikben az ember szépségeszményének legszebb megnyilvánulásai
számára nyitnak kaput, míg a másikban az embert fogóba szorító
embertelenség mutatkozik meg. Míg egy görbe kés vagy egy tű itt
szépséget teremt, ott csak fájdalmat okoz. Itt a képek a szépséget
bontják ki, ott nyakak vérét ontják. Ugyanazokat a kampókat ott
hóhérok, itt művészek használják. Arra gondoltam, hogy a szándék és
a gondolat határozza meg az embereket, ha szándékaik szerint jók
vagy rosszak, elválik az is, hogy miképpen tekintenek az eszközökre.
Ez a vékony vonal választja el egymástól azt, aki az ördögnek adja el
a lelkét, attól, aki a könyörületesség példája. Vannak, akik az időt
sokasítják, míg mások csak fogyasztják, vannak, akik jó dolgokkal
értelmet adnak az életnek, míg mások csak a gonoszságot imádják.
A festőműhelyben oly sok esztétikai élménnyel táplált lelkemet
heves félelem fogta el. Azt éreztem, hogy vizsga vár rám, amibe bele
fogok bukni. De nem tehettem mást, vállalnom kellett mindazt, ami
rám várt. Először összeszorították és összevarrták lapjaimat. Hiába
jajgattam, nem hallotta senki. Aztán akárha a körmöm tépték volna le,
úgy ejtették rám a guillotine-t. Azt hittem, hogy a kiáltásaim még a
halottakat is fölébresztik, de a könyvkötők persze észre sem vették.
Hiába vergődtem, mikor fedőlapomra kívülről napformájú aranydíszt
vertek, belsejére pedig kartonlapot erősítettek, és a márványpapír-
készítő medencébe merítettek. Végül polírozták a kötésemet, és egy
sötét ládában súlyok alá fektettek. Nem tudtam hallatni a hangom, sőt
a végén már nem is tudtam hangot adni. Három napig tartott ez a
szenvedés. Csak azért éltem túl, mert Lejla neve volt a nyelvemen,
szerelme a szívemben, képe a keblemben, és ábrándja is velem.
Én is látni szerettem volna magam, amikor a könyvkötők céhének
legszebb hataji miniatúráit készítő mestere, Hajdar elővett a ládából,
és lenszálakkal letörölte a port, piszkot rólam. Uramisten, ez én
vagyok!? Bár rabszolga voltam, fejedelmi köntösbe öltöztettek. E
bölcs város ügyes mestereitől kaptam ezt a gyönyörűséget; ők
tükröztették külsőmön is a belső szépséget. Olyan lettem, akár egy
hímzett kaftánba öltözött herceg. Derekamra fűző, arcomra, szememre
festék került, tincseimet megfésülték, akárha nászéjszakára öltöztettek
volna. Három napi kínzást kellett a szépségért elszenvednem, de
mostani külsőm újabb önbizalmat adott. Úgy szerettem volna, hogy
Lejla mellettem legyen, hogy így ölelhessem!
Lejla!... Sajnos nem rajtam múlik, hogy megkereshetlek-e. Mások
hoznak és visznek, adnak el vagy vásárolnak meg. Én nem mehetek
hozzád, de te meghozathatnál magadnak. Én nem árulhatom magam,
de te mégis vásárolj meg valahogy!...
 8
Ebben a dervis ered a nyomomba,
És ezeregy gondolat nyomul be agyamba
Oly részeg vagyok a szerelemtől, hogy már nem tudom, mi a világ.
Nem tudom, ki vagyok én, ki a pohárnok, mi az ital és mi a pohár...
Fuzúli

Hét galamb szállt fel a festő Hajdar könyvkötő műhelyéből abban a

percben, amikor én átléptem a Topkapi szeráj küszöbét. A hét
postagalamb apró cédulákat vitt a világ különböző tájain élő BT-
tagoknak. „Egy menyasszonyt csak egy szeráj védhet meg az ártó
pillantásoktól és a durva kezektől. Ott bármeddig elélhet.” - írta
Hajdar mester. Ugyanakkor az Istállókapu melletti kis bektási
kolostorból is felszállt két hím galamb, majd alig egy óra múlva egy
harmadik galambbal, a festő Hajdar egyik nősténygalambjával együtt
vissza is tértek.
Ezt a kis kolostort közvetlenül a szeráj mellett egy almáskert
közepére rejtették azzal a céllal, hogy a vándordervisek és az Iszmáil
sah hírszerző szervezetének szolgálatában álló kalenderi derviseknek
legyen hol megszállniuk, miközben a hírek megszerzésén ügyködnek.
Ezt akkor tudtam meg, amikor a kötésemet készítő Ahmed mester
műhelyében a festő Hajdar ezt véletlenül felfedezte.
Miközben a könyvkötészetben szenvedtem, Ahmed mesterhez egy
vándorló dervis érkezett. Azt mondta, hogy új könyveket keres, mert
állandóan olvas. Derekán könnyű baltát, karján olvasót, fülében
fülbevalót, mellén és felkarjain Zülfikarnak, vagyis Ali kéthegyű
kardjának tetoválásait viselte. Posztóköpenye alatt csak egy öv és egy
térdig érő szoknyaféle volt. Levette borotvált fejéről a szunniták
melámi rendjéhez tartozók fejfedőjét, sűrű teájához az övében hordott
kábítószeres dobozkából kevert hozzá. Miközben kavargatta a teát,
Hajdar mester észrevette, hogy elővillanó hímvesszejére egy karika
van húzva.
- Mi van testvér, csapdába fogtad a madaradat? - kérdezte
kötekedve.
- Furtonfurt a levegőbe akar emelkedni - vágott vissza a dervis, aztán
komolyabbra fordítva a szót a bejárt vidékekről, megismert
emberekről, elképesztő tapasztalatairól meg a politikáról fogott
hosszú előadásba. Ahmed mester azonnal megérezte, hogy valami
célja van a látogatásnak, ezért ürügyet talált arra, hogy Hajdar mestert
is odahívja és belevonja a társalgásba. Hajdar mester tudván, hogy a
vándor dervisekre nem jellemző az írni-olvasni tudás, meg az
ilyesfajta mélyen szántó gondolkodásmód, mérlegre téve mindazt,
amit a furcsa öltözékű, borotvált fejű dervis elmondott, úgy döntött,
hogy érdemes lesz egy embert ráállítani.
- Az tud sokat, aki sokat utazik, nem az, aki sokat olvas. Mesélj még!
- biztatta, de a dervis csak arról beszélt, amiről ő akart; Hajdar
kérdéseire nem adott kielégítő választ.
Azt állította, hogy Múszának hívják. Bejárta Iránt és Turánt, s
közben Fazlullah-i Hurúfi szerelmét, Man- szúr al-Halládzs titkát és
Neszímí tanítását igyekezett terjeszteni. Bagdadból indult el, és a
Balkán felé tart, s közben az embereket az Úr útjára próbálja téríteni.
Ott teríti le a köpenyét, ahol ráesteledik; megelégszik annyival,
amennyit az alamizsnás edénykéjébe vetnek, patakvizet iszik, és a fák
gyümölcseivel lakik jól, úgy megy hegyeken-völgyeken át, akárha az
Úr hadjáratán volna. Amikor azt hallottam tőle, hogy az elmúlt hó-
napot Szivrihiszárban egy bektási kolostorban töltötte, arra kellett
gondolnom, hogy épp azon az úton került ide, amelyen én.

Azonnal elfogott az izgalom is: csak nem Gökcse Alit követi? Ettől
fogva én is figyelmesen követtem szavait. Akárcsak Hajdar mester, én
is csak ürügynek ítéltem azt, hogy olvasásra keres új könyveket.
Nyilvánvaló, hogy Iszmáil sah kémje, aki Bagdadtól követi
nyomomat. Hajdar mester ugyanígy gondolkodhatott, mert mintha
közben a munkáját is folytatná, jókora gazellabőrt húzott elő a
teknőből, s hogy kifolyjon belőle a víz, épp arra a márványra terítette,
amely lapjaimra volt téve nehezéknek. így nem láttam, de továbbra is
jól hallottam őket.
- A régi népekről, történelmi dolgokról is mesélhetnél, testvér! -
kérte Hajdar mester.
Ravasz ember volt Músza dervis, rögtön tudta, hogy milyen
kíváncsiságot rejt a kérdés. Azt remélte, hogy amennyiben bizalmat
tud a festőben ébreszteni, megtalálhatja, amit keres. Az tűnt a
legegyszerűbbnek, ha a keresztes hadjáratokról regél. Elbeszélte, hogy
odahagyva a keresztény világ kastélyait, földjeit és asszonyait, csak
úgy özönlöttek tengeren és szárazföldön a páncélba öltözött lovagok
és lovak Jeruzsálembe, hogy részt vegyenek az egyház vezetése alatt
indított szent háborúban; úgy pusztítottak végig mindent, mint a sás-
kahadak a vetéseket, de a Szentföldön rengeteg szenvedést okoztak
nekik a csont és bőr moszlimok. Ecsetelte az egymást követő háborúk
könyörtelenségét, a tüzes golyókkal és mérgezett nyilakkal felgyújtott
erdőkben megégett emberek szagát, amely még a nyelvüket lógató,
lihegő farkasokat és az éhes kutyákat is elkergette, elbeszélte Szaladin
és Richárd vitézi versengéseit, szólt a kereszt és a félhold harcáról és
a háborúknak a keresztény lelkekben még mindig sajgó sebéről.
- Várj csak, Hajdar mester, hadd mondjak el neked egy történetet! -
szakította félbe egyszer csak önmagát, én pedig azt reméltem, hogy
előáll végre a farbával.
- A negyedik keresztes hadjáratban Ince pápa titokban egy handzsárt
adott András magyar királynak, hogy Jeruzsálem bevétele után érintse
hozzá Jézus bölcsőjéhez, aztán cserélje ki a Salamon szentélyében
található handzsárral. A szóban forgó handzsár a babilóniaiak idejéből
származik, markolatán egy kétszarvú kígyófej látható, és el van
átkozva.
A lélegzetem is elállt, amikor Músza ezeket mondta. Biztosra
vettem, hogy arról a Szirus-fejű handzsár- ról van szó, amelyet uram,
Fuzúli elásott az eperfa alá a medresze udvarában.
- Halált hoz arra, akinek a kezébe kerül az a handzsár - folytatta
Músza izgatottan. - A pápa azzal, hogy a Salamon-szentélybe záratja,
a végítélet napjáig meg akarta fosztani ártó erejétől. András hét vitézt
választott ki seregéből. „A mindenség lovagjai” címet adományozta
nekik, ők maguk és a lovaik páncélsodrony-öltözetet is kaptak tőle,
aztán a legvakmerőbbre rábízta a handzsárt, a többiek pedig azt a
feladatot kapták, hogy őt védelmezzék. Különböző álöltözetekben az
ajubbida erődítményekbe küldte őket. Ezek, akárcsak a mi
akindzsijaink, jól tudtak nyelveket, és ismerték a moszlimok
szokásait, így Szaladin katonáitól logisztikai és stratégiai
információkat is tudtak szerezni. Csakhogy a harmadik napon
Szaladin kiadott egy rendeletet, miszerint „A seregben kém van. Aki
elhozza a fejét, egy pejlovat kap érte!” - mire közülük hárman, féltve
a fejüket, azonnal megszöktek. Szökésüket látva a másik négy olyan
izgalomba esett, hogy ezzel árulták el magukat. Rögtön a harcmezőn
ki is végezték őket. E zűrzavarban néhány ügyeskedő a korábbi
összecsapásokban elesett keresztesek fejét levágta, s mintha azok az
elmenekült kémeké volnának, átadták Szaladinnak a jutalom
reményében. A következő napokon a kémek száma így
harminckettőre emelkedett...
- És mi lett a handzsárral? - kérdezte Hajdar mester, miután friss teát
töltött Múszának.
- Mi lett volna? Az átok működik azóta is. Utolsó áldozata egy vak
könyvtáros lett azokban a napokban, amikor szultánunk - legyen
hosszú az élete! - bevonult Bagdadba. Az illető öngyilkos lett, de a
handzsárt azóta se látta senki. Mondják, hogy az átka egy könyvbe
költözött.
- Hál’ isten, testvér, úgy látszik, nem került hozzánk az az átkozott
könyv, mert láthatod, mind megvagyunk jó egészségben! - nevetett
Hajdar mester, én azonban azt kérdeztem magamtól, hogy nem átok-
e valóban a titok, amelyet őrzök. Mert bizony halottak szegélyezték
utamat, és a halállal kerültek közvetlen közeibe mindazok, akiknek a
kezébe kerültem. Mégsem éreztem átkozottnak magam. A festő és a
dervis beszédéből annyit megértettem, hogy nemcsak a tudósok,
hanem a tolvajok is a nyomomban lesznek. Vajon melyik BT-tag
tartotta többre a pénzt a tudásnál, és árulta el Akeldan titkát
olyanoknak, akiknek nem kellett volna? Ki keverte össze a jót a
rosszal, ki adta el a lelkét úgy, ahogy a kettős ügynökök teszik? Igaz,
a tudás veszélyt jelent, de a tudósok tiszteletre méltó emberek! Mi
közük lehet az aranyhoz azoknak, akik a tudást birtokolják? Ha a tudás
és a gazdagság elképzelhető is együtt, hogy férhet össze a
mohósággal? Azt kívántam, hogy az ilyenek váljanak mérgezett
nyilak célpontjaivá...
Alkonyaiig aztán más témákról és más könyvekről beszélgettek.
Búcsúzáskor Músza Hajdar mester elé tartotta alamizsnás edénykéjét,
mire a festő egy kétszersült mellé egy miniatúrát tett azzal, hogy adja
el, aztán a kapuig kísérte, valójában csak azért, hogy lássa, merre
indul, aztán egy emberét küldte utána, hogy kövesse a bazáron kívül
is.
Másnap észrevettem, hogy Hajdar mester meggyorsítja a rajtam
végzett munkálatokat. Úgy tűnt, mintha elhinné, hogy átkot hordok, s
szeretne mielőbb szabadulni tőlem. Az előző esti beszélgetés alapján
megértette, hogy aki Gökcse Ali nyomát követve megtalálta Ahmed
mester könyvkötő műhelyét, nem lehet se melámi, se kalenderi dervis,
annak a babilóniai kincsek nyomába szegődő banda tagjának kell
lennie. Felmerült ugyan benne, hogy a perzsa sah embere, de aztán
azzal, hogy Iszmáil sahnak úgyis van kémje mindenütt, el is vetette
ezt a feltevést. Úgy érezte, neki kell az adott helyzetben megvédenie
a BT titkát a tolvajoktól, s erre magában esküt is tett. Az Istállókapunál
lévő kolostorbeliek keze nem nyúlhat el a szerájig. Néhány nap múlva
akár jelentheti is a szeráj testőrségének, hogy a kolostorban sahpártiak
bújnak meg, és a környéken is elterjesztheti, hogy ott kémkedést
folytatnak. Egész délután törte a fejét, sőt „A három félhold” nevű
titkos szervezetben dolgozó rokonát is felkereste, ahol aztán megtudta,
hogy náluk egészen más ügyek vannak napirenden. Néhány
janicsártiszt például bandát alakított. Messzelátó- val szemmel
tartották a Boszporusz-szoros forgalmát, a hajók felségjeleit vagy
katonai jelzéseit, és ha francia hajók érkeztek, egy kolostor tetejére
felhúzott jelzőzászlók révén titkos híreket cseréltek velük.
Ugyanakkor húsz hírszerzőt is dolgoztattak a városban, és hogy
legyen miből jövedelmet szerezniük, a galatai kikötőben egy
teherhordó szervezetet is alakítottak, céhbeliként tehát az összes áru
be- és kirakodásáról tudomást szereztek. Ha titkos áru érkezett, maguk
is teherhordónak öltözve mentek le a kikötőbe, a biztonságról pedig
janicsárrangjuk folytán így is tudtak gondoskodni.
Mindezek után Hajdar mester meggyőződésévé vált, hogy
leghelyesebb, ha mielőbb átad a szerájnak. Úgy gondolta, hogy a
kincstári könyvek lajstromába vesznek, aztán elzárnak. Majd, ha a
tudomány gyors fejlődése révén eljön annak az ideje, hogy
közzétegyék az űrre nyíló kapuk titkait, a kincstárból könnyen a
szultán színe elé kerülhetek. Hajdar mester ugyanis azt gondolta, hogy
a világ civilizációjának jelenlegi állása szerint a BAK-nak
Isztambulban kell újjáalakulnia. Hisz melyik más ország járt előbbre
vagy előzhette volna meg a tudományos munkákban az Oszmán
Birodalmat!?... Az is elképzelhető, hogy a BT tagjainak többsége is itt
fog élni. Csak azok a tolvajok ne volnának!...

*
Amikor oly díszben, mint egy menyasszony megérkeztem a
szerájba, Hajdar mester galambokkal szétküldött cédulái elhitették
velem, hogy e falak között fogok élni egészen addig a napig, amíg a
bölcs Akeldan táblácskákra vésett titka napvilágra nem kerül. Nem
tudtam, hogy nyugalom vagy bánat vár-e rám a palotában, mint ahogy
azt sem, hogy könnyű lesz-e vagy nehéz Lejlámat keresni, és hogy
erős leszek-e, vagy engedelmesen fejet fogok hajtani. Csak azt
éreztem, milyen izgalommal tölt el, hogy a Törvényhozó szultán
cobolyprémmel bélelt szobájából az egész világra szétáradó fen-
ségnek adhatom át magam. Az isztambuli bazárban olyan palotákhoz
méltó nemességet nyertem, melyet a rabszolgapiacok minden
pénzével sem, drágakövekkel sem lehet megfizetni. Nem tudhattam,
hogy ezt a BT kívánta így, hogy védelmezzen; vagy csak Ahmed
mester és a miniatúrafestő Hajdar akarta a szultán elismerését
kiérdemelni.
Csak annyit tudtam, hogy Lejla után vágyom.
Lejla!... Ments meg azoktól, akik tőled távol átkot írtak
homlokomra!
 9
Ebben Gülhanében egy dióval keveredtem,
És egy grúz lánnyal - akárha Lejlával –
ölelkeztem
Hol találkoznak a szerelmesek, hol elválnak,
Ilyen a világ, hol lagzit tartanak, hol holttá válnak.
Báki

Úgy simultam hozzá, akárha Lejla lett volna. Haja, mint a nap fénye
- aki csak látta, azt mondta, hogy ez a lány napot visel a fején. Szeme
olyan tiszta kék, hogy aki belenézett, azt hihette, hogy az ég szállt alá.
Keleti kertek reggeli fényét tükröző arcvonásain anatóliai mesék szí-
nei olvashatók. Mintha friss fű nőtt volna a lába nyomában. A szíve
ragyogó tiszta.
Azon a csikorgó hideg éjszakán - az eső a déli szelet messzire
kergette - arcomat meleg lélegzete érte, s én tüzet fogtam, lángoltam,
égtem. Finom fejének madárkönnyűsége és hennás hajának
ámbraillata elhódított, eszemet vette. Késő éjjel együtt lihegtünk a
néhány száraz ágra vetkőzött, évszázados diófa kettőnket épp csak
befogadni képes odújában. Éreztem, amint mélyre szívta a
szabadságot, miközben a diófa vastag törzsét szerelemmel ölelő, majd
ugyanazzal a szerelemmel meg is fojtó folyondár levelein csurranó
esőcseppek dalát hallgatta. Szembeszegült a szultán törvényeivel és az
első asszony féltékenység diktálta utasításaival. Ennek izgalmától és
rémületétől reszkető fehér teste egyre jobban átnedvesedett, lábában
egyre nőtt a fájdalom. A csontjaiig ható hidegtől lidérces álom és
ébrenlét között hányódott. Mégis boldog volt, mert a fájdalmak
először éreztették meg vele az anyaságot. Mozdulatlanul kuporogva
igyekezett életben maradni, csak egyik kezével simogatta a hasát, míg
a másikkal magához szorított.
Amikor a villámok fényét kihasználva megvárta, hogy az őr a másik
irányba forduljon, és a szeráj magas faláról átugrott a hatalmas
diófára, a szíve alatt négy hónapos fiát, batyujában engem hozott
magával. Hiába bízott azonban a diófa ágában, mert az elárulta őt:
mintha csak a palotát szolgálná, eltört alatta. Mennyire szerettem
volna, hogy legyen két kezem, és elkapjam Lejlámat, mielőtt a földre
esik.
Érzékeny lelkében Lejlámra találtam, s azon az éjjelen, akárha Lejla
volna, úgy simultam törékeny testéhez. Pedig a szultán az első vele
töltött éjszaka után így szólt hozzá:
- Rukál! Élvezettel teli volt veled az éjszakám, legyen a neved
Sebszafa, vagyis az éj gyönyöre!
Rukált négy évvel korábban adták el az oszmán szerájnak, s ő akkor
így gondolkodott:
- Az itteni rabszolgaság uraságot jelent; hiszen aki a palotában nem
válik jólneveltté, az másutt se tanulna semmit. Azt mondják, itt a
nevelés zenét, rajzot, irodalmat, történelmet és földrajzot jelent.
A rabszolga-kereskedők Grúziából, Megril vidékéről hozták
Isztambulba. A Héttorony rabszolgapiacáról került rabnőnek a
szultáni hárembe. Tizenhat éves, holdszépségű leányka volt, arca,
melle, dereka, lába egyaránt fajtájának minden szépségével
dicsekedhetett. A Kaukázusban puszpáng-, boróka- és ciprusfák
között vadmacskák, rókák, fajdok és nyusztok számára rakott ki
csapdákat, de a sors neki is csapdát állított: rabszolga-kereskedők
vetették rá hálójukat. Az oszmán szerájban se a halva, se a gránátalma
serbet, se semmiféle csemege nem tudta feledtetni vele a sötét árnyékú
hegyek forrásainak vizét, az ottani méz vagy dió ízeit.
A Gülhane parkban álló diófa odvábán egymást ölelve hallgattuk az
esőt, s közben mindketten az elmúlt napokra gondoltunk.

Ő négy, én negyven évet töltöttem a falak mögött. Mind a kettőnket

ért benn öröm is, bánat is; boldogságot és szenvedést, nevetést és
könnyeket egyaránt megélhettünk. Nem tudhattuk, hogy jól tettük-e,
hogy megszöktünk a palotából, pontosabban, hogy ő szökésekor
engem is magával hozott. Mi vár ránk, mi lesz a sorsunk? A bennünk
kavargó érzések elmélyülnek vagy megszűnnek? Azért rejtőzünk itt,
hogy újjászülessünk, vagy azért, hogy meghaljunk?
Nem tudhattuk, hogy sírni fogunk-e majd, vagy nevetni.
Ábrándjaink és emlékeink egymásba fonódtak. Rukál szeméből két
könnycsepp gördült keblemre, két keserű mosolyból született
könnycsepp. Az ifjú hölgy egész életének történetét és szerelméhez
fűződő reményeit is kiolvashattam belőlük, s szívem újra égett.
Akárha Lejla volna, úgy szerettem őt.
Hárembe kerülésének első napjaiban - addigra én már minden zegét-
zugát megismertem ennek a falak közé zárt pompás világnak -
harangozó apját látta álmaiban, és anyjával az ő nyelvükön beszélt.
Mindig ugyanazt a bánatos dalt dúdolgatta:

A vágy elmúlik, a szerelem nem,

Az én sorsom nem szerelem,
Járkáltam, jaj, nagy baj ért,
A rossz hír gyorsan elért,
Nani na didou nana nanina...

A szeráj elzárt kőfalainak ütköződő hang vigasz helyett kínt hozott,

hiába ismételgette este lefekvéskor imádság helyett a „nani na didou"-
t, lidérces álmokat látott, s a lélegzete is elállt, amikor felriadt. Fázott
a lelke, akár a márvány utakkal szabdalt kertben sétált, akár a
kőfalakon trónoló kupolák alatt ült, ha gyertyája fénye vastag kapuk
mögött reszketett, és akkor is, amikor a tavasz ünnepén a szerájkertben
a tavasz színei simogatták a lelkét, miközben vidáman eszegette a
szalaggal átkötött dobozból az ünnepi édességeket. Túl különösnek
tűnt neki ez a világ, de a kert, s talán a szeráj legfontosabb alakjának
vélt háremaga földig érő fényes ruhába rejtett sötét haragjától félve
igyekezett mégis hozzászokni, bár titkon azt remélte, hogy mindez
csak álom, s egy nap fel fog ébredni. De telt az idő, és el kellett
fogadnia a valóságot. Vigasztalódásának ebben a korszakában
összebarátkozott az orosz és a martinique-i rableányokkal. Hasonló
történeteikkel próbálták erősíteni egymást, édességeiket és szipkáikat
megosztották egymással, egyedül a parfümjeiken nem osztoztak. A
testükre kent illatosítók titkát nem osztották meg senkivel. A jövőjük
függhetett tőle, hiszen a szultán talán az illatuk alapján választja ki
őket. Ezek a fiatal teremtések érdekes módon mind más és más regény
hősnői voltak...
Törvényhozó Szulejmán idejében megváltozott itt az élet,
pontosabban a változás már Szelim szultán idejében megkezdődött; az
oszmán szeráj mostani ura, Murád pedig mindent a visszájára
fordított. Az utóbbi tíz évben egészen elfajult a szerájbeli társasági
élet. A szultán és a vezírek tanácskozásai, a háborús döntések, a külső
kapcsolatok, a diplomácia, a követfogadások a háremben újfajta
hierarchiát teremtettek.
Szelim fiának, Murádnak három felesége volt. Az első asszony
mindent szemmel tartott, és mindent megtett, hogy ébren tartsa a
szultán figyelmét. Kihasználta érdeklődését a különös történetek iránt,
s a mesemondók és udvari talpnyalók társaságával szinte minden
éjszakára a maga lakosztályába csábította őt. Az asszony szó eredeti
jelentése a török nyelvben uralkodó, parancsoló nőstény volt, és ebben
a palotában, ahol előtte Szulejmán felesége, Hürrem uralkodott, a szó
visszanyerte eredeti jelentését. A mostani szultán látszólag uralkodik
az apjától és nagyapjától örökölt hatalmas birodalom fölött, de például
egyetlenegyszer sem állt hadjáratra induló sereg élére. A szeráj
folyosóiról és magas kupolás termeiből akarta irányítani a világot; s
Tifli, a kedvenc mesemondó hősi és mulatságos történeteivel próbálta
tehetetlenségét feledtetni.
És egy nap - tizenhét éves volt még csak - Rukált a szultán szobájába
küldték. Gyönge testét a fürdőben fürösztötték, illatos olajakkal
megkenték, kezét hennával festették. Menyasszonyi előkészületeit az
a szerájban megöregedett Sebperi asszony - eredeti nevén Speranza -
irányította, akit kétszáz rabszolga között Hizir Hajrettin Reisz mentett
ki a kalózok kezéből, és ajándékozott annak idején a Törvényhozónak.
Mély kivágású selyemruhát adott Rukálra, megrili esszenciával
dörzsölte be a nyakát, és titkokat súgott a fülébe arról, hogy miképpen
kell viselkednie.
Az első asszony gyűlölködő és féltékeny pillantásai közepette, mint
egy huri, úgy suhant be Rukál Murád szultán szobájába. Mintha a
mesék kapuját lépte volna át. Oly nesztelenül lépdelt, mintha pihe
szállna le a földre. Mint minden nő a háremben, ő is arra vágyott, hogy
soha ne kelljen többé elhagynia a szultán lakosztályát. Ha már nem
hagyhatja el a szerájt, feleségnek kell lennie ahhoz, hogy lélegezni
tudjon a vastag falak között. Akkor pedig ki kell válnia a többiek
közül. Megtanult tanulni, és jó nevelést kapott. Apja templomában is
énekelt már, itt pedig továbbfejlesztette zenei képességeit. Tudott
hárfán játszani, és verseket is írt. Azt gondolta, hogy egy nő csak egy
férfi mellett lehet szép, és hitt abban, hogy a teremtéskor kétfelé vágott
nemek egyesülésével folytatódhat tovább az élet.
Rukálban a testiségnél több volt a lelki érzékenység. Hiába súgott
Speranza a fülébe bujaságokat, ő önmagát, teste előtt a szívét akarta
nyújtani a szultánnak. Tudta, hogy a Murádi álnéven szerelmes
gázeleket író szultán meg fogja érteni. Miért ne értenék meg egymást,
amikor mindkettőjük közös szenvedélye a vers?! Hamarosan
megtalálta az utat ura szívéhez. Egész csokrot nyújtott át hazája
történeteiből, új verseiből olvasott fel, és más nyelveken is dalolt neki.
Felfedezte, hogy a fenséges külső gyengéd szívet takar, s mindezt édes
szavaival, s nem nőiségével érte el. A költészetben találkoztak.
Napok múltával Rukál észrevette, hogy régi társai mind elfordulnak
tőle. Egyetlenegy se akadt közöttük, aki vele örült volna, amikor
kiderült, hogy teherbe esett. Szívében a szultán iránti szerelem, szíve
alatt a gyermek növekedése olyan boldoggá tette, hogy eleinte sikerült
magát azzal vigasztalni, hogy öröme nagyobb a keserűségnél. De
ahogy múlt az idő, minden a visszájára, a féltékenység
ellenségeskedésbe fordult. Voltak éjszakák, melyeket a szultán mellett
tölthetett, a fennmaradó időben pedig cellájába zárkózott, és énekel-
getve, hárfáját pengetve, verseskönyveket lapozgatva igyekezett
szorongását elűzni. Magányossá vált, mire kegyencnő lett; szinte
semmi sem maradt a hatalmas palotában, ami leköthette volna.
Micsoda ellentmondás volt ez! Vetélytársnőivel a kapcsolata - miután
eltávolodott tőlük, vagyis ők kizárták maguk közül - hivatalossá,
magánya elviselhetetlenné vált. Ilyen drágán kell megfizetni egy
herceg világrahozataláért?!... Hát még ha lánya születik!...

*
Én, Medzsnún, uram, Fuzúli rabszolgája ekkoriban ismertem meg
Rukált. A szultán ajándékozott oda, hogy szívbéli gyönyörűséget
szerezzek neki. Fekete koromból készített tintával írta rá első lapomra
kézjegyét, finomított tengeri homokot szórt rá, hogy megszárítsa,
ujjaival végigsimította, és meg is csókolta. Ez volt a harmadik csók,
épp a Tigris hűvös lejtőjén hagyott Lejlám és uram, Fuzúli ajkainak
nyomai között.
Akkor kezdődött a barátságunk.
 Ugyanakkor a féltékenyek a szultán elleni árulás gyanúját szították:
- Rukál azt állítja, hogy keresztény trónörököst ültet majd az oszmán
trónra, hogy ezzel álljon bosszút rabságáért! - suttogták a palota
folyosóin. Azon az éjszakán érezhettem szívverését. Verssoraim
legmélyebb értelmét és titkait tártam fel előtte, hogy társa legyek
keserűségbe fordult örömének. Rukált megrémisztetté az a szerelmi
történet, amelyet uram, Fuzúli szabott rám. Magát Lejla helyébe
képzelte, és ettől szenvedett. Hogy is örülhettem volna Lejla
szenvedését látva?! Hiszen minden idők legnagyszerűbb Medzsnúnja
szerettem volna lenni!... Akkor éjjel érezhettem először, hogy akinek
megnyitottam a szívem, és akinek olvasni tudtam a szívében,
tudomást szerzett a létezésemről. Ő volt az első, aki szólni tudott
hozzám. Elmondta minden titkát, és végigolvasta minden soromat.
Egymást olvastuk akkor éjjel. Összeölelkeztünk. Csodálatos éjszaka
volt, csodálatos szerelem!...

*
Majd’ egy hónapja nem látta már Rukál a szultánt. Az első asszony
meg a háremaga ajándékokkal halmozták el a mesemondókat, hogy
kedvenc történeteit hallgatva a szultán mindenről megfeledkezzék. Ha
Rukál-ról kérdezett, azt mondták, hogy beteg. Két nappal az előtt,
hogy le akarta magát vetni a szeráj falairól, az első asszony bement a
lány szobájába:
- Nem lesz szükség a bölcsőre, amelyet a múlt héten rendeltél.
Három nap múlva jön a bábaasszony, és a fürdőben tesz róla!
Rukál az évszázados diófa odvábán álmodott az esőben, s olyan
boldog volt, mintha hasát simogató keze gyermeke bölcsőjét ringatta
volna. Reggelre kelve nem látta a meseszép leány, hogy napfényszínű
hajába ezüst szálak szövődtek. Csak én tudtam: az első ősz szálakkal
fizet azért az örömért, hogy megmenti a szíve alatt hordott gyermekét.
 10
Ez a szultánoknak szentelt történetem,
És az én negyven esztendőnyi életem
A világ minden kincsénél többet ér egy pohár víz és egy falat kenyér.
Mások palotáinál kedvesebb számunkra, ha romos is, ami a miénk.
Báki

Miközben Rukál a diófa odvábán fejét mellemre hajtva aludt,

elfogott a vágy, hogy a fa legmagasabb ágáról újra végigtekintsem a
falak mögött töltött negyven esztendőt. Kimondani könnyű: pontosan
negyven év! Amikor már a szeráj falaiba is beivódott a Mehmed
trónörökös miatti gyász, nem uram, Fuzúli rabszolgájaként, hanem
egy mélyen szenvedő apa fájdalmát enyhíteni képes követként, nagy
pompával érkeztem a Törvényhozó színe elé. Nem tudom, hányszor
tudtam odaadásommal beteljesíteni a vigasztaló szerepét a fiú
elvesztése miatt érzett fájdalmától gyötrődő apa mellett, de annyi tény,
hogy nagyon szeretett és sokat dicsért. Húsz évem, vagyis szerájbéli
életem fele telt el lakosztályában. A másik felében a nappali órákban
inkább a rabnők vagy az agák zenés összejöveteleinek dísze voltam.
Szinte mindenki kivételes bánásmódban részesített. Ma már
messzinek tűnik az az idő, amikor a zenedében hallott különféle
hangsorok hallgatása közben szinte elhódított a sivatag leányának,
Lejlának az ábrándképe; a költészet részegítő szépségét pedig a
szultán és a költők társaságában élhettem át. Vidámságban és
szomorúságban is volt részem a szerájiskolában, ahol a zenetanulás
közben a taktus ütögetése mellett tágították a legokosabb fiatalok
fejét, vagy miközben az idegenből idehurcolt gyermekek régi emlékeit
hallgattam. A térdhegedű, a hat- húrú lant, a cimbalom, a pánsíp vagy
a hosszúfurulya hangjaira néha akár még táncra is kerekedtem volna,
s most látom csak, hogy ezt a boldogságot akkor nem tudtam igazán
értékelni. A szerájban a zene és a költészet két oldala volt ugyanannak
az almának. Finom ízlés jellemezte azokat a kis hangversenyeket is,
amelyekkel a rabnők hétköznapjaikat színesítették. Milyen szép
szavakat, milyen kifinomult szellemességeket hallottam e falak
között, mennyit nevettem, és hányszor sírtam... Megélhettem azokat
az időket is, amikor egy-egy új győzelem vagy hódítás után a szultán
vendégeivel a szórakozás mellett a világpolitikáról csevegett. A Tör-
vényhozó idejében megértettem azt is, milyen erőt és hatalmat adtak
a bentieknek a palotán kívülről hallatszó mulatságok hangjai. Ki képes
leírni, mekkora élvezetet jelent részt venni egy olyan uralkodó
boldogságában, aki örömet szerez népének?
A szeráj sajátos mulatságai és harcai közepette szinte elrepült a
negyven év. Mulatság és harc - két olyan dolog, amelyet a szultánok
génjeikben a messzi Közép-Ázsiából hoztak magukkal. Akárcsak
fajtájukat, török voltukat, életfilozófiájukat... Örülni és szórakozni, ha
győzelmet szereznek - vagy azért szomjazni a győzelemre, hogy még
többet lehessen örülni és szórakozni. A győzelem és a szórakozás volt
a szeráj két leglátványosabb eleme. De a szórakozásban az udvarias
társalgás, a zenehallgatás, az éjszakába nyúló versfelolvasások és a
versekről folyó beszélgetések vitték a prímet. Többször ért az a
megtiszteltetés, hogy egyetlen éjszakán végigolvastak az első
párverstől az utolsóig. Szerelmi történetem szinte mindenkire mély
benyomást gyakorolt. Ezért sokszor gondoltam arra, hogy pusztán az
ebben a szerájban elmondott fohászok elegendők ahhoz, hogy uram,
Fuzúli a paradicsomba kerüljön.
Az arab „Derszaadet” kifejezés, Isztambul legszebb neve azt jelenti,
hogy „a boldogság kapuja”, és ebben a városban valóban
boldogulhatott minden tehetséges ember. A Törvényhozó idejében
aggodalom és félelem nélkül, védve minden káros gondolattól és
cselekménytől, csöndesen éltem a szerájban, hiszen még az utcán árult
tudomány, vagy a muzulmán és nem muzulmán alattvalók boldogsága
is az államot erősítette. A BT és a kincsvadászok esetleg rám vadászó
embereiről is megfeledkeztem.
Hódító Mehmed szultán a Bizánctól átvett Konstantinápoly
Olajfásnak nevezett, tengerbe benyúló, páratlan fekvésű dombján egy
lakókomplexumot építtetett magának. Az épületegyüttes nem
emlékeztetett palotára, az emberek mégis, a birodalom erejét
kifejezendő talán, Új szerájként emlegették. A tulipánkorszakban már
Topkapi szerájnak, a tengerbe nyúló földnyelvet pedig Szerájfoknak
nevezték. Valaha kevesebb épület állt itt, és a kert is kisebb volt, de
Mehmed az építkezés miatt egyetlen fát sem engedett kivágni, ami
meglehetősen nehéz feladat elé állította az épületeket körülvevő falak
nyomvonalát kialakító építészeket.
Amikor az Aja Szófia felőli szultáni kapun beléptem a parádék
terére, minden fán szalagok lobogtak, és fiatal szpáhik,
fegyverhordozók és testőrök mulattak az ételekkel rakott asztalok
körül. Két nappal azelőtt hozta ugyanis világra Hürrem a
Dzsihangirnak elnevezett kis herceget. Emlékszem, miután a fehér
eunuchok által őrzött középső kapun beléptem a kihallgatások termé-
be, Szulejmán szultán elismerő szavakkal emlékezett uramra,
Fuzúlira, akinek Bagdadban kilenc ezüstnyi fizetést is juttatott.
A szeráj lakójaként láttam, miképpen nő, növekszik a hatalomnak és
pompának ez a központja. Konyhák, kemencék, lőszertár, halraktár,
csónakház, a kupolaalj-terem, a kosarasok kioszkja és más kioszkok
épültek az évek folyamán.

Én a szeráj kincstárában kaptam helyet. Lakásom a drágakövekkel

díszített fegyverek és hadizsákmányként idekerült értékes tárgyak
szobájában egy láda lett volna, de az elmúlt negyven év folyamán alig-
alig töltöttem az éjszakát abban a ládában. Hol a szultán szalonjában,
hol egy rabnő szobájában, hol egy szerájbéli alkalmazott cellájában
éltem át a hosszú téli éjszakákat és a meleg nyári délutánokat. Mind-
nek mások voltak az érzelmei, gondolatai, vágyai, örömei és bánatai,
de a küzdelem és a veszekedés légköre mintha még a falakba is bevette
volna magát, a bánat több volt az örömnél. A súrlódások
végeláthatatlan intrikákká fajultak, amikor a Törvényhozó fiával,
Szelim- mel hadjáratra távozott. Ilyenkor úgy képzeltem, hogy
boldogabb lehet a palotán kívüli élet.
Három uralkodó korszakát éltem itt át, és ezalatt megtapasztaltam,
hogyan irányítanak egy világbirodalmat, és hogy milyen nagy
felelősséget jelent a világpolitika, de azt is észrevettem, hogy a
Törvényhozó után az állam szinte csak a szerájra korlátozódott, és a
mosolyukat vesztett falak az ország népe és más nemzetek szemében
szinte maguktól keltették az erő és a hatalom képzetét. Ezért szívesen
megkérdeztem volna bárkit, aki érdekesnek képzelte az itteni életet,
hogy hány napig szeretne itt élni. Azt hiszem, hogy a Törvényhozó
utáni időkben nem sokan mondanának nagy számot erre a kérdésre.
Vajon meddig bírnák a hűvös folyosókon végigfújó hideg szeleket,
meddig viselnék el a kintről a szerájéletre vágyakozók? Mindezek
ellenére van valami vonzó a szerájban, hiszen a moszlim és a keresz-
tényvilágban egyaránt álmokat és ábrándokat ébreszt, sőt még
tragédiákhoz vezető vágyakat is kelt. Van, aki a szeráj ura szeretne
lenni, van, aki a birodalom felett uralkodna, és van, aki csak egy
éjszakát szeretne itt eltölteni. És bárhogy múlik is az idő a szeráj fölött,
ez mit sem változik.
Mire a diófa kettőnknek is szűk odvábán Rukál reménytől pirosló
arcára a reggeli hó vetítette világosságát, azt is végiggondoltam, hogy
mit hozott és mit vitt el tőlem ez a negyven esztendő. Mennyi ember
érintette meg ezalatt a testem, milyen különböző kezek simogatták
arcomat!... Emlékszem, néha már a falak tövében tanyázó szajhákhoz
hasonlítottam magam.
Ruhám elpiszkolódott, szépségem fő forrásai, a színek megsápadtak,
Mezopotámiában hagyott Lejlám képeit megtapogatták, első
szerelmemet megszentségtelenítették. Hány éjszakán hatoltak az égig
senki által nem hallott kiáltásaim, mert úgy érzem, hogy még a valaha
Lejlával folytatott sugdolózásainkat is kihallgatják. A boldogság e
palotájában senki nem hallotta meg a tehetetlenség hangjait. Úgy
éreztem, hogy lelkem megfiatalodik attól, hogy új életre kel soraim
olvasóiban, ugyanakkor a Lejlát és engem ábrázoló képeket nézegetők
nyűtték, rongálták lapjaimat. Akiknek szívét megremegtette a
mindkettőnket sírba vivő nagy szerelem története, együtt érző
könnyeikkel öntözték lapjaimat, helyenként még az írásomat is
szétmaszatol- ták. Én is sokszor együtt sírtam a legtitkosabb kalan-
domat legendává növelőkkel. Azt viszont fájt látnom, hogy azok az
oldalak, amelyeken Lejlával a sátorában találkoztunk, vagy
összeölelkeztünk a réten, némelyik rabnőben a szomorúság mellett
érzékiséget ébresztettek. Soha nem bírtam elviselni, ma se viselem el,
ha titkaimhoz, Lejla iránti szerelmemhez bujasággal közelítenek. Ha
erotikus képekre vágytak, találhattak volna olyan könyveket is a szeráj
könyvtárában. Azt akartam, hogy a szerelmem tiszta maradjon. Talán
azért kellett ezt a büntetést elszenvednem, mert a szerájbéliek minden
titkát kileshettem, és természetesen mezítelenül is láttam őket.
Soha nem fogom elfelejteni azokat a csillagos nyári éjszakákat,
amelyeken a tücskök, mókusok és az éjszakai madarak neszezése
mellett soraim a nyelvekről a szívekbe találtak. Milyen boldog
éjszakák voltak azok: hol az anyaszultána, Hafize kezében, hol
Gülbahar keblén, hol meg Dilefruz fürtjei között aludtam...
Szép idők voltak azok is, amikor a testőraga, Uruzbaj, a janicsáraga
Toraman, a magas rangú Besir Cselebi vagy az udvari orvos, Mehmed
aga a hazájukban hagyott vagy valamelyik isztambuli utcában
rejtegetett szerelmeikről meséltek virradatig. Talán Foltos Musztafa
szakács óvott a legjobban. Szulejmán szultán utolsó éveiben jártunk.
Hosszú téli éjszakákon, amikor már bezárták a szultáni lakosztály és
a hárem kapuját, és az urak álomba merültek, hosszú részeket olvasott
fel oldalaimról a janicsároknak és a szeráj többi nőtlen szolgáinak,
akik mind hálásak voltak neki, mert felidézte bennük a szerelem és a
szeretet érzéseit. Segédkorában damaszkuszi cukrászmesterétől tanult
meg olvasni. Ezeket a verses beszélgetéseket időnként evés-ivás is
kísérte, már ha sikerült a konyha főnökének tudta nélkül az éléstárból
némi harapnivalót, meg Szelim trónörökös boraiból néhány kortynyit
elcsenni. Ezekben az éjszakákban az volt a legkülönösebb, hogy a
nappal tartásukkal és öltözetükkel a nagyság érzetét keltő, talán
irigységet, félelmet és tiszteletet is ébresztő férfiak sötétedés után
maguk között maradván úgy tudtak sírni, mint a gyermekek. Szinte
mindegyiknek megvolt a maga messzi hagyott Lejlája, úgyhogy én
gyakran szerencsésebbnek éreztem magamat náluk.
Miközben Rukál a hó hidegétől zsibbadó kezét a mellébe dugva
álmában a Kaukázus hegyei között hagyott otthonába és az onnan
magával hozott mesék világába merült, én azt a kérdést tettem föl
magamnak, hogy történt-e valami felejthetetlen velem a szerájban
töltött évek során. Végigpergettem kalandjaimat emlékezetemben, de
csak néhány képet találtam bekeretezésre méltónak. Először a
lapjaimat és kötésemet hétévenként ellenőrző háremagák alakja, majd
két nő sziluettje tűnt fel lelki szemeim előtt. Az előbbiek a BT titkos
stafétabotját adták tovább, az utóbbiak a Törvényhozó idejében a
szerájban élő szerencsés hölgyek voltak.
Az oszmán szerájban mindig is volt egy-egy BT-tag, de erről rajtam
kívül senki sem tudott. Szerencsére az volt csak a feladatuk, hogy a
biztonságomra ügyeljenek. Úgy láttam, ahhoz nem volt elég tudásuk,
hogy kutassák a titkomat, s valószínűleg attól is tartottak, hogy a Tör-
vényhozó politikai kérdést csinálna belőlem. Később, amikor már
egyre messzebb ért Hürrem szultána keze, a szultán hatalma pedig
csökkenni kezdett, szokássá vált, hogy titkos cellákban töltsem az
éjszakát. A BT irántam tanúsított érdeklődése csak annyiból állt, hogy
ezeken az estéken se nézzen egyszerre több, mint három szempár.
Ezek a szemek sem azért olvasták soraimat, hogy a titkaimra
bukkanjak, pusztán a nagy Marduk emléke előtti főhajtás nyugalmát
akarták érezni. Az akkori BT-tagok mindegyikét gyermeki őszinteség
jellemezte. Véleményük szerint a világ tudományossága még nem ért
arra a színvonalra, hogy a BAK-kal kapcsolatos munkálatokat
folytasson, ezért csak annyit éreztek feladatuknak, hogy a titkot
megőrizzék. Csak az utolsó, a szudáni Abdüsszelám aga - aki tudta,
hogy mi a szerelem, és olvasni is tudott - vitt, ha csak tehette, éjszakára
szobájába, s újra és újra megvizsgálta azokat a párverseket,
amelyekben uram, Fuzúli a szerelemről írt. Ezeket az arab betűk
számértéke szerint át- és átszámolta, s a számokat egy füzetbe kiírta
magának. Nem tudom, kinek adta át vagy küldte el, mindenesetre
biztos voltam abban, hogy a szerájon kívül összeköttetésben áll
valakivel. Egyetlenegyszer, körülbelül egy esztendeje a mellébe
rejtett, és elvitt a Kodzsamuszta- fapasa dzsámi mellett egy házba, ott
megmutatott egy számomra ismeretlen, görög akcentussal beszélő és
a medreszei tanárok köpenyét viselő férfinak.
- Ha meg akarod fejteni a könyv titkát, azokat a verspárokat kell
magyaráznod, amelyekben a szerelem szó előfordul - mondta az aga.
Megfagyott az ereimben a vér, mert úgy éreztem, hogy elárultak.
Azon gondolkodtam, hogy mi lesz velem, ha rájönnek uram, Fuzúli
titkára. Én követek el árulást a rábízott titok ellen? E gondolatok
jegyében pár napig azt kívántam, hogy kötésem essen szét, szakadjon
ki néhány oldalam - pedig ez a rokkantságomat jelentette volna.
Szerencsére a tanáröltözetű azt mondta, hogy másolják le azonnal
azokat a verspárokat, ahol a szerelem szó előfordul, aztán tegyék át a
Hippodromon álló oszlop ábécéjére, s ezen a szálon vizsgálódjanak
tovább. A férfi köpenye alatt az ősi asszír napkorong lógott egy
nyakláncon. Azt hiszem, valami varázsige volt ékírással rávésve. A
medál másik oldalán a Bagdad és Moszul közötti négyezer éves
kaldeus hagyomány legnagyobb királyának, Nabukodonozornak és a
legendás Szirus-nak az ábrázolása szerepelt. Azon az éjszakán
Abdüsszelám aga olvasott, a fekete ember pedig jegyzetelt, s a végén
összeállították hatvanhat verspárom listáját. Hála istennek nem Lejla
és az én történetem sorrendjében, hanem a maguk elgondolásai szerint
állították sorba és másolták le őket.
Most, hogy Rukál batyujában átléptem a szeráj falát, szerettem volna
látni, hogy mennyire búsul Abdüsszelám aga az elvesztésem miatt,
kinek ad hírt, és milyen irányokba repülnek az ezüst karikás
galambok. Talán azért szerettem annyira Rukált, mert a lelkem
mélyén én is szerettem volna megszökni. Lehet, hogy belém is szorult
egy kis kalandvágy. Nem tudhatom, hogy leszek-e olyan biztonságban
ott, ahová Rukál cipel magával, mindenesetre megszöktem valaki elől,
aki már meglehetősen közel került titkomhoz. Lehet, hogy nem volt
okom az örömre, hiszen nem tudhattam, hogy a BT-tagok közül
melyik foglalkozik a föld gömbölyűségének gondolatával vagy a
galaxisok közötti utazás és a fekete lyuk problémájával, és melyik
vetette magát a babilóniaiak szent kincse után. Tulajdonképpen ezért
nyugtalanított, hogy titkom felfedésével létem is veszélybe kerülhet.
Attól féltem, hogy egyre többen követnek sötét szándékkal, s ezek az
alakok már begyűjthették és vizsgálat alá is vehették az összes
fellelhető L&M-példányt. Nyilván azért gyűjtik össze testvérpél-
dányaimat, hogy a végén eljussanak hozzám. Amennyire biztos
voltam Lejla szerelmében, annyira biztosra vettem, hogy beleőrülnek,
ha meglátják, hogy minden másolatomban más a párversek számozása
és más az oldalak elrendezése. Szinte láttam, hogy nagy károm-
kodások közepette új és új számításokat végeznek, aztán belefáradnak,
átkozódnak, vitatkoznak, veszekednek... Számításaikban csak akkor
lehetnek bizonyosak, ha engem elérnek. Abban a reményben
kezdenek minden megtalált példány vizsgálatába, hogy az teljesen
megegyezik velem, de nemsokára észreveszik, hogy a kalligráfusok
más-más írásfajtát használtak, egy-egy oldalra több vagy kevesebb
verspárt másoltak, némelyiket pedig előbbre vagy hátrábbra sorolták.
Ezek a feladványok újabb kutatásokra ösztönözhetik őket, bennem
azonban olyan erő rejtezik, amellyel az összes feltételezésüket
elsöpörhetem, hiszen engem uram, Fuzúli maga írt le, és ö maga
rejtette soraim közé az Istár-szentély kulcsát. Akár a BAK
tudományos értékeit, akár a babilóniai istenek arany szobrait keresi
valaki, engém kell megtalálnia; tudnia kell, hogy másolatok révén
nem juthat célba.
Az utóbbi években potenciális BT-tagnak véltem mindenkit, aki el
tudta olvasni a Hippodromon felállított obeliszk hieroglifáit. Tudtam,
hogy egyre többen töltenek órákat körülötte, kezükben az L&M-mel.
Szerencsére a legtöbb másolat oldalbeosztása nem egyezett meg az
enyémmel, sok helyen más volt a verspárok sorrendje. Nálam volt a
BT titka, tehát üldözőim nem nyugodhattak. Uram, Fuzúli hét
szerelmes verspárba tizennégy szerelemmel és titokkal teli szót rejtett,
és úgy helyezte el őket, hogy sorrendjük kiadhassa a szentély kapuján
lévő számok kódját. Most még világosabban láttam, milyen pompás
játékot eszelt ki. Ez még az ördögnek sem jut az eszébe! - gondoltam.
A Kodzsa musztafapasa negyedben töltött éjszaka során Abdüsszelám
aga különösen sokáig tűnődött az egyik érintett verspár fölött.
- A szerelem filozófiájának ismerete nélkül nem lehet megoldani -
mondta. - Voltál valaha is szerelmes, Efendi? Tudod, milyen betegség
és milyen gyógyír?! Figyeld csak, mit mond a költő!

Amikor a titokmenyasszony fátyólát felemelték,

Szégyen és szerelem nyelvét egyszerre beszélték.

- Szerintem a „titokmenyasszony fátyla” az Istár-szentély elveszett

kulcsa. Ahhoz, hogy a kulcsot megtaláljuk, ismernünk kell a szerelem
és a szégyen, a megvetettség egymáshoz való viszonyát. Én voltam
szerelmes, és találkoztam az emberek megvetésével. Egyetlen vallás,
egyetlen tan vagy bölcs sem tiltja a szerelmet. Mi magunk tettük
valahogy tilalmassá a magunk számára. A szerelem szégyene
évszázadokon át dúlta a kereszténység történetét. Megbélyegezték a
szerelmeseket, és az inkvizíció ítélkezett felettük. Máglyára küldték
őket, hogy megszabaduljanak a bennük lévő sátántól. A muzulmánok
is szégyennek tartották a szerelmet, és ma is elítélik a szerelmeseket.
Számukra legföljebb a metaforikus szerelem létezik. Szerinted mi
rossz van abban, ha két lélek, vagy akár két test szereti egymást? A
legokosabbak az elvont szerelmet, a Teremtő szerelmét dicsőítették
évszázadokon át. Ebbe még a költőket is sikerült időnként bevonni.
Most például Isztambulban mindenki misztikus köntösbe öltözteti a
szerelemről szóló mondanivalóját. Megtapsolják azokat, akik
dicshimnuszokat zengenek a szerelemről, ugyanakkor magukat a
szerelmeseket illetlennek tartják. Vagyis a szégyen (megvetettség)
együtt járása a szerelemmel régi keleti hagyomány. Eszerint a
szerelmesnek először az eszét kell elveszítenie, és a szívét kell
előtérbe helyeznie. A szerelemhez való felemelkedés kapuja zárva
marad mindaddig, amíg az ész uralkodik az emberen, az ész ugyanis
arra ösztönzi, hogy a világ értékei és a kedvesen kívüli létezőkkel való
kapcsolat felé forduljon. Holott a szerelmes nem juthat el az igazi
szerelemhez, ha csak a legkisebb mértékben is fontosnak tart valamit
a szerelmen kívül. Ezért a szúfik először a személyiségüket, a
szerelmesek pedig az eszüket semmisítik meg. Eszük és
személyiségük elvesztéséhez pedig a szerelmes megvetettségére van
szükség, hisz ez az, ami az ember egóját a legmélyebben sérti. A
melámi dervisek ezért, azaz önmaguk megőrzése céljából vállalják a
megvetettséget. Ezért viselkednek, ezért öltözködnek az elvárttól
eltérő módon. Az emberek megvetése elől menekülve magukra
maradnak, magányukat pedig az Istennel osztják meg, vagyis az igazi
Kedves felé fordulnak. Ugyanígy ítélik el a szerelmeseket azok, akik
nem képesek a szerelemre. A szerelmesek gyakran esztelenül
viselkednek, valósággal belebolondulnak a szerelembe, értelmük
helyett érzelmeik irányítják őket, magatartásuk megváltozik - mindez
rosszallást vált ki a többiekből. Ez történt Kajsszal is: belebolondult a
Lejla iránti szerelembe! Az emberek ezután kiközösítették: a
sivatagba menekült, futóbolond vált belőle!... A megvetettség az
elítéltségnek a végletekig való fokozása. Kajsz is eljutott az őrület
végső határaiig, de az ő őrültsége ezer észnél is többet ért!
Abdüsszelám szavai révén még tisztábban láttam önmagamat, és
egyben tisztelet támadt bennem iránta, amiért szerelmem nagyságáról
így tudott beszélni. Ugyanakkor megrémített, hogy az első kulcs
közelébe értek. Csodáltam, hogy ez a fiatal korában kasztrált fekete
férfi milyen sokat tud a szerelemről, ugyanakkor nem tudtam nem
gondolni arra, hogy vajon melyik rableány iránt lobbanhatott lángra.
Élvezettel hallgattam az aga hosszú előadását, mert úgy éreztem, a
saját kiteljesedésemhez még nagyon sokat kell tanulnom.
Talán épp azért, mert ismerte a szerelmet, Abdüsszelám aga talált rá
soraim között először egy kulcsra. Igen, ezt a párverset szánta uram,
Fuzúli a titok kezdetének. A 617. párvers volt az. Ez a szám mutatta
meg, melyik gombot kell megnyomni ahhoz, hogy a bölcs Arsija
Akeldan elrendezése értelmében a babilóniai szentély kapuját nyitó
kódrendszer működésbe lépjen. Eddig a pontig jó úton járt
Abdüsszelám aga, itt azonban tévedett, mert ahelyett, hogy a párvers
számával foglalkozott volna, a „szerelem" és a „szégyen” szavaknak
az arab ábécé szerinti számértékén kezdett gondolkodni.
- A „szerelem” számértéke 470, a „szégyen’-é 511. Mi lehet
közöttük az összefüggés? - törte a fejét órákon át.
Amikor ő a reggeli müezzinszót hallván fáradtan, zúgó fejjel
nyugovóra tért, nekem megint csak arra kellett gondolnom, hogy
milyen okos ember az én Uram. Gyerekjáték volt egy olyan
kulcsrendszert kitalálni, amely nem az arab betűk számértéken alapult
- éppen akkor, amikor divatban volt ez a fajta számolás, mégsem gon-
dolt erre senki! Az általa választott eljárással úgy rejtette el a titkot,
hogy ott volt az emberek szeme előtt! Márpedig akik a titkot keresik,
nem arra néznek, ami az orruk előtt van. Nem kényszerítette ő a kulcs
keresőit, hogy hosszasan számolgassák a verspárok szavait, csak ezek
sorszámaiban a jegyek összegét kellett volna héttel osztani, hogy a
keresett kódokhoz érjenek. Ha a 617 számjegyeit összeadjuk: 6 + 1 +
7 = 14 az eredmény, s ha ezt 7-tel elosztjuk, a maradék 0 lesz. Ez a 0
volt a második szám abban a sorban, amely az Akeldan által az Istár-
szentélybe rejtett BAK táblácskáihoz és az arany istenszobrokhoz
vezető út kódját alkotja. A szerelem és a titok nyomozói azonban a
soraim között megtalált szavak alapján filozófiai megoldásokkal és
másfajta számítgatásokkal próbálkoztak...

*
Nem tudom, Rukál akkor is könnyeivel öntözött volna, szerelmébe
beavatott és magával hozott volna, ha tudja, hogy a BT keres.
Mindenesetre magam mögött hagytam a szerájt és a szerájbelieket, s
most Rukál keblén arról ábrándozom, hogy miképpen találhatnék
Lejlára.
Most töltöttem életem legboldogabb éjszakáját, mert úgy
takarózhattam Rukál hajával, mintha Lejláé volna, miközben a vén
diófa odvából az eső és a szél hangjait hallgattam. Lejlát szerettem
vagy Rukált, ki tudja?... Velem együtt változott a szerelem is, a
szerelem tárgya is...
 11
Ez a szultán pompás története,
És a szép orosz nő csengő éneke

Nincs nagyobb dolog a világban, mint szultánnak lenni,

De ez sem ér annyit, mint egészségesnek lenni
Muhibbi (Törvényhozó Szulejmán szultán)

Említettem, hogy két szerájbeli hölgyre fogok emlékezni. Az

egyikre gondolva mindig szomorúságot, a másikra gondolva mindig
boldogságot éreztem. Mintha az egyik megfordításával a másik
kerülne elénk. Az egyik a csúcsra jutott, és arannyá változtathatott
mindent, amihez csak ért, de mohósága megfosztotta a boldogságtól,
amelyet érezhetett volna. A másik legalul élt, de tiszta szíve miatt
akárha drágakövek vették volna körül. Az egyiknek az anyagi
gazdagság kielégületlenül hagyta a lelkét, a másiknak megfelelő
környezetet nyújtott a szívbéli gazdagság. Az egyiket Hürremnek, a
másikat Tútinak hívták.
Hürrem - bár elmúlt már negyven - eszének és asszonyi szépségének
teljében ragyogott még akkoriban is, amikor engem a bazárban
feldíszítettek és a szerájba vittek. Hürrem mindenestül nő és a szó
legigazibb értelmében szultána volt, személyisége előtt mindenki
tisztelettel hajolt meg. Nincs toll és nincs szó, amely le tudná írni.
Ahogy mondani szokták: nem lehet eléggé dicsérni. Nem volt olyan
nap, hogy a szerájban élő nők ne róla beszéltek volna. Bármelyik este
hoztak is fel a pincéből, hogy valakinek kölcsönadjanak a háremben,
csak róla szóló történeteket meg pletykákat hallgathattam.
Azt mondják, hogy az eredeti neve Roxana volt. Oroszországból
került a Törvényhozó palotájába, s az első időkben, amikor a járást,
csevegést, a ruhaszegély csókkal illetését, az üdvözlést és az udvari
etikett többi szabályait tanulta, a rableányok Rusennek szólították, és
épp ahogy Rukál, egyhangú mindennapjaiból szülőföldjének
emlékképeihez és a jövő ábrándjaihoz menekült. Egy őszi napon társai
énekszó közepette megfürösztötték, illatos olajokkal megkenték, haját
megfésülték, selyemruhába öltöztették, és a Törvényhozó elé bo-
csátották. Alighogy szláv fajának érzékenységével és női vonzerejével
belépett a fenséges szultán szobájába, arra gondolt, hogy ki sem akar
többé innen jönni, mert itt az élet minden színét láthatja, és minden
melódiáját hallhatja. Azon az éjjel sakkozott a szultánnal, és hosszan
beszélgettek. Azt akarta, hogy a szultán szomjazzon rá a szerelem
sivatagjában, és célját el is érte. A költő szultán szép szavakkal
igyekezett meghódítani, szép emlékek idézésével vetkőztette le a lel-
két, és kedvére való verseket olvasott fel neki. Nem sok idő kellett
ahhoz, hogy a szultán legalább annyira várja a következő estét, mint
az orosz leány. Roxana nem volt túl szép, de olyan érdeklődést tudott
a szultánban kelteni, hogy az még az időről is megfeledkezett mellette.
Felragyogott a szeme, ha meglátta, és máris elfelejtette a hatalom
csúcsának magányosságát. Ezért írt hozzá már néhány hónap múlva
szerelmes verseket, ezért vállalta szívesen a halhatatlan szerelmes
szerepét. A szultáni egyes számot Roxana többes számmá alakította,
a mások szemében félistennek tetszőnek lehetővé tette, hogy ember
lehessen. Azon az éjszakán, amelyen a szultán megvallotta szerelmét,
mondván:

A szerelem az, ami a kín láncát veti nyakamba,

Miatta járom nyomorult Medzsnúnként a világot?

Roxana úgy érezte, hogy új mese kezdődik. Annyira átadta magát

ennek a mesének, hogy bár Hódító Mehmed szultán törvénye
értelmében tilos volt a nevetés a szultán jelenlétében, ő titkos
élvezettel visszhangoztatta a hálószoba kis kupoláját hol csengő, hol
búgó kacagásával. Hangja, mint a kristály, úgy tört meg a falakon.
Nagy Szulejmán szultán attól fogva Hürremnek, azaz „nevető’’-nek
nevezte.
A Hürrem név már olyan asszonyt jelölt, aki megváltoztatta az
oszmán történelem folyását, számára nem a férfival, hanem a
birodalommal való egyesülés jelentette a nagyobb gyönyört.
Természetesen tudatában volt annak, hogy a Törvényhozó Nagy
Szulejmán nélkül senki volna. Attól az éjszakától fogva valóban
szerette a szultánt, és a hosszú szerelmes éjszakák gyümölcseként
minden évben megajándékozta egy gyermekkel: megszületett
Mehmed, Dzsihangir, Szelim, Bajezid és Kamilla, azaz Mihrümah.
Ezekben az években minden igyekezete arra irányult, a korábbi első
asszonyt, Gülbahart minél távolabb tartsa, és megakadályozza a
szultánt, hogy új kegyencnőket válasszon.
 A szultán ezalatt elárasztotta versekkel. Én is ennek köszönhetően
ismerkedtem meg vele. Egy szerelmes éjszaka után, pirkadatkor egy
finom inggel együtt engem ajándékozott Hürremnek a világbíró
szultán - hogy én nyújtsam majd át neki meglepetésként a legújabb
gázéit.
Akkor láttam először Hürremet örülni, amikor oldalaim között
megtalálta a levelet. Selyempapírra volt írva, a papír anyagába pedig
ámbrát is kevertek. A Törvényhozó az emlékeiben és vágyaiban élő
városokhoz méri Roxánát, aki napként ragyog mindegyik fölött:

Isztambulom, Karamanom,
egész Anatóliám vagy,
Bedahsanom, Kipcsakom,
Bagdadom, Horászánom vagy...

Hürrem szerelmes versekkel kényeztetett lelke, a nagy szultán

költeményeivel becézett szíve legnagyobb fia, Mehmed halálával
kapta az első tőrdöfést. Fiával olyan uralkodónak kellett volna a trónra
ülnie, akinek szláv vér folyik az ereiben. Azokban a napokban, amikor
Gökcse Alival Isztambulba érkeztem, Hürrem azért siettette annyira a
Trónörökös-dzsámiegyüttes építkezését, azért küldött az ajándékok
mellett többé-kevésbe nyílt ultimátumokat Szinán építőmesternek,
hogy a szultán figyelme el ne terelődjék az ő gyermekeiről. Nem
annyira anyaként, inkább taktikai harcot vívó nőstényként viselkedett
azokban a napokban. Úgy érezte, hogy semmissé kell tennie azt a
rajongást, amelyet a nép és a birodalom vezető személyiségei tápláltak
versenytársának, Gülbaharnak a fia, Musztafa iránt. Ezért a célért még
a saját mostohavejével, Ibrahim Pasa nagyvezírrel vívott késhegyre
menő harctól sem riadt vissza. Holott vele kötötte egy közös cél
érdekében az első megállapodást a BT nevében. Ezért hízelkedett a
bagdadi hadjáratból hazatérő Törvényhozónak, hogy fojtássá meg
gyermekkori társát és vejét, Ibrahimot, s kora előrehaladtával növekvő
mohóságában szerelmi praktikáival sikerült a szultánt még bizonyos
törvények megváltoztatására is rávennie. Kedves fia, Mehmed sajnos
meghalt, a következő fiú, Dzsihangir igen eszes, de sánta, púpos és
epilepsziás volt. Szelim és Bajezid is felnőtt már, de az előbbi rákapott
az italra, és már a nép is „a részegeként emlegette, a másik pedig
önfejűségével szerzett rengeteg bosszúságot apjának. Eközben
mindenki Gülbahar Musztafáját tekintette trónörökösnek, sőt még
Ibrahim nagyvezír is őt támogatta. Ráadásul Hürremnek már a BT
jövőjével kapcsolatosan is másféle tervei voltak, holott addig a
szerájban kettejük elhatározása nyomán követték a BAK-nak a BT
érdekeit védelmező és a világ országaira az Oszmán Birodalom felől
tekintő eszméit. A trónörökös-kérdésben megmutatkozó
érdekközösség is megbomlott tehát, és az elkerülhetetlen összecsapás
Ibrahim vereségével végződött. A Hürrem intrikáit mindig is
készpénznek vevő szultán - egyben apósa - parancsára a néma hóhérok
kezében adta ki lelkét. Tanúja voltam Hürrem örömének a kivégzés
éjszakáján. Olyan nyugodt volt, mint egy Marduk nevében áldozatot
bemutató babilóniai pap. Gondolom, az áldozat tiszteletére olvasott
végig engem azon az éjszakán, s fiára, Mehmedre emlékezve siratta
meg a haláljelenetet.

Roxanának Ibrahim helyett egy hűséges rabszolgára volt szüksége.

Meg is találta hamarosan Rüsztem, a híres tetűhistória főszereplőjének
személyében. Neki szánta a BT megüresedő helyét is,
érdekközösségük hatékonyabbá válását remélve. Ezek az évek
alkalmasnak látszottak arra, hogy a Földközi-tenger térségében apró
államocskák jöjjenek létre, amelyek közül aztán a jövőben valamelyik
élre törhet, s a BAK egy szigetállammá válhat. Rüsztemet egy
szerájbeli szépséggel akarta magához kötni. Éppen akkoriban
virágzott ki teljes pompájában Mihrümah eleven szépsége - őt kívánta
hozzáadni.
Abban az időben az orvosok lepra gyanúja esetén megnézték, hogy
van-e az illetőn tetű vagy nincs, s ennek alapján döntötték el, hogy
beteg-e vagy sem. Voltak, akik nem szerették volna, hogy Rüsztem, a
dijarbakiri kormányzó szultáni vő legyen, ezért elterjesztették róla,
hogy leprás. Hürrem erre is talált megoldást: titokban elküldött egy
udvari orvost Dijarbakirba, hogy vizsgálja meg Rüsztem pasa
ruhaneműit. Rüsztemnek szerencséje volt: a fehérneműjében talált
tetű nagy üdvrivalgással egészen Isztambulig repítette, s hamarosan
megtartották a lakodalmat is.
Az új szultáni vőt, akárcsak Ibrahimot, a vagyon és a hatalom utáni
vágy hevítette, s ez elég gyorsan megszabadította lelkiismereti
aggályaitól. Ibrahimot erővel tették szolgává, ő viszont önkéntesen
választotta a szolgaságot. Mint a szolgák általában, hűségesnek mu-
tatkozott, holott kész volt bármiféle alkura.
Rüsztem és Mihrümah esküvője után egy költő - kilétét eltitkolva -
egy verspárt írt, amelyet aztán a kocsmáktól a kávézókig, a
janicsárszállásoktól a díván tanácskozásaiig sokszor olvastak fel
titokban, nagy nevetések közepette:

Ha valaki szerencsés csillagzat alatt született,

Annak akár még egy tetű is a jótevője lehet.

Ettől a szösszenettől Rüsztem soha nem tudott szabadulni, a

történetírók sem hagyták róla szólván említetlenül ezt a komikus
históriát.
A Mihrümah név jelentése: „nap és hold”, s ennek a finom hölgynek
a fejében a napsugár, szívében a holdfény ragyogott. A szépséges
asszonynak keserves élete volt a „tetűkereskedő” mellett.
Boldogtalanságától dzsámi- és kútépíttetéshez s más jótékony
elfoglaltságokhoz menekült; az emberek csak eközben láthatták
mosolyogni.
Hürrem a BT nevében más országok mestereivel is kapcsolatban
állt, s az ő iránymutatásuk nyomán a vagyonának és a szívének trónján
ülő szultánt is megpróbálta irányítani, ugyanakkor kitartó munkával
Musztafa sorsáról is ő döntött. Kihasználva állevélírói tehetségét,
Hürrem ellentétet szított apa és fia között, s a végén elérte, hogy a
Törvényhozó - miután százszor elhatározta és százszor elállt a
szándékától - Konya környékén tartózkodó kedves fiát, a birodalom
reménységét megfojtássá. A karaköji kikötőbe befutó hajók egyike
hozta a hírt Musztafa megfojtásáról. Hürrem ekkor úgy érezte magát,
mint egy babilóniai istennő, aki már a második áldozatot mutatja be
Nebónak.
Azt mondják, senki sem él örökké. Mint mindenki más, minden
fenségével és magányával, minden bánatával és örömével, jó és rossz
tulajdonságaival együtt Hürrem is távozott az élők sorából. Még maga
választotta ki a helyet, ahol örök álmát alhatja majd a Szülejmánije-
dzsámiegyüttesben, amelyet a Törvényhozó abban az évben emeltetett
a régi szeráj mögött az Aranyszarv-öböl felett emelkedő dombok
legkiemelkedőbb pontján, hogy birodalmának szimbóluma, az ő
nevének megörökítője legyen. A fenséges szultán fenséges asszonyát
minden idegensége, minden mássága, minden érthetetlen gondolata és
tette ellenére a helyhez illőnek érezte. Az oszmán udvar valaha élt
legintelligensebb anyaszultánáját a Törvényhozó közelében temették
el, annyira közel, hogy a közéjük ültetett rózsa illata mindkettőjükhöz
elérjen... De mégis egyedül... Szinán építőmester így tervezte meg a
türbéjét...
Vajon a negyvenhat esztendeig uralkodó szultán akkor is ilyen közel
akart volna az évtizedeken át szeretett asszonyhoz nyugodni, ha tudott
volna a BT létezéséről, vajon nem akart volna rá vonatkoztatva külön
törvényt hozni? Az a szerelmes, aki Lejla halála után azzal borult a
friss sírra, hogy a Teremtő vegye el az ő életét is és a szultán talán a
két szeretett hölgy nemessége miatt hasonlított egymáshoz. A múltba
visszatekintve úgy látom, hogy fenséges emberek voltak mindketten.
Az egyiket uralkodói tetteiért hívják „Nagy”-nak, a másikat
szerelméért nevezhetnék így. Az egyik Ro- xana és a nép Nagy
Szulejmánja volt, a másik Lejlának és törzsének tagja, Medzsnún
Kajsz. Amit az egyik a szultánság tartozékaként fogyasztott, azt a
másik az őrülettel sokasította. Én pedig e másodiknak a lelkét
soraimban, szerelmét szívemben hordozva simultam Lejla nevével
Rukálhoz.
 12
Ebben a költő a Kék angyalban Tátit látja,
És a szultán halálát elégiában siratja
A sors egy papagájt és egy varjút sodort egy kalitkába.
Nem furcsa, hogy a varjú kezdte a panaszkodást miatta?
Nevi

Bizonyára emlékeznek rá, hogy beszéltem már Önöknek Mahmud

Abdülbáki Efendiről, aki egy héttel azelőtt jött látogatásomra az
isztambuli bazárba, hogy a miniatúrafestő Hajdar Nigari és Músza, a
sahpárti dervis rébuszokban beszélve egymásból próbálták a BT titkait
kiszedni - miközben én kínok között a márvány nehezékek alatt
feküdtem Ahmed mester könyvkötő műhelyében. Tudják, az a fiatal,
aki uram, Fuzúli soraitól az egyik ámulatból a másikba esett! Követke-
ző találkozásunkkor már érett fiatalemberként és az irodalmi
összejövetelek irigyelt költőjeként láttam viszont. „Jácint'-ódájának
híre az én fülembe is eljutott az egyik Gülbahar mellett töltött estén.
Ebben med- reszei tanulmányainak végeztével tanárát, a karama- ni
Mehmed Efendit köszöntötte. Akkoriban kezdték a szerájban egymás
fülébe súgni nyájas és szabados költeményeit; még a dívánban vagy a
Bajkara-összejöveteleken is divat lett egy-egy versét felolvasni.
Tudom, mert az elkövetkező években a legtöbbször az ő költeményeit
hallgathattam a szerájban. Nyugodtan állíthatom, hogy a magas falak
mögött a legkisebbtől a legnagyobbig mindenkitől hallottam sorait
mormolni, vagy éppen hangosan olvasni. Tanúja voltam, hogy Báki
Efendi hírneve napról napra magasabbra szárnyalt, és már a
Törvényhozó idejében az Oszmán Birodalom határain túlra is eljutott.
Költeményeinek helyi színei miatt uram, Fuzúli után neki
köszönhetően vált Isztambul a keleti költészet központjává. Nem
tudom, mennyi része volt benne a szultántól kapott elismerésnek, de
az bizonyos, hogy Isztambul kirándulóhelyeitől a kocsmákig, a
derviskolostoroktól a tudós összejövetelekig, a szerájtól a
lakóházakig, utcán, csónakban, házban, szekéren - mindenütt jelen
volt. Uram, Fuzúli után ő írta a legszebb verseket, és be kell vallanom,
hogy néha még Uramnál is szebben olvasta őket. Történetem lírai
sorai az ő ajkán váltak Isztambulban szerelmi szállóigékké, s ezért
bizony féltékeny is voltam rá Ódáinak eleganciája Báki előtt teljesen
ismeretlen volt az isztambuli költészetben.

