A harmadik Katicalány, Kat csinált ezt-azt utóbbi időben, aminek a szülei nem nagyon örültek.

Talán
ezért is döntöttek úgy, hogy nyári szünetben Frida nénikéje gondjaira bízzák. Így hát Kat egy
aprócska svéd szigeten találja magát, ahol még térerő sincs. Hogy fog túlélni egy teljes hónapot a
civilizáción kívül, és főleg a legjobb barátnői nélkül?
Egyikük szerencsére segítségére siet. És miután Leo is feltűnik egy kenuban a láthatáron,
határozottan izgalmasabbá válnak a száműzetésben töltött napok.
A Katica-lányok utolsó kötete Pearlről szól majd!
 A mű eredeti címe: Sunkissed (The Ladybirds #3)
Copyright © Jenny McLachlan 2015

Fordította:
Magyari Andrea

Sorozatterv:
Mészáros Nóra

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely

részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása,
másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve
a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését,
nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!

A kiadó könyveit kedvezménnyel

megrendelheti webáruházunkban:
www.mora.hu

Hungarian translation © Magyari Andrea, 2018

Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2018
Bennek, aki a világot jelenti nekem
 Szia!

Kat története következik, aki imádja a barátnőit meg a bolondos családját,

de szeretné, ha a szülei végre nem úgy bánnának vele, mint egy kislánnyal.
Akárcsak ő, tizenévesként én is alig vártam, hogy felnőtt legyek. Arra
vágytam, hogy felfedezzem a világot, hogy kezdődjenek végre a kalandok.
Aztán elkezdődtek. Rengeteg izgalmas helyen jártam: Új-Zélandon
delfinekkel úsztam, Japánban suttogó bambuszerdőben sétáltam,
Thaiföldön pedig szentjánosbogarak fényénél eveztem át a mangroveerdőn.
Egyik hely sem volt azonban olyan varázslatos, mint egy icipici svéd
sziget, ahol egyszer jártam. A testvéreimmel és Jakob nevű barátunkkal
kieveztünk egy apró lakatlan szigetre, amit vadvirágok nőttek be, és tele
volt méhekkel meg sziklákkal. A sötétkék tenger csak úgy csillogott
körülöttünk. Amikor kikötöttünk, sikítva ugrottunk ki a hajóból, hiszen
kevés izgalmasabb dolog van annál, mint hogy lakatlan szigetre érkezik az
ember. Aztán pikniket rendeztünk, és úszni készültünk. Én és a testvéreim
még öltöztünk, amikor Jákob lekapta a pólóját, belegyalogolt a tengerbe,
kiúszott egy sziklához, felmászott rá, aztán habozás nélkül fejest ugrott.
Hú, gondoltam magamban, de jó lenne, ha én is meg merném ezt
csinálni…! De nem mertem.

A lakatlan sziget emléke azonban még ma is erősen él bennem. Ebben a

regényben Kat látogat el oda. Kezdd el a könyvet, és megtudod, milyen az,
amikor egy lány nem fél fejest ugrani a kék tengerbe és az ismeretlenbe!
Szeretettel:
Jenny
 1.

A ruhásszekrényben lapulok a nővérem expasijával. Valószínűleg ez volt

életem legrosszabb döntése.
Az egész család lent zajong a konyhában. Apa lábasokkal zörög, és
közben valami szörnyű olasz kiejtéssel azt harsogja, hogy spagetti
bolonyéze. Britta a zongorát veri, anya meg az ajtókat csapkodja, miközben
a nevemet kiabálja:
– Kat! Kat!
– Most miért nem mehetünk le? – suttogja Joel.
– Cssss! – intem le, és csak lapulok, miközben anya feljön, és engem
keres. A szekrényajtó lécein át látom, hogy körülnéz a szobámban.
– Itt sincs! – kiabálja a többieknek.
– Spagetti bolonyéze! – válaszolja erre apa, és már hallom is, ahogy
csörtet fel a lépcsőn. Jaj, ne! Ez egyszerűen rémes!
Joel kényelmetlenül fészkelődik mellettem.
– Nyughass már! – szólok rá suttogva. – Apa elég félelmetes, ha
bepöccen.
Amikor apa benyit a szobámba, Joel moccanni sem mer. Apám zsebre
tett kézzel megáll a szőnyegen. Rajta az az iszonyú ronda rövidnadrág,
amelyik annyira fel van vágva, hogy kilátszik a szőrös combja. Fel nem
fogom, hogy volt képes ebben elmenni Britta szülői értekezletére!
Visszatartom a lélegzetemet, és lapulok, mint nyúl a fűben. Apa résnyire
összehúzza a szemét, és körbefordul. Egy pillanatra az az érzésem, hogy
épp engem bámul. Ekkor Pöcök is bejön a szobámba. Apa ránéz, de amikor
Pöcök a lábához dörgölődzik, csak a homlokát ráncolja. Nem hajol le, hogy
megsimogassa. Szegény Pöcök! Senki sem simogatja szívesen, amióta
összeverekedett egy rókával, és szinte alig maradt szőre. Most a
szekrényhez jön, és a lécek közt szaglászik. Mars ki, Pöcök! Amikor már
biztos vagyok benne, hogy apa mindjárt a szekrényhez lép, és feltépi az
ajtót, meghallom anya kiabálását:
– Megnézem a kertben! – Erre apa végre kimegy.
Kifújom a visszatartott levegőt. Hogy én mekkora idióta
 vagyok! Elég lett volna, ha Joelt benyomom a szekrénybe, minek
másztam be hozzá én is?! Hiszen mindenki tudta, hogy fent vagyok a
szobámban.
Mellettem Joel mocorogni kezd, és azt suttogja:
– Nem kéne esetleg…
– Cssss! – hallgattatom el újra. – Lehet, hogy mindjárt visszajön!
Egy kis ideig még csendben kuksolunk a szekrényben, aztán
megszólalok:
– Na jó, elhúzott. Most lenézek, és ha tiszta a levegő, feljövök érted. De
valószínűleg várnod kell, amíg el nem mennek aludni.
– De megígértem anyámnak, hogy ma én viszem sétálni a kutyát!
Joelre nézek. Arcára árnyékot vet a szekrény, és furcsállom, hogy ilyen
nyávogós a hangja. Ez egyáltalán nem tűnt fel, amikor még Brittával járt.
Gondolom, nem is nagyon akartam észrevenni – kizárólag az érdekelt,
mennyire jól néz ki. A gond csak az, hogy ebben a sötétben nem látom,
csak a hangját hallom.
– Azért a kutyasétáltatás ráér, nem?
– Szegénynek irritábilis bél szindrómája van. Ha nem megy időben
sétálni, az rosszat tesz neki.
Érzem Joel meleg, csokismuffin-illatú lélegzetét az arcomon. Ma este
megjelent nálunk a szűk Levi’s farmerjében, és úgy nézett ki, mint egy
fotómodell. Brittát kereste, én meg azt mondtam neki, jöjjön be, és várja
meg. Aztán megkínáltam csokis muffinnal, és megkérdeztem, van-e kedve
zenét hallgatni a szobámban. Végül a szekrényben kötöttünk ki. Most pedig
érzem a csokiillatú lélegzetét, és alig kapok levegőt.
– Joel! – húzódok el tőle. – Ugye felfogtad, hogy ha a szüleim itt találnak
minket, nekem végem?
– Mert fiú vagyok?
– Igen, mert fiú vagy, ráadásul a nővéremmel jártál! Ja és ne felejtsük el,
hogy már tizennyolc vagy, én meg csak tizenöt. Meg hát csináltam ezt-azt
az utóbbi időben, aminek nem nagyon örültek.
– Micsodát?
– Párszor ellógtam a suliból tesióra alatt. Aztán az a hülye szomszédunk
meglátott, amikor egyszer a Tesco előtt napoztam a füvön, és beköpött
anyának. Elmagyaráztam neki, hogy inkább bámulok kicsit, mint hogy bent
pingpongozzak a büdös tornateremben, és anya ezt még meg is értette, de
sajnos loptam is.
 – Te?! Loptál?! – kérdezi Joel kábé egy oktávval magasabban.
– Jó, csak egy smoothie-t. Amikor elvesztettem anya táskáját.
– Ó, bakker! Habár Britta mindig mondta, hogy…
– Mit mondott?
– Hogy állandóan hülyeségeket csinálsz.
A nővérem egy ostoba liba.
– Azért nem volt annyira vészes – morgok, és kihúzok a fenekem alól egy
tűsarkút. – Igazából csak véletlenül loptam el. Mert amikor rájöttem, hogy
anya Prada táskáját a próbafülkében hagytam, annyira bepánikoltam!
Kirohantam a Marks and Spencerből, és elfelejtettem, hogy a kezemben van
egy smoothie.
– A Prada nem az a kő drága cucc?
– De igen, egy több száz fontos táskát sikerült elhagynom. Anya apától
kapta a negyvenedik szülinapjára. – Beugrik anya arca, amikor értem jött a
Marks and Spencerhez, hazafelé pedig sírt az autóban. Nem a táska miatt,
hanem azért, mert úgy kellett látnia engem, „mint valami bűnözőt", ahogy
ott ültem az irodában. És amikor megkérdeztem, nem állna-e meg a
McDonald’sban, hogy vehessek valamit inni (a smoothie-t ugyanis elvették
tőlem), akkor tisztára idegrohamot kapott.
Joel egy kis ideig hallgat, aztán azt mondja:
– Pedig szerintem nem vagy hülye, Kát. Sőt. Én nagyon bírlak.
– Mi van?! – suttogom.
– Hát, hogy tetszel. Már akkor is tetszettél, amikor Brit-tával jártam.
Ettől elnémulok. O-ó! Ezzel aztán csak még nagyobb bajba kerültem.
Most már tényleg félek, hogy anya meg apa itt talál. Joel megint mocorogni
kezd, az arcunk csak pár centire van egymástól. Hátrálnék, de nincs hová.
Erről is Britta tehet! Amikor a szülői értekezletre indultak, anya azt
mondta:
– Imádkozom, hogy ne olyasmiket kelljen hallanom, mint Kat szülőijén!
– És mindannyian nevettek, hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy Brittárói
csak jót fognak mondani. A nővérem egy zseni. Engem meg kábé úgy lehet
leírni, mint a zseni ellentétét. Én vagyok a smoothie-tolvaj. Így hát amint
megláttam Joelt az ajtóban, behívtam, hogy kissé bosszút álljak a
családomon. Azt ugyan nem tudtam pontosan, mi lenne a lényege ennek a
kis bosszúnak, de abban biztos voltam, hogy totál felhúznák magukat, ha
Joelt ott találnák a szobámban. De amint meghallottam, hogy Britta azt
kiabálja: – Megjöttünk! –, már tudtam, hogy orbitális hibát követtem el. Így
kötöttünk ki a szekrényben.
Joel megszorítja a kezemet a szekrény mélyén.
– Szóval, komolyan mondom, hogy nagyon tetszel…
– Aha – nyögöm, és nagyot nyelek, de lehet, hogy ez úgy hangzott, mint
akinek tetszik a dolog, mert Joel átkarol, és az orrát a hajamba dugja. Ki
kell szabadulnom innen! A ruhák meg nadrágok közt kotorászok, hogy ki
tudjam nyitni a szekrényajtót, de ahogy előrehajolok, Joel egyszer csak
megcsókol.
Pontosabban fülön csókol.
Most akkor ez csóknak számít? Ha igen, ez a harmadik az életemben.
Joel nedves, gusztustalan fülpuszit adott. Az egyik felem legszívesebben
menekülne, a másik felem viszont arra gondol, mekkora sztori lehet ebből,
mert majdnem biztos vagyok benne, hogy Joel a fülemre azt hitte, hogy a
szám.
Most meg hirtelen a fülembe lehel, ami nagyon csiklandós, így
elnevetem magam. Aztán lépteket hallok, a szekrényajtó kivágódik, én
pedig a szőnyegen landolok Joel meg pár cipősdoboz társaságában.
A hirtelen fénytől hunyorogva felnézek apára.
– Hú, bocs, bocsánat – nyögi Joel, miközben kétségbeesve igyekszik
letekerni a hajamat az ingje gombjáról. Aztán besétál Pöcök, nyomában
anya meg Britta. A macska a lábujjamat kezdi nyalogatni, Britta levegőt
sem kap a döbbenettől, és a szája elé kapja a kezét. Anya viszont mintha
meg se lepődne. Csak a fejét rázza, és azt mondja:
– Jaj, Kat, hogy tehettél ilyet?
Pont ezt mondta a Marks and Spencerben is.
És akkor elkövetem a második legnagyobb hibát: nevetni kezdek, és
egyszerűen nem bírom abbahagyni.

agy óra múlva már semmi kedvem nevetni. Joel elment, pontosabban apa
kizavarta a házból, aztán üvöltve végigkergette az utcán, ami, gondolom,
életre szóló élmény lehetett Joelnek, ha nem is a szó pozitív értelmében. Én
a kanapén ülök, anya a körmét rágva kuporog a báránybőr babzsák fotelben,
apa meg idegesen járkál fel-alá.
– Kat, beszéltünk édesanyáddal, és döntöttünk.
– Édesanyámmal? – utánozom vigyorogva apa stílusát. -Mégis, ki az az
édesanyám?
 Apa erre csak néz, majd mély levegőt vesz. Abbahagyom a vigyorgást.
– Mint ahogy ez a példa is mutatja, nem vagy hajlandó komolyan venni
semmit, amit mondunk neked. És azzal sem törődsz, hogy megsérted a
nővéredet.
– De apa, ez nem igazság! Britta már két hónapja dobta Joelt, vagyis Joel
tök szingli. Úgyhogy nyugodtan randizhatok vele… – kezdem, de ahogy
rájuk nézek, inkább nem folytatom.
– Biztos azt gondolod, hogy nagyon vicces vagy – szólal meg anya. – De
nagyon megbántottad Brittát.
Haha, röhögök fel, de csak magamban. Én bántottam meg Brittát, aki azt
mondta rólam a barátjának, hogy tiszta hülye vagyok. Anya még mindig
engem néz, nekem pedig eszembe jut, hányszor hívott Britta buggyantnak
meg dilinyósnak, és ha Pöcök az ölemben ült, azt mondta ránk, hogy Dumb
és Dumber, dilibogyók. Még a macskámat is csúfolja, de apa meg anya
mindent ráhagy, sőt vele együtt nevetnek a bunkóságain.
– Szóval, döntöttünk Amerikával kapcsolatban. – Apa végre abbahagyja
a járkálást, és terpeszben áll meg előttem. A szőrszálai úgy kunkorodnak,
mintha a fodrásznál daueroltatta volna őket.
– Apa, menj már el gyantáztatni! Most komolyan. Már a férfiak is járnak.
Apa meg se hallja, tovább szónokol.
– Úgy döntöttünk, nem maradhatsz itthon Brittával. Egy egész hónapra
semmiképp. Nem várhatjuk el tőle, hogy egyedül viselje gondját egy ilyen
lökött tinédzsernek.
– És mi velem a tervetek? – A nyári szünetben apa üzleti útra megy az
Egyesült Államokba, és anyát is viszi. Afféle „második nászutat” terveznek,
bár ha jól számolom, ez már legalább a hetedik. Úgy volt, hogy itthon
maradhatok Brittával, vagyis egy hónapig azt csinálok, amit akarok. De ha
nem akarnak itt hagyni, az csakis azt jelentheti, hogy…
– Engem is elvisztek? – csillan fel a szemem. – Ó de klassz lesz Los
Angelesben nyaralni!
– Hogy mi? – értetlenkedik apa. – Ja, nem, dehogy viszünk. Úgy
döntöttünk, hogy a nagynénéd fog vigyázni rád.
Nem mondja meg, melyik nagynéni, biztos azért, hogy mérlegelni tudjam
a lehetőségeket. Vajon Christie néninél leszek, aki Portsmouthban lakik, és
leggingsben meg olyan pólóban jár, ami alatt kilátszik a köldöke? Vagy
Joanna nénikémnél, Wright szigetén, aki boszorkány (nem viccelek, ez a
munkája!), vagy…
 – Fridánál – teszi világossá anya. Frida a svéd nénikém. Stockholmban
lakik. És imád meztelenkedni.
– Jó, de akkor… – gondolkodom el, és próbálom felfogni, mit jelent ez. –
Akkor egész nyáron nem találkozhatom a barátnőimmel?!
– Hát, erre hamarabb kellett volna gondolnod – közli apa, és önelégülten
keresztbe fonja a karját. – Talán még mielőtt közelebbi kapcsolatba
bonyolódtál volna a nővéred barátjával.
– Joel az exbarátja! – motyogom, de végül inkább befogom a számat.
Súlyos büntetést kaptam, és nagyon gyorsan ki kell találnom valamit, ha
meg akarom érni a szeptembert. Mert ahogy a dolog most áll, elég
valószínű, hogy ezen a nyáron bele fogok halni az unalomba, az ABBA-
számokba meg az ecetes heringbe.
 2.

– Oda nézzetek, repülő! – lelkendezik Bea.

Betty áthajol az ülésemen. Mindketten kikukucskálnak az autó ablakán,
és a repülőgépet bámulják, amely egész alacsonyan száll az autópálya
fölött.
– Betty, teljesen összenyomsz! – méltatlankodom.
– Bocs! – dől vissza a barátnőm a helyére. – Láttad, ahogy kiengedte
azokat a kis kerekeket? Még sosem ültem repülőn. Olyan izgi!
– Kértek mazsolás drazsét? – kérdezi Bea, és előrehajol, apát és anyát is
megkínálja. – Van sajtom is!
Nem gondoltam, hogy a barátnőimnek ekkora élvezet lesz kikísérni
engem a reptérre. Anya belemarkol a drazséba, és etetni kezdi apát.
– Ez a Scandinavian Airlines gépe, Kat. Ezen fogsz ülni.
– Anya, ne akard, hogy még rosszabbul érezzem magam!
– Hé, csajszik, szeretitek ezt a számot? – Meg se várja a választ,
felcsavarja a rádiót, és dúdolni kezdi az Adele-számot, a Someone Like You-
t. Elég idegesítő, hogy Bea meg Betty is beszáll, és apa még hangosabbra
veszi a zenét.
Visszadőlök az ülésembe, és megpróbálok úrrá lenni a hányingeremen.
Még most sem hiszem el, hogy a szüleim ezt csinálják velem! Félek a
repüléstől, különösen a felszállástól, de a gondolat, hogy egész nyáron nem
láthatom a barátnőimet, jobban megijeszt, mint az, hogy tízezer méter
magasan leszek a föld felett. A szüleim ezt egyszerűen képtelenek felfogni.
Állandóan azt hajtogatják, hogy akármikor beszélhetek Bettyvel meg
Beával telefonon, meg hogy majd úgyis üzengetünk egymásnak. De az nem
ugyanaz!
Megelőz minket egy kamion, és sárral fröcsköli be a szélvédőt. Az autó
megremeg alattunk. Mióta elindultunk, szakad az eső, a kocsi meg belül
lassan szaunára emlékeztet. Betty szellemet rajzol ujjával a párás ablakra. A
szellem szájából buborék jön ki, és azt mondja: Viszlát!
Elég fancsali képet vághatok, mert Bea megbök a könyökével:
– Figyelj, Kat, biztos tök jó lesz!
 De én nem vagyok ebben olyan biztos. Nézem, ahogy apa anya combjára
teszi a kezét.
– Apa, légyszi, ne fogdosd már anyát a barátnőim előtt!
– Mit csináljak, ha nem bírok magammal? – vigyorog apa, és megszorítja
anya combját.
– Szerintem tök aranyosak a szüleid, hogy ilyen szerelmesek – súgja Bea,
de aztán anya apa kezére teszi a kezét, és masszírozni kezdi vele a combját.
– Fú. Vagy lehet, hogy annyira mégse – helyesbít.
– Most komolyan, ne csináljátok már! – förmedek rá a szüléimre. – Épp
elég, hogy Svédországba száműztök, ne kelljen még azt is végignéznem,
hogy mindjárt smároltok!
– Ha nem smároltál volna a nővéred barátjával, itthon maradhattál volna
– néz rám a visszapillantóban apa.
– Az exbarátja! – válaszolom századszorra. – És nem smároltunk. Én
legalábbis biztos nem.
– Joel smárolta le Kat fülét – kotyog Betty. – De Katnek nem esett jól!
Azt mondta, olyan volt, mintha Joel a nyelvével mosta volna ki a fülét. –
Apa erre hirtelen elengedi anya lábát, az autó megrándul alattunk.
– Hát ezzel sokat segítettél – motyogom Bettynek.
De a barátnőm már nem is hallja.
– Repülőgép! – sikítja. – Ott a pilóta! Én látom!
– Na akkor elbúcsúzunk! – mondja apa. Már becsekkoltam, a biztonsági
kapuhoz vezető korlát előtt ácsorgunk. Betty és Bea végig azon igyekezett,
hogy elterelje a figyelmemet. Betty például egy poggyászszállítóban tolt be
a parkolóból, és úgy csinált, mintha óriás bébi lennék.
– Egy óra múlva indul a géped – néz az órájára apa.
Szóval tényleg igaz. Amikor anya elkezdett svédül beszélni hozzám, és
egy hatalmas bőrönd tűnt fel a szobámban, végre felfogtam, hogy bizony
komolyan gondolják ezt az egészet Fridával. De mit akarnak ezzel az egy
bőrönddel?! Megmondtam anyának, hogy legalább háromra van
szükségem, egy kell a ruháimnak, egy a mindenféle kiegészítőknek meg
sminkcuccoknak, egy pedig a technikai cuccaimnak. Erre anya csak
nevetett, és azt válaszolta, hogy Frida hajója túl kicsi ennyi holmihoz.
– Nem akarok menni! – mondom megint.
Anya és apa egymásra néznek. Ezt már százszor lejátszottuk. Anya
állandóan azt hajtogatja, milyen jól fogom ott érezni magam. Oké, Frida
tényleg jó fej. Ékszertervező, és egy klassz kis hajón lakik Stockholmban,
de a barátnőim nélkül úgyis csak börtönnek fogom érezni az egészet. Egy
IKEA bútorokkal berendezett cellának, ahol meztelenül sétálva őriz a
börtönőr.
– Na gyere, öleld már meg öregapádat! – nyújtja felém a karját apa.
– De most akkor ki fogja megcsinálni reggel a smoothie-t Brittának?
Csak én tudom, hogy kell! És Britta a virágokat sem fogja öntözni, az tuti. –
Apa erre magához ölel. – Tényleg mennem kell? – kérdezem riadtan, de apa
nem is válaszol.
Egy pillanattal később már anya szürke kasmírpulcsijába temetem az
arcom. Anyának finom citromillata van, és el sem akarom engedni, annyira
jó puha. Kár, hogy megtalálta a pulcsiját a bőröndömben, és visszavette.
Körülöttünk mindenki siet, csomagokat meg gyerekeket vonszolnak.
Mindenki halál izgatott, mintha élete nagy kalandja felé indulna, kivéve
engem. Anya válla fölött látom, hogy Bea rám mosolyog, mintha azt akarná
mondani, „Ne félj!”. Betty nyelvet ölt rám, és integet. Ahogy elnézem a
rózsaszín, kötött sapkájában, még szorosabban ölelem át anyát. Betty maga
csinálta ezt a sapkát, ami teljesen olyan, mint egy óriási cici, bár Betty
váltig állítja, hogy igazából muffin. Szerintem legalább a cseresznyét
lehagyhatta volna a tetejéről, de mindegy.
– Bízom benne, hogy okos leszel, kicsim – simogat meg anya.
 – De anya, én okos vagyok!
Anya erre elenged, és végigmér. Kezeslábas van rajtam, a lábamon
tűsarkú csizma, a kezemen egy csomó karperec meg gyöngyök, a
hajfonatom kibomlott.
– Anya, ez egy tök kényelmes csizma! Te is pontosan tudod, azért veszed
mindig kölcsön.
– Oké, klasszul nézel ki! – nevet anya. – Csak nem éppen repülőútra
való. – Azaz Britta biztos nem így öltözne fel, gondolom magamban. Bár
még csak tizennyolc, őt bezzeg mindenhová elengedik egyedül,
triatlonozni, meg táborozni a cserkészekkel. Ha utazik, általában egy rém
ronda oldal-zsebes gatyát vesz fel, aminek a zsebeit teletömi sebtapasz-szal,
törlőkendővel meg egyéb ilyen praktikus hülyeségekkel, amíg végül úgy
néz ki, mintha tök vastag lenne a combja.
– Ha megengeditek, hogy itthon maradjak, soha többé nem engedek
fiúkat a szekrényembe! Megígérem! – próbálok egyezkedni, mire Betty
elmosolyodik, sőt majdnem én is. – Még a ruháimat se engedem be oda
többé! Továbbá egyetlen fiúhoz sem szólok soha az életben, sőt rájuk se
nézek! Amúgy sem terveztem, hogy bulit rendezek, amíg nem vagytok
otthon.
Ez nem igaz. Épp csütörtökre terveztem egy hatalmas ottalvós bulit.
– Igen, Kat nem szereti a fiúkat. És bulizni is utál – mondja halál komoly
képpel Betty, de aztán elrontja az egészet azzal, hogy nem bírja ki röhögés
nélkül, Bea pedig beszáll.
– Jaj, bocs – nyögi Bea. – Csak annyira vicces, mert épp hogy szeretsz
bulizni meg…
– Meg a fiúkat is? – fejezem be.
– Hát igen.
– Bocsi, csajok, de már nem hátrálunk meg. Mi jól kipihenjük magunkat,
Kat meg istenien ellesz Svédországban.
– De Frida néni totál bolond! Semmi kedvem vele tölteni a nyarat. Tuti
rám ad valami ijesztő paraszt szettet, és folyton ambient vagy milyen zenét
kell hallgatnom. A hajó meg állandóan imbolyog, tisztára tengeribeteg
leszek!
– Menned kell – mondja kedvesen apa, aztán tapsol egyet, és a
barátnőimhez fordul. – Nem vagytok éhesek? Ehetnénk szusit.
– Még soha nem ettem – mondja Betty.
– Pedig nagyon finom. Én meg egy csirkekatsut ennék.
 Búcsúzóul megölelem Beát meg Bettyt.
– De csirkekatsut nem ehettek! Az az én kedvencem, nem bírom ki, ha
nélkülem eszitek!
– Oké, semmiképp nem eszünk.
– Én egy jó kis zöldségtempurát fogok kérni – ábrándozik anya, és máris
nézelődik, hol találhatna egy japán bisztrót. – És egy pohár szilvabort.
– Anya, helló, még itt vagyok! Nem tudnál kicsit várni az ünnepléssel?
– Nyugi, ebben a városban soha nem történik semmi. Nem hiszem, hogy
bármiről lemaradnál – nyugtatgat Bea.
– Oké, de amíg nem vagyok itthon, nehogy csináljatok valami izgit! Azt
megengedem, hogy találkozzatok az unalmas pasijaitokkal, és velük
unatkozzatok, de mást nem!
Egy pillanatra ettől is elszomorodom. Tök igazságtalan, hogy mindketten
járnak valakivel, én pedig, aki annyi energiát fektetek bele, hogy jól nézzek
ki, és megértsem a fiúkat, még nem is randiztam soha. Egyetlenegyszer
sem. Betty meg hordja ezeket a cicis sapkákat, mégis van egy kedves,
rendes barátja. Ráadásul tök jól néz ki. Annyira igazságtalan!
– Brightonba bemehetünk? – kérdezi Bea.
– Nem!
– És a tengerpartra? Vagy körhintázni? A Lushba?
– Semmiképp!
– De legalább a KFC-be? – alkudozik Betty.
– Na jó, oda elmehettek.
Ekkor apa a kapuhoz tartja a beszállókártyámat. A kapu kinyílik, én
automatikusan belépek rajta, és már be is zárult mögöttem. Még integetni
sem tudok, mert máris ott terem egy biztonsági őr.
– Ide pakolhatod a cuccaidat – lök elém egy műanyag tálcát a nő.
Hátranézek, de a szüleim és a barátnőim már elmentek. – Van nálad
bármilyen, száz milliliternél több folyadékot tartalmazó flakon?
– Az mennyi is? – jövök zavarba, mire a nő sóhajtva lóbál meg egy félig
se teli ásványvizes üveget. – Hát, van egy-pár – nyögöm. – A parfümöm, a
testápolóm… A dezodorom is számít? – A nő hunyorogva bólint. – És a
kólám? – emelem fel a félig teli üvegemet.
– Ha nem haragszol, benéznék a táskádba.
Amíg a nő a táskámban kotorászik, kinézek, hátha meglátom még a
szüléimét. Ők már eltűntek, de Bea és Betty hátramaradt, és integet, mint az
őrült. A Hétpettyes-jelünket mutatják: hüvelykujjuk begörbítve, a másik
négyet mozgatják.
Ezt a köszönést még a Hétpettyes óvodában találtuk ki. Mi voltunk a
híres Katicalányok: én, Bea, Betty meg Pearl. Pearlt nem hívtam el a
reptérre, mert Betty meg Bea ki nem állhatják. Persze megvan az okuk rá,
és ami azt illeti, nekem is, viszont Pearllel soha nem unatkozik az ember.
Visszaintegetek. Mögöttem köhintés hallatszik, mire visszafordulok.
– És ez micsoda? – kérdezi a nő.
– A szérumom – közlöm vele. – Van, aki azt hiszi, hogy zsíros bőrre nem
jó, de ez nem igaz. Ez Clinique, és szuper jól hidratálja az arcom. Nagyon
tudom ajánlani, pórusösszehúzó hatása van. – Kopp. A szérum a kukában
landol. A következő, amit felemel, a mogyoróvajas üvegem.
– Azt ne! – tiltakozom. – Az nem is folyadék!
– Semmiféle folyékony vagy kenhető állagú dolgot, lekvárt vagy
konzervet nem szabad felvinni. – Puff. A mogyoróvaj is repül a szemétbe.
Mire újra hátrafordulok, már senkit sem látok. Hiába kémlelem Betty
cicisapkáját, nyoma sincs. Elmentek.
– Kérlek, menj át a fémdetektoron! – szól az újabb parancs.

A gépem már a kifutópálya előtt várakozik, a motor bőg, pár pillanat, és

felszállunk. Kibámulok az esőbe, és megpróbálok nem gondolni rá, hogy ez
a hatalmas, üvöltő gyerekekkel meg vakációzókkal teli gép mindjárt a
levegőbe emelkedik. Esküszöm, nem értem, hogy nem zuhanunk le. A
mellettem ülő fazon a kezébe temeti az arcát, úgyhogy sok megnyugtatást
tőle sem várhatok.
A gép most meglódul, és hamarosan felgyorsul. Hirtelen Pearl sms-e jut
eszembe, ami még épp bejött, mielőtt kikapcsoltam a telefonomat.
Remélem, nem zuhansz le, hahaha! Egyre gyorsabban száguldunk, a
sebességtől az ülésembe préselődöm. A motor zúgása minden más hangot
elnyom. Nagy levegőt veszek, és erősen markolom a karfát. Száguldunk,
egyre sebesebben, aztán a gép orra megemelkedik, és akármilyen
hihetetlen, felemelkedünk. A felhők közt járunk.
– Hála istennek! – morogja mellettem a férfi. Izompólóban van, pedig
esküszöm, a testalkata alapján semmi sem jogosítja fel arra, hogy így
mutatkozzon. Ha mégis lezuhanunk, a vézna, fehér karja lesz az utolsó,
amit látok, és ezzel a képpel megyek majd a halálba. A gép most erősen
bedől balra, én pedig lebámulok a reptérre, a sok ezer lent parkoló autóra,
az autópályára, amely csillogva kígyózik, mint egy ezüstös folyó. Anya, apa
meg a barátnőim már ott autóznak valahol, hazafelé tartanak, és talán Adélé
valamelyik számát éneklik.
Tenyeremet az ablakhoz szorítom, és kibámulok, hátha észreveszem,
melyik a mi autónk, ami egyre távolabbra viszi őket tőlem.
 3.

– Kat, itt vagyok! Kat!

Frida nénikém utat tör felém a tömegben, és egy bőröndjén megpihenő
idős néni meg egy ölelkező pár közt bukkan fel. A hipermodern reptéren
totál idegenül hat a hímzett ruhája meg a loboncos haja.
– Hát szijaaa! – borul a nyakamba, én pedig hozzápréselődöm a saját
tervezésű makkos-faágas ezüstmedáljához.
– Végre itt vagy! – mondja, amikor elenged. Az arca tiszta, fényes és
szeplős. – Szóval anyádék úgy döntöttek, hogy ajándékoznak neked egy
őrült vakációt Frida nénikéddel, hm?
– Szerintem pont arra számítanak, hogy itt semmi őrültséget nem tudok
elkövetni.
– Na ja! – vihog erre a nénikém. – Majd meglátjuk. – Elveszi tőlem a
bőröndöt, és megindul a kijárat felé. – Gyere, húzzunk el innen!
A stockholmi reptéren mindenütt süt a nap; a hatalmas üvegablakokon át
dől a fény, és kávé meg süti illata terjeng. Svédországban mintha mindenütt
kávé- meg sütiillat szállna. Frida előttem sétál, vagyis inkább szökdécsel, és
csak ekkor tűnik fel, hogy nincs rajta cipő.
Igyekszem utolérni.
– Mi ez a mezítlábazás?
– Tudod, így jobban érzékelem, hogy kapcsolatban vagyok a földdel –
fordul hátra, és a válla fölött rám mosolyog. – Ilyenkor úgy érzem magam,
mint egy istennő. Majd próbáld ki!
– Én biztos nem!
– Félsz, hogy belelépsz valamibe?
– Nem. Csak imádom a cipőket.
Frida erre elneveti magát.
– Lehet, hogy a nyár végén máshogy fogod gondolni -mondja.
– Hát, nem tudom – válaszolom, és megpróbálok lépést tartani vele a
tízcentis sarkú csizmámban. – Én tényleg nagyon szeretem a cipőket.
Néhány óra múlva már Frida hajóján süttetem magam a nappal, egyik
kezemben kókuszvíz, a másikban egy Graziét magazin. A türkizkék eget
fehér felhőcskék pettyezik, a hullámok a hajó oldalát nyaldossák, a
ringatózástól halkan csilingelnek poharamban a jégkockák. Előttünk
Stockholm óvárosa, a házak a szivárvány minden színében tündökölnek. Az
egyik, egy szürkéskék színű különösen tetszik, ilyen pólót keresek már száz
éve.
Frida lótuszülésben ül mellettem, és a semmibe bámul.
– Mostanában imádom a felhőket. Képes vagyok órákig bámulni őket –
szürcsöl bele az italába a nagynéném. – Nézd csak azt, ott! Úgy néz ki,
mint…
– Mint egy vatta? Vagy egy bárány?
– Inkább mint két csókolózó csikóhal.
– Igen, lehet.
Amíg Frida a felhőket bámulja, én a divatmagazint lapozgatom.
– Tetszik ez a fülbevaló? – nyomom az orra alá a képet. – Tényleg, mikor
megyünk shoppingolni? Tavaly, amikor anyával itt voltunk, találtunk egy
boltot, ahol minden ruha fehér volt.
– Hát akkor ideje indulnunk, ha még nyitvatartási időben akarunk
odaérni.
– Na, azért holnapig még tudok várni – válaszolom, pedig legszívesebben
azonnal felpattannék, és hoznám a cuccaimat.
– Holnap már nem leszünk itt. Korán akarok indulni, el kell érnünk az
első hajót, ami Stråla szigetére megy.
– Tessék? – ülök fel erre, mire a hajó megremeg, és inog a horizont.
Biztos rosszul értettem valamit, mert agyamra ment a napsütés meg a
felhőnézés.
– Hogy hová megyünk holnap?
– Stråla szigetére. A nyolcórás hajóval.
– Holnap? Egy szigetre?
– Miért, nem tudtad? – teszi le az italát Frida. – Kat, csak azt ne mondd,
hogy anyád nem is említette!
– Esküszöm, Frida, fogalmam sincs, miről van szó.
– Jellemző anyádra – nevet a nagynéném. – Stråla a világ legszebb
szigete – fog bele tágra nyílt szemmel. – Hatalmas ott a nyugalom. Ugyanis
el van zárva a világtól.
– Elzárva? De mennyire?
 – Innen három óra hajóval. Kint van, ahol a kis szigetek. Ez az egyik
legtávolabbi.
– De van ott bolt?! – kérdezem. Kezdek aggódni, hogy holnap egész nap
unatkozhatok.
– Persze! Van egy kisbolt, ahol a világ legjobb fahéjas csigáját árulják.
– És kávéház? Étterem? Vagy valaki?
– Egy kávézó van, igen. Meg néhány ember is – nevet Frida. – Hidd el,
Kat, imádni fogod! Nagyon pihentető. Tavaly is ott nyaraltam, és szinte
újjászülettem. Úgyhogy amikor visszajöttem Stockholmba, rögtön
lefoglaltam egy házikót idén egész nyárra.
Erre ijedtemben kiejtem a kezemből a magazint.
– Egész nyárra?! – teszem fel a napszemüveget a homlokomra.
– Igen. Az elszigeteltség kihozza belőlem a kreativitást. Ékszereket fogok
készíteni.
– De velem mi lesz?! Hiszen úgy volt, hogy te vigyázol rám pár hétig.
– Vigyázok is. Stråla szigetén.
– Ott kell maradnom egy egész hónapig?! – Érzem, hogy izzadság csorog
a hátamon.
– Igen – néz rám a nagynéném, de már nem olyan nevetősen. – Nem
értem, anyádék miért nem mondták. Hiszen tudták.
– Én sejtem – válaszolom, és hányingerem támad. Frida a kezem után
nyúl.
– De mit csináljak ott egész nap? – A svédországi nyarakra gondolok,
amiket a családdal vidéken töltöttünk. – Ússzak? Meg sétáljak?
– Pontosan! Ide nézz! – A táskájáért nyúl, és egy gyűrött prospektust húz
elő. – Ezt onnan hoztam. Olvasd el, mit írnak a szigetről, meglátod, milyen
érdekes. Jó kis kaland lesz!
A prospektus címlapján fekete sziluett áll a sziklán, és a naplementében a
tengert bámulja. Strala, a béke szigete. Végiglapozom a füzetkét. Anya meg
apa pontosan tudta, hogy Frida a szigeten akar vakációzni, és nem szóltak!
Csőbe húztak, hogy megszabaduljanak tőlem! Gondolom, most marha
büszkék magukra, hogy milyen okosak, mert elintézték, hogy egy isten háta
mögötti, apró szigetecskén töltsem a nyarat, ahol minden valószínűség
szerint nincs egyetlen srác sem. De talán még annyira se érdekelte őket az
egész, hogy ezt végiggondolják.
Ez sokkal rosszabb, mint az, hogy egy fiút bújtattam a szekrényemben.
 – Ugye jól néz ki? – néz rám kérdően Frida. Szegény, a végén az ő
vakációját is tönkreteszem.
– Igen – nézek fel a prospektusból, amelynek fotóin kizárólag tengert,
fákat meg teheneket látni. – Azt írják, gombászni is lehet, és hogy vannak
tehenek meg birkák.
– Gombászni nem lehet, mert nincs gombaszezon, de tehenek meg birkák
tényleg lesznek.
– Remek – mondom. Pedig tényleg szeretem a gombát.
– Ne vágj ilyen képet! – pattan fel Frida, és engem is felhúz. – Gyere,
megyünk, és addig vásárolunk, amíg könyörögni nem fogsz, hogy hagyjuk
abba, és induljunk a szigetre!
Imádok shoppingolni, és máskor már készülődés közben elképzelem, mi
mindent fogok látni: a színeket, a fazonokat, és alig várom, hogy
megtaláljam a tökéletes darabot. De most, ahogy ruhát veszek a bikinim
fölé, és a pénztárcámért nyúlok, mintha nem érezném ezt az izgalmat. Mi
van velem? Pedig itt a pénztárcám, benne a hitelkártya, amit anyától
kaptam, ahogy mondta, „vészhelyzetre".

