Sorozatunk kötetei

Clara Dubois
Hullámtörés
Stella Mae
Rózsakikötő
Stella Mae
Kirké sziklája
Stella Mae
Fekete homok
Isabel Oliveira
Halálharmad
Theodora Green
A spanyol nyakék
Theodora Green
Hajnal a város fölött
Theodora Green
Randevú Páriszban
Maggie O'Brian
Jéghercegnő
Marta Rovira
Afrikai éjszakák
Clara Dubois
Álomkergetök
Agnes St.Clair
A szerelem labirintusa
 © T. Szűcs Györgyi
Szerkesztette
Kovács Pál
Műszaki szerkesztő
Popovics Pál
Borítóterv és tipográfia
Csehi Ágnes

ISBN 978-963-9720-32-9
ISSN HU 1787-8594

Felelős kiadó
Sajgó Miklós és Váradi Ferenc

© STB Könyvek Könyvkiadó Kft., 2007

2143 Kistarcsa, Baross Gábor u. 4.
Telefon: 06-30/921-4669
E-mail: kiado@stbkonyvek.hu

Nyomdai kivitelezés: Kínai Népköztársaság

 I.

A z elnéptelenedett intézet folyosóin már csak a biztonsági

őrök kószáltak, ellenőrizték az üres helyiségeket és a
laboratóriumokat. Ajtókat nyitottak, zártak, továbbmentek. A
második emeleti 205-ös labor ajtaja alól keskeny fénycsík
szüremlett ki Bili Cassey szeme elé, aki bosszúsan morgott az orra
alatt: na persze! A megszállott arabot mindig úgy kell kirobbantani
az épületből!
Lenyomta a kilincset. Nem tévedett. A laborban egyetlen férfi
ült a számítógép előtt.
- Még mindig dolgozik, Mr. Khajal? - A kérdést csak
megszokásból tette fel. Volt rá eset, hogy az arab egész éjjel
dolgozott.
A férfi felemelte a fejét, és barátságosan mosolygott a termetes
őrre. Fiatal volt, sötét hajú, az álla alatt kis szakáll.
- Ha nincs ellenére, Mr. Cassey, lenne még egy kevés munkám.
- Enyhe akcentussal, de hibátlanul beszélte az angolt.
- Hát ha nincs jobb dolga... - rándította meg nyeglén a vállát a
biztonsági őr. - Csak aztán ne felejtsen el áramtalanítani, mielőtt
elmegy, és az ajtón üsse be a biztonsági kódot.
- Természetesen, Mr. Cassey. Nem fogok semmiről sem
megfeledkezni.
Az őr behúzta maga mögött az ajtót, és ment tovább, tette a
dolgát, a férfi pedig visszafordult a színes hálókkal telerajzolt
monitor felé. Olajkutató mérnöknek készült. A hazájában
megkezdett tanulmányait Houstonban fejezte be, a
diplomamunkájához szükséges gyakorlati képzést pedig az
ugyancsak houstoni Schumberger Olajkutatási Intézetnél folytatta.
Mint a szivacs a nedvességet, úgy itta magába a tudást. Most
éppen a szeizmikus vizsgálatok adatait felhasználva több
lehetséges fúrási irányt szerkesztett. A monitoron egymást
keresztező színes hálózatok a különböző kőzetrétegeket mutatják,
melyekhez a gravitációs felméréssel kapott, a felszín alatti kőzetek
sűrűségét jelző adatokat vette alapul.
Úgy félórával később már összemosódtak szeme előtt a színes
vonalak, elfáradt már, ami nem is csoda, hisz órák óta fel sem állt
az asztala mellől. Hátradőlt a széken, ujjaival megmasszírozta a
homlokát, a szemhéját, és az órára nézett. Igencsak elment az idő.
Otthon a müezzin hamarosan az első imára szólítja a hívőket.
Fáradt mosolyra húzódott az ajka. Hiába az időeltolódás, a
távolság, még mindig az otthoni időben gondolkozik. Ha nem is
borul le naponta ötször, de el-elrebeg egy imát, Allah figyelmét és
segítségét kérve tervei megvalósulásához.
Felállt, nyújtózkodott. Szép szál, egyenes tartású, magas férfi
volt, valamivel innen a harmincon. A kávéautomatához lépett,
majd a tele pohárral a kezében megállt az ablakkal szemben. A
város ezernyi fénnyel ragyogott, az utakon autók, a járdákon
gyalogosok szüntelen áradata. Már megszokta, sőt kedvelte is a
nagyváros lüktető életét. Odakint már a holnapi szilveszterre
készülődnek. Vidám, zajos, óév búcsúztató. Más ünnepek, más
szokások, másfajta módja az ünneplésnek. Ritkán szokott
eluralkodni rajta a honvágy, de ezúttal, a város forgalmát látva
mégis nosztalgiát érzett a családja után. Al-Hufúfba, a szép
oázisvárosba szálltak a gondolatai. Három éve volt otthon utoljára,
néha már inkább érzi hazájának Texast, mint Szaúd-Arábiát, ahol
apja, anyja, a bátyjai élnek. Egy hatalmas udvarházban, több
család együtt, mégis külön. Nehéz lesz visszaszoknia, ha majd a
tanulmányai végeztével hazatér.
Kortyolgatta a kávét, merengéséből a mobilja riasztotta fel. A
barátja, Szalim volt a hívó. Ő is olajmérnöknek tanult, néhány
évvel alatta járt. Dallasban él, de viszonylag gyakran találkoznak.
Hol az egyik, hol a másik ruccan át látogatóba a barátjához.
Szalim vidáman üdvözölte:
- Helló, Abdul, öregfiú! Mivel töltőd ezt a szép estét?
Abdul elmosolyodott Szalim stílusváltásán. „Öregfiú".
Tökéletes amerikai megszólítás. Töri az angolt, mégis
bámulatra méltó a rugalmassága, ahogyan beilleszkedett az
egyetemista fiatalok életébe. Kiterjedt baráti köre van, és persze
barátnői. Szertelen, bohó, mellette ő matuzsálemnek érzi magát.
Elmondta Szalimnak, hogy még mindig az intézetben van, és
keményen dolgozik.
- Muszáj nevetnem rajtad! - hahotázott a vonal túlsó végén
Szalim.
- Igazán? És miért?
- Ugyan, Abdul! Nézz körül egy kicsit! Holnap szilveszter,
mindenki a mulatság lázában él, te meg görnyedezel egymagadban
és a számítógép gombjait nyomogatod. Arra gondoltam,
átruccanhatnál holnap a déli géppel.
- Minek? - Abdul arra gondolt, hogy csak nyűg lenne Szalim
nyakán. Bizonyára ő is lármás ünneplésre készül az új baráti
körével.
- Minek, minek? - méltatlankodott Szalim. - Csak úgy. Hogy ne
légy egyedül. Remek programok, szilveszteri buli, bál az
egyetemen. Lányok, zene, egy kis lötyögés, csevely, móka,
vidámság. És nem utolsó sorban én magam. Ne mondd, hogy
mindez nem hat rád csáberővel!
- Ismersz engem, Szalim. Én nem vagyok az a tipikus társasági
ember, meg aztán ez a fajta szórakozás elég távol áll a világomtól.
- A világod nem csak a tiéd. Egyazon világban élünk
mindannyian, ideje hát csökkenteni a távolságokat. Úgyhogy ne
keress kibúvókat, mert úgysem fogadom el. A munka megvár,
újabb szilveszteri bulira meg újabb háromszázhatvanöt napot
kellene várnod. Vétek lenne elszalasztani ezt az évenként egyszer
kínálkozó alkalmat.
Abdul nevetett; nem sok értelmét látta a vitának, és különben
is, Szalim nem hagyott időt tiltakozásra. Közölte, hogy holnap
várja a tizennégy húszas gépnél. Elmondta, amit akart, és Abdul
már csak az üres zúgást hallotta a kagylóban.

Maurice Miller a tíz év körüli kisfiú hasát tapogatta. Püffedt,

kemény, a gyerek bőre tűzforró, fájdalmasan nyöszörög, és a
lázmérő higanyszála csaknem negyven fokot mutat. Kétségtelen:
perforálódott a vakbél, azonnali műtétre van szükség. Intézkedett,
hogy a gyereket tolják be a kettes műtőbe, és készítsék elő az
operációra. Ő maga meg telefonon hívta Mendcrson adjuntust, de
az épp egy lőtt sebes fiatalembert operált. Withman egy
autóbalesetessel foglalkozott, a harmadik és a negyedik ügyeletes
orvos is foglalt volt. Szép kilátások, sóhajtozott magában.
Kénytelen lesz maga nekilátni az operációnak. Vakbél.
Tulajdonképpen rutinműtét, de a perforáció óvatosságot és nagy
odafigyelést igényel. Nyugtalanította a magas láz is, nem ártana
egy tapasztaltabb orvossal konzultálnia, mielőtt megnyitja a
hasfalat.
Harmadéves medikusként dolgozott a dallasi Memóriálban.
Első évét a belgyógyászat és a patológia között osztotta meg, a
második évet a nőgyógyászaton töltötte. A legnehezebb és egyben
a legizgalmasabb munka harmadévesen a sebészeten várt rá, ahol
Menderson adjuntus mellé osztották be, ám az adjunktus alig
néhány hét közös munka során felismerte fiatal kollégájában az
önálló döntésekre képes, ügyes, határozott kezű orvost, így
csakhamar önállósodott. Ügyelet ügyelet hátán, ellátta az
ambuláns sérülteket, törött végtagokat gipszelt, kezelt, injekciózott
és műtőtt is. Vakbél, sérv... Könnyen diagnosztizálható esetek.
Szilveszter délutánján mintha megbolondult volna a város. Az
utakon hömpölygő tömeg valósággal provokálta a balszerencsét.
Egymást érték a balesetek, a bandaháborúk ontották a
sebesülteket. A mentők folyamatosan szállították a lőtt sebekből
vérző, összevert, eszméletüket vesztő, vagy éppen hangosan
jajgató sérülteket, s mindezek tetejében még a vakbelek is ezt az
időpontot választották ki a perforálódáshoz.
Más megoldás nem lévén, Maurice bemosakodott, beöltözött,
és több mint egy órán át küzdött a gyerek életéért. A vakbél
csúnyább volt a vártnál. Kurta vezényszavakat mormogott: szikét,
törlést, tampont, ércsipeszt kért. Határozottan, cseppnyi
bizonytalanság nélkül tette, amit tennie kellett, de csak remélte,
hogy nyertesként kerül ki az élet-halál küzdelemből. A gyerek
nagyon nehéz éjszaka előtt állt.
Letépte a műtős kesztyűt, kezet mosott, levette a sapkát is, és a
tükörbe nézett. Pontosan azt látta, amire számíthatott: holtfáradt,
borostás arcú férfi nézett vissza rá, jó tízessel több a valós koránál.
Bement a szobájába, fáradtan eldőlt a keskeny ágyon és Natashára
gondolt. Szinte látta maga előtt. Már készülődik, a szekrényét
rámolja, illesztge- ti magához a ruháját. Tipikus nő. Nem is érti,
miként tudja összeegyeztetni a jövendő hivatását az élénk
társasági élet utáni igényével.
Az egyetemi gólyabálon pillantotta meg először a szép, szőke
lányt. Amolyan egyszerű eset a kettőjüké. Soha nem hangzottak el
a közhelynek tetsző szavak: imádlak, szeretlek. Tudták ezt anélkül
is. Kellemes, kiegyensúlyozott napok, hetek és évek követték
egymást. Immáron négy éve élnek együtt a barátaikkal közösen
bérelt lakásban, életre szóló ígéretek, fogadkozások nélkül, mégis
elkötelezetten egymásnak és a hivatásuknak. Natasha a
gyermekgyógyászati szak utolsó éves hallgatója, jövőre már ő is a
kórházban tölti medikus évét. Aztán majd meglátják.
Szilveszter! Mélabús sóhaj tört fel Maurice melléből. Inkább
vágyott most egy puha ágyra, mint egy végigtáncolt, lármás
éjszakára. Fáradt volt. Megesett, hogy órákon át rohangált egyik
betegtől a másikig, vagy állt a műtőasztal mellett, vérben,
mocsokban, a kimerültség érzete nélkül, s csak amikor
szusszanásnyi időhöz jutott, akkor verte le lábáról a fáradtság,
mint most is. Ilyenkor nyűgösen gondolt a rá váró órákra,
melyeket emberek között kell majd eltöltenie, amihez sem kedvet,
sem erőt nem érzett.
Ám a fáradtság azonnal elszállt, amikor megszólalt a riasztó
vészjelzése: sürgős eset! Azonnal kérjük a felvételre!
Az már igaz: fura szerkezet az orvos, ki érti, miért? Maurice is
sutba vágva a fáradtságot, felpattant az ágyról, ahová alig néhány
perce dőlt csak le. Rohant a felvételi váróba. Meghökkent a szeme
elé táruló látványtól: több tucatnyi hordágyon vérző, nyöszörgő
ember, és a mentősök mind újabbakat és újabbakat tolnak befelé.
- Az ég zerelmére, mi ez? Mi történt? - kérdezte elképedve.
| - Két autóbusz egymásba rohant a Browder és a Marilla Street
kereszteződésénél - tájékoztatta lihegve az egyik mentőorvos. -
Tízen a helyszínen meghaltak, de tartok tőle, ez a szám korántsem
tekinthető véglegesnek. Sok az életveszélyes sérült, és még a
roncsok alatt is vannak emberek.
Képtelen helyzet! Egyetlen futó villanás Maurice agyában: a
szilveszteri mulatságnak alighanem lőttek. Natasha! Ha lesz egy
szabad perce, hazaszól, hogy tartson nyugodtan a barátaival, és az
éjféli nagy ujjongásbán gondoljon rá. Ennyivel beéri, mert most
muszáj ennyivel beérnie.

- Nathi! Jézusom, mi a frászkarikát csinálsz? - Whitney, az

apró termetű, fekete hajú lány döbbenten meredt az íróasztalon
tornyosuló könyvekre és jegyzetekre. Teljes ünnepi díszben,
feltornyozott frizurával, kezében egy hatalmas trombitával állt a
barátnője előtt. - Szilveszter van, ha nem tudnád! - Határozott
mozdulattal lökte félre a nyitott orvosi lexikont. - Úgy nézel ki,
mint egy háborús veterán. Mi lenne, ha pihennél néhány órát,
ehelyett a marhaság helyett?
Natasha az órára nézett. Meglepődött, hogy milyen gyorsan
rohant el az idő. Délelőtt tízkor ült le tanulni, és már fél öt felé jár.
Oké, mosolygott, van még bőven idő este kilencig. A bál ugyanis
akkor kezdődik, Maurice sem sokkal hamarabb ér haza a
kórházból. Hatig vagy hétig tart az ügyelete, aztán még tesz-vesz,
ahogy ismeri, úgyhogy nem maradt le semmiről.
Whitney gyorsan elhadarta, hogy George-al még kőrberohanják
a családot, és csak azért ugrott be hozzá, hogy emlékeztesse:
kilenckor találkoznak, ne késsenek. Felborzolta barátnője haját, és
vidáman távozott. George is bekurjantott.
- Aztán ott legyetek ám!
Natasha hallotta a hangos ajtócsapódást. Elmentek, egyedül van
a lakásban, amit Maurice és George barátja bérelnek az egyetemi
éveik kezdetétől. A két lány csak később csatlakozott hozzájuk.
Azóta négyesben és nagy egyetértésben élnek. Két-két szobában,
konyhában, s a közös használatú fürdőszobával.
A szeme égett, a homloka mögött tompa nyomás lüktetett, most
kezdte érezni, hogy elfáradt. Felállt, átballagott a fürdőszobába,
kinyitotta a kád fölött a csapot, fenyőillatú habfürdőt zuhintott a
kád aljára. Míg a víz hangos zubogással folyt, a tükörképét
tanulmányozta. Mi tagadás, nem a legjobb formáját hozza. A
túlhajszolt tempó, ahogyan a tanulást igyekszik összehangolni a
magánéletéből adódó elfoglaltságokkal - takarítás, a vacsora
elkészítése, mert hogy mindenki csak enni szeret, főzni, mosogatni
nem -, az állandó hajsza árkokat vésett ibolyakék szeme alá, az
arca beesett, megviselt. Mindezek ellenére a vonásai megőrizték
kislányos bájukat, a szája szép rajzolatú, nevetéskor kivillannak
szikrázóan fehér fogai. Egy kicsit, de igazán csak egy icipicit hiú
is volt, büszke és elégedett. Hogy jogosan, azt a gólyabálon aratott
sikere is igazolta. Az egyetlen gólya volt, akin egy utolsó éves srác
szeme megakadt. Mégpedig egy nem akármilyen srácé. Minden
lány álom listáját Maurice Miller vezette. Sportos alkatú,
megnyerő és nagyon komoly fiú volt, aranydiplomás, évfolyam
első. Szóval a legmenőbb az egész egyetemen. Szavak nélkül
értették egymást. Elég volt egy kézfogás, egy érintés, egy mosoly,
és mindketten tudták: összetartoznak.
Barátság, szerelem? Több is és kevesebb is. Mind a kettő és
egyik sem. Egyszerű, bonyodalom mentes kapcsolat volt az övék.
Elfogadása a másiknak, stabilitás, megnyugvás. Lángoló érzelmek
nélküli, kellemes és kiegyensúlyozott élet. Szép, kitartó munkára
serkentő célok, a realitás biztos talaján. Tudták, hogy a kezükben
tartják a jövőjüket, és az olyan lesz, amilyenné formálják. Karrier,
értelmes élet, megbízható párkapcsolat. Soha meg sem fordult a
fejükben, hogy valami másra is vágyódnak.
Kényelmesen elnyúlt a kádban, élvezte a testét cirógató puha
habpamacsok ringását. Gyors számítást végzett. Háromórányi
pihenés mindenképp belefér a készülődést megelőző időbe.
Frissítő fürdője után körbetekerte magát egy hatalmas
fürdőlepedővel, majd kinyitotta a rádiót. Valami kellemes, lágy
zenét akart keresni a tökéletes ellazuláshoz, ám ehelyett megrázó
híreket hallott.
„Megfeszített erővel folyik a mentés a délutáni baleset
helyszínén. Mint már említettük: a Browder és a Marilla Street
kereszteződésénél két autóbusz összeütközött. A balesetet
feltehetően a 67-es busz fékhibája okozhatta. Eddig tíz holttestet
emeltek ki a felborult járművek alól. A mentők folyamatosan
szállítják a sérülteket a Memóriái és a Canton kórházak baleseti
osztályára.”
Natasha lerogyott az ágy sarkára. Szentséges isten, meredt
elszörnyedve a rádióra. Micsoda tragédia az év utolsó óráiban!
Azok az emberek mind siettek valahová, a családhoz, barátokhoz,
s egyetlen pillanat, egyetlen elhibázott mozdulat, egy műszaki
hiba, és soha nem érkeznek meg oda, ahová menni akartak. A
fülében visszhangoztak a bemondó szavai: „a mentők a sérülteket
a Memóriái és a Canton kórházakba szállítják”. Maurice!
Holtfáradt lesz, a vidám óévbúcsúztató füstbe ment.
Elfordította a rádió keresőgombját, és addig tekergette, míg
lágy zenére nem talált, aztán, úgy, ahogy volt, a nedves
törülközőbe tekerve, hanyatt dobta magát az ágyon. Lebegett,
elbóbiskolt, talán még álmodott is, amikor élesen megcsörrent
mellette a telefon. Kába bódulata azon nyomban szertefoszlott.
Sejtette, hogy Maurice hívja, az okát is tudta. Mielőtt a füléhez
emelte volna a kagylót, nyitott szájjal, gyors egymásutánban
többször is mélyen beszívta a levegőt.
- Halló! Én vagyok - hallotta Maurice fáradt hangját.
- Szia! Hallottam, mi történt - mondta a lány.
- Rémséges. El sem tudjuk helyezni a sérülteket - sóhajtott
letörten a férfi. - Az egész nap rázós volt, és mindezek tetejébe
még ez a baleset is...
- Olyan a hangod, mint akit agyonvertek. Fáradt lehetsz.
- Az is vagyok. De tényleg. Azért is hívtalak, hogy
megmondjam, sajnos lőttek a mai estének.
- Tudom, Maurice - felelte együttérzőn a lány. - Ne izgasd
magad, úgysem volt sok kedvem elmenni. Tudod, egész nap
tanultam, és...
- Erre még csak ne is gondolj! - szakította félbe Maurice. - Már
megbeszéltem George-al, hogy fél kilencre visszamennek érted.
- Nem, Maurice! - tiltakozott Natasha. - Nélküled nem megyek
sehová. Majd holnap megünnepeljük a szilvesztert és az újévet
együtt.
- Sajnos, nem fog menni. Pillanatnyilag nagyon úgy áll a
helyzet, hogy az elkövetkező két-három napban legfeljebb néhány
órára dőlhetek le a pihenőben. Folyamatosan fogunk operálni, és
van egy perforált vakbeles gyermekem is, akinél máris
mutatkoznak a komplikáció jelei. Sajnálom, Nathi, de ez van.
- Én is sajnálom, de megértelek. Magunk választottuk a
hivatásunkat, és tudomásul kell vennünk, hogy ez mivel jár. Ne
aggódj miattam, én jól elleszek magam is.
- Nem akarom, hogy magad légy! - erősködött Maurice. -
Bőven elég, ha éjfélkor rám gondolsz egy pillanatra. Ha módom
lesz rá, én is ezt fogom tenni. Gondolatban ott leszek melletted.
- Miért vagy ennyire erőszakos?
- Nem erőszakosság ez, Nathi! Inkább kérés. Szeretném, ha
vidáman, barátokkal köszöntenéd az újévet. Ugye megteszed a
kedvemért, hogy áttáncolod az éjszakát?
Áttáncolni? Vajon kivel, amikor mindenki a párjával lesz? Ám
annyi kedvesség áradt Maurice fáradt hangjából, amit, ha nem is
őszinte, de legalább erőltetett vidámsággal illett viszonozni.
- Óhaja számomra parancs, uram. Majd magammal viszem a
söprúnyelet, hogy legyen partnerem a tánchoz.
Maurice nevetett, és azt mondta, nem félti attól, hogy ne
akadjon senki abban a nagy tömegben, aki megtáncoltatná. Aztán
elbúcsúzott és megígérte, hogy holnap hívni fogja. Addig is kíván
vidám szilvesztert és nagyon boldog újévet. Natasha hasonlókkal
vett búcsút kedvesétől, majd a helyére rakta a kagylót, amit
nagyon nehéznek érzett. Mintha ólomból öntötték volna.
Kedvetlenül nézett a kikészített ruhájára. Szívesebben bújt
volna ágyba, mint hogy Maurice nélkül bárhová menjen.
Táncolni? Mégis kivel táncolhatna? Legfeljebb a srácok felkérik
egy-egy udvarias fordulóra, utána meg csak ülhet és bámulhatja a
táncolókat. Mindegy. Rándult a válla. Ez is jellemző Maurice-ra.
George-al hamarabb rendezte el az estéjét, minthogy vele beszélt
volna.
Nyolckor kezdett el öltözködni, felvette a már reggel
kiválasztott leheletvékony fekete selyemruháját, melynek bokáig
érő szoknyarésze fátyolként lengte körül az alakját. Elrendezte a
redőket, felhúzta a cipzárat. A ruha csupaszon hagyta a vállát,
karját és a fél hátát, a nyakát körülölelve egyetlen pántban
kapcsolódott össze.
Roppant egyszerű, és egyben dekoratív ruha volt, amit az
édesanyja saját kezűleg varrt a huszadik születésnapjára. A hozzá
való igazgyöngy fülbevaló és a gyöngysor pedig csak a fényképről
ismert nagymama örökségeként került a birtokába. Állítólag a
nagymamája az esküvőjén viselte először és utoljára, mert egy
évvel később, amikor Natasha édesapjának életet adott, belehalt a
szülésbe. Natasha mindig elérzékenyüít, ahányszor összekapcsolta
nyakán a gyöngysort. Ilyenkor mindig maga mellett érezte a
nagyanyját, aki szőke és kékszemű volt, akárcsak az unokája.

Az egyetem pazarul kivilágított dísztermében színes

lampionok, pöndörödő papírszalagok csüngtek a sűrűn egymáshoz
préselt asztalok fölé, ahol már sokan ültek, míg mások
trombitájukat fújva lődörögtek a tömegben. Az egyik asztal mellől
hangos kurjongatással és erőteljes karlengetéssel jeleztek a két
lányba karoló, papírcsákos, trombitáját veszettül fújó George-nak.
- Hahó! Itt vagyunk! Ide gyertek! - A két összetolt asztal
roskadozott az ételtől, italtól. Tíz személyre előre lefoglalták. A
tízből hárman már ott voltak, a következő három most érkezett
meg.
- Ez igen, öregem! - Hórihorgas, vékony srác parolázott
George-al. - Egyeseknek két gyönyörű lány is jut, míg másoknak
egy se. - Rávigyorgott a lányokra. Luke előbb a kis termetű
Whitney arcához hajolt le, aztán Natashát ölelte meg.
- Hű, az áldóját! - vette alaposan szem ügyre. - Te aztán
igencsak kirittyentetted magad.
Csak nem tetszem? - ugratta nevetve a lány. Jó barátok voltak,
évfolyamtársak. Természetes volt számukra a kötetlen hang.
- Az nem kifejezés! Hány éves is vagy? Negyven, harmincöt?
Esküszöm, nem látszol többnek harmincnál. - Luke eltolta
magától, hogy jobban lássa. Nevetett, a fejét ingatta. - Istenemre
mondom, ha nem tartanék Maurice kemény öklétől, lecsapnálak a
kezéről.
- Ne feledkezz meg Julie kihegyezett körmeiről sem - Natasha
kuncogva figyelmeztette haragot színlelő, begörbített ujjakkal az
arcához közelítő barátnőjére.
- Apropó. Hol hagytad Maurice-t? - Julie leeresztette a kezét, és
kíváncsian tekergette a nyakát.
- Éppen életeket ment - komorult el Natasha arca. - Sajnos, nem
tudott elszabadulni a kórházból.
- Ó - sajnálkozott Julie. - Persze, hallottam mi történt. Hát nem
borzasztó? Az ember sohasem lehet biztos, hogy oda érkezik-e,
ahová menni akart. Jobb esetben kórházban, és nem a hullaházban
landol szilveszteri buli helyett.
Luke kiadta a parancsot a témaváltásra, és a házigazda szerepét
magára vállalva elrendezte az ülésrendet. Julie-t a jobbjára,
Natashát a baljára ültette, szembe George és Whitney, mellette
John ült, aki mellé Luke beszervezett egy lányt. Marina facér volt,
akárcsak John. Nem különösen szép, egy kicsit molett, kurta lábú,
kalácsképű, amúgy más nem hibádzott benne, John mégsem
lelkesedett az ötletért, hogy Luke neki szánta a szórakoztató lovag
szerepét.
Már csak hárman hiányoztak a társaságból. Kathy az arab
barátjával, aki jelezte, hogy hoz még egy fiút magával. Ha hoz, hát
hoz. Elférnek.
- Na gyerekek - csapta össze a tenyerét Luke -, csak úgy,
mint.otthon. Mindenki szolgálja ki magát.
Csilingeltek a poharak, a lányok-fiúk kortyolgattak,
újratöltöttek, összevissza fecsegtek mindenről, ami épp az eszükbe
jutott.
- Odasüssetek! - kiáltott fel John. - Megjöttek!
John savanyú ábrázattal bámulta a nagyon dekoratív
megjelenésű, tűzpiros koktélruhás Kathyt és arabus barátját.
Régen fájt rá a foga, de Kathy tudomást sem vett az epekedő
pillantásairól. John végigasszisztálta jó néhány, kizárólag
egzotikus figurákkal lebonyolított kalandját: egy vékony dongájú
japán fickóval, akit egy fekete nigériai, majd egy indus követett, és
most ez az arab. Megveszekedett ízlése van ennek a lánynak, csak
tudná, mi a fenét eszik ezen a fickón? Féltékeny pillantásokkal
mérte végig a középmagas, csillogó fekete szemű fiút. Na persze,
minden oka megvan a vidámságra. Neki Kathy, és nem ez a
kalácsképű Marina a társa. Igazán cserélhetnének.
Kézrázás, bemutatkozás. Szalimot már ismerték. Jó humorú,
hangos fiúnak tartották, olyannak, aki csak van, létezik, de nem
kell és nem is szabad komolyan venni.
- Engedni bemutatni a barátom nektek. Ő Abdul bin Ozmán
Khajal. - Nyelvtörő angolsággal beszélt, de jól állt neki, mert
kisfiúsán nevetett közben, és nagyokat bólogatott.
Kommunikációs készsége valahogy úgy működött, mintha folyton
szótárban böngészné a megfelelő szavakat, aminek következtében
kissé lemaradva kapcsolódott az éppen aktuális témába, ezzel
keltve derűt a társaságában.
- Hű, de megcifráztad - jegyezte meg gúnyosan John, az arab
fiú nevére célozva, aki kéznyújtás helyett csak a fejét hajtotta meg
bemutatkozás gyanánt. Szerényen elmosolyodott, és Szalimmal
ellentétben hibátlan angolsággal megmagyarázta kissé hosszúnak
tűnő nevét.
- Bin azt jelenti, hogy a fia valakinek. Az apám neve Ozmán.
De Szalim barátom is tudja, hogy én csak a nevem egyszerűsített
változatát használom. Abdul Khajal vagyok. Barátoknak csak
Abdul.
- Hát akkor tenni le magunkat ide! - vezényelt Szalim.
Hangosan dobta le magát a kihúzott székre, Kathyt meg
egyszerűen maga mellé rántotta. Abdul számára Nathasa mellett
kínálkozott hely.
Luke poharakat tolt eléjük.
- Ne kínáltassátok magatokat, válasszatok kedvetek és
vallásotok szerint - humorizált fennhangon, az üdítős üvegekre
mutatva. A célzás arra vonatkozott, hogy az arabok számára tilos
az alkohol fogyasztása, ám azt is mindenki tudja, hogy ez azon
tilalmak egyike, melyet sokan szívesen szegnek meg közülük.
Szalim a válla közé húzta a nyakát, és a szája elé rakta a
mutatóujját. Pszt, vette suttogóra a hangját. Allah nem lát
Amerika.
Megtöltötte Kathy és Abdul poharát pezsgővel, ő maga meg az
üveget emelte előbb koccintásra, azután a szájához. Nem sok volt
benne, de azt a keveset egyetlen hajtásra ki is hörpintette. A
gesztust jutalmazó tapstól fellelkesülve leemelt a tálcáról egy
szelet sonkát, amit igen jóízűen elcuppogtatott, állítva, hogy Allah
nem tudja, mi a jó. Mert bizony mind a pezsgő, mind a sonka első
osztályú csemege.
Már szólt a zene, sokan táncoltak. George felrángatta Whitneyt,
Luke meg Julié könyöke alá nyúlt.
- Amíg ti elszopogatjátok a maradék pezsgőtöket, addig én
lejtek néhány kört a szívem hölgyével. Utána meg a másodikkal -
Natashára kacsintott. - Már ha valaki más meg nem előz közben.
Abdul Natashára mosolygott.
- Kellemes, víg kedélyű fiatalember.
- Luke? Igen. Nagyon szórakoztató fiú, akár a maga barátja.
- Igen. Szalim bohém lélek. Kedveli az amerikai életformát,
könnyen barátkozik. És persze a hölgy is kedves. Kathy, ugye jól
mondom. Bocsásson meg, tudja, hogy van ez, amikor az ember
sok idegen közé pottyan. Elsőre nehezen jegyzi meg a neveket.
Zavarodottan pislogott, amiből Natasha megértette, a nevére
kíváncsi.
- Én Natasha Rubiw vagyok - mondta.
- Natasha - ismételte a férfi, és tűnődve ráncolta a homlokát. -
Ez nem angol név. Szlávos hangzása van.
- A dédszüleim orosz emigránsok voltak.
- Ah! - bólintott helyeslőén. - Én szaúdi vagyok, és Szalim is
az.
- Szintén Dallasban tanul?
Abdul tagadóan rázta a fejét, s elmondta, hogy csak Szalim
meghívásának tett eleget, egyébként Houstonban a Schumberger
Olajkutató cégnél fejleszti gyakorlattá a már megszerzett elméleti
tudását.
- Úgy vélem, túlságosan öreg vagyok a tanuláshoz, de -
zavarodottan mosolygott -, az olaj... Szóval, otthon szükség van
szakemberekre.
- Mióta él az Államokban?
- Ötödik éve már. A Rice Universityn fejeztem be az otthon
elkezdett tanulmányaimat, és egy éve vagyok a kutatóintézet
munkatársa. Még másfél évem van hátra.
- Hosszú idő, távol a családtól. Gondolom, gyakran jár haza.
- Nem. Egyáltalán nem - rázta a fejét Abdul. - Három éve
voltam utoljára otthon. Valahogy mindig közbejött valami.
Vizsgaidőszak, szakmai továbbképzés... De nem baj, mert kedves
emberek között gyorsan elröpül az idő. Kedvelem a maguk
világát, szeretem az amerikai embereket, ám, bevallom, nem
gyakran élek társasági életet. Ha Szalim barátom nem erősködik,
talán most is a számítógép előtt ülnék.
Csendesen beszélgetve ismerkedtek egymással. Natasha a
hazájáról kérdezgette Abdult. Az emberek keveset tudnak az
arabok életéről, inkább csak a fanatikus öngyilkos merényleteik
által válnak közismertté. Abdul elmondta, hogy náluk más
szokások vannak, máskor és másként ünnepelnek. Az éveket is
másként számítják, ezért még az újév kezdete sem esik egybe
ezzel az évkezdettel. Közben a táncoló párokat figyelte, közöttük a
Kathyt könnyedén forgató barátját. Ő aztán nem szalaszt el
egyetlen felkínálkozó lehetőséget sem, és jól teszi, gondolta
magában. Lábával a ritmust ütögette. Kedvére való volt ez a színes
forgatag. A szőke beszélgetőpartnere is tetszett.
- Jó a zene - nevetett rá Natashára -, mondanám, hogy táncoljon
velem, de attól tartok, csalódást okoznék. Nem vagyok olyan jó
táncos, mint Szalim barátom - mentegetőzött sajnálkozva.
- Pedig nem olyan nehéz. Sőt! Könnyebb, mint olajkutat fúrni.
Nevettek, és Abdul összeszedve bátorságát, csak felemelkedett
a székéről. Udvariasan meghajolt és a kezét nyújtotta.
- Lenne kedve megtanítani néhány alaplépésre?
Natashát lenyűgözte ez a szokatlan, régies udvariasság, amit
már csak filmekből ismert. A mai fiatalok nem hajlonganak, nem
nyújtják a kezüket, egymást a tömegbe cibálják, és gyerünk. Ez ma
a módi. Neki mégis tetszett ez a másik. Vidáman fogadta el Abdul
felkínált kezét. Ami azonban a táncot illeti, az nemigen volt több
suta próbálkozásnál. Abdul zavartan szabadkozott:
- Most próbálom másodszor, és az egyetlen mentség, amit fel
tudok hozni, hogy az első kísérletezésem határozottan rosszabb
volt. Még az egyetemen, néhány évvel ezelőtt beláttam: jó, hogy
nem ebből kell majd megélnem. A helyzet nem sokat változott,
csak a lábát tiprom, ügyetlen vagyok.
- Nem ügyetlen, csak gyakorlatlan.
- Talán inkább sétálhatnánk egy kicsit - javasolta a férfi.
 Feszengő mosolyuk összeakadt, az ujjaik összekulcsolódtak,
miközben megpróbálták átverekedni magukat a tömegen.
Kimentek a folyosóra, a legtávolabbi ablak közelében kezdett
ritkulni az ide-oda lődörgő emberár. Megálltak a nyitott ablakkal
szemben. Kellemes, friss levegő csapódott áthevült arcukba. A
csillagokat nézték, melyiknek mi a neve? Másként néz-e ki Arábia
felett a csillagokkal telehintett éjszakai égbolt? Milyen a sivatag?
Hogyan lehet elviselni a száraz forróságot?
Abdulnak is megvoltak a kérdései. Egyszeriben minden
érdekelte, mindent tudni akart. Kérdezte a lányt a tanulmányairól,
miként tervezi a jövőjét? Gyermekorvos leszek, felelte a lány.
Maga szereti a gyermekeket? - fordította meg a kérdést.
- Ó, hogyne - bólintott Abdul. - Az arab gyerekszerető nép,
minden család sok gyereket nevel. Mohamed is arra figyelmeztet
bennünket, hogy az örökkévalóság gyerekek nélkül kopár
pusztaság.
Natasha azon kapta magát, hogy élvezi Abdul társaságát.
Fesztelen hangon tudtak beszélgetni mindenről. Meghatotta az a
szeretet, ahogyan Abdul a hazájáról, a népéről szólt. Elmondta,
hogy ma már nem a Seherezádé-mesék módjára kell elképzelni az
arab emberek életét, a változások figyelemre méltóak. Városok
nőttek ki a sivatag homokjából, jól felszerelt kórházak, iskolák
százai épültek, az egészségügyi ellátás magas színvonalú, és az
olaj lehetőséget kínál a teljes felzárkózáshoz.
Ahogy Natashát meglepte a férfira irányuló váratlan figyelme,
Abdult a lány mindenre kiterjedő érdeklődése ejtette ámulatba.
Nem sok dolga volt amerikai lányokkal, ezért igencsak
csodálkozva nézett rá, mert szokatlan volt számára, hogy egy
nővel komoly dolgokról lehet beszélni.
Tetszett neki, mint nő is. Kedve lett volna betetúrni sötétszőke
hajába, az ujja hegyével megtapintani, valóban olyan selymesen
lágy-e, mint amilyennek látja?
Annyira belemerültek a társalgásba, hogy csak akkor eszméltek
rá az idő múlására, amikor a táncteremben elnémult a zene. Öt
perc múlva éjfél, kapott észbe a lány.
- Menjünk, Abdul! - És már indult is, mert mindenképpen
Maurice-szal kívánt lenni gondolatban az éjféli koccintáskor.
Éppen időben érkeztek. Alig szusszanták ki a sietséget, máris
ütni kezdett az óra?Egy... Öt... Tizenegy... Kórusban, hangosan
számolták az ütéseket, a tizenkettőnél már egymást túlharsogva
ordítottak. Kialudt a fény, sötétség borult a teremre. Mindenki
ölelkezett valakivel. Baráti és szerelmes csókok cuppantak, csak
Natasha állt egyedül, senkibe sem kapaszkodva. Tudta, hogy most
Maurice-ra kellene gondolnia, de valami láthatatlan erő annyira
felzaklatta, hogy minden igyekezete ellenére távol érezte magától,
annyira távol, hogy a lelke nem találkozott vele. Ott állt a barátai
között, magányosan, arra vágyva, hogy valaki őt is megölelje, a
fülébe súgja: Boldog Újévet! - és megcsókolja.
Párok rebbentek szét a termet ismét elárasztó fényben,
durrogtak a pezsgős üvegek dugói, ölelések, puszik kísérték az
összekoccanó poharak csengését. Abdul lefoglalta magát egy
újabb pezsgősüveg nyitásával, Natasha félrebillent fejjel leste suta
mozdulatait. Hiába akart csak Maurice-ra koncentrálni, barátja
arca belemosódott a termet betöltő zsongó, imbolygó masszába,
melyből csak az üveggel birkózó arab férfi szálegyenes alakja
különült el élesen. Durrant a dugó, Abdul felnézett, és Natasha
meglátta szeme különös, szürke fényét. Most vette csak észre,
hogy Abdulnak sötét árnyalatú, grafitszürke a szeme.
Nem. Ez őrültség! Csak a magány teszi. Az a furcsa áramlat,
amely a vérét az arcába hajtotta, kísértetiesen hasonlított a
vágyakozás óhajára. Jó volna szeretni és viszontszerettetni.
Valahogy másként, mint ahogy ezt eddig tette, egészen a lélek
mélyéig hatolón. Soha nem érzett korábban hasonlót, fel sem
vetődött benne, hogy nem teljes az élete. Örült Maurice-nak, ám
most mintha többre,1 vagy inkább másra vágyott volna. Elég lenne
egy érintés, ami áramütésként érné, ami elkergetné fejéből a tiltást:
nem szabad! És utána felszabadítaná ösztöneit a gátlások rabigája
alól.
 Erővel taszította félre veszélyes gondolatait, és mivel Maurice-
ra nem sikerült koncentrálnia, figyelmét a barátai felé irányította,
akik újra és újra koccintottak, mohón pusztították a hidegtál
finomságait. Sonka, kaviár, füstölt lazac, hidegsültek. Teli szájjal
már a másnapot programozták: jótékonysági koncert a Rákellenes
Alapítvány rendezésében.
- Jöttök? - dobta fel a kérdést George.
- Rákellenes alapítvány? - nyafogott Whitney. - Nyomasztóan
hangzik. Olyan, mintha az év első napján már a halállal
barátkoznánk.
- Na, ennél nagyobb hülyeséget sem hallottam még! - George
megkocogtatta barátnője fejecskéjét, mintha azt kérdezné, van
bent valaki? Vagy valami? Egy cseppnyi ész, például. - Láttál
valaha is akár egyetlen vakot a világtalanok javára rendezett
balett-előadásokon? Ugye, hogy nem! A holnapi koncerten sem a
betegeket terelik össze, csak a bevételt fordítják a megsegítésükre.
Beethoven, Bach, Gershwin, Vivaldi, Mahler... Csupa remekmű,
kiváló előadókkal, kellemes és pihentető program egy átdorbézolt
éjszaka után.
George ajánlata nem talált lelkes fogadtatásra. Luke már előre
szenvedett a másnaposságtól, Julie is aludni vágyott inkább, John
családi látogatásra hivatkozott, Natasha pedig sajnálkozva
konstatálta, hogy Maurice-szal lovasbemutatóra akartak menni.
Sajnos, a jegyük kárba vész, mert Maurice-ra két napig még
biztosan nem számíthat.
- Maurice? - Abdul pillantása az asztal körül ülő arcok felett
araszolgatott. - Ő ki? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- A barátom - felelte Natasha. Lehet, hogy csak képzelte, de
mintha Abdul arcán a csalódottság jeleit fedezte volna fel, amikor
rákérdezett:
- És miért nincs itt a barátja?
- Maurice orvos, és most éppen életeket próbál megmenteni.
- Vagy úgy - bólintott Abdul, jelezve, hogy már érti. Azt is,
hogy egy ilyen szép lány miért egyedül, a barátaival tölti ezt a
vidám éjszakát.
Abdult tájékoztatták a tragikus eseményekről. Rengetegen
megsérültek, két kórház is alig győzi a sebesültek ellátását. Az
újévi koncert már rég túl volt tárgyalva, amikor Szalim töprengve
megszólalt.
- Beethoven. Ő a vak zeneíró? - Idáig tartott, míg rendszerbe
foglalta az elhangzott neveket. George azonnal kijavította: Bach
volt a gyengénlátó. Beethoven pedig süket.
- Értem! - A fiú enyhén restelkedett hiányos zenei műveltsége
miatt, de ez nem akadályozta meg, hogy tovább elmélkedjen. - Nő
és a lovak... - váltott témát. - Apámnak sok ló és teve is van.
Szeretem, tetszik.
Pillanatnyi értetlenkedés után a szokásos derű követte Szalim
több lépcsőfokos elmaradását az éppen aktuális témától. Kórház,
baleset, sérültek... A lovak, de különösen a tevék nagyon kilógtak
a sorból. A különös képzettársítás lehetőséget kínált csipkelődésre
és nevetésre.
- Nem lovak ütköztek össze, Szalim, hanem két, emberekkel
tömött autóbusz - közölte Luke. Szalim önérzetesen kihúzta
magát.
- Nem vagyok gyengeelméjű. Natasha mondani lovasbemutató,
én azért beszélni ló és teve. Az arabok szeretik a lovak. Meg
Abdul is szeret látni bemutatót.
- Szívesen átadom a jegyeket - kapott a lehetőségen a lány. Ő
úgyis csak Maurice kedvéért ment volna, mert nem sokat értett a
lovakhoz, azt sem értette, hogy mi érdekeset talál bárki abban,
hogy rekedtre üvöltse magát, és fogadásokat kössön a győztes
befutóra.
Szalim szeme felcsillant.
- Nagyszerű! De nem egyedül. Csak ha jön velünk Kathy és
Natasha.
- Na de... - szabadkozott a lány.
- Semmi ,.de”. Lesz több jegy. Bízd rá Szalimra.
 Maurice folyamatosan trappolt az ambulancia, a műtő, és a már
kórtermekben elhelyezett, frissen operáltak között. Bizony
megfeledkezett az éjfélről, a Natashának tett ígéretéről, sőt még
arról is, hogy már egy másik nap, egy űj év kezdődött el. Súlyos és
nehéz órák rohantak el felette. Nem evett, nem ivott, a szemét sem
hunyta le. A déli órákban jutott lélekzetvételnyi időhöz, de nem
akarta felzavarni Natashát a - vélhetően - hosszúra nyúlt éjszakát
követő álmából. Később ismét elnyelte a műtő, mert a perforált
vakbeles kisfiú hasát újból fel kellett nyitnia, hogy lecsapolja a
hasüreget kitöltő gennyes váladékot. Négy óra tájban próbálkozott
először a telefonnal, de Natashát már nem találta otthon. Eszébe
jutott a lovasbemutató - valójában egyszerű ügető volt, ám
Natasha nem értett az ilyesmihez -, de szinte kizártnak találta,
hogy nélküle ment volna el, valószínűleg inkább George-ékkal
tartott a koncertre.
Este tíz után sikerült végre elérnie a lányt, de az álmos hangja
miatt rövidre fogta a beszélgetést. Boldog újévet kívánt, és
megkérdezte, hogyan sikerült a buli.
- Tűrhetően - sóhajtott Natasha de nagyon árvának éreztem
magam nélküled. - Az ártatlan hazugság az arcába kergette a vért;
még jó, hogy telefonon keresztül ez nem látszik.
- Sajnálom. Ez most így alakult. Majd legközelebb bepótoljuk.
- És te? Neked nagyon hosszú volt?
- Még annál is hosszabb. - A férfi hangja fáradt volt, a
kimerültségtől alig állt a lábán. - Elveszítettünk három súlyos
sérültet, de nem untatlak most a részletekkel. Majd beszélünk, ha
sikerül elszabadulnom.
- Mikor, Maurice?
- Talán már holnap este. Kerestelek délután. Elmentél a
koncertre?
- Koncertre? - csodálkozott Natasha. - Nem emlékszel?
Lovasbemutatóra vagy inkább ügetőre volt jegyünk. Kathy és
Szalim eljött velem.
- Értem. És milyen volt?
 Natasha zavarodottan olyasmit hebegett, hogy nem sokat ért a
lovakhoz. Mondta volna, hogy csak azért ment el, hogy ne vesszen
kárba a jegyük, de még időben észbekapott. Kathy és Szalim
mellett ő már harmadik volt, a jegy pedig két személyre szólt. És a
negyedik személyről nem is beszélt.
Csak később, amikor már kényelmesen elnyúlt az ágyán, tette
fel magának a kérdést: miért nem? Maurice kérdésére miért felelte
azt, hogy tűrhetően sikerült a buli, amikor élete talán legjobb
szilveszterét hagyta maga mögött. Idegesen húzta magára a
takarót, fülében visszhangzott saját hazugságának tömör szava:
tűrhetően.
Ijesztően jól érezte magát. Különösen éjfél után szórakozott
remekül. Rongyosra táncolta a talpát. Luke, George, John, de még
Szalim, sőt Abdul is megtáncoltatta. Majd megszakadt a
nevetéstől, amikor egy gyors szving alatt Abdul maga körül
forgatta, majd azt követően a rock’and rollnáJ átcsúsztatta a lábai
között. Talán az elfogyasztott sok pezsgő bátorította fel, bámulatos
érzékkel követte a zene ritmusát, nézte a körülötte táncolókat, és
tette, amit azok, s mindezek eredményeként ámulatot keltett
mindenkiben, de leginkább Natashában, akivel táncolt.
- Hát ezt hol és mikor tanulta? - kérdezte a lány levegő után
kapkodva.
- Itt és most - nevetett Abdul. - Úgy tűnik, őstehetség vagyok,
csak éppen nem tudtam eddig róla. Szeretem Amerikát, szeretem a
zenét, a vidámságot. Örülök, hogy elfogadtam Szalim meghívását.
A szeme elárulta azt is, amit a szája elhallgatott. Csodálatos
átalakulását ennek a gyönyörű szőke lánynak köszönheti, aki
mellett másnak, többnek érezte magát annál, mint ami eddig volt.
Amikor kifulladva az asztalukhoz tértek, mindenki tapsolt.
- Nagyok voltatok! - gratulált Luke, és Natasha azt gondolta:
soha senkivel, még Maurice-szal sem táncolt ilyen élvezetesen.
Abdul... Távolságtartó udvariasság és fesztelen oldódottság.
Együtt minden, ami jó és izgalmas. Különös és érdekes egyéniség.
Tetszett neki. Sokkal jobban tetszett, mint kellene. Még az ügetőt
is élvezte. Sokat nevetett a két férfi tudálékos beszólásain, ahogy a
lovakat a tevékhez hasonlították.
- Ült már nyeregben? - érdeklődött Abdul, mire ő tagadóan
rázta a fejét. - Ha legközelebb találkozunk, szervezek egy
lovastúrát. Sőt, ha egyszer ellátogat Szaúd-Arábiába, tevegelni is
megtanítom.
„Legközelebb”. A szó ott lüktetett Natasha halántékánál. Abdul
a kései géppel visszarepült Houstonba. Egy-két nap, és feledésbe
merül a szilveszteri mulatság az ígéretével együtt. Egy hónap
múlva ő már az arcára sem fog emlékezni, sem grafitszürke
szemének lágyan cirógató, meleg fényére. Az érintése nyomán
érzett bizsergésre, és erre a zavart idegességre sem, amely az
idegeit feszíti, mialatt önmagával viaskodva, a takarója alatt
lapulva igyekszik Maurice felé terelni a gondolatait, ám azok
útközben elakadnak, visszakanyarodnak az elmúlt huszonnégy óra
eseményeihez, és ahhoz a sejtelmes grafitszürke szempárhoz.
 II.

N atasha nem emlékezett, hogy korábban lettek volna ennyire

nehéz napjai, mint amilyenek az újév elején köszöntöttek rá.
Maurice sem sokat segített a lelkében kavargó vihar
csendesítésében. Valósággal megszállottja lett a hivatásának,
egyre többet vállalt, rengeteg időt töltött a kórházban, és ha végre
megszabadult, kimerülten dőlt be az ágyba és csak aludt, aludt,
egészen az újabb ügyelete kezdetéig. Azzal nyugtatta a
lelkiismeretét, hogy Natashát is lefoglalják a könyvei, tanul éjjel-
nappal. Vagy ha nem, hát tépelődött. Vagy mereven bámult a
semmibe. Vagy Szaúd-Arábia térképét tanulmányozta. Vagy - és
ez már őt magát is kétségbeesésbe taszította - az arab világról
szóló könyveket lapozgatott.
Whitney egyszer rajta is kapta, amikor a fiúk szövegelését
hallgatva, majd rájuk unva, kopogás nélkül benyitott barátnője
szobájába. Natasha olyan gyorsan igyekezett a fiókja mélyére
rejteni Szaúd-Arábia térképét, hogy az pörögve az asztal alá
hullott. Kínos. Whitney érte el hamarabb, rá is bámult értetlenül.
- Ez meg mi? - kérdezte bambán. Natasha arca lángolt. Hiába,
nem szerzett még elég gyakorlatot a füllentésben. Vállat rántott, és
azt mondta: semmi, csak egy térkép.
Whitney volt annyira tapintatos, hogy nem faggatta tovább,
pedig igencsak furdalta a kíváncsiság. Mi köze a
gyermekgyógyászatnak Szaúd-Arábia térképéhez?
Ahogy telt-múlt az idő, és elült a vidám óévbúcsúztató
Natashára gyakorolt hatása, s a térkép és a kézikönyvek
visszakerültek az egyetemi könyvtár polcaira, Whitney is
megfeledkezett a gyanújáról. Natasha ismét a tőle megszokott
lendülettel vetette bele magát a tanulásba, ideje nagy részét a
könyvtárban töltötte, könyvhegyeket cipelt haza, éjszakába
nyúlóan jegyzetelt. Megesett, hogy Maurice hajnalban az
íróasztalára borulva találta. Belealudt a tanulásba.
- Ez így nem mehet tovább! - terelgette őt az ágyba. Már alig
jut idejük egymás számára, nem beszélgetnek, és alig
szeretkeznek. - Én is voltam utolsó éves, tudom, mivel jár a
szigorlatra való felkészülés, de azt is tudom, hogy ha így folytatod,
gyermekorvos helyett pszichiátriai ápolt leszel.
Natasha az önérzetében érezte sértve magát, ezért késlekedés
nélkül vágott vissza:
- Te? Te beszélsz? Te, aki hét napból ötöt a kórházban töltesz,
a másik kettőt meg ájultan végigalszod? Szerinted te normálisan,
mértékletesen élsz? Mert szerintem nem.
Vitatkoztak, és egyre többet, töprengtek, tűnődtek, később
enyhültebb hangon beszélgettek, de mindketten érezték, hogy
valami elpattant a kettejük kapcsolatában, megbomlott az
összhang, s bár próbáltak ezen változtatni, lépten-nyomon újabb
zavarok támadtak közöttük.
- Tartsunk egy laza hétvégét - javasolta Maurice egy áprilisi
szombat délelőtt. Két napja szabadnak ígérkezett, a csipogóját is
kikapcsolta, odakint fülledt meleg volt, szeretett volna
kimozdulni, és ha lehetséges, rendbe hozni a megromlani látszó
kapcsolatukat. Kétségtelen, mindkettőjüknek akadt elég gondja, ő,
Maurice is hazaviszi a kórházban ráakaszkodott keserveket,
nehezen birkózik meg a halál közelségével, és tudja, hogy ezzel
nagyban hozzájárul kapcsolatuk fokozatos romlásához. Ezen
feltétlenül változtatniuk kell. Szükségük van lazításra,
környezetváltoztatasra, madárcsicsergésre, és kiadós, hosszú
beszélgetésekre.
- Remek ötlet - bólintott Natasha, és magában kezdte
átrendezni a programját. Majd este, ha hazatérnek, olvassa el a
gyermekegészségtan enciklopédiájában az egészséges gyermek
személyiségfejlődéséről szóló fejezetet. A test és a lélek
összehangolt fejlődését választotta a szigorlata anyagául.
Nem is halogatták az indulást, alig egy óra múlva már Dallast
elhagyva Arlington felé gurultak Maurice 1967-es évjáratú rozzant
autóján, amely zörgött ugyan, de viszonylag keveset fogyasztott.
Egyelőre erre telt a kevéske fizetéséből.
A Six Flangs parkot választották kiruccanásuk céljaként, amely
sajátos keveréke volt a Vidámparknak, állatkertnek és oktatási
intézménynek. Volt itt mesterséges tó, különös növények, szafari,
hinták, hullámvasút, hangulatos kisvendéglők, egyszóval minden,
ami a kellemes időtöltést szolgálja.
Kézen fogva sétálgattak a nyikorgó zenészeket kerülgetve,
nézegetve az amatőr festőművészek és karikatúris- ták
munkálkodását, mialatt beszélgettek. Natasha leginkább a szakmát
érintő kérdésekkel ostromolta Maurice-t. Mit gondol erről, mi a
véleménye arról?
A férfi elégedetten nyugtázta magában, hogy tévesen
diagnosztizálta kapcsolatuk széthullásának kezdeti stádiumát. A
félelme alaptalannak bizonyult. Nincs semmi baj kettőjük között,
csupán alkalmat kell keresniük a beszélgetésre. A kerti
vendéglőben fogyasztották el az ebédjüket, de nem siettek.
Kényelmesen kavargatták a kávéjukat, Maurice a kórházról
beszélt, és Natasha megrendülten hallgatta beszámolóját a héten
beszállított alig tíz éves kislányról, akit egy bandaháború eltévedt
golyója sebesített halálra. Halálra, bár még élt, amikor a
műtőasztalra fektették, de... Nem varázslók, csupán orvosok ők,
akik nem képesek csodára. A gyerek meghalt, és rá hárult a
szomorú feladat, hogy a fájdalmas tényt közölje a folyosón
várakozó anyával. Szörnyű, sokkoló kötelesség, borzasztóbb, mint
a műtét sikertelensége. Az anya arcát nem fogja elfelejteni, amíg
él.
Natasha átérezte az anya fájdalmát, ő is elmorzsolt egy
könnycseppet. Sajnos, hasonló pillanatokkal neki is számolnia kell
majd, de ezen muszáj felülemelkedniük. Mindenkinek, aki a
gyógyítást választja hivatásául.
- Talán váltsunk témát - javasolta a szomorú történet hatása
alatt. Félt, hogy a kellemesnek induló kirándulás gyászos
hangulattal végződik, amit mind a ketten kerülni szeretnének.
Maurice helyeselt. Gyengéden két keze közé fogta a lány kezét,
és puhán megszorította. Oké. Akkor beszéljünk rólunk.
Kettőnkről.
Natasha bólintott, fel sem fogta, mit kellene kettőjükről
beszélni, de ha Maurice ezt akarja, legyen. A férfi elmosolyodott,
és ujjával végigsimított a lány arcán.
- Szép vagy - suttogta, mielőtt a lényegre tért volna. - Szóval...
nézd, Nathi. Úgy érzem, az utóbbi időben nem egészen úgy
működik a kapcsolatunk, ahogy kellene. Nem ártana többet
törődnünk egymással. Mit gondolsz, képesek lennénk a
változtatásra?
A lány szeme megrebbent. Kezdte már felfogni, miért akart
Maurice kettőjükről beszélni. Tény, hogy ő is érzi, semmi sem a
régi már közöttük, de...
- Mit akarsz ezzel? - csuklott el hangja. Ha most Maurice azt
feleli, hogy szakítsanak, abba belepusztul.
- Számomra nagyon fontos, hogy életképes maradjon a
kapcsolatunk. Ezentúl jobban egymásra kell figyelnünk. Ha bánt,
vagy foglalkoztat valami, beszélj róla, és ha tudok, segítek.
Ugyanez fordítva is érvényes.
- Oké. - Natasha megkönnyebbülten kiengedte a tüdejében
rekedt levegőt. Szüksége volt Maurice-ra, még így is, hogy már
nem egészen az, mint akinek megismerte. Ő sem az. De hisz ez
így van rendjén. Mindannyian változnak, az emberi kapcsolatok
folyamatosan átrendeződnek.
A férfi lezártnak tekintette a nyomasztó hangulatú témát,
vidámkodva megpaskolta a kezét.
- Akkor ezt megbeszéltük. És? - kérdőn ráncolta a homlokát. -
Szóval, mit csinálunk holnap, azon kívül, hogy alszunk, és
hatalmasakat szeretkezünk?
- Maurice - pislogott könyörgőn a férfira. - Tudod, hogy
tanulnom kell.
- Majd holnapután ráhajtasz. A hétvége a miénk. Elmehetnénk
délután teniszezni, este meg moziba. Mit szólsz, jól kitaláltam?
- Mert te szabadnapos vagy? - a lány idegesen elrántotta a
kezét. - Hétfőre össze kell állítanom az anyagot.
- Kár - sóhajtott kedveszegetten a férfi. - Pedig ránk fért volna
egy kiadós lazítás.
Fizettek, sétáltak, de Maurice szemlátomást rossz hangulattal
küszködött. Azon kapták magukat, hogy elfogyott a témájuk, nem
tudtak miről beszélgetni. Natasha gondolata már a dolgozata körül
forgott. Itt lődörög céltalanul, miközben annyi dolga lenne a
megkezdett munkájával. Megkönnyebbült, amikor Maurice
kedvetlenül felajánlotta: menjenek a parkolóban hagyott
autójukhoz.
Éppen akkor értek oda, amikor a szomszédos sávba begurult
egy ezüstmetál Cordoba. Igen gyakran látta, megismerte az oldalán
lévő horpadásról. Szalim szokta ezzel várni Kathyt az egyetem
előtt. Még a lélegzete is kihagyott, a szíve olyan hangosan vert,
hogy attól félt, Maurice is meghallja. Szalim, Kathy és még valaki
lépett ki az autóból.
Abdul! Olyan közel áll hozzá, hogy meg tudná érinteni. De
nem teheti. Kathy hangosan rájuk köszönt, Szalim mókásan
szalutált. Abdul meg... Akkor ült el Natasha szívverésének
lármája, amikor Abdul csak egy merev fejbólintással üdvözölte.
Az emlékezetében őrzött meleg fényű szempár olyan volt, mint az
aszfalt. Szürke, fénytelen és rideg. Natasha gondolatai körkörösen
csak Abdul körül keringtek. Dallasban van eszerint. Vajon milyen
gyakran tölti Szalimmal a hétvégeket? És miért üdvözölte ilyen
hűvösen?
Maurice egész este a televízió előtt ült, unottan, morcosan
kapcsolgatta a csatornákat, éjféltájban bedugta a fejét Natasha kis
dolgozószobájába, ahol a lány ki sem látszott az asztalán
tornyosuló könyvei mögül.
- Gyere, feküdjünk le - kérte Maurice, de Natasha fel sem
nézett, úgy mormolta kurta válaszát.
- Mindjárt, csak még ezt befejezem.
Maurice az ajkát rágta, hogy fékezze a bosszúságát. Még akkor
is morgott, amikor magára húzta a takaróját. Utálom ezt az egész
szarságot! Oda a szép nap, oda a vasárnap, még egy gyors szex
sem fér bele. Mert tanul! Egyáltalán mi a fenének jövök haza,
amikor a kórházban jobban telik az idő, mint itthon, ebben a
dögunalomban!
Natasha éjjel kettőkor állt fel az asztala mellől, pedig már jó
ideje csak ült, nem jegyzetelt. Várta, hogy Maurice elaludjon, mert
most nem bírta volna elviselni az ölelését. Zaklatott volt,
borzasztó feszültséget érzett odabent. Mintha egy vasmarok
szorítaná össze a szívét. Mi ez az egész? A lelke mélyéig
felkavarta a futó találkozás és a hűvös fejbólintás. De hát, az ég
szerelmére, mit várt?
Beballagott a fürdőszobába, megállt a tükör előtt, és mélyen a
saját szemébe nézett. Egy dög vagyok, mormogta dühösen. Egy
ostoba, őrült dög! Kit és mivel ámítok? Magamat, Maurice-t?
Szeretem még egyáltalán? A kérdés nyitott maradt, legalábbis nem
tudott őszintén, egyértelműen válaszolni rá. Szereti. Persze, hogy
szereti, csakhogy már több mint sejtés, már tudja, érzi, hogy
létezik egy másfajta szeretet is, nem az, amit Maurice iránt érez.

Évfolyam-elsőként végzett, ami azt is jelentette, hogy elnyerte

az egyetem legjobb, legelőnyösebb állásajánlatát a Houston
Medical Center gyermekosztályán, mint Heaters professzor
közvetlen asszisztense. Natasha pontosan tudta, mit jelenthet
szakmai előmenetele szempontjából egy nemzetközileg elismert,
nagy tudású professzor mellett eltölteni a gyakorló évét, mégis
habozott egy kicsit. Minden Dalláshoz kötötte: Maurice, a barátai,
családja közelsége Félt a távolságtól, és ez alatt nem kifejezetten a
földrajzi távolságot értette. Egyedül az ismeretlen nagyvárosban,
egy erős kísértéssel? Dallas vagy Houston? Nehéz választás. Az
első a bizonyosság: van kibe kapaszkodnia, ha úgy érzi, kezdi
elhagyni az ereje. Maurice. Rá mindig, mindenben számíthat. Ő a
stabilitás, a biztos talaj a talpa alatt. Houston? Kihívás, kemény
próbatétel. Lesz-e ereje ellenállni a kísértésnek, ha netán egyszer
„véletlenül” szembe találja magát azzal, akit mindenképpen
kerülni kíván?
Már kezdte azt hinni, hogy sikerült megszabadulnia a
grafitszürke szempár delejes bűvöletétől, Abdul Khajal elfoglalta
az őt megillető helyet a tovalebbenő illúziók világában. Nem látta,
nem is hallott róla a Six Flangs-i találkozást követő hét óta,
amikor Kathy elárulta, hogy Abdul órákon át Szalimot faggatta
felőle és a barátja felől. Mennyire komoly a dolog közöttük, és
amikor Szalim elárulta, hogy már évek óta együtt élnek, láthatóan
elborult Abdul arca. Sóhajtozva mondta, hogy szerencsés az a
fickó, aki ilyen gyönyörű lányt tudhat magáénak.
Kathy közlése nem sok kétséget hagyott Natashában:
vonzódásuk egymáshoz, ki tudja, miért és hogyan, de kölcsönös.
És veszélyes, úgyhogy jobb elkerülni a „véletlen” találkozást,
gondolni sem szabad rá. Határozottan elűzte magától a lágyan
simogató grafitszürke szempárt, és a hozzá tartozó keskeny, szép
vonású férfiarcot. A tanulásba menekült, és mind görcsösebben
kapaszkodott Maurice erőt adó ragaszkodásába. Őszinteség és
hűség. A hűség megvolt - eltekintve a zavaros álmoktól,
melyekből még heteken át nem sikerült kirekesztenie azt a lelke
mélyéig hatoló lágy pillantást -, de az őszinteség hiányzott. Soha
nem beszélt Maurice-nak sem a szilveszteri éjszakáról, sem az
újévi ügetőről, Abdul Khajal nevét félt kiejteni a száján, úgyhogy
Maurice még csak nem is sejtette, hogy létezik valaki, aki veszélyt
jelenthet a kapcsolatukra. Natasha meggyőzte magát, hogy az
egésznek nincs jelentősége. Csak egy apró kis perzselés, ami
nyomtalanul elmúlik, ha nem foglalkozik vele.
A tanulással töltött hetek bizonyították az igazát, egyre
kevesebbet gondolt Abdulra. Kathy sem veszélyeztette már a
híreivel, mert jó ideje véget vetett a Szalimmal tartó románcának,
azóta már egy mexikói fiút boldogít a kegyeivel.
Natasha a diplomaosztásig már-már azt hitte, hogy sikeresen
túltette magát eddigi élete egyik legsúlyosabb válságán, ám az
ünnepélyen történt valami, ami megzavarta, elbizonytalanította,
ismét válaszút elé állította: Dallas vagy Houston?
A vendégek között megpillantotta Szalim szintén meghívott
barátját, Abdul Khajalt, aki udvarias főhajtással gratulált az ő
díszokleveléhez. Egyetlen mozdulat, egyetlen összeakaszkodó
pillantás, és a nehéz, kitartó küzdelemmel kiharcolt nyugalom
összeomlott. Már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy képes
volna tárgyilagosan kezelni egy találkozást Houstonban, már csak
azért sem, mert Maurice nem lenne a közelében, hogy a kezébe
kapaszkodjon. Igaz, Houston hatalmas város, elég csekély a
valószínűsége a véletlenszerű találkozásnak, de a mondás is azt.
tartja: jobb félni, mint megijedni. Natashában két erő viaskodott
egymással. A félelem és az elhivatottság vágya. Olyan lehetőséget
kínált fel neki az élet, amilyen talán soha többé nem adódik még
egyszer. Büszkének kellene lennie, mégis inkább szerencsétlennek
érzi magát. Hát normális az ilyen ember? Rágta magát, tépelődött,
olyan rémült, kétségbeesett arccal várta Maurice-t, mintha a
pokolba szóló útlevelét szorongatná a markában.
- Valami baj van? - kérdezte az tőle.
- Nem. Nincs semmi, csak... - motyogott tétován a lány, de
szemében a rémület ellentmondott a tagadásnak. Nagyot, mélyet
sóhajtott, és a következő pillanatban Maurice elé tolta a
Houstonba irányító okmányt. Mi tagadás, ő sem ugrott ki lelkes
örömében a bőréből.
- Messze földön nem akad olyan szaktekintély, aki Heaters
professzor nyomdokába érne - bólogatott a fiú szomorú
tárgyilagossággal. - Mindenki két kézzel kapna egy ilyen ajánlat
után.
- Úgy tűnik, én nem tartozom közéjük - vágott gyötrődő arcot
Natasha.
- De hát mi rosszat látsz benne?
A távolságot, adta meg magában a választ a lány. Ezernyi
gondolat cikázott a fejében. Talán éppen a távolság lenne a
legjobb gyógymód a megromlott kapcsolatuk rendezésére. Bár egy
ideje mintha javult volna valamicskét a helyzet, de a rossz
előérzete nem szűnt meg. A mélyben megmaradt valami, ami ott
áll közöttük, ami nem engedi, hogy olyan meghitt legyen a
kettőjük viszonya, mint régebben volt. Talán a távolság segítene.
Ha ritkábban találkoznak, felértékelődik az idő, amit együtt
tölthetnek.
- Nem is tudom - töprengett Natasha. - Az ajánlat megtisztelő,
és tudom, rengeteget tanulhatnék a professzortól. - Olyan
fájdalmasan nézett Maurice-ra, mintha a szíve készülne
megszakadni.
A férfi nem vette le róla a szemét. Úgy tűnt, még soha nem látta
ennyire megejtően gyámoltalannak és szépnek. Mi történhetett?
Mert abban biztos volt, hogy nem az állásajánlat miatt gyötrődik
ilyen nagyon. Soha nem ismert érzés éledezett benne. Elengedni?
Vagy visszatartani? Biztatni és belekapaszkodni? Elveszíteni azt a
kevéske örömöt is, amit az együtt töltött néhány óra adott, vagy
újra és újra átélni a várakozás izgalmát? Több napos, esetleg hetes
kihagyás után vágyakozva, felhevült testtel ágyba zuhanni,
kiéhezetten szeretkezni? Vagy hagyni elhamvadni a már éppen
csak pislákoló lángot?
- Az a kérdés, hogy mennyire tartod fontosnak a szakmai
előremeneteledet - felelte diplomatikusan Maurice. Nem akarta a
saját tépelődéseivel befolyásolni a lányt a döntésében.
- Gondolj csak bele! Én lehetnék a prof asszisztense. Felfogod,
mit jelentene ez nekem?
- Persze - bólintott Maurice megértően. Megfogta Natasha
kezét, és gyámolítóan simogatta. - Akkor meg mi aggaszt?
- Nem érted? - kiáltott fel kétségbeesve a lány. - A távolság.
- Távolság? Ugyan! Alig egy órás repülőút. Nekünk akkora
gyakorlatunk van már az egymástól távol töltött idő elviselésében,
hogy a helyzet nem sokban változik ezután sem. Majd
megpróbálunk összehangolódni. Bár én kaptam volna annak
idején a tiédhez hasonló előnyös ajánlatot!
- Elfogadtad volna? - csodálkozott Natasha, mint aki soha nem
számolt ezzel a lehetőséggel. Őszintén szólva, Maurice fejében is
csak ötletszerűen merült fel a gondolat. A kérdést igencsak
fogósnak találta, de olyan érveket akart felhozni, amelyekkel
segítheti Natashát a döntésben.
- Minden gondolkozás nélkül - vágta rá elszántan.
Úgy tűnt, éppen erre a válaszra volt szüksége a lánynak. Szemét
elöntötték a könnyek, átkulcsolta Maurice nyakát, és belezokogott
inge kivágásába.
- Annyira fogsz hiányozni!
- Akkor ezt meg is beszéltük. Na, ne bőgj már! - Nevetve tolta
el magától, nem tudott mit kezdeni a könnyekkel, idegesítette, ha
összegyűrődik az inge. - Mikor kellene kezdened?
- A jövő hónapban - törölgette könnymaszatos arcát a lány.
- Akkor időmilliomosok vagyunk - Maurice könnyed akart
maradni. - Kiveszek néhány nap szabadságot, és elmegyünk
valahová. Ránk fér egy kevés pihenés és szórakozás.
- Előbb meg szeretném látogatni a szüleimet.