Azokban az években, amikor a Törvényhozó a Szülejmánije

dzsámiegyüttest építtette, Báki még Kádizáde Semszettin Efendi
tanársegédje volt. A szultánnal, aki maga is költő volt, ekkoriban
kezdtek egymás verseire parafrázisokat írni. Akkoriban a szultán és az
előkelőségek támogatták a művészeket. Szinte minden szultán,
minden pasa környezetében élt néhány költő, művész vagy más
tehetséges ember. Óvták a művészeket, és nem késlekedtek műveik
megjutalmazásával. A művészeknek nem voltak megélhetési
gondjaik, azt mondhatjuk, hogy a művészet állami támogatást
élvezett. Ezt a keleti eredetű hagyományt a középkortól a nyugati or-
szágok is átvették, a nemeseket lovagi körök vették körül. A
legkülönfélébb művészeti ágak képviselői éltek a Törvényhozó
pártfogása alatt, de mind közül ezt a fiatal költőt tartotta a legtöbbre,
ezért őt „a költők szultánjáénak nevezte. A költők hálából gyakran
foglalták versbe pártfogójuk nevét. A szultán nyilvánvalóan el-
sősorban azért vette pártfogása alá a fiatal költőt, mert az ő soraiban
kívánt halhatatlanná válni. Az épülő Szülejmánije-komplexum építési
területének főnökségét is rábízta, hogy ezzel még jobban magához
kösse.
Ez a feladat új horizontot nyitott Báki Efendi előtt. Hónapokon át
figyelhette, milyen elképesztő esztétikai értéket teremt Szinán
építőmester, a kövek egymás mellé és fölé helyezésével. Ő maga
ugyanazt próbálta a szavakkal, amit Szinán a kővel: s észrevétlenül
alakította azzal a stílusát, hogy az egymás mellé vagy fölé helyezett
szavak közé rejtette, amit mondani akart, vagyis a kő mesterének
művére szavakból hozott létre parafrázist. Szinán jelkép volt számára,
minden épített kútjára egy verspárral, szökőkútjára négysorossal,
minden hídjára egy gázellel, minden fürdőjére egy dallal, minden
dzsámijára egy ódával felelt: míg az egyik kővel és márvánnyal, a
másik szótagokkal és szavakkal építette életművét. Báki egész
életében úgy érezte, hogy bármit tesz is, nem tud a Szülejmánijével
felérő verset írni, mert Szinán mindig megelőzte őt egy lépéssel.
Milyen kár, hogy azt a bizonyos nagy verset csak sokkal később,
pártfogója halála után, fájdalom és könnyek között, a Törvényhozót
elsirató elégiával tudta megalkotni!

*
A nyárelő ünnepe volt. A Törvényhozó Kék angyal nevű
baldachinos gályájával boszporuszi sétahajózásra indult. A gályát
ezerféle ébenből, szantálfából, mahagóniból és borókafenyőből
készült faragvány díszítette. A testőrök agája megtette a szükséges
előkészületeket, a gálya tatját a szerájt övező falaknál az Aranyszarv-
öböl felőli Kertkapu küszöbkövéhez igazíttatta, hogy az udvari
emberekből és a hárem köreiből kikerült félszáz főnyi menet be tudjon
szállni. Azok az előkelőségek, akik nem tartoztak a szerájhoz,
valamint a költők és muzsikusok rangjuk szerint felsorakoztak már a
parton. Mint szerájbéli, én is - egy gyönggyel hímzett tarsolyban -
vártam, hogy először élvezzem a pompás kivonulást. Elfoglaltam
helyem a menetben az egyik testőrcsaus kígyótetoválású mezítelen
vállára akasztva, s kíváncsian figyelve a történteket a part felé
közeledtem. Csak ne lett volna olyan izzadtságszaga annak a
csausnak...
Mintha mindenki ott lett volna, aki a világot irányította: a
sejhüliszlám és a kazaszker, a vezírek és kíséretűk, az udvari
mulattatok és a ceremóniákat felügyelő csausok ragyogó
kaftánjaikban, fácán- vagy pávatollas forgóikkal pompás látványt
nyújtottak. Akkor láttam, hogy a szultán nemcsak a csatatéren, hanem
a szórakozásban is kiérdemelte a „Nagy” jelzőt. A Kék angyal kétszer
huszonöt evezőspadján kétszáz fehér mellényes evezős ült, négyen
ragadtak meg egy-egy lapátot, s pillantásukat fel nem emelve
lábujjaikról várakoztak. Parancsnokuk a vitorlarúdba kapaszkodva
figyelte őket.
A Kertkapu kövezett útja felől felhangzott a drágaköves
lószerszámú, ezüst patájú lovak ritmusos ügetésének muzsikája. Az
uralkodó érkezésére várók az út két oldalán sorakoztak. Elöl a
janicsáraga, azután Ibrahim Pasa, a szultán veje, mögötte
Kemálpasazáde, a sejhüliszlám, mögöttük gyalogosan a testőri
feladatokkal megbízott csatlósok és janicsárok. Közöttük a Tör-
vényhozó pejlova lépdelt. Azután a háremaga és az első asszony,
kezükben batyukkal a rabszolganők, illetve rableányok és a hárem
többi tagjai érkeztek. A szerájbeliek után a ciprusi szamarára fordítva
ültetett apró termetű bohóc nyelvét öltögetve gúnyolódott az utána
vonulókkal. Ha ezt a szultán tudta volna, valószínűleg nem szamárra,
hanem egy szeszélyes öszvérre ültette- ti, egyik lábát pedig a
kengyelhez kötteti, hadd reszkessen a nyomorult...
A Törvényhozó üdvözölte az útvonala mentén összegyűlteket. Az
első sorokban senki sem emelte fel a fejét, amíg a gálya baldachinos
részéig nem ért. A janicsár csausok még a hátsó sorokban tapsolókat
is szemmel tartották, s kezükben tartott pálcákkal biztosították, hogy
szabad legyen az út. Rangjuk sorrendjében egyesével, kettesével
felszállhattak a gályára az országos méltóságok. Aztán, miközben a
hárem népe a számukra előkészített pallón óvatosan megkezdte a be-
szállást, hirtelen női sikoltások verték fel a csendet. A testőrcsaus - a
vállán velem - éppen a hárembeliek mögött haladt. Mellettünk jött a
kerengő dervisek közül való Cselebi Hüszámettin Efendi és Sejh Jahja
Efendi, az uralkodó tejtestvére. Tudtam, hogy Cselebi már régen a
nyomomban van, és azt is csak én láttam, hogy nagy erővel beleszúrt
egy zsákvarró tűt a parancs értelmében a háremhölgyek mellett haladó
janicsáraga lovának lábába. Igen finom terv volt. Egyrészt lejárathatja
a szultán előtt a janicsáragát, aki bektási lévén, folyton lassította a
kerengő dervisek számára az Újkapu mellett épülő kolostor
munkálatait; másrészt a keletkező zűrzavarban megkaparinthat és a
nyergébe emelhet engem, s talán egy pár napig beveheti magát a
soraim közé. Mint a BT valamennyi tagja, ő is igen okos ember volt.
Kinek jutna eszébe, hogy ügyet csináljon egy ló megbokrosodásából?
Épp elég zaj: cintányérok és dobok lármája, hullámverés, sirályok
vijjogása, nyüzsgő embertömeg volt a parton.
Cselebinek a megszerzésemre irányuló terve nem vált be, de a
megriadt paripának a gályára igyekvő háremhölgyek közé szökkenése
mégiscsak jóra vezetett. Miközben a rableányok menekülni
igyekeztek, nehogy vízbe essenek, vagy a lovak eltapossák őket, s
egyikük már majdnem lezuhant a küszöbkőről, a lehajtott fejjel
várakozó tudósok csoportjából egy harminc körüli turbános efendi
reflexszerűen elkapta előbb a csuklójánál, majd a derekánál fogva, s
így megmentette a zuhanástól. Az utolsó sikoltásokba a lányt - ha
életmentő ösztönből is - átölelő apró, fekete, ferde orrú hodzsa
merészségét konstatáló kiáltások vegyültek. Olyasmi történt a szultán
jelenlétében, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie: egy
háremen kívüli személy hozzáért egy háremhölgyhöz, sőt mi több, át
is ölelte! Alighogy túljutott megmentő és megmentett a történtek
sokkján, a törvények értelmében rájuk váró büntetés rémülete kapta el
őket. A leány ájultan esett össze, a fiatal hodzsa pedig féltérdre
ereszkedett, belekapaszkodott a gálya nehéz selyemmel bevont
peremébe, és engedelmesen nyújtotta a nyakát.
A Törvényhozó először a doktornak és a bábaasszonynak intett,
hogy térítsék magához a rableányt. Aztán a sejhüliszlámot intette
magához. A gályán és a parton megállt az élet, amíg ők halkan
tanácskoztak. A leány arcát rózsavízzel mosták, kámfort szagoltattak
vele, s mikor magához tért, felvitték a Kék angyalra. Végül a szultán
odalépett a küszöbkőnél büntetésére váró fiatal hodzsához, és kézen
fogva a gályára vezette.
- Ne félj, móllá! Neked adom ezt a hölgyet, kiérdemelted! - mondta,
majd a sejhüliszlámhoz fordult. - Adtál már össze valaha is fiatalokat
ilyen tömeg előtt?
A rabszolgalányt Tútinak, azaz „papagájának hívták. Milyen
különös a sors, megmentőjét meg „Varjú Bá- ki"-nak szólították! Ö
volt Mahmud Abdülbáki Efendi, látogatóm Ahmed mester könyvkötő
műhelyében, az isztambuli török nyelv legkiemelkedőbb költője.

*
Azon a nyáreleji ünnepen a Rózsáskert című könyvből „A varjú és a
papagáj" történetét idézték a legtöbbször. Eszerint egy varjút és egy
papagájt közös ketrecbe zárnak.
- Istenem, mit vétettem? Ahelyett, hogy a tükör előtt édességet
csipegetnék, ezzel a fekete képű, fekete ruhájú varjúval kell egy
kalitkában élnem!? - kezdte a panaszkodást a papagáj, de a varjú sem
maradt el:
- Teremtőm, miért lett az a sorom, hogy ezzel az önelégülttel kell
együtt élnem, ahelyett, hogy a társaimmal a romos falakon
szökdécselnék? - siránkozott ő is.
 Teltek, múltak az évek és Báki Efendi Túti asszony ihletésére írta
legszebb verseit. Költeményeinek finom képei és életöröme e nemes
háremhölgy tiszta arcáról tükröződött dívánja lapjain. Legtöbb versét
neki olvasta fel először. Báki verseivel Isztambul könnyei és örömei
ölelték körül Tútit. A vidám jelenetek, felszabadultan mulatozó
társaságok e szabados, merész, szellemes, ami a szívén, az a száján
alakja Túti asszonynak köszönhetően a szerelmet a legkifinomultabb
formába öntötte. Uram, Fuzúli elvont gondolatai és távoli ábrándjai
helyett ő az isztambuli tavaszokat és teleket, holdvilágos éjszakáinak
szerelmét foglalta versbe. A szerelem, a természet és bor az ő soraiban
finom ízléssel szólalt meg; a költészet nyelvét harmonikussá és
gördülékennyé tette.
Báki uramra, Fuzúlira emlékeztetett, hiszen azokon az
összejöveteleken, ahol jelen lehettem, legtöbbször az ő verseiből
olvastak fel, és őróla pletykálkodtak. Mára már a szenvedélyei rabja.
Két esztendeje ugyanis Túti itthagyta őt, és a legtávolabbra költözött.
Tavaly felmentették az anatóliai kazaszkerségből, és most régi barát-
jával, Szunullah Efendivel vív kemény csatát a sejhüliszlámságért.
Tútitól született két fia is nagykorú már.
Báki Efendit a Törvényhozó halála napjáig senki sem látta sírni. A
török költészet főművei közé tartozó Szulejmán-siratóját olyan mély
fájdalom ihlette, hogy minden olvasóját megríkatja. Még ma is,
amikor a nagy szultán unokája ül a trónon, annyi év múltán is, akárki
olvassa, könnybe lábad a szeme tőle. Ahogy Baki Efendi mondta:

Nem csoda, hogy égre nézvén az emberek szeme megtelik,

A naparcú szultán jut eszükbe, s szemükbe könny gyűlik.

Ha nem Fuzúli lett volna az uram, leginkább Bákit szerettem volna

annak nevezni. Mekkora boldogság lett volna Lejlával való
szerelmem történetét a hillai után az isztambulitól is hallani!
Mindketten gyönyörű sorokat írtak, és ragyogó képeket alkottak, tiszta
hangjuk örökké visszhangzik majd a világ kupolája alatt. Szavaik
szépek és ragyogóak voltak, akár a nap és a hold. Akár a fény, a
világosság. Uram napfényben lángoló szerelme után Báki holdfényes
éjszakái következtek. Mondják is, hogy tavasszal napnyugtakor máris
kel a hold!...
 13
Ez a fejezet a diófa legendáját beszéli el

Ma azt mondják bölcsnek, aki mint Krőzus, vagyonért törekszik,

Úgyannyira, hogy e semmiség miatt az épséget is felejtik.
Nabi

Annak az éjszakának a reggelén, amelynek során a diófa törzsében

szívverésünk egymásba keveredett, az Aja Szófia minaretjeiről
hangzó müezzinének térített magunkhoz. Rukál fájdalmas
arckifejezése elárulta, menynyire szenved törött bokája miatt.
Hallottam, amint halkan felnyögött, amikor kezével megtapogatta
megdagadt lábujjait. Nem akart zajt csapni, hiszen ez a rész a szeráj
külső kertjének számított, s ha itt kapják el, az rosszabb a halálnál.
A hajnali szürkületben hangokat hallottunk. Az őrök közeli
szállásáról halvány fény szivárgott ki. Miközben Rukál jobbra-balra
fülelt, két őr, kezében ibrikekkel, diófánktól alig tízlépésnyire az
árnyékszék felé vonult. Fehér alsógatyájuk és beszédjük is elárulta,
hogy csak az imént ébredtek.
Az egyiket láttam már, amikor a kincstár agájának egy kosárnyi diót
adott át. Fején nemezeit teveszőrből készült, az egyiptomi piramisokra
emlékeztető hegyes süveg magasodott. Akkor hallottam, hogy
lányőröknek nevezik őket.
Régi időktől fogva máig is mesélik a következő történetet: alig
néhány hónappal azután, hogy Hódító Mehmed szultán felépíttette ezt
a szerájt, egy éjszaka, akár most Rukál, egy hárembéli rableány - ki
tudja, miért - átvetette magát az akkor még alacsonyabb kerítésen. A
Pénzverde-kapu felől épp akkor érkezett egy furcsa dervis, aki segített
a menekülőnek elrejtőzni a kapu közelében álló évszázados diófa
odvábán, aztán hírt adott a Boldogság-kapu agájának, s ezzel
hozzásegítette a lányt, hogy épségben visszajusson a szerájba. A
szultán fülébe is eljutott a dervis becsületes eljárásának híre, ezért a
színe elé rendelte, és megkérdezte, hogy mit kíván, ő azt kérte, hogy
építsenek neki szállást a diófa mellé, ahol nyugodtan imádkozhat
Allahhoz, és hogy a megélhetése is biztosítva legyen, vállalhasson
valami szolgálatot is. A szultán a kívánt helyen Lányőrök névvel egy
házacskát emeltetett, és negyven személyt rendelt oda azzal a
feladattal, hogy őrizzék a kertet. Ezt a Bojabat, Kargi és Elúsz
városaiból érkezett negyven embert számíthatjuk a természet első
tudatos török védelmezőinek. A kert platánjai közé körte-, barack- és
szederfákat meg szőlőlugasokat telepítettek, valamint több sorban
diófacsemetéket ültettek. A sötétlila, fehér és fekete szederből
különféle szörpöket, a szőlőből mustot készítettek, és a szultánnak
kínálták. A későbbi pénzéhes és álszent generációk idejében azonban
a szőlők és az eperfák kiszáradtak, csak a diófák maradtak meg. Azt a
diófát, amely az éjjel megóvott minket az esőtől, még az a dervis
ültette, saját kezével.

A két őr időközben visszatért szállására az árnyékszékről.

- El kell innen tűnnöm, mielőtt egészen kivilágosodik - gondolta
Rukál, batyuját a mellére szorította, szoknyáját felkötötte a derekára,
és kidugta fejét az odúból, hogy hallja a hajnali hangokat. Két lépést
sem tudott tenni, a kíntól azonnal összeesett. Törött bokájából a
lábujjai hegyéig sugárzott az egyre növekvő fájdalom. Rukál
felnyögött, s ugyanakkor egy faág toccsant az egyik pocsolyában.
- Ki van ott? - hasított egy durva hang a beálló szürkületi csöndbe.
A legközelebbi platán törzse mögött vizelő nagydarab őr, Szakadt
Merni kisvártatva ott magasodott felettünk. Kiálló pofacsontjával,
mély szemgödreinek fehérjéből kivillanó fekete szemeivel ijesztően
toppant elénk. Hatalmas teste fölött a busa fejével félelmetes te-
remtménynek láttuk. Egyik kezével a gatyamadzagját kötözte, a
másikkal övébe dugott jatagánjához kapott.
 Mintha másnapos lett volna, akadozva beszélt, szavai közé alig
érthető káromkodásokat kevert.
- Hát te ki vagy? - kérdezte ámuló tekintetet vetve Rukálra.
Keze tétovázva mozdult, gondolatai aggodalmasan cikáztak ide-oda,
mert nem tudta eldönteni, hogy bűnösként elfogja-e a lányt, avagy
tisztelettel bánjon vele. Észrevettem, hogy látja Rukál arcán a
szenvedést, de feltűnt neki a szépsége is, úgyhogy egyre mohóbban
bámulta. Dadogva próbált kérdéseket feltenni, hogy megtudja, mi
történt vele, és miért van itt. Nyugodt volt, mert látta, hogy a lány a
lábában érzett fájdalom miatt úgysem tud menekülni. A maga módján
még udvarolni is megpróbált. Már azon törtem a fejem, hogy vajon
megvédeni szeretné-e Rukált, vagy nedves testét magához ölelni.
Persze a lány ruházata alapján azonnal tudta, hogy a háremből jöhetett.
Ezerféle terv fordult meg a fejében. Egyre fokozódó nyugtalansága
arra mutatott, hogy már azt kívánta, bár észre se vette volna. Izzó
parázs ez a nő, megégeti, aki hozzáér. Ezeregy kérdésre kell felelnie
annak, aki meglátott egy háremhölgyet, hát még annak, aki beszélt is
vele! Hogy került ide ez a nő?!... De milyen gyönyörű szép!...
 14
Ebben szemem a sötétségre nyitottam,
Sorsom elől sorsom elé futottam
Nem mondhatom el bánataimat,
Felidézve csak fokoznám kínjaimat.
Hasid történész

A város másik arca egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek

Rukál elképzelte. A kis ablakon titokban ki-kilesve egészen másfajta
világot látott itt, mint a szeráj körül. Láthatólag nehéz errefelé az élet.
A falakon kívül legelő nyájak kolompjainak hangjai összevegyülnek
az utcákon játszó gyerekek és a kóbor kutyák lármájával. A zajba
időnkét vándor joghurtárusok kiáltásai keverednek. Hamarosan
rájöttünk, hogy fogadónk a Héttorony mellett áll, és a városkapu
vámszedőinek fülkéjére néz. Egész nap ellenőrizték a ki- és belépőket,
az esti müezzinszó után pedig a szokásos ceremóniával bezárták a
városkaput, majd nagy csikorgással felhúzták a kinti vizesárok fölé
nyúló hidat. Hol egy temetési menet vonult ki a halottal a falakon túli
temetőbe, hol egy-egy szénásszekeret vagy zöldségekkel megrakott
kordét eresztettek be a szükséges ellenőrzések után. A déli órákban
kutyák és macskák zajos kíséretével egy májárus tűnt fel, vállán magas
póznával, amelyre marha- és birkamájak voltak felkötve. Az éjszakai
csendet időnként az őrség mindannyiszor más hangfekvésűnek
hangzó kiáltásai törték meg: „Allah az egyetlen, az egyetlen!” A
városfal őrzői sorban egymás után elismételték, olyan benyomást kelt-
ve, mintha a kiáltások egymást üldöznék körbe-körbe a városfal
mentén.
A napnak a falakról a városra vetődő utolsó fényei is elenyésztek
már. Az emberek megszaporázták lépteiket, hogy a kijárási tilalom
előtt hazaérjenek. Az utcákra hamarosan csönd ült.
A fogadó hátsó kapuját aznap este a megszokottnál is hamarabb
zárták be. Valami történhetett, mert az ellenőrzések egész nap
szigorúbbak voltak a szokásosnál. Már a harmadik álmatlan este várt
ránk azóta, hogy szegény Rukál a kőpadlós szobácskábán - melynek
bútorzatát mindössze egy kerevet alkotta - sántikálva járt-kelt az ajtó
és az ablak között; hol az ajtónál hallgatózott, hol az ablakon lesett ki,
miközben agyában ezerféle sötét gondolat rajzott. A küszöb mellett
álló vizeskorsó kiürült, s egy száraz cipódarabkán kívül ennivaló sem
maradt már a szobában. A szél egyre erősebb lett, fütyülve fújt be az
ablaktáblákon keresztül a szobába. Az esti ima résztvevői hazatértek,
az utcákon halálos csönd honolt. Rukál még mindig hiába várta
Szakadt Memit, pedig már szédült a fáradtságtól és az éhségtől. Jöve-
telünk napján ugyan bekötöztette lábát egy kuruzsló öregasszonnyal,
a fájdalom azonban egyre erősödött. A mécsesből is kifogyóban volt
az olaj. Rukált már az ájulás környékezte, amikor éjfél felé két rövid
után két hosszú kopogást hallott. Összeszedte magát, hogy figyelni
tudjon. Miután másodszor is felhangzott a megbeszélt jel, óvatosan
félrehúzta a reteszt.
- Ne félj, húgom, csak kapd össze magad gyorsan, mert azonnal
indulunk! - suttogta egy apró emberke a folyosó félhomályából, s már
be is óvatoskodott a szobába.
Nem Szakadt Merni jött érte, de a „húgom” megszólítás arra vallott,
hogy az érkező tisztában van a történtekkel. Rukál ugyanis három
nappal korábban férfiruhában, álbajusszal és -szakállal érkezett. Még
a fogadós sem tudta, hogy egy nő számára vettek ki szobát.
- Fogd a batyud, és tűnjünk el innen, mielőtt a ko- pók a nyomunkra
bukkannak!
A parancs szinte letaglózta Rukált, de nem volt választása.
Kénytelen volt engedelmeskedni. Felvette a síiták öltözékére
emlékeztető köpenyét, és lábujjhegyen ő is végigment a folyosón. Úgy
érezte, hogy a szíve nem bírja ki a félelmet és az izgalmakat. A kis
ember nem válaszolt a kérdéseire, csak annyit mondott, hogy az úton
majd mindent megmagyaráz. Amikor a kapuhoz értek, bőr iszákjából
előkeresett egy bugyellárist, és a fogadós kezébe nyomta azzal, hogy
a hátsó kapun eressze ki őket. Miközben kiosontak, a távoli
kutyaugatás hangjait az első kapu felől hangzó dörömbölés nyomta el.
Az arcukba vágó szél mindent tudott, és az események épp oly
könyörtelenek voltak, mint maga a szél...

*
A testőrök agájának tanácskozásán a csimbókos háremőrök
szállásán tizenhat kém volt jelen. Óriási botrányt okozott a szerájban
Rukál szökése. III. Murád azonnal felmentette az eunuchok agáját,
akit azon nyomban át is adtak a hóhéroknak. A testőrök agája három
napot kapott. „Vagy a rableány, vagy a fejed!" - fenyegette meg a
szultán. A szeráj biztonságáért felelős testőraga két emberét nőnek
öltöztette. Az egyiket a rabszolgapiacra küldte, hogy hallgassa meg,
miről pletykálkodnak az asszonyok, a másiknak azt parancsolta, hogy
azokban a dzsámikban szaglásszon, ahová a nők járnak. Két embere

Szamatja és Dzsibali negyedeiben a kapu feletti dobbal megjelölt

rosszhírű házak megfigyelését kapta feladatul, s közben a Fener
negyed kékre festett házai felé, a törvény elől menekvők búvóhelyei
felé is el kellett kanyarodniuk. Szervezetének két legtehetségesebb
csausát az isztambuli fogadók bejárására és az Üszküdárba átkelő
csónakosok kifaggatására küldte, három katonáját pedig
koldusöltözékben kiültette a kikötőkbe. Ugyancsak az ő parancsára
járta végig két szövetárus asszony a városfalak menti
nyilvánosházakat. Arra is volt gondja, hogy sánta és félkarú
embereiből egy csapatot hozzon létre, ezeket vakoknak álcázva a kol-
duló kalenderi dervisek ruhájában küldte szét a városba, azzal a
paranccsal, hogy estére újra gyűljenek össze. Ugyanazon a napon a
koldusok, a szabók, a bazárbeli ékszerészek céheinek vezetőit is
egyenként és titokban az aga elé hívatták. Nekik is elmondták, hogy
egy háremhölgyet kell megtalálniuk, s ők is megkapták a parancsot,
hogy a legnagyobb titokban keressék. A testőraga dolgát
megkönnyítette az esti kijárási tilalom, így három piros félholdas
pecsétjével megerősített különleges parancslevelével elküldhette
embereit azokra a helyekre, amelyeket éjszaka látott célszerűnek
ellenőrizni. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy a Héttorony melletti
fogadó kapuján a BT emberei dörömböltek, miközben mi a hátsó
kapun kiszöktünk - a testőraga emberei lehettek azok.
Az anyaszultána sem késlekedett kiadni a parancsot:
- Azt a Rukál nevezetű szajhát azonnal kerítsétek elő, és kapja meg,
amit megérdemel!
Gondolom, nem szükséges ezek után elmondanom, hogy a
janicsáraga első dolga volt, hogy hívassa a testőrök agáját, és
megparancsolja neki, hogy legelőször is neki adjon hírt a
fejleményekről.

*
Azon a reggelen, amikor a lányőr Szakadt Merni ránk talált,
akárcsak jószívű alapítójuk, először vissza akarta vinni a szép hölgyet
a szerájba, de aztán félni kezdett attól a sok száz kérdéstől, amit majd
feltesznek neki. Végül a lány ujján látott zafírköves gyűrű vette le a
lábáról. „Egye a fene az alapítót!” - gondolta, és egy napig még ott
rejtegetett bennünket az odúban. Egy agyagedényben még forró
levest, Rukál lábára pedig gyógyírnak juhfarok-zsírt is hozott. Este
önként őrséget vállalt, s férfiruhát hozott Rukál számára, fejére piros
nemez süveget húzott, arcára bajuszt, szakállt ragasztott, és mit sem
törődve a lány fájó lábával végighajszolta Isztambul sáros utcáin
egészen Akszarájig. Itt már vártak a lovak, amelyeket napközben
szerzett. Az elhagyatott réteken, a kodzsamusztafapasai tengerparton
és Számátján, az örmény negyeden át a Héttoronybeli legényszállásra
vitte. Az úton egy barátjáról mesélt Rukálnak, aki majd Grúziába fogja
vinni; először hajóval Alaijé-ba, onnan pedig egy rabszolga-
kereskedelemmel foglalkozó család segítségével - a címüket majd
megadja - eljuttatják a szüleihez. Ő majd ír egy levelet annak a
családnak, és elküldi a barátjával. Ha minden jól megy, két hónap
múlva az anyja mellett lesz, és ott nyugodtan felnevelheti a születendő
herceget.
Mind e jósága fejében hazatérése után Rukál bizonyára
megjutalmazza őt. Utalt arra, hogy ha a szerájban rájönnek a
szökésére, az ő jótettének értéke a vállalt kockázat következtében
emelkedik, tehát a majdani ajándék mértékének megszabásakor ezt is
figyelembe kell vennie.
Az esti ima idején értek a fogadóba. Szakadt Merni egy kuruzsló
asszonyt hozatott, aki bekötözte Rukál bokáját. Mint minden férfi, aki
jószívűséget vagy nagylelkűséget tanúsít, meg volt győződve arról,
hogy Rukál minden szavát elhiszi.
- Most visszatérek az őrhelyemre. Holnap eljövök és két rövidet, két
hosszút kopogok az ajtón. Rajtam kívül ne állj szóba senkivel! -
figyelmeztette, ugyan akkor azt is értésére adta, hogy a jövőben is a
gondját fogja viselni.
Szakadt Merni úgy távozott a fogadóból, mintha szökne. Rukál
először érezte át a teljes magányosság fájdalmát. Átölelt, hogy
bennem találjon vigasztalást. Én voltam lelkének társa, öröme és
bánata, reménysége és ábrándja...

*
Lélekszakadva menekültek. A Topkapi falához épített görög
templom mellett pihentek pár percig, és újra átkötötték Rukál fájó
lábát.
- Merni katonatársa vagyok, Tarkanadrágos Temür- nek hívnak.
Holnapután felteszlek egy Antaljába induló hajóra. Most Fenerbe
megyünk, a nővéremhez. Ott majd tapaszt tesznek a lábadra. Van egy
levél az évembe dugva annak a családnak, akiket majd Alaijéban kell
megkeresned. Majd a kikötőben odaadom a levelet, te meg átadod
nekem az L&M könyvet.
Rukál gondolkodásra se, tiltakozásra se volt képes. Honnan tudhatta
volna, hogy sorsa az enyémmel fog összekapcsolódni?! Csak
imádkozni tudott, hogy Isten segítse meg, és ez az ismeretlen ember
ne hozzon bajt fejére. Keze hozzám ért, és ez megnyugtatta.
- De honnan tudhatja, hogy nálam van az L&M? - villant fel benne
a kérdés, hiszen csak két nappal a szökése előtt kérte kölcsön az
eunuchok agájától. - Ha Tarkanadrágos tud róla, akkor kapcsolatban
áll az agával, ez pedig azt jelenti, hogy a szerájban felfedezték a szö-
kését. Lehet, hogy a szultán embere, és visszavisz a palotába, s akkor
talán el tudom mondani uramnak, ami velem történt, és azt, hogy a
gyermekét hordom a szívem alatt? Ha viszont az első asszony embere,
akkor most a halálba megyek.
Rukál fejében egyre több „ha” kezdetű mondat fogalmazódott meg.
Ha meg a velem és a BT-vel kapcsolatos eshetőségeket is
hozzászámoljuk, akkor az ügy végképp összekuszálódik.
Véleményem szerint egyértelműen a BT emberei voltak a
nyomunkban. Még ha eljut is a szultán fülébe a szökés híre, legfeljebb
úgy érezheti, hogy egy rableány megsértette férfiúi büszkeségét, s
ezért fővesztésre ítélheti. Honnan tudhatta volna, hogy a lány egy
jövendő trónörököst hordoz a szíve alatt, s annak megmentéséért
vállalta a szökést?! A szultán olyan magasságokban él, ahová nemigen
jutnak el a pletykák és intrikák. Fogalma sem lehet a BT és a BAK
létezéséről, de ha hallott volna is róluk, jelentőségüket föl se tudta
volna fogni. Mesemondói voltak, az ő történeteik jelentették számára
a szórakozást. A birodalom vezetői elhitették vele, hogy minden
pompásan működik, így fel sem merül benne, hogy az országban
bármiféle gond lehet.
Régóta gondoltam már rá, de eddig mindig elűztem a fejemből azt a
gondolatot, hogy a BT talán már nem akarja, hogy az oszmán
szerájban maradjak, most e nyomunkba szegődő ember miatt azonban
újra igazoltnak találtam feltételezésemet. A BT máskülönben nem
vállalta volna az újabb veszélyt. A Tarkanadrágos azt állítja ugyan,
hogy a kikötőbe viszi Rukált, de nyilván a BT bérelte föl, s nem tudni,
hogy milyen terve van a lánnyal. Nem a hideg, hanem az aggodalom
miatt borzongtam meg.
Rukál és én... Tehetetlenek voltunk Isztambul külvárosaiban és
rosszhírű negyedeiben. Nem mi döntöttünk sorsunk felől, mások
határoztak, és mások hajtották végre a határozatot. Neki a lábának
fájdalma és a szívére nehezedő súly vált egyre nehezebbé, engem meg
rémálmok gyötörtek. Szegény leány azokat a verssorokat mormolta,
amelyeket az előző álmatlanul töltött éjszakán vigaszt keresve olvasott
bennem, és azért imádkozott, hogy a szultán értesüljön a történtekről.
Harapott a Temürtől kapott kétszersültből, de a falatot nem tudta
lenyelni. Kortyolt a férfi kulacsából, és a mellét ütögette, hogy
lecsússzon a torkán akadt falat. Eközben ahhoz a varázserejű
amuletthez ért a keze, amelyet még gyermekkorában az apja a
templomban imádságok közepette, a haját simogatva akasztott a
nyakába.
- Ó, drága apám, milyen szerencsétlen a lányod! - sóhajtotta.
Régi emlékek egyetlen őrzőjeként éveken keresztül legnagyobb
kincsének tartotta, s hazájára gondolt, valahányszor megérintette az
amulettet. Nyugodt volt, amíg a mellén érezte, megelevenedett előtte
apja emléke; s táplálta benne a hitet, hogy a cirill betűkkel írt ke-
resztény talizmán meg fogja védeni. Szorította, ahogy csak bírta,
hiszen most mindennél nagyobb szüksége volt a védelemre.
Megnyugodott, amikor megérezte, hogy más is van, ami
megvédelmezheti: egy boldog éjszakán, amikor három verset olvasott
a szultánnak, három kis briliánst kapott érte. Ezeket a szökés
éjszakáján az amulett mellé rejtette, még gyapjúszálat is tömködött
köréjük, hogy ne vegyék észre, és hogy a talizmán ezüst tartóját se
kívánja meg senki, viaszba mártott vászonból hajtogatott
háromszögletű tokocskára cserélte, majd egy közönséges zsinórral
akasztotta a nyakába. A talizmán és a kövek anyagi és erkölcsi
értelemben is az utolsó kapaszkodót jelentették számára: addig ma-
radhat életben, amíg a tenyerében érezheti őket.
A rövid pihenő után Tarkanadrágos Temür két női öltözéket húzott
elő bőr iszákjából. A fekete anyagból készült alsó és felső ruhák közül
az egyiket magának szánta, a másikat átnyújtotta Rukálnak, azután
hátat fordított neki. Tarkanadrágos levetkőzött, s én rémülten vettem
észre derekán az ismerős szíjat. Uram, Fuzúli kulacsszíja volt, és a
Tarkanadrágos nyilván nem véletlenül hordta az ujjasa alatt. Bár
figyelmeztethettem volna Rukált, hogy nem az ő, hanem az én nyomo-
mat követik! Elszorult a szívem.
A városfal melletti bozótban elrejtették Rukál levetett férfiruháját,
álszakállát és -bajuszát, aztán folytattuk utunkat. Igyekeztem
megfigyelni, hogy merrefelé visznek. Hallottam a hátunk mögül a
kutyás janicsárok által szag- és nyomkeresésre idomított ebek ugatá-
sát. A tudás erőt jelent, és a szultán birodalmát az erő irányította.
Megéreztem a BT erejét.
- Milyen nehéz az isztambuli élet az én Uram, Murád palotáján
kívül! - sóhajtotta eközben Rukál.
A szerájban én is - uram, Fuzúli rabszolgája - rózsaillathoz és
fülemüleénekhez szoktam, most azonban tüskék kezdték szaggatni
keblemet. Lejlám szenvedett, és nekem tehetetlenül hallgatnom
kellett...
 15
Ebben a gyöngyöt a tengerbe dobák
S a pápának szerelmemet eladták
Tündérszépem megígérte, hogy megjelenik álmomban,
Azóta a boldogságtól még aludni se tudtam!
Záti

Én, uram, Fuzúli rabszolgája, egy genovai gálya fenekén birkózom

a halállal. Három napja vagyok úton - azt se tudom hová. Fejem
szédül, a gyomrom forog. Attól félek, hogy nem fogom elbírni a
szerelem és a történtek súlyát, attól félek, hogy árulóvá válók, azzal,
hogy elherdálom a bölcs Akeldan titkát, és így örökre bezáródnak a
kincstárak és az űr kapui, amelyekről a BT tagjain kívül nem tud senki.
Egy ládába zártak, és egyre több veszély fenyeget. Két legnagyobb
ellenségem a sós víz és a patkányok siserahada.
Még mindig fáj az elválás Isztambultól. A hajósok beszédéből
kivettem, hogy a Julianus naptár szerint szeptember végén jártunk, és
a világ kalifája kihirdette a muzulmánok böjtjének kezdetét. „Ezek
szerint most újhold van!” - gondoltam. Itt aztán van időm gondolkodni
bőven. Úgy jártam, mint a Héttorony börtönébe bezsúfolt rabok.
Várom, hogy mi fog történni. Van, amikor sikerül megvigasztalnom
magam azzal, hogy az történik, aminek történnie kell, de van, amikor
lázadozom a sors ellen. A ramazánt jelző újholdra gondolok. Uram
néha a kedves szemöldökéhez, máskor a szerelmes imafülkéjéhez
hasonlította. Pedig mi az újhold a teliholdhoz képest?!... Milyen
furcsák az emberek - nem a teljesség, hanem a hiány útját követik,
újholdkor böjtölnek, az újhold feljövetelével kezdenek hónapot, évet...
Sem a hajó kapitánya, sem a kihajózás után minden emberi
tulajdonságukat azonnal levetkező kalózok nem tudták, milyen
kemény idő, milyen heves villámlás fogadja majd őket a Földközi-
tenger nyílt vizein. Én pedig csak ismerkedem a nyílt tengerrel...
A három raktérrel rendelkező gályán kétszáz fegyveres és
negyvenhárom főnyi legénység tartózkodik. Az egyik raktár
olívaolajjal, borral, szezámolajjal és rózsavízzel töltött hordókkal és
amforákkal van tele. A kikötőben még reménykedtem, hogy
valamelyik felső rekeszbe kerülök. Láttam, amint a matrózok aleppói
kelméket, drágakövekkel ékesített fegyvereket, isztambuli nyilakat és
íjakat, szattyánból készült lószerszámokat, a Kaukázusból hozatott
prémeket, az isztambuli bazárban készült ékszereket és tőröket, ütő-
és húros hangszereket, meg ezüst étkészleteket hordtak be a legna-
gyobb óvatossággal. Miközben a küszöbnél a soromra vártam,
láthattam a lenti raktérben a kalitkába zárt távol-keleti papagájokat,
meg a rekeszekbe bekötött arabs méneket, agarakat és más
fajkutyákat. Természetesen akkor még nem tudhattam, hogy egymás
ijesztgetésével fognak szórakozni. Mára már úgy összekeveredik a
papagájok hangja, hogy nem lehet érteni, mit mondanak. Nem is hang
ez már, csak valami kellemetlen zúgás, olyan hangzavar, amilyet csak
a Bábel tornyának építői tapasztalhattak. Tágas szalonokban - ahol
mindenki beszél, de senki sem érti a másikat - nem lehet ekkora lárma:
A nyílt tenger hullámainak a hajó oldalán keltett dübörgése vehette el
az eszüket. A láda pedig, amelybe engem raktak, e toporzékoló lovak,
az ugatást és a morgást ritmikus álmatlansággal mérő kutyák és a
tanult szavakat elfelejtve rikácsoló papagájok közé került. A
kapitányon és a kormányoson kívül sajnos senki nem tudott az
ittlétemről, mint ahogy azokról a gyémántokról és aranyakról sem,
amelyek ahányszor csak a hullámok nekiütődtek a hajó oldalának,
mindannyiszor végigkarcolták kötésemet.
Miután elhagytuk a Dardanellákra néző Szultánije és Kilitbahir
erődítményeit, a kapitány felhúzatta a kalózzászlót, majd a
legénységgel egyenruhát és felszerelést cseréltetett; és végrehajtatta a
nyílt tengerek kalóztörvényeinek megfelelően közlekedő hajókon
szokásos előkészületeket. Előkerültek a fegyverek, a lámpásokra
nemeztakaró került, s felkészítették a hajót a menekülésre vagy az
üldözésre. Mindezeket a hajósok gyors léptei és káromkodásokkal
tűzdelt feszült beszéde alapján állapítottam meg.
Valójában egy zsidó családé volt a gálya. Bizonylatai szerint azért
érkezett az isztambuli kikötőbe, hogy a Galata negyedbeli nem
muzulmán lakosság számára bort, a balkapani piacra pedig étkezési
olajat hozzon. A család Bajezid szultán idejében Sevillából menekült
Isztambulba az inkvizíció elől. Jaszef Naszi II. Szelim szultán
tanácsnokaként fontos pozíciót szerzett a szerájban, de a család
fiatalabb generációinak tagjai is tolmácsként, orvosként s más hasonló
állásokban lévén megőrizték kapcsolatukat a szerájjal. A család egyik
ága ugyanis Olaszországba, a másik Franciaországba került.
Mindnyájan tengeri kereskedelemmel foglalkoztak, és sok városban
nyitottak kereskedelmi képviseletet. De mint minden kalózhajóé, az ő
hasznuk is a szelektől, a tengertől és a többi kalózhajótól függött.
Sokszor hónapokig nem hallottak egy-egy hajójukról, sőt az is
előfordult, hogy egy-egy gályájuk más kalózok zsákmánya lett. A
Naszi család legtekintélyesebb tagjai vagy ötven évvel ezelőtt arra az
eredményre jutottak, hogy ez a fajta tengeri élet sokkal több kockázat-
tal jár, mint amennyit egy zsidó család vállalhat, ezért más megoldást
kerestek. Akkoriban alapított nemzetközi hírszerző szervezetük
látszólag kereskedelmi gályákkal dolgozott, s a Földközi-tenger
térségében változó kimenetelű hatalmi harcot folytató hét állam: a
kereszt jegyében álló spanyol királyság, a velencei köztársaság, a
római pápaság, Genova, Anglia és Franciaország, illetve a félhold
jegyében álló Oszmán Birodalom számára híreket adott és vett, ezzel
pedig az egész világ gondolkodását irányíthatták. Időnként hamisított
pénzérmékkel spekulációkat gerjesztettek a piacokon, egyszer a
levantei aranynak nevezett tallért, az indiai aranyat vagy az abbasszida
aranyokat forgatták meg, máskor ugyanezeket zacskószámra
felvásárolták, s ezzel az inflációnak és az olcsó pénzvásárlásnak
nyitottak utat. Akár a pénzes zacskók, az általuk szállított
kokaintáblácskák és -edénykék, a kábítószerekkel teli amforák és
üvegek is segítették őket a hírszerzésben, ezért minden gályán voltak
a tiltott áruk és az arany számára kialakított titkos rejtekhelyek.
Minden államban voltak befolyásos családtagjaik, minden király vagy
uralkodó ismerte néhányukat, s ládaszámra kapták a pénzt azért, hogy
a többi országokból információkat szerezzenek. Jaszef Naszi
leszármazottai jól szervezett családi vállalkozásként a legnagyobb
lelkesedéssel dolgoztak, és egyik sem akart többet keresni a másiknál.
Voltak közülük, akik soha nem találkoztak, és nem is értették egymás
nyelvét, mégis annak a biztos tudatában adták-vették a titkos
dokumentumokat, hogy a legtávolabbi helyeken is vannak
vérrokonaik, mind a hét államban van egy Naszi, akinél a kívánt ada-
tokat be lehet szerezni. A legfontosabb titkuk Jaszef, a nagypapa
tanácsa volt: „Ne tudja senki, hogy egy család vagytok!” s valóban,
soha nem fedték fel még azt sem, hogy ismerik egymást, hacsak nem
kerültek halálos veszedelembe. Ily módon a tőlük titkokat vásárló
államok nem családdal, hanem egyénekkel, nem szervezettel, csak
kémekkel álltak szemben; ez pedig kizárta annak lehetőségét, hogy
más államok ellen eltúlzott igényekkel lépjenek fel, vagy a kémek
megvásárlására törekedvén a családi szálakat zsarolásra használják.
Még a keresztes seregek és a pápaság közötti titkos szálakat szövögető
templomos lovagok sem dolgoztak olyan lelkes titoktartással, mint a
Naszi család...

Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy ládában induljak

földközi-tengeri utazásra, ráadásul a fedélköz egyik titkos rekeszén át
a hajófenékre helyezve; egy cinkezéssel vízhatlanná tett ládában
fulladozva, s a tenger hullámainak romantikus hangjai helyett lovak,
kutyák és papagájok őrült lármáját hallgatva. Kik voltak útitársaim a
ládában? A pápának szánt ajándékok: három Cipruson vásárolt szent
kereszt és egy ízisz istennőt ábrázoló arasznyi arany szobor, amelyet
olcsón szereztek meg az alexandriai cigányoktól; Franciaország
királya számára a kelet-földközi-tengeri és magrebi országok, többek
között Egyiptom, Tunézia és Algéria területein az oszmán
fennhatóságra vonatkozólag készíttetett jelentések és egy, a szultán
földközi-tengeri politikával kapcsolatos elgondolásait tartalmazó
dokumentum másolata, továbbá az Isztambulban akkortájt sokat
emlegetett terv: a Földközi-tenger és a Vörös-tenger összekötése cél-
jából Szueznél építendő csatorna megvalósíthatóságára vonatkozó
jelentések másolatai; politikai és etnikai jelentés arról, hogy a
Szakarja-Szapandzsa-Izmiti-öböl térségében kezdett munkálatokkal
miképpen lehetne megakadályozni a Fekete-tenger és a Márvány-
tenger közötti csatorna tervének megvalósulását; a protestáns
püspökök számára Az ezeregy éjszaka meséi-nek, a Papagájkönyv-nek
és a Pancsa-tantrá-nak (Kelile ésDini- né-nek) miniatúrákkal ékesített
példányai, a szultánok dívánjainak, azaz versesköteteinek másolatai és
fordításaik abból a célból, hogy személyiségüket tanulmányozhassák;
azok a kísérletekre támaszkodó tudományos könyvek, amelyek
hatottak a keleti tudományokra, az oszmán medreszékben használt
tankönyvek híres kalligráfusok által másoltatott, aranykötéses
példányai; görög, keresztény szír, latin és arab nyelvű történelmi és
orvosi munkák; könyv azokról a gyógynövényekről, amelyeknek a
gyökeréből orvosságot készítenek, valamint berakásos handzsárok és
végül néhány briliánssal, illetve rubinttal ékesített melltű, nyaklánc és
forgó. Jómagam teljesen véletlenül kerültem ebbe a déli szél által
szaggatott, s később a hajó macskanagyságú patkányai által is gyakran
látogatott ládába. Legalábbis pillanatnyilag így gondolom. Mondtam
ugye, hogy itt bőven van az embernek ideje gondolkodni.
Szerencsétlen Rukál, szegény menekülő, akit én Lejlámnak
éreztem... Milyen messzi már az emléke! Mintha évszázadok teltek
volna el azóta... Nagyon sokat gondoltam rá, és azokra a nélküle töltött
éjszakákra, amelyek során Isztambul legnyomorultabb negyedeiben a
az ő meleg keble után vágyakoztam. És azon a napon is, amikor egy
gőzfürdő kazánházában arra vártam, hogy átadjanak a BT
képviselőjének, meg az első éjszakán, amelyet remény és félelem
között hánykódva töltöttem abban a házban, ahová Tarkanadrágos
Temür vitt bennünket. Mennyire szerettem volna mindig Rukál
mellett lenni, és ha lehetett volna, megvédeni, amikor becsülete
védelmében küzdött, mert egy krétai tengerész ágyába akarták
belekényszeríteni! Szerencsétlen Rukál, véres ruhájában a
megbecstelenítésnek odadobott várandós asszony fájdalmával rogyott
össze. Minthogy gyakran fordult elő ilyesmi a házban, a tulajdonosnő
azonnal elküldött Balatba egy megbízható bábáért. Az asszony
legalább olyan jól ismerte a női bajokat, mint a galatai görög orvosok.
Megtette, amit tennie kellett.
- Elvetéltél, lányom, néhány napig pihenned kell! - mondta
búcsúzóul az épp csak magához térő Kukáinak.
Rukál trónörökösét - akiért az életét is veszélybe sodorta - egy
rozsdás lavórban, véres magzatkezdeményként addigra kivitték már
egy ismeretlen temetőbe, és falának tövében az éhes kutyák elé
vetették. Tanúja voltam, hogy Rukál ekkor csak azért imádkozott,
hogy meghaljon. Megértettem a benne lévő indulatot, s ez félelemmel
töltött el.
Tarkanadrágos nem volt a Szakadt Merni barátja. A testőraga kémei
közé tartozott, és amint megismerte a BT történetét, az arany
istenszobrok után vetette magát. Titokban folytatott nyomozásának
második napján kihallgatta a lányőröket, s amikor kiderült, hogy
Szakadt Merni eltávozott az őrségből, bezárta egy cellába, kezét, lábát
összekötözte, és egy csipesszel egyenként húzgálta ki az orrából a
szőrszálakat. Miután ezzel alaposan csökkentette ellenállását és
gondolkodási képességét, először egy madzagra kötve hegyes
szögeket nyeletett le vele, majd elkezdte visszafelé húzni. A fel-
szakított nyelőcső olyan fájdalmat okozott, hogy Merni nem volt már
se holt, se eleven. Tarkanadrágos elérte célját: az őr részletesen
bevallott mindent. Hogy másnak ne beszélhessen, Tarkanadrágos a
nyelvét a tarkójáig húzva örökre elhallgattatta. Merni még így is az
életéért könyörgött, és átkozta magában Rukált, de még a napot is,
amikor meglátta. Tarkanadrágos azon nyomban kitervelte, hogy mit
tegyen, s anélkül, hogy bárkinek szólt volna, megelőzve a testőraga
embereit Rukállal együtt megszöktetett a Héttorony melletti
fogadóból. Egy bordélyházba vitt bennünket, amelynek tulajdo-
nosnője a társa volt. Századából néhány testőrnek felhajtói, illetve
őrzési feladatokat adott, s a prostituáltak használatával fizette ki őket.
Hogy a Szakadt Merőiből kiszedett Rukál-históriát a maga hasznára
fordíthassa, beszélt a karaköji kikötőben rakodó genovai gálya kapi-
tányával, s megígérte neki, hogy két nap múlva, abban az órában,
amikor felszedik a horgonyt, egy világszép nőt fog hozni. Át is vett
előre három erszény genovai aranyat. Bár nem tudta, hogy Rukál a
szultán gyermekét hordta a szíve alatt, a vetélés miatti izgalom az
egyik galatai kocsmába vezette. Olyan alaposan nézett a pohár
fenekére, hogy elmulasztotta a gyűlést, amelyen a testőraga kémeinek
minden este meg kellett jelennie beszámolóra. A testőraga gyanúsnak
találta a távolmaradást, ezért ráállította az egyik kémjét.
Másnap este Tarkanadrágos eljött a bordélyba, csak azt nem tudta,
hogy követik. Követője látta ugyan, hogy két nő karonfogva távozik a
házból, de nem fogott azonnal gyanút. Később azonban mégiscsak
észbe kapva a sáros utcán a kikötőig követte a lábnyomokat, s miután
az egyik olyan nagy volt, hogy nem lehetett nőé, rájött, hogy
elszalasztottá a madarat. Azonnal csónakot bérelt, s a karaköji
kikötőbe sietett. A kikötőben először is megkereste a titkosszolgálat
emberét, és elküldte a hírrel a testőragához, majd mozgósította a
kikötői őrséget, hogy ellenőrizzék a gálya okmányait. Épp ekkor
készült Rukál, kezében minden vagyonkájával, egy csónakból a
gályára szállni. Batyujában ott voltam én is néhány ruhadarabba
csavarva. Szabad keze az izzadt, feszes mellei között alaposan
átnedvesedett amuletten nyugodott. Szerencsétlen Rukálom, az én
Lejlám nem tudhatta, hová megy, és mi vár reá. Csak annyit tudott,
hogy a testőragának már nincs mit keresnie rajta. Minden mindegy
volt már. Elveszítette szultánját is, születendő hercegét is. Arra
vágyott csak, hogy megőrizhesse az amulettben lévő drágaköveket, és
vigasztalást találjon bennem, amíg hazájába nem ér.
Alighogy rálépett a kikötőhídra, a csónakos meg néhány matróz
körülvették a gálya fedélzetén égő lámpa halvány fénysugara alatt, s
számára idegen nyelven, vigyorogva a beszállás! pénzt követelték.
Megrémült, mert azt hitte, hogy a hajóút árát kérik tőle, holott abban
a hiszemben volt, hogy kísérője azt már kifizette.
- Uram Isten! Még milyen megpróbáltatásokat szántál nekem? -
gondolta kétségbeesetten. Erszényében nem volt egy garas sem.
Halvány reménységgel mégis az övéhez indult a keze, de már az
erszénye sem volt meg. Éreztem, hogy habozik: a nyakában hordott
talizmánt vagy engem adjon oda, s ekkor még nagyobb szeretetet
éreztem iránta, hiszen a gyémántokkal mért össze! Keze reszketett,
szinte fázott a rémülettől. Szédült, hiszen a vérveszteség már eleve
legyengítette. Kezéből, lábából kifutott az erő. A batyu a földre esett,
ő maga térdre rogyott. Addig a pillanatig a jelenlévők nem tudtak
rólam, legfeljebb a Tarkanadrágost követő kém... A fedélzetre, a
sarkaimat védő veretre estem. Fűzésem kis híján szétesett. Heves
fájdalmat éreztem. Törött lába fájdalmával tápászkodott fel Rukál,
még egyszer végigsimogatott, és a beszállási pénzt követelő görög
kalózok felé nyújtott. A lány tehetetlensége és talán a szépsége által
kiváltott félténység miatt nevetgélő bitangok közül egy dohánytól
megfeketedett fogú magas fickó már-már karon fogta, hogy a hajóra
vezesse, a többiek azonban még mindig a pénzt követelték. Még csak
nyújtott, de már előre éreztem az elszakadás fájdalmát. Nehéz lesz,
nagyon nehéz Kukáitól elválni. Lehetséges, hogy Kajsznak megint el
kell válnia
Lejlától? Kibírja a szíve a második válást? És ha kibírja, a Tigris-
parti vagy a Nedzsd-sivatagi Kajszok irigyelnek majd engem?
Miközben ezen gondolkodtam, újra a földön találtam magam.
Ráadásul olyan dühösen vágtak földhöz, hogy íveim fűzése meglazult,
pergamenjeimen a tűnyomok felszakadoztak.
- Aranyat! - kiabáltak az emberek. - Aranyat akarunk!
Ezúttal már nem volt olyan heves a fájdalom. Az ellenállást a
megszokás és végül a belenyugvás követi... A kedvesért mindent
vállal az ember? Szegény Rukál, feledve a lábtörést, ugrott volna,
hogy ne essek a földre, de elcsúszott a nedves deszkákon. Amikor fel
akart kelni, látta, hogy jobb kezének mutatóujja vérzik. Ha a kapitány
nem látta volna a jelenetet, a matrózok talán tovább lökdösik vagy
meg is verik, esetleg erőszakoskodnak is vele, s ő fájó ujjával
előkotorta volna kebléből egyetlen vagyonát. A kapitány parancsára
kiszabadult a matrózok gyűrűjéből, de bezárták a gálya egyetlen
vendégkajütjébe. A lábában érzett fájdalomhoz ujjának sajgása társult.
Az olajmécses gyenge fényében szomorúan látta, hogy vérző ujjából
egy csepp énrám csöppent. Ez a csepp a folyók kavicsaihoz hasonló
mintával díszített márványpapíros belső címlapom legtisztább részére
esett, épp oda, ahová egy együtt töltött éjszaka hajnalán a szultán
fekete tintával az „oh” szócskát írta. A vércsepp az „o” karikájában
olyan volt, mint egy leszakított pipacsszirom. Rukál még három
csöppet csöppentett a szirom mellé, hogy az árva szirmot kiegészítse.
így nyílt ki azon a szomorú alkonyon a „h” betű szárán teljes
pompájában egy piros virág. Ugyanazon a helyen, ahová az én Tigris-
parton hagyott Lejlám - amikor még csak pergamen voltam - a Kajsz
nevet írta, aztán megcsókolta, aztán a végén az írást eltörölte. Majd az
eszemet vesztettem. Honnan tudhatta, hogy pontosan ezt a helyet
érintették Lejlám ajkai? Mintha felfedezte volna a szerelmet! Bár a
fülébe tudnám súgni, hogy mióta az én szerelmem felfedezte őt, épp
erre a felfedezésre vártam! Szinte szárnyaltam attól, hogy vérszínű
emlékeimet egy pipacs eleveníti meg. Két kedvesem: Rukál és Lejla
egy pipacsban találkozott, ajkaik homlokomnak ugyanazt a pontját
érintették. Soha nem tudtam eldönteni, hogy Lejlát vagy Rukált
szerettem-e jobban, ebben a pillanatban azonban rájöttem, hogy Lejla
neve Rukállá vált, a kérdésre tehát nem is akarok választ kapni.
Néhány perc múlva a kapitány engedélyt kért, hogy beléphessen.
Rukál lehajtott fejjel ült.
- Szeret olvasni, hölgyem? - kérdezte fejét a szűk kajüt kerek
ablakához támasztva a kapitány, anélkül, hogy Rukál arcába nézett
volna. Akaratlanul szaladt ki száján a kérdés, annyira meglepte, hogy
egy nő kezében könyvet lát. A lány rejteni akarta könnyeit, csak
bólintott, és még egyszer rápillantott a pipacs pirosára.
- Szeretem ezt a verset! - mutatott rám.
- Egy ideig nálam lehetne, hölgyem? Megőrzőm az Ön számára.
Akár beszélgethetünk is róla, ha már én is olvastam.
A kapitány szavai bizalmat ébresztettek Rukálban, bár az meg sem
várva a választ vagy az engedélyt, megfogott és a saját kajütjébe vitt.
Hívatta két nyelveket tudó kémjét, és megkérdezte, hogy el tudnak-e
olvasni. Miután elolvasták a Lejla és Medzsnún címet és látták a szeráj
kincstárának pecsétjét, a kapitány visszatért Rukálhoz, hogy
kérdéseket tegyen föl neki. Okos ember volt. Ha én a szerájból
kerültem ki, Rukál is odavaló lehetett, s ha így van, akkor kiderülhet,
hogy rossz üzletet csinált. Amint megtudta a lánytól az igazat, hírt
akart küldeni a szerájba, de a fedélzetről hallatszó hangok közben
elárulták, hogy a kikötői őrség sajkája már a gálya mellé állt.
Másnap reggel, amikor a nap megjelent az üszküdári dombok felett,
a gálya felhúzta a horgonyt.
Akkor hallottam meg Rukál utolsó sikolyát, amikor a Szeráj-fok és
a Lánytorony között hajóztunk. Miután a gályára felszálló három
janicsártiszt végighallgatta Rukál tragikus kalandjának történetét, és
megtudott mindent, amit tudnia kellett, felvitték a gálya fedélzetére,
hogy friss levegőt szívhasson, aztán magára hagyták, de előbb egy
állítólagos tengeri törvényre hivatkozva - hogy a hajó utasai nehogy a
tengerbe vessék magukat - a lábára egy ötven kilós golyót láncoltak.
Rukál a kikötő mögötti kertekre néző korlátba kapaszkodva nézett a
Topkapi szeráj felé, ahol a szeretett férfit hagyta. Ekkor döbbent rá,
hogy még soha nem látta lakóhelyét a tenger felől. A szeráj
kéményeiből felszálló füst, akárha az ő szemét elhomályosító
szomorúság párája lett volna. De a szomorúság nem tarthatott sokáig,
mert egy pillanat alatt a semmibe repült. A keze még fogta a korlátot,
a lábára láncolt golyó azonban pillanatok alatt a Boszporusz mélyére
rántotta. A Topkapi falairól verődött vissza sikolya...
Este ugyanis a testőrök agája jelentette a janicsáragának, hogy Rukál
nyomára bukkantak, mire a janicsáraga azzal, hogy maga foglalkozik
az üggyel, mindenki mást leállított, és a maga három tisztjét küldte a
gályára.
Miközben két tiszt kihallgatta Rukált, a harmadik - a legkülönfélébb
cselszövések mestere - meglazította a gálya partfelőli oldalán a
korlátot, és a közelébe helyezte az ötven kilós golyót. A tenger
irányába lejtő fedélzetre egy apró éket tettek a golyó elé fék gyanánt,
ezt pedig az alsó hajótérig meghosszabbított rejtett zsinórra kötötték.
Ha erősen megrántják a zsinórt, elindul a golyó, és működésbe hoz
egy szerkezetet, amely lerántja a korlátot. Ezután elég az áldozatot
odavezetni, és kivárni azt a pillanatot, amikor rátámaszkodik a karfára.
A kitalált tengerészeti törvény is része volt a tervnek.
Másnap a hírvivők „titkos” jelzéssel kelt levelet vittek a szerájba:
 Hatalmas, fényességes, nagyságos és fenséges Uram!

Rukál nevezetű nyomorúságos rabnőd a genovai gyaurok

borát szállító gályára szökvén tegnap hajnalban halálba
küldetett. Immár a Márvány-tenger mélységének lakója.
Allah nyugosztalja. A lányőrök közül való Szakadt
Meminek, janicsár szolgáid közül Tarkanadrágos
Temürnek, valamint a nevezettgálya rendbiztosának a jelek
szerint része volt a szökésben. Megkapták megérdemelt
büntetésüket: az olajozott kötéllel azonnal megfojttattak.
Minden másban a parancs felséges személyedé.

alázatos szolgád,
Ali A hidzsra 999. esztendejében,
negyedik havának 13. napján

A másik levél nem volt ennyire részletes, és aláírás sem volta rajta.
A szultána elolvasta, és azonnal összetépte:

„A gyöngyöt a tengerbe ejtettük!"

Itt hányódom tehát a heves déli szélben, hallgatom a hullámok

hangjait, s időnkét beverem a fejem a láda belső falába. Mindeközben
az jut eszembe, hogy ha Rukál halála után a janicsáraga nem állíttatja
le a gályát a Szeráj-fok előtt a nyílt tengeren, és hozat el a kapitánytól,
talán már évekkel ezelőtt elhajóztam volna a Szultáni- je vár előtt. A
most éppen nedvességtől lazuló fűzésemet akkor durva kezek
gyötörnék. A babilóniai kincsre vágyók és az aranyért életüket is
kockára tevők, valamint a tudományos igazságokat keresők között
ezekben az években adtam a legtöbb viszályra okot. Az előbbiek az
isztambuli lebujok, az utóbbiak előkelő lakhelyeiket kínálták. Úgy
tűnt, mintha az előbbiek szegénysége az utóbbiak gazdagságából
fakadt volna. Utólag visszagondolva úgy érzem, hogy soha nem éltem
meg ennyire együtt a nyomort és a pompát, soha nem láttam még
annyi tolvajt és a tolvajlásnak annyi formáját. Mind a tudomány
igazságait keresők, mind a kincsvadászok könyörtelenül gyilkoltak, és
valamennyien úgy érezték, hogy jogosan cselekednek. Az előbbiek az
emberiség, az utóbbiak a maguk javáért tették, amit tettek. Nehéz volt
felmérni, hogy kinek ártatlanabb a célja, kinek van inkább igaza. Én
is elfelejtettem már a sok üldöztetés és intrika közepette, hogy hányán
veszítették szemük világát lapjaimon kódokat, kulcsokat, térképeket
és vázlatokat keresve. Egyetlen különbséget tudok tenni: akik Fuzúli
kulacsszíjához jutottak, azok tolvajok, akik a handzsárt eredetileg
birtokolták, tudósok voltak, ezért csak azon imádkoztam, hogy a szír
könyvtáros handzsárja ne kerüljön elő, vagy ha előkerül is, ne kerüljön
a tolvajok kezére. Ők ugyanis a kulacsszíj vonalkáit térképnek, a
hieroglifákat jeleknek fognák fel. Ezért elsősorban miniatúráimmal
foglalkoztak, azokban próbáltak e jelekhez hasonlókra lelni. A BT-
tagok viszont a verseim iránt érdeklődtek, és a párversek értelmében
keresték a kód megoldását, így az érdeklődésük alapján elég hamar
meg tudtam állapítani, hogy a nyomomban eredő a Társaság tagja-e,
vagy sóvár kincsvadász. A BT tagjai úgy akartak megvédeni, hogy
elzárva tartanak, és csak hétévenként akartak sorsomról határozni, a
kincskeresők viszont arra törekedtek, hogy kiszabadítsanak, aztán
akár hét perc alatt szét is szedjenek. Mindkét csoport világa idegen
volt számomra, és közöttük még az időről is megfeledkeztem.
Eltávolodtam a költészet illatos kertjétől, még Lejlám után is kevésbé
vágyakoztam. Ha egy szép napon magától felbukkant volna előttem,
így kellett volna hozzá szólnom:

Ha én én vagyok, kedves, te ki vagy,

És ki vagyok én, ha te te vagy?

Mintha uram, Fuzúli a sivatagban Lejlával találkozó Kajszról

szólván az én mostani lelkiállapotomat, a régi Medzsnún sivatagi
éveiben az én mai, őrültséghez vezető utamat írná le. Az Uram
történetében szereplő Medzsnún és énközöttem semmi különbség
nincs már. Lejlám lett a Tigris lejtőinek szomorú leánya, Lejlám az
uram, Fuzúli elbeszélésben szereplő szerencsétlen sorsú sivatagi lány,
és Lejlám Rukál is. Sokszor nyomasztott, hogy nem tudtam eldönteni,
melyik a legfontosabb, melyiknek a szerelmét kell választanom. A
reményt mégsem veszítettem el. Enyémek voltak az álmok és az
ábrándok, s ezekhez a soraim bőséges tápot adtak. Egy ilyen
reményteli álmokkal telt éjszaka utáni hajnalon odahoztak valakit
hozzám, hogy olvasson el, és számoljon be rejtelmeimről. Tíz
esztendővel lehetett a Törvényhozó halála után, abban az időszakban,
amikor Szokollu Mehmed Pasa volt a főváros igazi ura, és a Szokolluk
meg a Szokollu-pártiak behálózták az egész országot. Üszküdárban,
Szokollu helyettesének, Hüszrev Pasának palotájában várakoztunk. És
akkor belépett ő: Feridun Bej. Barátságos arca volt. Azt mondták,
hogy szépirodalommal foglalkozik. Minden megnyilvánulása arról
árulkodott, hogy ért a szerelemhez. Amikor kézbe vett, éreztem,
milyen izgalommal ver a szíve. Legelőször a pipacsra nézett,
ujjhegyével megérintette, még meg is szagolta. Arra a virágra, amelyet
Rukál a vérével rajzolt a Tigris-parton hagyott Lejlám szénfekete
betűi helyére... Ez az én legnagyobb kincsem!... Igen, ez az ember
ismerte a szerelmet!
Gyorsan haladt előre a soraim között, mintha nem is olvasna, csak
keresne valamit, amit nagyon is jól ismer. Rájöttem, hogy Anatóliában
és a szerájban is egyre több másolatom keletkezett, mert aki egyszer
elolvasott, újra olvasni akart. A böjti napok havas éjszakáin a falvak
vendégszobáiban, a palotákban és a kávézókban az emberek
meghallgatták és megsiratták történetemet; uram, Fuzúli verssoraiból
gyermekeik számára a jó erkölcs ruháját szabták, és a jólneveltség
ingét adták rájuk. A szívükhöz szóltam, a szív kultúrájának minden
gazdagságával.
Feridun Bej a szív gazdag tapasztalataival gyorsan forgatta
lapjaimat. Tudta mit keres, tehát értékelni tudta azt, amit talált.
Izgatottan olvasta:

Mondd, anyácskám, mit nevezel szerelemnek,

Hadd jöjjek nyitjára én is e rejtelemnek!