Nem tudok aludni. Frida lakóhajója egy forgalmas rakparton áll, amely
végig tele van éttermekkel meg bárokkal. Nevetés és zene hangjai
keverednek a nagynéném szélcsengőinek folyamatos csilingelésével.
Máskor nagyon szeretek itt aludni, mert minden olyan otthonos, de ma az
állandó röhögcsélés halálra idegesít. Azonkívül hőség van, kezdődik a
kánikula, még az atlétatrikós-rövidnadrágos pizsamámban is melegem van,
kitakarózva fekszem. Sarkig tártam az ablakot, de csak a benzinszagú forró
levegő áramlik be.
Frida nagyon igyekezett, hogy jól érezzem magam. Elég sok üzletet
bejártunk, a vészhelyzetpénzből pedig vettem egy magas derekú
rövidnadrágot, egy sárga napszemüveget, szájfényt, vízálló szempillaspirált,
szalmakalapot meg egy trollos kulcstartót (Bettynek). Frida elvitt egy
elegáns kávézóba, ahol az összes csaj úgy nézett ki, mintha fotómodell
lenne, a férfiaknak meg bajuszuk volt. Irtóra tetszett, bár Frida persze nem
nagyon kedveli az ilyen helyeket. Fekete bőrpuffokon ültünk a teraszon, és
jeges teát ittunk. Aztán thai étteremben vacsoráztunk, utána pedig
visszajöttünk a hajóra, hogy Frida be tudjon pakolni.
Próbáltam hívni a szüleimet, de ki voltak kapcsolva, gondolom, már Los
Angeles felé repülnek. Brittát sem értem el, úgyhogy elkeseredésemben egy
órát cseteltem a barátnőimmel. Megírtam nekik, hogy a szüleim arra ítéltek,
egész nyáron egy svéd lakatlan szigeten egyen az unalom. Persze
megpróbáltak felvidítani.
Betty; Fogadok, hogy az a sziget tele lesz isteni, SZEXI szőke pasikkal,
akik svéd húsgolyót esznek, és úgy stírölnek majd a bikinidben!
Én: Kétlem!
Bea: Meggugliztam a szigetet, essszméletlen jó hely! Tényleg gyönyörű!
Cuki, barna szemű bocik is vannak!!!
Pearl: Majd ha lesz időm, sajnállak! Menj ki a napra, és örülj neki, hogy
nem ezen a lepratelepen töltőd a nyarad!
Megírtam nekik, hogy minden áldott nap hívni fogom őket, hogy ne
magányosodjak el teljesen. A hajó lágyan ringatózik. Feltápászkodom a
forró párnáról, és megnézem a telefonomat, de nincs új üzenetem. Aztán
kopogást hallok, és Frida kukucskál be.
– Még nem alszol, Katrina?
Csak a svéd rokonaim hívnak Katrinának.
– Nagyon meleg van – szuszogok.
– A szigeten nem lesz ilyen forróság. Jó szellős hely.
Gomba, tehén, birka… meg szellő. Tényleg halál izgalmasan hangzik.
Frida benyomakodik, alig fér el a hatalmas bőröndöm mellett. Leül az
ágyam végébe, és karjával átöleli a térdét. Vastag, kötött pulcsi van rajta,
arcát megvilágítja a rakodópart zöldes fénye.
– Csak jó éjt akartam kívánni. Sajnálom, hogy szomorkodsz.
– Te nem tehetsz semmiről.
Szeretném elmesélni neki, hogy meg vagyok rémülve, hogy el sem
tudom képzelni, mit fogok csinálni egész nap, és hogy máris iszonyú
honvágyam van, annyira, hogy szinte hányinger gyötör. De attól félek, ha
megszólalok, elsírom magam. Így csak közelebb húzom a párnámat, és
együtt hallgatjuk a kint vitatkozó házaspárt. Nem mindent értek, de annyit
kiveszek, hogy a pasi valami Astridot „simogatott”, és ebből lett a baj.
– Tudom, hogy nem erre számítottál – veregeti meg a lábszáramat Frida.
– De néha az ilyesmiből sülnek ki a legjobb dolgok. Stråla pedig varázslatos
hely.
– Nem hiszek a varázslatban.
– Persze, mert még nem jártál a szigeten – csillan fel a nagynéném
szeme. – Lehet, hogy Leo is ott lesz. Szerintem tetszeni fog neked.
Leo. Elég egy fiúnév, hogy felviduljak. Felülök.
 – Ki az a Leo?
– Akkor ismertem meg, amikor legutóbb ott voltam. Azt hiszem, kicsit
idősebb nálad. A szigeten lakik a családja.
– Hogy néz ki? – Tudom, hogy szánalmas vagyok, de nem tudom
palástolni az izgalmamat. Talán mégis van még remény.
– Hát, tudod… – Frida keresi a szavakat. – Olyan ypperlig.
Ypperlig. Ez is olyan szó, amelynek nem igazán van megfelelője a
nyelvünkben. Anya apára szokta használni. Olyasmit jelent, hogy tökéletes,
pont olyan, amilyennek lennie kell. Szegény anya persze hatalmas
tévedésben van, de ez most mindegy.
Ypperlig Leo…
– És azt még nem is mondtam – térdel fel a nagynéném, és kinéz a
kajütablakon hogy néhány nap múlva telihold lesz, aztán majd fogyni kezd,
míg végül teljesen eltűnik. Varázslatos lesz, Kat! – néz rám. – Ilyenkor új
élet, új szerelem kezdődik. Mi úgy nevezzük, sötét hold. Gyönyörű, nem?
Kicsit feljebb térdel, hogy jobban kilásson az ablakon. A vastag pulcsi
alól kikandikál a csupasz feneke.
– Frida, azt hiszem, én már látom is! Látom a sötét holdat!
– Mi van? Hol? – dugja ki a fejét az ablakon.
– Ott, a combod tövében, ahol a bugyidnak kéne lenni!
– Ja! – nevet Frida. – Ilyen melegben minek bugyi?
– De hát vastag pulcsi van rajtad!
– Csak azért kaptam fel, hogy ne meztelenül jöjjek be -magyarázza. –
Tudom, hogy azt nem szereted.
– Köszi.
– Szívesen – áll fel, és olyan kényelmesen nyújtózik, hogy már zavarba
jövök. – Godnatt, mĺne – mondja. Anya is mindig így kíván nekem jó
éjszakát.
– Jó éjt, holdacska! – válaszolom.
Amint Frida kimegy a szobából, azonnal rám tör a honvágy.
Hánykolódom a kemény matracon, és az otthoniakra gondolok. Általában
Britta fekszik le utoljára. Miután befejezte a tanulást, még sokáig nézi a
tévét, hogy oldja a stresszt. Szeretem hallgatni a tévé beszűrődő zaját, és ha
valami vicces megy, Britta nevet, de úgy, mintha horkolna.
Igazából hiányzik a nővérem. Megpróbálom elhessegetni a képet, ahogy
ott áll abban a rémes fürdőköpenyében, ami kábé tizenkét éves kora óta
megvan, vagy ahogy a körmét rágja, mint valami nasit. Ettől még jobban
elszomorodom. Úgyhogy inkább Ypperlig Leoról fantáziátok. Elképzelem,
ahogy fekszem a tengerparton az új Roxy bikinimben, és hirtelen árnyék
borul fölém. Kinézek a (vadonatúj, sárga] napszemüvegem alól, és
meglátom őt, a magas, szőke, skandináv félistent.
– Leo vagyok – mosolyog a félisten, és tekintetét az enyémbe mélyeszti.
Látszik, hogy irtózatosan tetszem neki. Szerelem első látásra.
A hajó megint hintázni kezd, és Leo hirtelen Britta fürdőköpenyében
jelenik meg. Hát ez bosszantó! Gyorsan legondolom róla az ócska köpenyt,
és helyette szörfös nadrágot adok rá, amiből kilátszik a kockahasa.
– Bekenjelek? – mosolyog rám, de aztán meg hirtelen körömrágásba
kezd, és horkantva felnevet. Feladom, már úgysem tudom irányítani az
álomképeimet, úgyhogy inkább elalszom.
 4.

– A következő megálló: Stråla szigete! – kurjantja Frida, ahogy kihajózunk

a kikötőből. A hajó tülköl, a csőből sűrű, szürke füst pöffen fel. A
fedélzeten ülünk, a hajó tatjánál, székre tett lábakkal, arccal a nap felé. Két
órája hajózunk szigetről szigetre, hol felszedjük, hol lerakjuk a nyaralókat.
Mostanra szinte mindenki leszállt már, amit én elég rossz jelnek veszek.
– Fika! – kiáltja Frida. Ez a vicces szó a svédeknél azt jelenti, hogy itt az
idő egy kávéra meg sütire. Tizenegy óra van ugyanis, és Frida nagyon
komolyan veszi a svéd szokásokat.
– Ihatok kávé helyett kólát?
– Na jó – fújtat Frida. – De ugye tudod, hogy az menynyire
egészségtelen? – kapaszkodik meg a nagynéném az egyik szék
háttámlájában, nehogy elessen. – Ötven százalékban svéd vagy, Kat! –
közli. – Öleld meg a benned élő svéd lányt!
Hátradőlök, és behunyom a szemem. A motorzúgástól mindjárt elalszom.
Hirtelen eszembe jut, hogy nem manikűröztem, aztán a sminkcuccaimat
keresgélem a táskámban. Reggel Frida egész idő alatt sürgetett, és mire
lezuhanyoztam, ő már indulásra készen állt. Még a hajamat sem tudtam
egyenesre vasalni.
Mire a nagynéném visszajön egy kávéval meg a kólával, sikerül két réteg
körömlakkot is felkennem, bár elég rondán.
– Szép ez a szín – dicséri meg Frida.
Kinyújtóztatom az ujjaimat, úgy nézem a halvány rózsaszín körmeimet.
– Illik a tengerhez, nem? – jegyzem meg.
– Ebben anyádra ütöttél. Neki is nagyon jó érzéke van a színekhez.
Anya akvarelleket fest, én viszont csak a körmömet. Legutóbb a
rajzházimra kettest kaptam. Iszogatás közben a telefonomért nyúlok.
– Gyorsan hívd fel, akit még akarsz – mondja Frida. -Nemsokára nem
lesz térerő.
– Mindjárt lemerül. Akkor majd a szigetről telefonálok.
– Onnan biztosan nem – válaszolja Frida, és magasra emeli a
kávéspoharát, mert egy hullám megdobja a hajót. – Ott nincs térerő.
 – Most hülyéskedsz? – meredek rá. – Én azt hittem, a világ minden
pontján van már térerő! – A hangom már remeg a pániktól. – Például egy
nyolcvanéves tata megmászta a Mount Everestet, és a tetejéről felhívta a
lányát! Komolyan! Földrajzórán néztünk egy dokumentumfilmet, abban
láttam. Ha a Mount Everesten van térerő, akkor nehogy már Stråla szigetén
ne legyen!
– Mondom, hogy nincs – rázza meg a fejét Frida. – Úgyhogy egy
nyugalmas, kütyümentes vakációnak nézel elébe. Szerintem ez tök izgi.
– De Frida! Egyszer a suliszekrényemben felejtettem a mobilomat, és
amikor otthon rájöttem, sírógörcsöt kaptam!
Frida ezen elneveti magát, pedig nem viccnek szántam.
– Akkor hogy fogok beszélgetni a barátnőimmel?
– Majd írsz nekik levelet. A posta kiválóan működik. Három nap alatt
Angliába ér egy levél, és ők is visszaírnak majd neked.
Ránézek a telefonomra. Tényleg mindjárt elmegy a térerő. Egyáltalán,
tudják a barátnőim, hogy kell levelet írni?
– Jaj, gyorsan! – jajveszékelek. – Frida, mondd a címünket!
Amint írni kezdek, a kijelzőn a térerőt mutató kis jel villogni kezd, és
vészesen fogy. A szigeten nincs térerő. SZÖRNYŰ. Mindenképp írjatok még
ma levelet!!!! Bepötyögöm a címet, és még hozzáírom: Gondoljatok rám!!!!
pusz Kat
Elküldöm az üzenetet Beának, Bettynek és Pearlnek, bár az tuti, hogy
Pearl nem fog nekem leveleket írogatni. Még az iskolában sem hajlandó
tollat venni a kezébe. A telefonom lemerült, csak bámulom a kijelzőt.
Eltelik vagy három perc. A telefonom használhatatlan. A kólámat
szürcsölgetve mégis állandóan ránézek, mert elfelejtem, hogy úgyse látok
rajta már semmit. A végén aztán bedobom a táskámba, hogy ne is jusson
eszembe nézegetni.
– Kat, nézd! – kiáltja a nagynéném, felugrik a székről, és a korláthoz
megy, kihajol, inge lobog a szélben. – Már látom a szigetet!
Mellé könyökölök. Frida egy távoli földdarabra mutat. Az út során sziget
szigetet ért, Stråla azonban olyan távol van, hogy úgy tűnik, ez a legutolsó,
a legtávolabbi. Csak fenyőket meg sziklákat látok. A sziget mögött már
csak a nyílt tenger, és ott, a távolban szerintem Finnország látszik.
Anya és apa valóban a világ végére száműzött.
– De jó megint itt lenni! – örvendezik a nagynéném, ahogy az utolsó
bőröndöt is kihúzzuk a mólóról. Egy idősebb férfi vár minket, aki most a
robogójához csatolt utánfutóba dobálja a csomagjainkat. Kék sapkája
mélyen a szemébe húzva, a sárga melegítője mintha a hetvenes évekből
való lenne, mondjuk, épp ettől elég jól néz ki. Barnára sült arcán ráncok
futnak. Az egyik bőröndöm nem fér be, így az öklével ütögetve próbálja
benyomni a helyére.
– Óvatosan! – figyelmeztetem. – Abban van a hajvasalóm.
– Erre megfordul, és rám mered. – GHD – magyarázom, de a márkanév
semmi hatással nincs rá. – Jádekristály bevonatú simítólap – teszem hozzá.
Erre pislant egyet, aztán csak bámul tovább, mintha nem értené, mit
mondok, bár valószínűleg tényleg nem érti.
Frida, aki már leguggolt valami vadvirág mellé, felnéz.
– Az unokahúgom, Kat – mutat be svédül. – Angol.
Az öreg erre bólint, mintha ez utóbbi tény mindent megmagyarázna.
– Otto – mormolja. – Aztán megfordul, és addig tömködi a bőröndömet,
míg végül sikerül beszuszakolnia a maradék helyre.
Amikor mindent bepakolt, és még Frida gitárja is rákerült a csomagok
tetejére, megindulunk. Frida ötlete volt elhozni a gitárt, hogy játszhassak
neki esténként, amikor meditál. Szerintem ez elég nyomasztóan hangzik, de
mindegy.
Csigalassúsággal vánszorgunk, közben Otto válaszolgat Fridának, aki
valami Judit csirkéiről, meg Alvar új csűrjéről érdeklődik.
– Otto robogója az egyetlen jármű a szigeten – mondja most angolul
Frida, ahogy felém fordul. Átsétálunk az erdőn, egy homokkal borított
ösvényen. – Otto épp a holnapi fesztiválról mesél – közli a nagynéném.
– Fesztivál? – kapom fel a fejem, bár, gondolom, nem olyasmire kell
számítanom, mint, mondjuk, a Glastonbury fesztivál.
– Ezt még nem is mondtam – karol belém Frida. Szóval holnap lesz a
szigeten a Solsken fesztivál. Tudod, mi az a solsken?
Hát persze hogy tudom. A rokonaim állandóan a svédtudásomat tesztelik,
de én direkt szívatom őket egy kicsit.
– Persze. Valami ütős rockbanda, nem?
– Azt jelenti, napfény. De amúgy lesz zenekar is.
– Az én zenekarom – mondja erős akcentussal, de angolul Otto.
– Meg diszkó – közli Frida.
– Az én diszkóm – teszi hozzá Otto. – Mindig én csinálom a diszkót.
 – Hú – válaszolom. Otto úgy néz rám, mintha várna valamit. – Akkor
biztos nagyon szereti a zenét – nyögöm ki végül.
– Néha Leo is segít – mondja Otto. – Nemsokára jön. – Aztán felgyorsít,
és eltűnik a kanyarban.
– Ypperlig Leo – suttogom.
– Tessék? – kérdez vissza Frida, aki épp virágot tesz a füle mögé.
– Ja, semmi. Csak ábrándoztam.

Nemsokára megérkezünk a házhoz, amelyet Frida kibérelt. Akárcsak a

legtöbb svéd nyaraló, ez is pici, négyszögletes, piros-fehér. És mintha épp
összedőlni készülne. Az egyik ablak be van törve, a deszkákról mállik a
festék. Gondozatlan, gyomos kert vezet a kavicsos tengerpartra.
Otto a tornácra dobálja a cuccainkat. Puff! Frida ezüstolvasztó kemencéje
az egyik bőröndömön landol, mellé esik egy zacskónyi kaja, aztán a gitár.
Szaladunk, hogy segítsünk Ottonak lepakolni, mielőtt még eltörik valami.
– Jó mulatóst! – mondja végül Otto, és Frida kezébe nyomja a
kulcscsomót. Egy pillanatig a messzeségbe bámul, aztán visszaszáll a
kismotorjára, és elrobog.
A motor zaja is elhal, csöndben állunk.
– Ez maga a tökély! – mondja végül Frida, és mély levegőt vesz.
– Aha – csak ennyit vagyok képes kinyögni, hogy mégse bántsam meg a
hallgatásommal.
– Gyere, megmutatom a házat! – mondja a nagynéném, és forgatni kezdi
a kulcsot, de az ajtó beragadt. Végül egy rúgással kell segíteni neki.
Benézek a homályos helyiségbe.
– Biztos, hogy elférünk itt ketten? – kételkedem.
– Ne hülyéskedj már, Otto az egész családjával lakott itt! – válaszolja
Frida. – Gyerekkorában mindig itt nyaraltak, mind a hatan.
Kétkedve követem Fridát a házba. A falak csupasz deszkából vannak, a
padló beton, rajta kifakult rongyszőnyegek. A sarokban tűzhely és egy
kockás abrosszal borított asztal. Mintha valami skanzenban lennék.
– Engedjünk be egy kis friss levegőt! – mondja Frida, és már el is húzza
a sötétítőt, kinyitja az ablakot.
– Az ott az én szobám, az pedig a zuhanyzó – mutat két ajtóra. – Te majd
fent laksz.
Lépcsőt azonban sehol sem látok. Aztán megpillantok egy rést a
mennyezeten, meg egy létrát a falnak támasztva.
 Vigyázva, nehogy lekopjon a friss körömlakkom, a lyukhoz támasztom a
létrát, és felmászom. Apró szobácskába lépek, a falak olyan ferdék, hogy
csak a helyiség közepén tudok teljesen felegyenesedni. Őrületes a meleg.
Kinyitom az ablakot. Oldalfalak nincsenek, csak mennyezet meg padló, de
mindkettőt nagyon régen festhették fehérre, a padlón itt is rongyszőnyeg.
Ágy helyett csak egy széles matrac a padlóra dobva, mellette lámpa, de
ezenkívül semmi más. Se tükör, se szekrény, konnektorról nem is beszélve.
Atyaég, nincs konnektor!
– Hahó! – kiabál Frida. Az ablakból látom, hogy egy rózsaszín alak a
tengerbe rohan. Frida idei első meztelen fürdője. A hátán fekve lubickol. –
Hééé! – integet, ahogy meglát az ablakból.
– Frida, ugye van itt áram?
– Nincs. Csak gáztűzhely meg petróleumlámpa.
Vagyis ha lemerülnek az akkumulátorok, akkor nem lesz se telefonom, se
iPadem, se iPodom, de még hajvasalóm se! Jézusom. Hajvasaló nélkül úgy
nézek ki, mint Britta.
– Gyere, ússzál egyet! – kiabál Frida.
Megrázom a fejem. Szúr a mellkasom. A ház kicsi, sötét és poros, és
kiderült, hogy még áram sincs. Amit szeretek csinálni, azt itt mind nem
lehet. Még könyvet se hoztam. Semmi nincs nálam, amihez nem kell áram,
kivéve egy Graziát. Meg a sminkcuccokat. Hogy fogok én itt kibírni egy
egész hónapot?! Megfulladok! Ha még egy percet el kell itt töltenem,
komolyan elájulok.
– Elmegyek sétálni – kiabálom Fridának. Szerintem ezt a mondatot még
életemben nem mondtam ki.
– Persze, menj csak! – válaszolja Frida. – Maradj, ameddig csak akarsz!
Itt most nincsenek rendszabályok.
 5.

Fogom a prospektust, amit Fridától kaptam, és nekivágok a kanyargó

ösvénynek. Megőrülök, ha nem csinálhatok valami érdekeset. Megőrülök,
ha nem vehetek valamit. Megkeresem a boltot. Egy jégkrém biztos fel fog
dobni.
Az ösvényen megállok, és megnézem a térképet. Annyira egyszerű, hogy
az kész röhej. Összesen két utca van, az egyik a sziget körül fut, a másik
keresztülmegy rajta. A túloldalon a központ: a kávézó, a bolt, az ifjúsági
szálló meg egy szálloda. Végül úgy döntök, körülsétálom a szigetet,
gondolom, pár óra múlva amúgy is a kávézóban kötök majd ki. Fogalmam
sincs, mivel üssem el a délutánt. Kiolvasom a Graziát, aztán nem marad
más, mint hogy lefekszem.
Alig húsz perccel később a kávézó előtt ácsorgok. Zárva van. A sziget
felét mindössze húsz perc alatt felderítettem, így ráérek, van még 28 és fél
napom, hogy felfedezzem a másik felét.
Útközben találkoztam néhány emberrel, aki törölközővel vonult
valahová, de ezenkívül semmi érdekeset nem láttam. Csak fákat. Meg
sziklákat. Még egy fia tehenet se. Az üres kávézó viszont egész jól néz ki.
Van egy móló, amelyik benyúlik a tengerbe, a hosszú padokon fehér párna,
a táblán pedig svéd szavak: kaffedrinkar, pommes, alkoholfritt. Nem tudom,
mi lehet az az alkoholfritt, de Pearlnek biztos ízlene.
Felderítem a kikötőt, hátha látok egy luxushajót (egyébként nem], majd a
füvön keresztül átvágok a térre, amely a térképen a mötesplats.
A hirdetőtábla szerint holnap lesz a Solsken Fest, háromkor kezdi Otto
zenekara, az Otto Orkester Dansband, aztán 9-től diszkó, szintén Ottoval. A
fákon túl megpillantok egy műanyag, jégkrémet nyalogató jegesmedvét. A
bolt! Végre vehetek valamit! Szájfényt, magazint… akármit!
Bent félhomály és hűvös fogad. A polcok közt mászkálok, és sokat adnék
azért, hogy a barátnőim itt lehessenek. Van egy csomó érdekes dolog, ami
biztos tetszene nekik: rágógumi meg pattogatottkukorica-ízű édességek,
banán alakú nyalóka, amit ki lehet bontani, mint egy igazi banánt,
korpakeksz, ami átszámolva egy vagyonba kerül, meg tampong. Ami, ki
gondolná, tampon.
Gyorsan csinálok egy szelfit a tamponggal. De jó lenne, ha el tudnám
küldeni! Akár zenekart is alapíthatnánk ezzel a névvel, The Tampongs.
Persze ahhoz az kéne, hogy Bea meg Betty szóba álljon Pearllel, és ne
utálják többé, de ki tudja, még ez is megtörténhet. Ezt azonnal el akarom
újságolni nekik, aztán eszembe jut, hogy lehetetlen. Áááááá! Mindjárt
felrobbanok!
Ránézek a vacak, használhatatlan telefonomra, aztán ahogy felpillantok,
meglátok egy polcot, tele füzettel meg írószerrel. Felkapok egy adag fehér
papírt meg néhány sündisznóval díszített borítékot. Megvan már, mit
csinálok ma délután: megírom a barátnőimnek, hogy alapítsunk egy menő
lánybandát, és legyen a nevünk The Tampongs.
Kikapok egy jégkrémet a fagyasztóból, és beállók a sorba fizetni. Egy
kertésznadrágos, idősebb nő támaszkodik a pultra, és valami heringről
hadovái, mögötte egy lány meg egy fiú áll, akik azon vitatkoznak,
vegyenek-e csípős csip-szet, vagy ne. Általában nem nagyon csipkedem
magam, ha a svédről van szó, de egy veszekedés mindig érdekes.
– Én vega vagyok, te arsel! – kiabál a lány, és megpróbálja a pástétomot
kivenni a fiú kezéből. A kertésznadrágos nő morgásából, aki már kifelé tart,
arra következtetek, hogy az arsel elég csúnya szó lehet.
A fiú most azt mondja a lányra, hogy dumskalle, ami biztos szintén nem
szép szó, aztán odavág a pultra egy bankjegyet, és a halpástétomával együtt
kisétál.
A lány még mindig a kezében tartott csipszeszacskót bámulja.
– Kéred? – kérdezi a pult mögött az asszony.
– Nincs nálam pénz, Juni – válaszolja a lány, aztán hozzám fordul, és
aranyosan azt mondja: – Nem tudnál kölcsönadni tíz koronát? – Pislog
egyet, a szemét lila ceruzával húzta ki, láthatóan nagyon ügyetlenül. –
Megadom.
– Hát… oké – nyújtok át neki néhány pénzérmét.
– Te angol vagy? – vált hirtelen angolra. Amíg fizet, tüzetesebben is
megnézem. Rózsaszín, magas szárú tornacipő, bő szárú culotte nadrág és
póló van rajta, ezzel a felirattal: Csak nyugi, targoncás vagyok! Kifizetem a
jégkrémet, aztán együtt lépünk ki az ajtón.
– Nanna a nevem – mutatkozik be a lány, miközben feltépi a
csipszeszacskót. – Az az agyalágyult halpástétom-zabáló meg Sören. Az
ikertesóm. Gondolnád, hogy ikrek vagyunk?
– Hát…
– Ja. Elég fura, mi? Egyáltalán nem hasonlítunk egymásra. – Ami azt
illeti, nagyon is hasonlítanak. Sören tök ugyanúgy néz ki, mint Nanna, csak
smink nélkül. Még a hajuk is egyformán göndörödik. – És te? – kérdezi
Nanna.
– Engem Katnek hívnak.
– Elég fura név – állapítja meg Nanna, de úgy döntök, meg se hallom. –
Kérsz csipszet? Nincs kedved sétálni velem egyet?
– Na jó – megyek bele, Nanna ugyanis az egyetlen tinédzser, akit eddig a
szigeten láttam. De még így se szívesen gondolok arra, hogy meglátnak
vele.
Sören közben eltűnik a fák közt.
– Eléggé gátlásos – mondja Nanna. – Felkészülhetsz, hogy soha nem fog
hozzád szólni.
Séta közben elmesélem neki, hogy itt töltöm a nyarat.
– Még csak ma érkeztünk, de már halálra untam magam – panaszkodom.
– Komolyan? – mondja Nanna, és homlokára tolja a rózsaszín keretes
szemüvegét.
– Nem nagyon tudom elképzelni, mit lehet itt csinálni.
– Ó, egy csomó mindent! Én majdnem minden nyáron itt nyaralok.
Gyere, ugorjunk sziklát! – Lekalauzol a partra, és pár perc múlva már a
sziklaugrást gyakorlom. Nanna előttem ugrál, mintha szárnya lenne,
könnyedén szökken egyik szürke szikláról a másikra. Kicsit lemaradok,
hiszen végtére is tizenöt éves vagyok, az isten szerelmére! És az is biztos,
hogy ez nem tesz jót se a kéz-, se a lábkörmömnek. De aztán Nanna mond
valamit, és kénytelen vagyok utolérni, hogy halljam, mit.
Arra jutok, hogy flip-flopban elég veszélyes sziklát ugrani. És fárasztó.
Gondolom, Nanna combja már megedződött, mert úgy ugrál, mint egy
majom, én meg csak vánszorgok a nyomában. Kérdés nélkül is leadja
nekem az egész életét. Tizenhárom éves, és az ifjúsági szállóban lakik. Ő,
ahogy mondja, nagy „pofázógép", az ikertesója viszont „tök kuka”, ja és ő
imádja a „divatot", a fekete-fehér filmeket, a versenyegereket meg a hideg
tejet, a narancslevet viszont utálja, neki az „túl savas”.
– Én képtelen vagyok még egyet ugrani – szólok, amikor majdnem
lecsúszom az egyik szikláról. Nanna erre mellém ül, és végre pár
másodpercre csönd lesz. De persze nem sokáig bírja.
 – Látod azt a sziklát? – mutat ki a tengerre. Nagy nehezen felemelem a
fejem. A szikla kint van a tengeren, eléggé messze, olyan, mintha egy bálna
hátát látnám. – Ott néha van térerő.
Erre gyorsan felülök, szememet a kezemmel árnyékolom. A szikla
hirtelen arany fényben ragyogó, varázslatos helynek tűnik, nem is értem,
hogy nem vettem észre rögtön.
– Nanna, iszonyúan örülök, hogy találkoztunk!
– Komolyan? – vigyorog Nanna, és átöleli a térdét. – Én is! Mehetnénk
együtt a Solskenre. Ismered a békatáncot? Ha nem, majd megmutatom,
hogy kell.
– Anyukám svéd – válaszolom. – Persze hogy ismerem a békatáncot.
Mennyi idő alatt lehet kiúszni ahhoz a sziklához?
– Olyan tíz perc.
Elég jó úszó vagyok. Ez a másik dolog a gitározáson kívül, amiben jobb
vagyok, mint Britta.
– Klassz lesz ez a nyár! – ül közelebb hozzám Nanna. -Egyrészt
találkoztam veled, másrészt Leo is jön a Solskenre.
– Ki az a Leo? – színlelek.
– Majd megismered. Nagyon jó fej, és annyira menő! Kajakozik, úszik
meg sátorozik. Ha ő is itt nyaral, mindig tök jó a nyár. – Nanna apró
kavicsokat dobál a tengerbe. – Ráadásul még nagyon skön is.
– Úgy érted, aranyos?
– Igen, nagyon édes – vigyorog rám. – Szóval szexi.
Jó, hogy kinyögted végre, Nanna!

Aznap este, miközben spagettit és szójagolyót eszünk, Frida a Solsken

fesztiválról mesél. Egymással szemben ülünk a kockás abrosszal leterített
asztalnál. Már harmadszor alszik el a petróleumlámpa, úgyhogy gyertyát
gyújtunk.
– Pár napra benépesül most a sziget – mondja Frida, hullámos haja
bolondos árnyékot vet a falra. – Ilyenkor minden szobát kiadnak, és
mindenütt sátoroznak. Olyan, mint egy második Szent Iván-éj.
A Szent Iván-éj nagy ünnep Svédországban, majdnem akkora, mint a
karácsony. Ez az év leghosszabb napja, ilyenkor a legtöbben vidékre
mennek, mindenféle bolondos ruhákba öltöznek, rengeteg vodkát isznak, és
körültáncolják a májusfát. Este aztán még egy kicsit rá töltenek, és egész
éjjel folyik a tánc. Amikor kicsi voltam, imádtam. Főleg a békatáncot.
 – Lesz virágkoszorú is? – kérdezem, és lecsapok egy szúnyogot a
lábszáramon.
– Hát persze. Emlékszel, milyen szépeket fontatok Brittával? Olyan
aranyosak voltatok! – Frida csillogó szemmel belekortyol a borába.
Ez klassz. Akkor majd kitalálok valami jó kis virágfonatot a
szerelésemhez. Soha jobb alkalmat, hogy hippinek öltözzek.
– És pácolt hering is lesz? Tábortűz? Grillezés?
– Talán igen. Tavaly istenien sikerült az egész. Este tizenegykor ment le a
nap, és reggelig tartott a buli. Annyira romantikus volt!
De erre már nem figyelek. Gondolatban átveszem a bőröndöm tartalmát,
hogy eldöntsem, mit veszek fel. Muszáj most azonnal előszednem a
ruháimat, és kiteríteni az ágyra.
– Én lezuhanyozom, és lefekszem – mondom, és a mosogatóhoz viszem a
tányéromat.
– Máris? Gitározhatnál nekem egy kicsit. Vagy elmehetnénk szaunázni.
– Miért, errefelé van szauna?
– A mólónál, a fészerben. Fafűtéses, úgyhogy be kell gyújtanom.
– Inkább majd máskor.
Vajon a farmer nagyon meleg lenne? Felvehetném a szűk farmert valami
bő inggel.
– Frida, itt egyáltalán nincs meleg víz? – Már ütközésig csavartam a
vízcsapot, de még mindig jéghideg a víz.
– De, néha van.
– Ma mintha nem lenne.
– Hát lehet. De ha mosakodni akarsz, mártózz meg a tengerben! Én is azt
fogom csinálni.
A hideg víz alatt kapargatom a zsíros tányért, fejem körül megint egy
szúnyog zümmög.
– Inkább kihagyom.
A tányért tisztának nyilvánítom, és a csöpögtetőre teszem, aztán indulok
a létrámhoz.
– Godnatt, måne! – köszönök el, de Frida valószínűleg már nem is hallja.
Fahasábokat szed elő a mosogató alól, és valami törpékről dalol.

Eldöntöttem, mit veszek fel a fesztiválra. Nézegetem a rövid, virágmintás

ruhámat, a vékony, fehér övét és a rövid pamutpulcsit. Nagyon jól fogok
kinézni. Már csak megfelelő cipő kéne. Öt párat hoztam magammal, de
egyik sem illik a szerelésemhez. Végül arra jutok, hogy majd reggel
átgondolom.
Mielőtt lefekszem, előveszem a sünis levélkészletet, és megírok két
levelet. Az egyik Bettynek meg Beának szól, a másik Pearlnek.

Drága Beatty!

Bocs, hogy kettőtöknek írok egy levelet, de képtelen vagyok kétszer leírni
ugyanazt. Annyira szomorú vagyok, és ez a sziget MIKROMNYI. Itt semmi
sincs, csak fa meg szikla. De ezen kívül tényleg semmi, még egy homokos
strand sincs. Összesen úgy két korunkbeli nyaral itt, de ők sem teljesen
százasok. A csaj legalábbis biztos nem. Szerintem mióta elbúcsúztunk, még
egyszer sem nevettem. Holnap lesz itt valami fesztivál, zenekar meg diszkó
is. Gyanítom, katasztrófa lesz az egész. (Talán még Hattie bulijánál is
bénább, tudjátok, amikor a papája a villanyt kapcsolgatta, hogy úgy
érezzük, stroboszkóp van a szobában.) De azért egy kicsit már várom.
Egyetlenegy érdekes dolog történt csak, vagyis még csak most fog
történni. Mindenki egy bizonyos Leoról beszél, aki holnap érkezik, és úgy
látszik, ő a legnagyobb szám itt nyaranta. Azt mondták, „szexi"! Úgyhogy
készenlétben vagyok.
PLÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍZ, írjatok!
Puszik.
Kat

Ui.: A legfontosabbat elfelejtettem! Lehet, hogy mégis tudlak majd hívni

titeket, vagy üzenetet küldeni, ha ki tudok úszni egy távoli sziklához.
Mondjuk, valószínű, hogy megfulladok útközben, de értetek vállalom a
kockázatot!

Hahó, Pearl!

Ez itt egy igazi levél. Gondoltad volna, hogy valaha ilyet kapsz tőlem?A
helyzet az, hogy akkora szigeten vesztegelek, ami kisebb, mint a Bluewater
bevásárlóközpont, és épp 299-cel kevesebb bolt van benne. Vagyis
EGYETLENEGY! Viszont abban van egy csomó édesgyökeres cucc (csoki,
rágó, süti), és eszembe jutott, hogy szereted o medvecukrot, úgyhogy
mindenképp akartalak értesíteni, hogy most bármilyen formában tudok
venni neked.
 Remélem, a te nyarad nem olyan halál unalom, mint az enyém.
Puszi.
Kat
Ui.: Ha írsz, viszek neked kisbaba formájú medvecukrot! Ígérem!

Egy pillanatra bekapcsolom a telefonomat, de csak hogy megnézzem a

postacímüket a jegyzetben, aztán a lejáróhoz készítem a leveleket. Majd
reggel elsétálok a postaládáig. Aztán eloltom a petróleumlámpát, kinyitom
az ablakomat, és jó mélyen kihajolok, hogy friss levegőt szívjak. A tenger
tintakék, mintha egy vízfestményben lennék. Távolról beszűrődik az apró
hullámok moraja. A móló melletti fészer kéményéből füst kanyarog, az
ablakok narancsszínben fénylenek. Látom Frida meztelen sziluettjét az
üvegen át.
Az égre nézek, és arra gondolok, hogy Bea, Betty meg Pearl mind otthon
vannak. Kíváncsi vagyok, mit csináltak ma. Betty meg Bea biztos
találkoztak, és lehet, hogy elmentek turmixot inni. Pearl meg jó későn kelt
fel, aztán egész nap a neten lógott. Van egy rakás profilja, különféle
nevekkel. Van, amelyikről tudom, hogy ő az, például Peargirl. De van, amit
nem árul el senkinek. Néha a suliban, óra alatt is képes mindenféle
hazugságokkal teletömni a fejét totál ismeretlen alakoknak, akiket az
interneten szed össze.
Szinte hihetetlen, hogy tegnap reggel még otthon voltam. Mintha egy
másik bolygóra kerültem volna. A hold alacsonyan áll, kerek és sárga,
olyan, mintha papírból vágták volna ki. Fordítva fekszem az ágyra, mert így
látom a csillagokat az ablakon át.
Bea, Betty meg Pearl is ugyanezeket a csillagokat látja, és apa meg anya
is Amerikában. De ettől sem érzem jobban magam. A szívem kalapálni
kezd, és olyan aprónak érzem magam, hogy attól félek, mindjárt eltűnők.
Kínomban megpróbálom sorra venni az otthon hagyott cipőimet. A kék
Converse… a balerinám… az ezüst lapos sarkúm… a pöttyös
gumicsizmám… a Nike cipőm… a barna velúr bokacsizmám… a fekete
velúr bokacsizmám…
Végigveszem mindegyiket, aztán kezdem elölről. Lassan lecsukódik a
szemem. Az álomba ringató számolás nálam cipőkkel működik, nem
bárányokkal.
 6.

Miközben hazafelé sétálok a boltból, beleütközöm egy csoportnyi

nyaralóvendégbe, akik épp most szálltak le a hajóról. Hátizsákot, gurulós
bőröndöt, táskát, sátrat cipelnek, a gyerekek úgy cikáznak, mint a villám, és
közben kiabálnak. Félreállok, hogy utat engedjek egy csapat éneklő
férfinak.
Frida törökülésben ül a mólón, és virágfüzért fon.
– Ezt neked csináltam – teszi a fejemre. – De jól áll!
Leveszem, hogy megnézzem, nem font-e bele valami hülyeséget, de
szerencsére csak százszorszép meg borostyán van benne, és kék szalag,
dísznek.
– Köszi. Kérsz fahéjas csigát? – nyomom a kezébe a zacskót. Muszáj volt
vennem párat, amikor a leveleket feladtam. A fahéjas csiga a második
legjobb svéd találmány, rögtön az ABBA után.
– Beindult az élet. Láttam, hogy Otto meg néhány másik tata építi a
színpadot a mötesplatson.
– Lehet, hogy hozzád képest tata, de szerintem jobb kondiban van nálad.
Egész nyáron kajakozik. Majdnem mindennap elúszik Fejanig – mutat egy
távoli szigetre a tenger leié aztán kajakon jön vissza. Utána meg fordítva,
kikajakozik, és visszafelé úszik.
– Azt a másik szigetet hogy hívják? – A miénktől nem messze még két
kis szigetet látok.
– Vilda. Azt jelenti, vad. Gyönyörű sziget. Majd egy nap oda is
kimegyünk.
– Elég fárasztó programnak hangzik – válaszolom, és kinyújtóztatom
magam előtt a lábamat, megmozgatom a lábujjaimat. Most éppen
mentazöldre festettem a körmömet.
– Hahó! – kiabál valaki az erdő mélyéről. Megfordulunk, a fenyők közül
szakállas férfi lép elő. – Én vagyok, Frida! – kiabál svédül. – Megjöttem!
Frida erre felugrik, eldobja a girlandot, a virágok szétszóródnak a mólón.
– Nils! – kiabál, és kitárt karral rohan a férfi elé, aki hatalmas öleléssel
üdvözli. Nils szőke hajú, nagy szakállú, az inge kigombolva, a karján
tetkók. A nyakában, csuklóján, bokáján gyöngyláncok, még a szakállába is
fűzött pár szem gyöngyöt.
Egy ideig csak némán bámulják egymást.
– El sem hiszem, hogy itt vagy – hallom Fridát, aki arrébb lök egy
gyöngyöcskét, hogy puszit adhasson Nilsnek.
Khmm, khmm. Hát ez elég ciki.
Felállok, mire a móló megreccsen, és mindketten hátrafordulnak.
– Nils, bemutatom az angol unokahúgomat, Katet.
– Helló! – mondja elpirulva Nils, és kezet fogunk. – Isten hozott! –
Akárcsak Ottonak, neki is nagyon erős akcentusa van. – Nagyon szép
virágok – bólint a koszorúm felé.
Vajon miért nem említette Frida ezt a Nilst? Most akkor járnak?
Gondolom, marhára örülhet, hogy anyáék a nyakára ültettek. Már biztos
eltervezte, hogy egész nyáron szaunázik meg meztelenkedik a
gyöngyszakállú svéddel, én meg belerondítok az egészbe.
– Megyek, megnézem, van-e meleg víz – nyögöm ki.
– Inkább maradj, beszélgessünk! – javasolja Frida. – Nils kedves
barátom, akit tavaly ismertem meg. Nem is tudtam, hogy idén is itt lesz…
De persze reméltem. – Most megint úgy néznek egymásra, mintha semmi
más nem létezne.
– Felöltözöm a fesztiválra.
Már meg se hallanak.
– Kérsz fahéjas csigát? – kérdi Frida, miközben kéz a kézben sétálnak a
móló végéhez.
Miközben zuhanyozom – ami azt jelenti, hogy a rozsdás csőből vékony
sugárban folyó jéghideg vízzel próbálom valahogy lemosni magam –, arra
gondolok, hogy két dologban biztos vagyok: az egyik, hogy a nagynénémet
nem sokat fogom látni ezen a nyáron. A másik, hogy a hajmosást ezúttal
kihagyom.