- Rendben. Majd ha visszajöttél, leruccanunk a galvestoni

öbölhöz. Egy teljes hétre.
Hetekig csak a telefon volt közöttük az egyetlen összekötő
kapocs. Néhány perces beszélgetés, gyors kérdések: hogy vagy?
Milyen a munka, hol sikerült és milyen lakáshoz jutnod? Mikor
látlak?
És a válaszok: a munka tetszik, Heaters professzor szigorú és
következetes, önmagával szemben is maximalista, és ugyanezt
várja el a munkatársaitól. A mottója: nem létezik tökéletes tudás,
mint ahogy nincs két teljesen azonos eset sem. Munka,
továbbképzés, napi nyolc-tízórai elfoglaltság a kórházban, és az
orvosi szakkönyvek tanulmányozása a Fannin Streeten bérelt kis
garzonlakásban, ami félúton van a belváros és a szép parkban
épült kórház között. Reggelenként, amikor siet, alig tíz perc
autóbusszal, este a mozgás kedvéért félórás gyalogos séta. A
„mikor látlak?” kérdésre egyelőre nem sikerült választ kapni.
Maurice már megszokta, hogy senki sem várja otthon,
legfeljebb George és Whitney nyitottak be néha a szobájába, hogy
vacsorázni hívják. Munka és még több munka a magány ellen. Ez
a legjobb orvosság, és hasznos is. A tökéletesség érzete. Ott volt,
ahol a leginkább szeretett lenni, ahol a legnagyobb szükség volt rá,
és azt tette, amit mindennél jobban szeretett. Gyógyított.
Natashát is lefoglalta a munkája, szerencséjére nem sok ideje
maradt unatkozásra. Esti sétája közben átgondolta a nap
történéseit, felkészült a következő feladatokra, aztán átengedte
magát a séta örömének. Jólesett a mozgás, szeretett nézelődni a
parkban, kerülgette a biciklin száguldozó gyerekeket. Sokáig
semmi említésre méltó sem történt az életében, elfelejtett rettegni
a „véletlen” találkozástól. Mindaddig, míg egyik reggel a buszon
rá nem köszönt valaki. Ismerősen csengett a fülének az erős
akcentussal kiejtett név: Natasha. Persze, hogy Szalim üdvözölte.
Kölcsönösen egymásra csodálkoztak, noha Natasha számára
logikusnak kellett volna tűnnie, hogy a tanulmányait Szalim is
Houstonban, a Schumberger Olajkutatási Intézetnél fogja folytatni,
ott, ahol Abdul barátja dolgozik. Szalim meglepetése viszont
jogos volt, mivel ő nem hallott Natasháról semmit, amióta
szakított Kathyval.
Mint kiderült, alig néhány száz méternyire dolgoztak csak
egymástól, a buszról lelépve Natasha jobbra, Szalim meg balra
tartott a park túloldalán lévő hatalmas téglaépület felé, amely előtt
a lány majd minden este elsétált anélkül, hogy elolvasta volna az
épület homlokzatán a feliratot: Schumberger Olajkutató Intézet.
Az ismerős zaklatottság ismét eluralkodott rajta. Abdul! De mi
ez a tébolyult rettegés? Miért kavarja fel még mindig annak az
éjszakának az emléke ennyire? Mitől válik ilyen tehetetlenné egy
teljesen ésszerűtlen érzéssel szemben? És egyáltalán, mi ez az
érzés? A „másság” titokzatos vonzása, szexuális vonzerő, vagy
netán ez lenne a szerelem? Nem! Ez őrültség! Nem lehet
szerelmes valakibe, akit a józan esze nem fogad el. A szerelem a
legszebb, a legjobb, ami megtörténhet két ember között. A
szerelem édes megbékélés, nyugalom és stabilitás. Maurice a
szerelem. Vagy mégsem?
Esténként ilyen és hasonló gondolatok között kereste kérdéseire
a választ, miközben álmatlanul forgolódott az ágyán. Csak a
magánytól szenved, győzködte magát. Milyen remek lenne
jóéjszakát kívánni valakinek, aki a karjában tartja, aki ugyanezt a
levegőt szívja, ugyanazokat a hangokat hallja, az ablakból kinézve
ugyanazokat a fényeket látja, mint ő... Valaki, akinek Maurice-nak
kellene lennie, mégis mindig egy másik férfi hangját hallja, annak
a grafitszürke szeme mosolyog rá.

Két nappal azután, hogy a buszon összefutott Szalimmal, a

kórházból kilépve Abdulba botlott. Natasha megtorpant, rámeredt,
érezte, hogy arca néhány árnyalattal fakóbb lett, maga mögé
pillantva kereste a menekülés útját: talál-e ismerőst, akihez
odacsapódhatna, de nem maradt lehetősége kitérni a férfi elől,
Abdul máris mellette termett. Nem szabadkozott, nem hivatkozott
a véletlenek csodá
latos egybeesésére, minden köntörfalazás nélkül bevallotta,
hogy már jó ideje itt sétálgat a kórház kijárata előtt, nehogy
elmulassza a találkozást vele.
- Hallottam Szalimtól, hogy majdnem szomszédságban
dolgozunk - nevetett rá vidáman. - És nem állhattam ellent a
kísértésnek, hogy lássam magát. Ha tudtam volna, hogy itt
találom, már korábban elkövettem volna ezt a vakmerőséget.
Natasha mereven mosolygott, kerülte, hogy Abdulra nézzen.
- Bocsásson meg, nem akartam zaklatni, csupán látni, és ha
nem kerget el, néhány percig a társaságát élvezni - folytatta a férfi.
Natasha halántékánál idegesen rángatózott az ér, a szíve a
torkába csúszva zakatolt. Most kellene valami elfogadható
kifogást találnia, és gyorsan hátat fordítani, s megkérni Abdult,
hogy a jövőben tartózkodjék a váratlan meglepetésektől. Felnézett
rá, remélve, hogy a férfi olvas a gondolataiban, és magától
odébbáll. Nem így történt. Abdul hozzáigazította a lépteit.
- Megengedi, hogy magához csatlakozzam? Kérem...
A lány akaratlan mosolyra húzta a száját és bólintott.
- Örülök, hogy látom, Abdul - mondta csendesen.
A nem több mint néhány másodperces zavart csendet a férfi
oldotta fel, amikor arról kezdett el beszélni, hogy mennyire
meglepte Szalim a közlésével: Natasha Houstonban van és ebben
a kórházban dolgozik.
- Nem utasíthattam vissza ezt a szakmai szempontból igen
kedvező ajánlatot - felelte a lány. - Heaters professzor mellett
dolgozni megtisztelő kitüntetés.
- Értem - bólintott a férfi. Cipője orrával odébb rúgott egy apró
kavicsot. A park fái között kanyargó keskeny ösvényen ballagtak,
útban a buszmegálló felé. Abdul előbb a vizsgáiról faggatta,
ismételten gratulált a díszokleveléhez, amit igen kiemelkedő
elismerésnek tartott, nyilván rengeteg munka áll mögötte. Aztán
arra volt kíváncsi, hogy mit csinál itt a kórházban. Hálás téma,
remekül oldja a két ember közé telepedő zavart feszültséget.
Natasha arról beszélhetett, amiről szeretett, Abdul meg beérte
azzal, hogy a hangját hallja, és a közelében lehet. Nagyon, nagyon
sokat gondolt erre a szép lányra, a vidám szilveszteri mulatságra,
amely attól vált felejthetetlenné számára, hogy megismerte.
Élvezte a társaságát, a nő lenyűgözte a szépségével, bájával,
ámulatba ejtette a közvetlenségével, meglepte az intelligenciája, a
sokoldalú tájékozottsága. Felfedezte az igézően szép nő mellett a
tökéletes embert is, aki nemcsak testi vágyakat szít a férfiban, de
az eszével is elkápráztatja.
Ez a beszélgetés csak hitelesítette a róla alkotott, és hónapokig
dédelgetett képet. Natashával a saját munkájáról is tudott beszélni.
Megfeledkezhetett arról, hogy „csak” egy nővel osztja meg az
olajkutatóknál szerzett tapasztalatait. A néhány percesre tervezett
séta jóval hosszabbra nyúlt, már legalább ötször haladtak el a
kórház előtt, eredeti témájuk is messze elkanyarodott a munkától,
kórháztól, olajkutatóktól. Abdul már arról beszélt, hogy milyen
nagyra értékeli az amerikai életstílust, nagyon tetszik neki az
ország. Hogy miért? Töprengett, hogy miként foglalja kerek
egységbe a gondolatait, úgy, hogy Natasha számára is érthetővé
váljék:
- Mert az itteni kultúra közelebb hozza a civilizációt az
emberhez, beépül a társadalom szerkezetébe. Nincsenek görcsös
tiltások, kötelező előírások, még sincs anarchia. Egy arab számára
szinte elképzelhetetlen, miként létezhet szabadság káosz nélkül.
Az arab világban a döntés jogának felszabadítása óriási
zűrzavarral járna, ami belső háborúkhoz vezetne. - Szavai nyomán
szóba került a vallás, a muzulmán hit, az erkölcsök. Beszélt a
hazájában végbemenő változásokról, a végeláthatatlan sivatagról,
amelyről mások mint egy sorscsapásról beszélnek, de aki
megszokta, az tud alkalmazkodni hozzá, sőt kifejezetten szépnek
találja.
A sötétség lassan a parkra eresztette fekete fátylát, amikor
Natasha végre elbúcsúzott a férfitól. A buszmegállóban álltak, a
nő nem akarta, hogy megtudja: hol lakik. Abdul nem is erősködött.
Fejét lehajtva köszönte meg a lánynak a kellemes sétát, aki jól
emlékezett erre a mozdulatra, és tagadni is kár lenne: nagyon
elnyerte a tetszését. Mennyivel más, mint tolakodón a keze után
kapkodni, megölelgetni. .. Határozottan finomabb ez a tartózkodó
udvariasság.
- Én is köszönöm a szép estét - mosolygott a férfira. - Maga
nélkül már a könyveim fölött görnyednék, megfeledkezve az
egészséges életmód egyik alapvető feltételéről: a mozgásról.
- Örülök, hogy ebben is egyezik a véleményünk. - Abdul
mégiscsak a kezéért nyúlt. - Megvárhatom máskor is? - kérdezte
mohón.
A váratlan mozdulat meglepte a lányt, döbbent tekintete
értetlenül siklott le a férfi arcáról a csuklóját szorongató kezére.
Abdul, mintha csak most vette volna észre, hirtelen elkapta a
kezét.
- Megvárhatom? - ismételte meg a kérdést, egy megpi-
rongatott kisfiú bátortalanságával. - Vagy nem? - ült ki szemébe a
csalódottság, mert a válasz még mindig késlekedett.
- Nem - rázta a fejét a lány. - Vagyis igen. - Valahogy csak
sikerült összeszedni magát. Mire mondott nemet és mire igent?
Már azt sem tudja, mit beszél. Teljesen összezavarta a férfi
kezének érintése, és az, amit ő ettől érzett. Meg kellene kérni,
hogy ne várja meg máskor, de a férfi szeméből áradó sóvárgás
szinte hipnotizálta. Szerencsére megérkezett a busz, és ő felpattant
rá, anélkül, hogy egyértelműen válaszolt volna a kérdésre. Belépve
lakása ajtaján, hátat a falnak döntve két kezét a szívére szorította.
Kapkodva szedte a levegőt, mint akit idáig kergettek.
Mi az ördögtől érzed ennyire zaklatottnak magad? - korholta
magát. Esküszöm, nem vagy eszednél! Ennek semmi értelme!
Legközelebb küldd el! Térj ki az útjából!
A „legközelebb” már másnap elérkezett. Abdul egy csokor
illatos, fehér rózsával várta, amitől annyira meghatódott, hogy
elfelejtett valamiféle „elfoglaltságra” hivatkozva, kitérni az
útjából.
- Ez gyönyörű, Abdul! - csodálta meg a harmatosán friss,
bódító illatú csokrot.
- Egy tibeti mondás azt tartja, hogy a szép virág a föld mosolya
- mondta a férfi, majd kiegészítette azzal, hogy a föld mosolya
vidám, elégedett nevetéssé szélesedik, ha szép lányt lát
mosolyogni. Bókja Natasha arcába kergette a vérét, és hogy
leplezze a zavarát, gyorsan megkérdezte, hogy telt a napja. Ezzel
máris elindította a beszélgetést. Semmi különös, mégis
sokatmondó kérdések, válaszok követték egymást. Éppúgy, mint
az elkövetkező napok.
Abdul hol rózsával, hol egy szál orchideával, hol bonbonnal
lepte meg, s bár a lány látszólag tiltakozott, magában roppantul
élvezte a figyelmesség kedves megnyilvánulását.
- Egészen elkényeztet - irult-pirult zavarában.
- Szívesen és örömmel teszem - hajtotta le Abdul a fejét, és azt
gondolta, bárcsak kényeztethetné mindennel, drága ékszerekkel
például.
- Meglepő, de egészen más kép állt össze bennem a könyvek
alapján az arab férfiak viselkedéséről.
- Felkeltette a kíváncsiságomat - nevetett könnyedén a férfi.
Natasha ráemelte a szemét, és most fedezte csak fel, hogy eltűnt az
álla alól a keskeny kis szőrpamacs, amit szakálként viselt.
Hibátlan fogsora hófehér, az egész férfi ápolt, kulturált
megjelenésű, senki sem mondaná meg róla, hogy nem született
amerikai.
- Olvastam és hallottam az arab férfiak gondolkodásáról,
miszerint férfihoz méltatlan gyengeségnek tartják az udvarlást.
Nem tanulták, és nem gyakorolják soha. - Natasha felfedezte saját
hangjában a kacérságot.
Abdul elnevette magát.
- Ha ez igaz lenne, ami persze hogy nem igaz, a kivétel akkor is
erősítené a szabályt. Én már inkább amerikainak érzem magam,
mint arabnak. Ahogy említettem, több mint öt éve élek az általam
csodált és nagyrabecsült országban, legalább annyit tanultam az
itteni szokásokból, mint amennyit felejtettem az otthoniakból.
Bizton állítom, hogy hazatérésem után is amolyan félvérszerűség
maradok. Nagyobb arányban amerikai, mint arab.
- És mikor? Úgy értem, mikor nyílik alkalma az amerikai
identitásának bizonyítására?
- Ha jól értelmezem a kérdést, arra kíváncsi, hogy meddig
élvezhetem gyönyörű hazája vendégszeretetét. - Abdul a mellette
lépegető lányra pislogott. - Még nagyjából egy évem van. A jövő
év augusztusában jár le az intézettel kötött szerződésemmel együtt
a tartózkodási engedélyem is. Hat év hosszú idő távol a hazától, de
roppantul kevés, ha az ember szeret ott élni, ahol él.
- Nem maradhat tovább?
 - Szívesen maradnék - vonta fel a vállát a férfi és ha az intézet
elintézné, örömmel vállalnék akár újabb hat évet is. Csakhogy a
vízum meghosszabbítása borzasztóan körülményes tortúra. Sok
pénz, jó ajánlások, összekötetés, és mindezek fölött csoda
szükséges hozzá. Az esetek többségében a csodát egy
házasságlevél is helyettesítheti. De ugyebár - tétován tárta szét a
karját -, aki nem tanult meg udvarolni, nem reménykedhet
ilyesfajta csodában.
- Talán megérné mégis próbálkozni, már amennyiben tényleg
maradni szeretne - ugratta őt kuncogva a lány, arra gondolva, hogy
a legtöbb itteni férfi leckét vehetne tőle udvariasságból,
figyelmességből, meg jó modorból. Abdul nem válaszolt, tűnődve
nézett maga elé.
A következő napokban Natasha csalódottan forgatta a fejét,
Abdul nem várta. Annyira megszokta már, hogy hiányzott, és ez
bizony bosszantotta. Tényleg belehabarodott volna? Eluralkodó
filozofikus hangulatának engedve tette fel magának az örök
kérdést, amire még soha senkinek nem sikerült elfogadható
magyarázatot adni: hogyan lesz szerelmes az ember? És miért
éppen abba a valakibe, miért nem másba? Miért taszítja el a szív
az ész kiválasztottját, és miért akarja azt, aki csak a gondokat
szaporítja? Köthet-e egymással kompromisszumot az ész és a szív,
anélkül, hogy egyik se sebezze meg a másikat? És ha igen,
hogyan? Nyilván Abdul ösztöneit is legyőzte a józanság szava,
belátta, mindkettőjükre nézve esztelenséget követ el a szokássá
vált esti sétáikkal. Ezért maradt el. Nagyon helyes, így lesz ez jó.
Ne is jöjjön többé!
De jött. A következő délután újabb rózsacsokorral és bocsánat
kéréssel várta. Nem tudta értesíteni, hogy az olajkutakhoz kellett
mennie. Ha megadná a telefonszámát, megköszönné. A
grafitszürke szempárból áramló sóvárgás elgyengítette a lányt, és
beletelt néhány másodperc, mire eldöntötte: most. Most tényleg
beszélnie kell Abdullal.
- Nézze, Abdul - kezdte volna keményen, határozottan, de a
férfi bűnbánó arccal félbeszakította.
- Tudom. Merész kérésemmel átléptem az illendőség határát,
ezért a bocsánatát kérem. Távol áll tőlem az erőszakosság, nem is
értem, mi vitt rá erre a vakmerőségre.
Udvarias mentegetőzése feledtette a lánnyal a szándékát. Még ő
nyugtatgatta, nem vétett semmit az illendőség ellen.
Tulajdonképpen semmi szokatlan sincs abban, ha két ember
kicseréli egymással a telefonszámát. Na ezt jól megmondtad,
marasztalta el magát bosszankodva, parányi tartás sincs benned.
Abdul megkönnyebbülten helyeselt.
- Elcsábíthatnám egy kávéra? - felbátorodva kalauzolta a kerti
kávézó közeli asztalkája felé, és Natasha mint máskor, most is
gyenge volt a tiltakozáshoz. Kavargatták a habzó kávét, és
rendszertelen összevisszaságban beszéltek mindenről. Abdul
először szólt a népes családjáról. Ha összejönnek, ötvennél is
többen vannak. Hádi bátyjának például tíz gyereke van. Persze
három házasságból. A nővére és a húgai is sok gyereket nevelnek.
Beszélt a hagyományokhoz erősen ragaszkodó apjáról, aki négy
asszonyt vett feleségül. Abdul édesanyja a második a sorban.
Aztán Natashát kérdezte a szüleiről, arról, van-e testvére?
Végül a barátjára terelte a szót. Illetve a kettőjük kapcsolatára.
Nem tiltakozott az ellen, hogy Natasha Houstonba jöjjön?
- Nálunk nem szokás az ilyesmi - felelte önérzetesen a lány. -
Senki sem rabja a másiknak, és nem szokás korlátok közé
szorítani a kapcsolatokat.
- Értem - bólogatott a férfi. - Megint tanultam valamit. Ez a mi
életvitelünkben szokatlan. - Töprengve nézett a lány arcába, mint
aki azon tűnődik, szabad-e vagy sem. Végül csak rászánta magát a
kérdésre.
- Megkérdezhetem, mennyire komoly a dolog kettőjük között?
Ha tolakodónak találja a kíváncsiságomat, nyugodtan verjen a
képemre. - Készségesen odatartotta az arcát, amitől Natasha
akaratlanul is elnevette magát. Megnyugtatta; nem kenyere a
pofozkodás, majd elárulta, hogy már öt éve tart Maurice-szal a
kapcsolat. - Egyesek megítélése szerint ennyi felér egy
házassággal.
- Hm. - Abdul láthatóan elkomorult. - Nehéz lehet távol
egymástól.
- Nem olyan nehéz - felelt kitérően a lány. - Mindkettőnket
lefoglal a munka. Telefonon tartjuk a kapcsolatot, és persze,
találkozunk is. - Még ekkora hazugságot! Két hónapja jött el
Dallasból, azóta egy óra nem sok, annyit sem sikerült egymással
eltölteni.
Abdul az állát dörzsölgette, átható tekintettel fürkészte a lány
arcát. Az ördögbe! Ez a lány még egy halottat is életre tudna
kelteni a gyönyörű szemével, hogy képes az a fickó ennyi időre
lemondani róla? Előreszaladt a fantáziája. Izgatta, korbácsolta a
férfiasságát, az érzékeit gyötörte. Milyen ízű a csókja? Csodákra
lenne képes egy ilyen nő mellett. Pontosan olyan ember volna
akkor, amilyen lenni szeretne. Haladó gondolkodású, erős akaratú,
ugyanakkor gyöngéd és figyelmes. Mindennel elhalmozná. Drága
ékszerekkel, virággal szórná be az ágyát, az egész világot a lába
elé rakná, ha az övé lenne. Közel hajolt az arcához, szemébe fúrta
a szemét. Ez már majdnem felért egy szenvedélyes szeretkezéssel.
- Tudom, előbb-utóbb csak rászolgálok a pofonra, mégis
megkérdezem: ugye értesít, ha ez a távkapcsolat mégsem lesz
működőképes?
Natasha megrezzent, elvörösödött. Most már tényleg elege lett
a bizalmaskodásból. Nem lett volna szabad engedni, hogy idáig
fajuljon a dolog.
- Megnyugtatom, erre nem fog sor kerülni. Mellesleg a jövő
hétre sikerült kivennem szabadságot, és hazamegyek Dallasba,
mert igaza van, már tényleg nagyon hiányzunk egymásnak.
Az ötletet a pillanat bosszúsága adta. Elsősorban nem Abdulra
haragudott, hanem önmagára. Az ő lelkét terheli mindaz a
könnyelműség, ami zöld utat nyitott ennek a beszélgetésnek. Ismét
fogadalmak születtek az agyában. A jövőben másként lesz. Már
pénteken az esti géppel Dallasba repül, mert soha nem érezte
ekkora szükségét Maurice közelségének, amely majd feltölti őt az
Abdul elutasításához szükséges erővel.
Alig várta, hogy megtelefonálja az örvendetes hírt: péntek este
érkezik, és jövő vasárnapig szabad lesz.
 III.

V égre egy tökéletes hétvége! Maurice szívét-lelkét beleadva

tervezgette a programokat. Délig az ágyban, aztán egy gyors,
házilag összecsapott ebéd, délután rögbimeccs, este mozi, másnap
a változatosság kedvéért könnyű ebéd a teniszklub éttermében.
Annyi mindent tervezett egész hétre: kirándulást, koncertet,
pihenést, és persze szexet, minden mennyiségben.
Péntek este pazar vacsorával várta a lányt, csakhogy Natasha
lázasan érkezett. Köhögött, zúgott a feje, semmi másra nem
vágyott, csak az ágyra. Maurice nem is leplezte a bosszúságát. Ez
az ő formája. Végre sikerült szabaddá tennie magát, és tessék.
Odakint eső permetezett, Natashának még beszélgetni sem volt
kedve. Maurice szorgalmasan mérte a lázát, adagolta a gyógyszert,
és remélte, hogy legalább vasárnapra jobban lesz, ám a sors
kegyetlen volt hozzájuk. Natashának rosszabbodott az állapota, és
hogy tökéletes kudarc kísérje a programokat, Maurice-nak a
csipogója is megszólalt. Ugye ez csak vicc? Boldogtalanul forgatta
a szemét, aztán feltárcsázta a kórházat, és visszafogott dühvel
hallgatta a lesújtó híreket. Swenson doktort sehol sem tudják
elérni, a mentők meg hordják egy diszkóban lezajlott verekedés
sérültjeit. Úgyhogy muszáj mennie.
Natasha igyekezett megnyugtatni. Meglesz egyedül is, Maurice
úgysem venné semmi hasznát. Nem elég a náthát kísérő magas láz,
még a bőgés is dagasztja a torkát. Sajnos, hiába volt az
elhatározása, magával hozta minden lelki nyavalyáját is. Talán
jobb is így. Nem kell magyarázkodnia, hogy miért járnak másutt a
gondolatai, és miért idegenkedik Maurice érintésétől. Két napig
nyomta az ágyat, tömte magába a gyógyszereket, keddre jobban
lett, szerdán visszautazott Houstonba, és a telefonját is
kikapcsolta, mert senkivel sem akart beszélni.
Maurice-szal elkerülték egymást, a férfi nagyjából akkor esett
be az ajtón, amikor Natashával felszállt a gép. A férfi fáradtan
érkezett, kedves szót, egy puha kéz érintését várta, de csak egy
kusza levelet talált. Néhány sor, aggodalmat keltő, hűvös hangú
búcsúzkodás. Jobban van, de nagyon levert, nem találja a helyét,
visszamegy Houstonba. És egy „bocsáss meg!” Ennyi. A férfival
mintha megfordult volna a világ. Maga elé rakta a másnap estére
szóló két koncertjegyet, amelyeket még George szerzett be, és
üveges szemekkel nézte. Csak Natasha kedvéért szánta rá magát a
számára oly sanyargató programra, hisz nem rajongott a
komolyzenéért. Kétségbeesése akkor hágott tetőfokára, amikor
hiába próbálta telefonon elérni a lányt, Natasha telefonja süket
maradt. Nem fogadta a hívását. Nem értette, mi történhetett vele.
A két jeggyel bekopogott George barátjához, felajánlotta, hogy
menjenek el Whitneyvel, ők úgy is kedvelik a muzsikát, a
jegyekért meg kár lenne.
George és Whitney a televízió előtt ültek, és igen meglepődtek,
azt hallva, hogy Natasha visszament Houstonba. Azt tudták, hogy
betegen érkezett, de hogy elment, arról most szereztek tudomást.
- Ezt meg hogy érted? - értetlenkedett George.
- Úgy, ahogy mondtam. - Mint akit megtapostak, olyan
meggyötörtnek látszott Maurice, amikor fáradtan leroskadt a
fotelba. Előrehajolt, a fejét leszegte, és a térdére könyökölve
megdörzsölte a tarkóját. - Mire elszabadultam a kórházból,
elment, csak egy levelet hagyott maga helyett. Azt írja, hogy nem
tudott tovább maradni - füllentette. - Persze, fogalma sem volt a
koncertjegyekről. Az én ökörségem. Meglepetésnek szántam. Ha
tudta volna, biztos nem hagyta volna ki.
- Nem is ti lennétek, ha nem szúrnátok el folyton valami
hülyeséggel a meglepetéseiteket - jegyezte meg Whitney. George
azonban rosszalló pillantást vetett rá. Ne bántsa Maurice-t, nem
érdemli meg.
- Natasha nem érezte jól magát - bizonygatta neki. - Tudod,
milyen pocsék az ember közérzete ilyenkor. Nyűgös lehetett.
- Remélem, csak erről van szó - sóhajtotta Maurice.
- Mire gondolsz?
- Mit tudom én - rándult a válla. - Semmire, és mindenre. A
távolságra, az időre. Hogy beleesett valakibe.
- Ugyan már! Nathi nem elcsábulós fajta - tiltakozott Whitney.
Eszébe jutott azonban a szilvesztert követő mélabús ábrándozás
időszaka. Akkor is gyanakodott, hogy Nathi egy kicsit
megperzselődött, de aztán elmúlt. A nevére sem emlékszik, csak
azt tudja, hogy Szalim arab barátja Houstonból érkezett.
Lehetséges volna? Nem. Ez kizárt. Nathi sokkal okosabb és
megfontoltabb annál, hogysem könnyű kalandokba keveredjen egy
arab fickóval, vagy bárki mással. Meg aztán, folytatta tűnődő
eszmefuttatását, ott van Heaters professzor. Mellette ideje sem
lenne félrekacsintgatni. Lehet, hogy valóban pocsékul érezte
magát.
- Lehetséges - hagyta rá Maurice -, de ez nem indokolja, hogy
még a telefonját is kikapcsolta.
- Talán csak lemerült az akkumulátora - győzködte a lány.
George közben a barátja arcát figyelte. Az ő gondolatai leragadtak
Maurice iménti kijelentésnél: „beleesett valakibe". Ezzel az
eshetőséggel is számolnia kell két egymástól időben és térben
messze kerülő embernél.
- Tudod, haver, van egy bölcs mondás: aki menni akar, azt nem
szabad és nem is lehet feltartóztatni. Várd ki, mi lesz a vége -
mondta.
- Nem erről van szó! Csak nem akarom, hogy valami
szélhámos behálózza. Ismeritek, mennyire naiv, az ördög meg
nem alszik.
- Szerintem túldramatizálod a dolgokat. Betegen jött, elment,
mert nyűgös volt. Szerintem erről lehet szó, de ha kétségek
gyötörnek, járj a dolgok végére. Lepd meg egy váratlan
látogatással!
- Bevallom, megfordult a fejemben.
- Hát akkor? Mi a probléma?
- Nem is tudom - bizonytalankodott Maurice. - Talán a jövő hét
végét sikerül szabaddá tennem.
- Helyes - bólogatott George, és csak magában tette hozzá: csak
aztán nehogy ő lepjen meg téged.

Abdul a lány sápadt arcán legeltette a szemét. A kis kávézóban

ültek, és a kávéjukat kavargatták. A férfi a kórház előtt várta egy
szál orchideával. Azonnal felfedezte a mély karikákat Natasha
szeme alatt, leolvasta arcáról, hogy nem valami jól sikerülhetett a
víkendje, de nem akarta tapintatlanul lerohanni a kérdéseivel,
várta, majd elmondja magától. De Natasha hallgatott, csendesen
lépegetett mellette, szórakozottan pörgette ujjai közt a virágot, és
engedte, hogy Abdul a kávézóba vezesse.
- Megkérdezhetem, hogyan telt a szabadsága? - A válasz rá volt
írva a lány meggyötört arcára. Abdult azonban a részletek
érdekelték és a végkifejlet. Hogyan, mikor és miért?
Natasha szórakozottan babrált a kávéscsészével. Hogyan telt?
Szörnyen! Sőt tragikusan.
- Beteg voltam, Maurice-t meg elnyelte a kórház műtője.
Úgyhogy gyorsan visszajöttem lábadozni - sóhajtotta. - Egyébként
köszönöm az érdeklődését, már jól vagyok.
- Nahát, ez tényleg sajnálatos - felelte a férfi visszafogottan, a
zsigereiben ugráló örömét leplezve. - Megint valami tömeges
baleset? - A kávéscsészéje mögé rejtette kárörvendő mosolyát.
Natasha kesernyésen fmtorgott.
- Diszkó-verekedés. - Tudta persze, hogy nem ez okozta a bajt.
A kiszámíthatatlanság a hivatásuk része, ezzel neki is számolnia
kell majd. A baj benne, bennük van. Már semmi sem a régi. Két
ember, akik minden igyekezetük ellenére egyre távolodnak
egymástól.
Hallgatagon nézett a csészéjébe, a gondolatai a múlt körül
keringtek, amikor egy-két napos kihagyás csak a szenvedélyük
tüzét szította. A tűzből már csak alig pislákoló parázs maradt, érzi,
tudja, hogy az ajtó lassan rácsukódik a háta mögött hagyott életére.
De vajon milyen élet előtt tárul ki? Óvatosan Abdulra lesett.
Tényleg ő lenne az, akire várt?
Abdul nem vette le róla a szemét. Valami azt súgta neki, hogy
itt az alkalom, amit meg kell ragadnia, különben orra előtt úszik el
minden esély. Nem lesz könnyű, mégsem szabad tovább halogatni,
nem titkolhatja tovább a szándékát. Gyengén megérintette a karját.
- Natasha. Kérem, vacsorázzon ma velem.
A lányt nem lepte meg sem a karján nyugvó férfikéz, sem a
kérés. A szíve csendesen lüktetett a bordái alatt, mintha azt
mondaná: végre.
- Abdul - emelte rá könnyektől csillogó mélykék szemét. -
Maga nagyon kedves és figyelmes.
- Maga meg a legszebb, legizgalmasabb és legkívánatosabb nő,
akivel valaha is találkoztam. - Szelíden mondta mindezt, de olyan
határozottsággal, ami több volt egyszerű bóknál.
Natasha érezte, miként árad szét testében a forróság. Igen. Ez
az, amire szüksége van! Gyengédség, bizonyítása annak, hogy nő,
hogy szép, hogy tud hódítani. Abdul? Igen, zakatolta a szíve,
lüktette a vére. Ő az, még akkor, is, ha bensőjében a józanság
hangja tiltakozik ellene, azt próbálja elhitetni vele, hogy az
érzések mindkét oldalról hamisak, hogy elhalnak, még mielőtt
teljes pompájukban megszületnének. Nem érdekelte.
- Nos? - simította meg puhán a kezét Abdul. - Remélem, nem
kifogásokon töri a fejecskéjét?
- Az elutazásom előtt arra kért, hogy szóljak, ha
működésképtelenné válik barátommal a távkapcsolat. Vegye úgy,
hogy szóltam.
- Köszönöm. - A férfi az ajkához emelte a lány tenyerét, és
hálásan, puhán belecsókolt.
 A vacsorát könnyű ételekből válogatták össze és márkás fehér
bort ittak hozzá. Nem is annyira beszélgettek, inkább csak
fecsegtek. Könnyedén, egymást ugratva, nevetgélve. Ellazultak,
élvezték a játékot, amely szép lassan, de biztosan fonta mind
szorosabban köréjük a vágy selyemhálóját. Nem tudtak kifogyni a
semmitmondó témákból, nem tudtak betelni a másik tapintható
közelségével, a boldogság lopakodó érzésével. Később beültek
egy bárba, ahol konyakot ittak és táncoltak.
- Úgy tűnik, beleestünk abba hibába, hogy nem tudjuk
abbahagyni az esténket. - Éjfél jócskán elmúlt, amikor Abdul
ezekkel a szavakkal, nevetve, évődve figyelmeztette a lányt, hogy
reggel mindkettőjüknek munkába kell állnia. Natasha kuncogva
helyeselt. Bizony így van ez: ha az ember jól érzi magát,
megfeledkezik mérni az időt.
Felszedelőzködtek, Abdul először kísérte hazáig a lányt, és a
kapunál megkérdezte, van-e valami elfoglaltsága a hét végén, mert
ha nincs, elruccanhatnánk Fiesta Gardenbe, ahol szombaton
lovas-, vasárnap meg vízisí bemutatót rendeznek.
Natasha - talán az elfogyasztott, nem kevés alkohol hatásától
felbátorodva - meglengette az ujját a férfi orra előtt.
- Ne is tagadd - már tegeződtek -, jó előre kigondoltad, mivel
vegyél le a lábamról.
- Ha azt mondom, igazad van, arcul csapsz ezért?
- Mondtam már, nem vagyok verekedős fajta.
- Reméltem, hogy valami ilyesmi lesz a válaszod. Jó éjszakát,
Nasva - suttogta és gyengéd csókot lehelt az arcára, úgy, hogy az
ajka közelségbe kerüljön a lány szája szegletével. Ennyivel beérte.
Natasha sokáig nem tudott elaludni. Sőt, még csak le sem
feküdt. Ült és bámult az éjszakába. Abdul nevét suttogta, és
határtalanul boldog volt. Abdul Khajal! Két külön világ szülöttei
ők ketten, mégis sok minden egyezik bennük. Például egyikőjük
szíve sem kért engedélyt és jóváhagyást arra, hogy szeressen, ha
szeretni akar.
 - Hozhatok egy kávét, vagy főzzek teát inkább? - Abdul az
átszórakozott éjszakájukat követő délután hívta meg Natashát a
belvárosi bérelt lakásba. Óvatosan, mint aki tart a
visszautasítástól. Natasha azonban, meglepetésére és persze
örömére azonnal elfogadta a meghívást.
- Talán majd később - tért ki a kínálás elől. Csak állt, és
lenyűgözve csodálta a lakást. Mesébe illően szép, a puritán
egyszerűség és fejedelmi pompa káprázatos keveredése. Egy
darabka Kelet a Nyugat szívében. Élénk színek, a mennyezeten
felhők, a falakon sárga homokdűnék, a sivatag végtelenje volt
látható, melyet zöld pálmaligetek tarkítottak. Szalmagyékényből
font bútorok, és elefántcsont díszítésű, nehéz vörösbrokát
takaróval leterített ágy.
- Tetszik? - kérdezte büszke mosollyal a férfi.
- Gyönyörű - felelte elragadtatva a lány. - Valóságos éden.
- Tenyérnyi darab az otthon hagyott életemből.
- És ez? - Natasha az ágy fölé akasztott festményt nézegette.
Elmosódott emberi alakok végeláthatatlan tömege, középütt egy
csaknem kocka alakú épület, melynek falára egy fekete kő volt
festve.
- A mekkai zarándoklat legfontosabb állomása - magyarázta
Abdul. - Az iszlám legszentebb épülete, a szentély, amely előtt
minden muszlim leborul. Ez a kő - mutatott a fekete kőre a Kába.
Az igazhívők számára a legnagyobb tisztelettel övezett szentség.
Ezelőtt a festmény előtt szoktam elmondani az imámat.
Natasha érdeklődve hallgatta Abdul rövid ismertetőjét a
zarándoklatról, amit a muszlim hívőknek életükben legalább
egyszer le kell róniuk Mohamed szülővárosában, Mekkában.
Kérdésére, hogy ő eleget tett-e már ennek a kötelességének,
mosolyogva vallotta be, hogy már többször is részt vett a
zarándoklaton, ami még turista-látványosságának is nagyon
figyelemreméltó.
- Volna kedved kiülni a teraszra? - kérdezte később Abdul,
amikor már nem volt mit mondania sem a képről, sem Mohamed
népének szokásairól. Talán nem akarta terhelni a vendégét.
Natasha természetesen igent mondott, mert a lakáshoz tartozó
hatalmas teraszt is látni akarta. Egymás mellé húzott karosszékben
ültek, alattuk a város, felettük a közeledő alkony. Nem hiányzott a
kávé, tea, vagy egyéb ital, demég a beszéd se nagyon. Önmagában
az is elég volt, hogy egymás mellett ülhettek, és fogták egymás
kezét. Egyikőjüket sem a tudat irányította, amikor összeölelkeztek.
- Gyönyörű vagy, Natasha - suttogta elragadtatottan a férfi. -
Nem tagadom, hogy rettenetesen kívánlak. Tiszta szívemből,
testemmel, lelkemmel, minden idegszálammal. Azóta emészt érted
ez a tűz, amióta először megláttalak.
Natashát nem lepte meg a vallomás. Már várta, epekedett utána.
Tudta, hogy a férfiből áradó tömény vágy volt az egyik erő, amely
őt Maurice-tól eltávolította. A másik a saját vonzalma volt.
- Én is hasonlóan érzek - vallotta be, örömtől reszkető hangon.
- Kívánlak én is. Borzasztóan kívánlak, testemmel, lelkemmel,
minden porcikámmal kívánlak.
Egyikőjük sem beszélt szerelemről, mégis mind a ketten tudták,
hogy nem csupán testi vágy sodorja őket egymáshoz. Sokkal több
volt ez már fizikai kívánásnál. Hetek, hónapok óta, külön-külön,
de közös világban éltek.
- És ha jól sejtem, ez egy kicsit megrémít téged - mosolygott rá
a férfi. Még szorosabbra fonta az ölelést. - Ne félj! Bármi történjék
is, jó lesz. Neked is és nekem is.
Natasha olyan mélységes odaadással viszonozta a csókot,
amilyen még sohasem ragadta magával. Abdul ölben vitte be a
hálószobába, ahol sietve, kapkodva szabadultak meg a ruháiktól.
Abdul innentől már nem sietett. Sokáig csak nézte, gyönyörködött
a lány lemeztelenített testében. Egyenként csodálta, becézgette,
simogatta kebleit, a hónalj hajlatát, derekának karcsú ívét, a kis
gödröcskét a feszes hasán, s vágytól izzó pillantása, majd a keze is
lejjebb araszolgatott.
- Csodálatos vagy - suttogta rekedtes, elfúló hangon. - Ne félj
tőlem, kicsi Nasvám. Soha nem tudnék ártani neked. - Végtelen
hozzáértéssel simogatta, becézgette varázslatos ujjaival.
- Mit mondtál? - feszült meg a lány teste Abdul érintésétől. Már
többször Nasvának nevezte, először azt hitte, nyelvbotlás, de a
gyakorisága titkokat sejtetett. Nasvának neveztél - suttogta. Miért?
- Nasva. Az anyanyelvemen mámorító örömöt jelent. Ezentúl
ez lesz a neved. A szemébe olvadt a tekintetével, és ráhajolt az
ajkára. - Nasva, életem, egyetlenem. Köszönöm, hogy vagy. Hogy
elfogadsz. Ugye nem utasítasz vissza?
Natasha, azaz már Nasva tudta, érezte, hogy a szíve Abdulé.
Soha nem volt biztosabb semmiben, mint most abban, hogy őt
akarja, és nem is lenne ereje a visszautasítására.

- Hol a pokolban voltál?

Natasha rémülten kapott a szívéhez, amikor a szobájába lépve
fény csapódott az arcába, és hallotta, látta Maurice-t. Az ágy
szélén ült, és igencsak feldúltnak látszott.
- Jézusom, Maurice! Hogy kerülsz ide, hogy jöttél be? - kiáltott
rá első rémületében. Mintha betörőt talált volna a lakásban.
Uramisten! Még szerencse, hogy Abdul nem jött fel, csak a házig
hozta a hófehér Porschéjéval. Fiesta Gardenben töltötték a
hétvégét, úgy, ahogy azt eltervezték. Gyönyörű két nap volt. Tele
izgalmas programokkal, sok-sok csókkal, lángoló szenvedéllyel,
rendezgetéssel.
-Talán meghosszabbíthatnád a szerződésedet - javasolta
Abdulnak.
- Ha megpróbálom, velem maradsz?
- Meddig?
- Mondjuk, örökre.
- Ó, Abdul! - ölelte a nyakát. - Azt hiszem, nem is tudnék élni
nélküled.
- Nem is kell, ha a feleségem leszel.
Ilyen egyszerűen követték egymást a szavak, a mozdulatok.
Natasha túlságosan boldog volt ahhoz, hogy sokat gondolkozzon.
Azonnal igent mondott. Abdul pedig az ujjára húzta a két nappal
korábban megvásárolt gyémántköves gyűrűt.
Ezek után látta meg Maurice-t a szobájában várakozni rá.
Mintha összedőlt volna körülötte a világ.
- Gondoltam, megleplek - felelte a férfi elszürkült, nyúzott
arccal. - Miután elárultam, hogy a vőlegényed vagyok, a portás
beengedett. Még tegnap. Azóta itt várom, hogy hazatérj
valahonnan.
A meglepetés tökéletesre sikerült. Nyelt nagyokat a lány.
„Vőlegény!” Eddig azt hitte, Maurice a szót sem ismeri, soha sem
esett szó közöttük házasságról. De nem engedheti eluralkodni
magán a pánikérzetet! Előbb-utóbb úgyis mindent el akart
mondani neki, csak nem így és nem most. Ám a szituáció alkalmat
teremtett az őszinte vallomásra. Nem lesz könnyű feladat, az
biztos, mert nem volt ideje felkészülni rá. Időt akart nyerni,
felajánlotta, hogy készít egy gyors vacsorát, mivel Maurice biztos
egy falatot sem evett egész nap. A férfi köszönte, de nem volt
éhes. Csak zaklatott, ideges, és leginkább kíváncsi. Hol volt
Natasha két napig?
Füllenthetné persze, hogy a szüleinél, de ha most hazudozni
kezd, sohasem tisztázza magát, így csak annyit mondott, hogy nem
számított a látogatására, és programot csinált: Fiesta Gardenben
volt.
- Fiesta Gardenben? - ismételte meg a homlokát ráncolva
Maurice. Tudta már, a baj sokkal nagyobb, mint azt gondolta. -
Kivel? Kivel voltál? Csak azt ne mondd, hogy Heaters professzort
kellett elkísérned egy orvosi kongresszusra!
A számonkérő hang bántotta Natasha fülét, az önérzetét meg
sértette. Ha így lenne, Maurice azt sem hinné el!
- Meg sem fordult a fejemben - nézett egyenesen a szemébe, ám
amit ott látott, az megzavarta. Ó, Maurice! Nem érdemli meg,
hogy ilyen aljas módon bánjon el vele. Utálta magát a
hűtlenségéért. Megcsalta. Igenis, megcsalta. Már korábban
rendeznie kellett volna Maurice-szal az egészet, még mielőtt
beleszédült Abdul karjába. De nem halogathatja tovább, még
akkor sem, ha tudja: fájdalmat okoz neki. Mély lélegzetet vett,
aztán rászánta magát. - Hát jó. Igazad van, nem Heaters
professzorral voltam, és még csak nem is egyedül.
- Hanem kivel?
- Nem ismered. A neve Abdul Khajal.
Mintha viperamarás érte volna, a férfi felpattant a helyéről.
- Ki az isten csodája ez az Abd...
- Abdul Khajal - segített a lány. - Szalim barátja, aki Kathyval
járt Dallasban. Te is láttad őket együtt. Abdullal a szilveszteri
bálon ismerkedtem meg.
Kész, kimondta. A nehezén túl van. Maurice feje kivörösödött,
úgy tornyosult Natasha előtt, mint aki le akarja ütni. Hörgött,
levegő után kapkodott. Egyszeriben minden világossá vált előtte.
A sok miértre választ kapott végre. Ezért érezte azt, mintha
Natasha fokozatosan távolodna tőle. Folyton tanult, jegyzetelt, ha
szeretkezni szeretett volna vele, magába zárkózott,
kiszámíthatatlan, szeszélyes lett.
- Vagyis szilveszter óta járatod velem a bolondját! - meresztette
rá a szemét.
- Nem. Ez nem igaz - tiltakozott a lány.
- Hanem? Mi igaz?
- Nem ennyire egyszerű. Ez egy hosszú történet.
- Az ég szerelmére! Legalább a címszavakat dobd a pofámba! -
Maurice őrjöngve mászkált fel s alá a szobában, minden
fordulónál megállt a lánnyal szemben, a fogát csikorgatta. Még
hogy egy arab legyen a vetélytársa! Bármit, de ezt nem veszi be a
gyomra! Tulajdonképpen már nem is érdekelték a részletek, a
lényeg a lényeg: Natasha, akiben megbízott, becsapta, megalázta,
megcsalta Abdullal.
Natasha nehézkesen, döcögve vallott. A bizonytalanságáról, a
vívódásáról, erősítgette, hogy próbált harcolni az érzései ellen.
- Esküszöm, megőrültél! - Maurice félbeszakította. - Ezt nem
gondolhatod komolyan! Te nem lehetsz ennyire felelőtlen!
Natasha szemét és a torkát égették a könnyek. Fájt a szíve
Maurice-ért.
- Kérlek, bocsáss meg! Nem akartam, tényleg nem. Csak úgy
megtörtént - nyúlt a keze után, de Maurice félrelökte.
- Egy arabbal? Te bolond vagy!
Natasha kezdte érteni: Maurice-t mindenekelőtt az dühíti, hogy
egy arab lett a riválisa.
- Lehet, hogy valóban bolond vagyok, de legalább boldogan
vagyok bolond - szegte fel dacosan az állát.
- Még hogy boldog vagy? Térj eszedre, te lány! Normális
ember nem keresi magának szándékosan a bajt.
- Az érzéseiről az ember nem az eszével dönt, hanem a
szívével. Nem tudom, hogyan, mikor, csak azt tudom, hogy
megtörtént. Beleszerettem. Szerelmes vagyok. Nagyon, nagyon
szerelmes. Olyan nagyon, hogy ha nem szeretném, az olyan lenne,
mintha kettészakítanák az énemet. Szeretem Abdult, és... - Nem
akarta, de már nem tudta eltitkolni. Gyors mozdulattal Maurice
szeme elé lökte a szétnyitott ujjait, hogy lássa a gyűrűt. -
Hozzámegyek feleségül.
Kész. Maurice szeme kidülledve bámulta a gyűrűt. Elhűlve,
értetlenül. Ez már több volt az elviselhetőnél. Tényleg igaz lenne?
Egyszeriben lelohadt a dühe, már csak a döbbeneté maradt.
Megragadta a lány kezét, és erősen szorította, rázta. Fel akarta
rázni, észhez akarta téríteni.
- Hát nem érted, Natasha? A házasság, ha két különböző
értékrend szerint élő ember között jön létre, csak további
ellentéteket szül! Egy fanatikus muzulmán és egy felvilágosult,
keresztény lány! Mit gondolsz, hová vezethet a
meggondolatlanság?
Natasha csak hallotta, de nem értette, miről beszél Maurice.
Muzulmán, keresztény. Fanatikus és felvilágosult. Vallási,
életviteli különbözőségek? A szerelmes asszony hite, vallása,
életfilozófiája a szívében van. Bízott Abdulban és önmagában, a
szerelmük megváltó erejében. Ha összeházasodnak, Abdul
amerikai állampolgár lesz, a Schumberger Olajkutató Intézet
állandó munkatársa. Intelligens, rugalmasan alkalmazkodó ember,
akit ugyanazok a jogok és kötelességek illetnek meg, mint
bármelyik amerikai állampolgárt. Ebben hitt, nem pedig a vallás és
különböző világnézetek szétválasztó erejében.

A bozóttűz gyorsaságával terjedő hír megosztotta a helyi

közvéleményt. Akadtak néhányan, akik példákkal tudták
bizonyítani, hogy semmi rendkívüli nincs abban, ha egy amerikai
nő arab férfihoz köti az életét. Talán ma még szokatlan egy kicsit,
de egész jól működnek az ilyen vegyes házasságok, amennyiben a
férj a felesége révén elnyeri az amerikai állampolgárságot. Mert ez
a dolog lényege. Márpedig Abdul Khajal nem szándékozik
visszatérni a hazájába, legfeljebb csak látogatóba. Akkor pedig mi
a probléma? Ha Natasha Abdulban látja a fényt az alagút végén,
induljon el a fény felé.
Csakhogy a másik, a házasság ellen érvelők tábora jóval
népesebb és lármásabb volt, és a szavuk is többet nyomott a
latban.
Maurice férfiúi önérzetében érezte sértve magát. Natasha
hűtlenségét és átpártolását árulásként értékelte, főleg azért, mert
egy arab férfi miatt dobta el őt. Nem volt egyéb hátra, mint hogy
búcsút vegyen tőle.
- Kívánom neked, hogy soha ne bánd meg ezt az őrültséget!
Építsd fel sikeresen az életed az arabusod oldalán, de ha majd
elcserél két kecskére, jusson eszedbe: én figyelmeztettelek.
Esztelenség olyan utat követned, amely nem vezet sehová. -
Ezekkel a szavakkal zárta le kettőjük történetét, és távozott. Nem
mint barát, hanem mint egy idegen. Nem kereste, nem hívta többé,
másokat sem kérdezett, tudnak-e valamit róla. Úgy tűnt, kitörölte a
szívéből és az emlékezetéből.
Mi tagadás, az új kollégák, köztük Heaters professzor is a
házasságot ellenzők oldalán álltak.
- Ritkán találkozom olyan kivételes tehetséggel és erős
elhivatottsággal, mint amilyennel a maga személye kápráztatott el.
Fájlalnám, ha mindez beleveszne egy magánéleti háború
kudarcába. - mondta az egyik ebédszünetben ifjú
munkatársnőjének. - Ha elfogadja egy sokat tapasztalt öregember
tanácsát, átgondolja újra, mit akar kezdeni az életével. Ne hozzon
elhamarkodott döntéseket, hisz még olyan nagyon fiatal. Szeresse
azt a férfit, próbálja alaposan kiismerni, költözzön hozzá, csak ne
tegye meg azt a lépést, amit később nehéz meg nem történtté tenni.
A legfájóbb, legkegyetlenebb vereséget Natasha a szülői
házban szenvedte el.
- Teljesen elvette az eszed ez a beteges rögeszme! - Apja
idegesen verte az asztal lapját. Már a szakítás ténye is sokkolta.
Egy ilyen derék fiatalembert eldobni! Amikor az okát is megtudta,
percekig csak a levegőt nyeldeste. Első dühében mindennek
nevezte a lányát, csak normális, gondolkodó embernek nem.
Felesége meg a szájába gyömöszölt zsebkendőbe nyöszörgött.
- A szívem szakad meg érted, kislányom.
- De miért, mama? - kérdezte elkeseredetten a lány. Csak azt
kérte a szüleitől, hogy találkozzanak Abdullal, engedjék meg,
hogy elhozza magával, azért, hogy megismerjék. De hallani sem
akartak róla.
- Mert ez természetellenes - zokogta a zsebkendőbe az anyja. -
Hozzád egy olyan jóravaló, intelligens fiatalember való, mint
Maurice. Hogy vagy képes eltaszítani magadtól egy... Egy ilyen
idegen miatt.
- Abdul a neve, mama. Abdul Khajal. Ha megismernétek,
belátnátok a tévedéseteket. Abdul becsületes, intelligens ember,
szeret engem, és én is szeretem őt. Életemben nem voltam ilyen
boldog, mint amilyen most vagyok Abdullal.
- De arab! - kiáltott fel elutasítóan az apa. - A legfanatikusabb,
legsötétebb fajtából való. Azon sem lepődnék meg, ha kitudódna
róla, hogy terrorista. Hogy vagy képes szeretni egy ilyen alakot?
- Abdul nem volt és soha nem is lesz terrorista, papa! Abdul
olajkutató mérnök, a Schumberger cég alkalmazottja, tökéletesen
beszéli az angolt, művelt, intelligens, senki nem mondaná meg
róla, hogy nem született amerikai.
- Most. De mi lesz kettő, három, vagy akár öt, tíz év múlva? Ha
majd úgy dönt, hogy mégis inkább arab marad?
- Arra célzol, hogy vele mennék-e? - kérdezett vissza a lány. -
Talán igen, talán nem. Kár még ezen töprengeni.
- És te ezért a „talán”-ért képes lennél mindent eldobni?
- Mégis, mit kellene eldobnom? - Alig bírta türtőztetni magát,
de a gyermeki tisztelet udvariasságra kötelezte. - Az Isten
szerelmére, apa! Csak azt mondtam, hogy feleségül megyek
Abdulhoz, nem dobok el magamtól semmit! Orvos leszek. Nem is
akármilyen, Heaters professzor nagyon elégedett velem. Abdul
soha semmiben sem akar korlátozni, legkevésbé a munkámban.
- Hagyjuk, Natasha! - emelte fel a hangjával együtt mindkét
karját az apa. Tedd, amit tenni akarsz, de ne várd el tőlünk, hogy
asszisztáljunk az őrültségedhez.
- Mit akarsz ezzel mondani, apa? - kérdezte a lány egyre
remény telenebbül.
- Azt, hogy ha módomban állna megakadályozni ezt a
házasságot, nem válogatnék az eszközökben, de be kell látnom:
nem tehetek semmit a döntésed ellen. Nagykorú vagy, a te
életedről van szó, azt teszel vele, amit akarsz, de ne várd a
jóváhagyásunkat. Soha! Érted? Soha nem akarom megismerni a
választottadat. Te bármikor jöhetsz hozzánk, mert a szüleid
vagyunk, de csak nélküle. Megértetted?
Natasha nem látta értelmét a további könyörgésnek. Apja
mindig is erős akaratú, öntörvényű ember hírében állt, soha senki
meg nem győzte arról, amiről neki más volt a véleménye.
Letörölte arcáról a könnyeket, megölelte a szüleit, és azt mondta:
- Sajnálom, apu, anyu. Nagyon fogtok hiányozni, de már
valóban nem vagyok kicsi lány, akit zsarolhatnátok. Szeretjük
egymást Abdullal, és összeházasodunk a hozzájárulásotok nélkül
is.
Olyan nagyon vágyott megértésre, enyhülésre, egy jó szóra, de
anélkül távozott, hogy mindebből akár egy morzsányit kapott
volna. Boldogtalanul, összetörtén tért vissza Houstonba, és
belezokogta bánatát, fájdalmát Abdul ölelő, vigaszt nyújtó
karjába.
- Adj nekik időt, kicsi Nasva - simogatta, dédelgette a férfi. - A
szüleid érthetően aggódnak, mert nem várt falba ütköztek.
Merevek, mert féltenek, mert szeretnek. De majd, ha az idő
igazolja a szerelmünket, megbékélnek, felengednek, mint
tavasszal a jég.
- Nem érdekel senki véleménye - szipogta a lány. - Nem kell
más, hogy jelen legyen az esküvőnkön, csak te és én. Szeretlek,
Abdul.
- Tudom, és én is nagyon szeretlek. Mégis arra kérlek, hagyjuk
lecsillapodni a felkavart hullámokat, fogadjuk meg a professzorod
tanácsát, próbáljunk csak együtt élni. Néhány hónapig, fél évig.
Ennyi idő alatt rendszerint előjönnek a problémák. És ha mégsem,
az azt igazolja, hogy nem léteznek. Csaknem egy teljes évem van
még, és az utolsó napokban is összeházasodhatunk, ha még akkor
is hajlandó vagy hozzám kötni az életedet.
Vigasztalón ölelte magához, csókolgatta, cirógatta, mígnem
Natashából elillant a keserűség és megnyugodott.
Számára Abdul a beteljesülés volt. Soha semmiben nem volt
annyira biztos, mint kettőjük örökké tartó boldogságában. Annyi
figyelmességben volt része a férfi mellett, amit eddig elképzelni
sem tudott. Abdul kedves, megértő volt, ha bátorításra volt
szüksége, erőt nyújtott, ha szenvedélyre vágyott, azt adta. Nem
volt nap, hogy ne lepte volna meg valamivel. Virág, édesség, apró
mütyürök, drága ékszerek. Olyan életet csillantott meg előtte,
amilyenről álmodni sem mert.
- Az ékszer arra való, hogy a szépet még szebbé varázsolja -
szokta mondani, ha az ujjára újabb gyűrűt húzott, vagy a nyakába
kapcsolta a drága nyakéket. Natasha meghatódva tapogatta ujja
hegyével, hozzáérni se nagyon mert.
- De hisz ez borzasztóan drága - tiltakozott erőtlenül,
mennyekbe szárnyaló boldogságban.
 - Megtehetem - mosolygott kisfiúsan a férfi. - Az olaj nagyon
gazdaggá tette Szaúd-Arábiát, annyi a pénzem, hogy elkölteni sem
tudom, apám pedig folyamatosan küldi az utánpótlást. Azt
akarom, hogy a legirigyeltebb férfi legyek e világon, mert enyém
Allah kertjének leggyönyörűbb virága. Van fogalmad, milyen
nagyon szép vagy, és én milyen nagyon büszke, mert nekem vagy
szép?
- És neked van fogalmad, én milyen boldog vagyok? - simult a
karjába a lány.
- Helyes csillogott elégedetten a grafitszürke szempár. - Az
asszony boldogsága a férfiember dicsérete.
Natasha boldog volt, senki nem tudta volna eltántorítani a
házasság gondolatától. Nem sürgették az időt, repült az magától is.
Sok kellemes hétvégét töltöttek el Whitneyvel és George-al, akik,
miután megismerték Abdult, megértették Natashát. Abdul valóban
rendkívüli ember. Figyelmes, udvarias, intelligens, és ami a
legfontosabb, rajongásig szereti Natashát, akiről szintén sugárzik a
szerelem öröme. Boldogabb, mint Maurice mellett volt, mondták.
Szalim sokkal több fenntartással viszonyult barátja új életéhez,
mert bár látszólag vidám, sőt bohém természetű ifjú volt, és
remekül alkalmazkodott a hazája szokásaitól eltérő életformához,
élvezte a szabadságot, azért két lábbal állt a realitás talaján. Mint a
legtöbb Nyugaton tanuló arab ifjú, gazdag volt, szórta is
becsületesen a pénzét, szerette a szép lányokat, a kapcsolatait
mindig nagyvonalúság jellemezte. De soha nem ígért olyat, amit
nem tudott, vagy nem akart betartani. Tisztában volt azzal, hogy
tanulmányai végeztével visszatér a hazájába, és a számára
kötelező életet fogja élni, ahogyan Abdul is ezt fogja tenni. Nem
értette, miként sikerült ennyire összegabalyodnia ezzel a lánnyal,
aki szép, valóban nagyon szép. Mégsem hozzá illő. Már az is
megdöbbentette, hogy az önmérsékletéről ismert barátja
összeköltözött Natashával. Gyanakodva figyelte a fejleményeket,
meg is kérdezte:
- Mit forgatsz a fejedben?
 - Feleségül veszem - válaszolta Abdul. Valami ilyesmire
számított Szalim, mégis majd lerepült döbbenetében a székről.
- Szembeszállnál apád akaratával? Ezt nem gondolhatod
komolyan!
- Soha semmit sem gondoltam ennél komolyabban - felelte
eltűnődve Abdul. Nem szeszélyből fogalmazódott meg benne a
házasság gondolata. Mindent komolyan gondolt. Az érzéseit, az
amerikai állampolgárságát, a munkáját. Szerette ezt a fajta életet,
vonzotta a szabadság.
- Hm. - Szalim a fejét csóválta. - Ha jól sejtem, nem akarsz
visszatérni Szaúd-Arábiába. Ugye ezért gondolsz a nősülésre?
- Nem ezért, de ez is szerepet játszik az elhatározásomban.
- És ha mégsem megy a dolog? Úgy értem, az amerikai
feleséged idővel azt mondja: pardon, tévedtem.
- Akkor elválunk, de okos ember nem gondol a holnaputánra,
amikor a „ma” bőven ellátja feladattal - mosolyodon el Abdul. -
Nem hinném, hogy köztünk szóba jönne a válás gondolata.
- Bámulom az optimizmusodat, nem úgy, mint a bűntudatot
nélkülöző lelkedet. És Szamira? Vele mi lesz? - szegezte
barátjának a kérdést.
Szamira. Abdul szeme elé borongós fátyol ereszkedett. Szamira
is apja döntése volt. Lesz néhány rendezendő ügye, többek között
Szamira. Majd megoldja. Le akarta zárni a kellemetlen
beszélgetést, ezért a válaszával elvágta Szalim további
kérdéseinek útját.
- Ne fájjon a fejed olyan dolgok miatt, melyek nem tartoznak
ide. A kérdésem a következő: számíthatok-e rád, mint esküvői
tanúra, ha házasságkötésre kerül a sor.
Ilyen szíves baráti felkérésre mi egyebet felelhetett volna
Szalim, mint azt, hogy természetesen.

Az esküvőre nyolc hónapos együttélés után, június végén került

sor. Natasha elegáns fehér kosztümben, Abdul könnyű vászon
öltönyben állt az anyakönywezető elé. Elmondták a fogadalmat,
kicserélték a gyűrűket, és Natasha Mrs. Khajal lett. Rajtuk kívül
csak Whitney, George és Szalim voltak jelen. Nem hívtak meg
másokat, mert nem volt szükségük álszent jókívánságokra. Öten
ülték körbe a kerti kisvendéglő sarokasztalát, ahol megebédeltek,
aztán mindenki ment a dolga után.
Néhány napos nászűtjukat a Rio Grande völgyének felső
szakaszában, egy aprócska településen töltötték. Igazi, texasi
romantika: vad sziklák, napfény, elszórt növényzet, legelésző
csorda, széles kalapot viselő cowboyok, oldalukon revolverrel.
Akár egy westernfilmben. Gyönyörűséges napjainkat nem
zavarták intrikák, rosszalló tekintetek. Retten voltak, s mindketten
azt adták a másiknak, amire annak leginkább szüksége volt:
önmagukat.
Abdul gyengéd, szenvedélyes és nagyon figyelmes férj volt.
Soha nem tudott betelni a feleségével, és a vele társuló örömmel.
Elhalmozta figyelmessége ezernyi jelével, és Natasha egyetlen
pillanatig sem kételkedett az őszinteségében. Úgy érezte, mintha
egy hosszú, boldog álomban élne, amiből soha nem akar
felébredni.
Rengeteg alkalom adódott ünneplésre: a munkaszerződés
meghosszabbítása, a végleges lakhatási engedély megszerzése,
aztán Natasha doktorátusa, az, hogy kinevezték a kórház csecsemő
osztálya egyik részlegének vezetőjévé, és ők sorra, rendre, minden
egyes alkalmat megünnepeltek.
- Ó, Abdul! - Natasha minden ajándékba kapott ékszert
megcsodált. - Mi többet adhatnál nekem még, amikor a
legfontosabbat, a szerelmedet már nekem ajándékoztad?
- Nyisd csak ki - biztatta Abdul, a kezébe adva egy kis
dobozkát. Máskor meg szeretkezés közben csatolta fel ajándék
karkötőjét, bokaláncát, vagy egy igazgyönggyel kombinált
gyémánt nyakéket.
- Szeretlek. Mindig, a halálom órájáig szeretni foglak - súgta
fülébe a vallomását, és Natasha kérlelte:
- Soha, soha ne hagyj el engem, Abdul! Soha, mert azt nem
élném túl. - Nem az ékszerek, az ajándékok kápráztatták el, hanem
a szerelem, amit érzett, és amit cserébe kapott a szerelméért.
- Meg sem fordul a fejemben. Csak aztán te ne akarj elhagyni
engem.
Örömük, boldogságuk akkor tetőzött igazán, amikor Natasha
édesanyja feladta távolságtartását, és egy szombaton meglátogatta
a lányát, és megismerkedett a vejével. Egyelőre csak ő jött, mert a
férje, az a csökönyös, öntelt szamár még mindig tartotta magát a
szavához, és nem akart hallani Abdulról.
 IV.

N atasha abbahagyta lelkes beszámolóját a kis Mary

állapotának csodálatosan felgyorsult javulásáról. A
csontvelőátültetés a jelek szerint teljes gyógyulást fog
eredményezni. Pillantása férje távolba meredő tekintetére esett.
Abdul szórakozottan turkálta tányérján az ételt, alig evett valamit,
szemlátomást másutt járnak a gondolatai. Az utóbbi időben egyre
gyakrabban kapja rajta töprengésen, ilyenkor homlokára a gond
felhői telepednek, szeme elveszíti fényét, ha szól hozzá,
megrezzen, zavarodottan mentegetőzik. Csak elgondolkozott. Hát
igen. Pontosan erről van szó. Tűnődik, töpreng, de nem beszél a
gondjairól. Natasha arra gondolt, hogy apja elmaradt
pénzküldeményei aggasztják. De miért? Mind a ketten jól
keresnek, megélnek az olaj jutaléka nélkül is.
- Valami baj van? - tette fel a szokásos, riadt kérdését. Abdul
megrezzent, látszott rajta, hogy nagyon távolról érkezett vissza.
- Baj? - felvonta a szemöldökét. - Nem. Nincs semmi baj -
felelte.
Pedig nagyon nagy baj volt. Egyelőre a vész fekete madara még
csak a feje felett csapdosott a szárnyaival, de Abdul érezte, hogy
akármelyik pillanatban belé eresztheti éles karmait. Egy olajjal teli
tankhajó felrobbanása a Mexikói-öbölben, és ezzel csaknem
egyidejűleg két fúrótoronyból magasra csapó lángok. Több napba
telt, mire sikerült eloltani a tüzet. Bombariadó az intézetben. És az
egész világot veszélyeztető öngyilkos merényletek sorozata.
Hatalmi harc, vallásháború, bosszú és gyűlölet. Mexikóiak,
arabok. Idegenek, akik anarchiát zúdítanak a békés emberi
közösségekre. Ő pedig érzi elterjedni maga körül az ellenséges
hangulatot. A megpályázott munkát, bár jó esélye volt rá, másnak
adták. A bombariadó óta már a kollégái ellenséges pillantásait is
érzi a hátán, hallja a neki, és a többi arab munkatársnak szánt
„elejtett” szavakat: „A fene sem hisz az ártatlan képében. Ki tudja,
melyik titkos szervezet embere.”
És mindezek tetejébe itt van apja napokban érkezett levele.
Tudomást szerzett fia sorozatos botlásairól, és sürgősen
hazarendelte, egyelőre csak egy beszélgetésre.
- Néhány hétre haza kell utaznom - emelte felesége
megdöbbent arcára a szemét. - Sajnálom, Nasva, de meg kell
tennem. Muszáj. Beszélnem kell apámmal.
- A pénzről? - kérdezte gyámoltalanul az asszony. - Nincs
szükségünk pénzre, ha csak erről van szó.
- Nem. Nem a pénzről, de beszélnem kell vele. Levelet kaptam,
anyámról ír aggasztó híreket. Beteg és aggódik. Érthető, mert öt
éve nem látott. - Abdul rugalmasan hazudott, nem is remélve,
hogy Nasva hisz neki. Nem hagyott időt, teret, kételyeket, gyorsan
és határozottan közölte a döntését. A lelkiismeretének tartozik a
látogatással, de ígéri, amilyen gyorsan tud, visszajön.
Három napig készült az útra. Sürgős családi ügyekre
hivatkozva szabadságot kért, amit gyorsan meg is kapott. Mintha
fellélegeztek volna, hogy egy időre megszabadulnak tőle. Persze
az is lehet, hogy csak a túlfűtött képzelete hitette ezt vele.
Beszerezte az utazáshoz szükséges papírokat, megvette a
repülőjegyet. Többszöri átszállással Párizsig, ahonnan közvetlen
repülőjárat van Rijádba.
- De ugye visszajössz? - Natasha nem tudta titkolni a félelmét.
Szaúd-Arábia a világ másik végén van, sőt, már nem is ezen a
világon. Mi történik, ha Abdul nem jön vissza? Mi lesz az ő
életével? A repülőtér tranzitvárójában küszködött a könnyeivel.
Senki sem készítette fel, mekkora fájdalommal jár elbúcsúzni
attól, akit szeretünk. Még ha csak néhány hétről van is szó. Abdul
magához ölelte, és kedves, cirógató szavakkal vigasztalta.
- Elhagyni téged? Ez olyan lenne, mint eldobni magamtól az
életem. Szeretlek, és mindig szeretni foglak. Vagy már
elfelejtetted?
- Van ott telefon? Ugye hívsz majd?
- Ezt már megbeszéltük. Minden nap felhívlak. Megígérem. De
most már tényleg mennem kell.
A hangosbemondón beszállásra szólították a New York-i járat
utasait; még egy szenvedélyes csók, és Abdult elnyelte a tömeg.
Natasha ott állt elárvultán, rémülten. Borzasztóan félt valamitől,
amit nem tudott a nevén nevezni, csak azt érezte, mintha egy
láthatatlan kéz tépni, szaggatni kezdené a boldogságát.