Jól választott. Uram, Fuzúli a szír könyvtárostól megörökölt titok

egyik kulcsát ehhez a verspárhoz írta. Feridun Bej figyelmét a
„rejtelem” szó keltette fel. Tisztában volt azzal, hogy a szerelem a
legtitkosabb titok. Nyilvánvalóan olvasta uram Fuzúli Díván-ját is.
Tudta, hogy mit miért és hogyan mond. Egy igazi olvasó - ha ismeri
kedves költőjének minden sorát - még a gondolkodásmódját is
megismeri. Ezt abból értettem meg, ahogy Feridun Bej magyarázott
az őt figyelmesen hallgató BT-tagoknak. Pontosan értette uram,
Fuzúli szerelemről alkotott véleményét:
- Fuzúli mester szerint a szerelem pillangó. Ahogy a pillangó kész
magát megégetni, ha meglátja a tüzet, a szerelmesnek is úgy kell a
tűzben elégnie. Nem a szerelmes a fontos, hanem maga a szerelem.
Kapcsolata a szerelemmel nem a verset ékesítő témából, hanem abból
fakad, hogy tükörnek tekinti, amelyben léte értelmét szemléli. Fény,
szín, izgatottság számára a szerelem értelme - csakis a szerelem teszi
az életet élhetővé. Szerinte a szerelembe is lehet szerelmesnek lenni,
a többi csak értelmetlen kép és üres fecsegés. A kedves lehet isteni,
ahogy a szúfik, és lehet földi, ahogy a költők esetében látjuk, számára
mindegy. Szerelme számára elvont kedvesét az elméjében teremti
meg, a szerelem mintája szerint szabja lelkét, és a szépség kelméjéből
varrja ruháját. A szép úgy megszépül verssoraiban, hogy minden
szerelmes megtalálja bennük azt a szépet, akit ő szeret, és a saját
szerelmi történetének szenvedéseit, elválásait és vágyódásait érzi
benne. Fuzúli mindig csak a szerelem fájdalmáról és szenvedéseiről
beszél. Az elválást, a gondot és a bánatot keresi minden sorában, nincs
szüksége a találkozásra, vidámságra vagy boldogságra - ezeket túl
egyszerűnek érzi. Hisz abban, hogy a szenvedés érleli és emeli fel az
embert, s ő maga is sajátos élvezetet talál a szenvedésben. Akit
szerelemből gyúrtak, annak ez nem olyan nehéz. Ha már a szerelemért
jött a világra, a szerelemmel kell uralkodnia.
- Az Isten végtelen hatalmával a sárból szépeket teremtett, akiknek
arca a pipacsra, mellei a fehér rózsákra hasonlítottak. Aztán a szerelem
tüzét ültette a szerelmesek szívébe, hogy meglássák és szeressék ezt a
szépséget. Az Isten szívesen szomorítja szívüket, de szerelmes
teremtményeinek erőt is ad a szépségtől elszenvedett gyötrelmek
elviseléséhez. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a hatalmas Isten, aki
a szépséget és a szépséget szerető szíveket teremtette, az emberek
számára a bűnt és (a világban) a pokol tüzét is elrendelte.
- Ez a Fuzúli által felrajzolt folyamat valóságos engedelmességi
vizsga: ha a szerelmes ezen átmegy, a szerelem poklából az egymásra
találás mennyországába érhet. A mennybe jutás előtt a szerelem
tüzében égve meg kell tisztulnia. A szerelem olyan tűz, amely a lélek
minden szennyét kiégeti. A szerelem tüze növeli a szerelmes
tekintélyét, és emeli rangját. A szerelem sikeréhez, a kedves
elismerésének és szerelmének elnyeréséhez ennek az égésnek
hevesnek kell lennie. Mert minden bajok gyógyírja a szerelem, rajta
kívül csak a semmi van...
Képességem a szerelemre nagyobb, mint Medzsnúné. Szerelmesként
mégis ő szerzett hírnevet - írja Fuzúli. - A szerelmesek mindig is
hasonlítanak egymáshoz, az időben egymástól veszik át a stafétabotot.
Ádám és Éva óta ugyanazok a szabályok érvényesek, és Fuzúli azt
akarja, hogy a nemes versengés résztevőinek, a Ferhádok, Keretnek,
Szalamanok és Rómeók listájának élére az ő neve kerüljön. Mit
gondolnak, uraim, hány ember képes ennek az eszmének szentelni a
teljes életét?... Ezért az igazi szerelem szerelmese Fuzúli...
- A költészet asztalát terítettem az embereknek - írja egy helyütt,
majd így folytatja. - Ezen az asztalon mindenféle javakat élvezhetnek
vendégeim, legyenek bár törökök, arabok vagy perzsák, egyikük előtt
sem maradok szégyenben, mert az asztalomról semmi sem hiányzik.
Jöhet bárki, és ehet, amit akar, ezek a javak nem fogyatkoznak. Az ő
asztala Mezopotámia földjeihez és a babilóniai tudósokhoz illő
bőkezűséggel, Arsija Akeldan nevéhez méltó nagylelkűséggel
merített ihletet az egymást követő civilizációkból. A keleti költészet
legrafináltabb szavai szólalnak meg verseiben, s ezek a szavak mind a
szerelemhez kapcsolódnak. A költészet tudomány nélkül olyan, mint
egy fal alap nélkül, az alap nélküli fal pedig nem lehet tartós,
hamarosan leomlik - ezt is ő mondja. Ezért mélyült el jó néhány
tudományban. A természettudományok közül például a geometria,
asztronómia vagy az orvostudomány, emellett a logika; a val-
lástudományból a kinyilatkoztatások, illetve a prófétai hagyományok
magyarázata, az iszlám teológia vagy az iszlám törvények tudománya
terén egyaránt mesternek számított. És mégis többre tartotta a
szerelmet a tudománynál, a szívet az észnél.
- Barátaim, talán nincs is más török költő, aki a szerelmet olyan
őszinte elragadtatással, olyan bensőséges érzékenységgel tudta volna
leírni. Nevét mindörökre felírta a mennyboltra azzal, hogy a szerelmet
kibontotta a puszta testi élvezet öltözékéből, és elvont gondolatainak
társításával isteni magasságokba emelte, s olyan esztétikai kifejezést
talált számára, amelyet mindenki elfogadhat; Platón évszázadokkal
ezelőtt megalkotott szépségeszményét a maga korának megfelelő for-
mába öntötte.
Mindenki figyelmesen hallgatta Feridun Bej lelkes szavait; uramat,
Fuzúlit - velem együtt - dicséreteikkel szinte az égbe emelték. A BT
nevében majdhogynem azt fogalmazták meg, hogy mesterem épp
olyan nagy tudós volt, mint Akeldan. Erről árulkodott az is, ahogy a
kezükbe fogtak.
Vágytam arra, hogy Feridun Bej egész éjjel a párverseimet olvassa,
fedezze fel minden titkomat, és hozza napvilágra minden kincsemet.
Azt akartam, hogy vigyenek el mindenhová, ahol szerelem-eső esik, a
szerelemre alapul az idő, ahol - miképpen az iszlám a vagyonra
vonatkozólag megparancsolja - szétosztják a szerelmet. Szerelemből
gyúrjanak, és a szerelembe fáradjak bele; legyek a szerelem dervise,
aki a szertartás végén fáradtan rogy össze; és minden szertartásom a
szerelem körül forogjon. Égesse szívemet a Lejla utáni vágy, és
sóhajom szikrái gyújtsák fel az egeket. Tűzvészem akkora legyen,
hogy könnyeim ne lehessenek elegek az eloltására, sőt táplálják a
lángokat. A lángok sokasodásával sokasodnak könnyeim, de a sűrűbb
öntözéstől még jobban lobognak a lángok, és ez a circulus vitiosus
egyaránt szaporítja szerelmem könnyeit és füzét. Elképzeltem, hogy
egy napon a könnyeim meg fognak fojtani. Olyan voltam, mint egy
gyertya: fejemen a szerelem tüze, szememben könny, testem
fogyatkozik, életkanócom elég. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy
könnyeimbe fúljak. Azon az éjszakán találkoztam Feridun Bejjel, és
ez rádöbbentett, mennyire hiányzik Lejla és a szerelem. Milyen jó
gazdám lehetett volna szegény Feridun Bej... Beszélgettünk, és együtt
sirattuk a szerelmet. Őt is egy titkolt szerelem folyondárja fojtogatta,
tölgyfa-testét belülről gyengítette. Reggel megtalálói azt állították,
hogy mire mezítelen holttestét a Börtönkapu közelében a tenger a
partra vetette, a halak már a szemét is kivájták, és azt mesélték, hogy
egy Dzsibaliban lakó szépségnek akarta szerelmét bebizonyítani
azzal, hogy mellét handzsárral vágta meg, majd jatagánját a hasába
szúrta, s az Aranyszarv vizébe vetette magát, a görög lány azonban a
kisujját sem mozdította megmentéséért. A BT tagjainak
beszélgetéséből tudtam meg az igazságot: a babilóniai aranyszobrok
után áhítozó tolvajok állták éjjel az útját, mezítelenül kínpadra
feszítették, majd miután mindent kiszedtek belőle, egy jatagánnal
felhasították a hasát, aztán a hajnali kakaskukorékolás idején bedobták
a holttestet az Aranyszarv vizébe.
Észrevettem, hogy a cselszövések, gyilkosságok és a feláldozott
életek miatt szinte elfeledtem a szerelmet; mintha hozzászoktam volna
az erőszakhoz, és ez már annyira nyugtalanított, hogy most, amikor
kereskedelmi zászló alatt a Fölközi-tenger nyílt vizeire kifutó ka-
lózhajóban hólyagosodom a nedvességtől, testem fáj, homlokom még
sajog attól, hogy a fedélzetre estem, a patkánynépség pedig vad
mohósággal támad védtelen tagjaimra és ruházatomra, egyáltalán nem
aggaszt, hogy mi történhet velem idegenben, ahol még a nyelvemet
sem értik; sőt még vigaszt is találok abban a gondolatban, hogy jót
tesz majd a helyváltoztatás. A válás Isztambultól ugyanakkor
felelevenítette bennem azokat az érzéseket, amelyek akkor töltöttek
el, amikor Lejla szállásáról a sivatagba menekültem. Lejlától nem
maradt emlékem, Rukál viszont halála előtt olyan ajándékot adott
nekem, amelyet a világ végezetéig sem fogok elfelejteni. Ujja piros
vérével örökre szóló képet rajzolt homlokomra. Azt hiszik, semmiség
az a pipacs, amelyet még meg is csókolt?! A világ minden kincséért
nem adnám ezt a szénfolton nyíló virágot, amelyet a Tigris-parton
hagyott Lejla ajkával érintett és könnyeivel öntözött. Lejla adta
nekem, és elvenni csak az tudja, aki Lejlát magát adja érte. Ez a virág
életet, szépséget és szerelmet adott. Tudtam már, hogy akik szeretnek,
mindig ugyanúgy fognak megcsókolni, ajkaik nyomai ugyanarra a
helyre fognak kerülni.
A Rukál utáni évek során az isztambuli életet párába vonó esők, a
viharokkal terhes telek, és a bánattól nedves tavaszok csókolták
virágomat, s ettől a középen lévő „o” tintája szétterjedt mind a karikán
kívül, mind belül, s így a vérszínű szirmokba szálakat húzott.
Pipacsom feje ettől lehajolt, még igazabban kifejezve ezzel szerelmem
gyötrelmességét. Ebből a változásból megértettem, hogy Rukál is
szeretett engem. Talán úgy, mint Lejla, talán Lejlává is válva. És a
kétség bizonyosságnak adja át a helyét, amikor eszembe jut, milyen
gyakran hullottak rám könnyei, amikor éjszakákon át olvasott...
A tavaszi esők fénye teszi, hogy szívem sebe örökké sajog? Amikor
Rukál a keblére szorított és elaludt a diófa törzsében, az egyik villám
cikcakkot rajzolva cikázott át a fa ágai között, s azt a harmatcseppet,
amely Rukál szeméből piros arcára hullott, örök sebet hagyva gyúj-
totta meg bennem. A görög mitológia Narkisszoszának
villámcsapással büntetett szerelme sem, a keleti mitológia
tulipánjának közepébe hulló harmatcseppbe csapó villám szerelme
sem dermesztett eggyé ilyen finom szirmot a rajta csillogó
harmatcseppel.
És én, uram, Fuzúli rabszolgája, Kajsz, valahányszor e rám rajzolt
virágra nézek, akárha újra csókolnám Rukál piros arcának anyajegyét.
Mennyire szerettelek, Rukál, bár tudnád, hogy úgy szerettelek, mintha
Lejla volnál!... Bármennyire dicsérhetem szépségedet, csak az igazat
mondom, hidd el Kaukázus szép virága!... A Tigrisnél hagyott
kedvesem voltál. Ajkaid az ő ajkaira forrtak.
Rukál nagyon szerette a pipacsot, s most már amíg csak élek, velem
él a pipacsrajz. A szívem dobog a pipacs helyén, Rukál!...
 16
Ebben megváltozik a Vatikánban a nevem,
És az ezredik esztendő lesz a segítségem
A barát merész, az ég könyörtelen, és az idő nem áll meg,
Sok a baj, nincs társad, ellenséged erős, s a szerencse nem szán meg...
Fuzúli

Elegem van már az évek számolásából. Elfáradtam. A tengeren

töltött tizenhat nedvesség- és lőporszagú nap megrázó élménye
emlékezetem legmélyére, régmúlt napok ködébe vész. Ha most nem
mondom el, akkor tökéletesen el fogom felejteni, milyen gyötrelmet
okozott a kalózok ágyúzása Kréta és Málta között. Elfelejtem azt a
fájdalmat is, amelyet a fedélzet pallójának szögei okoztak, amikor
közéjük dugtak a törökök tengerészeti főparancsnokának, a Nagy
Murád kapitánynak őrjáratozó gályái elől. Hol a felségzászlókat
cserélgették, hol a lámpákat oltották el a déli széllel vitorlázó gályán,
de ezt is, meg a becsapódó ágyúgolyók félelmetes hangjait és a
tengerészek haláltusáját is feledem lassan.
Valóban nehéz napok voltak számomra. Kétségbeejtően
meggyötört, lepusztult és magányos voltam. A hajófenékben már a
ládámig ért a víz. A patkányoktól ugyan megszabadultam, de a ruhám
varrásait szétmállasztó, írásom szépségét megrontó, és ami a
legfontosabb, Lejla ajkának nyomát s a piros pipacsot is fenyegető
nedvességgel szemben tehetetlen voltam.
Azt hittem, hogy utunk a mulatságok, fényűzések és cselszövések
városában, Velencében fog véget érni, de a dalmát partokon évek óta
folytatódó háborúskodások miatt a villák, szobrok és papok földje,
Róma felé vettük az irányt. A kapitánynak a Földközi-tengeren átélt
veszedelmek után semmi kedve nem volt valami hasonlóba keveredni,
vagyis Veglio szigete és Segna kikötője előtt elhaladni. Tudta, hogy a
környéket a Boszniát védelmező Telli Haszán Pasa katonái és Nagy
Murád kapitány tengerészei ellenőrzik. A Ragusa előtti nyílt vizeken
mindenkit meglepve adta hát ki a parancsot a kapitánynak: „Nyolc
fokkal jobbra!” Három nap múlva Anconában voltunk. Onnan még
két napig tartott az út - testőrök és katonák kíséretében érkeztünk meg
a Vatikánba.
Itt ébredtem rá, hogy valóban rabszolga vagyok. De már nem uram,
Fuzúli pompás szolgája, hanem nyomorúságos rabszolga, akit a
rabszolga-piacokon sötét alakok adnak, vesznek. Itt semmi sem
hasonlított régi, megszokott világomhoz. Álomnak tűnt csak mindaz,
amit a török földön megéltem. A díszes termeivel, börtöneivel és
szerzeteseivel hírnevet szerző Vatikánban egészen más légkör
fogadott. A Raffaello-képekkel díszített termekben senki sem volt, aki
meghallgathatott volna. Elhatároztam, hogy hallgatva, de másokat
meghallgatva töltöm napjaimat. Nem a szavakat, hanem a szíveket
hallgattam és értettem meg. Élveztem, hogy a valódi énjük és a
gondolataik tanúja lehettem. Tanúnak lenni annyi, mint tudni; de
nehéz teher tudni azt, hogy mi van a szívekben, mert a tudás néha még
a gyilkos fegyvereknél is ártóbb lehet. A tudást csak azok tudják
megemészteni, akiknek valami kapcsolatuk van a túlvilággal. Az
emberek mindig az erősebbek mellé állnak, s eközben elrejtik
vágyaikat. Tanú lettem, és mivel annyira különböztem tőlük, mintha
ezzel átvettem volna tőlük a nem tudhatónak a tudása, a
megfejthetetlennek a megfejtése, a meghaladhatatlannak a
meghaladása érdekében vívott ádáz küzdelmek nehéz terhét.
Ismertem, tudtam, és hallgattam.

Láttam, hogy a nyertesek vesztenek, a születők meghalnak, és

megsemmisülnek a másokat megsemmisítők - és hallgattam.
Megtapasztaltam, hogy igaza volt uramnak, Fuzúlinak: a tudomány
harapófogónak bizonyult; minden, ami fontos, a szerelemben létezik;
az ész meghajol a szív előtt, de ha a szív győz az ész fölött, az ember
világosabban lát. Ezt megértettem, és eltökélten hallgattam. Tudván,
hogy a szívek Allah kezében vannak, hallgattam.
Sokáig éltem egy palotában, amelynek ablakaiból a Szent Péter
bazilikára és messzire nyúló, lépcsős kertekre lehetett látni. Itt volt a
szíve Rómának, a spanyol országi Habsburgok uralma alatt álló
egyházi államnak. Mindenütt a reneszánsz hatását, Michelangelo
alkotásait és Machiavelli kultúráját lehetett érezni. A katolikus egyház
fejének, a pápának hatalma a kereszténység hittételei alapján két
forrásból táplálkozik: az igazságszolgáltatás csúcsán foglal helyet, és
a vallási dolgokban tévedhetetlen, s ez az államot a protestánsokkal
szemben is erőssé teszi. A húsz évvel korábban kezdődő gazdasági
válság megrázta a genovai és a velencei köztársaságot, valamint a
nápolyi és a szicíliai királyságot, az oszmán ezüst értékvesztése
ezeken a helyeken mégse haladta meg a húsz, az aranyé pedig a tíz
százalékot. A Vatikán mandulanagyságú, papírvékony és harmat-
könnyű pénzérméi ugyanolyan értékűek voltak, mint más országok
tehénszem-nagyságú ezüstpénzei, és hét érméjük egy oszmán ezüstöt
ért.
Amikor IV. Gyula pápa színe elé vittek, és a ládából engem emeltek
ki elsőként és tettek le a délutáni napfényben fürdő színes szalonjának
asztalára, azt hittem, hogy utazásom utolsó állomására érkeztem.
Jaszef Naszi testvére és a gálya kapitánya végtelen gondossággal
helyezték el a tárgyakat az asztalon, majd mindet be is mutatták a
bíborosok küldöttségének. Az ezüst étkészletek és drágaköves
fegyverek után értékes iratokra került a sor. Gondolom azért, mert
általában a latin nyelvet használják, először a latin orvosi és gyógysze-
részeti könyvek jártak kézről kézre. Az embereket errefelé a földdel
együtt adták-vették, a tudomány pedig a papok monopóliuma volt. A
katedrálisok folyosóiról nyíló műhelyekben egyházi emberek
másolták, sokszorosították és írták a könyveket. A gondolkodás és az
írás olyan privilégiumnak számított, amelyhez nem engedték közel a
vallást kellőképpen nem ismerő népeket.
Az egyház ereje és a keresztes háborúk szelleme folytán - akárcsak
az Oszmán Birodalomban - igen megbecsülték a művészeket. Ahogy
a szultánok a költőket, ők a festőket és a szobrászokat tartották nagy
becsben. A pápák büszkék voltak a palotájukba hívott építészekre,
festőkre és szobrászokra, általuk akartak bekerülni a történelembe.
Fényes ünnepség keretében jutalmazták meg Jaszef Levit és a
kapitányt a sok értékes könyvért és kincsért. Letérdeltek a pápa elé.
Vállukra kitüntetést tűztek, kihirdették, hogy ötven-ötven arany
erszényt vehetnek át a vatikáni kincstártól, aztán a pápa elbocsátotta
őket. A kapitány kifelé menet magában már az aranyakat számolgatta,
közben a tekintete a szalon mennyezetét és falait díszítő Botticelli- és
Michelangelo-képe- ken pásztázott.
Alighogy a testőrök becsukták mögöttük a szárnyas ajtót, a pápa és
a bíborosok az asztal köré gyűltek, és egyenként megvizsgálták
testvéreim kötését, papírját és illusztrációit. Ha valaki kívülről nézte
volna őket, azt gondolhatta volna, hogy nem a könyvek témája, csak
a papír és a képek érdeklik őket. Egyedül a pápa viselkedett igazi
könyvbarátként. Azonnal meg akart ismerni minden könyvet. Órákon
át beszélgettek a latin könyvekről, és engem még mindig nem vett
senki kézbe. Napnyugtakor mindannyian a szalon keleti falára füg-
gesztett aranykereszt elé gyűltek, és halkan imádkozni kezdtek. Ekkor
láttam először embereket összekulcsolt kezüket az arcuk elé emelve
imádkozni. Aztán megszólaltak a harangok, betöltve a város minden
templom- és házablakán belopakodó félhomályt. A pápa három hó-
nappal azelőtt rendelte el, hogy naponta háromszor harangozzanak.
„Török harangozás”-nak hívják, ugyanis a dalmát partokon kalózkodó
uszkók martalócok nem bírtak az oszmán hajókkal, és a pápától
kérték, hogy találjon ki valami segítséget, a pápa pedig segítségként
elrendelte, hogy az adriai partok keresztény országaiban napi
háromszori harangozás mellett imádkozzanak Istenhez a törökök
legyőzetéséért.
Azon az éjszakán a pápa engem vett kézbe utoljára. A nyelvemet
nem értette, de pillantásából és szíve dobbanásából megéreztem, hogy
az írásom és a miniatúráim egyaránt csodálatot keltettek benne.
Megértette, hogy lírai vers vagyok, és a szerelemről szólok. Bizonyára
szégyellte volna magát, ha tudja, hogy tanúja vagyok, mennyire
szeretne elolvasni, mert egy toscanai lány jutott az eszébe, akibe ifjan,
mielőtt papnak állt volna, szerelmes volt. A szívén átfutó szomorúság
bennem is izgalmat keltett. A firenzei kertekben látta őt először és még
utána százszor is, de soha nem beszélhetett vele, szerelmét nem
vallhatta meg. Talán, ha megteheti, most nem volna pápa, hanem apja
ácsműhelyében deszkát gyalulna. Talán, ha akkor megérinthette,
megszagolhatta volna a lány szőke haját, homlokon csókolta volna
akkor is, amikor gyermekkel ajándékozta volna meg, és esténként
hazatérőben mindig vitt volna neki valamit. Édes langyosság öntötte
el, amikor először látta a kék szemeket, és soha nem felejtette őket.
Szívverése elárulta nekem, hogy bár egy életet töltött asszony nélkül,
maradt lelkének egy rejtett darabkája, amely reménytelenül arra várt,
hogy egyesülhet azzal a darabbal, amelyet egy lánynál hagyott. A
lelkében született szerelem az évek során nem nőtt és nem
fogyatkozott. Annyi év után is izgatta a kérdés, hogy a toscanai lány
szerette-e őt vagy sem. Lehetséges volna, hogy a lány is szerelemmel
gondolt rá? Ha igen - és hitt ebben - akkor a mennyekben Szűz Mári-
ánál találkozni fognak. Azért prédikált gyakran a szerelemről, hogy
ezt a hitét elevenen tartsa. „A szerelem két teremtmény között
megosztott részek egyesítése - mondogatta a szerelem eltérően a
mágnestől, a hasonló lelkeket vonzza, az ellenkezőket taszítja
egymástól." Véleménye szerint azok, akiknek természetes adottságaik
nincsenek összhangban, azok nem szerethetik egymást, és minél
nagyobb a hasonlóság a felek között, annál nagyobb a szerelem. Tehát
ha ő még mindig gondol a lányra, időnként neki is őrá kell gondolnia.
A pápa, éppen úgy, mint Rukál azon az esős éjszakán a diófa
odvábán, a kötésem címlapján látható napábra fölött kulcsolta össze
kezét, megpróbálta elképzelni, milyen lehet most az ő első és utolsó
szerelme, de elnyomta az álom. Másnap a szolgálatára érkező fiatal
paptól legelőször is azt kérte, hogy hívasson valakit, aki érti a
nyelvemet. Dél felé egy hatvan körüli pap jelent meg előtte, kezében
írószerszámot és papírokat tartva. Kis gyerek volt még, amikor
tengerész apjával Málta felé tartottak, és hajójuk megütközött
Barbarosz Hizir Hajrettin hajójával. Ezután a velencei Antonio
fogolyként Isztambulba került. Ott Bajezid szultánnak ajándékozták,
majd miután csillogó eszével elbűvölte környezetét, a szerájbéli
iskolába adták. Néhány év múlva Antonio Orhan néven a „nyelvfiúk”-
nak nevezett fordítók között szolgálatba is állt, de harmincas éveiben
elhagyta a szerájt, és Galatában orvosi tanulmányokat folytatott.
Máltán és Genovában tovább mélyítette tudását, aztán hallván, hogy a
vatikáni könyvtárban fontos orvosi művek találhatók, eljött ide,
felkötötte a szerzetesek övét, és elhagyva régi hitét, az egyház
szolgálatába állt. A törökökkel kapcsolatos kutatások vezetője és a
török könyvek felelőse lett, és azt állította magáról, hogy Murád
szultánunk velencei feleségének, Száfijé-nek a nagynagybátyja.
Antonio régi barátként fogadott. Kiderült, hogy szerájbéli nevelőjük,
Haszán aga, gyakran mesélte neki L&M történetét, s maga is szomorú
ábrándokat szőtt azért, mert nem találta meg a maga Lejláját.
 - Szentséges Atyám! - hajolt meg mélyen, és továbbra is lehajtott
fejjel folytatta. - Ez a könyv a Rómeó és Júlia történetéhez hasonló
szerelmet mesél el. Lejla és Medzsnún könyve a címe. Mondhatnánk
úgy is, hogy Lejla &Mad - tette hozzá, majd az első oldalamra mu-
tatott. - Keleten fiatalok és öregek, nők és férfiak egyaránt ismerik a
történetet, több költő is feldolgozta. Ez a példány a bagdadi Fuzúli
tollából született, és a török szultán, Murád pecsétje van rajta. El se
tudom képzelni, hogy jutott ki onnan, és hogy került ide. De az írása
nagyon szép, a miniatúrái pedig különösen értékesek.
- Olvass belőle, Antonio! - kérte a pápa.
Antonio először néhány sort idézett azokból a párversekből,
amelyekben még gyermekként megszerettem Lejlát. Aztán rátért a
miniatúrákra, és két óra hosszat olvastak és beszélgettek rólam. A
pápára az a jelenet volt a legnagyobb hatással, amelyben a sivatagi
találkozásnál én arról beszéltem Lejlának, hogy ő az én belső vi-
lágomban él. A pápa őszentsége valóban képes volt ezt átérezni.
Számára fontos volt, hogy az ember végül önmagában találja meg,
amit keres, és el is mondta, hogy a szeretetet mindennél előbbre tartja.
- Fuzúli költeménye van olyan szép, mint a Signoria képei! - mondta
rövid pihenő után. - Nekünk nemigen van olyan költőnk, aki ki tudná
fejezni az érzéseinket - tárta szét sajnálkozva kezeit. Az ablakon
betűző kései napsugarak a falakra vetődtek, ő azonban mintha egy
messzi-messzi országba tekintett volna. - A keletiek talán hanggal
fejezik ki azt, amit mi a színekkel. Vigyázz jól a könyvre, a
miniatúrákat pedig mutasd meg a mestereknek a festőműhelyünkben,
hadd tanulmányozzák őket!
Lejla and Crazy néven jegyeztek be a pápa magánkönyvtárába, bár
inkább Lejla and Mad-et kellett volna írniuk. Én legalábbis jobban
szerettem volna, mert a „crazy” bolondot jelent, szerintem viszont
helyénvalóbb őrültségről beszélni - a „mad" szó jobban illik az eszét
vesztő szerelmeshez.
Antonio doktor kellően megbecsült, sebeimet sorban
meggyógyíttatta, öltözékemet rendbe szedette, hogy
visszanyerhessem régi szépségemet. Időnként beszélt is hozzám,
soraim között újra élte életének egyes jeleneteit. Ö volt az új gazdám.
Öt esztendőn keresztül kísértem őt mindenhová, és a szolgálatára
álltam mindig, amikor szüksége volt rám. Eközben semmit sem
hallottam arról, hogy mi történik az Oszmán Birodalomban. Csak azt
éreztem, hogy Rukál emléke elhalványodik, ugyanakkor Lejlám
szerelme teljes pompájával virágzik ki lelkemben. Valaha Rukált
Lejla helyett öleltem, most Lejla Rukál tiszta arcával mosolygott rám.
Nagyon nehéz a távoliét a hazától, különösen, ha az ember a nyelvet
sem érti! A végén már magam is összekevertem, hogy Lejla Rukál-e
vagy az a leány, akinek keze illatát éreztem a Tigris lejtőin.
Hallgatással kellett szerelmem erejét megőriznem. A tanúságtevés
mentette meg szerelmem a feledéstől; minden, amit láttam, minden,
amiről hallottam, arra szolgált, hogy kiemelje, és ezzel megnövelje
szerelmem egy-egy elemét. De voltak olyan napok is, amikor
elhagytam a könyvtárat és Antoniót, s jóleső időt töltöttem a színek
világában.
Négy nagy festő állt IV. Gyula szolgálatában: Caravaggio, Annibale
Carracci, Rubens és a Német Birodalomból érkezett Adam Elsheimer.
Jártam mindegyikük műhelyében, láttam, hogyan viselkednek
tanítványaikkal, sőt azt is, hogy igyekezett némelyikük a tehetségtelen
nemeseket megtanítani festeni. Végighallgattam, hogyan tanították a
színekkel való ismerkedés során az ifjakat arra, miképpen kell a
tárgyakra nézni. Akárcsak a keleti misztikusok, ők is azt vallották,
hogy a tárgyaknak lelkűk van, s úgy kell szemlélni őket, hogy ezt meg
is lássuk.
A tanúskodás mellett itt megtanultam azt is, hogyan kell csöndben
figyelni. Figyelni jó volt. Ámulattal láttam, hogy itt nem kis oldalakra
(ahogy a miniatúrák esetében), hanem több méteres vásznakra vagy
falakra készültek a képek. Nagy élmény volt látni, hogy mindent, de
mindent változtatás és stilizálás nélkül ábrázolnak. Néha már magam
is meg tudtam ítélni, hogy egyik festő hívebb portrét vitt a vászonra,
mint egy másik; össze tudtam már vetni egy csendélet vagy egy ten-
gerábrázolás perspektíváját.
- Bárcsak eljött volna Isztambulba Rubens, bár egyik lapomon
megfestette volna Rukált! Arca Lejláéra hasonlítana, s akkor talán
nem gyötörne ilyen rettenetesen utána a vágy! - gondoltam.
Ha nem lettem volna távol hazámtól, ha értettem volna a nyelvet,
talán még szórakoztat is a színek világa. És ha mellettem lett volna
Rukál, vagy a Tigris fekete hajú, fekete szemű leánya, Lejla! Hogy
melyikük? Nem is tudom - de nagyon hiányzott...
A fekete ruhás papok és a félhomályban derengő könyvtár lehangoló
látványa után igazi felüdülés volt a festők között gyönyörködni a
színek csodás harmóniájában. Néha-néha Signore Antonio otthagyott
a festők műhelyében, hogy a paloták és villák falainak festéséhez
ihletet merítsenek a miniatúráimból, s néha a festők a mezőkre,
palotákba, villákba, a nemes urak házaiba is magukkal vittek. Be kell
vallanom, hogy nagyon élveztem a festők bukolikus időtöltésének
szemlélését. Az volt az érzésem, hogy élvezik, ha meglepetést
okoznak nekem. Az ő kedveseik például nem hasonlítottak Lejlára.
Szabados pózokban örökítették meg őket, és minden nővel úgy
bántak, mintha a szeretőjük lett volna. Itt nők és férfiak sokkal
könnyebben találkozhattak, és már az első találkozásnál kölcsönösen
szerelemről beszéltek, s bókokkal árasztották el egymást. Igaz, hogy
az egyház nem nézte jó szemmel ezt a magatartást, az emberek mégis
úgy viselkedtek, mintha szerelmesek volnának. Emiatt aztán nem is
volt lehetőségük megérteni, hogy valójában mi is a szerelem. Volt
közöttük egy különösön csapodár alak - a nevét hadd ne áruljam el. A
nemesasszonyok portréjának festése közben szerelmet vallott nekik.
Akadt persze, aki visszautasította - mint például Antonella Layla -, de
azért köztudottan sikerült a legtöbb nő fejét úgy elcsavarnia, hogy
meglehetősen illetlen pózokban hagyták megfesteni magukat.
Ráadásul ez az alak képes volt ezekért az erkölcstelen alkotásokért a
férjektől dupla árat kérni! Léhaságának híre a pápa fülébe is eljutott,
de mivel igen nagyra tartotta a művészetet, úgy tett, mintha nem is
tudna a pletykákról; s minthogy a nemes urak sem tettek panaszt, nem
foglalkozott az üggyel. Egy alkalommal, amikor gyónásra hívta a
festőt, és az részletesen bevallotta az egyik esetet, sikerült a pápát
meglehetősen felbosszantania. Természetesen a csapodárságot és a
költészetet rokonnak tekintette. Sok verset tudott kívülről, így miköz-
ben a félmeztelen hölgyeket festette, a mellek, csípők és karcsú
derekak dicséretét zengő versekkel szórakoztatta őket. Ezzel együtt
láttam, hogy amikor tavasszal fehér liliomok díszébe öltözött a
Vatikán kertje, a zöldellő völgyek felé fordulva verseket olvasott, és
titkos könnyekkel siratta magányosságát.
Római éveim alatt tapasztaltam, hogy a vers lehet rím nélküli is.
Még az arisztokraták is sokra tartották a rímtelen költeményeket.
Isztambulban csak a rímes verseket becsülték, és csak az aruz
versritmust értékelték, olyannyira, hogy szinte mindent versben
akartak megénekelni. Itt azonban volt egy terjedelmes írásforma,
amelyet regénynek neveztek, és az olyan szerelmi történeteket,
amelyeket keleten elbeszélő költeményekben írtak meg, itt a
regényben - akárcsak a tudományos könyvekben - rím és ritmus nélkül
mesélték el. A regény átlépve minden illendőséget, mintha csak fel-
emelte volna a házak tetejét - még a hálószobákba is benézett. A
költészet viszont a szív izgalmára figyel, s ezért megőrzi nemességét.
Uram, Fuzúli földjén vagy egy szerelem, vagy egy hős élete válhat az
elbeszélés témájává, s mindkettőben előfordulhatnak példamutató
elemek. A regény azonban - úgy láttam - a polgárok szórakoztatója.
Hiszen a költészet az ideálisról szól, míg a regény a mindennapit írja
le. Az osztályküzdelmektől szenvedő társadalom számára sokat
nyújthat a regény, de egy olyan államban, ahol megoldották a
problémákat, mi szükség volna rá? Azt, amit itt egy regényíró ol-
dalakon át magyaráz, Isztambulban egy költő egyetlen párversbe
képes belesűríteni, a két verssor között nyitott ablakon át mindent meg
tud az olvasónak mutatni. Itt a szó csak szófia beszéd, ott szállóige.
Rómában megismertem Romulus és Remus legendáját is.
Szentélyben, színházban, odeonban, cirkuszban, bazilikában,
fürdőben és az agorán lehetett hallani Silvia hercegnő és Mars isten
ikerfiainak történetét. Eszerint Amulius elűzi Silviát a trónról, és ő épp
úgy reszket gyermekeiért, mint Rukál, és úgy sír, mint Lejla. Egy böl-
csőben a Tiberisre bízza a piciket. Az áramlással sodródó kicsik sírását
egy nőstényfarkas hallja meg, és szoptatja meg őket. Romulus és
Remus alapítja meg Rómát, történetük tehát a várostól
elválaszthatatlan.
Természetesen azt is megtanultam, hogy Róma egy vezetési formát,
egyfajta politikát is jelent: a görög mitológiára és Jézus vallására
támaszkodó köztársaságot. A központban még keskeny szög
messzebbre már széles területet fog át, vagyis az államvezetés
jótéteményei és a terhek is széles körben jutnak el a néphez.
Róma, azaz a fehérek uralma Spanyolországtól Egyiptomig,
Afrikától a Balti-tengerig, Galliától Mezopotámiáig terjedt.
Százszámra birtokolt országokat, évszázadokon keresztül. Egyes régi
területein, volt országai helyén ma az Oszmán Birodalom uralkodik.
Ide kerülvén értettem meg, hogy miért hívják Anatóliát „Dijar-i Rum”
-nak, azaz Róma országának, a szultánokat pedig „Hakan-i Rum’’-
nak, azaz Róma urának.
Róma ugyanakkor börtönt és leprát is jelentett. A római börtönökben
folyamatosan kínozták a földközi-tengeri muzulmán tengerészeket.
Az inkvizíció börtönében senki sem halt meg gyorsan és szenvedés
nélkül. A papok a legkülönfélébb módszereket találták ki, hogy a
foglyok lelkét megtisztítsák; ha elájultak, az orvosok magukhoz
térítették, hogy tovább kínozhassák őket. Voltak eszközök,
amelyekkel kettőbe, háromba hajtották az embereket, és a háttól
kiindulva összetörték csontjaikat. Az egész világon hírhedtté vált
például az andráskereszt. Szöges hordók, belülről karókkal ellátott
kelepcék, éles hegyű dárdák, a húst a csontról leszakítani képes
horgok, a koponya szorítására használt prések, és még mi minden... Itt
a nap minden órájában halnak meg foglyok a kínzópadokon, minden
éjjel riadnak fel gyermekek egy-egy fogoly fájdalmas üvöltésére. A
vascipőbe szorított lábaik miatt jajgató foglyok hangjait néha a pápai
termekben is hallani lehetett. Ilyenkor a szerzetesek arcán a jól végzett
munka öröme tükröződött. A városfalakon kívülről az éhes
bélpoklosok kiáltozása hallatszott, sokszor megkeserítve a házaikban
élők szájában a falatot. A városi piacra liszttel, mézzel, tejtermékekkel
érkező parasztok olykor-olykor nyálukat csorgathatták a sátán
hatalmába került párok nemi eltévelyedéseiről szóló vallomását
hallgatva, és végignézhették, amint lelkük megtisztulása érdekében
elevenen megégették őket. Magam is több ízben láttam, hogy magas
máglyarakásokon kereszthez kötözve égették meg azokat a foglyokat,
akik nem voltak hajlandók megtagadni az iszlám vallást. Egyszer
szinte valóságos háztetőként borult a városra az égett hús szaga úgy,
hogy az emberek napokig - amíg szél nem támadt végre - enni se, inni
se tudtak tőle.
Jó és rossz tulajdonságaival külön világ volt Róma, s az én életem a
sok szín között telt, amíg egy nap el nem homályosultak a színek a
szemem előtt. Felbukkant a BT!
Azt kell mondanom, hogy Elsheimert, a német festőt eleinte
kedveltem. A szeretetet azonban lassan-lassan harag váltotta fel. Őt
kezdettől fogva csak a verssoraim érdekelték. A második telemet
töltöttem már Rómában, amikor rájöttem, hogy törökül tanul, és egyre
nagyobb érdeklődést mutat irántam. Ismerte már az írásunkat is, és
értett a nyelvemen. Egy este, miután a város főterén féktelen
mulatságok közepette kivégezték a római börtönök tíz foglyát, nem
vitt vissza a könyvtárba. Megborzongtam, mert sejtettem, mi vár rám.
Senki nem tudja elképzelni, mit éreztem, amikor az otthona falára
felrajzolva megláttam a babilóniai szentély képét, előtte pedig azt a
handzsárt, amelyet uram, Fuzúli Bagdadban elásott egy fa alá.
Lehet, hogy ez a ház a BT itteni központja? Ha így van, errefelé kell
lennie annak a dombnak is, amelyre majd a BAK épül. Talán itt
találkozik hétévenként a társaság hét tagja. Vajon miről tárgyalnak,
miért nem hozzák még mindig felszínre az agyagtáblákat, és miért
nem folytatják a tudományos munkát? A világ minden tájára elér a
kezük, mitől tartanak hát? A világ tudományossága nem ért el még a
kívánt fokra? De akkor mi a BT hét tagjának a feladata? Királyságokat
hoznak létre, és döntenek meg, határozataikkal megváltoztatják a
világ politikai egyensúlyát, de mi végre? Előkelő létükre miért öltenek
néha koldusgúnyát, vagy utaznak kereskedőként a nagyvilágban?
Lehet, hogy már régen megtalálták a handzsárt, csak a számokat és a
betűket őrző bőrszalag nem került a kezükbe, ezért a lapjaimra rejtett
titkokra szorultak. Ez pedig azt jelenti, hogy amennyiben a BT-tagok
meg tudják fejteni a kulcsokat rejtő párverseket, darabokra tépnek,
vagy elégetnek és szétszórják hamvaimat, hogy ne kerüljek mások
kezébe. De miért vagyok Rómában, és nem Isztambulban, a Társaság
miért a pápaságban és nem az én hazámban székel? Nem Isztambul
vezet a tudományban, a politikában és a gazdaságban? „Talán már
nem!...” - futott át rajtam először a kétség.
Különös módon egy kaland kellős közepében éreztem magam,
amikor a három férfi a gyertyatartó körül ülve, ünnepélyesen
füstölőket gyújtott és imádkozott, majd két-két behajtott ujjal kezüket
egymás kezére téve izgatottan lapjaim vizsgálatába merültek.
Szavaikból úgy vettem ki, hogy nagyon nehezen bukkantak a
nyomomra. Éveken át keresték a módját, hogy kihozzanak az oszmán
szerájból. Egyik tervet alkották a másik után, nehogy az isztambuli
parti negyedekben és külvárosokban nyüzsgő kincsvadászok kezébe
kerüljek. És most egyenesen az ölükbe pottyantam! Ennek örömére
boldogan emelték poharukat. Most tehát anélkül, hogy bárki bármit
megsejthetne, alaposan meg kell vizsgálniuk, hogy megtalálják a
kulcsokat.
Miután összefoglalták azt, amit eddig tudtak, vastag hangján az
osztrák kereskedő szólalt meg:
- Nehéz dolgunk van. Ha a költő Fuzúli megtudta a titkot a
könyvtárostól, akkor csakis ebbe a könyvbe rejthette. Megnéztük
ugyanis az összes másolatot, de nem találtunk semmit. Több száz
példányban másolták le, és még Európában is keringenek variációi, de
a kódnak ebben a példányban kell elrejtve lennie.
- Vizsgáljuk meg az összes oldalt! - mondta a velencei orvos. - Talán
titkos tollal és tintával a vízjelek közé rejtették.
A kerevet falhoz támaszkodó hátára még három nagy gyertyatartót
állítottak, és lapjaimat sorban a fény felé tartották. Lejla ajkainak
nyomát nem látták meg, de néhány betűt - amelyet a kaldeus
írásjegyekhez hasonlítottak - szikével levakartak. Ha tudták volna,
hogy lapjaim be vannak vonva, megnedvesített kisujjukkal minden
fáradság nélkül eltávolíthatták volna festékemet vagy tintámat. Ha
meghallhatták volna kiáltásomat, amikor egy megnedvesített ronggyal
durván beletöröltek a virágomba, megértették volna, hogy ez
gyilkosság, amelyet nemhogy Babilon, de az egész világ kincséért
sem szabadna elkövetni. Ez a végtelen tudatlanság is mutatta, hogy a
képrombolás még mindig élő hagyomány. Nyilván ugyanilyen fafejű,
bigott emberek voltak annak idején a templomok képrombolói. Azt
hittem, meghalok, amikor a vizes rongy nyomán Rukál vére
szétmázolódott a papíron. Tehetetlenül néztem őket, és arra vágytam,
hogy a szeretett nő emlékével örökre elaludjak...
A dörzsölés és tapogatás nem vezetett eredményre, a három férfi
tehát olvasni kezdett. Elshemier összefoglalta az előzményeket:
- Isztambulban hat szertartással ezelőtt - a hét évenkénti gyűléseket
nevezte így - készült jelentések alapján feltételezzük, hogy elődeink
szerint a handzsár szárára tekerendő szíjon nem az eredeti számok és
betűk vannak, ezeket a hillai költő ugyanis úgy másolta át, mintha
hieroglifák volnának; a szíjgyártó pedig nem a kellő gondossággal járt
el, amikor ezeket szegecsek bevetésével rávitte a szíjra, ez pedig hibás
olvasathoz vezetett. Tudjuk, hogy azt a pergament, amely alapján a
szalag készült, szálaira szedték szét. Nincs más mód: a könyv
segítségével kell a titkos számokra rájönnünk. A korábbi
szertartásokon azt is megállapították, hogy a hillai költő olyan
párversekbe rejtette a kulcsokat, amelyekben a szerelem szó szerepel.
Ennek az az egyetlen oka, hogy a költő rendkívüli jelentőséget
tulajdonít a szerelemnek. Talán azért, mert a könyvtáros azt mondta
neki, hogy hét igaz titok nyílik meg a szerelem ismerője előtt.
Hatvanhat olyan párvers van a könyvben, amelyben a szó előfordul.
Ha a keleti miszticizmus jegyében az arab betűk számértékét vesszük
figyelembe, ez a szám Allahot jelenti. A korábbi vizsgálatok szerint
nincs közös kulcs ezekben a párversekben, tehát azokat kell ala-
posabban szemügyre vennünk, amelyekben a „titok”, „rejtély”,
„titkos”, „rejtett" és hasonló is előfordulnak. A régi keleti mesterek
sokat vitatkoztak a szerelemről, de a keletiek másképpen fogják fel,
mint mi. Igen gazdag szerelmi kultúrát alakítottak ki, és nekünk is az
ő felfogásukat követve kell munkához látnunk.
- Több szempontból közelítik meg a szerelmet, beszélnek elvont,
isteni, misztikus és testi szerelemről. A hillai költő által piedesztálra
emelt szerelem platonikus ideát követ. A keletiek másképp beszélnek
a szívről is. Lefordíthatjuk a szót a mi nyelvünkre, de számukra ez más
- elvont fogalom, és elsősorban magatartást jelent. A nem moszlimok
számára nem is lehet elmagyarázni, hogy mi is az a „szív”. Ők sem
magyarázzák, csak élik. Mert a szerelem a szívben születik, él és enyé-
szik el. Az, amit mi szerelemnek tartunk, a testi szerelem, Keleten csak
az egyik, sőt a legalsóbbrendű variáció. Még hét, ennél fontosabb
eleme van a szerelemnek. Olyan betegség, amely élvezetet szerez a
betegnek, és nem keres gyógyírt, nem akar bajától szabadulni. A sze-
relmes óhajtja a fájdalmat; aki egyszer szerelembe esik, nem akar
meggyógyulni. A szerelem könnyűvé teszi a nehezet, megváltoztatja
az eredendő tulajdonságokat. Ott a „szerető” jelző, akit szeretnek, a
„szeretett” pedig főnév, és ennek a névnek a tudása elég ahhoz, hogy
szeressenek, akár meg is haljanak érte. A szerető a szeretett iránti
vágy, a szomorúság és az elválás fájdalmait érzi, és fájdalma az
álmatlan éjszakákban sem talál nyugalmat. Ezért hívják Keleten a
szerelmeseket a csillagok pásztorainak. Könnyes szemhéjuktól
tanulhatnának a felhők, pillantásuk a tengeren tükröződik. Életüket
adnák a kedvesért, és feltámadnának, hogy újra meghalhassanak érte.
Szerelmükben nem akarnak osztozni senkivel, versenytársaikkal
szemben a végtelenségig könyörtelenek. Annyira, hogy városokat
képesek lerombolni, s utána még a romokat is képesek a földdel
egyenlővé tenni. Olyan szerelmeseik vannak, akik a neves szúfik,
Arabi vagy Rúmi szerelem magyarázait újabbakkal egészítik ki,
mintha minden mondatukból percenként egy-egy új könyvet
akarnának írni, fokozatosan mélyítik, sokasítják a szerelmet. Ha a
szerelem meghatározására fordított munkát mondjuk az orvoslásra
fordították volna, talán még a halál elleni orvosságot is megtaláltak
volna.
Elsheimer bizonyára még sok mindent mondhatott volna
figyelmesen hallgató társainak - akik korábban soha nem gondoltak
arra, hogy ilyen mélységei vannak a szerelemnek -, ugyanis - igen
helyesen - meg volt róla győződve, hogy BT kulcsai összefüggésben
vannak vele, s ezért alaposan elmélyült a témában.
- Korábbi mestereink a könyv áttanulmányozása után ezt a két
párverset vizsgálták a legtöbbet - mutatott ujjával lapjaimra. - Az
elsőben napvilágra kerül a titok, hogy a történet hősei, Kajsz és Lejla
az iskolában megszeretik egymást:
 Amikor a menyasszony fátyolát végül fölemelik,
Titok, szerelem és szégyen együtt megjelenik.

- A másikban pedig Lejla válaszol így anyja szidalmaira:

Mondd, anyácskám, mit nevezel szerelemnek,

Hadd jöjjek nyitjára én is e rejtelemnek!

- A két párvers közös vonása, hogy mindkettőben szó esik

szerelemről is, titokról is. Azt hiszem, a költő arra mutat rá, hogy a
szerelemnek a külső szemlélő számára titoknak kell maradnia,
ugyanakkor arra is utal, hogy ő maga ide rejtette a rejtélyes titkot.
- Keressük meg akkor a többi titkosságra utaló szót is a szerelemről
szóló sorokban! - mondta izgatottan az ausztriai kereskedő.
Azt gondoltam, hogy vége az életemnek. Mert éppen így
gondolkodott uram, Fuzúli is. Akkor jutott eszébe, hogy a titkot
kulcsként használja, amikor a handzsárt és a szalagot külön-külön
rejtette el. A BT korábbi tagjai már megtaláltak két párverset, csak ők
az arab betűk számértékén törték a fejüket. Ezek most egy lépéssel
közelebb kerültek a titkomhoz. Elsheimer az elejétől kezdve újra
átfutotta a sorokat.
- Igen! Itt van még egy! - kiáltott fel örömmel, és már olvasta is:

A szerelem nem képes rejtve maradni,

A szerelmes nem tud nyugton maradni.

Itt a „rejtve” szóra bukkantak rá. Megint megremegtem. Mert a 607.

párversem volt ez, és ez a szám volt az első kód. A korábbi tagok ezen
átsiklottak, a másodikkal, a 617-essel kezdték a gondolkodást. Később
pedig egyiknek se jutott eszébe, hogy még egyszer visszafelé
keresgéljen.
Elsheimer igen okos ember volt. Logikai gondolkodása és politikai
jártassága nem maradt el festői tehetsége mögött, és a
filozófiatörténetet is ismerte. Képességei révén lehetett akár a BT
nagymestere vagy a BAK megalapítója is. A többi taghoz hasonlóan
kész lett volna feláldozni magát a BT eszményeiért. Titokban már
készített is vázlatokat, terveket és űrrajzokat a leendő központ
számára. Úgy érezte, Arsija Akeldan után kötelessége, hogy a világot,
sőt a világmindenséget őrizze és védje. Kétségtelennek látszott, hogy
miután éjszakára visszavonul palotájába, megkeresi a szerelmet és a
titkot, és megnyitja a BT táblácskáihoz és a babilóniai kincsekhez
vezető ajtót, amelynek nyitjára a könyvtáros mester és uram, Fuzúli
óta senki sem jött rá. így történt volna, ha az éjszaka legfárasztóbb
órájában, amikor már alig bírt álmosságával, szolgája be nem kopogtat
az ajtaján:
- A pápa őszentsége rosszul érzi magát, Uram! Egy küldönc jött
azzal, hogy Önt hívatják.
Az udvarról nyerítés és a lovakat csendesíteni igyekvő lovász hangja
hallatszott.
- Ilyenkor? - mordult fel Elsheimer, magában átkozva a pápát.
- Most már Ön is lefekhet, kedves barátom! Vigyázzon rá jól! Ha
visszajövök, gyorsan megfejtek mindent - adott át ausztriai barátjának.
Három nap múlva térhetett csak vissza. Soha nem fogja elfelejteni
azt a borzalmas látványt, amely otthonában fogadta. Mert amíg ő
odavolt, a ház valamennyi lakóját - de még a macskát és a papagájt is
- lekaszabolták, tagjaikat a szalonban és a szobákban szerteszét
hagyták, a nőket és gyerekeket bezárták egy szobába, és rémült
sikoltozásukra röhögésekkel válaszolva vadul mulattak hajnalig. Az
ausztriai kereskedőből és a velencei orvosból kínzással kiszedték,
amit tudtak, aztán megölték őket, majd a ház arany és ezüst tárgyait is
magukkal vitték. Elsheimer a tragédia után minden fájdalmát a
képeibe ölte, ugyanakkor oltalma alá vette Róma három leghíresebb
lovagját azért, hogy kutassák fel és büntessék meg a kincsvadászokat,
akik magukkal vittek rejtekhelyemről, egy lovagi páncélból.
Mindezeket sokkal később tudtam meg, mint ahogy azt is, hogy a
lovagok egyenként rá is leltek a sötét, írástudatlan rablókra, és le is
kaszabolták őket, de engem nem találtak meg. Elrablóim felbujtója a
bíboros legbelső szolgálattevői közé tartozó Giovanni atya volt, és
Rómából távozásom napjáig nem tudta meg senki, még Antonio sem,
hogy ő rejteget a cellájában.
- Milyen szép terv volt! Csak elsiettem. Nem gondoltam volna, hogy
Elsheimer ennyi idő alatt nem fejti meg a kódokat - hallottam sokszor
Giovanni siránkozását.
A következő években azok a napok voltak a legizgalmasabbak
számomra, amikor a kikötőbe érkező és távozó török gályákat
figyeltem. Ez a város megfosztott Lejlámtól, de egy ismeretlen világra
tárta szemem. Épp azon a napon múlt tizenöt éve, hogy a Vatikánba
érkeztem, amelyen ünnepélyesen megnyitották az új Quirinale palotát.
Az ünnepségre az összes katolikus király hivatalos volt és Gyula pápa
Giovanni atyát bízta meg a vendégekkel kapcsolatos feladatok
irányításával. Másnap hagytam el először és utoljára a celláját. A pap
ugyanis olyan megtisztelőnek érezte a megbízatást, hogy valamivel
kedveskedni szeretett volna a pápának, és ehhez engem talált a
legalkalmasabbnak. Sajnos arról nem tudott, hogy a pápa már látott
engem, sőt már olvastatott is magának belőlem. Miközben pompás
rendezvényekkel ünnepelték Róma történelmének újabb fényes
korszakát, egy pincében levágták Giovanni fejét. Róma aznap és
másnap mámorosán ünnepelt. A város népe olyan őrült mulatságokba
merült, hogy még a napi háromszori imáról is megfeledkeztek.
A pápát és a bíborosok tanácsát nyugtalanította, hogy a harangozok
elfejtettek a nagyharangok kötelébe kapaszkodni, holott a
harangozásnak kell a törököket elűzni, összeültek hát, hogy
megbeszéljék a Róma jövőjére vonatkozó sürgős terveket. Én is ott
tartózkodtam, ugyanabban a teremben, ahol a Vatikánba érkezésem
napján először találkoztam IV. Gyula pápával, s az éjszakát is a pápa
gyengéd ölelésében töltöttem. Az ablakból a Szent Péter bazilikára
lehetett látni, a terem, a falak és a mennyezet színek kavalkádjával
sugározta a Habsburgok gazdagságát, a bennem ámulatot keltő pompa
azonban a jelenlévők többségét a hanyatlásra figyelmeztette.
Rómának régi ereje múlását kellett érzékelnie. Most éppen a törökök
csillaga emelkedik, ezért most az Oszmán Birodalommal, többek
között az Isztambulhoz fűződő kapcsolattal kell foglalkozniuk. Arra
az elhatározásra jutottak, hogy bizonyára kedvező hatást vált ki, ha jó
szándékuk kifejezése gyanánt a Mohamed próféta mekkai és medinai
futásával kezdődő időszámítás, a hidzsra ezredik évének ünnepségeire
követeket küldenek a szultánhoz. Hiszen III. Mehmed szultán anyja,
Száfije az ő lányuknak számít. Ekkor jutottam én a pápa eszébe.
Száfije szultána biztosan, sőt talán fia, Mehmed is ismer engem, és
bizonyára örülnének nekem.
Soha nem voltam még olyan boldog, mint azon az éjszakán. Nem
tudom, hogy a hazatérésnek örültem-e jobban, vagy annak, hogy újra
felelevenednek a Lejlához fűződő emlékek. Fáradtan érkeztem
Rómába, és itt az idegen nyelvű környezet még jobban kimerített.
Megtanultam, hogy a hallgatás és a figyelés érdem, a tanú-lét pedig
mélyíti a tudást és a fájdalmat. Sokat szenvedtem, meggyötört a
vágyakozás is. Várt-e más Isztambulban a fájdalmas emlékeken
kívül? Természetesen nem. De az mégiscsak Isztambul...
 Lejla szerelme vonzott oda, vagy a sorsom? Nem tudom, de
köszöntelek, ezredik esztendő!...
 17
Ez volt egyetlen csepp és a tenger összhangja,
Vagy a Földközi-tenger és a kalózok harca?
Nehéz az állócsillagokat a bolygóktól megkülönböztetni.
A hajón utazók a partokat látják elmenni.
Kodzsa Ragip Pasa

Ebben az évszakban, amikor a Földközi-tenger - amelynek most is

bámulom a hullámait - máskor nyugodt felszínét a déli és az északi
szelek támadásai korbácsolják, bizonyára titokzatosabb minden más
tengernél. Talán csak azért, mert Isztambulba megyek, ábrándokat
szövögetve. Körülbelül két napja vagyunk úton. Már elhagytuk
Messinát és Szicíliát. Csapatzászlókkal díszített gályánkat tizennyolc
és huszonnégy pár evező által hajtott dereglyék védik. A pápa
hajójaként a földközi-tengeri keresztes kalózoktól is, a török
szultánnak szóló baráti levél és az ajándékok révén a török kalózok
támadásaitól is védetten hajózunk. Csakhogy az utóbbi időkben a
magrebi vagyis berber kalózok is feltűntek a Földközi-tengeren.
Ráadásul a tengerészek szerint a Máltán lakó johannita lovagok sem
bírnak magukkal. A Málta előtti nyílt vizeket már elhagytuk, de azért
soha nem lehet tudni. Errefelé minden vitorlát bontó hajó potenciális
veszélyt jelent; lehet, hogy már rég késő, mire kiderül, hogy miféle
hajóról van szó, esetleg a két hajótest már egymáshoz is simul, s csak
közelharc árán lehet szabadulni.
A Földközi-tengeren a nagyhal lenyeli a kishalat. Évszázadok óta
így van ez. Ezért sok kalózhajó valami más zászló alatt hajózik, s a
jelzőzászlókkal üzenő hajók csak akkor bizonyosodhatnak meg arról,
hogy barátról vagy ellenségről van-e szó, ha üzenetükre választ
kapnak. Az pedig már maga kész veszély, ha egy hajó olyan közel jön,
hogy olvasni lehet a jelzőzászlóit.
A pápa követének kinevezett Antonio barátommal utazom.
Akárcsak én, ő is izgatottan várja, hogy annyi év után viszontlássa
Isztambult. Azt reméli, hogy újra élheti a fiatalon a szerájban, a szeráj
iskolájában töltött évek keserédes ízeit; talán még régi társaival is
találkozhat. Nekem nem voltak határozott reményeim. Vannak
emlékeim, de szeretteim már nincsenek a városban. Sorsom és
ábrándjaim összeütközésbe kerülnek-e vagy sem, nem tudhatom.
Miközben a hajó tatja feletti két kajüt közül a kisebbikben a tenger
romantikájához illő ábrándokat szövök, Antonio időnként a borot-
válkozó lavórja fölé hajolva adja vissza, amit megevett. Mellettünk a
hajóhíd és a kormányos állása. A főárbocon négyóránként váltják
egymást az őrszemek, de ha esik, vagy túl erősen fúj a szél, idomított
majmokat küldenek fel. Bámulatos, ahogy a majmok ellenzőként a
mellső lábukat emelik a szemük elé, és hanggal jelzik, ha szárazföldet
vagy hajót vesznek észre.
A kajütben olyan rövid az ágy, hogy egy magasabb ember csak
összehúzott lábbal tud lefeküdni. Az ágy feletti polcon összetekert
térképek, a mellette álló ládában szextánsok, iránytűk, szén- és
vaspálcák, az éjszakai hajózás során a csillagok állása szerinti tájéko-
zódást szolgáló eszközök zsúfolódnak.
Antonio a tengeri betegség ellen kamillagyökérből készült
orvossággal védekezik, s ha jobban van, a térképeket tanulmányozza.
Vizsgálatának tárgyai: Ptolemaiosz 1380-as görög nyelvű
földrajzkönyve, Battista Ágnese világtérképe, amelyet tizenkét éve
készített a pápa számára, török térképek, amelyeket Barbarosz Hizir
Hajrettin kapitány testvérének, Orucsnak fogságba esésével
egyidejűleg zsákmányoltak a rodoszi lovagok, különböző
kalózhajókról szerzett papamondók, atlas minorok, földközi-tengeri
kikötők ábrázolásai, főként arab tengerészek által készített
nagyléptékű portolanók, a kikötői világítótornyok rajzai, a hajókon
zajban is használható zászlójelzések ábrái, egyszóval a kajüt- ben
található összes irat.

Nincs minden földközi-tengeri hajón ennyi térkép, de a legtöbb

kapitány tud térképet rajzolni és iránytűt készíteni, ezért a
navigálásban nincsenek gondjaik.
 - Nincs itt vajon Piri Reisznek az Atlanti óceánt ábrázoló híres
térképéről egy másolat? - kérdeztem magamban a sok térképet látva.
Antonio tegnap egész nap egy kódtáblázat alapján a háromszög,
négyszög és négyzet alakú zászlócskáknak megfelelő betűket
memorizálta. Ennek alapján meg tudja majd fejteni a hajó első
árbocára felhúzott zászlókkal hajóról hajóra vagy a szárazföldre
küldött üzeneteket, s így tudni fogja, hogy megbízhat-e a kapitányban,
vagy megfelelő óvintézkedéseket kell tennie. Teljesen lekötötték a
tengerészeti ismeretek, így aztán hiába is vártam, hogy - legalább egy-
egy holdvilágos éjszakán - a Földközi-tenger fehér tajtékait bámulva
romantikus perceket éljen át, és uram, Fuzúli lírai sorait, mondjuk
Lejla szerelmi vallomását olvasgassa. Ő tengerészeti leckéket vett, ha
éppen nem kavarodott fel a gyomra - én pedig álmodoztam. A
tengerészek nem nagyon törődtek velünk. Ha nem jött volna egy görög
kalóz az étellel, vagy az egyik tiszt, hogy elvigyen, vagy a helyére
tegyen egy-egy tengerészeti műszert, akár azt is hihettük volna, hogy
elfeledkeztek rólunk. Mindenestre én elszórakoztam a megfigyelő
majmokat szemlélve: le-föl ugráltak a főárboc tetején lévő kosárban,
lóbál- ták hátsó lábuknál hosszabb karjaikat, vagy éppen ellenzőt
formáltak a szemük előtt, hogy még jobban lássák a messzeséget.
Antonio egyenként megvizsgálta a térképek szárazföldeket ábrázoló
részein látható rajzokat. Voltak közöttük mitológiai szimbólumok, az
egyes országok területeit elválasztó vonalakon zászlók és
emberábrázolások; Afrikában például a hátukkal hegyekhez simuló
sátrakból fekete emberek dugták ki fejüket, de voltak ott lófráló
oroszlánok és pihenő majmok is. Anatólia területén várak,
janicsáröltözetű emberek és zöld zászlók; Egyiptom és a Vörös-tenger
vidékén tevefigurák; Spanyolország és Franciaország tájain kastélyok,
hatalmas keresztek és cédrusfélék szerepeltek. Órákig nézte az
országok szimbólumait, különösen az általában állati bőrre rajzolt
térképek és földabroszok két állandó elemét: a nyakrészre rajzolt
szélrózsát és iránytűt. Ezek az ábrák készítőjük vallásáról is
árulkodtak. A keresztények által készítetteken glóriás Szűz Mária- és
Jézus-ábrázolások, a moszlimokéin félhold és Korán-idézetek voltak.
Ha Antonio tudott volna a BT-ről vagy a babilóniai istenek
aranyszobrairól, bizonyára felfigyelt volna a Szirus- és a
handzsárfigurára, és félretéve az összes többit, csakis e gazellabőr
rejtélyének megfejtésén fáradozott volna. A térkép alján a következő
mondatot olvashatta volna: „Vigyázzatok rá Arsija Akeldan nevé-
ben!" Újra megtapasztaltam, hogy vannak, akik nem is tudnak arról,
ami az én sorsomat irányítja.
Útközben tapasztaltam, hogy milyen sótlan az élet az idegen
hajókon. Itt még a szavak is üresek. A tengerészek nem mutatták ki
örömüket és bánatukat, ahogy a keleti népek hajósai. Pedig mi minden
jut a tengeren az ember eszébe! A holdvilág vagy a tengervíz éjszakai
fényei mesevilágba, a negyvenedik kapu mögött feltáruló
boldogságországba vezethetnek. A hullámok heves vagy szeszélyes,
nyugodt vagy simogató hangjai álomba ringathatnak. Mit nem adtam
volna azért, hogy mindezt elmondjam Antoniónak, és újra
emlékeztessem Lejlával megélt történetemre, hogy a sivatagi éjszakák
langyos levegője és a Földközi-tenger áttetsző vizei között barátságot
teremtsek. Hiába utaztam Isztambul felé, nem voltam boldog.
Elszorult a szívem, amikor a nap eltűnt a láthatár mögött. Igaz, hogy
a szerájba tartok, de se Rukál, se régi barátaim nincsenek már ott.
Lehet, hogy akadnak vezírek, szultánák, talán még szultánok is, akik
megbecsülnek, s uram, Fuzúli nevére emlékezve, tovább kereshetem
Lejlám, de a fájdalom, az elválás fájdalma soha nem fog elhagyni...
Az élet olyan szomorú álomnak tűnt, amilyet csak esős délutánokon
láthat az ember. A holdvilág hol elbújt, hol újra feltűnt az ólomszínű
felhők között, a szél egyre erősebben fújt. A tenger mintha verset
mondott volna. Már hajnalodott, és mi Methónihoz közeledtünk.
- Evezősök, lapáthoz! - hangzott fel Jacopo Maggiolo kapitány
parancsa. Az őrködő majom őrülten rikácsolt. A Methóni előtti nyílt
vizeken három hajó lámpái tűntek fel, majd tűntek el. Máltai gályák
lehettek, amelyek - feltételezett útvonaluk és sebességük szerint -
látótávolságon kívül maradva követtek minket, mióta Málta előtt
elhajóztunk. A johannita lovagok szokása volt ugyanis, hogy éjszaka
lámpáikat eloltva hajózzanak, ami a kalózhagyományok szerint a
legelítélendőbb cselekedetnek számított errefelé. Antonio azonnal fel-
ment a kapitány mellé a parancsnoki hídra. A Máltán egyházi szerzetet
alapító, és Rodoszon őrhajókat állomásoztató lovagok hajóhada már
ötven éve tartotta rettegésben a Földközi-tenger vidékét.
Misszionáriusokként egyes szigetek gyarmati településein helyőr-
ségeket hoztak létre, és hűbéradót szedtek, muzulmán foglyaik fejét
levágták, a keresztényeket pedig eladták. E céljaik érdekében Máltán
még egy tengerészeti iskolát is alapítottak, és Barbarosz után átvették
az uralmat a Földközi-tengeren. Kizárólag Mehmed szultán tenger-
nagyának, Kodzsa Murád Reisznek a hajóitól tartottak. Mindenki
másra rátámadtak, és zsákmányt vagy adót szedtek. Hírét vették, hogy
a pápa az ezredik év alkalmából ajándékot küld a török szultánnak, s
hogy szokásuk szerint kilétüket eltitkolják, hajóiknak arab külsőt
kölcsönöztek, majd portugál zászlók alatt indultak meg Maggiolo
ellen. Ő hátszéllel vitorlázva akart reggelig egérutat nyerni, a
világosban aztán a jelzőzászlókkal sikerülhet értésre adni, milyen
szent céllal utaznak: a pápa az ajándékokkal a béke fenntartását s az
anyaszultánára, Szélijére való hivatkozással a török börtönök ötszáz
rabjának szabadon bocsátását szeretné elérni. Ennek fejében saját
háromszintes gályáján nemes paripák, idomított sólymok, lábaikon
karikákat viselő gazellák, ezüst nyakörves kiképzett agarak utaztak -
valamint húsz fiatal leány és húsz ifjú, akik majd megrakott tálcákkal
vonulnak el a szultán előtt. Jómagam is az egyik tálcán kerülök majd
régi barátaim színe elé.
Maggiolo nem akarta veszélyeztetni az ajándékokat, ezért harcba
sem akart bocsátkozni. Úgy döntött, hogy a gálya a lehető
leggyorsabban folytatja útját Koron szigete irányában, miközben
kísérőhajói megállítják, de legalábbis feltartóztatják a lovagok hajóit.
A hajnali derengésben megláttuk, hogy három pápai és két máltai hajó
egymáshoz simulva lángol; a methóni parasztok pedig a partról
figyelték az eseményeket. A tenger felől a hajóroncsokba
kapaszkodva menekülő tengerészek segélykiáltásai hallatszottak.
Maggiolo fellélegzett.
- Az egyetlen ép hajó nem fog követni minket! - örvendezett, pedig
az igazi veszély ezután várt ránk. Maggiolo ugyanis épp a lovagok
tervének megfelelően Koron felé igyekezett. Itt aztán immár
védtelenül került a piros süvegesek tizenhárom hajójának csapdájába.
Antonióval együtt elhatározták, hogy a megadást választják. Harc
nélkül adják meg magukat, remélve, hogy miután legyőzőik
kíséretében Máltára érkeznek, a püspöknél sikerül a szabadon
bocsátást kieszközölni.
A kalózok között Maggiolo hajója azonban Málta helyett Kréta felé
vitorlázott. Estére járt, mire a Peloponnészosz-félsziget eltűnt a
szemünk elől. Az éjszaka történtekre alig emlékszem. Csak annyit
tudok, egyszer csak Kodzsa Murád Reisz kiáltása hasított bele a
sötétségbe:
- Pusztítsd a gyaurt! Rajta, oroszlánjaim, itt a szent háború!
Aztán már csak a tüzet láttam. Nem tudom, menynyi időt töltöttem
öntudatlanul, a csatazajból Lejla ábrándképéhez menekülve...
 18
Ebben felelevenednek a régi emlékek,
Szívem egy percben ezer tüzet érez
Akik a kedves üzenetét hozták nekem,
Cserébe elvitték neki a lelkem.
Izzet

Amikor Murád kapitány szent háborúba küldve katonáit a fekete

felhők mögött rejtegetett tűzokádó csónakjaiból tüzet nyitott a máltai
lovagok hajóira, Maggiolónak nem maradt más dolga, mint úgy
manőverezni, hogy hajójára ne terjedjen át a tűz. Utána két napon be-
lül az oszmán hajóhad kíséretében Isztambulba érkeztünk. A Szeráj-
fok előtt leadott kilenc ágyúlövés sem tudott felébreszteni. A rám
zuhant sárgaréz szextáns súlyától oldalaim kiszabadultak a fűzésből.
A régi emlékeimből ismerős részegítő illat térített magamhoz. Igen,
ezt a kertet ismerem, hiszen negyven évet töltöttem e kőfalak mögött.
Mire a janicsárzenekar zenével köszöntötte a küldötteket, én már - a
rám esett szextáns kötésemen áthatoló tengelyszögétől sajgó fájda-
lommal - a szultán színe előtt voltam.
Senki sem látta, hogy Mehmed szultán szemébe könny szökött,
miközben megcsókolta a keblemen viselt pipacsképet, és senki sem
hallotta, hogy férfias bánattal a fülembe súgott:
- Rukál! Ha tudnád, apám mennyire szeretett! És én tudom,
megöltek téged!
A szultán azt gondolta, hogy a féltékenység lett Rukál halálának
okozója, nem tudott a BT-ről, és arra sem gondolhatott, hogy részben
miattam történt vele az, ami történt. Ha tudja, talán másképp fogad, és
másképp csókolja meg az ujjára húzott gyűrűt. Én viszont meg-
örültem, amikor megláttam a gyűrű briliánsát, mert egyike volt
azoknak, amelyeket Rukál a keblébe rejtve viselt, amikor a tengerbe
lökték. Hiszen ez azt jelenti, hogy a holtteste nem maradt a tengerben!
Örömet szerzett a szultán két csókja, nem éreztem féltékenységet sem
a pipacs, sem a briliáns miatt. Most már öt csók érte a Tigrisnél
hagyott Lejlám ajkainak nyomát, öt közös szerelem élt a Rukál
véréből született virágon. Pedig a szerelemben lehetetlen közösködni.
Tud-e osztozkodni a szeretetten az, aki szeret; és élhet-e egy szívben
két szerelem?... Nem illik egy házban két különböző vendéget
fogadni!

Arra gondoltam, hogy mind az öten, akik ugyanott csókoltak meg -

bár egymásról semmit sem tudtak Lejla, uram, Fuzúli, Rukál, a
Törvényhozó és Mehmed szultán ismerik a szerelmet. A pipacs képe
napként fénylő csókokká vált a homlokomon. A szultán a régmúlt
napok emlékeiből visszatérvén végighordozta tekintetét a díván
jegyzőin.
- Mehmed Bej, névrokonom! - szólított meg egy fehér arcú öreget. -
Te a prófétáról szóló költeménnyel ajándékoztál meg bennünket, mi
pedig egy L&M-ről szólót adományozunk neked. Valaha atyám,
Murád szultán adta oda Rukál nevű rabnőjének. Azt hittük, hogy
nyoma veszett, pedig csak a világot járta. Most visszatért, de aki
egyszer elhagyott bennünket, az nem maradhat többé nálunk. Vidd, és
ha olvasod, imádkozz a költő Fuzúliért és a szultáni házért!
így tudtam meg, hogy egy régi szokás értelmében, ami egyszer
kikerült a szerájból, az nem kerülhet vissza. Nem mondhatnám, hogy
nem szomorkodtam, de mégiscsak vigasztalt a tudat, hogy ötévi
tartózkodás után egy olyan városban, ahol Antonión kívül senki nem
ismerte a nyelvemet, most Hakani Mehmed Bej keleti melegségű
barátsága vár rám. A szerájból az utolsó emlékem: Száfije szultána
átöleli az ajándékokkal érkező lányok közül az egyiket. Miközben
kezével összefogta skófiummal hímzett ruháját, hogy távozzon a
teremből, talán a Korfun töltött gyermekévei jutottak eszébe. Kinek
mutatta, nem tudom, de jobb kezének behajtott ujjaival megerősítette
a BT-nek tett esküjét. A fia figyelmességet tanúsított azzal, hogy az
anyaszultánát meghívta a hazájából érkező követek fogadására, de ar-
ra nem számított, hogy könnyes szemmel fog a „Kupolaalj”
tanácsterméből távozni...