– De esküszöl, hogy normálisan nézek ki így? – kérdezem századszor is

Fridát.
– Hát persze! – állítja, de közben rám se néz. – Gyerünk már! – mondja,
és kézen fogva húz az ösvényen, oda, ahol zene meg nevetés hallatszik. –
Különben is, a Solskenen senkit nem érdekel, hogy nézel ki.
Épp ezért kérdezgetem folyton. Kicsit félek, hogy túlöltöztem, nem
örülnék, ha én lennék az egyetlen, akit érdekel, mi van rajta. Csak annyit
szeretnék, hogy tök normálisan nézzek ki, aztán pedig nem fogok többet
törődni az egésszel, és megpróbálom jól érezni magam. A házban még
tükör sincs, így csak a pirosítóm tükrét tudtam használni a sminkeléshez.
Persze az igazán rémes az, hogy se a hajszárító, se a hajvasaló nem
működik áram nélkül. Frida szerint a hajam „dögös", ami nem tudom, mit
jelenthet az ő értelmezésében, de egy csöppet sem nyugtatott meg. Fridának
körülbelül nyolc másodpercig tartott, hogy elkészüljön. Öt másodperc alatt
levette a rövidnadrágját meg a pólóját, és felvett egy ruhát, aztán három
másodperc alatt a fejére rakta a koszorút. Mégis tök jól néz ki. Olyan
ypperlig.
A mötesplatsra rá se lehet ismerni. A fák között virágfüzérek lógnak, és
mindenütt svéd zászlócskák lobognak: az emberek hajában, a torták,
fagylaltok tetején, a színpadon. Otto bandája teljes odaadással játszik, a tata
olyan komoly képpel harmonikázik, mintha temetésen lennénk, pedig az It’s
Raining Mén című szám jön. A színpad előtti téren rengetegen táncolnak.
A fejem mellett elrepül egy gumicsizma, a fazon pedig, aki lerúgta,
ordítva a barátja nyakába ugrik, és egymást ölelgetik.
– Kezdődik a csizmahajítás – mosolyog Frida.
– Kat! – Nanna vigyorogva szökken oda hozzám. Legalább egyvalaki
tényleg örül nekem. – Hú, de… dögös vagy! – méri végig elismerően az A
vonalú ruhámat meg a hullámos hajamat. Dögös. Legszívesebben
visszamennék Frida lakóhajójára, és a Graziát olvasgatnám a fedélzeten
(már megint).
– Neked is jó a… – rémülten keresgélem, mit dicsérhetnék meg rajta. –
… a pólód! Tök vicces.
Nannán megint a magas szárú tornacipője van, neonszínű inggel és
pólóval vette fel. A fölsőjén egy tréningruhás rajzfilmtroll orrát túrva ül egy
sütivel megrakott asztalnál, és azt mondja: Itt az idő: fikázzunk!
– Igen, azért vicces, mert a fika svédül az ötórai kávé meg süti, így
viszont…
– Értem a viccet – vágok közbe.
– Gyere, nevezzünk be a háromlábú versenybe! – karol belém Nanna.
Épp válaszolnék, hogy nem akarom egyedül hagyni a nagynénémet, de
Fridát már sehol sem látom. Aztán végül a sörsátornál pillantom meg, amint
rajongva bámulják egymást a Gyöngyszakállúval.
– Én inkább csak nézném – húzom ki a karom Nannáé-ból, ő azonban
nem tágít, és végigvonszol a mötesplatson.
 A következő órákat aztán azzal töltöm, hogy nézem, amint Nanna
lópatkót dobál, almát halászik, pácolt heringet eszik, valamint benevez egy
olyan vetélkedőbe, ahol a versenyzőknek krumplit kell továbbadogatniuk a
szájukban tartott kanállal. A krumplis játékban rajtam kívül mindenki részt
vesz. Nézem, ahogy a krumpli sorra jár a kanalakban, és hallom, ahogy a
tömeg felnevet, amikor egy nagydarab férfi leguggol, hogy egy kétévesnek
adja tovább a krumplit. Hirtelen elfog a szomorúság. Rengeteg ember van
körülöttem, mégis magányosnak, kirekesztettnek érzem magam. És úgy
látszik, Leo sem jött el, mert biztos észrevettem volna, ha feltűnik a színen
egy skön srác.
Napnyugtakor a banda abbahagyja a muzsikálást, és szünet következik,
míg Otto diszkója el nem kezdődik. A kávézó melletti sziklán ülök
Nannával, és csokis sütit majszolok. Az arcomon még mindig érzem a nap
melegét. Dobok egy darab sütit egy sirálynak, az meg le sem veszi rólam
apró, sárga szemét.
– Kár, hogy nem jöttél békatáncolni – mondja Nanna. -Hülyeség, de
annyira jó kedve lesz tőle az embernek!
– Jó volt nézni is.
Nanna tényleg aranyos, de össze sem hasonlítható a barátnőimmel.
Beával meg Bettyvel egész idő alatt nevetünk, és még Pearl is nagyon jó
poénokat nyom, bár néha olyan gonosz, hogy az embernek lelkiismeret-
furdalása támad, ha vele együtt nevet. A tengert nézem, a horizontot
kémlelem, és az jut eszembe, vajon útban van-e már a levél a barátnőimtől.
– Leo mégse tudott eljönni – szólal meg Nanna. – Nézd már Ottot! Most
veszi fel a diszkómellényét.
Otto a DJ-pult mögött áll, és megint zord képet vág. Mindenféle
gombokat nyomogat, és a fekete mellényt, ami korábban rajta volt, tényleg
lecserélte egy szmájlikkal díszített darabra. Most előrehajol, bekapcsolja a
mikrofont, és az ujjával dobol rajta, hogy ellenőrizze. A mikrofon hangosan
recseg, aztán a hang kitisztul.
– A Solsken után szokott lenni minden évben a Trollok harca – mondja
Nanna. – Az egy ilyen triatlonszerűség, direkt az itt nyaraló fiataloknak. Át
kell futni a szigeten, aztán elúszni Fejanig, és visszajönni kajakkal Strålára.
Csak tizenhárom éves kortól lehet jelentkezni, én meg Sören most indulunk
majd először.
– Ha lehet, én messzire elkerülök minden versenyt – jegyzem meg. A
nővérem mindenből versenyt csinál. Amikor kicsik voltunk, még abban is
versenyezni kellett vele, hogy hány pirítóst tudunk megenni. Ő elég sokat el
tudott tüntetni. – És mikor van ez a Trollok harca?
– Augusztus 24-én. Délután kezdődik, és napnyugta előtt véget ér. Utána
mindig nagy partizás van, és rengeteg ember, mert egy csomóan direkt a
versenyre jönnek át ide.
– Mi 25-én megyünk haza. Úgyhogy még épp meg tudlak nézni.
– De jó!
Otto megint a mikrofont bökdösi.
– Egy, kettő, egy, kettő – mondogatja bele, aztán megvárja, míg mindenki
rá figyel. Lassan tényleg csönd lesz. Először svédül tart kiselőadást arról,
hogy ne szemeteljünk, aztán egy pillanatra elhallgat, majd azt mondja: – Är
du redo att rocka? – A tömeg köré gyűlik. – Most azt kérdeztem – kezdi
angolul, és hallani, hogy kicsit zavarban van –, hogy kezdődhet-e a rock
and roll. – Erre többen füttyögnek meg hujjognak. Otto hunyorogva nézi a
tömeget, míg az elég hangos nem lesz, akkor elégedetten bólint. – Hát
akkor kezdődjön a… – mondja, és feltesz egy hatalmas fejhallgatót – …
szexi diszkó!
Ezen elnevetem magam. Angolosan próbálta mondani, valahogy úgy,
hogy „szhekszi dhiszkóu!” A mötesplats felett elektronikus zene hangja
dübörög. Azt hittem, igazi nyálas diszkózene lesz, de ez inkább dance. A
tánctér szinte azonnal benépesül a legkülönbözőbb korosztály tagjaival,
mindenki feltartott kézzel integet.
– Jeeeeeeeeee! – kiabál Otto a mikrofonba, és ő is hadonászni kezd.
– Gyere már! – ráncigái Nanna.
– Nem igazán vagyok táncos kedvemben – húzódozom, bár tudom, tök
hülyén néz ki, hogy kéretem magam. Nanna csak vállat von, aztán
csatlakozik a táncolókhoz. Otto kis idő múlva teljesíti a köz kívánságát, én
pedig nézem, ahogy új svéd barátnőm a Super Trouperre, aztán meg a
Guantanamerára ugrabugrál. Egyedül, de ez egyáltalán nem zavarja.
Most egy kis szünet következik, mindenki megáll, és várja a következő
számot. Aztán a fák közt felgyullad a fény, a nap pedig lebukik, és egy
pillanatra mindent narancsszín ragyogás önt el. A hangszóróból felharsan a
Holding Out for a Hero című szám, és a tömeg újra táncba kezd. Anya
szereti ezt a számot, apával duettben szokták énekelni, ami tök ciki, főleg,
ha a barátaim jelenlétében csinálják.
Nanna már körülbelül tizedszer fordul felém, tátogja, hogy menjek
táncolni, és ezúttal megyek is. Kiderül, hogy rajtam kívül legalább egy
tinilány létezik még, aki kívülről tudja ezt a számot. A lány a fikatrollos
pólóban.
Így hát az este végére, be kell valljam, jól érzem magam.
 7.

A diszkó még mindig dübörög, amikor Fridával hazaindulunk. Az erdőn át

sétálunk; az ösvényt megvilágítja a hold, a tűlevelek halkan ropognak a
talpunk alatt. Frida olyan boldog, hogy szinte táncol hazafelé, és amint a
házhoz érünk, már szalad is le a partra, egyenesen a tengerbe, aztán ott
tapicskol a sekély vízben.
– De gyönyörű! – rúgja lábával a vizet. – Nézd, milyen alacsonyan van a
hold! Mindjárt a vízbe ér!
Lerúgom a cipőmet, és belesétálok a tengerbe. Tényleg nagyon jó a víz,
hűvös, valahogy mégis kellemesen langyos. Behunyom a szemem, és
arcomat az égnek fordítom.
– Nézd csak, Frida! Holdfürdőzöm! – kiabálok, és kinyújtom a két
karomat.
– Próbáld ki a holdúszást is! – válaszolja Frida, és a fején keresztül már
húzza is le magáról a ruhát.
A tengert nézem. Csábítóan hűs és nyugodt, nekem meg még mindig
melegem van a tánctól.
– Végül is miért ne? – válaszolom, magamat is meglepve.
Frida épp a melltartóját kapcsolja ki, de észreveszi, hogy csak álldogálok.
– Aha, gondolom, szeretnél fürdőruhát. Mindjárt lehozom az enyémet,
kint lóg a szárítókötélen. A szaunában majd át tudsz öltözni.
Már fut is felfelé az ösvényen, és eltűnik a ház mögött.
A hullámok lágyan nyaldossák a bokámat, messziről a La Bamba
dallama hallatszik. A lábujjaim már jólesően lehűltek, szorgosan mozgatom
őket a vízben, miközben a holdat bámulom. Nagyon meleg van, a ruha
kellemetlenül tapad rám.
Azonnal meg kell mártóznom a tengerben! Most rögtön! Meztelenül
fogok úszni! Már húzom is le a ruhámat, gombócba gyűröm, és kidobom a
partra. Még mielőtt meggondolnám magam, lehúzom a bugyimat is, és a
ruhám mellé hajítom, a kövek közé. Meztelenül állok a sekély vízben, és
süttetem magam a holddal.
 – Segítség, az unokahúgom megőrült! – nevet mögöttem Frida, kezében
tartja a fürdőruhát meg a két törülközőt. – A hold neked is elvette az eszed!
Tényleg úgy érzem magam, mint akinek elment az esze. Hirtelen be
akarom pótolni a fesztiválon elvesztegetett időt, amikor csak duzzogtam,
meg magamat sajnáltam.
– Ezt nézd, Frida! – kiáltom a nagynénémnek. – Békatáncolok a
tengerben! – Azzal magas hangon rákezdek:
– Smĺ grodorna, smĺ grodorna!
Persze táncolok is hozzá, fel-le ugrálok a tengerben, a kezemmel farkat
csinálok magamnak, meg minden. Nannának igaza van, a békatánctól
tényleg felvidul az ember.
Frida is csatlakozik hozzám. Belegyalogol a vízbe, aztán lekuporodik, és
ugrálva jön felém.
– Kvakk-kvakk-kvakk! – énekeljük, és békaként ugrándozunk.
– Kvakk-kvakk-kvakk! – kezdek rá megint, és ekkor veszem csak észre,
hogy Frida már nem énekel, ellenben valamit nagyon néz a vízen.
– Mi van? – kérdezem, mire Frida integetni kezd valakinek, aki
mögöttem van.
– Helló, Leo! – kiabál.
– Helló! – válaszolja egy mély hang a távolból.
Te jó ég! Leo itt van valahol a közelemben! Villámgyorsan számba
veszem a lehetőségeket: most vagy elkezdek futni kifelé, és akkor meglátja
a csupasz, fehér fenekemet, vagy megfordulok, és akkor meglátja a csupasz,
fehér cicimet, a többiről nem is beszélve. Végül nem marad más hátra, mint
hogy a víz alá merüljek. A víz azonban túl sekély, így mindenemet beütöm
a kavicsokba, ráadásul a víz épphogy elfed.
– Mi van, Kat? – kérdezi Frida, miközben négykézláb
szerencsétlenkedem a vízben.
– Semmi, csak úszkálok – válaszolom, és megpróbálok befelé araszolni,
hátha ott mélyebb a víz. Elég lassan haladok, mert végig négykézlábaznom
kell, hogy a fenekemet takarja a víz. Kicsit beljebb végre fel merek
pillantani. Néhány méterre tőlem kenu ring a vízen, benne egy fiú, aki az
ölében pihenteti az evezőket, és engem néz.
– Helló – araszolok még előrébb. – Kat vagyok.
Kezet nyújtok a srácnak, mintha valami üzleti találkozón lennénk.
Leo kinyúl a kenuból, és megrázza a kinyújtott kezemet.
– Helló – köszön, és udvariasan csak az arcomat próbálja nézni. – Leo.
 Ebben a sötétben nehéz megmondani, de mintha mosolyogna. Frida
felénk tart, és fürdőruha van rajta! Ez így igazán nem fair!
– Leo, lekésted a fesztivált! – mondja.
– Pedig igyekeztem – válaszolja Leo, miközben én még mindig azon
bénázok, hogy nyakig ellepjen a víz. – Stockholmból jövök a kajakkal, egy
csomó szigeten vadkempingeztem.
– Hát ez csodás! – Frida imádattal néz Leora, aztán részletesen kikérdezi
a nagy kalandról, miközben én a víz alatt kuporgok.
– Volt, hogy lakatlan szigeten sátoroztam – meséli Leo. – Halat fogtam,
és tűzön megsütöttem.
Próbálom nem túl feltűnően bámulni, de persze nagyon kíváncsi vagyok
rá most, hogy már annyit hallottam róla. A holdfényben is látszik, hogy
napsütötte barna a bőre, és sós víztől ázott tincsei a fejéhez tapadnak, de
azért messze nem egy skandináv tengeri isten. El se hiszem, hogy semmi
feltűnő nincs a külsőjén, kivéve a karját, ami irtó izmos, de hát ez nem is
csoda, tekintve, hogy vagy harminc kilométert evezhetett, ha Stockholmból
jött idáig.
– Mióta jössz? – kérdezi Frida, miközben elegánsan lebeg a hátán.
– Majdnem egy hete – válaszolja Leo, és rám néz, én pedig bólintok,
mint aki igen komolyan mérlegeli a dolgot.
– Leo, nem akarod kivinni Katet is a tengerre? – dobja be Frida. Egy
pillanatra csend lesz. Rá se merek nézni Leora. Árnyék vetül az arcára, így
nem tudom leolvasni róla, mit gondol, de mintha hirtelen összevonná a
szemöldökét. – Biztos örülne neki, igaz, Kat? – locsog Frida.
– Szerintem Leo már így is eléggé elfáradt, úgyhogy…
– Nem, dehogyis. Szívesen kiviszlek – válaszolja Leo.
– Na, ez klassz! Mondjuk, holnap délelőtt? – erőlteti Frida.
Jaj. Ez aztán már tényleg vérciki. Gondolom, a nagynéném szeretne
egyedül maradni Gyöngyszakállal.
– Persze, oké – egyezik bele Leo. Mi mást mondhatna szegény?
Legszívesebben teljesen elmerülnék szégyenemben.
– Köszi, de tényleg nem muszáj…
– Holnap nagyon jó lesz – vág közbe Leo. – De most megyek, hátha még
elkapom a fesztivál végét. – Azzal evezni kezd, a kenu gyorsan távolodik. –
Szia, Frida! – kiabálja hátrafordulva. – Akkor holnap, Kat!
Nézzük, ahogy a kenu átszeli az ezüsthidat.
– Hát ő Leo – fordul a hasára Frida.
Megszárítkoztam, lemostam a sminkemet, és fogat is mostam, de még
mindig úgy érzem, hogy vérvörös vagyok. Az ágyon ülök, a saját
szaunámban (úgy értem, a szobámban], és megkeresem a sünis levélpapírt.
Nem tudom, melyik rosszabb: az, hogy Leo látta, amint meztelenül
békatáncot járok, vagy az, hogy Frida ráerőltette a holnapi programot.
Iszonyú jó lenne most üzenni a barátnőimnek, biztos felvidítanának. Végül
úgy döntök, írásterápiába kezdek, azaz megírom az egészet Bettynek és
Beának, hátha így sikerül feldolgoznom a szégyenemet. Pearlt most inkább
kihagyom, mert ő képtelen tartani a száját.

Drága Beatty!

Ma végre találkoztam a híres-nevezetes Leoval, a sziget istenével, a nagy,

skandináv hőssel. Gondolom, kíváncsiak vagytok.
KIÁBRÁNDÍTÓ VOLT!
Leo ugyanis:
– alacsony (igaz, csak a kenujában ülve láttam, és lehet, hogy a hosszú
lábát lent rejtegette, de szerintem nem),
– unalmas (tökre odavan a méhekért, virágokért, madarakért, meg
ilyesmi),
– barna hajú (bár csak holdfényben láttam, úgyhogy ez nem 100 %, de
biztos, hogy inkább barnás, mint szőke – bocsi, Bea, te persze más eset
vagy!),
– totál átlagos arca van (bár abból se sokat láttam, mert sötét volt, de ha
annyira helyes lenne, az azért feltűnt volna.),
– szóval kb. 6,5/10.
Egyelőre ennyit láttam belőle, de tuti, hogy még találkozunk, mert itt a
szigeten mind egymás hegyén-hátán lakunk, és mindenki egymásba botlik.
Tiszta Big Brother, komolyan. A gonosz Frida nénikém rákényszerítette a
srácot, hogy holnap kenuzni vigyen, de nem fogok elmenni, mert amikor
Frida megkérte, olyan képet vágott, hogy szerintem még egy adag
macskakakival is szívesebben kenuzna, mint velem. Emlékeztek, milyen
büdös volt, amikor Pöcök rákakált a blézeremre? Ne röhögjetek, de
szerintem Leo egy olyan adag macskakakival is szívesebben csónakázna.
Holnap korán felkelek, és elbújok valahol a szigeten, hogy ne kelljen vele
mennem.
 És azt még nem is mondtam, hogy amikor találkoztunk, anyaszült
meztelen voltam. Most nem magyarázom el, miért, de tényleg ez történt.
Eddig csak anya, apa, Britta meg Frida látott meztelenül Leon kívül.*
Annyira jó lenne, ha legalább az egyikőtök itt lenne, és úgy csinálhatnék,
mint akit nem is érdekel ez az egész ciki ügy!
NAGYON HIÁNYOZTOK!
Sok puszi.
Kat
*Bea, az nem számít, amikor meztelenül láttál a próbafülkében, mert akkor melltartó legalább volt
rajtam. Betty, csak hogy értsd, a műbőr gatya, amit akkor próbáltam, olyan szűk volt, hogy lejött vele
a bugyim.

Borítékba teszem a levelet, leragasztom, és megcímzem Beának, aztán

leteszem a konyhaasztalra.
Az ágyban megpróbálok nem gondolni arra, hogy Leo látta, amint
meztelenül békatáncot járok a vízben.
Persze semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy Leo látta, amint
meztelenül békatáncot járok a vízben.
Újra érzem, hogy elpirulok, aztán lassan lecsukódik a szemem.
Meztelenül békatáncot járok. Meztelenül…
Békatáncot…
 8.

Másnap reggel csöndben összeszedek néhány holmit, ami ahhoz kellhet,

hogy pár órára elrejtőzzek a tengerparton. Magamhoz veszek egy üveg
vizet, törölközőt és a gyűrött Graziát, majd csendben kilopózom a házból.
De ahogy bezárom magam mögött az ajtót, meghallom az evezők
csobbanását. Riadtan fordulok meg. Leo evez be az öblünkbe egy
kétszemélyes kenuban.
– Indulhatunk? – kiabál.
– Hogyhogy már itt vagy? – válaszolom. Megpróbálom leplezni, hogy
nem nagyon örülök neki, de nehezen sikerül. – Még nyolc óra sincs!
– Hosszú út áll előttünk, és később nagyon meleg lesz.
– Ez igaz. – Villámgyorsan jár az agyam, mit is csináljak. Most már nem
húzhatom ki magam, de hát annyira készületlen vagyok! Flip-flop papucs
van rajtam, a bikinim fölött melegítőalsó, smink szinte semmi. Így akkor
szoktam kinézni, ha nagyiékhoz megyünk ebédre vasárnap. Oda nem gáz az
ilyesmi, de azért egy sráccal!
Leo a mólóhoz kormányozza a kenut, én pedig kelletlenül odasétálok. A
haja világosban is barna, és a szeme is. Gratulálok magamnak, hogy
sötétben is milyen jól el tudok helyezni egy fiút a skálán, a 6,5 teljesen
reális érték.
– Ez nem a tegnapi kenu – állapítom meg, miközben Leo a kötéllel
vacakol, és ügyet sem vet rám.
– Ez kajak – lép ki a hajóból, és felém hajít egy mentőmellényt. –
Tandemkajak.
Nem is olyan alacsony. Ezt viszont rosszul ítéltem meg. Elkezdi
átrendezni a kajakhoz szíjazott táskákat, aztán végül rám néz, és ráncolni
kezdi a homlokát.
– Kellene valami a válladra – mondja. – Kint a vízen nagyon éget a nap.
Erre sarkon fordulok, visszaszaladok a házba, felmászok a szobámba.
Teljesen nyilvánvaló, hogy Leonak semmi kedve velem lógni. Rám nézni se
nagyon hajlandó. De akkor mi a fenének jött ide? Felveszek egy inget, és
kifestem a szempillámat. Kinézek az ablakon. Leo keresztbe tett karral áll
lent, a móló végében, és a tengert kémleli. Feldobok még egy kis rúzst meg
parfümöt, és végre kezdek úgy kinézni, mint akinek egy fiúval van
programja. Lehet, hogy Leonak nincs kedve kajakozni velem, de azért jó,
ha tudja, kivel van dolga!
Amikor visszamegyek, Leo a mólónál gyorstalpalót tart nekem arról,
hogy kell evezni. Aztán rám adja a mentőmellényt (ehhez nagyon közel kell
állnunk egymáshoz, ami kissé fura], beteszi a táskámat a vízhatlan zsákba,
és amíg bemászom, fogja a kajakot, hogy ne billegjen. Mindezt úgy, hogy
közben egyetlenegyszer sem néz rám.
Aztán beszáll mögém, ellöki a kajakot a mólótól, és máris a vízen
vagyunk. De csak körözünk, végül nekiütközünk a mólónak. Két újabb kör
után elhajítom az evezőlapátot, és sikítok. Megint ütközünk.
– Ülj nyugodtan! – szól rám Leo. – Húzd fel az evezőlapátot az öledbe,
majd én kikormányzom magunkat az öbölből.
– Bocs – mondom vérvörösen. Istenem, mennyire utálom Fridát!
– Most már kezdhetsz evezni – mondja Leo, amikor kiérünk a nyílt
tengerre. – Vilda felé megyünk.
Az evezőm először állandóan kibukik a víz alól, és lefröcsköl minket,
vagy éppen bele sem tudom mártani a vízbe, és a kajak veszettül
hánykolódik alattunk. Én mindenféle hülye hangokat adok ki (ó! jaj! hú!
au!), Leo pedig szorgalmasan evez.
Elég sok idő telik el, és még alig haladtunk, néha meg éppen hátrafelé
megyünk. Egy idő után azonban belejövök az evezésbe, és egyre közelebb
vagyunk Vildához. Tudom, hogy jól csinálom, mert Leo, aki eddig néma
csöndben evezett mögöttem, most azt mondja:
– Jó lesz! – Bosszantó, de a dicséretet hallva elönt valami boldogság.
Ahogy haladunk, egyre feszélyezettebben érzem magam amiatt, hogy
Leo a hátam mögött ül. A tegnap este még túl közeli élmény, és így, hogy az
arcát sem látom, tippelni sem tudok, mit gondolhat rólam. Lehet, hogy
élvezi, hogy itt vagyunk a nyílt vízen, az aranyló, reggeli napsugárban, de
nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy jobban örülne, ha nem
akasztottak volna a nyakába egy csajt, aki éjjelente csupasz fenékkel
békatáncot jár a tengerben. Végül nem bírom tovább, és megtöröm a
csendet.
– Frida mondta, hogy te már évek óta itt nyaralsz – mondom.
– Igen – válaszolja udvariasan, de nem szól többet.
– Nektek is van itt házatok?
 – Nincs.
– Akkor az ifjúsági szállóban laksz?
– Nem.
– Szállodában?
– Sátorban – mondja, majd megint csend lesz, csak az evezőlapátok
csattogása hallatszik. – Elég jó sátor – teszi hozzá aztán.
– Hú, te jó ég! Én utálok sátorozni – válaszolom. – Apukámmal meg a
nővéremmel szoktam járni. Anyukám nem is hajlandó jönni, mert nincs
vécé. Én meg ülök egész nap egy mező közepén, majd megfagyok, és
Candy Crusht játszom a telefonomon. Apa állandóan krikettezni akar, de ez
persze hülyeség. Hárman nem lehet.
Csönd van.
– És mit szoktál még csinálni, ha éppen nem kenuzol?
– Kajak.
– Igen, szóval, ha nem kajakozol?
– Futni. Megszeretek vitorlázni és túrázni is… Focizni. De a tengert
szeretem a legjobban. – Újra elhallgat, aztán visszakérdez. – És neked van
valami hobbid?
– Ó, egy csomó – vágom rá, de hirtelen rájövök, hogy az talán mégse
számít rendes hobbinak, mikor a tökéletes csizmát keresem a plázában,
vagy a barátnőimet szórakoztatom azzal, hogy a tanárokat utánozom, meg
cicás YouTube-videókat nézek. – Gitározni szoktam – nyögöm ki végül –, és
táncolok, de úgy általában utálok sportolni, és a kirándulás se nagyon hoz
lázba. Bár a csillagok szépek – teszem hozzá kínomban. Az evezőlapátok
nagyot csobbannak. – Úgyhogy sok a közös bennünk, Leo – teszem hozzá.
Egy pillanattal később Leo elneveti magát.
– Ez vicces – mondja. – Bocs, de néha kicsit lassan fordítom le
magamban, amit mondasz. Végül is szeretem a gitárzenét, te meg nem
utálod a csillagokat, úgyhogy talán nem is vagyunk annyira mások.
Erre elmosolyodom. És bár két dolgot is felfedeztünk, amit mindketten
szeretünk, a továbbiakban csendben evezünk egészen Vilda szigetéig.

– És most mit csinálunk? – kérdezem. A parton állunk, a kajakot már

kihúztuk a vízből. Előttünk semmi, csak a tenger. Még Strålát sem látjuk.
Bekapcsolom a telefonomat, hátha van térerő, de semmi, úgyhogy
visszadobom a táskámba.
Leo vállat von.
 – Felfedezhetnénk a szigetet – mondja, de egyikünk sem moccan. Olyan
érzésem van, mint amikor vendégségbe mentünk, és a szülők összetereltek
minket mindenféle idegen gyerekekkel, hogy akkor most menjünk játszani.
Kellemetlen az egész.
– És mi lesz a cuccainkkal? – mondom. Lehet, hogy akár vissza is
fordulhatnánk. Már csaknem egy órája eljöttünk.
– Nyugi. A semmi közepén vagyunk. Egy napra miénk a sziget.
– Miénk a sziget – ismétlem meg. Ez kicsit izgalmasan hangzik.
– Gyere, megmutatom, mi van itt! – Leo átugrik egy sziklát, és már
kúszik is fel a meredek földhányáson. Visszafordul, és nézi, ahogy még
mindig a parton álldogálok.
– Felmegyünk oda! – mutat a távolba, ahol egy domb magaslik. Nem
hegy ugyan, de azért… Morogva visszadobom a táskámat a kajakba, és
megindulok utána.
– Vigyázz, nehogy viperára lépj! – kiáltja, azzal eltűnik a fák között.

Mire felérünk a domb tetejére, már csak sántikálok. Leo egy sziklaszirten
áll, és a kilátásban gyönyörködik. Felfelé menet megcsúsztam, és a lábam
valahogy beszorult két szikladarab közé. Leonak kellett kihúznia, de az
egyik papucsom bent ragadt, és nem is tudtuk kiszedni. Fél pár papucsban
pedig elég nehéz mászni. Igazából kettőben is nehéz volt.
Odaállok mellé a sziklaszirtre, és körbenézek. Innen az egész szigetet
belátni. Olyan, mint egy terepasztal, miniöblökkel, tavacskákkal, sziklákkal
meg dombokkal. Leo megérinti a karom.
– Rétisas! – mondja. Nézem a kezét, ami most a karomon nyugszik.
– Micsoda?
– Ott, nézd! – Balra mutat, az egyik sziklára. – Ott, az őszirózsáknál!
– Amicsodáknál?!
– Ott, a fehér virágoknál, a sárgák alatt.
– Látom! Hú, mekkora! Nagyobb, mint a macskám… Szerintem még
meg is tudná enni! – Leülünk a sziklára, és a lábunkat lógázzuk.
– Grönlandon olyat láttak, aminek két és fél méteres volt a
szárnyfesztávolsága.
– Az nagy? – kérdezem.
– Nagy – nevet Leo. – Nézd, mindjárt felszáll!
Csöndben nézzük, ahogy a sas elrugaszkodik a szikláról,
és a tenger felé repül.
 – Hú… tényleg mekkora a szárnya!
– Ennél nagyobbat talán nem is láthatnánk. – Minél közelebb repül a
tengerhez, annál jobban kinyújtja izmos lábait. A karmát úgy mereszti,
mintha fel akarna kapni valamit.
– Jaj, már én kezdek megijedni! – mondom. – Lehet, hogy ma még egy
gyilkosságnak is szemtanúi leszünk?
– Remélem!
A sas a vízbe mártja a karmát, de üresen húzza vissza. Egy ideig a víz
felett köröz, aztán felemelkedik, és ismét felettünk száll. Látom a tollát, a
barna, bolyhos hasát és a sárga, horgas csőrét.
– Tetszik? – kérdezi Leo.
Bólintok, és nézem, ahogy a sas leszáll a szikla mögött. Talán még soha
nem láttam ilyen érdekes állatot, pedig, ne felejtsük el, egy kopasz macska
tulajdonosa vagyok. Előttem semmi más, csak a tenger. Perzsel a nap, a víz
úgy csillog, mintha millió gyémánt tükröződne vissza benne.
– Tényleg nincs itt senki rajtunk kívül? – kérdezem. Leo megrázza a
fejét, és egy pillanatra találkozik a tekintetünk. A szája sarkában mosoly
bujkál. Most látom, hogy a haja nem teljesen barna, itt-ott szőke csíkokat
szívott bele a nap, és ott olyan világos, mint az én hajam.
– Szerintem feleslegesen van rajtad az a fél pár papucs – jegyzi meg,
mire mindketten lepillantunk a lábamra, amelyen ott himbálózik az egyik
papucsom.
– Szerintem is – mondom, és leveszem.
– Minek őrizgeted? – kérdezi Leo, és kiveszi a kezemből a papucsot,
majd a tenger felé hajítja. A papucs megpördül az egyik szikla fölött, aztán
fennakad egy fenyőfa ágán.
– Hé, feltűnt, hogy épp most dobtad le a papucsomat egy szikláról? –
nézek rá meglepődve.
– Jaj, bocs – mondja kicsit ijedten.
– Nem mintha sajnálnám – nevetem el magam. – De nálatok nincs valami
szigorú természetvédelmi törvény? Például beleszorulhat egy mosómedve
orra, vagy ilyesmi. Vagy éppen egy rétisas csőre.
– Ott fent senkit nem fog zavarni.
– És a baglyok? Lehet, hogy egy bagolynak például beleakad a szárnya.
– Egy nap, ha visszajössz, majd azt látod, hogy még mindig ott van.
– És benne egy bagolycsontváz.
 – Itt csak fülesbaglyok élnek. Azoknak meg túl nagy a szárnyuk, nem
tudnak beszorulni egy vietnámi papucsba.
– Akkor egy bébibagolycsontváz.
– Hidd el, hogy nem lesz semmi ilyesmi – mondja Leo. – De ha mégis
jönne valami szigetőr, aki amúgy nem fog, mert nincs, szóval akkor
bevallom, hogy én voltam, és börtönbe vonulok. De most együnk valamit.
Éhen halok!

Amikor visszaérünk a kajakhoz, Leo valami nagyon meglepő dolgot művel.

Az egyik vízhatlan zsákjából hímzett terítőt húz elő, aztán megterít, kész kis
pikniket rendez. Nekem ma még eszembe sem jutott a kaja, de neki
szemmel láthatóan igen. Műanyag dobozokat nyit fel, kitesz két műanyag
lányért meg poharat.
– Tessék! – ül le. – Ezekből lehet választani.
– És a virágok?
– Virágok?
– Csak viccelek. Ez istenien néz ki. – És tényleg. Annyira istenien, hogy
kicsit elszégyellem magam.
– Anya is ilyesmiket szokott bepakolni, ha piknikezünk.
Leo hunyorogva nézi a sajt- és sonkaszeleteket, a kenyeret meg a főtt
krumplit. Még tejfölt meg kaporszószt is hozott, meg egy tálka kapribogyót.
Jó, nem mondom, hogy odavagyok a hideg főtt krumpliért meg a
gumiállagú svéd sajtért, szívesebben eszem egy hamburgert a
McDonald’sban, de ez azért rettentő aranyos egy ilyen izmos fiútól.
– Áfonyalevet kérsz? – kérdezi.
Hát ez még aranyosabb!
Miután megvolt a piknik, ami ugyan tényleg cuki volt, de azért egy
Twixet vagy egy muffint még be tudnék nyomni, leheverünk a naptól meleg
sziklára.
– Indulsz a Trollok harcán? – kérdezem Leot, miközben a kék eget
bámulom.
– Persze. Minden évben szoktam, de még soha nem nyertem.
– Talán majd most.
– Talán – válaszolja, majd egy ideig csendben fekszünk. – Idén egy
barátommal együtt indulunk. Peternek hívják. – Megint csendben fekszünk.
Leo a madarakat figyeli, én meg arra gondolok, hogy nézhet ki Peter. Ha
szerencsém van, kicsit magasabb, szőkébb és viccesebb, mint a barátja.
 – Na jó – szakítja félbe a nem túl szép gondolataimat Leo. – Kiúszunk
ahhoz a földnyelvhez – mutat az öblön túlra, egy ujj alakú, kilógó kis
földdarabra. – Menni fog?
– Igen, azt hiszem – válaszolom. Te jó ég! Jó messze van, ráadásul
teleettem magam hideg krumplival.
– Akkor nyomás! – ugrik fel Leo, és már húzza is le a pólóját, aztán
lerúgja a Converse cipőjét, és a víz felé indul.
– Gyere már! – kiáltja a válla fölött, aztán, amikor látja, hogy még
mindig a sziklán ülök, megtorpan. – Mi a baj?
– Semmi – pislogok. – Csak nem tudom, milyen úszásnemben fogunk
versenyezni. – Meg különben is, látni akartam az izmaidat, gondolom
magamban. Húha, Leo, ez nem semmi! Az izmos válladnak köszönhetően
sikerült feltornásznod magad a skálán a hetesig!
– Bármilyenben – válaszolja, aztán fürgén leugrik a szikláról, belegázol a
vízbe, és már merül is le, a felszínre kerülve pedig gyorsúszásba vált, de
úgy, hogy újabb fél pontot csúszik feljebb a skálámon.
Vele ellentétben nekem percekig tart, mire (egy fa mögött) nagy nehezen
lehámozom magamról a ruhát, és négykézláb lemászom a moszattól
csúszós sziklán, sikítok, aztán belecsúszom a jéghideg vízbe, és újra sikítok
(mert belecuppantam valami trutymóba, bár remélem, csak moszat).
Leo annyira szórakoztatónak találja a produkciómat, hogy még az úszást
is abbahagyja. Térdig állok a vízben, és a karomat meg a mellkasomat
csapdosom.
– Áááá! Húúúú! Nagyon hideg! – jajveszékelek.
Leo olyan arcot vág, hogy inkább belevetem magam a jeges Balti-
tengerbe. Még egy utolsó sikítás, aztán vigyázva, hogy a gondosan
kisminkelt arcom ne érjen a vízbe, mellúszásban megközelítem Leot. Erre ő
is mellúszásra vált, és egymás mellett úszunk a szikla felé.
– Azt hittem, utálsz sportolni – mondja Leo.
– Utálok is. A tesióra a rémálmom.
– Pedig tök jól úszol!
– Ja, hát igen, régebben sokat úsztam. – Eszembe jut, ahogy valaha
minden szombaton uszodába mentem, a helyi úszóklubba, és hogy anyával
felvarrattam a táskámra az emblémájukat.
– Akkor versenyezzünk! – mondja Leo, és gyorsúszásban kilő mellettem.
Ezzel egy fejhossznyi előnyt szerez, ez így nem igazságos! Még mielőtt
meggondolnám, máris a víz alá nyomom a fejem, és olyan gyorsan úszom,
amennyire csak bírok. A fejemet egyenesen tartom, és csak a csípőmet
forgatom, ahogy az edző tanította. Nemsokára Leo nyomában siklóm. Úgy
érzem, kiszakad a mellkasom, de igyekszem szabályosan venni a levegőt, és
egyre gyorsabban lököm magam előre.
Hiába igyekszem, nem érem utol Leot, és nemsokára megint jóval
előttem úszik. Mégsem adom fel. Régen úsztam ekkorát, régen éreztem,
hogy a testem hasítja a vizet, és a szívem nagyon gyorsan ver. A testemben
szétárad az adrenalin, és eszembe jut, mennyire szerettem a szombat
délelőttöket, a klór illatát, a csendes, üres uszodát reggel. Csak néhány
másodperccel később érek a sziklához, mint Leo. Zihálva kapaszkodom ki,
fejem fölött mintha forogna az ég.
– Most pedig sziklát mászunk – mondja Leo, aki még csak nem is liheg.
Felnézek. A szikla nem nagy, de mégiscsak egy szikla.
– Ki van zárva – mondom. – Nagyon magas.
– Te tudod – von vállat Leo. – Csak mutatni akartam valamit. De nem
olyan fontos.
Amikor kicsit kifújom magam, megkérdezem:
– Mit akartál mutatni? Biztos, hogy milyen szép a kilátás, vagy valami
páfrányt vagy ilyesmit.
– Dehogy. Van fent egy Starbucks – mondja fapofával.
Egy ideig csak bámulok, aztán felnézek. Végül is nem olyan magas, és
van elég hely, ahol megvethetjük a lábunkat.
– Hát jó – megyek bele. – Felmászom. De csak mert nyomtál egy poént.
– Te mész előre. Én majd lentről segítek.
– De hogy?
– Nézlek, és szólok, hol találsz jó kapaszkodót. Ha meg leesel, elkaplak.
Hát az tuti, hogy ebben a bikiniben nem fogok sziklát mászni úgy, hogy
Leo alattam áll, és „segít"! A bikini egy számmal kisebb a méretemnél, de
ez volt az utolsó akciós darab, úgyhogy megvettem. Hogy finoman
fogalmazzak, a farpofáim hajlamosak kibújni a takarásból.
– Menj előre te! Ha leesek, úgyis a vízbe pottyanok. Legfeljebb vizes
leszek, más bajom nem történhet.
– De akkor tudnék segíteni.
– Nem. Mondom, hogy te menj előre!
Leo persze egy pillanat alatt fent terem a sziklán, mintha kőszáli kecske
lenne. Én viszont szép komótosan mászok, mintha egy tizenöt éves, Kat
nevű lány lennék, aki mára már épp eléggé kihajtotta magát. Leo fentről
drukkol.
– A kezed tedd pár centivel balra! Az az! Most szépen nyújtózz ki!
– Te meg szépen fogd be! – ordítok. Folyik rólam a víz, és az összes
karizmom sajog, nagy nehezen mégis sikerül feltornásznom magam. Arccal
lefelé landolok a kiszáradt, szúrós fűben, érzem, hogy rettenetesen szúr, de
egyszerűen képtelen vagyok mozdulni. Na mindegy. Leo rosszabbat is látott
már. Például a meztelen békatáncomat.
– Hol a Starbucks? – nyögöm. – Azonnal innom kell egy karamellás
frapucsínót.
– Starbucks nincs. Csak ez – válaszolja Leo. Nagy nehezen felemelem a
fejem. Leo a szikla szélén áll, és lefelé néz.
Végre lábra állok, és odamegyek hozzá. Együtt nézünk le az alattunk
elterülő, kör alakú tavacskára, amelyben türkizkék víz csillog.
– Ez nagyon csábító – szólalok meg. A nap égeti a vál-lamat, még mindig
patakokban folyik rajtam az izzadság. – Legszívesebben beugranék.
– Mondjuk így? – kérdezi Leo, és egy nagy lépéssel leveti magát a
szikláról, majd a víz közepén landol. A víz alá merül, aztán hatalmas
kiáltással bukkan felszínre.
– Hát ez remek! – kiáltok le neki, és a lábam még mindig remeg a
mászástól. – Most itt ragadtam fent, tök egyedül!
– Akkor muszáj lesz leugranod – simítja hátra a haját Leo. – Vagy
lemászhatsz ugyanott, ahol feljöttünk. De én azt nem csinálnám. Elég
veszélyes.
– Ez nekem túl magas. Leo, én félek! – És tényleg. Meg bosszús is
vagyok. Már azt se tudom, hogy a félelemtől, az úszástól és a mászástól
vagy attól ver ennyire a szívem, hogy mérges vagyok Leora, amiért
felcsábított ide, aztán meg itt hagyott.
– Ne félj!
– De lehet, hogy sziklás az alja. Apa mindig mondja, hogy ne ugráljunk
be sehová, ha nem tudjuk pontosan, milyen mély a víz.
– Nem sziklás. Hidd el, jól ismerem a szigetet meg a tavat! De ha akarod,
megnézem még egyszer. – Leo lebukik, és látom, ahogy körbe-körbe úszkál
a víz alatt. – Teljesen biztonságos – mondja, amikor feljön. – Nem kell
félned.
A szikla szélén állok, a lábujjam már szinte le is lóg. Hányingerem van,
és hirtelen nagyon távol érzem magam a szüleimtől.
 – Ide, középre ugorj! – kiabál Leo. Most hátralépek egyet. Leo rám néz,
és közben a vizet tapossa. Mosolyog. Igazán mosolyoghatna gyakrabban is.
Erre is kap egy fél pontot.
Régebben semmitől sem féltem. Minden nyáron Svédországban
nyaraltunk, és Brittával egész nap a tengerben voltunk, úsztunk a víz alatt,
meg kézen álltunk, a szinkronúszó számunkat gyakoroltuk.
– Bízzál bennem!
Leo most nem kiabál, de azért meghallom, amit mond. Rám függeszti a
sötét szemét. Nagy levegőt veszek, aztán még egyet, majd behunyom a
szemem, és elugrom. A kezem és lábam úgy jár a levegőben, mint a
motolla, a gondolataim csak úgy pörögnek, aztán nagy csattanással
landolok a mélységes mély, jéghideg vízben.
A fény felé rúgom magam, aztán érzem, hogy Leo megragadja a
vállamat, és a felszínre húz. Nevetve kapkodok levegő után. A tóban
egymással szembe kerül az arcunk. Csak ketten vagyunk az egész szigeten.
Most veszem észre, hogy fogjuk egymás kezét.
– Megcsináltam – zihálom, és még mindig nem hiszem el.
Leo megszorítja a kezem, közben igyekszünk a víz felszínén maradni.
Hirtelen nagyon élesen érzékelek mindent magam körül: a Leo hajáról
csöpögő vízcseppeket, a víz hullámzását, a szívem dübörgését.
– Tudtam, hogy megcsinálod – mondja Leo.
És ezzel a skálán eléri a kilenc pontot.