Szorongásban, feszültségben vánszorogtak a napok. Mind,

mind triplán számított Abdul nélkül. Egyedül a kórházban töltött
órák gurultak gördülékenyebben. Este várta a telefonhívást, ami
vagy megérkezett, vagy nem. Ha meghallotta Abdul hangját, a
nyelvén volt a kérdés: mikor jössz vissza, de elharapta, mert nem
akarta a saját hangjával megrövidíteni azt a néhány percet, amíg
Abdult hallhatja.
Abdul minden egyes alkalommal úgy köszönt el tőle, hogy
hamarosan találkoznak, és akkor mindent részletesen elmond,
amire a telefon nem ad lehetőséget.
A „hamarosan”-ra csaknem két hónapot kellett várnia. Abdul
családlátogatása elhúzódott, de végül is visszajött. Csakhogy nem
hozzá, hanem érte. Azért, hogy magával vigye Szaúd-Arábiába,
ahol olyan állást kínáltak fel számára, amely óriási előrelépést
jelenthet a szakmai karrierjében. Számítógépen modellált
lökéshullámok szerkesztésével kell újabb olajlelőhelyek után
kutatnia a végtelen sivatagban. Annyira átengedte magát a
lelkesedésnek, mintha ennek a rohadt állásnak a megszerzése lett
volna a hazautazása célja.
- De nem erről volt szó! - Natasha alig tudott megmukkanni a
döbbenettől. - Azt ígérted, hogy te maradsz itt Amerikában, és
nem én tartok veled a hazádba.
- Kicsim, gyönyörűségem - Abdul engesztelve ölelte magához.
- A „hol” csupán részletkérdés két egymást szerető ember
számára. Egyelőre három éves szerződést írtam alá, aztán majd
meglátjuk. Akár vissza is térhetünk Amerikába. Addig is az a
fontos, hogy együtt legyünk. Vagy te nem így gondolod?
- Egyáltalán nem ez a megfelelő mód, hogy megvitassuk, ki mit
és hogyan gondol - válaszolta indulatosan az asszony. - Arról van
szó, hogy te családlátogatásra mentél, nem pedig munkahelyet
keresni. Úgy tűnik, mintha megfeledkeztél volna a nekem tett
ígéretedről, míg távol voltál.
- Nasva, édesem, kérlek, légy egy kicsit megértőbb. Három
évről van szó csupán, és egy olyan lehetőségről, amely még az
unokáink életét is megalapozná. Ne feledd, hogy szeretlek, és mi
ketten egyek vagyunk, bárhol éljünk is.
- És velem, az én munkámmal mi lesz? - Az elkeseredés
könnyeket lopott Natasha szemébe. Elveszett, odalett a
viszontlátás édes, reszketeg öröme. Helyette ez a dühös vibrálás
maradt. Abdul csitítgatta, próbálta megnyugtatni, hogy semmi oka
aggodalomra. Három év csupán. Ez idő alatt lehetne csak feleség,
esetleg anya. Natasha kétségbeesése minden egyes szónál tovább
nőtt. Gyerek! Megbeszélték, hogy néhány évet várnak még a
gyerekkel. Ő is fel akarta építeni a maga életét.
- Ez az egész felborítaná az életünket. - Soha ennyi
kétségbeesés, szemrehányás és indulat nem volt a hangjában, mint
most. - Hogy képzeled ezt, Abdul? Megígértük, hogy soha nem
döntünk semmi fontos, mindkettőnket érintő dologban egyedül. Te
mégis ezt teszed. Rendelkezel az én életem felett is.
A szeméből előbújtak a könnyek és vigasztalanul peregtek
végig az arcán, melyeket Abdul szerelmes csókokkal itatgatott fel.
Később pedig bánatosan sóhajtozott. Rendben van, ha Nasva nem
akarja, hát marad. Ámbár, könnyen lehet, hogy azóta már állása
sincs, hisz közismert, mennyi nyílt és burkolt támadás érte az
utóbbi időben, csak azért, mert arab.
Natasha ezekre az érvekre nem tudott mit válaszolni, mert
lehetetlenség volt ebben nem igazat adni Abdulnak. Valóban, elég
nagy méreteket öltött az idegenek iránti ellenségesség, de bízott az
indulatok lecsendesedésében, és abban, hogy Abdult, ha elnyeri az
amerikai állampolgárságot, senki sem fogja többé arabnak
tekintem. Ám ha most, akár csak átmeneti időre is, de
hazaköltözik, minden álmuk, vágyuk meghiúsul, a terveik
kártyavárként dőlnek romba.
Abdul, mintha olvasna a fejében kavargó gondolatok közt, két
tenyere közé fogta kedvese arcát, és mélyen, lágyan a szemébe
nézett.
- Nasva, kincsem. Én, bárhová sodorjon is az élet, már soha
sem leszek az az Abdul bin Oszmán Khajal, aki majd hét éve a
hazád földjére léptem. Én már én vagyok, egy önálló akaratú,
másik ember. Inkább amerikai, mint arab. És ami a legfontosabb: a
tiéd vagyok, te pedig az enyém. Szeretlek, ragaszkodom hozzád,
és kérlek, ne taszíts el magadtól, és engedd, hogy megismertessem
veled az országot, ahol születtem, ahol felnevelkcdtem. Látnod
kell a sivatag sárga homokját, amely ha rásüt a nap, az aranynál is
fényesebb, és melynek a mélyén a folyékony arany arra vár, hogy
felszínre törjön az én segítségemmel.

Natasha vívódott, tépelődött. Amit a férje várt tőle, az több és

nehezebb volt két lehetőség közti választásnál. Menni, követni
Abdult, alkalmazkodni egy idegen ország elvárásaihoz, vagy
maradni, és lemondani mindarról az örömről, boldogságról, amit a
férje oldalán megismert. A fél éjszakát végigszipogta, elhúzódott
Abdultól, ki egészen az ágy széléig. Nem tudta eldönteni, mit
tegyen. Reggel kivörösödött szemmel ment a kórházba, tette a
dolgát, kollégái aggodalmaskodó, a hogyléte felől érdeklődő
kérdéseire azt válaszolta, hogy a feje fáj, de majd elmúlik. A
következő napok hasonlóan teltek, mind olyan volt számára, akár
egy lidérces álom. Még apja könyörtelensége sem viselte meg
ennyire, mint ez a rákényszerített választás.
Abdul nem sürgette, ha lehetséges, még odaadóbb
gyöngédséggel szerette, mint korábban. A szeme lágyan esdekelt,
némán könyörgött és ígért.
A hétvége segítette át Natashát a döntés válságán. Csodálatos
két napot töltöttek el. Napközben a városban kószáltak, bejárták
mindazokat a helyeket, melyekhez emlékeik fűződtek. Sikerült
messzire űzni a gondokat, a kételyeket. Történhet-e baj, amikor
ennyire jól érzik magukat egymással?
Hétfőre Natasha sokkal jobban érezte magát, felkészült a
választásra. Tudta, hogy nem lenne képes lemondani Abdulról.
Szereti és viszontszeretik. Semmi más nem fontos. Még aznap
beadta a felmondását a kórházban.
Egy teljes hónap állt rendelkezésükre a hivatalos dolgok
intézésére, a csomagolásra, búcsúzkodásra és utazásra.
Natasha a kevés bútorát, dobozokba csomagolt könyvei egy
részét, a személyes tárgyait a szülei házába szállíttatta megőrzésre,
a többit feladták Abdul otthoni címére. Natasha lemondta az
újságokat, rendezte a számlákat, a lakásbérleti viszonyát is
megszüntette, s közben fogcsikorgatva ismételgette: nem szabad
pánikba esnem. Mert bizony annyira véglegesnek tűnt minden.
Mintha az egész életét bedobozolta volna.
A legnehezebb feladatnak a búcsúzkodás bizonyult. Apja
tombolva bizonygatta: ugye megmondtam! Tönkre fogja tenni az
életed! Anyja szokás szerint a zsebkendőjébe sírdogálta a bánatát.
- Nem akarom elhinni - suttogta világfájdalmas arccal. - Olyan
rendesnek láttam. Édes kislányom, mi lesz veled? Mi lesz, ha nem
bírod? Ha rosszul bánnak majd veled?
- Semmi baj nem lesz, anya, ne aggódj! Ha nem sikerül,
visszajövök, és ott folytatom, ahol abbahagytam.
A repülőtérre Szalim kísérte ki őket. Natasha nem értette a
beszédüket, arabul szóltak egymáshoz, de a hanghordozásukból
érezte: erősen vitatkoznak. A két barát majdhogynem ellenséges
hangulatban vált el egymástól, őt viszont Szalim megölelte, és
ígéretet tett, hogy amint végez, első útja hozzájuk vezet majd,
bárhol legyenek is. Otthon, Al-Hufufban, vagy az olajmezőkön.
Ráérősen tették meg a hosszú repülőutat. Időztek egy kicsit
New Yorkban, Londonban négy, Párizsban hat napot töltöttek el,
ahonnan átruccantak Olaszországba is, hogy megnézzék Velencét,
megcsodálják Rómát. Az út felért a mennyország ezernyi
csodájával. Natashából a kétely utolsó morzsája is eltűnt: tudta,
hogy helyesen döntött. Szép élete lesz Abdul mellett, aki nagy
szeretettel készítette fel a változásokra. Élethűen festette le Al-
Hufufot, a barátságos oázis-városkát, ahol a családja él. Hatalmas
park övezi a házukat, minden család külön-külön pavilonban
lakik. Külön, mégis közösen. Natasha kérdésére, hogy hány tagú a
családja, Abdul könnyed nevetéssel annyit mondott, hogy majd
számolja meg, mert bizony ő csak azt tudja, hogy sokan vannak.
Natasha vegyes érzelmekkel készült a találkozásra. Fejében egy
sor név, azt sem tudja, melyik kit és mit takar. Férfi, nő, vagy
gyerek. Vajon hogy fogadják? Hogy fognak szót érteni egymással?
- Ez ne nyugtalanítson - felelte Abdul. - A fiatalabb korosztály,
ha nem is tökéletesen, de viszonylag jól beszéli az angolt. Az
iskolákban is tanítják, mert bár az arab a hivatalos nyelv, a
pénzügyi és az üzleti életben az angol az elfogadott. Azon kívül
meg a jobb módú családok rendszeresen járnak külföldre,
vásárolni, szórakozni, nyaralni. Már csak ezért is tudnak annyit,
amennyi a kommunikációhoz elengedhetetlenül szükséges.
Mintegy állítása igazolásaként már Párizsban rengeteg arabot
láttak. Elegáns férfiak, színes ruhás kisgyerekek, divatos nők.
Miniben, kiskosztümben, vagy éppen a legújabb párizsi divat
szerint öltözve. Frizurájuk ápolt, a sminkjük ízléses. Fülükben
fülbevalók, a nyakukban aranyláncok csillogtak. Natasha félelme
elült. Csak a tudatlanság hintette szét a világban a lefátyolozott
nőkről szóló történeteket, gondolta. Biztosan akadnak, akik
szigorúan tartják magukat hitük ősi hagyományaihoz, de íme,
ahogy a példa is mutatja, szép számmal vannak, akik lazábban
élnek.
 Aztán Szaúd-Arábia légtere fölé érve ezek a csinos, színesbe
öltözött nők eltűntek, helyüket fekete árnyak foglalták el. Csador
alá rejtették divatos öltözéküket, fátyol mögé szépen sminkelt
arcukat.
Natasha elhűlve, csodálkozva várt magyarázatot az
átváltozásra.
- Ez itt már Arábia - közölte vele Abdul kurtán.
- És? - kiáltott fel a nő, miközben értetlenül vonta fel a
szemöldökét.
- Ne aggódj - Abdul nyugtatóan megpaskolta a kezét.
- Ez mind csak külsőség. Az otthon falai közt színes és
változatos az élet. Majd megszokod.
„Megszokod”? Ideges hullámokban éledezett a gyanúja. Mit
fog megszokni? Hirtelen kétségbeesetten kezdett vágyakozni
Texas színes forgatagára, a nagyváros lármás fényére. Mi vár rá?
Gyötrő gyanúja akkor torkollott mindent elnyelő rémületbe,
amikor nem sokkal a landolás után egy fekete alak -- mint
megtudta, az egyik, nemrég még finom arcú, csinos légikísérő -
fekete csomagot nyújtott át Abdulnak, aki gondosan bebugyolálta
vele a feleségét, akár ha egy kisgyereket takargatna a hűvös
légáramlat elől. Nem csador és fátyol volt, hanem valamilyen
ideiglenes fekete lepel, amely a feje búbjától a cipője sarkáig
mindent eltakart.
Dühödt csapkodással lökdöste félre Abdult és cibálta volna le
magáról az undorító fekete leplet, de a férfi határozottan lefogta
hadonászó kezét, kérte, ne rendezzen jelenetet, ne keltsen
feltűnést. A Vallási Rendőrség figyeli a repülőgép utasait, és nem
szeretné, ha mindjárt a megérkezésük után bajba kerülnének.
- Bajba? Ugye viccelsz? Ugye ez csak egy otromba tréfa? -
sziszegett felháborodva Natasha fátyla alatt.
- Nasva, édesem, ez itt Szaúd-Arábia - figyelmeztette
csendesen a férfi.
- Na és? Én nem vagyok szaúdi!
- Nálunk nincs turizmus, nők meg különösképp nem járkálnak
magukban. Te velem vagy, a feleségem, így rád is a szaúdi nőkre
kötelező törvények érvényesek. Kérlek, légy türelemmel, majd
minden tisztázódik.
Tisztázódik? Abdulnak itt helyben lett volna kötelessége
tisztázni ezt a félreértést! - járt a nő fejében. Forrt benne a méreg.
A perzselő nap tüze alatt úgy érezte, mintha nyárson sütögetnék.
Levegő után kapkodott, a tüdeje zihált, a fátyol minden egyes
légvételnél a szájára tapadt. Ügyetlenül botladozott a karját
vasmarokkal szorító férje oldalán, aki átvezette a tömegen,
leállította a sarokban, míg a csomagjaikat rábízta egy kézikocsit
húzogató hordárra, aztán kivitte az épületből, az ott várakozó
hatalmas, fekete Rolls-Royce-hoz, ami mellett egy férfi integetett.
- Ő a bátyám, Hádi - közölte Abdul, és már lendült is ölelésre a
karja. Natasha abban a pillanatban a pokolba kívánta Hádit, aki
néhány évvel idősebb alteregója volt Abdulnak. Egyforma
magasak, mindketten izmosak, a különbség annyi volt, hogy Hádi
ápolt körszakállt viselt, míg Abdul borotválkozott.
Hádi roppant udvariatlanul viselkedett vele, egyszerűen
figyelemre se méltatta. Az öccsével ölelkezett, a csomagokat
rendezgette, közben hangosan, arab nyelven beszéltek. Natasha
egyetlen szavukat sem értette. Ez lenne a tökéletes
kommunikáció? Hol marad az állítólagos angol nyelvtudás, miért
nem szól Hádi egyetlen szót sem az öccse feleségéhez? Mert
tuskó!
Dühös volt, és a dühét mindenre és mindenkire kiterjesztette.
Hádi kinyitotta a hátsó ülés ajtaját, és ő görcsberándult gyomorral
huppant le az ülésre, de a lábai belegabalyodtak a lepelbe, a karja
is beleakadt, mintha valami burleszket látna, ami nevetésre ingerli
az embert.
- Várj majd segítek. Itt már nyugodtan leveheted, mert a
foncsorozott üveg elrejt a kíváncsi tekintetek elől - mondta Abdul,
és maga hámozta ki feleségét a lepelből, majd ezt követően Hádi
mellé ült az első ülésre. No szép! Igen barátságos fogadtatás, és
ígéretes jövő!
 Dühös könnyek égtek a szemében. Az egész élete kevés lesz,
hogy elfelejtse ezt a megaláztatást. Abdulnak nem volt joga ráadni
azt az undorító leplet! Natashában forrt a sértődött harag. Egy
olyan világ mutatott magából ízelítőt, ahová ő nem tartozott.
Hádi szeméből megvetés áradt felé, amikor utálkozva kapta
félre az arcára vetődő pillantását. Egyetlen szót sem szólt hozzá,
és ami a legkegyetlenebb: Abdul sem törődött vele a több mint
ötórás autóút során. Natasha magára hagyatva nézett ki a
foncsorozott üvegen.
Rijád civilizált város benyomását keltette benne. Üzletek,
magas épületek, az utakon autók sokasága. A járdákon vegyes
öltözékű férfiak, öltönyben, vagy hosszú ingszerú, fehér
öltözékben, színes ruhás gyerekek. És feketébe burkolt asszonyok,
mintha a várost varjak lepték volna el. Annyira akart legalább
egyetlen egy lepel nélküli nőt látni. Hiába.
A várost elhagyva, kopár, gyér növényzetű táj tárult a szeme
elé. Kecskék, juhok tépték a ritkás kórokat, gyerekek játszottak a
porban. Később kilométereken át csak a sivatagot bámulhatta.
Nem értette, Abdul mit láthat ezen a homoktengeren szépnek.
Megjelentek a tevék is, amint felmálházva, habzó szájjal ügettek
valamerre. Néha egykét, oázis köré épült falvacskán is keresztül
gurultak. Kétségbeesetten gondolt az otthon hagyott szabadság
édes illatára, el sem tudta képzelni, miféle élet várhat itt rá.
Abdul? Nézte az arcélét, hallotta a hangját, de nem értette, miről
beszél olyan nagy hévvel Hádi bátyjával. Mintha nem is az az
ember lenne, akit megismert és megszeretett. Ez az Abdul idegen
volt, merev és érzéketlen a felesége minden nyűgével-bajával
szemben.
Késő délután érkeztek Al-Hufufba. Az eddig látottak után
kellemes felüdülés volt zöldellő parkok, gondozott virágok közt
haladni az útjuk célja, a Khajal-család hatalmas parkban felépült
rezidenciája felé.
- Megérkeztünk - Abdul végre feléje fordult, a kezét is
bátorítóan megszorította. Ez a szorítás valamennyire kárpótolta
Natashát a hosszú mellőzöttségért; hálás, bátortalan kis mosollyal
viszonozta.
A park számtalan kisebb-nagyobb pavilonja ontotta magából az
érkezők fogadására sietőket. Leginkább nőket, gyerekeket,
szolgákat és alkalmazottakat. Natasha némi kiengesztelődéssel
szemlélte a színes ruhába öltözött asszonyokat. Csinosak, ápoltak
voltak, akár nézhetné őket az ember európaiaknak is. Kíváncsian
pusmogtak egymás közt, alaposan szemügyre vették a szőke nőt.
A gyerekek vihogtak, az asszonyok inkább távolról mosolyogtak.
Abdul barackot nyomott a gyerekek fejére, míg a neveiket sorolta:
Maha, Ali, Nura.
- Ők pedig Hádi bátyám feleségei: Nada, Vafa és Fajza -
mutatott három fiatalasszonyra, akik közül kettő morcosan, míg a
harmadik barátságosan hajolt mag Natasha előtt.
Karikák ugráltak a szeme előtt. Érezte, hogy arcára kiül a
döbbenet: három feleség? Egyszerre, együtt? Amikor Abdul a
bátyja három házasságából született gyerekét említette, meg sem
fordult Natasha fejében, hogy mind együtt, egy időben vannak.
Feltételezte, mint valamennyi normális ember az ő helyében, hogy
Hádi megözvegyült vagy elvált, mielőtt újabb asszonyt vett
magához. Értetlenül, rémülten pislogott Hádi asszonyaira, és
félénken forgatta körbe a tekintetét: vár-e még rá egyéb
meglepetés is?
Szikár Hósszú ingbe öltözött, szakállas öregember közeledett, a
fején kendőből csavart turbánt viselt. Mögötte négy szürke ruhás,
fejkendős öregasszony, közülük az egyik Abdul anyja, de a másik
három is Ozmán Khajal felesége volt. Az öreg lesújtó pillantással
mérte végig az idegen asszonyt, a feleségei meg rá sem mertek
nézni. Mélyen leszegett fejjel, alázatosan vártak férjük parancsára.
Mi legyen az amerikai nő sorsa?
Ozmán Khajal darabos mozdulattal ölelte át a fiát, arabul szólt
hozzá, majd engedélyt adott második feleségének, hogy ő is
üdvözölje a fiát. Ezt követően végre angolul is hallatta a hangját,
de nem köszönés vagy egyéb sablonos udvariasság következett.
Kurtán közölte, hogy Natasha engedelmeskedni tartozik Abdul
anyjának, Mahának, aki elkíséri őt Szamira házába. És hogy
kétségei ne maradjanak az említett Szamira kiléte felől, azt is
elárulta, hogy Szamira nem más, mint Abdul felesége, két
gyermekének, Ajsának és Zaidnak az anyja.
Natasha csak bámult, hol az öregre, hol az öregasszonnyal
ölelkező férjére. Fel sem fogta, mit hall, mindaddig, míg meg nem
pillantotta az élénk vörös ruhás fiatalasszonyt, aki egy tíz év körüli
kislányt és valamivel fiatalabb fiút vezetett kézen fogva Abdul elé.
Natasha végre megértette! A világ forogni kezdett vele.
Szédült, félt, hogy elájul, és senki sem volt, akibe
belekapaszkodhatott volna. Biztosra vette, hogy mindenki hallja a
zúgást a fejében, bár úgy tesznek, mintha nem hallanák, nem
látnák, hogy ő ott, abban a pillanatban meghal. Kicsúszott lába
alól a talaj, és ájultan rogyott össze.
 V.

O zman Khajal ridegen nézett engedetlen, a parancsát semmibe

vevő fia szemébe. Itt jártakor beszélt ugyan a kalandjáról azzal az
idegen nővel, s azt is említette, hogy feleségül vette. Feleségül?
Még mit nem! Egy muzulmán férfi csak Allah akarata szerint
házasodhat, úgyhogy az a bizonyos „házasság” semmire sem
kötelezi. Ezt válaszolta akkor a fiának, és kész volt a megértő
arcát felé mutatni. A bűnös világ magában hordozza a romlást,
könnyen megszédül tőle az ember. Ha a férfi vétkezik is, az csak a
hitét erősíti, Allah nagy és irgalmas, feloldozza a bűnei alól, ha
visszatérve a hazájába, neki tetsző életet él. Az öreg a fia szavát
akarta venni, hogy elhagyja azt a tisztátalan, pogány nőt, ám
Abdul azt felelte erre, hogy ha ez az ára Allah irgalmának, inkább
nem kér belőle. Amerikában marad, és azt is elfelejti, hogy
arabnak született. Ozmánt annyira felbőszítette Abdul konoksága,
hogy legidősebb fiával, az első feleségétől született Juszuffal tíz
botütést méretett rá. Ezek után az öreg el intézettnek tekintette a
dolgot, bízott fia józan ítélőképességében, és nem hozta szóba
többé az idegen asszonyt, akit most mégis, minden tilalma ellenére
magával hozott. A leghelyesebb lenne gyorsan, feltűnésmentesen
megszabadulni tőle.
- Szeretem Nasvát, apám - Abdul konokul állta tekintetét. -
Soha, senkivel sem voltam ennyire boldog, mint vele. A
feleségem, és nem kívánok megválni tőle.
- Szeretem! Boldogság! - Gúnyos megvetéssel ismételte Ozmán
a muzulmán férfihoz méltatlan szavakat. Szégyenletes gyengeség!
Abdul már gyerekként is kezelhetetlen kölyök volt, és ezt Maha
bűnéül rótta fel, aki túlságosan elkényeztette a fiút. Szerencsére
Hádit még időben sikerült kivonni gyenge kezű anyja hatása alól,
ő igazi muszlim lett, és a hagyományoknak megfelelően sorra
emelte magához az asszonyait, nem tett különbséget köztük,
felváltva töltötte velük az éjszakákat. Tisztelte, becsülte őket, de
nem érzelgősködött, főként nem mások előtt.
Abdul a legfiatalabb volt a hat fiútestvér között. Gyakorlatilag
Hádit tekintette egyetlen fivérének, részben a többiektől elválasztó
nagy korkülönbség miatt, részint, mert az első asszony, Rima
fiaival soha nem tudott sem lélekben, sem gondolkozásban
azonosulni. Rima fanatikus muzulmán hitben nevelte a
gyermekeit. A tanulás jogát csak a fiainak engedélyezte, azt
vallotta, hogy a lányoknak elég csak a Koránt ismerniük. Mint
rangidős első feleség uralkodni akart a többi feleség, illetve azok
gyermekei felett, aminek köszönhetően állandósult Ozmán Khajal
házában a perlekedés.
Ozmán nem avatkozott az asszonyok dolgába, a lányaival sem
foglalkozott sokat. Tudta, hogy léteznek, mindenük megvan, amire
szükségük lehet, a többi az anyákra tartozik. Ő jószerint csak a
fiaival törődött, nagy gondot fordítva a neveltetésükre, a
taníttatásukra. Abdul volt az egyetlen, aki idegenben tanulhatott,
meg is bánta az öreg százszorosán. Fel volt rá készülve, hogy
időbe és nagy kitartásba telik, míg a fiú megszabadul a bűnös
Nyugat vadhajtásaitól.
Ozmán Khajal sokat tapasztalt, okos férfi volt, belátta, hogy ha
nem akarja elveszíteni a fiát, akkor neki kell engednie az elveiből.
Ezért is hívta magához, hogy megbeszélje vele a további
teendőket. Ha olyan nagyon ragaszkodik ahhoz az asszonyhoz, hát
legyen meg a kívánsága, mert igaz ugyan, hogy a Korán tiltja a
muzulmánok és a hitetlenek házasságát, de a gyakorlatban csak a
nőkre alkalmazzák a törvényt. Amióta a világ megnyílt a szaúdi
ifjak előtt, mind többen házasodnak össze keresztény asszonnyal,
akik természetesen felveszik az igaz hitet, és elfogadják férjük
hazájának a törvényeit.
Amennyiben Abdul választottja hasonlóan cselekszik, Allah
áldásával egybekelhetnek. A gond az, hogy egyelőre osztozniuk
kell Szamirával, együtt kell lakniuk vele, vagy várni az esküvővel
addig, míg felépül az új asszony háza. Abdul fanyalogva
választotta inkább az első variációt, bizonygatva apjának, hogy
közel két éve minden éjjel együtt hálnak, értelmetlen lenne
betartani az ilyenkor szokásos ceremóniákat.
Apja zordan jegyezte meg, hogy a ceremóniák betartása
lehetetlen is, ezért a legnagyobb óvatossággal kell kezelni a
dolgot. Nincs az arának rokona, aki a hozományra alkudhatna, aki
a házában őrizné őt az esküvő napjáig, így kénytelen lesz Szamira
házának vendégszobájában meghúzni magát, és fátyol
használatával léphet csak ki a kertbe, nehogy a férfiak, akik még
nem a rokonai, meglássák az arcát. A maga részéről ígéretet tett
arra, hogy már a jövő héten egybekelhetnek. De addig távol kell
tartania magát tőle, és Abdul csak Szamirával hálhat.

Natasha kellemes ízléssel berendezett szobában éledezett egy

selymes tapintású ágy közepén. Női arc hajolt fölé, és
amikor meglátta kinyíló szemét, barátságosan rámosolygott.
- Megviselt a hosszú út, fáradt voltál és elájultál - szólt hozzá
tört angolsággal. Natasha előtt fokozatosan élesedtek a ködös
arcvonások. Felismerte: Szamira az, Abdul arab felesége. A
kitisztult látásával az emlékei is életre keltek. Újra érezte azt a
kegyetlen fájdalmat. Uramatyám, mivé lett az élete?
Ülőhelyzetbe lökte magát, kétségbeesett dühében Szamira
ártatlan mosolyú arcára meredt. Elkiáltotta magát:
- Abdul! Hol van Abdul?
- Nasva, kedves, nyugodj meg. Itt vagyok veled, a gondodat
viselem, tekints a barátnődnek.
Ez megőrült! Még hogy barátnő! Félretolta a segítséget
felkínáló karját, talpra szökkent, és rohant az ajtóhoz, de Szamira
utolérte, és olyan erővel rántotta vissza, hogy csaknem hanyatt
esett. Meglepte, mekkora ereje van ennek a látszólag gyenge
teremtésnek, mint ahogy a sötét szeméből áradó határozottság is
csodálkozásra késztette.
- Abdul nem láthat, majd csak az esküvőtök napján.
- Mi? - Natasha hátrahőkölt. - Miféle esküvőről beszélsz?
Egyszer már feleségül vett Abdul. A hazug disznó! Azonnal
beszélni akarok vele!
Szamira arcára ismét barátságos mosoly telepedett.
- Hallottam róla - sütötte le a szemét. - Azt is tudom, hogy az
imént ismét bejelentette apjának a szándékát, és ő beleegyezett a
házasságotokba. - Natasha értetlenül rázta a fejét, egyre azt
hajtogatva, hogy már egy éve Abdul törvényes felesége. Szamira
azonban kénytelen volt felvilágosítani: a házasság, amit Allah nem
szentesített, érvénytelen. - Te csak az ágyasa voltál a férjemnek.
Mostantól pedig a leendő második felesége vagy, és mint ilyen,
nem találkozhatsz a vőlegényeddel, csak az esküvői szertartáson.
Natasha levegő urán kapkodott. Még hogy második feleség!
Kidülledt szemmel, ordítva követelte Abdult. Azonnal beszélni
akar vele! Amit mondani fog neki, azt nem vágja zsebre. Egyetlen
percig sem hajlandó tovább maradni ebben a házban és ebben a
barbár országban.
Szamira elnézően mosolygott, de hajthatatlan maradt. Közölte,
hogy felgyorsítják az esküvői előkészületeket, feltehetően már a
jövő héten sor kerülhet rá, addig azonban kerülnie kell Abdullal a
találkozást.
Hát nem! Belőle ugyan senki sem csinál bolondot! Félrelökte
útjából a nőt, és feltépte az ajtót. Kirohant. Fogalma sem volt,
merre, hová, csak futott, és Abdul nevét kiáltozta. Több asszony is
próbálta az útját állni és visszarángatni Szamira házához. Natasha
rúgott, karmolt, ordítozott. A nagy hangzavar felverte a ház békés
csendjét, az apja és fivérei társaságában időző Abdul is
meghallotta kedvese dühtől remegő kiáltozását. Idegesen mozdult,
de apja a vállára rakta a tenyerét.
 - Asszonyi perpatvar - húzta félre megvetően a száját. -
Férfiember az ilyesmiről nem vesz tudomást.
Abdul azonban másként vélekedett, fel is ugrott.
- Engedj, apám! Muszáj beszélnem vele, mert még képes kárt
tenni magában és másokban.
Hiába állták útját a fivérei is, ő átgázolt a sorfalukon, szapora
léptekkel sietett a hangzavar irányába. Elképedt a látványtól.
Nasva vagy két asszonyt vonszolt magával, akik a kezébe,
lábába kapaszkodva cibálták vissza Szamira házába.
- Engedjétek el! - dörrent rájuk Abdul, mire az asszonyok
azonnal retiráltak. Abdul arabul váltott velük néhány szót, többre
nem is lett volna ideje, mert Nasva nekirontott, és teljes erővel,
ököllel az arcába csapott. A régebben gyakran emlegetett pofont
megkapta hát. Ütötte, csépelte, ahol érte. Elmondta mindennek,
legfőképpen aljas, hitszegő gazembernek.
- Becsaptál! Hazudtál nekem! Légy ezerszer átkozott, Abdul
Khajal!
A legdurvább megaláztatás, amit egy férfi elszenvedhet, ha egy
asszony nyilvánosan megszégyeníti. Abdulban buzgott a harag, de
lenyelte.
- Nasva! - Egyszerre kapta el mindkét karját, megszorította, és
alaposan meg is rázta. - Ne szégyeníts meg mindenki előtt!
Átérzem a haragod jogosságát, mégis arra kérlek, hogy csillapítsd
a dühödet, mert különben nem érthetünk szót egymással.
Natasha már zokogott. Engedte, hogy Abdul visszavezesse a
börtönéül kijelölt szobába, ahol végre magához ölelhette.
Görcsösen kapaszkodtak egymásba, mind a ketten sírtak. Abban a
reménytelen pillanatban nehéz lett volna megállapítani, hogy
melyikük a boldogtalanabb.
- Hazudtál, becsaptál, egy életre megnyomorítottál! - Natasha
csak ezt ismételgette, keservesen zokogva, Abdul meg nem tudott
mást mondani, mint hogy sajnálom, nem ezt akartam. Bocsáss
meg.
- Ezt a boldogságot szántad nekem? Ezt a poklot?
 - Esküszöm, semmi sem fog megváltozni. Most is csak azt
tudom mondani, hogy mindenkinél jobban szeretlek, és
mindenkinél fontosabb vagy a számomra. Igen, belátom.
Vétkeztem. Nem hazudtam, csak nem beszéltem veled lényegtelen
dolgokról. Szamira és én még gyerekfejjel házasodtunk össze.
Nálunk ez így szokás. A szülők, helyesebben az apák döntenek a
gyerekeik életéről. Én tizenhét, ő tizennégy éves volt. Soha nem
láttuk korábban egymást. Szamira kedves, engedelmes teremtés, jó
anyja a gyerekeimnek, de a szerelmet te ismertetted meg velem.
Olyan nagyon szeretlek, ahogy egy arab férfinak nem is lenne
szabad szeretnie egyetlen asszonyt sem. Hallgattam Szandráról, ez
igaz, mert már évek óta nem láttam, olyan volt, mintha elváltam
volna tőle. Könyörgök, Nasva, próbálj megérteni! Hét teljes év,
anélkül, hogy öleltem volna. Neked is volt előéleted, szerettél
előttem más férfit, de a te életed is mellettem bontakozott ki.
Éppúgy, mint az enyém veled. ígérem, soha semmiben sem fogsz
hiányt szenvedni, sem a szerelemben, sem másban. Hidd el, jó
életed lesz mellettem.
- Mert te döntőd el, hogy mi a jó nekem! - Natasha hangja tele
volt szemrehányással, a szeme vádolt, a szíve majd megszakadt a
fájdalomtól. - Szerettelek. Tudhatod, mennyire szerettelek, ha nem
így lenne, sohasem követtelek volna a te hazádba. Bíztam benned,
hittem, hogy mi ketten képesek leszünk bárhol a világon
megőrizni a magunk külön kis világát. Ahogy ígérted, emlékezz
rá! Sajnálom, hogy azt kell mondanom, de megölted bennem a
bizalmat. Haza akarok menni! Képtelen lennék itt és így élni.
- Nasvám! - Abdul a nő álla alá nyúlt, megemelte az arcát, hogy
lássa a szemét. - Ha beszéltem volna neked Szamiráról és a
gyerekeimről, velem jöttél volna? Tartok tőle, hogy nem. Nos,
ezért hallgattam, mert nem akartalak elveszíteni téged.
- Inkább boldogtalanná tettél.
- Mit tehettem volna, mondd? Gyakorlatilag hét éve véget ért a
Szamirával kötött házasságom. Nekem csak te voltál, és vagy
azóta is.
 - És lehetnék Szamira mellett a második asszonyod! - Natasha
kitépte magár Abdul karjaiból. - Soha! Érted? Soha!
A legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy ez fog
történni, egy másodperc töredéke alatt elrohant szeme előtt a jövő.
Abdul elfelejt mindent, lepereg róla a civilizáció utolsó morzsája
is. Ő csak egy lesz a feleségei közül, fátyolba burkolva,
megfosztva az egyéniségéről. Nasva! Ez lesz a neve, és nemcsak a
férje fogja így nevezni. Natasha Rubiw Khajal el van temetve.
Mintha soha nem létezett volna.
- Nasva, te vagy, és mindig is te leszel számomra a
legfontosabb! Lesz saját házad, mint minden asszonynak, ahol
nevelik a gyerekeket, és fogadják a férjüket. Ha nem akarod,
látnod sem kell Szamirát.
- Attól, hogy nem látom, ő még az asszonyod marad.
- Kérlek, lásd be, itt mások a törvények, mások a szokások.
Nem állítom, hogy a kedvemre valók, de muzulmán vagyok. Sok
gyerek... Ez jelenti a népem jövőjét, ezért veszünk több asszonyt is
magunkhoz.
Natasha fejében a tehetetlen elkeseredés robaja dörömbölt, és
ez a hang minden mást elnémított. Úgy érezte magát, mint egy
csapdába csalt állat. Tágra meredt szemekkel bámult Abdul
meggyötört arcába. Ő lenne az a férfi, akit szeretett? Nem. Ennek
a szánalmasan mentegetőző alaknak semmi köze az ő Abduljához.
- Belőlem senki nem fog tenyészkancát csinálni! Vegyél annyi
asszonyt magadhoz, ahányat csak akarsz, szaporítsd a nemes
fajtádat, de ne velem. Én nem leszek sehányadik feleséged!
Hazamegyek, és az otthoni törvények szerint elválok tőled! - A nő
felháborodott üvöltése sikollyá vékonyult, és áthasította a levegőt.
Vadállatként támadt a férjére, körmeit az arcába mélyesztette, és
véres csíkokkal dekorálta ki. Abdul még csak nem is védekezett.
- Hát jó - sóhajtott megadón. - Igazad van, féregként
viselkedtem veled. Ha ez a feltétele, hogy megtartsalak, Szamirát
fogom halálra sebezni. Még ma. Most azonnal elválok tőle, és te
leszel az egyetlen asszonyom.
 Natasha hátrahőkölt. Micsoda álszenteskedő, mocskos alak!
Ravaszkodik, hazudozik, ígérget. Undorodott tőle, gyűlölte,
megvetette. Hűvös nyugalommal távozásra szólította fel Abdult,
aztán csak nézte, amint lehorgasztott fejjel kikullog a szobából.
Másnap reggel Szamira sírástól kivörösödött szemmel nyitott
be hozzá. Bánatba roskadt arca olyan esendően szánalmas volt,
ami még a legkeményebb szívű embert is megindította volna.
Natasha is megsajnálta. Már restellte a saját gyötrelmét. Abdul!
Mindkettőjük életét ő keserítette meg. Hogy lehetett ennyire vak
és süket? Annyira bízott benne, meg sem fordult a fejében, hogy
más asszony is lehet rajta kívül az életében.
Szamira csendes alázattal készítette el a fürdővizét. Még ez is!
Akár ha a cselédje lenne. Natasha tiltakozott. El tudja látni saját
magát. Szamira mélyen leszegett fejjel, hátrálva távozott. Később
tálcán bevitte a reggelijét. Csupa finomság: mézes, mandulás kifli,
gyümölcs, tej és néhány érett fiige. A szeme még vörösebb volt,
mint korábban. Natasha nem bírta megállni, hogy rá ne kérdezzen
a szomorúsága okára. Ha ő okozza a bánatát, nyugodjon meg: még
ma el akarja hagyni a házat. Ám Szamira a fejét rázta, törölgette a
szeméből szüntelenül csordogáló könnyeket, és azt felelte: ő fog
elmenni. Amint az apja és a bátyja érte jönnek, hogy magukkal
vigyék.
Natashának torkán akadt a szó, döbbenten nézett a csendesen
távozó, törékeny asszony után. Mi történik itt? „Most azonnal
elválok Szamírától, és te leszel az egyetlen asszonyom”, idézte fel
Abdul tegnap este elhangzott szavait. És a másik mondat:
„Szamirát fogom halálra sebezni.”
A dörömbölés egyre erősödött a fejében. Máris? Máris szóba
hozta volna? Csak így? Minden előzetes magyarázat nélkül?
Mozdulni sem tudott, a tüdejéből zihálva tört elő a levegő.
Megrémítette a gondolat: önhibáján kívül beékelődött egy
házasságba. Nem! Abdul nem teheti meg ezt a gyerekei anyjával!
Egyedül ő az, akinek távoznia kell! Találkozni akart Abdullal,
hogy megkérje: tegye fel az első Párizsba induló gépre. Kérte
Szamirát, hogy eszközölje ki a találkozást a férjével. Szamira
figyelmeztette, hogy az esküvőig nem lenne szabad találkozniuk
egymással, és a kertbe sem mehet ki lefátyolozatlanul, de Natasha
követelte a közbenjárását Abdulnál. Muszáj beszélnem vele!
A fátyol nem érdekelte. Sem Ozmán parancsa, tiltása. Kiült a
kertbe egy viszonylag védett rózsalugas által takart padra. Tőle
távolabb kis csoportokban az asszonyok izgatottan, lármásan
karattyoltak, és olyan lesújtó pillantásokat vetettek felé, hogy
Natashában semmi kétség nem maradt: valamennyien értesültek
Abdul szándékáról, ami - jogosan - mély felháborodást váltott ki
belőlük. Gyorsan odább is álltak, anélkül, hogy üdvözölték volna.
Szájában megkeseredett a nyál. Nem ő tehet arról, hogy itt van.
Nézte a vidáman zsibongó gyerekeket. Aprócskák, mert a
nagyobbak iskolában vannak. Szép, derűs nagycsalád, olyan, mint
bárhol másutt a világon. A különbség annyi, hogy... Elbőgte
magát. Szörnyen fájt a lelke. Akkor is szipogott, amikor Abdul
óvatosan mellé ereszkedett.
- Nasva - a hangját suttogóra fogta, miközben idegesen forgatta
körbe a fejét. Nézte, ki láthatja őket. Legfeljebb a gyerekek. - Nem
volna szabad fátyol nélkül elhagynod a házat.
- Ugyan ki tilthatná meg? - vágott vissza epésen. - Talán bizony
te? - Abdul jobbnak látta elengedni a füle mellett a választ. Inkább
a lényegre tért.
- Akarom, hogy tudd: tegnap este elváltam Szamirától.
- Hogyan? - kapta fel a fejét Natasha. A szeme csodálkozásra
kerekedett. Legfeljebb közölte a szándékát, de ez még nem azonos
a válással. Nem is szabad, hogy megtegye!
Látva értetlenségét, Abdul kesernyésen elmosolyodott.
- Jól hallottad. Elváltam. Persze, te semmit sem tudhatsz a mi
törvényeinkről. Nálunk minden bonyolultabb és egyszerűbb, mint
nálatok. Ha egy férfi válni kíván az asszonyától, elég, ha két tanú
jelenlétében négyszer elmondja: elválok tőled. Nos, ahogy
ígértem, megtettem. Szamira mar nem a feleségem többé.
Natasha hátán hideg futkosott, továbbra is értetlenül bámult
Abdulra, aki megismertette a részletekkel is. Apja és Hádi voltak a
tanúk, bár nem akartak kötélnek állni, végül mégis megtették. Ma
reggel üzentek Szamira apjának, hogy vigye magával a lányát.
Addig itt marad a házban, de nem mint feleség, hanem
vendégként.
- Nem, Abdul! Ezt nem teheted meg! - tiltakozott Natasha. -
Nem alázhatod meg azt az asszonyt, aki éveken át kitartott
melletted, két gyereket szült neked.
- Már megtettem - felelte komoran a férfi. - Ha jobban
belegondolsz, nincs ebben semmi új vagy szokatlan. Másutt is
felbomlanak a házasságok. Az amerikai törvények is ismerik a
válás fogalmát.
- De nem így! Legalább időt hagytál volna, hogy megszokja a
gondolatot.
- Ha az ember elszánja magát valamire, nincs értelme az
időhúzásnak. Nézd, Nasva - két tenyere közé fogta a kezét. -
Tudom, hogy nagyot hibáztam, amikor nem avattalak be a hazám
számodra elfogadhatatlan szokásaiba, de már mondtam, hogy
miért nem tettem. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.
Megígértem neked, hogy a nyugati világ normái szerint fogok
veled élni, bár akkor még mindketten hittük, hogy Amerikában
maradok. Nos, nem így történt, de ettől én még az vagyok, aki
voltam. Túlságosan sokáig éltem a te hazádban, és mint
említettem, inkább érzem magam amerikainak, mint szaúdinak.
Belátom, valóban méltatlan lenne egy olyan asszony árnyékában
élned, aki számomra sem jelent többet a gyerekeim anyjánál.
Tisztelem, becsülöm Szamirát, de soha sem voltam szerelmes
belé. Ha kettőtök közül választásra kényszerülök, csak téged
választalak.
- Ha mindezt így gondolod, miért nem váltál el Számárától az
alatt a két hónap alatt, amikor itthon voltál, és elfogadtad az
állásajánlatot? Akkor másként alakult volna minden. Nem állítom,
hogy nem hagyott volna nyomot bennem a titkolózásod, de
legalább ettől a pokoltól megkíméltél volna. És nemcsak engem,
de magadat is.
Abdul mélyet sóhajtott, és helyeslően bólintott.
- Igen. Ebben is igazad van. Csakhogy - elhallgatott, az arcára
szomorúság telepedett -, reméltem, hogy sikerül valamilyen békés
kompromisszumban megegyeznünk. Szamira mindenbe belement
volna, csak hogy ne kelljen megválni a gyerekektől. Halálra
sebeztem szegényt, és ezt nem érdemelte meg. A gyerekeknek is
rossz lesz, nem beszélve rólam.
- Sajnos, a válásokat mindig megsínyli a család. Elsősorban a
gyerekek, de ha a szülők elég intelligensek, képesek megtalálni a
legésszerűbb megoldást a gyerekeik érdekében - válaszolta
Natasha.
- Ésszerűség? - Abdul gúnyosan elfintorodott. - Nos, nálunk az
ésszerűség definicióját is az iszlám törvényei határozzák meg,
amelyek pontokba foglalják a válást követő jogokat. Nem lehet
várandós anyától elválni, csak ha a gyermek már megszületett, de
az anyának a szoptatás idejére joga van megtartani a gyermekét.
Később az apa tehet bizonyos engedményeket, de csak a törvény
szabta határokon belül. Mindent összegezve: Szamira magával
viheti Ajsát, de Zaidról le kell mondania, mert a fiúknak férfi
mellett kell a serdülőkort elérniük. Ha nem az apa, akkor annak
férfirokona mellett. Zaid betöltötte a nyolcadik évét, tehát
mindenképpen itt kell maradnia. Ajsa is csak a serdülőkoráig
maradhat Szamiráé, ugyanis a törvény szerint az apa joga és
kötelessége a lánygyerek kiházasítása, vagyis a válás magával
hozza a gyerekek elszakadását is, mind egymástól, mind az
anyjuktól. Ettől a szenvedéstől szerettem volna Szamirát
megkímélni. Remélem, megértesz.
- Sajnálom - felelte csendes döbbenettel Natasha. - A
törvényeitek nemcsak embertelenek, de süt, árad belőlük a
hímsovinizmus. Mi az, amit egy asszony tehet? Az
engedelmességen kívül? Ő is hasonló könnyedséggel vethet véget
a házasságnak?
Abdul felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott; valamiféle
megenyhülést érzett Nasva kérdéseiből áramlani. Belecsókolt a
tenyerébe.
- Az asszony szeretheti a férjét. Olyan nagyon, hogy annak soha
ne jusson eszébe a válás gondolata.
Letépett egy szál rózsát, Nasva elé térdelt, és csókot lehelve az
illatos virágra, felé nyújtotta.
- Ha látnának, megbotránkoznának, mert egy szaúdi férfi nem
térdepelhet asszony előtt. Csakhogy én félvér vagyok, félig már
amerikai. Kérlek, Nasva. Légy a feleségem. Az egyetlen
asszonyom.
Nathasával körbe-körbe forgott a kert, a szíve hangosan
dobogott. Eltűnt szeme elől a rózsalugas, el az egész mindenség,
helyébe egy parányi világ lépett, melyet csak ők ketten alkottak.
Egész lényét átjárta a szerelem, amelyről már-már azt hitte:
elvesztette valahol. De érezte, hogy mégsem veszett el. Ott lapult a
szívében, hogy előbújhasson. Nem gondolt Szamirára, annak
jogos fájdalmára, arra sem, hogy sikerült barátok helyett
ellenségekre találnia. Csak és kizárólag Abdul kérő, könyörgő,
kisfiúsan mosolygó, grafitszürke szemét látta, és a szerelmét
érezte.
- De hisz a feleséged vagyok. Vagy már elfelejtetted? - Natasha
megfogta az átnyújtott rózsával együtt Abdul kezét is. Ő azonban
tétován ingatta a fejét.
- Nem, Nasva. Ahhoz, hogy feleségként emeljelek magam
mellé, Allah áldását kell kérnünk a frigyünkre. Az iszlám
törvények így írják elő. És mert - parányi szünetet tartva folytatta:
- ez apám parancsa.
- Parancsa? - Natasha gúnyosan félrehúzta a száját. - Mi az,
hogy parancsa?
- Nézd, kicsi Nasva - Abdul visszaült mellé. -Tudom, hogy te
ezt nem érted. Én sok tekintetben megváltoztam, és nem
mindenben értek egyet sem a Korán törvényeivel, sem pedig
apámmal, de a fiúi tisztelet arra kötelez, hogy fejet hajtsak apám
akarata előtt, aki ragaszkodik a nálunk elfogadott esküvői
szertartáshoz.
- Ha annyira ragaszkodik hozzá, hát legyen meg az akarata -
Natasha arcán pajkos, engedékeny mosoly ragyogott, és gyors
csókot cuppantott „vőlegénye” ajkára. Jó időre utoljára.

Ha netán hiányolta volna a Houstonban megtartott

esküvőjükből a pompát, ez a másik bőségesen kárpótolta. Ha
filmvászonra vetítve, nézőként vett volna részt a ceremónián,
lenyűgözte volna annak minden egyes mozzanata, de így? Hogy ő
legyen ennek a komédiának az egyik főszereplője? Roppant
fárasztó, nevetséges bohózatként szenvedte végig, pedig, ahogy
megtudta, a házasságkötési szertartás sokkal szerényebb és
rövidebb volt a szokásosnál. Neki nem voltak rokonai, akik jóval
korábban aláírták volna a hozományról szóló megállapodást és a
hivatalos okmányokat. Ezt a tisztet Hádi vállalta magára
közvetlenül az ünnepség kezdete előtt.
Hádi asszonyai órákon át öltöztették, sminkelték, és fésülték
sötét szőke hajzuhatagát. Abdul anyja, Maha felügyelte az
előkészületeket, ő fogadta a női vendégeket. Natasha megkedvelte
Mahát. Nem sokat tudtak beszélni egymással, mert az idősebb
generáció asszonyai nem beszéltek angolul. Inkább a jelbeszédre
hagyatkoztak, érintésre es mosolyra. Az idős asszonyból sugárzott
a jóság és a megértés, látszott rajta, milyen mélységgel szereti a
fiát, és milyen fontos számára Abdul boldogsága. Márpedig
Abdult olyan boldognak látta, mint még soha. Natasha végtelen
hálával viszonozta Abdul édesanyjának pártfogását. Egyelőre rajta
kívül nemigen akadt más, aki barátságába fogadta volna. A ház
asszonyai bizalmatlanul kerülgették, és inkább csak tisztes
távolból figyelték, akár valami csodabogarat, aki felbolygatta a
megszokott életüket. Szamira száműzettetését is az idegen asszony
vétkéül rótták fel. Szamarát szerették, mert közülük való volt, és
mert figyelmes, kedves, engedelmes. Abdul viselkedését nem
értették, új választottját pedig megvetették. Éreztették is ezt
Nasvával, minden kapcsolattartásuk leszűkült néhány udvarias
mondat köré.
Hádi asszonyai közül a harmadik, a legfiatalabb, Fajza mutatta
egyedüli jelét a barátságnak. Esténként leült mellé a padra,
Amerikáról kérdezgette, arról, hogy ott milyen életet élt, és
igencsak tisztelte a foglalkozásáért. Felajánlotta, hogy bármikor,
bármiben szívesen lesz a segítségére. Csak kérdezzen bátran,
nyugodtan, ha nem ért valamit.
Fajza fésülte egy francia divatlap alapján divatos kontyba a
haját, ő választotta ki a smink színeit, igazgatta el fényes, ezüst
szálakkal átszőtt égszínkék ruhájának redőit, és illesztette fejére az
igazgyöngyökből font fejéket, amely a ruhával azonos színű,
leheletvékony fátyolt tartotta.
A kertben külön sátor volt felállítva a nők és a férfiak részére,
mert természetesen a két nem egymástól elkülönülve ünnepelt.
Natasha a női sátorban várta a vőlegényét az apjával, Hádival, és a
papi elöljáróval. A hit embere felolvasott néhány sort a Koránból,
megtudakolta, hogy elfogadják-e egymást férjnek, illetve
feleségnek, majd megáldotta a házasságukat.
Natasha idegesen nevetett. Uramatyám! Egy éve már, hogy
törvényes felesége Abdulnak. De jó. A komédia kedvéért
mindenre igent mondott.
Egyik lábáról a másikra állt, nem tudta, mit tegyen, hogyan
viselkedjen, amikor Abdul megemelve a fátylát, kitakarta az arcát.
És engedélyt kapott az első hitvesi csókra. Nyomasztó hangulatát,
kínos feszengését még a lelkesnek tűnő taps sem oldotta. Tudta,
hogy nem őszinte az öröm, mindez csak a kötelezően előírt
koreográfia része.
Ott állt egy idegen világban, egyetlen barát nélkül. Se rokona,
se ismerőse. Senkije sincs a férjén kívül, akihez tartozott.
Mindenki más az idegen betolakodót látta benne, a gonosz
asszonyt, aki elüldözte Szamirát a háztól.
Szamira búcsúja valóban fájdalmas volt. Apja és két bátyja
éppen az esküvő napján jöttek érte, addig végig kellett szenvednie
az előkészületeket. Folyton látnia kellett férje választottját, ha
tehette, a kisfiát ölelte, dédelgette, és keserves könnyeket
hullajtott, amikor nélküle, Ajsa kezét fogva elhagyta a házat,
amely tizenkét éven át az otthona volt.
Natasha még férje karjában sem volt képes elhessegetni szeme
elől Szamira könnyben ázó, meggyötört arcát, és a tekintetét,
melyben még akkor sem látott szemrehányást, csupán mélységes
fájdalmat.
 VI.

A z esküvőt követő napokat viszonylagos békében töltötték el.

Abdul újonnan vásárolt BMW-jén a várost és a környéket járták.
Nasva először hagyta el érkezése óta a házat, most is keményen
ellenállt mindenféle fátyolnak, sálnak és csadornak, berzenkedett,
tiltakozott, de végül is belátta: nincs menekvés, viselnie kell.
Mivel ilyesfajta öltözéke nem volt, sógornője a saját ruhatárából
kölcsönzött holmikkal segítette ki.
- Majd meglátod - kuncogott Fajza -, a férfiakat sokkal jobban
izgatja az, amihez a fantáziájukat is igénybe kell venni. Sejtelmes
arckontúr, a csador alól elővillanó boka, és a kéz. Nem olyan
szörnyű ez, ha megtanulod előnyösen viselni. - Nasva nem
vitatkozott, magára öltötte a fekete leplet, és fogát csikorgatva ült
be Abdul mellé az autóba, hogy aztán a füstszínű üveg
védelmében félrelökje szeme elől a fátyolt. Abdul nevette, gyors
puszit cuppantott az orra hegyére, és közölte, hogy nagyon, de
nagyon boldog, mert igazából most érzi azt, hogy imádott Nasvája
mindenestül az övé lett.
Ez igazán kedves, mormogott az orra alatt az asszony, de ha
nehezére esett is, lenyelte a dühét. Gondold azt, hogy szerepet
játszol, parancsolt magára. A játék neve: türelem és
kompromisszumkészség, a tétje pedig a három év túlélése. Tanulj
meg mosolyogni, fejet hajtani, leplezd el ügyesen a lelkedben dúló
vihart. Akkor sírj, ha senki sem látja a könnyeidet! Mutasd magad
elégedettnek, ismerkedj a családdal, barátkozz a nővéreiddel,
játssz a gyerekekkel. Foglald el magad. Mutasd meg, milyen jó
színésznő vagy.
Abdul egy idegenvezető figyelmességével mutatta be Al-Hufuf
városát, amely, mi tagadás, szép volt üde parkjaival, az utakat
szegélyező pálmafáival. Keleti stílusban épült házak, majd
mindenik udvarán medence vize fénylett. Csillogó üzletek. Külön
a nőknek és külön a férfiaknak, és persze piac, bevásárlócsarnok.
Még sportpályát is látott, iskolát, kórházat, a jólét számtalan jelét,
akárcsak otthona zárt falai között, melyeket a majd három hét alatt
megismert. Drága, selyemkárpitos bútorok, elefántcsont faragású
dísztárgyak, kínai vázák, lehelet vékonyságú porcelánok
mindenütt, és káprázatos márványcsempézésű fürdőszobák,
süllyesztett káddal, hideg-melegvizes csapokkal, melyekből a nap
bármely szakában folyik a víz, olyan hőfokkal, ahogy azt éppen
kívánják. Nincs szükség takarékosságra, mert a kert végén a
hatalmas víztározót naponta töltik fel a hordókban érkező,
tengervízből lepárolt, kristálytiszta vízzel. Szinte hihetetlen, hogy
mindez a luxus a sivatag közepén, a föld mélyéből feltörő olajnak
köszönhető.
Városi körsétájuk alkalmával Abdul napjában legalább egyszer
csatlakozott a mecsetbe iparkodó férfiakhoz. Ilyenkor Nasvát kint
hagyta a többi asszonnyal, mert a belépés joga kizárólag a
férfiaknak volt fenntartva. Nasva háborgott is a nőket sújtó
diszkrimináció miatt. Legvadabb álmaiban sem gondolta volna,
hogy ő egyszer egy mecset előtt fogja megvárni, hogy férje
kiimádkozza magát odabent. Ez a helyzet megalázta, elkeserítette,
és a jövőtől való rettegéssel töltötte el.
Alig öt hete szakadtak el a civilizált világból, és Abdul máris
kezdett igazi muzulmánná válni. Ha apja szólítja, rohan, őt, a
feleségét egyre inkább gyerekként kezeli, akit imád, szeretget,
álomba ringatja, kényezteti is, csak éppen kizárja a napi élet
gondjaiból. Natasha úgy képzelte, hogy együtt lesznek, úgy élnek
majd, ahogy megszokták. Munkában töltött nappalok, békésen
átbeszélgetett esték és álomba forduló szerelmes éjszakák.
 Ezzel szemben az arcába röhintett az elkeserítő valóság. Abdul
hamarosan elutazik dolgozni, ő pedig szombat reggeltől a
következő hét csütörtök estéig várja majd, hogy a hét egyetlen
napját vele töltse, s azt is csak azért, mert az iszlám a pénteket
szent nappá nyilvánítja, amikor tilos a munkavégzés. Mint akit
leforráztak, Natasha szívét-lelkét úgy égette a forró kín.
- Tényleg? Tényleg ezt a sorsot szántad nekem? Itt éljek,
tétlenkedjek, s az egyedüli elfoglaltságom abból álljon, hogy
várjalak?
Abdul válasza megdöbbentette: a sivatag sivár hely, az
olajmező nem asszonyoknak való, ő ott keményen dolgozik, ideje
sem lenne törődni vele. Vagyis ez végleges? - szögezte neki riadt
kérdését az asszony, mert ő abban reménykedett, hogy Abdul
keres valamilyen tisztességes szállást, és néhány hét után magával
viszi.
Abdul megcsókolta, és megnyugtatta: így lesz a legjobb.
Mindkettőjüknek. Mindent elrendezett már, Nasvának semmire
sem lesz gondja. A kis cselédlány, Taháni a segítségére lesz, Fajza
is megígérte, hogy nem hagyja unatkozni. Az apja és a bátyjai meg
gondoskodnak arról, hogy semmiben sem szenvedjen hiányt.
Forduljon hozzájuk bizalommal.
Natashának lángolt a feje. Apró gyermekkorától önállóságra
nevelték, és tizennyolc évesen már egész jól elboldogult mások
gyámkodása nélkül is. És most, huszonöt évesen, diplomás
gyermekorvosként, érett, felnőtt asszonyként akarják gyámság alá
helyezni?
Abdul ismét elszajkózta a már halálra unt szövegét az
országról, arról, hogy amíg itt élnek, el kell fogadniuk a
törvényeit, amelyek meghatározzák a nők szerepét, előírják, hogy
asszonyok nem élhetnek férfi felügyelete nélkül, már pedig neki
nem lesz ideje Nasva szoknyáján üldögélni. Próbáljon
beilleszkedni, találjon magának elfoglaltságot, és tegye mindenben
azt, amit az apja és fivérei elvárnak tőle.
- Én nem az apádhoz és nem a fivéreidhez mentem feleségül! -
tiltakozott Natasha.
- Kérlek, Nasva, ne hergeld fel magad! - Abdul hangjából eltűnt
a selymes árnyalat. - Fogd fel végre: ez nem Amerika. Lazíts egy
kicsit, éld a szaúdi asszonyok életét. És várj engem. Csütörtökön
megjövök, rohanok hozzád, és addig is minden este hozzád fog
szállni a sóhajom: szeretlek, kicsi Nasvám. Nagyon, nagyon
szeretlek.
Na persze! Szeretsz, mint gyermek a kedvenc játékát, amit
legszívesebben elzárna, nehogy más is szemet vessen rá,
berzenkedett magában Natasha, de belátta, a szavai célt tévesztve
térnének ki Abdul értelme elől. A szerepére gondolt, amely sokkal
nagyobb színészi tehetséget igényel, mint amilyet magában érez a
„türelem és kompromisszumkészség” című játék sikeres
alakításához. Mégis meg kell próbálni, már csak azért is, mert
nincs lehetősége a szerep visszautasítására.
Alig öt nappal az esküvőjük után Abdul népes családja
gondjaira bízva feleségét, elhajtott az olajmezőkre, és még aznap
magához rendelte fia új asszonyát a család teljhatalmú ura és
parancsolója, Ozmán Khajal, hogy felvilágosítsa a muzulmán
asszonyok jogai és kötelességei felől. A kötelességekkel kezdte;
nyilván, mert csak ezek teljesítésével szolgálhat rá igen csekély
számú jogai élvezésére.
Az asszony kötelessége mindenekelőtt az engedelmesség, az
alázat, a férje feltétel nélküli kiszolgálása, és annak távollétében
apja és fivérei parancsának teljesítése. Tanulja meg, hogy a
muzulmán férfi keveset beszél, nem kér, de elvárja, hogy az
asszony még azelőtt teljesítse akaratát, mielőtt azt maga
kigondolta volna. Tisztelje a ház idősebb asszonyait,
engedelmeskedjen anyósainak, ne szítson békétlenséget a fiatalabb
nők körében, foglalkozzon a gyerekekkel, legyen igyekvő, és
gondoskodjék új sarjakról. Ha a felsoroltak szerint cselekszik,
gondtalan életet élhet, kiérdemli a család minden tagjának
megbecsülését. Ezek tehát a jogai. Ideje hasznos eltöltéséhez a
Szent Könyv tanulmányozását javasolja, és hogy ennek ne
lehessenek nyelvi akadályai, Nasva rendelkezésére bocsátotta a
Korán egy angol nyelvű példányát.
Nasva a fogát csikorgatta: hasaljon mindenki lába elé, és tűrje,
hogy lábtörlőként használják. Hogy mekkora ökör volt, amikor
bedőlt Abdul mézes-mázos ígéreteinek: a kettőjük kapcsolata nem
változik, éljenek bár Amerikában, vagy náluk.