*
Mintha újjászülettem volna a hidzsra ezredik évének ünnepségeinek
kezdetén. Az isztambuli utcákon tűzijátékokkal ünnepeltek. A
hercegek körülmetélésével negyvennapos mulatság vette kezdetét.
Szerettem volna meglátogatni a diófát, ahol együtt húzódtunk meg
Rukállal, hogy újra átéljem azt a szomorú éjszakát. Sajnos senki nem
vitt oda, így hiába emésztett a vágyakozás.
Hakani Mehmed Bej a szó szoros értemében igazi úr és igazi költő
volt. Ő jegyezte le a szultáni díván összes igazgatási és politikai
határozatát. Nem mondhatnám, hogy sok ideje maradt az otthoni
díványon a pihenésre, de volt egy dívánja, amelybe a verseit gyűjtötte
össze. Ha nem is olyan gyönyörűeket, mint uram, Fuzúli, időnként
azért szép gázeleket írt ebbe a kötetbe. Bárhol került szóba új gazdám
neve, bolond vakmerőségét nem hagyták említetlenül. Ott lakott két
évvel ezelőttig ő is, ahol a díván többi írnoka, az Edirne-kapu kö-
zelében. Mikor megírta kivételes szépségű művét Prófétánk lelki és
testi szépségéről, szultán urunk méltó díjat akart érte adni, de úgy
érezte, hogy egy ilyen szép könyvet pénzzel megfizetni nem lehet.
Megparancsolta vezírjeinek, hogy kérdezzék ki, és adják meg, amire
szüksége van.
- Kívánj, amit akarsz! - mondták a vezírek a díván ülésének végén,
ő azonban így felelt:
- Engedelmüket kérem, de a könyvért a fizetséget majd a túlvilágon
az Úrtól fogom kérni. Itt akármennyit kapnék is érte, úgy érezném,
hogy olcsón adtam oda.
Hiába erősködtek a vezírek. De válasz nélkül, hogy kerüljenek a
szultán elé?
- A szultán parancsának nem lehet ellenszegülni! - érveltek, de
bármit mondtak is, Mehmed Bej kitartott álláspontja mellett. Kis híján
deresre húzták a szerencsétlent, mire végül beadta a derekát.
- Legyen! Megöregedtem, nehezemre esik esőben, sárban
hazagyalogolni. Adja ki a szultán parancsba, hogy lóra ülhetek!
 - Rendben van! Máris veszünk egy lovat neked - örvendeztek a
vezírek, a janicsáraga azonban tiltakozott.
- Szó se lehet róla! Mióta világ a világ, meg van szabva, hogy milyen
rendű-rangúaknak szabad a városban lóra ülni. Az ősi törvényeket be
kell tartanunk!
A súlyos problémát végül úgy oldották meg, hogy a Szirkedzsi
negyedből Dzsigaloglu Szinán Pasa palotájához vezető utcában vettek
egy házat, és két nap alatt átköltöztették a költőt az Edirne-kapu
melletti szállásról, aztán fellélegezve jelentették a szultánnak, hogy
teljesítették a parancsot.
Mehmed Bej igen boldog volt, hogy nekiajándékoztak. Hálásan
megköszönte a szultánnak a kegyet, és elmondta, hogy ismeri a
történetem Nizámi perzsa elbeszéléséből is, meg Fuzúliét is egy másik
példányból, de kitüntetés számára, hogy egy ilyen szépen aranyozott,
miniatúrákkal díszített és a szeráj pecsétjével ellátott példányt
birtokolhat. Miután hazaérkezett, halvával kínálta örömében az egész
háznépét, majd nekiállt, hogy kijavítsa megrongált kötésemet és
meglazult fűzésemet.
Mehmed Bej házából a Kertkapura és a szultáni szerájra lehetett
látni. A város sokat változott. A Kertkapu közelében az anyaszultána
épp dzsámi-együttest építtetett, az Aja Szófia egyik minaretje pedig
javítás alatt állt.
Hakani Bej házában a költészet jegyében teltek az évek. A
költőbarátaival hajnalig tartó verses beszélgetéseit, a halvás estek
rafinált tréfáit vagy a ramazán hónapi böjtöt megszakító gazdag
vacsorák vendégeit hallgatva újra felidéztem a régi szerájbéli napokat.
Nappal az Új dzsámin és az Aja Szófia minaretjén dolgozó
munkásokat néztem, este a gyertyafénynél ábrándozással mulattattam
magam. Legboldogabb óráim azok voltak, amelyeket a férfilakosztály
déli ablakaiból a mi diófánk legfelsőbb ágaira nézve álmodozással
töltöttem. Szerettem volna tudni, hogy ugyanolyan-e most is az odva,
amelyben Rukállal éjszakáztunk. Sajnos nem vitt oda senki. Volt egy
rabszolgalány a házban - Dilbesztének szólították -, aki emlékeztetett
a Tigris-parton hagyott kedvesemre, Lejlára, a sivatag lányára.
Különös íze volt az estéknek, ha barna hajában, világos bőrében és
fekete szemében gyönyörködhettem. Legföljebb húszéves lehetett.
Szívét titokban Ajasz Pasa közeli palotájának kertészének adta, de
nem mutathatta ki az érzéseit. Én tudtam, hogy a kertész is szereti őt,
de annyira félt a jövőtől, hogy még akkor sem emelte rá a szemét, ha
a palotából Mehmed Bej gyermekeinek szánt apró ajándékokkal
átküldték hozzánk. A szolgák legnagyobb értéke ugyanis a becsület.
Ki tudja, hány ábrándozó szerelmes töltötte életét ilyen fegyelemben,
anélkül, hogy érzéseinek a legkisebb jelét adta volna.
A Mehmed Bej házában töltött idő alatt sem a BT-vel, sem a
kincsvadászokkal nem találkoztam. Néha arra gondoltam, hogy
elvesztették a nyomomat, de valójában nem nagyon hittem ebben. El
se tudtam képzelni ugyanis, hogy a hét nagy hatalmú ember közül,
akik kezei a világ minden titkos szervezetéig is elérnek, ne volna egy
se az Oszmán Birodalomban. Mehmed Bej házában csak teltek-
múltak a napok, és még mindig nem kerültem rablók iszákjába, és nem
vezetett az utam ócska kocsmák homályos zugaiba sem. Régen nem
fordultam meg ezüst gyertyatartókkal megvilágított
templomfolyosókon, és egyszer sem jártam Galatában. Ebben
kétségtelenül nagy szerepet játszott az, hogy Mehmed Bej távol
tartotta magát mindenféle ivászattól. Még az ezredik évi ünnepségek
éjszakai mulatságaiban vagy a kézművesek nappali felvonulásaiban
sem láttam a drágaköves kardot vagy uram, Fuzúli kulcsszíját, pedig
akkoriban bizony igen meglazult a közrend. Volt azért néhány eset,
amikor megijedtem. Először, amikor az Aja Szófiában a Próféta
születéséről szóló elbeszélő költemény felolvasásával megkezdték az
ünnepséget, és a szertartás után a Hippodromra özönlő hívek között
egy görög parasztra lettem figyelmes. Nehéz perceket éltem át, amikor
a sötét alak szóba elegyedett gazdámmal, de aztán meggyőződtem
róla, hogy csak egy ügyes zsebmetszőről van szó, aki miután addig
faggatózott, amíg rájött, hogy az öreg erszénye csak pár garast rejthet,
másfelé vette az irányt. A tolvaj érezte az erszényben szerényen
meglapuló akcsékat, de nem érezte meg a bennem rejlő babilóniai
aranyszobrokat.
Másodszor a házunkba többször is bekopogtató koldus hozott
izgalomba. Mindannyiszor elmondta, hogy nagyon szeret olvasni, és
az írástudók közé tartozó gazdámtól azt kérdezgette, hogy vannak-e
régi könyvek a házban, és nem tudna-e neki közülük átengedni.
Emlékszem, arra gondoltam, hogy talán így akarja megtudni, milyen
könyvek vannak a házban. De aztán elmaradt.
Egyszer meg a Kászimpasa negyedben a Szádabád úti börtön
mögötti temetőben egy férfi állta utunkat. Viselkedése elárulta, hogy
hasist szívott. A magányos cédrusok és dülöngélő sírkövek között
derekából előrántotta kardját, és rákiáltott Mehmed Bejre:
 - Vetkezz, öreg!
Mehmed Bej egy sírt látogatott meg aznap. Engem is magával hozott
és a Tükrösnyárfa dombján álló cédrus alatt ülve, a csöndes délutáni
órában az Aranyszarv-öböl fényei felé fordulva akart verset olvasni.
A virágos sírköves sírt, amelynek látogatására érkezett, látnivaló- an
senki nem gondozta. Tanítványa, a Mejjitzádeként emlegetett
fiatalember anyja nyugodott itt. Hakani Bej a fiút perzsára és az aruz
verselésre tanította, az anyja sírjához pedig - minthogy szentnek
tartotta - időnként eljött imádkozni.
Hakani Bej mesélte egyszer a barátainak, hogy tizenhét évvel
ezelőtt, amikor a török sereg Eger alatt harcolt, volt közöttük egy
negyven felé járó, már őszülő halántékú szpáhi. Az esze állandóan
Isztambulban hagyott, hat hónapja elvett fiatal feleségénél és
születendő gyermekénél járt. Nem volt otthon senkije, akire a család-
ját rábízhatta volna, ezért mielőtt a szultán parancsára hadba vonult
volna, így könyörgött Allahhoz:
- Uram, Te ismered a helyzetemet. Azt hiszem, az asszonykám
szülni fog, mielőtt visszatérek a hadjáratból. Rád bízom a gyermekem!
A janicsár azonban tévedett. Alighogy elment, a fiatalasszony
megbetegedett, és négy hónap múlva, még szülés előtt meghalt. A
szomszédok eltemették. Különös módon a gyermek még élt akkor. A
temetés után néhány nappal a világra jött, és hála Allah csodálatos
bölcsességének, felkapaszkodott az anyja melléig, és szopni kezdett.
Nekem is hihetetlennek tűnt, hogy a gyermektejet talált a halott
mellében, de anélkül, hogy tudta volna hol van, a sötétségben hol
sírva, hol alva életben maradt. Egy hét múlva a szultáni sereg hazatért
az egri hadjáratból. A mi szpáhink rohant haza, de hiába, a ház üresen
állt. Nem akarta elhinni, hogy a felesége meghalt.
- Lehetetlen! Én Allahra bíztam a gyermekem, és ő meg is védte! -
ismételgette szinte önkívületben.
A szomszédok megmutatták neki felesége sírját. A nagybajszos,
erős katona zokogva borult rá, egy idő múlva azonban abbahagyta a
sírást, és fülét a földre tapasztotta. Mit hall?? Mintha csecsemősírás
volna!
- Azonnal hozzatok ásót, kapát! A gyermekem él! - kiáltott rá a
körülette állókra.
Nagy sietve hozták a sírásó szerszámait, és kinyitották a sírt.
Elképesztő látvány tárult eléjük. Egy fiúcsecsemő simult anyja már
oszlásnak induló testéhez, és a jobb melléből szopott. Az volt a
legcsodálatosabb, hogy az asszony testének alakja és színe már
elváltozott, keze, lába a menta szárához kezdett hasonlítani, a jobb
melle azonban egészséges maradt. Kiemelték a gyermeket és a sírt
visszatemették.
Mikor a gyermek apja két évvel ezelőtt elhunyt, Haka- ni Bej
elvállalta a nevelését. Tiszta arcú, okos gyermek volt. Nem tudom mi
a neve, mindenki csak Mejjitzádeként, vagyis „a halott asszony fia”-
ként emlegeti. Tanúja voltam én is néhányszor, milyen tisztelettel,
rendszerint könnyek között emlegette az anyját.
- Ha meghalsz, újra csak anyád mellé temessenek, de a virág helyett
vezírturbánt faragjanak a sírkövedre! - mondta Hakani Bej egyszer a
fiúnak, amivel azt a kívánságát fejezte ki, hogy vezír váljon belőle.
Azon a napon a korán leszálló estében a ciprusok sötét árnyékai
között lehangoló félhomály borult a temetőre. Hakani Bej a
felszólításra odanyújtotta az övéből előhúzott erszényt, a férfi azonban
a nyakához emelte a jatagánt.
- Azt mondtam, öreg, hogy vetkezz!
Ez azt jelentette, hogy oda kellett adnia az ujján hordott gyűrűt,
karszalagja gyémántját, díszes handzsárját. Miközben Hakani Bej
sorban odaadott mindent, én rémülten gondoltam arra, hogy ez az
ember engem keres. Szegény Mehmed Bejjel szép sorjában mindent
levettetett. Saruját felpróbálta a maga lábára, burszai posztó-mellényét
felhúzta, selyemövét a maga derekára tekerte. Még gúnyolódott is,
amikor az ingre került sor:
- Egy ilyen finom embernek miért nincsenek gyöngyházból a
gombjai?
- Agám, legalább a kaftánt hagyd meg, hogy haza tudjak menni! Ne
tegyél nevetségessé! - kérlelte Mehmed Bej, mikor már a fejfedő is
odalett.
Az addig közönyösen viselkedő rabló elnevette magát.
- Igazad van, öreg, ha az asszony így meglát, még azt hiszi, hogy
félreléptél valahol. Úgyse jó nekem semmire a kaftánod, mert én
méltatlan lennék hozzá; ha meg el akarnám adni, még lebuknék -
mondta, és kiemelte a damaszkuszi bársonyból készült kaftánt a többi
holmi közül. Én ott voltam a bélésében. Megérezve a súlyt, koszos
kezét bedugta a bélésbe.
- Itt van, amit kerestem! - vigyorgott, és lapozni kezdett.
Azt a pillanatot, izzadt testének szagát soha nem fogom elfelejteni.
Néhány perc alatt olyan megviselt lettem, mintha évszázados
harcokba keveredtem volna. Nézegette a képeimet, buja
gondolatokkal bámulta találkozásomat Lejlával a sivatagban. Már arra
gondoltam, hogy az egyik kincsvadász. Attól féltem, hogy szél-
rózsaként forgatott lapjaim szanaszét fognak repülni. Pedig csak
gúnyolódni akart velünk a hajóépítő műhelyből részegessége miatt
kicsapott, a törvény keze elől menekülő csavargó. Végül Hakani Bej
arcába vágott, de úgy, hogy azt hittem, megint szétszakad a fűzésem.
Éreztem, hogy megint a tűk és kések alá kell majd feküdnöm.
Mindketten siralmas állapotban kerültünk haza. Mehmed Bej nem
látogatta meg többé Mejjitzáde anyjának sírját. Furcsa vigaszként
talán egy hónap múlva a Tyúkpiacon a csendbiztos szamarán láttuk a
csavargót viszont. Arccal hátrafelé, feje tetején a bűnének megfelelő
nagyságú fatuskóval ült egy szamáron.
- Ne mondjátok, hogy nem hallottátok! - kiabálta a szamarat
kötőféken vezető kikiáltó. - Tanuljatok a Paradicsomfiának nevezett
ördögi rabló sorsából, aki a Fehérbajusz fürdőjének vetkőzőjéből
ellopta a vendégek ruháját!
Éveket töltöttem még Hakani Bej házában. Voltak szomorú és
kellemes élményeim... Tudtam, hogy vannak, akik tudják, hogy itt
vagyok. Mehmed Bejnek fogalma sem volt arról, hogy őt csak
fogadósnak tekintik, akire rábíztak egy időre. Nagyon szeretett
engem, és meg kell mondanom, hogy én is szerettem őt. Mellette
voltam, amikor kilehelte a lelkét.
- Víg társaim, de szépek ezek a paradicsomi kertek! - sóhajtotta, és
örültem, hogy a Próféta hona is boldogsággal fogadja.
Költészettel és szerelemmel teltek házában az évek. Igaz, hogy
Lejlámra nem találtam, de a férfilakosztály déli ablakaiból kitekintve
a diófa leveleinek minden rezzenésében, hóban és tavasszal, nyáron
vagy fagyban, Rukál félénk gazellaként remegő hangját hallottam.
Elfeledkeztem a BT-ről és a kincsvadászokról, a szerelem tüzében
égve utam is elvesztettem. Szép napok voltak mégis...
 19
Ebben a Gyaur Günter Atáitfélrevezette,
Végtelen vágyam meg a szívem égette

Csillagász se, naptárkészítő se tudja, melyik a leghosszabb éjszaka,

Kérdezd csak meg a szenvedőket, hány órából áll egy éjszakai...
Szabit

Mindenki Nevizádénak hívta, mert a Törvényhozó idejében

verseivel hírnevet szerző Nevi Jahja Efendi fia volt. Eredetileg
Ataullah volt a neve. A költészet, a könyvdíszítés, a miniatúrák, a
tudomány és a misztika érdekelte. Tehetséges lévén már tizennyolc
évesen főiskolai asszisztens lett; s a dohányzás tilalmáról kibocsátott
fetvával híressé vált sejhüliszlám Jahja Efendi támogatásával tanítani
kezdett a Dzsanbazije medreszében. Azért jött házunkba, hogy
összeírja Mehmed Bej hagyatékát, és fizetségül engem adtak neki. Két
ősz óta tart már a barátságunk. Szarigüzelben lévő házában Gaznizáde
Nadirivel, Azmizáde Haletivel és más versszerető barátaival az
esztétika, a misztika és a szépművészetek különböző kérdései felett
vitatkoznak, és gyakran emlegetik kegyelettel Fuzúlit is. Már
annyiszor olvasták verseimet, hogy szinte kívülről tudják.
Felvilágosult, finom és tréfakedvelő ember volt Ataullah, azaz Atái;
ha valahol meglátott egy könyvet, azonnal olvasni akarta.
Ezekben az időkben a kilóival küszködött. Kamillából,
édesköményből és ürömgyökérből készített teakeveréket ivott, hogy
fogyjon, és a szeretett városból, Isztambulból a közeli falvakig,
Csamlidzsába, a Csirpidzsi patakhoz vagy a Kücsükszuig gyalogolt.
Atái Efendi álma egy ötös könyv megalkotása volt. A címadással
már végzett: Csöndes könyv, A virágok szellője, Nőtlenek
beszélgetése, Hét terített asztal, A gondolatokszépsége. Sőt a leendő
könyvek számára már a díszítések vázlatait is elkészítette, de ezeket
egyelőre, anélkül, hogy akár a feleségének megmutatta volna, elzárta
ládája titkos rekeszébe.
A ramazán havi böjt utolsó napjaiban a napnyugtai étkezés
időpontjában zörgettek a kapun. Két janicsár fogott a karjánál fogva
egy idegen öltözetű férfit. A házigazda és az érkező döbbenten nézett
egymásra. Szájuk, orruk, kiálló pofacsontjuk felett nagy kávébarna
szemük egészen egyforma volt. Ha az érkezőnek szakálla és bajusza
lett volna, a másiknak meg leborotválták volna a szakállát és bajuszát,
akár helyet is cserélhettek volna. A janicsárok is csodálkozva néztek
hol az egyikre, hol a másikra. Mikor aztán azok szinte gúnyolódva
kibökték, hogy az idegen állítólag a rokona, Atái meglepetése csak
fokozódott.
Aznap éjjel hajnalig ismerkedtek egymással a gyertyafénynél.
Történeteik egymást kiegészítő részletei szerint Atái Efendi dédapja,
Hádzsi Kemál Efendi Ankarából költözött Maikarába. Egy Naszuh
nevű fia és két unokája született: Ali és Irza, akinek az eredeti neve
tulajdonképpen Riza volt. Ali belépett a Halveti dervisrendbe, s végül
a rend főnöke lett. Ö volt Atái nagyapja. Úgy hírlett, hogy Irza az
anatóliai szpáhik közé került, majd a Törvényhozó hadjárata során a
gyaurok fogságába került. Sokat emlegették Irzát a családban,
úgyhogy a végén már legendássá vált az alakja. A vendég azt mondta,
hogy ő Irza Efendi unokája, és azért érkezett Isztambulba, hogy
felkutassa rokonait, gyűjtse a keleti meséket, és illusztrációival
könyvben kiadja őket; végül örömét fejezte ki, hogy rájuk talált. Én
valami gyanúsat érzékeltem a látogatásban, s a külsőleg két valóban
igen hasonló ember lelkületét nagyon is különbözőnek éreztem. A
vendég láthatóan bensőségesen próbált viselkedni, beszéd közben
meg-megérintette Atái Efendit, de én megfigyeltem, hogy ezek a kis
érintések, vagy igyekezete, hogy tréfákkal fokozza a hangulatot,
ugyancsak távol álltak az őszinteségtől. Úgy éreztem, mintha egy
gyakorlott kém akarna bizalmat ébreszteni maga iránt. Nem kellett
sokáig várnom ahhoz, hogy igazam bebizonyosodjon. Megláttam,
hogy mikor Atái Efendi vállára teszi a kezét, a gyűrűs és a kisujját
behajtja. így szokták a BT tagjai Mardukot köszönteni. Még
Rómában, háza feldúlása előtt hallottam Elsheimertől, hogy a kaldeus
papok így köszöntötték a Szin-szertartásokon részt vevő idegeneket,
hogy ezzel titkos befolyást gyakoroljanak rájuk.
Günter szerint - azt mondta, így hívják - ők unokatestvérek. Atái
Efendi ezt nem nagyon akarta elhinni, izgalmasnak, de ugyanakkor
kissé gyanúsnak is találta, hogy egy idegen állít be hozzá, és azt állítja,
hogy rokonok. Günter azonban az unokatestvérinél is több, szinte
testvéri szeretetével a hatása alá vonta. Azt mesélte, hogy amikor Irza
efendi német földön fogságba esett, az uralkodó, Ferdinánd
legöregebb jegyzője és tolmácsa, Sir Dávid vásárolta meg. A jóképű,
fekete Irza hat évig szolgálta hűségesen gazdáját, s jó erkölcseivel az
öreg zsidó, csinosságával a lánya szívét és bizalmát is elnyerte.
Megtartották hát a lakodalmat, aztán megszületett Simon Haszán,
Günter apja is.
Ez a történet nem nélkülözte a hihető részleteket, de ha valaki némi
gyanakvással figyelte volna Günter megnyilvánulásait, könnyen
rájöhetett volna, hogy a BT hosszú és alapos kutatásokat végzett, s
mielőtt - kihasználva a közte és Atái Efendi közötti hasonlóságot –
ideküldte volna, törökül taníttatta, illetve felvértezte az Oszmán
Birodalom felépítésével és társadalmi berendezkedésével, valamint az
isztambuli hagyományokkal és szokásokkal kapcsolatos legfőbb
tudnivalókkal.

- Megvan nálad az L&M-ről szóló elbeszélő költemény? Az a

könyv, amelyet a hillai Mehmed Fuzúli írt?
- kérdezte néhány napi barátkozás után.
- Manapság is csodálattal olvasgatom a mesternek ezt a könyvét -
simogatott meg Atái Efendi, miután leemelt a polcról. - Máig nem
írtak szebb szomorú történetet.
Ha közben Günter pulzusán lett volna a keze, érezhette volna, hogy
az majdnem elájult, amikor meglátott engem. Remegett a keze, amikor
szattyánbőr kötésemhez ért. Ki tudja, mióta várt erre a pillanatra,
mennyi ábrándot és reményt táplált? Gyorsan lapozott, aztán amikor
a miniatúrákhoz ért, úgy megörült, mint egy gyermek. Először nem
értettem, hogy miért nem az írás, miért a képek érdeklik. Mintha a
képek között térképet, a kincshez vezető vázlatot keresett volna. Ettől
dilemmába estem: a BT tagja-e vagy kincsvadász?
 - Az is lehet, hogy már annyit törte a fejét a BT kulcsainak keresése
közben, hogy belefáradt, és most azt reméli, hogy a miniatúrák között
új kulcsokat fedez fel - gondoltam. - Hiszen csak az analfabéta
kincsvadászok szorítkoznak a térképekre, de a térképeket is rejthették
a képek közé, hogy nehezebb legyen a nyomukra bukkanni. Günter
ezek szerint az aranyszobrokat is, meg a tudományos táblácskákat is
meg akarja szerezni. Lehet, hogy a táblákat a BT-nek, az aranyakat
pedig saját magának...
- A drezdai királyi festőműhelyben az V. Károly Alapítvány
nevében öt éve foglalkozom a miniatúrákkal. A festmények és a
miniatúrák közötti hasonlóságokat kutatom - mondta, s hosszú
magyarázatokba bonyolódott a perspektíva ábrázolásáról és a színek
három dimenziójáról.
Atái Efendinek a téli hónapokban a medreszebeli tanári munkája
mellett az olvasáson és a versíráson kívül nem volt sok dolga. Az
elkövetkező napokban sokat beszélgettek Günterrel. Összeismertette
a ramazán hónap alkalmából látogatóba érkező rokonokkal. Állítólag
még a nagyapjától tanult hiányos törökségével, idegenes kiejtésével jó
mulatságot szerzett a gyerekeknek. A legkisebb fiú, aki mindenkit
elvarázsolt humorával, mint mindenkire, rá is hamarosan egy csúfne-
vet ragasztott. így lett „Gyaur Günter”. Günter valóban szépen rajzolt,
és a gyerekek, miután lerajzoltatták vele magukat, a tenyérnyi
papírlapokat tükör mellé tartották, és nagy élvezettel szemlélték
magukat. Egymással versenyezve rendeltek tőle minden nap új
rajzokat. Günter ugyan unta már, de azt gondolta, hogy jóban kell
lennie a gyerekkel, ha maradni akar, ezért nem ellenkezett, s zokszó
nélkül, szinte már automatikusan rajzolta újra a jól ismert orrokat,
állakat, füleket és szájakat, sőt még mulatságot is csempészett a
dologba: megpróbálta őket vakon is lerajzolni. Csodálatos módon még
ez is sikerült neki: minden áldott nap lerajzolta csukott szemmel a
három gyereket, s a képek egyre jobban hasonlítottak rájuk.
Idestova két hónapja tartózkodott Gyaur Günter Isztambulban. Az
idejét főképp azzal töltötte, hogy a miniatúrák alapján rajzolt, illetve
járta a várost, és kartográfiai rajzokat készített. Miniatúráim közül
leginkább azt a jelenetet vizsgálta, amelyben én ájultan fekszem Lejla
sátora előtt, a fejem az ölében, s ő rózsavízzel dörzsöli az arcom. Ezt
a képet újra és újra megrajzolta. A képen látható sátor vonalai, a fák,
a patak és a háttérben látható hegyek alapján Gyaur Günter
valószínűleg egy térképet keresett. Miniatúráim alapján igen ügyesen
rajzolt valósághű képeket. A saját elképzelései szerint készített
rajzokon is úgy ábrázolta a világot, ahogy látta; de ezeket nem mutatta
meg senkinek, hanem összetekerve az ingébe rejtette őket. Atái
Efendivel gyakran beszéltek a festészetről, Isztambul régi emlékeiről
és miniatúráim rajztechnikájáról. Egyik este Atái Efendi véletlenül
elárulta, hogy ő is rajzol díszítőelemeket, mire Günter azonnal
lecsapott rá, hogy rajzoljanak együtt, s így jobban elmagyarázhatja ő
is a festék, Atái pedig a miniatúrakészítés technikáját. Bizonyos, hogy
így remélte megtalálni a miniatúráimban feltételezett térképjeleket.
Azt állította, hogy mindketten nagyapjuktól, Naszuh Efenditől
örökölhették a tehetséget.
- Ha Allah adta, vegye is el! - mondta Atái Efendi. - Vágyaink és
gyönyörűségeink tükrözéséhez képest értelme van a természet
hiánytalan utánzásának? A művésznek nem éppen az a célja, hogy
többet lásson, mint amennyit lát? - védte Atái a miniatúrát a
festészettel szemben.
- A siker az, ha hasonlítani tudunk Isten művéhez; a művész
nagysága attól függ, mennyire képes az utánzásban megközelíteni
Istent - igyekezett Günter elfogadtatni a maga állítását.
Valahányszor a festészetre és a miniatúrákra terelődött a szó, a vita
folytatódott közöttük. Atái szerint a művészetet a természeten kívül
kell keresni, mert ami a természetben létezik, az csakis az Isten
művészete lehet, az Isten művészetének utánzásával pedig akárha
versenyezni akarnánk vele. Ezért a keleti mesterek műveiben az
ábrázolás helyett inkább stilizálást találni; Günter viszont
tökéletlennek nevezte ezeket a képeket, minthogy változtatnak az
ábrázolt helyen, annak formáin és méretein, s ahogy az Isten
tökéleteset teremtett, a művésznek is a tökéletességre kell törekednie.
Ő főként a portré- és tájképfestés fontosságáról értekezett, Atái ezzel
szemben azt állította, hogy a tökéletes a lélekben tükröződőben
valósulhat meg; a képnek többnek kell lennie annál, minthogy az
emberre hasonlítson. Azon a véleményen volt, hogy unokatestvérét ez
a perspektíva-mániája a muzulmán Isztambulban előbb-utóbb bajba
fogja sodorni, ezért szigorúan a lelkére kötötte, hogy a házon kívül ne
beszéljen a festészetről senkivel. „Fogynának már el az ingében őrzött
üres papírlapok, és hagyná abba ezt a bűnös festésmódot” - kívánta
titokban.

*
 Gyaur Günter tehát rávette Atái Efendit, hogy éjszakákon át együtt
tanulmányozzák miniatúráimat a reszkető gyertyafénynél. Az első
vizsgált lapon az a jelenet volt látható, amelyben Lejlával meglátjuk
egymást az iskolában. Günter szerint a történetben sátorról esett szó,
itt azonban egy török kőépület látható, a falakon fajansszal. Ö meg
sose hallott olyat, hogy egy sátornak fapadlója és fakeretes ablakai
lettek volna, s azt szerette volna megtudni, hogy nem változtatták-e
meg utólag a képet. Atái erre azt magyarázta, hogy bármenynyire is a
Nedzsd-sivatagban játszódik a történet, az elbeszélő - itt uramra,
Fuzúlira gondolt - vagy a miniatúrafestő másként láthatják a történet
színhelyét, de Keleten úgyis mindenki ugyanúgy érzékeli a művé-
szetet és a szerelmet.
- Figyeld meg, hogy még bővizű folyókat és szomorúfűzfákat is
fogsz látni! - zárta szavait.
Günter a hodzsa olvasóállványa előtt külön, két sorban ülő fiúkra és
lányokra, legelöl pedig Lejlára és rám mutatott, s arról faggatózott,
van-e valami különleges oka annak, hogy így ülnek a tanulók; de még
a padló motívumairól is felvilágosítást kért; majd egy sor „miért”,
„minek” és „hogyan" szóval kezdődő kérdést tett fel öltözékünk
színeivel, az előtérben deresre húzott, és puszpángfával vert gyerek
talpának pirosságával kapcsolatban, hogy a gyermekek miért úgy
tartják a kezükben a könyvet, ahogy tartják, és ami a legfontosabb,
arról, ahogyan mi Lejlával egymásra néztünk. Talán arra gondolt,
hogy így megoldhatja a BAK titkát. Minden megnyilvánulása arról
árulkodott, hogy valami fogódzót keres, a költőlelkületű Atái Efendi
azonban ezt sajnos nem vette észre. Ha rajtam múlt volna, én minden
magyarázatát a visszájára fordítottam volna vagy egyszerűen nem is
válaszoltam volna a kérdéseire.
Néhány éjszakán át tárgyaltak a miniatúráimról, s közben újra és újra
elolvasták és magyarázták a rájuk vonatkozó sorokat. Én úgy éreztem,
hogy szerelem okozta sebem minden olvasással mélyül, mert
szégyelltem, hogy Lejla iránti érzéseim vizsgálat tárgyává váltak.
Gyaur Günter kultúrája igen távolt állt attól, hogy szerelmemet
megértse, és nem tartotta tiszteletben intimitását. Atái úgy érezte,
hogy meg kell magyaráznia a dolgokat, ezért nem arról beszélt, amit
érzett, hanem arról, amit tudott. Holott uram, Fuzúli nem okítani akart,
hanem érzéseket kelteni; azt akarta, hogy ahol csak szenvedők élnek,
olvashassák L&M történetét. Bennem úgy mélyült a seb, ahogy Gyaur
Günter faggatta Atáit. Együtt vizsgálták meg azokat a képeket, ahol -
még nagyon fiatal voltam - apám megkérte nekem Lejlát, ahol a siva-
tagban oroszlánokkal és gazellákkal társalogtunk, aztán amikor
elvittek imádkozni a Kába-kőhöz, majd amikor a forró, messzi
idegenben magunkra maradtunk Lejlával, és végül azt a jelenetet, ahol
Lejla sírjára borulva feláldozom a testem. Günter ezekről a képekről
is perspektivikus rajzokat készített. Atái egyre azt ismételgette, hogy
ő nem ért semmit belőlük. Nagyon érdekelte a készülő könyv, és nem
érzett semmiféle hátsó szándékot. Pedig biztos nem aludt volna olyan
nyugodtan, ha tudja, hogy Günter a beszélgetéseik után szobájába
visszavonulva a vonalak értelmezésével és az arany istenszobrokhoz
vezető út keresésével bajlódik. Az se nagyon foglalkoztatta Atáit,
hogy mit csinál a távoli rokon a számára átengedett férfilakosztályban
vagy a városban, amikor ő az iskolában tanít. Néha ugyan feltett
néhány banális kérdést arra vonatkozólag, hogy mit csinált egész nap,
de inkább csak a társalgás kedvéért, amire Günter arról mesélt, hogy
elment az egyik galatai zsinagógába imádkozni, ott barátságot kötött
a zsidó közösség néhány tagjával, s azokkal múlatja az időt és a
honvágyát. Egy nap Atái erre azt mondta, hogy ő is szívesen meg-
ismerkedne velük. Gyaur Günter nagyon megörült a javaslatnak, és
rögtön meg is beszélték, hogy néhány nap múlva együtt odamennek,
csak annyit kért, hogy engem is vigyenek magukkal.

*
A Kertkapun léptünk ki a városfalon kívülre. A heves északi szélben
a kikötött halászbárkák egymásnak verődtek. A kertek között
haladtunk, elhagytuk a tengeri vámosok helyét, s köszöntöttük a
Száfije szultána által építtetett Új dzsámi munkálatait ellenőrző
vezíreket, a háremagát és a testőrtisztet, a márványfaragókat, az
ácsokat és a főépítőmestert. Günter, mintha nem akarná, hogy lássák,
megszaporázta a lépteit.
- Ne félj, testvér, a mi nagyuraink nem eszik meg az idegeneket! -
tréfálkozott Atái Günter ruhájára mutatva. Holott Günter nem a
ruhája, hanem a testőrtiszt miatt aggódott.
A Galata felé tartó csónakban Günter arról beszélt, hogy bár
pénteken a világ minden dolgának hátat kellett volna fordítania, ő nem
bírta ki rajzolás nélkül, ezért az egyik zsinagógában könnyek között
reggelig imádkozni fog. Atái meg arra gondolt, hogy ha már kibe-
szélgették magukat Günter barátaival, felmehetnének a genovaiak
galatai tornyára, hogy onnan is megmutassa a várost.
- Ha Konstantin császár az Aranyszarv-öböl mellett nem szimpla,
hanem kettős falat építtetett volna, ahogy a városfal többi szakaszán,
szerinted akkor meddig tartott volna Bizánc bevétele? - kérdezte
Günter.
Atái azt válaszolta, hogy ezen még soha nem gondolkodott, de nem
is érdekli a dolog. Ekkor fordult meg először a fejében, hogy valóban
rokona-e ez az ember?
Az Aranyszarv-öbölben a vitorlások, gályák meg a vámvisszaélések
miatt az európai hajók nem tudták az átkelési igazolást beszerezni,
ezért olyan zsúfoltság volt az öbölben, hogy semmit se lehetett látni.
Ráadásul épp aznap az Ejüb dzsámi látogatására érkezett szultánnak a
sójáról nemrégiben vízre bocsátott Fehér sirály nevű kiránduló gályája
meg a szerájbéli előkelőségek gondolái, hétpárevezősei és csónakjai
zárták el az öböl bejáratát. Mi azonban már megérkeztünk a karaköji
kikötőhöz, mire a szultán habszinű baldachinjával és hófehér hajó-
testével valóban felséges látványt nyújtó gályája feltűnt az Aranyszarv
végén. Ha valaki akkor olvasni tudott volna Gyaur Günter szívében,
tanúja lehetett volna, milyen izgalmat jelentett számára, hogy ha
távolról is, de láthatja a szultánt. A sok testőr és a pompa ugyanakkor
félelmet is keltett benne, mert önkéntelenül arra gondolt, hogy a
szultán mellett a szeráj kémjeinek és az Oszmán Félhold
különmegbízottjainak is ott kell lenniük.
A délutáni nap már az isztambuli horizont felé hajolt, amikor a két
unokatestvér elhaladva a Vizesmonostor és az örmény kolostor mellett
nagy nehezen felkapaszkodott a hol sáros, hol jeges meredek utcán a
Galata-torony mellett álló gótikus zsinagógáig. Talán mert idegennek
látták őket, két kóbor kutya olyan dühödten támadt rájuk, hogy Gyaur
Günter elterült a havon, jól összesározva bársonybélesű
nyusztbundáját. A két útitárs közül az egyikből csak úgy záporoztak a
káromkodások, a másik meg a hasát fogta a nevetéstől. A lármára
többen is kidugták a fejüket az ablakokon, és a környék gyerekei is
csatlakoztak a nevetőhöz. Végre nagy nehezen elérték a zsinagógát.
Günter valami ismeretlen nyelven tárgyalt a zsinagóga kapujában, de
gesztusaival és arcjátékával azt sugallta, hogy egyre idegesebb lesz a
kérdés-felelet során. „Az arab és a perzsa mellett a gyaurok nyelvét is
meg kellett volna tanulnom!” - gondolta közben Atái Efendi.
 Günter idegessége csak színjáték volt. Nem voltak itt barátai, de én
tudtam, hogy néhány genovai aranyat adott korábban a kapusnak,
hogy játssza el vele a jelenetet. Günter végül Atáihoz fordult, és azt
mondta, hogy a barátai közül valakinek meghalt a felesége, és mind
elmentek a temetésére.
- Az öregasszonynak is épp most kellett meghalnia! - káromkodott
is egy sort, hogy még hihetőbb legyen, Atái Efendi azonban nem
látszott túlságosan csalódottnak.
- Én akkor felmegyek a toronyba, majd otthon találkozunk - szaladt
ki a száján. Nem volt igazán kíváncsi Günter barátaira, csak azt
szerette volna tudni, hogy igazat mond-e, vagy sem, de a hallottak
meggyőzték. Günter azonban két legyet akart ütni egy csapásra, s
annak nyugalmával, hogy unokatestvérét sikerült meggyőznie, azt
mondta, hogy ő is felmegy vele. így sikerült a Galata-toronyba is
bejutnia, holott egy korábbi gyilkosság miatt azokban az években nem
engedték fel az idegeneket. Hiába próbálkozott Atái:
- Figyelj, testvér! Van úgy néha, hogy az ember ki akarja szellőztetni
a fejét. Én most felmegyek, és az L&M sorait olvasgatva úgy akarom
nézni Isztambult, ahogy nekem jólesik.
Günter azonban olyan erőszakos volt, hogy nem tudott
megszabadulni tőle.
- Jó, jó! Én csak csinál képek! - hajtogatta.
Némi baksist nyomtak a lenti kapuban álló tűzoltó kezébe. Felfelé
kapaszkodva a széles csigalépcsőn megint csak képekről vitatkoztak.
Közeledve a torony tetején körbefutó erkélyhez, látták az ablakokat és
szekrények helyét, ahol annak idején Takijjüddin Mehmed
főcsillagász megfigyelő eszközei, az asztronómiai mérésekhez
használt műszerek voltak elhelyezve. Mielőtt Takijjüddin tízezer
aranyért a Tophane lejtőjén csillagdáját fölépíttette volna, itt végezte
méréseit, Arsija Akeldan és Ali Kuscsu után itt hozta létre a világ
harmadik asztronómiai laboratóriumát. Én Takijjüddint soha nem
láttam, de mindig is érdekelt, hogy vajon tagja volt-e a BT-nek. Ha
igen, azt is tudnia kellett, hogy ő volt az egyetlen tudományos elme,
aki képes volt a BAK kutatásait megérteni. Bizonyára még a csontjai
is forogtak a sírjában, amikor Kádizáde Mehmed Semszettin
leromboltatta az obszervatóriumát, mondván: „Az asztronómia
tudományában járatosak a jövőt akarják megismerni, ez pedig szeren-
csétlenséget hoz az államra.” Jómagam legalább annyira haragszom
Kádizádéra, mint amennyire sajnálom Takijjüddint. Szörnyű
szenvedés lehet a tudósoknak a tudatlanok közé keveredni.
Az az igazság, hogy én is elámultam a torony tetejéről elénk táruló
látványtól. Isztambul tavaszi zöldjét most hótakaró borította. A tenger
kékjét a fehérségtől a városfalak vonala választotta el. Egy falakkal
körülvett paradicsom terült el alattunk. Gyaur Günter azt se tudta,
hova legyen a csodálkozástól. A nap a valóban aranyszarvra
emlékeztető öböl fölötti dombok felől rőtszínű csillámokat olvasztott
a hóra. Atái épp rám tette a kezét, hogy a teljes sötétség leszállta előtt
a szomorú város horizontja felé kiáltson pár sort, de megszólalt
Günter:
- Mondd, hogy lehet ez a város ilyen szép?! És miért ilyen
gyönyörű? Beszélj nekem a város titkáról! Mutasd be sorban a
negyedeket! - és közben nem gondolt a BT-re, se az aranyszobrokra,
se a miniatúrákra és verssorokra. Megrészegítette, hogy egy igazi
költemény képe tárul elé, s lázba hozott szépérzéke kereste a nyelvi
kifejezést. A szépség láttán szinte gyermekké váló férfit ebben a
pillanatban még szeretni is tudtam.
Atái Efendi Günter kérését a Gyaurnak a panoráma-ábrázolás iránti
érdeklődésével magyarázta. Nemsokára azonban az ingéből előkerült
papírdarabok és jegyzettömbök az isztambuli látképek mellett a
városfalak és vízvezetékek rajzaival teltek meg. Ezek egy részét
csoportosítva a táskájába rakta, egy részüket azonban Atái háta mögött
a csizmájába dugta, így a vízvezetékek és a városnegyedek rajzait Atái
Efendi nem is látta.
- A városfalak kapui mellett általában dzsámiegyüttesek és drága
paloták épültek - magyarázta a rá jellemző gyanútlan jószívűséggel. -
Köréjük lassan-lassan házak épülnek, és így kialakulnak a negyedek.
De például az Edirne-kaputól délnyugatra fekvő Újkertben legelésző
tízezernyi ló élhetne akár kétszáz évig is, senkinek nem jut eszébe oda
házat építeni. És ott, a Szilivri-kapu és a Héttorony között, az
Agamezőtől délre - a Héttorony nevét hallván Rukál jutott az eszembe,
és ettől megsajdult a szívem -, Szamatja és Davutpasa negyedei között
a zöldséges kertek olyan elhagyatottak, hogy az embernek
egymagában nem tanácsos arrafelé járni. Az elmúlt negyedszázadban
az emberek inkább a bizánci fórumokon építenek engedély nélkül
házat, semmint hogy arrafelé terjeszkednének.
Gyaur Günter eközben a kupolák és minaretek árnyékában folyó
egzotikus élet ábrándjaiba merült, elképzelte, milyen csodás lehet egy
asszonnyal eltöltött szerelmes éjszaka után a napfelkeltében
gyönyörködni. Atái Efendi azonban tovább magyarázott:
- Nézd, Günter testvér! A városfalakon belül és kívül egészen más a
világ. Ellenőrzik és felírják a ki- és belépőket. Tavaly télen a
janicsárok nagy felzúdulással követelték, hogy mentsék fel az
agájukat, és a célból még a városi csőcseléket is fellázították. - A
hidegben megmerevedett kezébe fújt, aztán folytatta. - Látod, ott, a
Héttoronynál akkor akasztották fel a Kira nevezetű zsidó asszonyt a
két fiával együtt.
- Mért akasztani Kirrát? - kérdezte Günter.
- Miért, miért? Az asszony azelőtt házalóként járt házról házra.
Szulejmán szultán idejében még a szerájba is bejáratos volt, és
állítólag ő nyitotta meg a legfőbb méltóságok számára Semszi Pasa
megvesztegetésének csatornáit. Sőt azokban az években, amikor én a
kamaszkori pattanásaimmal bajlódtam, még arról is pletykáltak, hogy
Száfije szultána révén olyan befolyásra tett szert a szerájban, hogy
megvesztegetéssel akár nem muzulmán alattvalónak is tudott udvari
állást szerezni. Ez a Kira asszony titokban a szerelmesek leveleit is
hordta-vitte. A szerelemtől gyötrődőknek üzenetként verseket szavalt
el, és a legkülönfélébb cseleket eszelte ki, hogy összehozza őket a
szeretett lénnyel. Kívülről tudta a legszebb szerelmes verseket. Apám
szerint több száz gázéi volt a fejében.
Könnyű szél támadt. Úgy kavarta fel a havat, mintha hószállingózás
kezdődött volna. Gyaur Günter a negyedeket és a minareteket
számolta. A Városfalak kanyargós végénél egy kis halom és a rajta
álló házak keltették fel a figyelmét. Ebben a városban láthatólag egy-
egy dzsámi, templom vagy zsinagóga körül organikusan jöttek létre a
maguk sajátos arculatával a negyedek, s akárha élőlények volnának,
növekednek, fejlődnek, sőt el is öregednek az évszázadok folyamán.
A negyed önmaga kezese egyben, ezért mindegyik vigyáz a maga
lakóira, a hovatartozás tudatát oltva beléjük. Ezért egy-egy negyed
olyanná vált, mint egy nagy család vagy egy civil társadalmi
szervezet.
Atái Efendi, úgy tűnt, belefáradt a magyarázatba, és újra előhúzott
az ingéből.
- Te csak nézegess, én még olvasok egy kicsit - mondta szinte
parancsolóan.
Günter nem szólt semmit. Én Atái kezében az isztambuli
naplementében gyönyörködtem. Elsőként az Edirne-kapunál épült
Mihrümah dzsámi kupoláján megcsillanó alkonyi napsugarat vettem
észre, de erről az jutott eszembe, hogy Mihrümah szultánénak
Üszküdárban is van egy mecsetje. Havas időben még kerekebb a
telihold - mondják. A hold éppen ott tűnt fel annak a dzsáminak a két
minaretje között. Ha Atái Efendi is észrevette volna, amit én,
bizonyára versben örökítette volna meg a költői képet: a Törvényhozó
jótékony lelkületű leányának - akinek a neve azt jelenti, hogy „hold és
nap” - dzsámijai közül az egyik felett épp most megy le a nap, a
másiknál pedig ugyanakkor kel fel a hold. A telihold viszont Lejla
képét idézte fel bennem. A naplemente Atáit uram, Fuzúli
verssoraival, Gyaur Güntert egy álomváros varázsával, engem pedig
Mihrümahnak az időt is legyőző ihletével részegített meg. Mintha
megállt volna az idő a genovaiak építette toronyban. Megint Lejla
jutott eszembe.
- Itt kell lennie ebben a városban! Ha nap és a hold találkozik itt,
találkozhat a nappal és az éjszaka is, és én világosan láthatom itt
éjszínű Lejlámat - gondoltam, és még a rostjaim is megremegtek,
mintha Lejla melegsége érintett volna meg.
Lejla-álmomból a toronyőr hangja ébresztett fel.
- Ideje volna már lejönni!
Atái Efendi az övébe dugott, Gyaur Günter pedig a magyarázatok
alapján készített rajzait bedugta bőr táskája titkos rekeszébe. Most már
nemcsak a negyedek panorámájának ábrázolásai, hanem a város
háborús stratégiájára és geofizikai sajátosságaira utaló vázlatok,
valamint az Atái által mutatott vízvezetékek vázlatrajzai is ott lapultak
a táskában.
Szomorúság borult a városra, miközben mi a szürkületben kutyák
vonításától kísérve hazamentünk. A szél újra felkeverte a
domboldalakra és a fákra hullott havat, a naplemente vöröses fényei
eközben hol fel-, hol meg eltűntek a házak ablakain. A Kertkapunál
átestünk a janicsárok ellenőrzésén, aztán mire az Aja Szófia felé
vezető emelkedőn kapaszkodtunk felfelé, már senkinek sem volt
kedve beszélgetni. Én a Lejla iránti szerelem emlékeitől melankolikus
hangulatba estem. Végig gondoltam a helyzetemet. Megszerettem
Atái Efendit. Volt, hogy együtt sírtunk. Őt is megérintette Lejla tra-
gikus története, és én boldog voltam, hogy együtt érző társra találtam.
Ez a nagy hasú és jó humorú ember azt a reményt keltette bennem,
hogy az ő romantikus érzései egyszer még elvezetnek Lejlámhoz. Az
ő háza, családja és gyermekei Rukál után újból valami otthonosságot
teremtettek számomra. Benne leszek tervezett elbeszélő
költeményében, s ez új életet jelenthet számomra. Uram, Fuzúli iránt
érzett tisztelete készülő könyve bizonyos részeinél ihletet adott neki,
hogyan szője tovább a történetet.
Az elmúlt hónapban valaki megrontotta ezt a szép összhangot:
Gyaur Günter. Első pillanattól idegenkedtem, de most már féltem is
tőle. Nagyon nem tetszett, amit a költőfia költő gazdám elől titkolva
művelt.
Hát te, sivatag leánya, Lejla!?... Kész vagyok úgy harcolni, akár az
oroszlán, ha valaki ki akar téged a szívemből szakítani. Olyan szép
vagy, akár ez a város, illenél hozzá!
Bárcsak a nyomodra akadnék!...
 20
Ebben körülöttem titkos szervezetek nyüzsögnek,
De a titkaim mégis mély álomba merülnek

A világon senki sincs egyedül, mindenkinek van valakije,

Csak én maradtam magamra, segíts, ó, magányosok valakije!
Ruseni

Atái Efendi keddenként nem ment tanítani, ilyenkor a Szülejmánije

medresze könyvtárában kutatott. Isztambulban szinte mindenki tudta,
hogy ezeken a napokon későn jár haza, mert a könyvtárban találkozik
néhány költőtársával: Ganizáde Nadirival, Kafzáde Faizivel, Rijátival,
Szabrival, Vedzsivel és még néhány jó baráttal, s az évszaknak
megfelelően vagy a platánok árnyékában, vagy egy kávézó
burnótszagú sarkában belemerülnek a költészet kérdéseibe. Sok
versbarát még a burnót, tea és kávé költségeit is vállalta, csakhogy
részt vehessen ezeken a beszélgetéseken. Valódi versakadémiának
számítottak ezek az összejövetelek. Tudom, mert Atái Efendi néha
engem is magával vitt: a török gázelköltők magas kultúrájuknak
köszönhetően a perzsa költőknél is szebb verseket írtak, és mélyen
szántó vitákat folytattak az óda- és az elbeszélőköltemény-írás
megújításának szükségességéről. Ha uram, Fuzúli jelen lehetett volna
ezeken az összejöveteleken, mestere lányához fűződő szerelmét
bizonyára kivételes mélységű költeményekben örökítette volna meg.
Atái Efendi itt tárta fel és fogadtatta el társaival az öt elbeszélő
költeményre vonatkozó tervét, sőt Nadirinak még esküvel is fogadta,
hogy megírja.
Gyaur Günter az első hétfő este az után, hogy a Takijjüddin
űrmegfigyeléseinek emlékeit őrző ablakokból lenézve készített
panoráma-rajzait bedugta a csizmájába, uram, Fuzúli miniatúráiról
faggatta Atái Efendit, majd amikor eljött a lefekvés ideje, megkérte,
hogy hadd maradjak nála. Miután Atái minden teketória nélkül át-
adott, visszavonult a maga szobájába. Először maradtam magamra
Günterrel, és ettől először valami megfoghatatlan szorongás fogott el.
Nem emlékszem, hogy valaha is így hiányzott volna Lejla, hogy
valaha is ennyire szükségem lett volna rá. Nem féltem ennyire azon a
rettenetes éjszakán, amikor az inkvizíció papjai által kínzott rabok
jajgatását hallottam, sem akkor, amikor Rukált a tengerbe dobták, sem
a Bagdadból Isztambulba tartó úton, abban a téli éjszakai
összecsapásban. Arra a virágra összpontosítottam, amelyet Rukál a
saját vérével rajzolt, és meg is csókolt, s ettől újra megéreztem Lejlát.
Az elválások mély fájdalma gyűlt össze bennem. Hol ábrándokat
szőttem a találkozásról, hol új rémképek törtek rám. Az éjszaka nem
akart véget érni, mintha minden óra évszázadokig tartott volna.

Másnap reggel Gyaur Günter összeszedte és egy táskába rakta

rajzait, hogy szokása szerint elmenjen otthonról. Mikor azonban a
személyes holmiját is pakolni kezdte, megértettem, hogy el akar
rabolni.
Alig két óra múlva ott voltunk a görög orvos galatai házában, és az
a három ember, aki a szobában várt minket, Gyaur Günter BT-beli
három társa volt! Az egyik Frigyes titkos szolgálatának vezetője, a
salzburgi Staiger, a másik egy Kairóból idehívott kopt hieroglifa-
szakértő, a harmadik pedig egy feneri patikus. Ha nem köszöntötték
volna egymást behajtott ujjú kezüket egymásra téve, akár mohó
kincsvadászoknak is nézhettem volna őket. Beszélgetésük arra utalt,
hogy a BT már az aranyszobrok után is nyomoz, de az is lehet, hogy
tévedtem, mert mintha a koptnak idegen lett volna a BT rítusa, s
mintha Günter és Staiger titkolódzó beszédét is furcsállta volna. Talán
csak azért fogadták fel, hogy az írásokat szakértőként megvizsgálja.
- Elvégeztem konstantinápolyi feladatomat, nagytiszteletű Marduk!
- jelentette Günter Staigernak vigyázzállásba merevedve.
A szegényes szoba levegőjében por szállingózott a napfényben. Az
asztal körül három férfi hallgatta figyelmesen Günter szavait.
 - Megtiszteltetés számomra, hogy kifejezhetem őfelsége háláját,
kedves Günter! - fogta karon Staiger Güntert, és az asztalfőhöz
vezette. Intett, hogy üljön le. - Az elejétől kezdve mondj el mindent!
- Nem parancsol Ön is egy kis élvezetet? - nyújtotta közben a görög
orvos burnótos szelencéjét a kopt vendégnek.
- Atái Efendi arcra és alakra valóban nagyon hasonlít rám - kezdte a
történetet Günter. - És mint minden muzulmán, nagyon hiszékeny. A
mi szempontunkból igen megfelelő személy. Elhitte, hogy az
unokatestvére vagyok, ezért elég volt a költészet és a festészet iránti
érdeklődését szítani. Be kell vallanom, hogy szerelmes versei nagy
hatást tettek rám. És itt van ez az L&M-könyv - tette ki a táskájából
az asztalra -, ilyet a mi költőink nem tudnának írni; igaz, a törökök
sem ismerik az igazi értékét.
Günter táskájából a rajzok és festmények is sorban az asztalra
kerültek.
- Először az „unokatestvérem” bizalmát kellett megnyernem.
Nagyon óvatosnak kellett lennem, hogy nála lakhassak, és a versekből
a kellő információkat megszerezhessem. Egy hét után azt mondtam,
hogy minden nap elmegyek a zsinagógába, de valójában a bizánci
romokat jártam, és megvizsgáltam a vízvezetékeket és csatornákat, sőt
még a patkányok útjait is. Egyszer még rám is omlott egy fal...
Közben egy öregember egy teli boros edényt és négy poharat hozott
be. A ház gazdája volt, de amíg ki nem ment a szobából, senki sem
szólt egy szót sem. Akkor minden szem Günter felé fordult, és ő
megnyugodva folytatta. Táskájából újabb tekercseket vett elő, s tisz-
teletteljes hangon tovább mesélt:
- A Keresztes Társaság oszmán megfigyelési csoportjának tiszteletre
méltó vezetője, vagyis az Ön számára, Uram, készítettem ezeket a
rajzokat, hogy Ön adja át felséges Károly császárunk nemes fiának,
Frigyesnek.
De nem ez volt az elsődleges célom. Büszke vagyok, hogy Önnek,
mint a BT tisztelt elnökének, a XVI. Maránknak átadhatom az L&M-
könyvet. Jó érzéssel tölt el, hogy az emberiségnek teszek így
szolgálatot. Jegyzeteimben az oszmán költségvetésre, a kincstárra és
a hadseregre, valamint az Isztambul alatti vízvezetékekre, alagutakra
és csatornákra vonatkozó adatokat talál. Ezeket azért kérte, tiszteletre
méltó Marduk, hogy körvonalazhassa a BAK jövőjét. A vázlatokat és
térképeket mind méltóságod kívánságát szem előtt tartva készítettem.
Ön tanított arra, hogy szénport meg koromból készült tintát hordjak
övemben, s ennek különösen nagy hasznát láttam, amikor az
isztambuli látkép vázlatait rajzoltam. Igazi Isztambul-album lesz, ha
majd ki is színezem őket. Ma fogok először nyugodtan aludni azóta,
hogy megbízott az album elkészítésével a BT és a mindenség lovagjai
számára, illetve néhány másolat küldésével a flamand, francia,
velencei, spanyol és genovai fiókjaink számára. Remélem, hogy az Ön
kegyes közvetítésével a pápa őszentsége áldásában is részesülhetek.
Gyaur Günter a szobában kialakult templomi csendben még
szertartásosabban folytatta:
- Be kell vallanom, hogy időnként nagyon féltem. Gyakran
gondoltam arra, hogy mi lesz, ha a mi országainkban is elhíresült
Oszmán Félhold kémei rájönnek, hogy ki vagyok, és vallatni kezdik
Atái Efendit. Nyugodt voltam, amikor ma végleg elhagytam a házat,
mert teljesítettem a feladatom. Ugyanakkor elképzeltem, menynyire
fog csodálkozni Atái Efendi holnap...
Erre mind úgy mosolyogtak, mintha vissza akarnának térni a
mindennapi életbe. Koccintásra emelték poharaikat.
A feneri görög patikus nyilvánvalóan kiváló és okos ember volt, de
én majdnem elájultam az esszenciaszagtól, amikor miniatúráimra
valami vegyszert öntött. Színeim oldódni kezdtek. Ő persze csak azt
akarta megtudni, hogy van-e a kép alatt másik réteg. Sajnos ez az
ember nem tisztelte a művészetet. Vad mohósággal csöppentette
ugyanis az oldószert a képeimre, s rontotta el barbárul megannyi
művész finom keze munkáját.
Egy óra elég volt ahhoz, hogy a négy kíváncsi szempár előtt finom
mintáim tönkremenjenek, arcomról a festék az írásba folyjon. Azon a
képen például, ahol ősszel az iskola vége felé a szinte gyermek
Lejlával találkozom, a vegyszerek oldó hatására először Lejlám ruhá-
ja, aztán az én szívem szakadt darabokra. Attól féltem, hogy testének
titkai - amelyeket én se láttam soha - feltárulnak a négy idegen
szempár előtt. A vegyszerektől minden díszítés megrongálódott
valahol, a sátrak, fák, lovak, tevék, oroszlánok és gazellák - még a
sivatag is veszített szépségéből.
A patikus eredménytelen vizsgálódása után a kairói koptra került a
sor. Uram, Fuzúli írásában a babilóniai betűkre és az ékírásra
emlékeztető helyek fölé emelte nagyítóját, magyarázta a nádtoll
papíron hagyott nyomait. Miután azonban az arab írás kunkorait
sehogy sem tudta az ékformájú jelekhez hasonlítani, egy zsákvarró
tűvel, akárha a hasamat metszené fel, az írás alól próbált valamit
elővakarni. Leginkább az „a” és „l” betűket tartalmazó szavak
érdekelték, ezek ékírásra emlékeztető formáiból szeretett volna
eredményre jutni, ezért még hegyes késével is a betűknek esett.
Mintha Manszúr, az ismert keleti hős lettem volna, akit elevenen
megnyúztak. A sok kínzástól úgy éreztem magam, mint egy kém,
akinek kitépik a körmeit, és szöges hordóval nyúzzák le a bőrét, hogy
árulja el, amit tud. Olyan voltam, mint a római rabszolgák, akiknek a
testét éles kovaköveken szaggatták, és ha elájultak, éterrel magukhoz
térítették, hogy tovább kínozhassák őket pusztán azért, hogy bort ivó
gazdáiknak élvezetet szerezzenek, és a mellettük félmeztelenül
táncoló nők előtt fitogtassák hatalmukat. Szerettem volna felkiáltani:
„Tévedésben vagytok, urak! Nem kell kínoznotok, elég, ha a
párverseimet olvassátok. A szerelemben rejtőzik, amit kerestek, nem
a kegyetlenkedésben!” Aztán az futott át a fejemen, hogy nem is
volnának képesek így bánni a versekkel és képekkel, ha értenének a
szerelemhez. Úgy látszik, a BT egyre hitványabb emberekből áll,
hiszen ezek a nagy Marduk, Arsija Akeldan és az uram, Fuzúli által
ismert finom könyvtároshoz képest ragadozóknak tűntek. Ez a
hozzáállás kétségtelenül eltávolodást jelent a BT magasztos céljaitól.
Pedig tudniuk kell, hogy minden eredményt hoz, amihez szerelemmel
közelítünk, az erőszak viszont eltávolít a céltól. Ha ezt az igazságot
nem tudják, akkor ezek nem is a BT tagjai, sokkal inkább kincsvadász
haramiák. Semmi kétségem nem maradt, a BT már nem csak a tudósok
klubja, hanem a hírvágy fellegvára is. Lehet, hogy attól váltak ilyen
mohóvá, hogy olyan világban élnek, ahol sokkal többre van szüksége
a tudásnak is, s ezért veszítették el a tárgyak iránti tiszteletet és a régi
mesterek finomságát. Keményen megváltoztatták a való világhoz való
viszonyukat, megtagadták a humánus értékeket. Én, aki évtizedeken
át mindig a BT-nél kerestem menedéket a kincsvadászok elől, az
átéltek után majdhogynem jobb szerettem volna amazok kezébe
kerülni.
A kairói kopt néhány betűt átmásolt egy külön papírra, és négy
oldalamat átszúrta, hogy megállapítsa, van-e rajtuk vízjel. A
másolatokat összeillesztette a magával hozott papiruszokon lévő
megfelelő betűkkel, és a fény felé tartotta őket. Ez az ember értette a
dolgát, de én az átélt szenvedések után csak örülni tudtam, hogy hiába
fáradozik. Ez volt a bosszúm, mert nem tudtam megemészteni, hogy
közönséges tolvajokként járnak el, és nincs bennük annyi kultúra,
hogy a soraim értelmét és a platonikus szerelmet megértsék. „Allah,
ne engedd, hogy ezek találják meg a titkomat; olyanokat engedj
hozzáférni, akik tisztelik a tudást!” - imádkoztam magamban.
- A szerzetes mester tanácsának megfelelően a könyvet át kell
adnunk a dívánban lévő pasa Őméltóságának, tudatva, hogy munkánk
eredménytelen maradt. Talán a párversek tartalmi vizsgálatával lehet
megfejteni. Most már az ő hatalmában áll, hogy eldöntse, mi a teendő
- zárta be dühösen a szolgálat feje az ülést, miután késő estig sem
jutottak eredményre, s annak a tisztviselőnek a mérgével tett be egy
mappába, aki kénytelen a terepet vetélytársának átengedni. Nem volna
igaz, ha azt mondanám, hogy nem érdekelt, ki lehet az a BT-tag, aki
egészen az Oszmán Birodalom dívánjának vezíri rangjáig emelkedett.
Nyilván úgy gondolták, hogy a várat belülről fogják elfoglalni, hiszen
egy vezír házából sem elhozni, sem ellopni nem lehet. „Talán jobb is
így, legalább biztonságban leszek, és sebeim is begyógyulnak, mire a
mindenség lovagjai feltűnnek a tudomány világában!” - próbáltam
magam vigasztalni. Olyan voltam, mint a műtőasztalról félájultan
feltápászkodó beteg. A színeimet megfakító alkoholos vegyszer, a
jodoform és az éter hidege úgy átjárt, hogy hiába égtem a fájdalomtól,
a remegésem nem múlott. De aztán eszembe jutott, hogy szerencsére
a homlokomon viselt pipacsot nem bántották, vagyis Lejla ajkának
ízét és Rukál vérét őrző drága virágomnak nem esett baja. Csak
rostjaim sajogtak a vegyszer és a tű nyomaitól.
- Hát akkor, Günter testvér, most már beszélhetsz az isztambuli
vízvezetékekről és csatornákról! - tett félre a szolgálat vezetője.
- Ezek a kék vonalak a város bizánci időkből maradt, illetve a Szinán
mester által épített... - húzta végig az ujját az asztalon kiteregetett
vázlatokon, de alig kezdett bele a lelkes előadásba, valaki felrántotta
az ajtót. „Végre!... Végre! ...” - kiáltottam hallhatatlan hangomon.
Feltételeztem, hogy az Oszmán Félhold szerájbéli titkos
szervezetének emberei érkeztek. Azt az embert, aki rájuk kiáltott,
hogy ne mozduljanak, az isztambuliak a koldusok céhének
vezetőjeként ismerték, és segédei is mind koldusruhába voltak
öltözve. A titkosszolgálat koldusruhában híreket szerző tagjai -
különben mind katonák - először is Staigert és Gyaur Güntert fogták
le. A kairói kopt ki akart ugrani az ablakon, de az egyik katona utána
vetette magát úgy, hogy még sikerült a lábánál elkapnia.
- Én ártatlan vagyok! - dadogta a feneri patikus.
Magamban nevettem Günteren, de sajnáltam is kicsit. Három hónapi
munka, és annyi szerepjátszás után úgy állt ott, mint egy csődbe ment
kereskedő. Tudtam, hogy az övében egy pici tartóban mérget hord
magánál, s azt gondoltam, hogy adott esetben használni fogja, de lám,
gyávának bizonyult: nem nyúlt a méreghez.
Végül jókora termetével Atái Efendi is benyomult a szobába. Úgy
megörültem, hogy még a sebeimről is megfeledkeztem. Szóval az én
naivnak képzelt gazdámnak is megvoltak a maga tervei és számításai!
„íme az én gazdám! Itt van Atái Efendi!” - szerettem volna egész
Isztambul tudtára adni. Tartása azoknak a régi portyázó katonáknak a
büszkeségéről árulkodott, akik valami nemes harci cselekedetet
hajtottak végre a hazáért. Günter lehajtotta a fejét, amikor meglátta;
de az én nemes lelkű gazdám nem szólt egy árva szót sem, csak a
pillantása beszélt: „Engem soha nem tudtál becsapni!” Amikor végre
a kezébe vett, úgy éreztem, hogy az imáim a jövőben is meghallgatásra
fognak találni.
- Istenem, add, hogy mielőbb Lejlámra találjak! - fohászkodtam. -
Tartsd távol a feneketlen kutakkal végződő kalandokat, és vezess
kedvesemhez, mert ebben a városban csakis az ő szerelme tud az
élethez kötni. Tudasd velem, Istenem, hogy közel van-e vagy messze,
mutasd meg, sorsom jóra, vagy rosszra fordul. Ha eljut hozzá a
hangom, tudni fogja, hogy szeretem... Allah, Te légy a tanúm, hogy
nagyon szeretem...
 21.
Ebben Nefi Efendi a másvilágba költözik,
Lagari Cselebi pedig az űrbe utazik
Csodákat mondó papagáj vagyok, nem beszélek hiába,
A végzettel nem beszélek, mert annak szív-tükre nem tiszta.

Akiknek a gondolata nem tiszta, a szívet nem érthetik,

De akik, mint jómagam, értenek a szívhez, egymást is megérthetik.
Nefi

Most visszanézve úgy látom, hogy az elmúlt negyedszázadban soha

máskor nem élt meg az én jól ismert Isztambulom annyi zűrzavart,
soha nem hiányzott annyira a hatalom, mint éppen akkoriban. A
birodalom számára is akkor kezdődtek a nehéz évek, amikor engem
Atái Efendi házából megszöktettek. Erre természetesen csak később
ébredtem rá. Először is azt kellett megérnie a városnak, hogy Ahmed
szultán fiát, Fiatal Oszmánt négy év uralkodás után tizenhét éves korá-
ban letaszították a trónról, a következő másfél évben pedig a nőket
még csak látni sem bíró Musztafa szultán bolondságai miatt
láthatatlan kezekbe csúszott át a kormányzás. Nem tudom, hogy
mindebben a BT benne volt-e vagy sem, arról azonban mindenesetre
meg voltam győződve, hogy olyan erősek és gazdagok, hogy a világ
valamennyi uralkodója felett hatalmuk van. Talán, ha nem lett volna
olyan nagy Murád haragja, újra lázadásra bírta volna a BT a
janicsárokat, és a hatalmi vákuumban nagyobb befolyást szerezhetett
volna a szerájban.
Murád alig tizenkét évesen lépett a trónra, s azon a napon bátyjától,
Oszmántól formálisan átvette a janicsárok vezetését is, velük együtt
pedig sok, hosszú évekre szóló gond szakadt a nyakába. Azokban az
években a janicsárok védelmezőkből szinte vetélytársak lettek,
aminek az okait az emberek az intrikákkal átszőtt eseményekben
keresték, s rajtam kívül sajnos senki nem sejtette, hogy a BT tagjai
mozgatják úgy a szálakat, hogy a kincstár kimerítésével a birodalmat
gyengítsék. Kezdetben Murádot is, akár az elődeit, irányítani próbál-
ták, de miután ő kimutatta a foga fehérét, más utat választottak.
 Murád lassan maga mögött hagyta ifjonti éveit, amikor még olyan
tehetetlennek érezte magát, mint egy ketrecbe zárt oroszlán; bátor
vitéz és valódi birkózóbajnok vált belőle, de gyermekkori emlékeit a
bátyja és családja felnőtt tagjai elleni kegyetlenségek határozták meg,
s tettei elárulták, hogy nem felejtette azokat a vad, véres napokat. Meg
akarta mutatni, hogy ő a szultán, és első lépésként a janicsárokon állt
bosszút. Két viharos év telt el, s kő kövön, fej nyakon nem maradt
sehol, ahol ellenlábast sejtett. Mindenekelőtt az anyaszultánát,
Mahpejker Köszemet záratta be a lakosztályába. Köszem addig
érintkezésben állt a BT-vel, a kapcsolat megszakadását azonban ő nem
fájlalta annyira, mint a Társaság; Murád pedig észre se vette, hogy az
Oszmán Birodalommal kapcsolatos terveik késleltetése miatt
céltáblává válik. A Társaság tagjai akkor ijedtek meg igazán, és akkor
hagytak fel hosszú évekre itteni tevékenységükkel, amikor látták,
hogy Murád szép sorjában leszereli a janicsárokat, akiket pedig
korábban sikerült annyira felbátorítaniuk, hogy még a Topkapi
palotába is betörtek. Az egész ország Murád szultán nevétől
visszhangzott, a katonák pedig reszkettek. Szokássá vált, hogy a
kaszárnyák helyett a hadiszállásokon várakoztassák őket, hogy még
idejük se legyen a kardjukat a hüvelyből kihúzni. A különböző
hadjáratok és győzelmek, főként a sikeres bagdadi hadjárat nyomán
az Oszmán Birodalom új tavaszára készülődött.
Ezekben az években szilárdult meg Ömer Nefi Efendivel a bazárban
kezdődő barátságunk. El kell ismernem, hogy ingerült természete
ellenére jószívű költő volt, megáldva a vidéki létből magasra
emelkedettek büszkeségével. Három dolgot tudott kiválóan: dicsérni,
dicsekedni és átkozódni. Murád szultán udvarában tápot talált mind-
háromhoz; nagyra becsülték a magas méltóságokról írt gúnyverseit,
mert felkorbácsolták az irántuk táplált titkos gyűlöletet. A szultán a
hadjáratok közötti időkben a palotája kertjében építtetett bagdadi
kioszkban péntekenként a tudósok, szombatonként énekesek és lanto-
sok, vasárnaponként pedig költők társaságában mulatta az időt.
Mintha csak ő akarta volna felélni mind azt a dohányt és italt, melyek
élvezetétől a népét eltiltotta. Nefi Efendi volt ezeknek az
összejöveteleknek a fűszere, megnevettette a szultánt, kívánságra
gúnyverseket írt, és meg is kapta értük a szokásos baksist; de azért
meg-meg- fordult a fejében, hogy nem veszélytelen egy olyan ural-
kodó közelében élni, akinek leggyakoribb parancsszava az, hogy
„Csapjátok le a fejét!” ... Felkorbácsolt ösztönei ugyanakkor élvezetet
találtak ebben az életformában, hiszen ha az arasznyi létben nem
élhetünk úgy, hogy örömünk teljék benne, akkor jobb nem is élni...
Nefi Efendi minden vonatkozásban férfiasán viselkedett, még abban
is bátorság volt, ahogy a verseit mondta, de én azt is éreztem, hogy
amikor uram, Fuzúli gázeljeiből olvas, benne is megremeg valami.
Annyi különböztette meg a többektől, hogy egy szemernyi irigység
sem volt benne Fuzúlival szemben. Tudom, hogy néha Uram
szerelmes verseit olvasván nem mindig értett egyet, legalábbis ő
kevésbé szelíden szólt volna, de épp ezért tiszteltem jobban
Erzurumból ideszármazott új gazdámat az előzőknél. Fuzúli szerelme
platonikus volt, ő viszont élvezte a gyönyört. Előfordult, hogy ő is
képes beszéddel szólt a szerelemről, ugyanakkor sokra tartotta a
szobájába titkon becsempészett rabnőkkel töltött buja éjszakákat, és
szívesen írt is róluk több-kevesebb nyíltsággal. Az Atái Efendi
házában tapasztalt, tüzét vesztett házasélet után itt a nemiség egészen
más megnyilvánulásaival találkoztam. Ennek a már az ötvenes
éveiben járó sötétbőrű, szíjas embernek a testéből a húszéves rable-
ányok ezüstös színű bőrét égető gyönyörteljes lélegzetek és forró
izzadtságcseppek csaptak ki, melyektől remegtek és megsemmisültek
az ifjú lánytestek. A hálószobában töltött napokon és éjszakákon
mégis sajnáltam ezt az öregedő férfit meg a nemiség rabságában élő
rabnőket, ugyanakkor haragudtam is uramra, aki akaratlanul is a
legintimebb pillanatai tanújává tett.
Egyik nap láttam volt gazdámat, Atái Efendit: már gyengülő hangján
egyik gázeljét olvasta a szultáni összejövetelen. Utána többször is
találkoztunk, bár ő nem tudott erről, mint ahogy arról sem, hogy a
barátja, Nefi Efendi házában lakom. Sokszor kívántam, hogy derüljön
ki számára, de erre nem került sor. Minden jel arra mutatott, hogy már
nem úgy él, mint régen. Örömmel hallottam, hogy dolgozik az
Ötöskönyv-én.
Atái Efendit sok csapás érte a Gyaur Güntert követő időkben. A
janicsárlázadás során, amikor a Fiatal Oszmánt - akárha őrajta akarnák
megtorolni az összes szultán vétkeit - arccal hátrafelé felültették egy
szamárra, és végigjáratták vele a várost; mint megannyi szép házat,
kifosztották és felgyújtották az ő lakát is, majd egy toprongyos krétai
alak a hajóépítő műhelyből az Atái konyhájában összeszedett ezüst-
és asztal neművel együtt bagóért odaadott a fedett bazárban egy
árvereztetőnek. Ez az adásvétel újra eszembe juttatta rabszolga
voltomat, ami különösen fájdalmas volt a már megszokott fejedelmi
élet után. Szerencsére egy hónap múlva elcsendesedtek az utcák, és a
bazárban tartott árverésen Haszánkalei ömer Nefi Efendi, pusztán az
uram, Fuzúli iránti tiszteletből pontosan harminckét aranyért vásárolt
meg engem. Volt az árverésen még valaki - a babilóniai aranyak
üldözője - aki káromkodva szállt ki a licitálásból, mert csak harminc
arany lapult az erszényében. Láttam a Társaság két emberét is az ár-
verésen, s őszintén szólva meglepett, hogy nem foglalóztak le
legalább. Talán elég volt számukra, hogy Nefi Efendinél tudjanak.

Azon is sokat törtem a fejem, hogy vajon új gazdám tagja-e a

Társaságnak, de néhány hónap alatt megbizonyosodtam róla, hogy
nem tud semmiről. A BT időnként megelégedett azzal, hogy bizton-
ságban vagyok, s csak távolról figyelte sorsomat. Nekem éppen olyan
megnyugtató volt a költők közelsége, mint a Társaságnak. Talán arra
vártak, hogy a költők véletlenül valami kulcsra bukkannak soraim
olvasása közben - a közelemben voltak, de nem nyúltak utánam.
Minden hetedik esztendőben összeültek, értékelték az újabb
fejleményeket, kialakították az újabb stratégiát. Figyelembe vették a
világban folyó háborúkat, az országok közötti erőviszonyokat és
hatalmi harcokat, mert nemcsak a kulcsokat vagy aranyakat, hanem az
emberiség feletti hatalmat is meg akarták szerezni.
Az árverés után sokáig nem hallottam Atái Efendi-ről. Aztán annyi
jutott el hozzám, hogy a lázadás idején megbecstelenítették, és
rabszolgának adták el a lányát. Mély fájdalmát a régóta tervezett öt
elbeszélő költeménybe akarta beletemetni. Aztán amikor újra lát-
hattam, megtapasztaltam, hogy a fájdalom mennyire tönkreteszi az
embert. Szemmel láthatólag belerokkant a gyermeke miatti
gyötrődésbe. Engem pedig az kínzott, hogy még az együttérzésemet
sem tudom kifejezni. Ha Ömer Nefi Efendi tudta volna, hogy koráb-
ban az ő tulajdonában voltam, bizonyára összehozott volna bennünket.
Minden régi tulajdonos jegyzett valamit lapjaim szélére, a borítómra
vagy éppen a soraim közé, ki a gyerekei születési dátumát, ki a
kölcsönvett pénzösszeget, mások feljegyezték, hogy mikor találkoztak
a szultánnal. Sokszor alá is írták a bejegyzéseket, és én mindannyiszor
úgy éreztem, hogy a lelkembe taposnak. Most persze sajnáltam, hogy
Atái, ez a finom és precíz efendi nem hagyott semmi nyomot bennem.
Már becsültem a belém írt gázeleket is - amelyeket korábban a
személyiségem megsértéseként érzékeltem -, hiszen később majd ezek
bizonyítják, hogy kivel voltam barátságban. Idővel szaporodtak a
bejegyzések, s uram, Fuzúli verssorain kívül egész kis bejegyzés-
gyűjteményre tettem szert. De hosszan sorolhatnám azokat is, akik
görögdinnye levét öntötték rám, az ujjnyomainkat hagyták bennem,
pecséteket nyomtak belém, vagy csak a pillantásaikat felejtették a
miniatúráimon. De a legfurcsább az, hogy milyen sok a bérlésre vagy
adásvételre utaló bejegyzés. A ramazáni böjt havában ugyanis
másolataimmal együtt igen keresettekké váltunk a jobb isztambuli
családok köreiben. Éjszakánként felolvasták és megvitatták sorainkat,
s mire a történetem végére értek, a családfő sok mindent
megtaníthatott háznépének. Elmondhatom, hogy a felnövő nemzedé-
kek Fuzúli sorain nevelkedve sajátíthatták el a szerelem szívbéli
tudományát.
Említettem ugye, hogy a költő Nefi Efendi jó ember volt? Nem is
fejezhetném ki jobban az iránta való hálámat, mint azzal, hogy
elmesélem élete egyik legizgalmasabb pillanatát.
Talán azután a lázadás után történt, amikor Murád szultán azzal
árultatta az isztambuliaknak a janicsárok által széttépett Hafiz Ahmed
Pasa húsát, hogy az használ a lepra és az ízületi bántalmak ellen. Vagy
talán azokban a napokban lehetett, amikor Músza Cselebit gyászolta
egész Isztambul, miután maga a szultán tette mindenki kedvencévé
róla szerzett dalával?