Néhány óra múlva visszaindulunk Stråla szigetére. Az út hosszabbnak

tűnik, mint idefelé. Esteledik. A lenyugvó nap fényében a sziget sziklái
narancsszínben játszanak, és nem hallatszik más, csak az evezőlapátok
csobbanása. A hajam tele van sóval, a körmöm letört, és én magam is csupa
só meg naptej vagyok. Mintha minden izmom külön fájna. Elképesztően jól
érzem magam.
Miután beugrottam a tóba, felfedeztük Leoval az egész szigetet. Úsztunk
barlangban, sziklákról ugráltunk, fára másztunk. Ehhez felvettem a
melegítőalsómat, mert elég szúrós fák voltak.
Mindent megettünk, amit Leo hozott: a kapros csipszet, meg egy csomó
nápolyit, és megittuk a felmelegedett vizet.
 Amikor visszafelé bepakoltam a kajakba, Leo egy időre eltűnt, aztán a
papucsommal jött vissza.
– Az, ami a kövek közé szorult, itt marad, de legalább ezt megszereztem.
Nem hagyott nyugodni, amit a bébibagolyról mondtál.
A visszaúton az otthoni életemről mesélek. Elmondom Leonak, hogy az
egész családom totál fitneszőrült.
– Szerintem bírnád őket. Állandóan versenyeznek. Amikor kicsi voltam,
folyton versenyeznem kellett a nővéremmel. Ki ér hamarabb az utca végére,
ki fekszik le hamarabb, ki ér gyorsabban a hintához, meg ilyesmi. És
folyton vesztettem. A gyerekkorom úgy telt, hogy állandóan Britta lófarka
lobogott előttem. Aztán egy nap rájöttem, hogy ennek semmi értelme,
fogtam magam, és futás közben egyszer csak megálltam.
Most hagytuk el a sziklát, ahonnan Nanna szerint telefonálni is lehet. A
strandról úgy tűnt, nagyon messze van, de a mai nap után tudom, hogy ki
fogok tudni jönni ide. És rengeteg mindent akarok elmesélni a
barátnőimnek.
– Az micsoda? – kérdezem Leot, és egy madárra mutatok, amelyik épp
most bukik fel a vízből. Eddig még minden madárnak, virágnak meg
moszatnak megmondta a nevét, amire csak rámutattam.
– Mit mondtál? – kérdezi szórakozottan, és mintha egy másik bolygóról
tért volna vissza. – Ja, az valószínűleg egy kerceréce.
Aztán nem szól többet. Nem mondja el, hol telel a réce, milyen halakat
eszik, meg hogy mitől olyan dülledt a szeme. Lehet, hogy Leo is elfáradt.
Ahogy Stråla felé közeledünk, egyre hallgatagabb. Az utolsó tíz percben
már némán evezünk.
Amikor a házunkhoz érünk, a mólóhoz szorítva tartja a kajakot, hogy ki
tudjak mászni. A szauna kéményéből száll a füst, hallom, hogy Frida
énekel.
– Köszönöm, hogy elvittél Vildára – mondom. Leo komoly képpel bólint,
én zavartan tapicskolom talpam alatt a rohadó hínárt. Mit mondjak még? –
Tök jó volt – bököm ki végül.
Leo erre felnéz rám, kezével árnyékolja a szemét. Elpirulok.
– Mennem kell. Visszaviszem a kajakot Ottonak – mondja, és megfordul.
– Ja igen, persze.
Az öbölből kifelé félúton visszafordul, és azt mondja:
– Majd találkozunk!
 Visszaintegetek, aztán a ház felé indulok. Tök jó volt. De ez így nem
igaz. Ma felfedeztem a boldogságnak valami teljesen új formáját.
Elmosolyodom, és két karommal átölelem saját magamat.
– Na, jó napod volt? – dugja ki a fejét a szaunából Frida. Bólintok. –
Nem jössz be? – kérdezi a nagynéném, az arca rózsás a szauna melegétől.
– Nem, köszi. Egy kicsit pihenek.
Benyitok a házba, felveszem a barátnőimnek odakészített levelet az
asztalról, apró darabokra tépem, és beszórom a kukába. Még hogy hat és
fél! Mégis mi a fenét képzeltem?! Holnap kimegyek a Térerő-sziklához, és
felhívom Bettyt meg Beát. Alig várom, hogy mindent töviről hegyire
elmeséljek nekik.
 9.

A parton ülök, és a telefonomat próbálom a fejemre celluxozni. Mint egy

fóka – vagy hableány az mégiscsak aranyosabb –, ki fogok úszni ahhoz a
sziklához, bekapcsolom a telómat, és elolvasom a százezer üzenetet, amit
időközben kaptam. Ki tudja, talán még néhány celebposztot is elkapok,
megnézhetek pár frizurát, és csekkolom, hogy megkezdődtek-e már az
akciók a Topshopban. Jaj de imádom az internetet!
Csak ne lenne olyan messze az a fránya szikla!
Elég sokáig vacakolok a hajamba ragasztott telefonnal. Akárhogy
próbálkozom, még mindig nagyon mozog, ha megrázom a fejem.
Leharapok még egy darabka ragasztó-szalagot, és még egyszer
körbetekerem a fejem. Most már majdnem jó.
A délelőttöt Nannával töltöttem. Megtanított sakkozni, én meg
mindenféle hülye szlenget tanítottam neki. Persze Leo nevét is kimondtam
néhányszor. Nanna szerint Leoval tölteni a napot biztos nagyon „menős"
volt.
Megint megrázom a fejem. A telefon meg se rezzen. Azért a biztonság
kedvéért még egyszer körbetekerem a telefonomat a hajammal, és próbálok
nem is gondolni rá, mennyire töredezni fognak a hajszálaim. Kicsit
bemelegítek, mielőtt bemegyek a vízbe. Jézusom, az a szikla innen alig
látszik! Muszáj valami motivációt találnom, hogy kibírjam az utat. Ahogy a
lábamat próbálom nyújtani, arra gondolok, hogy a Térerő-sziklán talán van
egy turkáló, és Kate Moss épp ebben a pillanatban hagy ott négyzsáknyi
ruhát, amin még a cédula is rajta van, mert egyet se vett fel soha. A turkálós
viszont nem ért a márkákhoz, így zsákonként egy fontért adja a cuccot.
Azonnal indulnom kell, ha meg akarom szerezni!
Dior meg Galliano darabok lebegnek a szemem előtt, amikor derékig a
tengerbe masírozom, majd erőteljes mellúszásba kezdek. A fejemet
magasan a víz felett tartom. Öt perc múlva megfordulok, hogy lássam,
milyen messzire jutottam. Nem is rossz! És még egyszer sem sikítottam.
Lehet, hogy a szigeti vadélet következményeképpen kicsit vagányabb
lettem, de előfordulhat, hogy csak akkor csinálom a színházat, ha
közönségem is van.
Tovább úszom, a fejem úgy áll ki a vízből, mint egy periszkóp.
Nemsokára megfájdul a karom, de nem lassítok. Fendi shop, gondolom
magamban. Üzenet Beától… Chanel… Facebook… Instagram… Egy kép
Bea kishúgáról, ahogy valami hülyeséget csinál… Menni fog, Kat!
Mire a Térerő-sziklához érek, a lábam mintha zseléből volna. A szikla
csúszós, alig tudok kimászni, végül hasra fordulva vergődöm. Inkább fókára
hasonlítok, mint hableányra.
Amikor végre sikerül kikászálódnom, egy kis ideig csak zihálva fekszem
a hátamon, közben élvezem, hogy egész testemmel érzem a szikla melegét.
Aztán észreveszem, hogy a szikla telis-tele van száraz madárkakival, mire
gyorsan felugrok. A négyzetméternyi területen találok egy kakamentes
övezetet, odatelepszem törökülésben. Leveszem a fejemről a telefont,
izgatottan nagyot sóhajtok, és bekapcsolom.
Meredten bámulom a képernyőt.
Semmi.
Egyáltalán nincs térerő! Mindjárt felrobbanok! Még hogy Térerő-szikla!
Át fogom keresztelni Madárkaka-sziklára! Teljesen kimerültem az úszástól,
a csalódástól pedig összeszorul a gyomrom. Mekkora barom vagyok! Hogy
hihettem el, hogy itt majd működik a telefon?
– Hülye telefon! – kiáltom bele a nagy semmibe. – Egy nagy szar vagy,
bedoblak a tengerbe!
Tényleg majdnem bedobom, de aztán arra gondolok, hogy mégiscsak egy
iPhone, ráadásul iszonyú jól néz ki a tokja, mintha Chanel körömlakk lenne.
Ez az egyetlen ajándékom Brittától, aminek tényleg örültem.
– Ezt megúsztad! – mormolom a telefonnak, és beérem azzal, hogy jól
megrázom.
És ekkor a telefonom hirtelen életre kel. A kijelző szerint van egy icipici
térerő. Pittyegés hallatszik, ahogy sorra jönnek be az üzenetek.
– Ó, te édes! – nyomok puszit a képernyőre. – Ne haragudj, hogy
csúnyán beszéltem veled! – Aztán gyorsan üzenek Beának, Bettynek és
Pearlnek, még mielőtt megint elmegy a térerő. Itt a drága barinőtök, Kat!
Emlékeztek még rám? 100 km-t úsztam, hogy üzenni tudjak!
Pearl szinte azonnal válaszol: És most várod az aranyérmet?
Erre nem válaszolok, inkább mindhármuknak küldök még egy üzenetet.
Taliztam Leoval. Írjatok, ha akarjátok tudni, milyen!
 Pearl: Nem akarjak.
Még Pearl gonosz kis üzenetei sem tudják elrontani a kedvemet. Tíz
percig böngészem az üzeneteket, amelyeket kaptam, miközben nem volt
telefonom. Bea valami tangótáborban van a barátjával, Ollie-val, Betty meg
mostanában halványkék bajuszt ragaszt magának. Ezt ugyan nem mondja
konkrétan, viszont azt igen, hogy Bea meg Ollie veszekedtek, miután Ollie
tangózott valami „kurvásan kinéző csajjal, akin átlátszó jeggings volt".
Aztán Bea elmeséli, hogy a tangó „túl bonyi", így maradnak a szvingnél.
A legtöbb üzenetet Pearl küldte. Mint mindig, épp szid valakit az
évfolyambeli lányok közül, de elég nehéz lépést tartani azzal, hogy ki a
barátnője éppen, vagy ki „ribanc". Tiann-nal plázáztank, elcsórt egy
szemhéjpúdert. Eszembe jutott, amikor te is loptál! Hihi. Tiann jó fej,
annyira őrült!! Paszi. Pearl. Aztán negyven perc múlva: Összevesztem
Tiann-nal a Gregsben. Nem vett nekem hot dogot, pedig volt nála 5 font.
Kidobtak minket, TIANN NEM EHETETT FÁNKOT, HAHA! Hülye, zsugori
p. Pár óra múlva pedig a következőt küldte: Tiann-nal felhívtak Levit a
nevedben! Randira hívtak a játszótérre, hogy jöjjön le „röhögcsélni egy
kicsit". Azt mondta, köszi, nem! HAHAHA!
Mi van?! Levi Jordán kosarat adott? Hát ez felháborító! Teljesen a
szintem alatt van!
A telefonom pityegni kezd. Betty! De jó, hogy élsz! Szóval, tetszik Leo.
Hiába vagy messze, beléd látok, mert annyira egyszerű vagy! Pasz, Betty
Betty tényleg gondolatolvasó. Gyorsan válaszolok neki: Neked is
tetszene. 9/10. Tudom, hogy Frankié Pelletnek 9-et adtam, de most már csak
7-et kaphat. Leo jól felforgatta a skálámat!
Betty: Ne már!!! F. Pellet 7??? Napszúrást kaptál? Biztos úgy néz ki,
mint egy troli (nem lehet, hogy troli?), de te nem veszed észre, mert most
annyira szingli vagy!!! Ui.: küldtünk neked levelet!
Én: Leo nem troll!
Betty: Van bizonyítékod?
Én: Az, hogy most nevetek!
Betty: Annyira édibédi vagy!!!
Már pont írni akarom Bettynek, hogy hallottam, épp kék szakállat
növeszt, amikor egyszer csak elmegy a térerő. Rázni kezdem a telefont,
hátha visszajön, aztán csak bámulom a kijelzőt. Egy fél perce még a
barátnőimmel vihorásztam, most meg itt ülök egy szál magamban egy
sziklán, a Baltitenger közepén. De ha az előbb még volt térerő, lehet, hogy
mindjárt visszajön.
Öt percig lődörgök, de semmi. Elhatározom, hogy holnap újra kijövök, és
holnapután is, minden egyes nap, hogy megpróbáljak üzenni a
barátnőimnek. Nem adom fel!
Szerencsére a cellux még ragad, így újra a fejemhez tudom rögzíteni a
telefont, lecsúszkálok a vízhez, belegázolok, aztán úszni kezdek a szigetünk
felé. A vigyorgó fejemet jó messzire eltartom a víztől.
De hát ez a Levi Jordan! Még mindig fel vagyok háborodva.

***

Egyenesen a boltba megyek, hogy elhozzam a leveleimet. Nem a sétányon

indulok el, hanem az erdőn át, hogy ne találkozzak senkivel. Főleg Leoval
ne, mert azt hiszem, a cellux nyoma még mindig ott van a homlokomon.
Mielőtt a mötesplatsra lépek, óvatosan körülkémlelek. Amikor látom,
hogy tiszta a levegő, átrohanok a boltba. Kiveszek egy üveg ásványvizet
meg egy görögdinnyés jégkrémet a fagyasztóból. Aztán hirtelen pompás
ötletem támad. A boltban nyilván van áram, hiszen itt vannak a hűtők, a
fagyasztók meg a pénztárgép. Biztos saját áramfejlesztőjük van, vagy
ilyesmi. Nézem, hová vezet a fagyasztóból kanyargó vezeték, és tényleg
találok a falban egy konnektort. Egy konnektor! Helló, gyönyörűségem, de
rég találkoztunk! Vajon bedughatnám egy pillanatra a telefonomat?
– Nézd csak, itt van Frida unokahúga! – köszönt Juni. Kidugom a fejem a
fagyasztó mögül. Juninál egy kosár van.
– Leveled jött! – közli.
Rögtön megismerem, melyik az enyém, mert a boríték telis-tele van
ragasztva szív alakú matricákkal meg mindenféle más, csillámos dologgal.
A címzéshez pedig azt írták: Kat Knightley kisasszony, Babgáz Birtok.
Mennyei!
Megint alaposan körülnézek, mielőtt kiszaladok a mötesplatsra, aztán
berohanok az erdőbe. Kezemben szorongatom a levelemet, a lábamon
rózsaszín görögdinnyéié folyik.
– Kat, várjál már! – szalad utánam Nanna. Kivételesen semmi kirívó
darab nincs rajta. Sőt, valami komoly futócuccban van, igaz, rajta ez is
kicsit kirívónak tűnik.
– Sörennel a Trollok harcára edzettünk – magyarázza.
 – Állandóan azt utánozza, ahogy futok. Így – mutatja Nanna, és egészen
magasra emelt térddel kezd el futni előttem, a kezét meg fölemeli, mint
valami pitiző kutya. Aztán megáll, és bevár. – De nem is így futok, vagy
szerinted is?
– Szerintem nem. Bár még sose láttalak futni, már úgy rendesen.
– Jó, akkor nézd meg! – kiáltja Nanna, és nekilódul. A térde jó magasan,
a keze, mint egy pitiző kutyáé. Nem kertelek, megmondom neki, amit
gondolok.
– Szerintem inkább úgy nézel ki, mint aki egy lovat akar utánozni.
– Komolyan? – húzza fel a szemöldökét, aztán vállat von. – Behúztam
egyet Sörennek, mire bőgni kezdett. Nem kísérnél vissza a házunkhoz? –
Nem esik útba, de újabban élvezem a Strålán tett sétákat, úgyhogy vele
tartok.
A jégkrémet szopogatom, közben Nanna elmeséli, hogyan edzenek. Úgy
látszik, Otto edzőnek képzeli magát, csak mert régen a
tengerészgyalogságnál volt. Komoly edzéstervet állított össze Nannának
meg Sörennek.
– Holnap háromszor kell körülfutnunk a szigetet – közli Nanna.
– Lehet, hogy veletek tartok – válaszolom. Megérkeztünk az ifjúsági
szállóhoz.
– Komolyan?
– Nem – vágom hátba nevetve. – Nem tudok futni.
– Futni mindenki tud.
– Én nem.
– De pénteken jössz a diszkóba, ugye?
– Itt minden pénteken diszkó van?
– Igen, csak a Trollok harca előtti pénteken nem. Otto nagyon komolyan
veszi a versenyt.
Hűha! A strålaiak tényleg imádják a diszkót. Nanna hirtelen megragadja
a kezemet. – Nem öltözünk majd együtt? Annyira menős lenne!
– Menő – javítom ki. – Oké, gyere át előtte!
– Jó! – ragyog fel az arca, aztán futni vagy inkább galoppozni kezd a
házikójuk felé. – Leo is jön! – kiabálja hátrafordulva. – Mindig együtt
csinálják a diszkót Ottoval. – Majd integet, és benyit a házba.
Egy levél és egy jó hír. Micsoda jó kis menős nap!
Úgy döntök, hogy a rövidebb úton megyek vissza a házunkhoz. De már
útközben felbontom a levelet, mert képtelen vagyok hazáig várni.

Drága Kattington!

Itt Betty ÉS Bea, bár a bombázó Betty ír neked a kis kezével. Beáéknál
vagyok, és épp villásreggelit készítünk Emmának gyurmából, ugyanis Mr.
Makert néztünk a tévében, és ihletet kaptunk. Annyira jó Beának, hogy van
egy kis hugicája! Elhatároztuk, hogy a leveledet is kidíszítjük egy kicsit.
Remélem, tetszeni fog!
Ha esetleg aggódnál, hogy kimaradsz valami izgalomból, ami a mi kis
városunkban történik, közlöm veled, hogy tényleg rettentő izgalmas
dolgokat műveltünk: Mr. Makert néztünk a tévében. Úgyhogy ne parázz,
eddig még nem mulasztottál el semmit! Most pedig híreink következnek:
Én:
• Voltam Brightonban, a bolygó legszexisebb pasijával. Talált, Bill-lel, a
szerelmemmel! Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg van pasim.
■ Állandóan veszekszem apával, mert szerinte túl rövidek a
rövidnadrágjaim. Pont ezért rövidnadrág, magyarázom neki, de ettől csak
rosszabb a helyzet. Mert szerinte az enyém már nem is rövidnadrág, hanem
bugyi kategória.
■ Apával meg apa nőjével sátorozni készülünk Devonba. Megengedtem,
hogy Rue is velünk jöjjön, de csak úgy, ha Bili is utánunk jöhet pár napra.
Erre apa azt mondta, jöhet, de csak ha vele egy sátorban alszik, én meg
addig majd Rue-val! Nem tudom, mit gondoljak, ez egyszerre tök jó meg
szörnyű.

Bea: (Kat, most én írok, Bea, mert Betty híradójában nem lehet
megbízni!}
• Ollie meg én felléptünk a szvingszámunkkal a központban, a II.
világháborús emléknapokon. Kicsit ciki volt, mert néhány évfolyamtársunk
(pl. Pearl Harris) beállt vihogni az első sorba. Pearl azt kiabálta, Bea, a
szvingli. Tudod, azon a csúfolódós hangján.
■ Sütöttem fánkot, de nem sikerült. Sajnos úgy nézett ki, mintha már
keresztülment volna a macskádon.
■ Elmentem Ollie-val a nagypapája 70. szülinapjára, ahol Ollie előadta
a Somewhere Over the Rainbow című számot De még ettől sem szerettem ki
belőle!

Itt újra Betty! Amíg Bea írt neked, komoly eszmecserét folytattam
Emmával:
Emma: A kismajomnak van külön neve? Mint a tehénnek a boci?
Én: Nem tudom.
Emma: Szerintem biztos van. Biztos -ci a vége. De maci nem lehet, mert
az más.
Annyira jó lenne, ha nekem is lenne kis tesóm, aki mindig vicceseket
mond, és bugyiban mászkál! De várj csak, most jut eszembe: hiszen van!
Ott vagy te, aki pont ezt csinálja. Úgyhogy mától te vagy a kishúgom!
Nagyon hiányzol, Skandi-Kat! Pedig még csak három napja mentél el. De
már csak huszonkilenc nap, és újra itthon leszel!
Sok puszi.
Betty
 10.

Kétszer is elolvasom a levelet, aztán visszateszem a borítékba. Valószínűleg

ezüstcsíkot húzok magam után az erdőben, mert a borítékról hullik a
csillámpor.
Most nézek csak szét. A levél annyira elvonta a figyelmemet, hogy nem
is figyeltem, merre megyek, így sikerült eltévednem. Alattam gyalogút fut.
Egy ágba kapaszkodva próbálok lejutni a lejtőn. Sajnos kiderül, hogy az ág
nem egy fából nő ki, így csúszni kezdek. Megpróbálok megkapaszkodni
egy sziklában, de elvétem, megpördülök, és nagy puffanással fenékre ülök.
Megdörzsölöm a fejemet, és felnézek. Ez nem is az ösvény, hanem egy
kert, benne egy sátor. Leo sátra! Onnan tudom, hogy az övé, mert Leo maga
is ott áll előttem, és alsónadrágban a vizes ruháit teregeti. Legalább kvittek
vagyunk. Rám bámul, egyik kezében ruhacsipesz, másikban törölköző.
– Helló! – ugrok fel. – Leestem a dombról!
– Jól vagy? – kérdezi, és villámgyorsan a derekára tekeri a törölközőt. –
Van valami a hajadban.
– Ja, ez? – tapogatom meg a fejem. – Semmi, csak a ragasztószalagba
beleragadt pár levél, meg ilyesmi – magyarázom, miközben apró gallyakat
meg tűlevelet szedek ki a hajamból. – Hogy jutok vissza az ösvényre,
amelyik hazavezet? Kicsit eltévedtem.
– Ott van – mutat a távolba Leo.
– Ja, jó. Köszi – mondom, és elindulok, mintha mi sem történt volna.
– Kat! Vérzik a fejed! – kiabál utánam Leo.
– Tényleg?
– Van nálam ragtapasz. És épp kávét akartam inni.
– Fika? – fordulok meg. Köszi, fika, te vagy a kedvenc svéd szokásom!
– Sütim nincs, de van csoki – mondja Leo, aki egyik kezével még mindig
a törölközőt tartja, a másikkal pedig a szárítókötélre dobja az utolsó pólót,
majd ráteszi a csipeszt.
– Milyen csoki?
– Plopp.
– Az fincsi. Vagyis köszi, jó.
 Megpróbálok komoly képet vágni, és visszasétálok a kertbe.
– Szívesen kávézok és ploppolok veled. És a ragtapasz is jöhet.

Kis idő múlva már Leo „verandáján” ülünk, két nyugágyban. A veranda egy
nagy, lapos szikla, amelyik a tengerre néz.
– Még sose láttam olyan sátrat, amelyiknek külön kertje meg postaládája
van – mondom.
– A nagyapámnak itt volt a telke – magyarázza Leo, és átnyújt egy újabb
darab csokit. – A nagy részét már eladta, de ezt a kis darabkát megtartotta,
hogy idejöhessünk sátrazni. Én szeretek egész nyáron itt lenni, apa meg
anya csak pár hétre szoktak lejönni.
– Az én szüleim soha nem engednék, hogy egyedül sátrazzak! Nem
félelmetes éjszaka?
– Én szeretem. Nagy a csend. Nappal meg innen nézem a madarakat, egy
csomó jön ide a borókafára. Észre se veszik, hogy itt vagyok.
– Próbáljuk ki! Ne szólaljunk meg egy ideig!
Csendben ülünk, és bámuljuk a fát. Néha Leora nézek, de csak egy
pillantásra. Felöltözött, és most keresztbe tett lábbal ül a székben, állát
megtámasztja a kezében. Pár percig nem történik semmi, aztán egy sereg
apró madárka jelenik meg. Ágról ágra ugrálnak, és mindenfélét csinálnak,
amit a madarak szoktak. Belekortyolok a kávémba, mire a madárkák nagy
szárnycsattogással elrepülnek.
– Jaj, bocs. Most elijesztettem őket a szürcsölésemmel.
– Majd visszajönnek – dől hátra Leo, és rám néz. – Te miért a
nagynénéddel vagy itt? A szüleid hol vannak?
– Hát ez elég hosszú történet.
– Meséld el! – Leo a hatalmas, vízhatlan órájára pillant. – Holnap estig
ráérek.
– Nahát, megint egy poén! Mint a starbucksos. Vicces vagy.
– Svédül jobban megy – mosolyog Leo. Eddig nem tudtam, hogy egy
mosolyt a hasában is érezhet az ember. Vagy lehet, hogy nem is csak a
mosoly, hanem a béke, a kilátás, a jó, erős kávé, de hirtelen elkezdek
beszélni, és be nem áll a szám. Mindent elmesélek Leonak, még a lopást is,
meg Britta szülői értekezletét és Joelt. Apa gusztustalan rövidnadrágját sem
hagyom ki.
Aztán, magam sem tudom, miért, olyasmit is elmondok neki, amit még
soha senkinek nem meséltem el. Hogy például szombatonként nem is látom
a családot, mert állandóan triatlonokra, meg mindenféle versenyekre járnak,
még akkor is, ha épp szülinapom van. És hogy régen Brittával mindig
rajzfilmeket néztünk délelőtt pizsamában a kanapén. Aztán, hogy anya
Brittának hat óvodáskori rajzát is bekeretezte, és kitette a falra, de az
enyémek közül csak kettőt.
– Persze mindegy – teszem hozzá. – Nem volt már több hely a falon.
Britta elég sok olyasmit csinál, amit aztán muszáj bekeretezni. Csak tudod,
volt egy kép, amit anyáról csináltam tésztából, na, az tök jó lett. Sokkal
jobb, mint amit Britta csinált róla krumplinyomdával. De aztán anya
otthagyta a képemet a konyhában, míg csak le nem estek róla a
tésztadarabok.
– Talán túl vastag volt hozzá, hogy bekeretezze – próbál vigasztalni Leo.
– A haját olyan spenótos csavart tésztából csináltam. És érdekes, hogy
Britta kupáinak meg medáljainak mindig találnak még egy kis helyet.
– Hát, az én szüleim soha egyetlen képemet se keretezték be. Amint
hazahoztam, mentek is szépen a kukába. Pedig nincs is tesóm.
– De lehet, hogy iszonyú rosszul rajzolsz – nevetem el magam.
– Lehet – nevet Leo is. – De szerintem egyszerűen csak eszükbe sem jut,
hogy a gyereknek szüksége van rá, hogy a szülei megdicsérjék. Akármit is
csinál, még akkor is, ha nem olyan szép. Az én szüleim valahogy nem sokat
törődnek a dolgaimmal. A saját munkájukkal vannak elfoglalva.
Most Leo mesél nekem a családjáról meg a barátairól, és hogy milyen a
suli Svédországban. A fika lassan már ebédidőbe hajlik, és Leo
szendvicseket készít, majd megmutatja a sátrát. Szép, tágas sátor, inkább
mintha egy házikóban lenne az ember, nem is sátorban. Két hálórész is van
benne, meg konyha, szőnyegek, az ablakpárkányon még fűszernövények is
nőnek. És van gitárja.
– Ez apámé – mondja Leo. – Akarsz játszani rajta valamit?
– Oké – egyezem bele, és kiviszem a gitárt, majd behangolom. Leo a
tányérokkal csörög, és fütyörészik. Miközben beállítom a húrokat, egy
barna színű madárka – Leo biztos tudná, hogy hívják – a lábamhoz száll, és
félrehajtott fejjel néz fel rám. A fák árnyékában ülök, a levelek közt
átszűrődik a napfény. A madár épp egy fénypászmában áll. Lefogok néhány
akkordot, aztán eljátszom egy spanyol dalt, ami illik ehhez a napfényes
délutánhoz. A madár figyel, a szeme, mint egy fekete gyöngy. Amikor vége
a dalnak, egy ideig hallgatunk.
– Tetszett? – kérdezem a madarat.
 Leo egy szendvicset rak le mellém, mire a madár elrepül.
– Det var vackert – mondja Leo. Ez csoda szép volt. Elpirulok.
– Köszi. A szendvics is vackra.
– Csak sima sajtos szendvics.
– Nagyon megéheztem.
Ebéd után sem sietek haza. Néhányszor felállok, hogy most már megyek,
de mindig elkezdünk valamiről beszélni, vagy éppen belekezdek egy új
dalba, esetleg előkerül a sakktábla. Így aztán semmi kedvem hazamenni.
Akár örökre itt maradnék, és Leo arcát nézném, meg hallgatnám, ahogy a
csuszkákról, pityerekről meg mindenféle más állatról meg növényről
beszél. Leo a bálnákat is imádja, és egy csomó érdekességet mesél róluk,
például, hogy ha véletlenül lenyelnek egy madarat, akkor meg is
fulladhatnak, és hogy a gyilkos bálnák valójában delfinek. Gyilkoló
delfinek!
A végén aztán még Leo haját is levágom. Állandóan fújogatja, mert a
szemébe lóg, így kihoz egy ollót, és egyszerűen lenyisszant egy darabot a
hajából, és azt állítja, nyaranta így szokta. Nézni sem bírom, milyen rosszul
áll az olló a kezében, úgyhogy inkább átveszem tőle. A haja napsugártól
meleg, ezt onnan tudom, hogy lágyan végigfuttatom rajta az ujjam, igazából
többször, mint a vágás miatt kéne.
– Na, kész! – mondom, amikor levágom az utolsó rendetlen tincset is.
Ekkor motorzúgást hallunk, és mindketten megfordulunk. Otto bukkan
fel a robogóján, és megáll a sátor előtt. Leo felugrik a székről.
– Hej! – köszön Otto, aki láthatólag meglepődött, hogy engem is itt talál.
Leo segít neki leemelni egy gázpalackot a motorról.
– Ez egyelőre elég lesz – mondja svédül, aztán rám néz. – Az üresért
majd eljövök máskor.
– Tack – köszöni meg Leo.
– Most épp hozzátok megyek – mondja angolul. – Elvigyelek?
– Ó. Hát… – nézek Leora.
– Nem, köszönjük. Még akartunk úszni egyet.
Tényleg? De jó! Próbálom elrejteni az örömömet Otto elől, de annyira
vigyorgok, hogy szerintem nem sikerül.
– Meg tudnád mondani Fridának, hogy majd megyek, ne aggódjon?
– Persze – pillant Leora, aztán rám.
Együtt nézzük, ahogy Otto elgurul, aztán a motorzaj is elhal. Otto
érkezése valahogy megtörte a varázst, amely egész délután körülvett
minket. Leo összeszedi és behordja a tányérokat meg a poharakat.
– Nem akarod, hogy mégis inkább hazamenjek? – kérdezem. Hirtelen
úgy érzem, talán már nem lát szívesen.
– Nem, Kat. Nem akarom, hogy hazamenj – néz ki a sátorból Leo.
– Akkor menjünk úszni?
– Még ne. Majd ha besötétedik. Mutatni akarok neked még valamit. Ami
még inkább vackra, mint a sajtos szendvics.

Amikor az ég már indigókék, és majdnem lement a nap, lesétálunk a

tengerhez. Itt nincs strand, csak pár szürke, sima szikla.
– Innen megyünk be – tapogatja meg a szikla peremét Leo. – Ez nem
csúszós.
– Oké – mondom, és lehúzom a fejemen át a ruhámat. Jó, hogy nincs már
teljesen világos. Nem tudom, miért, de mindketten szinte suttogunk. Amíg
arra vártunk, hogy besötétedjen, Leo spagettit főzött, én pedig eljátszottam
a Jégvarázs összes számát. Leo énekelt hozzá, ami vicces volt, aztán együtt
elénekeltük a Nyitom a szívem című betétdalt, bár az már valahogy kicsit
kellemetlen volt.
A ruhánkat a sziklán hagyjuk, és belecsusszanunk a vízbe. Először Leo,
aztán én. Hínárra lépek, és a víz olyan hideg, hogy elakad a lélegzetem.
– Gyere utánam! – hív Leo. Egymás mellett úszunk, a víz mély és sötét,
már a saját kezemet sem látom.
– Fogy a hold – jegyzem meg. – Frida mondta, hogy ez következik. És
hogy svédül sötét holdnak hívják.
– Így még jobb lesz.
– Micsoda?
Leo megáll. Egymással szemben vagyunk, és tapossuk a vizet.
– Ez – mondja, és elhúzza a kezét a víz felszínén. Az ujjai közt neonszín
fény játszik, mintha ezer meg ezer szentjánosbogár úszna a vízen.
Még a lélegzetem is elakad. Megpróbálom elkapni a fényeket, de
keresztülfolynak az ujjamon. Ahogy lábammal a vizet rúgom, mintha
tűzijáték támadna. Hangosan nevetek.
– Hát ez meg mi?
– Foszforeszkálás – fordul meg Leo a vízben, nyomában színes örvény
támad. – A tenger élővilága csinálja.
– Á, az nem lehet. Szerintem szimpla varázslat – vigyorgok. – Biztos a
hableányok művelik. – Egyik karomat felemelem, és nézem, ahogy a
világító foltocskák hozzáragadnak. – Vagy a tündérek.
– Vagy a kémia.
– Nem, én a tündérekre szavazok. – Megpróbálok elkapni egy maréknyi
fényt. Azt hiszem, mától hiszek a varázslatban.
– Világít a hajad! – mondja Leo, és felém nyúl, de aztán a mozdulat
félbemarad. Nézzük egymást.
– Szép, ugye?
Bólintok. Felettünk a hatalmas, csillagos ég, és közöttünk csak némi
fénylő vízréteg. A legszívesebben Leo karjai közé úsznék. Lélegezni is alig
merek. Valamire várok, de Leonak kell megtennie az első mozdulatot. Most
jöhetne a rák A kis hableányból, amelyik azt énekelné: Ez a lány csókra
vár!
De Sebastian nincs sehol. Mondjuk az már túl sok is lenne a csodából.
– Megfázol – mondja Leo. – Menjünk vissza. – Azzal megfordul, és
elkezd kifelé úszni.
Tényleg fázom. Reszketve úszom Leo nyomában a halványuló fények
közt. Nem tehetek róla, de úgy érzem, valami megváltozott, és Leo újra
eltávolodik tőlem, mint amikor visszajöttünk Vildáról. De aztán
elhessegetem a gondolatot. Hiszen az egész napját velem töltötte! Még
főzött is nekem. Csak arról van szó, hogy ha Leoval vagyok, az élet teljesen
másnak tűnik, mint amit eddig láttam belőle. Olyan csodának, hogy el se
lehet hinni. Olyan, mint a foszforeszkálás: csodás, de nem tarthat sokáig.
Visszakapaszkodunk a sziklára, és megtörölközünk. Felveszem a
ruhámat, aminek a zsebében még mindig ott van Bea és Betty levele.
– Hazakísérjelek? – kérdezi Leo.
– Nem kell, nincs messze. – Végig akarom gondolni a mai napot, minden
pillanatát.
– Holnap találkozunk? – kérdezi, de mintha zavarban lenne. A
törölközőjét a vállára dobja. – Szombaton visszamegyek Stockholmba, de
csak egy napra. Amúgy végig itt leszek.
– Persze, jó lenne, ha találkoznánk. – És akkor még finoman
fogalmaztam, gondolom magamban. – És köszi a spagettit. Meg a
ragtapaszt. És mindent. – Elég már, Kat, fogd be, és menj haza!
Kényszerítem magam, hogy elinduljak. – Meg a Ploppot is! – kiabálom
még vissza.
Aztán átsétálok a szigeten, és végiggondolok mindent: Leo minden
szavát, minden mosolyát, a foszforeszkáló tengert. Velem történt, és soha,
de soha nem akarom elfelejteni!
 11.

– Nézd már Ottot! Annyira menős! – lök oldalba Nanna.