A kert közepén kiépített mesterséges tavacska partján üldögélt,

nézte az indonéz kertészeket, ahogy a víz felszínéről hosszú nyelű
gereblyékkel tisztítják le a ráhullott virágszirmokat és faleveleket.
Kissé távolabb gyerekek visítoztak. Összevesztek egy betévedt
kölyökkutyán. A fiúk gyötörni, a lányok simogatni akarták, ebből
aztán hangos perpatvar kerekedett.
Rima, Ozmán első számú felesége csörtetett elő, pergő nyelvű
szitkokat szórva az apróságok fejére. Igazságtételének az ártatlan
kölyökkutya látta leginkább kárát. Az öregasszony ráparancsolt az
egyik legelvetemültebb kutyakínzó fiúcskára, Alira, hogy fogja a
rusnya dögöt, és hajítsa át a magas kerítésen, ki az utcára, ahonnan
jött. Korholta a gyerekeket, szidta a kutyust, mert egyáltalán vette
magának a bátorságot az élethez. Mindeközben lesújtó
pillantásokat vetett a tó partján tétlenül ülő idegen asszony felé,
akit nem tudott, de nem is akart megkedvelni. Megvetette és
gyűlölte, mindazért, ami és amilyen volt.
Álnok, vén boszorkány, mormogta maga elé Nasva.
Ellenszenvük kölcsönösségen alapult, ő legalább annyira utálta az
öregasszonyt, mint az őt. Szavuk nem volt egymáshoz, de a
pillantásuk elég beszédesen fejezte ki ellenszenvüket.
Unatkozott, nehezen viselte a tétlenséget, melynek nem volt se
eleje, se vége. De nem volt mit tennie, várt. A könyveit tartalmazó
csomag érkezésére, a leveleire küldött válaszokra, Abdul csütörtök
esti betoppanására, a gyorsan elrohanó éjszakát követő egyetlen
napra, remélve, hogy lesz idejük beszélgetésre is, ami persze csak
remény maradt. Abdul ugyanis a szent napot jobbára az apja és a
fivérei társaságában töltötte. Imával, naponta ötszöri fohásszal, a
közbülső időben pedig „férfias” elmélkedéssel. Két éjszaka,
egyetlen nap nélkül. Ebből állt a házasságuk.
A napok telnek, múlnak, ő meg csak vár. Valamire, csodára,
arra, hogy élvezze az életet; sétálgat a kertben, figyeli,
tanulmányozza környezete viselkedését, eljátszadozik a
gyerekekkel, próbál a kis Zaid szívébe férkőzni, reménytelenül
persze. Érthető is: a kisfiú az édesanyja elüldözőjét látja benne. A
gyerek szenved, nagyon megviselte anyja és nővére távozása,
félrehúzódik a társaitól, nem vesz részt a játékaikban, a
tanulmányaiban is hanyatlás mutatkozik. Erről Fajza beszélt neki,
miután Nasva meglátta a kisfiún a sötét foltokat. Hádi szokta
megfenyíteni a gyereket, árulta el.
Nasva mélységesen fel volt háborodva. Szegény gyerek! Nem
elég, hogy megfosztották az édesanyjától, a nővérétől, az apja sem
foglalkozik vele sokat, a nagybátyja meg üti-veri is? Fajza
tehetetlenül vont vállat.
- A törvényeink előírják, hogy a fiúgyereknek, ha az apja nem
teheti meg, annak férfirokona legyen a gondviselője. Zaidot Hádi
első felesége vette magához, és ugyanazokat a büntetéseket kell
elszenvednie, mint a saját gyermekeinek. A fiúkat erős férfiakká
igyekeznek formálni, és ehhez hozzátartozik a verés is.
Verés? Bottal? Nasva háborgott, saját vétkéül rótta fel Hádi
embertelenségét. Bárcsak módjában állna segíteni a kisfiún! De
tudta, hiába is kérné, hogy maga nevelhesse férje gyermekét, soha
nem ruháznák fel ezzel a joggal. Az egyetlen, amit tehet, hogy
beszél Abdullal: foglalkozzon egy kicsit a kisfiával, csináljanak
közös programokat, amelyekben ő is részt vehet. Ha közelebb
kerülnének egymáshoz, oldódna a kisfiú fájdalma, könnyebben
viselné elszakadását az édesanyjától, és kevesebb okot adna
nagybátyjának a fegyelmezésre.
Türelmetlenül várta a csütörtök estét, amely hazahozza a férjét.
Abdul jött is, új karéket nyújtott át gyönyörű feleségének, cserébe
csókot, szenvedélyt kért, ám Nasva mindenekelőtt a gondjairól
kívánt beszélni vele. Helyesebben a kisfiú bántalmazásáról és lelki
sérüléseiről. Abdul bosszúsan félbeszakította azzal, hogy Zaid jó
kezekben van. Hádi megfelelően neveli. Egyenlő arányban
alkalmazza a szigort és a dicséretet.
- Honnan tudod te ezt? - villant Nasva szeme. - Egyáltalán
láttad, üdvözölted a fiadat? Na ugye, hogy nem! Nem láthattad
rajta a botütések nyomait. Az a gyerek nyomorultul szenved,
rászolgálna olykor az apai pátyolgatásra!
- Zaid jobban ismeri Hádit, mint engem, aki majdnem idegen
vagyok számára. Hádi tiszteletre neveli, amit én nem tudok
megtenni azok után, amit az anyja ellen vétettem.
- Vagyis nem akarsz részt vállalni a gyermeked nevelésében? -
rökönyödött meg az asszony.
- Hadinak nagyobb a gyakorlata a gyereknevelés terén, mint
nekem...
- Ha így gondolkozol, miért nem hagytad Szamirával menni a
fiadat? Attól még gondoskodhatnál a jövőjéről, mert az édesanyja
viseli a gondját.
- Kedves, ne most vitassuk meg, mit és hogyan kellene tennem
- a férfi magához ölelte, és apró csókbombákkal próbálta elfojtani
a szózuhatagot.
Nasva soha sem tért ki Abdul szerelmes közeledése elől, de
most túlságosan zaklatott volt, és férje ölelése nem a vágyát, mint
inkább a haragját szította. Felvetett egy megoldásra váró
problémát, reagáljon hát! Tegye meg azt a szívességet, hogy
emberként kezelje, akivel nemcsak játszadozni, de beszélgetni is
lehet!
Nasva dühödten próbálta eltolni magától a férfit. Hadonászott,
a hátát püfölte az öklével. Csalódott volt, utálta az egész helyzetet,
amelybe gyanútlanul belemászott, de még mindig hitt, élt benne a
remény, hogy ők ketten azok maradnak egymás számára, akik
voltak. Csakhogy Abdul már nem az. Még csak nem is akar
hasonlítani ahhoz az emberhez, akibe beleszeretett.
Abdul szemében a fékezhetetlen szenvedély lángja lobogott.
Borzasztóan ki volt éhezve a csókra, ölelésre. Az önmegtartóztató
élet egyáltalán nem volt ínyére, joggal várta asszonyától
szenvedélye viszonzását.
- Ölelj szorosan! Ölelj magadhoz, édesem! Szeretkezni akarok
veled, és nem vitatkozni.
Több se kellett Nasvának. Dacosan a férfi vállának taszította a
tenyerét, és teljes erejéből ellökte magától.
- Mi az, hogy akarsz? Vedd tudomásul, hogy te semmit se
akarhatsz, csak akkor, ha én is ugyanazt akarom. És én most nem
akarom. Érted?
Abdul arca megkeményedett, szemében a tűz jéggé fagyott.
- Szavakon lovagolsz, olyan dolgokkal emészted magad,
melyek nem tartoznak rád. Fogd már fel, hogy nem a te
Amerikádban élsz. Ez itt Szaúd-Arábia! Mások a szokások, a
gyereknevelési módszerek, és merőben mások a törvények.
- A gond az, hogy te is más lettél, még csak nem is hasonlítasz
arra a férfira, akit megszerettem, akihez az életemet kötöttem -
prüszkölt haragosan az asszony.
- Nem beszélve rólad! - vágott vissza sértett önérzettel a férfi. -
Az asszony, ha szereti a férjét, nem menekül értelmetlen vitába a
csókjai elől, hanem boldogan fogadja és viszonozza a közeledését.
Nasva fennakadó szemekkel gúnyosan, tehetetlenül nevetett.
Szó szót követett, odalett az éjszaka édes ígérete. Abdul vad
dühében fogadkozott, hogy visszahívja Szamirát, sőt, még
legalább két asszonyt hoz a házba, mert rajta kívül nincs még egy
ilyen őrült, aki nem él a férjeket megillető jogával. Ha ezt az apja
tudná, nyakába akasztana egy szégyentáblát, és kiállítaná a mecset
elé, hogy minden férfi az arcába köpjön.
Felnyalábolta a párnáját, és további szitkokat szórva,
átköltözött a másik szobába, Nasva pedig, haragja csillapultával a
rémület könnyeit nyeldestc. Ez a pokol lesz ezután az élete?
Szörnyen megbánta már a hiszékenységét, mert hát voltak
néhányan, akik figyelmeztették, hogy a vesztébe rohan. Nem
hallgatott rájuk, pedig jobban tette volna, ha szépen búcsút vesz
Abdultól: szép volt, jó volt, eddig tartott. Menj isten hírével, járd
az őseid kitaposott útját, de én maradok. Ehelyett fogta magát,
otthagyta a megszokott világát, a munkáját, a hivatását, bedőlt egy
férfi szerelmes fogadkozásának, elhitte, hogy majd ők ketten
megváltják a világot.
Bőgött. Hogyan képes még mindig szeretni Abdult? Mert
sajnos, érezte, hogy minden csalódása, minden jellemhibája
ellenére is szereti.
Abdul haragja gyorsan elpárolgott. Belátta, hogy alaposan
túllőtt a célon. Szégyenkezve, tele bűnbánattal visszasomfordált a
közös hálószobába, bebújt asszonya mellé az ágyba. Engesztelve
kérte a bocsánatát, gyöngéden megcsókolta a szemét, az orrát, a
száját.
- Tudom, nehéz neked, de nekem sem könnyű, mert szerettem
Amerikát, kedveltem a szabadságot, de amíg itt élünk, el kell
felejtenünk mindent, ami ott volt, és alkalmazkodnunk kell a helyi
szokásokhoz. Igazad van, többet kell foglalkoznom Zaiddal. Mit
szólnál hozzá, ha holnap együtt, hármasban megnéznénk a
sivatagot? Örülnék, ha ti ketten közelebb kerülnétek egymáshoz.
Lágy, simogató hangja feloldotta Nasva szívének jégkérgét.
Olvadón simult férje puha ölelésébe. Hol volt már a sértett
haragja, hol a félelme? Megbékélve beszélgettek, tervezték a
másnapot, a jövőt. Azt a három évet, amit valahogy ki kell bírniuk
távol Amerikától és a szabadságtól. Nasva már nem tiltakozott,
nem taszította el magától Abdult, amikor az ismét szerelemre éhes
férfi mohó vágyával tapadt a szájára. Ölelték, becézték, édes
szavakkal és mozdulatokkal biztatták egymást. Együttlétük ígéret
volt: legyen bárhogy, történjék bármi, ők ketten kitartanak egymás
mellett.
Abdul kora reggel kézen fogta Zaidot és együtt mentek el a
közeli mecsetbe imádkozni. Utána a gyereknek szentelte a fél
napját, az ebédet is hármasban fogyasztották el, de a nyelvi
nehézségek és a fiúcska ellenszenve apja új felesége iránt
lehetetlenné tették a barátság kialakulását. Látta ezt Abdul is, és
jobbnak ítélte nem erőszakolni a dolgot. A sivatagi kirándulás
azonban elmaradt. Zaid visszatért Nada házába, Abdul pedig a nap
hátralevő részét az apjával és fivéreivel töltötte. Nasva ismét
szembesült kirekesztettségével. Ha nem akar magányba süppedni,
be kell érnie sógornői zajos társaságával, akik lassan befogadták,
már magukkal hívták vásárolni is a városba. Nasva nehezen, de
rászánta magát, felszerelkezett a sétákhoz elengedhetetlen
csadorral és fátylakkal, melyek kiválasztásánál elsősorban Fajza
kifinomult ízlésére hagyatkozott. Járták a boltokat, tapogatták a
bőséges választék anyagát, különlegeset, vékonyát, leheletkönnyűt
kerestek, amelyben megmarad valami kevés az egyéniségükből.
Otthon vagy a tavacska mellett üldögélt, vagy valamelyik
árnyékot nyújtó rózsalugasban húzta meg magát, ölében az
apósától kapott Szent Könyvvel, amit már elolvasott elölről,
hátulról, oda-vissza. Akár kívülről is felmondta volna a
fejezeteket. Még jó, hogy senki sem kérte tőle számon, mint
gyerektől a leckéjét. Néha a kezébe akadt egy-egy női magazin,
azokat lapozgatta. Képek gyerekekről, egy új mecsetről, a mekkai
zarándoklatról, Rijád nevezetesebb épületeiről.
A házon belül az idősebb nemzedéket kivéve az asszonyok
sminkelték magukat, fodrászhoz jártak, illatos pezsgőfürdőkben
puhára, bársonyos tapintásúra áztatták a bőrüket, a társas
összejöveteleiken magas sarkú cipőt és divatos ruhákat viseltek,
sőt még az alkoholtilalmat is kijátszották. Majd mindenik
táskájában lapult egy üvegecske. Konyak, édes likőr, vagy ha más
nem, az arabok házi készítésű ánizspálinkája. Fajza állt hozzá a
legközelebb, ő beszélte legjobban az angolt, azon kívül tanult nő
volt, ismerte az irodalom klasszikusait, ha Hádi magával vitte
európai útjára a feleségeit, színházba és hangversenyre is eljutott.
Esténként gyakran hívta be magához Nasvát egy kis tévézésre, és
kifinomult érzékkel tapintott rá Nasva ki nem mondott kérdéseire.
Elmosolyodott, látva új sógornője zavart pillogását.
- Nyilván szokatlan számodra a mi életünk, de minket,
asszonyokat a születésünk pillanatától erre készítenek fel, tesszük
tehát, amit elvárnak tőlünk. Arra kényszerítenek bennünket, hogy
eltitkoljuk igazi önmagunkat, az érzéseinket. Férjeink
engedelmességet követelnek tőlünk, azt szeretik rajtunk, amit
látnak, vagyis a testünket, az érzéseink senkit sem érdekelnek.
Rajtunk, asszonyokon múlik, hogy tépjük, marjuk-e egymást
féltékenységünkben, vagy összefogunk, és megalkuvással
próbáljuk elviselhetőbbé tenni az életünket. Nos, inkább az utóbbit
választjuk. Hidd el, ez mindannyiunk számára a legjobb és
legkényelmesebb megoldás. Tudjuk, melyik nap ki a soros, kinél
tölti férjünk az éjszakát. Nem zavarjuk meg a légyottjukat,
tisztában vagyunk vele, hogy holnap vagy holnapután nekünk jut a
gyönyörből. Hádi egyébként nagyon jó és igazságos férj. Előnyére
szolgál a változatosság, Így minden egyes alkalommal izzik a
szenvedélytől, figyelmes, nemcsak követel, de ad is. - Fajza
felkacagott, el is pirult, látszott rajta, hogy a felidézett élmény
hatása alá került. - Olykor előfordul, ha nagyon fickós hangulata
van, hogy mind hármunkkal egyszerre szeretkezik. Ezekre az
esetekre szerelkezett fel pornókazettákkal. Végignézünk egyet,
aztán tesszük, amit láttunk. Izgalmas játék. Mindannyian élvezzük
a szexet, van úgy, hogy Hádi nélkül is. Egymással.
Nasva a vallomás birtokában igencsak kellemetlenül kezdte
magát érezni. A tétlenség, a semmittevés elferdíti ezeknek a
szerencsétlen asszonyoknak a személyiségét. Azon kapta rajta
magát, hogy vizslató pillantásokkal figyeli a mozdulataikat, az
egymásba olvadó mosolyukat. Lehet, hogy csak a túlfűtött
képzelete tette, de egy viharos orgia résztvevőit látta bennük.
Mind, mind titkokat hordanak magukban, mert nem lehetnek
olyanok, amilyenek valójában lennének, ha a törvényeik értelmet
engednének az életükbe.
 VII.

M ár három hónapja élt a Khajal házban, ám a Houstonban

postázott csomagok csak nem akartak megérkezni. Nem értette,
kérdezte is férjét: hogyan lehetséges ez? Ám Abdul a tőle
megszokott könnyedséggel tolta félre a kérdést. Ez itt Szaúd-
Arábia. Minden másként van, mint Amerikában.
Nasva már kezdett beletörődni, hogy értékes könyvei
elkallódtak valahol a hosszú úton, éppúgy, mint a leveleire várt
válaszok is. Vagy pedig... Megtudta ugyanis, hogy mind a kimenő,
mind a beérkező postai küldemények Ozmán Khajal
dolgozószobájának íróasztalán gyűlnek össze, mielőtt azok tovább
jutnának a rendeltetés címére. Egyetlen, anyjától érkezett levelét
igencsak viharvert állapotban kapta kézhez. Látszottak rajta a
tépés, majd a ragasztás nyomai. Abdul azt mondta: előfordul, hogy
a külföldről érkező küldeményeket „óvatosságból” átvizsgálják.
Kérte is, hogy semmi olyat ne írjon, ami kompromittáló lehet akár
az országra, akár új családjára nézve. A telefonbeszélgetésekre is
ugyanezek a szabályok vonatkoztak. Azokat lehallgathatják, és ha
nem tetszőt hallanak, akár rögtön megszakíthatják a vonalat. Azt
nem árulta el, hogy kik. Nasva hajlott rá, hogy a cenzúrát ne a
házon belül keresse. Ott ugyanis éppen elég tiltásba és
ellenőrzésbe ütközött enélkül is. A házában csak a hétvégeken
működött a telefon, akkor, amikor Abdul otthon volt, vagyis ha
nem is nyíltan, de így adták tudtára: a férje engedélye nélkül a
telefontársaság nem kapcsolhat távolsági hívást. Ó, hogy mennyire
megalázónak tartotta a személyi szabadságának korlátait, és
undorítónak az asszonyok élhető életének a férfiak által behatárolt
territóriumát.
A Koránt elolvasta, a magazinokat megunta, nehezen viselte a
tétlenséget, s még inkább az asszonyok tartalmatlan, üres
fecsegését. Többnyire a kertben sétálgatott, a gyerekek játékát
figyelte, az ő társaságukat kereste, mert őszinték voltak,
kíváncsiak, cserfesek, éppúgy, mint a világ bármely más részén.
A legifjabb generáció sem mentesült azonban a családfő
felesége, Rima fanatikus hitbuzgalmának nyomasztó, testet-lelket
megnyomorító hatása alól. A lányokat megvetette, az anyjukat,
akik világra hozták őket, semmibe vette. Átok ül a házon! -
rikácsolta, amikor az asszonyok sorra hozták világra a Khajal-
család erejét, tekintélyét gyengítő lánygyermekeket. Ártó
szándékát senki sem gátolhatta, Ozmán Khajal után a második
ember volt a házban, akit a legnagyobb tisztelet övezett.
Tekintélyét azzal vívta ki magának, hogy ő szülte a legtöbb fiút.
Későbbi élete azzal telt, hogy olyan menyre várt, aki folytatja azt,
amit ő olyan dicsőségesen elkezdett.
Munir fiának negyedik házasságával azonban üj remény
költözött vénséges szívébe. Remélte, hogy az alig tizennyolc éves
Nurah végre megtöri a családon ülő átok erejét, és fiúval
ajándékozza meg urát a másik három asszonytól született lányai
után. A még csaknem gyereklány asszonyka fiatal kora ellenére
nagy élettapasztalatot sejtető ravaszsággal fordította saját hasznára
férje szűnni nem akaró szenvedélyét. Gyermekkorában sokat
nélkülözött, kényelemre, gondtalan életre vágyott, és ezt
megkapta. Hogy csak negyedik feleségként? Mit számít az? A
szíve alatt hordott, négy-öt hónapos magzatának köszönhetően
olyan jogokat élvezett, melyektől a „nővérei” már megfosztották
magukat. Fiú, jelentette ki határozottan, miután egyik reggelen
elmesélte különös éjszakai látomását. Allah volt nála, hogy
megáldja a terhét: „Fiad lesz, Nurah. Szép egészséges fiad, urad és
apósod nagy dicsőségére", mondta, aztán eltűnt. Tehát fiú! Legyen
a neve a nagyapja után Ozmán, javasolta a férjének alázatosan.
Az új asszony tehát reményt és örömet hozott a házba. Munir a
másik három feleségét elhanyagolta, majd minden éjszakáját ifjú
feleségével töltötte, aki nagyon ügyesen csavarta ujjai köré
szerelmetes férjurát. Nem tudott tőle olyat kérni, amit az ne
teljesített volna azonnal, gondolkodás nélkül.
Nasva elég gyakran beszélgetett Nurahhal, néha a házában is
járt, ahol olyan pompával szembesült, mint egyetlen feleség
otthonában sem. Az ágya szakasztott mása volt Abdul houstoni,
elefántcsont díszítésű ágyának. Ha nem tartaná
elképzelhetetlennek, akár azt hihetné, hogy ugyanarról az ágyról
van szó. Még a repedés is ugyanott húzódott az egyik elefánt
ormányán, mint azon a másikon. És még valami megragadta
Natasha figyelmét: a polcon is szinte azonos mintázatú kínai vázát
látott, mint amilyet Houstonban naponta töltött fel vízzel az
Abdultól kapott virágainak. De átsiklott a különös
hasonlatosságok felett, jellegzetes keleti fényűzés, gondolta, egy
szerelmes férfi nagylelkű ajándéka.
Nasva lassan eljutott odáig, hogy átlássa a helyzetét: ha nem
akar magányba temetkezni, el kell fogadnia a körülötte élő nők
barátságát, akik már hívták maguk közé, házon belüli és házon
kívüli női összejövetelekre.
Munir feleségein volt a sor, ők várták délután a vendég
asszonyokat. Közösen sütöttek, Nasva is segédkezett nekik a
konyhában, közben a férjük által elhanyagolt feleségek
viselkedését tanulmányozta. Azt várta, hogy azok majd női szokás
szerint oda-oda csipkednek Nurahnak, aki még egy poharat sem
volt hajlandó odább tolni. Az asztalnál ült, és a körmét reszelgette.
Nasva azonban hiába várta a féltékenység vagy az ellenségeskedés
megnyilvánulását, csak békét és barátságot látott. És még valamit.
A három asszony gyöngéd egymásra pillantását, egymáshoz
tévedő kezük lágy érintését, pajkos enyelgés-félét. Fajza szavai
jutottak eszébe: rajtunk, asszonyokon múlik, hogy tépjük-marjuk-e
egymást féltékenységünkben, vagy összefogunk és megalkuszunk
a helyzetünkkel. Mi az utóbbit választjuk. Nos, Munir feleségei is
egymásra találtak mellőzöttségükben. Látta ezt, mert a vak is
láthatta: ők nagyon jól megvannak egymással.
Délután négy körül kezdtek érkezni a vendégek. Jöttek
gyerekestől, vidáman. A gyerekek a kertben játszottak, az
asszonyok meg a ház előtti teraszon majszolták a Finom
süteményeket, limonádét kortyolgattak, és kóstolgatták az
ánizspálinkát, alkoholtilalom ide vagy oda.
A parti pontosan úgy indult, mint valamennyi hasonló
összejövetel. Ruha- és ékszerbemutató, semmitmondó női
pletykák. Nasva nem is számított másra, így a csalódás érzete
nélkül távozott volna, úgy, ahogy máskor szokta tenni, de
váratlanul újabb vendég érkezett.
Marszi, Rima lánya jött tízéves Aszad fiával és tizenkét éves
Szamja lányával. Nasva esküvőjén látta először és utoljára az
asszonyt, mert Marszi az anyjához hasonlóan megvetette a léha
összejöveteleket. Anyját rendszeresen látogatta, de a sógornői
társaságát kerülte. Fajzától hallotta, hogy Marszi egy olyan női
egylet tagja, amely még a férfiaknál is fanatikusabban hirdeti az
igazhit dogmáit. Elítéli a modernizációs törekvéseket, a női élet
egyetlen céljának a szaporodást tekinti.
- Jobb is, hogy ritkán látjuk - jegyezte meg Fajza mert
ahányszor megszólal, annyi veszekedést indít el.
Marszit ezúttal sem várta senki, ám az anyjától hallottak
alapján kötelességének érezte jelenlétével megtisztelni annak az
asszonynak a házát, aki Allah áldásával végre fiúsarjat nevelget a
testében. Gratulálni akart, és megóvni a sátán gonosz kísértésétől.
El is mormolta sátánűző imáját, aztán letelepedett az asszonyok
közé. Csadorja alatt sűrű szövésű szürke ruhát és a homlokába
mélyen lehúzott fejkendőt viselt, amitől nem volt hajlandó
megválni még a női társaságban sem. Anyja élethű alteregója volt,
még csak fiatalabbnak sem igen látszott, pedig alig volt több
harmincnál. Sötét szemében könyörtelenség, a lelkében
kegyetlenség honolt. Fennkölt igéket szavalt, kritizálta a
jelenlevők hivalkodó ruházatát, felesleges ékszereit, a frizurájukat,
a fedetlen karjukat, lábukat. Nurah fejét tömködte erkölcsi
elveivel. Nem tudott egyébbe, hát a selyem ruhájába kötött bele,
meg a kígyóbőr cipőjébe. Mindezt a sátán kísértésének nevezte,
figyelmeztette, hogy ha világi hívságok legyűrik az asszonyi
alázatot, akár átok sújthatja a méhében sarjadozó életet. Halott
gyermeket szülhet, vagy ami még ennél is rosszabb: újabb lányt a
lányok után.
A szavait követő riadalom felháborodást keltett Nasvában. Ez a
nő még az anyjánál is gonoszabb. Nem ismeri a szeretetet, és
boldogtalanságában azokra támad, akik - ha csak egy árnyalattal
is, - boldogabbak nála.
- Ne üljetek fel ennek a buta beszédnek - szólalt meg erőteljes
hangon. - A gyermek neme már a fogantatás pillanatában eldől, és
azt semmiféle imádság vagy átok nem befolyásolhatja. Ha Nurah
fiú helyett lányt szül, az nem a sátán akarata. Az egészség a
fontos, ezt jegyezd meg, Nurah. Meg azt, hogy minden gyermek
értékes, legyen az fiú vagy lány.
- Fiam lesz - bizonygatta a fiatalasszony. - Tudom, mert Allah
ezt mondta.
Marszi a közelében ülő Fajzát kérdezte: mit mond? És amikor
Fajza arab nyelvre fordította Nasva szavait, gúnyos megvetéssel
húzta el a száját. Készen is állt azonnal a válaszával. Még hogy
egyformán lennének értékesek a lányok és a fiúk? A nők alantas
szerepéről szónokolt, arról igyekezett meggyőzni a hallgatóságát,
hogy a nők kizárólag a szaporodásra teremtettek, és ha túl sok van
belőlük, feleslegessé válnak mind a világ, mind a férjeik számára,
nem véletlen, hogy nem is olyan rég az apák megölhették a
megszületett, ám nemkívánatos lánygyermekeiket. Fajza Nasvának
is lefordította Marszi szövegét, ha nem is szó szerint, de Nasva
nagyjából már értette a nyelvet, amit pedig nem értett, azt
kiolvasta Marszi megvető pillantásaiból. Enyhe éllel, gúnyosan
felnevetett. Marszi szemében magasra csapott a gyűlölet lángja;
úgy tűnik, nehezen viseli az ellenvéleményt, állapította meg
magában Nasva.
Marszi máris készen állt a válasszal, ami már kifejezetten
ellene irányult. Helyesebben Abdul ellen, aki szégyent hozott a
Khajalok nagy múltú nemzetségére azzal, hogy egy hitetlen
asszony által elhintette a lázadás szellemét apja házában. Persze,
mit is lehetne várni Maha fiától, aki a maga idejében bizonyította a
gyengeségét. Maha soha sem volt méltó a Khajal-családba
tartozni. Nem is érti, hogy apja miért nem kergette ki a sivatagba,
a pusztulásra ítélt állatok közé.
Marszi ezúttal túllőtt a célon. Mahát mindannyian szerették,
mert soha nem bántott senkit. A négy idős asszony közül ő volt az
egyetlen, akinek lelkéből nem pusztultak ki az érzések.
Nasvát fárasztotta az értelmetlen vita, bosszantotta a
tudatlanság. Fel nem foghatta, miként képes egy nő ilyen elvakult
fanatizmussal a saját jogai ellen harcolni. Nyugalomra, békére
vágyott, kimenekült a kertbe, hogy egyedül maradjon a
gondolataival és szívsajdító emlékeivel. Olyan nagyon vágyott a
régi, célokkal teli, értelmes életére. Hányszor, de hányszor
megbánta már, hogy könnyelműen követte Abdult egy általa
ismeretlen és idegen világba. Szerencsés ember, aki sorsa
változásával elveszíti az emlékezetét is. Sajnos, ő nem ilyen volt.
Szokása szerint a tavacska mellett, a rózsalugas padján
üldögélve, a gyerekek játszadozását nézegetve tervezte eltölteni a
délután hátralevő részét. A kislányok a fűre leterített szőnyegeken
a babáikat öltöztették, nem törődve a fiúk egyre élesedő vitájával.
Marszi fiacskája, Aszad szította magával hozott gőgjével és az
idejekorán belé sulykolt férfiú magasabbrendűség érzetével a
gyerekek közti békétlenséget.
Az ingujja alatt megfeszített izmait fitogtatva, fennhangon
bizonygatta, hogy a férfiaknak erőre és nem a könyvekre van
szükségük, mert az erő olyan hatalmat ad, amivel térdre
kényszeríthetik az egész világot. A fiúk kinevették a
hetvenkedéséért, fejére olvasták a butaságát, öregembernek
csúfolták, mert olyan hosszú inget visel, mint a nagyapjuk. A lába
belegabalyodik, ha futni akar, meg focizni sem tud. Aszad magára
maradt, így kénytelen volt más szórakozás után nézni. Kavicsokat
gyűjtött, és a lányokat kezdte el dobálni, majd miután ezzel nem
elégítette ki bosszúvágyát, kitépte kezükből a babákat, azt
kiabálva: az efféle bábú mind a sátán képmása, és a tavacskába
szórta azokat. A kislányok sírtak, Aszad gonosz képére
kárörvendő vigyor ült ki, de korántsem érte be ennyivel. Rátámadt
a konyha felől lépegető, szőlőfürtöt szemezgető kis Allisonra.
Nem kérte, hanem követelte, hogy adja neki a gyümölcsöt. Allison
azonban nem vágta magát hanyatt rémületében, tovább eszegetett,
és csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy szolgálja ki magát a
konyhában Aszad is.
Nasvát megmosolyogtatta kislány önérzetes válasza. íme a
legifjabb generációban már ébredezik a női öntudat.
Allison kicsi, vékony csontú, törékeny, de erő és bátorság
sugárzik a lényéből.
Csakhogy Aszadot nem lehetett ilyen könnyen leszerelni. Neki
Allison szőlőjére támadt gusztusa, bírókra is kelt érte, mire a
kislány jól sípcsonton rúgta a fiút, aki férfiúi tekintélyét
meghazudtoló bömbölésbe kezdett.
A következő pillanatban a bokrokból elcsörtető Rima dühös
rikácsolással kapta el a megszeppent Allison csuklóját, a fenekére
csapott, és követelte, hogy adja át Aszadnak a szőlőfürtöt. A
kislánynál eltört a mécses, pityeregve, hüppögve
engedelmeskedett, Aszad meg feledve a bömbölést, önelégülten
földre dobta a gyümölcsöt, szét is taposta rögvest. Esze ágában
sem volt megenni, csak meg akarta kapni, és ahogy megkapta,
eltaposta.
Rima dolga végezetten ment volna vissza az őrhelyére, ám
amikor elfordult, Allison ismét belerúgott a fiú lábszárába.
Nyilván dühítette a fiú önzése, sajnálta a szőlőjét, az öregasszony
igazságtalan ítélete pedig a makacsságát szította. Aszad ismét
visítani kezdett, közben, nagyanyja közelségétől felbátorodva,
visszarúgott, amit a kislány ugyancsak nem hagyott annyiban.
Vékonyka karjával csépelte a fiút, rúgott, karmolt és harapott. Ám
az öregasszony kemény öklével a kislány arcába csapott, lefogta
hadonászó karját, és folyamatosan ütötte-verte a hátát, fenekét és a
fejét.
Nasva nem akart hinni a szemének. Ennyire megvadulni még
nem látta soha Rimát. Felpattant, átfurakodott a körben álló
gyerekek sorfalán, és épp a kellő pillanatban kapta el Rima újabb
ütésre emelt karját.
- Magának elment az esze! - kiáltott az öregasszonyra tört arab
nyelven. Az leengedte a karját, szájából golyószóró-sorozatként
csapkodtak a dühödt szavak. Allison ezalatt könnymaszatos
arcocskáját törölgette, bánatosan nézett a széttaposott szőlőfürtre,
onnan pedig a gonoszul vigyorgó fiúra. A mozdulata gyors és
kiszámíthatatlan volt: mielőtt bárki meggátolhatta volna, teljes
erőből, fejét leszegve Aszad gyomrának rontott, aki egyensúlyát
vesztve tántorgott, majd a tó vizébe zuhant. Ott aztán hörgött,
kapálódzott, nyelte a vizet, minden mozdulatával beljebb
sodródott.
Nasva csak akkor fogta föl, hogy a kölyök még úszni sem tud,
amikor feje fölött összecsapódott a víz. Gyorsan utána vetette
magát, a hajánál fogva elkapta, még mielőtt a négyméteres
mélység magával rántotta volna. Éppen akkor lökte ki a partra,
amikor Rima jajveszékelésére előszaladt a ház minden lakója és
vendége.

Ozman Khajal összehívta a háza népét, hogy példát statuáljon a

hasonló esetek elkerülése végett.
- Allison csaknem végzetes tragédiával végződő
engedetlensége szigorú büntetést érdemel - dörögte vészjóslón,
miután meghallgatta Aszad és Rima vádjait.
- De ez nem így történt! - háborgott Nasva. - Én ott voltam,
láttam. - Kezdte volna elmondani a történteket, úgy, ahogy azt
látta, de Ozmán karjának egyetlen mozdulatával leintette a
tiszteletlen közbekiabálót: Rima már mindent elmondott, Aszadra
meg elég ránézni. Csurom vizes, még mindig a sokk hatása alatt
vacog. Akár vízbe is fulhatott volna.
Nasvát dühítette az arcátlan igazságtalanság. Ahelyett, hogy
alattomos hazudozásra nevelnék a fiút, úszni tanították volna meg.
Ha már ítélkezésre került sor, Aszad érdemelne büntetést, nem
pedig Allison. Az a kölyök gonosz, cinikus, és még gyáva is. Ha
egy cseppnyi tisztesség volna benne, vállalná a saját vétkét, de
nem. Hagyja, hogy egy ártatlan kislány szenvedjen helyette.
Marszi védelmezőn ölelgette a már száraz fürdőlepedőbe
bugyolált fiút, és olyan gyűlölettel nézte az ijedt kislányt, ami
kétséget kizáróan igazolta az álláspontját. Ha rajta múlna, akár
halálbüntetéssel sújtaná imádott fia ellen elkövetett gaztettéért.
Nasva tiltakozása meg csak a hitét erősítette: ez a nő átok a házon!
Nasva cáfolt, tiltakozott. Hiába. Ugyan ki mert volna hitelt adni
a szavának. Rima és főként Ozmán Khajal szavával szemben? A
gyerekeket senki sem kérdezte, de ha kérdezték volna, azok
rémületükben azt mondták volna, amit elvárnak tőlük. Minden úgy
történt, ahogy azt Rima és Aszad állítja. A többiek már csak a
házból rohantak elő. Az egyik maláj kertész látta ugyan az esetet,
mert a közelben gereblyézett, de szolgák köztudottan vakok és
süketek. Ha van is kialakult véleményük, azt legfeljebb egymás
közt vitatják meg, de uruk szava ellen nem merészelnek vétót
emelni.
Nasva belátta: ebben a házban nincs súlya az igazságnak,
Ozmán Khajal dolga az ítélkezés, s ha ő Allisont kiáltja ki
bűnösnek, neki kell elszenvednie a büntetést. De csak addig
sikerült türtőztetnie újból fellobbanó dühét, míg meg nem hallotta
az ítéletet:
- Allison tiszteletlen, engedetlen és agresszív viselkedéséért tíz
botütést érdemel. Hádi fiam! Tedd a dolgodat!
Vafa, a kis Allison anyja a szájába gyömöszölt öklével
tompította feltörő sikolyát. Szeméből könnyek patakzottak, de
nem mozdult.
Nasva értetlenül, döbbenten pillogott egyik asszonyról a
másikra. Valamennyiőjük szemében rémület és szánalom ült, de
senki sem akadt, aki szót emelt volna egy ártatlan gyermek
védelmében.
Hádi kifejezéstelen arccal hajlítgatta a pálcáját, intett a rémült
gyereknek, hogy jöjjön közelebb.
A kislány keskeny metszetű szemében halálfélelem ült. Sírt,
könyörgött, fogadkozott, ígérte, hogy soha többé nem lesz
engedetlen. Szegényke menekült volna az anyja háta mögé, de
apja megragadta vékonyka karját, durván maga felé rántotta, és
már menet közben végigsuhintott a hátán. Allison fájdalmában
élesen felsikoltott.
Nasva csak ekkor ocsúdott fel. Ez nem tréfa! Nem egy apai
szigort megjátszó színdarab! Hádi meg sem próbál kegyelmet
vagy könyörületességet gyakorolni a gyermekével. Emlékezete
felidézte a Zaid karján, lábán hetekkel korábban látott sötét
foltokat. Hádi nem fogja vissza magát, ha ütni kell. Ez nem is
ember, csak egy gép! Érzelmek és lélek nélküli kegyetlenkedésre
beprogramozott szerkezet.
- Meg ne próbáld még egyszer! - üvöltött rá mélységes
felháborodásában, miközben a gyerek és a férfi közé vetette
magát.
Ez az arcátlan vakmerőség olyan mértékben lepte meg a férfit,
hogy lefékezte ütésre emelt karját.
- Asszony, térj ki az utamból! - vicsorgott Nasvára a fogát
csikorgatva.
- Mert ha nem? Tedd! Üss meg, ha mersz! - Natasha elszántan,
mindenre készen állta a férfi jéghideg tekintetét. Dacosan,
felszegett állal, keményen nézett a szeme közé.
- Állj félre, asszony! - parancsolta az öreg Khajal. - Hádi fiam
csak a kötelességét teszi.
- Kötelesség? - kiáltott fel gúnyos megvetéssel. - Én nem
kötelességnek nevezném az embertelenséget. Maga egy
szörnyeteg, a fiai meg a pribékjei. Egytől egyig förtelmes, gőgtől
elhomályosult elméjű állatok! Hogyan van képük bántalmazni egy
védtelen gyereket?
Félelme, hogy ő lehet a vérig sértett férfiak következő áldozata,
nem ért fel a haragjáig. Minden elszenvedett sérelem, amit Ozmán
Khajal házában látott és tapasztalt, beleértve a sajátját is, a
felszínre tört. Becsapták, ellopták az életét, az egyéniségét,
tétlenségre ítélve tengődik az elbutulás határmezsgyéjén. Lázongó
szelleme fellázadt. Az Allisonnal történt méltánytalanság felrázta
hetek óta tartó tompultságból. Miféle emberek közé cseppent? Egy
civilizált országban még okkal sem verik bottal a gyerekeket.
Amíg ő itt él, nem fogja tűrni ezt a barbárságot, ha kell, minden
asszonyt fellázít a férfiak zsarnoki önkénye ellen.
- Vafa! - emelte meg a hangját. - Milyen anya vagy te?
Hagynád, hogy a gyermeked ártatlanul szenvedjen egy
elkényeztetett majom és egy elvakult, ostoba vénasszony alaptalan
vádjai miatt?
- Hagyd, Nasva - könyörgött Allison anyja. Biztosra vette, hogy
az amerikai nő nem kerüli el a szigorú büntetését, amiért szembe
mert fordulni Ozmán akaratával. Sőt annyira megsértette, ahogy
asszony még soha nem sértett meg férfit. - Az apának jogában áll
megbüntetni a gyerekét - motyogta alázattal.
Na szépen vagyunk! Nasva azt sem tudta, hová legyen
dühében. Ebben az országban nincs egyetlen egy asszony, aki a
sarkára merne állni, és azt kiáltaná: elég!
- A ti jogrendszeretek megrekedt a sötét középkorban, ideje
lenne végre átlépnetek rajta. Menj, Allison! - enyhén az anyja felé
tolta a riadtan szepegő gyereket. - Fuss az anyádhoz!
A kislány moccant, de az apja ismét lesújtott rá. Azonban ütése
célt tévesztve, vagy talán szándékosan Nasva karján csattant. Az
éles, csontig hatoló fajdalom könnyeket lökött Nasva szemébe, az
asszonyok mind felszisszentek.
- Megmondtam, hogy térj ki az utamból! - rivallt rá vérben
forgó szemekkel Hadi.
- A következő a tiéd lesz, te nyomorult! - A nő öklével
belevágott Hádi arcának közepébe, olyan gyorsan, hogy azt
kivédeni már nem volt ideje a férfinak. Kidülledt szemekkel
tapogatta az orrát, és bámulta tenyerén a vékony vércsíkot.
Ezt a pillanatnyi zavart használta fel Nasva a kislány
elmenekítésére. Mind a két karjával ölelve hátrált, be az asszonyok
közé, Vafa mellé. Vafa könnyezett, alig merte megérinteni a
gyermekét. Az urát nézte, azt várta, hogy vad dühében újra és újra
lesújt rájuk.
Hádit azonban lecsendesítette a szégyene. Egy asszony kezet
emelt rá! Meg merte ütni! Ozmán Khajalnak sem volt a hasonló
inzultusok kivédésére kész forgatókönyve, így a bosszút későbbre
hagyta. Minden bizonnyal az alkalmat várta, amikor majd
megtorolhatja a rajta és fián esett sérelmet.
Marszi Nasva lába elé köpött, és olyasmit sziszegett, hogy
Allah kezében a büntetés eszköze. Ezután fogta férfigőggel
felruházott gyáva fiacskáját, intett Szamjának és követte Rimát.
Ozmán is visszavonult, az asszonyok szétszéledtek.
- Nem tört volna csontja - bizonygatta Vafa Nasvának. - Hádi
nem kegyetlen, mindig józan ésszel üt, ügyelve a nemes szervekre.
- Térj eszedre, Vafa! - Nasva kínjában a fejét rázta és nevetett.
Követte sógornőjét annak házába. - Még ha hibás is lenne Allison,
akkor sem volna szabad engedned, hogy bárki megverje. Főleg
bottal. Nem látod, milyen vékonyka, törékeny. Annyira védtelen és
gyámoltalan. De még csak nem is bűnös. Minden úgy történt,
ahogy elmondtam. Aszad provokálta Allisont. A kislány csak
védte magát, mert még az öregasszony is őt bántotta.
- Én hiszek neked, Nasva, mert ismerem a gyermekeimet.
Allison áldott jó és engedelmes kislány, de mit számít ez. Egy nő,
még ha gyermek is, soha nem hordozhat igazságot magában egy
férfi állításával szemben. A legboldogabb nő az, aki meg sem
születik - sóhajtozott tele keserűséggel.
- Ez így is lesz, amíg nem lázadtok fel a férfiak önkénye ellen.
- Nálunk? Ugyan mit tehetne egy nő, ami bármit is változtatna
ebben az országban?
- Sokat. Akarat, bátorság és összefogás megtörné a férfiak
kegyetlenségének erejét. Csakhogy nektek sokkal kényelmesebb a
múltba tekinteni, mint a jövő felé fordulni. Ozmán a kezembe adta
a Koránt, hogy olvasgassam. Nos, én szinte betűről betűre tudom
minden egyes sorát, és állítom, hogy semmi olyat nem olvastam,
ami a férfiakat feljogosítaná a gyerekek bottal történő verésére,
vagy az asz- szonyok sanyargatására. Éppen Mohamed hívja fel az
apák figyelmét arra, hogy fiúk és lányok mind Allah ajándékai, és
mindenikkel egyformán kell bánniuk. A középkori szokások, nem
pedig a Korán az, amire a mai törvények épülnek. Ezen kellene
változtatni.
Vafa gyógykenőccsel kenegette Allison hátán a vörös csíkot.
Nasva látta rajta, hogy nem is hallja őt, vagy ha mégis, a szavai
elúsznak szegény, kallódó értelme mellett.

Abdul torkát csiklandozta a visszafojtott nevetés, de erőt vett

magán, és idejében elsimította arcán a mosoly ráncait. Nézte apja
haragos szemét, sűrű szakálla alá rejtett dühös vicsorgását. Még a
végén megüti a guta. Borzasztóan ki volt kelve magából, annyi
időt sem hagyott fiának, hogy üdvözölje a feleségét, az üzenete
már várta: azonnal beszélni akar vele!
Az egész heti fárasztó munkától és a tüdejét fojtogató perzselő
hőségtől kimerülve mindenekelőtt egy hűsítő fürdőre vágyott, ám
ehelyett apja beszámolóját kellett végighallgatnia az előző nap
csaknem tragédiával végződő eseményeiről, és Nasva tekintélyt
romboló viselkedéséről.
- Szégyen! Az asszonyodban démoni erők tombolnak.
Megütötte Hádit! Ki hallott már ilyet? Elvárom, hogy a szigor
erejével tanítsd alázatra és tiszteletre!
Abdulnak voltak személyes tapasztalatai felesége fellobbanó
dühével. Tény, hogy nehezen viseli a sérelmeket, az
igazságtalanságot, durvaságot. Gyűlöli a kiszolgáltatottságot, a
férfiak jogaira épülő törvényeket, és még sorolhatná, mit még.
Igazán komoly lehetett a szóváltásuk, ha kezet emelt Hádira.
Szinte látta a jelenetet. Rimát a tenyerénél is jobban ismerte. Az
öreg boszorkány gyűlöli Nasvát, mint általában a nőket, és Marszit
sem kell bemutatni, a nővére buta és elvakult, olyan, mint az
anyja. Aszad? A kölyök elkényeztetett, gőgös és erőszakos. Mitől
is lenne más, amikor mást sem hall, mint hogy a nők értéktelenek,
arra valók, hogy a férfiakat kiszolgálják és szaporodjanak. A kis
Allisonról még feltételezni sem tudta azt az agresszivitást, amiről
az apja igyekezett meggyőzni. Az igazságnak azonban több arca
van, attól függően, milyen irányból vetődik rá a fény.
Világosan látta: csak rontana Nasva helyzetén, ha nyíltan mellé
állna, ha apjával szemben védelmébe venné. Diplomatikusan
szerette volna elsimítani a viszályt. Kérte hát apját, viseltessen
nagyobb türelemmel Nasva iránt. Magyarázta neki, hogy ő egész
más világban nőtt fel, időre és türelemre van szüksége, hogy
felismerje Allah végtelen bölcsességét.
- Abdul fiam, térj eszedre! Tudod, hogy lettek volna eszközeim,
amivel gátat vethettem volna a szándékodnak,
megakadályozhattam volna, hogy elkövesd életed legostobább és
legértelmetlenebb ballépését, de nem éltem ezekkel az
eszközökkel, mert láttam, milyen fontos számodra ez az asszony.
Allah végtelen bölcsességére bíztam a sorsodat, reméltem, hogy ő
majd megvilágosítja az elmédet, és megmutatja az utat, amit
követned kell. Ám a dolgok alakulása mélységes aggodalommal
tölt el. Ebben az asszonyban olyan mélyen befészkelődve él a
gonosz, hogy nem te formálod a feleségedet, egyre inkább ő
formál a maga képére téged. Én mondom, szerencsétlenséget hoz
rád, és a házam népére. Kérlek, válj el tőle, amíg Allah haragja
nem fordul ellened. - Ozmán hangja meglágyult, könyörgőre
fordult. - Küldd vissza az ő bűnös világába, ahová való, vedd
vissza a te igazi asszonyodat, a gyermekeid anyját, Szamirát. Ha
nem találod elégnek, végy Szamira mellé más feleségeket is, akik
gyermekeket, fiakat szülnek neked, akik engedelmesek, nem
lázonganak, és békésen élnek a nővéreivel. Élj igazhitű
muzulmánként, akár a fivéreid.
Abdul arcából kifutott a vér, félelem szorította ki fáradt
nyugalmát. Gyanította, hogy kár minden próbálkozással, hiába
vetné be érveit, apja minden meggyőző erejével azon lesz, hogy
megvalósítsa az akaratát. Nem bírja elviselni Nasvát, el fogja űzni
mellőle. Nyomorultul érezte magát, mintha satuba préselődve
próbálna szabadulni a szorítás alól. Megválni Nasvától? Soha! Mit
tudhat apja arról, hogy mit jelent neki ez az asszony? Őrülten
szereti. Kívánja. És nemcsak a testét, de a szívét, a lelkét, minden
gondolatát, mozdulatát. Nasva része az életének, része
Amerikának, ahová folyamatosan visszavágyik, bár tudja, soha
nem tér vissza, ezért is ragaszkodik Nasvához, aki egy kis
Amerika itt, Szaúd-Arábiában.
Valamit tennie kell! Talán magával kellene vinnie őt az
olajmezőkre? A homok és a fojtó, száraz hőség megölné. Tudja,
mert ő is egyre nehezebben viseli. Legyen szigorúbb,
határozottabb, keményebb? Talán ha Nasva gyereket szülne...
Fiút! Igen. Ez látszik a legésszerűbb megoldásnak. Egy
fiúgyerekkel Nasva megerősíthetné a családon belüli pozícióját,
kiérdemelné apja megbecsülését, és a kettőjük kötelékét is
szorosabbra fonná.
Kérte apját, adjon időt, hogy átgondolja a kérését, és távozni
akart. Ozmán ekkor utasította, hogy vigye végre magával a képet,
mert igazán méltatlan egy Kába festményt a lomtárban rejtegetni.
Ha nem tart rá igényt, ajándékozza oda valamelyik fivérének, úgy
ahogy azt már eddig is tette az Amerikából érkező tárgyaival.
Abdul bólintott. Maga is így látja jónak: elérkezett a nyílt
színvallás ideje. Utálja a hazudozást, utálja ezt az egész
képmutatást, amit kialakított maga körül a boldogsága védelmére.
Apjától anyja házába tartott. Csak egy percre, hogy megölelje,
az egészsége és hogyléte felől kérdezze. Maha reszketeg örömmel
zárta karjába imádott fiát, kérte, üljön le egy cseppet nála. Kávéval
kínálta, és elmondta a maga verzióját mindarról, amit már az
apjától is hallott. Szeresd, fiam, a feleségedet, mert megérdemli...
Ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára Abdult, aki a kétféle
megvilágításba helyezett történet részleteit illesztgetve
egymáshoz, elgondolkozva lépett be a kerti épületbe, ahol a
felesleges tárgyakat tárolták. Elszántan a hóna alá csapta a
festményt, és egyenesen a hálószobájukba ment, ahol az ágy fölé
akasztotta a képet. Csak ezután nyitott be a konyhába, ahol Nasva
szorgoskodott. A cselédlánynak segédkezett a vacsora
készítésében.
- Apám nagyon neheztel rád - Abdul úgy határozott, nem kertel,
rögtön a lényegre tér. Le kell fékeznie Nasvát!
- Talán majd máskor beszéljünk apád haragjáról. Kész a
vacsora, most együnk.
Nasva nem óhajtott beszélni a történtekről. Abdul agyát már
átmosta az apja, hiába akarná, úgysem tudná meggyőzni a maga
igazáról. Túlságosan rövid az este, hogy azt értelmetlen vitával
töltsék el. Elküldte Tahánit, a cselédet, és feltálalta a borjúsültből
készült vacsorát.
- Nem kívánom megvitatni veled apám dühének jogosságát,
csupán kérni szeretnélek, légy tekintettel rám. El sem tudod
képzelni, milyen kínos helyzeteket tudsz teremteni a
nyughatatlanságoddal.
Nasva rámeredt Abdul arcára. Ez nem lehet igaz! Még a végén
azt várja, hogy megsajnálja, mert az apucija megdorgálta az
engedetlen felesége miatt!
- No csak! Máris „máskor” van? - szegezte neki a kérdést, s
mert Abdul értetlen arcot vágott, kurtán megmagyarázta: - Az
imént kértelek, hogy halasszuk el ezt a témát máskorra, mert kész
a vacsora.
- Nézd, Nasva. A helyzet komoly. Nem söpörhetjük szőnyeg
alá a problémáinkat. - Abdul a felesége keze után nyúlt, de ő a
húst szeletelte.
- Ülj már le! Fogd fel végre, nem érdekelnek sem az apád, sem
a bátyád sérelmei. Ha egy cseppnyi emberség lenne benned, te is
Allison mellé állnál, úgyhogy inkább hallgass. Ne beszélj itt
nekem komoly helyzetről, amikor azt sem tudod, mi és hogyan
történt!
 - De reálisan látom a várható következményeket. Nem élhetünk
egy darázsfészek közepén. Mint már mondtam: ez itt nem
Amerika, mások az elvárások, és...
- Tudom! Csontig rágott szöveg. Nekünk, illetve nekem
alkalmazkodnom kell ezekhez az elvárásokhoz. Tudod mit?
Teszek az elvárásaitokra! Elegem van mindenből és mindenkiből,
legfőképp a te gyávaságodból.
- Nem vagyok gyáva, csak realista. Ismerem a körülményeinket,
és az ok-okozati összefüggéseket.
- Nem ér-de-kel! - Nasva dühösen az asztal közepére csapta a
konyharuhát. Hogy az ég rogyassza össze ezt az egész átkozott
kócerájt! A fejében szikrák pattogtak, félő, hogy pillanatokon
belül lángra lobbannak. Otthagyta a vacsorát Abdullal együtt, és
berontott a szobába. Bőgni akart. Kibőgni magából a sérelmeket, a
félelmet, a bizonytalanomságot. És akkor meglátta a képet. Ó,
megérkezett hát? Felcsillant a szeme, de a következő pillanatban
el is homályosuk. Mikor? Miért nem tudott erről? Miért nem
vehette át ő a nevükre címzett küldeményt? A férje arcára
pillantott, aki utána jött a konyhából, és csak állt, állt, tétován,
zavarodottan az ajtóban. Natasha kezdte érteni, amit eddig is
sejtett. Az ismerősnek tűnő elefántocskák Nurah ágyán, és a kínai
porcelánváza! Nem hasonlatosság, hanem valóság. De miért? Nem
értette. Elakadó lélegzettel kérdezte Abdult:
- Ez az a kép. Mit jelentsen ez? Mikor érkezett?
A férfi hozzálépett, a kezéért nyúlt, a tenyerébe csókolt.
- Már régen - felelte leszegett fejjel, mint a csínytevésen rajta
kapott gyermek. - Halasztgattam az időt, hogy ne kelljen
beszélnem a könyveidről. Sajnálom, ha itthon lettem volna,
megakadályoztam volna apámat, hogy megsemmisítse őket.
- Mit csinált? - hőkölt hátra az asszony. - Megsemmisítette a
könyveimet? Mi jogon? - Már üvöltött. Mintha a szívét tépnék ki a
testéből. - Hogy merészelt hozzányúlni a személyes
tulajdonomhoz? Az isten verje meg! Hetek óta várom, hogy
értelmet nyerjenek az üres óráim, hogy olvashassak, tanulhassak,
és az apád megsemmisíti a könyveimet?
- Sajnálom - vonogatta a vállát a férje. - Apám soha nem
becsülte a könyveket, asszony kezében meg egyáltalán nem látja
szívesen.
- Az apád egy háborodott elméjű szörnyeteg! - kiabált Nasva
egyre magasabbra szökő haraggal. Három hónapja él ebben a
házban, ebben a középkori sötétségbe rekedt országban, ebben a
pokolban. Hát itt senki sem gondolkozik? És Abdul? Elfelejtette
az ígéreteit? Ide hozta a nagy büdös semmibe, beerőszakolta egy
olyan családba, amelyhez semmi köze. Az apja. Mindig csak az
apja! Az ő szabályai szerint kellene élnie az életét! Na nem! Ebből
elege van!
- Feltételezem, hasonlóan bánt el a leveleimmel is. Nem, nem
szükséges semmit sem mondanod!
Dühösen elhúzott Abdul mellett, és rohant, rohant egyenesen
Ozmán Khajalhoz. Abdul megmerevedve állt, mint akinek
gyökeret eresztettek a lábai. Fáradt volt, megviselte az egész hetes
munka, pihenni tért haza, nem ebbe a fortyogó zűrzavarba. Nem
hitte, hogy Nasva meg merné zavarni az apját esti ájtatosságában,
már pedig ő pontosan ezt tette.
Ozmán a tiszteletlenül rátörő asszonyra emelte jéghideg
tekintetét.
- Nem hívtalak, Nasva! Éppen Allahhoz imádkozom.
- Nem érdekel, hogy hívott vagy sem! Én itt vagyok, maga
pedig meghallgat, akár tetszik, akár nem! - Kivörösödve, haragtól
fuldokolva állt az öreg elé. - Hogy van bátorsága ennyi
gonoszsággal a szívében Allahhoz fordulni? Maga könyörtelen
zsarnok! Isteni hatalommal ruházza fel magát, ítélkezik, büntet,
dönt mások helyett. Tolvaj! Ellopta a személyes tárgyaimat,
megsemmisítette a könyveimet, eltüntette a leveleimet! Feleljen
hát! Miért? Milyen jogon tette?
- Az én házamban én alkotom a jogokat - közölte nyersen,
megvetéssel az öreg. Példátlan arcátlanság! Hogy mer ez a némber
rátörni, megzavarni, kérdőre vonni őt? - Itt egyetlen asszonynak
sem lehetnek személyes tárgyai, könyvei legkevésbé. A könyv baj
és bűn. A sátán bűzös lehelete.
Nasva mellőzve tiszteletet, udvariasságot, nem válogatta meg a
szavait, vissza sem fogta a dühét, a megvetését sem palástolta.
Mondta, ami a nyelve hegyére kívánkozott.
- Orvos vagyok, és amit maga a sátán bűzös leheletéként
emleget, az többnyire gyógyítást szolgáló szakirodalom volt, a
többi meg az elme frissítő tápláléka.
- Az én házamban nem orvos vagy, csak egy asszony, aki
engedelmeskedni tartozik urának, alávetni magát a parancsainak,
teljesíteni a kötelességét, amire teremtetett: utódokat hozni a
világra. Lehetőleg fiakat a férje dicsősegére. Majd ha teljesíted a
kötelességeidet, kérheted a jogaid elismerését. Addig hallgass!
Kötelesség! Soha sem gyűlölte ennyire a szót, mint amióta
ebben a házban él. Mert itt másról sem hall, csak az asszonyok
kötelességeiről. Jogok? Nevetséges. Mind elvesztek a normális
élethez való jogai.
- És persze tűrnöm kellene, hogy egy eszement vénember szíjat
hasítson a hátamból, mert nem vagyok hajlandó alávetni magam a
középkori sötétségben rekedt, elmeháborodott elvárásainak!
- Távozz, asszony! - parancsolta az öreg -, és ne feledd: a
nagyság az alázatban és nem az engedetlenségben van. Nálunk
még él a törvény, amely az engedetlen asszonyokat akár halálba is
küldheti.
- Engem ne fenyegessen! Semmi közöm a maga országához. Én
Abdul Khajal amerikai jog szerinti felesége vagyok, de
megnyugtatom, nem sokáig. Amint visszakapom az úti
okmányaimat és a pénzemet, örökre eltűnök a házából és a fia
életéből.
- Ennél kedvemre valót nem is szólhattál volna. Ide sem kellett
volna jönnöd. Soha nem lett volna szabad a fiam útját
keresztezned. Átok ül minden percen, amit a te sátáni
bűvöletedben élt meg!
- Elég, apám! - Abdul holtra váltan állt az ajtóban. Miután
feleszmélt, Nasva után sietett, hogy megakadályozza az újabb
vihar kitörését. Elkésett. Mire ideért, már csapkodtak a villámok.
Az utolsó mondatokat hallotta, és letaglózta a rémület. Képtelen
volt mozdulni is.
- Vidd el, vidd innen ezt az asszonyt! - utasította az apa a fiát. -
Hallottad, ő maga is menni akar. Add vissza a papírjait, a pénzét,
és engedd útjára!
- Soha! - tiltakozott Abdul. - Nasva a feleségem, az életem
része. Hozzám tartozik, és én soha nem engedem el magam
mellől.
Megragadta, és vasmarokkal szorítva Nasva karját, kirángatta
apja házából. Az öreg sóhajtott, és egy gyilkos pillantást vetett a
fia után.

- Hogy juthatott ekkora őrültség az eszedbe? Rárontani a

haragoddal az apámra! Abdul idegességtől reszketve vezette
vissza feleségét a házukhoz. El sem tudta képzelni, mi jöhet még
ezek után. Ám a lelkét marta a bűntudat. Nagyot vétkezett, mert
nem készítette fel Nasvát a valóságra, de ha megtette volna, a
reménytől fosztotta volna magát, hogy ők ketten megválthatják a
világot, hogy képesek lesznek minden, a boldogságuk útjába eső
akadályt leküzdeni.
Nasva már lehiggadt, kék szeme fényevesztetten nézett maga
elé. Valóban őrültség volt a kínos jelenetet megrendezni. Ozmán
Khajal az, aki... Egy öreg muzulmán, aki abban a hitben fog
meghalni, amelyben élt, de ő Abdulhoz kötötte az életét, nem
pedig az apjához. Csakhogy az Amerikában megismert Abdul
egyáltalán nem hasonlít ehhez a másikhoz. Mintha nem is ugyanaz
volna.
Abdul fogadkozott, hogy elcsitulnak a dolgok, apja nem
annyira kegyetlen, mint amilyennek látszik. Más, és ezt Nasvának
is meg kell értenie. Próbáljon alkalmazkodni, a kedvében járni. Ne
lázongjon, legyen simulékonyabb. Változtasson egy kicsit a
konokságán.
 - Nem, Abdul - rázta a fejét a nő. - Ez így nincs rendben. Haza
kell mennem, hogy élhessek, mert itt nem tudok élni. Apádnak
igaza van. Nem is lett volna szabad idejönnöm. Szaúd-Arábia nem
az én világom, kérlek, engedj szabadon, mert én itt meghalok.
Engedd, hogy visszatérjek a hazámba. ígérem, időt hagyok
mindkettőnknek, hogy átgondoljuk a jövőnket. Hazamegyek és
várlak. Ha visszajössz, talán még folytathatjuk, de csak otthon.
- Nasva, drágám. Igazán sajnálom. - Abdul meg akarta ölelni,
ki akarta engesztelni, mert halálosan megrémült Nasva kérésétől.
- Hagyjuk ezt, Abdul. - Nasva kitért az ölelése elől. - Kérlek,
add vissza az útlevelemet. El akarok menni.
- A fene egye meg! Hát nem érted, hogy kellesz nekem?
Szükségem van rád! Szeretlek. - Elkapta az asszony vállát,
szembefordította magával. Nasva gúnyos fintorra húzta a száját.
- Szeretsz, de jobban szereted Allahot és még jobban az apádat.
Mialatt az egyikhez fohászkodsz, a másiknak a parancsait
teljesíted, közben megfeledkezel a nekem tett ígéreteidről. Te már
nem az vagy, akinek megismertelek, nem vagy félvér, ahogy azt
nem is olyan rég még tréfásan bizonygattad. Teljes egészében arab
vagy. Muzulmán, szaúdi férfi vagy, én viszont nem tudok
muzulmán asszonyként élni. A házasságban éreznünk kell, hogy
szabadok vagyunk, de én ezt nem érzem. Én rab vagyok, akár a
kalitkába kényszerített madár.
- Nyugodj meg, drága Nasvám. Tudom, most zaklatott vagy.
Belátom, nem alaptalanul. A tegnapi nap a maival együtt sok volt.
Megviselt, felkavart, de majd megnyugszol. Mi ketten mindent
megoldunk.
- Megoldunk? Hogyan? - Az asszony kesernyésen mosolygott.
Mint ahogy a bárány és a farkas sem tud egyezségre jutni
egymással, ha a szabadságról van szó, ugyanúgy a kettőjük
véleménye sem egyeztethető össze. Legfeljebb Abdul kitalálna
valamit, és ő úgy tenne, mintha hinne az ötlet életrevalóságában.
Abdul nem tágított. Szent meggyőződéssel hitte, hogy a
nehézségek legyőzése erősíti két ember összetartozását. Nekik
kettőjüknek együtt kell maradniuk! Mindenáron, még akkor is, ha
ezt Nasva pillanatnyilag másként gondolja.
- A feleségem vagy! - mondta. - Nem akarlak és nem is foglak
elengedni. Soha! Kérlek, bízz bennem! Ígérem, minden bajod
orvoslásában melletted állok.
Ígéretekből bőven jutott Nasvának. Abdul kárpótolja őt az
elveszett könyveiért, a nevére postafiókot nyit a postahivatalban, ő
maga fogja kezelni a levelezéseit. A szabadnapjait ezen túl teljes
egészében neki és Zaidnak szenteli, mindent el fog követni, hogy
ők ketten minél hamarabb megbarátkozzanak.
Nasva érzelmileg nem volt olyan állapotban, hogy képes legyen
több megaláztatást eltűrni, de a harchoz sem maradt ereje.
Tudatában volt kiszolgáltatott helyzetének. Ha Abdul úgy dönt,
hogy nem engedi el, nem sokat tehet az akarata ellen, mert az úti
okmányait magánál tarthatja, azok nélkül pedig a várost sem tudja
elhagyni. Annyit már megtanult rövid szaúdi élete során, hogy
asszony itt csak férfi kíséretében, vagy írásos engedélyével
élvezheti a „szabadságot.”
Feladta, nem küzdött tovább. Értékelte Abdul igyekezetét,
amivel bizonyítani kívánta: állja a szavát, nem felejtette el az
ígéreteit, csak a körülményekhez igazítja azok teljesítését.
Megbocsátott neki, mert még mindig szerette, de valami elmúlt,
ami soha nem tér vissza. Tudta már: a kétféle életritmus, a két
különböző kultúra csak ideig-óráig egyeztethető össze. Egy idő
után a súrlódások szétroncsolják a kapcsolatot.
 VIII.