Útnak indul, megy a kedves,

Múszám mulat, nem jön ide.
Csak nem tévedt el az úton?
Múszám mulat, nem jön ide.
 A borús égbolton reménysugár tűnt fel, a szenvedéseket öröm
feledtette, az uralkodó leánygyermekének, Kaja szultánénak születése
alkalmából ünnepségeket rendeztek. Nefi aznap korán akarta
befejezni a munkát, hogy a szerájba siethessen. Miért, miért nem, en-
gem is elővett az árverésen vásárolt asztal fiókjából. Izgalom fogott
el. Negyven év múltán visszatérhetek oda, ahonnan a hidzsra ezredik
évében Hakani Bej táskájában távoztam. Örömmel készültem arra,
hogy újraéljem Rukálhoz fűződő emlékeimet, s forró könnyeket
ontsak szép kedvesemért.
Amióta csak fennáll az Oszmán Birodalom, két dolgot ismertek
katonái: a csatározást és a mulatozást. A csatározást a háborúk
jelentették, s ezeket követték a mulatozások. Az évszázadok során
azonban a seregtől igencsak függő birodalom bár az előbbiben egyre
visszább szorult, fejlődött az utóbbiban: sem a háborúkban el-
szenvedett vereségek, sem a győzelmek elmaradozása nem
csökkentette a vigasságokat. Ezt én magam is tanúsíthatom: hiszen
láttam például, hogy olyan mulatságokon mozognak otthonosan az
isztambuliak, amilyenekről egy évszázada, Nagy Szulejmán idejében
még csak hallani sem lehetett. A mulatságok központjaiban, a
Hippodromon, vagy Üszküdárban még hintázó asszonyokat is lehetett
látni, sőt mi több, feltűntek azok a janicsártizedesek meg azok a
félmeztelen lézengők, akik segítségnyújtás ürügyén megölelgették a
hintáról leszálló nőket. Az uralkodó kemény intézkedései nélkül az
emberek élete, becsülete és vagyona egyaránt veszélybe került volna
az utcákon. Az isztambuliak szórakozni vágyása új mulatságok
felfedezéséhez vezetett; mindenki, aki valami képességet érzett
magában, alkalmat találhatott a bemutatkozásra. A kézművesek felvo-
nulásainak, a bűvészek és kötéltáncosok mutatványainak helyére
egészen másféle mulatságok kerültek.
Miközben az Üszküdár felől hangzó délutáni müezzinszó
belevegyült a Szeráj-foknál a szultánt szórakoztató lantosok zenéjébe,
a szeráj lakói megint valami újfajta látványosságra készülődtek.
Lagari Haszán Efendi már rátekerte testére saját gyártmányú,
százhúsz font lőporból készített hétkarú rakétakötegét, segítői pedig
már csak a tűzparancsra vártak.
- Allah legyen veled, szultánom! Megyek Jézus prófétával
beszélgetni - búcsúzott tréfával, és a meggyújtott rakéták máris a
levegőbe röpítették.
 A jelenlévők sikoltozva borultak egymás nyakába. Ki örömében, ki
a félelem miatt kiáltozott. Ilyen űrutazásról még csak nem is hallott
addig a napig senki. A sok elismerő szó mellett akadt a társaságban
olyan sötét alak is, aki Allah elleni lázadásnak minősítette az ese-
ményt, és azt állította, hogy büntetésül kőzápor fog a fejükre hullani.
Talán én voltam az egyetlen, aki sajnálta Lagari Haszánt, s
ugyanakkor örült is, hogy a BT űrkutatási táblácskáin megőrzött
tudásnak köszönhetően a jövőben még akár a galaxisok közti utazás is
megvalósulhat. Még mindig sajnáltam, hogy egy évvel korábban a
Vatikán papjai az inkvizíció határozata alapján a könyveivel együtt
megégettettek egy Galilei nevű szerzetest. Sokan hallottak erről
Isztambulban, és el is ítélték az egyház által elkövetett gyilkosságot,
de nem hiányoztak a Kádizáde féle tudatlanok sem, akik az iszlám
vallást bigottsággal vádolták. Én örültem, hogy Lagari - bár
szórakoztató mutatvánnyal lépett elő - éjjelente az űr
tanulmányozásába mélyedt; és anélkül, hogy bárki tudott volna róla,
éjszakákat töltött Takijjüddin csillagvizsgálójában. „Miért is
maradnak távol a versek világától a reáltudományokkal foglalkozó
tudósok, mint ez a Lagari Haszán is?" - gondoltam sajnálkozva. Ha
csak egy kicsit is kedvelte volna a költészetet, engem biztos szeretett
volna, és akkor talán észreveszi a soraim közé rejtett titkokat. Ha pedig
a bölcs Akeldan tábláit is elolvassa, az ő általa elért helyről
folytathatta volna az űr kutatását.
Mindenki azt várta, hogy darabokra fog az égben szakadni, bennem
azonban nem volt félelem. Emelkedett, ameddig a lőpor vitte, aztán
széttárta a karjaira erősített sasszárnyakat, s Szinán Pasa kioszkja előtt
a tengerbe ereszkedett, majd azonmód, csuromvizesen a szultán elé
lépett.
- Szultánom, Jézus próféta üdvözletét küldi felségednek! - jelentette.
Murád sajnos csak egy erszény arannyal jutalmazta, és felvéttette a
szpáhik közé. Ha beszélni tudnék, bizonyára így szóltam volna:
„Felség! Egy akadémiát kell alapíttatnod, hogy ez az ember
folytathassa a kutatást. Az én sorsom is tőle függ, ne vásárold meg hát
egyetlen erszény arannyal!" Vajon milyen választ adott volna egy
ilyen javaslatra az az uralkodó, aki Takijjüddin csillagvizsgálójának
maradványait is leromboltatta, azt állítva, hogy dzsinnek tanyája, meg
az a sejhüliszlám - a költő Jahja Efendi, e témában a szultán
tanácsadója -, aki azt parancsolta fetvájában, hogy azonnal gyújtsák is
fel? Nem érdekelte akkoriban a tudomány az ország meg a hit elöl-
járóit. Miközben a keresztény világban laboratóriumok, műhelyek,
mérnökcsoportok és iskolák jöttek létre, itt a medresze intézménye
önmagát falta fel, csak az ezeréves terméketlen vitatkozás folytatódott
tovább. Még a dzsámik szószékei is a Kádizáde-pártiak és a
szerzetesek kölcsönös vádaskodásainak (ki is a bigottabb?) színtereivé
váltak. Murád szultán a halveti és a mevlevi szerzeteseket „A trónt
imádják, sípjukat fújják” rigmussal gúnyoló Kádizáde Mehmed
Efendi sugalmazására az ópium meg a dohány tiltásával és hasonló
részletkérdésekkel foglalkozott. A tudományos viták helyett egymás
becsmérlésével foglalkozó tudósok és szúfik akár egy kanál vízben is
megfojtották volna egymást. A költészet azonban mégiscsak jelen volt
mindenütt, tehát azonnal akadtak költők, aki Lagari történelmi tettét
megörökítették, és persze olyanok is, akik csak azon versengtek, hogy
melyik nyeri el a szultán tetszését...
Ugyanaznap este, már a kijárási tilalom kezdete közeledvén Ömer
Nefi Efendi épp kilépett a Boldogság kapuján, ám ekkor belebújt a
kisördög, és egy négysorost íratott vele Fácán Muszlunak és Bekri
Musztafának ajánlva. A szerájból távoztában többek között korábbi
gazdám, Atái Efendi, a kalligráfus Dzsevri Cselebi, Jahja, a
sejhüliszlám, valamint az előző sejhüliszlám, Bahai Efendi, aztán a
„Gólya”-ként emlegetett anekdotamondó Tifli Cselebi, az engedélyek
írója, Rijázi, a csillagász Mehmed Cselebi, utána Dervis Ömer, az éne-
kes meg Hazerfen Ahmed Cselebi - aki egy év múlva karjaira
szárnyakat szerelve rugaszkodik majd el a Galata-torony tetejéről,
aztán Üszküdárban földre ereszkedvén a szultántól várt jutalom
helyett Algériába fogják száműzni -, végül pedig Ibrahim Efendi, a
híres felcser bocsátkozott szópárbajba vele. Utoljára Azizi Mehmud
Hüdai Efendi és a hírhedten részeges Bekri Musztafa jó barátja, az Úr
iránti tiszteletbe beleőrült „Hetven Garas Apó” lépett ki a szeráj
legkülső falán nyíló Boldogság kapuján. Tőlük tudta meg Nefi Efendi,
hogy Fácán Muszlu este a szerájban fog vendégeskedni. Másnap
reggel aztán amikor futótűzként terjedt el Isztambul utcáin a hír, hogy
Fácán Muszlut egy zsákba téve a halaknak vetették eleségül, Nefi
hosszan törte a fejét, hogy vajon milyen hibát vagy tiszteletlenséget
követhetett el a szerencsétlen. Valami megfoghatatlan nyugtalanság
fogta el. Eszébe jutott az óda, amelyet előző nap olvasott fel a
szultánnak. Mióta tavasszal Murád szultán a szatirikus és gyalázkodó
verseket bajt hozónak nevezte, amikor Nefi a besiktasi palotában A
sors nyilai című művéből olvasott fel neki, a költő megfogadta, és
eddig be is tartotta, hogy nem ír több gúnyverset, de lám, az óda
olvasásakor nem bírta tartani a száját, s immár sokadszorra jól
odavágott Baj- ram Pasa nagyvezírnek. A gúnyvers azóta szájról száj-
ra jár az udvari körökben.
Nefi Efendi soha nem vigyázott a nyelvére, s nemigen akadt senki
Isztambulban, aki gúnyának nyilait elkerülhette volna. Ha bárhol
valami visszás történt, bárki követett el valami elítélendőt, már meg is
született róla a gúnyvers, s akin ő köszörülte a nyelvét, az nem mert
utána az emberek szeme elé kerülni. Ö volt a legjobb szatirikus költő,
élő cáfolata annak az állításnak, hogy az Oszmán Birodalomban tilos
a kritika. A sors nyilai című könyve elejétől végig gúnyversekből állt.
Ha a benne szereplőket figyeljük, azt látjuk, hogy Murád korának
jelentős személyiségei, akár az udvar, akár a művészet jelesei, de még
a közemberek is, hosszú-hosszú menetben vonulnak el előttünk. Tahir
Efendi egyszer mérgében „fecsegő kutyá’-nak nevezte Nefit, aki
kihasználva azt, hogy a Tahir név „tiszté ”-t jelent, egy négysorossal
válaszolt:

Tahir Efendi kutyának nevezett,

Nyilvánvalóan bóknak szánta,
Mert a felekezet, melyhez tartozom,
A kutyát tisztának tartja.

Ez a válasz aztán annyira belevésődött az emberek emlékezetébe,

hogy végül már senki sem tudta a másikat gyalázkodásképpen
„kutyá’-nak nevezni. Jahja Efendi, a híres sejhüliszlám és költő, írt
róla egy látszólag dicsérő verset, amelyet aztán napokig
kárörvendezve ismételgettek a verses összejöveteleken:
A szó megannyi mestere között Senkit sem lehet Nefihez mérni,
Szavai, akár a híres Hét Óda, Ö maga a gyaur Imrülkajszt idézi.
Az első látásra ártatlannak tűnő dicséret mögött valójában gúny
rejtőzik. Először is ne felejtsük, hogy a verset egy mufti írta. Márpedig
dicsérje bármennyire is, ha egy mufti valakit gyaurnak nevez, az
bizony kívül kerül az igazhívők közösségén. Ráadásul ellenfele sza-
vait a Hét ódához hasonlítja, minthogy azonban ezeket a régi arab
költeményeket még az iszlám előtti időkben függesztették ki a Kába
falára, újabban káromlásnak számítottak. Nefi Efendi szintén egy
négysorossal válaszolt. Az emberek ezután Jahja háta mögött moso-
lyogtak össze:
 Gyaurnak nevezett a mufti efendi,
Én meg őt csak muzulmánnak.
Majd, ha eljön a végítélet napja,
Mindketten neveztetünk hazugnak.

Itt Nefi először azt mondja, hogy a mufti efendi őt gyaurnak nevezte,
a mufti azonban természetesen igazhitű muzulmán, de majd a végítélet
napján kiderül, hogy mindketten hazugságot mondtak - vagyis
rendkívül szellemesen a visszájára fordítja a dolgot.
Az azt követő délelőttön tehát, amikor Nefi Efendi korán fejezte be
a számvevői hivatalban a munkát, és engem is magával vitt a szerájba,
az Isztambult borító hótakaró hidegét enyhítendő, a parazsastál körül
ülve beszélgetésbe merültünk. Az éjszaka az egyik rabnőnek szerette
volna a lelkét kiönteni, aztán a fejét az ölébe hajtva elaludni, a lány
azonban szemére hányva öregségét, visszautasította. Mérgében Bekri
Musztafa tiszteletére alaposan a pohár fenekére nézett. Reggel persze
fájó fejjel ébredt, s talán a másnaposságot akarta elűzni és a soraim
között vigaszt keresni. Uram, Fuzúli lírai előadásában a történetemnek
azt a részét kezdte olvasni, ahol a Kábához visznek, s ez, számára is
teljesen váratlanul a Kába-kő iránti vágyakozást ébresztette fel benne.
Bánta, hogy egész életében gyalázkodott, s úgy érezte, a megbánás
legjobb kifejezése az volna, ha a Kábára hajthatná fejét. Jó ideig ennek
jegyében olvasta párverseimet. Rám is mély benyomást gyakorolt,
amikor könnyek és sóhajtások közepette citálta azokat a sorokat,
amelyekben fejem a Kába küszöbére hajtva imádkozom.
Ő az istenszeretettől vezéreltetve bánta vétkeit, én meg a régi napok
emlékétől gyötörten - együtt mondtuk:

Ó Uram, legyek elválaszthatatlan a szerelem nyűgétől,

Egy pillanatra se válassz el a szerelemtől!

A Kába küszöbén is a szerelem gyötrelmére vágytam, Lejla

elvesztésének fájdalma kínzott még mindig. Az őszinte ima azon a
szent helyen természetesen meghallgatásra talál, tehát most Nefire is
valami bajnak kell következnie. Mert őszinte volt, és amit kívánt, azt
teljes szívéből kívánta. Engem is megrémített, ahogy egy negyed óra
múlva rázni kezdték a kapu kilincsét. Ököllel verték a kaput.
Fejveszett futkosás kezdődött a házban, mindenfelől sikoltozás
hallatszott. Mintha mindenki megértette volna, hogy semmi jót nem
jelentenek az érkezők. Sírtam én is, akár az egész háznép, a szolgák
és az éjjel őt megbántó rableány is, mert amikor Bajram Pasa
nagyvezír emberei betörtek a házba, s őt lökdösve, ütve és káromolva
magukkal vitték, tudtam, hogy nem fogom többé látni keményvonású
öreg arcát. Bajram Pasa parancsára a szeráj fáskamrájában fojtotta
meg Arab Oszmán, majd holttestét a Szeráj-fok- nál a tengerbe
dobták. Később hallottam, hogy amikor halálhíre elterjedt, a művelt
isztambuliak köreiben egy párvers járt szájról szájra:

Az égből válasz jött a sors nyilaira,

Nefit nyelve miatt érte az ég bosszúja.

Emlékezetem szerint sokkal többen imádkoztak érte, mint

amennyien átkozták. Valószínűleg az ő gúnyolódást hajlamának
érzékeltetésére terjed a nép körében a következő anekdota: Amikor
Nefi Efendi a halálba indult, a háremaga felajánlotta neki, hogy ír a
nevében egy kérvényt, hátha sikerül a fejét megmentenie. A megkö-
tözött kezű Nefi beleegyezett. A néger háremaga fogott egy papírt, és
nádtollát a tintatartóba mártotta. Néhány sor leírása után a toll végéről
egy csepp tinta az írásra csöppent. Ezt látva Nefi nem bírta ki, hogy
ne eresszen meg egy tréfát.
- Uram, egy áldott izzadtságcseppet ejtettél! - mondta állítólag, amit
persze a háremaga nem nyelhetett le.
- Bánom is én, kutya, mi lesz veled. Dögölj csak meg! - förmedt rá
dühösen a történet szerint.
Nefi Efendi csak ritkán vitt ki a házból, elzárta előlem a tavasz illatát
és a virágok színeit, és semmi lehetőséget nem adott arra, hogy
Lejlámat keressem. De uram, Fuzúli iránti tisztelete - annak ellenére,
hogy némelyik versét túlságosan is érzelmesnek találta - nekem elég
volt ahhoz, hogy kedveljem. Köszönöm neki azt az izgalmat, amelyet
akkor éreztem, amikor elvitt a szerájba; és a Rukállal kapcsolatos
emlékek felelevenedése miatt is szívesen emlékezem rá. Az a
négysoros is mindig őt fogja eszembe juttatni, amelyet hirtelen
jegyzett utolsó lapomra, amikor Bajram Pasa emberei megzörgették a
kaput; mert nem a nyelvén, hanem a szívében született, és pontosan
fejezi ki őt:

Ej szív, e földön emberhez méltó ember nincsen,

De ha van is, ki titkod őrzője lehetne, olyan nincsen,
Ha bölcs vagy, ne búsulj e világ után soha,
Hiszen a világ, mint olyan, eleve nincsen.
 22.
Ebben Evlija Cselebivel a világot jártam,
Szilisztra várában a világra ráuntam
Uram, boldogtalan lelkem kik mossák, boldogok legyenek,
Akik célom ne érjem, azt kívánják, céljukhoz ők mégis elérjenek.
Naili

Én, Kajsz, uram, Fuzúli nagyszerű rabszolgája!... Szerelmes, de

egyben tudósok és babilóniai istenek titkainak hordozója... Éppen
csak megszoktam Nefi Efendi mellett a nyugalmat, és már a BT-ről is
megfeledkeztem. Ekkor történt, hogy Nefit a szeráj fáskamrájában
megfojtották, és akárcsak Rukált, a Boszporusznak a Márvány-tenger
felé áramló vizébe vetették. Amikor elhagytam Isztambult, épp
arrafelé, ahol a tengerbe dobták őket, a kis szigeten álló Leány-torony
körül a mólót építették...
A késő őszi hidegben a havasalföldi Duna-partnál a jég fogságába
került gályánkat és természetesen engem egy csapat kincsvadász
próbált kézre keríteni. Záporozó nyilaik elhárításába mindannyian
belefáradtunk. Hányszor hét év telt el közben, hányszor határozott ró-
lam a BT, nem tudom. Azt is elfelejtettem, hogy hányszor esett le a
hó, és hányszor nyíltak ki az ibolyák, mióta útra keltünk. Mostanában
Ziloglu Evlija Cselebi nyergében zötykölődvén gyakran gondolok
arra, hogy megvénülhetett azóta Isztambul, és ismerőseim is bi-
zonyára eltávoztak oda, ahonnan nem tér vissza utazó. A bánat
eluralkodott szívemen...
Evlija elmaradhatatlan ládikójában néhány kéziratos elbeszélő
költemény, törökül, görögül és arabul írt történelemkönyvek,
térképek, fényezett papírok, kihegyezésre váró és írásra kihegyezett
nádszálak, papírok, görbe kés, tinta és az írás megszárításához hasz-
nálatos finomított homokkal teli üvegek között egyszer lent, másszor
fent, hol teve, hol meg ló- vagy öszvérháton járjuk a világot. Nefi
Efendi megfojtása után a házát átkutató janicsáraga engem és még
néhány értékes könyvet erővel elvett a háziaktól, aztán Murád szultán
lányának, Kaja szultánénak ajándékozott, ő meg a férjének, Angyal
Ahmed Pasának adott, mert örömet szeretett volna neki szerezni.
 - Én ezt már olvastam! - mondta a pasa, és én máris az épp mellettük
álló Evlija Cselebi iszákjába csusszantam.
Rögtön utána megkezdődtek életem legboldogabb utazásai. A napok
hónapokká, a hónapok évekké, az évek szinte életté lettek, s mi
megfordultunk Mezopotámia hűvös lejtőin, eredeti hazámban, a
sivatag fekete szemű lányának földjén, ahol a vályogházaknak már se
híre, se hamva, és szülőhelyemen onthattam könnyeimet a Tigrisbe,
ahová a legrégibb emlékeim kötöttek. A messzi múltba tértem vissza,
hogy gyermekkori szerelmem pillantására leljek, és már szinte az
ajkához értem a Tigris partján, amikor váratlanul újra útnak indultunk.
Ezúttal láthattam azt a templomot, ahol Rukál apja volt hajdan a
harangozó, s keserűen emlékezve a diófa odvábán töltött éjszakára,
miközben immár ötödik nemzedékkel későbbi rokonát kerestem, re-
mélvén, hogy őrá hasonlít, úgy éreztem magam, mint az egyik hétalvó,
aki háromszáz éves álomból ébredve megy be a városba vásárolni.
Angyal Ahmed Pasa előőrsével, Evlija ölében, a sereg számára
kutatásokat végzendő, Moszulba, Mezopotámia földjére, Babilon és a
kaldeusok nyomában a Tigris hűvös partjaira utaztam.
Nabukodonozor pompás palotáiban és az Istár-szentély romjai

között járván a babilóniai tudós papok ide rejtett táblácskáira

gondoltam, amelyekre az űr kutatására vonatkozó feljegyzéseiket
írták, és végiggondolva mindazt, ami velem történt, megpróbáltam
elképzelni a kutatólaboratóriumot és a BAK-ot, meg a hét tudóst, akik
azt számolgatják, hogy mikor utazhatnak majd az űrbe, sőt szinte
magam előtt is láttam a szent tudósok arcát. Mérhetetlen fájdalmat
okozott az a tudat, hogy a bölcs Akeldan kockái, amelyek a kapu kód-
jait rejtik, mindössze egy arasznyi földréteg alatt fekszenek a lovam
lábai alatt. Sőt még azt a titokzatos sziklát is láttam, amely a kockákra
a napfényből energiát sugároz. Az évszázadok során félig-meddig
betemetődött, de helyenként még most is fel-felfénylik. Ha a BT
mestereinél lévő Szirus-fejű handzsár nálam lett volna, és ismertem
volna a rávésett kódokat is, azonnal összevetettem volna uram,
Fuzúlinak a verspárjaimhoz csatolt kulcsszámaival, hogy
elmondhassam Evlija Cselebinek, vagy előőrsünk parancsnokának,
Angyal Ahmed Pasának, hadd találják meg a táblák és az arany
istenszobrok helyét. Sajnos nem időztünk sokáig a babilóniai
földeken. Hátunk mögött maradtak a babilóniai szentély romjai - most
már oroszlánok és sakálok tanyája -, és én nem tudtam nem gondolni
arra, hogy végképp elveszítem a lehetőséget, hogy ott felnövekvő
kedves Lejlámat viszontlássam. Szerettem volna megtalálni a sírját, a
belőle nyíló virágokat szagolni, a körülötte sarjadó füvekkel
beszélgetni, és azt mondani, hogy szívesen helyet cserélnék velük. És
ha él még ember Lejla nemzetségéből, megcsókolnám a kezét, hiszen
ugyanazt a szerelmet hordozza génjeiben. Alig bírtam magammal az
utazás során, mert a szerelmet, a szerelmemet kerestem. Megviselt
testemnek már sok volt ez az ifjonti izgalom, de ha már nem
csókolhattam meg ajkait akkor, amikor az a gyönyörű lány mint epret,
leszakított, legalább a szélben szétszóródott porát szerettem volna
megcsókolni. Janicsárnak éreztem magam, akit innen hurcoltak el,
mielőtt az egész birodalom lett a hazám, de hiába, sem anyámat, se
testvéreimet nem ölelhettem, sem hazám hűvös lejtőin nem sírhattam.
Lejlámnak állandóan velem lévő ábrándképén kívül semmit sem
találtam. Utólag azt gondolom, hogy talán Evlija romantikus világa
sodort bele az izgalomba. Mert hegyen vagy völgyön, vele együtt
lenni maga volt a boldogság.
Evlija az Ahmed Jeszevi nemzedékéhez tartozó Dervis Mehmed
Zilli fiaként jött a világra. Bár eredetileg a Germijániaktól származott,
ő maga már valódi isztambuli volt. Mindenki Cselebinek szólította, és
valóban úr volt, a szó legjobb értelmében: udvariasan viselkedett,
ismerte a költészetet, tudott írni-olvasni; a kedves, jószívű, egyenes,
merész és vitéz jelzők mind illettek hozzá. Gyakran emlegette, hogy
tizenkilenc éves korában kezdte hőn szeretett városa minden zegét-
zugát bejárni, és a tanulságosnak ítélt dolgokat feljegyezni. Ezalatt
olyan tájékozódó- és megfigyelőképességre tett szert, hogy minden
helyet be akart járni. Mindent látni akart. Nyolc esztendővel ezelőtt
történt, hogy az akkor éppen augusztusra eső meleg ramazán hónap
szentnek számító huszonhetedik éjszakáján egy álmot látott. Álmában
az Aranyszarv-öbölnél, a Gyümölcs-kikötő melletti Ahi Cselebi
dzsámiban imádkozott a gyülekezettel együtt egy áldott személy háta
mögött. Az ima után közölték csak vele, hogy az a személy maga a
Próféta volt, mellette pedig négy nagy kalifa és a Próféta közvetlen
környezetének tagjai álltak. Cselebi azonnal felpattant, hogy kezet
csókoljon a prófétának. Letérdelt előtte, de izgalmában megbotlott a
nyelve, és ahelyett, hogy „Ó, Allah követe, bocsáss meg!”, az csúszott
ki a száján, hogy „bocsáss útra!” A Próféta erre az utazások hírével
örvendeztette meg. A mellettük álló Szád bin Vakkasz pedig
figyelmezette Evlijámat, hogy írja is meg, amit lát. Ha megszabadul
végre a hajónkat mozdulatlanságra kárhoztató banditáktól, híres Uta-
zások könyvé-nek nyolcadik kötetébe kezdhet. Én még azt is tudom,
hogy álmát részletesen és magyarázatokkal ellátva megírta könyve
első részében. Cselebi az egész Oszmán Birodalmat, sőt még a
határához közeli városokat is be akarja járni. Folyton őrültségeket
cselekszik. Egyszer hősi énekeket hallgat egy karaván- szerájban,
máskor a bazárok forgatagába vegyül, és a legkülönbözőbb nyelveken
beszélő emberekkel társalkodik. Tanúja voltam, hogy sokszor gazdag
palotákban látták vendégül, de épp annyiszor beszélgetett csavar-
gókkal a hegyek között vagy elhagyott várakban tűz mellé telepedve.
Szeret a kikötővárosokban táborozni, és a romos városfalakat
lépéseivel lemérni. Ezerféle tárgyat vesz kezébe, hogy a súlyukat
megállapítsa, és ha úgy alakul, karavánokhoz csatlakozva szegődik
ábrándjai nyomába. Türelemmel és szeretettel járta végig Anatólia, a
Balkán és környéke, a Fekete-tenger vidéke, Dél-Oroszország, a
Kaukázus, valamint Rukálom hazája, Grúzia földjét, a csecsének és
kurdok lakta vidékeket, Mezopotámiát, Perzsiát és még sok más
vidéket, tartományokat és városokat. Könyvében mindenféle népekről
hírt adott. A teleírt lapokat félrerakta, aztán kötetekbe fűzte, illetve
ragasztotta. A sorok közé magyarázatokat is fűzött. A korábban élt
királyok és szultánok akárha a barátai lettek volna - anekdotázva me-
sélt róluk hallgatóságának.
Megtudtam például, hogy Jézus próféta után a római keresztények
között a sokáig vitatott szentháromságtan elfogadását követően
nagyszámban tűntek fel szerzetesek. Később a papi osztály
kialakulásával összefonódtak az ország és az egyház ügyei, ami aztán
a népet is erősen befolyásolta. A Római Birodalomhoz tartozó
országok egyes szerzetesei a felekezeti viszályok miatt hátat fordítva
a tudománynak és a mesterségeknek az elvonultságot választották, sőt
az emberekre jellemző tulajdonságok nagy részét levetkezve úgy él-
tek, mint a vadállatok, s minthogy még az öltözködést is
személyiségellenesnek ítélték, a hegyekben, völgyekben, elhagyatott
helyeken mezítelenül éltek. Az elvonultságukkal hírnevet szerző
szerzetesek közül Hegyi Simeon neve vált halhatatlanná. Szíriában
pásztorkodott, majd tizenhárom évesen bevonult egy kolostorba. Itt a
sok imádkozástól melankóliába esett, és ezért Antiochia közelében
egy hegyi istállóba láncolta be magát, és harminc éven keresztül télen-
nyáron kétezer-két- százhuszonkét meghajlást végezve imádkozott.
Végül Indiától Franciaországig mindenünnen jöttek a látására.
Látogatói leborultak előtte, perzsa és arab uralkodók - még a római
Theodosz is - hajoltak földig előtte, és tiszteletük jeléül ételeket hoztak
neki. Halála után az antiochiai pátriárka, a nem muzulmán keleti tarto-
mányok kormányzója, hat híres metropolita, húsz bíró és hatezer
katona hozta le nagy pompával holttestét a hegyről, sőt a vallás
ellenségeinek legyőzetése céljából sokáig maguknál is tartották. Evlija
mindenről írt az Utazások könyvében, ami érdekesség előfordult a vi-
lágban, s ezzel olvasóit az egyik ámulatból a másikba ejtette. Leírta
például, hogyan született meg a buddhizmus alapítója, Buddha, egy
Buddha Csakja nevű indiai törzsfőnök és sokáig meddő felesége, Maja
fiaként, miután hosszú éveken át könyörögtek Istenhez gyermekért.
Akkoriban érkezett a Himalájából egy visszavonultságban élő
szerzetes, aki a gyermeket meglátva azt mondta, hogy nagy
vallástudós lesz majd belőle. Nem tetszett ez az apának, ezért
összehívta a Bráhma tanácsot, és vezíreinek megparancsolta, hogy
készítsék fel gyermekét az uralkodásra, de közben titkolják el előle az
élet minden gondját. Saját palotájában nőtt fel, csupa szép és jó
közepette, de mégis, amikor meglátott egy temetési menetet,
megértette, hogy az ifjúság, az egészség és az élet is múlandó. Ekkor
elhagyta a palotát, hogy rájöjjön az élet titkára, és lelkét megtisztítsa
a világi gondoktól. Hét évet töltött kemény szenvedések közepette a
Himalájában, ezért Csakja-muniként, azaz magányos emberként
kezdték emlegetni. Két és fél hónapig ült törökülésben egy fa tetején
a teljes nirvánában, végül harminchat éves korában a Gangesz partján
egy éjjel a telihold fényénél elmélkedésbe merülvén szíve
megvilágosodott, majd a titok birtokában kialakította a buddhista
tanítást. Azt is ő beszéli el a legszebben, hogy ez az Ibrahim
Etheméhez, az iszlám misztika jeles képviselőjéhez hasonló élet
milyen hatást gyakorolt a világra. Hát még amikor leírja, hogy Angyal
Ahmed Pasa legyőzi Bitlis urát, Akdal kánt, majd ládákban hordják el
a kincseket a kán kincstárából, aztán nyolc ládában kéziratokat
találnak! Úgy mesél, hogy az ember azt kívánja, sose érjen a végére.
Elbeszéli, hogy Kádizádeiek közül egy erkölcstelen, kétkulacsos alak
a szultáni árverésen ezerhatszáz garasért megvásárolja Firdauszi híres
Királyok könyvé-nek egy példányát, és a meseszép miniatúrákat
parasztkésével úgy lyukasztja keresztül-kasul, hogy az összes
emberalak szemét kiszúrja. Angyal Ahmed Pasa ezért a bigottságért
halálra köveztette. De olvashatunk nála arról is, hogyan adták el
többször is egy fekete-tengeri kisvárosban az ott vendégeskedő
bejeknek téli tüzelő gyanánt ugyanazt a nedves fatörzset; hogy a
malatjai asszonyok minden évben papírdarabokra párverseket írnak,
aztán viasz- szal a fákon még növekedőben lévő almákra ragasztják, s
almaszedéskor, mint Allah ajándékát olvassák a verseket; hogyan
zajlott Naszreddin Hodzsa és Timur Lénk fürdőbeli esete; hogyan
őrzik vermekben az Uludagról hozott havat, hogy legyen mivel hűteni
nyáron a serbetet; hogyan kezelik a bolondokat az edirnei őrül-
tekházábán; hogyan birkóztak a pasák és hogy folytak a
nyílversenyek; hogy vágták a domanicsi erdő ciprusfáiból a
nyílhegyeket, hogyan lettek poharak és korsók a bolui öreg fenyőkből;
hogyan tisztították meg égetéssel a ciprusi kőből készített ruhákat;
hogy vadásztak egymásra a divrigi macskák és az erdebili patkányok,
s tőle tudok arról a hihetetlen operációról is, amelyet Bécsben egy
emberi agyon végeztek, vagy arról, hogy miképpen folytak a
Dardanelláknál az ágyúünnepek. Most hozzásimulva vártam. Nehéz
perceket éltünk át a gályánkra záporozó tüzes nyilak ellen védekezni
próbáló mintegy negyven katona futkosását hallgatva. Olvasni tudtam
a lelkében: szeretett volna futva menekülni, ugyanakkor nem volt
szíve megválni élete legnagyobb kincsétől, a ládikától. Úti jegyzeteit
csomóstul tömködte az övébe, fejfedőjébe és a gatyájába. Közben te-
kintete a könyveire, közöttük rám tévedt. Egy pillanatig habozott,
hogy maradjon vagy meneküljön, sokáig nem tudott választani a
fogságba esés és a könyvei között, de végül úgy határozott, hogy ha
kigyullad a hajó, deszkadarabokat köt a saruja talpára, és úgy próbál
elkorcsolyázni. Nem tudtam eldönteni, hogy átadott volna vagy sem,
ha tudja, hogy én okoztam a banditák támadását. Mert szeretett engem,
mindig tisztelettel emlékezett meg uramról, Fuzúliról, és annyi éven
át nyeregben és palotákban, karavánszerájokban és katonai
táborokban, télen és nyáron, éjjel és nappal, mindig és mindenütt vele
voltam. Rukál vérével rajzolt pipacsszirma a homlokomon már az ő
forró leheletét is őrizte. Épp az előbb lett ő a hatodik, aki megcsókolta
a virágot, fekete szemű Lejlám által korommal megjelölt
homlokomon most már hátuk emlékei keverednek össze. Ennyi csók
nyoma került egymásra, ennyi szív dobbant ugyanarra az ütemre.
Azokban a szörnyű pillanatokban nekem ez járt a fejemben.
A fedélzet felől hallatszó rettenetes lármába a gálya lángokban álló
főárboca leomlásának zaja vegyült. A hajótest megremegett, és a
hajófenékbe - ahol mi is voltunk - víz kezdett szivárogni. Cselebi még
egyszer a kezébe vett, hogy jósigét találjon. Elhatározta, hogy úgy
cselekszik, ahogy Fuzúli mester az első szemébe szökkenő párversben
tanácsolja. Mielőtt elindult volna a fedélzetre nyíló csapóajtó felé, ezt
olvasta:

Miután lelke is, szíve is erejét elhagyta,

A víz gyorsaságú tűzhajót maga is otthagyta.

Elámult. A véletlenül felütött sorok válaszoltak kérdésére. Sírtam,

mikor elment. Szíve fájdalma kiült az arcára, ahogy bedugott a többi
könyve közé, és hogy a víz ne tudjon ártani, bezárta, majd
viaszosvászonba csavarta a ládikát. Arra gondolt, hogy ha kiégne is a
hajó, a láda még egy ideig úszhat a vízen, s abban a reményben, hogy
a folyó be nem fagyott szakaszán valahol még rátalálhat, a hideg vízbe
vetette magát. Imádkoztam, hogy meg ne fulladjon, és tüdőgyulladást
se kapjon. Hát még ha tudta volna, hogy miattam gyújtották fel a
hajót...
Miközben betekert állapotomban sorsomra vártam, az jutott
eszembe, hogy az uram, Fuzúli történetében szereplő gazellára
hasonlítok. Csapdába esve várta szegény a vadászt... Tűz és víz közé
szorult gályánk jéghideg fenekében talán azért jutott az eszembe, mert
a forró nap és szülőföldem vályogházai után vágyakoztam, s az is
felmerült emlékezetemben, hogy babilóniai utazásunk során mennyire
szerettem volna Cselebi fülébe súgni azt, amit Nabukodonozor Istár-
szentélyéről és a kaldeusokról tudok. Ha most az én jószívű Cselebim
a hideg, vagy a babilóniai aranyakra vadászó gazemberek miatt életét
veszti, nem fogja senki még egyszer megírni történetemet, akkor
pedig talán a legjobb, ha Lejla és Rukál szerelmét a Duna vizére
bízom. Vigye az magával a tengerig, aztán legyen belőle felhő, s abból
essen eső minden emberre, hogy ismerje meg az egész világ a
szerelmet, az én szerelmemet. Még egyszer, utoljára fájón felébredt
bennem a kívánság, hogy bárcsak beszélni tudnék, lóháton, palotában,
bazárban, bárhol, ahol jegyzetelt, az ihletője szerettem volna lenni, és
beleértve uram, Fuzúli történetét, az összes titkomat elmondtam volna
neki. Be kell vallanom, hogy senkivel sem szerettem volna annyira
beszélni, mint éppen vele. Már magam sem tudom, hányszor
imádkoztam hideg éjszakákon, amikor kinn fagyos homokviharok
süvítettek, és úti feljegyzéseit tartalmazó füzetével összesimulva,
irigykedve néztem a későbbi jegyzetek számára üresen hagyott
helyeket, azt kívánva, hogy valamelyikre az én történetem kerüljön.
Tűz és víz között, könnyek között várva kegyetlen vadászomat,
Cselebiért imádkozom. Most döbbenek rá, hogy őt mindenki, barát és
ellenség egyaránt szereti. Öt küldték követül a zsiványnak állt
pasákhoz a hegyekbe, és ő vitte a zsiványpasák leveleit a szerájba.
Még a selyemút karavánszerájaiban is, ahol pedig farkasokról és
rablókról szólnak a mesék, tisztelettel emlékeznek meg róla. Segít a
bajba jutott útonjáróknak, a fedél nélkül maradtak érdekében a
palotákba megy segítségért, az éheseknek enni ad, a ruhátlanokat
felöltözteti. A híre messzebbre jutott, mint ő maga. Legendává vált az
oszmánok lakta területeken; akik találkoztak vele, jóltartották, de a
többiek is megtettek volna mindent, csakhogy hallgathassák. Úgy
tűnt, hogy ő lesz a török hagyományok időn és tereken átnyúló
emlékezete. Hol Evlijámnak, hol Cselebimnek nevezem, eredeti nevét
nem is tudom, mint ahogy mások sem. De tanult úr, azaz Cselebi, és
talán Evlija, azaz szent is volt...
Az isztambuli rácsos ablakú házak, finom hölgyek, és jeges
gránátalma serbet után vágyakozó negyvenkét ember közül - akikkel
a gályán töltött három hónap alatt közeli jó viszonyba kerültünk -
többen az életüket adják oda a Dunának, míg mások életeket oltanak
ki a folyón. Utolsó emlékképeik a tavasszal együtt hátrahagyott parti
falvak és a gyümölcsfák félájult árnyékai meg a sülő hal illatfelhői
lehettek. Esetleg a Duna túlpartjáról hangzó kutyaugatás és a
malomhajók zsírozás után kiáltó kerekeinek nyikorgása. Ikerhajók
ezek, amelyek közé kerekeket szereltek, s ahogy a folyó gyors vize
forgatja őket, forognak a két hajón a malomkövek is, így miközben
fel-alá járnak a folyón, lisztté őrlik a part menti falvak búzáját, árpáját,
de még a múltját is. Lisztes lettem én is, amikor egy ilyen malomhajón
Szilisztra várába vittek, s ettől a lapjaimon új minták alakultak. Bár
inkább szakadtam volna darabokra, mint hogy ezt kelljen megérnem!
Mert mélyen megrázott, hogy nem havasalföldi vagy ausztriai
aranyvadászok voltak a nyomomban, hanem egy csapatnyi gazember,
akik a vár védőjével, Szijavus Pasával kötöttek egyezséget.
Megkapták a pénzüket, amely arra volt csak elég, hogy néhány napig
részegek legyenek, de mikor meg- sarkantyúzták lovaikat, már a
karcsú havasalföldi lányok tánca jelent meg a szemük előtt.
Szilisztra vára a magas sziklák között sebesen folyó Dunába íjként
benyúló sasfészekre hasonlított. Falain és bástyáin a negyven darab
réz- és kolomborne ágyú és körülötte a sajkák ágyúi mind a Duna felé
voltak fordítva. Kapuja fölé egy gyapottal kitömött hatalmas orosz-
lánbőrt akasztottak. Szájába a nyelv helyére bársonydarabot varrtak,
fogai, akár a handzsárok. Ki hol lőtte, miért hozta ide, senki sem tudta,
de a vár talizmánjaként vigyáztak rá, gondosan ápolták, filcesedő
gyapotját minden évben újra cserélték.
Itt őrizték a környékbeli falvak és kisvárosok minden értékét.
Nyáron biztonságos volt a vár, de télen, ha befagyott a Duna, könnyen
meg lehetett támadni. Azon a napon, amikor eladás útján a várba
kerültem, az Ausztria felől érkező jégtáblák megtörtek a nyolcvan rőf
magas várfalon, s egy j ókora darab j ég úgy esett a várfalról a
gabonaraktárra, hogy beszakította a tetejét. Szijavus Pasa ontotta a
parancsokat, hogy a hombárból a jeget eltávolítsák, és a nedvesedő
gabonát máshová szállítsák. Szerencsére nem esett, sőt a nap
kifejezetten nagylelkűen sütött le rájuk. Ebéd után a világtérkép felett,
a pasa fázó kezeiben voltam. A Duna befagyott kikötőjének
nyugalmas partjain a gyerekek a lábukra kötözött bokacsontokkal
játszva siklottak a jégen; a legények pedig az ökrök lapockacsontjait
dörzsölték simára és kötötték a lábukra, hogy a Duna hosszában
korcsolyaversenyt rendezzenek. Voltak, akik akadályként fákat tettek
a jégre, aztán átbukfenceztek fölöttük, míg mások olyan hihetetlen
gyorsan pörögtek, hogy az arcukat sem lehetett látni. Távolabb a Duna
fölé hajló platánok alatt tarka fodros ruháikban a lányok hintákat
szereltettek föl, s úgy próbálták egymást hintáztatni, hogy ne essenek
le. Mindeközben vidám dalokat énekeltek. Voltak, akik léket vágtak a
folyón, úgy halásztak, majd amikor a parton gyújtott tüzek felől
érkező szél a sülő hús illatát hozta felénk, még Szijavus Pasa szájában
is összefutott a nyál. Kiderült, hogy éppen a vár imámjának és ágyús
agájának a fiai - kihasználva a Duna befagyását - tartották
lakodalmukat a havasalföldi falvakból szöktetett lányokkal. A várban
álló húsz ház apraja-nagyja ennek örömére volt lenn a befagyott
folyóparton, és ezért álltak lenn a parton őrségben a vár védői.
Azonnal észrevettem, hogy Szijavus Pasa lapjaimon nem a történetet
nézi, hanem valami fogódzót keres. Amikor a délutáni nap eltűnt a
platánok ágai mögött, három galambot indított útnak a lábukra kötött
üzenettel, és én két hét múlva megint a BT műtőasztalán feküdtem.
Megtudtam, hogy egy galamb a havasalföldi vajda, Mátéi Beszarab
vezírjéhez, Serbán Mihalihoz, a másik Nagy Péter orosz király
főépítészéhez, Alekszandr Dimitrovhoz, a harmadik pedig a katolikus
világ fellegvárának számító Ausztriába, Lipót császár udvari
orgonistájához, Jakop Frobergerhez érkezett.
Észrevettem, hogy a szilisztrai vár falaira a legmagasabb bástyából
letekintő vezéri szoba kerevetein elhelyezkedő négy ember bizonyos
szempontból hasonlít egymásra. Szijavus Pasa és Serbán Mihali
rabszolgasorból kiemelkedve vált országa védelmezőjévé. Mint
minden volt rabszolgában, bennük is érezni lehetett a mindenki mással
szemben titokban táplált gyűlöletet. Bátrak voltak, de bátorságuk csak
a kegyetlenségüket növelte; a rabszolgaruhát soha nem tudták levetni,
hogy efendivé válhassanak. Mint a rabszolgák általában,
megbízhatatlanok voltak, de a gyermekkoruk óta tapasztalt
elnyomottság és lenézettség fájdalma összehozta őket, és hozzájárult
ahhoz, hogy megtalálják a terveik jogosságát alátámasztó indokokat.
Johann Jakop Frobergerben és Alekszandr Dimitrov- ban az volt a
közös, hogy mindketten művészlelkek voltak. Az előbbi azzal vívott
ki tiszteletet magának, hogy az akkoriban Ausztriából az egész
katolikus világra kiterjedő zenei stílust szinte isteni erővel szólaltatta
meg, az utóbbi Oroszországban a klasszikus építészet kiemelkedő
mesterének számított.
A parazsastál fölé helyezett alacsony asztal körül ülő négy férfi a
térdére húzta a selyem abrosz szélét, hogy melegedjék. Mind a négyen
uralkodóik megbecsült emberei voltak, mindnyájan bizalommal
néztek a jövőbe. Szijavus a szilisztrai várkapitányság után vezírségre
számított. Serbán titkon úgy érezte, hogy neki volna joga a
havasalföldi vajdaságra. Johann Jakop Lipót bizalmasa volt, és
tanácsadójaként szinte ő uralkodott, Alekszandr pedig az udvari
hölgyek hálószobáiban csipegette össze az állam titkait. A BT további
három tagja nem látszott jelentős személyiségnek. Az egyik a római
katolikus egyház papja, a másik a Francia Akadémia tanára, a
harmadik pedig a spanyol király szabója volt.
 Beszélgetésükből kiderült, hogy egész Európából egyetlen államot
akartak alapítani. A magyarokat és a szlovákokat mind egy szálig el
kívánták törölni a föld színéről, hogy utána babilóniai mintára
Erdélyben építsék fel az asztronómiai központot, és onnan irányítsák
a világot. Az aranyat éppúgy meg akarták szerezni, mint a kaldeusok
szentélyében lévő táblácskákat. Az arany segítségével egyes európai
országokban lázadásokat készültek szítani, és az északi államok
megszerzésére szőttek terveket. A társaságnak a Földközi-tengeren
járó hajók biztosították azt a jövedelmet, amellyel titkos hírszerző
szervezetüket működtették, és a begyűjtött információkat egy német
dóm könyvtárában őrizték. A galambokon kívül számtalan kémet
alkalmaztak, és gyakorlatilag ők szabták meg Európa politikai
fejlődésének irányát.
Négy félelmetes arc figyelmes pillantása tapadt körbejáró lapjaimra.
Náluk voltak azok a kulcsok, amelyeket az előző mesterek Rómában
megoldottak. A festő Elsheimer és az ausztriai kereskedő beszélgetése
és a szerelemről folytatott vitájuk szövege is a kezükben volt. Fejből
tudta mindegyik a 607., 617. és 687. párversemet, s kiemelték belőlük
a szerelemre és a titokra vonatkozó szavakat. Mindezek alapján azt
kellett hinnem, könnyen meg fogják találni a többi kulcsot is, ezért
aggodalommal tekintettem jövőm felé.
- Igen, a történelmet innentől kezdve újra fogják írni - szólalt meg
méltóságteljesen Serbán Mihali, és egy tégladarabkával egy kört
rajzolt a kőpadlóra. Mind a kör szélére álltak, és a BT szent esküjének
megfelelően behajlított két-két ujjúkat egymás vállára helyezték, mi-
közben mintha egy szertartás szent énekeit idéznék, kaldeus nyelven
mormoltak valamit. Korábban soha nem láttam ilyen szertartást.
Lehet, hogy miközben az emberek mohósága fojtogatni kezdte a
tudományt, az igazság helyett szabályok kerültek előtérbe.
Szijavus olvasott, Serbán pedig németre és oroszra fordított. A
társaság tagjai ugyan valamennyire ismerték a kaldeus nyelvet, de
nem annyira, hogy megértsék egymást, inkább csak a híradáshoz
szükséges egyszerű kifejezéseket (jöjjetek, nálam van, megtaláltam,
rendben, küldd el, segíts, vigyázz rá stb.) ismerték. A
postagalambokkal küldött üzenetekhez mindig a kaldeus ékírás jeleit
használták.
- A három párvers alapján tudjuk, hogy a szerelem és a titkosság
együtt keresendő - mondta Szijavus. - Ha egyetértenek, akkor most
olvassunk tovább, és ha együtt találjuk a két szót, beszéljük meg.
 Miután a többiek elfogadták a javaslatot, történetemet az iskolás
évektől lassan, gondolkodva, mondhatnám kutakodva olvasták a
szilisztrai vár ablakrácsain megtörő szél fütyülése közepette, a Duna-
partot reszkettető sötét éjszakákon át. Nem emlékszem már, hány
hosszú éjszaka telt így, de azt biztos, hogy boldog és boldogtalan
voltam egyszerre. Örültem, mert már olyan régen vágytam Lejla után,
s most a váratlan olvasással mintha újra éltem volna gyermek-, majd
felnőttkoromat, újra szerelmes lettem, találkoztam kedvesemmel, a
sivatagba kerültem, láncra verettettem, régi barátaimra, a gazellákra
és a galambokra emlékeztem, vagyis ebben az idegen világban újra
Lejlámmal töltekeztem. Igaz, nem úgy olvastak, ahogy a költők vagy
szerelmesek tették volna, de a hosszú és fárasztó idők után ez is elég
volt a vigasztaláshoz.
Froberger egyre inkább a történetem hatása alá került. Éreztem,
hogy nem egy kód megoldása izgatja, hanem valóban a bennem leírt
szerelmet akarja megérteni. Ő találta meg a következő kulcsot. A
párvers éppen az alatt a miniatúra alatt foglalt helyet, amely Lejlával
való találkozásom jelenetét ábrázolja. Ájulásom után a sivatagba
indultam, s akkor mondtam:

A szerelem napomat elsötétítette,

Tudatom gyeplőjét kezemből kivette.

- Álljunk csak itt meg - mondta Johann Jakop, miután Szijavus

lefordította a két sort. -- Az ember napját az éjszaka sötétíti el, de a
szerelem és a szerelmes legjobban az éjszakát keresi, mert a szerelem
egyedülvalósága éjjel teljesedik ki. Az éjszaka megtelik a szerelem
titkaival. Az éjszaka az összes szent szövegben a „titkok elfedője” -
ként szerepel. A hillai költő természetesen ismerte a Korán verseit. Ne
felejtsük el, hogy a titkos cselekedeteket mind éjjel hajtják végre! -
„Ahogy ti is csináljátok” - gondoltam erre én magamban. - Lehet,
hogy a hillai Fuzúli is a legszebb búvóhelynek, egy várnak tekintette
az éjszakát, ahol a titkokat nyugodtan meg lehet őrizni, nem igaz?!
- De még mennyire hogy lehet! - vágta rá Dimitrov.
- Akkor kiszámítom az arab betűk számértékét - mondta Szijavus,
és a többiek figyelmes tekintetétől követve leírta a 60-as, alá a 10-es,
legalulra pedig az 5-ös számot. Összeadta: 75.
- Igen, itt van a 7-es szám, mint ahogy ez a babilóniai istenek száma,
meg a hét bolygóé, a hét böjti napé vagy a hétféle növényből készült
boré. Nekem az az érzésem, hogy ennek a 7-nek jelentősége van - tette
hozzá.
A hetes szám elhangzása ebben a hideg éjszakában, ebben a sötét
gyülekezetben valami hiányérzetet keltett bennem. A BT-t sokkal
kevésbe szerettem, mint azelőtt. Arsija Akeldanhoz vagy a titkot
urammal, Fuzúlival megosztó szír könyvtároshoz képest milyen jel-
legtelenek ezek a figurák! Egyiküknek sincs tudományos háttere, csak
politikai hatalmukat használják, és a BT nevében összefogva a
mindenség lovagjaiként viselkednek. El kell ismerni, hogy jól
dolgoznak, értenek a tudás megszerzéséhez, de az elég kétségesnek
látszik, hogy a BAK-ot újra létre tudnák hozni. Tudom, hogy vannak
közöttük, akik a pokolra kívánják a BAK-ot, és csakis az aranyat
szeretnék megtalálni.
- Ezeknek a hetes számú párverseknek a sorrendjében van talán a
kulcs, nem gondoljátok, barátaim? - szólalt meg Serbán Mihali, aki
mindeddig két kezébe temetve arcát hallgatott. - Nézzük csak végig a
korábbi párversek sorrendjét is!
Elejétől végig újra forgatták lapjaimat, hogy megállapítsák a
korábban kiválasztott párversek sorrendjét, és rájöttek, hogy a 607.,
617. és 687. helyen találták őket. Szijavus Pasa folytatta a számolást.
Kiderült, hogy az utoljára felfedezett verspár a 872.
Örömteli kiáltása szinte belehasított a sötétségbe.
- Ez az! A korábbi mesterek soha nem jutottak olyan közel a
babilóniai istenek aranyszobraihoz, mint mi! Azt hiszem, időt
nyerünk, ha a további verspárok közül csak azokat vizsgáljuk,
melyeknek a sorszámában a hetes előfordul - tette hozzá, és a
győzelem örömére kivett egy csipetnyit burnótos szelencéjéből,
bedugta a bal orrlyukába, és mély lélegzetet vett. Aztán abrosz-
nagyságú kendőjét az orra elé tartva nagy tüsszögés- be kezdett.
A verspárok beszámozását az ékírás számainak legjobb ismerője, az
építész Dimitrov vállalta. Lapjaim szélén előbb három, a végén már
négyjegyű számok sorakoztak. A hetes számjegyeket tartalmazókat
pirossal, a többit fekete tintával írta. Bárki más ezt gyerekes
szórakozásnak ítélhette volna, pedig még abban is tudatosság volt,
hogy nem az arab vagy latin írás számjegyeit használták. El akarták
kerülni, hogy a titokra más is rájöhessen. Utolsó párversem mellé a
3098-as szám került. Vagyis uram, Fuzúli 3098 szebbnél szebb
verspárban mesélte el történetem. Isten legyen irgalmas hozzá!...
 Egyhangúan teltek az éjszakák. Az őrszemek félóránkét sorban
elkiáltották magukat: „Allah egy, az egyetlen!”, és mire a müezzin a
faminaretből a reggeli imára hívta az igazhitűeket, ők négyen
kimerültén ültek a burnót- és ánizsszagtól nehéz levegőjű szobában, a
kihűlt parazsastál körül. Szijavus Pasa elvégezte a rituális mosdást, és
lement a dzsámiba, a többiek pedig álomra dűltek. Nappal a Dunát
nézték a toronyból, vagy lementek járni egyet, olykor halat is fogtak.
Azon az estén a Dunán csónakkal közlekedő árusoktól pörkölt búza,
mazsola, mandula, dió, csicseriborsó és friss gyümölcsök kerültek
ezüst tálakban az asztalra, és mint minden alkalommal, a pasa két
kancsó bort is előkészített a vendégek számára. Úgy tűnt, ez lesz az
utolsó este. Magam is előételnek éreztem magam a terített asztalon.
Azzal a mondattal nyitottak, amelyet a bagdadi tudományos akadémia
vak könyvtárosa mondott uramnak, Fuzúlinak: „Hét igaz titkot fedhet
fel, aki ismeri a szerelmet, tudójuk pedig uralkodhat a világon." Ott
voltak előttük azok a hetes számjegyet viselő verspárok, amelyben
szerelemről és titokról volt szó. Megbeszélték már az összesét,
amelynek a sorszámában a hetes előfordult. Éjfél felé, amikor a Duna
zúgásába a szemerkélő eső hangjai keveredtek, Szijavus Pasa
felolvasta az 1117. verspáromat is:

Uram, az ész aggályait tartsd távol tőlem,

Elválaszthatatlan legyen tőlem a szerelem!

Ez a párvers abban a jelenetben fordul el, amelyben az Amirok

szállásán hírül veszik, hogy elvesztettem az eszem, s elvisznek a
Kába-kőhöz, hogy imádkozzam a gyógyulásért. Abban a hitben, hogy
az ott elmondott ima meghallgatásra talál, apám kézen fog, és odavisz,
én pedig a fejem a szent küszöbre hajtva imádkozom így. Szijavus ezt
őrültségnek nevezte, én azonban végső reménytelenségemben
újraéltem azt a csodálatos pillanatot, amikor a Kába-kőnél a
szerelemért imádkoztam. Minden nagyszerűségével elevenedett meg
bennem az a nap és a fenséges Kába-kő. Igen, épp a mindenki mástól
eltérő magatartás különböztetett meg a többi embertől és a történelem
valamennyi szerelmesétől. Ez volt a leghősiesebb felkiáltásom, ettől
lettem az, aki vagyok, ez tett őrültté, és ezért követnek sok száz éven
át, ezért irigyel sok ezer okos, ezért foglalják tisztelettel költe-
ményekbe a nevem. Mintha ma történt volna, úgy emlékszem arra a
napra, amikor könnyem omlott a Kába küszöbére. Lejla képe ott volt
a szemem előtt, s ebben az ábrándképben isteni szépségnek láttam őt.
- Mi az, hogy aggály? - kérdezte Johann Jakop nyugodt hangon, de
a válasz: „gondolat”, „vélemény” nem elégítette ki.
- Más értelmének is kell lennie, mert hetes szám van benne, a
szerelem is előfordul, de hol van itt a titok?
- Persze hogy van más értelme is - mondta gúnyosan Szijavus -,
aggodalom, szomorúság, bú, bánat, kétség, izgalom, kíváncsiság...
Folytassam?
- Elég, barátom, elég. Megtaláltam, amit kerestem. Az
aggodalomban, a kétségben is van titok, sőt a szerelmesek bánatának,
szomorúságának is titokban kell maradnia.
Egyértelmű volt, hogy az udvari orgonista ismerte a szerelmet, sőt
meglehetős gyakorlata volt benne. Nehezen tudtam volna ekkor a
magam érzéseit meghatározni. Titkaimról a lepel lehull, de egy
szerelmes fejti meg őket. „Aki a szerelmet ismeri...” - mondta a vak
könyvtáros. Ez az ember felfogta titkos szerelmemet, ezért másnak
láttam őt, mint a többi mestert és BT-ta- got. Csodálatot éreztem
iránta, és azt gondoltam, hogy ő nem fog visszaélni a kaldeus papok
asztronómiai titkaival. Lehet az arany istenszobrokért kapott pénzből
lázadásokat szítani, hogy a világ más legyen; el lehet pusztítani
ártatlan európai embereket; ez a zenét művészi fokon művelő ember
azonban soha nem fogja föláldozni az űrre vonatkozó tudást
tartalmazó táblácskákat. Elszégyelltem magam, hogy az előbb még az
egész társaságot vádoltam. Talán mégsem állnak olyan rosszul a
dolgok, mint gondoltam.
Nem sokkal azután, hogy így változott a lelkiállapotom,
észrevettem, hogy miközben a többiek a párvers számán és értelmén
elmélkedtek, és az arab betűk számértéke szerint próbáltak valamire
jutni, J. J. Frobergert nyugtalanság fogja el. Bár úgy tett, mint aki a
többieket hallgatja, mintha valami mély felelősségérzet ébredt volna
benne. Titkos kétely volt ez, amelyről a várfalhoz ütközve visszhangot
keltő, majd elhaló beszélgetésben részt vevő három férfi nem vett
tudomást: „Vajon helyes-e, hogy a BT elfordul a tudománytól, és az
arany után veti magát?” Igen, még maradt jó a világban! Hiszen mióta
- akárha várfogságban - a szilisztrai várban élek, aggodalom rág
bennem, és most épp ugyanaz az aggodalom dobogtatja az ő szívét is!
Froberger emlékezetében feltűntek a társaság korábbi alakjai. Jó-e,
hogy mindig csak egy szívben őrizték a titkot, melyet mindig csak egy
nyelv hagyományozott az utolsó pillanatban egy megbízható tudósra?
Miért épp az itt ülő emberek kezébe került? Ők volnának méltók arra,
hogy tovább vigyék a magasztos örökséget? Azóta, hogy Rómába
szöktettek, a BT Vatikánbeli tagjai közül egy sem áldozta fel a
Társaság érdekeit a pápaság érdekeiért. Kétségtelen, hogy a szobában
lévő négy férfinak is hasonlóan becsületes szándékkal adta át mestere
a titkot. „Micsoda korban élünk, hogy semmibe veszik a Társaság
hűségesküjét, amelyet majd négyezer éven át sikerült minden hátsó
gondolat nélkül továbbadni?” - jajdult fel magában. Igaz, a világ
változik, ez rendben is volna, de szabad-e ártatlanok halála árán
változtatni? Vajon azok a szerelmesek, akiket Kirké disznókká
változtatott, akarnak-e újra emberré válni? Milyen erőre
támaszkodnak a Társaság tagjai, amikor mások boldogságáról vagy
boldogtalanságáról döntenek?

Melyik halandónak van joga arra, hogy elvitassa Istentől a sors

megváltoztatásának jogát? Mit képzel ez a három ember, milyen erőt
akar birtokolni, ha megszerzi a kódot? Hogy felejthették el a hét évvel
korábbi konzíliumon tett hűségesküjüket? Az elmúlt hét esztendőinek
háborúi tették, vagy a világ jövedelemviszonyainak változásai?
Vagy az emberiség sokasodása? De egyik sem jogosít, nem
jogosíthat fel arra, hogy az űrre nyíló kapukat az emberiség feletti
uralomra használják! A bölcs kaldeus papok a galaxisok közötti
utazással az egész emberiséget, az egész világot akarták megmenteni.
Az emberiségnek örömöt vagy szenvedést fog jelenteni, ha megfejtik
a titkokat? Egyáltalán, sírni jöttünk erre a világra vagy nevetni?...
 - Úristen, mit teszünk? - ezek a szavak hagyták el utoljára a zenész
Johann Jakop Froberger ajkát.
Másnap a szilisztrai vár őrei megtalálták a magát a legmagasabb
toronyból a Duna hullámaiba vető férfi összetört holttestét. Övében
egy szállóigére frissen komponált mű kottáján kívül semmi mást nem
találtak.
Ó, Lejla! Ennyi bánatot kell elviselnem, nélküled? Akarta-e ezt a sok
szenvedést uram, Fuzúli, amikor elrejtette a titkot? Mi közöm nekem
a tudományhoz és az aranyhoz, hiszen én csak a halhatatlan szerelem-
nek áldoztam az életem?... Vágyom utánad, Lejla! Hol vagy,
kedvesem?
 23.
Ebben az ismeretlen nyelvű északra utaztam,
és az észre káros varázslatokat bámultam

Hej, Nesáti! Magukat úgy elvesztettük a lélek útvesztőjében,

Hogy már nem leljük a szív fényes tükrében sem.
Nesáti

Régóta sodródom országról országra Móllá Mehmed piszkos

szamárnyergének nyershússzagú harmadik rekeszében, aki szokása
szerint minden útba eső kisebb vagy nagyobb város pasája előtt térdet
hajt, s nagy re- verenciával engedélyt kér „minden idők legnagyobb
vezír” -jétől mutatványa bemutatására.
A sovány, magas, ötvenes éveiben járó fekete férfi, akit annak idején
a seregbéli katonák „a csinos müezzin” -ként emlegettek: Baltadzsi
Mehmed Pasa a Prut mocsarában szétverte Nagy Péter seregét, az ezt
követő béketárgyalások során mégis alulmaradt Katalin cárnővel
szemben. Az emiatt lábra kapott pletykákból annyira elege volt, hogy
nagy kerülővel tért csak haza a fővárosba. A Fekete-tenger keleti
vidéke felől elindult tehát, hogy példásan megbüntesse az arab és kurd
bejeket, akik akkoriban lázadásaikkal gyakran okoztak gondot az
udvarnak; de hiába szerette volna érezni, mint minden felelőssége
tudatában lévő ember, a feladat ellátásának nyugalmát, a Katalin
cárnővel kapcsolatos pletykák miatt nem tudta élvezni még a szép
aleppói őszt sem. Szomorú magányban töltötte az estéket a beglerbégi
palotában, ahonnan rá lehetett látni az egész városra, és a városfalakon
kívül táborozó seregét bámulta unalmában. A szeptemberi naplemente
régi emlékeket idézett fel benne, s a szíve annyira összeszorult, hogy
úgy érezte, megfullad. Egy pasa számára nem lehet súlyosabb, mint
az, hogy a saját seregében mondanak rosszat róla. Pedig az előtte
sorakozó sátrak rendje, a gyakorlótér, a parancsnoki ezred, az istállók,
a lovak karámja és a nyilasok céllövő tere, mind-mind az ő büszke
alkotásai, s katonái többségét is, mintha a saját gyermekei lettek volna,
maga nevelte. És most mind összevonták a szemöldöküket,
alaptalanul vádolva őt. Úgy érezte, hogy elárulták. Soha nem hitte
volna, hogy a seregben ekkora befolyást szerezhetnek azok, akik nem
kedvelik, és a katonáknak majdnem a felét ellene fordíthatják. Magára
is haragudott persze, főleg azért, hogy nem csapat le néhány fejet. A
környezetében lévők, a szórakoztatására terített asztalok, az énekesek
bársonyos hangja és a sikamlós anekdoták sem oszlatták el a
rosszkedvét. Még a városban százszámra működő szövőgépek
kattogása is - amelyet előző este, akárha egy vers ritmusát hallotta
volna ki belőle, olyan élvezettel hallgatott - ma úgy kopogott agyában,
mintha egy óra ingája vágná fejbe újra és újra. Szerencsére ezek a sötét
gondolatok hamar elszálltak. Örömmel simogatta meg a galambot,
amely arról értesítette, hogy útnak indult ügyében a beglerbég
fermánja. A halvány öröm magához térítette. Tulajdonképpen csak
egy kis mosolyra vágyott, és arra, hogy elfelejtse a katonák
sugdosását, miszerint először ágyba bújt a cárnővel, aztán
megvesztegették, mert ha nem így történik, az oroszoknak írmagja se
maradt volna. A galambot tehát a szabadulás reményével simogatta,
ugyanis az útnak indított fermán értelmében a város beglerbégje fogja
a pletykák miatt háborgó sereget Isztambulba vezetni, s így a
sugdolózásokat is magával fogja vinni, ráadásul már nagyon hiányolt
családja és a maga által kiválasztott új vezérkar is hamarosan Aleppo
felé indul.
Amikor jelenlegi gazdám, Móllá Mehmed engedélyt kért Baltadzsi
vezírtől a bemutatóra, a beglerbég palotájának magas falakkal
körülvett udvarán ott voltak a sereg legmagasabb rangú parancsnokai,
az aleppói főtisztviselők és előkelőség képviselői, ezenkívül éneke-
sek, muzsikusok és költők, de maga Baltadzsi mintha ott sem lett
volna. Móllá Mehmed térden állva a szokásos fennköltségével
háromszor is elismételte az engedélykérő mondatot, mire a pasa,
mintha csak álomból ébredne, úgy kérdezte:
- Micsoda? - de aztán rábólintott a kérésre.
A jelenlevők ezt a szórakozottságot a pasától szinte már megszokott
lelki válságnak tulajdonították, és én magam is úgy véltem, hogy az
aláírt békeszerződést - még ha emberi okokból helyénvalónak érzi is -
pasaként politikailag ezerszer megbánhatta, de aztán rájöttem, hogy
Baltadzsi vezír ezúttal az örömtől jár a fellegekben. Láttam, hogy még
egyszer megsimogatta, azután elengedte a galambot, s végül megrázva
magát odafordult Móllá Mehmedhez:
- Rendben van, mulassunk hát! - mosolygott, sőt vidáman össze is
csapta a kezét.
 Erre a tulajdonképpeni házigazda, a beglerbég intett a szolgáknak,
és megparancsolta, hogy az ételes tálakat és süteményes tányérokat,
valamint az asztalokat is szedjék össze. Valójában ő hívta meg Móllá
Mehmedet, hogy ezekben a nehéz napokban valamivel elszó-
rakoztassa a nagyvezírt.
Régóta együtt vagyunk már Móllá Mehmeddel. Hatvanas éveiben
járó kurd gazdám az alkímia tudományának alapos ismerője,
ezeregyféle bűvészmutatványával pedig sokfelé nevet szerzett. Még a
medreszében kezdett a titkos tudományokkal foglalkozni, s a különös
dolgok iránti érdeklődése folytán a különféle jóslások révén szerzett
magának megélhetést, s ezt fordította később át bűvészkedéssé.
Miután az Oszmán Birodalomban betiltották a varázslásokat,
tevékenységét áttette a Krím, Lengyelország, Moldávia és
Havasalföld, Németország és Svédország területeire, majd mikor már
jelentős hírnévre tett szert, visszatért, és letelepedett Aleppóban.
Froberger, mielőtt öngyilkos lett a szilisztrai várban, átadott
Gustafnak, a lengyel renegátnak, akit a szilisztrai várban Musztafa
néven ismertek:
- Úgy vigyázz erre a könyvre, mint a szemed világára. Vidd el
Lützenbe, és add át Krisztina királynőnek. Bőséges jutalmat fogsz
kapni érte!
Amikor Gustaf elindult Svédországba, hogy megtalálja Mardukot, a
BT nagymesterét, illetve amikor Brandenburgban találkozott Móllá
Mehmeddel, természetesen nem tudhatta, hogy az élete meg fog
változni. De Gustaf már a találkozásuk napján annyira a móllá hatása
alá került, hogy érdekesebbnek találta a természetének sokkal inkább
megfelelő bűvészkedést, mint hogy egy könyvvel egy hideg ország
királynőjéhez menjen, úgyhogy együtt jártak Pomerániától
Moszkváig, Özitől Krakkóig, Buharától Kabulig. Eközben hol
fogadókban, hol tapsolókkal teli szalonokban, néha cirkuszban, néha
hetivásárokon, hol palotákban, hol magánházakban, egyszer étlen-
szomjan, máskor drága ruhákban jártak, de a holnappal mit sem
törődtek. Természetesen engem is mindenhová magukkal hurcoltak.
Lehet, hogy hálásnak kell ezért lennem, hiszen a világ sok tájára
eljutottam, és jobban beleláttam a BT terveibe is. Soha nem fogom
elfelejteni, hogy VII. Ulászló lengyel király és Mihály Romanov orosz
cár nagyra becsült vendégei voltak, és olyan jó barátságba kerültek
Szafi perzsa sahhal, hogy sakkban meg is verhették őt. A
legbőkezűbben Imám Kuli Bahadir, az üzbég kán fogadta a két
kebelbarátot. Pontosan nyolc boldog évet töltöttek itt el, bár először
negyven-ötven napig várakoztatták őket koromsötét istállókban,
mielőtt a tömeggel együtt átadhatták magukat a nevrúz-ünnep
felszabadultságának, amelynek keretében én is láthattam
Szamarkandban és Buhará- ban a lovak birkózását... Az Altáj-
hegységtől kiinduló hagyományos tavaszköszöntő nevrúz
ünnepségeken látott ferdeszemű szépségek újraébresztették bennem a
sóvárgást Lejla után, ugyanakkor ez a nyolc év alkalmat adott arra,
hogy megismerjem a természetközeli közép-ázsiai életet.
Megismerkedtem Báját nemzetségbeli emberekkel is. Közülük való
volt uram, Fuzúli is, de már egyiket sem találtam hozzá hasonlónak.
Vándoréletem során kötésem alaposan megkopott. Kuli kán halála
után a titkos dolgok iránt érdeklődő aleppói beglerbég hívott meg
bennünket városába. Ezzel persze szerelmem hamu alatt izzó parazsa
újra felizzott. Újra eszembe jutottak a babilóniai tolvajok meg a BT.
Akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen se velük, se nélkülük nem
tudok élni.
- Kedves Barátom! Ha Szilisztrában maradtam volna, talán képes
volnék egy muzulmán országban élni, de minthogy hatvan felé járok,
nem bírom már elviselni a muzulmánok kétszínűségét - búcsúzott el
Gustaf, és emlékül Móllá Mehmednél hagyott. Néhány hónapja tehát
Aleppóban vagyunk.