– Menő, Nanna. Mondtam már. De amúgy igen, tök cuki.
Otto most a kávézó sarkában állította fel a diszkóját, és megint a szmájlis
mellény van rajta. A sima pénteki diszkó sokkal kisebb buli, mint a Solsken,
de a kávézó így is tömve van. Nannával egy kerek sziklánál ülök, itt ilyenek
az asztalok, bár kissé kényelmetlen, de hangulatos. Sült krumplit eszünk,
szerencsére nagyon finom, ugyanis majdnem öt fontomba került.
A tenger valószínűtlenül kék, és most szokatlanul csendes, így minden fa,
szikla meg hajó tisztán tükröződik benne. Az esti napfény, meg az, hogy
Otto ambient zenét tett fel, csak fokozza a csodás hangulatot, nem beszélve
arról, hogy tudom, Leo bármelyik pillanatban megérkezhet. Az elmúlt
három napot reggeltől estig együtt töltöttük. Segítettem neki kerítést festeni,
körbekajakoztuk a szigetet, egy vagon jégkrémet megettünk, úsztunk, és
órákig beszélgettünk a kávézóban. Egyszerűen csodálatos volt. Csak azt
hiányoltam, hogy nem csókolt meg. De szerintem ma este ez is
megtörténik.
– Nagyon jól nézel ki – mondja Nanna. – Mint egy napraforgó.
– Úgy érted, magas, vékony, és lehajtja a fejét?
– Dehogy! Na, érted!
– Túl kerek az arcom?
– Nem. Csak valahogy kitűnsz.
– Köszi. – Lepillantok a sárga ruhámra. A többiekhez képest tényleg
kicsit kiöltöztem. Mindenkin rövidnadrág meg flip-flop van. Persze egy
évig válogattam a ruháim közt, mire eldöntöttem, mit vegyek fel ma.
– Meg a hajad is olyan jó – bókol tovább Nanna. – Úgy nézel ki, mint az
a valaki az Éhezők viadalában.
Erre ösztönösen a hajfonatomhoz nyúlok. Nanna nem hitt a szemének,
amikor látta, hogy tükör nélkül is be tudom fonni a hajamat.
Elmagyaráztam neki, hogy a suliban hetente négy matekórám van, és a
tanárunk az idegösszeomlás szélén áll. Úgyhogy van időm a hajfonást
gyakorolni.
 Sören is leül mellénk, kezében tölcséres jégkrém.
– Otto azt mondja, holnap a gyorsúszást kell gyakorolnunk – mondja
Nannának, mintha én ott se lennék. Általában így csinál. – És még azt is
üzeni, hogy a fejed olyan, mint egy óriási minyon.
– Jobb, ha befogod!
– Olyan minyon, amit egy macska kinyom.
– FOGD BE!
Nanna olyan erősen vágja a tölcsért az asztalhoz, hogy a fagyi Sörenre
meg a poharakra fröccsen.
– Na helló – áll fel erre Sören, és még csak le se törli a fagyit az arcáról.
– Hej! – hallok ekkor egy hangot, amely mély, mégis lágy. Felnézek. Leo
lépdel felém. Keki színű rövidnadrágot és gyűrött inget visel, szőkésbarna
haja kócos, mint amikor először láttam. A hajvágásom nem sokat
változtatott rajta. Pont úgy néz ki, ahogy nekem tetszik. A szívem bukfencet
hány.
– Szia, Leo! – lép oda hozzá Nanna, és megöleli.
– Helló – nevet rá Leo, aztán mosolyogva rám néz. Azonnal elpirulok.
– Remélem, edzettél – mondja Sören, és gyorsan megtörli a jégkrémes
száját. – Nannával idén szanaszét fogunk verni. – Nanna erre visítva nevet,
és megint az asztalhoz veri a tölcsért. – Dumbom! – Sören fagyival próbálja
betömni a testvére száját.
– Ne legyél már ilyen bunkó, Kat is itt van! Beszélj angolul!
– Bocs – fordul hozzám Sören.
– Semmi baj. Tudom, mi az a dumbom. Hülye!!!
– Nanna, óvatosabban! – poénkodik Sören.
Leo leül mellém, a vállunk majdnem összeér.
– Ötéves koruk óta ezt csinálják – mondja. – Vagyis lehet, hogy
régebben, de én azóta ismerem őket.
– Igen, te akkor már majdnem felnőtt voltál. Nyolcéves! –gúnyolódik
Nanna. – Mondjuk, tényleg olyan felnőttes voltál már akkor is.
Próbálom nem egyfolytában bámulni Leo karamellszínű haját, ahogy a
füle mögött göndörödik, vagy azt, ahogy férfiasan megragadja az
áfonyaleves üvegét. De egyszerűen folyton rajta felejtem a pillantásomat, és
állandóan egymásba akad a tekintetünk. Végül Nanna menti meg a
helyzetet.
– Most miért hallgatott el mindenki? – mondja. – Olyan ciki.
 – Nem hallgattunk el – mondom. – Szép a szemed, Leo. Vagyis az inged,
na. – Ez nem lehet igaz! Ingedet akartam mondani! Te jó ég!
– Köszi – nevet rám.
Megint Nanna siet a segítségünkre, ugyanis elkiáltja magát:
– A Happyland! – ugrik fel. – Ki jön?
– De hát senki sem táncol – nézek az üres táncparkettre. – Még a
gyerekek se.
– Nanna, most komolyan a Happylandre akarsz táncolni? –
szörnyülködik Sören.
– Imádom! – ugrabugrál Nanna. – Akkor jöttök?
– Én táncolok veled – áll fel Leo, és kézen fogva vezeti Nannát a
táncparkettre, mintha valami Hamupipőke lenne. Aztán táncolni kezdenek,
de úgy rendesen: Leo átpörgeti Nannát a karja alatt, meg minden.
Nemsokára egy csomó gyerek ugrabugrál körülöttük, szétszedik őket, és kis
idő múlva mind egy nagy körben táncolnak.
Leo táncol, pedig nem is volt kedve. Csak kedves akart lenni Nannához.
– Gyere, Sören! – kászálódok fel.
– Még csak az kéne! – mondja, és bekapja a tölcsér végét. Aztán mégis
feláll, és lehúzkodja a pólóját. – Na jó – mondja nagy kegyesen. – Erről is a
dumbom tesóm tehet!
A nap lassan nyugodni tér, én pedig egy Moa nevű kislánnyal ugrálok a
táncolok közt. Megint egy ismeretlen szám jön, de teljesen mindegy, mint
ahogy Moának is. Leo és Nanna keringőznek, de nagyon rosszul, Sören egy
sziklán álldogál. Most vagy táncol, vagy úgy csinál, mintha robot lenne,
nem tudom eldönteni.
– Snabbare! – kiabál Moa. Gyorsabban!
– Kapaszkodj! – mondom, aztán megfogom a két kezét, és olyan gyorsan
pörgetem, hogy csak úgy sikít örömében. Leo engem figyel. A tekintetünk
találkozik, és most egyikünk sem kapja el a pillantását. Happyland itt van
körülöttünk!
A következő szám után leülünk. A legtöbb gyereket már elterelték
lefeküdni, az asztalokon gyertyamécsesek égnek. Nanna régi nyarakat idéz
fel, amikor egyszer Leo egész nyáron levágott szárú farmerben járt, amit az
anyukája egy Lisa Simpson-figurával foltozott be.
– Nem Lisa volt, hanem Bart – javítja ki Leo.
– Az sem sokkal jobb! – nevetek.
 – De legalább nem volt púnk, mint Nanna tavaly nyáron! – mondja
Sören. – Az előző évben meg gót volt.
– Igen, de a fekete cuccokban irtó melegem volt – vallja be Nanna.
Otto most felrakja a Lovefoolt a The Cardiganstől, és a refrénnél mind a
négyen énekelni kezdünk. Előtte körbenézek, de senki nem foglalkozik
velünk.
Ekkor meglátok egy lányt. Rövidnadrágban, bakancsban egyenesen
felénk tart, közben dobálja az aranyszőke haját. Nyakában aranylánc, rajta
egy P betűt formáló medál. Leguggol Leo mögött, befogja a szemét, és a
fülébe súgja: – Gissa vem?
Találd ki, ki vagyok! A körme halvány rózsaszínre festve, haja Leo
vállára hull.
Leo a kezét a kezére teszi. Egy ideig hallgat, aztán azt mondja:
– Peeta?
Nanna hatalmas szemeket mereszt, én zavarodottan bámulok.
– Hamarabb el tudtam jönni! – súgja Peeta még mindig Leo fülébe.
Leo csak ül, keze még mindig a lány kezén. Mintha megállt volna az idő.
A szívem hangosan ver.
– Nem úgy volt, hogy csak a versenyre jössz le? – hebegi Leo, és lehúzza
a szeméről a lány kezét, majd felnéz rá, és felugrik. – Mármint hogy
nagyon… – de nem tudja befejezni a mondatot, mert Peeta átöleli a derekát,
és szájon csókolja. Peeta, nem pedig Peter. Úgy érzem magam, mint akit
gyomron vágtak.
Leo hátralép, de a kezét a lány vállán hagyja. Egyre nő bennem a
fájdalom.
– Ez itt a barátom, Peeta – hadarja.
– A barátnője! – csap játékosan Leo hasára a lány. – Leo olyan kis
szégyenlős! – mosolyog ránk, mire az arcán gödröcske jelenik meg. Az
aranyszőke hajával úgy néz ki, mint egy angyal.
– Nagyon menős, nem? – hajol hozzám Nanna.
– Igen, az – bólintok. Peetán testhezálló mellény van. Kinek nem jönne
be az ilyesmi? Az egész csaj tökéletes.
– Hol szálltál meg? – kérdezi Leo.
– Az ifjúsági szállóban. Szerencsére valaki törölte a foglalást, így sikerült
ágyat szereznem. Úgyhogy le is foglaltam augusztus végéig.
– Jó – bólint komolyan Leo. Leülnek egymás mellé, és Peeta elmeséli,
hogyan utazott, és hogy alig érte el a kompot.
 – Ha nem éppen a Trollok harcára edzenék, tuti, hogy lemaradtam volna!
Leo a padlót bámulja, aztán felpillant rám. Elfordulok, és úgy teszek,
mintha teljesen lekötné a figyelmemet a naplemente. Még mindig a
Lovefool szól. Addig bámulok a napba, míg sikerül visszafojtanom a
sírhatnékomat. Miért nem mondta, hogy barátnője van? Vagy csak
képzeltem az egészet, azt, hogy az elmúlt napokban történt valami? És
amikor a foszforeszkáló, sötét tenger kavargóit köröttünk, valójában rá
gondolt?
Visszafordulok a többiekhez, és mosolyt erőltetek az arcomra. Nevetek
mindenen, amit Peeta mond, de nem vagyok hajlandó ránézni Leora. Úgy
teszek, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy itt a barátnője.
Jól alakítom a szerepemet. Nemsokára már egy csomó dolgot tudok
Peetáról. Ugyanis valahogy folyton odakanyarodik a beszélgetés, hogy
milyen klassz lány is ő.
– Olyan jó, hogy ikrek vagytok! – fordul Sörenhez meg Nannához. –
Brazíliában van egy város, ahol a népesség nyolc százaléka ikrekből áll.
Tavaly voltam ott anyukámmal, egy projektet csináltunk utcagyerekekkel.
A portugáltudásomnak nagyon jót tett, és még fociban is egy csomót
fejlődtem, mert azok a gyerekek tök jól fociztak! – Mindezt tökéletes
angolsággal meséli, enyhe amerikai akcentusa van, mint kiderül, azért, mert
„egy ideig élt az Államokban". Olyan angol szavakat használ, amiket még
én sem ismerek. Imádja, ahogy a tenger „irizál", én pedig szerinte „nagyon
dekoratív" vagyok ebben a ruhában. Most ez bók? Nem vagyok biztos
benne. Hirtelen minden bajom lesz, hogy itt kell ülnöm a sárga ruhámban.
De jó lenne most csak úgy eltűnni!
Otto feltesz egy számot, és odajön hozzánk. Megáll előttünk, és keresztbe
tett karral néz le ránk. Hol Peetát, hol engem néz, mint aki mindent ért, és
az a gyanúm támad, hogy ő nagyon is tudott Peetáról, és arról is, hogy
idejön. Peeta ragyogó mosollyal néz fel rá:
– Tulajdonképpen hogy jutott eszedbe ez az egész Trollok harca?
– Hallottatok már az ÖTILLÖ nevű versenyről, igaz?
Mindenki bólogat, csak én nem. Igazából alig tudok bármire is figyelni.
– Ez a világ egyik legnehezebb versenye, és itt rendezik, a környező
szigeteken. – Otto most hatalmas tenyerével az asztalunkra támaszkodik. –
A versenyzők párokban versenyeznek, és huszonnégy szigetet érintenek a
verseny közben. Amikor elérnek egy szigetet, ott kimásznak, és futnak.
Összesen 65 km futás és 10 km úszás. Mindezt egy nap alatt, mert ha este
fél 9-ig nem érnek célba, a verseny érvénytelen – mondja Otto, aztán
folytatja. – Én meg néztem ezt a sok elhízott tinit, aki évről évre idejött, és
sült krumplit evett meg üdítőt ivott, és… – Otto hirtelen elhallgat. Épp a
kólámat szürcsölöm jó hangosan, szívószállal. – Szóval akkor jutott
eszembe a Trollok harca. Igazából csak egy kis móka: egy kilométer úszás
és kajak, öt kilométer futás.
– Én már alig várom! – mondja Peeta.
– Még három hét – mosolyog Otto –, és kiderül, ki a legerősebb troli idén
nyáron! Vége a számnak – ráncolja össze hirtelen a homlokát, és visszasétál
a pultjához. Peeta azonnal ecsetelni kezdi, milyen szokatlan, de nagyon
eredményes úszótechnikákat ismer.
– Kat nagyon jó gyorsúszásban – szólal meg váratlanul Leo.
Erre mindenki rám néz, Peeta egész keskenyre húzza a szemét. Épp csak
egy pillanatig, más észre sem veszi. Aztán elmosolyodik, és azt mondja:
– Te is benevezel, Kat?
– Nem. Én vagyok az a bizonyos lusta tini. Ülök itt az asztalnál, eszem a
sült krumplit, iszom a kólát, és nézem, ahogy ti versenyeztek.
– Hát igen, nem mindenkinek való – jegyzi meg Peeta, aztán átkarolja
Leo hátát. – Meg amúgy sem tudnál kivel benevezni, vagy igen?
Egy pillanatra mindenki hallgat. Ez most mindenkinek lejött. Peeta
azonban ártatlan tekintettel néz rám.
– Hát igen, ez igaz – mondom. – Amúgy se lenne kivel beneveznem.
– De hogyha lenne, szerinted meg tudnád csinálni?
– Lehet, hogy nem – válaszolom. Leo az üres poharát bámulja, és a
pohárra ragasztott matricát kaparássza.
– Dehogyisnem tudnád! – bök meg kiabálva Nanna.
– Ez egy tök nehéz verseny. Sokat kell edzeni rá, és nagyon
összeszedettnek kell lenni.
Fogadni mernék, hogy Peeta az a fajta óvodás volt, aki titokban csipkedi
a többieket. Mióta megjött, én alig beszéltem, ő mégis pontosan tudja, hol
szúrjon belém.
– Megmutatod a hajókat? – fordul ezután ragyogó mosollyal Leohoz, és
felrángatja az asztaltól. Miközben elsétálnak, Leo visszanéz rám, de én
elkapom a pillantásom.
Sören, Nanna meg én egy ideig csendben ülünk.
– Hozok valamit inni – szólal meg végül Sören. – Nektek? – Megrázom a
fejem, Sören pedig a pulthoz sétál. Nannával együtt nézzük, ahogy Peeta
meg Leo a kikötő felé tart.
– Sajnálom, Kat – szólal meg végül Nanna. – Nem tudtam, hogy jár
valakivel.
– Mindegy – vonom meg a vállam. – Úgyis csak barátok vagyunk. Nem
számít. – Mint már mondtam, elég jól tudok színészkedni. – Nem
sakkozunk egyet? – mosolygok Nannára.
– Komolyan? – Nanna már nyúl is a hátizsákjáért.
– Persze. Nincs jobb, mint egy péntek esti sakkparti.
Szélesen mosolygok, de a szívem majdnem megszakad.
Miután megverem Nannát – igaz, hagyja, hogy nyerjek –, azt mondom,
hazamegyek. Képtelen vagyok még egy percig tovább színlelni, hogy
minden rendben.
Az erdőbe érve kénytelen vagyok elhaladni Leo meg Peeta mellett, akik a
kikötő mellvédjén ülnek. Peeta nagy gesztikulálással magyaráz valamit,
biztos arról beszél, hogy mentette meg egy brazil utcagyerek életét.
Meggyorsítom a lépteimet, hogy minél hamarabb elhagyjam őket. Hirtelen
azonban meghallom, hogy Peeta a nevemet mondja.
– Har du tillbringat hela dagen med Kat? – kérdezi, a hangja ingerültnek
tűnik. Magamban azonnal lefordítom: Egész nap Kattel voltál?
Megtorpanok. Leo egy másodpercig hallgat, aztán átkarolja Peetát, de
Peeta lerázza a karját.
– És élvezted?
Leo nem válaszol, így Peeta megböki, és újra felteszi a kérdést.
– Det betydde ingenting, hen – sóhajt végül Leo. Semmit nem jelentett az
egész.
Aztán elmeséli Peetának, hogy ha csak egy vízcsepp is rám fröccsent,
már sikítottam, meg hogy semmi más nem érdekel, csak hogy lebarnuljak.
Reszketek, és hányingerem van, de még mindig képtelen vagyok mozdulni.
Csak állok ott, és tovább hallgatózom, a tenyerem egy fa törzsén.
– Hon ár blåst! – Milyen üresfejű csaj! Tök buta.
Leo erre nem mond semmit. Átkarolja a barátnőjét, és magához húzza.
Várok még egy ideig, de nem szólal meg, egyetértőén hallgat. Tehát neki is
ez a véleménye. Hirtelen minden, ami az elmúlt napokban történt velünk –
a holdfürdőzés, a kajakkirándulás Vildára, a madarak a borókafán –, mintha
semmivé válna. Mögöttem a zene és elhaló nevetés hangja hallatszik, és a
fájdalmat bennem hirtelen felváltja valami más.
Mégis hogy képzeli?!
 Gondolkodás nélkül megindulok.
– Hej! – kiáltom. Hátrafordulnak. Peeta a szájára teszi a kezét, de így is
látom, hogy vigyorog. Leo halálra váltan néz rám, és hirtelen lekapja a
kezét Peeta válláról. – Csak azt akartam mondani, hogy meggondoltam
magam. – A kezem annyira remeg, hogy inkább karba teszem.
– Hogy érted? – kérdezi Peeta.
– A Trollok harcával kapcsolatban. Én is benevezek. Idejön egy
barátnőm, és ő tök sportos, szóval együtt fogunk indulni. Csak azért
mondom, hogy…
– Igen? – mondja Peeta, mintha egy kislányhoz beszélne.
De rá se nézek, csak Leohoz intézem a szavaimat.
– Hogy nekem is van kivel beneveznem. – Ezzel sarkon fordulok, és
elsétálok.
– Kat! – kiált utánam Leo, de nem várom meg, mi mondanivalója lenne
még számomra. Mindjárt zokogásban török ki. El kell tűnnöm innen,
nehogy Leo meglássa, hogy sírok miatta. És nehogy valaha is megtudja,
hogy bármit is éreztem iránta.
Utálom, mondogatom magamban, miközben a könnyeimet törlőm. Peetát
nem kedvelem, de Leot egyenesen gyűlölöm. Hogy a fenébe nézhettem ezt
be ennyire?! Muszáj valahogy iderángatnom legalább az egyik barátnőmet.
Ha Bea vagy Betty itt lenne, emelt fejjel járhatnék itt tovább, beneveznék a
versenyre, és megmutatnám Leonak, hogy engem nem röhöghet ki csak
úgy.
Mert nem vagyok üresfejű. És erős vagyok.
Leugrottam a szikláról, pedig a félelemtől még a lábam is remegett.
Eljöttem erre a szigetre, a semmi közepére, a családom nélkül, és ahhoz is
elég erős vagyok, hogy részt vegyek egy ilyen hülye trollversenyen!
 12.

Másnap reggel levelet írok a barátnőimnek.

Drága Beatty!

Egyikőtöknek sürgősen ide kéne utaznia.

Nem viccelek!
Leo nem az, akinek mutatta magát. Például lazán elfelejtette, hogy
barátnője is van, Peeta, aki tegnap beállított. Meg se próbálom leírni, hogy
érzem most magam. Egy csomó minden történt, és az lett a vége, hogy
közöltem velük, az egyik tök jó fej barátnőm idejön, és benevez velem a
Trollok harcára. Persze hazudtam, de muszáj lenne valahogy úgy alakítani
a dolgokat, hogy ez valóra váljon.
Na, ki akar troli lenni?! Betty? Bea?
Ugye, nem hagytok cserben?! A nagynéném azt mondta, egyikőtök
nyugodtan eljöhet, sőt akár mindketten is jöhettek, anyáék majd kifizetik az
utat. Tudjátok, milyen sportmániások! Ha benevezek a versenyre, teljesen
odalesznek, mindig ilyesmire vágytak, nektek nem is kell mást csinálni,
csak:
– elrepülni Stockholmba,
– elrepülni Stockholmba,
– bevonatozni a városba,
– elsétálni a kikötőbe [ki van táblázva),
– elérni a 3 órakor induló hajót, ami Strålára jön [piros).
Ennyi! Három nap múlva minden egyes nap kifogok menni a kikötőbe,
hátha egyikőtök felbukkan. Amiben biztos vagyok. A levél alján leírom anya
hitelkártyaszámát, ami nyilván törvénybe ütközik, de mindegy. A kódja a
telefonszámunk, a jelszava Britta. [Mi más.) Légyszi, másra ne költsetek
belőle!
Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de muszáj lenne, hogy egyikőtök
eljöjjön, és benevezzen velem!
Irtózatosan várlak titeket!!!!!
 Kat

A levélben megadom anya hitelkártyaszámát, aztán borítékba csúsztatom a

levelet. Bea címére címzem, hátha Betty már elment sátorozni. Épp azon
vagyok, hogy leragasszam a borítékot, amikor eszembe jut még valami.
Kiveszem a levelet, hozok még egy levélpapírt, aztán csaknem szóról szóra
lemásolom, amit az előbb írtam, de most Pearlnek címezve.
Pearl ugyan füstöl, mint a gyárkémény, és abban sem vagyok biztos,
hogy egyáltalán tud úszni, de persze ő is sokkal jobb lenne, mint ha senki
nem jönne. Kicsit aggaszt, hogy meg kell adnom neki anya hitelkártyájának
a számát, de aztán gyorsan leírom, és már ragasztom is le a borítékot.
Fridát a konyhában találom, egy csésze kávéba bámul boldogan. Amikor
belépek, nagy mosollyal néz fel. Ha ez egyáltalán lehetséges, Frida még
boldogabb, mióta itt a Gyöngyszakáll.
– Hová mész?
– Futok egyet. Muszáj jó kondiban lennem, ha be akarok nevezni a
Trollok harcára.
– Tényleg? – Frida elkomolyodik. Tegnap este, amikor hazajöttem,
megkérdeztem tőle, elhívhatnám-e ide egy barátnőmet, aztán azt is
elárultam neki, hogy felbukkant Leo szerelme. Mást nem mondtam, de nem
is volt rá szükség, mert a vörös szemem úgyis mindent elárult. Frida
szívesen beszélgetett volna velem, de azt mondtam, fáradt vagyok, és
azonnal lefeküdtem.
A nagynéném most leteszi a kávéscsészét, és odajön hozzám.
– Kat, hidd el, nem kell semmit bebizonyítanod!
– Be fogok nevezni, Frida.
– Nézd… Kit érdekel, hogy Leonak barátnője van?
– Nem azért. – Lehajolok, és bekötöm a cipőfűzőmet.
– És tényleg azt hiszed, valamelyik barátnődet majd elengedik ide, csak
úgy, egyedül? – teszi a vállamra a kezét a nagynéném. – Akármennyire
melletted állnak, azért ez hosszú út.
– Nagyon jó barátnők – nézek a levelekre. – A legjobbak. Egyikük
biztosan eljön. – Magam sem tudom, hogy őt vagy magamat próbálom
meggyőzni.
– Hát az jó! – mosolyog rám biztatóan. – Jó, hogy futsz, meg minden.
Klassz ez a pöttyös gatyó.
– Szerinted gáz?
 – Nem, nekem tetszik.
Nem hoztam rendes sportruhát, de van tornacipőm meg rövidnadrágom.
Végül is ennyi bőven elég, nem? Igaz, a cipőm rózsaszín, és nem éppen
edzésre találták ki, a rövidnadrágom meg piros pöttyös, mert valójában
pizsamanadrág. Vagyis bokszeralsó. Apáé volt, csak összement a mosásban.
De messziről nem is látszik, hogy férfialsó.
– Elfutok a boltig, bedobom a leveleket, aztán körülfutom a szigetet.
– Vigyázz magadra. És azért nehogy túlerőltesd magad!
– Csak futni megyek, Frida! – indulok meg. – Azzal hogy tudnám
túlerőltetni magam?

Hú, azt hiszem, túlerőltettem magam! Kapkodom a levegőt, szúr az

oldalam, és mindjárt hányok.
Először csak azt érzem, hogy a futás isteni. Beszaladok az erdőbe,
végigfutok az ösvényen. Miért nem szoktam én futni? Sokkal gyorsabb,
mint ha csak sétálok, és totál úgy érzem magam, mintha egy akciófilmben
szerepelnék. Tele vagyok energiával, könnyedén ugróm át a farönköket és
kerülgetem a gyökereket. Aztán, úgy négy perc múlva szúrni kezd az
oldalam, és minden egyes lépésnél mintha ezer nyilacska fúródna belém.
Azt hiszem, vége az akcióhősnő-érzésnek, elvégre azok nem szoktak
nyögdécselni, és hányingerük sincs. Persze ki tudja. A homlokomról veríték
csöpög, a szívem majd kiugrik a helyéről. Lassítok, de ugyanúgy szúr az
oldalam, és mintha minél lassabban futnék, annál jobban fájna.
Egyszer csak megelőz egy nő. Pedig sétál. – Hej! – köszön rám, aztán
eltűnik a kanyarban. Lenézek a lábamra. Mit művel ez?! Hiszen még csak
nem is futok! Ezek szerint. Mi a gond? Táncolni tudok, akkor miért megy
ilyen rosszul a futás?
A boltig már csak vánszorgok. Feladom a leveleket, aztán a bolt előtt
álldogálok, jobbra nézek, balra nézek. Mondjam azt, hogy mára elég volt,
vagy erőltessem még a dolgot, és fussam körbe a szigetet? Már amennyiben
ezt futásnak lehet nevezni. Sajnos egy hang a fejemben mintha ezt
mondogatná: Menj haza, Kat, heveredj le, és soha többé eszedbe se jusson
futni!
Ekkor látom meg Peetát és Leot.
A kávézóban ülnek. Peeta kávét iszik, Leo valami könyvet olvas. Peeta
észrevesz, és elmosolyodik. De nem úgy, mint aki megörül a másiknak,
inkább úgy, mintha azt mondaná: Na nézd már, mit művel megint ez a
szerencsétlen!
Úgy érzem magam, mintha pofon ütöttek volna. Aztán Leo is meglát.
Amikor észrevesz, hátralöki a székét.
Azonnal felemelem a fejem, és futni kezdek. De úgy rendesen. Mintha,
mondjuk, kutyák kergetnének. És a hang a fejemben most azt mondja:
Menni fog, Kati Lépj túl a fájdalmon, tágítsd a határodat! Az oldalam
ugyan nem szúr, de nem vagyok sokkal jobban, mint korábban. Már csak a
büszkeség hajt előre.
Végigfutok a kempingen, aztán a parton. Otto épp a kajakját tisztítja
csiszolópapírral, amikor elfutok előtte, felnéz, és odakiált:
– Állat fel!
– Tessék? – fordulok felé, és máris megbotlom egy gyökérben.
– Előre nézz! – üvölt Otto, és egy szempillantás alatt mellettem terem,
csak kék-sárga foltokat látok a mustársárga rövidnadrágjából meg az
ÖTILLÖ feliratú pólójából. – Lazítsd el a vállad, és húzd ki magad! –
mondja, és hátrahúzza a két vállamat. – És ne csak vánszorogj, Kat!
– Pont olyanokat mondasz, mint apa – zihálom.
– Ne beszélj! Maradj lendületben!
– De hát egyáltalán nem vagyok lendületben! Hacsak azt nem nevezik
lendületnek, hogy mindjárt hányok.
– A szádon át lélegezz, szép lassan! Mély belégzés, a gyomrodba vedd a
levegőt! Hadd jusson oxigén a szervezetedbe. – Csinálom, amit mond.
Körülbelül olyan hangokat adok ki, mint egy asztmás Darth Vader. A
hányingerem viszont tényleg múlik.
– Belégzés, egy, kettő, három, négy, kilégzés, kettő, három, négy! –
vezényel Otto, míg végül sikerül ritmusra lélegeznem.
Elfutunk néhány sátorozó mellett, aztán puccos házikók következnek, a
sziget déli csücskén. Egy távon közvetlenül a víz mellett haladunk, és
megpillantom Nannát meg Sörent, akik egymás mellett tempóznak a
vízben, szőke fejük, mint két sárga bója, imbolyog a vízen. Nanna meglát,
és rögtön kiabálni kezd.
– Gyerünk, Kat! Ne kíméld, Otto!
– Bolond – motyogja Otto, azzal faképnél hagy, és máris az ikreket
trenírozza. – Hajtsd le a fejed, karod a füled mellé! Úgy néztek ki, mint két
sültbolond! Mit műveltek?!
 A lábam most már mintha magától vinne. Szabályos ütemben lélegzem,
kettő, három, négy, kilégzés, kettő, három, négy. A hátamon veríték folyik,
az arcom ég. Hirtelen a házunk előtt találom magam. Hogy kerültem ide
ilyen gyorsan? Hűha! Úgy látszik, mégis lendületben vagyok! Lassítok, és
elönt az elégedettség. De aztán valaki mögöttem azt kiabálja: – Gyerünk
már, szedd a lábad! Vállakat hátra, lélegezz!
Otto megint felbukkan mellettem, és nem hagyja, hogy megállják.
Magam sem tudom, mi hajt még, de újabb szigetkört kezdek. A lábam most
már nemcsak Ottonak, de nekem is engedelmeskedik!
– Húzzunk bele! – vezényel az edzőm, és gyorsít, mire én is a nyomába
eredek. Most akkor versenyzőnk? Igen! Versenyt futok egy tatával, aki
ráadásul még meg is ver! Közeledünk a kávézóhoz, a szívem még
gyorsabban ver, de azért sem lassítok. Leo és Peeta azt csinál, amit akar, én
akkor is tartom magam a tervemhez!
Otto most elhúz mellettem, és már a mötesplatson fut. Aztán megáll, és
bevár. Szaladok utána, közben a tekintetem rémülten cikázik a kávézó meg
a bolt közt, de szerencsére Leoékat sehol sem látom. Lassan csillapodik a
szívverésem. Végül együtt kocogunk vissza Otto kunyhójához.
– Most két percet sétálj, aztán két percet fuss! – mondja Otto. – Ezt
váltogasd, amíg haza nem érsz. Mára ennyi elég lesz. – Azzal ellép
mellőlem, felkapja a smirglijét, és tovább dolgozik a kajakján. Még a
lélegzete se igen szaporább, mint előtte.
Hú! Otto most már engem is edzeni fog! Hát ez meg hogy történt?
Kötelességtudóan sétálok tovább, ahogy mondta.
– Fejet fel! – A hang követ a fák közé. – És húzd ki magad! Ne olyan
görbén! – De hát már nem is láthat! Mellesleg tényleg görbén tartottam
magam…
Levezető gyakorlatok helyett szó szerint rároskadok a matracra, amit
Frida azért húzgált ki, hogy azon napozzunk. A vér dobol a fülemben, a
szívem mindjárt kiugrik a mellkasomból.
– Várj, teszek alád egy törölközőt – mondja Frida.
Ja igen, hiszen csuromvíz vagyok az izzadságtól. Oldalra gurulok, aztán
vissza, amikor alám teríti a törölközőt.
– Azt hiszem… végem… – suttogom.
– Igyál egy kicsit! – nyújt felém egy üveg vizet. Felemelem a fejem, de
éppen csak annyira, hogy le tudjak nyelni pár kortyot. – Ragyog a csakrád!
– nevet rám Frida. – Sőt, te magad is szinte lila vagy! Hogy érzed magad?
 Az eget bámulom. Futnak a felhők, az ágak suttogva hintáznak a szélben.
Rettenetesen fáj, amit Leo mondott rólam, meg amit tett, és borzasztó
féltékeny vagyok Peeta miatt. De végre valami mást is érzek. Azt, hogy
árad bennem a vér, forog velem a föld.
– Mint aki él – felelem.
 13.

A következő pár napban az a napirend, hogy futok Nannával, kiúszom a

Térerő-sziklához, meg vissza, és kerülöm Leot meg Peetát. Ez utóbbit
rendesen beillesztem az edzéstervembe: ha egyiküket is meglátom, rohanok
be az erdőbe, és megpróbálok minél rövidebb idő alatt minél messzebbre
jutni. Mindenem sajog: az izmaim, a szívem. Igaz, az izomláz napról napra
csökken, a szívem viszont még mindig ugyanúgy fáj.
A legvalószínűbb az, hogy a mötesplatson futok beléjük, így amennyire
csak lehet, kerülöm azt a környéket. Hamarosan azonban a fahéjascsiga-
függőség jelei mutatkoznak rajtam, úgyhogy megkockáztatok egy utat Juni
kisboltjába.
Finom fahéj, cukor meg frissen sült sütemény illata árulkodik arról, hogy
épp készített egy nagy adag csigát. Pár perc múlva arcomat a papírzacskó
fedezékébe rejtve lépek ki a boltból.
Ekkor sóhajtást hallok. Peeta csípőre tett kézzel áll előttem. Egy
másodpercre egymásra nézünk, aztán megszólal.
– Porcukros az orrod.
Gyorsan letörlöm. Most egyébként Peeta sem annyira menő, mint amikor
idejött. Fáradtnak tűnik, a haját egy csomóban feltűzte a feje tetejére.
– Bemész? – kérdezem, és még nyitva tartom az ajtót.
– Igen – bólint. – Muszáj innom egy energiaitalt. Most kajakoztunk
vissza Leoval Fejanról. Csináltunk tábortüzet is, Leo sütött nekem
palacsintát.
Peeta fürkészően néz rám, de én egy szót se szólok. Tudom, mi a
véleménye rólam, nem hiszem, hogy csak úgy udvariasságból muszáj lenne
beszélgetnem vele.
– Futottál? – méri végig mosolyogva a cukorrózsaszín edzőcipőmet.
Nagy nehezen bólintok egyet.
– Oké, akkor majd találkozunk – mondja Peeta, és besétál a kisboltba. –
Hej, Juni! – köszön, mintha ő meg a boltosnő a legjobb barátnők lennének.
Elengedem az ajtót, amely döngve csapódik be.
 Mélyet lélegzek, és a zacskómat bámulom. Peetának köszönhetően most
megint hányingerem van. Ilyen állapotban nem indulhatok vissza, muszáj
megnyugodnom. Elhatározom hát, hogy körülsétálom a szigetet.
Otto egy rakás kajak mögül dugja ki a fejét.
– Gyere már, Kat, segíts! – integet. Az ember nem vitatkozik Ottoval,
úgyhogy megyek, és segítek. A tata vödröt meg szivacsot nyom a kezembe.
Sóhajtva leteszem a sütiszacskómat, és átveszem a habos vízzel teli vödröt.
– Mit csináljak?
– Segíts Leonak lemosni a tetőmet. Csupa galambszar.
Mi van?! Felnézek, és meglátom Leot, aki fent ül a bádogtetőn, Otto
kalapjában. Szemét a kezével árnyékolja, és egyik kezét intésre emeli, de
nem mosolyog rám. A vödrömre nézek, aztán Ottora, mire ő fejével a létra
felé int, ami felvezet a tetőre.
– Mire vársz?
A gyomrom görcsbe rándul, amikor elindulok felfelé a létrán. Leülök a
meredek tetőre, Leoval szemben. Tudom, hogy engem néz, de fütyülök rá.
A vödörbe mártom a szivacsot, és jó erősen dörgölni kezdem a tetőt.
Egyáltalán, ki hallott már ilyet, hogy a madárszart le kell takarítani a
tetőről?!
Pár percig ezt a fura tevékenységet űzöm, néma csendben. Leo végül
megköszörüli a torkát.
– Kat, szeretnék beszélni veled – mondja csendesen. Otto csak pár
méterre van tőlünk, a kajakokkal matat.
– Hát én meg nem – válaszolom.
– Igen, azt észrevettem. Állandóan elfutsz előlem. Nem tudom, mit
hallottál abból, amit valamelyik nap mondtam, de…
– Mindent – nézek fel most rá.
– Egy dolgot muszáj elmondanom neked.
– Jó, mondjad – vágom be a szivacsot a vödörbe. – Mi az az egy dolog?
– Nem tudtam, hogy Peeta ilyen hamar megjön. És azt sem, hogy
meghallottad, amikor azt mondtam, hogy… – Leo hirtelen elhallgat. Otto
fütyörészve rendezgeti alattunk a hajókat.
– Igen, és emlékszel még, mit mondtál? – kérdezem. Most Leo az, aki
félrenéz. – Azt, hogy semmit nem jelentett, hogy velem töltötted a napot.
– Igen, tudom.
– Szóval ezt akartad mondani? Ez volt az az egy dolog?
– Ez nem olyan egyszerű, Kat.
 – Dehogynem. Nagyon is egyszerű. Öt napig lógsz velem, és egyszer
sem jut eszedbe megemlíteni, hogy jársz valakivel – vágom oda neki, és
csak úgy dübörög a szívem. De képtelen vagyok hallgatni. – De tudod, mit?
Kit érdekel? Nem te vagy a legnagyobb bajom, Leo. – Most nem mondtam
igazat, de mindegy. Határozottan élvezem, ahogy látom, hogy egyre
tanácstalanabb. – Nekem sem jelentett semmit ez az egész. A világon
semmi hasonló nincs bennünk. Elütöttem veled az időt pár napig, mert még
mindig jobb volt, mint halálra unni magam, de legjobb lesz, ha elfelejtjük.
Én már el is felejtettem.
– Szóval így gondolod? – sötétül el Leo arca.
Egy pillanatig szólni sem tudok. Mintha nem ugyanaz a fiú lenne, aki
Vildán a kezemet fogta.
– Igen. Pontosan így gondolom – válaszolom.
Most már egyikünk se törődik vele, hogy kiabálunk, pedig Otto már nem
fütyül.
– Oké. Ígérem, hogy többet egy percig sem foglak untatni.
– Helyes! – kiabálom, aztán megfogom a vödröt, és egyszerűen
ráborítom. Ahogy mondani szokták, abban a pillanatban jó ötletnek tűnt.
Minden csupa víz: Leo, a tető, és én is. A vödör nagy zajjal legurul a
tetőről.
Leo lepillant a csuromvizes pólójára, aztán anélkül, hogy rám nézne,
földhöz vágja a saját vödrét, leugrik a tetőről, és eltűnik az erdőben. Otto
nézi, ahogy távolodik, aztán felnéz rám. Az arca valahogy fura. És vizes.
Hirtelen egyáltalán nem érzem azt a felszabadulást, amit az előbb,
amikor úgy kiosztottam Leot, és hozzávágtam a vödröt. Ehelyett megint
csak a szívem fáj, erősebben, mint valaha. Úgy érzem, most azonnal vissza
kell mennem a padlásszobámba. Lemászok a létrán. Otto lent a vödröt
vizsgálgatja.
– Jaj, bocsánat! – motyogom, de mást képtelen vagyok mondani, mert
azonnal elbőgném magam. Aztán felkapom a zacskómat a fahéjas csigával,
és beszaladok a fák közé, épp Leoval ellenkező irányba.
Mélyeket lélegzek, hogy ne kezdjek bőgni, de érzem, hogy hiába. Szerda
van. Ma este kimegyek a mólóra. Biztos, hogy megjön valamelyik
barátnőm, és megint minden rendben lesz. Megint minden rendben lesz. Ezt
ismételgetem magamban, aztán feltépem a zacskómat. A szomorúságtól
mindig iszonyúan megéhezem.
Kihúzom a fahéjas csigát, de teljesen összenyomódott. Leo rálépett!
 Erre csillapíthatatlan zokogás tör rám.

Amikor végre hazaérek, totál leengedek. Hason fekszem a matracomon egy

egész órán át. Aztán a Graziát olvasgatom, hátha jobb kedvem támad, de a
kézitáskák meg körömlakkok valahogy teljesen elvesztették a varázsukat.
Annyira, hogy végül a kukába vágom a magazint. Jó lesz Fridának
begyújtani a tűzhelyet.
A futás Nannával végül mégiscsak feldob, és amikor kimegyek a
kikötőbe, hogy bevárjam a Stockholmból érkező utolsó hajót, már képes
vagyok idegenekre is rámosolyogni. Nézem, ahogy az utasok
előbukkannak, aztán eltűnnek az erdőben. A hajó lassan kiürül, és már csak
én állok a mólón. Lehervad a mosoly az arcomról. A lelkem mélyén persze
tudom, hogy egyik barátnőmet sem engednék el ide egy szál magában,
ennek ellenére folyton arra gondolok, milyen csodás lenne, ha
valamelyiküket meglátnám a hajón, amint a nevemet kiabálva ugrándozik a
fedélzeten.
A hosszabbik utat választva visszasétálok a házunkhoz. A tenger ma
csendes, a vizet rózsaszínre festi a lemenő nap. Amikor egy vonalba érek a
Térerő-sziklával, úgy érzem, muszáj kiúsznom oda, pedig nincs is nálam a
telefonom. Mégis, ha a sziklán ülök, közelebb érzem magam az
otthonomhoz, a barátaimhoz. Már rúgom is le a szandálomat, gyorsan
lerángatom a ruhámat. Szerencse, hogy állandóan rajtam van a bikinim.
A köveken keresztül bebotladozom a vízbe, és beleúszom a tengerbe, ami
csupa ragyogás. Nemsokára lemerülök a víz alá, és érzem, ahogy a testemet
lehűti és körülöleli a tenger. Mintha hűvös selyembe burkolnának.
Megfordulok, és hátúszásba kezdek, egyre beljebb úszom, közeledik a
szikla, a lemenő nap fénye megvilágítja az arcomat.
Nemsokára megérkezem, és kikapaszkodom a sziklára. Aztán csak ülök,
a térdemet átölelve, és a távolba nézek. Próbálom megpillantani azt a
pontot, ahol az ég és a tenger találkozik, de mintha egyre távolodna. Ekkor
zaj kél, felkapom a fejem. Egy kajak közeledik. Nagyon megijedek, és már
épp azon gondolkodom, hogy a vízbe ugróm, amikor meglátom, hogy a
kajakoson melegítő és kék sapka van. Otto!
– Hej! – int, aztán felém kezd evezni.
– Hej!
– Nem baj, ha én is kikötök itt?
 Nem nagyon van kedvem beszélgetni, de hát végül is a szikla nem az én
magánterületem.
– Ülj rá! – nyújtja oda az egyik evezőlapátot.
– Tessék?!
– Ülj rá! – Kérdőn nézek rá, de ráülök a lapátra, Otto pedig az ölébe veszi
a végét, így olyan, mintha kikötötte volna a kajakot. – így nem fogok
elsodródni – mondja. Így tulajdonképpen egymás mellett ülünk, csak én a
sziklán, ő meg a kajakban. Elővesz egy cigit a felső zsebéből, és a gyufát a
kajak oldalán végighúzva meggyújtja. Aztán egy doboz sört is varázsol
valahonnan, és nagy szisszenéssel felnyitja. – Skål! – emeli fel a dobozt a
lenyugvó nap felé.
Elnevetem magam.
– Azt hittem, egészségmániás vagy!
– Senki sem tökéletes – von vállat.
– Hát ezzel egyetértek.
Csendben nézzük, ahogy a nap lassan süllyed.
– Jól futottál ma.
– Dehogyis. Tök lassú voltam. Mintha egyre rosszabb lennék.
Otto megrázza a fejét.
– Csak annyi történt, hogy nem osztottad be az erődet -mondja, és még a
sörét is felemeli, hogy hangsúlyt adjon annak, amit mond. – Túl gyorsan
futottál az elején.
Sóhajtok, és a sziklára ragadt száraz növénydarabkát kapargatom.
– Van egy jó kis svéd mondás – mondja Otto. – Alla är vi barn i början.
– Remélem, lefordítod – mondom kicsit durcásan, mert semmi kedvem
most svéd nyelvleckét venni.
– Olyasmit jelent, hogy mindannyian gyerekként kezdjük. Vagyis minden
kezdet nehéz.
Előrehajolok, és a kezemet a vízbe mártom. Otto hirtelen témát vált.
– Tudtad, hogy születése óta ismerem Leot? – kérdezi.
Erre csak a homlokomat ráncolom. Most mit akar ezzel?
– Nagyon aranyos kisfiú volt. Még alig tudott beszélni, de már azt akarta,
hogy vigyem ki csónakázni a tengerre. Végigjártuk az összes kis szigetet, és
mindenütt sniglart gyűjtött – mondja Otto, és a kezével spirálmintát rajzol a
levegőbe.
– Csigát?
– Azt, csigát. És képzeld, mindegyiknek nevet adott.
 Pár napja még odáig lettem volna ettől, de most hallani sem bírom.
– Azt hiszem, elindulok visszafelé – mondom.
Otto mintha meg se hallaná.
– Nagyon vidám kisfiú volt. De mindenki felnő, és megkomolyodik.
Viszont nemrég, egy nap Leo arca pont úgy ragyogott, mint amikor
hatévesen megtalálta a világ egyik legszebb, legritkább csigafaját.
Most már végképp nem értem, mit akar Otto. Felállok.
– Most már tényleg mennem kell – válaszolom kitérően. Tudom, hogy
menteni próbálja Leot, de semmi értelme. Az édes kis csigagyűjtő hatéves
képe nem tudja kitörölni a fejemből a mostani Leot, aki eltitkolta, hogy
barátnője van. A szikláról a tenger felé csúszkálok.
– Aznap volt, amikor visszahozta a kétszemélyes kajakomat, és én
megkérdeztem, mire kellett neki – folytatja Otto. Nem állok meg ugyan, de
figyelek. – Azt mondta, Vildán volt veled. Mást nem mondott, de csak rá
kellett nézni. Jó volt megint olyan boldognak látni.
Beúszom a tengerbe. Hát ez marha jó! Épp most hasonlítottak egy ritka
csigafajhoz. Otto meséje egy pillanatra elringatott, és még azt is
elfelejtettem, mi történt a diszkóban. Újra eszembe jutott, milyen jó volt
Leoval Vilda szigetén, amikor rajtunk kívül senki más nem volt ott.
– Lábtartás! – kiabál utánam Otto. – Ilyen ferde lábtartással nem fogsz
nyerni!
– De én ferde lábbal szeretek úszni! – kiáltom vissza, aztán tovább
tempózom mellúszásban, és direkt furán tartom a lábamat. Otto nevetése
visszhangzik a víz fölött, és hirtelen rájövök, hogy én is mosolygok.
Holnap is kimegyek a kikötőbe, meg holnapután és azután is. Biztos,
hogy valamelyik barátnőm már pakolja a bőröndjét, és készül, hogy
ideutazzon hozzám. Már a gondolattól is gyorsabban úszom, és még a
lábtartásomat is kijavítom.
– Ez az! – biztat Otto. – Ne add fel! És ne felejtsd el a mondást! Alla är
vi barn i början!
 14.

– Szóval egész életedben összesen három fiúval csókolóztál? –

csodálkozik Nanna.
– Technikai értelemben igen.
Épp a napi futóedzésünket teljesítjük, útban vagyunk Otto kunyhója felé.
Igaz, valószínűleg teljesen feleslegesen strapálom magam, mert három
napja mindennap kimegyek a kikötőbe, de a végén mindig egy szál magam
állok a parton. És minden alkalommal, amikor elmegy a hajó, egyre
csalódottabb vagyok, ugyanis most már nagyon szeretnék benevezni a
Trollok harcára. Sokat erősödtem, és már a levegővételt is szépen tudom
kontrollálni. A szívem sem ver összevissza, ha edzek, de hiába minden, ha
senki nem jön el hozzám, mert egyedül nem tudok indulni. Próbáltam hívni
a barátnőimet, de mostanában hiába úsztam ki a Térerősziklához, semmire
nem mentem vele. Cserébe viszont lassan csokibarna leszek.
– Hogyhogy technikai értelemben? – értetlenkedik Nanna.
– Hát úgy, hogy hetedikben volt Tom Lord. De az irodalomórán volt, és
az egész osztály előtt. A Rómeó és Júliát próbáltuk, és én a szerepem
szerint már halott voltam. A tanárnő azt mondta Tomnak, hogy csókolja
meg a kezemet, mire ő szájon csókolt, de úgy rendesen, hosszú ideig. Erre
kapott három fekete pontot.
– És a második eset?
Most érünk Otto elé, aki kezében egy stopperórával álldogál.
– Ez egy nagy semmi! – kiabálja. – A következő kör ne legyen több mint
húsz perc!
Tovább kocogunk, mintha rá se fütyülnénk, de közben mindketten
gyorsítunk.
– Az Kyron volt, kilencedikben, a halloweenbulin.
– És az jobb volt, mint a júliás csók, amikor halott voltál?
– Hát nem igazán! Vámpírfog volt a számban, és rajta is
halloweenjelmez, de tudod, az a kezeslábas, ami a fejét is befedte. Szóval
nem tudom, hogy ez számít-e egyáltalán, mivel volt a szánk közt egy réteg
textil. Ráadásul én észre sem vettem, hogy ez csók, csak szelfiztünk, és úgy
csináltam, mintha a nyakát harapnám meg, ő meg tökre félreértette.
– És a harmadik?
Erre elmesélem neki a szekrényes kalandomat Joellel. Egy egész
szigetkört megteszünk, mire a végére érek, de elég részletesen elmondok
mindent.
– Tök jó lehetett! Még ha nem is biztos, hogy ezek igazi csókolózásnak
számítanak.
– Talán azért nem volt igazán jó, mert egyiket sem én akartam.
– Igen. Ha legközelebb csókolózásközeli helyzetbe kerülsz, gyorsan vedd
át az irányítást! De most gyere, csináljunk hülyefutást! Nézd, csináld, amit
én! – Erre nekilódul, és a karjával úgy köröz, mint egy szélmalom. Nanna
olyan, mint egy kölyök labrador, az ember valahogy az összes baját elfelejti
mellette. Néha még Leo sem jut eszembe, ha vele vagyok. Utánaeredek, és
közben én is bolondul körözök a két karommal. A hülyefutást Nanna találta
ki a második közös edzésnapunkon. A lényege az, hogy idétlen futásfajtákat
találunk ki felváltva, és a másiknak utánoznia kell. Kötelező. Először nem
nagyon akartam, de tényleg vicces.
– Most te jössz! – lihegi Nanna. – Nekem mindjárt leszakad a karom!
– Jó, akkor most jön a… nyomorék törpe! – kiáltom, mire mindketten
összegörnyedünk, és a kezünket furán feltartjuk. Otthon biztos senki nem
tudna rávenni ilyen hülyeségre. Nanna irtó jó ebben a törpeszámban, és
máris ott szalad a mötesplatson. Utol akarom érni, és már épp arra készülök,
hogy törpehangon utánakiabáljak, amikor megpillantom a boltból kilépő
Leot meg Peetát. Azonnal kiegyenesedek, és feltartott fejjel futok feléjük.
Mondjuk, nem bánnám, ha a rövidgatyám nem lenne ilyen bő, mert elég jó
a kilátás, de mindegy.
– Hej! – köszön rájuk Nanna, ahogy elfut előttük. Persze ő mindenkivel
olyan kedves.
– Elfelejtetted, hogy időre futunk? – kiáltok rá, de ő leáll beszélgetni
Peetával. Erre én is lefékezek, és elmélyülten tanulmányozom a kirakatban
lévő műanyag medvét meg egy láda zöldséget. És amikor más már nem
marad a saját körmeimet. Fú de rondák lettek! Peeta éppen azt magyarázza,
hogy az ő edzőcipője nagyon jól alátámasztja a lábboltozatot, én pedig
lopva Leora pillantok. Karját a mellkasán keresztbe fonva a földet bámulja,
látszik, hogy éppolyan kényelmetlenül érzi magát, mint én.
– Megjött már a barátnőd, Kat? – fordul hozzám Peeta.
 – Még nem – válaszolom. Tudom, hogy meg kéne mondanom az igazat,
hogy nyilván senki nem fog eljönni, mert úgyse engedik el őket, de ekkor
Peeta Leo hátára teszi a kezét, én meg azért is azt mondom:
– De nemsokára itt lesz.
– De jó! Már nagyon várom, hogy találkozzak vele – csicsereg Peeta.
– Menjünk már, Nanna! – rángatom meg Nanna karját. – Otto nem tudja,
hová tűntünk.
Megindulunk az erdő felé, de Nanna még visszakiabál:
– Jöttök este a diszkóba?
Tényleg, ma diszkó lesz. A múlt heti után nem igazán van nagy kedvem
hozzá.
– Ugye, te is jössz? – nyaggat Nanna. – Muszáj eljönnöd! – néz rám
kiskutyaszemekkel, reménykedve.
– Jó, jövök – adom be a derekamat.