A ma bizonyos „kellemetlen eset”-ként emlegetett inzultus

feszültsége jó néhány napig ott lebegett a levegőben. Ozmán
Khajal és fiai a közöny álarca mögé rejtették az idegen asszony
iránt érzett megvetésüket, az apa mind kritikusabban szemlélte
Abdul fia eltávolodását az igaz hittől, tehetetlenül nézte, miként
veszejti az el önmagát és a méltóságát az elvetemült asszony
csapdájában.
Amit a férfiak vérlázító engedetlenségnek tartottak, azt az
asszonyok merészségnek: Nasva vakmerő szembeszállását Ozmán
parancsával bátor cselekedetként ismerték el. Mivel féltek a
bosszútól, néhány napig kerülték Nasvát, de amikor a megtorlás
elmaradását tapasztalták, megkönnyebbülten fellélegeztek,
közeledtek hozzá, tisztelték, sőt csodálták. Megnyíltak,
kitárulkoztak Nasva előtt, még azok is a bizalmukba fogadták,
akik eddig csak megtűrték maguk között.
Nasva érezte, hogy szövetségesekre talált ezekben az egyszerű
teremtésekben, barátnőkre, akik mentesek mindenféle
alakoskodástól, igazi énjüket adják, amit szívesen fogadott, és
örömmel viszonzott.
Mint színes pillangók, úgy rajzottak a ház asszonyai és
lánygyermekei a rózsalugasok virágai között. Elérkezett a
sziromgyűjtés ideje, talán az egyetlen igazán értelmes elfoglaltság
az egyhangúan pergő napokban. A rózsaszirmokat tálkákba
szedték, majd nagy, hordószerű edényekbe gyűjtötték, érlelték,
préseltek. Illatos olajat sajtoltak belőlük, amiből különleges
lepároló edényekben parfümöt állítottak elő. Igazi arab
foglalatosság, hasznos is, érdekes is. Nasva ugyanúgy kivette
részét a munkában, mint a többi asszony. Még élvezte is, szívesen
tanulmányozta a munka fortélyait.
A kis Allison levakarhatatlanul sertepertélt körülötte, Zaid
pedig a kislányt kísérte árnyékként. A két gyerek igencsak
kedvelte egymást, és hálásak voltak Nasvának, mert megvédte
Allisont apja botütéseitől.
- Te nagyon jó vagy - Zaid szájából ez volt az első mondat,
amely reményt élesztett Nasvában: a megfelelő úton halad a
barátságuk kialakulása. A kisfiú bátortalanul, de megtette ezt a
számára bizonyára igen nehéz lépést. A vihar elcsendesedtével
maga számolt be apjának arról, ami Allisonnal történt, úgy, ahogy
azt egy tízéves gyermek igazságérzetével látta és átélte. Ő maga is
érezte a botütések sokáig sajgó fájdalmát, és megkönnyebbült,
amikor megtörtént a csoda. A csoda, ami Nasva segítségével
érkezett. Lám, milyen kevés szükséges, hogy megváltozzon egy
gyermek véleménye valakiről, akit gyűlölni akar. Egy mosoly, egy
simogatás, egy mozdulat, ami feltartóztatja az ütésre emelt erős
férfikart, és egy másik, amellyel Allisont védelmezőn magához
szorítja.
Az eset óta jelentősen változott Abdul és Zaid egymáshoz
fűződő kapcsolata is. A kisfiú megbékélt az apjával, örült az
együtt töltött hétvégének, lelkesen számolt be az iskolai
eseményekről, javultak az osztályzatai, vidám és elégedett volt.
Nasva megszerette a gyerekeket, angolra tanítgatta őket, miközben
ő az arab nyelvet gyakorolta.
A munka közben két nagyobbacska lány hideg citromos
limonádét kínálgatott az asszonyoknak.
- Hol van az anyád, Amani? - kérdezték az egyiket. A lányka
vállat vont, azt felelte, hogy pihen a házban. Lett is erre nagy
zúgolódás, csúfolkodás. Pihen, miközben itt a dolog ideje? Talán
bizony Dzsaffar nem ismert mértéket az éjjel? Nevettek, vihogtak,
cukkolták a lánykát. Hangoskodásuknak Fajza vetett véget:
- Hallgassatok már! Randa bizonyára gyengélkedik.
- Na persze! - vihorásztak tovább a Juszuf nevű férfi asszonyai.
- Randa, Jaffat, meg Huda. Egyszerre gyengélkednek, mi?
Dzsaffar aztán jól bírja az iramot. Csak aztán nehogy három
bölcső ringjon egy időben!
Nem fogytak ki az élcelődésből, a témáik a hálószoba és az ágy
köré korlátozódtak. Nem volt tabu a szexuális életük, arról
bármikor készek voltak beszélni, dicsekedni férjeik
teljesítőképességével és a saját élvezetükkel.
Nem sokkal később Fajza Nasva füléhez hajolt, hogy a többiek
ne hallják.
- Megnéztem Randát. Igen cudarul van. Kér, hogy látogasd
meg.
Nasvát meglepte a kérés. Randa Rima másodszülött fiának,
Dzsaffarnak volt a felesége: a három közül az egyik, és a
limonádét kínálgató Amaninak az anyja. Randa, és általában Rima
fiainak asszonyai sokáig őrizték a távolságtartásukat Nasvával
szemben, csak az utóbbi időkben kezdtek feloldódni, az
otthonaikba azonban még soha sem hívták. És most Randa kéri,
hogy látogassa meg, mégpedig, ha nem csal a megérzése, mint
orvost kéri erre a szívességre. Jó ideje már elég rossz bőrben látta
Randát, de nemcsak őt, hanem Dzsaffar másik két feleségét is.
Félrevonultak, magukba roskadtan pusmogtak, lerítt arcukról az
örökös fáradtság és kimerültség. Néhány nappal korábban Randa
megkérdezte Nasvától:
- Igaz, hogy te orvos vagy?
- Igaz. Gyermekorvos - felelte akkor, mire a nők elárasztották
ezerféle gyerekes kérdéssel. Honnan tudja, hogy melyik bajra
milyen orvosság kell, miből ismeri fel a betegségeket, tud-e
operálni, tályogot kimetszeni, szemről hályogot eltávolítani, meg
ezekhez hasonlókat.
Mosolyogva, de készségesen felelgetett az együgyű kérdésekre,
már annak is örült, hogy egyáltalán akadt valaki a házban, aki
érdeklődik az ő rövid orvosi múltja felől. Akkor azt hitte, talán
egyszer még hasznát veheti a tudásának: az asszonyok rábízzák
gyerekeik gyógyítását. Randa kérésére azonban nem számított.
Persze lehet, hogy téved: nem is beteg, csak tanácsot akar kérni
tőle.
Ment hát, nem kérdezett semmit, követte Fajzát. Még mindig ő
állt legközelebb hozzá tudásban, műveltségben, és emberként is.
Fajza intelligens volt, az egyedüli asszony a házban, aki
középszintű iskolát végzett, persze ennek nem sok hasznát vette
azon kívül, hogy a megszerzett tudást senkitől sem vehetik el.
Randa zárt ablakú, elsötétített szobában feküdt az ágyán.
Nehéz, áporodott levegő, szellőzetlenség; kenőcsök erős, émelyítő
szaga keveredett édeskés parfümök illatával. Betegszag. Nasva
azonnal félrehúzta a sötétítő függönyt, és szélesre tárta az ablakot.
Bármi legyen is a baj, a friss levegő még senkit sem ölt meg,
ebben a bűzben viszont nehéz meggyógyulni.
Napfény kúszott az ágyon nyöszörgő asszony sárgás-zöld
arcára. Tényleg rossz bőrben van, állapította meg ránézésre Nasva.
Randa a segítségben reménykedő betegek mozdulatával nyúlt
Nasva kezéért. Elpanaszolta, hogy borzasztóan érzi magát. Már
napok óta, és egyre rosszabbul. Szédül, görcsös fejfájás kínozza,
kavarog a gyomra, ma még semmit sem evett, tegnap is alig,
mégis folyton öklendezik. Reggel kétszer hányt is.
Nasva a homlokát tapogatta; nem forró, inkább hűvös, nyirkos.
- Mit ettél? - A panaszoknak leginkább megfelelő kérdést tette
fel. - Talán elrontottad a gyomrod valamivel, és nem kúráltad ki
rendesen.
- Magam is gondoltam erre - sóhajtott meggyötörtén Randa -,
de nem. Biztos, hogy másról van szó.
- Állapotos vagy? - A kérdés logikusnak tűnt, főleg azok után,
hogy Nasva fültanúja volt az asszonyok célozgatásainak.
- Nem - Randa nem bírta tovább, sírva fakadt.
Fajza leült mögé, ölébe vette a fejét, nyugtatgatta, a homlokát
törölgette, Nasva eközben a pulzusát mérte. Szapora volt és
szabálytalan. Randa szeméből halálfélelmet olvasott ki, amikor
nyöszörögve beszélni kezdett.
- Allah megbüntetett bennünket. Jaffat és Huda is hasonló
bajban szenved.
Nasva várt, nem szólt közbe, nem is nagyon értette, hogy a nő a
hasonló bajaikat miért hozza kapcsolatba Allah büntetésével.
Randa szenvedett, de mintha nem csupán fizikailag érezné magát
betegnek. Ennek az asszonynak a lelke is sérült. Valami nagyon
nyomasztja. Randa suttogott, mintha tikokat árulna el.
- Mi hárman. Szóval, érted? Szoktunk egymással lenni úgy, és
ez tilos. A fajtalanságot Allah könyörtelenül bünteti.
No igen. Nasva bólintott, mint aki már mindent ért. Randa és a
másik két asszony azt teszi, mint a házban a legtöbb nő.
Biszexuális és leszbikus viszonyban élnek egymással és a
férjeikkel. Már semmin sem csodálkozott, legfeljebb csak a
tudatlanság mélységes szintje döbbentette meg. A legelemibb
ismeretekkel sem bírnak, nem ismerik a testüket, a szexuális
igényük kielégítését bűnnek tartják. Csakhogy ettől legfeljebb
pszichésen lehetnek betegek.
Ujjai finoman matattak az asszony nyakánál; a füle tövénél
gyulladásos nyirokcsomókaz észlelt. Vagyis a baj több pszichés
zavarnál. Fellebbentette a takarót, és szinte mellbe vágta a bűz.
Randa újra könnyekre fakadt, ezúttal szégyenében. Ő maga húzta
feljebb hasán a hálóinget.
- Ezek itt. Nézd.
Nasva az ágyék táján vöröslő, kiterjedt, szivárgó fekélyekre
meredt. Gyermekorvos volt, de általános gyógyászati tanulmányai
során látott hasonlókat. Azonnal felismerte, miről van szó.
- Mióta vannak rajtad ezek a fekélyek? - kérdezte, s próbálta
tapintatosan kerülni Randa szemét. A szerencsétlen majd
elsüllyedt szégyenében. Ezért voltak hát korábban azok a gyerekes
kérdései. Miről ismeri fel a betegségeket, tud-e fekélyeket
kimetszeni? Sajnos ezek nem gyógyulnak kimetszéssel.
- Apró pattanásokkal kezdődtek - felelte szemérmesen az
asszony. - Lassan nőttek, de csak néhány napja ilyen nagyok és
csúnyák. Azóta érzem nagyon rosszul magam.
Nasva tüzetesen szemügyre vette. Duzzadtak, begyulladtak az
asszony nyirokcsomói. Végigtapogatta az egész testét. Ezután
ujjaival a hajába túrt, sebeket keresett a fejbőrén, hogy
megállapítsa a betegség korát. Szerencsére még nem talált sebeket,
tehát a kór, bár túl van a kezdeti stádiumán, még jól kezelhető.
- Látni szeretném Jaffát és Hudát is. - Felegyenesedett, intett
Fajzának, hogy szóljon nekik: jöjjenek be Randához.
Fajza bólintott, és már ment is. Nasva pedig Dzsaffar-ról
faggatta Randát. Rajta is vannak hasonló fekélyek?
Az asszonyon látszott, hogy a kérdés meghökkentette.
Bizonytalanul rázta a fejét.
- Nem tudom. Nem hiszem. Miért?
- Feltételezem, hogy ő fertőzött meg benneteket. Hallottál
valaha a szifiliszről? Mert ez az. Vérbaj, ami nemi úton terjed. -
Orvos mikor látott utoljára? - faggatta tovább Nasva a nőt, az ágy
melletti asztalkán sorakozó tégelyek kellemetlen szagú tartalmát
vizsgálgatva. Fintorgott. Randa végre megszólalt.
- Minket Fatma kezel. Ő adta a kenőcsöket is.
- Fatma? - Szaladt fel kérdőn Nasva szemöldöke. - Ki az a
Fatma?
- Gyógyító asszony, nála szüljük a gyerekeinket, ő látja el
minden bajunkat. Rima nővére.
Rima! Ennyi bőven elég volt, hogy felmérje ennek a Farinának
a szerepét. Ha olyan sötét és elvakult, mint a testvére, akkor isteni
csoda, hogy eddig semmi komolyabb baj nem érte az asszonyokat
és gyerekeket. A kenőcseit isten tudja miből pacsmagolta össze.
Látta, és nem ismerte fel, vagy ha felismerte, hagyta
elhatalmasodni ezeken a szerencsétlen asszonyokon a szifiliszt.
Ezek után már tényleg kíváncsi volt a másik két asszonyra,
akikről feltételezte, hogy hasonló állapotban lehetnek, mint Randa.
- Nagyon súlyos? - kérdezték, szinte egyszerre, miután Nasva
mindegyikőjüket megvizsgálta.
 - Igen. A szifilisz veszedelmes betegség, ha nem szakorvos,
hanem egy kuruzsló vénasszony kezeli. Feltétlenül meg kell
magatokat mutatnotok szakorvosnak, ezeket a kenőcsöket meg
dobjátok a szemétbe.
Orvosnak, - rémüldöztek az asszonyok. - Mi nem ismerünk
orvost. Nem hiszem, hogy lehetne...
- És meghalni? Meghalni talán lehet? Mert ha nem kaptok
megfelelő kezelést, sem az imáitok, sem a csoda, de még Allah
sem gyógyít meg benneteket. Tudtommal a városban van kórház,
ahol orvos is akad. Én megteszem, amit megtehetek, de nektek
kell kezeltetnetek magatokat.
Fajza kísérte el a kórházba, ő leült a folyosón, szembe a
főorvosi szobával, melynek ajtajára „dr. Kinan Haled igazgató
főorvos" feliratú tábla volt akasztva. Csak úgy lógott az ajtóba vert
szegen. Az ajtóról pergett a több rétegben ráhordott festék. Fehér,
alatta barna meg zöld. A fal sem nyújtott kellemesebb látványt.
Alul sötétzöld olaj, felette sárgás meszelés, itt-ott penészfolttal.
Dr. Haled vékonydongájú, alacsony emberke volt, csaknem
bokáig érő bő, fehér köpenyt viselt, szúrós szemét vastag
szarukeretes szemüveg mögé rejtette, álla alatt nevetségesen gyér
kecskeszakáll hegycsedett, de a keze ápolt volt, az ujjai kecsesek.
Udvarias főhajtással, mellkasára fektetett tenyérrel üdvözölte a
szobájába lépő, fekete csadort és fátyolt viselő nőt, aki, miután
becsukódott háta mögött az ajtó, merészen hátralebbentette a
fátylát, és kezét nyújtotta az orvosnak.
Dr. Haled hátrált, zavarodottan félrefordította a fejét.
- Kérem, asszonyom, takarja el az arcát - szólt csendes
alázattal.
- Orvos vagyok, és amerikai - hárította el a kérését Nasva.
Határozott volt. Nem asszonyként állt férfi előtt, hanem orvosi
minőségben akarta kikérni a tanácsát. - Fátyollal a szemem előtt
nem tudok komoly dolgokról beszélni önnel, dr. Haled, már pedig
ez a szándékom. Ezért jöttem.
Az orvost meglepte a szokatlan határozottság, látta a vakítóan
kék szempárt, és fátyol alól előlebbenő szőke fürtöket. Bólintott,
hogy érti, a székre mutatott, hellyel kínálta.
- Mivel állhatok a szolgálatára, hm... - zavarban volt, nem
tudta, hogyan szólítsa: doktornőnek, asszonyomnak, vagy...
- Natasha Rubiw Khajal vagyok - mutatkozott be Nasva. -
Amióta Szaúd-Arábiában élek, csak Nasva - tette hozzá
kesernyésen.
- Szép neve van - bókolt udvariasan az orvos. - És hízelgő a
tulajdonosára nézve.
Nasva értette: a neve azt jelenti, mámorító öröm. Furcsa. Nem
is olyan rég még ő is bóknak tartotta új neve értelmezését.
Megrezzent, elhessegette az emlékeit. Komoly dolgokat akar
megbeszélni az arab orvossal.
- Köszönöm, dr. Haled. - Nem húzta az időt, azonnal a lényegre
tért. Felvázolta a beteg asszonyokon észlelt tüneteket: - Luesz,
azaz szifilisz, még szövődmények előtti, de már előrehaladott
állapotban.
Dr. Haled hümmögött, a cipője orrát tanulmányozta, majd a
körmét piszkálta. Kerülte az asszony tekintetét. Mégiscsak egy
muzulmán férfi felesége. De orvos. Ha független nő volna, akár
alkalmazhatná is a kórházban, melyre ráférne a nyugati színvonalú
tudás. Kevés orvossal dolgozik, közepes felszereltséggel. Két
szíriai, egy szaúdi és egy indonéz orvosból, valamint nyolc
indonéz ápolónőből álló gárdával üzemelteti a kórházat, amely
többé-kevésbé kielégíti az igényeket. Betegei javarészt
gyerekekből állnak, akad néhány férfi is, főleg külföldi
állampolgárságú alkalmazottak, asszony csak elvétve, ha már
reménytelenül elhatalmasodik rajtuk valamilyen kór. Előbb
nemigen jönnek. Szemérmesek, félősek, illetlennek tartják
megmutatni magukat férfinak, ha orvos is az a férfi. Az országban
sok gyógyító asszony működik. És csak amit ők végleg elrontanak,
azok az esetek kerülnek orvos kezei közé. Mint orvos, igencsak
sérelmezi ezeket a szokásokat, de mint muzulmán férfi, kénytelen
megérteni.
 Nagy figyelemmel hallgatta az asztal túloldalán ülő asszony
beszámolóját a betegeken észlelt tünetekről. Akár helyes is lehet a
felállított diagnózis. Még mindig az ujjait tanulmányozva
kérdezte:
- Fekélyek?
- Az ágyék táján, váladékosak. A nyirokcsomók duzzadtak,
gyulladásosak. Nyirkos bőr, szabálytalan pulzus, izomfájdalom,
levertség, görcsös gyomorpanaszok.
Dr. Haled bólogatott.
- Sajnos, elég gyakori betegség ez nálunk. A gyógyítást gátolja
a tudatlanság, az asszonyok szemérmessége, a férfiak
nemtörődömsége, és persze a törvényeink sem könnyítik meg az
orvosok gyógyító munkáját. - Fanyar mosolyra húzta a száját, és
most először emelte bátran a szemét az asszonyra. - Megértem, ha
csodálkozik, kollegina. Feltételezem, az ön fejét telesulykolták a
szigorú erkölcsökről szóló mesékkel. Felvetődhet magában a
kérdés, hogyan válhat népbetegséggé a szifilisz egy olyan
országban, ahol a törvények szigorával tiltanak mindenféle
erkölcsi kilengést. Hajjaj - sóhajtozott. - Tudja, ami tilos az
asszonyoknak, az, ha nem is nyíltan, de megengedett a férfiaknak.
Járnak-kelnek, utaznak a világban, és nem kimondottan
önmegtartóztatóak. Szaúd-Arábiában igen népszerűek a Távol-
Keletre irányuló szextúrák, de nem szükséges még odáig sem
menniük. Bordélyházak nálunk is működnek, ahol Európából vagy
Távol-Keletről hozott lányok dolgoznak. A baj, hogy
ellenőrizetlenül, mivel elvileg nálunk nem létezik prostitúció, így
olyan törvények sem születtek, amelyek kötelezővé tennék az
orvosi vizsgálatot.
- Ezek szerint szabadon terjedhet akár az AIDS is? - Nasva fel
volt háborodva. Micsoda világ az, ahol a férfiak könnyelműsége
halálba is küldheti asszonyaikat?
- Elvileg igen - hagyta jóvá dr. Haled. - De inkább a közönséges
nemi betegségek terjednek, s ezeket meg lehet gyógyítani.
- Feltéve, ha időben orvoshoz fordulnak a betegek - háborgott
Nasva. - Mi történik például ebben a konkrét esetben? Ezek a
szerencsétlen asszonyok nem tudnak meggyógyulni, ha a férjük
újra és újra megfertőzi őket!
- Sajnos, ennek a bajnak ez a legnagyobb átka. Megesik, hogy a
beteg évtizedeken át tünetmentes marad, a kórokozó lapul a
vérben, és csak másokat támad meg. A legtöbb férfi csak akkor
fordul orvoshoz, ha a feleségén fedezi fel a nyavalyát, és féltve a
saját életét, eszét vesztve kopog be az orvos rendelőjébe.
Nasva hitetlenül rázta a fejét. Felháborító és nevetséges. Még a
férfiak vádolják meg asszonyaikat a saját kicsapongó életük
következményei miatt!
- Megértem a felháborodását, csakhogy ez itt Szaúd-Arábia, és
itt minden másként van, mint a civilizált Nyugaton - folytatta az
orvos. - Láthatja, a nők többnyire gyógyító asszonnyal kezeltetik
magukat, ami néha be is válhat, tekintettel arra, hogy sok
gyógyszert a kuruzslók fedeztek fel. Az ősi kultúrák nem egy
olyan betegség sikeres gyógykezelését ismerték már, amelyekkel
szemben a mai fejlett orvostudomány is tehetetlenül áll. No de,
visszatérve a mi konkrét esetünkre, sajnos, egészen más a helyzet.
Az alkalmazott kúra nevetséges, sőt veszélyes. A betegeinek
szakorvosi kezelésre van szükségük. A férjüknek úgyszintén.
Hosszas konzultációba kezdtek, mit is lehetne tenni? Nem lesz
könnyű eset, az biztos. Hiszen hiába tűnik biztosnak a diagnózis,
az orvos nem adhat látatlanban gyógyszert, mert ha ezt tenné, nem
sokban volna különb a kuruzslóknál. Nasva felajánlotta, hogy vér-
és vizeletmintát hoz be másnap laboratóriumi vizsgálatra, és ha az
alátámasztja a diagnózis helyességét, injekciókúrát kezd a beteg
asszonyokkal. Természetesen csak arra az átmeneti időre, míg
sikerül rábeszélni őket a férjükkel együtt a szakorvos
felkeresésére.
- Örülök, kollegina, hogy megtisztelt a bizalmával. - Dr. Haled
felállt asztala mellől. - Nagyon jó volt önnel elbeszélgetni,
remélem, lesz még alkalmunk találkozni, és folytatni a csevegést. -
Mosolygott, és ettől kisfiússá szelídültek komor vonásai. Tekintete
az asszony csadorjára siklott, majd onnan felaraszolt az arcára.
Ritka szép szempár, értelmet sugárzó. Szerette volna megkérdezni,
miért adta fel a hivatását, de nem akart tolakodó lenni, meg aztán a
választ is sejtette. Szerelem. Gyógyíthatatlan, generációról
generációra átöröklött betegség. Ezernyi kérdés fogalmazódott
meg benne, ehelyett azonban mást mondott:
- Örömömre szolgálna, ha ilyen kiváló szakemberekkel
erősíthetném meg a kórházam kollektíváját. Mint külföldi
állampolgárt szívesen alkalmaznám. Ám sajnos kötve van a
kezem.
A legelismerőbb szavak voltak, melyeket szaúdi tartózkodása
alatt Nasva hallott. Ha tudná a doki, milyen szívesen állna a
kórháza szolgálatába. Csakhogy őt is köti, ha nem is a keze, de ez
a nyomorult fátyla.
- Tudja, doktor, sokszor nagyon hiányzik a munkám -
sóhajtotta, és megigazította az említett ruhadarabot.
Dr. Haled nézte a mozdulatot, és hirtelen megkérdezte:
- Lenne kedve elkísérni? Éppen vizitelni indulok.
Nasva szeme felcsillant. Örült, hogy az orvos felajánlotta a
lehetőséget.
-Tényleg? Ezt komolyan gondolja? Megnézhetem a kórházát?
- Persze. A fátyolt levetette, ha kibújik a csadorjából is,
nyugodtan mondhatom, hogy egy kolléga az Egészségügyi
Világszervezettől. A szőke haja és a kék szeme miatt senki sem
feltételezi, hogy áthágjuk az országunk szigorú törvényeit. Csak el
ne árulja, hogy kicsoda.
Másnap Nasva újra jött, hozta a levett vér- és vizeletmintákat,
két nappal később pedig, miután elkészültek a labor leletei, beadta
Dzsaffar asszonyainak az első injekciót. Ismét elmélyült
beszélgetést folytatott dr. Haleddal, aki nem győzte hangoztatni
annak a fontosságát, hogy a betegek mielőbb szakorvos kezébe
kerüljenek. A leletek igen aggasztóak, a vártnál is rosszabbak.
Nasvára a feladat legnehezebb része várt. Mint asszony nem
állhat a család férfitagjai elé ilyen kényes problémával, márpedig
tovább nem tartható titokban sem Dzsaffar fertőzöttsége, sem a
feleségei betegsége. Segítségre szorult, és ezt Abdultól remélte
megkapni. Talán soha ilyen türelmetlenül nem várta haza
csütörtök este a férjét, mint ezúttal.
Abdul forróságtól és munkától fáradt agya azonban nehezen
hangolódott rá a témára. Bosszankodva, kelletlenül olyan
kérdésekkel ostromolta feleségét, hogy ki az a dr. Haled, honnan
ismeri, hogyan jutott eszébe felkeresni őt, s egyáltalán betenni a
lábát a kórházba? Van-e elképzelése arról, hogy túlbuzgósága
ismét csak apja nemtetszését fogja kiváltani?
Uramatyám! Nasva kék szemébe döbbenet ült ki. Ez nem lehet
igaz!
- Felfogtad egyáltalán, miről beszélek? - rivallt haragosan a
férjére, remélve, hogy előbb-utóbb sikerül életet lehelni halódó
agysejtjeibe. - SZI-FI-LISZ! - tagolta hangosan, hogy megértse. -
Ne mondd, hogy nem hallottál még róla! A bátyád a tekergései
során szifiliszt szedett össze, amit kezeltetnie kell!
- Mintha Randa nevét említetted volna - nyűgösködött Abdul.
Nasva megmarkolta a vállát, és erősen, dühösen megrázta.
- Miért van az, hogy én hallom a hangomat, te pedig nem! Vagy
hallasz valamit, de azt hiszed, csak egy légy döngicsél a füledbe.
Randa, Jaffat és Huda. Dzsaffartól elkapták a szifiliszt. Vérbajt, ha
így jobban érted. Azt akarom, hogy beszélj a bátyáddal! Értesd
meg vele, hogy feltétlenül orvoshoz kell fordulnia! Neki és
asszonyainak is.
- Ha Dzsaffar beteg, el fog menni orvoshoz. Ez olyan
magánügy, amibe én nem avatkozhatom bele.
- Egy frászt magánügy! - Hiába fékezte magát Nasva, ekkora
értetlenséggel szemben nem tudta megőrizni a nyugodtságát.
Tudta, Abdul ezt szeretné. Elvárná, hogy a heti egy szabadnapján
körülrajongja, kényeztesse, szeretgesse. De az isten verje meg!
Miért mindig körülötte forog a világ? - Nem ártana, ha olykor
egyetértenél velem, és mellém állnál, vagy legalábbis próbálnál
megérteni. A szifilisz ma már gyógyítható betegség, ha megfelelő
szakember kezeli a beteget, de halálos, ha csak a kuruzsló
asszonyok kotyvalékait issza szegény, és az isten tudja, miből
készült bűzös kenőcseivel kenegeti a fekélyeit. Ami a mocskos,
álszent bátyádat illeti, érte a kisujjamat sem mozdítanám, ha csak
neki kellene bűnhődnie a kicsapongó élete miatt. Rohadt disznó!
Valószínűleg azt sem tudja, mikor és hol szedte össze a
nyavalyáját, a feleségein kívül hány embert fertőzött meg
közvetlenül, illetve a prostikon keresztül közvetve. És még hányat
fertőzhet meg, ha nem gyógyíttatja ki magát a vérbajból!
Abdul gyötrődve pislogott harcias felesége feldúlt, haragtól
villogó szemébe. Értette, hogyne értette volna, miről akarja
meggyőzni, hisz nem volt ostoba. Csak kimerült: kellemes estére,
éjszakára vágyott, egy kis vidámságra, szenvedélyre. Dzsaffarral
soha sem volt bizalmas, jó viszonyban, hogy a fenébe rontson rá:
bátyám, tudsz róla, hogy szifiliszed van? A feleségem már
felállította a diagnózist, és elvárja tőled, hogy kezeltesd magad az
asszonyaiddal együtt.
Nasva szúrós szemei valóságos léket vágtak a fejébe, hogy
kiolvassa a gondolatait. Gyáva! Uramisten! Csak addig terjed a
bátorsága, amíg nem szembesül valamely komoly problémával.
- Ha te nem mersz, majd én beszélek Dzsaffarral. Én nem
leszek gyáva. - Már indult is, de Abdul megadta magát.
Visszarántotta.
- Hagyd! Majd én. Úgyis köszöntenem kell apámat, majd ő
elrendezi Dzsaffar körül a dolgokat.
Az öreg ujjai idegesen morzsolgatták bozontos, ősz szakállát.
- Gondolhattam volna, hogy az a nő nem nyugszik. Folyton
csak bajt kavar. Kiteregeti a család szennyesét. Sátánfajzat!
Mi sem természetesebb, mint hogy Abdul közlése a felesége
iránti haragját szította. Eszébe jutott Rima naponta ismétlődő
figyelmeztetése: az idegen asszony - ő csak így nevezte Abdul
feleségét - túl sokat kóborol a ház falain kívül. Az öreget azonban
ez nem érdekelte, sőt kezdte megnyugvással kezelni a gyakori
sétáit. Végre próbál alkalmazkodni, feltalálja magát, bámészkodik,
vásárolgat ezt-azt, akár a ház többi asszonya. Megteheti, ha
tisztességesen, csadorba és fátyolba öltözik.
Még ő ripakodott rá a vén boszorkányra, hogy ne bosszantsa
üres asszonyi locsogással, menjen inkább a dolgára. És tessék! Ó,
Allah! Fohászkodva emelte magasba a tekintetét.
Abdul, amilyen kelletlenül állt rá Nasva kérésének teljesítésére,
olyan határozottan foglalt állást cselekedete jogossága mellett.
Védelmébe vette a feleségét. Elmondta, hogy Nasva, mint orvos,
csak a kötelességét teljesítette, amikor megvizsgálta Dzsaffar
feleségeit, és elkezdte a kezelésüket.
- Nasva orvos, apám! Hivatása a gyógyítás, és Randa
segítségért fordult hozzá!
- Randa! - Az öreg dühe irányt változtatott. Már Dzsaffar
asszonyát szidta. - Ostoba némber! Ha baja van, azt az urával vagy
az anyósával kellett volna megbeszélnie, nem egy másik ostoba
nővel!
- Randa Rimához fordult először a panaszával, apám. Ha nem
így lenne, nem kerültek volna hozzá Fatma kenőcsei. A vén
kuruzsló félre is kezelte a szerencsétleneket. Jogosan fordultak
Nasvához segítségért, akiről itt mindenki tudja, hogy orvos.
Az öreg rosszallóan csóválta a fejét. Nagyon nem tetszett neki a
fia tiszteletlen hangja. Erről majd később beszél vele. Most kézbe
kell vennie ezt a fölöttébb kínos ügyet. Sajnos, nem tehet egyebet,
minthogy mentse, ami még menthető.
Rögvest magához rendelte a fiait, akik jöttek is, egyenként,
komótosan, lévén egyébként is az esti ima ideje, ám amikor
megpillantották apjuk feldúlt arcát, gyanították, hogy nem csupán
imádkozni hívta össze őket. Az öreg ujjai türelmetlenül doboltak
az íróasztala lapján, rendületlenül nézte az ajtót.
- Dzsaffar! - kiáltotta hiányzó fia nevét, majd ráunva a
késlekedésre, utasította Juszufot, hogy nézzen utána, hol
késlekedik a fivére.
Juszuf ment, ahogy apja parancsolta, a többiek meg a szemük
villanásával jeleztek egymásnak. Komoly lehet a baj, ha apjuk
ennyire haragos. Vihar előtti csend ült a szoba falai között, a
lélegzetük égzengésnek hangzott. Ozmán ujjai folyamatosan
pattogtak az asztal lapján.
Még néhány perc, és Dzsaffar végre megérkezett.
- Maradj ott, ahol vagy! - Ozmán parancsa megállította a férfit,
aki éppen le akart ülni. Dzsaffar arcából kiszaladt a vér. Apja
hangja rosszat sejtetett. Megállt vele szemben, egyenes háttal,
falfehéren, gyulladt, véreres szemekkel.
Ozmán Khajal nem köntörfalazott, azonnal a tárgyra tért.
Feltette Dzsaffar fiának a legkellemetlenebb kérdést, amit életében
hallott.
- Mit tudsz az asszonyaid bajáról?
Dzsaffar homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Fölöttébb
kínosan érezte magát. Ha apja ilyen nyíltan teszi fel a kérdést,
nyilván a válasszal is tisztában van. Olyasmit dünnyögott, hogy
már szólni akart róla, csak várta, hátha hatnak Fatma
gyógykenőcsei és teái.
Több se kellett Ozmán megtépázott idegeinek.
- Vagyis tudtál róla, és hagytad elhatalmasodni a betegségüket!
- ordította. Mindenféle hitvány hímringyónak lehordta a fiát, aki
szégyent hozott a Khajal név becsületére, felelőtlenségével
veszélyezteti gyermekei anyáinak az életét. És mi van a saját
kezeltetésével?
Dzsaffar egyik lábáról a másikra állt, s közben azt sem tudta,
merre, hová nézzen, hogy elkerülje fivérei arcára tapadó
pillantását.
- Én jól vagyok, apám. Csak a szemem...
- Orvosnál voltál?
- Nem. Még nem - ingatta a fejét Dzsaffar.
- Azt várod talán, hogy megvakulj? Hány asszonyt fertőztél
meg a nyavalyáddal, és hol szedted össze?
Dzsaffar mélyen lehorgasztotta a fejét. Apja számon kérő
hangja sértette az önérzetét. Tilalom ide, tilalom oda, Szaúd-
Arábiában nemigen akad férfi, aki ne élne az élet nyújtotta
örömökkel. Majd mindenik bárszekrény mélyén lapul néhány üveg
konyak, whisky, vagy más tiltott alkohol, ami pedig a testi
élvezeteket illeti? Több ízben a bátyjaival együtt keresett fel
nyilvánosházakat. Apja is csak adja az álszentet. Elég sok
mendemonda kering az ő viharos fiatalkoráról is. Leginkább az
bosszantotta, hogy apja pellengérre állította, s szégyenkezve
fogadta apja újabb szemrehányását:
- Miféle férfi az olyan, aki nem teremti meg magának asszonyai
közt a tekintélyt, hogy azok ne másokhoz forduljanak a
panaszaikkal?
Végre talált egy szalmaszálat, amelybe belekapaszkodva
átháríthatta asszonyaira a felelősség java részét. Azzal mentegette
magát, hogy ő a legutóbbi időkig semmit sem tudott.
Ozmán Khajal megvető pillantással mérte végig a fiát. A maga
módján emberséges volt, csak az úgynevezett modernizációnak
volt dühödt ellensége, amely, mint a példák egész sorozata
igazolja, magában hordja és újra termeli az erkölcstelenség
fertőjét. Megtudta, amit akart, nem volt kíváncsi Dzsaffar gyáva
kifogásaira, ítélkezett. Felszólította Juszufot, hogy mérjen bűnös
fivére talpára huszonöt botütést, majd elrendelte, hogy három
napos böjttel vezekelje le kilengéseinek minden bűnét, kérje Allah
irgalmát és könyörületességét mind a maga, mind asszonyai
gyógyulásához.
Mindent összevetve Dzsaffarnak nagyon rossz estéje volt, és a
rákövetkező napok sem voltak jobbak.
Néhány nap múlva Dzsaffar és mind a három felesége
Londonba repültek, ahol gyorsabb és szakszerűbb gyógykezelést
reméltek, mint amilyenben itthon részesültek volna. És persze az
sem elhanyagolható körülmény, hogy ekként sikerült betegségüket
eltitkolni Al-Hufuf nyilvánossága elől.
 IX.

A zzal, hogy részt vállalt Dzsaffar asszonyainak

gyógyításában, némi változatosság költözött Nasva egyhangú és
szürke életébe. Haled doktorban nagyon különös embert ismert
meg, akinek a hűvös páncélja mögött egy rendkívül érzékeny,
minden irányba nyitott és intelligens emberi lény lakozott.
Engedélyével Nasva naponta visszatérő látogatója lett a
kórháznak, és többet tudott meg az arab orvostól az iszlám világ
és az ország életéről, mint akár Abdultól, aki pedig a férje volt.
Nem volt olyan kérdése, amire Haled doktor ne válaszolt volna
nyíltan, egyenesen. Sok mindent elárult magáról is, azt például,
hogy Cambridge-ben szerezte az orvosi diplomáját, a feleségét is
ott ismerte meg, aki szintén ott tanult. Pedagógiát, matematikát és
számítástechnikát. Szerencséjükre mindkettőjük szülei Szaúd-
Arábia felvilágosult, a nyugati kultúrát elfogadó társadalmi
réteghez tartoztak, nem szóltak bele a gyermekeik életébe,
hagyták, hogy maguk válasszák ki a párjukat.
Nasva megkedvelte Haled doktort, szívesen időzött a
társaságában, természetesen titokban látogatta. Minden délután
Fajzával lépte át a Khajal-rezidencia kapuját, és együtt is érkezett
vissza vele. Csak amíg Fajza valamelyik barátnőjénél vizitelt,
addig Nasva a kórházban Haled doktorral a kórtermeket járta.
Zsúfoltság, kifogásolható higiénia, kis létszámú orvosi és ápoló
személyzet, amerikai mércével mérve alacsony színvonalú
felszereltség. Az egésznek mégis volt egy lenyűgözően delejes
varázsa. Kórház volt: beteg, olykor nagyon elesett, moccanatlanul
fekvő, gyógyulásra váró emberekkel, akiknél sokszor még az
ágyuk körül működő gépek is élőbbnek tetszettek az állandó
villódzásukkal.
Mint gyerekorvosnak, már a legelső vizitnél egy tíz év körüli
kisfiú keltette fel leginkább a figyelmét. A gyermek orrlyukából
sebtapasszal rögzített szonda, a szája sarkából egy másik,
meglehetősen durva és vastag cső lógott ki. Ebből barnás vér
csepegett az álla alá tolt tálkába. Lefátyolozott anyja ott
görnyedezett a fiúcska mellett, kérte Allahot, hogy gyógyítsa meg
a gyermekét. Szívszorító látvány volt.
- Mérgezés okozta májkárosodás - diagnosztizálta Haled doktor
az esetet. - Nyelőcsői vénatágulatból ered a vérzés. Amint
stabilizálódik az állapota, meg fogjuk operálni.
Nasva bólintott. Találkozott hasonló esettel a houstoni
Memóriáiban is. Az ilyen, májkárosodást kiváltó mérgezéseknél a
májba vezetett és ott elhelyezett gömb formájú szondával a
nyelőcsövön keresztül távolítják el az epe által fel nem dolgozott,
és a májban felgyülemlett anyagokat. A stabilizálódást követő
műtét tulajdonképpen ennek a gömb formájú szondának az
eltávolítását jelenti. Általában kevés kockázattal járó beavatkozás,
de megesik, hogy nem várt komplikáció lép fel.
Ha másért nem, a gyermek állapotának figyelemmel kísérése
miatt fogadta el Nasva Haled doktor meghívását a délutáni
vizitekre. Sajnos a fiúcska állapota nem javult, így egyelőre
lehetetlen volt a műtéti beavatkozás.
Egyik látogatása során egy kórteremből kirohanó nővér
meglátva az orvost, kiabálni kezdett:
- Doktor Haled, jöjjön gyorsan! Szívmegállás az ötös betegnél!
Az orvos egy udvarias „bocsásson meg” pillantást vetve
Nasvára, már rohant is, menetközben intézkedett, azonnal tolják
be a kórterembe a defibrillátort, és eltűnt a kórteremben.
Nasva egymaga nyitott be a kis Kabil szobájába. Az anya most
is, mint mindig a gyermek ágya mellett gubbasztott, törülgette
kisfia szája széléről a vért, amely már nemcsak a csövön át
távozott, hanem közvetlenül a szájüregből is. Nasva azonnal
meglátta a veszélyt. A felerősödött vérzéstől a gyerek sokkos
állapotba került. Azonnal megmérte a vérnyomását, amely leesett
75/50-re, a pulzusa viszont 130-ra emelkedett.
Sehol senki, akit riaszthatott volna, dr. Haleden kívül a másik
két ügyeletes orvos is az újraélesztéssel volt elfoglalva, csak egy
nővért látott a folyosón. Őt utasította, hogy készítse fel a gyereket
a transzfúzióra. A kórlapjáról leolvasta a vércsoportját: RH pozitív
A. A leggyakoribb variáció, joggal remélhette tehát, hogy a kórház
rendelkezik tartalékkal.
Alig öt perccel később már vér csepegett a kis Kabil vénájába,
és mire Haled doktor előkerült - a sajnos sikertelen újraélesztés
után - a beteg gyermek állapota stabilizálódott. Csökkent a szapora
pulzus, és a vérnyomás is megközelítette a normális értéket. Nasva
felvázolta a helyzetet. Ha szabálytalanul is, de kénytelen volt
intézkedni. A gyerek már sokkos állapotban volt.
Az orvos megvizsgálta a fiúcskát. Mindent rendben talált.
- Köszönöm, kollegina - bólogatott egyetértőn -, helyesen tette,
hogy a kezébe vette a döntést. Alighanem megmentette a kis Kabil
életét. Ha a mi merev törvényeink lehetővé tennék, örömmel
véglegesíteném. Csak hát - sajnálkozva tárta szét a karját, amitől
bő köpenyében úgy festett, mint egy denevér -, nem rajtam múlik.
De jöjjön. Bármikor, ha teheti. Én mindig szívesen látom.

A ház izgatott kiáltozástól volt hangos:

- Megkezdődött! Nurah már vajúdik! - Azonnal rohant
mindenki. Rima dirigált: lepedőket, forró vizet kért. Munir másik
három asszonya a kert végében lévő, szülőszobaként használatos
kamrát készítette fel a nagy eseményre. Megérkezett az öreg
gyógyító asszony, Fatma is, és nem sokkal később berobogott
Marszi a lányával. A kis Szamja jó néhány hete már csadort és
fátylat viselt, pedig éppen csak tizenhárom éves múlt. De a szaúdi
lányok az első menstruáció után már nőnek számítanak, és
kötelező viseletűkké válik a fekete csador és fátyol.
Nasvát nem hívták, a véleményét sem kérte ki senki, még
Nurah sem, de Nasva szinte biztosra vette: nagyon nehéz szülés
vár rá. A születendő fiú reményében annyi jóval tömték, óvták a
széltől, naptól, mozgástól, hogy a terhessége utolsó heteire
felismerhetetlenül eltorzult az egyébként bájos, fiatal teremtés
alakja. Óriási terhet cipelt oszloppá vastagodott lábain, szeme
valósággal beleveszett arcának ödémás táskáiba. Legalább
harminc küó súlytöbbletre tett szert, ami megviselte a szívét,
tüdejét, veséjét, az egész szervezetét. Ráadásul Nasva a has
formájából ítélve a harántfekvést sem zárta ki. A gyerek nagy,
nehezen tud befordulni a szülőcsatornába. Borzasztóan meggyötri
az anyját, mielőtt világra jön. Ha ugyan világra jön!
A már tizenkét órája tartó vajúdás csak a gyanúját erősítette.
Nurah sikoltásaitól volt hangos a kert, fogyott az ereje, ám a
gyerek csak nem akart megszületni. Nasva nem bírta tovább.
Mégiscsak orvos, még ha ezt ebben a házban senki sem értékeli is.
Elszántan nyitott be a kis kamrába. Elhasznált levegő, bűz és
megdöbbentő látvány fogadta. Vér, vér és vér mindenütt. Nurah
összegyűrt, csatakos ágy közepén feküdt, fehéredett, sárgult,
szürkült. Tágra meredt szemében halálfélelem, szétfeszített lábai
közül véres buborékok bugyogtak a lepedőre.
Nasva félrelökdösött mindenkit, aki az ágy körül tolongott, és
megtapintotta Nurah hordó méretű hasát. Ahogyan azt gyanította,
a gyerek keresztben feküdt, remény nélkül, hogy valaha is képes
legyen befordulni a szülőcsatornába. Az anyából meg csak dőlt a
vér. Elvérzik, mielőtt világra hozná a gyermekét. Illetve... a
gyermekeit. Vajon ezek a vénségek kitapintották-e a másikat is?
- Azonnal kórházba kell vinni, különben az anya és az
újszülöttek meghalnak!
- Miket beszélsz, te ostoba? - rivallt rá Rima, és a könyökével
lökte félre a hívatlan beavatkozót. - Semmi szükség kórházra,
orvosra! Nurah erős, és Allah vele van.
- Nurahnak ikrei vannak, és mind a kettő keresztben fekszik.
Nem Allahra, nem az imáitokra van szüksége, hanem orvosra! -
kiáltott haragosan, ekkora ostobaság hallatán. - Magától soha sem
lesz képes megszülnie a gyerekeit. Vagy mindhárman meghalnak,
vagy Munir saját maga viszi be asszonyát a kórházba. Most
rögtön!
Nem várta meg a hirtelen támadt döbbenet eloszlását, ő maga
intézkedett. Rohant Munirhoz, akit sikerült annyira megrémítenie,
hogy az öt perccel később már a kórház felé száguldott alig élő
feleségével.
Haled doktor éppen kéznél volt, azonnal a műtőbe vitette az
erősen kivérzett fiatalasszonyt, de a császármetszés is csak az
egyik gyermek életét mentette meg. A kislányét. A kisfiút a
nyakára tekeredett köldökzsinór megfojtotta.
Nurah a vérveszteségtől hetekig nyomta az ágyat, de az
egészségét sohasem nyerte vissza többé. Az agya elborult, nem
tudott örülni életben maradt kislányának, mint ahogy a halott
kisfiát sem tudta elsiratni, nem fogta fel Rima átkait, sem Marszi
gyűlöletet okádó szavait, aki Nasvát szidalmazta:
- Nem lett volna szabad magatok közé engednetek az idegen
asszonyt, aki átkot bocsájtott a Nurah méhében sarjadó életre.
Minden bajt a hitetlen némber hozta a házba. Meg kell szabadulni
tőle!
Mi sem bizonyítja jobban a muzulmán asszonyok naiv,
gyermeteg lelkületét, mint a befolyásolhatóságuk. Amilyen
könnyen maguk közé fogadták Abdul amerikai asszonyát, olyan
gyorsan veszítették el a bizalmukat is iránta. Tény, hogy amióta
közöttük él, semmi sem a régi. Elűzte Szamirát, ellenszegült
Ozmán akaratának, a lázadás szellemét hozta a házba, Dzsaffart és
asszonyait is titokzatos betegség támadta meg, és most itt van
Nurah tragédiája. Talán mindez valóban intő jel, figyelmeztetés: a
sátán él, és köztük van. Egy biztos, és ebben mindannyian
egyetértettek: békésebb volt az életük Nasva nélkül.
Nasva lassacskán szembesült a kirekesztettségével, az
asszonyok, ha tehették, kitértek előle, már ritkábban hívták társas
összejöveteleikre, tartották vele a tisztes távolságot. Még Fajza
viselkedésében is felfedezte az óvatos elutasítás jeleit.
- Hallottam, hogy túlságosan sokat pusmognak a közös délutáni
sétáinkról - árulta el visszahúzódása okait. - Ha lebukunk,
mindkettőnket megbüntetnek, és lehet, hogy te elég erős vagy a
büntetésed viselésére, de én félek Hádi haragjától, aki ha elválik
tőlem, megfoszthat a gyermekeimtől is. Ne érts félre, Nasva. Én
igazán szeretlek, a barátnőmnek tekintelek, segítek is, ahol tudok,
de nem szolgáltatok több alibit a kórházi látogatásaidhoz.
Sajnálom.
Nasva megértette, és igazat adott Fajzának. Ezen túl még
körültekintőbben, még kevesebb feltűnéssel járt a kórházba.
Látogatásai idejét a délelőtti órákra helyezte át. A gyerekeiket
iskolába kísérő asszonyokkal indult és érkezett, akik délelőtt az
üzleteket járták, bámészkodtak. Úgy vélte, annyi egyforma
feketeség közül fel sem tűnik, ha egy lemorzsolódik közülük, és
délben csak úgy, a semmiből hozzájuk csapódik. Utálta, hogy
hazugsággal kényszerült alkalmat szolgáltatni olyasmihez, amit az
orvost és embert megillető joga alapján is megtehetett volna. Hogy
ez a kísérlete mennyire sikertelennek bizonyult, azt Abdultól
kellett megtudnia, aki egyik csütörtök este nagyon kelletlenül ült
asztalhoz. Nem evett, csak turkálta a tányérján az ételt, fáradtságra
hivatkozott, nem ölelte meg a feleségét, amire talán még sohasem
volt példa, hiszen egész héten sóvárgott, epekedett felesége után.
Ezúttal azonban csak ült, majd kisvártatva ment is volna, mint
mondta: nem várja be az esti imát sem. Lefekszik, mert nagyon
fáradt.
- Valami baj van? - Nasva az arcát fürkészte, mint aki a választ
is tudja.
- Nem. Nincs. Azaz... - Abdul elhallgatott.
- Vagyis igen. Elmondanád? Csak hogy tudjam. - Nasva kezdett
ideges lenni.
- Na jó, essünk túl rajta. - Abdul nem tudta tovább türtőztetni
magát. Rettenetesen unta ezt az egészet. Hazajön, az apja magához
rendeli, mint egy taknyos kölyköt, és a szemére hányja felesége
egész héten felhalmozódott bűneit. Miért nem élhet békében,
ahogy azt elképzelte, apja miért akarja rákényszeríteni, hogy
elváljon Nasvától? Mert ha nem is mondja ki nyíltan, tudja, hogy
ezt akarja. És ez a makacs, konok teremtés egyre csak adja alá a
lovat. Miért nem képes lefékezni magát, csak annyi időre, míg
elülnek apja indulatai?
- Nasva! Nem szeretnélek idő előtt a hóhér kezében látni téged!
- Abdul szavaiban volt némi ironikus humor is, de még inkább
türelmetlen szemrehányás. - Sistereg a talpad alatt a föld, mintha
aknamezőn járnál.
- Nem értelek! - Nasva meglepődve fordította felé a fejét. -
Miről beszélsz?
Abdul fagyossága végre engedni látszott. Belekapaszkodott
felesége karjába, és magához húzta. Meg is rázta.
- Miért? Mondd, miért keresed szándékosan magadnak a bajt?
Hiányt szenvedsz tán valamiben?
Ó, én sok mindenben szenvedek hiányt, gondolta elkeseredetten
az asszony. Leginkább a régi megszokott életemben, munkámban,
a te megértésedben, és még sorolhatnám. De nem sorolom, mert
úgysem értenél meg.
- Ha jól sejtem, apád megint bogarat ültetett a füledbe. Mi a
fenével beszélte tele a fejedet? - Nasva mérges volt. Olyan
kitartóan, erőnek erejével csüngött a remény vékony fonalán,
annyira akarta hinni, hogy Abdul egyszer mellé áll apjával
szemben, de belátta, erre hiába vár.
- Mi keresnivalód van még mindig a kórházban? - bökte ki
végre Abdul a lelkét nyomasztó, békéjét feldúló kérdését.
Dzsaffarék dolga megoldódott, Nurah és a gyerek is itthon van.
Miért? Kinek a kedvéért jársz még mindig a kórházba?
Helyben vagyunk. Remekül működik a besúgó hálózat,
gondolta dühösen Nasva.
- Orvos vagyok, ha nem emlékeznél rá! - felelte dacosan,
amitől a férfi szája körül elmélyültek a vonások. Remélte, hogy az
egész csak koholmány, amit Nasva meg fog cáfolni, de nem. Látja
rajta, hogy dühös. No persze, mivel mélyen érinti a leleplezés.
Nasva még hozzá is fűzte:
- Szeretem a kórház szagát.
- Te itt nem orvos vagy, hanem a feleségem! És nem akarom,
hogy hírbe hozd a nevem a titkos találkáiddal, még ha orvos is az
illető.
- Neked elment az eszed! - kiáltott fel sértődötten Nasva. - A
féltékenység az „én" bizonytalansága! Kiben kételkedsz, bennem
vagy magadban? Tudod, mi a te bajod? Az, hogy nem bírod
elviselni, hogy nincs hatalmad felettem, hogy az apáddal együtt
nem bírtok megtörni, eltiporni!
Már nem türtőztette magát. Mondta, ami a szájára jött. A
tétlenség kikezdte az erejét, sokkal jobban fárasztotta, mint a
kemény munka. Idegennek, feleslegesnek érezte magát ebben az
országban, és már Abdul életében is. Megunta, elfáradt.
- Te magad is tudod, hogy nem erről van szó - jajdult fel
nekikeseredve a férfi. - Én megbízom benned, nem vagyok
féltékeny, de sajnos újból és újból el kell ismételnem, ha kell
ezerszer, milliószor, hogy ez itt nem Amerika. Itt más normák
szerint kell élnünk! Értsd meg végre, ha egy muzulmán asszony
idegen férfiakkal találkozik, hűtlenséggel, házasságtöréssel is
megvádolhatják, ami akár halálbüntetéssel is sújtható. Csak érted,
miattad aggódom!
- Felesleges! - Nasva szemét már könnyek égették. Tényleg
nem bírja! Elege van mindenből, ebből az országból, a tiltásokból,
a tétlenségből, Abdulból! - Felesleges az aggodalmad! - ismételte
meg. - Mindent feladtam, ami fontos volt nekem, a munkám, a
hivatásom, ide jöttem veled a nagy semmi közepébe, csak azért,
hogy veled lehessek. Te meg úgy bánsz velem, mint egy
ellenőrzésre szoruló, kicsapongó asszonnyal. Állandó
fenyegetettségben élek, apáddal együtt dorgálsz, mint egy taknyos
kölyköt, a nővéred nap mint nap megátkoz. Miért? Mit kívánsz
tőlem, mit adjak még fel, hogy bebizonyítsam, nem vétek ellened,
semmi bűnt sem követek el, csupán csak élni szeretnék.
- Te ezt nem érted - sóhajtott nekikeseredve Abdul. Nasvát
ezzel a kijelentéssel sikerült még jobban felbosszantania. Semmi
értelme a vitának, érvelésnek. Feladja.
~ Tudod mit? Add vissza az útlevelemet, és már itt sem
vagyok. - A tehetetlen düh könnyei égtek Nasva szemében. - Haza
akarok menni, mert gyűlölök itt lenni, nem bírok így élni.
Dolgozni akarok, értelmes emberi életet akarok élni.
- Lehetetlent kérsz tőlem - Abdul szemlátomást összeroppant.
Hogy engedhetné el magától? Ha kell, erőszakkal tartja vissza,
mert nélküle üressé, céltalanná válna az élete.
Az asszony a torkát kaparó könnyeket nyeldeste. Félt, rettegett.
Ha egyszer a rettegés befészkeli magát az ember szívébe, lelkébe,
nem könnyű megszabadulni tőle. Már pedig jó ideje benne lapul a
félelem. Félt Abdultól, félt önmagától, de leginkább az érzéseitől
félt, helyesebben azok lassú átváltozásától. Miért nem képes az
ember az érzelmeit elraktározni szűkösebb napokra, valahogy
akként, ahogy a nyár a bőséges terméséből képez tartalékot a
fagyosabb téli hónapokra?
Érezte, egyre inkább érezte, hogy szívében kihűl a szerelem.
Örökre, visszafordíthatatlanul.

Nasva rossz hangulatban üldögélt a tavacska közeli rózsa- lugas

árnyékában. A hétvége pocsékul sikerült, szinte csak vitából,
könyörgésből állt. Az életüket boncolgatták Abdullal,
természetesen mindketten a saját szemszögükből látva a
problémákat. A lényeg, hogy Abdul hallani sem akar arról, hogy
hazaengedje, tehát maradnia kell. Szüksége van rá! Mekkora
hazugság! Mire és kire van szüksége? Egy testre, akit ölelhet, amit
használhat. Durván hangzik, de sajnos igaz. Abdul sem különb a
többi szaúdi férfitársánál. A saját kényelmét, a saját életét tartja
csak fontosnak.
Erőltette magát, hogy megpróbálja kedvezőbb megvilágításba
helyezni ezt a majdnem egy évet. Rengeteget tanult itt, például egy
nagyon különleges nyelvet. Ha még nem is beszéli tökéletesen az
arabot, már megérti mások beszédét, és ha rákényszerül, megérteti
magát is. Ezen kívül tanulmányozhatja az arab kultúrát, a
szokásokat, törvényeket - ámbár az utóbbiról szívesen lemondana.
Na de ki fogja bírni. Végig fogja játszani a szerepét, amit önként
vállalt el. És sikerre fogja vinni. Aztán, ha visszatérnek
Amerikába, majd eldönti, mit kíván kezdeni az életével. Abdullal
vagy nélküle.
Tépelődéseiből Fajza rázta fel. Dúlva-fúlva huppant le mellé.
Marszit szidta. Két tenyere közé fogta a fejét, szinte a haját tépte.
- Nem bírom! Allahra esküszöm, egyszer még megfojtom ezt a
nőt! Legszívesebben kikaparnám a szemét, megölném a puszta
kezemmel, ha tehetném. Mindig tudtam, hogy kegyetlen
szörnyeteg, de reméltem, hogy az őrültségének van határa.
Tévedtem. Minden kegyetlenséget örökölt az anyjától.
Nasva Fajzát nézte. Bármi lehet kifakadásának oka, egy biztos,
még soha sem látta ennyire feldúltnak. Ő is látta Marszit minden
délután. Imával, ráolvasással gyógyítgatta Nurah megháborodott
elméjét. Nasva azonban szándékosan kitért az asszony elől, nem
akarta provokálni a puszta jelenlétével.
- Gyere, Nasva! Ezt látnod, hallanod kell! - És már cibálta is
magával Nurah háza felé, ahol a ház asszonyai összegyültek.
Nasva ódzkodott, semmi kedve sem volt Marszi sületlenségeit
hallgatni, de Fajza hajthatatlan maradt.
- Miről van szó? - sóhajtott magát megadva Nasva.
- Szamját holnapután körülmetélik - bökte ki Fajza.
Nasva megtorpant, értetlenül meredt rá.
- Hogy mit csinálnak? - vonta fel döbbenten, hitetlenkedve a
szemöldökét. Nem akarta elhinni, hogy jól hallja. Hallott valamit
erről a barbár szokásról, de úgy gondolta, hogy ez már a múlté. A
XXI. században még Szaúd-Arábiában sem történhet meg ez a
szörnyűség.
Pedig megtörténik, bizonygatta Fajza. Elmondta, hogy Marszi
már kinézte lánykája számára a vőlegényt. Egy északi, középkorú
kereskedő harmadik felesége lesz, de az esküvő előtt, az ősi hit
tradíciói szerint nővé avatják, ami a csikló és környéke
kimetszésével jár.
- De hisz még tizennégy éves sincs! - háborgott Nasva. Levegő
után kapkodott. Nem, ez lehetetlen!
- Rima is ebben a korban adta férjhez a lányát, miután őt is
megcsonkították. Miért lenne Marszi normálisabb az anyjánál?
Nasva fogadalma, hogy kerüli Marszival az összecsapást, és
nem hagyja magát provokálni, elszállt, mintha soha nem létezett
volna. Kikelt magából, a felháborodás, a düh és az elkeseredettség
felszította a harci kedvét. Egy majdnem gyereklányról van szó!
Hogyan képes egy anya ilyen szörnyűséget elkövetni a saját
gyermeke ellen? Az iszonyú szertartás következményeként a nőket
egész életükön végigkíséri a nemi élettel kapcsolatos fájdalom. Na
persze! Ez is csak a férfiak embertelenségét igazolja. Nem ők
érzik a fájdalmat, sőt meg az élvezetüket sem csökkenti
asszonyaik szenvedése, a szaporodást sem gátolja a nők
megnyomorított nemi szerve, az meg, hogy vágyat nem éreznek,
sőt félnek a szexuális élettől, a nyugalmukat erősíti. Nem kell
asszonyaik erénye felett őrködni, energiájukat, elméjüket
hasznosabb dolgokra fordíthatják. Például több idejük jut újabb
zsarnoki törvények kigondolására.
Mire Nasva megérkezett Nurah házához, mindenki tiltakozott,
sajnálták a szegény kislányt, Marszit igyekeztek jobb belátásra,
könyörületességre bírni. Ez a primitív rituálé már kiveszőfélben
volt Szaúd-Arábiában, a korábbi generáció asszonyai közül is csak
Rima vetette alá lányát ennek a durva beavatkozásnak. Ozmán
talán tehetett volna ellene valamit, de a lányokkal az asszonyok
rendelkeztek, úgyhogy senki nem látta értelmét Ozmánhoz sietni,
hogy a kis Szamja védelmét kérjék tőle. Inkább csak
méltatlankodtak, szörnyülködtek, és Marszit puhítgatták: ne tegye
tönkre a kislányát. Persze tökéletesen feleslegesen.
A legszomorúbb volt Szamja átszellemült, majdhogynem
büszkén sugárzó arcocskáját látni. Szegény kislánynak elképzelése
sem volt arról, mi vár rá, csak azt tudta, hogy valami különös,
Allahnak nagyon tetsző dolog fog történni vele, amitől ő is többé
válik. Hamarosan asszony lesz.
Nasva ismerte már annyira a Koránt, hogy abból vett
idézetekkel próbálja bizonyítani Marszinak: Allah soha nem kért
ekkora áldozatot a muzulmán asszonyoktól, ezt a középkori
primitív szokást a férfiak találták ki. Mégpedig azért, hogy ezzel is
bizonyítsák erejüket és hatalmukat a nők felett.
Kár volt minden szóért. Marszi megvetően húzta félre a száját:
- Mit tudhat egy magadfajta tisztátalan nő az igazhitű
asszonyok feddhetetlen erkölcseiről? Okosabban tennéd, ha lázítás
helyett a hallgatás bölcsességét gyakorolnád. Egyáltalán, ki hívott
ide? Hogy mersz engem kioktatni? Csak a bajt kavarod,
szerencsétlenség jár a sarkadban. De - az ujját fenyegetően
lengette az arca előtt - meglásd, előbb-utóbb a szerencsétlenség
téged ér utol.
No lám, az elmaradhatatlan fenyegetés és átkozódás! Nasva
csalódottan hátrált. Megint csak a saját baját szaporította,
elragadta a düh, nem gondolta át kellő alapossággal az érveit.
Marszi értelmére, emberségére hatni legalább olyan kárba veszett
igyekezet, mind borsót szómi a falra.
Tehetetlensége miatt érzett haragját Haled doktorhoz vitte. Azt
remélte, hogy ő, mint orvos megakadályozhatja ennek a
borzalomnak a megtörténtét. Nem létezik, hogy ne született volna
olyan törvény, amelyik tiltaná ennek a primitív beavatkozásnak a
végrehajtását.
Haled doktor csüggedten rázta a fejét. Sajnos, a törvények csak
papírra vetett szavak, és jóval kisebb súllyal bírnak a generációról
generációra átöröklött szokásoknál. A legdöbbenetesebb, hogy a
legsanyargatottabb réteg, a nők ragaszkodnak leginkább ezekhez a
szokásokhoz. Hogy miért? Talán, mert ők is átélték a szent
kínokat, őket is alázatra, engedelmességre okították, és nem
tudnak mást tanítani a saját gyermeküknek sem, csak azt, amit ők
tanultak.
 - Vagyis semmit sem tehetünk? Semmiképp sem
akadályozhatjuk meg egy alig tizennégy éves kislány életre szóló
tragédiáját?
- Sajnos, ezt kell mondanom, hogy semmit sem tehetünk az
emberi butaság ellen. Szerencsére már egyre több család él
másként nálunk is. A szülők még csak titokban, de talán a
gyermekeik már nyíltan lökik félre a régi törvényeket. Higgye el,
kollegina, eljön az idő, amikor a mi asszonyaink is
megszabadulnak a csadortól, dolgozhatnak, és nem kell
szenvedniük férjeik erőszakosságától, de addig... Addig még
történik egy és más a világban, és sajnos itt is.
Az orvos szavai próféciaként vetítették előre árnyékukat a két
nappal későbbi, az egész világot megrendítő tragédiára.
Nasva nem törődve Abdul intelmeivel, továbbra is
rendszeresen látogatta a kórházat, mindenekelőtt a már lábadozó
kis Karimot. Kedden a kora délutáni órákban nyitott be Haled
doktor orvosi szobájának ajtaján, az orvost rádió hallgatása
közben találta. Fülét a recsegő készülékre tapasztotta, és izgatottan
kiáltott fel, amikor megpillantotta látogatóját.
- Hallotta, kollegina? Nem Yorkban ledőlt a World Trade
Center két ikertornya. Micsoda tragédia! - Nasva lassú
mozdulatokkal hámozta ki magát a csadorjából és oldotta le
fejéről a fátylat. Hogy hallotta-e? Honnan hallana ő itt bármiféle
hírt? A Khajai-házban csak az állami adót tudják fogni, amely
egész nap arab zenét, Korán-idézeteket és erősen cenzúrázott
híreket sugároz. Már megszokta, hogy ki sem nyitja a rádiót, a
televíziót is ritkán, esetleg, ha Fajza behívja magához a titkos
videózásra.
Elhűlve, letaglózva állt, fülelte a recsegő híreket. Haled doktor
a BBC adását fogta, azt hallgatta már jó ideje. Izgatottan számolt
be Nasvának a hallottakról. Két utasszállító repülőgép belerohant
a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba. Öngyilkos
merényletek, feltehetően sok ezer halottal! Haled alig bírt beszélni
a zaklatottságtól.
 - Persze, hogy arab terroristaszervezeteket feltételeznek a
háttérben! Na látja, kollegina! Erről beszéltem magának! A
túlbuzgó vallásosság a legrosszabbat hozza ki egyesekből.
Képesek a saját életüket is kioltani, csak hogy másoknak
árthassanak. Döbbenetes! Egyszerűen fel nem foghatom ésszel,
miként történhetnek ilyen tragédiák a világban! Nem
csodálkoznék azon sem, ha a szálak egyenesen a szaúdi
fundamentalista mozgalomhoz vezetnének. Fanatikus nép
vagyunk, sajnos. Valamennyiünket bélyegeznek meg bosszúra,
mindenre elszánt, vérre éhes gyilkosokként.
A kis orvos a szakállát tépve őrjöngött.
- Tudja, kollegina, az ilyen pillanatok azok, amikor szeretném
letagadni azt is, hogy arabnak születtem. Mit ártottak azok a
szerencsétlenek, akiket ezek az őrültek Allah, vagy ki tudja kinek,
minek a nevében megöltek? Hogyan merjek ezek után a maga
szemébe nézni?
Nasva a fejét rázta, tiltakozott. Nem szégyellte a könnyeit, azok
patakokban folytak végig az arcán. Siratta a vétlen halottakat, és
sajnálta az ártatlan arabokat, akik lehetnek buták, elvakultak,
felvilágosultak, bármilyenek, csak gyilkosok nem. Abdul? Már
sok hibáját megtapasztalta, rájött, hogy alig ismerte, amikor
hozzákötötte az életét, az apja is megszállott muzulmán, de
egyikről sem tudna feltételezni ekkora gonoszságot. Dr. Haledet
pedig végképp minden általa ismert arab ember fölé emelte.
Tisztelte, becsülte, semmilyen terrorcselekedet nem távolíthatja el
tőle, mint barátjától.
Szerencsétlen! Még ő szégyelli magát mások bűne miatt.
Érezte, átélte az orvos kínját, elkeseredését. Megszorította a kis
orvos kezét, mintegy bizonyságul, hogy közöttük semmi sem
változott, ugyanúgy barátjának tekinti, becsüli, mint korábban.
Bánatuk eggyé vált ebben a kézfogásban. Ujjaik egymásba
kapaszkodtak, és úgy is maradtak.
Ekként kapaszkodtak akkor is egymás kezébe, amikor előzetes
kopogtatás nélkül kivágódott az orvosi szoba ajtaja, és három
egyenruhás férfi és két lefátyolozott nő rontott be rajta. Az
utóbbiak Nasvára támadtak, a fegyveresek pedig Haled doktort
rángatták fel a székéről. Ordítoztak, durván cibálták végig
mindkettőjüket a folyosón, ki a kórház épületéből, az előtte
várakozó furgonhoz, melynek oldalán arab felírás adta hírül a
tulajdonos nevét: Vallási Rendőrség, Erkölcsrendészeti Bizottság.
A két nő Nasvát belökte a hátsó ülésre, a fátylát csak úgy a
fejére dobva. Az orvost a fegyveresek fogták közre, és már
nyomták is a gázt. A hirtelen támadástól letaglózva, Nasva
percekig fel sem fogta, nem értette, mi történik. Kik ezek az
emberek, mit akarnak, és hová viszik?
Vagy tíz perces veszett száguldás után a furgon behajtott egy
kőépület nyitott kapuján. Az események megértették Nasvával: a
Vallási Tanács Erkölcsrendészeti Bizottságának a bírái előtt áll.
Az ellene felhozott vád: a közerkölcs megsértése, idegen
férfiakkal lebonyolított titkos találka, a csador és fátyol levetése,
hűtlenség, és az iszlám törvények kijátszása.
Nasva életében először rémült meg igazán. Eddig nem hitte,
hogy létezik átok, és most mégis úgy érezte: utolérte. Abdul
figyelmeztetését semmibe vette, Marszi gonoszságát alábecsülte.
Mert ki más állhatna a koholt vádak mögött, mint Marszi.
Tiltakozott, próbált magyarázkodni, tévedésre hivatkozni.
Minden szava süket fülekre talált. Lökdösték, ordítoztak vele. És
még azt hitte, már elég jól érti az arab nyelvet, sőt, magát is képes
megértetni. Ebben is tévedett. Csak a harákoló locsogást hallotta,
de nem értette, mi a csudát akarnak tőle.
- Amerikai vagyok! - tiltakozott elszántan a méltatlan
bánásmód ellen, és sorolta az adatait. A nevét, hol született, miért
és mióta él Al-Hufufban. Bizonygatta azt is, hogy orvos, és orvosi
minőségben cserélte ki egyes esetekben a véleményét dr. Haleddel.
És miután mindezzel nem ért célt, a jogaira hivatkozva követelte a
szabadon bocsátását. Végül már össze-vissza kiabált.
- Ne mondják, hogy nem értik a szavaimat! Tudom, hogy
mindannyian beszélnek angolul, nyissák hát ki a fülüket. Nincs
joguk egy amerikai állampolgárt megkötözni és fogva tartani!
Hogy bírái mennyire tartják tiszteletben egy amerikai
állampolgár jogait, azt a hátára mért tíz korbácsütéssel adták
tudtára a hevesen tiltakozó asszonynak, aki tehetetlenül szenvedte
végig a legnagyobb testi és lelki terrort, ami életében érte. És
amikor a büntetés eme részével végeztek, belökték egy szűk, ablak
nélküli, levegőtlen cellába, ahol egy mocskos priccsen kívül
semmi sem volt.
- Majd értesítjük Abdul bin Ozmán Khajalt a kiszabott
büntetéséről. Hatvan napos elzárásra ítéltük.
Egészen elképesztő módon mindezt angolul közölték vele,
mintegy rácáfolva korábbi önmagukra. Az ítélethez azonban nem
fűztek kommentárt, se tárgyalás, se magyarázat: egy statáriális
bíróság ítélkezett nem létező bűnei felett. Hogy miért? Nem
értette.
Kábán hasalt a priccsen, két karja mellette csüngött, élettelenül,
mintha nem is a testéhez tartozna. A sajgó hátára száradt
vércsíkokat marta az izzadság, legyek csipkedték. Nem sírt, nem is
élt már szinte, csak a létezés legalsó szintjén vegetált, mint akit
hibernáltak egy reményteljesebb időre, amikor érdemes lesz életre
kelteni.
Néha csikorogva nyílt cellájának ajtaja, és egy bádog tálban
belöktek valamilyen ragacsos masszát. Talán étel volt, de az is
lehet, hogy gyógyír a hátára. Se így, se úgy nem próbálta ki. Nem
evett, nem ivott, azt sem tudta, éjszaka vagy nappal van-e. Az órák
az örökkévalóság végtelenjébe olvadtak. Valahol, a tudata mélyén
megültek kínzója szavai: majd értesítjük Abdul bin Ozmán
Khajalt.
Íme a neve, a rangja, a hovatartozása: Abdul az apja fia. És ő?
Ő kinek a lánya, asszonya? Kinek a tulajdona? Abdulé vagy
Ozmán Khajalé? Vagy egyszerűen csak az Erkölcsrendészeti
Bizottságé?
Hatvan nap. Soha nem éli meg a végét, nem is akarja, így nem.
Nem akart gondolkozni, nem akart érezni. Abdul? Csak álom volt.
Egy hideglelős, lidérces álom. Most megint Maurice-t várja, hogy
véget érjen az ügyelete, közben elbóbiskolt, elaludt, belezuhant
ebbe az álomba. Apa és anya vasárnapi ebédre invitálják
mindkettőjüket.
- Mama! - Az első, bizonytalan sóhaj. Annyira vágyott a
boldog, gondtalan gyermekkora után, anyja gyógyító, vigaszt
nyújtó ölelésére. Bárcsak ne lennének álmai, se szépek, se
keserűek. Mennyivel könnyebb lenne minden. Még a szűk cella
tüdőt sanyargató levegőtlensége is.