Amikor Brandenburgban megismerkedtek és barátok lettek, Gustaf

nem moszlim turbánt, hanem lengyel posztósüveget viselt. Ami kor
Szilisztrából a mellében velem észak felé szökött, a havasalföldi
falvakhoz közeledvén nyilával nyulat lőtt, hogy éhségét elüsse, majd
a nyúl vérét ingébe, mentéjébe és török fejfedőjébe törölte, aztán
bedobálta őket a Dunába. Ezzel egyrészt levetkőzte magáról a
muzulmánságot, másrészt elérte azt, hogy amikor Szilisztra előtt
megtalálták a ruhadarabokat - ahogy József történetében történt - a
várbeliek elintézték a dolgot azzal, hogy Musztafa csaust felfalták a
farkasok, és így nem keresték. Barátságuk második hónapjában meg-
mutatott ugyan engem Móllá Mehmednek, és beszámolt Frobergerről
is, az azonban nem hitte a történetet, és Frobergert is csak egy kitalált
személynek vélvén fel se vetette, hogy a svéd királynőhöz menjenek.
Számára az intrikákkal teli történetnél sokkal érdekesebbnek tűnt egy
török nyelvű könyv birtoklása. Mikor pedig az évek folyamán Gustaf
az ópium és a bűvészkedés rabjává vált, szívesebben volt Móllá
Mehmed segítője, mintsem nemes akart volna lenni a svéd királyi
palotában, s ha néha eszébe jutott is Froberger, egy sóhajjal elintézte,
gondolván, hogy egyszer majd oda is eljutnak mutatványaikkal, bár
ezt az óhaját mesterének - már mesterének szólította a mollát - soha
nem fejezte ki. Meg voltak elégedve közös életükkel, s meg kell
vallanom, hogy ebben az egyszerű életformában, az izgalmas
kalandok között én is boldog voltam. Hol kötélen táncoltak együtt, hol
karddal vívtak egymással. Volt, amikor az egyik kettévágta a másikat,
volt, hogy a másik hordóban gurította le társát a szakadékba. Élő
egeret nyelettek le egymással, kígyók mérges nyelvére céloztak. Hol
egymásra rakott üvegek tetejére bukfenceztek föl, hol gólyalábakról
néztek le a többi emberre. Az Iszfahánban ötévenként tartott nagy
bűvész- és akrobatavásárban azzal álltak ki versenyezni a többiekkel,
hogy talpukra nemezdarabokat kötöttek, és egy-egy báránnyal a
hátukon végigmentek egy szakadék fölött kifeszített kötélen; majd a
fogaik között tartott rudak- ra helyezett boroskancsókkal beszaladtak
a nézők közé, ezzel óriási lökdösődést okozva. A tapssal jutalmazott
előadás végén a kókuszdióból készített alamizsnás tálkákba gyűjtött
pénzen bárányhúsból, gyömbéres piláfból és különböző édességekből
pompás lakomát csaptak. Egyik mutatványuk során például hajukba
kötözött orsónál fogva lógtak a mélység felett, és úgy vívtak
kardcsatát; de volt olyan mutatványuk is, amely közben az egyik nem
látta a másikat. Aztán mikor fáradtan és izzadtan este abbahagyták a
munkát, Gustaf borospoharával és ópiumos szelencéjével egy szajha
mellén, Móllá Mehmed pedig a rituális mosdás után imaszőnyegén
pihent meg. Az egyik arabul és perzsául tanult a medreszében, a másik
gyerekkorában megtanulta a lengyel, a német és az orosz nyelvet.
Egymással törökül beszéltek, és ahol felléptek, ott mindig a helyi
nyelvet használták. Harmincöt évig élték rendszertelen közös életüket.
Mehmed Móllá akkor érezte át igazán jó barátja, Gustaf
elvesztésének fájdalmát, amikor kénytelen volt egyszemélyes
mutatványokkal az oszmán nagyvezír, Baltadzsi Mehmed Pasa elé
állni. „Hányszor mondtam neki, hogy hagyja abba az ivást, meg az
ópiumszívást. Lehet, hogy ópiumos állapotában épp most vívja ha-
láltusáját Buhara legpiszkosabb fogadójának vizelet- szagú
istállójában!” - gondolta, és elhatározta, hogy a bemutatót az ő drága
emlékének szenteli. A Gustafnak szentelt mutatványnak pedig a
lehető leglátványosabbnak kell lennie, tehát az alkímiában szerzett tu-
dományához folyamodott. Persze az is megfordult a fejében, hogy
milyen jó volna, ha Baltadzsi a pártfogásába venné. Talán még az
állandó mulattatója is lehet, ha sikerül a feje fölül a bánat felhőit
eloszlatni. Ezért mindent a legtökéletesebben kell végrehajtania. „Le-
gyen a vezír tábora nagy sikerű, Baltadzsi vezír legyen hosszú életű,
Püthagorasz lelke senyvedjen, Ibn Szína és Ebu Harisz lelke boldog
legyen!” - imádkozott. Lehunyt szemmel még elmormogott pár
mondatot, aztán intésére a beglerbég énekesei megütötték dobjaikat és
kasztanyettáikat.
- Barátaim, nagyon vigyázzatok! Ha bátor vitézek vagytok, ne
fussatok, miközben engem néztek. Aki fél, az most hagyja el a teret! -
mondta el mindenkori figyelmeztetését a dobok és csörgők magasra
szárnyaló hangjai közepette.
A beglerbég palotájának udvarát megtöltő tömegben egyetlen ember
se mozdult a figyelmeztetésre, annál nagyobb izgalommal várták a
mutatványt. Móllá erre az utolsó darabig levetett magáról mindent.
Felmorajlott a tömeg, amikor teljesen ruhátlanul állt előttük.
- Agáim, bejeim, kedves testvéreim! Mint látjátok nincs nekem se
farkam, se zacskóm, még farom sincs, ahogy látjátok. Ezt tudnotok
kell, úgy legyetek boldogok! - szólalt meg újra.
Csak sima bőrt láthattak a nézők elöl is, hátul is.
- Micsoda ember ez?! Nem eszik és nem ürít, hisz elöl, hátul olyan
sima, mint egy deszka?! - ámultak a népek, miközben ő háromszor
körbesétálta a teret, aztán a koszos zsákból, melyben engem is cipelt
Szamarkandtól Aleppóig, elővett egy gyékénynél is vékonyabban font
kendőt, a derekára tekerte, és ahogy a kárókatonák a tengeren, néhány
szökellő lépés után a levegőbe emelkedett. Az udvar magas falának
magasságában kör- be-körbe repülve, mindenkit külön, külön, név
szerint köszöntött „Ej, te okos, ej, te tudatlan, hej, te ennek meg ennek
a fia, hej, te annak meg amannak a fia” stb. formában. Minthogy én
már sokszor láttam ezt a mutatványát, helyette inkább az udvarban
összegyűltek csodálkozását, az először repülő embert látók ámuló
arcának színeváltozását figyeltem. Érdemes volt látni azt a borzongató
izgalmat, amely elfogta az embereket, ahogy a varázslatnak ez a
mestere, akár a madarak szárnyaikat, karjait lengetve röpködött, s
közben, mint a szerencsemadár, lábával meg-megérintette fejüket, és
pontosan megnevezte őket. Mikor aztán már mindenkit köszöntött,
levette derekáról a kendőt. Hatalmas zúgás támadt az udvaron.
- A szégyentelen! Fúj! Takarjátok el a semmirekellőt! De hiszen
nem is volt farka! - hallatszottak a kiáltások a menekülők szájából.
Móllá Mehmed ugyanis két arasznyi hímvesszejét a markába fogva
vizelni kezdett lefelé. Ezt a mutatványát is láttam egy orosz palotában,
és mondhatom, az ottani nemes hölgyek sokkal bátrabban viselkedtek,
mint ezek a férfiak. Az udvarból mindenki a szőnyegekkel borított
balkonra próbált menekülni, ahonnan a pasa és a beglerbég nevetve
figyelte parancsnokait és az aleppói előkelőségeket, mert a térség a
fentről öntöző móllá nyomán lassan sártengerré vált, az emberek pedig
úgy eláztak, hogy éppen csak a hónaljuk maradt szárazon.
- De hisz nem is volt farka neki, akkor meg most mi van a kezében,
és micsoda eső esik ránk? - kérdezgették egyre többen, mire Móllá
Mehmed a pasához fordult.
- Parancsold meg, uram, hogy a kapukat jól zárják be, de még az
összes rést is tömjék el! - szólt le, és a hímvesszejét fenyegetőleg feléje
fordította.
A pasa nagyot nevetett, aztán másféle parancsot adott.
- Eresszetek golyót a semmirekellőbe!
A hangja elveszett a zajban. Nem is engedelmeskedett senki. Végül
csak megparancsolta, hogy tömjék el az összes rést. Móllá Mehmed
folytatta a vizelést, felhőként követve a menekülőket. Valóságos
pánikba estek az emberek, mikor a víz emelkedni kezdett. Az úszni
tudók levetkőztek, és úszni próbáltak, a nem tudók a falakra és
kapukra kapaszkodtak. Az úszók hamarosan akárcsak egy óceáni
hajótörés áldozatai, egymásba próbáltak kapaszkodni. Olyan félelem
fogta el az embereket, mint amikor az áradó Tigris öntötte el őket.
Kiáltozás, sikoltozás, a segítségkérés hangjai hallatszottak
mindenünnen. A víz emelkedésével végül még a balkonon ülő pasát
is nyugtalanság fogta el.
- Nyittasd ki a kapukat, mert még odavesznek a katonáim! - szólt a
beglerbégnek, az azonban megnyugtatta.
- Ne aggódj, fényességes pasa, ez csak szemfényvesztés, nem lesz
senkinek semmi baja, meglásd!
Látva a pasa nyugtalanságát Móllá Mehmed úgy gondolta, hogy
ideje befejezni a játékot. Úgy ereszkedett le a vízre, ahogy egy sirály
száll le a tengerre, zsákjából egy fajanszedénykét húzott elő, és ujjával
megfricskázta. Olyat csendült, hogy akárcsak Szodoma és Gomorra
népe, mindenki mozdulatlanná dermedt. Móllá Mehmed megint csak
far és farok nélkül lépett a pasa elé.
- Ami rossz volt, tűnjön el, nyelvünk rubinttá, amit folyattunk, tiszta
vízzé váljék, hibánk megbocsájtassék! - csókolta meg a köntöse
szegélyét, majd öltözés közben a szinte bénult emberekre mutatott. -
íme, vitéz pasa, láthatod a katonáidat. Egyesek akár a denevérek, úgy
kapaszkodnak a kapukon meg a falakon, mások a földön tempóznak,
megint mások, a vízbefúlás félelmével mintha épp fogadkoznának.
- Mentsd meg őket, de azonnal! - kiáltott fel a pasa, mire a móllá
újra megfricskázta az edénykét. Mintegy varázsütésre mindenki
magához tért; akik mindent ledobáltak magukról, hogy úszni tudjanak,
most szégyenkezve takarták el meztelenségüket, s igyekeztek
valamelyik sarokba húzódni.
- Hol vannak a ruháim? Hol a handzsárom? Te tetted el a
jatagánomat? - keresgélő, kérdezgető emberek töltötték meg
egyszeriben az udvart.
A pasának tetszett a játék, de az rosszulesett neki, hogy nagynevű
parancsnokai lejáratták magukat a városiak előtt.
- Fogjátok el azt a senkiházit, és lógassátok fel a kapura! - szólt oda
parancsait leső testőreinek, Móllá Mehmedre mutatva, a beglerbég
azonban kegyelmet kért számra. „Ajjaj, még megölik szegény
ártatlant!” - jajdultam fel én is magamban.
- Fényességes pasa! Ne szálljon a fejedre a vérem, ha engem
felakasztatsz! Csak annyit kérek, hogy engedd meg, hogy utoljára
imádkozzam, s aztán a saját zsinórommal akasztass fel!
- Móllá Mehmed, rászolgáltál a halálra. Ám legyen, ahogy kívánod!
Nagyon megszoktam már a mollát. Mi lesz most velem? A vele
együtt bejárt vidékeken Rukál és Lejla emlékeivel éltem, az ő lábuk
nyomán jártam, az ő hegyeik virágillatát szívtam be. Mind a ketten
reményekkel érkeztünk Aleppóba. Hátat akart fordítani a bűvészke-
désnek és az alkímiának. A zenés, verses Bajkara-összejöveteleken és
az aleppói mevlevi kolostorban a bő köpenyeges dervisek között
szeretett volna nyugalomra lelni. Ráadásul éppen másnap a híres
költővel, az urfai Nabi Efendivel készült találkozni, és a költészetről,
rólam és uramról, Fuzúliról akartak beszélgetni. Miközben én ezekkel
a gondolatokkal a sorsomon keseregtem, Móllá Mehmed az udvaron
elvégezte a rituális mosdást, és könnyek között bevégezte utolsó
imáját is. Kezével végigsimított az arcán, aztán idejött a zsákjához.
Anélkül, hogy bárki észrevette volna, megtapogatta a vastag
selyemzacskót, amelyben engem a zsákba helyezett. Engem kihúzott,
és a zacskó kötőjét, mintha kötést fejtene, kezdte a kezére tekerni.
Megnyugodtam, mert tudtam, hogy megint valami csalafintaság
következik. Miközben tekerte, a madzag Móllá Mehmed kezében jó
vastag kötéllé hurkolódott. A móllá végül a mintegy tíz rőfnyi kötelet
odanyújtotta a pasa testőreinek.

- Tegyétek a dolgotokat! - parancsolta erős hangon.

Most már mindenki a mollát sajnálta. Többen is szót akartak emelni
érdekében, de látván a pasa sötét arckifejezését, elálltak szándékuktól.
Még a beglerbég szemét is elfutotta a könny. Azok is imádkoztak már
érte, akik alig korábban bosszút szomjaztak ellene. Igaz, ami igaz,
Móllá Mehmed a legeslegelején megmondta, hogy akinek gyönge a
szíve, az hagyja el az udvart. Ö tehát nem tehet semmiről.
- Nagyhatalmú vezírem, bocsáss meg ennek a fura szolgádnak. A
megbocsátás a győztes alamizsnája, mondják, tekints tehát elnézéssel
a látottakra - lépett közbe végül is egy hetvenes éveiben járó
öregember, az eseményeket a pasával együtt a balkonról szemlélők
közül.
 - Költő, te ne szólj bele! Nem tűrhetem a parancsnokaim lejáratását!
Eközben a védelmébe vett parancsnokok igyekeztek szégyenükben
szinte láthatatlanná válni. Baltadzsi vezír tudta ugyan, hogy
parancsnokai közül kettő valóban nem dicsekedhet túl nagy
bátorsággal, sőt azt is, hogy épp ők voltak a főkolomposok a vele
kapcsolatos pletykák terjesztésében.
- A katonák a hatalmas szultán katonái! - válaszolta mégis, talán,
hogy a közte és a sereg közötti fagyos légkörön enyhítsen.
Móllá Mehmed még egyszer ránézett a pasára, aztán elindult az
udvari kapu három horgára akasztott hurok felé.
- Az Úr kegyelmébe ajánllak, pasám! Mindenki csak a javadért
imádkozzon, a jó alkalmakat ne szalaszd el, fenekedbe tüske ne
menjen! - imádkozott utoljára a pasáért, aztán fejét a hurokba dugva,
a halálba indulók tanúságtételébe fogott. A testőrök közül senki sem
mozdult, hogy meghúzza a hurkot. A móllá nyaka körül a kötél ekkor
megmozdult, és színes pikkelyű kígyó vált belőle. Móllá Mehmed
átölelte a kígyót, s mintha csak lóra szállna, felült a hátára. A kígyó
egyre nőtt, s az emberek újra menekülőre fogták. Fél percen belül
hétfejű sárkánnyá alakult a kígyó, hátsó lábaira emelkedett, aztán
mindenki szeme láttára, sűrű porfelhőt hagyva maga után szinte repült
a hegyek felé.
A pasát is beleértve, mintha mindenki álomból ébredt volna.
Egymásba csíptek, hogy lássák, ébren vannak-e. A pasa zavarban volt.
- Hozzátok csak ide annak a gazembernek a zsákját! - parancsolta.
A janicsáraga félve kezdte belőle egyenként kiszedni a tárgyakat.
Különböző vegyszerek kerültek elő, amelyek miatt évek óta folyton
ájulás kerülgetett; kiszáradt skorpiók és mérges rovarok tetemei,
kígyóbőrök, ecetes, boros és kátrányos üvegek, teveszőrből készült
tarka fonalak, régi szövetdarabok, disznó- és öszvérlábak, tarkabarka
viaszdarabok, dobozokban élő hangyák és svábbogarak, egy köteg
papír, egy görbe kés és olló, könyvborítók, háborús jeleneteket
ábrázoló miniatúrák, egy drágaköves handzsár és végül a nagyszerű
hazudozó, Firdauszi műve, a Királyok könyve meg én.
- Istentelen volt ez az ember, hogy bort és rákit hordott magánál? -
kérdezte mérgesen a pasa, de a beglerbég megfelelt neki:
- Két hete velünk volt, uram, az esti imákban éppúgy, mint a nappali
böjtölésben. Ezek az alkímiához meg a bűvészkedéshez használt
tárgyai. Ha mind eladod se kapsz érte két abbasszida aranyat.
Láthattad, hogy valami olajjal varázsolta el a testét úgy, hogy farok és
fenék nélkül lássuk, aztán egy kis üvegből egy másikkal meg farkat
növesztett magának; egy tálkából vizet locsolt az embereidre, de
mindenki azt hitte, hogy vizel. Megnevettetett minket, ettől pedig nem
számíthat bűnösnek Allah szemében.
Baltadzsi vezír nyugodtan nézett végig a körülötte állókon, hiszen
végül is elérte célját.
- Igazat szólsz, efendi! - bólintott tehát. - Akárha Mózes csodája
volna, sárkányt csinált a kötélből, és eltűnt a szemünk elől. Legyen hát
vele Allah kegyelme, szórakozzon, ahogy akar, éljen, ahogy a vallás
diktálja. És lám, még könyvet is olvasott, a szépséghez is értett...
Nézd csak, a Királyok könyvé-ben az írás és kötés varázslatos
szépségét! Még a szeráj kincstárában sem láttam ilyet... Hát ezeknek
a képeknek a szépsége!? Nézd csak meg te is, hisz ez a bagdadi Fuzúli
mester elbeszélő költeménye, a Lejla és Medzsnún! Erre csak a Hajri-
je költője méltó - parancsolj, mesterem!
Annak a „költő’’-nek szólított hetvenes öregnek adott e szavakkal
oda, aki egyedül fel mert szólalni a móllá érdekében. Ő megköszönt a
pasának, de máris azon gondolkodott, hogy mit kereshetnek az
ékírásos számok a verssorok előtt, vajon miért írták bele őket az
elbeszélő költeménybe. Megpróbálta maga elé idézni a verset író
Fuzúli alakját.
- Milyen nagy költő vagy te, hillai! Ha minden könyvtár olyan sorsra
jutna, mint az alexandriai, ha elégne minden könyv, a te műved
egyedül elég volna ahhoz, hogy megmutassa, milyen magasságokra
képes jutni a költészet révén az emberiség! Nyugodj békében!

*
Gazellatekintetű, jácintillatú kedves Lejlám! Akkor láttam utoljára
Móllá Mehmedet. Ha nem is annyira, mint veled, de jóban voltunk.
Hiányozni fog nekem. Bizton állíthatom, hogy béke volt a szívében és
mosolygott, amikor alkimista felszerelését hátrahagyva távolodott az
aleppói palotától. Ki tudja, melyik mevlevi kolostorban él mint
Mehmed apó? És te, Lejla melyik szerelemország szultánja vagy
most? Nagyon, nagyon hiányzol!... Kérlek, küldd el hozzám illatod a
hajnali szellővel, hogy legalább azt tudjam, merrefelé vagy!...
 24.
Ebben Aleppóban a költőket hallgattam,
És egy nem várt percben Lejlára találtam

Az emberek között a cselek s csalásoknak akkora lett a hírük,

Hogy a sátán rossz híre eltörpült mellettük.
Nabí

Baltadzsi Mehmed Pasa „költő"-nek szólította. A házában tartott

verses beszélgetések során tudtam meg, hogy mások a „legkiválóbb
anatóliai költő” -nek nevezték. Ez a napbarnított arcú, hetvenes
éveiben járó férfi, akinek vonásain, mint térképen tükröződött a lelke,
mesterien tudta előadni mindazt, amit uram, Fuzúli a szerelemről
mondott. Azt a költői utat, amelyet uram, Fuzúli a szív felé megtett, ő
az ész irányában járta be. Uram érzéssel szólt, ő gondolkodva beszélt.
(Uram a szót befelé irányította, ő kifelé terjeszti.) Uram a belső
vulkánt, ő a külső tűzhányót írja le. Míg uram az egyént állítja a
középpontba, ő a társadalmat veszi alapul. A díván- költészet
bensőségessége kinyílik általa: tükröt tart a hanyatlásnak induló
társadalom régóta akadozó jelenségei elé. Az anatóliai költészet
újfajta bölcsességgel került ki a tolla alól. Minden Aleppóba induló
karaván, a szultánok hagyományos ajándékát Mekkába szállító
csapatok és a mekkai zarándoklatra induló küldöttség haladhatott a
maga útján, egyik költő nagyobb mestere lett a szónak, mint a másik.
Míg az északi országokban az olyan történeteket, mint az enyém,
„regény” néven, prózában beszélték el, délen egy-egy regény lényegét
képesek voltak egyetlen párversbe sűríteni. Az Aleppóba verseket
küldők költői versenyre keltek egymással, sokszor egymás verseire írt
parafrázisaikkal igyekeztek a maguk nagyobb tehetségét bizonyítani.
Musztafa Naili finom képeivel, Undzsuzáde Fehim, soha senkit meg
nem bántó ódáival, a zeneszerző Názim a prófétát dicsérő dalaival
szerzett hírnevet; a szerájtól a legtöbb bókot Oszmánzáde Taib kapta;
és Szümbülzáde Vehbi is épp ekkoriban ajánlotta fiának, Lütfullah
Cselebinek a Lütfije című didaktikus elbeszélő költeményt, amellyel a
Hajrijé-vel akart versenyre kelni; de említhetnénk még Szabir Efendit,
aki soha nem fért a bőrébe és még sok más költőt...
 - A művészet célja az újdonság és a szépség - mondogatta az idős
költő, akit egyre jobban csodáltam. Alkotásainak szépségét a hidzsázi
oázisok is megirigyelhették. Pompás lakóházában - ahonnan úgy
tekinthetett le Aleppo városának lapos tetejű, fehér vályogházainak
sokaságára, mintha az óceán hullámzott volna a lábai előtt - minden
napnyugtakor összegyűltek a város előkelői, s ő nagy élvezettel
beszélgetett velük a költészetről. A helyi arabok Nabi szőlőhegyének
nevezték a dombot, amely valaha az első aleppói király, Jarim Lim
lakóhelye volt. Arsija Akeldan, a bölcs pap előtt néhány évszázaddal
Suppiluliuma hettita király építtette azokat a falakat, amelyeken a mai
palota emelkedett. Nemzedékek követték egymást, és minden kor-
szakban szépség született itt zenében és költészetben, az ész és a szem
számára...
Mikor a nap már sárgára érlelte a vetést Mezopotámia síkságain, a
Nabi szőlőhegyén tartott szokásos összejövetel az új énekesek
tökéletes hangján a lélekhez szóló dalokkal kezdődött. A szívek
kinyíltak. Az urfai Juszuf Nabi Efendi egy pestisjárvány után érkezett
Isztambulból a városba, amelynek levegőjét és vizét egyaránt
megszerette. Rögtön utána érkeztek Vadász Mehmed szultán bókjai
és a hír, miszerint a szultán a kincstár tulajdonában álló palotát a költő
rendelkezésére bocsátja. Mióta Móllá Mehmed a zsákja kötőjéből
varázsolt sárkányon ellovagolt, Baltadzsi Mehmed Pasa itt időzött a
legszívesebben, élvezettel hallgatta szavait, és dicsérettel halmozta el,
sőt hozzájárult a ház és a verses összejövetelek költségeihez is. Ma is
jelen van a fényességes pasa, a zenészek az ő kedves dalait játsszák,
Nabi Efendi legújabb gázeleit éneklik. Miközben a cserkesz
rableányok kínálgatták a vendégeket, a házigazda előadta azt az ódát,
amelyet magas vendége, a pasa tiszteletére szerzett. Mintha kottából
olvasta volna, szinte muzsikált a szavalata; a párversek értelmének
megfelelő gesztusokkal kísérte az előadást. A pasa alig tudott ülve
maradni a díványon. Nem győzött hálálkodni az égnek, hogy egy ilyen
költő közelében élhet. Szinte megrészegítette a dicsérettel teli
költemény.
- Édes a nyelved, mester! Méltó volnál arra, hogy briliánsokkal
töltsem meg a szájad! Mondd, mit kívánnál tőlem? - kérdezte, amikor
az ódát lezáró ima is elhangzott.
- Zavarba ejted szolgádat, fényességes pasám. Elég, ha a
barátságoddal megtisztelsz.
 - Ki nem a barátod, efendi!? Biztos van valami kívánságod. Mondd
csak meg, és máris teljesítem!
- Ajándékozz meg, fényességes uram, egy szép hangú és írni is tudó
rableánnyal. Felolvastatnám vele és lemásoltatnám kötegekben
várakozó verseimet! - mondta erre Nabi Efendi, anélkül, hogy tovább
kérette volna magát.
- Már holnap küldök neked!
- Életed mindennél drágább nekünk, uram, fényed legyen még
ragyogóbb!
Naplemente után még vidámabb lett a társaság. Háfiz dívánjából,
Ali Sír strófáiból, Jeszevi bölcsességeiből olvastak, vitatkoztak arról,
hogy ki a nagyobb költő, s arab és perzsa verseket hallgattak.
- Ha megengeded - kért engedélyt az aleppói előkelőségek közül az
arabul verselő Abdüsszelám aga a pasától, aztán Nabihoz fordult. -
Nem beszélnél az anatóliai költőkről? Hogy alakul a költészet azon a
szerencsés földön?
A kérésnek én örültem a legjobban. Közel fél évszázada éltem
messze Isztambultól, attól a csodálatos várostól, ahol Rukálomat
elveszítettem. Megtudhatom tehát, mi történt régi lakóhelyemen, a
valaha megismert költők hazájában.
- Mint az araboknál, a költők Anatóliában is mindig az újat keresik
- kezdte Nabi Efendi, majd a térde mellett álló korsóból töltött a díszes
pohárba, kortyolt a datolyaserbetből, és tovább folytatta. -
Mostanában az eredeti művészi kifejezés nevében keresik az új utakat.
A kánok kánja, Nagy Szulejmán koráig az anatóliai költők a perzsa
költészetet tekintették eszménynek, azt próbálták utánozni. A vers
akkor még újnak számított nálunk. Az edirnei Nedzsáti Bejjel és
Hódító Meh- med szultán vezírjével, Ahmed Pasával kezdődő újke-
resés Szulejmán korában Záti, Jahja Bej, Báki, Hajáli és a többi mester
költészetében nyert formát. Bagdadi Fuzúli mesterünk új fajta
szerelmet jelenített meg. A gazdag harmónia, a művészi kifejezésmód
és az egyéni hang, a mély érzések, finom képek és világos gondolatok
egész Anatóliát meghódították. Megjelentek a versekről és a költőkről
szóló könyvek is. Feltűnt Szehi Bej, Ásik Cselebi, Haszán Cselebi, a
kasztamonui Látifi Efendi. Sok száz oldalt írtak a költészetről és a köl-
tőkről. A vers lett a főnév, a költő a jelzője. A vitézeket jobban
ismerték költői álnevükről, mint a saját nevük alapján; a gyerekek a
derekukon írótollal születtek. Az elődeikhez hasonlót akartak írni, de
valójában versenyre keltek velük. Az új generáció már különbözni
akart, és túllépett a perzsa költészeten. Nefi ódáiban vagy Jahja
sejhüliszlám gázeljeiben határtalan képzelőerő nyilvánul meg. A
nyelv egyre hajlékonyabbá vált. Régen azt mondták, hogy „a kedves
olyan szép, mint a hold”, vagy „piros ajak, akár a rubint”. A későbbiek
már csak annyit mondtak, hogy „holdkedves” vagy „rubintajak”, aztán
már a vershez szokott fülnek elég volt azt hallani, hogy „hold”, s már
a kedvesre, vagy annyit, hogy „rubint”, és már az ajkakra gondolt.
Miért mondaná ma egy költő, hogy „ciprusfához hasonló magas
termet”, hisz ha annyit mond, hogy „ciprusfa”, mindenki tudja, hogy
a karcsú kedvesről van szó. A nyelvet egy aranyműves gondosságával
csiszolták csipkefinomságúvá. Ma már senki nem dicséri a perzsa
mintát, az anatóliai költők egymást igyekeznek túlszárnyalni.
- De hogy valósítják ezt meg, egymástól távol? - kérdezte az aga.
- Ez könnyű is, nehéz is - rajzol kezével egy kört Nabi a levegőbe. -
Könnyű, mert bár a medreszékben nem tanítják a költészetet, a versek
még a medreszék falaiba is beivódtak. A diákok megismerkednek az
aruz-verseléssel; de a perzsa versekkel már csak a perzsa nyelv
tanulása során ismerkedhetnek. A költészet az órákon kívüli
szórakozásuk, olyan mintha a vers volna a nyelv, amelyen egymással
beszélnek. Amikor a kanalat a levesbe merítik, vagy matematikát és
mértant tanulnak, a vers a nyelvük hegyén várakozik. Vannak, akik
annyira elválaszthatatlanok a költészettől, hogy versek ritmusával
fekszenek és rímekkel álmodnak.

A tehetségesek már diákkorukban írni kezdenek, és akik költőnek

születtek, már igen fiatalon kiemelkednek, nevük bekerül a költőkről
szóló könyvekbe. Ami a nehézséget illeti: tudomány nélkül nincs
költészet. Csak a műveltség segíthet a szép vers írásához, ellenkező
esetben a költő nem tud megújulni. Ha tehát valaki költői tehetséggel
van megáldva, és a tudása sem hiányzik, már csak a stílusát kell
megteremtenie. Ezt nevezhetjük akár személyiségnek vagy teremtő
erőnek is. A nagyok között a legnagyobbaknak saját stílusuk van. Báki
mesterünk mindent megértéssel kezelő magatartásával, Fuzúli
mesterünk a szerelem középpontba állításával válik ki a többiek közül.
Más is írhat ódát, de Nefit azért szeretjük, mert az övéi mindenki
máséinál hősiesebbek, mások legföljebb csak utánozhatják.
- Ne légy igazságtalan önmagaddal szemben! - szólt közbe Baltadzsi
pasa. - Az ódáidnak és hatásos stílusodnak oszmán földön sehol sincs
párja.
- Ami engem illet, fényességes uram, a költészetet a misztika
elragadtatottsága, a szeráj figyelme, a győzelmek bősége és a költők
sokasága oly magasra emelte, hogy ettől az én dolgom könnyebb is,
meg nehezebb is lett. Könnyebb, mert példák vannak előttem, és nehe-
zebb, mert szinte már mindent elmondtak mások. Az indiai stílust nem
találom megfelelőnek a magam számára. Az elmúlt korok politikai és
társadalmi hullámzásai a megoldások keresésére ösztönöztek, s ez
magától alakította a stílusomat. Komoly elmélkedések után igyekszem
a mondanivalóm kialakítani, s ez bizony sokszor nehéz szülés. A
titkom mindössze ennyi: meggyőződés és belenyugvás, utazás befelé
a lélekbe, évek, melyek az okok és a célok feletti gondolkodással tel-
tek, a sok igazságtalanság megszüntetésének keresése, a visszaélések,
megvesztegetések, lázadások, vereségek, a hatalom csúcsain
bekövetkezett változások, az okok, amelyek a magas rangú embereket
zsivánnyá teszik - mind olyan fájdalmakat okoznak, amelyeket papírra
kell vetnem. Amit bölcsességnek nevezel, uram, mi egyéb volna, mint
mély fájdalom?!
Szomorúan ingatta fejét e keserű szavak közben. Senki sem tudta,
hogy a maga életén, a maga fiatalságán vagy az ország hanyatlásán
búsul-e ily nagyon. A társaságra a bánat felhője borult. A
továbbiakban felolvasott versek is mind a szomorúság szárnyain
szálltak. A távozó pasa után egyesével, kettesével a többiek is,
szájukban az ország nehéz helyzete miatt érzett kesernyés ízzel,
sorban elbúcsúztak.

*
Másnap reggel Nabi Efendi korán ébredt, kertje lugasában tejből,
sajtból és datolyalekvárból álló diétás reggelijét fogyasztotta. A
kintről felhangzó nyerítésre kapta fel a fejét. Kisvártatva a kertkapu
kopogtatójával dörömböltek. Az intéző kinyitotta a kaput. Három kül-
dönc szállt le a lováról. A szultán ez évi mekkai ajándékait szállító
karaván őrségéhez tartoztak. Magatartásuk zaklatottságról, arcuk
szomorúságról árulkodott. „Nem sok jót ígér ez a látogatás” - gondolta
Nabi, mégis az asztalához invitálta a küldöncöket. A kölcsönös üdvöz-
lések után az egyik küldönc egy szultáni pecséttel ellátott hengert
húzott elő az ingéből. Nabi Efendi kihúzta belőle a parancsot. Ezt
olvasta:

Megparancsoljuk az Aleppóban lakozó urfai Juszuf Nabi

Efendinek, minthogy a kincstárban foganatosított új
takarékossági intézkedések között elhatároztatott az általa
lakott palotának a szultáni kincstár számára történő
átadatása, szultán urunk parancsa és fermánja értelmében
ürítse ki azt, kulcsait pedig adja át a beglerbég
őnagyságának.
az 1122. esztendő áldott hetedik havában
Ali pasa nagyvezír

Az olvasottak szinte fejbe vágták. Tisztában volt vele, hogy a fermán

nem III. Ahmed szultántól, hanem a pecsétjét használó csőriül Ali
Pasától származik. Ugyanis amikor még Isztambulban lakott,
pártfogolja, Szép beszédű Musztafa Pasa nagyvezéri kinevezését
támogató levelet írt Vadász Mehmed szultánnak. Vetélytársa, a csorlui
Ali Pasa utóbb erről tudomást szerzett, s persze árulásnak tekintette.
„Megmutatom én neked, te költő, csak adjon az ég alkalmat!” -
fogadkozott. Hogy a neheztelését éreztesse, és megvetését kifejezze,
az üszküdári kádisága idején építtetett illemhelyre verses feliratot
rendelt tőle. Miután az illemhelyek állításának dátumát nem volt
szokás ily módon megörökíteni, Nabi érezvén a megrendelés mögötti
szándékot, úgy válaszolt, hogy emlékverse napokig szájról szájra járt:

Szükségét végezheti a nép

A kádi építette vécén,
Feliratot kért Nabitól,
Szarok a jóságára én.
 Nabi Efendi és csorlui Ali Pasa útjai elváltak, de ellenségek
maradtak. Tehát nagyvezír lett belőle Isztambulban, és most bosszút
akar állni a régi sérelemért...
Nabi Efendi igyekezett szomorúságát a küldöncök elől eltitkolni, de
a gondot nem tudta elűzni a szívéből. Kénytelen lesz elhagyni a házat,
de így öreg fejjel, hová legyen? Ha egyedül volna, még hagyján, de
hány embernek, és ezzel hány családnak ad kenyeret! Tudta, hogy
Baltadzsi pasát szétveti majd a méreg, ha megtudja, de a nagyvezíri
paranccsal szemben ő se tehet semmit. Amikor estefelé megzörgették
a kaput, Nabi Efendi már majdnem elkészült új gázeljével.

A világ kertjében láttunk már tavaszt is, őszt is,

Tudjuk hát, a szél elfújja a bút is, az örömöt is.

Így kezdődött a vers, amelyben hosszú életének tapasztalataival, és

a rá jellemző bölcsességgel hosszasan beszélt arról, hogy múlandó a
mámor, amelyet hivatala okoz a csorlui pasának, a meggyötörtek
átkától nem lehet megmenekülni, hisz sok gyors lovast terítettek már
le az átok nyilai, s a büszkén pöffeszkedőknek is meg kell alázkodniuk
egy nap, mert a serleg, amelyből a vágyak borát isszák, egy nap a
koldusok edénykéjévé válik. Kopogtak a lakosztálya ajtaján, s
hirtelenjében azt se tudta, hogy hová tegye a gázéit, amelyen még meg
sem száradt a tinta. Engem kapott fel az asztalról, és már alaposan
megrongálódott kötésem hátlapjára téve reszkető kezét, kiszólt.
- Tessék!

*
Istenem, milyen nagyszerű pillanat volt!... Valóság, nem csak a
hosszú évek óta látott álom, nem a sokáig űzött ábránd. Itt állt előttem
kedvesem, akit közel kétszáz éve kerestem mindenütt, ahol jártam, és
aki után egyre jobban vágyakoztam, akit egyre nagyobb szerelemmel
szerettem, lelkembe és agyamba égettem. Lejla állt ott, ő maga, sötét
hajú, sötét szemű, sötét sorsú kedvesem, aki a Tigris partján eperként
finom ujjai közé fogott engem, aztán ahelyett, hogy az ajkához emelt
volna, a forró datolyarostok közé dobott az üstbe. Lejla volt, akit este
Baltadzsi Mehmed Pasa ígért Nabi Efendinek - az én Lejlám, akit
éveken át országról országra járva kerestem.
 Uram, Fuzúli nagyszerű szolgája, én, Kajsz... Mikor már nem is
kerestem, megtaláltam Lejlámat. A történetemben élő Kajsz sem a
mezőn, sem a sivatagban nem volt ilyen közel Lejlához. Itt van
mellettem, szíve és szívem között csak Nabi Efendi lélegzete. Szegény
öreg!... Ő is megdermedt a tökéletes szépség láttán, öreg szíve vadul
dobogott. Hogyne dobogott volna, hiszen még soha nem volt ilyen
gyönyörű rabnője. Ráadásul írni is tud, szép a hangja, és a költészethez
is ért!... „Hol rejtőzött, hol nevelkedett? Bizonyára egy sötét rózsa
keblén nőtt fel - gondolta, de máris helyesbített. - Nem, nem, Allah
bizonyára a rózsa illatából teremtette...” Éreztem, hogy így
sajnálkozik: „Miért is nem most vagyok fiatal, vagy hol volt ez a lány,
amikor fiatal voltam?”

A sors ételkóstolója oly későn érkezett ide,

Mire az asztalhoz ért, elmúlt a szív ehetnékje.

Ez szaladt ki a száján, és Lejla is megértette, mit akart ezzel

mondani. Elpirult, a szemét lesütötte, aztán az egy napon kapott rossz
hírtől és az előtte felbukkanó szépségtől reszkető öregember kezéből
kivett engem. Mintha megérezte volna... A szinte megnémult Nabi
Efendi helyett én beszéltem: „Igen, én vagyok Medzsnún, aki eszét
vesztve a szerelemtől az egész világgal megismertettem Lejla nevét.
Én vagyok az, Kajsz... Együtt jártunk iskolába, s mint könyvből, úgy
olvastunk egymásból. Leveleidet a felhőkkel, illatodat a hajnali széllel
küldted hozzám. Harc kezdődött érted: Nevfel, aki azt akarta, hogy az
enyém légy és Ibn Szelám, aki el akart venni, vitéz társaikkal együtt
vérüket ontották a forró homokra. És a végén ott adtál randevút
nekem, ahol senki sem jár. Már a szemfedő borult rád, de én odaértem,
mielőtt tested kihűlt volna. Ma már a szerelmesek a mi nevünkkel
esküsznek egymásnak hűséget. Itt vagyok én, Kajsz, a te őrülted, az
érted eszét vesztett Kajszi A nélküled múló évszázadokon át
kérdezgettem:

Ha én én vagyok, kedves, te ki vagy,

És ki vagyok én, ha te te vagy?

Éltettelek magamban és tudtam, hogy élsz, s egy nap majd eljössz

hozzám. Isten hozott, szemem fénye, isten hozott örömöm,
tavaszom!...
 Szerelmem, lelkem, könnyem, isten hozott!
Kivett Nabi Efendi kezéből, felnyitotta borítómat. Rögtön azt
mondta, hogy „Kajsz!” és újra homlokomhoz érintette ajkát ugyanott,
ahol a Tigris melletti házikójában megcsókolt, ahová szénnel a
nevemet írta.

Csókjai közepette újra beszívta évszázados illatomat, s ösztönösen

ráérezve a sok generációval régebbi illatra, a keblére szorított.
Éreztem, hogy rám ismert a szénnel írt név olvastán. Izgalmából,
szívveréséből, keze remegéséből éreztem. Igen, Lejlám kezében
voltam. Hány generáción keresztül rejtőzött, hány sejten át vándorolt,
hány gén láncolatán át, hány élet fonalán át érkezett, nem tudom, de
Lejlám ajka érintette a régi ajkak nyomát. A szén feketéjéhez keveredő
vérszínű pipacs, Rukálom ártatlan virága ajkaitól visszanyerte eredeti
színét. Éreztem, hogy ez az egymásra találás adott értelmet egész
életemnek, olyan újjászületés ez, amely magában hordja minden
várakozásom titkát. „Lejla!” - kiáltottam fel, éppen úgy, mint amikor
meghaltam érette. Éppen úgy, ahogy uram, Fuzúli megírta. Újra meg
akartam halni, és újra feltámadni, hogy nevét az egek felé kiálthassam.
A világ eltűnt a szemem elől, körülöttem minden homályba borult, a
lét megsemmisült, csak a tudat szállt az ég felé; „Lejla!” - kiáltottam,
és az utolsó kép, amely a szemembe rögzült, a saját arcképem volt
Lejla fekete szemében...
Semmi másra nem emlékszem, mennyi idő telt el, nem tudom, az
emlékezést is elfelejtettem. Aludtam, és az ébredés szót kitöröltem
szótáramból.
Ó, viszontlátás! Juttasd eszembe mindazt, amit elfelejtettem!
 25.
Ebben holdfényes éjszakákon Lejlával
csókolóztam,
Szádabádban pedig tolvajok kezére jutottam
Ki tilthat el a paradicsomtól? Belépünk,
Hisz ez a hely Adám apánktól maradt örökségünk.
Nabi

Tudtam, hogy titkos baj a szerelem,

Fájdalmas kaland volt a szerelem.

- Itt van előttünk a hatodik kulcs! - csapta össze örömmel a kezét

Ibrahim Pasa párversem olvastán. - Az 1375. párvers... Szerelem is
van benne és titok is. Jó hír, barátaim, Arsija Akeldan titka is és a
babilóniai istenek aranyszobrai is itt vannak karnyújtásnyira!
Nemigen találkoztam érdekesebb emberrel Ibrahim Pasánál. Ezdin
vajdája, Ali aga fiaként került Isztambulba, hogy megtanulja a
halvakészítést, de eszének és igyekezetének köszönhetően mind
magasabbra került; a szeráj cukrászműhelyéből kalandos pályája
végén tizenkét évvel ezelőtt a nagyvezírségig emelkedett. Hivatalának
első éveiben erős hatással volt a minden újra nyitott, finom érzésű és
felvilágosult gondolkodású szultánra, olyannyira, hogy bizalmát
elnyerve lassanként a maga kezébe vette a hatalmat.
- Birodalmadat a te nevedben kell megvédenünk! - mondta többes
számban akkoriban, amikor még a bizalma megnyerésén fáradozott,
de valójában a BT nevében beszélt. Ekkor még a szultán és a Társaság
érdekei egybe is estek, miután azonban már a Társaság
felhatalmazását is bírta, az ország külföldi kapcsolataitól a háborúk
indításáig, a békekötésektől a gazdasági intézkedésekig, a
kinevezésektől a fizetések kiadatásáig mindenben, még az ünnepségek
szervezésekor is a maga elképzeléseit valósította meg. A saját embere-
it alkalmazta a vezető pozíciókban, a birodalom külföldre küldött
kémei egy sor más hivatal mellett neki is jelentettek, s ő a jelentéseket
akár a szultánnal és a birodalommal szemben is használhatta. Az
uralkodó oly mértékben a befolyása alá került, hogy amikor ötvenöt
éves korában - ekkor már a veje is a szultáni flotta főparancsnoka volt,
és már két unokája is született
- megkérte a negyvennégy éves uralkodó éppen csak tizenhárom
éves lányát, Fatmát, az kénytelen volt kérésének eleget tenni.
A Kagithánéban épült mesés Szádabád palota pompás termében a
már „Vő” melléknévvel emlegetett Ibrahim Pasa hatalmának magam
is tanúja lehettem. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem, akit a magyar
királyi trón várományosának tekintettek, Stefan, az osztrák császár
kedvenc generálisa, Nadir Ali, az afsár pásztor, aki Tahmászp Kuli
Kán néven vált ismertté, a zsidó Levian, az orosz cár titkos
szolgálatának feje, Martel Clovis Bourbon herceg, XV. Lajos francia
király képviselője és Abdülhaj Efendi, a bektásik sejhje, aki a
janicsárok feletti hatalmával lett híressé, egyforma tisztelettel vették
körül. Ebben a pihenőhelyül épített pompázatos vízparti palotában a
szökőkutakkal, vízi játékokkal ékesített hatalmas medencére letekintő
nagyvezír igazi Maránkként ült közöttük. A férfilakosztály ablakain
besütő szeptemberi nap fényében megcsillant a vendégek számára
kristálypoharakba töltött fehér bor. Voltak, akik álöltözetben, titokban
érkeztek a palotába, és voltak állandó résztvevők Ibrahim Pasa
nevezetes mulatságain, akik épp úgy, mint a bölcs Akeldan és a ba-
bilóniai szerzetesek, jobb kezük két ujjának visszahajtásával
köszöntötték egymást. Először vettem részt a BT olyan ülésén,
amelyen minden tag jelen volt. Mind a heten éppen olyan jól értettek
az irodalomhoz, a képzőművészethez és a zenéhez, akárcsak a
politikához. Először a világ országainak helyzetéről tárgyaltak, s én
közben egyik ámulatból a másikba estem. A tizenhat esztendeig tartó
háború után az oszmánokra kénysze- rített karlócai béke kitörölte az
európaiak fejéből a törököktől való félelmet, az újabb, pozsareváci
béke után pedig úgy gondolták, hogy területeket szerezhetnek tőlük,
sőt le is győzhetik őket, a Földközi-tenger térségében lévő apró
államokat Róma vezetésével egyenkint kézre keríthetik, és
kereszténnyé is tehetik őket. Sokáig beszélgettek arról, hogy
mindezek érdekében módot kell találni az oszmánok
meggyengítésére, lehetőleg késleltetni kell a jelenleg egy perzsa
hadjáratra készülőben Üszküdárban várakozó sereg indulását, alá kell
ásni a katonák harci kedvét, és növelni kell Oroszország per- zsiai
befolyását. A görögből törökké vált pasáknak magas állami
feladatokat kell juttatni azért, hogy megőrizhessék a földközi-tengeri
szigeteken a görög befolyást; a három és fél esztendeje menekültként
Benderben élő XII. Károly svéd királyt ki kell adni hazájának, és orosz
földön át kell hazavinni, hogy ellenségét, Péter cárt ezzel
béketárgyalásra kényszerítsék. Keleten Afganisztán és Horászán
területén a szafavida tevékenység növelése érdekében emelni kell
Nadir Ali tekintélyét, és el kell érni, hogy legyőzze Esref kánt. Az
oszmán szerájt rá kell szoktatni a pompára és a divat követésére, hogy
ezzel út nyíljék a megvesztegetések előtt; ösztönözni kell a szeráj
hölgyeinek pazarló költekezését, az utazók és a követek révén mielőbb
rá kell kapatni őket az európai divat utánzására; a medreszék
tananyagát, amennyire csak lehet, le kell választani a vallásról; elő kell
segíteni, hogy az európai országok elegáns városnegyedeiben szép
épületekben követségeket nyissanak, és fel kell lázítani az írnokokat,
hogy követeljék a magyar származású Ibrahim Müteferrika által
alapított oszmán nyomda betiltását. Egyszóval minden oldalról
meghányták-vetették, hogy miképpen lehetne a BT segítségével egy
Vatikán-központú világot előkészíteni. Ezek a célok megrémisztettek.
Megváltozott a felfogásuk, a vezetés módja és filozófiája is. Látnom
kellett, hogy könyörtelenül elszaladt az idő, és a gyöngét kíméletlenül
elnyelik az erősek.
A délutáni napnak a színes ablaküvegeken megtörő fényjátékában a
Társaság tagjai újra töltötték poharaikat, majd némelyikük a
Kagitháne-patak hűvös vizében lábat mosó vagy kisebb-nagyobb
csapatokban játszó gyerekek, a követségek asszonyai számára fenn-
tartott gondolákból felhangzó vidám kacagás, az ezüst lószerszámmal
befogott paripák által vontatott hintók ablakaiban a vonzó
gödröcskéket és szórakozott pillantásokat mintegy véletlenül
félrelebbenő fátylak mögül láttató szép hölgyek, a skófiummal
hímzett drága anyagokból saját szabókkal varratott ruhákban hintázó
asszonyok szemlélésébe merült. Eközben a szolgák a szalonban
megkezdték a terítést. A zenészek is elfoglalták helyüket. A
réztálakon sorakozó kristálytálkákon különféle lekvárok, sajtok, apró
harapnivalók, szeder- és szilvazselé, diós édesség, drágakövekkel
ékesített tálcákon fácánhúsos lepények, borostyán berakásos edé-
nyekben halleves, leveles tészták és rostonsültek, ezüsttálakon
pisztáciás piláf, porcelántálkákban olívaolajjal készült zöldségek,
serbetek, halva, rózsalekvár, valamint fajanszkorsókban különböző
italok pompás ízeket, minden formaságot nélkülöző élvezetet ígértek
a vendégeknek. Ibrahim Pasa megismételte az előbb olvasott
párverset.
 - Drága barátaim! Az elveszettnek hitt kincsnek hála - mutatott rám
-, a világ most már a markunkban van. Csillagok hullanak fejünkre,
ránk száll a babilóniai istenek égi ereje - célzott a kaldeusok által
imádott hét bolygóra, s ezzel együtt mind az űr kutatására vonatkozó
táblákra feljegyzett tudásra, mind a babilóniai kincstár aranyszobraira.
Különös módon valami nehezen meghatározható kesernyés örömet
szerzett nekem ezeknek a titkos szövetségbe forrt, eszes férfiaknak a
társasága, akik a világ jövőjét a párverseimben rejtőző titokkal
szándékoztak meghatározni. Másféle élvezet volt ez, mint az a részeg-
ség, amelyet a körülbelül öt emberöltőnyi idő után megtalált Lejlával
Nabi aleppói házából Isztambulba utazván, keserű könnyek és a
holdvilág szeme láttára váltott csókok után, Baltadzsi Mehmed Pasa
gyors lovainak vágtázása közepette Lejla jázminillatú keblén alva
éreztem. Isztambulba érkezésünk után egy évvel elhunyt Nabi Efendi,
és mi Lejlával tizenkét szegénységben, és mégis boldogságban töltött
esztendő során palotáról palotára vándoroltunk, most pedig - én a
Kagitháne-patak mellé épült nagyvezíri palotában - egymástól távol,
de egymást érezve éljük bús napjainkat. Nabi Efendi halála után Lejlát
az akkor nagyvezír-helyettes Ibrahim Pasa palotája számára
vásárolták meg, ő pedig két évvel ezelőtt leánya, a flotta
parancsnokához, Kajmak Musztafa Pasához hozzáadott Huri
rendelkezésére bocsátotta. Akkoriban Lejla huszonhárom, Huri
tizenhárom éves volt. Szerelmem ereje végig Lejla mellett tartott. Két
dolog volt csak fontos számára: az egyik én voltam, a másik pedig egy
csipkével díszített kendő, amelyet akkor is a fején viselt, amikor
rabszolgaként Aleppóba került. Én a hazájára emlékeztettem, a kendő
pedig az édesanyjára. Számára azok voltak a legboldogabb órák,
amikor engem olvasgatott, és én is akkor voltam a legboldogabb,
amikor a keze érintett. Részegítő volt, mert érintésétől a boldogsággal
együtt keserűséget is éreztem. Boldog voltam az egymásra találástól,
és fájt, mert az elválásra gondoltam. Néha annyira féltem a búcsútól,
hogy a találkozásnak se tudtam örülni. Ez a szerelem. A találkozásra
váró szerelmesnek az elválásra is fel kell készülnie. Ezért szerintem
az a legboldogabb szerelmes, aki egyre a találkozást várja, de soha
nem éli meg. A végítélet napjáig élhetünk várva a kedves lépéseinek
hangját, de a találkozás utáni félelembe, hogy el fog menni, bele lehet
halni. A távoliét, amely találkozást ígér, még a bút is édessé teheti, az
örökös elválással végződő találkozás azonban az örömöt keserűségbe
fojtja.
 A Lejlával Aleppóban, majd Isztambulban töltött napok mind
szépek voltak számomra, mindet Allah adományának tekintettem.
Hogy mondjam el annak elviselhetetlen édességét, hogy Lejlának a
szívverését hallgatva alhattam, holott a történetemben nem lehetetett
az enyém?! Még akkor sem éreztem magam ilyen szerencsésnek,
amikor a Nedzsd-sivatagban Lejla nélküli őrült és vad életem
legboldogabb napjait töltöttem. Én, aki a sivatagban gazellákkal és
oroszlánokkal éltem, most úgy szerethettem kedvesem, mintha ga-
zellát simogatnék, és úgy retteghettem az elvesztésétől, mint az
oroszlánoktól. Nem is tudom elmondani, mennyire féltem, hogy egy
nap elveszít valahol, ugyanakkor az a gondolat sem hagyott nyugodni,
hogy azok szakítanak el tőle, akik a nyomomban vannak. Az utóbbi
években szememet becsuktam minden más előtt, és csak azokra a
napokra gondoltam, amikor először nyitottam meg számára a szívem,
szerelmem első napjaira emlékeztem, amikor uram, Fuzúli tolla alatt
verssorokba rendeződtem, s megpróbáltam a válás gondolatát
magamtól olyan messzire küldeni, hogy az egymásra találás a lehető
legtovább tartson. Lejlám egyetlen életének álmait az emlékek
pókháló-könnyűvé tették, az én korokon átívelő szerelmemet viszont
megtisztítva, lepárolva, szálakra bontva acélsodronyként fonták kö-
réin. így a gyorsan változó világban csak az én szerelmem maradt
változatlan. Amikor a történelem egy-egy lapja becsukódott, hogy ne
nyíljon ki soha többé, mindig egyedül az én szerelmem menekült meg
az elmúlástól. Nem is tudtam másnak, mint Allah adományának
tekinteni azt, hogy hét negyed így töltött évszázad után Lejlára
találtam, és csak azért könyörögtem, hogy jóságát továbbra se tagadja
meg tőlem, mégis reszkettem, mint a nyárfalevél, hogy Lejla ott ne
felejtsen valahol. A boldogság és a fájdalom egyforma volt bennem,
mert tudtam, hogy a gyötrelem és a gyönyör egy tőről fakad. Hiszen
együtt vagyok Lejlával, akkor pedig mit számít, hogy szenvedek
közben?!... Kell annál nagyobb boldogság, mint hogy
szenvedésemben hozzá menekülhetek?... Nem tudom, hogy nélküle
kibírnám-e a boldogság okozta gyötrelmet. A nélküle való boldogság
helyett inkább abban a fájdalomban részesítsen, hogy meghalok vele
együtt.
A Lejlával töltött napok közül azok voltak a legboldogabbak, amikor
kettesben beszélgethettünk. Néha-néha hosszan mesélte kalandjaimat
Hurinak is. Magam se tudtam, hol a helyem ezekben a kalandokban.
Hol válik el Kajsznak, az L&M-történet hősének útja az enyémtől, és
hol találkozik újra? Ő nem létezett nélkülem, és én nem voltam más,
mint ő. Fájdalmát fájdalmamnak éreztem, és vele örültem, ha örült.
Isten a tanúja, hogy kívántam az őrültségét, annyira, hogy már nem is
tudom, hányszor mondtam el én is Medzsnún híres imáját, amelyet
fejét a Kába-kőre hajtva mondott el: „Ó, Uram, legyek
elválaszthatatlan a szerelem nyűgétől, egy pillanatra se válassz el a
szerelemtől!" A végén nem tudtam magam másnak, csak Kajsznak
elképzelni. Olykor viszont azt képzeltem, hogy én többet kaptam a
szerelemtől, mint ő, de aztán el is szégyelltem magam az
igazságtalanságom miatt. Mert az ő története az Amir nemzetség
tragikus sorsú Lejlájával egyetlen életre korlátozódott, míg én a Tigris
hűvös lejtőin egy új Lejlába szerettem, rózsa után rózsát szagoltam,
ráadásul évszázadok múltán még a szívverését is hallgathatom!
Tudom, hogy az Amirok nemzetségétől a Tigris lejtőire került az a
Lejla, akit én ott megismertem, majd hat nemzedék változatlan
génjeivel a szívében fénylő szerelemsugártól mosolyog ma ugyanúgy,
hiszen az ő személyiségét és viselkedését is ugyanaz a Tigris-parti
hűvösség alakította. Így élhettem meg háromszor Lejla szerelmét.
Huri férjhezmenetele után Lejlát és engem is magával vitt a flotta
parancsnokának házába. Idén a tavasz köszöntésére kiköltöztek a
Kagithánebeli Szádabádba. Alighogy elhelyezkedett apja palotájának
oldalszárnyába, elkért Lejlátói, hogy a szerelemhez nemigen értő fér-
jének felolvasson belőlem, majd így szólhasson hozzá: „Lám, milyen
szerelmek vannak a világon!” Bizonyára szenvedélyes álmokat szőtt
egy nyár eleji romantikus éjszakáról. Sajnos azon az éjjelen csak a
holdfény és Huri látott engem, aki a gyengédséget nélkülöző férji
közeledés közben megint csak az álmokhoz menekült.
A váratlan fordulat másnap következett be. Ibrahim Pasa valami
sürgős megbeszélés ügyében belépvén veje szobájába, a gyertyatartó
mellett észrevett engem. Minden cél nélkül lapozott belém. Versértő
és -szerető emberként élvezettel olvasta uram, Fuzúli költői sorait.
Ebben a pillanatban jó embernek láttam. Szemei alatt karikák, orcája
beesett, de őszülő szakállával még mindig vonzónak mondható. Sok
költőt és művészt vett a védőszárnyai alá, köztudott volt, hogy milyen
nagy elismeréssel adózott minden művészeti értéknek. Először azt
hittem, csak azon csodálkozik, hogy mit keres egy verseskönyv a veje
szobájában, de amikor a 607. párverstől kezdődően beszámozott
oldalaimhoz ért, azt hittem, hogy az izgalomtól leáll a szíve. Ismerte
az ékírás számait, s láttukon olyan izgalomba jött, hogy jövetele célját,
a fontos megbeszélést is feledve velem együtt visszasietett a saját
lakosztályába. Azóta nem tudok Lejlámról. Bekövetkezett, amitől
féltem. Nem tévedtem, amikor azt gondoltam a pasáról, hogy a BT
tagja. Az Oszmán Birodalom hatalmas nagyvezírjének kincstárak
állnak rendelkezésére, nem lehet tehát az aranyszobrok nyomát üldöző
kincsvadász! Elkerülhetetlen sorsom ért utol, tudtam, és fel is
készültem rá, amikor Aleppóból Isztambulba indultunk. Csak Lejlá-
mát sajnáltam, akitől még csak el sem búcsúzhattam. Hogy gyötörheti
most a gond utánam...
Az Ibrahim Pasánál töltött idő alatt megtudtam, hogy a BT
elképzelése szerint én a szilisztrai várból a halálba ugró Frobergerrel
együtt a Dunába estem, tintámat szétáztatta a víz, lapjaimat felfalták a
halak. Ezért minden vizsgálatukat a kezükben lévő handzsárra
összpontosították. A kincsvadászok uram, Fuzúli kulacsszíját, mivel a
rajta lévő jeleket autentikus díszítésnek hitték, elkótyavetyélték a
bazárban, vagyis reményeiket néhány velencei aranyra váltották.
Fia, aki csecsemő volt, amikor Evlija Cselebivel útnak indultunk,
nagyapa lett azóta. Ennyi ideig éltem úgy, hogy a Lejla utáni
sóvárgáson kívül nem volt más bajom. Sem a BT, sem a
kincsvadászok nem tudtak a létezésemről addig, amíg Móllá Mehmed
vegyszeres zsákjában zötykölődtem. Szépek voltak a régi idők? Soha
nem kérdeztem meg magamtól, és ma sem tudnék erre a kérdésre
felelni. Elfeledkeztek rólam, és idővel egyszerre éreztem örömöt és
fájdalmat. Furcsa kettősség volt ez. Már nem öntöttek sósavat a
lapjaimra, hogy megtalálják a kaldeus papok titkát, de tudósok sem
futottak már úgy utánam, akár a szerelmesek. Történetem továbbra is
lázba hozta a szíveket, de a titkom mintha velem együtt megsemmisült
volna. Előfordult, hogy a gőzfürdő forróságában, máskor vándor
görögdinnyeárus kordéjábán vagy a kóbor macskák elől menekülő
májárus kiabálása közepette igyekeztem életben maradni. Elegem volt
már a zsíros kézzel a zsákjukba gyömöszölő mészárosokból, az
imámokból, akik a kisváros dzsámijában letétbe helyezett kötetemet
előre tanulmányozták, hogy utána leckeként olvastassanak a
gyerekekkel, meg a durva kereskedőkből, akik egyik ház után a
másikba adtak ki bérbe a ramazán estéken ima utáni olvasásra. Egyre
több primitív vagy értelmetlen verssor került a lapjaim szélére, utolsó
oldalaimon az olvasók nevei és az olvasás dátumai, valamint azoknak
a félművelt okostojásoknak a tintapacniszerű aláírásai szaporodtak,
akiknek örömöt szerzett, hogy pecsétgyűrűjüket az utolsó lapomra
nyomják. A végén már prostituáltnak éreztem magam, és arra
vágytam, hogy finom és művelt gazdám legyen, aki elegánsan szeret,
soraim olvastán édes ábrándokba merül, és nem görögdinnyéiével,
hanem könnyeivel öntöz.
Mire Ibrahim Pasa kezébe kerültem, már épp olyan tehetetlennek
éreztem magam, mint a Kagitháne-patak mellé épült medence
sárkányfejű vízköpőjén kirepülő vízcseppek, úgyhogy szinte örültem,
hogy a BT rám talált. Vége van a tehetetlenségnek, visszatérhet régi
életem, amely a szerelmen kívül titkokkal teli kalandokba is sodort.
Persze most meg a szerelemnélküliség a legnagyobb panaszom. Csak
az vigasztal, hogy Lejla valahol a közelben van; ha nem látom is az
arcát, ha nem hallom is a hangját, bőrére ugyanaz a nap süt, mint az
én kötésemre, és az est is egyszerre borul mindkettőnkre. Kedvesem,
akit örökérvényűen rajzolt meg uram, Fuzúli, a közelemben fog
megöregedni, remélhetem tehát, hogy útjaink újra keresztezik
egymást. Talán épp ez a vigasz szülte bennem a vágyat, hogy titkomat
másokkal megosszam. Talán hiú is lettem, mert szinte megrészegített
a fontosság tudata. Mit ér a kincs, ha senki nem tud róla?!... Hisz Kajsz
is szerelmes lett, aztán beleőrült, és ettől vált híressé. Ha viszont
bennem ugyanaz a szerelem él, akkor nekem is jogom van a hírnévhez.
A szerelem a szív dolga, az észnek ott semmi keresnivalója sincs, de
mégse juthat el a szívig anélkül, hogy át ne futna az észen is. A
szerelem akkor kezdődik, amikor az érzelmek eluralkodnak a
gondolat felett. Értelmetlenség szerelemről beszélni addig, amíg a
gondolatok irányítják az érzéseket.
A szívem Lejla felé vonzott, de akkor miért mondta az eszem azt,
hogy a hozzá vezető út titkaim felfedésén át vezet? Talán itt követtem
el a hibát, és éltemet azért töltöttem szenvedéssel, mert azt kívántam,
hogy én is olyan híres legyek, mint Kajsz. De mit tehettem, hiszen
semmi reményem nem volt arra, hogy valaha is elmondjam bárkinek:
vagyok olyan nagyszerű szerelmes, mint Kajsz, sőt! Engem olvasnak,
és Kajsz szerelme nő a szemükben, engem pedig észre sem vesznek!
De ha feltárhatnám a bennem lévő titkot, én is olyan híres lehetek,
akár Medzsnún. És akkor talán Lejla még jobban fog szeretni. Ha
senkinek nem mondhatom el, hogy a bennem lévő vágy a szerelemre,
és nem a hírnévre irányul; ha legalább Lejlával nem tudathatom, hogy
szeretem, akkor mi értelme a szenvedésnek? Egyszóval arra jutottam,
hogy nem is lesz rossz, ha a BT előtt megnyílnak titkaim. Olyan
nehezemre esett már kétféle kincset hordozni, mintha két külön életet
kellett volna élnem. Míg a szerelmemet elmesélő sorok gyémántos
nyakékekként sorakoztak lapjaimon, azok a szálak, amelyekre a
babilóniai tudósok kincse volt felfűzve, lassanként rabláncok érzetét
keltették bennem. Vágytam már arra, hogy mint régen, legyenek
üldözőim, fejtsék meg titkom, hogy aztán csakis Lejlámé lehessek,
szárítsam fel a könnyeit, és osztozzam fájdalmában. Ha feltártam a
titkom, visszatérhetek Lejlához, mellette maradhatok, és láthatom,
ahogy megöregszik. Senki nem vitathatja el tőlem azt a jogot, hogy én
lássam meg hajában az első ősz szálat.
Lehet, hogy a menekülés helyett üldözni, a rejtőzés helyett látszani
akartam, de már néhány óra múltán hiányozni kezdtek Lejla fekete
fürtjei, fénylő arca és rubint ajkai - őt láttam, bárhová néztem.
Szerettem Szádabádot, mert Lejlára emlékeztetett. És Ahmed Nedim
Efendire... Mintha ő is Lejláról szólt volna minden versében, az én
Lejlámról!

*
A mai estén, amikor az őszi levelekkel szomorúság száll
Szádabádra, a BT hétévenkénti rendes összejövetelén én épp olyan
vidám, sőt mondhatnám olyan boldog vagyok, mint amilyen színesen
ragyogók a szalon bohémiai csillárai. Készen állok titkaim feltárására,
s azt tervezem, hogy utána csakis a szerelem fogja az életem kitölteni.
Biztosra veszem, hogy titkom mellett a szerelmem is kutatták volna a
korábbi mesterek, ha nem gyertyafénynél vagy a mécsesektől kormos
homályos falak között keresték volna titkomat, ha rájuk is sok száz
gyertya szórta volna a fényt. Sajnos most csak hárman vannak a
szalonban, akik elolvasni és megérteni is képesek: a nagyvezír, Sejh
Abdülhaj Efendi és Nadir Ali. A többiek a keresztény világ nyelveit
beszélik.
- A bölcs Akeldan és hű barátai tiszteletére! - emelte poharát Ibrahim
Pasa, miután a szolgák leszedték az asztalt, és elhagyták a termet.
Mószesz Levian, az orosz cár titkosszolgálatának vezetője egy
kisebb ládából elővett egy köpenyt és misztikus rituálé keretében
Ibrahim Pasa vállára terítette. A korábbi mestereknél soha nem láttam
még ilyen köpenyt. Levian vallásos áhítattal beszélt arról, hogy ez a
kaldeus papok által viselt köpeny párja, mert régi egyiptomi
ábrázolások alapján varratta, hogy a kaldeus isteneknek ajánlja abban
a reményben kérve segítségüket, hogy ezúttal megoldják a titkot. A
most már ki tudja hányadik összejövetelen a BT mostani tagjai
körbeállták a mestert, hogy újra köszöntsék egymást. Az asztalon
sorstársak: a Szirus-fejű, drágakövekkel ékesített handzsár, egy
megviselt kulacsszíj, amely újra emlékezetembe idézte drága uramat,
Fuzúlit, egy számomra ismeretlen, két arasz szélességű bőrtekercs és
én, úgy vártunk, akár négy országból idehozott négy gyermek, akiket
Nabukodonozor utolsó szertartásán készülnek feláldozni.
A nagy Mardukot üdvözlő szertartás végén engedelmével
körbeülték az asztalt. Martel Clovis először a bőrtekercset bontotta ki.
A közép felől kiindulva hét egyforma háromszög volt rárajzolva. A
háromszögek legkisebb szögénél a kaldeus isteneket jelképező hét
bolygó szimbólumai foglaltak helyet. Öt háromszögben kiválasztott
párverseimnek az arab betű számértéke alapján megállapított értéke
szerepelt az ékírás számaival lejegyezve, a verssorokkal egyetemben.
Minden háromszög más színűre volt festve. Az aranyszínű Samasz
napistené, az ezüstszínű Szin holdistené volt, Nebo kékjét Istár fehér
háromszöge követte. A piros háromszögben Nergul neve foglalt
helyet, Marduké bíborszínű, Ninipé pedig fekete háromszögben
szerepelt. Mellettük az istenek jelképei: hal, kalász, oroszlán stb.
kaptak helyet. Minden háromszöget adott milliméterre, illetve
centiméterre kiszámított négyszögekre osztottak. „Eleget
dolgozhattak ezek, míg én a havas északi városokat jártam!” -
gondoltam. Sejh Abdülhaj Efendi az előző BT-összejöveteleken
megállapított öt verspárt kiírta egy külön lapra, ezalatt Stefan
generális a hatodikat próbálta az eszébe vésni, mivel a hangzását azzal
együtt szépnek találta, hogy a szavakat nem értette. Mutatóujjával
jelezve az aruz-verselés ritmusát, hangosan ismételgette:

Tud - tam, hogy tit - kos baj a sze -re- lem,

Fáj - dal - más ka - land volt a sze -re- lem.