Aznap este a ház előtt ülök, a lépcsőn, és a napon szárítom a hajamat. Előtte
már minden létező ruhámat felpróbáltam, aztán ledobtam a padlóra, mert
valahogy túl „dekoratív" vagyok bennük. Frida Nilsszel vacsorázik,
úgyhogy enyém az egész ház. A sziget túloldaláról zene hallatszik. Csak
nem a Guantanamera? Otto egyik kedvenc száma. Nanna bár biztos el sem
tudja képzelni, hol vagyok.
Bámulom a napozómat meg a szandálomat, a kék kistáskámat. Semmi
kedvem odamenni. Tudom, hogy azt mondtam magamban, nem érdekel Leo
meg Peeta, mégis fáj, ha látom, hogy Peeta Leo hajába túr, vagy
rátámaszkodik, meg hogy Leo mindenhová néz, csak rám ne kelljen.
A távolban felbúg egy hajókürt, megjött az utolsó hajó Stockholmból.
Nem értem, hogy hihettem, hogy valamelyik barátnőm csak úgy nekivág, és
tök egyedül ideutazik. Igaza van Brittának, aki azt szokta mondani, „naiv
optimista” vagyok. Ezt egyébként általában olyan hangon közli, mintha én
ötéves lennék, ő meg az anyám.
De mi van, ha valamelyikük ma mégis megérkezett? És nem várja senki,
ott áll egy svéd szigeten, egy szál magában…
Erre, mint egy igazi naiv, felugrok, berohanok a házba, és, mint egy igazi
optimista, felkapom az edzőcipőmet.
Ha futok, még odaérek!
 A hajó épp akkor áll meg, amikor kirohanok az erdőből. Az utaskísérő
leugrik, és kibiztosítja a hajóhidat. A fedélzetet kémlelem. A korlátnál egy
csapat sárga pólós gyerek üvöltözik. A nap a szemembe tűz, de még így is
kiveszek egy sötét lányalakot. Egyedül, a többiektől elkülönülve álldogál. A
kezemmel árnyékolom a szememet. A lány lyukacsos, fekete
nejlonharisnyát visel, apró farmer rövidnadrágot, kopott bakancsot és bő,
fehér inget. Borzas, fekete haja még jobban kiemeli a nyakában lógó két,
vastag ezüstláncot.
– Pearl? – suttogom, és nem hiszek a szememnek. A „tök sportos",
hazudós, lopós, káromkodós barátnőm egészen Sträla szigetéig jött, hogy
segítsen rajtam! Bávatagon bámulok, még mindig nem hiszem el, hogy őt
látom. Kábé úgy fest, mint egy tehén, amelyik napraforgók közé tévedt.
Most felemeli az egyik kezét, a hüvelykujját befordítja, és halálosan lassan
mozgatja a maradék négy ujját. Ez a Katica-köszönésünk, amit még a
Hétpettyes oviban találtunk ki ötévesen. Ő persze még ebbe is képes némi
iróniát csempészni. Én még mindig tátott szájjal állok, aztán végül
visszaintegetek neki. Pearl. Te jó ég! Itt, Sträla szigetén!
Most cigit dug a szájába, és egy nagy sporttáskát dob a vállára. A
gyerekek a hajó orrában gyülekeznek, hogy minél előbb leszálljanak, Pearl
azonban utat tör köztük, azt se bánja, hogy némelyiküket jól fejbe vágja a
táskája. Aztán rálép a hajóhídra, odasétál hozzám, és a táskát ledobja a
lábam elé. Meggyújtja a cigit, és közben az előtte magasló fenyőket
méregeti, a fénylő sziklát, a ragyogó víztükröt.
– Te jó ég! – mondja két szippantás közt. – Ez a hely tényleg egy
pöcegödör. Most mit bámulsz így? – fújja ki a füstöt.
– Egyszerűen nem hiszem el, hogy eljöttél – rázom a fejem vigyorogva.
– Hát jó hogy! Nem hagyok ki egy ingyennyaralást. Hozod a táskámat? –
int fejével a sporttáska felé. – Nekem elég volt, végigvonszoltam egész
Stockholmon. Annál unalmasabb várost se láttam még – teszi hozzá, és
megindul az erdőbe vezető ösvényen.
– Várjál már! – kiabálok utána, és felkapom a sporttáskát. Utánafutok a
fák közé. Jobb, ha egy percre sem tévesztem szem elől.
Pár perc múlva már tudom az összes otthoni pletykát.
– Jaké csináltatott egy pandatetkót a hátára, merthogy imádja a pandákat.
Kábé úgy néz ki, mintha te rajzoltad volna, és négy szeme van. Kitiltottak a
drogériából, mert Amberrel összeverekedtem a pelenkarészlegen. Mármint
úgy képzeld el, hogy pelenkás csomagokkal ütöttük egymást. Állítólag
megríkattunk egy gyereket is, de ez hülyeség. A gyereknek kifejezetten
tetszett a műsor. – Pearl csak annyi időre hallgat el, amíg a földre pöccenti a
csikket. Rohanok, hogy felvegyem. – Bea Hogg meg a barátja nyilvánosan
fellépett valami tánccal, hát katasztrófa volt. A bolond Betty barátnőd most
épp macijelmezben közlekedik. Ja, és Tiann összejött Levivel. Rábíztam
Osztit, remélem, nem felejti el.
– Ki az az Oszti?
– Osztriga! – torpan meg, és úgy néz rám, mint egy komplett idiótára. –
A bohóchalam, ha nem tudnád. Tudod, mint Némó.
– Neked bohóchalad van?
– Igen – néz rám szigorúan. – És akkor mi van?
– Semmi. Csak nem tudtam.
– Fogd be egy kicsit! – mondja hirtelen, és félrehajtott fejjel hallgatózik.
– Csak nem… ABBA? – Felcsillan a szeme, és majdnem elmosolyodik. –
Itt valaki ABBA-t bömböltet!
– A diszkóból jön. Nem is tudtam, hogy szereted az ABBA-t.
Pearl az utóbbi időben már egyáltalán nem hallgat R&B-t, viszont
teljesen rákattant a hiphopra meg a grime-ra. És elkezdett bőr- meg
szegecses cuccokat hordani. A szögekkel kivert bőr karkötőjét látva elég
meglepő, hogy megörül ennek a zenének.
– Az ABBA-t mindenki szereti, Kat – veti oda, és megindul a hangok
irányába.
– Mindjárt a házunknál vagyunk. Gyere, együnk valamit először, és
tegyük le a táskádat! Köszönjünk Fridának!
– A táskám jó helyen lesz itt, a nagynénéd meg nem olyan sürgős –
válaszolja Pearl, elveszi tőlem a táskát, és bevágja egy nagy kő mögé. –
Amúgy is sült krumplira vágyom. Menjünk!
– De Peeta is ott lesz – teszem hozzá kétségbeesve. – Meg Leo.
– Na és? – sétál tovább. – Mi történt, amikor felbukkant Leo barátnője?
Legalább jól orrba nyomott, amiért le akartad nyúlni a pasiját? – fordul
hátra nevetve.
Nagyot lépek, hogy utolérjem.
– Nem akartam lenyúlni. Csak… úsztunk meg beszélgettünk. – Képtelen
lennék elmondani Pearlnek, hogy éreztem magam Leoval, és hogy mire
számítottam. Inkább elmesélem neki, hogy meghallottam, amit rólam
mondtak. – Peeta azt mondta, blást vagyok, ami olyasmit jelent, hogy
üresfejű. Leo meg csak ült, és hallgatott, mint aki egyetért.
 – Húha. És te erre mit léptél?
– Odamentem hozzájuk, és…
– Leütötted Leot?
– Dehogy! Azt mondtam neki, hogy én is indulok a Trollok harcán egy
barátnőmmel.
Pearl erre nevetve rázza meg a fejét.
– Na és hogy néz ki ez a Leo? – néz rám.
Eszembe jut Leo szép ívű szája és sötét, sokatmondó szeme, amiben
szinte elvesztem.
– Semmi különös – vonok vállat.
Pearl a szeme sarkából figyel.
– Szóval ez a Peeta egy hülye liba, a Leokád meg egy nő-csábász.
Úgyhogy rájuk férne egy kis leckéztetés.
– Jaj, Pearl, dehogyis! – ragadom meg a barátnőm karját. – Ez a sziget
nagyon kicsi, mindenki ismeri egymást. Nem akarok semmilyen balhét. És
nem is érdekelnek. Szeretném elfelejteni az egészet, benevezni a versenyre,
és arra koncentrálni. Annyira jó lesz! Képzeld el, ha ősszel elmeséljük
otthon, hogy Svédországban átúsztunk egy igazi lakatlan szigetre!
– El se hinnék! – válaszolja Pearl.
– Hát ez az. Úgyhogy hagyjuk Leot meg Peetát, és foglalkozzunk
magunkkal!
– Igazad van – vigyorog Pearl, és felcsillan a szeme. – De azért én
szívesen megszívatnám őket. – Aztán ellép mellőlem, és a mötesplats felé
igyekszik a Mamma Mia dallamára. Buzgón kaszabolja az útjába kerülő
faágakat.

Amikor a kávézóhoz érünk, Pearl a szemét résnyire húzva méri fel a

padokat, a fényeket, a tenger látványát. Őt is sokan megbámulják, mert
eléggé feltűnő jelenség, de ő fel sem veszi. Ha lehet, még jobban kihúzza
magát, és kissé magasabbra emeli a fejét. Szereti, ha nézik. A nap most
olvad a tengerbe, és még Pearlt is rózsaszínre festi a fény. Jó érzés, hogy itt
van mellettem.
A sziklánktól Nanna buzgón integet felénk. Vele szemben egy nagy
turmix, és mintha épp azzal sakkozna.
– Ez meg ki? – döbben meg kicsit Pearl.
– Nanna, egy barátnőm.
– Nanna? – neveti el magát Pearl.
 – Miért, a te neved annyival jobb?
– Nanna! – Pearl nem bír betelni a névvel.
– Légy szíves, legyél kedves hozzá! Egyedül ő áll szóba velem a
szigeten.
– Mellette még Betty Plum is uncsi, kisvárosi vénlánynak tűnik – kuncog
Pearl.
– Pearl, ne már!
– Jó, jó, nyugi, cuki leszek a fura kiscsajhoz. Veszel nekem sült krumplit?
– pillant a menütábla felé. – Meg egy olyat – mutat egy tálcára, amellyel
épp most vonul át előttünk a pincér. A tálcán zöld színű koktél áll.
– Olyat nem adnak. Még kiskorúak vagyunk.
– Kat, nem otthon vagyunk, könyörgök! Itt már tízévesen is ihatsz bort.
– Svédországban biztos nem.
– Akkor majd veszek vodkát a boltban.
– A boltban csak sör van. Ha vodkát akarsz, akkor csak egy külön
trafikban vehetsz, ahhoz meg…
– Ahhoz meg?
– El kell menni Stockholmig.
– Micsoda?! De hát péntek este van!
Vállat vonok, mire Pearl az égre emeli a tekintetét.
– Na jó. Akkor almalevet kérek.
Áttörünk a tömegen az italokkal, Nanna felugrik, és kiabál meg integet:
– Ide gyertek! – Leülünk hozzá, Pearl egy kényelmes sziklának veti a
hátát.
– Ez az otthoni barátnőm, Pearl. – Igazából már mindent elmeséltem
Nannának Pearlről, amikor együtt edzettünk.
– Tényleg, Pearl?! – Nanna akkorára nyitja a szemét, mintha legalábbis
egy filmsztárt ültettem volna mellé. – Annyira menősen nézel ki! – Pearl
lassan szívja az italát a szívószállal. – Pont, mint Jack Sparrow! – vágja ki
Nanna.
– Mi van?! – esik ki erre Pearl szájából a szívószál. – Szóval szerinted
úgy nézek ki, mint Johnny Depp? A kalóz?
– Igen! – vigyorog Nanna.
Pearl egy ideig szótlanul mered Nannára. Pattanásig feszülnek az
idegeim, de Nanna csak ül, és aranyosan mosolyog, mint egy kismacska,
amelyik tigrissel próbál barátkozni.
 – Szóval mint egy kalóz – ismétli meg Pearl. – Amúgy tök jó a pólód.
Menő.
Nanna erre lenéz a saját pólójára, amin egy ujjongó pálcikaember látható,
alatta felirat: Ma már kakáltam! Pontosan tudom, hogy Pearlnek nemhogy
nem tetszik ez a póló, de egyenesen undorítónak találja.
– Ha akarod, neked adom – mondja Nanna, és már húzza is le magáról a
pólót, precízen összehajtja, és Pearl kezébe nyomja. Még szerencse, hogy a
póló alatt is van egy atlétatrikó, amire kockahasat nyomtattak.
Pearl elveszi az ajándékot, és elbűvölve néz Nannára.
– Köszi – mondja kicsit meglepődve, aztán elmosolyodik. Halványan, de
akkor is. Mosolygott!

Leo és Peeta nem jöttek el a diszkóba. Egész este attól szűkölök, hogy
felbukkannak, de nincsenek sehol. Az agyam egyfolytában kattog, látom
őket kettesben, Leo sátrában, meg ahogy a naplementét bámulják, vagy
Ploppot esznek. Mi pedig, miután Nanna hiába próbálta megtanítani Pearlt
sakkozni (a barátnőm a végén a tengerbe hajította Nanna királynőjét),
ABBA-számokra táncolunk, majd Pearl ellop egy hamutartót, én pedig
végül hazavonszolom, hogy bemutassam Fridának.
– Hej! – köszön Frida, ahogy belépünk, de fel sem néz a könyvéből.
– Nézd, kit hoztam – mondom erőltetett vidámsággal, mire Frida ránk
néz az olvasószemüvege fölött, én pedig előretaszigálom a barátnőmet.
– Ő itt Pearl.
Ha úgy fogalmazok, Pearl elsőre nem igazán tesz jó benyomást a
felnőttekre, még nem mondtam semmit. A barátnőm most a szemöldökét
felhúzva néz a nagynénémre.
– Oké – nyögi, majd idegesen a táskájába nyúl, előkap egy cigarettát, és
beteszi a szájába. De aztán rögtön ki is veszi, és az ujjai közt sodorgatja egy
ideg. A cigarettából a padlóra hull a dohány.
Frida leteszi a könyvét, és feláll, majd kitárja a karját, és átöleli Pearlt.
– Isten hozott nálunk! – mondja. Pearl moccanatlanul tűri az ölelést, de
Fridát ez sem zavarja, csak ölelgeti szorgosan tovább. Végül aztán hátralép,
és fejét oldalra hajtva szemügyre veszi Pearlt.
– Illik hozzád a neved. Kérsz egy kis miso levest?
Pearl erre határozottan megrázza a fejét.
– Hát jó. Én most kimegyek, és hallgatom a tengert -mondja a
nagynéném, azzal lekapja a pulcsiját a szék karfájáról, és már ott sincs.
 – A nagynénéd elég… – bámul utána Pearl.
– Fura? – adom a szájába a szót. Pearl az emberiség 99 %-át ezzel a
szóval jellemzi.
– Ja. Na mindegy. Aludni hol fogok?
Amikor megmutatom neki a hálóhelyet, nincs nagyon elragadtatva.
– Most komolyan – rúg bele lábujjával a matracba ezen aludjunk ketten?
– Válassz, melyik oldalt akarod!
– Azt – mutat a matracnak arra az oldalára, amelyik nincs benyomva
annyira a tető alá. – Úristen, milyen hőség van ebben az egérlyukban! –
villog a szeme. – Komolyan, már attól pofozkodhatnékom támad, hogy itt
kell lennem.
Erre inkább megengedem neki, hogy az ablakon kihajolva elszívjon egy
cigit. Ettől kicsit lenyugszik, aztán a matrac közepére elválasztófalat
eszkábál a ruháimból meg az alsóneműkből.
– Dobd ide azt az ujjatlant! – mondja, és betöm még valami hézagot. – Jó
lett – húzódik hátra, hogy megnézze a művét. – Na, feküdjünk, én már
nagyon álmos vagyok. Tegnap éjjel haza se mentem, aztán csak a gépen
aludtam egy órát.
– Micsoda? – foglalom el a saját térfelemet, óvatosan, hogy ne
romboljam le a ruhafalat.
Pearl lekapcsolja a lámpát, aztán a párnára dobja magát, karja a feje alatt.
Az eget bámulja.
– A bátyám megint kizárt, úgyhogy reggelig kint csámborogtam. Akkor
jött haza anya a pasijától. Annyira utálom azt az idiótát!
– Anyukád pasiját?
– Nem, Alfie-t. De amúgy anyám pasiját is.
– És anyukád mit mondott arra, hogy idejössz?
– Semmit – ül fel Pearl, és kinyitja az ablakot. – Örül, hogy nem vagyok
otthon, legalább addig se veszekszünk Aliiéval. Azt mondta, akkor megyek
haza, amikor akarok. – Pearl most a táskájában kutat. – írni akarok Tiann-
nak, hogy minden rendben van-e Osztival.
Nézem, ahogy bekapcsolja a telefonját, de nem szólalok meg.
– Nincs térerő – mondja, aztán kidugja a telefont az ablakon. – Itt se! Hol
tudok telefonozni?
– Itt nem, de van egy hely. Majd holnap megmutatom.
– Hát jó – fekszik vissza Pearl. – Jó éjt, lúzerke.
– Jó éjt, Pearl!
 Hirtelen megint felül.
– Mi van? – kérdezem.
– Túl fényesek a csillagok.
Erre megfordulok. Pearl épp függönyt csinál az egyik ruhámból.
– Rajtad kívül nem láttam még embert, aki nem szereti a csillagfényt –
mormolom.
– Fogd be, te piti kis csillagász! – motyogja a barátnőm, és ezek az utolsó
szavai, mielőtt mély álomba merülne.
Fekszem a fülledt kis padlásszobámban, hallgatom Pearl szuszogását.
Igaz, hogy ez a szoba kettőnknek talán már túl kicsi, és az is valószínű,
hogy Pearl nem könnyíti meg a helyzetemet a szigeten, mégis örülök, hogy
itt van. Valahogy erősebbnek érzem magam. Átnézek a ruhafal másik
oldalára, ahol Pearl elnyújtózva alszik, karja a feje fölött.
Még álmában is úgy néz ki, mint aki harcba készül.
 15.

– Ez nagyon szép! – mondja Pearl. A tengerparton ülünk, és a Térerő-

sziklát bámuljuk. Megint verőfényes, nyári napra ébredtünk. A tenger
smaragdzöld, a horizonton pedig már világoszöld, a nap melegíti a
vállunkat. Pearl beleszív a cigarettájába, és boldogan felsóhajt. – Király –
mondja. Ez a mai első cigarettája, az utolsó a csomagban. Miután kiúszunk
a sziklához, elmegyünk majd a boltba, hogy cigit vegyen. Igaz, hogy
Svédországban tizennyolc éven aluliak nem vehetnek dohányárut, de Pearl
nagyon magabiztos. Kivételesen nincs nagy kedvem boltba menni. Miután
elszívta a cigit, Pearl lenyugszik.
– Akkor biztosan menjünk? – kérdezem. Pearl határozottan állítja, hogy
ki akar úszni a sziklához, és hogy ő „iszonyatosan jól” úszik.
– Ezt nézd! – mutatja meg a karizmait.
– Hát ezt hogy szedted magadra? – kérdezem, mert valóban nagyon
izmos.
– Tiann-nal járunk a konditerembe. Levi ingyen beenged minket – közli.
– Adj még egy kis celluxot!
Ragasztok még egy darabot a telefonjára, nehogy leessen a fejéről.
– Gyerünk! – nyomja el a cigit, és megindul a víz felé.
Pár perc, és Pearl meg én egymás mellett úszunk a Balti-tengerben. Azt
ugyan nem mondanám, hogy „iszonyatosan jól" úszik, de legalább nem
fullad meg. Semmiféle technikája nincs, de erős, úgyhogy nemsokára már
kapaszkodunk is ki a sziklára, miközben Pearl a térdére ragadt „szarságok"
miatt káromkodik. Egymás mellett ülve bekapcsoljuk a telefonokat.
– Ha itt se sikerül, megyek haza! – fenyegetőzik Pearl.
– De írhatnál rendes levelet is Tiann-nak.
– Mire megkapja, szegény Oszti tuti kinyiffan.
Homlokát ráncolva kémleli a képernyőt, de semmi. Nálam sincs térerő.
„Gyerünk már, szikla! – sürgetem magamban a mágikus helyet. – Elő a
varázserővel!"
– Szóval mitől olyan különleges a halad?
– Már mondtam. Bohóchal.
 – Jó, de ha meghal, majd veszel másikat.
– Ez nem aranyhal, Kat! A bohóchalaknak sós vizes akvárium kell. Az
enyém százharminc literes. – Értetlenül nézek rá, erre hozzáteszi: – Az
nagyon nagy. És tele van korallal, meg van doktorhalam, neonhalam meg
lángvörös császárhalam is. – Miközben Pearl az akváriumról beszél,
kisimul az egész arca, és élénken gesztikulál a kezével. – És Oszti a
legkirályabb hal köztük.
– Drága egy bohóchal?
– Nem az a lényeg! – rúgja meg Pearl a vizet. – De jó lenne most egy
cigi! – motyogja. – Anya egyik volt pasijától kaptam az akváriumot. Jontól.
– Most a feje fölé tartva integet a telefonnal. – Szóval a szobámban tartom,
és be van zárva az ajtó. Tiann-nak adtam kulcsot, úgyhogy be tud menni a
szobámba, ha anya otthon van, hogy megetesse a halakat. Fizetek is érte
neki.
Nem csodálkozom, hogy Pearl még nem mesélt nekem Osztiról. Neki
valahogy mindig annyi titka van.
– De miért nem eteti anyukád? Vagy a tesód?
– Anya tuti, hogy elfelejtené, Alfie-tól meg akár fel is fordulhatnának.
Sőt, szerintem képes lenne megmérgezni őket.
Némán bámuljuk a telefonokat. Hirtelen mindkét képernyő vibrálni kezd.
Van térerő! Pearl sikítozik, mire egy sirályraj ijedten röppen fel. Aztán
mindketten lázasan üzengetünk. Én huszonhat üzenetet kaptam, legelőször
anya e-mailjét olvasom el.

Szia, drágaságom!

Hogy vagy? Remélem, elér hozzád ez a levél. Tudom, hogy Sträla a világ
végén van, és biztos mérges voltál, hogy nem szóltunk előre, de úgy
gondoltuk, még izgalmasabb lesz így, ha meglepetésként ér.
Nagyon hiányoztok, de biztos vagyok benne, hogy te is meg Britta is jól
mulattok. Apa is üdvözöl, és hatalmas puszit küld az ő kicsi lányának.
Megkaptuk a leveledet, és nagyon örülünk, hogy indulni akarsz a Trollok
harcán! Apa már nyomozott egy kicsit, és azt mondja, a súlyod,
magasságod meg az edzettséged alapján képes lennél teljesíteni a távot 90
perc alatt, bár aggódik, hogy nagyon a végén érnél be. De csak azért, mert
nem akarja, hogy úgy érezd, veszítettél. Szóval lehet, hogy idén még ki kéne
hagynod a versenyt. Ősszel úgyis be akarunk nevezni a Sziklák hőse nevű
erőpróbára Dorsetben. Ha most szépen edzel, akkor arra már velünk
jöhetnél!
Most mennem kell, vár a Bloomingdale's! Ha látnád, milyen gyönyörű
ruhákat szereztem! De nyugi, te is hordhatod majd őket.
Sok puszi.
Anya
Ui.: Kérlek, írj Brittának is! Szerintem hiányzol neki.

Némán szorongatom a telefont. Anyának még akkor is sikerül felhúznia, ha

majdnem kétezer kilométerre vagyunk egymástól. Azt hittem, odáig
lesznek, hogy beneveztem a versenyre, el is képzeltem, milyen büszkén
mutatja majd apának a levelemet. Erre kiderül, hogy valószínűleg csak a
fejüket rázták, meg hümmögtek. Brittának persze soha nem mondanák azt,
hogy „ki kéne hagynod"! Sőt, apa állandóan olyanokat mond neki, hogy
„drágám, meg se forduljon a fejedben, hogy feladod!". Persze ha Katről van
szó, az más. Ő inkább el se induljon.
Bámulom a telefont, és fogalmam sincs, mit tegyek. Pearl őrült módjára
váltja az üzeneteket Tiann-nal, és megnyugszik, amikor kiderül, hogy Oszti
még él. Aztán mutat egy csomó elmosódott képet a bohóchaláról. A térerő
gyengül, gyorsan írok még Brittának: Helló, Titta, csak szólok, hogy még
élek! Ugye vigyázol Pöcökre? Ha anya hív, mondd meg neki, hogy
MINDENKÉPP elindulok az itteni versenyen! Írj, ha van kedved! pusz, Kat
– Ki az a Titta? – kukkant bele az üzenetbe Pearl a vállam fölött.
– A nővérem. Kicsi korunkban így hívtam.
– A tesódat, akit utálsz?
– Nem utálom! – Ez kicsit hangosra sikerült. Pearl csodálkozva néz rám,
aztán visszafordul a telefonjához.
Egy csomó üzenet jött Bettytől meg Beától, mindegyikben azt
magyarázzák, hogy egyedül nem engedik el őket Svédországba, és hogy
együtt sem. Visszaírok nekik, és megüzenem a hihetetlen hírt, hogy Pearl itt
ül mellettem, és fotót is küldök, nehogy azt higgyék, hülyéskedek. Pearl,
mint mindig, gúnyosan vigyorog, és feltartja a középső ujját.
– Elment a térerő – mondja pár perccel később. – Gyere, menjünk!
Muszáj elszívnom egy cigit.
Pearl alig bír visszaúszni. Zihál, köhög, és kábé mindennek elhord.
Lassan úszom mellette, de ha biztatni próbálom, még jobban bedühödik. A
part felé nézek, úgy tűnik, még nagyon messze van. Pearl egyre sápadtabb.
Már épp azon gondolkodom, hogy megmondom neki, feküdjön fel
egyszerűen a víz felszínére, én pedig majd kihúzom valahogy, amikor
hangot hallunk.
– Ne csapkodj úgy a karoddal! – Megfordulok. Otto evez felénk egy
kajakban.
– Hála égnek! – liheg Pearl. – Haver, vigyen már ki minket! – mondja, és
már úszik is a kajak felé.
– Nem, nem! – válaszolja Otto, és kievez Pearl útjából. – Nem adhatod
fel. Elvégre nem vagy lúzer, vagy igen?
– Lúzernek nevezett? – vágja be Pearl a félelmetes arcát, amivel azokat
szokta fenyegetni, akik ki mernek kezdeni vele. Otto viszont csak nevet.
Lehet, hogy viccesnek találja, hogy Pearl fejére egy telefont celluxoztam,
vagy talán a kalimpálásán nevet.
– Fogja be! – liheg Pearl. – Mindjárt megfulladok, és akkor maga
börtönbe megy!
– A fájdalom elmúlik, ifjú hölgy! Ha viszont feladod, azt nem fogod
kiheverni.
– Ááááá! – prüszköl Pearl. – Ha elkapom, tata, azt meg maga nem fogja
kiheverni!
Pár másodpercig még meredten bámulja Ottot, és egy helyben tapossa a
vizet, aztán elkezd a part felé úszni.
Otto mögötte evez, de úgy, hogy Pearl még éppen ne tudja elérni a
kajakot. Ezt onnan tudom, hogy amikor Otto mond valami bosszantót,
például, hogy „a lúzereknek ott végződik a verseny, hogy kifáradnak, a
győzteseknek meg ott, hogy megnyerik!", akkor Pearl mindig a kajak felé
csap egy nagyot a karjával.
Végre a part közelébe kerülünk, és Pearl négykézláb mászik ki a vízből.
Még ki sem ért a tengerből, amikor hirtelen ráomlik egy kerekre koptatott
sziklára. Otto csak néz, én kézen fogva próbálom kivonszolni a barátnőmet
a partra.
– Gyere már, Pearl! Kelj fel!
Végül nagy nehezen átgördül a hátára, aztán fújtatva félkönyékre
támaszkodik. Előhúzza a telefonját a hajára ragasztott celluxfészekből.
– Te jó ég! Ez hogy fog kijönni? – néz föl, és ekkor meglátja Ottot a
kajakban. Mereven bámulják egymást. Pearl alig láthatóan remeg.
– Na, hallgatom! – mondja végül.
 Otto erre résnyire húzza a szemét, mire Pearl is. Mintha a szemükkel
bokszolnának. Fogalmam sincs, ki fog győzni, mert mindketten nagyon jók.
– Mit akarsz hallani? – kérdez vissza Otto.
– Hát, hogy sírni csak a győztesnek szabad, vagy valami hasonló
bölcsességet.
– A vesztes nem az, aki földre esik. Hanem aki nem kel föl.
– Ezt ki mondta? – kérdezi Pearl, aztán a karomba kapaszkodva felhúzza
magát. – Valami kajakos hülye?
Otto erre csak nevet, aztán már indul is.
– Jó úszást! – kiabál vissza két evezőcsapás között.
– Seggfej – mormolja Pearl, de csak halkan.
– Na, ez Otto – mutatom be az edzőmet. – Ő szervezi a Trollok harcát, és
ő edz minket. Szóval báró, hogy ilyen jól sikerült az első találkozásotok.
– Legszívesebben leütném egy palacsintasütővel – közli Pearl. Úgy
látszik, kezdi kipihenni az úszást, mert hozzáteszi: – Meg téged is, ha nem
szerzel nekem rögtön egy szál cigit!

– Nagyon sajnálom, de dohányt nem adhatok el neked. Még nem vagy

tizennyolc éves – mosolyog Juni a barátnőmre.
– Dehogynem! – tiltakozik Pearl. – Kát, mondd már meg neki!
– Hát – krákogok. Juni kérdőn néz rám. – Tényleg annyi. Pearl már
elmúlt tizennyolc.
– Akkor a nagynénéd vajon mit akart ezzel? – mutat Juni a háta mögé, a
falra rajzszögezett képre. A rajzon Pearl látható, még a bőr karkötője, a
borzas haja meg a mérges ábrázata is stimmel. A szájából buborék jön ki,
ezzel a szöveggel: Jag är femton!
Juni le is fordítja Pearlnek, külön-külön elmutogatva neki a szavakat:
– Tizenöt éves vagyok.
– Adja ide a képet! – hajol át Pearl a pulton, és megpróbálja elmarni a
rajzot.
– Azt már nem! – közli Juni a képek elé állva, és lefogja Pearl hadonászó
karját.
– Teljesen jogszerűtlen, hogy odaragasztották a képemet! – háborog
Pearl, és ökölbe szorított kézzel hadonászik.
Juni egy ideig csak nézi, aztán megszólal:
– Itt biztosan nem fogsz magadnak cigarettát venni. Viszont most hoztam
ki a frissen sült fahéjas csigát. Kérsz esetleg?
 – Arra nekem nem telik – veti oda Pearl.
– Akkor vidd el ajándékba – mondja Juni, és felkap egy csigát a
sütemények közül, majd papírzacskóba csúsztatja. – Sokkal jobb, mint az a
hülye cigi.
– Kötve hiszem – jegyzi meg Pearl, de aztán mégis elveszi Juni kezéből a
zacskót, és kisétál az üzletből.
– Tack, Juni! – mosolygok, amilyen aranyosan csak tudok.
Pearlt az erdőben érem utol. Épp a fahéjas csigáját eszegeti.
– Fú de utálok itt lenni! – közli.
– Szeretnél hazamenni?
– Igen! – lépked tovább határozottan. – Vagyis… nem igazán. Otthon is
utálok lenni, úgyhogy mindegy. Csak annyira kéne egy cigi! Áááááá! – üt
az öklével az egyik fatörzsre, aztán nagyot harap a sütiből. Ha arra
gondolok, hogy az elkövetkező napokat végig vele kell töltenem,
összeszorul a gyomrom. A házban össze vagyunk zárva, folyton mindennek
elmond engem is, meg Fridát is. És ez az állandó nikotinéhség!
– Ne vágj már ilyen szerencsétlen arcot! – kiabál rám.
– Nyugi, nem fogok cirkuszolni, vagy ilyesmi…
– Ne menjünk el futni? – vetem fel kétségbeesésemben. – Legalább addig
se gondolnál a cigire.
– Most komolyan mondod?!
– A Trollok harcában öt kilométert kell futni.
– Figyelj, Kat, ez a verseny…
– Ugye most nem fogod azt mondani, hogy nem nevezel be velem?
– Miért olyan fontos ez a hülyeség?
– Azért, Pearl, mert a világon senki nem hiszi el, hogy igenis meg tudom
csinálni! – Visszarántom, most szemben állunk egymással.
– Leo egy szemernyit sem vesz komolyan, és Peeta sem. Anya és apa azt
mondták, ezt most inkább hagyjam ki. Még Frida, a két lábon járó
optimizmus is úgy gondolja, nem kéne próbálkoznom.
Pearl úgy néz rám, mintha megbolondultam volna.
– Nyugi már! – int le. – Verd ki a fejedből, és kész! Napozhatnánk
inkább, meg ilyesmi – néz szét homlokát ráncolva a fák közt.
– Nem! Épp arról beszélek, hogy elég lenne egy ember, aki azt mondja,
menni fog, Kat! És ez az ember te leszel!
Pearl először az ujjamra néz, amelyikkel a mellkasára böktem, aztán rám
emeli a tekintetét. Fogalmam sincs, mire készül. Ebben a pillanatban
lépteket hallunk. Peeta szalad felénk szűk, fekete futónadrágban, és valami
szuper napszemüvegben, aminek pántja van, hogy futás közben se essen le.
Apró sportmelltartója fölött a nyakában aranylánc libeg.
Megáll előttünk, két kezét a térdére támasztva pihen.
– Szóval megjött a barátnőd! – mondja lihegve. Hallom a hangján, hogy
nagyon meglepődött. Felegyenesedik, és határozottan Pearl szemébe néz,
ami egyébként is veszélyes, nemhogy még akkor, amikor a barátnőm épp
nikotinéhségben szenved. – Ő lenne a „tök sportos" barátnőd? Akivel majd
benevezel? – folytatja Peeta, aztán előszedi azt a bizonyos mosolyát, amitől
az ember hirtelen kicsinek és szánalmasnak érzi magát.
Pearl azonnal leveszi, mi a helyzet. Neki magának is van ilyen mosoly a
készletében. Bekapja az utolsó falat fahéjas csigát, aztán módszeresen
végignyalogatja az ujjait, közben le sem veszi a szemét Peetáról.
– Ez az otthoni barátnőm, Pearl, és… – kezdem.
– Te vagy az a Peeta? – vág közbe Pearl.
– Én – válaszol Peeta, és közben a karjára csatolt kütyüt nézegeti. – Épp
most futottam le az eddigi leggyorsabb kilométeremet.
– És elfáradtál? – kíváncsiskodik Pearl.
– Egy kicsit. Tíz kilométernél tartok.
– A lúzerek szokták feladni, amikor elfáradnak.
– Ezt nem tudom – nevet Peeta. – Én ugyanis soha nem szoktam feladni.
Ide figyeljetek! – komolyodik el. – Komolyan be akartok nevezni a Trollok
harcára? Ez egy nagyon nehéz verseny.
– Még nem tudom – nevet Pearl. – Veled meg Kattel ellentétben engem
nem nagyon érdekel ez a hülyeség. Még edzőcipőt se hoztam.
Peeta erre tovább mosolyog, és sokatmondóan emelgeti a szemöldökét.
– A kihívás a győzteseknek való. A kifogás meg a lúzereknek. De most
megyek, van még egy köröm – közli, és már indul is.
Egy ideig némán nézünk utána.
– Na, benevezünk a Trollok harcára? – szólalok meg végül.
Pearl résnyire húzza a szemét, és rám néz.
– Most már muszáj lesz. Csak van egy kis gond.
– Micsoda?
– Tényleg nem hoztam edzőcipőt. Nem vicceltem. Meg semmilyen
futócuccot. Várj csak! Lenne még valami mondanivalóm – néz Peeta után,
de ő már messze jár. – Hát ez marha idegesítő! – csap Pearl az egyik fa
törzsére.
Frida a konyhaasztal közepére tesz egy nagy nejlonzacskót.
– Válogass belőle! – mondja Pearlnek. – Mindig nálam van a
jógacuccom, de igazából alig hordom. Szerintem futáshoz is tökéletes.
Pearl belekukkant a szatyorba, majd két ujja közé csippentve kiemel egy
zöld háremnadrágot, aminek a szélére még százszorszépeket is hímeztek. A
következő darab egy narancsszínű, rojtos top. Pearl úgy tartja el magától,
mintha fertőzne.
– Batikolt? – érdeklődik Pearl. – Te nagyon kreatív vagy, ugye? – Frida
erre csak mosolyog. – Tetszik a kép, amit rajzoltál rólam, tudod, amit a
boltban láttunk.
– Nekem meg a tüdőd, drágám – öleli át a nagynéném Pearlt.
Pearl sóhajtva bontakozik ki az öleléséből.
– Na jó. Akkor ebben fogok futni – mondja, és megindul felfelé, hogy
átöltözzön.
Frida rám kacsint, aztán törölközőt kap a hóna alá, és még odaszól:
– Jó futást!
Kiülünk a verandára. Nemsokára felbukkan Nanna, kezében Sören régi
edzőcipője. Pearl feltűrte a top ujját, így nem látszanak a rojtok, a nadrágot
meg egészen a csípőjére húzta, a haját kontyba tűzte a feje tetején.
– Hú! – mondja elismerően Nanna. – Most meg olyan vagy, mint egy
kalóz valami képeskönyvből!
Pearl erre csak felhúzza a szemöldökét, aztán felveszi a cipőt.
– Elég büdös – motyogja.
– Hát igen, mert Sörené – von vállat Nanna.
Megindulunk az erdőbe.
– Csinálunk hülyefutást? – ugrabugrál Nanna.
– Az milyen? – kérdezi Pearl. A karját összevissza lóbálja maga mellett,
a lábát alig emeli fel a talajról. Kocogás közben elmesélem neki a
hülyefutás lényegét, Nanna meg nagy lelkesedéssel mutatja be, miket
találtunk ki eddig.
– Ja, és volt még a megijedős – vigyorog, aztán sikoltozni kezd, és úgy
rohan, mint akit zombik üldöznek.
– Hát, csak hogy világos legyen – kezdi Pearl, aztán megáll, mert
köhögőroham tör rá –, tőlem ilyen marhaságot ne is várjatok! Állj! – adja ki
a parancsot. – Elfáradtam. – Pár percet sétálunk, aztán Pearl úgy érzi, most
már képes megint futni. – Valamit ki kéne találni, hogy ne legyen ilyen
szörnyű – lihegi. – Egyáltalán, miért csinálja ezt bárki is? Tiszta kínzás!
Mindjárt hányok… – Erre megint megállunk. – Jó, nyugi, nem fogok.
– Egy idő után sokkal jobb – biztatom. – Én most már nagyon élvezem.
– Mert nem vagy komplett. Kéne valami zene.
– Igen! – lelkesedik Nanna. – Diszkóra kéne futni!
– Az nem megy – rázom meg a fejem. – Az iPodom már múlt héten
lemerült, itt meg nem tudom feltölteni.
– Miért nem? – kérdezi Nanna.
– Hát mert nincs áram – nevetek.
– A mi házunkban van – mondja Nanna, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga.
– Mi van?! – fékezek le a meglepetéstől. – Szóval a ti házatokban végig
volt áram?
– Persze – bólint. – Az ifjúsági szállón mindenütt van, ugyanaz a
generátor látja el az összes házat.
– Sose mondtad!
– Mert nem kérdezted – rántja meg a vállát Nanna, és továbbfut.
– Végre kivasalhatom a hajam! – futok utána. – Meg csinálhatok pár
szelfit, és játszhatok Toast Time-ot.
– És hallgathatunk zenét – teszi hozzá Pearl. – Az talán egy kicsit
fontosabb. Délután csinálok magunknak egy klassz válogatást, amire futni
tudunk. Olyan hülyefutást rendezek nektek, hogy az életben nem felejtitek
el!
Pearl teljesen felvillanyozódik a gondolatra. Huhúzik, aztán rákapcsol,
ami nagy szerencse, mert éppen Otto háza elé érünk, aki ott sétafikái a ház
körül. Nanna elvigyorodik, és Pearl nyomába ered.
– Ne szorítsd ökölbe a kezed! – kiabál Otto. – Lazán tartsd az ujjaidat!
– De hogy? Talán így? – kiabál vissza Pearl, és feltartja a középső ujját.
– Bunkó angol tyúk! – kiabál vissza Otto, és utánunk ered, mire Pearl és
Nanna sikoltozva menekül.
– Segítség! – ordít Pearl, amikor elfutunk egy csapat turista mellett. – A
tata üldöz minket!
– Bolond! – kiabál Otto. Megfordulok. Otto már nem kerget minket,
megállt, és karba tett kézzel bámulja Pearlt. Már épp elnézést akarok kérni
Pearl miatt – ebben a műfajban már elég jó vagyok –, amikor észreveszem,
hogy mosolyog.
– Te lajhár kis angol idióta! – ereszti ki a hangját.
 – Perverz svéd tata! – visít Pearl, aztán a fejét hátrahajtva nevet. Majd
úgy felgyorsít, hogy alig tudok lépést tartani vele.
 16.