Abdul elszürkült arccal meredt apja könyörtelen, hideg

szemébe, remélve, hogy ha elég kitartóan és mélyre néz benne,
megtalálja a saját nyomorúságára a választ. Miért? Mitörténik az
életével? Hogyan fajulhattak el odáig a dolgok, hogy Nasva a
Vallási Rendőrség, a mutavák kezébe kerüljön? Megkorbácsolták,
és hatvan napos elzárásra ítélték! A hír megrázta, percekig fel sem
fogta, remélte, hogy az egész nem több mint apja újabb
perverzitása, amivel hetek, hónapok óta gyötri. Ijesztgeti,
fenyegeti, és követeli, hogy az akarata szerint alakítsa az életét.
Hazarendelte Amerikából, megbotoztatta Juszuffal, mert
szeretni mert egy tisztátalan asszonyt, engedékenységet mutatva
bírta rá, hogy Nasva nélkül menjen el az olajmezőre, hetente csak
egy napot töltsön vele, azt is megkurtítva a kötelező imára szánt
órákkal. Ő pedig gyáva módon engedelmeskedett, mert erre
nevelték, és közben cserbenhagyta a feleségét. Mert bizony, kár
szépíteni, ezt tette. Nem tárta fel előtte az igazságot, nem
készítette fel erre a merőben másfajta életre, amellyel itt, Szaúd-
Arábiában kellett szembesülnie. Tudta, milyen fontos számára a
munka, a hivatása, mégis tétlenségre ítélte. De az életét elképzelni
sem tudja Nasva nélkül. Szereti. Szombat reggeltől a csütörtök
délutánt várja, hogy újból lássa, ölelhesse, mindez
türelmetlenséget szít benne, ami megnemértést szül, vitákat, sőt
veszekedést szít. Hat évig élt Amerikában, jól ismerte azt a
világot, ahol a nők megkövetelik, és meg is kapják a jogot, hogy
egyenlőként kezeljék őket a férfiakkal, mégis elvárta volna
Nasvától, hogy fivérei üres fejű asszonyaival töltse a hét öt napját:
fecsegéssel, nevetéssel, bámészkodással, behódoljon apja
akaratának, és betartsa Szaúd-Arábia nőket eltipró, megalázó
törvényeit.
Az eltelt hét során rengeteget töprengett, gondolkozott, és
mindez a megbékélés szándékát hozta magával. Romantikussá,
széppé akarta tenni a következő napokat, úgy tervezte, hogy csak
hétfőn tér vissza a munkájához. Ajándékot is hozott Nasvának.
Egy szép, a kecses derekára való aranyláncot, és a régen
elmaradhatatlan, de azóta feledésbe merült rózsacsokrot. Elkésett
a jó szándéka. Nasva feje fölött összecsaptak a hullámok.
Ozmán hideg és érzelem nélküli szavakkal közölte fiával a
megrendítő hírt: Nasva a mutavák börtönében van.
- És te ezt tűrted, apám? - Amikor Abdul feldolgozta a szavak
jelentését, első felindultságában apjára támadt. - Hallottál az
ítéletről, tudod, hogy bántották, hogy fogva tartják, és meg sem
próbáltad tisztázni a félreértést? Mert te is tudod, csak félreértés
történhetett.
Ozmán hűvös tárgyilagossággal igyekezett szétoszlatni fia
„félreértésbe” vetett hitét. Elmondta, hogy szó sincs semmiféle
félreértésről, mert a feleségét már egy ideje megfigyelés alatt
tartotta a Vallási Rendőrség. Kedd délután félre nem érthető
közelségben, illetlen öltözékben találták egy férfi társaságában. Ez
tény, és a tényekkel nem lehet szembeszállni.
Abdul lába alól mintha kilökték volna a talajt. Szédelegve
tántorgott a legközebbi székhez. Ezt egyszerűen nem hiszi el!
Nasva soha nem lenne képes bemocskolni a nevét. Mi az, hogy
illetlen öltözék? Nyilván levette az arcáról azt a rohadt fátylat,
amit annyira utál.
- Feltételezem, apám, hogy valaki megbízásából figyelték a
mutavák Nasvát. Marszi... Ugye, hogy az ő műve?
- Mindenki csak a kötelességét tette. A házamban nincs helye
lázongásnak. Allah megbünteti a vétkezőket.
 - Allah! Ugyan apám! Allah nem ér rá valamennyi asszonyra
figyelni!
Az öreget megdöbbentette Abdul arcátlan vakmerősége.
-Több tiszteletet, fiam! - emelte fel a hangját.
- Tiszteletet! - Abdul nem tudta fékezni magát. - Miféle
tiszteletet érdemel az emberi butaság és az elvetemült gonoszság?
- Fiam, én figyelmeztettelek. Ez az idegen asszony nem méltó a
nevedhez. A bűnök egész sorozatát követte el: közszemérem-
sértést, paráznaságot, és a házasságtörés sem kizárható. Egy
tisztességes asszony mi egyéb okból járna rendszeresen idegen
férfiakhoz?
- Nem férfihoz járt, hanem orvoshoz. Nasva is orvos, apám. A
kórházban Haled doktorral a betegről beszélgetett.
- Semmi dolga a kórházban! Nasva a feleséged. Vétett ellened.
Meggyalázta a családod nevét. Ezért bűnhődnie kell!
- Te magad is tudod, hogy nevetséges rágalom minden ellene
felhozott vád. Nasva soha sem vétene nevük tisztessége ellen.
- A Vallási Tanács ezt másként ítélte meg, és jómagam
nemkülönben. A büntetését azonban enyhének találom. Nem áll
arányban az elkövetett bűnével. De a törvény lehetőséget ad a
családoknak, hogy maguk ítélkezzenek engedetlen lányaik és
asszonyaik felett. Már intézkedtem. Menj, hozd haza asszonyodat!
Még ma összehívom a családi tanácsot, hogy meghozzuk a saját
ítéletünket.
Abdul hideglelős rémülettel hagyta el apja szobáját. Mint kisfiú
elég gyakran hallott a könyörtelen apáknak az asszonyokat sújtó
ítéleteiről. Agyonkövezés, vízbeölés. De ez már régen volt. Azóta
nagyot változott a világ. Ilyen kegyetlenség ma már nem történhet
meg, még Szaúd-Arábiában sem. Nem is akart semmi effélére
gondolni, azzal ámította magát, hogy bármi jobb lesz, mint a
hatvan napos elzárás a mutavák börtönében.
Minden rosszra felkészült, arra is, hogy Nasvát félholtan találja,
ez aggasztotta leginkább. Amikor meglátta, térdre rogyott előtte.
Szégyen ide, szégyen oda, szemét elöntötték a könnyek.
 - Nasva, édes kicsikém! - ölelte volna magához, de az asszony
arca eltorzult a fájdalomtól. Hátán begyulladtak a korbács hasította
mély sebek. Az ajka hámlott, a szeme fásultan, idegenül nézett,
csak a fizikai kín érzete lehelt némi életet bele.
Abdul a hóna alá nyúlt, és óvatosan lábára állította. Gyenge
volt, rogyadozott. Gyere, hazamegyünk, mondta.
- Haza? Az hol van? - suttogta maga elé Nasva.
- Uramisten! - jajdult fel elkeseredésében a férfi. - Miért tetted?
Mondd, miért nem hallgattál rám? Miért kell mindig magadra
haragítanod az apámat?
Kérdések. Nem mások gonoszságát elmarasztalók, hanem őt
hibáztatóak. Kegyetlenebb fájdalmat okoztak a hátán elfertőződött
sebeknél is.
- Nyilván elment az eszem - felelte Nasva cinikus gúnnyal. -
Gondoltam, kipróbálom, milyen az, ha az embert félholtra verik.
- Minden rendbe jön, ne félj. - Abdul az út szélén parkírozó
autója felé terelgette. - ígérem, soha többé nem fog bántani senki.
Nasva feje tisztulni kezdett a tüdejébe áradó friss levegő éltető
hatásától. ígéret. Az egész élete megszegett ígéretekből áll. És
rettegésből, csalódásból, unalomból, értelmes célok utáni
vágyakozásból. De mit tudhat erről Abdul? Ránézett. Idegenül,
mintha most látná először. Nem ismerte. Volt idő, amikor elhitte,
hogy ismeri, de tévedett. Ebben is.
Hazaérve Abdul a cselédlányuk, Taháni gondjaira bízta, aki
megfürdette az asszonyt, kitisztította a sebeit, majd ágyba
segítette. Abdul pedig sietett apjához az időközben összegyűlt
családi tanács elé.
A családi rögtönítélő bíróság a következőképpen állt fel: apa és
fiai, valamint elrettentésül, mármint számukra, a ház valamennyi
asszonya. Még Marszi is ott pöffeszkedett anyja, Rima mellett,
pedig ő aztán igazán nem tartozott a Khajal-házhoz.
Abdul baljós sejtelmekkel mérte végig az egybegyűlteket. Apja
és fivérei szemében könyörtelenséget, az asszonyokéban rémületet
látott. Anyja, Maha, könnyes szemét törölgette. Érte, a fiáért
aggódott. Marszi és Rima! Tagadni sem tudnák, az arcukra kiülő
kárörvendő vigyor elárulta elégedettségüket. Elérték a céljukat: a
gyűlölt, bajkeverő idegen asszonynak vége.
Abdul feje felett a rettegés kísérteties fátyla lebegett. Rossz
előérzete percről percre erősödött. Az, hogy apja még az
asszonyokat is magához rendelte, rémisztő ítéletet sejtetett.
Dörgedelmes hangja, rendíthetetlen tekintete semmi jót nem ígért.
- Abdul fiam! Távollétedben megvitattuk asszonyod
cselekedeteit. Meggyalázta a nevünket, szégyent hozott a
házunkra. Bűnösnek találtatott. A bűnösnek bűnhődnie kell! Azzal
a feltétellel engedték ki Nasvát a börtönből, hogy a bíróság által
hozott büntetést le kell töltenie, vagy egyéb, szigorú büntetésben
kell részesülnie.
Abdul már nem is lélegzett. Ez lehetetlen!
- A bűnöst megilleti a védekezés joga, apám - nyekkent
bizonytalanul a hangja. Tudta ő maga is, milyen nevetségesen
hangzik mindez. - De Nasva nincs abban az állapotban, hogy
elmondja, mi történt valójában.
- Erre nincs is szükség! - harsogta az öreg. - Előttem fekszik a
Vallási Tanács jegyzőkönyve, amely rögzítette a történteket, és ez
ellen nem élhetünk vétójoggal. - Meglobogtatta a jelenlévők előtt
a jegyzőkönyvet. - Csupán a büntetés módosítására nyílik
lehetőségünk, annak elvetésére nem. Köztudott, hogy hitünk
megköveteli a muzulmán férfiak szigorát, ha asszonyaik, leányaik
vétenek az erkölcs vagy az iszlám törvények ellen. A
házasságtörés a legsúlyosabb bűnök közé tartozik, amely akár
halálbüntetést is vonhat maga után. Tisztes családapák, férjek
siratják leányaikat, asszonyaikat, miközben azok vérével mossák
tisztára megbecstelenített nevüket. Ezt kívánja a hitük, a
becsületük, és ezt a közerkölcs.
- Apám, ne! - kiáltott fel kétségbeesetten Abdul. - Nasva nem
követett el ilyen súlyos bűnöket.
Apja meg sem hallotta közbeszólását. Folytatta.
- Enyhítő körülményként hozható fel asszonyod mentségére,
hogy nem született az igaz hitben, és rövid ideje él közöttünk,
ezért az ítéletünket ennek figyelembevételével alakítottuk ki.
Abdul fellélegzett. Mintha mázsás kőtömb hullott volna le a
lelkéről. A legrosszabbtól megmenekült, és az engedmények
említése erővel ruházta fel. Védelmébe vette
Nasvát.
- Nasva nem vétett ellenem, és ellened még kevésbé, apám.
Minden bűne az én tévedésem. Én nem készítettem fel őt a
muzulmán asszonyok életére.
- Ha veled tartott, tudnia kellett, milyen életet kell melletted
élnie. Az ismeretek hiánya nem mentesíti a bűnöst a büntetés alól.
- Apám, kérlek, légy irgalmas hozzá - Abdul a
leggyötrelmesebb részhez ért. - Hazudtam neki. Azzal áltattam,
hogy csupán néhány évet kell nálunk élnie. Hogy három év múlva
együtt térünk vissza Amerikába.
Kimondta. Bár soha ne került volna erre sor. Bár soha ne kellett
volna egyik hazugságból a másikba menekülnie.
Apja rezzenéstelen szemmel nézett hitvány fia képébe.
Szégyent szégyenre halmoz! Gyenge jellemű, gyáva és hazug.
Mindezen rossz tulajdonságokkal a bűnös világban töltött évek
rontották meg a jellemét.
- A hazugság bűn - szólalt meg nagy sokára. - Az ítélet Allah
kezében van, rója ki rád ő a büntetésedet. Én a magam és a
fivéreid egyhangú ítéletét közlöm. El kell válnod az idegen
asszonytól, és vissza kell fogadnod házadba gyermekeid anyját,
Szamirát! Már intézkedtem is ebben az ügyben. Megbeszéltem
Szamira apjával, hogy a jövő hét elején visszakíséri a lányát, a te
első és egyetlen asszonyodat Al-Hufiifba, hogy elfoglalja azt a
helyet a házadban és az életedben, ahonnan a magaddal hozott
asszony kitúrta. Addigra meg kell szabadulnod Nasvától! Hogy
miként, azt rád bízom. Sajnálom, hogy mindezt a sok
kellemetlenséget egy asszony vétke miatt kellett családom tagjaira
zúdítanom.
Hármat tapsolt.
 - Szólottam, parancsoltam, végeztem.
Abdul fejében káosz, a lelkében heves, egymásnak ellentmondó
érzések kavarogtak. Kérdések és feleletek. A kezdeti rémülete
enyhült. A legrosszabbat, amire számíthatott, elkerülték, de
nyomukban a másik. A többi. És ez már nem a félelmét táplálja,
hanem a dühét szítja. Mintha nem is Nasva, hanem az ő élete felett
ítélkeztek volna.
Ez volt az a pillanat, amikor egy határozott hang az agyában
felkiáltott: elég! Ideje végre a saját kezébe venni az életét. Erővel,
elszántsággal töltődött fel, ami megacélozta a bátorságát.
Visszatérve házába, elküldte Tahánit, nehogy beárulja, aztán
nekilátott csomagolni. Bőröndökbe, dobozokba rakta Nasva
holmiját, az éj leple alatt mind elhelyezte az autójába, Nasvát
pedig a hátsó ülésre fektette. Aztán indított. Irány: vissza a
sivatagba, az olajkutakhoz!
 X.

A tüdejét égette, a torkát marta a száraz, poros hőség, testét

mintha lángok nyaldosnák. Vajon hány lépcsőfok vezethet innen a
pokol mélyére, és hol tart most, mennyi van még hátra? Az is
lehet, hogy már megérkezett? Kábultan tapogatózva a lét és
nemlét között, úgy érezte, hogy egy kicsit meghalt, de amikor
tisztult a feje, a csukott szemén át érzékelte a fényt. Egy újabb nap
kilátástalansága bámult az arcába. Összeszorította a szemhéját,
várta, hogy visszasüllyedjen a bódulat sötétségébe, azonban az
elmúlt hetek komor emlékfoszlányai elébe türemkedtek,
felkavarták a fájdalmát, és ezelől nem volt menekvés.
Valóban csak emlékfoszlányokból állt a kép, mert Nasva sebei
- bár azok begyulladtak, elfertőződtek - sokkal hamarabb
gyógyultak a lelkén ütött sebeknél. Az elmúlt hetek, hónapok
megpróbáltatásai felhasították a védelmet nyújtó burkot, amelyben
élete korábban zajlott, és ő összetörtén, szétroncsolódott idegekkel
kihullott belőle. Idegenül, senkihez sem tartozva.
Voltak napok, melyek teljes mértékben kiestek az életéből, csak
árnyakat látott, hangfoszlányokat hallott, azt sem tudta, hol van, ki
szólítja, ki hajol fölé, ki mosdatja, próbálja megitatni valamilyen
savanykás lével, ami hűsítette testében a forróságot. A kérdést is
értette: hogy érzed magad? Még a saját válaszára is emlékszik: jól.
Soha jobban nem voltam. De az az emlékkép él legélesebben
benne, amikor egy férfi keze elől próbál menekülni.
- Ne! Ne érj hozzám! - sikoltozott eszelősen.
 - Bocsáss meg, nem akarlak bántani, sem fájdalmat okozni
neked, csak érinteni szeretnélek, megsimogatni. - A férfi idegen,
ám valamiképpen mégis ismerős, érzi, hogy az életéhez tartozik,
életének ahhoz a részéhez, ami elől menekül. Hiába a kérés, ő
sikoltozva tiltakozik, a férfi arca elsápad, grafitszürke szemében
csalódás, de visszahúzza a kezét, és elhagyja a szobát.
Sötét pillanatok, percek vagy órák? Fehér fátyolos, mosolygós
asszony ismét azzal a savanykás itallal kínálja. A fejét megemelve
tartja szájához a bögrét, amelyből mohón, nagyokat kortyolgat.
- Mi ez? - hallja a saját hangját.
- Savanyított tevetej - feleli a másik asszony. - Mifelénk úgy
hívják: labasz.
Innentől kezdett el tisztulni a kép. Almán, így hívják az
asszonyt. A tevékre felügyelő beduinnak, Musaldnak a felesége,
aki nagyon sokat tett a gyógyulás érdekében. Almán mosdatta,
ápolta a sebeit, itatgatta, és amikor már értette, beszélt hozzá. Az
egyetlen emberi lény volt, akit Nasva megtűrt maga mellett. Ő volt
az is, aki először támogatta ki a szobájából, ki a kőépületből, a
fehéren izzó napfénybe. Bármerre fordult, mindig csak a sárga
homoktengert látta, itt-ott gyűrötten, fodrosan. íme a sivatag,
amelyről annyit hallott, de csak most láthatja először. Hogy
tetszik-e? Nem tudhatja, mert az emlékek felidézése, ami a
sivatagba érkezését megelőzte, minden egyebet elnyom benne,
csak a csalódást, keserűséget és a fájdalmat hagyja létezni.
Érzi, hogy retteg, fél, de tudja azt is: le kell gyűrnie ezeket az
érzéseket, mert félelemben élni olyan, mint félig élni, márpedig ő
nem akar csak félig élni. Küzdeni akar. Harcolni önmagáért, azért
a teljes értékű emberért, aki volt, és akivé lenni akar újra. A
szándék megvan benne, csak az erő hiányzik. Mindenekelőtt meg
kell szabadulnia az emlékeitől, az érzéseitől, meg kellene tanulnia
a felejtés tudományát, de hogyan is tehetné ezt, amikor nem képes
elszakadni attól az embertől, aki előidézője volt élete tragikus
eseményeinek. Semmi sem maradt régi érzéseiből. A nagy lánggal
égő szerelem ellenhatásaként a kiábrándulás gyászos időszaka érte
utol. Csalódás, becsapottság, és a vágy, hogy semmi köze se
legyen hozzá.
Feküdt az ágyán, tompán hallotta a kinti élet neszeit, tudta, fel
kell kelnie, valami értelmes cselekvést kell találnia, mozdult is, de
visszahanyatlott, remélve, hogy a bódulat visszaszippantja, ha
csak néhány percre is, a kábulat homályába.

Az élet összehasonlíthatatlanul más volt itt, mint Al-Hufufban.

Pálmafák és rózsalugasok helyett csak a nap perzselte sárga
pusztaság, autóval is egy órányi távolságra Dhahran városától, az
olajmező közepén. Az otthona egyetlen szoba volt egy hosszú
kőépület Abdul számára kijelölt részében, ahonnan kirekesztette a
férjét. Ajtaját mindig kulcsra zárta, s bár fizikailag meggyógyult,
nem volt hajlandó átköltözni Abdul szobájába, nem osztotta meg
vele az ágyát, de még az ágyon kívüli életét sem. Ha nem a
szobájában tartózkodott, akkor Almannak segédkezett a
konyhában, vagy az épülettől távolabb húzódó sátortábor gyerekei
közt időzött.
Ezekben a sátrakban laktak a munkások. Szírek, jemeniek, akik
munkalehetőség reményében családostul költöztek át Szaúd-
Arábiába. Kaptak is munkát az olajkutaknál, részint, mert a
szaúdiak túl jól éltek az olaj nyújtotta állami részesedésből ahhoz,
hogy kétkezi munkára adják magukat, részint meg azért, mert
olcsó munkaerőt képeztek, beérték annyival, amennyi a családjuk
napi megélhetését biztosította.
Nasva nem egyszer szem- és fültanúja volt sorozatos
megalázásuknak, amikor a munkavezetők, a fúrómesterek, de nem
ritkán még Abdul is emberhez nem méltó szavakkal szidalmazták,
lökdösték, kitoloncolással fenyegették a szerencsétleneket, ha
késtek vagy hibáztak.
- Ha emberségesebb hangot használnál, többre mennél velük -
Nasva egy alkalommal nem állta meg szó nélkül. A saját önérzetét
bántotta Abdul durva hangja. Csalódás csalódás hátán és
döbbenet: ez az Abdul még csak nem is hasonlít ahhoz, akit
megismert és megszeretett. Ez egy lelketlen ember. Minden szava,
mozdulata erőfitogtatás, hogy a kiszolgáltatott még gyengébbnek
és kiszolgáltatottabbnak érezze magát.
- Itt nem babra megy a játék. A legkisebb emberi mulasztás is
több millió riálba kerül az országnak. Megkapják a bérüket,
dolgozzanak meg érte tisztességesen - vágott vissza Abdul
szikrázó szemmel. - Ha nem tetszik, elmehetnek. Egy kilépő
helyébe tíz másik akad.
Na persze! Ezt jelenti az erő és a gazdagság. Nasva nem tudott
mit mondani, inkább hallgatott. Megvolt a maga gondja, baja, nem
akarta vitával, veszekedéssel tovább mélyíteni a kettőjük között
tátongó szakadékot.
Egy alkalommal Abdul arról próbálta meggyőzni, hogy a
történtek mindkettőjükre nézve tanulságosak voltak. Azzal, hogy
magával hozta őt ide, lehetőség tárult eléjük az újrakezdéshez.
- Valami megrepedt, de az alapok megmaradtak. Vissza kell
térnünk a kettőnk közös életéhez, valahogy úgy, mint korábban
volt, még Houstonban. Ketten vagyunk itt, nem szól bele az
életünkbe senki. Meglátod, jobb lesz - mondta. Készen is állt a
bizonyításra, de Nasva kitért a gyengéd érintése elől. Azt felelte,
időre van szüksége, holott tudta: vége.
Abdul szemének fémes villanása nem sok kétséget hagyott
Nasvában. Sikerült vérig sértenie. Nagyon zokon vette az
elutasítást. Időre? Mihez és mennyire? Csak üres kifogás, amivel
kitér a közeledés elől. Épp elég időt vesztegettek el értelmetlenül.
- Majd szólj, ha már nem lesz több időre szükséged.
Nasva itt nem volt hajlandó fátyolt viselni, sőt a ruhatárát is
kiegészítette néhány raktárból előkotort vászoninggel, trópusi
nadrággal és csizmával. Leginkább ezeket hordta, ha kilépett a
házból, amit Abdul igen provokálónak és veszélyesnek ítélt.
- Nem okultál? Nem volt elég a makacsságból? Nem járhatok
folyton a sarkadban, van egyéb feladatom is, mint hogy
kirángassalak a hóhér karmai közül! - Tulajdonképpen igaz volt,
amit mondott, inkább a hang ingerelte az asszonyt. Megint a saját
fontosságát érezteti! Ha egyszer állna ki az ő szabadsághoz való
joga mellett, minden másként alakulna. Még ezt a rohadt,
kötöttségekkel teli életet is könnyebben elviselné, talán
szívesebben bújna a fátyol mögé is.
- Ne aggódj! - felelte dacosan. - Aki már megjárta a poklot, az
hozzászokott a tűzhöz. Tudok magamra vigyázni, nem szükséges a
sarkamban járnod. Végezd csak a dolgodat.
- Már megbocsáss, de emlékeztetnem kell rá, hogy milyen
remekül tudsz magadra vigyázni. - Aztán Abdul hangot váltott.
Majdhogynem rimánkodva zendített rá a szokásos szövegére. - Ez
itt Szaúd-Arábia, és te egy muzulmán férfi felesége vagy, akit
bizonyos külsőségek betartására köteleznek a törvények.
- Köpök Szaúd-Arábiára a törvényeivel együtt! - vágott vissza
Nasva. - Haza akarok menni! Belefáradtam a tétlenségbe. Elegem
van! Mindenből és mindenkiből elegem van. A törvényekből, a
zsarnok férfiakból, az ostoba asszonyokból, a sivatagból, a porból,
forróságból.
Nem sorolta tovább, csak magában tette hozzá: belőled is
elegem van! Nem bírta már elviselni a folytonos akadékoskodását,
a gyávaságát, a munkásokkal szemben megnyilvánuló durvaságát,
a kétszínűségét.
- Nekem is kezd elegem lenni a konokságodból - zúgolódott a
férfi. - Sajnos, igazat kell adnom az apámnak. Kezelhetetlen a
makacsságod, örömödet leled a lázongásban.
Nasvának kísértése támadt, hogy férje fejére borítsa a
tűzhelyről leemelt edényt, amiben a paradicsomos szójamártás
rotyogott. De csak nyeldeste a dühét, majd rácsapta Abdulra az
ajtót. Megvetette, úgy, ahogy van. És már nem akarta. Soha többé
nem akarta. Nem bírná elviselni az érintését.
Otthagyta Abdult a félig kész vacsorával, a fortyogó dühével, és
kiment a sátortábor hancúrozó gyerekeihez. Őket okította az
állatok szeretetére, az élet megbecsülésére, arra, hogy a sivatagba
kivert kutyákat, macskákat nem szabad kínozni, kínozza azokat
eleget az éhség és az emberi gonoszság, amely a városokból kiűzte
őket a sivatagba, ahol lassú és gyötrelmes pusztulás vár rájuk. A
szerencsétlen állatok élelem reményében a sátortábor körül vertek
tanyát, ott vonyítottak, nyávogtak, amíg éltek.
Nasva talált egy félig agyonvert kölyökcicát, ezen a kismacskán
oktatta a gyerekeknek a gondoskodás és a szeretet tudományát.
Friss vizet és kecsketejet öntött a tálkájába, és elmagyarázta, hogy
minden élőlénynek, kicsinek és nagynak, joga van az élethez, és ha
nem is segíthetünk rajtuk, legalább a felesleges szenvedéseiktől
kötelességünk megvédeni őket. A gyerekek fogékonyak mindenre,
abban, hogy a jellemük miként alakul, nagy szerepet játszik a
felnőttek példamutatása. Ezek a kis vadócok valósággal csüggtek
Nasván, tetszett nekik, amit az állatokról mondott, és amit a
kiscicával tett.
Nasva a tevéket is igen megkedvelte. Végtelenül ostobának
tetsző állatok, de nélkülük az ember a sivatagban elveszne.
Órákon át tudta nézni Musaldot, amint a hátukra erősíti a vizes
hordókat, közben barátságosan megveregeti az állatok pofáját,
azok meg nyalintanak egyet a kezén, majd indulnak. Maguktól, a
megszokott útvonalon, a kutaknál dolgozó munkásokhoz. Aztán
vissza.
Nem sokkal később egy újabb állatot talált. Egy kis korcs
kutyát. Hatalmas, üszkösödésnek induló seb éktelenkedett a
mancsa felett, a szerencsétlen nagyon szenvedett. Nasva reményt
sem látott rá, hogy megmentse, inkább a házipatika készletével
átsegítette a túlvilágra. Ezzel a jótéteményével sikerült újabb
táptalajt nyújtani Abdul dühének. Pattogott, hogy ez már az
őrültség kezdete. Mi lenne, ha minden kivert állat sorsát a szívén
viselné? A mentőláda nem az állatok számára van fenntartva!
Az igazsághoz tartozott persze, hogy nem sokat érdekelte
volna, mit tesz Nasva az állatokkal, ha neki is juttatott volna
valamicskét a szeretetéből. Várta, hogy Nasva egyszer mégiscsak
ráun a duzzogásra, elébe áll, átkarolja a nyakát, és azt mondja:
nincs szükségem több időre. Megbékéltem, szeretni akarlak.
Vágyakozással idézte fel magában a nem is olyan régi múltat,
amikor még érezte felesége szerelmét, amikor még szép volt az
életük. Nasva azonban makacs volt, nem közelített hozzá,
kirekesztette az életéből, kulcsra zárta előle az ajtaját. Abdult majd
szétvetette a dühös elkeseredés. Minél elérhetetlenebbé vált
számára Nasva, annál kegyetlenebbül akarta, és mert kosarat
kapott tőle, ott kötött bele, ahol csak tudott, és erre újabb remek
alkalom kínálkozott a kiskutya kegyes halálba segítségével.
- Az ember azáltal mondhatja magát magasabb rendű lénynek,
hogy segít a rászorulókon, legyen az ember vagy állat. Akinek
Isten életet adott, annak joga van a szenvedéstől mentes élethez.
Ez a kis állat nagyon szenvedett, és én csak azt tettem, amit
mindenki más megtenne a helyemben - Nasva hangja kemény és
kioktató volt.
- Már megint az istenverte orvos szónokol belőled! - morgott
Abdul.
- Úgy tűnik, rossz napod van - jegyezte meg gúnyosan az
asszony. Abdult szíven ütötte a mondat, a hang az önérzetét
sértette. Fenyegető mozdulattal ugrott fel a székéről.
- Ugyan mitől lenne jó napom? - csattant föl. - Mostanában
csak rossz napjaim vannak! Az ember az egész napos robotolás
után gyengédségre vágyna, mert hisz a felesége a közelében van.
Alig egy karnyújtásnyira, mégis mintha a világ túlsó felén lenne.
Folyton duzzog, csak hogy találjon valami ürügyet, miért tartsa
magát távol a férjétől. Nem hajlandó átköltözni a szobájába,
kulcsra zárja az ajtaját, inkább pátyolgat kóbor macskákat, mint a
férjét. Megváltoztál, Nasva! És ez nagyon nem tetszik nekem!
Más férfi az én helyemben erővel kényszerítene asszonyi
kötelességed teljesítésére, csak én vagyok ekkora barom, hogy itt
siránkozom előtted, könyörgök egy kedves szóért.
- Igazi gentleman vagy. Meglátszik a neveltetésed, és hogy volt
gyerekszobád. - Nasva pillantása lesiklott a férfi feldúlt arcáról,
félrefordította a fejét, az ajkát biggyesztette. - Nyilván azt várod,
hogy a lábad elé vessem magam, netán még a csizmád orrát is
megcsókoljam, mert kegyeskedsz távol tartani magad az
erőszaktól.
- Na látod! Pontosan erről beszélek! Én kitárulkozom, őszintén
elmondom, mi az, ami bánt, feltárom az érzéseimet, a
sérelmeimet, te pedig gúnyt űzöl belőlem.
Abdul csüggedten sóhajtozott, ujjaival beletúrt bozontos, fekete
hajába. Nem értette, mi történt az életükkel.
- Mit vársz tőlem, Nasva? - A keze után nyúlt, de a felesége
elhúzódott. Újabb pofoncsapás! - Belegondoltál, hová vezet ez az
út? Mi lesz így velünk? A kettőnk életével?
- Velünk? - A nő kihívóan nézett a szeme közé. - Szerintem ez
a fogalom már akkor megszűnt létezni, amikor betettem a lábam
ebbe az országba. Azóta nincsen már „mi”, vagy „velünk”, a
„kettőnk élete”. Csak te vagy! A te életedről van szó, a te
elképzeléseidről, az akaratodról, amit apád sulykol beléd.
- Ez nagyon bánt, mert nem igaz a vádaskodásod! - tiltakozott
sértetten Abdul. Nem tett-e meg mindent érte? Elvált Szamirától,
összetűzésbe keveredett az apjával, megszakította a kapcsolatot a
családjával. A Vallási Bíróság ítéletét is kijátszotta azzal, hogy
Nasvát magával hozta az olajmezőkre. - Hát nem érzed, mennyire
szeretlek? Mindent feladtam, mindent Al-Hufufban hagytam
miattad, mert te vagy az életem értelme, célja. Minden te vagy.
- A szeretet, ha valódi, nem lehet önző, nem kívánja a másiktól,
hogy feladja az egyéniségét, lemondjon mindenről, ami az
életének értelmet ad. Abdul kérlek, könyörgöm! - Nasva összetette
a kezét. Rettenetesen nehezére esett, mégis rimánkodni kezdett. -
Engedj el. Haza akarok menni, orvos vagyok, dolgozni akarok.
Gyerekeket akarok gyógyítani.
A harag szikrái villantak a férfi szemében.
Hát nem érted? Nem áll szándékomban vitatkozni veled, sem
elengedni magam mellől. A feleségem vagy, szeretlek, és tudom,
te is szeretsz.
Tartok tőle, elfelejtettem, milyen a szerelem - emelte Abdulra
könnyektől csillogó szemét a nő. - Nem szeretlek, Abdul. Már
nem.
 Csüggedten rázta a fejét, a könnyeit nyeldeste. Utálta a
gyengeségét, de nem tudott erős maradni. Összetört testileg,
lelkileg. Még két évig kellene tűrnie, de aligha bírná ki.
Abdulnak jó ideje fixa ideája volt: gyerekre lenne szükségük. A
gyermek céllal töltené fel Nasva életét, lekötné a fölös energiáját,
megerősítené a kettejük egymáshoz tartozását, és őt is
megerősítené férji pozíciójában, tekintélyt, tiszteletet vívna ki
magának azok körében is, akik csak a gyengeséget látják.
Elérkezettnek látta az időt, hogy szóba hozza felesége előtt a
gyerekvállalást. Most és itt.
- A gyerek lenne a legjobb megoldás, Nasva, édesem!
- Abdul reménykedve kapaszkodott felesége kezébe. Lágyan
esdeklő tekintetét belefúrta az égszínkék szempárba.
- Próbáljuk meg. Szülj nekem gyereket! Fiút vagy kislányt,
nekem mindegy.
Nasva döbbenten meredt rá, miközben idegesen félrerántotta a
kezét.
- Megbeszéltük, Abdul - kiáltotta elutasítóan. - Itt nem szülök
gyereket, csak ha visszatérünk Amerikába, de most már nem
vagyok biztos benne, hogy egyáltalán akarok-e valaha is tőled
gyereket.
Abdul az ajkába harapott. Nem tudta elhinni, hogy Nasva
ennyire eltávolodott tőle. Eszébe jutott, milyen volt őt ölelni, meg
az is, hogy Nasva milyen perzselő odaadással viszonozta a
szenvedélyét. Az emlékek felkavarták, a visszautasítás feldúlta.
Érezte, elfogyott a türelme, a kitartása és megértése. Hevítette a
harag, nehezen vette a levegőt. Bántani akarta Nasvát, sebet ejteni
az átkozott büszkeségén. Eljött a nagy vallomás pillanata.
- Hát jó, tudd meg hát az igazat! - vicsorgott asszonyára. - Nem
térünk vissza Amerikába soha. Szó sem volt három évről, ezt csak
azért mondtam, mert időt akartam nyerni, reméltem, hogy
megkedveled a szaúdi nők könnyű és kellemes életét. Bíztam
benned, az érzelmeid mélységében, a kitartásodban, mint ahogy én
is kitartottam volna melletted a te hazádban, ha a körülményeim
nem így alakulnak. - Kimondta, és bár nem érezte boldogabbnak
magát, megkönnyebült, amiért megszabadult a lelkét nyomasztó
hazugságtól.
Nasva szédült, körbe-körbe forgott vele a konyha. Mereven
bámult Abdul könyörtelen, vad vonásaira. Hitetlenkedve rázta a
fejét. Nem! Ez csak tréfa! Egy perverz, gonosz tréfa. De látta,
kiolvasta a grafitszürke szempárból, hogy mindez igaz. Abdul
hazugságok tömkelegével ámította, de ezúttal, talán életében
először igazat mondott.
- Álnok, hitszegő gazember vagy! - Nasva fuldoklott a
tüdejéből hevesen kiáramló levegőtől. - Ha maradt bennem egy
parányi szeretet, most azt is kiölted belőlem. - A hangja
felerősödött. - Gyűlöllek, Abdul bin Ozmán Khajal! Gyűlöllek,
megvetlek! - Olyan hirtelen szökkent fel ültéből, hogy a szék is
felborult. Nem, egy pillanatig sem marad tovább ezzel a hitszegő
árulóval. Micsoda őrület ez? Rohant a szobája felé. S közben
mondta és mondta, amit gondolt. - Hazugságokba burkoltad a
gyávaságodat! Egyik hazugságot a másikkal takargattad! Te nem
feleséget akartál, csak egy rabnőt, akit használhatsz, akit akkor
teperhetsz magad alá, amikor éppen kedved tartja, aki alázatosan
teljesíti minden parancsodat. De tévedtél, Abdul, te még nem
ismersz engem! Összetörhetsz, megölhetsz, de semmire sem
kényszeríthetsz, amit én nem akarok megtenni. Ezennel
kijelentem: végeztem veled! Inkább kimenekülök a sivatagba,
hagyom magam elveszni, elpusztulni, mint hogy el kelljen
viselnem a közelségedet. Kirekesztelek az életemből, azt is
letagadom, hogy valaha ismertelek.
Futott végig a folyosón, a szobájába, Abdul dühöngve követte.
Ez maga a pokol! Majd három éve ez a nő uralja az életét, minden
gondolatát, érzékszervét. Szereti! Hát miért olyan nagy bűn a
hazugság, ha nemes célt szolgál? Nem engedi! Nem tűrheti, hogy
Nasva eltaszítsa magától! A zsákmányra lecsapó kígyó
mozdulatával ragadta meg felesége csuklóját, éppen akkor, amikor
az be akarta előtte csapni az ajtót. Lábát betolta a résen, és
befurakodott a szobába, még mindig görcsösen kapaszkodva az
asszony kezébe. Valósággal megbénította, hogy mozdulni se
tudjon Nasva az arcán érezte forró leheletét, keze reszketéséből
pedig az indulata erejét.
- Nem engednél el? - siklott a tekintete a férfi szorításától
elfehéredett ujjaira. - Fáj.
Abdul engedett a szorításból. Mélyen a kék szemekbe fúrta a
tekintetét, de csak megvetést és elutasítást látott, és ez
elgyengítette, s Nasvának sikerült elszabadulnia. Lassan, óvatosan
hátrált, mint egy riadt vad. Mielőtt elérhette volna a
fürdőszobaként használt kis kamrát, Abdul utolérte, és ismét
magához rántotta.
- Majd én észre térítelek - sziszegte fogai között. - Kiverem
belőled az ellenszegülést! A feleségem vagy, jogom van hozzád!
Parancsoló erővel taszította az ágy felé, Nasva tehetetlen volt
vele szemben. Csak kiabálni tudott.
- Nem! Soha nem kényszeríthetsz rá!
- De bizony, hogy megtehetem! És meg is teszem - zihálta a
férfi, az ágyra lökve. Rávetette magát.
- Neeem! - Nasva sikolya belefúlt a férfi szájára tapadó szájába.
Abdul megvadulva tépte, szaggatta le testéről a ruhát, durván,
erőszakosan nyúlt a dereka alá, lábaival feszítette szét a combjait,
és könyörtelenül beléhatolt. Nasva hiába tiltakozott, rúgott,
karmolt és harapott, Abdul döfései mind erőteljesebbé váltak. Az
egész nem tartott tovább fél percnél, Abdul megvonaglott, és
hosszan elnyúló üvöltéssel beléeresztette a magját, majd erejét
vesztve elnyúlt. Zihálva feküdt Nasván, aki minden erejét
összeszedve lökte le magáról, le az ágyáról is.
- Rohadt, undorító állat vagy, nem férfi! Gyűlöllek! Ó,
mennyire gyűlöllek! Takarodj a szemem elől, mert megöllek, ha
még egyszer hozzám érsz! A puszta kezemmel öllek meg!
Abdul megszégyenülten szedte rendbe magát. Kereste magában
az elégedettséget. Hol az a minden porcikáját betöltő diadalittas
érzés, aminek a győzelmét kellene kísérnie? Érez-e legalább
kielégülést? Vagy a jóleső zsibbadtságot? Nem. Semmi ilyet nem
érzett, legfeljebb az elégtétel szégyenletes ürességét. A kőnél is
nehezebb súly telepedett a szívére. Ha Nasva elutasításába nem
pusztul bele, az ellene elkövetett gyalázatba fog meghalni. A
szégyenbe.
- Sajnálom - motyogta, s még attól is óvta magát, hogy a
szemébe nézzen.
-Tűnj már el! - kiáltott rá haragtól reszkető hangon Nasva. -
Látni sem bírlak, hánynom kell tőled!
Abdul restelkedve, a fejét leszegve kullogott ki a szobából.
Odakint megállt, két ökle közé fogta a fejét, és a falhoz verte.
Tudta már, hogy megnyert egy szégyenletes csatát, de a háborút
elvesztette.
Nasva magára maradva fejét a párnájába fúrta és hangosan
zokogott. Undorodott meggyalázott testétől, utálta magát
mindazért, amit önmaga és az önbecsülése ellen vétett.
Abdul! Élete legsötétebb, leggyalázatosabb tévedése! Önző és
kegyetlen. Mindig is a tulajdonának tekintette, s csak a saját
akaratát érvényesítette, amikor szerelmet hazudva magáévá tette.
Becsapta, kihasználta, és most megerőszakolta. Nemcsak a testét,
de ami ennél is nagyobb iszonyattal töltötte el: a lelkét is. Mi lesz
vele? Hogyan éljen így tovább? Tudta már, hogy a szaúdi
törvények a férfiakat támogatják a válásban is. Ha a férj nem akar
elválni, a bíróság figyelmen kívül hagyja az asszony akaratát.
Abdul akár az élete végéig magához láncolhatja, semmit sem tehet
ellene.
Nincsenek papírjai, megszakadt a kapcsolata a hazájával, a
szüleivel, barátaival, senki sem kutat utána. De ha meg is tennék,
Szaúd-Arábia szigorú törvényeinek falába ütköznének. Senki sem
jegyzi itt Natasha Rubiw amerikai állampolgárt, itt ő csak egy
muzulmán férfi asszonya, a magántulajdona. Minden elő- és
utónév nélkül csak Nasva! Hogy gyűlölte még ezt a ráakasztott
nevet is! Mámorító öröm, ezt jelenti! Nevetséges!
Álomba sírta magát, napokig ki sem bújt az ágyából, nem evett,
csak ivott. Az ajtaját kulcsra zárta. Hallotta Almán gyámoltalan
kopogtatását, és kérdését: jól van, asszonyom? Nem válaszolt. Mit
felelhetett volna? Nem, nincs jól! Soha rosszabbul nem volt még.
Egyszer Abdul is az ajtaja előtt rimánkodott. A bocsánatáért
esdekelt, ígérte, hogy soha többé nem ismétlődik meg a gyalázatos
eset. Hát nem is! Inkább megöli magát!
Két nappal később csak előmerészkedett a szobájából, de
kerülte Abdullal a találkozást. Mielőtt előkerült volna a kutaktól,
Nasva ismét magára zárta az ajtaját. A következő napokban
megérlelődött benne az elhatározás. Megszökik. Talán csak talál
valakit bent a városban, vagy ha ott nem, másutt, aki segít felvenni
a kapcsolatot az amerikai követséggel. Ha meg sem próbálja, soha
nem tudhatja meg, sikerül-e?

Szédelgett a szomjúságtól, szenvedett a hőségtől, és minden

valószínűség szerint eltévedt. Reggel korán indult, keleti irányba a
fúrótornyoktól, amerre Dhahran városát sejtette. Jó ideig a fehéren
izzó nap korongja mutatta az utat, de amint a zenitre hágott, nem
sokkal távolabb megpillantott egy tevekaravánt. Talán Musald
tevéi voltak a városban a munkásoknak szánt vízért. Nem akarta,
hogy észrevegyék, azért leguggolt, kibontotta a hátizsákját és ivott
néhány kortyot az egyik kulacs felmelegedett vizéből, aztán
tovább várakozott. Kezébe vett egy marék homokot, és míg az
ujjai között kipergette, eltűnődött az élete felett. Már enyhült a
haragja. Nem Abdult okolta azért, ami vele történt. Ő, egyedül ő a
felelős mindenért. Nem gondolkodott, pedig sokat hallott az arab
világról, Szaúd- Arábiáról is. Mindenki óvta, figyelmeztette, még
a saját józan esze is, de csak ment csökönyösen a feje, illetve a
bolond, ostoba szíve után. Megérdemelte a sorsát. Neki, saját
magának kell kimásznia a szorongatott helyzetből. Ha pedig nem
sikerül, vállalnia kell a büntetését, amit a sorsa mér ki rá a
butaságáért.
Önmarcangoló tétlenségéből egy közelében tekergő kígyó
riasztotta fel. Nem ismerte a kígyófajtákat, lehet, hogy ártatlan
jószág volt, mégis annyira megrémült, hogy eszét vesztve vágott
neki a homoktengernek. Bukdácsolt, szaladt, megint lerogyott,
ivott néhány kortyot, patakokban folyó verejtékét törölgette inge
ujjával, és úgy érezte, képtelen tovább menni.
Érezte a sivatag forró leheletét, hallotta a szélfútta homok
sziszegését, aztán csak sötét karikákat látott. Napszúrást kaphatott,
pedig kendőt is kötött a fejére. És ami a legrémisztőbb volt,
elvesztette a tájékozódó képességét. Fogalma sem volt, merre van
észak, merre nyugat. A nap mintha egyhelyben állt volna, nem
mozdult. Csak úgy, találomra indult tovább. A lábai elnehezedtek,
a torka kiszáradt. Dhahran városa nem közeledett, a fúrótornyok is
eltűntek a szeme elől.
Mégse kellett volna nekivágni vaktában az ismeretlen
sivatagnak, gondolta, de aztán eszébe jutott a nyomorúsága.
Meghalni is jobb, mint megalázva, reményvesztetten élni. Tovább
vonszolta magát, egyik homokdűnét mászta meg a másik után,
megint lerogyott. Két kulacsából
elfogyott a víz, a harmadikban még lötyögött egy kevés. Ezen
kívül még kettő volt. Meg egy ananász, amit későbbre tartogatott.
Későbbre? Csak nem akar a sivatagban éjszakázni? Kezdte
gyanítani, hogy ha csak nem történik csoda, itt fogja rátéríteni
sötét leplét az éj. Kimerülten, a hőségtől már-már öntudatlanul ült
a homokban. Tűzvörös hangyák kavarogtak elő a homok alól,
gyíkok bújtak ki a dűnék közül, hogy belakmározzák a hangyákat,
amelyek irányt változtatva siettek minél távolabb a gyilkosaiktól.
Valamivel később apró, egérszerű rágcsálók is kidugták fejüket a
homokba vájt üregeikből. Ha lett volna hozzá kedve, Nasva
elgyönyörködött volna a sivatag apró lakóinak az életében,
csakhogy már sem kedve, sem ereje nem volt.
Ismét feltápászkodott, nekivágott az ismeretlennek. Már azt
sem bánta, ha Musald karavánjába ütközik. Ilyen az életösztön.
Könnyen mondja, állítja az ember, hogy inkább a halált választja,
mint a kegyetlen életet, ám ha közel kerül a választáshoz,
ráeszmél: a kegyetlen élet is jobb a halálnál, mert abban talán még
akad egy halvány reménysugár, ami sorsa megváltoztatásával
ámítja a lelkét.
A nap mintha megváltoztatta volna a helyét. És akkor Nasva
már látta, nyugat felé halad. Most merre? Megint csak úgy,
találomra indult: érzése szerint visszafelé. Aztán, akár ha délibáb
ereszkedett volna a tájra, távolabb feltűntek az olajkutak
fúrótornyai. Egész nap csak a telepet kerülgette, haladt körbe-
körbe, mint a föld a nap körül.
Már nem bánta. Egyetlen vágya volt egy frissítő zuhany és víz.
Hideg víz, sok-sok jégkockával.
Vagy félóra múlva már a szobájában pihegett. Senki sem vette
észre az eltűnését, vagy ha mégis, senki nem kérdezte meg tőle,
merre járt, ő meg hallgatott róla.
Az élete nagyjából visszatért régi medrébe. A sátortábor
gyerekeit látogatta, a kis elesett állatokat ápolta, Almannak
segédkezett, de Abdul mellett elsiklott a tekintete. Nem gyűlölte,
mert az ember nem gyűlöl idegeneket.
Aztán jó néhány héttel később derült égből lecsapott a villám.
Egyik naplemente után hazafelé igyekezett a táborból, amikor
gyengeséghullám tört rá. Belerogyott a homokba. Szájában az
ebéd megemésztetlen íze kavargott, s bár a hőség még tartotta
magát, hideg verejtékcseppek száradtak a hátára és a homlokára.
Mintha kést döftek volna a gyomrába, összegörnyedt, szájába,
orrlyukába hányadék szüremlett.
A hőségre, a klímára gyanakodott, vagy talán a nemrég
elfogyasztott kecsketúró lehetett állott. Alig bírt eltántorogni a
házig. Csak amikor másnap és harmadnap is hasonló rohamokban
tört rá a rosszullét, akkor eszmélt fel: nem múló
gyomorbántalmakról van szó. Abdul tette ezt vele, amikor
leteperte. Megerőszakolta, időt sem hagyott a védekezésre.
Gyereke lesz. Állapotos! Gyűlölete, amely már kezdett
elcsendesedni, új erőre kapott benne. Ember soha senkit sem
gyűlölhetett jobban, mint ahogy ő akkor Abdult gyűlölte.
 XI.

A sikolyára ébredt. Szörnyű, zavaros álmában Maurice-t látta,

aki a műtőasztalnál egy testet trancsírozott. Nem sebészkéssel,
hanem hentesbárddal. Körülötte minden véres volt, a keze is
könyékig. Hogyan került oda, nem tudja, de tény, hogy ő is ott állt
a műtő sarkánál, onnan nézte végig Maurice különös
tevékenységét. Aztán egyszer csak mozdult Maurice karja,
felemelte a test levágott fejét, és felé hajította: nesze, itt van. A
tiéd. Ekkor ismerte fel: Abdul grafitszürke szeme esdeklőn nézett
rá a testétől megfosztott fejből, az ajka hangtalanul egy szót
formált: szeretlek.
Nasva reszketett a hideg verítéktől csatakos ágyban. Még ilyen
iszonyú álmot! Zaklatott nappalok után nyugtalan éjszaka. A
borzasztó álmot a kimerültsége, a rongyokká foszlott idegei
küldték rá, nehezen elviselhető ébredése előjeleként. Íme, alig
pattant ki szeméből az álom, máris érzi a gyomra háborgását. És
ez így megy hetek óta! Fizikailag a méhébe erőszakkal beültetett
magzat, lelkileg az erőszak elkövetője, az egész életét megrontó
férfi, Abdul kínozza. Nasvából már a puszta jelenléte is olyan
elkeseredett dühöt váltott ki, amely a legbékésebb hangú
beszélgetést is veszekedéssé változtatta. Márpedig, ha vita, a
veszekedés válik két ember közös nyelvévé, a leghelyesebb a
visszavonulás. Ezt tette. Nem kezdeményezett társalgást, kerülte
Abdullal az érintkezést, ha szólt hozzá, dünnyögött valamit, a
legártatlanabb kérdéseit is válasz nélkül hagyta. Megesett, hogy
Abdul nem bírta tovább, elkapta, megrázta Nasva karját, maga felé
fordította, és rákiáltott:
- Ne duzzogj! Veszekedj velem, de ne duzzogj! Ha a szived el
is zártad előlem, legalább az eszed nyisd meg! Ne feledd, a
feleségem vagy! És azt se feledd, hogy én menekítettelek ki a
mutavák börtönéből és apám házából. A legkevesebb, amivel
tartozol nekem, hogy nem nézel át a fejem felett, és válaszolsz, ha
kérdezlek!
Vajon hogy van képe hálát, köszönetét várni tőle? Ha nem
hazudott volna annyit, ha kiáll mellette, mindez elkerülhető lett
volna! A magára erőszakolt nyugalom haragba fordult, de
leküzdötte. Közömbös arccal nézett a férfira, és csak annyit
mondott:
- Fáj a karom! Elengednél?
Abdul azon nyomban elengedte, mire ő dörzsölni kezdte a
karját, hogy helyreállítsa benne a vérkeringést. Abdul
megalázottan, Nasva megvető pillantásaitól kísérve elkullogott.
Felült az ágyán, de nyomban vissza is zuhant. Szédült, a szeme
előtt sötét karikák ugráltak. Na még egyszer! Óvatosabban
próbálkozott, kóvályogva kapaszkodott ágya szélébe, szeme égett
a kialvatlanságtól, a fejében még mindig a zagyva rémálom képei
kavarogtak. Lelkileg, fizikailag egyformán pocsékul érezte magát.
Magára öltötte a köntösét, kitámolygott a szobájából, ki az
épületből, és lerogyott a ponyvatetővel ellátott nyugszékre, amit
Abdul vásárolt Dhahramban járva, hogy megóvja a kegyetlenül
erős napsütéstől. Szívta, nyelte a sivatag fölött ülő éjszaka hűvös
leheletét. Valamelyik teve felüvöltött a közelben, a távolból
sivatagi hiéna vihogott.
Hátát a nyugszék támlájának döntve nézett a csillagpöttyös
égboltra. Más csillagképeket látott, nem azokat, amelyeket
Texasban. Texas, Amerika. Otthon. A boldog gyerekkori emlékek
könnyeket csaltak a szemébe. Olyan nagyon vágyott mindenre,
amit a hazájában hagyott. Vajon láthatja-e még egyszer a szüleit, a
barátait? Sétálhat-e Houston vagy Dallas utcáin? Szaúd-Arábia. Itt
fogja megszülni a gyermekét. Istenem! Milyen élet vár szegény
kicsikéjére?
Tenyere a hasára csúszott. Testében a magzat mindenképpen az
övé. Az ő vére táplálja, benne növekszik. Az ő gyermeke, egy
ártatlan emberi lény, aki nem kérte az életet, csak kapta. Mindegy,
hogyan, de ha már megkapta, joga van hozzá, és joga az anyja
szeretetére.
- Ígérem kicsim, hogy szeretni foglak.
Eltervezte a jövőjüket. Küzdeni fog önmagáért és a
gyermekéért is. Nem hagyja, hogy szellemi sötétségben tengesse
az életét. Még nem tudja, hogyan, de azt igen, hogy bármi áron
kimenekíti innen. Még ha az életébe kerül is.
Ábrándozott, tervezgetett, közben lassan elvonult az éjszaka,
megvirradt. A látóhatár szélénél lassan kúszott felfelé a nap sárga
korongja.
- Jó reggelt!
Megrezzent, a hang felé fordította a fejét. Abdul állt az ajtóban,
őt nézte. Vászonnadrágban, ingben, munkába indulásra készen. A
régi, ismerős puha hang, a grafitszürke szempárból felé áradó
meleg fény. Késő! Nasvát mindez már hidegen hagyta. Csak egy
kurta biccentéssel viszonozta a köszöntést.
Abdul megkérdezte, mióta üldögél itt, és Nasva válaszolt: nem
mérte az időt, rosszat álmodott, kijött levegőzni, és kint maradt.
Szokatlan bőbeszédűség. Hetek alatt összesen nem beszélt ennyit,
meg is lepte. Talán a borzasztó álomnak tudható be. A szeme
sarkából lopott pillantást vetett az ajtót támasztó emberre. Szörnyű
volt visszaemlékezni az álmára. A fejére, a szemére, a hangtalanul
mozgó szájára. Megborzongott, kiverte a hideg veríték.
Abdul ellökte magát az ajtótól, elindult felé, és leült mellé.
- Meg ne fázz! Hűvös az éjszaka. - Át akarta ölelni, de a karja
lehanyatlott. - Miért húzódozol tőlem? - kérdezte keserűen.
- Vajon miért? - biggyesztette gúnyosan fintorra a száját a nő.
- Nasva! - Abdul gyámoltalan mozdulattal nyúlt asszonya
kezéért. - Kérlek, könyörgöm, bocsáss meg nekem. - Hangja
elhalt, sóhajtásba veszett. Nasva a nyugszék széléhez tapadt. - Hát
ennyire gyűlölsz? Belátom, joggal haragszol, mégis kérlek, ne
viselkedj így velem. Vétkeztem, hibáztam, de ember vagyok, férfi,
sőt mi több, a férjed. Tudom, ez nem mentség. Gyalázatosán
viselkedtem veled akkor. Nem is értem, hogyan történhetett. Az
nem én voltam, csak a testembe bújt állat. Ígérem, soha, soha
többé nem ismétlődik meg, egy ujjal sem érintelek, ha nem
akarod.
- Ebben biztos lehetsz - felelte Nasva, a fogai közt szűrve a
szavakat. Fázott, összehúzta magán a köntösét. Abdul észrevette a
mozdulatát, megint csak mozdította a kezét. Melengetni szerette
volna, de Nasva félretolta a karját.
- Miért gondolod, hogy ha közelítek feléd, bántani akarlak? -
kérdezte. - Csak féltelek. Nem akarom, hogy megfázz.
- Féltesz? - nevetett gúnyosan az asszony. - Rohadt dolog lehet
rájönnöd, hogy maradtak még benned emberi érzések.
- Könyörgöm, ne kezdd megint! - csapott magasba Abdul
hangja. - Aggódom! Igen aggódom, mert féltelek. Miért olyan
nehéz ezt elhinni?
Nasva elfordította a fejét, nem akarta látni Abdul könyörgő
szemét, őt magát sem bírta elviselni. Nem értette, miért
bonyolódott bele ebbe a hajnali fecsegésbe. - Mély lélegzetet vett.
- Talán mert a szaúdi férfiak igen különös módon fejezik ki a
féltésüket, a gondoskodásukat, a szeretetükről nem is beszélve.
Ütik-verik a gyerekeiket, az asszonyaikat magántulajdonuknak
tekintik, megbüntetik, halálra kövezik, megkorbácsoltatják a
mutavákkal, elzárják őket. Az egyik vérbajjal ajándékozza meg a
feleségeit, a másik meg erőszakkal teperi maga alá. - A hangja
vibrált a felhalmozódott indulattól. Magát korholta, amiért
képtelen tartani a fogadalmát. Nem lett volna szabad beszédbe
elegyedni, mert íme máris veszekednek.
Abdul mereven bámulta a két térde közt lelógatott kezét.
- Mondd, miért vagy ennyire kegyetlen?
- Kétségtelen, hogy az elkeseredett, jogaitól megfosztott ember
hangja nem a legbarátságosabb.
Abdul gyötrődve dörzsölgette a tarkóját. Olyan volt a hangja,
mint a megsebzett állaté, amikor megkérdezte:
- Hol és mikor romlott el ennyire? Hol csúszott be az első,
jóvátehetetlen hiba?
- Az a szilveszteri buli volt minden hiba forrása, amelyre nem
lett volna szabad elmennem, vagy ha már elmentem. .. Hagyjuk! -
legyintett boldogtalanul Nasva. - Hiba hiba hátán. A kezdet
kezdetétől hazugságra, hamis ígéretekre épült a kapcsolatunk.
Nem lett volna szabad Szaúd- Arábiába jönnöm.
- Megértelek - bólintott a férfi. - Megint csak azt tudom
mondani, hogy hibáztam, de megbántam. Bármit elkövetnék, ha
vissza tudnám pörgetni az idő kerekét, de sajnos nem tehetem. Te
nem tudod elfogadni a másságomat. Egyetlen nyomorult dolgot
sem tudsz elfogadni velem kapcsolatban attól kezdve, hogy
először betetted a lábad az otthonomba.
- Otthonodba? Na ne röhögtess! Ez az otthonod? - Nasva a
sivatag felé mutatott. - Ezért hagytad ott a houstoni állásodat,
fosztottál meg engem a hivatásomtól? Ezért? És ha még idehoztál
volna... De nem! Te az apád házába vittél, magamra hagytál. És
még azt mered kérdezni, hol romlott el? Hát itt. Mindenütt, ahol te
és a családod beleszólt az életembe. - A nő halántéka lüktetett,
fuldokolva kapkodott levegő után. - Nem akarom kitenni magam
újabb megaláztatásoknak és fájdalmaknak. Elég volt. Haza akarok
menni!
- Az isten verje meg a csökönyös fejedet! - szitkozódott
fellángoló haraggal a férfi. - A családom bűneit ne olvasd a
fejemre! Tévedtem, sok mindenben tévedtem, de én is áldozat
vagyok. Apám és az országom áldozata. Nem élhetek másként,
csak ahogy azt számomra kötelezővé teszik a törvények. De
mindent megtettem, amit megtehettem. Szakítottam a
családommal, kijátszottam a törvényeket, ide hoztalak az
olajkutakhoz, még azt is megengedtem, hogy nadrágban járj, mint
a férfiak, csador és fátyol nélkül. Az erőszak fogalmáról is
vitatkozhatnék, végtére is a feleségem vagy, de nem teszem, mert
szeretlek, és megbántam, amit tettem.
Nasva csak bámult rá. Megijedt az Abdul minden porcikájából
áradó, a szeméből villámokat szóró haragtól. Hát idáig vezet, ha
beszélni kezdenek. De ha már elkezdték, nem szabad félúton
abbahagyni. Talán nem a legjobb az időzítés, de Abdulnak úgyis
meg kell tudnia.
- Már megvert az isten - közölte a torkát dagasztó könnyeket
nyeldesve. - Sokkal jobban, mint ahogy azt valaha is gondoltam.
- Értem - Abdul egyszeriben lecsillapodott. Elszállt a haragja,
csak az elkeseredése maradt. - Isten csapása vagyok, mert
szerettelek, és mert boldoggá tett a szerelmed. Mert te is szerettél.
így van?
- Nem erről van szó - ingatta Nasva a fejét.
- Hát akkor? Válaszolj!
- Akkor... - Nasva nyöszörgőtt, már nem volt biztos benne,
hogy a legalkalmasabb időt választotta. Abdul tele van sértett
haraggal, indulattal, meg sem értené, fel sem fogná. De mégis meg
kell mondania! - Szóval akkor teherbe ejtettél. - Kész. Kimondta.
Abdulnak torkán akadt a szó, a száját elfelejtette becsukni, a
levegő is bent rekedt a tüdejében.
- Mi? Micsoda? - Acélos markával megragadta Nasva karját.
Felugrott ültéből, magával rántotta őt is. - Ismételd el! - kiáltotta.
- Gyerekem lesz. Terhes vagyok.
Abdul eszelősen meredt rá. Először szidta őt, mert ilyen sokáig
őrizte a titkát, átkozódott, hogy nem jött rá magától is, hisz láthatta
a rosszulléteit, hagyta szenvedni, nem fogta a kezét, nem hullott
térdre a lábai előtt, nem ölelte, csókolta, ahogyan most teszi.
Ott térdelt az asszonya előtt, őrjöngött, ragyogott, nem törődve
annak húzódozásával, ellenkezésével. Csókolta a kezét, lábát,
térdét, hasát, és amikor levonult agyáról az öröm, a boldogság
mámorító hulláma, azonnal hozzáfogott az életük átszervezéséhez.
Fellángolt benne a szerelem. Imádta Nasvát, sokkal jobban
szerette, mint eddig bármikor. A gyermekért már most rajongott.
Ez a gyerek visszahozza közéjük a békét és a szeretetet. Minden
úgy lesz, mint régen. A tenyerén fogja hordozni, visszanyeri a
szerelmét. Nem tud majd olyat kérni tőle, amit ne teljesítene.
Egyet kivéve. Csakhogy Nasva csökönyösen csak ehhez az
egyetlen kéréséhez ragaszkodott.
- Nem, Nasva, ezt felejtsd el! - rázta Abdul a fejét. - Ha
elengednélek, azzal megfosztanám magam az életem két
legéltetőbb elemétől: a feleségemtől és a gyermekemtől.
Dhahramban veszek vagy építettek házat magunknak, mert a
sivatagban mégsem maradhatsz a gyermekünkkel. A terepjáróval
alig egy óra alatt megteszem az utat, minden este hazamegyek
hozzátok.
Tervezett, intézkedett, építészeket fogadott fel, már a
személyzetet is leszerződtette. Angol gondozónőt, gyermek-
orvost, indonéz szakácsnőt, cselédlányokat, kertészt, mindent,
amire szükségük lehet új otthonukban. Nagy örömében,
lelkesedésében kapkodott, csapongott az ígéretei közt, amelyekből
bőven kijutott. Ígért Nasvának - a baba megszületése után, ha már
nem kell szoptatnia, és rábízhatják a dadára - egy kéthónapos
európai utazást. Gyönyörű, második nászutat. No persze, jegyezte
meg magában keserűen Nasva. A gyereket túszként itt kellene
hagynia, nehogy véletlenül megtalálja az Amerikába visszavezető
utat.
Abdul lelkesen készült az új életére. Ahányszor bent járt
Dhahramban, mindig ajándékkal és jobbnál jobb hírekkel tért
haza. Gyönyörű gyémánt karkötőket, bokaláncot, függőket
ajándékozott a feleségének, és beszámolt az építkezés üteméről.
Nem értette, igazán nem, hogy Nasva miért nem osztozik az
örömében, miért nem lelkesedik vele. Megköszönte, de félretolta
az ékszereket, nem akart hallani a házukról, sem a
gondozónővérről, akit egyenesen Angliából hozat a férje. A fejét
rázva tiltakozott minden ellen.
- Csak a szabadságra van szükségem, Abdul. Kérlek, engedj el.
- Hát ennyire kiengesztelhetetlen a gyűlöleted? - Abdulon ismét
erőt vett a csüggedés. Nasva már nem tűri meg maga mellett.
- Nem gyűlöllek, Abdul - felelte Nasva. Próbált tárgyilagos
maradni, nem akarta mélyíteni Abdul fájdalmát. - Szeretlek is,
csak már nem úgy, mint régebben. Már tiszta fejjel gondolkozom,
látok, és ítélkezem a kettőnk sorsa felett. Te ide tartozol, de a te
világod nem az én világom.
Én amerikai vagyok, egy amerikai orvos. Hivatásom van,
amelyről nem akarok és nem is tudok lemondani.
- És a gyerek? A hivatásod fontosabb a gyermekednél?
- Nem. A kettő együtt teszi teljessé az életem.
Abdul szája keserűen megvonaglott. A szívét, lelkét kiteheti,
elkésett a jó szándéka. Mit ér egy erőszakkal magához láncolt
asszonnyal, aki kulcsra zárja előle a szobája ajtaját, aki inkább
ragaszkodik a hivatásához, mint az otthonhoz, amelyet vele
kellene megosztania?
- Remélem, tisztában vagy azzal, hogy a gyerek az enyém is, és
mint tudod, nálunk az apát illeti meg a jog, hogy döntsön a
gyerekéről. Már ha lánynak születik. A fiút, ha akarnám sem
engedhetném kivinni az országból - mondta. - Gondold át, mit
kívánsz tenni. ígérem, nem sürgetlek, nem zaklatlak. Ha úgy
akarod, meg sem érintelek. A döntés a te kezedben van.
Egyhangú napok követték egymást, melyek beleolvadtak a
hetekbe. Békésebb időszak következett, nem vitatkoztak, nem
marták egymást. Abdul tette a dolgát, és tartotta magát az
ígéreteihez. Nem sürgette Nasvát, nem is akarta férji jogait
érvényesíteni. Közös fedél alatt, de egymástól elszigetelve éltek,
az ágyat nem, de az asztalt megosztották egymással. Egész jól
kijöttek, mint barátok. Jobban, mint házastársként.
Ez persze csak látszat volt, mindketten tudták, hogy a külszín
alatt heves érzelmi viharok dúlnak.
Nasva a tükör előtt állva sokáig nézegette hasának enyhe
domborulatát. A remény vékony fonalát, amelyen csüngött, érezte,
alig tartja valami, hamarosan elszakad, és ő a mélybe zuhan.
Abdul voltaképpen szabadságot ígért cserébe a gyerekért. A tét
óriási, kérdés, hogy ha egyáltalán élne a választás lehetőségével,
azzal nemcsak Abdul be nem váltott ígéreteit szaporítaná-e? Azon
kapta magát, hogy kezdi feladni. Széthasadt, kiégett. Nem tudta
eldönteni, mihez ragaszkodik inkább: a szabadsághoz vagy a
gyerekéhez. Talán egyikhez sem igazán.
Közönyéből egy több napig tomboló homokvihar rázta fel.
Iszonyú volt hallani a szél süvítését, lesni az ablak egyre
zsugorodó látószögéből a sárgán kavargó homokot, amely elzárta
az épületet a külvilágtól, és ahogy később megtudta, a sátortábor
lakóit is maga alá temette. Asszonyok, gyerekek kaparták ki
magukat a homok alól. A férfiak valamennyien a fúrótornyoknál
rekedtek.
A homok fogságában az asszony Almán régi homokviharok
pusztításairól szóló legendáit hallgatta. Almán a beduinok életéről
regélt. Elmondta, hogy a nagyapjától hallotta: ötven-hatvan évvel
ezelőtt egy egész tevekaravánnak veszett nyoma egy tomboló
homokviharban. Máskor meg a szél által elhordott homokbuckák
alól emberi, állati csontok, szövetmaradványok kerültek elő. Egy
ilyen vihar átváltoztatja az egyhangú táj képét. Vad és szeszélyes
úr a sivatag. Aki háborúzik vele, könnyen odavész.
Almán mesélt, Nasva meg vagy hallgatta, vagy a saját
gondolatait rakosgatta. A nyugtalansága nőttön-nőtt. Az ablakból
semmi mást nem látott, csak a sárga homokot. Almán azt mondta,
nehéz feladat lesz kiásni magukat, ha elül a vihar, amely egyre
csak tombolt. Emberek rekedtek kint a fúrótornyoknál, Abdul is
köztük volt. Nasva zaklatottan várta, hogy véget érjen ez a pokol.
Azon kapta rajta magát, hogy fohászkodik istenhez, óvja meg
Abdult a bajtól. Mégiscsak a gyermekének az apja. És persze a
többiekért, saját magukért is imádkozott. Almán megnyugtatta:
nekik nem történik bajuk. Az épület felfogja a szél erejét, és a
sátorlakók edzettek. Ismerik a túlélés minden fortélyát.
Aztán egyszerre, minden átmenet nélkül, mintha elvágták volna
a szél és homok útját, minden elcsendesedett. Órákon át
lapátolták, tolták félre az épület körül tornyosuló homokot.
Előkerültek a sátortábor lakói is. Fáradtan, kimerülten,
szomjúságtól eltikkadva, de mind megvoltak.
Este meghallotta a terepjárók motorjának pöfögését is. A
kutakról hazatértek a kint rekedt munkások, és Nasva ott tolongott
a többi, várakozó asszony és gyerek között. És akkor meglátta
Abdul karikás, véreres szemének sötét bogarát, kormos arcát,
amely olyan volt, mintha egy darab barna bőrdarabot feszítettek
volna a járomcsontjára. Mély árkok szabdalták fel. Mintha
évtizedeket öregedett volna a homokvihar három napja alatt. Vagy
már előtte elkezdődött az a folyamat, csak Nasva most nézett rá
hosszú idő óta először.
Csupán a mosolya emlékeztette régi önmagára. A mozdulata
kivédhetetlen volt, amikor a karja ölelésre tárult.
- Ha tudnád, mennyire aggódtam - suttogta megkönnyebbülten
a kendő alól előbújó szőke fürtökbe. - Fohászkodtam Allahhoz,
hogy vigyázzon rád és a gyermekre. Jól vagy? - tolta el magától,
hogy lássa.
- Jól - felelte Nasva a zavarával küszködve. Meghatotta Abdul
ölelése, s az is, hogy érte, miatta aggódott. Elárulta, hogy
hasonlóan hozzá, ő is imádkozott, kérte istent, hogy vigyázzon rá
és valamennyi kint rekedt emberre. Abdul ingujjával a homlokát
törölgette. A hajából záporozott a homok. Míg felesége könyökét
fogva a ház felé tartott, elmondta, hogy egy tornyuk összedőlt,
kettőt meg eltömött, megrongált a homok.
- Bocsáss meg, kormos, mocskos és büdös vagyok. És fáradt. -
Még be sem léptek, már hajigálta le magáról az átizzadt, piszkos
holmikat. Mialatt lezuhanyozott, Nasva megterítette az asztalt, de
Abdul annyira fáradt volt, hogy enni sem tudott. Néhány percig
elüldögélt az asztal mellett, aztán felemelkedett a székéről.
- Tudod, az embernek jót tesz időnként a rémület és
aggodalom. No meg a tétlenség. Odakint volt időm elgondolkodni.
Rólunk. Holnap komolyan beszélgetünk, de most, ha megengeded,
lepihennék.
Nagy erőfeszítésébe telt minden egyes szó. Csak nézte Nasvát.
Ó, milyen gyönyörű! Szebb, mint volt. Milyen nagyon szeretem,
hasított belé a fájdalom. Nehéz lesz, de meg kell tennem.
Homlokon csókolta és azt mondta:
- Pihenj le te is. Aludj jól.
Magában még megtoldotta jóéjt-kívánságát: álmodj
boldogságot, álmodj engem, és szép életet a gyermekünknek.

A hajnali robbanás erejétől még az épület is megremegett.