Nyilvánvalóan azért, hogy még nagyobb elragadtatásba ejtse a

generálist, Abdülhaj Efendi megkérte az erdélyi Rákóczit, hogy
fordítsa le a két sort, majd ő maga vette át a szót.
- A mi lelkiállapotunk is olyan, mint amit itt Fuzúli mester leír! A
kaldeus mesterek titka utáni vágy szerelemmé vált bennünk -
magyarázta lelkesen. - Titkos is és épp annyi bajjal jár, mint minden
szerelem. Még az is hasonlít a szerelmesek viselkedésére, ahogy min-
denki elől rejtjük a munkánkat. Az űr kutatásáról szóló táblák
megszerzéséért vállalt kalandjaink is épp annyi bajjal jártak, mint a
szerelmek. Rejtegetni épp oly veszélyes, mint közhírré tenni.
Kalandunk annyi szenvedést hozott, hogy ehhez képest a dervisek
által az Isten iránti szeretetben ontott könnyek nem többek, mint el-
kényeztetett kisgyermekek panaszai. Természetesen a szerelemnek
titokban kell maradnia, különben nem lehet hosszú életű. Allah is így
rejti magát bennünk, hogy szolgájában az állandó keresés igényét
ébressze. Amiképpen a dervis Allahot látja mindenben, amire csak
ránéz, a végtelen űrben a galaxisok között teendő utazás lehetősége
minket a kaldeus-rend derviseihez tesz hasonlóvá. Szemünk olyan
most, mint a szerelmesé, aki a kedvesén kívül senkit és semmit nem
akar látni. Bárhová nézünk, régi mestereink kódjait kutatjuk.
A szerelmes számára a legfőbb jó az, ha találkozik azzal, akit szeret,
és mi is évszázadok szerelmét fűzzük össze, hogy szerelmünk tárgyát
elérjük. Mindaz a sok gond és baj, szerencsétlenség és fájdalom, amit
elődeinkkel együtt elszenvedtünk, épp olyan magasztos, mint a vágyát
beteljesítő szerelmes boldogsága. Mert a szerelem attól válik
magasztossá, hogy a szerelmesnek az elválástól és a kedvese utáni
vágytól kell szenvednie. Vagyis a szerelme az elszenvedettek
arányában növekszik. Az elválás fájdalma növeli a viszontlátás
örömét. A viszontlátás akkor ad végtelen élvezetet, ha az elválás
mérhetetlen fájdalmat okozott. Most már igen közel állunk ahhoz,
hogy mestereink öt évezreden át napjainkig táplált szerelmében
átélhessük az egymásra találás örömét. - E szavaknál odalépett az
ablakhoz, és az esthajnalcsillagra mutatott. - Mire ezt az Istár fehér-
ségében ragyogó éjszakát Samasz vörös fénye világítja meg, a világ a
lábunknál fog heverni, kezünkben lesz a tudás és az arany. A titok,
amelyet a könyvtáros fogalmazott meg: „Hét igaz titkot fedhet fel, aki
a szerelmet ismeri, tudójuk pedig uralkodhat a világon” - ma éjjel
minden titkával feltárul előttünk, és a földgolyót, akár egy almát, a
tenyerünkbe foghatjuk.
- Az a pont fontos, ahonnan a világmindenségben az anyagra
nézünk. És Istár ma éjjel ránk hunyorít - vette át a szót reménnyel telve
Stefan. - Mindannyian tudjuk, hogy a mindenség állandó fejlődésben
van. Istár ezzel a mostani ragyogásával mintha uralkodna az idő felett.
Az idővel együtt a térfogat, a sűrűség, a hő, a magasság, mélység és
szélesség dimenziói is létrejöttek. Az Isten a kozmikus
világmindenséget egy köztes anyaggal töltötte ki. Ez a gázszerű anyag
akadályozza meg, hogy az ég alkotóelemei egymásba keveredjenek,
és biztosítja azt, hogy az elemek más és más irányba forogjanak. Az
irányérzéktől, illetve a nappaltól és az éjszakától független sugárzással
irányítja Isten a világot, százmilliárdnyi csillagból álló galaxisokat és
különálló csillagrendszereket teremtett. A hatalmas Marduk, Nebo és
Istár megszabták a halandók sorsát. Arsija Akeldan tábláin bizonyára
ennél több is fel van jegyezve, például hő- és fényévszámítások,
valamint a tömegre és térfogatra vonatkozó kalkulációk. Minden
galaxisnak más a tömege és az átmérője, de ha ma éjjel megtaláljuk a
kódokat, amelyek segítségével létrehozhatjuk a BAK-ot, ezek
méreteit is kiszámíthatjuk.
- Majd téged küldünk elsőként! - mondta némi gúnynyal Ibrahim
Pasa. - Úgy beszélsz, mintha kézzelfogható közelségben volna az ég
mind a hét rétege.
- Úgy van - felelt Stefan -, a galaxisok között éppúgy vannak
kisebbek és nagyobbak, mint a falvak és a városok között. Számtalan
rendszerben számtalan falut és várost találhatunk bennük. Ha én
megyek először, majd a visszatéréskor beszámolok mindenről.
- Természetesen - szólt bele Abdülhaj Efendi. - La- gati Haszán
Cselebi is üdvözletét hozott Jézus prófétától Murád szultánnak. Bár ő
nem is szállt túlságosan messzire...
Nadir Ali és Levian megpróbálták ugyan követni a társalgást, de
minden erőfeszítésük ellenére hamarosan elveszítették a fonalat.
Levian istenkáromlásnak ítélte a hallottakat, és azt hajtogatta, hogy
bocsánatot kell kérniük. Én meg arra gondoltam, hogy az eszük is
megáll, ha megtalálják Akeldan tábláit, és elolvassák az elektronokra,
protonokra és neutronokra vonatkozó számításokat, ha rájönnek, hogy
az úgynevezett elixír tulajdonképpen hetvenöt százalék hidrogénből
és huszonöt százalék héliumból áll, s ha megtalálják azokat a
számításokat, amelyek szerint a világmindenség energiaforrásainak
kimerülése esetén fennáll egy termikus katasztrófa veszélye, viszont
az elképzelt űrbéli utazáshoz a legközelebbi bolygóig tizenhat
fényévet kell megtenniük...
Mintha mind bizonyítani akarnák, hogy többet tudnak társaiknál,
elmondtak mindent, amit csak tudtak az űrről. Ki a keleti misztika, ki
az isten nélküli elméletek, ki a régi görög filozófusok felől közelítette
meg a témát, de mindegyik a babilóniai bölcsek igazságát a maga
teóriájával akarta alátámasztani. Azután a jövőre terelték a szót, és a
világ új arcát próbálták elképzelni. Szavaikból azt vettem ki, hogy a
BT előző összejövetelén fontos határozatokat hoztak. Az is világossá
vált számomra, hogy mindannyian jelen voltak. Miközben Ibrahim
Pasa és Nadir Ali kán soraim között újabb kulcsokat keresett,
Abdülhaj Efendi a csibukját pöfékeltette, a többiek pedig úgy itták a
bort, mintha egy babilóniai áldozati szertartás elixírjéből kortyolgattak
volna. Eközben az európai politika várható változásaira terelődött a
szó.
- Mielőbb követet küldök felséges királyomhoz, XV. Lajoshoz,
vessen véget Fülöp orléans-i herceg kormányzóságának, és ne
higgyen többé Fleury bíborosnak, aki titokban elkölti a gyarmatokról
érkező aranyat. Ma éjjel megfejtjük a titkot, és ez olyan erőt ad nekem,
hogy akár miniszter is lehetek, s az új világrendben Társaságunk szent
nevében Franciaország magasztos érdekeit is megvédhetem.
- Természetesen, követ úr! - emelte föl fejét lapjaim közül Nadir Ali
kán - Természetesen! Én is boldogan gondolok arra a napra, amikor
megszabadulva Tahmászp sah igájától, létrehozom az afsár államot.
Ha Rákóczi fejedelmet Erdélybe, Stefan generálist Ausztriába
küldjük, egész Eurázsiában megteremthetjük a hosszú béke korszakát,
és akkor minden pénzt és emberi erőt, amit a háborúkra használtunk
volna, közösen az űr kutatására fordíthatjuk. Ha Abdülhaj Efendi a
janicsárok feletti hatalmát arra használná, hogy az utóbbi időben
szinte divatossá váló lázadásokat elfojtsa, és az oszmán katonákat is
rá tudjuk venni a békére, akkor nem is lesz nehéz dolgunk.
Létrehozhatnánk akár Moszulban is a BAK-ot, hiszen a titkunk ott van
eltemetve. Oda gyűjthetjük országunk tudósait, hogy az emberiség
közös javára dolgozzanak. Rengeteg aranyat és a bölcs Akeldan
ujjnyomait viselő táblákat tehetnénk eléjük!
- Barátaim, egyelőre hagyjuk a terveket, és térjünk vissza
párversünkhöz! - szólalt meg parancsolólag Ibrahim Pasa. - A „titkos”
és a „szerelem” szavak őszszege az arab betűk számértéke szerint 576,
a párversünk pedig a 1375-ik. E két szám közötti összefüggésre kell
rájönnünk. Ha elveszem a hetest, amely a babilóniai istenek számát
jelöli, a maradék számok összege az egyikben tizenegy, a másikban
kilenc. Most az a kérdés, hogy összeadjuk-e ezt a kettőt, vagy a
nagyobbikból vonjuk ki a kisebbiket.
- Sem ezt, sem azt nem kell tennetek. Adjátok össze az 1375 számait,
s az így kapott tizenhatot osszátok el héttel. A maradék, a kettes lesz
a hatodik kulcs! - szerettem volna mondani nekik, mert azt kívántam,
hogy napkelte előtt találják meg az összes kódot, engem pedig adjanak
vissza Lejlának.
 Mire a csillárok gyertyáinak éjszakai ragyogása a Szádabád palota
díszes falaira vetődő napsugarakkal találkozott, már fáradt szemmel
és bortól elhomályosult elmével hallgattak mindahányan, s mély
álomba merültek, mire az utolsó szeptemberi nap erős reggeli szele
idáig sodorta az Isztambulban megvert dobok hangját. Isztambulban
ugyanis egy Halil nevű fürdőszolga, akit a régi „tengerésztiszt”
jelentésű szóval Patronaként emlegettek, a szultáni vadászebek
felügyelői közül Muszlu Besével és még tizenhét társával kibontotta a
lázadás lobogóját. „A gonosz ellen harcolunk, minden igazhívő jöjjön
a zászlónk alá!” - kiáltozták, s mire a Bajezid dzsámitól a
Szultánahmed negyedbeli Hippodromig értek, több százan kiabálták
velük együtt. A sereg Üszküdárban tartózkodott, így a város védelem
nélkül maradt. III. Ahmed a szerájban azt se tudta, mihez fogjon.
Megpróbálta Ibrahim Pasát előkeríttetni.
- Ibrahim Pasa titkos parancsot adott, hogy Tebrizt engedjék át a
sahnak, azért tartja itt a sereget. Seriát akarunk! - kiabálta a tömeg.
A seria követelése a bűnösök megbüntetését és a törvények
alkalmazását jelentette. Az emberek tulajdonképpen a nagyvezír
fényűző életmódja, a tőlük beszedett adókból a maga számára
építtetett paloták és az addig még soha nem látott pompájú mulatságok
ellen tiltakoztak. Ezek a költekezések ugyanis aláásták a birodalmat,
olyan rabló rendszert teremtettek, amelyben a szegények még
szegényebbek, a gazdagok viszont még gazdagabbak lettek.
Miközben Szádabádban a pasa álomba szenderült, Isztambulban a nép
fölkelt, s arra készült, hogy átvegye az uralmat a város felett, és fejeket
vegyen. Délfelé már ezerhez közelített a lázadók száma. Vezetőik
alapvetően hithű emberek voltak, s csak azért bontottak zászlót, mert
az állam ilyetén vezetésével nem tudtak kibékülni. A tömeget azonban
szegény emberek alkották, akik nem vágytak másra, mint hogy a
jövedelmek tortájából nekik is jusson egy-egy szelet. A Baba Dzsáfer,
Galata, Rumelihiszár és a hajógyár börtöneiből szabadult bűnözők
csatlakozásával azonban a rablások és a gyilkosságok előtt is szabaddá
vált az út.
Ibrahim Pasa és a BT tikos gyűlésének többi résztvevői dél felé a
lázadás hírére ébredtek. Nem volt mit tenniük. A pasa szétosztotta az
Abdülhaj által külön papírokra másolt verspárokat a tagok között.
- Őrizzétek meg jól, és amikor legközelebb összegyűlünk, hogy a
világ jövőjét az űr felé tágítsuk, hozzátok magatokkal!
 Titokban, más-más utakon, más-más irányba távoztak a palotából,
így az Oszmán Félhold tikos szervezetének tagjai bizony elkéstek. A
Szádabád palota tágas szalonjában csak az ánízsillat és a kiürült
poharak maradtak. A handzsárt Martel Clovis; uram, Fuzúli kulacs-
szíját Stefan generális vitte magával. A kaldeus szabású köpeny és a
bőrtekercs a babilóniai istenek neveivel a bektási rend fejének,
Abdülhaj Efendinek a köpenyege alá rejtve tartott a derviskolostor
felé.
Ibrahim Pasa távozása előtt magához hívatta vejét, Kajmak
Musztafa Pasát.
- Ezt a könyvet add át a nevezetes Nedim Efendinek azzal, hogy
nagyon vigyázzon rá! Ha túlleszünk ezen a zűrzavaron, eljövünk érte!
- parancsolta, mert úgy gondolta, hogy a környék kedvenc költőjének
számító Nedim sok ezernyi könyve között biztonságban lehetek.
Aznap láttam Lejlámat utoljára. Sírt és teli volt félelemmel. Ha
tudott volna szerelmemről, és arról, mennyire kívánom, hogy omló
könnyeinek csak egyetlen csöppjét a keblemen lévő szénfolton nyíló
pipacsra hullassa, bizonyára mindent veszélyt vállalva a felkutatá-
somra indult volna. Ha a Rukál vérével a keblemre rajzolt virágot az
ő könnye öntözhette volna, nem hervadt volna el a végítélet napjáig
sem. Első alkalommal a pipacsot érintette ajka, így a sok nemzedékkel
korábbi Lejla ajkának nyomával egyesült. Sajnos ő, a Tigris hűvös
partján nem emelt ajkaihoz, mert bár én azt képzeltem, hogy az
évszázadokkal korábban a sivatagban hagyott kedvesem ajka fog
érinteni, bedobott az üstbe a datolyarostok közé. Ennek kínját érzem
át újra, amikor ez a gyönyörű leány - akiről hiszem, hogy az ő véréből,
az én kedvemért teremtetett -, ez a fekete hajú, fekete szemöldökű
szépség ugyanazt a fájdalmat okozza nekem. Szaladt, amikor
meglátott ura, Kajmak Pasa kezében, a pasa azonban nem neki, hanem
Ahmed Nedim Efendmek adott át. Miközben Nedim italtól reszkető
kezében távolodtam Szádabádtól, világosan éreztem, hogy nem látom
többé sötét hajú és épp annyira sötét sorsú kedvesem. A sok
nemzedékkel korábbi fájdalom gyötört megint, éppen úgy, mint azon
a napon, amikor utoljára látván Lejlámat kimentem a sivatagba, hogy
egyedül éljek, s ezzel növeljem szerelmemet. Életem a történetembe
van zárva, sorsom újra csak a kín...
Nyolc napot töltöttem Nedim Efendi Besiktas negyedbeli házában.
Verssel teli nyolc nap volt. A csapodár versek költője most félt, és
félelmében uram, Fuzúli könyvét olvasgatva a maga lelkiállapotának
megfelelő sorokban keresett vigasztalást, sőt az egyik éjjel még
uraméihoz hasonló verseket is írt, csodálatos módon épp olyan szép
sorokat, mint uram, csakhogy éjszakákon ölelt leányokkal, sőt olykor
ifjakkal megélt testi gyönyöröket is megénekelt a platonikus
szerelmek mellett. Hamar észrevettem, hogy a házában kertészkedő
albán fiú rabja lett. Különböző kérdések ürügyén magához hívatta, és
ilyenkor szinte felkínálta magát neki, de az ifjút nem vonzotta az
ötvenes éveiben járó vén buzeráns magakelletése. Amikor aztán
távozott a fiú a háztól, olyan költeményeket írt, amelyek uram, Fuzúli
líráján is túltettek. Uram magába a szerelembe volt szerelmes, Nedim
viszont szerelmesét a karjaiban tartva átélt gyönyört kívánta
megszólaltatni.

A dívánköltészetbeli képzelt kedves nála hús-vér alakot öltött. Nem

ábrándozni, hanem megérinteni akart, nem beszélni kívánt kedveséről,
hanem meg akarta csókolni teste legtitkosabb pontjait.
Tulajdonképpen a válogatott mulatságokat kedvelő kornak megfelelő
testiség jelent meg költeményeiben. Történetemet olvasva nem győzte
csodálni szerelmem fennköltségét, de sehogy sem értette, hogy Lejla
soha nem lett az enyém, vagyis hogy uram, Fuzúli miért nem írt
egyetlen olyan jelenetet, amelyben testileg összeforrtunk volna. Az ő
szerelme életre kelt a szádabádi mulatságokat színesítő zenészek
húrjain, költeményei szájról szájra jártak az isztambuli könnyűvérű
nők között. Az utcán a fiatal lányok után szóló ifjak az ő sorait idézték,
a szerelmesek az ő szavaival vallottak szerelmet egymásnak. A Fuzúli
óta az egekben járó nemes érzések helyét a nemiség foglalta el, és
ennek Nedim volt a szószólója. Mindenesetre gyönyörűségesen
tette!... Nincs a világon olyan halandó, aki Nedim Efendi versei
olvasása után tagadná a szerelmet. Olvassátok őket a szeráj
eunuchjainak - biztos, hogy a versekben lévő tűz még az ő szívüket is
lángra lobbantja.
A nyolc nap alatt tanúja voltam, miképp sóhajtozott Ahmed Nedim
Efendi régi dívánok költeményeit olvasván, és annak is, hogy füzetébe
írt új verseiben az elmúlt napok iránti heves vágyakozás szólalt meg.
Tudta, hogy a városban folyik a vér, de mire a pohár fenekére nézve
sikerült elfelejtenie a kertészfiút, már nem volt képes logikusan
értékelni az eseményeket. Nem furcsálltám a magatartását, mert a
lázadás engem is pusztán csak Lejla miatt érdekelt. Hol lehet most?
Nem került egy magáról megfeledkezett janicsár kezére? Nem erősza-
kolta meg egy törvényszegő? Lehet, hogy halálos veszedelemben
forog, engem meg itt a tehetetlenség kínoz. Nedim Efendit bűnei súlya
nyomja, de a büszkeségével nem fér össze, hogy az utolsó pillanatban
bűnbánatot tartson. Arra gondolt, szurokfekete arccal kell a Teremtő
elé állnia, de önérzete meggátolta abban, hogy bármit is tegyen orcája
megtisztításáért. Zsenit láttam benne, akit talán csak évszázadok
múlva fognak megérteni, az isztambuli török nyelv, az élvezetek felé
forduló élet, a kifinomult művészet eltékozolt zsenijét. Ez a finom úr,
elegáns környezetben, delikát élvezetek között él. Amilyen rosszak
voltak a társadalmi viszonyok, olyan kifinomodottá vált a művészet
közege és a gyönyörök élvezete. A tulipánkertekben és Szádabádban
a költészetben és zenében, az építészetben és a környezet
kialakításában, a színek és a vonalak művészetében, az üveg és a
kelmék szépségében, a márvány és a víz formáiban a rafinált esztétika
olyan csúcspontjára jutottak, amely elfedte a mindennapok csúfságát.
Az államok életének alakulása úgy látszik a művészet sorsát is
megszabja: a művészetek a hanyatlás idején érnek a csúcsra. Az
Oszmán Birodalom jó ideje belső és külső bajokkal küszködött, a
művészetek mégis egyre pompásabbakká váltak. Ahmed Nedim,
Ibrahim Pasa és III. Ahmed szultán ennek az ellentmondásokkal teli
kornak voltak a gyermekei.

*
Hétfői nap volt. A fegyverek lármája és a lázadók kiabálása a város
felől egyre közeledett. Nedim Efendi délelőttre már a ház utolsó rakis
üvegét is kiürítette, de halálfélelmét nem tudta legyőzni. Az övében
hordott ópiumkészlete is kimerült, a szolgáitól újabb pasztillákat
követelt, közben azonban megzörgették a kaput, és durva kiabálás
hallatszott:
- Hé te, Ibrahim talpnyalója! Mondd el utolsó imádat!
Nedim verseivel teleírt füzeteit és engem viaszosvászonba csavart
és a felső szalon mennyezetének gerendái közé, egy titkos rekeszbe,
ópium és más kábítószerek egykori rejtekhelyére dugott. A lázadók
betörtek a házba. Hallottam a cserepes háztető felől a kert felé halkuló
jajkiáltását. Bár az érkezők azt állították, hogy menekülés közben
lezuhant, amikor a szomszéd ház tetejére akart átugorni, tudtam, hogy
a rá váró megaláztatások helyett inkább a halált választotta. Három
csöndes nap után egy rabszolgalány szedett össze a házban némi
ruhaneműt, engem, valamint Nedim Efendi versgyűjteményét és a
zsákmánnyal a városfal melletti lebujok felé indult. Miközben átment
a karaköji fahídon, láthattam Kajmak Musztafa pasa palotáját a
Szülejmánije dombon, ahol oly sok éjszakát tölthettem Lejla keblén.
Még mindig füstölt a kéménye, de valahogy más volt, mint régen.
Lehet, hogy a főkolomposok költöztek be, talán a berendezést is
széthordták, és zsivány- tanyát rendeztek be benne.
Mikor december közepe felé végleg lezárult III. Ahmed
tulipánkorszaka, a gyönyörű város már olyan volt, mintha tűzvész
pusztította volna. Eltűntek a fajansz- és papírgyárak, a szövet- és
posztógyártó műhelyek, Szádabád villái és palotái, a medencék és
tulipánkertek. Müteferrika nyomdája és az új iskolák helyén csak
romhalmaz maradt. Folyt a rablás, és én attól féltem, hogy lapjaim is
áldozatul esnek. Néhány nap múltán úgy éreztem, hogy miniatúráimat
megtaposták, verssoraim gyöngyeit szétszórták, történetem ártatlansá-
gát meggyalázták. Isztambul Bizánc óta nem élt át ilyen katasztrófát,
a várost, amelyet Derszaadetnek, vagyis „a boldogság házá” -nak, és
Darülemánnak, azaz „a biztonság házá” -nak neveztek, soha nem látott
borzalmakat élt át. Lejláról nem tudtam meg semmit. Nem tudtam, él-
e még, vagy milyen durva, koszos kezek érintik szépséges haját.
Éveken át gyötört még utána is a kín, hogy nem lehettem mellette,
amikor fekete szeme keserű könnyeit ontotta.
 26.
Ez Galatában a dervisek éjszakája,
És a szerelem megfejthetetlen talánya
A lélek gyertyájának oly nagy a lángja,
hogy nem takarhatja el az égbolt burája.
Sejh Gálib

Miközben a kerengő dervisek galatai kolostorának hárs- illatú

lugasából az alkonynak az üszküdári fenyőfákra vetődő vörös
fényeiben gyönyörködtem, azon gondolkodtam, hogy vajon hány
évszázad kellett ahhoz, hogy Isztambulban a miszticizmus ilyen
kifinomultságra tegyen szert. Jómagam - minthogy minden egyes
sejtemet a költészet járta át - itt, egyrészt Isztambul legszebb látképe
előtt, másrészt hátam mögött a temetővel, tehát a halál
tőszomszédságában, ebben a misztikus épületegyüttesben, ahol fa és
márvány találkozik egymással, boldogan éltem volna akár a világ
végezetéig is. Napjaim itt a kőburkolatos központi téren álló
magnóliafa alatt, a föld és a szeretet találkozási pontján teltek. A
melléképületet, amelynek emeletén a könyvtár volt, alsó részén a
jótékonysági céllal építtetett kút és a napi ötszöri rituális ima
kiszámítását célzó eszközök terme foglalta el. A boltíves kapun belépő
látogatót jobbról egy szökőkút csobogása, balról az önnön testüket
sanyargató dervisek lélekbe markoló hangjai fogadják. Ez a kövezett
udvar az élet és a halál találkozásának képzetét kelti az emberben,
hiszen a költészet és a zene gyönyörűsége utáni vágyakozást kifejező
dallamokat hallgatván a lugasból a „hallgatagok” helyére látni - így
nevezik ugyanis az itteni dervisek a halottakat, a temetést pedig
„eltitkolás” -nak hívják. A fából épült háromszintes derviskolostor
márványköves bejáratától nyikorgó falépcső vezet a nők számára
fenntartott, ráccsal elválasztott beugrókhoz, a kerengő dervisek
szertartásának terméhez, a sejh lakosztályához és a zenészek
tartózkodási helyéhez. Itt mindenhez évszázadok zenéjének dallamai
tapadnak. A kerengő dervisek köpönyegének suhanásával a szent
énekek az isztambuli horizontig emelkednek.
 Akkoriban, amikor én rangos vendégként ide bevonultam, a kerengő
dervisek kolostora az iszlám mosolygós arcát képviselte a galatai
követségek és templomok között. A kolostor állandó vendégein kívül
a követségekről érkező kíváncsiságtól hajtott idegenek, valamint az
isztambuli utcákon élő szegények is bejáratosak voltak. Előbbieknek
a szíve, utóbbiaknak a gyomra telt meg e falak között, azon ritka
alkalmakkor pedig, amikor a szultán érkezett látogatóba, a
mindennapos misztikus protokollhoz járuló udvari protokoll még
rafináltabb formát öltött, ilyenkor a legkisebb mozdulat is esztétikai
élményt szerzett. Úgy éreztem, mintha a résztvevők nem is az életet
élnék, hanem művészi képességekkel felruházva szerepeket
játszanának.

*
Éveken keresztül hányódtam Isztambul nedves, homályos
helyiségeiben mielőtt a városfal melletti lebujokból Gálib Dede színe
elé kerültem volna. A Héttoronytól Ajvanszarájba, Galatából Ejübbe
hol csónakon, hol kordén utaztam, de csupa olyan emberrel
találkoztam, akinek minden gondolata a derekától lefelé eső dolgok
körül forgott. Ki se tudom számítani, mennyi időt töltöttem az ejübi
halvaboltokban vagy a Vizestorony környéki szajhák testszagú
szobáiban csirkefogók és nap- lopók durva beszédét vagy
káromkodását hallgatva. A város akkori lakói úgy vélhették, hogy a
munkanélküliség, éhség, anarchia és az érzékiség próbáin kell át-
esniük. Szerencsére senki nem ismert rám; régóta nem követtek sötét
alakok. Néha-néha egy-egy könnyűvérű nőszemély viszonzatlan
szerelme miatt ontott könnyei mellett aludtam el, s ébredéskor azt
hittem, hogy Lejla keblén fekszem, ami maga volt a rémálom.
Egyrészről reméltem, hogy láthatom, másrészről féltem attól, hogy itt
kell vele találkoznom. Évek múltán aztán úgy számoltam, hogy már
megöregedett, talán már meg is halt, és némi vigaszt találtam a
gondolatban, hogy nem került ide.
Akkor kerültem mintegy varázsütésre a kerengő dervisek
kolostorába, amikor a legmélyebben átjárt a tudat, hogy lényegem a
szerelem, s ezért a leghevesebben vágyakoztam a szerelem után. Egy
hóviharos napnyugtakor, amikor jégcsapok lógtak az ereszekről,
Ösztöke Vejisz azzal toppant a kolostor ivókútjánál szolgálatot
teljesítő öreg dervis elé, hogy a sejhhel akar beszélni. Jól tudta, hogy
az esti ima után becsukják a kaput, aztán reggelig egy lélek se be, se
ki. Azt remélte, hogy a hidegben való árusítás során átfagyott, fekete
lábait megpihenteti egy birkabőrön, és a gyomrát is átfűtheti egy
csésze meleg levessel. Összeveszett barátnéjával, Festettszemű
Anussal, akivel az előző éjszakát töltötte, ezért büntetésképpen erővel
elvette tőle legkedvesebb vagyontárgyát, vagyis engem azzal, hogy az
antikváriusokkal fog olvastatni belőlem, de a hidegben nem volt kedve
a börtön mögül egészen a Bajezidig gyalogolni. Abban a reményben
jött erre, hogy valamelyik galatai bodegában akad ismerős, akivel
együtt iszogathat, de hiába mászkált, nem talált ivócimborára. Ekkor
jutott eszébe, hogy menedéket találhat a kolostorban, ha jól kiszámítva
érkezik. Hiába mondta tehát az idős dervis, hogy nem tud beszélni a
sejhhel, jöjjön vissza másnap, ő kitartott amellett, hogy a dolog
nagyon fontos.
Jól megtermett fickó volt Ösztöke Vejisz. Még Kasztamonuban
beleszeretett a szomszédja lányába, de szemet vetett a lányra egy
másik negyedbeli legény is, sőt még verset is szerzett róla:

Ingó rózsa járásoddal,

Fürtös bodros hajaddal,
Ne menj a dzsámi felé, mert
Az ima megszakad miattad!

- ő pedig véres bosszút állt a versért, aztán jobbnak látta eltűnni

Isztambulban. Lebujokban töltötte estéit, de mivel alapvetően jóravaló
fickó volt, nehéz szívvel folytatta ezt az életet. Szerencsétlennek és
magányosnak érezte magát, és nagyon vágyott arra, hogy legyen va-
laki, akinek a vállára hajtja a fejét. így találkozott össze Anussal, aki
a nagybazárban illatszereket árusító andalúziai zsidó mozgóárusa és
szeretője volt. Alighogy Anus felfigyelt főnöke Balatbeli házának
kasztamonui kertészére, sűrűbben kezdett odajárni. Nem telt bele két
hónap, és összeszűrték a levet, és olyan élvezetet találtak a
szórakozásban, hogy egyre merészebb játékokat eszeltek ki. Egy
reggel például Anus az illatszer-kereskedővel töltött éjszaka után azt
mondta, hogy elmegy a fürdőbe. Mint férj és feleség karonfogva jöttek
ki a házból. Vejisz utánuk. Le akarták rázni a kereskedőt, hogy együtt
lehessenek, Vejisznek azonban azt kellett látnia, hogy a kereskedő
leült a szemben lévő kávézóban. Alig néhány perc múlva azonban
kijött egy nő a fürdőből, és egyenesen Vejisz felé tartott.
 - Gyere velem, fiú! - karolt bele Anus, aki ahelyett, hogy fürdött
volna, átöltözött a batyujában magával vitt ruhába, s mint valami
idegen nő, andalúziai zsidó szeretője szeme láttára belibegett
Vejisszel egy közeli házba, aztán egy óra múlva visszament a fürdőbe,
visszavette eredeti ruháját, s mint aki elpilledt a fürdőzésben, a
kereskedővel hazavonszoltatta magát. A fürdőben tartott
tartaléköltözet segítségével sikerült még egy párszor együtt lenniük,
Ösztöke Vejisz azonban nem akart andalúziai gazdájával osztozkodni,
ezért kivett egy házat; de miután nem bírta a költségeket, arra gondolt,
hogy kerítéssel egész jó pénzeket lehet keresni. így hát belevetette
magát az alvilági életbe.

*
A fiatal dervistestvér, akit az idősebb a sejhhez szalasztott, gyorsan
szaladt lefelé a kolostor lépcsőjén, aztán máris indult Vejisszel vissza.
A felső szinten helyet foglaló lakosztályból kihallatszott, hogy a sejh
kétszer összeüti a tenyerét. Ez jelentette, hogy beléphetnek. Akárcsak
a dervistestvér, ő is ajkával megérintette az ajtófélfát, mielőtt belépett.
Bár igyekezett elrejteni engem, címlapom napábrája kilátszott az
övéből. Nem csak ő fázott, hanem én is, sőt némelyik lapom úgy
átnedvesedett, hogy az írás is majdnem szétázott rajtuk. Nem titkolom,
én is reméltem, hogy a sejh efendi szobájának meleg levegője jót tesz
majd nekem. A kereveten ülve olvasásba merült sejh láttán izgatottabb
lettem, mint Vejisz, mert rájöttem, hogy a híres-neves Gálib Dede elé
kerültem. Harmincas éveiben járt, ritkás szakállal keretezett arcán
nyugalom áradt szét. Dervisek ültek körülötte a földön. Az épp
akkoriban írt Szépség és Szerelem című elbeszélő költeményéből
olvasott fel részleteket, és a véleményüket kérdezte. Itt volt tehát
előttem a „Gyapot sejh”, akiről már olyan sokat hallottam, akibe III.
Szelim szultán húga, Bejhán szultána beleszeretett; s aki ezt a
kolostort a költészet központjává tette. Valószínűleg a kései óra miatt
azonnal megkérdezte:
- Mondd, efendi, mi járatban vagy?
A kezeit a mellén összekulcsoló Vejisz fölemelte fejét, először a
sejhre, aztán a többi dedére nézett. Zavarában elpirult, s szégyenében
ahelyett, hogy azt kérdezte volna, hogy itt maradhat-e, ez szaladt ki a
száján:
- Sejhem, ha megengeded, levetkőzöm!
 Ez azonban a kerengő dervisek szóhasználatában azt jelentette, hogy
„Belépek a rendetekbe, megelégszem a dervisköpennyel és a
nemezsüveggel, s az isteni szerelem borától leszek részeg!” Gálib
Dede persze tudta, hogy a nagy hidegben a félmeztelen férfi nem
véletlenül érkezett épp ebben az órában, és csak enni szeretne, meg
lehajtani a fejét, ezért nehezen fojtotta el a mosolygást.
- Efendi! Levetkőzni könnyű, de előbb fel kell téged öltöztetni -
mondta kis gondolkodás után, majd ahhoz a dervishez fordult, aki
bevezetett bennünket. - Vidd ezt a testvért, adjanak rá ruhát, és
készítsenek neki helyet éjszakára!
Első éjszakámat a mevlevi kolostor fölszintjén, az egyik cellában, a
kecskebőrre terített gyapjúpokróccal takaródzó Ösztöke Vejisz
párnája alatt töltöttem. Vejisz egész éjjel a sejh előtt mondott szavain
gondolkodott. Hol szidta magát, hogy képes volt lealacsonyodni és
hazudni egyetlen éjszakáért, s azon törte a fejét, hogy miképp tudna

másnap reggel észrevétlenül eltűnni, hol az járt a fejében, hogy véget

kell vetnie eddigi életének. Ilyenkor úgy érezte, hogy Allah adta
szájába a hazugságot, tehát valami jót kell jelentenie. Én egész éjszaka
azért imádkoztam, hogy Vejisz maradjon itt, de azt még most sem
tudnám megmondani, hogy ezt az ő javáért vagy magamért kívántam
jobban.
Másnap korán kezdődött az élet. A hajnali ima előtt mindenki a
kancsóval és a mosdótállal ügyködött. Mire a tűzhelyszolgák
kiosztották az utolsó kancsót, majd kiöntötték az utolsó mosdótál
piszkos vizét is, mind együtt végezték el az imát. Később tudtam csak
meg, hogy Hammamizáde Iszmáil Dede Efendi, a híres muzsikus látta
el az imám feladatát, aki azon az éjszakán, akárcsak Vejisz,
vendégként tartózkodott a kolostorban. Ahhoz pedig kétség sem
férhetett, hogy a müezzinek a kolostor előző sejhjének, Ali Nutki
Dedének a tanítványai voltak. Cellám nyitott kapujából hallgatva is
lenyűgözött a szertartás. Eszembe jutottak a Nagy Szulejmán szultán
korabeli hajnali imák a palotában. A széphangú imámok, a zeneértő
müezzinek, a himnuszokkal Allahot dicsérő imákkal gazdagított imák
emléke Rukál könnyes imáit is emlékezetembe idézték. Vejisz is
megrendülve tért vissza a szertartásról, s míg a kolostorbeli testvérek
Allah dicsérete után késő reggelig aludtak, ő a könnyeit ontotta.
Viselkedése arról árulkodott, hogy álmot látott az éjjel. Könnyei el-
mosták a belém ivódott káromkodásokat és a könnyű élet piszkait.
Mire a reggelihez hívták, mindketten megtisztultunk, felkészültünk az
odaadásra.
Bár kinyitották előtte a kaput, és szégyenérzet nélkül távozhatott
volna, Vejisz a konyhafőnök dede utasítása szerint letérdelt a konyha
bejárata elé helyezett állatbőrre, hogy lássa a kolostori életet, és
megvizsgálja önmagát. Csontos kezében tizennyolc napon át én is
megismerkedhettem a kerengő dervisek felfogásával. Vejiszt hol
kezdőnek, hol barátnak nevezték, de úgy viselkedtek, mintha ő ott sem
lett volna. Mindig is sajnálta, hogy nem tudott olvasni, s épp azért vett
magához, hogy némi ital áráért olvastasson belőlem. Most is nézegette
képeimet, amikor senki sem volt körülötte. Hol azt sajnálta, hogy nem
adott el, hol meg arra gondolt, hogy ha el tudott volna adni, akkor nem
jött volna ide, s ilyenkor fejet hajtva a sors előtt a gyermekkorában
hallottak alapján próbálta történetemet rekonstruálni. így tett
mindenki azután, hogy Nedim Efendi házából elkerültem: minthogy a
szöveg elérhetetlen volt számukra, megelégedtek annyival, hogy
színeimben gyönyörködtek.
A szent konyhának nevezett helyen készültek az ételek, ugyanakkor
ez volt a kolostor szíve, egyfajta igazgatási központ. A sejh után a
szakács dede volt a legnagyobb hatáskörrel bíró személy, az ő keze
alatt dolgoztak a tűzhelyszolgának nevezett dervisek. Némán végezték
napi feladataikat, néha kimentek bevásárolni, olykor pedig
Dzsaláladdin Rumi Mesznevijét olvasták. Kifinomultságukat látva
támadt fel újra Vejiszben a vágy, hogy engem olvasson. „Csak más
az, ha az ember olvasni is tud!” - sóhajtott.
A tizennyolc napos kirekesztettség komoly szenvedést jelentett.
Senki nem törődött Ösztöke Vejisszel, csak egy kevés ételt helyeztek
elé, ha eljött az ideje. A napi öt namazon kívül belső elszámolással és
imádsággal teltek napjai. Ha valaki alig néhány nappal korábban a
börtön mögötti házban Anus előtt csak annyit mondott volna, hogy
hallgasson, a jatagánjához kap, ha meg azt mondták volna neki, hogy
„Itt maradsz, és csak az árnyékszékre mehetsz ki, de oda is csak enge-
déllyel!”, olyan mélyen sértve érezte volna férfiúi önérzetét, hogy akár
még gyilkosságra is vetemedett volna. Az itteni légkörben azonban
önmaga számára is meglepő módon hallgatott az állatbőrön. Magam
is tapasztaltam, milyen csöndben és milyen lassan folyik itt az élet, s
arra gondoltam, hogy talán Vejisz is erre a nyugalomra vágyott évek
óta. Az emberek szinte a lét és a nemlét határán éltek, csöndben,
nyugalomban, mosolyogva, elégedetten és belenyugvással. A testük
jelen volt, de hogy a személyiségük máshol járt-e, vagy egyáltalán
nem is maradt, nem tudtam volna megmondani. A konyhán azok
voltak a legvidámabb alkalmak, amikor idelátogatott a kis
üstdobpárokon játszó zenészek, illetve a furulyások vezetője, akivel a
dervisek szent szertartását és a Korán felelgetős olvasását gyakorol-
hatták. A Vejisz által ismert itallal és harapnivalókkal rakott
asztalokhoz képest ezek természetesen igen ártatlan mulatságok
voltak.
Tizennyolc nap alatt Vejisz kiérdemelte a baráti rangot. Olyan
posztósüveget kapott, amelyre a sejh mondta el az Allahot dicsérő
imát, és megbíztak egy dedét, hogy vezesse be a rendbe való belépés
tudományába. Részt vehet a dervistáncban, és ha a tehetsége engedi,
furulyázhat vagy felolvashat a Meszneviből, majd a negyven napos
önsanyargatás következik, az után pedig már dedeként a szent
konyhán szolgálhat, beköltözhet a tizennyolc cella valamelyikébe, és
a hajnali imát követően ő is részt vehet Allah dicséretében az ezer
darab tojásnyi szemből álló olvasót morzsolgatva.
- A lét lényege a szerelem - kezdte a tanítást a dede, és én úgy
éreztem, hogy a cella tágul, olyan nagyra nő, hogy az egész világot
betölti. Erősen figyeltem szavára, mert tudtam, hogy az elvont
szerelem isteni jellegéről fog beszélni. - Lelkünk, mint minden a
világmindenségben, Istentől, az abszolút létezőtől származik, és végül
hozzá tér vissza. Isten bölcsességével fényt teremtett, és így szólt
hozzá: „Légy többször dicsért, azaz Mohamed!” Ez volt az első
teremtett ész, és ez volt minden teremtett lényege. A fény erre a
megszólításra a „Nincs más isten Allahon kívül” felkiáltással hirdette
az igazi Kedves nagyságát. A Kedves - minden szépség forrása és az
abszolút szépség maga - erre így felelt: „Mohamed az ő követe!”
Aztán megteremttettek a mi leikeink, és tőlünk is megkérdezték:
„Nem én vagyok-e a ti Uratok?” - mire a lelkek kórusban feleltek: „De
igen, Te vagy a mi Urunk!” Leikeink így beleszédültek a szépségbe.
A fényből aztán Allah megnyilvánulásaként galaxisok jöttek létre,
megteremttetett a világmindenség. A kilenc szintből álló ég, és benne
a bolygók és a csillagok kerengősben léteznek. Elég, ha megfigyeled
a kolostorban a dervisek kerengősét ahhoz, hogy megértsd ezt az
egymást körbefogó és egymást követő forgást.
A dervis kezében a kávéscsészével mutatta is a forgást. A szobában
friss kávéillat áradt szét. Eközben én a BT eszméinek és a BAK-nak a
dervis szavaival összecsengő tartalmára gondoltam: „Csak nem annak
előjele ez, hogy a régen szem előtt vesztett BT-vel találkozom?” A
dede azonban nem időzött sokáig a témánál.
- Ezután Allah négy alapelemmel gazdagította a világot. Ezek: a
föld, a levegő, a víz és a tűz. E négy anyától három gyermek született:
a növények, például a fák vagy a zöldségek, az élettelenek, mint az
ásványok és az ércek, valamint a helyváltoztatásra képes állatok. Az
állatok egy részének ész is adatott, őket nevezik embereknek. Az
anyaméhben megfogant emberek mindegyikében jelen vannak ezek a
kilenc szintes égből származó elemek. A végtelen világban a
milliárdnyi galaxis milliárdnyi csillaga közt csak egy a mi világunk, s
itt az idők végtelenjétől a milliárdnyi ember mind a föld, a levegő, a
víz és a tűz segítségével létrehozott növényi, állati és ásványi eredetű
ételekkel táplálkozik, és mindegyik az anyaméh és az apa spermájának
találkozásából születő magzatból alakul ki. Vagyis az Istentől elválva
fokozatosan nyerjük el emberi formánkat. A magzat három hónapos
korában az örökkévalóság örömébe beleszédült lelkünk felébred
révületéből, az Úr pedig a testbe lelket lehel, hogy megpróbálja:
megtartja-e majd a lelkek ígéretét. A születés pillanata az a pillanat,
amikor az ember a legtávolabb van Istentől. A Korán kifejezésével „a
teremttettek legmagasztosabbja”, az ember ilyenkor van a
legalacsonyabban. Serdülő koráig az ember ezt a hosszú távot
fokozatosan megteszi visszafelé. Ennek az útnak a megtételéhez
minden misztikus tan kifejlesztette a maga elméletét, és mindegyik
megpróbálja a maga útját követni. A prófétáktól a filozófusokig, a
buddhizmustól az iszlám misztikáig Batlamiusz, Arisztotelész,
Buddha, Gejláni vagy az anatóliai Dzsaláladdin Rúmi egyaránt
ugyanazt az egyetlen Kedvest keresi. Kolostorunkban minden azt
szolgálja, hogy megkönnyítsük a hozzá visszavezető utat. Első
lépésként a személyiséget kell elpusztítanunk. Bevezetésként
tizennyolc napig kellett várakoznod az állatbőrön. Most a kellő tudás
birtokában léphetsz tovább, és azon a napon, amelyen a szenvedések
házában töltött idő után elmondhatod, hogy megölted a
személyiséged, megteszed az első lépést az igazi Kedves felé vezető
úton. Hozzá ugyanis a szívvel, szerelemhez lehet eljutni. A
személyiség viszont az ész és a világ után vágyakozik. Amiképpen az
ész elhagyása nélkül nem lehet a szív útját járni, a személyiség
megölése nélkül nem képes a lélek megtisztulni és felmagasztosulni.
Meg kell halni, hogy megtaláljuk az életet. Öljük meg a személyiséget,
hogy a Kedvesben élhessünk, hagyjunk el mindent, ami eltávolítana
tőle. Ez csak fokozatosan mehet végbe. Nem megy, ha nem részegít a
szerelem. Légy részeg a szerelémtől, kiáltsd, akárcsak Manszúr:
„Allah vagyok!”, vagy azt, amit Neszímí: „Köpönyegem alatt nincs
más, csak Allah!” - mindegy!
A dervis lelkesen magyarázott, Ösztöke Vejisz ámulva hallgatta.
Minden mondat vihart kavart lelkében. Ha Anus látja, milyen alázatos
és engedelmes lett ez a megbízhatatlan, részeges fickó, biztos a lába
elé borul. A dervis egy példával is meg akarta világítani mindazt, amit
elmondott:
- Te, Vejisz testvér, ismered, ugye, a kocsmákat, a kocsmárost és
segítőit, meg a poharat, bort, ópiumot, a részegséget és a
részegeskedést. Hát így képzeld el a mi kolostorunkat is. Gálib Dede
Efendink a kocsmáros, ajkát vedd a pohárnak, az ott formálódó nemes
szavakat a bornak. Ahogy a kocsmában ivott bor megrészegíti az
embert...
- Igen, értem - intett Vejisz, és ő vette át a szót. - Itt a szerelem szavai
részegítik meg az embert. Először kiürítik az ember bensőjét, aztán
megtöltik szerelemmel. Ez a szerelem részegsége, a pohár önkívülete.
- Gondolj a szerelmeidre - vette vissza a szót a dede, miközben
megpiszkálta a parazsat, utalva kasztamonui kedvesére, aki miatt vér
tapadt a kezéhez, aztán mintha érezte volna, hogy sebet szakít fel,
gyorsan folytatta. - Kedvesed csak egy parányt hordoz Allah
szépségéből. Most e parány eredetének a felkutatására indulsz, s
amikor a csepp a tengerbe keveredik, te visszatérvén a forráshoz
önmagadat is megtalálod. Testünk a porból jött, és a porba tér vissza,
vagyis Őhozzá. Csapdák is várnak rád az úton, múló szerelmek is,
amelyek megpróbálnak téged. Egy isteni pogány filozófus: Platón ezt
az ideákkal magyarázta. A lét helyett ne az árnyával törődj, mert az
igazi szerelmes nem az eszével, hanem a szívével teszi meg az utat.
Az eszed csak eszköz. Tőled függ, hogy a személyiséged vagy a
szíved szolgálatába állítod, Allahéba vagy minden máséba. Az egyik
esetben csapdák várnak rád, a másikban egyenes lesz az utad. Ne
engedd, hogy a világ hívságai elcsábítsanak. A világ olyan, mint az
ember árnyéka, ha hátat fordítasz neki, jön utánad, de menekül előled,
ha utána futsz.
Meg kell mondanom, hogy nagy hatást tettek rám a dede szavai.
Zsongott Vejisz feje is. Uram, Fuzúli bizonyára tisztában volt
mindezzel, csak ő az én szerelmemet platonikus felfogással valahová
az ember és az Isten közé helyezte. Eddig sehogy sem értettem azt az
érzést, amellyel visszautasítottam Lejlát, amikor a sivatagban
találkoztunk. Mennyit szomorkodtam emiatt, és nem vettem észre,
hogy uram, Fuzúli mit üzen ezzel az embereknek. Most fogtam fel,
hogy a Lejlával való egyesülés - az, hogy egy testben érzem magam
vele - az Istennel való egyesülést jelenti. Lejla megjelent előttem, és
szépsége szinte az eszemet vette, de ő a szájamba adott szavakkal
megvédett a világ csapdájától:

Ha én én vagyok, kedves, te ki vagy,

És ki vagyok én, ha te te vagy?

Uram magasztosnak őrizte meg a szerelmemet, és ezzel tett

világhíressé. Ő rátalált az igazságra. Azt akarta, hogy a bajok között
megtisztuljak. Szóval azért vezetett az utam szenny között, hogy
próbákon essem át! - próbáltam az igazságot megtalálni. Valójában
Istent kerestem, mióta csak Lejlát keresem? Milyen súlyos kérdés!
Egész létemet, egész múltamat meg kell vizsgálnom, mert most
magam és szerelmem iránt is kétségek támadtak bennem.
Napjaimat és éjszakáimat Lejlán és az Istenen gondolkodva
töltöttem. Galata északi szélnek kitett homlokán, hallgatva a szél
fütyülését a kiugrók ablakkeretei között, életem realitására vonatkozó
kérdéseket tettem föl magamnak. Vajon a babilóniai bölcsek titkai
fogják megszabni a világ sorsát, vagy a szerelem, amelyről a dervis
beszélt? A tudósok az észben hittek, ez a különös dervis viszont a
szerelemről szól. Ez az elviselhetetlen ellentmondás kergethetett sok
ezer filozófust és szúfit az őrületbe az évszázadok folyamán. Értelmét
vesztett mondatnak, elavult költeménynek kezdtem érezni magamat.
Mi adhat nagyobb nyugalmat: a tudósok évezredes titkainak őrzése,
vagy a dervis szavainak átélése - nem tudtam eldönteni. Boldogabb
lettem volna, ha ahelyett, hogy a BT titkaival büszkélkedem, a
szerelem felmagasztosításával a szív útjait jártam volna? Két út állt
előttem, s az egyik kifelé, a másik befelé vezetett. Az volt az érzésem,
hogy már semmi sem lesz úgy, ahogy addig volt.

*
Soha nem volt a lelkem annyira fáradt, mint amikor Vejisz az életét
megváltoztató lelki érettség szimbólumaként fejére tehette a mevlevik
paosztósüvegét, s ennek emlékeként átadott Sejh Gálib Dedének.
Talán nem is fáradtság, hanem részegség volt, egész valómat betöltő.
Uram, Fuzúli után itt éreztem először, hogy nyugalom vár rám. E fedél
alatt sokszor emlegették őt, a dedék gyakran idézték költeményeit,
tehát engem is megérthetnek, talán olvasni is tudnak a szívemben.
Boldog voltam, hogy Gálib Dede kezébe kerültem.
Gálib Dede az akkori költészetfelfogást erősen befolyásoló indiai
stílus kiemelkedő képviselőjének számított, verseit tisztelettel
olvasták, a zenészek soraihoz illő zenét szereztek, az összejöveteleken
furulya és kis üstdobpár kíséretével adták elő költeményeit, a
miniatúrafestők az ő verspáraitól megihletődve vetették papírra
ábrándjait. Gazdag képzelőerővel szólt az isteni szerelemről,
ugyanolyan magasztosan, ahogy Ösztöke Vejisznek elmagyarázták.
Épp olyan elragadtatott líraiság áradt soraiban, mint Fuzúliéiben.
Asszociációinak ágbogai révén még a legelvontabb misztikus
gondolata is meg tudta ragadni az olvasót. Uram, Fuzúli a szerelemért
írta a verset; nem a szerelmesről, hanem magáról a szerelemről szólt,
könyveiben a szerelembe szerelmes költő jelent meg. Gálib Dedének
missziója volt, ő verseit az ideák szolgálatába állította, éppen úgy,
mint Dzsaláladdin Rúmi, akinek a nemezsüvegét olyan büszkén
viselte. Ami az egyiknél cél, az a másiknál csak eszköz volt. De ki
tudja, hogy az ő eszköznek tekintett verseit hány évszázadon át fogják
úgy dalolni, hogy nem születnek szebbek náluk?... Ö képviseli most a
török költészet misztikus ágát, és mindenki tudja, hogy a néhány évvel
idősebb jó barátjával, Eszrárral folytatott beszélgetések, meg a
Szütlüdzsében lakó barátjához, Juszuf Szinecsakhoz való elvonulások
után verseiben újabb és újabb kincsek tárulnak fel. Mintha egy
szakadék széléig hozta volna bekötött szemű olvasóit, de miért is?
Hogy visszaforduljanak vagy hogy ugorjának?... És ha ugranak, akkor
zuhannak vagy szárnyra kapnak?...
Egymással szemben ültek Eszrárral akkor is, amikor először vett a
kezébe. A görög történelemről beszélgettek, amiről akkoriban olasz és
latin könyveket olvasott. Szavai alapján azt hittem, hogy a BT közelít
hozzám, de annyi baj legyen, ha a BT közel áll egy ilyenfajta
szerelemhez, én szívesen adom meg magam.
Sajnos azonban ez a finom ember sokáig még csak ki sem nyitott.
Szó esett az állam erőinek kimerüléséről, az egymást követő háborúk
és vereségek okozta erkölcsi romlásról, a III. Szelim által egy éve
bevezetett új adózási rendszerről, a közelmúltban Moszkvával kez-
dődő háborúról és a katonák helyzetéről, az „új rend” néven
bevezetendő hadseregreform kilátásairól, Hatidzse szultána pazarló
kiadásairól, a nagyvezír háremében folyó viszályról, arról, hogy még
nem akadt olyan költő, aki az urfai Nabi költészetének bölcsességét
túl tudta volna szárnyalni, a mevlevi kolostorok elhanyagoltságáról,
meg arról, hogy a közelmúltban nyílt szultáni szárazföldi, illetve
tengerészeti mérnökiskolákon a francia és angol tanárok
vallástalanságot oltanak a diákokba, aztán a janicsárok
elzsiványosodásáról, a morális züllésről és még egy sor napi témáról.
Mi minden történt Isztambulban, és milyen állapotra jutott az Oszmán
Birodalom, amíg én a városfal menti lebujokat jártam!... Fájt
hallgatni...
A zeneteremből felhangzott a furulya- és a dobszó. Régi emlékeibe
merülve emelt fel Gálib Dede, hogy változtasson a témán. A
kötésemet nézegette, ujjai végig- siklottak a címlapomat díszítő
napábrán.
- Látod, dedém, már a könyveket sem tisztelik. Ezt a nemes kötést
csakis a szeráj műhelyében készíthették, de illik-e ez a piszkos ruha
egy szerájlakóhoz? Hogy kerülhetett egy olyan fickóhoz, mint ez a
Vejisz volt? Ez is mutatja, hogy hová züllött a világ.
- Mi ez, sejhem? - szegezte rám pillantását Eszrár, és én egy vizsgázó
medreszei mohának éreztem magam. A Gyapot sejh kinyitotta
fedelemet, és én szerettem volna nem hallani az első mondatát, mert
elfogott a félelem, hogy esetleg nem tetszem neki. Hála isten, nem így
történt. Először csak a belső címlapomat, márványpapír előzékemet,
díszítéseimet és a papírom fényezését vizsgálta. Oldalról oldalra
növekvő érdeklődése néhány perc alatt elragadtatottságig fokozódott.
 - Valóságos kincsesbánya ez, Eszrár! - ugrott fel néhány verspár és
kép tanulmányozása után. Boldog lettem attól, hogy vagyok, és
büszke voltam uramra, Fuzúlira.
- Sokszor találni kincset a romok között - válaszolta Eszrár, Ösztöke
Vejisz múltjára utalva. A sejh lakosztályában hármunkon kívül nem
volt más. Nem érzékeltük az idő múlását, nem vettük észre, hogy
mikor lett vége a zenének, és mikor tértek nyugovóra a kolostor lakói,
mikor hunyt ki a parázs, és mikor kezdett sűrűbben hullani a hó. Mire
meggyújtották a hajnali imára készülődök a kolostor mécseseit, én
szinte szédültem a sok szép szótól, a történetem miatt ontott könnyek-
től, a rám és Fuzúlira árasztott dicséretektől és a csodálat ihlette
imáktól. Évszázadokat átívelő életem során még soha nem voltam
ilyen büszke magamra. Átéltem uram, Fuzúli sorait: „Szolga, de
olyan, mint egy szultán - nagyszerű rabszolga vagyok!” Magamra
maradtam Isten e két szolgájával, magamon, a homlokomon, a
testemen éreztem meleg kezüket, hallgattam a müezzin énekét, és
közben igyekeztem mindent, ami az éjszaka elhangzott, az eszembe
vésni.
- Erre a pompás elbeszélő költeményre vagyok a legirigyebb -
mondta mindjárt az első este Gálib Dede. - Mondhatod, hogy a
Szépség és Szerelem című költeményemet Nabi Hajrabád-ja
ellenében írtam, de igazából ezt szeretném meghaladni! Ott rág
bennem a kétség, hogy mi lesz, ha nem tudok szebbet írni nála.
Éjjelenként rám tör a félelem, hogy Fuzúlival szemben én leszek a
vesztes. A Szépség és Szerelmet nem állíthatom az L&M mellé, mert
az elejétől végig a fájdalomról szól, és maga az iszlám költészet
csúcsa. Sok költő próbálkozott ezzel a történettel, de egyik sem tudta
olyan szépen megírni, mint Fuzúli mester. Magam inkább megfu-
tottam az összehasonlítás elől, és más témát választottam elbeszélő
költeményem számára. így a Szépség és Szerelem, legalábbis ami a
tárgyát illeti, nem kerül az L&M árnyékába.
- De Uram - vágott a szavába Eszrár -, a Szépség és Szerelem-nek
olyan párversei vannak, amelyek finom képeihez az L&M-történet
feldolgozói közül egyik sem ér fel. Ne légy igazságtalan önmagaddal
szemben! Amikor például a Szeretetíiai törzsről szólsz, különösen pe-
dig az a rész, ahol Szerelem viaszhajókon kel át a tűz- tengeren, vagy
a Szív országának azok az egymásba fonódó szólásai... Korszakot
nyitottál, amelyet elődeid is irigyelhetnek. Te a szerelmet allegóriába
öltöztetted, szimbólumokkal övezted. Ők a szerelmet puszta érzése-
ikkel próbálták leírni, s ez csak a bennük lévő szerelem mértékében
sikerülhetett. Fuzúli az érzések vízesése volt, Nabi bölcsességgel
szólt, de te érzel és átélsz! Nagyon fontos, hogy a költő hol és hogyan
látta a szépséget. Báki Isztambulban, Fuzúli a képzeletében, Nedim az
utcán, Nabi a gondolatok sűrűjében. Te a szívedben találtál rá, és ilyen
képeket alkottál: „A lélek gyertyájának oly nagy a lángja, /hogy nem
takarhatja el az égbolt burája.” Ne legyél tehát igazságtalan
önmagaddal szemben! Ráadásul alig harminc évesen írtad, Fuzúli
viszont ötvenöt éves korában vetette papírra az L&M-t, Nabi pedig
hatvan felett a Hajrabád-ot. Milyen nagy könyveket írhatsz még,
micsoda gyönyörűséges láncokat fűzhetsz még a szavakból!...
„Reméljük” - gondoltam én is.
- Eszrárom - mutatott ekkor Gálib Dede rám mik ezek a számokra
hasonlító jelek a verspárok mellett?
- Nem tudom, sejhem, talán valaki beszámozta őket egy ismeretlen
írás számjeleivel, Háledünk tudhatja csak. Majd megkérdezem, ha jön.
Másnap a galatai mevlevi kolostor „Tűz van! Tűz van!” kiáltásokra
ébredt reggeli álmából. Az az igazság, hogy az isztambuliak már
hozzászoktak a tűzoltók kiabálásához és a gyerekek sikoltozásához,
mert nemrégiben egymás után gyulladtak ki Bálát, Szamatja és
Haszköj negyedei, most azonban szinte egész Isztambult lángok
nyaldosták. A balati tűzvészből akkor véletlenül menekültem meg
Festettszemű Anus batyujában. Még este tett bele, hogy eladjon, ki
tudja már hányadik gazdámnak, s így menekülőben engem is magával
cipelt.
Ezúttal Dzsibaliban ütött ki a tűz. A zöldséges Kir- kor Efendi olyan
mélyen nézett a rakis üveg fenekére, hogy amikor feldöntötte a
parazsastálat, és a tűz belekapott a takarójába, fogalma se volt, hogy
mit csináljon. Eszébe jutott ugyan, hogy ki kéne vinnie a feleségét és
pólyás gyerekét, de addigra a lángok már szétterjedtek, és a faház falai
pillanatok alatt úgy lángoltak, mint a fáklya. Az Aranyszarv-öböl két
oldalán letelepedett nem muzulmán lakosság szorosan egymás mellé
építette házait, így a tűz hamarosan a szomszéd ereszeket nyaldosta,
az északi szél pedig rövid idő alatt az öböl lejtőit is lángtengerré
változtatta. Galatáról jól lehetett látni a tűz terjedését, szinte még a
lakók sikoltozását is hallottuk. A színes füst szivárványként ívelt az
égen, a város vizeiből gőz szállt fel. Döbbenten láttuk, hogy az égbolt
is tüzet foghat: a lángok a város oszlopköveinél és tornyainál is
magasabbra csaptak. A tűz egésznap csak nőtt, növekedett, éjjel pedig
a csillagok helyett szikrák ragyogtak az égen. Aznap és másnap sok
szerelemarcú szép leány, sok szerelemtől égő ifjú, fiatalok és vitézek
vesztek oda a tűzben. Harmadnapra az Aranyszarvtól a Héttoronyig,
Kodzsamusztafapasától Bajezidig, az Ágyúkaputól Szilivri-kapuig
hamuvá vált a város, a kupolákon és minareteken kívül - igaz,
tetejükön megolvadtak az ólom félholdak - lakóház nem maradt épen
egy sem. Azt mondják, nem volt ekkora tűzvész, amióta Isztambul lett
Bizáncból.
Ettől fogva Gálib Dede csak a tűzről beszélt, csak a tűzről verselt.
Verssoraiban olyan képek, olyan érzések, olyan szavak jelentek meg,
hogy aki olvasta őket, azt érezhette, hogy költőjük csupa tűzből van.
A szerelem tüze volt ez, a szerelem tüzének lobogása. A kész Szép-
séges Szerelem olvastán nem tudtam nem arra gondolni, hogy az
isztambuli tűzvészek csak azért törtek ki, hogy e könyv témájául
szolgálhassanak. Ezért gyulladt ki a Szeretetfiai törzsének szállása,
ezért öltöztek lakói a Napba, ezért ittak víz helyett lángokat, vetettek
szikrát, és arattak darabokra tört szíveket...
A tűzvész után az én életem is a tűz jegyében telt. Lejla szerelmének
tüze összeölelkezett az Isten iránti szerelem tüzével. Ahogy a konyhai
tűz kiégeti a dervisek személyiségét, és ezzel megtisztítja lelkűket, a
táncoló dervisek termében kiégett belőlem a város több mint
félszázada belém ivódott piszka. Ösztöke Vejiszből is kiégett korábbi
életének minden bűne, amikor először részt vett a dervisek táncában.
Megértettem, hogy az égő és az égető, a gyújtó és a gyújtást okozó
egy és ugyanaz. Mindenki maga éli meg a sorsát, és az élet folytonos
égés. A szerelmesek ősidők óta „igen” -t mondanak egymásnak, és
ezzel a szenvedést is vállalják, szenvedésükkel vizsgáznak,
szerelmükért szívüket izzó parazsakkal égetik.
Néhány év múlva ez a tűz a lelkileg urammal, Fuzúlival rokon Gálib
Dede életét is lángba fogja majd borítani. De ezek még szép idők
voltak, tüzüktől én is égtem, parázsló soraimat pedig könnyek
nedvesítették. A kolostorban minden dervis a maga módján élte meg
a szerelmet, s ez bennem újra gyújtotta a Lejla utáni vágyat.
Lejlaaaaal... Tudnod kell, hogy e kolostorban minden tűzvészem
okozója te voltál, s hogy eloltsam őket, állandóan könny ömlött
szememből. A feléd tartó utazások során viaszhajókon vittem át a
szerelmet a tűz- tengereken, s közben sírtam és elolvadtam... Lelkem
kanóca elégett. Lángjaim új és új tüzeket okoztak a városban, Lejla!...
 27.
Ebben a világa forradalmakkal ismerkedik,
És sok lapom összevissza keveredik
Összeférhetetlenségétől se maga, se népe nem nyughatott,
Végül a túlvilágra költözött: bírják ki most már azok!
Láedri

- Hét igaz titkot fedhet fel, aki a szerelmet ismeri - mondta utolsó
lélegzetével Mehmed Rásid Efendi, a szultáni kengyeltartó helyettese
tudójuk pedig uralkodhat a világon. A szerelmet az L&M-ben keresd,
fiam, a többit majd a tudós Kalimaki Efendi fogja elmagyarázni...
Mehmed Szait Efendi élete teljesen megváltozott, miután a zsidó
orvos Kalimaki Efendivel találkozott. Akkoriban a pecsétőr
segédjeként dolgozott, és ha nagy néha verset írt, a Háled álnevet
használta. Később az eredeti neve el is felejtődött, és mindenki csak
Háled Efendiként emlegette. Most ezzel a jóvágású, nagy gonddal
öltözködő, szépen beszélő és író, s főképpen olvasni szerető,
negyvenes éveiben járó, kifogástalan oszmán értelmiségivel III.
Szelim szultán követeként Párizsba utazunk. A követség
munkatársaiból álló kíséretünkhöz Franciaország isztambuli
ügyvivője, Valentin efendi is csatlakozott.
A gyors vágtával hetvenkét napig tartó utazás során más földrajzi
tájakat, az Oszmán Birodalomnál sűrűbben beépített vidékeket láttam.
Más volt ez, mint a régi római utam. A Galatában töltött boldog
időszakot követő tizenöt év alatt a világban egymást követő forra-
dalmak új életfelfogást hoztak. Minden megváltozott. Az élet
felgyorsult. Az Evlija Cselebivel tett utazás után látott északi
országoktól eltérően a nyugat-európai országokban azt tapasztaltam,
hogy a földesúri rendszer és a középkori vezetési formák igencsak
megváltoztak. Az amerikai, írországi és angliai népi megmozdulások
és forradalmak után, flamand földön, Ausztriában, Lengyelországban,
Belgiumban, német földön és Itáliában is erősödött az elégedetlenség,
a csúcspontra azonban Franciaországban ért, ahol a Bastille lerom-
bolása után XVI. Lajos királyt és Marié Antoinette királynőt a
guillotine alá küldték. Az állam és az egyház uralmával szemben az
ész hatalmát, a haladást és az emberi jogokat hirdető francia
forradalom győzelme után a monarchia szimbólumának számító
királyi Versailles-ból Párizsba, a Tuilériákba költöztetett királyi
család valóságos házi fogságba került. A népképviseleti demokrácia
magjai tehát Párizsból kerültek Franciaországba, majd lassan a tágabb
világba.

Azon a napon, amelyen Háled Efendi elfoglalta állomáshelyét a

párizsi konzulátuson, háta mögött érezvén az Oszmán Birodalom
erejét, a fiatal kora óta betöltött jelentős állami hivatalok adta
magabiztossággal a világpolitikában jártas tisztségviselőként
viselkedett, s minthogy nem a várt fogadtatásban részesült, kikelt az
általa csak „állítólagos pap” -ként emlegetett Talleyrand ellen. Rögtön
láttam, hogy ezt a bámulatra méltó tehetséggel bíró diplomatát olyan
végtelen mohóság hajtja, hogy soha semmiből sem fogja kevéssel
beérni. Éreztem, hogy épp annyira fontos számára a maga érdeke, mint
országának nagysága, s ezért párizsi éveiben minden addigi
munkájának gyümölcsét szeretné learatni. Párizsba érkezése után
azonnal sikerült a legfontosabb személy: Napóleon, az első konzul
figyelmét magára vonnia. Hamarosan megszerezte magának az első
helyet a külföldi országok követeinek sorában. Ugyanakkor számomra
aggasztónak tűnt, hogy csak nehezen tudta fizetni a konzulátus
nagyszámú alkalmazottját, s még gyanúsabbak voltak azok az
eszközök, amelyekkel beszerezte az isztambuli barátai által sűrűn kért
ajándékokat. A mindent felforgató forradalmat követő években
Franciaországban általánosak voltak a törvénytelenségek. A nép,
amely tegnap még hitt abban, hogy urai szolgálatára teremtetett, mára
lerázta a jobbágyság igáját, és a befolyással próbált kereskedni. Amit
Montesquieu tekintélynek nevezett, valójában pókhálóvá vált: a kis
legyek fennakadtak, a nagyok viszont könnyedén átszakították és
vígan átjártak rajta. A parasztok, akiket tegnap uraik még csak
emberszámba se vettek, ma sáros saruikkal a városok nemesek
számára épített járdáit tapodták. A templomtereket tegnap még olyan
betegek töltötték meg, akik abban hittek, hogy a király érintése
meggyógyíthatja őket, ma pedig dühödt tömeg árasztotta el
ugyanezeket a tereket, s az emberek azt kiabálták, hogy a király keze
nem nyújt gyógyulást.
Háled Efendit nyugtalanították az utcán elkövetett gyilkosságok és
a tereken hallott szónoklatok. Sem a Napóleontól kapott
ajándékokban, sem az Isztambulból érkező fizetésben nem volt
rendszeresség, holott a követségen mindenki tőle várt mindent. A
párizsi hölgyek eleganciájára áhítozó felesége számára vásárolt ruhák,
bútorok és ékszerek miatt adósságok fojtogatták. Egyetlen vigasza egy
számára egészen újfajta szerelem lett. Talleyrand egyik fogadásán
csókolt reverenciával először kezet annak a mélyen dekoltált Laurent
grófnőnek, akibe aztán egészen belehabarodott. Tapasztalta, hogy az
Isztambulban lassan, titokban szárba szökkenő szerelmek itt viharos
hévvel söpörnek végig. „Ez a rózsa akárha számomra teremtetett, de
sajnos más kertben virágzik!” - gondolta, amikor azonban a grófnő
egy hét múltán váratlanul meglátogatta a követségen, egy percig sem
habozott, hogy a titkárának kimenőt adjon, s így kettesben maradjon
a hölggyel.
Emlékszem, mennyire örültem, hogy közvetlen azután, hogy Gálib
Dedét örök nyugalomra helyezték a galatai mevlevi kolostor
türbéjében, titokban bejött a sejh lakosztályába, s bedugott az ingébe,
mert úgy gondoltam, hogy barátja emléke gyanánt választott ki en-
gem, és büszkeséggel töltött el, hogy a szerelmet értő, érző lélekhez
kerülök. Most látom csak, mekkorát tévedtem. Miután Gálib Dede és
Eszrár egy egész hosszú éjszakát töltöttek soraim társaságában, a sejh
megkérdezte tőle, hogy mik azok a számokhoz hasonló jelek a
lapjaimon. Azt válaszolta, hogy nem tudja, de ettől fogva
valahányszor a kolostorba jött, lapjaim és díszítéseim
tanulmányozásába merült. Akkor még nem vettem észre, hogy
szerepet játszik. Akit most itt látok, mintha nem is volna azonos a
kolostorban Gálib Dedével tréfálkozó, őt ajándékokkal elhalmozó, III.
Szelim szultán és a sejh között a barátság hídját építgető lágyszívű
Háled Efendivel. Idegenné vált számomra. Itt, a franciák földjén
ugyanazt éltem át, amit a fiatal szerelmesek, akik kedvesüket olyan
tulajdonsággal képesek gondolatban felruházni, amelyekkel nem is
rendelkeznek, aztán amikor megismerik igazi arcukat, azt mondják,
hogy te nem az vagy, akit én szeretek. Háled Efendi a szememben szép
volt, akár az újhold, akit gondolataimban teliholddá növesztettem.
Párizsban azonban a viselkedését látva, úgy éreztem, hogy a telihold
fogyatkozni kezd, s attól féltem, hogy ez a fogyó hold végül teljesen
el is tűnik. A Gálib Dede halálát követő négy évben a kerengő dervisek
neveléséből semmi sem maradt, az ördögi sóvárgás minden jóérzést
elfojtott Háled Efendiben. Egy végtelen mohóságú ember foglalta el
annak a helyét, aki könnybe lábadt szemmel olvasta szerelmem
históriáját. Már aludni sem tudott a BT tudományos titkai és az
aranyszobrok utáni vágyakozástól. Ráadásul éppen akkor, amikor a
BT igen közel került ahhoz, hogy az uram, Fuzúli által a soraimba
rejtett titkok közül a hetediket is megfejtsék.