Úgy látszik, Otto nem haragudott meg Pearlre, mert másnap reggel
megjelenik a házunknál, két kinyomtatott edzéstervvel a kezében. Ezek
szerint valahol nyomtatni is lehet. Egyre több jelét látom annak, hogy igenis
van áram a szigeten.
– Ezt fogjátok végigcsinálni – nyomja a kezembe az A4-es lapot. – Majd
én pipálom, ahogy haladtok – mondja, és a kis, üres négyzetekre bök,
amiket a feladatok mellé szerkesztett. – Pearl hol van?
– Odalent a mólón – bökök arrafelé a fejemmel. Pearl két órája ül ott
bikiniben meg a kalózos ingében, hogy összeállítsa a számok listáját, amire
futni fogunk. Körülötte három iPod meg a laptopja. Tegnap Nannánál
mindent feltöltöttünk, amit csak bírtunk.
Otto odasétál hozzá.
– Íme, a program, hölgyem – nyújtja át neki az edzéstervet.
Pearl erre kiveszi az egyik fülhallgatóját, elveszi a lapot Otto kezéből, és
leteszi maga mellé.
– Felesleges volt ennyit vacakolni ezzel – közli.
– Egyáltalán nem – néz le rá Otto csípőre tett kézzel. – Én szervezem a
Trollok harcát, úgyhogy én felelek a versenyzőkért. Nektek már csak két
hetetek van. Ha nem látom a saját szememmel, hogy mindennap
körülfutjátok a szigetet, úsztok vagy kajakoztok, nem engedlek versenyezni
titeket. Se téged, se a barátnődet.
– Jól van, ne húzd fel úgy magad – mosolyog fel rá Pearl.
– Minden edzés után beszélünk, ma délután pedig odaadom nektek az
egyik kajakot – közli Otto, aztán felül a robogójára, és beindítja. – Egy
órára száz korona a kajakbérlés! – kiabál még, miután felbőg a motor, aztán
el-porzik.
Amint látótávolságon kívül kerül, Pearl már kapja is fel az edzéstervet.
– Eszerint most épp futnunk kellene – közli.
– Két szigetkört – bólintok.
– Na akkor? – néz rám Pearl.
– Na akkor mi?
 – Hozod a cipődet? Csináljunk egy hülyefutást!

Nannával a bolt előtt találkozunk. Ő már lefutott egy kört, és most boldogan
csatlakozik hozzánk. Szerintem egyébként a kútba is beleugrana, ha Pearl
azt találná ki.
– Tegyétek be a fülhallgatót, és indítsátok el a Hülyefutás nevű listát! –
vezényel Pearl, mi pedig engedelmeskedünk. Nanna izgatottan vigyorog. –
Muszáj, hogy egyszerre halljuk ugyanazt, különben hiába van az egész.
– Mi van hiába? – kérdezem, Pearl azonban csak titokzatosan vigyorog,
ami idegesítő.
– Majd meglátod! Csak csináljátok, amit én! – mondja Pearl, és annyira
élvezi a dolgot, hogy hatalmasra tágul a szeme. – Háromra nyomjátok meg
a lejátszógombot! – Nanna kötelességtudóan az iPodja felett tartja az ujját.
– Egy… kettő… HÁROM!
Egyszerre indítjuk el a zenét, a fülemben megszólal a dübörgő hiphop.
– Vegyétek hangosra, de úgy, hogy még halljátok, mit mondok! – kiabál
Pearl. – Tetszik a zene? – Nanna buzgón bólogat. – Indulhatunk?
– Igeeeen! – üvölti svéd barátnőnk.
– Mehet a hülyefutás?
– Igeeeen! – ugrabugrál Nanna.
– Igen – sóhajtok én is, bár egyikük sem hallja.
– Akkor most csináljátok ezt! – Pearl megindul a fák közé, mint akit
puskából lőttek ki. Egyik karját felemelve a zene ritmusára a levegőbe
ütöget. Nanna szorosan a nyomában, őrült módjára integet a feje felett a
karjával. Megindulok utánuk. Az tuti, hogy én nem fogom ezt csinálni! Alig
egy perce futunk, amikor Pearl lefékez, megfordul, aztán mindenféle
hiphopmozdulatokba kezd. – Shoulder punch! – dobja be Pearl az egyik
hiphopelem nevét. – Gyerünk, Kat, mozgasd a vállad!
– Most komolyan? – nézek szét, nehogy valaki meglásson.
– Vegyél példát Nannáról! Neki aztán van stílusa! Nézd meg, hogy
nyomja!
Nanna úgy rángatja a vállát, mint egy elmebeteg, a haja csak úgy röpköd
az arca körül. Na ez az a helyzet, ami annyira lehetetlen, hogy az ember
nem tehet mást, mint hogy beleszáll. Vonakodva emelgetni kezdem a
vállamat, mire Pearl helyeslőén bólint.
– Jól van, csajok! Akkor most irány a hülyefutás! – mondja, és kilő.
 Pearl az egész utat megtervezte. Pár percenként leáll, és bemutat pár
mozdulatot, amit utánoznunk kell. Mintha egy DJ meg egy tánctanár
keveréke lenne, és annyira lelkes, hogy az embernek muszáj jól éreznie
magát. A tábornál eszement módon vonaglunk, ugyanis Pearl irányítására
Harlem shake-et mutatunk be (irtó ciki), a kikötőnél slide-ot (több mint
kínos, főleg, hogy én képtelen vagyok rendesen siklani), a hintáknál (a
lehető legalkalmatlanabb helyen) meg riszálunk.
Van, hogy Nanna kénytelen a földre ülni, nehogy bepisiljen a nevetéstől.
– Gyerünk! – vezényel Pearl. – Már csak egy szám van hátra, és a
legjobbat a végére hagytam!
Ahogy a mötesplatsra érünk, észreveszem Peetát, aki az ifjúsági szállóról
jön ki, egyedül. Leot egyébként nem is láttam azóta, hogy összetaposta a
fahéjas csigámat.
– Amikor elkezdődik a Super Trouper, csináljátok, amit én! – kiabál
Pearl, és leveti magát a földre. Rájöttem, mi következik. Ennél cikibbet már
tényleg nem lehet kitalálni. Pearl hernyózni fog. És tényleg: elkezdi
hullámoztatni a testét a poros fűben, mint egy nagy hernyó.
– Igeeen! – Nanna persze lelkes, és már vetődik is Pearl mellé a fűbe,
aztán boldogan vonaglik.
– Király vagy, Nanna! Kat, gyerünk már, emeld a segged! – A szemem
sarkából látom, hogy Peeta meglepetésében megtorpan, és a szája elé kapja
a kezét. Épp ekkor dobom el én is magam, és nagy lelkesedéssel hernyózni
kezdek. Királynak semmiképp nem nevezném magam ebben a pillanatban.
– Gyerünk, Kat! Jó vagy, bébi! Igeeen! Mint egy hatalmas, hullámzó
hernyóóóó! – Az egész számot végighernyózzuk, és mire vége, ezzel a fura
mozgással átvágtunk a fél mötesplatson.
Pearl a hátára fordulva, visítva nevet. Kiveszem a fülhallgatómat, és én is
mellé gördülök. Minden izmomat érzem. Az sem érdekel, mit gondol Peeta,
hiszen épp most hernyóztam végig egy egész számot a barátnőimmel, és
istenien érzem magam. Nanna felül, a haja tele van száraz fűszálakkal.
– Csináljuk meg még egyszer! – mondja.
– Nem – válaszolja Pearl, és talpra ugrik, majd előkapja az edzéstervet. –
Gyerünk, Kat, meglátogatjuk Ottot!
Keresztülvágunk az erdőn, egyenesen Otto házáig.
– Hahó! – kiabál Pearl. Otto épp az egyik kajakját emeli le. –
Megcsináltuk! Fogadok, hogy azt gondoltad, nem fog menni.
 – Ügyesek vagytok – válaszolja Otto, aztán eltűnik a kunyhójában. –
Láttam, hogy kitaláltatok hozzá egy kis erősítést is! Jó ötlet – szól ki.
Pearl egy fának támaszkodik. Otto egy ív matricával bukkan elő.
– Melyiket kéred? – tartja Pearl elé.
Pearl egy ideig hallgat, majd rábök az egyikre.
– Ezt a csillogós lilát.
Otto lehámozza a matricát, és beragasztja az edzéstervünkbe.
– Szép volt, Pearl – teszi hozzá.
– Jó, mindegy – fordul el Pearl, és elsétál.
Otto most nekem is odatartja a matricákat.
– Én a zöldet kérem – mondom.
– Parancsolj – nyújtja át Otto az edzéstervemet. – Jut eszembe, neked
lenne még itt egy kis munkád – bök a fejével a kunyhója felé, amelynek a
teteje még mindig csupa madárpiszok. – Leo most egy ideig másban segít
nekem, úgyhogy ha bármikor akad némi szabad időd… – Gyanakodva
nézek rá, de csak vállat von, és elfordul.
– Én nem kapok? – reklamál Nanna.
– Dehogynem! – mondja Otto, azzal fogja a legnagyobb matricát – nagy,
kerek sajtot ábrázol, ami épp feltartja a hüvelykujját –, és Nanna homlokára
ragasztja. – Most már neked is van.
 17.

Elvileg mindennap Otto edzésterve szerint kéne edzenünk, és legalább egy

hülyefutást lenyomnunk Nannával. Az edzés minősége mindig attól függ,
milyen kedve van Pearlnek, és mennyire mutatkoznak rajta a
nikotinmegvonás tünetei. Gyakran megállunk, hogy napozzunk, vagy
együnk egy jégkrémet, de azt hiszem, Otto ezt nem sejti, így a végén már jó
sok matricánk összegyűlik. Néha egyedül is elmegyek futni. Élvezem, hogy
szinte legyőzhetetlennek érzem magam, most már soha nem szúr az
oldalam, és hányingerem sincs. Kíváncsi vagyok, milyen messzire tudnék
futni, ha nem egy szigeten lennék. De úgy érzem, most már egész messzire
jutnék.
Gyakorlatilag le sem vesszük az edzéshez használt ruhákat, így amikor
eljön a pénteki diszkó, nagyon jólesik végre a ruhák közt válogatni. Az
ágyon ülök, míg Pearl sminkel és öltözködik. Fittyet hány a kánikulára, és
fekete leggingset húz, hozzá fekete felsőt, aminek az elején két piros szem
bámul. A haja kócosabb, mint valaha, de úgy döntött, nem bajlódik
hajmosással. Direkt élvezi, hogy a tengervíztől ilyen „vadóc” a frizurája.
– Észrevetted, hogy tíz percbe sem telt, hogy elkészülj? -mondja nekem,
miközben a kávézó felé sétálunk. – Szerintem megdöntötted a saját
rekordodat. Máskor tíz perc alatt egy rúzst se bírsz feldobni.
– Ja, leszoktam a hosszas készülődésről – vonom meg a vállam, és
végigmérem magamat: egyszerű, fehér ruha van rajtam, ami nagyon jól
mutat a barna bőrömön, és nem érdekel, hogy dekoratív, vagy nem. –
Normálisan nézek ki? – kérdezem Pearlt.
– Persze, teljesen oké vagy. De amúgy nem tök mindegy? Úgysincs itt
egyetlen normális pasi sem – néz körül Pearl a kávézóban. A pénztárcám
után kutatok a táskámban. -Illetve várjunk csak! Az ott kicsoda?
Felnézek. Pearl a színpad felé bámul, ahol Otto felállította a DJ-pultját.
Mögötte pedig ott áll Leo. Fakó színű inget vett fel, aminek az ujját
felhajtotta, karja aranybarna, haja a szemébe lóg.
– Az ott Leo – nyögöm ki.
– Ő Leo?! – méregeti Pearl. – Nem azt mondtad, hogy olyan átlagos?
 – De nemcsak a kinézetére mondtam, hanem…
– A kinézete mindenesetre elég szexi.
– Ne bámuld már, Pearl! – Próbálom elrángatni Pearlt a kávézó felé, de
meg se mozdul. Ami azt illeti, nagyon is megértem. Legszívesebben én is
lecövekelnék, és csak úgy bámulnám Leot. Most Peeta odamegy hozzá, és a
dereka köré fonja a karját. – Gyere, igyunk valamit – mondom végül.
– Mi a fenéért jár ezzel a csajjal? – értetlenkedik Pearl.
– Mert az isten is egymásnak teremtette őket – válaszolom. – Gyere már,
meg akarom inni a szokásos péntek esti gyümölcslevemet!
– Majd meglátjuk – válaszolja titokzatosan Pearl, és egy félig üres
sörösüvegre téved a tekintete.
Nannát a sziklánknál találjuk, és nemsokára Leo meg Peeta is csatlakozik
hozzánk. Ez persze elkerülhetetlen. Először nagyon kellemetlen az egész,
Leo is meg én is állandóan lefelé nézünk, vagy a tengert bámuljuk, csak ne
kelljen egymásra nézni, de aztán Peeta meg Nanna a Trollok harcáról
kezdenek beszélni, és kiderül, hogy Otto ebben az évben ajándékot is ad a
győztesnek: egy I Stråla feliratú kapucnis felsőt.
Pearl gyanúsan csöndben van, hallgatja a beszélgetést, de nem szól bele,
csak néz egyikünkről a másikunkra. Aztán hirtelen megszólal.
– Hé, Leo, még nem is mutatkoztam be rendesen. Pearl vagyok, Kat
barátnője.
– Igen, helló – bólint Leo.
– Tudok ám mindent rólad – mosolyog aranyosan Pearl, de a szeme
szikrát hány.
– Én is rólad – válaszolja Leo. Ez igaz. Abban a néhány napban, amit
együtt töltöttünk, elmeséltem Leonak az egész életemet.
– Azt is, hogy én vagyok Kat legjobb barátnője? És elmesélte, hogy
mindig vigyázok a barátaimra? – Pearl most már nem mosolyog. Mindenki
feszülten hallgat. Peeta Leo kezére teszi a kezét. Pontosan tudom, miért.
Leo elhúzza a kezét, és feljebb ül. Határozottan Pearl szemébe néz.
– Szerintem Kat tud vigyázni magára – mondja.
– Tényleg tudok – kotyogom közbe. Pearl rosszallóan néz rám, aztán
előveszi a medvecukrot, amit együtt vettünk a boltban, és kettőt is a szájába
tesz. Miután kénytelen volt leszokni a cigiről, állandóan Lakrisalt eszik, az
itteni, édes-gyökérízű cukorkát. Most már napi három csomagnál tart.
– Mit csináltatok mostanában? – kérdezem mosolyogva. Ha nyugodt
maradok, talán Pearl is leáll.
 – Élveztük a nyaralást – fontoskodik Peeta, én pedig kényszeredetten
vigyorgok.
– Én Ottonak segítettem – válaszolja Leo. – Sátrazást szervezett, és
nekem kellett ellenőrizni a sátrakat. A szigeteken pedig gyakoroltam a
szabadmerülést.
– Az micsoda? – kérdezi Pearl, ezúttal majdnem normális hangon.
– Azt jelenti, hogy csak légzőpipát meg békalábat használ az ember, de
nincs oxigéntartály.
– De mi értelme van itt búvárkodni? – szólal meg Peeta. –Ebben a
tengerben nincs semmi érdekes.
– Dehogy nincs! – válaszol Leo. – Rákok, csigák, sügér meg csuka.
Mintha egy másik világba csöppennél. A víz alatt nagyon szépek a színek,
még a hínár is olyan gyönyörű! – Leo most már mosolyog, a homloka is
kisimult. Bár már egyáltalán nem érdekel, én is mosolyogni kezdek, olyan
lelkesen mesél a búvárkodásról. – A sügérnek például narancsszínű volt az
uszonya. Baromi jól nézett ki, és ahogy elúszott mellettem, az orrával
megérintette az arcomat. Komolyan! -nevet Leo, aztán hirtelen elhallgat,
mert rájön, hogy már elég régóta egy sügérről beszél.
– Akár egyméteresre is megnőnek – közli Pearl, és kibont egy újabb
csomag Lakrisalt. – Itt azért olyan nagyok, mert sok heringet esznek.
– Érdekel a tengerbiológia, Pearl? – kérdezi Peeta. Látszólag ártatlan
kérdés, a hangsúlyból mégis mindenki érzi, hogy nem az. Szemmel
láthatóan elege volt abból, hogy Pearl meg Leo olyan jól elcseveg
egymással.
– Mármint a halak? Ja, imádom őket. Jobban, mint az embereket. – Egy
pillanatig némán bámulnak egymásra. Aztán Pearl elnéz Peeta feje fölött, a
tenger felé. – Vannak itt bálnák? – kérdezi izgatottan. – Annyira szeretnék
egyszer bálnát látni!
Hirtelen mintha levetné a megszokott páncélját. Újra azt a kislányt látom,
akit az óvodában megismertem, aki sírt, amikor egy összetaposott fatetűt
talált a tornacipőjében.
– Én nagyon szeretnék bálnaháton lovagolni – mondja álmatagon Nanna.
– Jobb lenne, mint delfinen. Bár az igazi álmom, hogy egy manátusz hátán
ülök. – Egy pillanatig hallgatunk, aztán mindenki nevet, még Peeta is.
– Mi az a manátusz? – kérdezi Pearl.
– Tengeri tehén – magyarázom. – Olyasmi, mintha egy tehenet meg egy
fókát kereszteznél.
 – Meg Ottot – teszi hozzá Leo.
Aztán arról beszélgetünk, milyen állat hátára ülnénk fel legszívesebben.
(Én egy nagyon szelíd oroszlánt mondok be.) Majd Nanna közli, hogy
mindig is nagyon szerette volna megpuszilni egy kacsacsőrű emlős csőrét,
aztán újabb állatos témákat találunk. Nannának az a szokása, hogy ami
eszébe jut, már mondja is, és ettől valahogy az egész beszélgetés nagyon
spontán és könnyed lesz, mind egyszerre beszélünk.
A nap lassan a látóhatár mögé bukik, Otto pedig mindenféle ismeretlen
svéd együttesek számait rakja fel. Épp azt magyarázom, hogy akkor már
sokkal érdekesebb lenne egy lajhármakit megpuszilni, amikor észreveszem,
hogy Pearl egy söralátétet tépeget, ami biztos jele annak, hogy cigire
vágyik.
– Annyira unom magam, hogy egy egész lajhármakit meg tudnék enni –
morog, és hátraveti a fejét. – Csináljunk már valamit!
– Gyújthatnánk tábortüzet – javasolja Leo. – Tudok egy tök jó, kihalt
helyet a parton.
Csodás, gondolom magamban.
– Halál unalom – közli Pearl. – Más ötleted nincs?
– Esetleg elmehetnénk a lebegő szaunába – veti fel Leo. – A hotelnek
van egy szaunája az egyik tutajon. Igazi régi fajta, fafűtéses. Ilyen későn
már senki nincs ott, mert hivatalosan zárva van, de igazából sose zárják be,
és szerintem még meleg.
– Lebegő szauna? – mosolyodik el Pearl. – Na ez már jól hangzik!
Gyerünk, Kat! – ugrik fel. – Vegyük fel a bikinit. Még sosem szaunáztam!

Levágjuk az utat a házunkhoz az erdőn át. Ahogy beérünk a fák közé, Pearl
a vállamba bokszol.
– Na szóval, ez a Leo…
– Mi van vele?
– Valami azt súgja, hogy még mindig tetszik neked.
– Valami azt súgja, hogy teljes tévedésben vagy.
– De a társaságában rögtön elhallgatsz, és alig mersz ránézni – nevet
Pearl.
– Mert nagyon megbántott, Pearl! – háborodok fel, és kicsit lemaradok.
Ha eszembe jut az az éjjel, sajnos az is felidéződik bennem, mi minden
történt előtte. – Abban az öt napban, amit együtt töltöttünk, úgy tűnt,
elkezdődött valami.
 – Micsoda? – Pearl letör egy faágat, és elkezdi apró darabokra tördelni,
aztán eldobálja az ösvényen.
Legszívesebben azt válaszolnám, hogy minden akkor kezdődött. De azt
hiszem, Pearl nem hisz a szerelemben.
– Mindegy, mi – mondom inkább. – Ugyanis felbukkant a barátnője, és
kiderült, mit gondol rólam igazából Leo.
– De honnan veszed, hogy a barátnője?
– Jaj, hát Peeta azonnal bejelentette, amint megérkezett – nevetek
keserűen. – Hátha esetleg nem ért még el hozzám a hír.
– Hát nem tudom – vonja meg a vállát Pearl. – Csak Peeta változatát
ismerjük. Igaz, én ma láttam először Leot, de egyszer sem fogták meg
egymás kezét, és meg sem csókolták egymást. Alig szóltak egymáshoz.
Csöndben lépdelünk tovább. Eszembe jut, hogy aznap este Peeta igenis
szájon csókolta Leot. Arra viszont tényleg nem emlékszem, hogy Leo csak
egyszer is hozzáért volna Peetához. Próbálom elhessegetni a gondolatot.
– Mindegy már – legyintek végül. – Akkor is olyanokat mondott rólam.
Pearl előttem már csak fekete sziluett a holdfénytől világos ösvényen.
Gyorsítok, hogy utolérjem.
– Különben is, kit érdekel Leo? Épp lebegő szaunába készülök a legjobb
barátnőmmel!
– Ez az! – ért egyet Pearl, és egymásba karolva megyünk tovább. – Tiann
meg fog sárgulni az irigységtől. – Lábunk alatt faágak roppannak. – De
mondhatok még valamit Leoról?
– Mit? – sóhajtok.
– Semmi különös. Csak, tudod… ő is alig mer rád pillantani.

Mind a szauna felé úszunk. Nanna és Pearl haladnak elöl, suttogva

vihorásznak valamin. Utánuk én meg Peeta, hátul Leo. Szokatlanul sötét az
éj. A hold vékony, ezüst sarló, a tenger szinte fekete, és rémisztőén mélynek
tűnik. Pearl hátrafordul, hogy megnézze, megvagyunk-e mind. Rám
vigyorog. Imádja, ha valami tiltott dolgot művelhet, és éjjel titokban
beosonni a hotel szaunájába talán még annál is izgalmasabb neki, mint
amikor alkoholt iszik.
Nemsokára már mászik is kifelé a rozsdás vaslétrán, és megrángatja a
szauna ajtaját.
– Nyitva van! – kiabál, azzal el is tűnik bent.
– Nehogy beess a lyukba! – kiabál utána Leo.
 Sötétben tapogatózva osonunk be a szaunába. Az egész tákolmány
ijesztően billeg.
– Biztos, hogy beférünk öten? – aggódom, miközben be-préselődünk, és
bezárom magam mögött az ajtót. Azonnal megüt a hőség, a szám, a torkom
kiszárad.
– Ezt nézd! – húz le maga mellé Nanna.
– Mit? – A szemem még nem szokta meg a sötétet, de aztán fokozatosan
kibomlik egy téglalap alakú lyuk a padló közepén, amiből sötét víz csap fel.
Leo és Peeta a szemben lévő padon ülnek, Pearl egy egész padot elfoglal. –
Nem veszélyes, hogy lyuk van a padlóban? – kérdezem, és bemártom a
lábujjamat a tengervízbe.
– Nyugi. Évek óta itt van már ez a szauna – válaszolja Leo.
– De minek ez a lyuk? – ülök vissza, és nagyot fújok. Tikkasztó ez a
hőség, szédülök.
– Köztudott, hogy ha szauna után beugrasz a hideg vízbe, az nagyon jót
tesz a vérkeringésnek – fontoskodik Peeta. – És az immunrendszernek is.
– És olyan isteni! – lelkendezik Nanna. – Ez egy merülőmedence.
Amikor felmelegszel, beugrasz a lyukba, és vagy kiúszol a szauna alatt,
vagy visszamászol még egy kicsit izzadni.
– Vagyis ez a vészkijárat – vigyorog Pearl. – Lent fogunk kiúszni, oké?
– És ha beverjük a fejünket? – Nekem még mindig nem tetszik ez a lyuk.
– Megijedtél, Kit Kat? – Pearl hozzám hajol, és megsimogatja a hajam.
– Igen, meg! Semmi kedvem beugrani abba a sötét lyukba, ami tele van
hallal meg homárral és rákkal. De ha ezt akarjátok, akkor benne vagyok.
– Nem lesz semmi bajod – biztosít Nanna. – Megcélzod a közepét, aztán
egyenesen előre kezdesz úszni.
Leo leveszi a falra akasztott nagy vízmerő kanalat, megmeríti a vízben,
és a forró szénre önti. A fülkét azonnal megtölti a sistergő gőz.
– Rohadt meleg van itt! – törölgeti magát Pearl nevetve, aztán köhögni
kezd.
– Még a levegő is forró – értek egyet, miközben izzadság csorog az
arcomon. – Nem nagyon értem, mit élveztek ebben.
– A mi ereinkben viking vér folyik – közli Peeta. – Persze nem biztos,
hogy nektek is való…
– De igenis való! – válaszolja Pearl. – És marha jó.
Még vagy tíz percet izzadunk, közben Nanna meg Leo mindenféle
úszószaunás élményeket mesélnek. Peeta szokatlanul csendes. Máskor már
rég előadta volna, milyen hihetetlen hőfokot képes ő elviselni, és milyen
hosszú ideig, de most csak csukott szemmel ül Leo mellett. Leo hirtelen
felül.
– Ki ugrik be elsőnek? – Erre mind lebámulunk a fekete lyukra.
– Majd én! – pattan fel hirtelen Peeta. A lyuk széléhez áll, mély levegőt
vesz, felemeli a kezét, és kicsit vár, hogy biztos legyen benne, mindannyian
őt figyeljük. Úgy látszik, visszatért az ereje.
– Inkább én – áll fel erre Pearl, és se szó, se beszéd beugrik. Peeta csupa
víz lesz, Nanna pedig minden gátlás nélkül elneveti magát. Peeta azonnal
Pearl után ugrik, mintha el akarná kapni.
– Te jó ég! – rémüldözik Nanna, miközben a fülke csak úgy inog a két
ugrástól. – Lehet, hogy összeverekednek a víz alatt! – Rám néz, aztán
Leora. – Ti meg valahogy olyan furák vagytok…
– Dehogyis – mondom.
– De igen. Mindegy, oldjátok meg! – közli, aztán befogja az orrát, és
ugrik, még hullám is alig kél fölötte. Leo és én kettesben maradunk. Egy
forró szaunában.
– Ugorjak? – töröm meg a csendet. – Nem akarok utolsó lenni.
– Ne! – ugrik fel Leo, de aztán rögtön vissza is ül. A szauna inog, hideg
víz csap fel a lyukból. Leo végigsimít a haján, rám néz, aztán elkapja a
pillantását. – Mármint ne menj még! Szeretnék beszélni veled.
Egymással szemben ülünk a sötét, árnyékokkal teli fülkében, amely most
lágyan ring.
– Elképzeltem, hogy érezhetted magad aznap este, amikor Peeta
megérkezett – kezdi Leo, nekem pedig még az emlék hatására is lángba
borul az arcom. Megint látom magam előtt, ahogy Peeta befogta Leo
szemét, aztán mellé ült, mintha hozzá tartozna. Némán bámulom a vizet,
Leo pedig tovább beszél. – Tudod, úgy volt, hogy másnap Stockholmba
megyek. Azt akartam kérni Peetától, hogy ne jöjjön a szigetre…
– Nem érdekel Peeta – állok föl. A talpam alatt érzem a falécek hűvös
érintését.
– Hallgass meg, légy szíves! Peeta és én nagyon régóta ismerjük
egymást. Csak néhány héttel a nyári szünet előtt kezdtünk el járni. – Nem
ülök vissza, de megállok, és keresztbe font karral hallgatom Leot. – Peeta
azt mondta, szeretne eljönni és benevezni a versenyre. Én meg azt
mondtam, oké, de közben már akkor tudtam, hogy ez hülyeség. Amikor
Stockholmból idefelé kajakoztam, egy csomó időm volt gondolkodni. Hidd
el, én már az elején éreztem, hogy sokkal jobb lenne, ha barátok
maradnánk. Nem is akartam többet. Még mielőtt megismertelek téged,
akkor is tudtam, hogy nem maradunk együtt. – Most rám néz. – De aztán
Peeta a vártnál hamarabb jött, én pedig hirtelen nem tudtam, mit csináljak.
Olyan nehéz neki mostanában, a szülei szétmentek, eléggé maga alatt volt.
Ha megtudta volna, hogy te meg én… – Leo nagyot sóhajt. – Nagyon
megbántódott volna.
– Úgyhogy elhatároztad, hogy inkább engem bántasz meg?
Érzem, ahogy újra fájni kezd az egész.
– Hiszen én úgyis olyan üresfejű vagyok, hogy nekem nem számít! Azt
mondtad – mutatok rá most az ujjammal –, hogy amikor velem voltál, nem
jelentett semmit.
Leo erre feláll.
– Nem tudtam, hogy hallod, amit mondok!
– Mindegy, akkor is kimondtad – mondom halkan, de közben hangosan
ver a szívem. – Akarod tudni, mit éreztem, amikor Peeta megérkezett akkor
este, és meghallottam, hogy rajtam nevettek? Azt éreztem, hogy a szívem
meg fog szakadni. – Most már eszembe sem jut elrejteni az érzéseimet. Azt
akarom, hogy megtudjon mindent. – Ugyanis, gondolom, nem meglepő, ha
azt mondom, megkedveltelek. Nagyon is. És a legszomorúbb az egészben,
hogy életemben először úgy éreztem, találkoztam végre valakivel, aki… –
Elhallgatok, mert attól félek, mindjárt elsírom magam. – Akinek én is
tetszem. Úgy, ahogy vagyok. – A mellkasomra teszem a kezem. – Persze
most már tudom, hogy tévedtem. Mert ha igaz lett volna, nem mondasz
olyanokat rólam.
Egymással szemben állunk.
– Óriási tévedésben voltam – folytatom –, és most már semmit sem
akarok, csak elfelejteni az egészet. És legfőképp téged. – Kész haszon, hogy
épp itt egy vízzel teli nyílás, most, hogy mindjárt elsírom magam. Milyen jó
lenne, ha mindig így lenne, amikor nyilvánosan sírni készül az ember.
Gondolkodás nélkül beugrom a fekete lyukba. A szemem, az orrom azonnal
telemegy vízzel. Hú de hideg! Még lejjebb süllyedek, az ujjaim, lábujjaim
bizseregnek. Aztán eszembe jut, hogy muszáj lenne feljutnom a felszínre, és
elkezdem felfelé rúgni magam, át a fekete víztömegen.
Zihálva bukkanok fel, és csak úgy kapkodom a levegőt, míg végül nagy
nehezen lecsillapodom. Fent milliárd csillag ragyog, de a tenger sötét és
nyugodt. Néma csönd van, csak a kapkodó lélegzetvételem hallatszik.
Távolabb, a parton megpillantom Pearlt. Egy sziklán álldogál, és engem
keres. Kiintegetek, és elkezdek felé úszni.
 18.

– Gyerünk, mozdulj már! – hallom Otto üvöltését a fák közül.

A lábam mintha betonból lenne, de továbbvánszorgok.
– Nyomjad, Kat! – biztat Pearl, és megelőz. Ezt mégse hagyhatom!
Elfutunk Otto házáig. Pearl győzelmi ujjongása hallatszik, sikerült előttem
odaérnie. Leroskadok, és egy fának támaszkodom. Pearl odakocog Ottohoz,
és valami egészen váratlan dolgot művel: győztesen összepacsizik vele.
Otthon ilyesmire soha nem lenne hajlandó!
– Két kilométer tizenegy perc alatt! – örül Otto. – Az eddigi legjobb
időtök, lányok! De ma már nem szabad többet edzenetek. Pihennetek kell,
hogy holnap fittek legyetek a versenyen.
A szaunás estétől kezdve Pearl meg én mindennap keményen edzettünk.
Pearl azt állítja, az motiválja, hogy kaphat egy cigit, Otto ugyanis megígérte
neki, hogy ha összeszed negyven matricát, sodor neki egy szálat. De
szerintem nem csak erről van szó. Itt van ez az összepacsizás, nem beszélve
arról, hogy rengeteg időt tölt Ottoval, miközben medvecukros jégkrémet
eszik, meg veszekszik. Szerintem inkább az motiválja, hogy nagyon
szeretné kivívni Otto elismerését.
Én meg azért kezdtem kemény edzésbe, mert most csak az érdekel, hogy
benevezhessek a Trollok harcába. És ennek már semmi köze Peetához meg
Leohoz. Párszor összefutottunk Leoval azóta, de hagytam, hogy Pearl meg
Nanna beszéljen vele, én nem szólaltam meg. Még csak egymásra sem
néztünk. Persze ez nekem még mindig nehéz. Igazán megérdemelnék ezért
is egy matricát.
– Tessék, Kat! – Pearl a fejemre ejti az edzéstervet. – Harmincnyolc
matrica. – Kedvesen belerúg a lábamba. – Állj már föl! Nils átjön, és
gyöngyöt fűz a hajamba, és ezt is haza kell cipelnünk. – Felnézek. Pearl egy
ütött-kopott kajakba kapaszkodik. – Otto azt mondja, megkaphatjuk a
versenyre. És ki is pingálhatjuk.
– Micsoda?
– Kifesthetjük! Mindenféle ábrákkal meg feliratokkal, amit csak akarunk.
Majd Otto utána lekaparja róla.
 – Elég biztonságos ez? – tápászkodom fel.
– Hát persze hogy biztonságos! – dugja ki a fejét a kunyhóból Otto.
– Akkor miért akarsz annyira túladni rajta? – kapom fel a kajak másik
végét.
– Mert nagyon, nagyon, nagyon nehéz! – Erre aztán el is ejtem a kajakot.
Otto nem túlzott. Nagy levegőt veszek, és újra nekiveselkedem.
– Délután hozzátok ki a mötesplatsral – figyelmeztet Otto, mi pedig
imbolyogva indulunk meg a kajak súlya alatt. – Reggel az összes kajakot
átviszem Fejanra, hogy délutánra készen legyenek.
Ahogy visszafelé botladozunk, észrevesszük, hogy sötét, szürke felhők
gyülekeznek az égen, távolról még a mennydörgés hangját is hallani.
Aztán elered az eső, épp, amikor Nils gyöngyöt fűz Pearl hajába. Az
ajtóhoz rohanunk, és nézzük, ahogy leszakad az ég. Annyira esik, hogy a
tengeren nagy hullámok verődnek, és gőzölög a föld. Pearl kidugja a kezét,
karjára kövér esőcseppek hullnak.
– Jó meleg! – kiabál.
Frida úgy rohan el mellettünk, hogy majdnem fellök. Bugyiban és
pólóban ugrál a parton, kezét az égnek emeli, és forog, mint a bolondóra.
Jézusom. Legalább ne bugyiban lenne!
– Gyertek, ússzunk egyet! – hív minket is.
– Na persze! – húzza el a száját Pearl, de Nils lelkes. Kirohan Frida után,
és már futás közben lehúzza a pólót magáról.
– Hé, Frida! – szól utánuk Pearl, jó hangosan, hogy az eső kopogásán
keresztül is hallani lehessen. – Kifesthetjük a házban a kajakot?
– Igen! – válaszolja Frida, aztán Nils elkapja, és mindketten belevesznek
a szürke, hullámzó vízbe.

– Na nyomás! – bokszol a karomba Pearl. – Már tudom is, mit csináljunk!

Bevonszoljuk a kajakot a házba, és kitámasztjuk az asztalon. Pearl felém
nyújtja az ecsetet.
– Te fessél ide fogakat! – mutat a kajak elejére. – Én meg csinálok
koponyákat, meg ilyesmi.
– Mert azt akarod, hogy…
– Cápás kalózhajó legyen!
– Oké – bólintok, és elkezdem festeni a fogakat.
– Vigyorgósra csináld! – vezényel Pearl. – Aztán nevet is adunk neki.
Hogy hívjuk? – rágcsálja elgondolkodva az ecset végét. – Kajakzseni?
Nyerő Páros?
– Tragikus Vég?
– Pearl Királynő?
– Na azt nem! Akkor tuti nem ülök bele!
– Tudom már! – mondja, és festeni kezd, a hajába font gyöngyök neki-
nekiütődnek a kajak oldalának. – Te csináld a fogakat! – veti oda nekem.
Engedelmesen belemártom az ecsetemet a festékbe, és munkához látok.
– Na, milyen lett? – kérdezi Pearl pár perc múlva. Kissé reszketeg, ferde
betűkkel ezt mázolta a kajakra: Katwoman. – Hogy tetszik?
– És te nem leszel rajta?
– Tetszik, vagy nem? – néz rám szigorúan.
– Nagyon tetszik! – vigyorgok. – Imádom a Macskanőt!
– Akkor pofa be, és fejezd be a fogakat! Ez a te versenyed. Én csak a
kíséret vagyok.

Amikor eláll, kivonszoljuk a Katwomant a mötesplatsra.

– Valahogy annyira más most minden! – mondja Pearl, miközben
átvágunk az erdőn. A kajak néha egy fának ötödik, néha meg egy-egy
turistának.
– Úgy érted, nyakig sáros? – kérdezem, és átugrom egy pocsolyát.
– Nem is tudom – motyogja. – Túl sokan vannak, és az esőtől mindennek
olyan fura szaga van. Egyszerűen nem hiszem el, hogy holnap már itt a
verseny, aztán pedig megyünk haza! – sóhajt. – Mi lesz velem Lakrisal
nélkül?
– Meg Nanna nélkül – teszem hozzá. – És nem lesz Otto, tampongs, meg
ABBA sem.
– És Sören sem, aki úgy táncol, mint egy idióta. Meg hiányozni fog a
nagynénéd csupasz feneke is, már annyira megszoktam, hogy reggelente ezt
látom legelőször. – Pearl arrébb rúg az ösvényről egy faágat, amely pörögve
száll be az erdőbe. Nem folytatja, de mindketten tudjuk, mire gondol.
Nem lesz Leo sem.
Otto épp egy nagy sátrat állít fel, amikor odaérünk, és a szigetlakokat
terelgeti, mígnem a tisztást szinte elborítják a svéd zászlócskák. Olyan, mint
a Solsken idején volt, de mégsem. A pöttyös rövidnadrág van rajtam, meg
Frida egyik régi pólója, és mezítláb vagyok. Nem is emlékszem, mikor
szoktam le a cipőről. Még festék sincs rajtam, illetve van, de az olajfesték,
és három napja nem fontam újra a hajam.
 – Lányok! – integet Otto egy létra tetejéről. – Tegyétek oda a kajakot a
többihez! Te jó ég, mi a fenét műveltetek vele?!
– Kicsit kipingáltuk, hogy vagányabb legyen – válaszolja Pearl.
– Aha – ráncolja a homlokát Otto. – Pihentetek?
– Persze – bólint Pearl. – De még jár nekem egy matrica – rúgja meg
Otto létráját.
– Majd a verseny végén, amikor átlépted a célszalagot, akkor megkapod
az utolsót! – kapaszkodik meg egy ágban Otto.
– És a cigim?
– Állom a szavam – válaszolja Otto, és a mellkasát döngeti.
– Akkor holnap délután találkozunk – szólalok meg én is. – Van még
valami jó tanácsod így a végére?
– Kenjétek be vazelinnel a combotokat meg a hónaljatokat! – mondja
komolyan. – Hogy ne dörzsölődjön ki.
– Oké! – vigyorog Pearl. – Hazafelé szerzünk vazelint.
A boltban Pearl feltankol Lakrisallal, meg mindenféle más édesgyökeres
cuccal, ami nálunk nem kapható (ugyan ki volna képes olyasmit megenni,
ami édesgyökérrel készült, ráadásul sós!), én meg vazelint keresek. A
pultnál Juni egy levelet nyom a kezembe.
– Ez most nem olyan csillogó – mosolyog rám. – Lehet, hogy a feladó
okos?
A borítékon látom, hogy a tollal írt címzést először ceruzával írták meg,
aztán átrajzolták tollal. Ilyesmire a világon egyvalaki képes: Britta.
Miután a cuccunk egy részét bepakoltuk, és segítettem becsomagolni
Fridának az ékszereket, amiket itt készített, kiülök a mólóra, és elolvasom
Britta levelét.

Drága Kat!

Hogy vagy? Nem felejtkeztem el Pöcökről, de szerintem nagyon hiányzol

neki, mert amióta elmentél, még csak kétszer harapott meg. Nem maradt
benne semmi szenvedély! A ház túl csendes és üres a szétdobált bugyijaid
meg a zoknijaid nélkül, és a mosdóról hiányolom a sminked nyomát. A tévé
se megy mindig. Tudom, hogy szerinted hülyeség kikapcsolni, de a neten
olvastam, hogy ha ezeket bekapcsolva hagyjuk, az évente 16 fonttal is
megnövelheti a villanyszámlát!!!
 Szóval, ezzel az egésszel csak azt akartam mondani, kár, hogy elutaztál,
és várom, hogy újra itthon legyél, és azt se bánom, ha 16 fonttal több lesz a
számlánk.
Mondtam anyáéknak, örüljenek neki, hogy elindulsz ezen a versenyen.
Azt is mondtam anyának, hogy bár én vagyok az idősebb, mindig te szoktál
gondoskodni rólam. Ha túl sokáig tévézek, szólsz, hogy feküdjek le, és
amikor megbuktam az autóvezetés-vizsgámon, tortát sütöttél nekem, amire
felírtad, hogy Éljen a tömegközlekedés! Amikor meg szakítottam Joel-lel,
napi 24 órában nézted velem a Bajos csajokat Megpróbáltam összeszedni,
hogy én mi mindent tettem meg érted, de nem sokra jutottam. Még arról se
tudtam lebeszélni anyáékat, hogy elküldjenek Svédországba. Most már
nagyon bánom.
Úgyhogy most arra gondoltam, végre én is teszek valamit érted, és
beneveztelek a Sziklák hősére. Remélem, van kedved hozzá! Anyáék úgyis
mindig lehagynak, és a végén egyedül vagyok. Nagyon jó lesz, ha most
végre nekem is lesz kihez szólnom.
Sok puszi.
Titta

Miközben visszacsúsztatom a levelet a borítékba, Pearl leül mellém.