Abdul futtában bújt a csizmájába, a védősisakot a hóna alá csapva
rohant a dzsiphez. Utasította a munkavezetőket, hogy sürgősen
szedjék össze az embereket, és azonnal jöjjenek a kutakhoz.
- A homoktól eltömődött tűzkémény berobbant! - kiáltotta
rémülten.
A kutak felett kormos lángok csaptak a magasba, és perceken
belül olajos, fekete füst takarta el az égboltot. A homokvihar után
egy újabb katasztrófa!
A megígért beszélgetés elmaradt. Nasva napokig nem látta
Abdult, csak azt tudta, hogy keményen dolgozik a tűz elfojtásán.
Amikor már nem bírta, az iroda asztalára dőlt. Öt perc, tíz. És már
rohant is. Ebből állt a pihenése.
Dhahramból, a cég központjából naponta többször is jöttek
ellenőrök, akik felmérték az oltási és helyreállítási munkálatokat,
intézkedtek, más kutakról vezéreltek ide embereket.
A harmadik nap délelőttjén újabb terepjáró érkezett
Dhahramból, ám ezúttal nem hajtott tovább a kutak irányába,
hanem megállt a kőépület előtt. Nasva éppen Almannak segített a
víztartályok feltöltésénél, amikor felfigyelt az ismerős hangra, aki
a nevén szólította, úgy, ahogy azt már rég nem hallotta:
- Natasha! - Nem Nasva, hanem Natasha. Idegen akcentussal, a
második szótagot erősen megnyomva.
Nasva a szemét meresztve bámult a sivatagi öltözékben
közeledő, ismerős férfira. Szalim! - kiáltotta meglepődve, és
lendült is a karja.
Valóban Szalim volt az érkező. Fülig érő szájjal vigyorgott,
megölelte régi barátnőjét, szemlátomást élvezte a fogadtatást.
Nasva kibontakozott az ölelésből, és máris terelgette beljebb.
Jó volt ismerős arcot látni, mintha a régi életének egy darabkája
tért volna vissza hozzá. Összevissza kérdezte, faggatta: hogyan
került ide, miként bukkant rájuk? És Szalim felelt: Al-Hufufban
tudta meg, hogy Abdul barátját itt találja meg, és jött is rögvest,
már csak azért is, mert egy hónap múlva ő is itt fog dolgozni.
Kérdések, válaszok, ahogy az lenni szokott, ha két régi barát
találkozik. Nasva kávéval kínálta Szalimot.
- Végleg hazajöttél, nemcsak szabadságon vagy? -
csodálkozott. - Úgy emlékeztem, hogy te is öt éves szerződést
kötöttél a houstoni Schumberger Intézettel.
Szalim elkomorult.
- Jól emlékszel, csakhogy... Mondd, hallottál a szeptember 11-i
terrortámadásról?
Nasva borongósan bólintott.
- Hogyne. - Az a nap kitörölhetetlenül él azóta is az
emlékezetében, és feltehetően amíg él, emlékezni fog rá. Haled
doktorral éppen a híreket hallgatták, amikor a mutavák elhurcolták
őt. Na, de ez most nem fontos. Szalim szavaira koncentrált, aki
szűkszavúan vázolta a terrortámadásnak az ő életét is befolyásoló
utóhatását. Az amúgy érthető arabellenes hangulat begyűrűzött az
intézet falai közé is, aminek következtében Szalim pályája
kerékbe tört. Szerződésbontás, majd munka híján kiutasítás várta.
És most itt van, azért akar Abdullal találkozni, hogy megbeszéljék
a munkába állása részleteit. Dhahramban mondták, hogy az ő keze
alatt fog dolgozni. Már házat is keresett a városban, mivel
idehozza magával az asszonyát is. Úgy három-négy hónap múlva.
Nasvát újabb meglepetés érte. Csak nem ő is Amerikából
hozott magának feleséget? Szalim azonban vigyorogva
megnyugtatta: ő Szaúd-Arábia hagyományai szerint házasodik.
Anyja kiválasztotta számára a feleséget, apja meg rábólintott.
Nasva nem akart hinni a fülének. Szalim, a bohém, életvidám fiú
ilyen könnyedén fordít hátat az Amerikában megszokott életnek?
Döbbenete akkor tetőzött, amikor Szalim azt is elárulta, hogy apja
intézte a házassággal járó teendőket. Beszélt a menyasszonya
apjával, közösen állapodtak meg a hozományban, az esküvő
napjában, anélkül, hogy ő akár egyetlen szót is váltott volna
jövendő asszonyával.
- Jézus! - hőkölt hátra Nasva. - Csak ennyi? De hisz nem is
ismered!
- Na és? - rándult Szalim válla. - Először mindenki idegen a
másiknak. Majd megismerem. Kölcsönösen megismerjük
egymást.
- Majd? - Nasva képtelen volt Szalim fejével gondolkozni.
- Persze. Itt mindenki így csinálja. Megbízom anyám ízlésében,
tudom, hogy ő csak jót akar nekem. Valamikor régen, kislány
korában magam is láttam Szaraht. Bájos, vékonyka gyermek volt,
értelmet sugárzó szemekkel, és fitos orrocskával. Csak nem
csúfult el néhány év alatt?
Könnyedén nevetett, nem titkolta, hogy tetszik neki a dolog. -
Itt az ideje, hogy megtudjam, milyen érzés egy szemérmes lány
életében elsőnek lenni. Én fogom megtanítani a szerelem
tudományára, olyan asszonyt formálok a feleségemből, amilyen a
leginkább kedvemre való. Tudod, mifelénk azt tartják, hogy a jó
házasság alapja a józan megfontolás. A szerelem majd megjön a
nászéjszaka után.
Kedélyesen nevetgélt, Nasva meg csak a fejét csóválta. Furcsa
volt mindezt egy olyan férfi szájából hallania, aki Amerikában
akkora körültekintéssel válogatta ki a partnereit.
- Egyáltalán nem zavar, hogy zsákbamacskát vásárolsz? Nem
ilyennek ismertelek meg.
Szalim könnyedén vállat volt.
- Tudod, ez olyasmi, mint amikor az ember olvasni kezd egy
könyvet. Lapozgat, egyik fejezetet olvassa a másik után. A
cselekmény új fordulatokat vesz, és csak lassan bontakozik ki a
végkifejlet, ami lehet jó, lehet rossz, de minden új lap, új fejezet
tele van izgalommal, várakozással, kíváncsisággal. Szaúdi vagyok,
ide tartozom, és jól akarom érezni magam. Nem állítom, hogy
mindennel egyetértek itt, csakhogy egyelőre még nem érkezett el a
szavazás ideje: akarunk-e változtatni az életformánkon? Na de én
már eleget locsogtam. Most te beszélj! Alig várom, hogy valami
jót és szépet halljak tőled.
- Mi érdekeset tudnék én mondani? - sóhajtott Nasva. - Jobban
ismered a hazádat, mint én. A többit kitalálhatod.
A férfi tekintete áthatóan fürkészte az arcvonásait. Másnak látta
őt. Volt rajta, benne valami szokatlan, újszerű. Több, kevesebb? A
haja. Hosszú, egyágú fonatban viselte, majdnem a derekáig ért. De
nem ez volt a legfeltűnőbb változás. A szeméből mintha eltűnt
volna a jól ismert, élénk színű ragyogás. Mintha fátyol ereszkedett
volna elé.
- Valami baj van? - nyúlt az asszony keze után.
- Baj? - Nasva elpirult. Restellte, hogy Szalim belelát a
gondolataiba, az érzéseibe. Bizonytalanul rázta a fejét.
- Miből gondolod, hogy baj van?
- Mintha bántana valami. Nem tűnsz valami boldognak,
Natasha. Miért látok szomorúságot a szemedben?
- Talán, mert mostanában nem a legjobb napokat élem - vallotta
be kelletlenül. Teljes zűrzavar uralkodott benne. Mondta volna:
reménytelenül magamra maradtam, család, barát, álmok, cél és
értelem nélkül, de tisztességtelen lett volna a panaszkodás most,
amikor a testében sarjadó új élet ezer célt és feladatot tűz elé. Mi
egyébre szabad most gondolnia?
- Abdul? - Szalim a vizsgálóbíró alaposságával faggatta tovább.
- Nem ő tehet róla - védte Nasva. - Ő itthon van, én vagyok
idegenben.
Szalim elfojtott egy dühödt sóhajt. Tudta, sejtette, hogy ez lesz
a vége. Intette is a barátját éppen elégszer: az önző
ragaszkodásával tönkreteszi a lány életét. Sajnos, nagy hibát
követett el, mert nem figyelmeztette Natashát, mire vállalkozik.
- Sajnálom. Magam is bűnrészese vagyok a
boldogtalanságodnak. Beszélnem kellett volna veled.
Figyelmeztetnem kellett volna mindenre: Szamirától kezdve a
gyerekein át egészen Abdul apjáig. Nehéz eset az öreg.
- A felsorolásból kihagytad a Vallási Tanácsot, meg a
korbácsütéseket. - Nasva nem bírta tovább. Néhány részvétteli szó,
és máris kiszakadt a panasz-zsák szája. Minden sérelem, bántás,
az emberi méltóságának eltiprása, a gyűlölet, a megvetés, Abdul
hajthatatlansága előjött. A szemét törölgette. - Jaj, Szalim! Oda az
életem. Már nem tudok hinni, elfelejtettem szeretni, félek, hogy
még a gyermekemnek sem örülök igazán, mert csak köteléket
látok benne, amely elszakíthatatlanul ehhez az átkozott országhoz
láncol.
- Nem kellett volna - Szalim zavarban volt. Kínos volt neki a
nő állapotáról beszélni. Eddig úgy tett, mint aki észre sem veszi
enyhén domborodó hasát, de ha Natasha szóba hozta, csak
megmondja a véleményét. - Ez könnyelműség volt.
- Azt akarod mondani, tennem kellett volna ellene?
Védekeztem is, amíg módom volt rá. De... Nem volna szabad
elmondanom. Nem is tudom, miért teszem, hiszen... Szóval,
Abdul nem hagyott időt. Egyszerűen és tömören fogalmazva,
megerőszakolt. Tudom, erre azt mondod: Abdul a férjem, és joga
volt hozzá, de...
- Meg sem fordult a fejemben, hogy ezt mondjam - szakította
félbe a férfi. A pokolba is! Hogy lehet ezen az áldatlan állapoton
segíteni? - Bárcsak tehetnék érted valamit! - mondta őszinte
szánalommal.
Nasvában a remény elhaló lángja pislákolni kezdett. Ha Szalim
eljuttatna egy levelet a szüleinek, az máris nagy segítséget
jelentene, ugyanis jó ideje megszakadt minden kapcsolata az
otthoniakkal.
Szalim örült, hogy ennyit legalább segíthet. Sőt még
tanácsokkal is ellátta Nasvát, mit írjon a levelébe. Hová forduljon
az édesanyja, hogy minél hamarabb a legilletékesebb személyhez
kerüljön a kérelme. Megígérte, hogy visszafelé majd beugrik a
levélért, aztán ment, ki a kutakhoz, hogy beszéljen Abdullal, mert
még estig Al-Hufufba kell érnie.

A szűk irodahelyiségben kávét kortyolgatva ült a két barát. Már

túl voltak a hivatalos ügyek megbeszélésén, megegyeztek Szalim
munkába állásának időpontjában, abban is, hogy Abdul maga
mellé veszi őt, és mint a helyettese fog dolgozni. Szalim elmondta
a szerződésbontásának történetét, megemlítette közeli házasságát,
a terveit, hogy feleségével beköltözik Dhahramba.
Mindeközben Szalim a barátja megtört arcát tanulmányozta. Őt
sem veti fel a boldogság. Utolérte volna felelőtlen önzésért a
büntetése? No lám.
- Voltál apámnál is? - Abdul percek óta rágódott a kérdésen,
végül csak kibökte. Hónapok óta nem érkezett hír otthonról, s ő
sem kereste családjával a kapcsolatot. Szalim tétovázott. Beszélni
akart erről Abdullal, de nem akarta tapintatlanul lerohanni. Most,
hogy Abdul végre rákérdezett, megkönnyebbült.
- Ki mástól tudtam volna meg, hogy hol talállak? Apád nagyon
neheztel rád.
- Tudom - Abdul maga elé meredt. Adott éppen elég okot a
neheztelésre. Ellenszegült az akaratának, az éjszaka leple alatt,
búcsú nélkül hagyta el az otthonát, Nasvát is elszöktette, talán még
a mutavák haragját is apjára zúdította, mert a bűnös asszonyra
kimért büntetést nem hajtotta végre. - Az ő helyében én is
neheztelnék, csakhogy az életem az enyém, ideje volt végre a
magam kezébe vennem.
- Egy kicsit mintha elkésett volna az igyekezeted - jegyezte
meg hümmögve a másik. - Fiad van, Abdul. Zaiddal sem törődsz.
Abdul bölcsen hallgatott. Ha azt mondaná, hogy Zaid jobb
kezekben van Hádi bátyjánál, mint nála lenne, az embertelenül
hangzana, ha pedig az eredeti elképzeléséről beszélne, hogy
magához akarja venni, amint beköltöznek Dhahramba, az csak
újabb hazugság volna. Mivel Szalim nem kapott választ, tovább
beszélt. Apránként csepegtette a nem túl kellemes híreket.
- Szamira apja, Viday Neften és a fivérei bírósághoz akarnak
fordulni. Apád kért, hogy ha beszélek veled, figyelmeztesselek az
esetleges bosszújukra.
- Ez nevetséges! - hördült fel idegesen Abdul. - Nem Szamira
az egyetlen asszony, akitől elvált a férje. Fiatal és csinos. Az apja
ahelyett, hogy bosszút forral, kereshetne a lányának egy másik
férjet.
- Csakhogy Szamira összeroppant, az apja pedig bosszút
esküdött. Becsületsértéssel vádolnak, kártérítést követelnek, és
még Zaidot is el akarják perelni tőled. Mindezek után úgy
gondolom, apád teljes joggal haragszik rád.
Abdulban forrt a düh. Felugrott a székéről, és idegesen járkált
faltól falig.
- Semmi közöm az apám sorozatos baklövéseihez! - kiáltott a
barátja arcába. - Az egészet ő kavarta meg! Én elváltam
Szamirától, mint sok más szaúdi férfi is elválik az asszonyától.
Semmiféle ígéretet nem tettem a házasságunk visszaállítására.
Nem az apám írja elő számomra, hogy kit szeressek, kivel éljek.
Amit összekavart, azt hozza is rendbe, de nélkülem.
Szalim tanácstalanul vonogatta a vállát. Ő csak elmondta,
amivel megbízták, a véleménye is megvan, de ez még nem
jogosítja fel Abdult, hogy vele ordítozzon. Annál is inkább, mivel
a valóságnak csak egy részét árulta el.
Ozmán, szembesülve fia megfutamodásával, tomboló dühében
megtiltotta a háza népének, hogy Abdul nevét kiejtsék előtte. Nem
a fia többé, nem tartozik a családhoz, rendezze úgy az életét,
ahogy akarja. Neki semmi köze hozzá, kitagadja a vagyonból is.
Igen ám, csakhogy Viday Neften kilátásba helyezett bosszúja
ugyancsak megnehezítette Ozmán dolgát. A kártérítést még
hajlandó lett volna kifizetni, ámbár azt is csak a békesség
kedvéért, de hogy Zaidot átengedje Abdul elvált asszonyának,
arról hallani sem akart. Igaz, nagyon remélte, hogy fia belátja:
meggondolatlanul űzte el első asszonyát, és a Nasva körül
kialakult botrány jobb belátásra bírja. Sajnos, nem így történt.
Abdul elmerült a bűn fertőjében, a sátán hatalmába került.
 Egyezkedni próbált Viday-jal, kész volt a kompromisszumra,
kerülni akarta a pereskedést. Viday azonban sokkal többet követelt
annál, mint ami megillette volna, így aztán vad vita alakult ki
közöttük. Egyik fél sem volt hajlandó engedni, a helyzet
elmérgesedett.
Viday érvelése tulajdonképpen megalapozott és jogos volt.
Abdul Khajal már házasemberként Amerikában évekig bűnös,
kicsapongó életet élt, paráznaságot követett el egy tisztátalan
asszonnyal, vagyis házasságtöréssel vétett Allah törvényei ellen.
Szamira családjának férfitagjai ezzel zsarolták Ozmán Khajalt, aki
tisztában volt a bűnök súlyosságával, a kiszabható büntetéssel, és
azzal is, hogy a Vallási Tanács a sértett felet feljogosíthatja az
önbíráskodásra is.
Ozmán azonban mindezek tudatában sem volt hajlandó a
túlzott követeléseknek eleget tenni, Zaidot semmiképp sem
engedte át anyja családjának. Válaszul Viday Neften megesküdött
Allah szent nevére, hogy nem hagyja megtorlatlanul a lányát ért
szégyent, ha kell, vérrel mossa le a Neften név becsületén esett
foltot.
- Ozmán Khajal, emlékezz a szavamra! Fordítanád te még
visszafelé az időt, hajlanál alkura, egyezségre, de akkor már késő
lesz. Lesújt rád Allah igazságot osztó keze.
Ozmán erre a jelenetre gondolt, amikor Szalimot kérte,
figyelmeztesse a barátját Viday Neften esetleges bosszújára.
- Beszélj magadról! - Szalim kereste barátja tekintetét. - Nem
bántad meg? Mármint azt, hogy idehoztad Natashát? Boldog
vagy? - A kérdése szokatlan volt. Ebben az országban férfi nem
kérdez ilyet egy másik férfitól. Csakhogy ők egy kicsit amerikaiak
is voltak.
Abdul végre megnyugodott, visszaült a székére, és a barátjára
nézett.
- Szeretem Nasvát - felelte elszántan. - Mindennél jobban
szeretem.
- És ez elég? Beéred a magad érzéseivel?
 Abdul ráemelte álmatlanságtól vöröslő szemét.
- Mit akarsz ezekkel a kérdésekkel?
- Semmi különöset - vont vállat a másik. - Csak mint barát
érdeklődöm a baráttól, hogy képes vagy-e boldog lenni más
boldogtalansága árán. Mert téged sem látlak boldognak, de a
feleségedet még ennyire sem.
- Mondott neked valamit? - Abdul állán idegesen rándult az
izom. - Panaszkodott talán?
- Oka lenne rá? - kérdezett vissza Szalim. - Nem feltétlenül kell
ahhoz panaszkodni, hogy láthatóvá váljék a boldogtalansága. Mert
Natasha boldogtalan! Lehet, hogy te mindennél jobban szereted,
de az önző ragaszkodásoddal megölöd. Abdul, gondolkozz! Te
egy értelmes, víg kedélyű, a hivatásáért élő amerikai nőbe szerettél
bele, és merő önzésből mindentől megfosztottad. Hazudtál neki,
idehoztad Szaúd-Arábiába, holott tudhattad, ez nem az ő világa,
sohasem fog itt gyökeret ereszteni. És a gyermekét is tönkre
akarod tenni?
Abdul dühösen fellökte a széket, megállt Szalimmal szemben.
A szeme villámokat szórt. Sértette a hiúságát, az önérzetét, a
büszkeségét ez a felelősségre vonó hang. Mi köze Szalimnak a
kettőjük viszonyához? És mi ez az utalás a gyerekükre?
- Ha tekintetbe veszem, hogy egy muzulmán asszony
lefátyolozatlanul nem mutathatná magát idegen férfi előtt, igen
nagy vakmerőségre vall a bizalmas beszélgetésetek boldogságról,
gyerekről. A terhességéről.
- Ne légy ostoba, Abdul! - Szalimot bosszantotta az epés
megjegyzés. - Natasha nem volt és nem is lesz soha muzulmán
asszony, ezt te is tudod, akárcsak én. Ami pedig a bizalmas
beszélgetésünket illeti, ne feledd: én régebbről ismerem Natashát,
mint te. Az állapotáról pedig szólnia sem kellett. Láttam, amit
látni lehetett. Milyen sorsot szánsz az asszonyodnak és
gyermekednek? Itt éljenek a sivatagban, porban, piszokban, a
világtól, emberektől, kultúrától elzártan? Milyen szeretet az olyan,
ami a másikat megfosztja emberi jogaitól és rabláncra fűzi?
 Abdul a száját rágta. Szalim kérdései, vádjai az elevenébe
vájtak. Bizonygathatná, hogy Dhahramban már épül, szépül az
otthonuk, de ennek már semmi értelme. Soha nem fognak
odaköltözni. Napok óta tudja ezt, mint ahogy azt is, hogy mit kell
tennie. Csak nagyon nehéz. Minden perc, amit a közelében élhet
meg, ajándék. Az élet vissza nem adható ajándéka.
- Hinnél nekem, ha azt mondanám, már elszántam magam?
Hogy el akarom engedni? Pontosan azért, mert szeretem, és nem
akarom pokollá tenni sem Nasva, sem a gyermekem életét.
Szalim végtelen sajnálatot érzett a barátja iránt. Tudta, mekkora
áldozat az, amire, ha nehezen is, de elszánta magát.
Csak bólintott, és kérdőn felvonta a szemöldökét. Várta a
folytatást, ami be is következett:
- Közbejött a homokvihar, most meg ez a tűzvész, de amint
hazakerülök, beszélni fogok vele. Nem lesz könnyű, de
megteszem. Csak még azt nem tudom, hogyan fogjak hozzá.
- Gyorsan - biztatta Szalim. - Amilyen gyorsan csak tudod,
intézd el a dolgot, addig, amíg leplezni lehet az állapotát, mert a
gyerek csak bonyolítaná a helyzetet.
Abdul elborult tekintettel, bizonytalanul bólintott. Igen. Tudja.
Sürgősen le kell bonyolítani Nasva kimenekítését Szaúd-
Arábiából. A terve is kész. Csak még ő nem áll készen az
elválásra.
 XII.

N asva nem vette le a szemét a férjéről. Őt nézte, amióta csak

hazatért, leste fáradt mozdulatait, a hirtelen megöregedett arcát.
Gondja, baja púpot rakott a hátára, eltűnt a feszes, délceg tartása.
Meggörnyedt. És mindezek tetejébe a reszketeg hangja, ahogyan
közölte: beszélnünk kell egymással.
Persze, beszélnünk kell, bólintott, csak úgy megszokásból.
Nagyon gyakran hallhatta Abdul szájából ezt a kijelentést:
beszélnünk kell, mert ez így nem tartható fent tovább. Néha
változott a körítés, de a lényeg mindig ugyanaz maradt. Ilyenkor
szokott kérni, könyörögni, hogy legyen megértőbb,
alkalmazkodóbb. Természetesen mindig csak ő. És a csontig
lerágott szöveg arról, hogy ez az ország nem Amerika, itt más
törvények, más szokások vannak, szinte minden más, kivéve a
kettejük szerelme.
Ültek az asztalnál, szemben egymással. Nasva a férjét nézte, ő
meg a semmit fürkészte a falon. Kerülte a tekintetét.
- Mielőtt bármit szólnék, akarom, hogy tudd: szeretlek, Nasva.
Nagyon szeretlek, talán soha ennyire nem szerettelek még. De...
Na, most következik díszcsomagolásban az a bizonyos „de”,
nyomott el egy keserű sóhajt az asszony. Következnek az
intelmek, meg hogy ezt vagy azt nem a törvényeknek megfelelően
csinálta.
- Mint tudod - folytatta a férfi Dhahramban jól haladnak a
házunk építési munkálatai, akár a jövő hónapban be is
költözhetnénk. A személyzetről is gondoskodtam,
gyermekorvosról, dadáról és szülészorvosról, akiket Angliából
akartam hozatni.
- Semmit sem old meg Abdul, ha magát a királyi család
magánorvosát fogadod is fel! - szakította félbe ingerülten Nasva.
- Kérlek, hallgass meg, mielőtt felidegesítenéd magad! Én is
hasonló következtetésekre jutottam. Emlékszel, a minap arról
beszéltem neked, hogy a homokvihar tombolása alatt bőven volt
időm mindent átgondolni. És azóta is rengeteget töprengtem, s arra
a meggyőződésre jutottam, hogy ez így sehogy sincs jól. Nincs
értelme olyan életnek, amely mindkettőnket csak gyötrődéssel sújt.
Csak egy kevéske türelmet kérek még tőled.
- Jó ideje egyebem sem maradt a türelmen kívül, csakhogy
sajnos a türelmem mindentől megfosztott, ami fontos volt az
életemben. Mindent elvesztettem, nincs már hazám, hivatásom,
életcélom. Semmim sincs, ami miatt érdemes lenne türelmesnek
maradnom.
- Fájnak a szavaid, Nasva - Abdul arcára rátelepedett a
szomorúság. - Itt vagyok neked én, és a gyermekünk is veled van.
De megértelek, te többre vágysz, nem éred be velünk. Ez az
életmód nem tesz jót neked, és bizonyára a gyermekünk is többet
érdemel, mint amit Szaúd-Arábia nyújthat számára. Be kell
látnom, mily szomorú sors vár arra a gyermekre, aki két
különböző kultúra között nő fel. Én ezt nem akarom. Nem
akarom, hogy a gyermekünk szenvedjen, és azt sem akarom, hogy
te szenvedj.
Nasva a lélegzetét visszafojtva figyelt, szíve a torkában
dobogott. Egy régi, ismerős érzés lopakodott elő valahonnan a
szíve mélyéről. Ez a megtört, csontig soványodott Abdul nagyon
hasonlított arra a régire, akit megismert és megszeretett. Mozdult a
keze, és nyugtatóan lefékezte az asztal lapján idegesen doboló
ujjakat. Ekkor a férfi végre ráemelte a tekintetét.
- Ha tudnád, milyen nehezen hoztam meg a döntésem -
suttogta. - De meghoztam. Leállítom Dhahramban az építkezést,
nem lesz szükségem a házra, sem a személyzetre. Én elleszek itt,
ahol vagyok. Leköt a munkám, meg aztán Szalim majd segít
valahogy agyonütni az üres órákat.
Nasva szorongással vegyes kíváncsisággal várta a folytatást.
Nem merte hinni, hogy azt hallja, amit olyan nagyon remélt. Nem
szólt közbe, nem sürgette Abdult. Hagyta, hadd gondolja át újra,
mielőtt végleg kimondja. Férje az ajkához emelte a kezét, arcát
beletemette a tenyerébe. Meddig? Talán csak néhány másodpercig,
de az is lehet, hogy tovább. Megállt fejük felett az idő. Szívsajdító
emlékek keringtek körülöttük. Amikor Abdul végre felemelte a
fejét, Nasva látta a tenyerében maradt könnyeket. Abdul sírt. Nem
restellte fájdalmát könnyekkel kimutatni.
Nasva feljajdulva belekapaszkodott a nyakába.
- Annyira sajnálom, Abdul - nyöszörögte. - Bocsáss meg
nekem.
- Neked kell megbocsátanod, Nasva. Önző voltam, nem volt
bátorságom szembenézni a tényekkel. Csak boldog akartam lenni,
ámítottam magam, de csak azt értem el vele, hogy kiöltem belőled
a szerelmet, megbántottalak, pedig nem akartalak bántani. El kell,
hogy engedjelek még akkor is, ha belehalok. Azt akarom, hogy te
élj, boldog légy, és szeretettel, gondoskodással neveld fel a
gyermekünket. Olyan értékes emberré, amilyen te vagy.
Nasva nagyot nyelt, hátha megszabadul a szívét szorongató
kíntól, de az tovább csavarta, görcsösen markolta a szívét. A
hangja remegett, a könnyek meg csak jöttek egymás után a
szeméből.
- Köszönöm, Abdul. Istenem, Abdul. Én nem ezt akartam.
- Elhiheted, hogy én sem, de így alakult. Fiatalok voltunk,
meggondolatlanok és szerelmesek. Azt hittük, nekünk sikerül
megváltani a világot. Tudom, hogy hónapokkal ezelőtt kellett
volna meghozni a döntést. Sajnálom, amit ellened elkövettem. De
most már mindegy, nem szabad a múlton keseregnünk. Előre kell
néznünk!
- Még minden helyrehozható. Gyere velem, Abdul!
 A férfi gyöngéden két tenyere közé fogta felesége könnyes arcát
és megsimogatta.
- Semmi sem hozható helyre, Nasva. Se állásom, se amerikai
állampolgárságom. Arab vagyok, és az arabok mostanság nem
népszerűek a hazádban. Bizonyíték erre Szalim.
- A férjem vagy. Mindent megszerzünk - erősködött az asszony,
Abdul azonban tagadóan ingatta a fejét.
- Csak megtűrt személy lennék. Idegen. És azt én nem viselném
el, mint ahogy te sem tűrted a kirekesztettséged. Be kell látnunk,
két különböző világhoz tartozunk. Neked Amerika a hazád, az
enyém pedig Szaúd-Arábia.
Nasva, mint akit fejbe vertek, az érzéseivel viaskodott. Rá
kellett döbbennie, hogy annyi megpróbáltatás, keserűség és
csalódás ellenére még mindig szereti Abdult. Ó, bár ne történt
volna meg velük ez a tragédia!
- Szeretlek, Abdul, és nagyon fogsz hiányozni.
- Ez csacsiság - Abdul szája keserű fintorra torzult. - Nem
vagyok én annyira nélkülözhetetlen, de azért jól esik, hogy ezt
mondod. Nekem is nagyon fogtok hiányozni. Mind a ketten. Soha
sem foglak elfelejteni benneteket. Sőt, az is lehet, hogy majd
egyszer, évek múlva, ha majd mindketten megnyugszunk,
felkereslek benneteket Houstonban, vagy ott, ahol éltek, csak
azért, hogy lássalak téged és a gyermekünket. Megengeded?
- Hogy megengedem-e? - Nasva még görcsösebben
kapaszkodott a férfi nyakába. - Magam foglak kérni erre. Gyakran
írok majd neked, fényképet is küldök a kicsiről. Sokat, rengeteget
fogok majd mesélni az édesapjáról, és a rövid, de nagy
boldogságunkról.
Abdul mosolygott. Erővel gyűrte le a bánatát. Tudta, hogy a
szavak, ígéretek elszállnak, az emlékek is megfakulnak, mégis jó
volt ámítani magát egy soha meg nem történő találkozással.
Hagyta, hadd beszéljen, hadd vigasztalja Nasva. Ígérjen is, ha ettől
könnyebbé válik a lelke.
Békés hangulatban beszélték meg a részleteket. Amint Szalim
munkába áll, Abdul kiveszi a szabadságát, és átrepül feleségével
Európába, mert nélküle fel sem szállhatna a repülőgépre. Talán
időznek néhány napot Párizsban, körbejárják azokat a helyeket,
ahol idefelé tartva oly boldogok voltak. Aztán elbúcsúznak
egymástól. Nasva megy Amerikába, Abdul meg elzarándokol
Mekkába. Megnyugvásért fog Allahhoz imádkozni, levezekli a
bűneit, és megnyugodott, tiszta lélekkel tér vissza a munkájához.
Addig meg békésen, barátként élnek egymás mellett, de külön
szobában. Úgy, ahogy eddig is. Szégyenletes gaztette óta nem
érintette az asszonyát, bármennyire áhítozott is a vele töltött
szenvedélyes éjszakákra. A gyűlölködés, a megvetés, majd a
közöny eltaszította őket egymástól, ám most a barátságot értékes,
felbecsülhetetlen kincsként védelmezte. Beérte annyival, hogy
Nasva közelében lehet, láthatja és beszélgethet vele.
Nyugtalan és a majdnem tökéletes boldogság érzetével feltöltött
órák, napok váltogatták egymást. Nasva sürgette, ugyanakkor
fékezte volna az időt: ne rohanjon olyan gyorsan. A lelkébe béke
és nyugalom költözött, bízott Abdul ígéretében. Esténként sokáig
elüldögéltek a konyhában vagy a ház előtt, a nyugágyon.
Beszélgettek. Mindketten érezték, hogy tele vannak
mondanivalóval. Abdul a munkáról, a megrongálódott olajkutak
helyreállítási üteméről számolt be, panaszkodott a megszaporodott
papírmunkára. Talán Szalim munkába állásával könnyebb lesz,
mondta. És ha már Szalimot emlegette, elmesélte Nasvának az
otthoni híreket is, amelyeket Szalim hozott.
Nasva mind több szépséget fedezett fel a környezetében.
Elmerengve gyönyörködött a sivatag sárga ragyogásában. A hajnal
narancsvörösre, a déli nap fakó sárgára, az esti árnyak meg puha
mályvaszínűre festették a síkságot. Szeretett volna minél többet
befogadni a tájból, magával vinni és otthon majd elővenni, ha
honvágyat érez, és Abdul után vágyódik.
Abdul is hasonló hangulatban viaskodott a lelkében kavargó
érzésekkel. Még meggondolhatná magát. Visszatarthatná Nasvát.
Meglenne hozzá a joga és talán az ereje is. A szerelmük él, tudja,
hogy létezik. Szorongva készült az elválásra. Valahogy úgy, mint
amikor egy súlyos beteg kedvestől búcsúzik az ember.
Ajándéknak érzett minden percet, amit vele tölthetett. Szemével, a
pillantásával követte Nasva minden mozdulatát, gyűjtögette
emlékbe veszendő boldogságának a morzsáit.

Nasva tett-vett, csomagolt, saurmát készített vacsorára, ami

paradicsommal, mentával és hagymával ízesített borjúsültből állt.
Megterítette az asztalt, azután megint csak várt. Még mosolygott is
magában: milyen jól felvette a szaúdi nők várakozással teli
életritmusát, akik azzal pergetik az egymást követő éveket, hogy
folyton várnak valamire.
Kislányként arra, hogy magukra öltsék a csadort és fátylat,
később az esküvőjüket várják, a férjüket, a gyermekeik
megszületését, aztán az unokákat, majd a halálukat.
Ő hosszú ideje nem hitt már abban, hogy érdemes valamire is
várakoznia, de ez most megváltozott. Minden nap közelebb hozta
a szabadulást, és az elválás, a búcsúzkodás lelkére nehezedő
fájdalmát. Abdul bármilyen volt is - lehet, hogy a jelleme nem
sziklaszilárd, erősen befolyásolható, két kultúra között ingadozó,
hazudott is, olykor könyörtelennek mutatkozott -, mégis a lényébe
ivódott. Az érzelmei őszinték voltak, soha nem akarta
szándékosan bántani, csak hát a bőréből senki nem tud kibújni.
Arabnak született, arabként nevelkedett, tette, amit hite,
meggyőződése szerint tennie kellett, de szerette és szereti most is;
talán soha senki ezután nem fogja úgy szeretni, mint Abdul.
Bárcsak két élete lehetne! Az egyiket itt hagyná Abdul mellett, a
másikban a hivatásának élne a saját hazájában. Kegyetlen az a
világ, amely kettészakítja az egymást szerető párokat, gyermeket
foszt meg szülőjétől. Mit fog mondani a gyermekének, ha egyszer
majd számonkéri tőle a soha nem ismert édesapját?
Ült az asztalnál, várt Abdulra, aki bement Dhahramba, hogy
leállítsa a ház építési munkálatait, felbontsa a szerződést a
közvetítő irodával. Tenyere alatt megmozdult a baba, mintha ezzel
a lágy, erőtlen mozdulattal vigasztalná: itt vagyok, mama, része
vagyok apámnak, és általam ő is veled marad. Nasva annyira
beletemetkezett töprengő, melankolikus örömébe, hogy nem
hallotta meg a terepjáró pöfögését sem, csak akkor rezzent, amikor
Abdul már a nyitott ajtóban állt. Sápadt volt, arca meggyötört, de
grafitszürke szeme a régi ragyogással mosolygott rá. Könnyedén
homlokon csókolta, elmondta, mit intézett. Minden rendben, ha
minden jól megy, egy hét múlva kiveheti a szabadságát. Csak
sajnos, az írnok a nagy kapkodásban pontatlan adatokat közölt,
úgyhogy újra össze kell állítani a kimutatást.
Könnyed, baráti hangon beszélt, dicsérte a vacsorát, Nasvát
kérdezte: hogyan telt a napja, jól érzi-e magát, mert mély karikákat
lát a szeme alatt. Aztán két ékszeres dobozkát varázsolt elő a
zsebéből. Az egyikben gyémántköves nyakék volt.
- Sajnos, nem adhatok magamból mást - megbicsaklott a
hangja, amikor felkattintotta a dobozka fedelét. - Kérlek, fogadd el
tőlem búcsúajándékként.
Nasva körmei mélyen belevájták tenyere lágy húsába. Fájt,
iszonyatosan fájt a lelke. Megszámolni se tudná az Abdultól
kapott ékszereit. Ha pénzzé tehetné mindegyiket, élete végéig
megélne azok árából. Csakhogy az ékszerek Ozmán Khajal
páncélszekrényében maradtak. Nem számít. Ez az egy megmarad.
Emléknek. Ujjai a borsószem nagyságú csillogó köveket
morzsolgatta.
- Ez gyönyörű, Abdul - suttogta könnyektől remegő hangon.
- Te vagy gyönyörű, Nasva. - Abdul kivette kezéből a láncot, és
a nyakára kapcsolta. Nem bírt ellenállni a kísértésnek. A keze
érezte asszonya nyakának selymes bőrét, forró, puha csókot lehelt
a szőke pihék közé. Alig egy sóhajtásnyi pillanatot időzött csak
ott, de ez is felkavarta a lelkét. Zavara leleplezéséhez jó ürügyként
szolgált a másik ékszeres dobozka, amelyből idegesen remegő
ujjaival egy csillogó aranyláncot emelt ki.
- Ezt meg a gyermekünknek vettem. Majd ha nagyobbacska
lesz, beszélj neki rólam. Erről az estéről is. Mondd meg neki, hogy
szeretem, még akkor is, ha nem vagyok mellette.
Nasva úgy érezte, a szíve apró szilánkokra hasadt, és minden
szilánk külön-külön fúródik a leikébe. Lábai megroggyantak,
kiesett alóla az egész világ. A szokásaival, a kegyetlen
törvényeivel, tiltásaival együtt. Minden kiesett. Nem bírt tovább
megálljt parancsolni a könnyeinek. Feljajdulva kapaszkodott
Abdul nyakába, és sírva, zokogva tapadt a szájára.
- Miért? Miért, Abdul? Olyan nagyon szeretlek.
A férfi a csókjaival válaszolt. Esdeklő kézzel, sürgetőn nyúlt a
csípője alá. Feljebb, közelebb. Nasva azonnal megérezte, hogy
férje még mindig a régi szenvedéllyel kívánja. Sodródtak a tűz
felé, hagyták, hogy a láng egyre forróbban ölelje át őket.
- Édesem. Drágaságom - suttogta kétségbeesetten a férfi. - Mit
követhettünk el, mi a bűnünk, hogy ezt a büntetést kell
elszenvednünk. Szeretlek, és te is szeretsz. Akkor miért?
Testük összetapadt, hosszú percekig maradtak ebben a kínzó,
gyönyörűséges ölelésben. Abdul újra és újra kérte, követelte a
csókját, amit Nasva szenvedélyes odaadással viszonzott.
Aztán Abdul minden akaraterejét összeszedve eltaszította
magától. A fejét rázta, a kezét ökölbe zárta.
- Nem - tiltakozott elszántan. - Ha megtesszük, nem engedlek
el magamtól soha. Bocsáss meg Nasva, nem akartam. Nem
szabad.

Szalim korábban érkezett, mert nem akart rögtön fejest ugrani a

mélyvízbe. Gondolta, lassacskán, sietség nélkül ismerkedik a
munkájával, körbejárja a telepet, tájékozódik. Ezt mondta
Nasvának, akivel az egész délutánt átbeszélgették. Nasva
habzsolta az Amerikából hozott híreket. Mit hallott, kivel
találkozott a közös ismerősök közül? Szalim a tőle megszokott
lazasággal válaszolt. Néha átruccant Dallasba, és találkozott
Kathyval, tőle tudja, hogy Luke és Julié összeházasodtak. Whitney
és George is kitartanak egymás mellett. Maurice-ról meg azt
hallotta, hogy New Yorkba költözött.
 - Mihez kezdesz, ha földet érsz Amerikában, azon kívül, hogy
táncra perdülsz örömödben? - Szalim már hallott a közeli
utazásról, de valahogy nagyobb lelkesedést várt Natashától, aki
szomorkásan mesélte el az elmúlt hetek történéseit. Mindenekelőtt
köszönetet mondott Szalimnak a közreműködéséért, mert ennek
tudta be Abdul engedékenységét. Szalim azonban mást mondott:
- Abdulban már megvolt az elhatározás, csak az erő hiányzott
belőle, hogy beszéljen róla. Én csak biztattam, meg ismét
tudatosítottam benne, hogy nem lett volna szabad magával hoznia.
Ugyanerről Houstonban is próbáltam meggyőzni, de nem sikerült.
Sajnálom, Natasha. - Megszorította az asszony kezét. - Ha tudnád,
mennyire bánt a bűntudat, ha arra gondolok, én is oka vagyok
Abdul barátom ostobaságának. Veled kellett volna beszélnem,
figyelmeztetnem kellett volna: milyen élet vár itt rád. Bármi áron
meg kellett volna gátolnom, hogy elkövessétek ezt az őrült
baklövést.
Nasva eltűnődve mosolygott.
- Felejtsd el a bűntudatot, Szalim! Ismered a mondást: a maga
kárán tanul az ember. Nem hiszem, hogy ott, akkor, bár tele
voltam bizonytalansággal, súlya lett volna az érveidnek. Talán
csak rosszindulatú akadékoskodásnak véltem volna a jó
szándékodat. Szerelmes voltam. Nekem, magamnak kellett
elszenvednem a könnyelműségemért kijáró büntetést.
Nasva elmondta, hogyan került sor arra a bizonyos
beszélgetésre, a búcsúajándékot is megmutatta, és Szalim
figyelmét nem kerülte el a gyönyörű kék szemekben csillogó
könnycsepp.
- Szereted, még mindig szereted. Ne szégyelld, látom, hogy
szenvedsz. Megértelek, mert Abdul jó ember, és nagyon nagy
áldozatot vállalt azzal, hogy visszaadja a szabadságodat.
- Tudom, Szalim - bólintott Nasva. - Ha azt mondom, hogy fáj
elszakadnom tőle, elhiszed?
- Igen. Elhiszem - felelte a férfi. - Sajnálom, hogy így kellett
véget érnie egy legendás szerelemnek, de hidd el, jobb lesz
mindkettőtöknek.
- Tudom. Ezért megyek el. Jó lenne már túl lenni ezen a
fájdalmas tortúrán, jó lenne már amerikai földet érezni a talpam
alatt. Utána pedig arab nyelvleckéket adnék - tette hozzá Nasva
kesernyés fintorral.
- Kárba veszett próbálkozás lenne - nevetett fanyarkásan
Szalim. - Mostanság az arab semmilyen változata nem örvend
népszerűségnek a hazádban. Sem az ember, sem a nyelv. Ami
persze érthető.
Végre találtak egy elágazást, amely elkanyarodott a lelkűket
nyomasztó témától. Szalim a terrortámadásról beszélt, úgy, ahogy
ő azt arabként, Amerikában megélte. Miért? Mire volt jó? Elértek
valamit a több ezer ember halálával? Hová vezet a bosszú? Se
vége, se hossza nem volt a megválaszolatlan kérdéseknek. így
rohant el felettük a délután, és így talált rájuk, beszélgetésbe
mélyedve Abdul.
- Korábban jöttél, Szalim! - rázott kezet a barátjával, aki csak
jóval később, amikor kettesben maradtak, árulta el idő előtti
érkezésének valódi okát.
- Beszélnem kell veled! - Abdul meglepődve ráncolta a
homlokát, Szalim komollyá vált arca gyanút ébresztett benne.
- Csak nincs valami baj? Otthon?
Szalim tanácstalanul pislogott.
- Valami készülőben van. Inkább csak ösztönös megérzés, de
igen erős. Anyám mesélte, hogy meglátogatta őt az anyád, és
nagyon zaklatottan beszélt arról, Hogy apád ismét tárgyalásokat
folytat a Vallási Rendőrség embereivel. Csak sejti, hogy a
feleséged iránti gyűlölete nem hagyja nyugodni. Natashában látja
minden rossznak, bajnak a megtestesítőjét, szidja, káromolja, őt
okolja Szamira apjának és fivéreinek szűnni nem akaró
fenyegetése és követelései miatt is, akik már nemcsak a perrel és
Zaid fiad elvételével fenyegetőznek. Bosszút emlegetnek.
Szerencsétlen anyád tele van aggodalommal. Natashát félti, téged
meg imád annyira, hogy belepusztulna a fájdalmadba, ha a
feleségeddel valamilyen szörnyűség történne.
Abdul fanyarul mosolygott.
- Szegény drága jó anyám, ő már csak ilyen. Folyton aggódik
valamiért. Majd megnyugszik, ha meghallja a hírt. Senki sem
árthat többé Nasvának. Sem a Vallási Rendőrség, sem Marszi és
Rima fanatikus hitbuzgalma, de még apám sem. Csütörtökön
leadom a kárjelentésről készült összesítőt, és pénteken indulunk.
- Azt mondják, az ördög nem alszik, én meg azt, hogy ne
várjatok péntekig. Induljatok minél előbb. Mondjuk már kedden.
Aznap vasárnap este volt. Abdul láthatóan ideges lett. Járt fel
és alá az ajtó és Szalim széke között, majd megállt előtte.
- Rendes vagy Szalim, köszönöm az aggódásodat, a
figyelmeztetésedet, de ha veszélyt látnék is, akkor sem tudnék
pénteknél korábban elszabadulni, mert mint mondtam,
csütörtökön kell leadnom a kárjelentést. Sok a munka, írnokom
meg csak egy van, az sem áll a hivatása magaslatán. Ha sürgetem,
mindent összekuszál, és megint kezdhetem elölről.
- Hisz itt vagyok én is - erősködött Szalim. - Azért jöttem, hogy
segítsek, és meggyőzzelek a mihamarabbi indulásról. Ne
bizonytalankodj, Abdul! Induljatok kedden!
- Ez lehetetlen! - Lehangolóbb ötlettel nem is állhatott volna elő
Szalim! Nem több mint öt napból áll az élete! A hatodik már a
búcsúé. Abdul kitartóan a határidőre hivatkozott, meg a rengeteg
munkára: pénteknél előbb semmiképp sem indulhatnak.
- A kimutatás összeállításában Nasva is segíthet. - Szalim
legalább annyira csökönyös volt, mint Abdul.
- Te megőrültél! - meresztette rá szemét a barátja. - Már azzal
is kockáztatunk, hogy itt csador és fátyol nélkül látják a beduinok,
a szír és a libanoni munkások. A kutaknál szaúdi mérnökök és
fúrómesterek dolgoznak. Ha valahol, hát a veszély ott lenne kint.
Ezt még Nasva sem merné vállalni, csak azért, hogy néhány
nappal korábban szabaduljon meg tőlem.
- Én mégis azt mondom, meg kell próbálnotok. Ha például szír
írnoknak álcázná magát, senki sem gyanakodna rá. Mondhatnánk,
hogy a központ küldte, segítségként. A bő ing eltakarja a nőies
formákat, a kockás lepel meg csak a szemét hagyná szabadon.
Leül, dolgozik, nem beszél, nem kérdez, csak a papírt nézi.
Abdul a száját rágva tanulmányozta barátja szokatlanul
határozott arcát. Mintha titkolna valamit, amit óvatosságból,
tapintatból, vagy ki tudja miért, nem akar megosztani vele.
Kevesebbet árul el annál, amit valójában tud. Nem hitt a
veszélyben, de talán mégsem árt az óvatosság.

Két, turbánt viselő egyenruhás zörgetett az ajtón, Almán

felcsatolta arca elé a fátylat, és amikor kinyitotta az idegenek előtt
az ajtót, azok csak a fátyol fölött a riadt szempárt láthatták.
- Mit parancsolnak az urak? - kérdezte mélyen meghajolva.
- Ez itt Abdul bin Ozmán Khajal háza?
- Itt lakik az úr, de a háza nem itt van - felelte alázatosan az
asszony. A két férfi félretolta, és elcsörtetett mellette. Egyik az
egyik, másik a másik ajtót nyitotta.
- Hol van?
- A... a kutaknál - dadogott megszeppenve nő.
- Az asszonyodat keressük. Hol van az asszonyod?
- Az asszonyom... - Almannak torkán akadt a hang.
Megrémítette az erőszakos kérdezősködés, a durva hang. Jó ideje
álltak Abdul Khajal szolgálatában a férjével együtt, de még soha
nem rontott így rájuk senki idegen. Felrémlett előtte az asszonya
arca. Gyalázatosán elbántak vele, mielőtt az ura magával hozta.
Hetekig ápolta, tevezsírral kenegette hátán a korbácsütések sebeit.
Jó asszony, kedves. És állapotos. Mit akarnak tőle?
Az egyik egyenruhás durván megmarkolta a karját.
- Nem hallottad? Azt kérdeztem, hol van az asszonyod?
- Azt hiszem, kiment a táborba. A a gyerekeket szokta tanítani.
Énekre meg számolásra.
Hazudott. Tudta, hogy Allah akár a nyelvét is megbéníthatja a
hazugságért, de egy belső hang arra buzdította: inkább hazudjon,
mint hogy elárulja asszonya titkát. Szír férfinak álcázva kiment a
kutakhoz. Nem az ő dolga tudni, hogy miért, bizonyára jó oka volt
rá. De ezeknek a férfiaknak, akiknek az arcáról, szeméből süt a
fekete gonoszság, nem árulhatja el.
- Hagyd! - A másik férfi intett. - Nem szökhet el a sivatagból.
Gyere, keressük meg Abdul Khajalt. Talán hallgat ránk, megérti a
szavunkat, intelmünket. Allah páráncsát teljesítjük. Ha elzárja a
fülét a mondandónk elől, tesszük a dolgunkat a hozzájárulása
nélkül.

A hosszú arab ing és a fejét borító lepel alatt Nasváról

patakokban folyt a víz. A nap az irodahelységként szolgáló szűk
kalyiba falát sütötte, a keskeny, üveg nélküli ablakrésen
feltartóztathatatlanul ömlött be a hőség. Mindezek ellenére Nasva
élvezte a munkát, mert még a hőséget is könnyebb elviselni, ha
valami hasznosat csinál közben az ember.
Az idejére sem emlékszik, mikor rázta meg ilyen mélyről a
kacagás, mint amikor Abdul elszörnyedt arcát meglátta, miután
magára öltötte a szír írnok jelmezét. Szalim fülig érő szájjal
vigyorgott, jól sikerült mókának nevezve közös ötletüket. Nasva
olyan emlékképeket vihet haza, amilyeneket otthon úgysem láthat,
még akkor sem, ha kiköltözik a texasi olajmezőkre. No meg
élvezhetné az olajgőzös hőséget, és segíthetne az adminisztrációs
munkákban.
Nasva kapva kapott az alkalmon, ha másért nem, hát a tréfa
kedvéért. Kedvére való volt a játék, amely alkalmat nyújtott a
szaúdi törvények kijátszására. Ha tudnák, hogy asszony állítja
össze az adatokkal teli táblázatot, menten Mekkába rohannának
csapatostul, hogy leimádkozzák a cég nevét bemocskoló
gyalázatot.
A szűk irodahelyiség másik asztalánál egy igazi szír
görnyedezett, megszállottan tekerte a számológépet, rótta szép
sorjában egymás alá a számokat, melyeket Nasva összesített,
keresztbe-kasul egyeztetett, majd az adatokat takaros táblázatba
foglalta.
 Szó nem esett az irodában. Az írnok átcsúsztatta Nasva keze alá
a számokkal teleírt papírokat, ő csak bólintott: köszönöm.
Néha Abdul vagy Szalim bedugta az ajtón a fejét, intettek,
jöjjön ki néhány percre. Körbevezették, megmutatták, hogyan is
megy az olajkitermelés. A furóberendezés körül óriási volt a zaj, a
talpa alatt táncolt a homok, a hőség fokozódásával a levegő is
remegni kezdett, amitől olyan hangok keletkeztek, mintha a
mélyben egy gigantikus, húros hangszeren játszana valaki. Hol
halkult, hol pedig erősödött ez a hang. Azt mondta a férfiaknak,
tetszik neki.
Egy-két perc és már ment is vissza főni, perzselődni az
irodahelyiségbe, ahol szorgalmasan körmölgetett tovább. A meleg
egyre elviselhetetlenebbé vált, Nasva újból felállt, kiment, odakint
mégis volt egy cseppnyi légmozgás. A nap a zenithez közeledett,
az árnyék zsugorodott, menekvés csak a tornyok közelében
látszott. Senki sem törődött vele. Egy szír írnokkal? Zavartalanul
érte el az első dübörgő kutat. Abdul arca kormos volt, a karja
könyékig olajos. Szalim valamivel tisztábbnak tűnt.
- Mi újság, kollegina? - hajolt a füléhez, hogy túlkiabálhassa az
iszonyatos lármát. - Még mindig tetszik?
- Tetszik, de már kevésbé - Nasva is kiabált. - Nem lehetne ezt
csendesebben?
- Dehogynem. Zajszűrővel, de minek? Úgy kevesebb riál
vándorolna a részvényesek zsebébe.
Abdul a homlokát törölgette.
Van még egy kis dolgom, aztán leülünk falatozni. Mi jóval
kínálsz meg minket?
- Hoztam gyümölcsöt, kivit, datolyát, kecskesajtot, meg lepény
kenyeret - mutatta Nasva az elemózsiás csomag tartalmát. Itt
tartott, amikor valahonnan egy beduin toppant elébük. Nagy ívben
lengette a karját, integetett.
- Főnök! Jöjjön gyorsan! Üzemzavart jeleznek a műszerek a
hármas kútnál.
Abdul Szalimra nézett, az meg őrá. Ha csak egy cseppet is
éberebbek, fel kellett volna figyelniük egy furcsaságra.
Mit keres egy beduin az olajkutaknál? Beduin legfeljebb csak
vizet hord tevéivel a munkásoknak. Abdul gondterhelten ráncolta
a homlokát. Nincs félórája, hogy a hármas kútnál járt, akkor még
minden rendben volt.
- Kénytelen vagyok megnézni, de te maradj - intette le a
barátját, aki vele akart tartani. - Nem hinném, hogy ne lennék elég
egymagam. Addig keressetek árnyékot, ahol befalhatjuk az
ebédünket.
Indult, követte az előre siető beduint. Szalim nyugtalanul
követte a szemével. Látott valamit, ami nem illett a képbe. Egy
beduin hagyományos köntösben, ami igen szokatlan viselet az
olajkutaknál. És akkor valami megvillant a beduin köpenye alá
rejtett kezében. Rémülten felkiáltott:
- Abdul, ne menj! - De barátja már eltűnt az első olajkút
mögött. Szalim lódult, lélekszakadva rohant, hogy utolérje.
Aztán megtorpant, mert csaknem orra bukott a lába előtt
vergődő férfitestben. Elkésett!
Imbolyogva állt, majd térdre zuhant a barátja mellé.
Megemelte, majd visszaejtette. Abdul feje görcsösen rángatózott a
nyakán. Az olajos, sárga homok telhetetlen mohósággal itta
magába a vérét. Szemében a közeledő halált fogadó döbbenet, és a
kérdés: miért? A válasz már nem érte utol. A fény kialudt.
Szalim torkából kirobbant a dühös, elkeseredett ordítás.
- Gyilkos! Emberek, ide! Ide gyertek!
Még látta a fúrótornyok mögött eltűnő beduin hátát, de mire
felocsúdott döbbenetéből, a hajsza már kilátástalannak tűnt. A
gyilkosnak nyoma veszett, minden bizonnyal elvegyült a minden
irányból rohanó emberek tömegében.
Nasva is hallotta a kiáltást, de időbe telt, mire valahogy eljutott
értelméig a szó tartalma. Kiejtette kezéből a kosarat, tántorogva
mozdult, majd rohant arra, amerre mindenki futott. Útközben
elvesztette kockás fejkendőjét, hosszú, szőke hajfonata ütemesen
verte a hátát. A hirtelen megtorpanó emberek látványa űzte,
hajtotta, fejében gőzkalapácsként dübörgőit a rémület. Valamit
sejtett, amit nem akart elhinni. Annál a fúrótoronynál valami
iszonyatos dolog történhetett.
Szalim szélesre tárt karja fékezte le lendületét. Szorosan
tartotta, húzta, cibálta félre, a földön fekvő, élettelen test körül
csoportosuló embergyűrűtől.
- Ne, Natasha! Ne gyere közelebb! Nem neked való látvány.
Már semmit sem tehetünk. Elment.
Az arcán lecsorgott Abdul vére, ingén is csíkokban folyt, a
hangja reszketett. Sírás fojtogatta a torkát, szemét
elhomályosították a könnyek.
- Abdul? - sikoltott fel Nasva, Szalim véres arcára meredve,
mint aki máris bizonyosságot lelt. Szalim még szorosabban
tartotta.
- Igen, Abdul. A halála gyors volt, nem szenvedett sokat. Allah
megóvta a hosszan tartó szenvedéstől.
Nasvából kiszállt az élet, ott csüngött aléltan Szalim két erős
karjában.
 XIII.

A legfőbb bizonyossága a létnek, hogy az út, amelyre

születésünk pillanatában rálépünk - legyen bár kacskaringós, rövid
vagy hosszú -, mindenképpen a halálhoz vezet. Életünket
szerteágazó szálak szövik át keresztül-kasul, utunk során sok
emberrel találkozunk, mindenki tartozik valakihez, egész létünk
kapcsolatok láncolata, ám az, hogy kihez és milyen szálakkal
kötődünk, nagyban befolyásolhatja életünket és halálunkat.
A jó muzulmán abban a tudatban éli le az életét, hogy odaát
jutalom és békesség várja, a lelke tovább él Allah szépséges
országában. Ezzel magyarázható, hogy a halált megbékéléssel
fogadja, szeretteiktől a búcsú nem egyéb, mint ideiglenes elválás,
abban a hitben, hogy egy nap elhozza a találkozás örömteljes
pillanatát. A korábban eltávozott rokonok várják a túlvilág
kapujában az újonnan érkezőt, hogy átsegítsék annak küszöbe
felett.
Ám a hirtelen, idegen kéz által kioltott élet még azok lelkében
is döbbenetet ébreszt, akik egyébként megbékéléssel fogadják a
halált. Ilyenkor Allah felé fordulnak, tőle várják a magyarázatot,
mert ő az egyetlen, aki belelát a lelkekbe, irányítja a gondolatokat,
ő világítja még fényességével a homályt.
Mint a sivatag homokját felkavaró, hirtelen támadt szél, úgy
borzolta fel a kedélyeket a gyilkosság híre. Munkások toporogtak
a holttestet körülvevő, egyre növekvő tömegben. Ki, mi, miért?
Kérdések, jajkiáltások, fohászok.
 Szalim értelmetlenül és tehetetlenül állt a rettenetes esemény
előtt. Érezte a veszélyt már korábban is, de elsősorban Natashát
féltette, és íme, Abdul esett a bosszú áldozatául. Ozmán Khajal
állna a szörnyű tett hátterében? Nem akarta elhinni. Gyerekkorától
ismeri az öreg muzulmánt, erőszakos, öntörvényű embernek
tartotta, de ezt a kegyetlenséget még róla sem feltételezte.
Az ájult nőt az irodához cipelte, telefonálni akart, értesíteni a
rendőrséget, még mielőtt a gyilkos nyomai kihűlnek. Alig néhány
méternyire volt csak a bódétól, amikor a telep felől zötykölődő
sivatagi terepjáróból két vászon egyenruhás, turbános férfi ugrott
ki.
- Állj! - Egy nagydarab, szakállas fickó a fegyverét Szalimra
szegezve, ráordított. - Mi történik itt?
A két férfi közrefogta, hogy moccanni sem tudott. Szalimnak
nagyon nem tetszett a dolog. Ilyen fürgén megérkezett volna a
rendőrség? Ki értesítette őket? A holttest körül jajongó tömegre
pillantva úgy gondolta, hogy senki. Akkor pedig mit keresnek itt,
és miért fogják közre, miért ordítoznak vele? Egyáltalán mit
akarnak?
- Menjenek odább, majd megtudják. - Lépett volna, csakhogy a
behemót szakállas akkorát csavart a karján, hogy a homokba
ejtette az elernyedt nőt.
- Asszony! - ordították egyszerre, mintha eddig elkerülte volna
figyelmüket Szalim terhe. - Mit keres asszony a fúrótoronynál,
illetlen öltözékben, idegen férfi karjában? - A másik, a vékonyabb
férfi a fegyverével bökdösni kezdte az ájult asszonyt, és ráüvöltött:
- Azonnal állj fel!
Szalim tudta már, kik ezek, és miért vannak itt. Nem a gyilkos
kézre kerítésén fáradoznak. Ezek mutavák, a Vallási Rendőrség
tagjai, és feltehetően Natasháért jöttek. A kép összeállt: Ozmán
küldte gyűlölt menye nyomába őket.
- Nem látják, hogy eszméletlen? - rivallt a fegyveresekre
felháborodottan. - A férjét az imént ölték meg! Ne ezt a
szerencsétlen asszonyt bökdössék, keressék inkább a gyilkost!
 A két férfi egymásra nézett, lerítt arcukról, hogy a szavak
értelme elsiklott a fülük mellett. Korlátolt agyuk egyszerre csak
egy feladattal tudott megbirkózni.
- Miről beszél, ember?
- Abdul bin Ozmán Khajal torkát alig néhány perce egy
beduinnak öltözött gyilkos elvágta. Nem juthatott messzire,
könnyen lehet, hogy ott rejtőzik a tömegben. Őt keressék!
- Nem a mi dolgunk a gyilkost felkutatni. A mi megbízásunk
ennek az asszonynak az előállítására szól.
- Milyen alapon? - Szalim nagyon is tudta, miről van szó, de
azért hangot adott a felháborodásának.
- Nem kötelességünk megvitatni magával a vádpontokat.
Tesszük, amit tennünk kell. - A nagydarab fickó a csizmája
orrával élesztgette a már mocorgó, szemét nyitogató asszonyt.
- Hozzá ne merj nyúlni, te állat! - Szalim félrelökve a
mutavákat, rárivallt a brutális fegyveresre. - Ez az asszony terhes!
Életet hord a szíve alatt. Meg ne merd ütni!
Felsegítette Nasvát, és a mutavák tiltakozása ellenére
bevonszolta az irodába, ahol az asztalra fektette, egy szivacsról
vizet csepegtetett az arcára, lehámozta róla a hosszú inget, hogy
jobban érje a levegő. Majd ásványvizet öntött a bádogbögrébe, és
megitatta. A víz visszahozta Nasva öntudatát, a sötétségből
visszatért a fénybe. Bár ott maradt volna! Görcsös szorítást érzett a
szíve táján. Abdul! Abdult megölték! Kitört belőle a hisztérikus
zokogás. Fel sem fogta, nem értette, kik ezek az emberek, miért
rángatják, miért ordítják a fülébe, hogy álljon fel. Csak a szörnyű
kínt, a veszteség iszonyatos fájdalmát érezte.
- Na gyerünk, asszony! - A nagydarab szakállas durván talpra
állította; Nasva még csak nem is tiltakozott, kábán, rogyadozva
hagyta, hogy rángassák. Szalim hiába tiltakozott, követelve, hogy
indokolják meg, miért hurcolják magukkal, a mutavák
könyörtelenül tették a dolgukat. Őt is megfenyegették: ha
megpróbálja útjukat állni, előállítják, jobban teszi, ha nem fordítja
maga ellen a Vallási Rendőrség haragját.
 Szalim tehetetlen volt a fegyveresekkel szemben. Végig kellett
néznie, hogy Natashát belökik a terepjáróba, és elhajtanak vele.

A Khajal-házat megrázta Abdul meggyilkolásának a híre. A

férfiak Ozmán szentélyében borultak le, fohászkodtak Allahhoz,
hintse el lelkűkben a megnyugvás békéjét, és fogadja szívélyesen
az országába érkezőt. Az asszonyok az otthonaikban imádkoztak,
ki-ki a maga vérmérsékletének megfelelően.
Maha, szegény a haját tépte mérhetetlen fájdalmában. Ő a fiát
veszítette el, és nagyon is tudta, hogy nem Allah akaratából. Mert
Allah jó és igazságos, soha sem mérne ekkora fájdalmat egy
szerető anya szívére. A gonoszt az emberek közt kell keresni! Itt,
ebben a házban. A szerencsétlen öregasszony a fejét, homlokát
verte a padlóhoz, tépte a haját, zokogva szaggatta a ruháját.
- Hagyd abba a sirámaidat, asszony! - A férje megunta Maha
jajongását. - Ne lázadozz! Allah megelégelte fiad engedetlenségét,
és megbüntette.
- Nem Allah ölte meg a fiamat! Te vagy a gyilkosa! Te és
gonosz asszonyod, Rima, és annak lánya: Marszi. Ti kevertétek a
bajt, ti üldöztétek, mert szeretni mert egy asszonyt, ragaszkodott
hozzá, akit ti nem fogadtatok be, gyűlöltetek, megvetettetek.
- Az az asszony nem közülünk való volt. Maga volt a sátán, a
bűnös, hitetlen világ küldötte. Ő hozta házunkra a rontást, ő
hintette el fiadban az engedetlenség szellemét. Abdul megtagadta
Allah szent törvényeit, hazája megmásíthatatlan szokásait. Vétkei
áradata nem maradhatott büntetlenül. Imádkozz, asszony, Allah
irgalmáért, azért, hogy oldja fel vétkei súlya alól Abdult, és
engedje be a paradicsomba!
- Én azért imádkozom, hogy büntetése utolérje a gonoszt, aki
kioltotta szegény fiam életét!
Ozmánt meglepte legjámborabb asszonyának lázadása, de
eltekintett a büntetéstől. Az asszonyok gyengék, ha elveszítik a
fiaikat.
Otthagyta és elment, mert intéznie kellett a temetést. A hőség
nem sok időt enged a halogatásra. Abdul holttestét a sivatag
homokjában fogják eltemetni, közel az olajkutakhoz, iszlám
szokás szerint egy vászonlepedőbe csavarva, még az est beállta
előtt.
A garázsból egymás után álltak elő az autók. Jöttek a fiák, a
férfirokonok, vejek, sógorok. Asszonyok és gyerekek nélkül, akik
közös imával a házon belül vehettek csak búcsút a halottól. így
rendelte ezt a törvény, és a család feje, Ozmán Khajal is. Asszony
jelenléte csak elriasztaná az angyalokat, akik már az égi
menyegzőre készülődve gyülekeznek a sír körül, hogy magukkal
vigyék az érkezőt az öröklét fényességes országába.
Az autók konvojba verődve, indulásra készen berregtették
motorjaikat, Ozmán Khajal is indult, egyenes háttal,
méltóságteljesen a rá várakozó Mercedes nyitott ajtajához, de
mielőtt elfoglalta volna a helyét, egy füst színű Citroen csikorogva
elővágtatott. Szalim ugrott ki az autóból, egyenesen az Öreg elé
penderült.
- Uram, beszédem van önnel! - ragadta meg a karját, így
akadályozva meg, hogy beüljön a Mercedes hátsó ülésére.
- Ne most, Szalim! - szólt zordan az öreg.
- De éppen hogy most! - erősködött Szalim. - Abdul
feleségéről, Nasváról kell beszélnünk!
Az öreg leplezetlen bosszúsággal söpörte le magáról a
fiatalember kezét. Hová lett a világ? Hol veszett el a tisztelet?
Hogy merészeli ez a kölyök az útját állni? Nasva! Semmi dolga
azzal a némberrel.
- A fiam halott - szólt keményen -, és te azzal a hitetlen
asszonnyal hozakodsz elő? Állj félre az utamból, Szalim! El kell
temetnem Abdult!
- Jómagam is is részt veszek a legjobb barátom temetésén.
Abdul számomra olyan volt, mint az idősebb fivér. Éppen ezért, az
ő nevében bátorkodom kérni: hallgasson meg!
Ozmán elnézett a feje felett, csak egy ideges mozdulattal
jelezte, nincs ideje ilyen érdektelen dolgokról társalogni. Most
különösképpen nincs. Szalim azonban eltökélt volt. Erősen tartotta
az autó nyitott ajtaját.
- A halottak türelmesebbek az élőknél. Abdul várhat, de Nasva
nem. Őt elhurcolták a mutavák.
- Tették, amit tenniük kellett. Csak a kötelességüket
teljesítették.
- Mert maga utasította őket! Most akkor utasítsa őket, hogy
várjanak. Közölje velük, hogy maga is jelen kíván lenni az
ítélethozatalkor.
- Semmi közöm ahhoz az asszonyhoz! - Ozmán ki volt kelve
magából. Micsoda modortalanságot hoztak be országukba ezek az
amerikás ifjak. - Se most, se holnap nem avatkozom a Vallási
Tanács ítélethozatalába. Az az asszony megszökött a korábban
kiszabott büntetése elől. Ideje, hogy megbűnhődjön a vétkeiért! A
fiam haláláért is bűnhődnie kell!
Micsoda elvakult ostobaság! Szalim magában vicsorgott. Már
Szaúd-Arábiában is egyre ritkább a hasonló fanatizmus. Vannak
családok, amelyek igyekeznek felzárkózni a civilizált világ
normáihoz, de Ozmán Khajal leragadt az iszlám középkori
tanainál. Na nézzük csak, miként dől le a konokságának
fellegvára, ha meghallja, amit hallania kell!
- Ne kenje a saját elvakult gyűlöletének vétkét is arra a
szerencsétlen asszonyra! Jobban tudja, mint én, hogy a fia a maga
makacssága miatt halt meg. Mint ahogy a gyermeke is meg fog
halni, ha nem akadályozza meg, hogy Nasvát újból megkínozzák.
- Mi? Micsoda? - Ozmán megszédült, bele kellett kapaszkodnia
a Mercedes ajtajába, mert félő volt, hogy kiesik alóla a lába. Tágra
meredt szemmel bámult Szalim arcára. - Miről beszélsz, te fiú?
- Abdul gyermekéről, a maga unokájáról, aki annak az
asszonynak a testében növekszik, akit éppen most akar
megbüntetni. Meg akarja ölni a meg nem született unokáját is?
Nem fél a halott fia bosszújától?
Szalim tudta: elevenébe vágott az öregnek. Még a középkori
törvények is védik a magzatot. Asszonyt csak azután ölhetnek
meg, ha megszülte a gyermekét. A gyermeket addig fiúnak, azaz
értékes embernek tekintik, míg a születésével be nem
bizonyosodik, hogy csak a hitvány, értéktelen nemet szaporítja.
Az öreg a nyálát nyeldeste. Alig bírta kinyögni a kérdését:
- Az az asszony terhes? Miért nem értesített erről engem a
fiam?
- Azok után, hogy maga eltaszította magától? - vicsorgott
Szalim. - Meg aztán azt tervezte, hogy elengedi Nasvát. Néhány
nap múlva ő maga akarta elkísérni Párizsig, hogy ott vegyenek
búcsút egymástól.
Ozmán hitetlenkedve rázta a fejét. Szalim szavai a
halántékában doboltak. Néhány napon múlt a fia élete!
- Elengedte volna asszonyát a méhében hordott gyermekkel?
Éppen most, hogy állapotos? És ha fia lesz? Hogy tűrhetné, hogy
egy muzulmán fiút hitetlen anya neveljen? De miért? Miért tette
volna?
- Feltehetően azért, mert jobb és értelmesebb életet szánt a
gyermekének, mint ami itt várna rá. Azt akarta, hogy olyan
világban nőjön fel, ahol fiúnak, lánynak azonos jogai vannak az
élethez, tanuláshoz. És mert az asszonyát szerette annyira, hogy ne
akarja egész életére boldogtalanná tenni.
Szerette. Megint ez a szó! A fogalom, amelyet soha nem tudott
a szótárába beilleszteni. Ezt az érzést Ozmán nem ismerte,
legfeljebb a szenvedélyt, birtoklási vágyat; ragaszkodott
mindenhez, ami a tulajdonát képezi.
- Nasva többszörösen megszegte a törvényt, ezért bűnhődnie
kell!
- Akkor ragaszkodjon a kitoloncoltatásához - tanácsolta Szalim.
- Van elég befolyása, kérje, utasítsa a Vallási Bíróságot, hogy
rakják fel fia bűnös asszonyát az első Párizsba tartó gépre, pénz,
iratok nélkül, és ott hagyják a sorsára. Nem gondolja, hogy az
éppen elég büntetés lenne számára?
- Egy muzulmán férfi fiával a hasában? Soha! - kiáltotta
felháborodva Ozmán. - Sehová sem mehet, míg meg nem szüli a
gyermeket!
- Ha nem intézkedik, ez igen hamar bekövetkezik. Mert ha
megkínozzák, megkorbácsolják Nasvát, a testében elhal a
gyermek.
Szalim vakmerő fellépése célt ért. Ennél gyötrelmesebb
válaszút előtt még talán soha sem állt az öreg. Elbizonytalanodott,
a szakálla idegesen rángott az ajka alatt. Szalim lelkén az
optimizmus hulláma söpört végig. Ozmán félt Abdul túlvilági
bosszújától, a lelkébe ültetett kétely megingatta hitében, hogy
helyesen cselekedett, amikor Nasvat ismételten a Vallási
Rendőrség kezére adta.
Intett Szalimnak, hogy engedje el az autó ajtaját, megteszi,
amire kéri, és még ott, a fiú előtt hívta fel az autó telefonján az
ügyben legilletékesebb embert. Csak annyit közölt kurtán, hogy ő
is jelen kíván lenni a tárgyaláson, ezért azt napolják el másnapra.
Szalim elégedetten baktatott vissza az autójához. Soványka kis
győzelem, de ha csatát nem is, legalább időt nyert. És vannak
helyzetek, melyekben néhány perc is életet menthet.