*
A Szajna szigetén létrejött városka a középkorban királyok
székhelyévé, majd a forradalmi lelkűiét központjává, mára pedig a
világ legfontosabb városává vált. Az olvasás és a gondolkodás, amely
évszázadokon át a papok kiváltsága volt, itt mindenki számára
elérhetővé vált. A Napóleon Bonaparte által építtetett Rivoli út, az
Etoile tér, Fontaine építésznek a mi háromszintes követségi épületünk
teraszáról is jól látható neoklaszszikus alkotásai, a diadalívek és a
történelmi oszlopok sajátságos életfilozófiát kínáltak a városnak.
Ugyanakkor minden társadalmi és építészeti változás ellenére Párizst
egy óriási falunak is lehetett tekinteni, ahol félmilliónyi lakos él az
elveszett paradicsom utáni sóvárgásban. Senki nem számolta és nem
is ellenőrizte a város kapuin ki- és beutazókat. Azt hiszem, ezt az ön-
zetlenséget felhasználva érkezett inkognitóban a városba a BT hat
tagja. Nem tudtam, kik ők, de magatartásuk elárulta, hogy magas
rangú tisztek, illetve hazájuk magas beosztású államférfiai lehetnek.
Olyan érzésem volt, hogy az Isztambulban ismeretlen módon, furcsa
csöveken érkező gázzal megvilágított szalonban Háled Efendit a
hagyományos szertartással üdvözlő BT-ta- gok az Európában és a
Balkánon tapasztalható politikai zűrzavart kihasználva folytatott
sakkjátszma során az egész világ sakkfiguráit készülnek irányítani. Az
elmúlt kétszázötven esztendő alatt belefáradtam a BT-vel folytatott
bújócskába, de eddig legalább tudtam, hogy kikkel állok szemben. Az
új tagok azonban fedőnevekkel szólították egymást. Háled Efendit
Marduk mesternek szólították. Egy egyiptominak tűnő férfit „a
szerelem sejhjé” -nek, a kékszeműt, akit párizsinak véltem, „Tudós
úr” -nak neveztek. Míg ő Voltaire, Rousseau és Diderot ismeretének
nemességét árasztotta, az „Egyes úr” olyan szabadosán viselkedett,
mintha az itáliai flotta hajósa volna. A „Hetes úr” -nak szólított,
megtermett férfi II. Katalin generálisa lehetett, talán éppen az, aki a
szocialista nézeteit könyvben is kifejtő írót, Radiscsevet Szibériába
száműzte. Az „Igaz úr” -nak szólított apró emberke ruházata után
ítélve lengyelországi zsidó, és nagy valószínűséggel költő vagy tudós
lehetett. És végül a legnagyobb csodálkozásomra először láttam nőt a
BT tagjai között. „Titok grófnő” -nek szólították, és angolul beszélt.
Valahonnan ismerősnek tűntek ezek a fedőnevek. Az a mondat jutott
az eszembe, amelyet valaha a bagdadi tudományos akadémián a szír
könyvtáros mondott uramnak, Fuzúlinak. Úgy véltem, hogy a BT
ezúttal valóban a titok közelébe jutott, s a világ is elért arra a
tudományos szintre, hogy újra alakíthassák a BAK-ot.
Itt, a követségi szalonban, amely az isztambuli fából épült házak és
a körülöttük lévő kertek után piszkos kőhalmaznak tűnő, szorosan
egymás mellett álló házak egyikében foglalt helyet, szerettem volna
létem végére jutni. Távol az Isztambulban megszokott, költészettel teli
élettől és a verskedvelők társaságától, unatkoztam, még a
sétapálcákkal járó emberek látása is idegesített. „Mi abban a sikk,
hogy drágakövekkel és ezüst verettel díszített pálcákkal mászkálnak?”
- kérdezgettem magamtól. Párizsban ezt úgy hívták, hogy divat, és az
ehhez a múlékony jelenséghez való alkalmazkodás jelentette az
előkelőséget. Mennyire más volt az a tiszta és mégis kifinomult élet,
amelyhez a galatai kolostorban szoktam. Fáj az itteni búskomorság, és
csak könnyes bús soraimban kereshetek magamnak vigasztalást.
„Talán frank földön találom meg elveszett Lejlám nyomát” -
gondoltam, amikor Párizs felé útnak indultunk, de ahogy Háled Efendi
iránti rajongásomban, ebben a reményben is csalódtam. Az is bántott,
hogy uram, Fuzúli rám bízott titkát esetleg ezen az idegen földön fog-
ják megfejteni. Elszomorított, hogy az a terület, ahonnan származom,
lemaradt a tudományos fejlődésben, és elveszítette világuralmi erejét.
Hová lett az iszlám nyitottsága a tudományok felé? Hol vannak az
arannyal díszített könyvek alkotói, az Ibn Színák (őt Avicennaként is
emlegetik), a Gazálik és Ibn Haldúnok? Ezek a tudósok megértették
volna az űrbéli utazást; akik azonban most futnak a titok nyomában,
még a lehetőségét sem hajlandók elismerni. Miféle hatalmat képesek
megvalósítani azok a szűkagyúak, akik azt sem értik, hogy a pozitív
tudományok elvetésével nem lehet a világot irányítani? Fáj nekem,
hogy a Kelet ennyire elmaradt a tudományos fejlődéstől, mert látnom
kell, hogy a kaldeus tudósok asztronómiai kutatásait arrafelé érthetik
meg, amerre Párizsba tartván elhaladtunk. Miközben hét szempár
mered rám virrasztásra készen, egyetlen vigaszom, hogy a bennem
rejtőző titok a tudomány világához tartozik, a tudomány pedig a tudás
egyetemes felhalmozódása. Tehát bizonyos vonatkozásban én is -
túlmutatva önmagámon - egyetemes vagyok. Ez azonban nem elég
ahhoz, hogy begyógyítsa azt a sebet, amelyet a szülőföldem kultúráját
szinte megvetéssel és gyűlölettel emlegető francia mondatok ejtettek
szívemen. Nem emlékszem, hogy bármelyik BT összejövetelen
ennyire feszültek lettek volna a jelenlevők. Nem alkottak csapatot -
mindegyik vetélytársat látott a többiekben. A saját érdekeik szerint
végzett számításaik és várakozásaik nyugtalanná tették őket.
Nyilvánvalóan stratégiai harcot fognak vívni egymással.
- Mintha már látnám a BAK világmindenségre nyíló kapuit, amelyet
ott fogunk felépíteni a Boulogne-i erdőben - szólalt meg Tudós úr az
ablak előtt kezét az ég felé tárva, tekintetét a messzi zöld területre
szegezve. - Ez nemcsak a miénk, de az egész emberiség diadala lesz.
Olyan hangsúllyal és olyan arckifejezéssel ejtette ki a szavakat,
mintha egy forradalom hőse, vagy egy diadalmas uralkodó volna.
„Csak nem Robespierre, aki szónoklataival lázba hozta egész
Párizst?” - futott át rajtam.
- Ne siessen annyira, Tudós Úr! - tiltakozott Titok grófnő. -
Skóciában sokkal tisztább az égbolt, mint itt Párizsban.
- Mindig is a Nílus vizéből akartak inni azok, akik az egeket akarták
ellenőrizni. Luxor vagy a piramisok még a teleszkópot is feleslegessé
teszik számunkra - vetette közbe a Szerelem.
Észrevettem, hogy Hetes úr gúnyos pillantást vet felé, s ez nagyon
jól kifejezte azt a módot, ahogy a Nyugat a Keletre néz. Ez
magyarázza a lenéző hangnemet:
- A világ új korszakába lépett. Ma a nemzeti gondolat kerül előtérbe.
Korábban a vallásháborúk szabták meg az emberiség sorsát, ezután
viszont a nemzetek hegemóniája lesz a meghatározó. Soha nem
épülhet kutatási központ Egyiptomban addig, amíg az Oszmán Biro-
dalom tartománya marad - foglalta össze álláspontját. Láttam, hogy
Háled Efendi fülig vörösödik, de türtőztette magát, hogy a továbbiakat
is meghallgathassa. - Az oszmán központi hatalom egy ideje nem tudja
kézben tartani a tartományokat. Ma is négy fronton háborúznak. A
Balkánon élő ortodoxok, Moldva és Havasalföld oláhjai, a
montenegrói katolikusok meg akarnak szabadulni a török
fennhatóságtól. Nem szabad lebecsülnünk azt sem, hogy Sámuel
Klein az oláhok latin eredetéről beszél. Könnyen lehet, hogy a római
egyházzal kapcsolatba lépő fiatal papok támogatásával létrejön egy
román állam, amely majd megpróbál az oszmánoktól területeket
elszakítani. A szlávok és a germánok nagyon is örülnének egy ilyen
fejleménynek. Ha segítjük egymást, hogy a törököket meggyengítsük
ezeken a területeken, ha elősegítjük vereségüket ezeken a frontokon,
akkor semmi akadálya nem lehet annak, hogy Karabah hegyeiben
hozzuk létre a központot, vagyis a hold alatti világban az éghez
legközelebbi helyen helyezzük Nebo lábai elé.
- Mint nemzetnek, Önöknek mi lesz ebből a hasznuk? - kérdezett
közbe Háled Efendi. - Talán bizony dél felé akar terjeszkedni az orosz
cárnő? Vagyis, hogy szeretne kijutni a meleg tengerekre! Ezért
fogadták el tavaly Oszep Aragotján püspök tervét az araráti ki-
rályságra vonatkozóan, nem igaz?! Azt hiszi, Isztambulban nem
tudják, hogy Önök biztatták felkelésre a Ruméliában Kirdzsaalit és
hegyi útonállóit, hogy elősegítették az Arab-félszigeten a vahabbiták
szélsőséges eszméinek terjedését, és a Mekkához közeli Taif
ostromára uszítottak, sőt Tepedeleni Ali Pasának egyiptomi
szultánságot ajánlottak? Az ottaniak arról is tudnak, hogy a Napóleon
katonáit Egyiptomba szállító hajók fenekében nyomdák dolgoztak. Az
itt nyomott arab nyelvű iszlámellenes könyvecskékkel, brosúrákkal és
kiáltványokkal alá akarták aknázni az iszlám hitet Hidzsáz területén.
Nem is beszélve a törökellenes tevékenységükről...
Háled Efendi egyre magasabbra emelte a hangját, a Titoknak
nevezett hölgy azonban olyan tónusban vágott közbe, ahogy eddig
egyetlen BT-tag se merészkedett volna a mesterrel beszélni.
- Hetes úrnak igaza van, tisztelt Mester! Nem lesz addig nyugalom
a keresztény világban, ameddig a törökök jelen vannak Európában, sőt
többet mondok, Anatóliában. Nem hagyjuk nyugodtan aludni az Önök
szultánját, amíg újra létre nem hozzuk a Kelet- és a Nyugat-római
Birodalmat, és újra uralkodóvá nem tesszük ott is az athéni filozófiát
és a római kultúrát. Tudomásul kell vennie, hogy az erő a mi
kezünkben van. A feneri ortodox pátriárka őszentsége segítségével
előbb-utóbb megvalósul a nagy görög terv, a Megali Idea is. A francia
forradalom indulójára, a Marseillaise-re a költő Rigasz egy variációt
írt a helléneknek ajánlva, és ezt már énekelik is a Balkánon.
A Háled Efendi kemény szavaira visszahúzódó Hetes úr most
bátorságra kapva felemelte a fejét, és dacosan szavalni kezdte:
- Előre, Hellének! Elérkeztek a diadal napjai! Mutassátok meg, hogy
méltók vagytok dicső apáitokhoz! Hellének, fegyverbe hát! Az
ellenség undok vére árvízként folyjon lábatok alatt!
Úgy éreztem, hogy hideg szél fut végig a termen. Kíváncsi lettem
volna, hogy Háled Efendi ugyanazt érzi-e. A csöndet az addig
hallgatásba burkolózó Igaz úr törte meg.
- Tisztelt tagok, magatartásuk egy isztambuli mondást juttat
eszembe: felgyűri a nadrágszárát, mielőtt a patakot látná. Vagyis előre
isznak a medve bőrére. Előbb talán a kapu kulcsát kellene
megtalálnunk.
Éreztem, hogy Háled Efendit majd szétveti a düh, mert izzadó
tenyerétől nedves lett a kötésem. Talán még át is ázom, és a papírom
is szétázik, ha sokáig maradok a tenyerében. Odavágott az asztalra,
ami szintén arról árulkodott, hogy a BT hátat fordított a régi tudomá-
nyos ideálnak, s az egyes országok érdekei léptek előtérbe. A mester
által hétévenként teliholdkor felröptetett galambok tehát már nem a
világbéke eszméjét hordják szárnyaikon, a hétévenként nélkülem
összegyűlt tagok már nem az űrkorszakra készülnek. Mindegyikben
szenvedélyes tűz égett. Talán a francia forradalom után terjedő
nemzeti érzelmek is közrejátszottak ebben. Nem tudtam volna
eldönteni, hogy a BT tiszteletreméltó tagjai ülnek-e a szalonban, vagy
a babilóniai aranyakat hajszoló nyomorult kincsvadászok, min-
denestre azt tudtam, hogy nem méltók a belém rejtett nagyszerű
titokra.
Igaz úr kompromisszumokra hajló személyiségként olyan beszédet
tartott, amellyel sikerült enyhítenie a szalon feszült légkörét. Az
emberiség eszméiről, a világ jövőjéről, az általános békéről, céljaik
magasztosságáról beszélt. Emlékeztetett arra, hogy ők mindannyian
nemzetek felett álló személyek, ezért nem személyes, hanem
egyetemes eszmékről kell vitatkozniuk, nem valamelyik király vagy
uralkodó talpnyalóiként, hanem a világmindenség lovagjaiként kell
fellépniük, érzelmeik helyett az értelmükre kell hallgatniuk.
Mindeközben töltött a kiváló marseille-i borból, és mosolyogva kínál-
ta oda sorban a poharakat a többieknek.
 Egyetlen korábbi összejövetel sem folyt ilyen feszült és ennyire
hivatalos légkörben. Háromnegyed évszázad telt el azóta, hogy
Kagithánéban elveszítettem Lejlámat azon a tulipánillatú találkozón.
Kíváncsi voltam, miről beszéltek a BT tagjai a nélkülem lefolyt tíz
összejövetelen, és hogyan vélekedtek a babilóniai tudósok űrku-
tatásairól. Tény, hogy nem láttam sehol az uram, Fuzúli kezében is
megfordult handzsárt, amelyet Martel Clovis vitt magával, sem a
kulacsszíjat, amelyet Stefan generális vágott zsebre, sem a bektási
dervisek rendfőnökének, Abdülhaj Efendinek a bőrtokját. Háled
Efendi sem viselte Marduk mester hagyományos köpenyét. Még az is
lehet, hogy valamelyik pénzéhes tag árverésre bocsátotta őket, a
köpeny esetleg valamelyik templom vagy kolostor díszéül szolgál.
Azon az oldalon nyitottak ki, ahol az ékírásos számozás véget ért.
Ki az ingéből, ki a fejfedőjéből, összesen hat párverset tettek az
asztalra. Ezeket még Abdülhaj Efendi másolta ki Kagithánéban.
Egymás mellé tették a hét évtizedes európai kalandon átesett
cédulákat, Háled Efendi pedig tovább olvasott, s onnan, ahol
megszakadt, folytatta a számozást. Tudtam, hogy mély gondolatokba
merült, valahányszor olvasott, de most jöttem rá, hogy akkor még nem
tudta, hogy mit is keres. A többiek a náluk lévő verspárról tudták, hogy
a szerelemhez és a titokhoz kapcsolódik a keresett kód, de mivel nem
voltam a kezükben, nem tudtak továbblépni. Háled Efendi viszont
elhozott ugyan Sejh Gálib halála napján a mevlevi kolostorból, de nem
tudta, hogy mik a kulcsszavak. Mégis ő volt Marduk mester! Ez
világossá tette számomra, hogy a BT tagjai már nincsenek egyazon
tudásnak a birtokában, pontosabban titkolódznak egymás előtt. Min-
den titkos szervezet közös betegsége ez. Ha különbözni kezd a tagok
gondolkodásmódja, a tudásuk is elkülönbözik, s egymás ellen
fordítható fegyverré válik.
A megtalált hatodik párvers mellé az 1365-ös számot jegyezték, s
most a hét ember aggodalmakkal telve olvasta és kommentálta tovább,
órákon át a történetemet. Háled Efendi franciára fordított, de közben
nem győzött magában sajnálkozni, hogy nem ismerte korábban a
szerelemre és a titokra vonatkozó teóriát. Uram, Fuzúli nem sietett
megadni a hetedik kulcsot, egészen a történet végére helyezte, abba a
részbe, ahol Lejla meglátogat a sivatagban, majd kiadja lelkét.
Talán az volt a célja, hogy a BT titkát keresők alaposan ismerjék
meg történetemet, és értsék meg, hogy a világmindenség
tulajdonképpen a szerelem körül forog. A BT tagjai figyelmesen
hallgatták Háled Efendi fordítását, próbálták felfedezni a szerelem és
a titok együttes megjelenését. Majd leragadt a szemük, amikor órák
múltán Háled Efendi izgatottan olvasta, majd így fordította 2723.
verspáromat: „Parányi göröngy vagyok a szerelem útján, / Mindenki
tudja, hogy tiszta szívvel járom én ezt az utat.” Arra gondolt, hogy az
a szó, amelyet „szív” -nek fordított, jelenti azt is, hogy „belső; a lelki
és erkölcsi dolgok helye". Automatikusan megismételte a sort az aruz-
verselés ritmusa szerint:
- - υ / - υ - υ / υ - - // Ami az emberben belül van - szívében a
szerelem és a hit -, az titok. Igen. Ez lehet a keresett verspár. Még jó,
hogy a fordításkor a „szív” szót használta. Nem akarta elárulni a
többieknek, hogy megtalálta, amit keresnek. Az Egyes úr azonban a
hangjából kicsendülő izgalomból, és abból, hogy megismételte a
verssort, gyanút fogott.
- Gondolkozzunk el ezen egy kicsit - szólalt meg váratlanul.
Háled Efendi mesternek magyarázatot kellett adnia. De semmi baj,
a számozással kapcsolatosan még mindig félrevezetheti a többieket, s
a titkot megtarthatja magának. Csak nem fogja ezeknek a mohó
embereknek a kezébe adni a világ sorsát!...
- Tegyük föl, hogy ez a keresett verspár. A 2723-as. Szerepel benne
a hetes szám és a „szerelem” szó. Viszont a „szív” szóban a titkosság
nem túl meggyőző. Az arab betűk számértéke pedig 260, ami nem ad
ki hetest, és ez elbizonytalanít, hiszen az eddig megtalált verspárokban
kivétel nélkül jelen volt.
Miután a jelenlévők nem ismerték ezt a számítást, könnyen
elfogadták az állítást, egyedül Titok grófnőben támadt az az érzés,
hogy valamit eltitkoltak előle.
Két óra alatt értek a történetem végére. Sem utolsó üzenetváltásunk
Lejlával, sem Lejla halála, sem az, amikor én a sírjához érkezem, sem
a szerelmesek türbéjének építése, sem a paradicsom ábrázolása,
semmi nem hatotta meg ezeket a hatalom lázában égő, keményszívű
embereket. Megrémített a gondolat, hogy olyanok fogják a világot
irányítani, akik nem ismerik a szerelmet. Hogy gyakorolhat
könyörületet az, akinek a szíve nem képes megremegni? A szeretet
nélküli vezetők csakis erőszakot szabadíthatnak a vén világra. Annyi
sok év után végre ez a hét ember végigolvasta halálba vivő szerelmem
történetét, csakhogy egyetlen cseppet sem ittak a szeretet forrásából.
Ekkor döbbentem rá, hogy a korábbi BT-tagok is anélkül olvastak,
hogy a végemre kíváncsiak lettek volna.
 Már a kelő nap sugarai világítottak be Háled Efendi fogadótermének
ablakán. Hat személy, zsebében egy-egy verspárral, azzal széledt szét
Párizs utcáin, hogy másnap este újra találkoznak. Egyik sem bízott a
másikban, mindegyik fejében más és más gondolatok forogtak.
Egyedül Hetes úr próbált eltitkolni két könnycseppet, mert szomorú
történetem eszébe juttatta ifjúkori szerelmét, akit elragadott tőle a
halál.
Másnap este fegyverek ropogtak, s vér csöppent rám. A BT már vért
akart, a világ jövőjének eszméje, a világbéke, a tudomány és az
űrutazás üres szó maradt csupán. A heves összetűzés politikai jellege
a világ közeljövőjéről árulkodott. Rukál pipacsára Titok grófnő és a
Szerelem sejhjének vére csöppent. Soha nem éreztem még ilyen közel
a véget, sem azon a havas éjszakán, amikor Bagdadból Isztambulba
tartván Erdzsis urának betyárjai támadtak ránk, sem mielőtt a Málta
előtti nyílt vizeken folyó tengeri ütközetben meghallottam volna Mu-
rád kapitány hangját. Már abban is kételkedtem, hogy egyáltalán a BT
tagjaié-e azok a kezek, melyek a lapjaimat rángatták, fűzésemet
szaggatták. Rosszabbak voltak összes elődeiknél. Mindegyik
zsebében ott volt egy-egy párversem, mégis fegyvert rántottak, hogy
a többiek elől megszerezzenek maguknak. Sok kegyetlenséget láttam
már, de azt még soha, hogy tudósok vagy ilyen magas rangú emberek
ennyire kivetkőztek volna önmagukból. Úgy éreztem, hogy itt a világ
vége. Hiába készítették el tehát a BT papjai évezredekkel ezelőtt az
űrből érkező támadók elleni védekezés tervét, hiába hozták létre az
űrbe nyíló út kaput, utódaik maguk a támadók. Hiába őriztem tehát
évszázadokon át a bölcsek reményeit. Becsaptam őket. Ha előre
láthatták volna ezt a jelenetet, megérthették volna, hogy nem az űrből,
hanem a saját köreikből érkezik a világ vége, s akkor nem vállaltak
volna annyi veszélyt, nem fáradoztak volna titkok rejtegetésével, de
legalábbis nem zárták volna el a galambokat csak azért, hogy
hétévenként kirepíthessék őket.
Mire a lovászok jelentették Háled Efendinek, hogy előálltak a
követségi hintók, Titok grófnőt és a Szerelem sejhjét már hordágyon
kórházba szállították, az én kötésemet pedig kettőbe, lapjaimat hétbe
szakították. Tudós úr és Hetes úr pisztolyt rántott, és csak a közöttük
lévő nézetkülönbségnek köszönhető, hogy nem sebesültek meg
többen. A fegyverdörgésre a szalonba rohant a követség valamennyi
munkatársa. Igaz úr a maga szokásos hidegvérével nyugtatni próbálta
a BT tagjait, pedig ezt a Marduk szerepét játszó Háled Efendinek
kellett volna megtennie, ami szintén az egyensúly felborulását
mutatta. Az ő parancsára emberei összeszedték darabjaimat, és
elkobozták Tudós úrtól, Egyes úrtól és Hetes úrtól a fegyvereket. Igaz
úrnál nem volt fegyver.
- Uraim, távozhatnak az Önöknél lévő verspárral. Sem a francia
kormánynak, sem a BT jövendő tagjainak nem szabad tudomást
szerezniük arról, ami itt történt. Remélem, levonják a szükséges
tanulságokat, és mire hét év múlva újra találkozunk, megtanulnak a
BT-tagsághoz méltó módon viselkedni, s eszméiket nem a nem-
zetükhöz, hanem az emberiség történelméhez fogják igazítani -
figyelmeztette szigorúan Háled Efendi a jelenlévőket, miután
embereit kiküldte. - Összejöveteleinket csak így tudjuk folytatni.
Laila&Mad egyelőre nálam marad. Újraköttetem és híven megőrzőm.
Viselkedésük elleni tiltakozásul nem fogadom búcsúüdvözletüket. Ne
felejtsék, hogy tiszteletreméltó BT-tagok- ként léptek be ebbe a
szalonba, és közönséges gyarló halandókként kell távozniuk.
Uram, Fuzúli rabszolgája, Kajsz, távol Lejlától, hazámtól, a
költészettől és a mosolyoktól, darabokban és boldogtalanul szórom
színeimet a márciusi szélbe, miközben Háled Efendi az esti
szürkületben titokban Laurent grófnő Szajna-parti villája felé tart,
hogy az átéltektől felkavart lelkét megpihentesse. Párizsban, a
forradalom városában számomra minden nap halál. Az elmúlt két nap
eseményei után egyre reménytelenebből érzem, hogy az „états
généraux” szabadságát megfogalmazó emberi jogok nyilatkozata
tulajdonképpen hazugság, s azok a párizsiak, akik az emberiség dicső-
ségéért haltak, valójában hiába áldozták fel életüket. Félek a
szerelmek és a világ jövőjétől.
Nem bírom már a vágyakozást utánad, Lejla!... Jöjj, bárhol is
vagy!...
 28.
Ez egy Párizs-London utazás emléke
és Isztambulban a reformok rendelete
Elmondhatom nektek, mert világos, mint a Nap:
Legyen bár az élet ezer évnyi, rövid, akárcsak egy nap.
Árif

A Lyoni pályaudvar előtti könyvesboltba készültünk épp belépni.

- Parancsoljon, Madame! - nyitotta ki előttünk az ajtót egy ifjú, és
én úgy éreztem, mintha hosszú évek várakozása után látnék valakit
viszont. Sűrű fekete szemöldöke és bajusza, a redingotjához viselt
nyakkendőjének mintája a fiatalember keleti származásáról
árulkodott. A Párizsban egyre nehezebb anyagi körülmények között
élő Laurent grófnő mellett fél évszázada nem éreztem ilyen izgalmat.
Furcsa módon megéreztem, hogy ez a fiatalember ismer engem. Ha
képes volnék mozogni, a grófné táskájából elé vetettem volna magam.
Arra vágytam, hogy rám ismerjen, bár akárcsak ő, én is másképp
voltam öltözve, mint hazámban.
- Kedvesem - szólt Háled Efendi azon az estén, amikor átadott a
grófnőnek, hogy a BT-tagok ne bukkanhassanak nyomomra -, neked
adom ezt a könyvet, hogy szerelmünk halhatatlanságára
emlékeztessen, valahányszor a képeire nézel.
A hetesével múló évek alatt valóban senkinek sem jutott eszébe,
hogy Laurent grófnő villájában keressen. A grófnőt látogató Háled
Efendi arckifejezése elárulta számomra, hogy a követségi épület
fiókjait, könyvtárát, sőt a hálószobákat átkutatták időnként, de a kuta-
tók mindannyiszor üres kézzel távoztak. De ki találna meg egy
könyvet, amelyet egy titkos szerető őriz úgy, hogy maga sem tud
róla?!...
Háled Efendi Párizsból visszatért Isztambulba, én meg úgy éltem a
grófnő villájában, mint egy súlyos beteg. Lapjaim összekeveredtek,
történetem folyamatossága megszakadt. Általában a hálószobában
tartózkodtam, mivel a grófnő éjszakánként engem nézegetve szőtt eg-
zotikus álmokat, amikor különösen vágyakozott Háled Efendi után.
Ebben a szomorú időszakban történt, hogy szabóhoz küldtek, aki
szakadt gazellabőr-kaftánom helyett bivalybőrből készített durva
kabátot számomra. Borítóm márványmintázatú belső ingét aranyszá-
las vászonra cserélte, a külső borítómat díszítő napmotívum helyére
az egyik miniatúrámhoz hasonló képet applikált. így aztán azt se
lehetett megállapítani rólam, hogy keleti vagyok-e, avagy nyugati.
Az évek múltával a grófnő szépsége is, meg a bordeaux-i
szőlőskertekből érkező pénz is megfogyatkozott. Először egy Saint
Marcel úti háromemeletes házba, majd a Saint Germain környékén
egy aprócska lakásba költöztünk. Ma van a grófnő hetvenhetedik
születésnapja, és hónapokig tartó bezártság után azért jött el otthonról,
hogy a párizsi világkiállítás díszvendége, Abdul-Aziz szultán
tiszteletére feldíszített városban sétáljon egy kicsit, aztán a Lyoni
pályaudvar melletti könyvesbolt ismerős tulajdonosával a
fiatalságáról beszélgessen. Először hozott magával a táskájában, hogy
én is témát adhassak a társalgáshoz.
Csak később tudatosult bennem, hogy a Notre Dame
harangszavának kíséretében léptünk be az üzletbe. Miközben mi
egyenesen a pult mögé igyekeztünk, a fiatalember a polcok között
nézelődött. Jómagam ahelyett, hogy a könyves és a grófnő
beszélgetését hallgattam volna, inkább őt figyeltem. Jól láttam a
pultról, hogy az irodalmi könyveket nézegeti, itt-ott beleolvas a
verseskötetekbe. Ettől még nagyobb izgalomba jöttem. Zsebéből
előhúzott óraláncát látva még csak feltételeztem, hogy Isztambulból
érkezett, de amikor idegenes francíasággal megkérdezte a kezében
tartott könyv árát, már biztos is voltam benne. Látva, hogy idegen, a
könyvkereskedő megkérdezte, hogy hová való, és mivel foglalkozik.
Námik Kemál a neve, és Musztafa Fázil Pasa támogatásával
tartózkodott Párizsban. Nemsokára indul a vonata Londonba. Laurent
grófnő is lázba jött Isztambul neve hallatán, ráadásul a csinos
fiatalember beszéde is Háled Efendire emlékeztette. Néhány perces
társalkodás után megvalósult az, amire vágytam.
- Meg tudná mondani, kedves, hogy mi ez a könyv? - nyújtott oda a
fiatalembernek.
Námik Kemál kezében egy meleg isztambuli este jóérzése áradt szét
bennem. Alig tízévesen már olvasta történetemet, így lapjaim
forgatása közben uramról, Fuzúliról beszélhetett. Közben azt is
észrevette, hogy oldalaimat rossz sorrendben kötötték be. A Lejlával
való találkozásunk miniatúráit mutogatva felolvasott és le is fordított
néhány verspárt. A grófnő szeme könnybe lábadt. Attól féltem, hogy
a szíve hasad meg. Hiszen annyi éven át hű maradt Háled Efendihez.
Több házassági ajánlatot is visszautasított. Námik Kemál Bej érezte,
hogy érzékeny témáról van szó, ezért letett arról, hogy megkérdezze,
eladó vagyok-e. Néhány perces beszélgetés után a grófnő elmondta,
hogy milyen feltételekkel kapott meg Háled Efenditől. Szerette volna
megkérdezni a fiatalembert, hogy véletlenül nem ismeri-e, de
szégyellte. Námik Kemál pedig nem tartotta szükségesnek elmondani,
hogy évekkel korábban Isztambulban kivégezték.
Ekkor hangzott el az a mondat, amely újra változtatott életem
folyásán.
- Megengedi, fiatalember, hogy Magának ajándékozzam ezt a
könyvet? - szaladt ki váratlanul a grófnő száján. Talán arra gondolt,
hogy eljuthatok Isztambulba, esetleg épp a kedves kezébe, aki erről
tudni fogja, hogy van egy szív Párizsban, amely még mindig érette
dobog. - Nem jártam Isztambulban, pedig nagyon szerettem volna.
Most már reményem sincs, hogy odautazzam, de boldog leszek, ha ez
a könyv eljut oda.
A grófnő szívveréséből éreztem, hogy milyen fontos vagyok neki.
Számára én Háled Efendit jelentettem, ezért akarta, hogy a hazámba
visszakerüljek. „Grófnőm, a hálószobádban tartottál, a BT-tagoktól
megőriztél, és akárha a kedvesed volnék, esténként megsimogattál.
Nem foglak elfelejteni. Most értem csak, hogy a legkivételesebb
Lejlám voltál.”
Námik Kemál Bej élettörténetét a londoni út során ismertem meg.
Ifjúkorában vallástudományt tanult, arab és perzsa irodalmat olvasott.
Húszas éveiben a Költők Társaságában Leszkofcsali Gálib, Herszekli
Arif Hikmet, Konicseli Kázim Pasa és más kiváló költőkkel együtt
gázeleket és Allahot dicsérő verseket hallgatott, aztán megfertőződött
a politikával, részt vett az Új Oszmánok Társaságának titkos
tevékenységében, majd amikor a kormány figyeltetni kezdte,
Musztafa Fázil Pasa, egyiptomi herceg hívására a Boszporusz partján
titokban hajóra szállt, és meg sem állt Párizsig.
A történelemben először fordult elő, hogy egy oszmán uralkodó nem
lóháton érkezett Európába, és a francia kormány a párizsi
világkiállítás díszvendégéül meghívott Abdul-Aziz szultán látogatása
kapcsán - minden kellemetlenséget megelőzendő - felkérte, hogy
ideiglenesen hagyja el Párizst.
A többi fiatal oszmánnal - Angliában ifjútörököknek nevezték őket
-, valamint Zija Pasával Londonban ismerkedtem össze. Ők ketten
voltak a legvakmerőbbek; ők olvastak és beszéltek a legtöbbet. Tüzes
oszmánellenes írásaikat egy nyomdának nevezett gépen jókora pa-
pírokra sokszorosították, és titkos utakon Isztambulba küldték. Milyen
egyszerűvé váltak a dolgok, miközben én a világtól elzárva a párizsi
grófnő házában pihentem. Valaha egész sor írnok a szeme világát
kockára téve másolt szüntelen, most meg a papírok lepedőméretűre
nőttek, és egy gép sok száz, sőt sok ezer másolatot készít, amelyeket
aztán „újság” néven árulnak az embereknek. A magam másolataira
gondoltam. Úgy gondolom, hogy körülbelül hatszáz lehet belőlük. A
jövőben a könyvtárosok majd pontosan fogják tudni. A történetem
tehát legalább hatszáz emberről tudja, hogy miképp fogta a tollat.
Most pedig a másoláshoz már tolira sincs szükség. De mintha a verset
se becsülnék már úgy, mint régen. Nem is értettem, hogy Námik
Kemál és Zija Pasa - mindketten jó költő és versszerető ember létükre
- miért foglalkoztak prózával, és miért árulták kötegekben a Hürrijet-
nek, azaz „szabadság’’-nak elnevezett újságjukat. Miért ír prózát az
ember, ha verset is írhatna?!...
Kemál Bejjel Isztambulba visszatérvén értettem meg azt, hogy a
költészet miért viseli el a prózát, amikor a gondolatok és elképzelések
kifejezéséről van szó. Sok minden megváltozott azóta is, hogy Háled
Efendi engem Párizsban hagyva visszajött Isztambulba. Az az élet,
amelyet én ismertem, már régen eltűnt, és akár a város, a költők is
másfélék lettek. A Resid Pasa által a Gülhane téren felolvasott szultáni
rendelet után változtak az állami intézmények is. Az általam megélt
három évszázad folyamán kiválóan forogtak a birodalom fo-
gaskerekei, de mostanra elkoptak a fogak, és a nyugati világ nagy
léptekkel haladó szellemi élete és technológiája sokkal előbbre jutott.
Az állam - fennállása óta először - külföldi kölcsön felvételére szorult,
a vesztett háborúkhoz és területvesztésekhez pedig szinte már hozzá
is szokott. Námik Kemál és kortársai nagyon szerették uramat,
Fuzúlit, de ők már más úton jártak. Még a medreszékben is új
tárgyakat tanítottak, a híreket pedig nem tatár postalovak, hanem a
telegráfnak nevezett gépek továbbították.
Az utóbbi időkben Kemál Bejhez esténként vendégségbe érkező, s
magukat a régi versek olvasgatásával szórakoztató költők egyre többet
beszéltek arról, hogy az úgynevezett reformrendelet nem biztosít igazi
szabadságot, tehát minél előbb át kell térni az alkotmányos
kormányzásra. Mennyivel többet tudnak ezek a mai költők a
régieknél, és milyen sokat foglalkoznak politikával!... Nem egészen
értettem, hogy mi az az alkotmányosság, de úgy éreztem, hogy jót
akarnak ezek a lelkes emberek. Csak az bántott, hogy nem sok
elismeréssel illették a jobb sorsa érdemes régi költőket. Báki Efendit,
Atáit, Nefit, Nabit, Nedimet és különösen Gálib Dedét szerették,
mégis arról beszéltek, hogy a szemétbe kell dobni őket, ami viszont
régi uraimmal szemben zavart szégyenérzetet keltett bennem.
Most tehát gyakran vitába kerülök önmagámmal. A mai költők
szerint regényt, színdarabot és cikkeket kell írni. Laurent grófnő
mellett sok francia regénnyel, a francia Moliére és az angol
Shakespeare darabjaival is megismerkedtem, de nem tudtam
megbarátkozni velük. Kétségbeejtő helyzetbe került szerencsétlenek
történetét mondják el rettenetes bőbeszédűséggel, a lelkiviláguk
titkainak tiszteletben tartása nélkül. Nem tudom, mit akarnak elérni
azzal, hogy mindezt bemutatják a polgárok számára. Ha a regény vagy
a színdarab esemény elmesélése, akkor itt van az én történetem, vagy
a Hüszrev és Sírin, a Juszufés Zeliha, a Szépség és Szerelem, A rózsa
és a csalogány, A gyertya és a pillangó, a Vamikés Azra és a többi
híres költemény... A régi költők a regények helyett hosszú elbeszélő
költeményeket írtak, vagy egy egész regény témáját belefoglalták
egyetlen rövid, de mély értelmű párversbe. Náluk a bajnokok vagy
halhatatlan hősök története tanulságul szolgál, nem néznek be a
házakba azért, hogy leereszkedjenek a pletykálkodás szintjére. Nem
fogtam fel, hogy miért kell az emberiről beszélni az isteni helyett; nem
tudtam megemészteni, hogy a lélek helyett a test, a szellem helyett az
anyag, az elvont helyett a kézzelfogható lett a téma. Szerintem a
konkrét értelmét az absztrakt adja meg, az anyagokat a szellem
szolgálatába kell állítani. Uram, Fuzúli és a többi régi gazdám ezt tette.
Elvont témákról szóltak, csak választott példáik voltak konkrétak, a
megélt élet vagy a kézzelfogható világ csak eszköz volt az érzések és
gondolatok kifejezéséhez.
Néha magam is kinevettem ezeket a gondolataimat. Most is azt
kellene tennem. Mert megváltozott a társadalom, megváltozott az élet.
Párizsban és Londonban tapasztalhattam, hogy az emberek
szívtelenebbek lettek, az érzelmek helyét a mohó étvágy és az érzéki
gyönyör keresése foglalta el. Az isztambuliak a Nyugatot tekintik
példaképnek, tehát akarva-akaratlanul át fognak esni ezen a
változáson. Ha minden változik, természetes, hogy más lesz a vers is.
Ezt megértem, csak azt nem tudom elfogadni, hogy a saját gyermekei
és unokái káromolják régi mestereimet. Námik Kemál bej gyakran
mondogatta, hogy Európa nem ismeri a Keletet, szerintem azonban mi
nem ismerjük Európát. Ők nem utasítják el a múltat, minthogy a
folyamatos, fokozatos fejlődésben hisznek.
Kemál Bej és társai hevesen bírálták azokat, akik még mindig a
„díván” nevű füzetekbe gyűjtötték verseiket, csak arról felejtkeztek
meg, hogy ezzel a költészet halálos ítéletét írják alá. Egy hatszáz éves
beteg haláltusája természetesen eltarthat ötven évig, de ők ötven év
alatt semmi orvosságot nem adtak a betegnek, sőt azt se vették észre,
hogy még mindig rá vannak szorulva: még mindig az aruz-mérték
szerint verseltek. Gázelek helyett szonettet írtak, és nem törődtek
azzal, hogy a gázelekkel együtt egy egész kultúrának fordítottak hátat.

A nem iszlám világot jártam, városokat, palotákat

láttam,
Bejártam az iszlám világát, mindenütt csak romokat
láttam.

- Írta Zija Pasa, de valószínűleg behunyta a szemét a korábbi magas

kultúra előtt, hiszen például a nyugati követek és utazók
ugyanazokban az években álomszép városnak írják le Isztambult.
Uram, Fuzúli forogna a sírjában, ha tudná, hogy megtagadják az
unokái. Gálib Dede sem azért írta a Szépség és Szerelmet, hogy csak
száz esztendeig olvassák.
Változhat a vers formája; szoruljanak háttérbe az ódák és az
elbeszélő költemények, ha nem felelnek meg a kor követelményeinek,
de az új költészetben is tovább élhet a lelkűk, a kultúrában a
folyamatosság megőrizhető. Jómagam az újságok, a regények és a
színdarabok mellett öregnek éreztem magam, és már a halálra ké-
szültem.
Tapasztaltam, hogy amikor a tinta és tintatartó helyett
nyomdafestéket és szedőlécet használnak, nemcsak az írnokok, de az
általuk leírtak is értéküket vesztik. Kész lettem volna magam a BT-
nek feláldozni, de elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy érintetlenül
porosodjam. Azt szerettem volna, hogy regénybe írjanak, színdarab
készüljön belőlem, s folytatásban jelenjek meg az újságban, hogy mint
régen, mindenki ismerjen, és a szívekben megpengessem a szerelem
húrjait. Azt szerettem volna, hogy a fiatal költők újra írjanak.
Talán ezért képzeltem reménykedve, hogy a BT révén mindezt
megérem egyszer.
 Námik Kemál Bej és barátai körében a nyugati irodalom utánzására
irányuló törekvések miatt kiközösítettnek éreztem magam. Már-már
fulladoztam, amikor eljutottam Musztafa Resid Pasához. Egy esős
februári este Námik Kemál Bej bedugott a felöltője belső zsebébe, és
egy hosszú konflisutazás után botjával tapogatva felkapaszkodott egy
nyikorgó lépcsőn, majd belépett egy emirgani villa férfilakosztályába.
Resid Pasa háziköntösében egy öreg gesztenyefa ágai között a
Boszporuszt nézte.

- Gyere csak, Kemál Bej! Húzd közelebb, légy szíves a parazsastálat,

mert lehűlt a levegő. Ülj ide mellém. Bizony régen nem láttalak.
Námik Kemál Bej a pasa száraz köhögésében és szenvedésről
árulkodó arcvonásaiban a közelgő halált vélte felfedezni, ezért
nehezen szólalt meg.
- Ahogy parancsoltad, Uram, elhoztam Fuzúli L&M könyvét. Meg
kell vallanom, meglep, hogy betegen ezt kívánod olvasni. Mindenben
az új pártján állsz, mit akarsz hát egy ilyen avítt történettől?
- Ülj csak le, Kemál Bej! - válaszolt reszkető hangon Resid Pasa,
majd újabb köhögés után folytatta. - Nem akarom újra olvasni az
L&M-et. Mondd utánam a következőket!
Kemál Bej megpróbálta csodálkozását legyőzni, miközben
engedelmesen ismételte:
- Hét igazi titkot fedhet fel, aki ismeri a szerelmet, tudójuk pedig
uralkodhat a világon.
Resid Pasa két óra hosszat magyarázott a BT-ről, céljairól, a
humanizmusról, a kaldeus tudósok kutatásairól, Arsija Akeldanról és
a galaxisok közötti utazásról, a társaság jelenlegi tagjairól, a soron
következő összejövetel időpontjáról, és arról, hogyan kell egyesíteni
a többieknél lévő kulcssorokat, a világ átalakulásáról és az ipari kor
irányításáról, némely országok várható eltűnéséről és helyettük újak
születéséről, s arról, miképpen befolyásolhatják a folyamatokat.
- Ma beszéltem Abdülhamid szultánnal a jövődről - folytatta. -
Elértem, hogy bekerülj az államtanácsba. Én már földi pályafutásom
végére értem. A BT-beli feladatomat a legjobb tudásom szerint
végeztem. Ezentúl te fogod őrizni a Szirus-fejű szent handzsárt. Ne
felejtsd, hogy a tagoknál lévő kódokat csak a handzsárral tudjátok
ellenőrizni. Úgy vigyázz rá, mint a szemed világára. Ha úgy érzed,
hogy közeleg a vég, vagy halálos veszedelemben forogsz, emlékezz a
mai napra, és arra bízd rá, akiben a legjobban megbízhatsz.
Természetesen a titkunkkal együtt.
Námik Kemál Bej majd kiejtett kezéből a csodálkozástól.
- Add csak ide Laurent grófnő ajándékát! - nyúlt értem a pasa.
Námik Kemál csodálkozása nőttön-nőtt. Alig jött ki hang a torkán.
- Honnan tud a grófnőről?
- Honnan tudok? Hiszen én vigyáztam, vigyáztattam rá, amíg nála
volt a könyv. Úgy éreztem, hogy kötelességem a könyvre vigyázni.
Mit gondolsz, miért éltem évekig Franciaországban? E könyv miatt!
- És azt honnan tudta, hogy nálam van?
- Ne legyél olyan naiv, Kemál Bej! Azt hiszed, véletlenül találtál rá,
mielőtt elutaztál a Lyoni pályaudvarról? Nem te voltál aznap az
egyetlen vevő a könyvesboltban. Mit gondolsz, miért hívnak engem
Nagy Resid
Pasának?... E könyv titkai adnak nekünk erőt, majd te is
megtapasztalod. De vigyázz, mert a nyomodban lesznek azok a
nyomorult kincsvadászok is, akik a babilóniai arany istenszobrokra
pályáznak. Természetesen tudni fogod, hogy mit kell tenned.
Legalább annyira csodálkoztam én is, mint Kemál Bej. Tehát a BT-
nek köszönhetően laktam olyan sokáig a grófnő szobájában, és Námik
Kemál Bej is a BT érdekében utazott az ifjútörökök nevében Párizsba.
- Hadd lássam végre közelről is ezt a könyvet! Milyen szép az írása!
- kezdte forgatni lapjaimat a pasa. Bele-beleolvasott soraimba,
ámulattal nézte miniatúráimat, s megvizsgálta ékírásos számaimat. -
Tudod, hány BT-mester ujjnyomát őrzik ezek a lapok, hány évszázada
rejti magában az emberiség jövőjét? Tessék, itt van a te kincsed:
 A szerelem útján csak parányi rög vagyok,
Tudják rólam: az úton tiszta szívvel járok.

- Ez a 2723. párvers. A számok összege 14. Ha kétszer elosztod

héttel, marad nulla. Ez a nulla a handzsár markolatán lévő betűkhöz
tartozó utolsó számkód, ez a hetedik kulcs a babilóniai szentély
kapujához. A többi a BT tagjainál van. A hét ember ki tudja nyitni a
kaput, amely tulajdonképpen az űr felé nyílik. El tudod képzelni, hogy
olyan hajókat lehet építeni, amelyek az űrbe szállnak? Igazán
lelkesítő! Sok száz mester élt már az ég alatt, aki szerette volna
megérni azt a napot! De az öreg Föld olyan lassan fordul, és a tudósok
olyan lusták, hogy én se fogom, te se fogod megérni. De biztosan akad
majd tudós, aki megnyitja az űr kapuit más bolygók felé, ha a Földön
lehetetlenné válik az élet. Lehet, hogy szűk lesz nekünk ez a világ,
ezért az űrben keresünk majd másik helyet magunknak. Persze csak
akkor, ha az űrbeliek nem foglalják el előbb a mi világunkat.
Resid Pasa csak beszélt, beszélt...
És te, kedves Lejlám! Nem tudom, hol vagy, kivel vagy...
 29.
Ebben titkaim szanaszét szóródtak,
Babilonban Istár kapui megnyíltak
Akár Dávid, a világhoz emeld fel a hangodat,
Mert e kupola alatt csak a szép emlék marad.
Baki

„Legújabb leleteim nagyrészt Nabukodonozor művei lehetnek. Két

hete ásatok, eddig minden a legnagyobb rendben. Egy hét méter
hosszúságú vályogból épült városfalat tártam fel” - tudatta a
blankenburgi Róbert Koldewey 1896. április elsejei jelentésében a
Berlini Királyi Múzeum illetékeseivel. A régész állítólag
Asszúrbanipál könyvtára után kutatott, de valójában az égetett
agyagból épített, 360 toronnyal ellátott, széles városfal (olyan széles
volt, hogy két négy-négy lovas fogat versenyezhetett rajta egymással!)
belső oldala alá rejtett hét táblácskát és a babilóniai istenek
aranyszobrait kereste - a táblákat a BT, az aranyat a maga számára.
Utazóként indult el Németországból, és itt fogadott fel kétszáz beduin
munkást. Azt mondogatta, hogy Hérodotosz és az orvos Ktesziasz
könyvei alapján választotta ki a hegyet, ahol megkezdte az ásatást, de
ha nem lettem volna a táskájában, ha uram, Fuzúli sorait nem ismerte
volna, soha nem jött volna a bölcs Akeldan orszagába, s akkor talán
soha senki nem tudta volna meg, hogy mi rejtőzik az Eufrátesz sárga
hullámai által nyaldosott falak mögött.
Attól a naptól kezdve, hogy Koldewey ellopatott a Maguszába
száműzött Námik Kemál könyvei közül, nagyon vigyázott rám, és
igen türelmesen járt el. Párizsban bukkant rá a handzsárra. Napokig
dolgozott rajta, a tagoknál lévő kulcsokat külön-külön, mindig
bekötött szemmel próbálgatta, és körülbelül megfejtette az Akeldan
szolgája által az Istár-szentély bejáratához helyezett rejtek kódjait.
Képes volt olyan nyugodtan dolgozni, hogy senkiben nem ébresztett
gyanút. Nem törődött a BT különböző országokban élő tagjainak
sürgetéseivel sem. Hét évig folytatott ásatásai mellett megtanulta az
arab, kaldeus, sumér és kopt nyelveket, és Bagdadban a BT tagjainak
kaldeusból angolra és németre fordítva olvasta a városfalon talált
felirat szövegét: „Én, a királyok királya, az aranyfejű Nabukodonozor
keletről hatalmas fallal vettem körbe Babilont. Kiásattam az árkokat,
és rézsűjüket téglákkal boríttat- tam. Nagy kapukat nyittattam, a
kapuszárnyakat pedig rézzel borított ciprusfából készíttettem. Úgy
vettem körül Babilont óriási falakkal, ahogy a tenger veszi körül
hullámokkal a sziklákat, hogy rossz szándékú ellenség ne
szorongathassa oldalról a várost. A falakon, épp ahogy a tengeren, sós
vizeken keresztül kell átkelni. Földet hordattam a falak elé, hogy ne
lehessen átszakítani őket, és téglafalakat húzattam eléjük. A külső
várat művészi módon erősíttettem meg, egyszóval Bábel városát várrá
alakítottam.”
A hét új BT-tag között három zsidó és négy keresztény volt.
Kihasználva az Oszmán Birodalom gyengeségét, legalábbis a
táblácskákat ki akarták vinni az országból. Nekem ez olyan érzés volt,
mintha elárulnám a régi gazdáimat.
- A világmindenség lovagjai, tisztelt mesterek! - szólt Marduk
Koldewey. - A világ legnagyobb elhagyott városával állunk szemben.
Még hét esztendeig kell ásnom, hogy megtaláljam Arsija Akeldan
csontjait és a bábeli torony maradványait. Ehhez a Hillából hozatott
munkások napidíját is beleszámítva évi ötvenezer oszmán aranyra

van szükségem. S természetesen különféle elterelő hadmozdulatokra,

hogy a beduinok ne fogjanak gyanút. Remélem, hét év múlva, a
következő összejövetelünk alkalmából megmutathatom az Istár
szentély kapuját, s az Önöknél lévő kódok segítségével együtt nyitjuk
ki az űr ajtaját!
Koldewey nyolc öszvérrel, négy lóval, és hat testőrrel tért vissza
Bábel bűnös városába. Tarisznyájában Sztrabón és Diodórosz
útikönyvei mellett a Tóra is ott lapult. Amikor az Eufrátesz hídjának
maradványaitól az ókori város külső falai alá értünk, úgy éreztem,
mintha idetartoznék, úgy örültem, mintha hazámba tértem volna
vissza; nem is azért, mert uram, Fuzúli itt élt a közelben, és akár még
leszármazottai is lehetnek a reggelente érkező munkások között -
inkább az özönvíz idejéig visszanyúló történelem gazdag
emlékanyaga töltött el boldogsággal. Az ember itt mintha a fiát
szólongató Noé gyöngéd hangját vagy Gilgames kiáltását hallaná. A
hatalmas oszlopok szegélyezte úton Dániel próféta lába nyoma vagy
Hammurábi törvénykönyve kerülhet a szeme elé, kicsit odébb az
Ábrahám által összetört bálványok darabjaira vagy a titokzatos
Szemirámisz királynő függőkertjének pillangóira bukkanhat; tanúja
lehet annak, hogyan próbálják meg Jónás türelmét, vagy hogyan
neveli engedelmességre Asszúrbanipál az oroszlánokat... Sok ezer
év... Szentélyek, áldozatok, ünnepségek, győzelmek... A Koldewey
által feltárt, vályogból és égetett téglából készült építmény az
emberiség történetét őrzi. Hány millió rabszolga verejtéke csöppent
rájuk, és mit mesélnének a falak, ha beszélhetnének? Bábel, az ember
lázadásai... Elmondja a szent könyv: „És szólították egymást, hogy
vessenek vályogot és égessék ki tűzben. És a vályog olyan lett
számukra, mint a kő. Gyertek, és hogy ne széledjünk szét, építsünk
várost és egy egekbe nyúló tornyot, és szerezzünk vele hírnevet!”
A BT gyengíteni akarta az oszmánok mezopotámiai jelenlétét, hogy
ezzel is könnyítse Koldewey munkáját. Ehhez a déli tartományokban,
főképpen az Arab-félszigeten az etnikai ellentétek szítását találták a
legcélravezetőbbnek. Emiatt hallottam időnként fegyverropogást a
babilóniai városfalak között töltött évek folyamán. Két nevet
hallottam gyakran emlegetni: arábiai Lawrenceét és a vahhabizmusét.
Koldewey dupla napidíjat és egy hét szabadságot adott
munkásainak, amikor megtalálták azt a széles ünnepi utat, ahol a
Marduk istennek bemutatott áldozatokat vágták le. Egyedül akart
vizsgálódni. Mit sem törődve öreg térde sajgásával, napi húsz órákat
dolgozott. A maga boldog életét élte a rejtélyek között, és annyira
megszokott itt, hogy már nem is izgatta annyira, hogy megtalálja-e a
táblácskákat és az arany szobrokat. A történelem ölelésében
barátainak érezte a rég elmúlt embereket. Néha beszélt is hozzájuk,
osztozott örömeikben és bánataikban... Itt van ez a most talált út... Ki
tudja hány ezer év előtt, ki tudja, hány ezer ember fáklyás felvonu-
lásától volt hangos? Ennek átélése nagyobb élvezetet jelentett
számára, mint amit az aranyszobrok ragyogása vagy a BAK
tudományos eredményei ígérnek. Már közel járt ahhoz, hogy a bölcs
Akeldan lábnyomára bukkanjon. „Ha már megtaláltam ezt az utat, az
a szentély se lehet messze, ahol a tavasz érkezését köszöntő látványos
Zagmut-ünnepségeket tartották” - gondolta.
Éjjel fáklyafényben folytatta az út tégláiba égetett billogok
tanulmányozását. „Soha nem láttam még ilyen megszállottat!” -
gondoltam. A munkásoknak adott hatodik szabadnapon ezt a
mondatot olvasta: „ Aibur-Sabut, vagyis Bábel főutcáját sok földet
hordatva építtettem nagy urunk, Marduk menetei számára, és a
Nagykaputól egészen az Istár-szentélyig turminabandai és sábai
kövekkel rakattam ki, hogy méltó legyen az isten felvonulásaihoz. Én,
Eszagile és Ediga őrzője, Nabupolasszár fia, Babilónia királya,
Nabukodonozor." Ez állt ott, de újra és újra elolvasta, hogy biztos
legyen a dolgában. Leírhatatlanul boldog volt.
- Igen! Igen! Igeeeeeen! - sok ezer éves kövekről, falakról és
emlékművekről verődött vissza a hangja. Tölcsért emelt két
tenyeréből a szája elé, úgy ismételgette.
- Igen! Igen! Igeeeeen!
A történelem Nagy Sándor seregeinek patkódobogása óta sokadik
győzelmi kiáltásként jegyezte az Eufrátesz vizére a hangját. Ez az
„igen” a győzelmet, Istárt, Akeldan titkos szentélyét jelentette. Istár
kapuja pedig az a kapu, amelynek kulcsait uram, Fuzúli rejtette el
lapjaimon.
Koldewey egész éjjel nem hunyta le a szemét. Egyenként átvizsgálta
az út minden egyes tégláját. A Turminabandából és Sábából hozott
kövek még mindig rubintpirosan ragyogtak, és az út déli irányában
egészen addig a helyig vezettek, ahová a munkások ásóikat és
lapátjaikat tették. A sábai köveken a viharisten szent oroszlánja, a
turminabandaiakon a bőség istennőjének keblei, rajtuk pedig egy
hosszú, pikkelyes, villás nyelvű kígyó reliefje látszott. A két
állatfigura tízméterenként egy-egy téglán nyomon követhető módon,
egymás motívumainak átvételével végül eggyé olvadt. „A következő
motívumnak az oroszlán és a kígyó egyesüléséből születő Szirus
sárkánynak kell lennie, aztán újabb tíz méter, és megérinthetem az
Istár-szentély kapuját!” - gondolta Koldewey, amikor a kelő nap első
sugarai tűz- vörösre festették az Eufrátesz vizét. Ennek örömére hat
galambot röptetett fel, mielőtt egy fél órácskára ledőlt volna aludni.
Mind a hat lábára pici cédulát tett ugyanazzal az üzenettel:
„Menyasszonyunk a szerelem éjszakájára várja vőlegényét.”
Türelmetlenül vártam, hogy a munkások újra munkába álljanak.
Égtem a vágytól, hogy meglássam a sok ezer éves kincstárat,
amelynek kulcsait háromszáz éven át őriztem. Nekem feltűnt, de
Koldewey észre sem vette, hogy néhány jól megtermett munkása
helyett vékonykák álltak munkába. Öten lehettek. Úgy tettek, mintha
dolgoznának, de a pihenőidőkben, vagy amikor Koldewey valamilyen
ok miatt távozott, összesúgtak, a szentély különböző pontjaira
mutogattak, aztán látszólag megint munkához láttak. Nem is
hasonlítottak a környéken élő beduinokra. Akár az uram, Fuzúli
idejében Hillában élő török lakosság leszármazottai is lehettek.
Amikor én itt megszülettem és felnevelkedtem, művelt városi nép
lakott erre. Később Koldeweynek is feltűnt a viselkedésük. „Úristen,
csak nem azoknak az unokái, akik ezt a csodát itt felépítették?!” -
sóhajtott lógásukat látván. Igaza volt, én magam is tapasztaltam, hogy
uram, Fuzúli óta hová süllyedt a minőség, az erkölcs és a tudás.
Koldewey az összes munkását a híres bábeli torony feltárására az
Istár-szentélytől alig ötven méterre álló halom ásására állította. A
kérdezősködőknek legendákat mesélt a bábeli toronyról, a régi
csillagdáról, a bolygók kozmográfiájáról és a csillagok mozgásáról,
meg a Tórában és a történelmi könyvekben szereplő zikkuratokról.
Előadást tartott arról, hogy mennyire fontos a torony feltárása mind a
próféták története, mind a tudománytörténet szempontjából; hogy az
ezen a területen létrejött civilizáció két egyenlő részre osztotta a
szárazföldeket és a tengereket; elmondta, hogy ha a szentély alapjának
kerületét elosztjuk a magasságának kétszeresével, megkapjuk a „pi”
nevezetű számot; és valahol benn fel van jegyezve a Föld teljes súlya
is. Elbeszélése szerint összesen két és fél millió kőből épült úgy, hogy
tízezer munkás hihetetlen erőfeszítéssel naponta tíz követ emelt a
helyére. így is csak kétszázötvenezer nap alatt, vagyis
hatszázhatvannégy év alatt tudták volna befejezni, ő azonban azt
állította, hogy mindössze húsz év alatt épült fel. Ezzel a sok
tudománnyal jól összezavarta a munkások kevéske kis eszét,
ugyanakkor tudósi nimbuszát nagyra növesztette a szemükben. Nagy
nyugalommal lassította le az eredeti munkát, és szemlélte munkásait
csibukjával pöfékelve, hiszen sikerült mindenkinek az érdeklődését a
torony felé fordítani. Csak azon imádkozott magában, hogy a
mesterek időben érkezzenek. A következő napokban az Istár-kaput
még mindig elfedő három méter széles földrétegnél egyetlen munkást
se láttam.
Fokozatosan napvilágra került az, ami a bábeli torony lenyűgöző
hétteraszos építményéből megmaradt: fényes téglák, meghasadt falak,
állat- és emberfigurákkal díszített domborműves kapuk, aztán
Szemirámisz boltívekkel kapcsolódó függőkertje. A zikkurat íveinek
kibontakozása után el tudtam képzelni a babilóniai állam korabeli
pompáját, és biztos voltam abban, hogy ha uram, Fuzúli itt élt volna,
versben dicsérte volna a tornyot.
A nap fénye megtört az izzadó munkások meztelen felsőtestén.
Koldewey az ásók alól előkerült henger alakú pecsétek darabjait
próbálta összeilleszteni, nézegette az érmeként használt
agyagtallérokba égetett motívumokat, a különböző edényfélék
mintázatából igyekezett Babilóniát mindjobban megérteni. Külön
rakta az épségben maradt archeológiái leleteket, s közben sűrűn
ellenőrizte a testőröket, akikkel a szobáját az összegyűjtött tárgyakkal
őriztette. Időnként cserélte is az őröket, olykor még növelte is a
számukat. A környékről látogatóba érkező beduin törzsfőnököknek
büszkén mutogatta kincseit, élvezte ámulatukat, amikor végigsétált
velük a feltárt város útjain. A legnagyobb csodálatba persze akkor
ejtette őket, amikor elmesélte, hogyan keverte össze az isten a torony
építésén dolgozók nyelvét, akik azzal akartak hírnevet szerezni
maguknak, hogy - megakadályozandó, hogy az emberek
szétszóródjanak a földön - egy égig érő tornyot kezdtek építeni; majd
a babilóniai varázslók, asztronómusok és naptárkészítő papok helyére
a sivatagi állatok, kóbor kutyák és strucc- fiókák telepedéséről szólva
az élet múlandóságáról elmélkedett. Mindennapi témákról is
beszélgetett velük, hogy barátságukat elnyerje; megkérdezte
véleményüket az Oszmán Birodalomról, figyelemmel kísérte a
Lawrenceről szóló híreket, és olykor-olykor egy-egy teli erszénnyel
ajándékozta meg a törzsfőnököket.
Egy este, amikor Koldewey újra forgatta Sztrabón és Diodórosz
könyveit, hogy összevesse a Bábellel kapcsolatosan írottak és leletei
tanulságait, egyszerre hatan léptek be a sátorba. A BT tagjai voltak,
akikkel hét évvel korábban már Bagdadban megismerkedtem. Mind
olyan türelmetlenek és izgatottak voltak, akárcsak én. Párizsi, londoni,
római egyetemeket emlegettek azzal, hogy onnan érkező hét tudósuk,
illetve régészük fogja majd külön-külön megvizsgálni a táblácskákat,
és ha majd megfejtették a rajtuk lévő írást, Brüsszelben vagy Genfben
hozzákezdenek a BAK építéséhez. De hogy emeljék ki a táblácskákat
anélkül, hogy a munkások észrevennék, és hogy vigyék ki az
országból őket?
- Ez nem gond, tisztelt lovagok! - mondta Koldewey. - Az aranyon
kívül nem érdekli őket semmi. A táblácskák aztán végképp nem.
- De akkor hogy visszük el az aranyszobrokat?
- Nem is fognak tudni róluk. Három nap múlva kezdődik a
muzulmánok áldozati ünnepe. Szabadságra engedjük őket Hillába.
Míg ők Fuzúlinak a Mohamed prófétát dicsérő verseit olvassák, mi az
ő L&M-jét fogjuk lapozni, és szóra bírjuk vele a kincstárat - nyugtatta
meg a tudomány tiszteletre méltó lovagjait Koldewey, és tömlőben
érlelt sajtot, szárított húst, datolyát és földimogyorót tett a sátor
közepén álló régi babilóniai oltárkőre. - A lényeg, hogy három nap
múlva ásóval, lapáttal álljanak készen a kemény munkára - folytatta
mosolyogva, a sátor kapujában álló szolgát pedig elküldte a
boroskancsóért, amelyet az Eufrátesz fölé nyúló pálmák gyökerei
közé vitetett ki hűteni.
Akkor éjjel a babilóniai isteneknek áldozatot bemutató bölcs papok
módjára rendeztek szertartást, utána viszont közönséges iszákosok
módjára merültek álomba.
Az áldozati ünnep alkalmából a környék falvaiból mesz- szire
hallatszottak a müezzinek hívói szavai és az Allah nagyságát dicsérő
imák. A BT tagjai, bizonyosak lévén abban, hogy egyedül maradtak,
belevágták ásójukat az Istár kapuját rejtő földbe. Két napig lírai
megjegyzések kísérték az ásók hangjait. Én végig mellettük voltam,
és arra vártam, hogy emeljék már fel a fejüket a munkából, és vegyék
észre a városfal kiszögellései mögül őket figyelő öt embert A
harmadik napon előbukkant Istár kapuja a dámajáték táblájára
emlékeztető díszítésével. A felette lévő boltívben egy ugyanolyan
Szirus-relief vált láthatóvá, mint amilyet a bagdadi tudományos
akadémia világtalan könyvtárosától kapott és az eperfa alá ásott
handzsár markolatáról már ismertem. Félretették az ásókat és a
lapátokat, s rongyokkal, seprűkkel, vésőkkel és fémrudacskákkal
tisztították a kaput. A kapun látható négyzetrács hétszer hét tenyérnyi
kockából állt, és a hét sorban a következőket lehetett olvasni:
 Tudtam, hogy Akeldan halála után az a rabszolgája véste ezt a
kapura, akire a bölcs a titkát rábízta, és láttam, hogy a lapjaimra
különböző korokban, más és más tintával írt betűkre hasonlítanak.
Biztosra vettem, hogy az út végére értünk. „Drága Lejlám! Nemsokára
új élet kezdődik, amelyben végre csak neked élhetek! Tárd ki felém
karod, légy vigasztalóm ebben a barbárságba süllyedt korban!” -
sóhajtottam.
Koldewey elkérte a BT tagjaitól a kódokat. A cédulákat sorba rakta
a kapu előtti oltárkövön. Rajtuk voltak az uram, Fuzúli szerelemről és
titokról szóló sorainak sorszámait jelző ékírásos számjegyek is,
amelyekből a hetet, illetve többszöröseit ki kellett vonni ahhoz, hogy
a kódhoz jussanak. Koldewey egyenként felolvasta a számokat.
Boldogság öntött el, mert azt reméltem, hogy újra élhetem Lejla iránti
szerelmemet. Feltolultak az emlékek, iskolai napjaink, szerelmünk
ébredezése, és a többi jelenet: anyja szidja Lejlát, én a sivatagba
veszem be magam és eszemet vesztem, apámmal a Kába-kőhöz
látogatunk, gazellák és oroszlánok gyülekeznek körém, egyedül élek
a sivatagban, eljön hozzám Lejla, anyjától megtudom a végakaratát, a
sírjára borulva sírok - mintha mindez csak tegnap történt volna.
Koldewey az oltárkövén forgatta lapjaimat, és ettől váratlanul olyan
érzés fogott el, mintha Nabukodonozor mutatna be áldozatul
Marduknak. Kajsznál sok-sok nemzedékkel régebbre repültem így
vissza, és lelki szemem előtt megjelent a bábeli torony fenséges képe.
Ezernyi szinte meztelen ember töltötte meg a teret és a torony
teraszait. Kezeiket az égre emelve kiáltoztak. Az örömkiáltások majd’
összedöntötték a falakat, amikor a torony hetedik teraszán sast
formázó drágakövekkel ékesített arany fejdíszével megjelent
Nabukodonozor. Hét bölcs pap vette körül, és ott állt mellette Arsija
Akeldan is, aki még rám is mosolygott. Úgy álltak ott, mintha csak
azért gyűltek volna össze, hogy lássák, miképpen terjed szét év-
ezredek után a tudás, amelyért ők az életüket áldozták. Nem volt már
sehol Koldewey és a többi BT-tag - csak a hét bölcs papot éreztem
magam mellett. Aranyszállal hímzett köntösben, drágakövekkel
díszített nemez süvegben állt az Istár-szentély kapujában a hét pap,
mintha csak az előző este bezárt kapu előtt gyülekeztek volna reggelre
kelve újra. Gondolni se akartam arra, hogy Koldewey keze nyúlik a
kapu felé, azt képzeltem, hogy maga Akeldan nyomja meg a
dámajáték táblájára emlékeztető négyzethálón a tenyérnyi kockáknak
tűnő billentyűket, mintha csak bizonyítani akarná nekünk, hogy
ezerszer végezte el már a műveletet. A megérintett billentyűk egy-két
másodperc alatt besüllyedtek. A kapu küszöbére finom homok szitált.
Miközben Akeldan ujjai kívánt sorrendben érintették a négyzeteket,
sorban hét dallam hangjai csendültek fel. Ez a hét hangsor elárulta,
hogy a BT tagjai helyesen oldották meg a rejtjelezett kódokat, s ezzel
mintha egy kottát szólaltattak volna meg. Soha nem gondoltam arra,
hogy Akeldan mégzenével is foglalkozik, arra meg végképp nem,
hogy ha nem ez volt is a neve, de már a kottát is ismerték! Koldewey
sorban lenyomta Akeldan nevének billentyűit, köztük pedig a
párverseim sorszámaiból nyert számoknak megfelelő betűket.
Rémisztő robajjal, hatalmas porfelhőt okozva résnyire nyílt a többezer
éves márványkapu. A BT tagjainak még a szava is elállt, de nem
csoda: tízezer éves világ kapuja nyílt meg előttük.
Éreztem, hogy a kapu robaja izgalomba hozza a városfalon várakozó
öt embert is.
- Ma éjjel ünnepelünk! - mondta örömmel Koldewey társainak,
miközben arra vártak, hogy elüljön a por. „Vajon hány halandó
láthatott ilyesmit? El se tudok képzelni meglepetést, amely nagyobb
izgalmat okozhatna, mint ez a sok ezer év rejtélyére nyíló márvány-
kapu!” - gondoltam.
A hét férfinak három egész órán át kellett dolgoznia azért, hogy az
évezredek sérüléseit hordozó kaput annyira megnyissák, hogy egy
ember beférjen rajta. Számítottak rá, hogy romok, törmelékek, sötét
és hideg vár rájuk. Meggyújtották fáklyáikat, és félénk léptekkel át-
haladtak az előcsarnokon. Az eléjük táruló tágas térséget hét ajtó
keretezte. Az Istár-szentély szertartástermében álltak; ezt a hét pap
szobája vette kerül. Sajnos egyik ajtó sem nyílt. Késő éjjelre járt, mire
belátták, hogy ásóval, kapával nem is fogják tudni kinyitni őket. Majd
összeestek a fáradtságtól, de arra a gondolatra, hogy az idejük
vészesen fogy, hiszen másnap visszatérnek Hillából a munkások,
össze kellett szedniük magukat. Koldewey volt az archeológus, tőle
várták a megoldást. Olajat és kátrányt hoztak a fáklyákhoz, és ezúttal
azt vizsgálták meg alaposabban, hogy nincs-e az ajtókon valami jel.
Közben kalapáccsal körbekopogtatták őket, hátha valami üregre
bukkannak. Örömük lassan csalódásba fordult. Idegesen rá-
ráförmedtek egymásra. A feszült hangulat közepette azonban a
harmadik ajtó mellett a kalapácsütéstől lepergett a vakolat. Üreg tűnt
fel mögötte, s amikor ronggyal kitörölgették belőle a törmeléket,
megbizonyosodtak róla, hogy pontosan a handzsárt formázza. Amint
beleillesztették a Szirus-fejű handzsárt, az ajtó magától kinyílt.
Mindenekelőtt hálát adtak istennek, hogy a BT évszázados
munkálkodása, a nemzedékről nemzedékre szálló misztikus tárgyak
és az egyik észből a másikba átplántált eszmék meghozták
gyümölcsüket. A tudomány és a világ jövőjét fogják megszabni az ajtó
mögött rejtőző táblácskák. Vajon milyen formájúak, mekkorák,
milyen nehezek, mihez hasonlítanak? Hiszen mostanáig csak a hírüket
hagyományozták nemzedékről nemzedékre a BT tagjai...
- Mesterem, Öné a tisztesség, hogy meglássa menyasszonyunk
arcát! Parancsoljon! - mutatott utat Koldewey az egyik zsidó
mesternek. Az izgatottságát leplezni igyekvő hét férfi közül ő beszélt
a legkevesebbet, de élénk tekintete elárulta, hogy ő gondolkodott a
legtöbbet. Kezébe vett egy fáklyát.
Arsija Akeldan szobájában minden a helyén állt. Az évszázadok
először ledöntötték, majd szép lassan földdel fedték be a szentélyt,
belül azonban semmi sem változott. A szertartások során viselt
köpeny és süveg, az aranyos szálakból sodort öv, a falakon a sárkány,
oroszlán és sas formájú istenábrázolások, egy ezüst fejű jogar és a
többi tárgyak olyan érzést keltettek a belépőkben, mintha a szoba még
az előző nap is használatban lett volna. Ámulva néztek végig
mindenen, de a tekintetük természetesen mást keresett: az ékírásos
táblákat, ilyesféle tárgyat azonban nem láttak. Az egyik oldalon két
szekrény állt. Kinyitván az egyiket egy titkos szobácskára bukkantak.
Itt öltözhetett át Akeldan a szertartások előtt. A háromszor három
méteres szobában a padlózattól a mennyezetig a földön, polcokon és
szekrényekben több száz kisebb-nagyobb szobor sorakozott. Hosszú
évszázadok során szerájokban, szultáni háremekben, palotákban és
magánkincstárakban is megfordultam, de sehol nem láttam annyi
kincset, mint itt, ebben a parányi szobában. íme az istenszobrok, ame-
lyekről annyiszor hallottam a BT tagjaitól! Csodálatos kincstár,
segítségével újra lehet építeni a BAK-ot. A félméteres tiszta
aranyszobrok közül az oroszlán nyilván Samasz istent ábrázolja. Ez
az egyetlen ezüstdarabból kialakított tükör lehet Szin, a kék türkizből
faragott sárkány Nebo, a rózsaszín rubintkövekkel ékesített sas
Nergul, az aranyszobor, amelyre bíborszínü köveket vertek, Marduk,
az egyetlen szénfekete gyémántból faragott kígyófej Ninip, a hófehér
testén borostyánokat viselő emberfejű ló pedig nyilván Istár földi
megjelenítője.
A BT tagjai szinte eszüket vesztették ennyi kincs láttán. Kézbe
vettek valamit, de rögtön másért nyúltak, mindent megsimogattak és
nevetve tréfálkoztak.
- Kedves barátaim! Mindent el kell szállítanunk, mielőtt a nap felkel,
mert utána velük együtt az életünket és a BAK-ra vonatkozó
ábrándjainkat is elveszíthetjük. A táblácskákat kereshetjük később is,
azok úgyse érdeklik a beduinokat - szólalt meg végül legnagyobb
megdöbbenésemre a mester, a többiek pedig ellenkezés nélkül
követték, vagyis megtagadták esküjüket, miszerint a táblákat előbbre
tartják az aranynál.

A szentélyből elsőként kilépő a hajnali szürkületben egy

múmiaszerűen bebugyolált arcból mohón rápillantó szempár látványát
vihette magával a halálba. A napvilágra évezredek múltán először
kikerülő babilóniai isteneket a számukra teljesen ismeretlen golyók
fogadták. A másnap újra munkába álló hillai munkások nem értették
ugyan, hogy miért halt meg Koldewey két vendége, hová lett a másik
négy, és miért sebesült meg ő maga, de nem mertek kérdezni. Csak
annyit közöltek velük, hogy a két halottról a kormányzónak nem sza-
bad hallania, mert akkor megjelenik a hatóság, leállítja az ásatást, és
ők mind munka nélkül maradnak.
Én, Kajsz, uram, Fuzúli szolgája, mindent láttam, épp csak azt nem
tudom, hogy kik voltak az aranyszobrokat elrabló titkosszolgálat
emberei, meg azt, hogy melyik országba vitték őket. Ha nem ér véget
a Lejla-szerelem jegyében tett utazásom, ha nem pusztulok el én is,
mint a kincsek, amelyek titkát őriztem, ha újra királyi palotákba vagy
múzeumokba vezet az utam, még megeshet, hogy ráismerek az itt
látott szobrokra, és akkor természetesen kielégítem majd a
kíváncsiságukat.

*
Még kezelés alatt állt Koldewey, amikor megérkezett az Oszmán
Birodalom kormányzója, és lefoglalt mindent. Elsőként az az őr lépett
be Istár szentélyébe, akit azért neveztek ki, hogy ne engedjen be
senkit. Őt aztán a barátai követték, majd a környékbeliek, akik lefizet-
ték, s végül néhány nap múlva a munkásokból alakult banda. A
gyilkosság éjszakáján a többi kinccsel együtt a Szirus-fejű handzsárt
is elvitték a titkosszolgálat emberei. Koldewey a lábadozás idején már
azon törte a fejét, hogy miképp nyithatná ki a többi ajtót, hiszen amíg
a handzsár ürege üres, ez lehetetlennek látszott. „A táblácskák
fontosabbak a kincseknél!” - mondogatta magában. A BT karjai
messzire nyúlnak, így a rablók meg fogják kapni a büntetésüket, és a
szobrokat vissza fogják szerezni. Különben is a BT számára nem
annyira fontos a pénz. A huszadik században így vagy amúgy, de az ő
kezükben lesznek a szálak, a politikai erők és a titkos információk, és
ez elég. Neki most az a feladata, hogy a menyasszonyok számára
megtalálja a megfelelő vőlegényeket.
Egy hét múlva talpra állt, de akkor azt kellett látnia, hogy teljesen
hiába törte a fejét. Közben pörölyökkel bezúzták a szentély
valamennyi szobájának kapuját, és elhordták mindent. A táblácskákat
a középső szoba padlóján ízzé-porrá zúzva találta. Szó sem lehetett az
összerakásukról. A parányi darabkákon felfedezett ugyan egy-egy
csillagot, vonalat, jelet, betűt vagy számot, de nem tudta
összeilleszteni őket. Akkor láttam először BT-tagot sírni. Keserves
volt látnom, hogy egy világraszóló hatalommal bíró ember úgy zokog,
mint egy gyermek. Ha beszélni tudnék, elmondhattam volna, hogy az
az őr volt az áruló, akiben ő megbízott, elmesélhettem volna, hogy a
következő napokban mit műveltek az arany utáni vágy által hajtott
emberek, s hogyan rabolták ki a szentélyből kilépő tolvajokat a többi
bandák. Láttam, hogy három kincséhes fellah a veszélyekkel mit sem
törődve egymásnak esett abban a pillanatban, amikor a pöröllyel ütött
nyíláson keresztül bemásztak a kis szobába. A tolvajok olcsón adták-
vették egymás között a babilóniai tudósok, többek között Arsija
Akeldan ruhadarabjait. Tanúja lehettem, hogy veszítheti értékét a
történelem, egy évezredes emlék, talán épp egy szerelemé; és láttam,
hogy miként verte a falhoz és törte kalapáccsal a táblácskákat megta-
lálójuk, ékszert, gyémántot, rubintot remélve bennük, némi arany
reményében feláldozva így a BAK munkájának minden eredményét.
Szerettem volna neki még sok mindent elmondani, és vigasztalni,
hogy azok a tudatlanok, akik szinte versengve teremtettek újabb
kutatnivalót az elkövetkező nemzedékek számára, nem lehetnek uram,
Fuzúli unokái. Tudtam, hogy számára éppoly fontosak voltak a táblák,
mint számomra Lejla. Az egyetlen különbség az, hogy az én
szerelmem a szívemben, az övé az eszében honolt. Én az embert, ő a
világot akarta megmenteni. Számomra a legigazibb valóság Lejla,
számára a BAK volt. És minden hiába, nem találom Lejlát...
Lejla!
 30.
Ez - nedvesség a szememben
és L&M a szívemben
Tudományos munkássággal
Messzire sohasem mész,
Csakis a szerelem fontos,
A tudomány csak fecsegés
Fuzúli

Nem tudom, ki nevezett el Kajsznak, nem tudom, ki tanította nekem

a szerelmet. Uram, Fuzúli rabszolgája vagyok, és négyszázötvenedik
születésnapom óta mozdulatlanul ugyanazon a helyen várok. Igaz,
hogy meg akartak védeni mindenféle károsodástól, ezért visszahoztak
a születésem utáni idők, Nagy Szulejmán szultán és Rukál emlékei
közé, mégis úgy érzem magam, mint egy rab, aki férgek között
szenved sebeitől egy sötét, levegőtlen cellában. Nem erre a rabságra
gondoltam, amikor a ködös hidegek Skandináviájából, a befagyott
folyók Oroszországából, nedves és hűvös kastélyok
Franciaországából és Itáliájából, vagy a bagdadi sivatagokból és
annak a szent földnek a kunyhóiból a szemkápráztató Isztambulba
vágytam. A város utcáin tett utolsó utam alkalmából láthattam, hogy
emlékeimben élő eleganciájából semmi sem maradt. Se a kijevi orosz
hercegnőknek, se a velencei dózséknak, se a Notre Dame papjainak,
se a szicíliai normann királyoknak, se a spanyol tengerészeknek, se a
portugál kereskedőknek nem hiányzott a város annyira, mint nekem,
de nem jutok ki innen, hogy mélyet szívhassak a levegőjéből!... Az
ország szívéből érzek egyre fájóbb honvágyat utána! Talán el se tudják
képzelni, milyen vágyakozni egy olyan város után, amelyben benne
élünk. Számomra ez a város kicsit Rukál is, egy huri... és
mindenképpen Lejla, ezerszer is Lejla...
Ezt már akkor megértettem, amikor fölraktak ennek a cellának
hűvös polcára. Ezért érzem minden szenvedés ellenére idetartozónak
magam. Hilla a messzi emlékek városkája, Isztambul azonban az a
város, ahol szerelmem nőttön-nőtt.
Isztambul mindig a kedvesem volt, és az is maradt. Itt a város hét
dombjának egyikén, a Szülejmánije könyvtárban, lapszéleimen
sorscsapásokról, tűzvészekről, régi gazdáim fontosnak vélt
dátumairól, születésről és halálesetekről szóló feljegyzésekkel,
hasfájásra vagy a férfierő növelésére vonatkozó receptekkel,
fiatalasszonyok számára a fiúgyermek születését elősegítő gya-
korlatokkal, és még egy sor más fölösleges bejegyzéssel, a
Levágottfejűről szóló eposzok, Az ezeregyéjszaka meséi, allegorikus
szerelmi elbeszélő költemények, Korán-magyarázatok, medreszei
tankönyvek, misztikus és tudományos könyvecskék, az isteni
törvényekről és a prófétai hagyományokról szóló művek és más témá-
jú írások között, több tízezernyi rabtársam egyikeként, homlokomon
nevem helyett leltári számmal, e hideg és nedves helyen,
magányomban baráti látogatóra várok, de nem jön senki. Nem gondol
már senki uramra, Fuzúlira, se a BAK-ra vagy Arsija Akeldanra, még
a hátsó borítóm belső oldalára írottakat sem olvassa senki: „Ezt a
könyvet a Sengül fürdő mellett lakó sapkakészítő, Húszéin Cselebi az
1055. esztendő ramazán havában három aranyért két hétre bérbe vette.
Aki utána olvassa, imádkozzon érte!” Nem tudom, bennem van-e a
hiba, vagy uram unokái váltak hálátlanná...
Kajsz vagyok, Lejla örök szerelemese, azaz Medzsnún, akit
példának tekint minden szerelmes. Uram, Fuzúli rabszolgája.
Nem találtam Lejlámra, és amíg itt vagyok, senki nem is hallhat
szerelmemről és Lejláról. A mai emberek nem kíváncsiak a
történetünkre. Bár néha egy-egy ifjú az én alakomat, egy fiatal lány
pedig Lejla alakját ölti, aztán a szerelmünket utánozzák, és ezt
színjátéknak nevezik.
Kajsz vagyok, uram, Fuzúli rabszolgája. Még szerencse, hogy néha-
néha mégiscsak akad valaki, aki megírja a történetemet...