Mintha az utolsó szál gyertyát is elfújtak volna, ami eddig - ha

gyengén is de világított. Sötétség, reménytelenség ölelte át
szorosan, könyörtelenül kiszorítva meggyötört testéből a lelkét.
Abdul meghalt. Magára maradt, mint védtelen állat, akit kivertek a
sivatagba, ahol semmi sincs. Se fű, se bokor, még élelem sem.
Pusztulásra van ítélve, sok ezer fényévnyi távolságra a
szabadságtól, amelytől alig néhány nap választotta el.
Levegőtlen cellájában maga elé meredve ült, nem mérte az időt,
amióta... Az órák és napok egyhangúan teltek, azt sem érezte,
hogy egyáltalán él. Elhagyta az ereje, el a hite, a reménye. Abdul
mindent magával vitt, búcsú nélkül ment el, nem szoríthatta meg a
kezét, nem mondhatta el, hogy megbocsátott, és még mindig
szereti. Megölték. Bármit követett is el, nem szolgált rá erre a
kegyetlen halálra.
Fásult közönnyel várt a sorsára, nem félt, nem remélt, nem
könyörgött. Csak ült. Révetegen, magába roskadva, míg egyszer
csikorogva nyílt cellájának ajtaja, a porkoláb durván felrántotta a
priccséről, nagyot lökött rajta, s addig cibálta, lökdöste, míg
arcába csapott a fény. A komor épület előtt állt, az ott várakozó
Mercedes előtt, ahol az őr átadta Ozmán Khajalnak.
- Ne hidd, hogy otthont kívánok neked nyújtani - közölte
ridegen az öreg, miközben intett, hogy üljön az autó hátsó ülésére.
- A meggyilkolt fiam iránt érzett kegyelet vett rá, hogy az
állapotodra való tekintettel kérjem a büntetésed enyhítését, ami
ötven korbácsütés és hat hónapos magánzárka után az országból
való kitoloncolás lett volna. Elintéztem, hogy a családi tanács
ítélkezhessen a bűneid felett, tehát átmenetileg elfoglalhatod
házamban a régi lakrészedet a hozzá tartozó zárt kerttel. De
egyetlen lépést sem tehetsz az engedélyem nélkül.
Nasva gúnyos fintorra húzta a száját. ítélkezés. Bűn? Ki és mit
vétett, ki vagy mi ellen? Ez egy eszement történet, amit egy őrült
írt meg, és a főszerepet vele játszatják el. Talán remélik, hogy a
bukásba ő is belepusztul, de tévednek! Még nem ismerik. Ha akar,
tud nagyon állhatatos is lenni. Már pedig akarnia kell! Önmagáért,
a gyermekéért, és ártatlanul lemészárolt férje emlékéért.
- Mit tud Abdul gyilkosáról? - fordult az öreg felé. Szeméből
eltűnt az elmúlt órák, napok fásultsága. A saját sorsánál jobban
érdekelte: megtalálták-e Abdul gyilkosát vagy a felbujtóját?
- Abdul fiam gyenge jellem volt. Allah megelégelte az
engedetlenségét, ezért utolérte a büntetése.
Ennél könyörtelenebb zagyvaságot sem hallott még! Nasvában
felrobbant a düh. Sercegő szikrák pattogtak az agyában. Egy apa,
alig néhány nappal a fia meggyilkolása után, hideg fejjel fia
gyenge jellemére hivatkozva, a büntetése jogosságát bizonygatja!
- És a gyilkost mikor éri utol a maga Allahjának, vagy dicső
országa hatóságainak a büntetése? - Nasva hangja vibrált,
nélkülözött minden alázatot és tiszteletet. Az öreg megvetően
fordította félre a fejét. Kinézett az ablakon, és nyers, rendreutasító
hangon válaszolt a tapintatlan kérdésre.
 - Mindenki teszi a dolgát. Én nem avatkozom a hatóság
munkájába. Allah bölcs és igazságos, az ő kezében van a büntetés
és a jutalom. Ha elérkezik az idő, majd igazságot szolgáltat, és
ítélkezik a bűnös és áldozata felett.
Üres frázisok! Kényelem, ostobaság és gonoszság! De arra jó,
hogy a közönyt és fásultságot elkergesse Nasva lelkéből. Már
minden porcikájában remegett a haragtól.
- Különös elveket vall, az már biztos! És az országa is nagyon
furcsa törvényeket alkot. Aki leemel a polcról egy darab kenyeret,
annak levághatják a fél karját is, egy asszonyt halálra
korbácsoltathatnak csak azért, mert ledobja arcáról a gyűlölt
fátylat, vízbe ölhetik, megkövezhetik, ha maguknak úgy tetszik.
Még védekezni sem engedik. De a gyilkos büntetését Allahra
bízzák!
- Hallgass, asszony! - rivallt rá Ozmán. - Ne ártsd magad olyan
dolgokba, amelyek nem tartoznak rád!
- Hadd emlékeztessem: a fiának az özvegye vagyok, a
gyermekének az anyja, és ez feljogosít arra, hogy olyan dolgokba
is beleártsam magam, ami maga szerint nem tartozik rám. Jogos
igényem, hogy felkutassák és bíróság elé állítsák Abdul gyilkosát!
Ozmán keményen összezárta az ajkát. Asszonnyal nem fog
vitatkozni! Különösen ezzel a bűnös némberrel nem. Majd ő tesz
róla, hogy megszelídüljön! Kihozta a mutavák börtönéből, de nem
azért, hogy élvezze a szabadságot. Zárt ajtók mögött kell
megvárnia, míg megszüli Abdul fiát. Mert a gyermeknek fiúnak
kell lennie!
Az iszlám előírja, hogy terhes asszonyt férfi nem taszíthat el
magától, nem olthatja ki az életét, csak ha már megszült, és már
nem is szoptat. Eszerint fog ő is cselekedni. A végső ítéletet
későbbre halasztja. Ö maga vezette el Nasvát a régi házáig, ahol
rázárta az ajtót, a kulcsot pedig Rima gondjaira bízta, utasítva,
hogy gondoskodjon az ellátásáról. Mindent adjon meg neki, ami a
születendő gyermek egészségét szolgálja.
A vénasszony fogatlan szája sisteregve ontotta a szitkokat.
Háborgott, amiért neki kell etetnie ezt a sátán szülöttjét. A
mutavák kezében kellett volna hagyni, ehelyett a vén bolond
idehozta, hogy az ő kenyerüket pusztítsa! Egyetlen alkalmat sem
hagyott ki, hogy el ne ismételje átkait, ahányszor csak ételt lökött
Nasva elé. Olyan gyűlölettel és undorral mérte végig, mint egy
egzotikus férget, amit csak az emberi szeszély tart életben. A
gyűlölködése azonban Nasva közönyébe ütközött, aki magányában
ismét visszazuhant a depresszióba. Tétlenségre ítélve naphosszat a
zárt kert nád- fonatú karosszékében üldögélt, hallgatta a madarak
énekét és a távolabb hancúrozó gyerekek vidám lármáját.
Töprengett az életén, a kilátástalannak tűnő jövőjén. Mintha
egyszer, régen felszállt volna egy vonatra, amely azóta is veszettül
száguld vele, sehol sem állva meg. Vajon hogyan fog leszállni
róla? Reménytelenül magára maradt. Hol keresse, kitől kérje az
okmányait, létezik-e még egyáltalán Natasha Rubiw Khajal? Vagy
már a nyilvántartásból is törölték? Hiányzik-e még valakinek? És
ha igen, ki fogja kiszabadítani a börtönéből? Mi vár rá és a
gyermekére?
Bánatára vigaszt, számtalan kérdésére a választ a tenyere alatt
mocorgó aprócska kis lény adta. Jó volt érezni őt, tudni, hogy
mégsincs teljesen egyedül. Van egy élőlény, akiért erősnek kell
maradnia, mert felelősséggel tartozik érte. Világra kell hoznia, fel
kell nevelnie!
- Nem akarlak itt látni többé! - közölte Rimával, amikor az
legközelebb rányitotta az ajtót. Kiemelte kezéből a tálcát, egy
gyors és határozott mozdulattal kilökte az ajtón, és mielőtt Rima
tátva maradt szája összecsukódott volna, a kulcsot is kiemelte a
zárból.
- Közöld az uraddal, hogy beszélni kívánok vele! - utasította
Nasva, miközben belülről elfordította a kulcsot. Fogoly volt, de
önmaga foglya. Rima azonnal rázendített, azt rikoltozta, hogy
Nasva nincs abban a helyzetben, hogy parancsolgasson. Ozmán
egyetlen idegen asszony belső szobájába sem teszi be a lábát, ne
várja, hogy vele majd kivételt tesz.
 - Ha nem kívánja az unokája pusztulását, ide fog jönni - felelte
elszántan Nasva.
Este Rima az öklével verte az ajtaját, közölve, hogy a
vacsoráját hozta. Nasva meg sem moccant, nem is hallotta. Még
az ebédjéhez sem nyúlt. Nem vett ételt magához, sem aznap, sem
a következő napokon.
A harmadik nap Rima helyett Ozmán zörgette meg a kilincsét.
- Nyisd ki, Nasva! - A hangja, akár az ágyúdörgés. Odabenn
fordult a kulcs, Nasva kitárta az öreg előtt az ajtót, arab szokás
szerint meg is hajolt látogatója előtt, így invitálta beljebb
tisztelettel. Ozmán azonban, mint a gyökeret eresztett fa,
moccanatlanul állt a küszöbön túl.
- Mit akarsz, asszony? - Jeges szikrák pattogtak fagyos
szeméből.
- Nem akarom Rimát látni! Maha jöjjön helyette!
- Maha gyengélkedik. Túlságosan megviselte a fia halála.
- Sajnálom és megértem. Ezért is kívánom a társaságát.
Szeretném megölelni, és vigasszal enyhíteni a fájdalmát.
- Nincs szüksége a vigaszodra. Maha erős asszony, Allah vele
van, a segítségével majd leküzdi a fájdalmát. Add ide a kulcsot! -
Ozmán a kezét nyújtotta. Nasva a ruhája zsebébe rejtette a kulcsot.
Szája sarkában gúnyos, fölényes mosoly, a szemében dac, az állát
büszkén felszegte.
- Vegye el, ha tudja!
- Megtehetném, hogy befalaztatom az ajtód és ablakod nyílását
és csak akkora rést hagyatnék, amin beadják az ételt -
fenyegetőzött az öreg.
- Tegye, ha el akarja pusztítani Abdul gyermekét - rándított a
vállán Nasva -, ha nem fél a halott fia szellemének bosszújától.
Ozmán mégiscsak beljebb lépett, de nem ért Nasvához, aki már
ezt is félgyőzelemként értékelte. Az öreg azonnal szónokolni
kezdett az alázat embert formáló erejéről, az engedelmesség
bölcsességéről, emlékeztetve az állapotára és a kötelességére:
egészséges gyermeket kell a világra hoznia, ezért és csakis ezért
nézi el lázongását, és ragaszkodik a jó ellátáshoz.
- Mifelénk az anyák nem kötelességből szülnek, hanem mert a
szívük, lelkűk szeretettel feltöltődve várja gyermekét.
Az öreg arcizma idegesen rándult.
- Szeretet! Nevezd, aminek akarod! Ne feledd, hogy a fiam
gyermekével vagy terhes, és nekem most csak az a fontos, hogy az
unokám, aki reményeim szerint fiú lesz, egészségesen jöjjön a
világra. Ezért ne lázongj, fogyaszd el az ételt, amit eléd raknak!
- A maga unokája elsősorban az én gyermekem, mert az én
testemben növekszik, az én vérem táplálja. Azt meg maga ne
feledje, hogy csak egészséges és kiegyensúlyozott anya adhat
egészséges gyermeknek életet, így jogom van bizonyos feltételeket
támasztani, amelyeket magának kötelessége figyelembe venni. Ha
nem, akkor jobb, ha már most halálra korbácsoltat, vízbe ölet,
mert egyetlen falatot sem nyelek le addig, míg nem enged zsarnoki
könyörtelenségéből!
Ozmán tenyere ökölbe szorult e példátlan pimaszság hallatán,
de megértette, hogy vannak esetek, amikor az asszony legyőzi a
leghatalmasabb férfi erejét is. Csikorgó haraggal, de megadta
magát.
- Mit akarsz hát? - mordult Nasvára.
- Egyelőre beérem annyival, hogy Rima helyett Fajzára bízza a
szobám kulcsát. Fajza jöjjön hozzám, maradhasson is, ha
beszélgetni van kedvem. A többi majd később kialakul.
Ozmán összeharapta a száját, de nem tiltakozott. Megfordult,
felemelt fejjel, darabos léptekkel távozott. Nasva pedig az első,
aprócska győzelem elégedettségével nézett távolodó alakja után.

Könnyes ölelések, kérdések és válaszok. Hosszú idő telt el

utolsó találkozásuk óta, utoljára azon a napon látták egymást,
amikor Nasvát és Haled doktort elhurcolták a mutavák. Mi történt
azóta? Itthon és kint a sivatagban? Regényt lehetett volna írni
véget nem érő beszámolóikból. Jó ideig Fajza lett Nasva egyetlen
látogatója, társasága. Ő őrizte szobája kulcsát, de nem rabként
bánt vele. Jött, amikor ideje engedte, és maradt, míg bele nem
fáradtak a beszélgetésbe.
Elmondta, hogy Mahát ágynak döntötte a bánat. Abdul halála
óta elő sem jön a házból, a cselédlányon kívül senkit sem tűr meg
maga mellett.
A kis Szamján, a ház minden asszonyának tiltakozása ellenére,
Marszi elvégeztette a körülmetélést, a sebe elfertőződött, hetekbe
telt, mire meggyógyult. Hogy mennyire, annak isten a tudója, hisz
az ilyen műtéten átesett nőket soha senki sem kérdezi: fáj-e még?
Marszi azóta már férjhez is adta a lányát. Egy ötvenéves kereskedő
harmadik asszonya lett, aki elvitte magával a jordániai határ közeli
Fayma városkába.
Dzsafar és asszonyai is visszatértek Londonból. Randá- ék tele
vannak élménnyel, melyek mellett a kezelésükkel járó
kellemetlenségek eltörpülnek. Roppant tetszett mindannyiuknak
az európai élet. Munir elvált Nurahtól. Vissza is küldte az apjához
a gyermekével együtt, mert, mint mondta, lánya éppen elég van,
egy elmeháborodott asszonnyal meg nem tud mit kezdeni.
Nasvát megrendítette a hír. Még emlékezett a csinos
fiatalasszonyra, akit a férje a tenyerén hordott, még a többi
asszonyait is elhanyagolta miatta. Ebben a családban minden férfi
embertelen? A nő csak test, semmi egyéb? Ami, ha elromlik, nem
képes a rendeltetésszerű használatra, olyan kacattá válik, amelytől
minél előbb jobb megszabadulni?
- Imádkozz Allahhoz vagy a te keresztény istenedhez, hogy
lánygyermek sarjadjon a szíved alatt, mert a fiút elveszik tőled -
Fajza e szavak mellett ölelte magához.
Nasvában is hasonló félelmek kavarogtak. Reménykedett a
csodában, bízott benne, hogy lánya lesz. Ez volt a fuldokló
kapaszkodása a szalmaszálba.
Fajza kérdéseire, hogy mi történt, miután Abdul megszöktette,
igen szűkszavúan válaszolt. Nem tett említést a vitáikról,
veszekedéseikről, a megromlott a házasságukról, arról meg
végképp nem, hogy a gyermeke erőszak folytán fogant. Nem
akarta összetörni a képet, amit Fajza és a többiek a kettőjük szép,
romantikus szerelméről alkottak. Fajza talán nem is értené a
házasságon belüli erőszak fogalmát, meg aztán ez már nem is
fontos. Ami megtörtént, azon változtatni nem lehet. E tekintetben
minden úgy jó, ahogy történt. Ha nem találkozott volna Abdullal,
nem ismerte volna meg a szerelemnek és a szenvedélynek azt a
mélységét, amelyben ők ketten, ha nem is sokáig, de éltek. Ha
másként alakult volna a kapcsolatuk, talán nem ismerné a
gyermekvárás örömét, nem érezné a napról-napra erősödő
szeretetet a szívében.
Fajzától szerzett tudomást a Khajal és a Neften család között
kirobbanó viszályról, Szamira apjának követeléseiről, a
fenyegetőzéséről. Fajza beszélt az Abdul meggyilkolása körül
lebegő sejtésekről. Hozzáfűzte persze, hogy ő csak annyit tud,
amennyit mindenki más. Amit Hádi elejtett szavaiból, a női
összejöveteleken terjengő pletykákból összerakott. Azt, hogy
Viday Neften szörnyű bűnökkel vádolta lánya volt férjét.
Paráznasággal, házasságtöréssel, Allah tanainak megtagadásával.
Mind-mind olyan bűnök, melyek akár halállal is sújthatok.
- Azt mondod, ennek a bosszúhadjáratnak esett Abdul
áldozatául? - kérdezte Nasva megrendülve. Fajza bizonytalanul
rántotta meg a vállát.
- Mint említettem, csupán sejtéseim lehetnek. De az ügy
elfelejtése is a sejtéseimet igazolja.
- Elfelejtése?
- Ti ezt úgy fogalmaznátok: fogat fogért, szemet szemért. A
gyalázatot vérrel kell lemosni! Megtörtént, és lassan el is
felejtették.
Nasva elhűlve ingatta a fejét.
- Ezek szerint Abdul gyilkosai szabadon futkoshatnak?
- Úgy fest a dolog, hogy igen - tárta szét tanácstalanul Fajza a
karját.
Nasva magába roskadt. Nem akarta elhinni, hogy ilyen gyalázat
megtörténhet, és mégis. Napokig semmit nem kérdezett Fajzától,
azt is csak később tudta meg, hogy Szalim valóban elvette azt a
bájos lányt, akit az anyja választott fia számára. Vagyis róla is
lepergett minden abból, amit Amerikából hozott magával.
A terhe nőtt, a baba egyre erőteljesebb rúgásokkal jelezte a
létezését. Nasvának több mozgásra, nagyobb térre volt szüksége,
és az igényét apósa elé is terjesztette. Ozmán Khajal természetesen
hallani sem akart semmiféle engedékenységről. A mutavák hat
hónapos elzárásra ítélték az asszonyt, a házi őrizet enyhébb, tehát
hosszabb időtartamú. Adjon hálát Allahnak, amiért
könyörületességében így alakította a sorsát, és tehetetlen
követelőzésével ne súlyosbítsa a helyzetét. Csakhogy Nasvát
mindez nem érdekelte. Nem hálálkodni, hanem mozogni akart.
Ozmán ezúttal is meghátrálásra kényszerült. Nem vette volna a
lelkére, ha fia gyermekének az ő szigora miatt esne bántódása.
Engedélyezte a kert használatát, sétákat, azzal a kikötéssel, hogy
Nasva a gyerekekkel nem érintkezhet. Ezzel Nasva területe
kiszélesedett, s a társasága is kibővült.
Jöttek a ház asszonyai, kérdezték, tanácsokkal látták el. Vagyis
az élete majdnem visszatért abba a mederbe, ahol az esküvőjét
követő hetekben folydogált. A lényegbeli különbség Abdul
hiányából fakadt. Nem volt kit várnia csütörtök esténként. Abdul
meghalt, nélküle kellett élnie az életét.
A nyolcadik hónapban ödémás lett, a keze, lába felpuffadt. Elég
szembetűnő jelei voltak a bajnak.
- Orvoshoz kell mennem - állt egy nap reggelén Ozmán elé
újabb kívánságával. - Gondjaim vannak, hisz láthatja - mutatta
megvastagodott lábát. - Magam is orvos vagyok, ismerem a
tüneteket. Nem működik rendesen a vesém.
Az öreg hátrahőkölt.
- Semmi szükség orvosra! Rima majd szól Fatmának.
Fatma! Nasva feje lángolni kezdett.
- Inkább önkezemmel vetek véget a magam és az unokája
életének, minthogy az a kuruzsló boszorkány hozzám érjen! -
kiabálta magából kikelve.
 Ozmán tehetetlen dühében a fogát csattogtatta. Öklével püfölte
az asztalt. Mit meg nem enged magának ez a némber! Zsarolja?
Hát nem! Ezúttal nem enged.
- Fatma, vagy senki más! - üvöltötte.
- Maradok az utóbbinál - közölte Nasva nyugalmat erőltetve
magára. - Ám ez esetben mondjon le az unokájáról! Ismerem a
bajomat, tudom, hogy akár végzetes is lehet mindkettőnk, de
elsősorban a gyerek számára. - Korántsem volt ennyire vészes a
helyzet, de élt a lehetőséggel, hogy az állapotával riogassa a konok
és fafejű öreget. - A vesém akár már ma felmondhatja a
szolgálatot. Gyógyszerekre, szakszerű kezelésre és orvosra van
szükségem. Kórházban akarok szülni! Fatmát meg felejtse el, a
nevét ki se ejtse előttem a száján!
Az öregnek még a szakálla is felborzolódott dühében.
Elkergette maga elől a vakmerő és tiszteletlen asszonyt. A ház
harsogott a szitkaitól. Mindez a reggeli órákban történt, délután
üzent, hogy öltözzön fel tisztességesen. Hádi fia és Fajza beviszik
a kórházba.

Nasva szeme felragyogott, amikor megpillantotta Haled

doktort. Merészen hátracsapta arcáról a fátylat, és üdvözlésre
nyújtotta a kezét.
- Reméltem, hogy még önt találom itt, doktor.
Az orvos elébe sietett, meghajolt, de nem érintette meg a kezét.
- Örülök, kollegina, hogy újra láthatom.
Nasva zavarodottan húzta vissza a kezét. Megfeledkezett arról,
hogy férfi nem érinthet idegen asszonyt. Nagyot nyikordult súlyos
teste alatt a szék, amikor ráült, szemben az asztallal.
- Bocsásson meg, Haled doktor, nem venném a lelkemre, ha
ezúttal is kellemetlenségbe sodornám a meggondolatlanságommal.
Igazán sajnálom, ami a múltkor történt.
Az orvos is letelepedett kopott karosszékébe. Száját félrehúzta,
ami akár mosoly is lehetett.
- Az én helyzetem korántsem volt annyira drámai, mint az öné.
Ég a szégyentől az arcom mindazért, ami az én hazámban önnel
történt.
Nasva a fejét rázta. Ha valaki, akkor éppen ő volt az, aki
mindkettőjüket bajba sodorta a meggondolatlanságával. De túl van
rajta, már csak a hátán viseli a korbácsütések nyomait, és a
lelkében van jó néhány láthatatlan seb, de idővel talán azok is
begyógyulnak.
Kíváncsiságában megint csak vétett az illem ellen. Érdekelte a
doktor büntetése. Haled doktor vonakodva vallotta be, hogy őt
nem verték meg, beérték egy figyelmeztetéssel. Két nappal később
el is engedték, még az állását sem veszítette el. Nagy az
orvoshiány, a kórház nem maradhatott gazdátlanul. Meg aztán
Szaúd-Arábiában akár a közrend megzavarásáért, akár az erkölcsi
vétségekért mindig a külföldit, illetve az asszonyokat terheli a
felelősség. Az adott esetben pedig egy külföldi asszony állt
szemben egy szaúdi férfival.
- Szomorúan kell megállapítanom, hogy országunk fiai hiába
tanulnak szép számmal a legjobb, leghíresebb európai és amerikai
egyetemeken, hiába utazzák be a világot, hazatérve folytatják
apáik életét. - Az orvos elhárítón maga elé emelte a kezét. - De
feltételezem, kollegina, nem azért jött, hogy a fecsegésemet
hallgassa. Az ön állapotában gratulálnom illik, mert ugye ezúttal
páciensi minőségben kereste fel az orvosát.
Nasva nem is kertelt tovább. Szeretné, ha Haled doktor
kivizsgálná, mert ő vese-elégtelenségre gyanakszik.
Az orvos bólintott és felállt, igen alaposan ellenőrizte a magzat
fekvését, a méreteit, meghallgatta a szívhangot, megmérte Nasva
vérnyomását, vér- és vizeletmintát vett le, amit rögtön át is küldött
a laboratóriumba. Miután Nasva felöltözött, ismét hellyel kínálta.
- Sok múlik a laboratóriumi eredményeken - kezdte mondani. -
Nem állítom, hogy baj van, de sajnos számolnunk kell esetleges
komplikációkkal. A baba farfekvéses... A vese? Azt majd a
vizeletvizsgálat eredménye dönti el. A vérnyomása azonban
rakoncátlankodik. Nem sokkal, de valamivel a normális érték
fölött van. Óvatosságot javasolnék. Esetleg kórházi megfigyelést a
hátralevő négy-öt hétre.
- Vagyis maradjak itt? - Nasva megkönnyebbült. Valami
ilyesmiben reménykedett, amikor kikövetelte magának az orvosi
vizsgálatot. Számára a kórház a viszonylagos szabadságot
jelképezte.
Természetesen Ozmán először felháborodva tiltakozott. A
szülés ősidőktől fogva olyan természetes folyamat, amelyhez csak
az asszony és Allah jelenléte szükséges. De ha már így alakult,
engedett. Buzgó fohászkodással kérte Allahot, hogy elveszett fia,
és a Szamira családjának mégis átengedett Zaid helyett kárpótolja
egy egészséges fiú unokával, aki majdan apja nyomdokaiba léphet.
Nasva mindjárt a kórházba való beköltözése után szembesült a
rideg valósággal. Ozmán börtönét egy különszoba váltotta fel, de
az ajtó előtt fegyveres őrök álltak. A szobájában pedig egy
asszony, amolyan Marszi-féle fanatikus nő őrködött, leste minden
mozdulatát, mérte az időt, amit az orvosával töltött, és követte, ha
Haled doktor előírására a folyosón vagy a kertben sétált.
Természetesen a csadort és fátyolt viselnie kellett. A szomorú
szabadság csak a csalódottságot mélyítette Nasva szívében.
Mintha életfogytig tartó büntetését töltené, jelenleg egy
rabkórházban.
Lassan, unalmasan, és roppant feszültségben peregtek egymás
után a napok. Szerencsére nem lépett fel semmi komolyabb
komplikáció, és ha nehezen is, de a gyermeke megszületett.
Nasva egyszer csak azt érezte, hogy meg sem tud nyikkanni, a
hangok, mint egy üresen kongó hordóból érkeznének a füléhez,
fájdalma beleveszett az egész testét elárasztó zsibbadtságba. Erős,
nyivákoló sírás riasztotta fel. Haled doktor kezében megpillantotta
a rózsaszínű, bömbölő gyereket. Arcocskája egyetlen nyitott száj
volt.
Kislány. Gratulálok, kislánya született.
Nasva sírva fakadt. A baba nevét hüppögte: Shahra. Kicsi
Shahra.
 Anya és kislánya jól voltak. A baba vagy evett, vagy aludt, nem
sok gondot okozott anyjának. Nasva gyönyörködött pici
gyermekében, a vonásait hasonlítgatta. Talán a szeme... Az állása,
a színe egyelőre meghatározatlan, de mégis Abdul szeme.
Fajza látogatta csak Nasvát. Enyhe kárörvendéssel számolt be
apósuk végtelen csalódásáról. Szembesült a ténnyel: semmi sem
maradt Abdulból, aki őrá emlékeztetné, aki a fia lényét, szellemét
tovább vinné. Minden reményét, vágyát megcsúfolta ez a lány, aki
született.
Ami Ozmánnak bánat, keserűség és csalódás, az Nasvának
öröm és bizakodás volt. Remélte, hogy az öreg látni sem akarja
többé, és még a felépülésre sem hagy elegendő időt. A kórházból
egyenesen Rijádba viszik, hogy ott felrakják értéktelen
lánygyermekével az első, Párizsba induló gépre.
Izgatottan várta a búcsú perceit, már éppen elhagyni készült a
kórházat, amikor az utolsó délután a folyosóról erős lárma, sietős
léptek, férfihangok egyvelege hallatszott a szobájába. Nasva szíve
a torkában dobogott. Talán most jönnek érte! Ölébe emelte a kicsi
Shahrát. Mindjárt, azonnal mennek.
A mutava nő gondosan magára öltötte a fátylát, és kidugta fejét
az ajtón. Alig leselkedett tovább a perc töredékénél, máris
visszaült az ablakhoz húzott székébe, ahonnan jól láthatta az
őrizetére bízott asszonyt. Nem szólt, csak utálattal és megvetéssel
bámult az ágy szélén üldögélő Nasvára, aki nem kérdezte, csak
indulásra készen, feszülten várt.
A lárma néhány perc múlva elült, Haled doktor érkezett a
szokásos, délutáni vizitre. Távozásra szólította az ablaknál ülő nőt,
majd miután magukra maradtak, leült az ágy szélére, megmérte
Nasva pulzusát, aztán két tenyere közé zárva hagyta a kezét.
- Az imént Szalim Al-Zahar kívánta tiszteletét tenni önnél -
árulta el a hangzavar okát. - Ismeri?
- Szalim! - Nasva meglepődve ismételte a nevet. Mindenre
számított, de Szalimra nem. - Persze, hogy ismerem! - derült fel az
arca. - Régi jó barátom, illetve a férjemé. Még Amerikából
ismerem, utoljára aznap láttam, amikor Abdult megölték. Miért
nem jött be?
Haled doktor gyengéden megpaskolta, majd elengedte a kezét.
- Nem engedhettem be - közölte sajnálkozva. - A virágot sem
vettem át, elküldtem. Nem tehettem - magyarázkodott. Nasva
ajkán ott remegett a kérdés: miért nem?
- Nyilván Amerikából hozta a barátunk ezt a nálunk ismeretlen
gesztust. Itt a férfiak nem látogatnak gyermekágyas asszonyokat,
virágot sem küldenek nekik. Mindezt Szalim Al-Zaharnak is illett
volna tudnia, mielőtt erre a lépésre szánta el magát.
Nasva szólni akart, tiltakozni, a csalódottságának hangot adni.
Haled doktort másnak tartotta. Több megértést várt tőle. Az orvos
olvasott a szemében.
- Megértem és sajnálom, Nasva, de nem tehettem másként.
Még ha nem is őrködnének fegyveresek az ajtaja előtt, és az az
asszony sem ülne állandóan a szobájában, akkor is kockázatos
volna az efféle látogatás. A maga érdekében, elővigyázatosságból
küldtem el a látogatóját. Egyúttal azt is értésére adtam, hogy maga
holnap elhagyhatja a kórházat, s amennyiben az apósa
hozzájárulását adja, otthonában meglátogathatja majd.
Nasva letörten sóhajtott. Persze, hogy megérti, de olyan jól
esett volna újra látni Szalimot, váltani vele néhány szót.
- Sajnos, kollegina, olykor kíméletlennek kell mutatkoznunk,
ha barátként akarunk viselkedni - fejezte be az orvos.
- Köszönöm, doktor - Nasva hálásan megszorította a kezét. -
Köszönöm az elővigyázatosságát, azt, hogy megkímélt engem és
Szalimot egy kellemetlen inzultustól.
- Ez természetes. Azért vannak a barátok, hogy védjék és
segítsék egymást. Mert barátok vagyunk, nemde?
Csillant Nasva szeme, és rámosolygott.
- Igen. Nagyon jó barátok vagyunk.
 XIV.

S hahra szépen fejlődött, evett, aludt, békés kisbaba volt. A ház

asszonyai a csodájára jártak, Maha könnyezett, ha meglátta a fiára
emlékeztető kékes-szürke szempár élénk csillogását. Rima
utálattal nézte a csecsemőt, Ozmán viszont egyetlen pillantásra
sem méltatta. A gyermek is csak Nasva bűneinek lajstromát
szaporította. Ez persze cseppet sem bántotta az anyát.
Ellenkezőleg, az öreg közönyéből merítette a hitét, a reményét.
Közeleg a szabadulása órája.
Ő megszült, a hat hónapos börtönbüntetést is letöltötte, semmi
akadályát nem látta tehát, hogy Ozmán Khajal végre
kitoloncoltassa az országból az értéktelen lánygyermekével együtt.
Csakhogy mintha Ozmán nem sürgette volna a dolgot. A baba már
három hónapos lett, Nasva póráza azonban nem lazult. Élete
tiltások sorozatából állt, nem hagyhatta el a házat, nem
használhatta a telefont, az anyjának írt leveleire sem érkezett
válasz, feltehetően azért, mert azok nem értek célba. Még a szülés
után kötelező kontrollra sem mehetett vissza a kórházba.
Nasva fogyatkozó türelemmel és növekvő nyugtalansággal
várta a szabadulása óráját, ami egyre csak késett. Egy nap azonban
elfogyott a türelme, úgy döntött, elébe megy az eseményeknek.
Karjába emelte a gyermekét és elszántan apósa elé állt.
Ozmán fel sem emelte szemét a Korán sorairól, amit éppen
olvasott.
- Ha Allah megbocsátott volna neked, akkor fiúval áldja meg a
méhedet. Az a tény, hogy csak lányt szültél, bizonyítja
érdemtelenségedet a bocsánatra. A gyermeked bűnben fogant, nem
Allah áldásával. Nem vagyok kíváncsi rá.
Nasvával körbe-körbe forgott a világ. Micsoda butaság,
elvakult gyűlölet és gonoszság! Ki ő? Miféle isteni hatalommal
érzi magát felruházva, hogy így nyilatkozik meggyilkolt fia
gyermekéről, csak azért, mert lányként látta meg a napvilágot! Ha
így áll a dolog, elérkezett az idő az egyenes, nyílt beszédre.
- Árulja el végre, Ozmán Khajal, mi a szándéka velem és a
gyermekemmel, akit maga megtagad, pedig az unokája. Miért tűr
meg a házában, miért etet, miért engedi, hogy belélegezzem a
kertje illatát? Miért nem toloncoltat ki végre dicső országából?
- Megteszem, amint leválasztod a gyermeket a melledről - volt
a kurta válasz. - Allah akaratából a szoptatás joga megilleti az
anyát.
Valami nem egészen világos. Vagy csak a zaklatottsága táplálja
a félelmét? Elárasztja, lassan, zsibbasztóan kúszik a szívétől egyre
feljebb. A torkát szorongatja, befészkeli magát a homloka mögé,
és ott ezernyi szikrát szórva szétrobban. Mintha olyan fenyegetést
hallana, amit hinni sem bír.
- Milyen szándék lapul a szavai mögött? - kérdezte idegesen.
Ozmán végre ráemelte apró, szúrós szemét.
- Gyalázatot hoztál a nevünkre, bajt, viszályt a békés
otthonunkba. Allah haragját a fiam ellen fordítottad, mert
ráakaszkodtál a csalfa szerelmeddel. A fiam ma is élne, ha nem
hálóztad volna be a gonosz bűverőddel. Elmehetsz, akár ma. Most
rögtön, de csak magad. A lányod nélkül, mert muzulmán férfi
gyermekét csak muzulmán asszony nevelheti fel.
Kimondta hát! ítélkezett. Nasva nagyot nyelt, hátha
megszabadul a szívét szorongató kíntól. Ha eddig nem, most fog a
fájdalomba, a kétségbeesésbe belepusztulni.
- De a gyermek az enyém! Én vagyok az anyja!
- A gyermek egy muzulmán férfi gyermeke. A fiamé.
- Ezt nem teheti meg! - tiltakozott Nasva kétségbeesetten.
 - De bizony, hogy megtehetem! Módodban állt a muzulmán
asszonyok tisztességes életét választani, ám te eltaszítottad
magadtól a mi fényességes urunkat, Allaht. Nincs jogod a bűnös
világodba vinni a fiam gyermekét. Majd Fajza felneveli a
sajátjaként.
- Fajza! - szakadt ki kebléből a fájdalmas, kétségbeesett kiáltás.
- Van képe ellenségemmé tenni az egyetlen embert, akit ebben a
házban barátként szerettem? Fajzának akarja adni a gyermekemet?
Soha!
- Megtehetném, hogy figyelmen kívül hagyjam a tiltakozásodat,
és akár már holnap útnak indíthatnálak Európába, de a fiam iránti
kegyeletből felkínálok két lehetőséget: lemondasz a gyerekről, és
repülőre ülsz, vagy... Vagy feleségül mégy egy hithű, derék
muzulmán férfihoz, aki mellett Allahnak tetsző életet élsz. Ez
esetben megtarthatod a gyerekedet.
Nasva nem bírta türtőztetni magát. Elmondta az öreget
mindennek, zsarolónak, fanatikusnak, vén fafejűnek, majd
elhallgatott, csak legyintett egyet. Felesleges, gondolta. Ozmán
úgysem ért meg semmit.
Dühös kitörése még jobban megkeményítette az öreg szívét,
vagy azt a kődarabot, amely a bordái mögött szív gyanánt
dobogott. Fenyegetőn közölte, hogy tiszteletlenségével sikerült a
maradék jóindulatától is megfosztania.
Döntsön azonnal, vagy megy gyerek nélkül, vagy hozzámegy
ahhoz, akit ő kijelöl számára, mert az otthonában egyetlen perccel
sem maradhat tovább, márpedig Szaúd-Arábiában nő nem élhet
férfi felügyelete nélkül.
Nasva magához szorította kicsi babáját, és sírva menekült
vissza a kuckójába. A halálnál is kegyetlenebb fájdalmat érzett,
ami megölte a lelkét. Már átkozta azt a régi szilveszter éjszakát,
amely útjára bocsátotta azt a fekete, sötét árnyat, ami elől hiába
menekül.

Szalimot sokadszorra utasította el Ozmán Khajal. Hiába kérte,

hadd látogassa meg a barátja özvegyét, hadd nézze meg a
gyermeket, az öreg minden alkalommal megtagadta a kérését.
- A fiam özvegye nem fogadhat idegen férfilátogatókat!
Szalim érvelt: ő nem idegen, nem is többes szám. Natashát
korábbról ismeri, mint Abdul, semmi egyebet nem akar, csak látni,
gratulálni neki - és persze az édesanyjától, Amerikából érkezett
leveleit továbbítani, melyek az ő címére érkeztek, de erről
természetesen nem tett említést.
Szalim folyamatos levelezésben állt Natasha édesanyjával,
tanácsokat adott a kétségbeesett asszonynak, kihez forduljon, hová
címezze a kérelmeit, hogy visszakaphassa lányát és immár az
unokáját is, ám sajnos, nem sokat ért el jótanácsaival. Az amerikai
hatóságok beadványai mind elsüllyedtek a helyi amerikai
nagykövetség útvesztőjében. Semmi előrelépés nem történt az
özvegy ügyében.
Abból, amit Szalim az anyjától és feleségétől, Szarahtól hallott,
megértette, hogy Natasha apósának bosszúja csillapíthatatlan. Mit
akar az a vénember? Halálra akarja kínozni? Megütközve hallotta,
hogy egy hatvanéves banki alkalmazotthoz akarja feleségül adni,
aki ígéretet tett, hogy muzulmán hitben és nagy szeretetben fogja
felnevelni a kislányt, és feleségével, ha az rászolgál a jóindulatára,
emberségesen fog bánni.
Szalim dühös elkeseredettségében fűhöz-fához kapkodott.
Kérvényeket fogalmazott, feljelentést tett: nem Al-Hufufban,
hanem Rijádban az amerikai követségen. De ismét csak zárt
kapukat döngetett.
Szalim egyszerre fohászkodott és szitkozódott. Felelősnek
érezte magát, marta a bűntudat, és töprengett. Mindenképpen,
bármi áron segítenie kell gyalázatosan meggyilkolt barátja
feleségének. És akkor támadt egy ötlete.
Szaraht kedvelte. Nem biztos, hogy szerelem volt az, amit
iránta érzett, mert soha nem vájt érzései mélyébe. Elégedett volt
anyja választásával. Fiatal asszonya szép volt, vidám, engedelmes,
nászuk a titkok felfedezésének varázsával tartotta bűvöletében a
férfi csendesedni nem akaró szenvedélyét. Szűzlány ágyába
feküdt, és izzó, parázsló testű asszony mellett ébredt. Tudta, nehéz
lesz megértetni a feleségével, hogy nem akarja megbántani, sem
fájdalmat okozni neki, mégis meg kell tennie. Rászánta hát magát
a beszélgetésre. Ölébe ültette, átkarolta, játékosan csókolgatta a
nyakát.
- Szarah, édesem, tudod, milyen nagyon kedvellek. A
legédesebb nektár vagy mind közül, amit eddig megízleltem. Szép
és kedves vagy, és remélem, megértő.
Szarah szemének élénk fénye halványulni kezdett. Még nem
sejtette, mi vár rá, mindazonáltal rettegve pislogott. Olyan
vészjóslónak tetszett férje cikornyás bevezetője.
Szalim nagyot nyelt. Kissé eltolta magától ifjú asszonyát, hogy
lássa a szemét, és hogy Szarah is szabadon olvashassa ki az ő
szeméből a szavak mögött húzódó igazságot.
- Szarah, édesem - ismételte meg. - Nehéz döntés volt, de meg
kellett hoznom. Feleségül veszem Abdul barátom özvegyét, hogy
megmentsem attól a vénembertől, akihez a zsarnok apósa akarja
kényszeríteni. De ez semmit sem változtat a kettőnk viszonyán.
Még Dhahramba sem hozom el. Nem kell vele osztozkodnod sem
az otthonunkon, sem rajtam.
Szarah szemébe rémület és fájdalom költözött. Neveltetése
során felkészítették rá, hogy ilyesmi bizony megtörténhet, de hogy
alig fél évvel az esküvője után, az még legrosszabb álmaiban sem
kísértett. Miért? Mert még nem esett teherbe, mint általában a
fiatalasszonyok az első nászuk után szoktak? Nem volt ereje
tiltakozni sem, a szívét majd szétfeszítette a fájdalom. Csak az
ajka reszketett, sírásra görbült, amikor elrebegte:
- Igen, persze, megértelek.
Anyjával sokkal nehezebb volt az egyezkedés, mivel ő azon
erős akaratú asszonyok közé tartozott, akik maguk szervezték
gyermekeik házasságát. Mint aktív társasági életet élő nő, sok
lányos házban járt, zavartalanul vette szemügyre a férjre váró
lánykákat, tanulmányozhatta jellemüket, a fiait meg szerette
annyira, hogy a legjobbat, a legméltóbbat válassza ki közülük. így
történt ez mind három fia esetében. A két idősebbnek már
második asszonyt is talált, a férjének csak rá kellett bólintani a
frigyre, a feladata kimerült a hozomány és az esküvői szertartás
körüli egyezkedésben.
Miután meghallotta Szalim fia tervét, az ájulás kerülgette.
- De hisz alig hat hónapja vetted el Szaraht. Máris ráuntál
volna? Miért? Hisz szép, kedves és engedelmes.
Szalim nyugtatgatta az anyját: semmi kifogása nincs Szarah
ellen, igazán kedvére való asszonyt választott ki a személyében,
egyszerűen csak újra házasodni óhajt.
- Szalim, édes fiam! Az a nő nem a mi fajtánkból való. Már
férjnél volt, gyermeke van. Ha mindenképpen még egy asszonyt
akarsz, bízd rám. Majd én keresek hozzád való szép és kedves
lányt. Olyat, aki még érintetlen.
Szalim azonban csökönyösen rázta a fejét.
- Nem, anyám. Szarah a te választásod volt, és jó választás, de
ezúttal engedd meg, hogy én szemeljem ki magamnak a második
asszonyomat. Ami meg is történt. Nasvát ismerem. Okos, szép, jó
felesége volt Abdul barátomnak. Boldoggá szeretném őt tenni.
Tudom, ez lenne Abdul óhaja is.
Az asszony nehezen állt kötélnek. Képtelen volt megérteni,
hogy fia miért utasítja el a segítségét. Szalim azonban hajthatatlan
maradt. Megölelte anyját, és egy játékos, arcára cuppantott
puszival elhallgattatta.
- Anyám, tudom, mit és miért teszek. És ha ellenzed, akkor is
megteszem, úgyhogy miért is tennéd? Beszéld meg apámmal,
kérd, hogy vegye fel a kapcsolatot Abdul barátom apjával, mint
özvegy menye hivatalos gyámjával. Kiváltási díjként ötvenezer
riált ajánlok, sokkal többet, mint bárki más a helyemben. Egyetlen
kikötésem csupán, hogy Nasva magával hozhassa a férjétől kapott
ékszereit, melyeket apósa tart elzárva a széfjében. És
természetesen a kicsi lányát is akarom, akiről a saját gyermekemet
megillető felelősséggel fogok gondoskodni.
 A virág, ha nem kap éltető vizet, elhervad, ha az emberi szív
nem kap szeretetet, nem tud mit viszonozni, eluralkodik érzései
felett a kétségbeesés, a közöny, végül teljesen kihűl.
Nasvát leteperte a csüggedés. A szerep, amelynek eljátszására
vállalkozott, érdektelenség miatt megbukott. A függöny legördült,
a taps elmaradt. Kész. Vége, nincs tovább.
Az állandó idegeskedéstől a teje óráról órára apadt, pici
gyermeke nyüszögve, erőszakosan harcolt minden cseppjéért, apró
öklével püfölte anyja mellét, mert az megtagadta tőle a táplálékot.
Nasva együtt sírt a kicsinyével. A kegyetlen hír, miszerint
Ozmán már ki is szemelte számára az új férjet, a reményei végét
jelentette. Nincs menekvés. Választania kell! Vagy a szabadság
Shahra nélkül, vagy gyermekével az életfogytig tartó rabság egy
undorító vénember harmadik asszonyaként egy olyan országban,
amely soha nem nyújtott menedéket számára, üldözte a kegyetlen
törvényeivel, szokásaival attól a perctől kezdve, hogy a földjére
lépett. Ha elmegy, a szíve szakad meg, ha viszont marad... Abba
belepusztul. A sorsa mindenképpen megpecsételődött.
Nyomtalanul tűnik el a lassú halál útvesztőjében, mintha soha sem
létezett volna, mert hisz régi iratai ki tudja, hol vannak, talán meg
is semmisültek. Marad egy asszony csupán, akinek nem jegyzik
nevét, születési idejét, helyét, a házassága is csak férje
okmányaiban szerepel. Ez az ára annak, hogy szeretett, hogy
szerették, és hogy életet adott egy emberi lénynek. Nem! Ezt még
isten se akarhatja! Nem adhatja oda minden álmát, vágyát csak
azért, hogy végigszenvedje kislánya rabszolgává formálódását.
Tehetetlenül, anélkül, hogy segíthetne rajta.
Vigasztalanul sírt, ám ha nehezen is, de meghozta a döntését,
amiben Fajza segítségére volt. Ölelte, vigasztalta, és megfogadta:
nagyon fogja szeretni Shahrát, jó anyja lesz a gyermekének. Ne
veszejtse el magát, meneküljön, amíg lehet, mert könnyen
megeshet, hogy minden út bezárul előtte. Otthonról, szabadon
talán hatékonyabban veheti fel a harcot a könyörtelen szaúdi
törvényekkel, amelyek képesek erőszakkal megfosztani anyát a
gyermekétől. Diplomáciai úton, perrel, csellel még
visszaszerezheti a kislányt, vagy ha nem, még akkor is történhet
csoda. Fajza megígérte, hogy mindent elkövet, hogy Nasva ne
veszítse nyomát a kislányának.
Szomorúan bár, de Nasva a két gyötrő kín közül a gyermekétől
való elszakadást választotta. Az újrakezdés lehetőségét, a harcot, a
küzdelmet a tehetetlenség helyett. Csak hát borzasztóan
szenvedett. Szorosan ölelte, ringatta kicsi babáját, epekedő
mosollyal gyönyörködött formás kezecskéiben, parányi szájában,
apjára emlékeztető szemében. Ennyi maradt belőled, Abdul. Egy
szépséges foszlánya a szerelmünknek. Miért nem segítesz, hogy
ezt a keveset megőrizhessem magamnak?
Kicsi lányával eltöltendő idejét már csak órákban mérte. A teje
elapadt, letelt a szoptatás ideje. Ozmán két napon belül várja a
válaszát. Megy, vagy marad.
Haza akarok menni! Értelmes életet szeretnék élni, ismételgette
el százszor is, hogy könnyebbé tegye az elválást. Megpróbálom
kitörölni emlékeimből a borzalmakat, és csak a szépre akarok
gondolni. Abdulra, a szerelmünkre. A szeretetre, amit a halálom
pillanatáig fogok érezni a gyermekem iránt, még akkor is, ha
lemondok róla.
A legnehezebb döntést hozta, amit életében meghozhatott.
Fajzát kedvelte, megbízott benne. A kényszer vitte rá, hogy neki
ajándékozza Shahrát. Óvja, védje és szeresse helyette.

Ozmánt igencsak meglepte Ahmed-al-Zahar látogatása, annak

célja pedig fejbe kólintotta. Nem talált szavakat a tiltakozáshoz.
Ennyi bonyodalom egy nő körül! Érthetetlen! Szalim nemrég
házasodott, a felesége üde és fiatal. Mi viheti rá erre a
meggondolatlan lépésre? Öreg barátja nem nagy lelkesedéssel jött
hozzá, de Szalim makacs követelőzése megadásra kényszerítette a
magát felvilágosultnak tartó apát. Ha a fiú annyira akarja azt az
asszonyt, legyen meg az akarata, végtére is mindenki a saját
sorsának a kovácsa.
- Nasvát már másnak ígértem - közölte Ozmán, miután eljutott
odáig, hogy meg tudjon szólalni. Elmondta Ahmed-Al-Zaharnak,
amit az már amúgy is tudott. Fia özvegyére egy régi barátjával
folytatott alkut. Meg is egyeztek tízezer riál kiváltási összegben,
Szalim elkésett az ajánlatával. Amennyiben Nasva nem a gyereke
elhagyása mellett dönt, már a jövő hónapban megtartják az
esküvőt.
Szalim apja boldogtalan ábrázattal sóhajtozott. Kínos és nagyon
nem tetsző kötelességet teljesít, de a dolog úgy fest, hogy Szalim
ötvenezer riált kínál fel Nasva kiváltása fejében. A fiú nyilván
megőrült, de ő, mint apa nem szólhat bele, mire költi a
jövedelmét.
Ozmán megmerevedett az összeg hallatán. Mi a csoda történik
itt? Még a királyi családban sem fizetnek egy asszonyért többet
harmincezer riálnál. Értetlenül meredt az előtte ülő, igencsak
elkeseredettnek tűnő apára. Várta, talán helyesbíti az összeget. De
nem. Ahmed még egyszer elismételte: ötvenezer riál. Ki érti ezt?
Hát Ozmán nem, az egyszer biztos. A döbbenet hullámának
levonulása után heves ellenkezése is enyhült. Az ajánlat olyan
kedvező, hogy normális ember nem utasíthatja vissza.
Így aztán a kezdeti feszültség oldódása után sokkal higgadtabb
hangú társalgás következett. Kérdések, válaszok, hosszú
egyezkedés. Ozmán Khajal rábólintott Szalim szeszélyes óhajára.
Ha neki megéri ennyi pénzt fizetni, hát csak vigye Nasvát. Vigye
minél hamarabb, mert neki már elege van ebből az asszonyból!
Másnap Szalim anyja és nővére tették tiszteletüket Nasvánál,
nem sokkal azután, hogy Ozmán közölte vele új kérője nevét,
valamint azt, hogy ő már beleegyezését adta a frigyhez. A többi
rajta múlik: hajlandó-e hozzámenni Szalim-Al-Zaharhoz, vagy a
gyereke nélkül elhagyja Szaúd-Arábiát. Nasva értetlenül,
hitetlenkedve és rémülten meredt az öregre. Szalim? Nyilván a
bolondját járatja vele. Ozmán eltökélt vonásai azonban eloszlatták
kétségeit. Szalim valóban megbolondult!
 Uramatyám! Egy világ dőlt össze benne. Sokkal különb
embernek tartotta Szalimot, mint bárki mást, akit ebben az
országban megismert, kivéve persze Haled doktort. Ekkorát
tévedett volna? Ugyanolyan hitvány alak, mint minden szaúdi
férfi! Nemrég házasodott, beleegyezett, hogy az anyja válassza ki
számára az asszonyát. És most második feleségként őt akarja?
Tiltakozása sokkal hevesebb volt, mint a hatvanéves férjjelölt
esetében, mert Szalim ajánlata az önérzetét sértette. Sírva hagyta
el Ozmán házát.
- Soha! - kiabálta elkeseredve.
Fajza, miután végighallgatta, próbálta vigasztalni. Neki
egyáltalán nem tűnt olyan visszataszítónak Szalim ajánlata.
Mondta is: Szalim vonzó, jó humorú férfi, maga Nasva is ezt
állította. Akkor miért?
- Nem lenne mégis okosabb elfogadni az ajánlatát, mint
lemondani a gyermekedről? Szalim jó férjed lenne, és jó apja a kis
Shahrának.
- Undorodom tőle! Megvetem - Nasva kis híján hisztérikus
rohamot kapott. - Ő tudja, mit jelent számomra a szabadság, mégis
rabláncra akar fűzni. Mocskos, perverz alak! Disznó! Az
állítólagos legjobb barátjának szerelmével henteregni az ágyban
nem más, mint szembeköpése a tisztességnek! Ha megtenném, a
prostituáltak szintjére süllyednék. Nem, inkább követ kötök a
nyakamba, és beleölöm magam a tóba. Ezzel megoldódna minden
problémám!
Ebben a feldúlt állapotában érte Szalim anyjának és nővérének
tisztelgő látogatása, ami elfogadott ceremónia volt a nők körében.
Nasvának annyi ideje sem maradt, hogy apósa közlése után
átrágja, megeméssze a hallottakat, hogy haragját csillapítsa, így
nem csoda, hogy az ajkát elhagyó keresetlen szavak igen
modortalan nő benyomását keltették az anyában és lányában.
Miután Nasva közölte velük, hogy inkább megöli magát, mint
hogy Szalim második felesége legyen, a két asszony megbántva és
nagyon sietősen távozott.
 Nasvában csak lassan múlt a harag, de ahogy múlt, úgy bújt elő
a szégyenérzete. Megbántott két embert, akiket nem lett volna
szabad. Tönkrementek az idegei, már nem ura önmagának!
Legyen vége már! Minél előbb legyen vége! Bármi áron, de
fejeződjön be ez a lidérces álom.
Erősen magához szorította kicsi lányát, és sírt. Siratta az
elrontott életét, a gyermekét, akit el kell hagynia a szabadulása
fejében.
Magára zárta az ajtaját, senkit sem akart látni, senkivel sem
akart beszélni. Gyűjtötte az erőt. Ozmán két nap haladékot adott a
válaszára. És abból egy nap már letelt.
A következő nap reggelén Fajza kopogtatott az ajtaján, s mivel
nem érkezett válasz, halkan beszólt.
- Nasva, Ozmán üzent érted. Parancsolja, hogy azonnal menj be
a dolgozószobájába.
Nasva megrezzent, felocsúdott. Eljött hát a perc, amikor
határozott és egyértelmű választ kell adnia a gyermeke és a saját
életére vonatkozóan. Letörölte arcáról a könnyek nyomait,
Összegyűjtötte minden erejét, és elszántan kinyitotta a szobája
ajtaját.
Az öreg rá sem nézett, csak a telefonra mutatott.
- Szalim van a vonalban, ragaszkodik hozzá, hogy beszélhessen
veled. Nem illő, de tekintettel a konokságodra, kivételesen
engedélyezem. Neki is megmondtam, téged is figyelmeztetlek:
röviden. Csak a lényeget!
Nasva kábán nyúlt a kagylóért. Mit mondjon azok után, hogy
durván megbántotta Szalim anyját és nővérét? Netán Szalim azért
venné feleségül, hogy attól a vénembertől megmentse? Nemes
gesztus, de nem kér belőle.
- Igen? - szólt bele csendesen a készülékbe.
- Natasha! - hallotta a nevét, ahogy azt Szalimtól megszokta. A
második szótagot erősen megnyomta. Szalim nem tűnt
megbántottnak. A hangja határozott és sürgető volt. - Örülök, hogy
végre szólhatok hozzád. Kérlek, ne szakíts félbe! - parancsolta
keményen, mert kiérezte Nasva erőtlen hangjában a tiltakozást. -
Ozmán a szavamat vette, hogy rövidre fogom a mondandómat és
csak a lényegre szorítkozom. Kérlek, ne habozz, ne tiltakozz!
Fogadd el a házassági ajánlatomat!
- De...
- Akarom! Érted? Akarom! - Szalim soha nem szólt hozzá ilyen
parancsolóan, és Nasva alig hitte, hogy már is ő ilyen hangnemet
használ. Nem kíváncsi az ő véleményére, egyszerűen csak utasítja:
fogadd el a házassági ajánlatomat! A kagylót eltakarta a
tenyerével, elfordult, hogy Ozmán minél kevesebbet halljon a
szavaiból.
- Nem, Szalim. Már döntöttem. Elhagyom Szaúd-Arábiát, de az
ajánlatod megtisztelő, köszönöm.
- Elhagynád a gyermekedet? - Szalim hangja megütközést
tükrözött. - Natasha! Ne okozz ekkora csalódást nekem! Gondolj
Abdul sok önmarcangolással meghozott akaratára. El akart
engedni a gyermekével együtt. Mert szabadnak és boldognak akart
tudni benneteket. Ne kérdezz semmit, kérlek, bízz bennem. Légy a
feleségem!
A határozott hang, a parancsnak tetsző kérés elbizonytalanította
Nasvát. Szandrára gondolt, aki bármilyen kompromisszumot
szívesen fogadott volna, csak hogy megtarthassa a gyermekeit.
Nem úgy, mint ő, aki inkább elhagyná Shahrát, mint hogy
engedjen az elveiből. Micsoda hitvány nőszemély lett? Önző és
elkényeztetett asszony.
Szalim a vonal túlsó felén rendíthetetlen kitartással kérte,
mondjon igent.
- Ígérem, boldoggá teszlek, ezt kívánja tőlem a régi
barátságunk, a lelkiismeretem, és tudom, Abdul is helyesli
odafenn a mennyben. Kérlek, bízz meg bennem! Fogadd el az
ajánlatomat, légy a feleségem!
- A második - Nasva elgyengült. Volt valami furcsa Szalim
biztatásában. Szalim nem lehet aljas. A kérésében buzdítás,
bátorítás lapult. Titokzatosság. Rébuszokban akar valamit közölni,
amit nyíltan nem mondhat ki, de azt várja, hogy megértse.
- Nem számít, hogy hányadik. Második vagy negyedik. Azt
akarom, hogy a körülményekhez képest boldog és elégedett légy.
Hogy ne kövess el semmi olyat, amit később megbánnál! Ne
késlekedj, ne töprengj, mondj igent! - A hangja sürgető volt,
határozott, nem egy asszony után epekedő férfi könyörgése,
inkább olyan emberré, aki tudja, mit és miért akar.
Nasva az öregre lesett, aki már türelmetlenül jelezte: be kell
fejezniük a beszélgetést. Ó, mennyire gyűlölte ezt az embert! Az
egész tönkretett életét Ozmán Khajalnak köszönheti. Minden
gyűlöletét, megvetését beleadta az erőszakkal kipréselt válaszba.
Bármi történjék is, csak jobb lehet ennél a pokolnál, amibe ez a
vénember taszította.
- Igen, Szalim - felelte úgy, hogy Ozmán is jól hallhassa. -
Megtisztelsz az ajánlatoddal, és elfogadom azt. Feleségül megyek
hozzád.
Újra esküvő. Hasonlóan fárasztó ceremóniával, mint a korábbi,
csupán a hangulat volt más. A női sátorban vibrált a feszültség, a
férfiak meg alig várták, hogy letudják a kényszer-szívélyességet,
amivel az érkező vőlegényt és a rokonait fogadták. Ozmán Khajal
azt a pillanatot várta leginkább, amikor végre megszabadul
idegesítő kötelességétől, és más férfi gondjaira bízza lázongó
szellemű menyét.
Nasvát, éppúgy, mint korábban, ezúttal is Fajza öltöztette, csak
most az özvegy mennyasszonyokat megillető ezüstös fényű,
szürke selyembe. A már derekáig érő sűrű, szőke haját kétágú
fonatban, koszorúként tekerte az arca köré, és apró kék
virágszirmokkal díszítette. Erre jött az áttetsző, szürke fátyol.
Minden visszafogottságával együtt Nasva szép volt. A szeme
élénken csillogott, arca kipirult. Fajza mindezt a boldogság
jeleként értékelte. Örömmel üdvözölte Nasva megbékélését a
sorsával, meggyőződéssel vallotta, hogy a legokosabbat
cselekedte. Szalim szemrevaló férfi, és jó férje lesz.
Amit Fajza boldogságnak vélt, az valójában izgatott
várakozásnak felelt meg. Nasva fülében, mint egy makacsul
ismétlődő dallam, Szalim hangja muzsikált: mondj igent! Ne
kérdezz semmit, bíz bennem!
Szalimot Abdul meggyilkolása napján látta utoljára, de tudta,
hogy az többször is próbált találkozni vele. Helyette Nasva
találkozott a férfi anyjával, a nővérével, be is mutatkozott náluk a
legszégyenteljesebb oldaláról. Az esküvői sátorban
megismerkedett a férfi feleségével, Szarah-val, aki anyósa karjába
kapaszkodva támolygott hozzá, hogy nővérként üdvözölje férje új
választottját. Nasva szánta, sajnálta szegényt, restellte, amiért
ekkora fájdalommal sújtja ezt a láthatóan szenvedő kis teremtést.
Micsoda barbár szokások! Feleségektől elvárni, hogy szeretetükbe
fogadják a másik nőt, akit férjük az ágyukba visz.
A vallási vezető elmormolta a szokásos szöveget, feltette a
kérdéseit, és ezzel véget is ért a ceremónia hivatalos része. Szalim
megindult, egyenes testtartással, délcegen lépett új asszonya elé,
akin eluralkodott annak a másik, korábbi, hasonló szertartásnak a
hangulata. Abdult látta Szalim helyett. Ő mosolygott rá, kacsintott
ravaszkásan rá, ő vette le a fátylát és hajolt a szájára.
- Szabad vagy, Natasha - súgta Szalim halkan, hogy csak ő
hallja. - Mosolyogj! Mutasd, hogy boldog vagy.
Hangosan pedig azt mondta:
- Gyönyörű vagy, Nasva! És én boldog, mert olyan hosszú
vágyakozás után végre az enyém lettél.
Nasva kábultan nézett a „férje” szemébe. Szabad vagy! És
boldog! Ó, de még milyen nagyon boldog!
Majd felfalták egymást epekedő pillantásukkal. Nas- vából
kitört a felszabadult, boldog nevetés, átkarolta Szalim nyakát, aki
magához ölelte és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. Ott, a
megdöbbent, nőkből álló násznép előtt. Ritkaság számba ment az
efféle jelenet, az érzelmek ilyen nyílt és leplezetlen kimutatása.
Szalim tökéletesen alakította a szerelmes férj szerepét, Nasvának
pedig még játszania sem kellett. Boldogsága, öröme nem ismert
határt. Tudta már, hogy elindult a szabadság felé.
 A párizsi repülőtér tranzit várójában beszállásra készülődtek a
New York-i járat utasai. Szalim idáig kísérte Nasvát és a kicsi
Shahrát. Átadta a jegyeket, a beszállókártyát, az útlevelet. És
készpénzt.
- Nem sok - mondta -, mindössze háromezer dollár, de ha
kiegészíted az ékszerek egy részének eladásából származó
összeggel, segít áthidalni a kezdeti nehézségeket.
Nasva remegő kézzel és könny fátyolos szemmel vette át
Szalimtól az úti okmányait és pénzt. Fájt a búcsú, kár, hogy
végleges. Szalim igazi jó barát volt.
- Köszönöm, Szalim - rebegte hálásan, letörölve arcáról egy-két
könnycseppet. Boldog volt, izgatott, és egy kicsit megrendült. -
Sajnálom, hogy soha nem lesz módom meghálálni az áldozatot,
amit értünk hoztál.
- Gondolj néha rám, mint jóbarátra, mesélj a lányodnak a
habókos arabról, aki nagyon szerette az édesapját. Ha megteszed,
máris kiegyenlíted minden tartozásod. Ennyivel beérem.
Nasva átkarolta Szalim nyakát.
- Mindig nagy szeretettel fogok rád gondolni. Igyekezz
kiengesztelni Szaraht, és kérd meg, ne haragudjon rám. Nyugtasd
meg, hogy semmi sem történt közöttünk.
- Jó, jó, persze - a férfi zavart vigyorgással fejtette le nyakáról
Nasva karjait. - Szaraht bízd rám, te meg menj már, mert nélküled
száll fel a gép, és kénytelen leszek semmissé nyilvánítani a
válásunkat.
Vidám tréfával akarta megkönnyíteni a búcsú szívet szorongató
perceit. Három napig tartó „házasságukat” követő válásukra
célzott. Jó móka volt, ők ketten legalábbis nagyon élvezték. A
hotel Ritzben szálltak meg, egy tágas luxuslakosztályban,
természetesen külön hálószobában, de a szobájukat elhagyva
mindig együtt voltak, akár a házaspárok. Közös étkezések,
kószálások a városban, miközben telefonáltak Texasba Nasva
szüleinek, megjelölve az időpontot, amikor az asszony megérkezik
New Yorkba. Aztán a harmadik nap reggelén vitatkozni kezdtek
az arab vendégektől nyüzsgő étteremben. A vitából veszekedés
lett, Szalim dühösen felborította az asztalt, és négyszer elordította
magát, hogy mindenki hallja: elválok tőled, Nasva!
A szomszédos asztalnál ülő férfiak hangos üdvrivalgással
tapsoltak, azonnal le is írták a nevüket és címüket, ha netán
tanúkra lenne szüksége honfitársuknak a válása hitelesítéséhez.
Amíg Szalim a visszanyert függetlenségét ünnepelte, Nasva
összepakolta a holmiját. Azt a keveset, ami a sok ide-oda
költözésből megmaradt, és amit Shahra a ház többi gyerekétől
örökölt. Innentől már visszafordíthatatlanul peregtek az
események. Taxi, irány a repülőtér. És a búcsúzkodás.
Szalim eleget tett önként vállalt kötelezettségének. Befejezte,
amit Abdul barátja elkezdett, szétbogozta a szálakat, amelyeket a
sors néhány szeszélyes pillanatában összekuszált. Abdul
nyugtalanul kísértő lelke megnyugodhat végre, imádott asszonya
és gyermeke hazatérnek abba a világba, ahová mindig is tartoztak.
Nasva a karjába emelte békésen szunyókáló babáját, Szalim
pedig ujja hegyével gyöngéden megcirógatta a pufók arcocskát.
- Isten veled, pici, légy nagyon jó kislány. Nőj nagyra, és
vigyázz a mamádra!
Még egy gyors ölelés, és Nasva indult, hogy belevegyüljön a
beszálló folyosó emberáradatába. Mielőtt végleg eltűnt volna,
visszafordult, utolsó búcsút intve Szalimnak, aki még látta ugyan,
de a gondolatai már otthon jártak, Szarahnál. Meg kell nyugtatnia,
le kell törölnie arcáról a könnyeket, vissza kell adnia a hitét,
reményét és önbizalmát, hogy ezután is legyen vidám és
szenvedélyes, szüljön gyereket, az sem baj, ha nem fiút. A
kislánynak is örülni fog, mert az övék.
Nasva eközben már elfoglalta helyét a gépen. A kicsit maga
mellé rakta a szomszédos ülésre. A baba mocorgott a
mózeskosárban, ismeretlen környezetét tanulmányozta, és
örömmel sikongatott, amikor meglátta édesanyja fölébe hajló,
mosolygós arcát.
 - Csodálatos életed lesz, kicsikém - bizonygatta az ujját
szorongató gyermekének. A kislány foga már kibújni készült, és
minden igyekezetével azon volt, hogy anyja ujját a szájába vegye,
rágja és harapdálja, de aztán beérte a rágókarikával is, amit Nasva
a kezecskéjébe adott.
Nasva kényelmesen hátradőlt az ülésen. Megszabadult, nem
kötik többé béklyók, reménnyel eltelve néz a jövő elé. Abdul
nélkül, de az ő emlékével és a kettejük gyermekével tér haza. Mi
vár rá? Emberek. A város zaja, fényei. Kicsit szokatlan lesz, de
ismerős is. Nem lesz könnyű, de elveszett barátai helyett újakat
fog találni. Felkészült rá, hogy az emlékei jó ideig kísérteni fogják,
mert vannak sebek, melyek soha sem gyógyulnak be teljesen.
Tekintete a messzeségbe révedt. Egy hang kúszott testetlenül a
füléhez: Nasva, egyetlenem, bocsáss meg, amiért ennyi szenvedést
okoztam neked. Én csak szeretni akartalak, és nem tudtam, hogy a
szerelem, a boldogság akarása ekkora fájdalmakkal járhat.
Abdul, kedvesem, rebbent halkan Nasva sóhaja. Semmi baj.
Már vége van. Mindent elfeledek, ami fájt és rossz emléket
hagyott maga után, csak a jót és szépet őrizem meg magamnak. A
legszebbet, a legértékesebbet: a gyermekünket. Ha őt nézem majd,
tudom, te is mellettem vagy. Megérinted a kezem, mosoly villan
az arcodon, Shahra szemében a te szemedet látom majd.
Szeretlek és szeretni foglak. Bárhol legyek, bármit tegyek,
bármilyen új szerepet is oszt majd rám az élet, én mindig úgy
fogok kiállni az élet színpadára, hogy a főszerep a szereteté
legyen.