– A nagynénéd üzeni, átugrik Nilshez egy gyors szaunázásra – vigyorog.
– De szerintem nem annyira a szauna a lényeg.
Nézzük a naplementét. Nemsokára az utolsó sugarak is a tengerbe
olvadnak, háttérnek ott a gyönyörű, indigókék ég. Pearl becsukja a szemét,
és úgy tartja fel a kezét, mintha el akarná kapni az utolsó fénysugarakat. A
nap még utoljára felragyog, aztán lebukik a horizont mögé. Pearl leereszti a
kezét.
– Az utolsó sugár mindig olyan gyorsan eltűnik – mondja.
Hirtelen rózsaszín felhők bukkannak fel az égen.
– Ez egy tízpontos naplemente – jegyzem meg.
– Ja, elég jó – bólint Pearl, és a korhadó fát kezdi kapar-gatni a mólóról.
– Szerinted mi lesz holnap?
– Valószínűleg mindenkit megverünk, és rekordot állítunk fel. Aztán
szobrot emelnek nekünk a szigeten, a Katwomant pedig kiállítják a
kávézóban.
– De az is lehet, hogy belehalunk – poénkodok. – Nézd, milyen messze
van Fejan! – mutatok a távolba. – Nem is tudom, hogy jutott eszembe téged
iderángatni, csak hogy bebizonyítsam magamnak, képes vagyok
végigcsinálni egy ilyen hülye versenyt.
– Fogd be, Kat! Egy kilométerre van a sziget. Ennél többet is úsztunk
már, és Otto megmondta, hogy a csónak végig ott jön majd mellettünk. –
Pearl a tengerbe pöcköl egy darab fát.
– Lehet, hogy nem fogjuk bírni, és kiesünk.
– Arról szó sem lehet. Muszáj megszereznem az utolsó matricámat.
Holnap lenyomjuk a Trollok harca teljes mezőnyét, Kat, esküszöm!
Úgyhogy ne legyenek kétségeid!
– A rózsaszín felhők úgy gomolyognak, mint a vattacukor, aztán lassan
szétolvadnak az égen.
– Aztán pedig…
Pearl a tengerbe mártja a lábujjait.
– Aztán hazamegyünk.
 19.

– Kat, te tiszta hülye vagy, ne lökdöss már!

A verseny előtti utolsó pillanatban Pearlt elönti a lámpaláz. Pedig reggel
egész normálisnak tűnt, ült a mólón, elmajszolt egy fahéjas csigát, hogy
elég szénhidrátot raktározzon el a versenyre, de mióta a mötesplatsra
értünk, totál szétesett. Összekapott Ottoval, ordibált egyet velem is, és
idiótának nevezte Nannát. – Semmi bajom nem lenne, ha Otto megengedte
volna, hogy én legyek a hetes – dohog, miközben a hátára tűzöm a
rajtszámát. A tizenhármast és a tizennégyest kaptuk. És vajon ki a
tizenhármas? Hát persze hogy én.
– De a hetest már megkapta valaki. Nézd csak! – mutatok egy izmos
svédre, aki testhezálló triatlonszerelésben szaladgál. Kábé úgy néz ki, mint
egy olimpiai bajnok. Egyébként a komp egész nap szállítja a versenyzőket a
szigetre, és rengetegen jönnek nézőnek is.
– Mit bámulnak ezek rajtunk? – dühöng Pearl, amikor egy szegény lány
elköveti azt a hibát, hogy arrafelé merészeli fordítani a fejét, ahol mi állunk.
– Szerintem azt, hogy annyira sportosak és félelmetesek vagyunk. De
lehet, hogy a brit zászló tetszik nekik annyira, amit az arcunkra festettél.
– Na igen, mi vagyunk a menők. Az összes többi versenyző nyomorult
lúzer.
Ezzel ugyan nem értek egyet, de mindegy. Szerintem a többiek úgy
néznek ki, hogy látatlanban érmet akasztanék a nyakukba. Körülöttünk egy
rakás szőke, kidolgozott izomzatú tinédzser nyújt, vagy éppen megbeszélik,
milyen taktikát alkalmaznak, vizet isznak. Eléggé be vagyok rézéivé, de
próbálok nyugodtnak tűnni, nehogy Pearl még jobban bepörögjön. Drága
barátnőm még egy kis vazelint ken a hónalja alá.
– Vegyük át megint az egészet, az megnyugtat.
– Jó. Szóval, kétszer körülfutjuk a szigetet, az öt kilométer.
– Semmi.
– Szerintem is könnyű. Aztán elúszunk Fejanra, az egy kilométer.
Felvetted a fürdőruhádat?
 Pearl megmutatja a pólója alatt a fürdőruha pántját. Körülöttünk
mindenki hipermodern sportcuccban melegít, rajtunk meg csak pöttyös
short, háremnadrág meg csupa batikolt cucc van.
– A Katwoman pedig már ott lesz – folytatja Pearl. Kívülről tudja a
programot, annyiszor átvettük. – Aztán visszaevezünk a szigetre, és
felüliünk a dobogó legfelső fokára.
– Haha!
– De legalábbis kapunk egy matricát. Miért csináljuk mi ezt az egészet,
Kat?
Szétnézek. Nanna és Sören épp azon vitatkozik, kié legyen a húszas
rajtszám; távolabb, a kávézónál Peeta és Leo elmélyülten beszélget.
– Teljesen el is felejtettem, hogy ha nincs a Trollok harca, te sem jössz
ide. És azért klassz volt ez a nyár, nem? – Pearl vigyorog, de azért bólint. –
Apa mindig azt mondja, azért versenyez, mert utána tök jó sztori lesz
belőle. Hát most nekünk is lesz mit mesélni otthon.
– Ta era platser! – kiabál Otto.
– Mit mond? – kapja el a karom Pearl, miközben mindenki megindul a
startvonal felé.
– Hogy foglaljuk el a helyünket.
– Jaj nekem!
Otto mindenkihez odamegy, és ellenőrzi, minden rendben van-e. A kezét
most Pearl vállára teszi.
– Tudjátok: ha lendületben maradtok, minden rendben lesz! – mondja.
Pearl bólint. A start előtti pillanatokban buzgón nyújtunk, iszunk még pár
korty vizet, a pólókat meg a vazelint egy kupacba dobáljuk. A csoport
közepén találunk helyet az induláshoz.
– Nem nagyon érzem, hogy lendületben lennék – súgja oda Pearl.
– Akkor vedd át az enyémet – szorítom meg a kezét, és remélem, hogy
nem hallatszik a hangomon, mennyire izgulok.
– Hát azzal sokra megyek – jegyzi meg ironikusan, de azért ő is
megszorítja a kezemet.
Otto egy kürtöt tart a kezében.
– Elkészülni… – Erre mindenki leguggol a startvonalhoz. – Vigyázz…
Rajt! – Otto belefúj a kürtbe, mi pedig megindulunk a tömeggel.
– Rajt? – kiabál Pearl, miközben lökdösődve próbálunk helyet kiharcolni
magunknak a tömegben.
 – Rajt! Nyomás! – üvöltöm, és elengedem a kezét. Az erdő felé indulunk,
mellettünk mindenütt versenyzők; taszigálnak, lökdösnek, és pillanatok
alatt a mezőny végén találjuk magunkat. Amikor a kempinghez érünk,
Nanna bocsánatkérően hátranéz, int, és eltűnik a kanyarban. Egyedül
maradtunk.
– Tudtuk, hogy le fogunk maradni – lihegem.
– Igen. Csak nem gondoltuk, hogy ilyen hamar – válaszolja Pearl. –
Egyáltalán jó felé megyünk?
– Igen. Csak követnünk kell a lila nyilakat.
Az útvonal mentén végig nézők szurkolnak. Sok szigetlakó meg itt
nyaraló ismer minket, a nevünket kiabálva biztatnak. Kétszer kell
körülfutnunk a szigetet, aztán középen levágni az utat. A többiek elég
hamar leköröznek minket. Először Peeta és Leo suhan el mellettünk, aztán
Nanna és Sören érkezik. Nanna ránk vigyorog, és beveti a bénatörpe-
figurát, aztán a szélmalmot is, hogy felvidítson minket, de emiatt lemarad
Sören mögött, úgyhogy újra rákapcsol, a szokásos stílusában szökdécselve,
mint egy lovacska. Nemsokára mi is megvagyunk a két körünkkel, és
visszaérünk a mötesplatsra, aztán szaladunk a kikötőbe.
Otto a motorcsónakjában vár minket.
– Gyorsan a vízbe, lányok! – kiabálja egy kézi hangosbeszélőbe. – Meg
kell néznem az úszókat, de mindjárt újra itt vagyok!
A motorcsónak felbőg, és a víz felszínén pattogva távolodik. Levetjük a
ruhát meg az edzőcipőt, és odadobjuk Fridának.
– Egy kis energiaital – mondja Frida, és belénk erőltet pár korty ragacsos
folyadékot egy kis tasakból. Aztán felvesszük az úszószemüvegeket, és
futunk a móló végére.
– Gondoljatok a nyúl és a teknős történetére! – kiabál utánunk Nils,
miközben belegázolunk a tengerbe.
– Marha jó – morogja Pearl. – Mi lettünk a teknősök.
– De ha az összes többi versenyző egy rövid időre elalszik, még simán
nyerhetünk – jegyzem meg.
– Ez, mondjuk, igaz – vigyorog Pearl. – Na most már fogd be, és
ússzunk!
A vízbe csobbanunk, és gyorsúszásban kezdjük. A fejünket lent tartjuk,
és minden harmadik csapásnál veszünk levegőt, ahogy Otto tanította. A
sziget mentén haladunk, és mi vagyunk a sereghajtók, nemsokára azonban
már a sereget sem látjuk: a többiek úgy megelőznek minket, hogy a sziget
csúcsánál eltűnnek a szemünk elől. Megint csak ketten vagyunk, nagy
karcsapásokkal haladunk Fejan felé.
Öt perc múlva pihenésképpen hátúszásra váltunk, aztán mellúszás
következik.
– Hol lehet Otto? – kiabálok Pearlnek.
– Nem tudok válaszolni! – kiabál vissza. – Épp koncentrálok.
– Ez nagyon fura – nézek szét. – Nem látok egyetlen kísérőhajót sem.
Pedig Otto azt mondta, végig mellettünk lesz. – A fejemet égeti a nap, a víz
azonban jólesően hűvös a vállamnál. – Te, Pearl!
– Mi van?
– Itt vagyunk a tenger közepén!
– Csitt! Erre inkább gondolni sem akarok.
– De azért klassz, nem?
Pearl nem válaszol, ehelyett ugyanis sikoltozni kezd, aztán átfogja a
nyakam, és megpróbál felmászni a fejemre.
Lenyom a víz alá, én pedig kétségbeesetten próbálok a felszínre jutni, és
lelökni magamról Pearlt.
– Valami hozzám ért! Valami hozzám ért! – sikítozik.
– Gyere, ússzunk tovább! – kiabálom, de még jobban kapaszkodik belém.
– Csak… – De már nem tudom befejezni a mondatot, mert megint víz alá
kerülök. – …egy hal! – zihálom, amikor végre felszínre bukkanok.
– Pfuj, pfuj! – sikoltozik Pearl tovább, de végül sikerül leráznom
magamról. Körbe-körbeúszkál, mint aki megbolondult, és a vízbe bámul. –
Hatalmas volt! Bekapta a lábujjamat!
– Egy hal volt, Pearl! Halacska – köhögöm fel a sós vizet, amit
lenyeltem. – Tudod, te szereted a halakat! Csak egy nagy Oszti volt.
Tapossuk a vizet, és megpróbálunk egyenletesen lélegezni.
– Egy hal? Ja, jó. Akkor jó. Cápák nincsenek?
– Dehogy vannak. – Igazából fogalmam sincs.
– Oké – vesz nagy levegőt Pearl, aztán hátradobja a haját. – De most hol
vagyunk?
Körülnézek.
– Az ott Stråla – mutatok a legnagyobb szigetre –, és odáig kéne
eljutnunk – mutatok előre. – Úgyhogy nyomás.
– Jó, bocs – fújtat Pearl, és megindulunk.
– Oké, nem baj.
– De tudod, bekapta a lábujjam.
 – Csak egy halacska volt.
– Egy nagy halacska.
– Ússzál!
Amikor végre partot érünk Fejan szigetén, kivergődünk a vízből, és a lila
nyilakat keressük. A többiek persze már rég messze járnak.
– Én itt egyet sem látok – szaladgálok fától fáig. – Pedig Otto azt
mondta, hogy a nyilak majd elvezetnek a kajakig. Szerintem rossz helyen
úsztunk ki.
Erre Pearl is szaladgálni kezd, ágakat emelget, meg levelek alá néz be. –
Mindegy. Menjünk! Ha elindulunk az ösvényen, biztosan megtaláljuk a
kajakot!
Egymás mellett kocogunk, és várjuk, hogy felbukkanjon egy lila nyíl
vagy a kajakunk. Aztán valahogy letérünk az ösvényről, és le kell
csúsznunk egy lejtőn. Megbotlok, és épphogy sikerül megkapaszkodnom
egy sziklában, még mielőtt legurulnék.
– Várj meg! – kiabálok Pearl után, miközben megpróbálom visszanyerni
az egyensúlyomat.
És ekkor meglátom…
Két szikla közé beszorulva. Egy rózsaszín, Miss Selfridge flip-flop.
– Te jó ég… – Kinyúlok, hogy megérintsem a papucsot, mert egyszerűen
nem hiszek a szememnek.
– Mi van?
– Baj van, Pearl – mondom, és még mindig nem bírom levenni a szemem
a papucsról. – Nem Fejan szigetén vagyunk, hanem Vildán. Nézd! –
mutatok a tengerre. A távolban látszik egy másik sziget, majdnem olyan,
mint Vilda. A vízen színes kajakok, látszik, hogy onnan indultak. – Ott van
Fejan.
– Ez nem lehet igaz. – Pearl a kezével árnyékolja a szemét.
– Sajnálom.
– Most komolyan, rossz szigetre jöttünk? – Pearl leroskad a földre. – Ezt
nem hiszem el! Most itt vesztegelhetünk, amíg keresni nem kezdenek
minket! És be sem tudjuk fejezni a versenyt. – Pearl az arcába temeti a
kezét. Hogy lehettem ilyen béna, hogy eltévedünk? – Pedig azt hittem, ezt
legalább megcsináljuk.
Mellé ülök, és reszkető vállára teszem a kezem.
– Hagyj békén! – fordul el a barátnőm.
 – De igenis befejezzük! – mondom, aztán lecsúszkálok a lejtő aljára.
Átfutok a parton, és megcélzóm a tengert.
– Kat, mit művelsz? – rohan utánam Pearl.
– Átúszom Fejanra – válaszolom. A bokámat nyaldossa a tenger.
– Én nem bírok. Nagyon elfáradtam.
– Neked nem is kell. Egyedül megyek.
Már derékig a vízben vagyok, és elszántan masírozok előre.
– Egy kilométernyire sincs. Simán leúszom. Aztán idehozom a
kajakunkat, felveszlek, és végigcsináljuk a versenyt.
– Ne hülyéskedj már! – Pearl egy sziklán ácsorog. – Ez nagyon
veszélyes.

Máris alábukom, mielőtt Pearl lebeszélne a tervemről. Ordítva tiltakozik, és

ahogy távolodom, egyre durvábban nyomja. Az utolsó félmondat, amit
hallok, az, hogy: „ha nem tolod vissza a kövér segged, esküszöm…” Aztán
már nem hallom, mit mond, csak a víz csobbanását, majd a vér zúgását a
fülemben.
Körülbelül húszcsapásonként felnézek, hogy biztos legyek benne, ezúttal
jó irányba tartok. Kétszer nem tévedhetek el! Sokkal nehezebb ez az út,
mint Vilda felé. Még félúton sem vagyok, és érzem, hogy elnehezült a
lábam. Számolom a lélegzetvételt, figyelek a karmunkámra, és teljes erőből
próbálok lendületben maradni.
Elképzelem, hogy nézhetek ki fentről, ahogy itt úszom a semmi közepén.
Mint egy folt. Nem is ember. Látom magam, ahogy haladok a hatalmas
víztömegben, és eszembe jut, hogy kilencéves koromban a szüléink
megengedték, hogy egyedül elússzunk a stégig, ők pedig a partról figyeltek
minket. Milyen nagy kaland volt az akkor! Viszont én elfáradtam, és félni
kezdtem, hogy nem bírok elúszni a stégig, mire Britta elmesélte, milyen a
francia csók, hogy elterelje a figyelmemet a fáradtságról. Még hangokat is
mutatott hozzá. Egyszer csak azt vettem észre, hogy fához ér a kezem, és
Britta már húzott is ki a stégre. Ott álltunk egymás mellett, és integettünk
anyáéknak. Akkor úgy éreztem, ha ezt meg tudtam csinálni, bármire képes
leszek.
És így is van. Fejan egyre közeledik, minden karcsapással közelebb
kerülök. Bármire képes vagyok! Akármennyire szeretnék, nem állok le.
Elképzelem, hogy Britta lófarka ott himbálózik előttem. Fentről talán csak
egy kis folt vagyok, de amilyen kicsi, olyan erős! Körülöttem
napfényjátszika vízen, és egyszer csak azt érzem, hogy jó így egyedül a
tengeren.
Ekkor motorbőgést hallok, és abban a pillanatban kiesem a ritmusból.
Egy kísérőhajó tart felém. A kormánynál Otto áll, már messziről látom,
hogy szikrát szór a szeme. Csinál egy kanyart a vízen, aztán pár méterre
tőlem megáll.
– Hol a fenében voltatok? – kérdezi sápadtan, és látom, hogy gyöngyözik
a homloka. – Pearl hol van? – emeli meg a hangját.
– Vildán – válaszolom. – Nyugi, semmi baja.
Otto erre megkönnyebbülten sóhajt.
– Vildán? De mit keres ott?
– Eltévedtünk, és ott úsztunk ki.
– Hogy?! – csap a kormányra, és mindjárt elneveti magát. – Na gyere! –
mondja, és felém nyújtja a karját. – Szállj be!
– Nem szállok! – mondom, és távolabb úszom a hajótól.
– Azt mondtam, hogy szállj be! Megszegted a szabályt, Kat, ami úgy
szól, hogy soha ne ússz egyedül. Ebben a pillanatban hat hajó csak titeket
keres. Leo alighogy befejezte a versenyt, már indult is a keresésetekre.
Mindenki halálra aggódta magát.
– Már csak pár percnyire vagyok – lihegem. – Meg tudom csinálni! –
Úszom tovább a sziget felé.
– Hibáztál. Jobb lesz, ha belenyugszol, és beszállsz ebbe a rohadt hajóba
végre!
– Én hibáztam?! – kiáltom vissza a vállam fölött. – Azt mondtad,
kövessük a lila nyilat! Meg hogy mindenütt kísérőhajók lesznek!
– Voltak is! De titeket mintha a föld nyelt volna el! – kiabál Otto, aztán
hirtelen elhallgat. – De igazad van, én tehetek róla. Hátra kellett volna
maradnom azokkal, akik a végén úsznak. Veled meg Pearllel. De én
előrementem, hogy megnézzem az elsőket. Valami gond volt, így Victort
küldtem vissza hozzátok magam helyett, neki meg eszébe se jutott, hogy
ennyire lemaradhattatok. És mire észbe kaptam, ti már sehol sem
voltatok…
– Elvesztettél minket!
– Tudom. De azt nem gondolhattam, hogy rossz szigetre úsztok! – Otto
most a walkie-talkie-jába beszél, majd a hajó újra felbőg.
– Nem szállok be, Otto – jelentem ki, és tovább úszók.
– Jó, azt látom, de figyelni foglak. Kérsz egy kis vizet?
 – Nem. De persze megpróbálhatsz felvonszolni erőszakkal.
– Bolond vagy, te lány!

Húsz perccel később kimászom egy lapos sziklára, és azonnal elterülök.

Minden tagom fáj. A végén már kutyaúszásban úsztam.
– Jól vagy? – kiabál Otto a hajóról.
– Valahogy minden… forog… – suttogom.
– Kapd el!
Épp időben nézek fel, hogy meglássam az üveg ásványvizet, ami felém
repül. Sajnos moccanni sem bírok, így éppen pofán talál. Odanyúlok, és
elkapom, még mielőtt legurulna a szikláról, aztán visszafekszem, és a forró
arcomhoz szorítom a jéghideg palackot.
– Bocs – mondja Otto. – A kajakban találsz még vizet. Én most megyek,
és megnézem, hogy van Pearl. De visszajövök! – Felülök, és nézem, ahogy
megfordítja a motorcsónakot, amely villámgyorsan kilő Vilda irányába,
fehér habot hagyva maga után.
Nagy nehezen felkászálódom, és iszom pár korty vizet. Most ez a világ
legfinomabb vize. Aztán meglátom az első lila nyilat, és megindulok az
erdőbe. Egyre gyorsabban megyek, a végén már szinte kocogok, bár az
erőlködéstől szinte imbolyogva.
– Gyerünk, lábam! – nyögöm kínomban. – Még egy kicsit bírd ki!
Mindjárt megpihenhetsz a kajakban, és akkor már csak a karnak kell
dolgozni. – Lehet, hogy annyira kiszáradtam, hogy már nem is vagyok
normális?! Épp a lábammal beszélgetek! – Bocs, karom! – folytatom, és
iszom egy nagy korty vizet, még mielőtt beszédbe elegyednék a többi
testrészemmel is.

Otto épp akkor bukkan fel, amikor elindulok Fejan szigetéről. Amíg
elevezek Vildára, végig kísér a motorcsónakkal, és mindenféle hasznos
tanácsot kiabál. Én egyfolytában azt hajtogatom, hogy menjen már el, de
rám se hederít. Igazából persze nagyon örülök, hogy itt van. A Katwoman
elég nehéz kajak, két emberre tervezték, és vegyük hozzá, hogy a
kimerültségtől már alig bírok mozogni. Az edzések végén Pearllel általában
húsz perc alatt tettünk meg egy kilométert. Most több mint negyven perc
telik el, mire végre meglátom Pearlt ahogy ott vár rám Vilda partján a
batikolt cuccban, gyöngyös hajjal és a brit lobogó színeinek elmosódott
festéknyomaival az arcán.
 – Gyerünk, Kát! – kiabál, és úgy ugrál, mint egy gumilabda. – Te
őőőőőrüüült csajsziiiiiii! Megcsináltad! – Aztán belegázol a tengerbe, és
beugrik a kajak elejébe. – Befejezzük a versenyt! – mondja, és megragadja
az evezőlapátot, majd újra a nyílt vízre viszi a kajakot.
Most mintha enyhülne a fájdalom a vállamban, és valami új erő tölt el.
– Otto, most már nyugodtan visszamehetsz Strålára! Komolyan. Nem
lesz semmi bajunk.
– Tudom, lányok – mosolyog Otto. – Kértek ilyet? – tart fel két Plopp
szeletet.
– A többiek is kaptak? – kérdezem.
– Nem. Csak vészhelyzetre tartogattam.
– Akkor nekünk sem kell. Úgy akarjuk végigcsinálni, ahogy a többiek.
Csak mi a nehezített változatot választottuk!
– Akkor találkozunk a szigeten! – int búcsút Otto, aztán felbőgeti a
motort, és már ott sincs.
– Meg tudnék halni egy Plopp szeletért – mondja Pearl.

A visszaút hihetetlenül megerőltető, de meglepően nyugis. A legrosszabbon

túl vagyunk. Szerencsére Pearl erőre kapott a pihenéstől, így nagyrészt ő
evez.
– Köszönj el szépen a Térerő-sziklától – bök fejével a sziklám felé,
amikor odaérünk.
– Szia, szikla! – köszönök oda, és eszembe jut, mennyire elfáradtam,
amikor először úsztam ki ide. Az a táv most már nevetségesnek tűnik.
– Fogadok, mire beérünk, már mindenki hazamegy – jegyzi meg Pearl. –
Szerinted a többiek mikor végeztek?
– Kábé két órája.
– És nekünk meddig tartott?
– Több mint három óráig.
– Hát ez jó! – nevet teli szájjal Pearl. – Három óráig! Biztos, hogy ezzel
minden rekordot megdöntöttünk.
– De végigcsináltuk! Ráadásul haláli jó sztori lesz.
– Köszönhetően Katwomannek.
Megpaskolom a hajót, mint egy kutyát.
– Kicsit súlyos, kicsit ereszt, de elhozott minket!
Pearl erre hátrafordul, és még jobban nevet.
 – Most nem a hajóra értettem, te őrült! Hanem rád. Biztos voltam benne,
hogy meg bírod csinálni!
– Köszi – morgom, de Pearl már vissza is fordult. Csendben evezünk
tovább, elhagyjuk a házat, és a kávézó meg a kikötő felé tartunk. A lemenő
nap arany fénnyel von be mindent, Pearl hajgyöngyei is csillognak. Az
evezőlapátok csendben csobbannak a vízbe, a horizonton lassan összeolvad
az ég és a tenger.
– Hú, holnap nem fogok bírni ülni a repülőn – dörzsöl-getem a
fenekemet, ahogy megkerüljük a kávézó melletti sziklákat.
– Nézd! – mondja Pearl. A kajakunk mellett papírlámpás úszik el, benne
egy teamécses. – Otto mondta, hogy sötétedés után ilyen lámpásokat úsztat
majd a vízen. Úgy látszik, valaki korábban kiúsztatott egyet.
– Ott van még egy! – állapítom meg. Továbbevezek, a lámpások a
kajaknak ütköznek. Elérjük a szigetcsúcsot, és hirtelen egész seregnyi
lámpás vesz körül minket.
– Ezek nem mentek haza! – csodálkozik suttogva Pearl.
Felnézek. A kikötő és a kávézó zsúfolásig tele van emberekkel. Ahogy
meglátnak minket, éljeneznek, és a nevünket kiabálják. Meglátom Fridát és
Nilst a móló szélén, aztán Sörent meg Nannát, akik a sziklákon ugrálnak,
mint az őrültek. Tovább pásztázom a tömeget. Az összes versenyző ott
tolong. Már átöltöztek, nyakukban ott virítanak a Trollok harca-érmek. A
hetes és a nyolcas számú versenyző I Stråla feliratú vadonatúj kapucnis
felsőt hord. Peetát és Leot viszont sehol sem látom.
– Lámpást gyújtottak nekünk – suttogja Pearl.
– Te sírsz? – döbbenek meg.
– Fogd be! Nem sírok, csak összefröcsköltél, mert olyan bénán evezel.
Tiszta víz lett a pólóm.
– Meg az arcod.
– Ez olyan gyönyörű! – sóhajt fel Pearl. – Mint egy mese.
A világító lámpások közt érjük el a mólót. Karok nyúlnak felénk, és
segítenek partra szállni. Otto is megérkezik.
– Isten hozott titeket, legharcosabb trollok! – üdvözöl, aztán egy
aranyszínű medált akaszt a leégett nyakamba, én pedig csak mosolygok.
Ahhoz sincs erőm, hogy megszólaljak. – Megérdemelted – mondja. – Nem
mindenki tud két kilométert úszni a tengerben. – Többen is hátba
veregetnek, valaki egy üveg vizet nyom a kezembe, és törölközőt terít a
vállamra. Otto egy Plopp szeletet is átnyújt.
 – Ez pedig a tiéd – fordul Pearlhöz, és megpróbálja a nyakába akasztani
az érmet, de a gyöngyök miatt nehezen boldogul, így Pearl végül átveszi
tőle, és maga húzza át boglyas, kusza hajkoronáján. Végül Otto a
matricákat is előveszi, lekapar egy apró, vörös csillagot, és Pearl medáljára
ragasztja.
– Megvan a negyven! – simítja le Pearl a matricáját. Otto átnyújt neki
egy maga sodorta cigarettát, Pearl pedig büszkén a füle mögé helyezi. –
Köszi – mormolja, de igazából a csillag érdekli.
– Most viszont ideje beindítanom a bulit – közli Otto, és utat tör magának
a tömegen át.
Nanna berángat minket a kávézóba.
– Är du redo att rocka? – kiált Otto a mikrofonba, és a mötesplats felett
dübörögni kezd a zene. – Szheeekszi dhisz-kóuu! – teszi hozzá Otto.

Ez a legeslegjobb diszkóest a szigeten.

Pearl meg én nem győzzük teletömni magunkat jégkrémmel és sült
krumplival. Naplemente után Nannával ABBA-számokra táncolunk. Még
mindig a pöttyös rövidnadrág van rajtam, az orrom hámlik, mégis remekül
érzem magam. Amikor megszólal a Happyland, Nanna meg Pearl teljesen
megőrül, én azonban megpihenek, mert, ahogy nem mulasztom el többször
is megemlíteni az est folyamán, ma nagyon sokat úsztam. Hátamat a
sziklánknak döntöm, és nézem, ahogy Otto táncra biztatja a tömeget. Aztán
meglátom Peetát, aki utat tör magának a táncolók közt, és néha elhajol,
nehogy valaki fejbe vágja a könyökével.
Pont olyan minden, mint amikor megérkezett a szigetre. Most azonban
egyenesen felém tart, és mosolyog. Már azon gondolkodom, hátranézek,
nincs-e ott valaki, hogy biztos legyek benne, nekem szól a mosoly.
– Hej, Kat! – Úgy látszik, mégis nekem szánta.
– Hej! – nézek fel rá. Vállpántos ruha van rajta, a nap utolsó sugarai még
ott játszanak a szőke haján meg a nyakába akasztott medálon. – Nagyon
dekoratív vagy! – jegyzem meg.
– Köszi – mondja kicsit bizonytalanul, és a kezében tartott fantásüveget
pörgeti.
– Komolyan mondtam. Nagyon szép a ruhád.
Kicsit habozik, aztán leül velem szemben.
– Rendben visszaértetek?
– El tudod hinni, hogy rossz szigetre úsztunk át?
 – Tényleg? – nevet, de most kicsit sem gonoszul. Egy ideig csak ülünk,
és nézzük, ahogy Pearl a moonwalkot tanítja Nannának, aki állandóan
elröhögi az egészet, végül aztán abba is hagyják.
– Akkor holnap ti is hazamentek? – szólal meg Peeta.
– Igen. Egészen Angliáig.
– Igen, gondoltam. – Most megint csend támad, aztán hirtelen azt
mondja:
– Tudtad, hogy Leo meg én szakítottunk? – Rám néz, és megint az
üveggel játszik, aztán folytatja. – Már régen. Még másnap, hogy idejöttem.
Elég gáz volt, mert a szüleim épp válnak, és most utálják egymást. Leo meg
mindig úgy megnyugtat.
– Igen, értem – válaszolom. Ami azt illeti, én elég sokféle dolgot éreztem
Leo miatt ezen a nyáron, de nyugalmat nemigen. Aztán viszont eszembe
jut, hogy nézett rám, hogy mosolygott, amikor a szikláról beugrottam a
vízbe. – Azt hiszem.
– Megmondtam neki, hogy akkor is itt maradok. Tudod, azt gondoltam,
ha mindennap lát, talán meggondolja magát. – Peeta keserűen felnevet, és
megrázza a fejét. – Mindegy. Persze nem így történt. Holnap én is
hazamegyek, és el akartam köszönni tőled. Ne haragudj, ha néha kicsit
hülyén viselkedtem. Elég féltékeny voltam.
A nap most lebukik, és mi árnyékba kerülünk, csak a mécses fénye
világít az asztalon. Felnézek Peetára, aki a térdét átölelve, elgondolkodva
ül.
– Mert Leo elvitt kajakozni? – kérdezem.
– Egy kicsit amiatt is. De igazából a barátnőid miatt. Annyit
hülyéskedtetek. – A táncparkettre nézek, ahol Pearl meg Nanna épp lassút
táncol Sörennel. Ha azt mondom, Sörennek nem sok kedve van hozzá, még
enyhén fogalmaztam. Kétségbeesve próbál menekülni.
– Nekem nincs túl sok barátom – folytatja Peeta. – Leoval nagyon jóban
voltunk, de elrontottam. – Most eszembe jut, mennyiszer csináltuk a
hülyefutást Pearllel meg Nannával, miközben Peeta nézett minket, de soha
nem hívtuk, hogy tartson velünk.
– Lassan megyek, be kell pakolnom – mondja, és feláll. Én is felállók, de
majdnem vissza is ülök azonnal, olyan izomlázam van. – Holnap már
otthon leszek, és találkozom a barátnőmmel, Annikával. Remélem, azért
Leoval is újra barátok leszünk majd.
 Egymással szemben állunk, és hirtelen nem tudom, mit mondjak. Nincs
kedvem búcsúzkodni.
– Lehet, hogy találkozunk még itt a szigeten, hm?
– Lehet… Elhívhatnám Annikát is.
– Táncolhatnánk együtt az Otto-dizsiben…
– …meg benevezhetnénk megint a versenyre. Majd rábeszélem, hogy
kezdjen el velem edzeni. – Peeta most hozzám hajol, és megölel. Hej då,
Kat.
– Hej då – válaszolom, aztán Peeta hazaindul. A táncolok közül még
visszainteget, arca körül röpköd a haja.
Nanna táncba hív. Otto az I Need a Hero című számot tette fel, és Nanna
szerint ez a mi dalunk.
– Gyere már!
Én azonban megrázom a fejem.
– Nagyon fáj a lábam – szabadkozom. De Nannának ez igazán nem lehet
kifogás. Odajön hozzám, és szó szerint a táncparkettre vonszol. Pearl már
vár minket.
 20.

Később a lányokat a diszkóban hagyva kisétálok a móló végébe. Leülök, és

a lábamat a tengerbe lógatom. Telihold van. A lábujjamtól ezüst híd vezet a
látóhatárig. Olyan, mintha végig tudnék sétálni rajta. A nagylábujjammal
arrébb lökök egy lámpást.
– Ökolámpások.
Hátranézek. Leo áll mögöttem, arcán halvány mosoly.
– Nincs bennük fém, úgyhogy elvileg lebomlanak. De lehet, hogy még
így sem elég környezetbarát… Kat – lép közelebb. – Ha most melléd ülök,
nem ugrasz a tengerbe?
– Nem! – nevetek. – Annyira fáradt vagyok, hogy képtelen lennék
kiúszni. – Leo mellém ül, és bár nem érünk egymáshoz, mégis érzem a teste
melegét. – Hol jártál? – lököm meg játékosan.
– Segítettem Ottonak pakolni. Annyit dolgozom neki, mint egy rabszolga
– nevet Leo, aztán elhallgat. – Kat, úgy féltem, amikor nem találtunk
titeket!
– Köszi, hogy kerestél minket – válaszolom.
– Csak azzal tudtam biztatni magam, hogy biztos nincs bajotok, mert
nagyon jól úszol. Mert amikor Vildára mentünk, akkor is…
– Amikor annyira üresfejű voltam, hogy sikítottam, ha csak rám fröccsent
egy csepp víz, és csak az érdekelt, hogy lebarnuljak? – pillantok rá
mosolyogva. És teljesen nyugodt vagyok, miközben ezt mondom.
– Nem erre gondoltam – rázza meg a fejét Leo.
– Akkor miért beszéltél úgy rólam? – Mielőtt hazamegyek, szeretnék
mindent tisztázni.
– Mert nagyon megijedtem, hogy Peeta mindent tud. Úgy gondoltam,
már abból is lát mindent, ha csak együtt lát minket.
– Mindent? De mit?
Leo most felém fordul, de én tovább bámulom a tengert. Nem akarok
beszélni, moccanni sem akarok, mert az a csodás érzés, ami Vildán elfogott,
most lassan újra elönt, olyan, mintha napoznék, csak most a hold süt le
ránk. Leo az enyémbe csúsztatja a kezét, a két kéz tökéletesen passzol
egymáshoz.
– Azt, hogy már a legelső pillanattól fogva nagyon tetszettél.
– Úgy érted, már akkor is, amikor meztelenül békatáncot jártam? –
mosolygok. – Ack, ack – brekegek svédül, bár lehet, nem ezt kéne mondani,
amikor épp ilyen vallomást kap az ember.
– Hát igen, emlékezetes pillanat volt! – nevet Leo, és megszorítja a
kezemet. – Hé, nem akarsz egy pillanatra rám nézni? – Felé fordulok. – És
ugye, továbbra sem ugrasz a tengerbe? – Megrázom a fejem. – Mert
szeretnék valami fontosat mondani. Igazából már akkor akartam, amikor
Ottonál a tetőt mostuk. – Le sem veszi a szemét rólam. – Sajnálom, hogy
nem szóltam, hogy barátnőm van. És sajnálom, hogy csúnyán beszéltem
rólad. Nem vagy blåst. Hanem rolig vagy… és modig. – Vicces és bátor,
fordítom le magamban.
– Az a nap pedig… – megint megszorítja a kezemet. – Det betydde allt
för mig. – Mindennél többet jelentett nekem.
– Mig ocksá – válaszolom. Nekem is. Elpirulok a sötétben, a mellkasára
hajtom a fejem, ő pedig átkarol. Azt hittem, ami volt köztünk, többé sose tér
vissza, de most még a szikrázó foszforeszkálás is itt van. És még mindig
varázslatos. Leohoz dőlni pedig még annál is csodásabb, mint ahogy
elképzeltem. Egy percig mindenről elfeledkezem, és csak élvezem a forró
mellkasát, és hogy átölel.
Nagyon boldog vagyok attól, amiket mondott, mégis eszembe jut, milyen
rossz lenne Peetának, ha így látna minket. Pontosan tudom, mit érezne.
– Peeta ma este mesélte, hogy már tök rég szakítottatok.
– Igen. Ezt próbáltam neked is elmondani, de vagy egy vödröt vágtál
hozzám, vagy elrohantál.
– Jó, de te meg összetapostad a fahéjas csigámat!
– Igaz. De Kat, már nincs barátnőm, és most csak te meg én vagyunk itt,
meg a csillagok. Otto most tette fel a Guantanamerát, és még lámpások is
vannak!
Igaza van. Most van az a pillanat, amelyről álmodoztam. Még mielőtt
Peeta felbukkant volna. Csak egy mozdulat lenne, hogy magamhoz vonjam
és megcsókoljam Leot. Most újra a tengert nézem, és eszembe jut, amikor
Fejan felé úsztam, egy szál magamban, és csak egy kis pötty voltam a nagy
óceánban.
 Hirtelen teljesen világos lesz, mit kell tennem. Felemelem a fejem Leo
válláról, és felülök.
– Tudod, ez a mai verseny, mármint hogy végül is befejeztem… azt
hiszem, ennél jobb dolog még soha nem történt velem. Ha nem találkozunk,
és nem megyünk el Vildára, akkor nem biztatsz, hogy igenis le tudok ugrani
arról a szikláról, és akkor soha nem is tettem volna meg. Képzeld, elmegyek
egy másik versenyre is a családommal, a Sziklák hősére, mert neked
köszönhetően eszembe jutott, milyen bátor vagyok. De most Peeta jár a
fejemben, és nem akarom, hogy az legyen az utolsó emlékem a szigetről,
hogy megcsókoljuk egymást, megcsókolom Peeta expasiját, aztán sose
látlak többet.
– Miért ne látnál?
– Mert hazamész, és két hét múlva elfelejtesz – nevetek keserűen. –
Nyolcszáz kilométerre lakunk egymástól.
– Honnan tudod, hogy elfelejtelek? Könnyen lehet, hogy sose felejtelek
el. És hogy annyira megszerettelek, hogy nyolcszáz kilométer sem számít.
Jövő nyáron visszajöhetsz, és megint elmegyünk kajakozni, és minden éjjel
más szigeten alszunk. Az egész nyár olyan lehetne, mint amilyen az a vildai
napunk volt!
– Hogy ennek apukám hogy örülne…!
– Jöhet ő is. Meg anyukád és Britta. Beneveznénk őket egy szigetről
szigetre versenyre. – Belenézek a kedves, barna szemébe, aztán megrázom
a fejem. – Szóval ennyi? – kérdezi kicsit meghökkenve Leo.
Bólintok.
– Szia, Leo – mondom, és feltápászkodom. Őt is felhúzom, aztán
megöleljük egymást. Talán a szokásosnál valamivel tovább állunk ott
összeölelkezve, és egy normális ölelésnél nem is feltétlenül egész testtel
simul össze az ember, meg nem hajtja a másik vállára a fejét, és semmiképp
nem kezdi szaglászni… Elraktározom az illatát az agyamban, mert ilyen
finomat még soha nem éreztem. Sosem akarom elfelejteni.
– Szia, Kat – suttogja a hajamba Leo. Talán el sem engednénk egymást
egész éjjel, de szerencsére Pearlre most is lehet számítani.
– Hé, foszforeszkálok! – kiabál, és megragadja a karom. – Indulnunk kell
haza. Örülök, hogy találkoztunk, Leo! – kiált vissza, én pedig hagyom,
hogy elrángasson, és még csak vissza sem nézek.
 21.

– Ne felejtsetek eeeeel! – üvölti Nanna. Eljött a kikötőbe, hogy kikísérjen

minket. Egyrészes Batman kezeslábas van rajta, szóval inkább nem mondok
semmit. Ahogy ugrál, a köpönyege csak úgy röpköd mögötte.
A hajónk kifut a kikötőből, és felgyorsít. Pearl meg én a korlátba
kapaszkodunk, arcunkba víz fröcsköl.
– Nem fogunk, te őőőőrült! – kiabál vissza Pearl.
Én csak integetni bírok. Tegnap a verseny meg a foszforeszkálós este
mámorában úsztam, sokáig fent maradtunk, mert még beszélgettünk
Fridával, aztán bepakoltunk. Olyan valószínűtlennek tűnt, hogy tényleg
hazamegyünk. Később aztán, bármilyen fáradt is voltam, nem bírtam
elaludni. Most felbőg a hajó motorja, ahogy átbukunk egy nagy hullámon.
Nanna már egész picinek látszik, de még mindig nem veszem le a szemem
a mólóról. Minél távolabb kerülünk a szigettől, annál szomorúbb leszek,
aztán hirtelen megszáll az érzés, hogy ennyi volt, vége. Itt hagytam Leot.
– Pearl, iszonyú hülyeséget csináltam! – ragadom meg a barátnőm karját.
– Ja. Le kellett volna smárolnod Leot.
– De nem lehet, hogy akkor most még rosszabbul érezném magam?
Pearl vállat von.
– Én biztos nem hagytam volna ki. Kérsz Lakrisalt? -nyomja az orrom
alá a csomagot. – Vedd el az egészet. Van még egy csomó, jól feltankoltam.
Megyek, megkeresem Fridát.
A számba nyomok egy cukorkát, bár előre ráz a hideg a sós
gyógyszeríztől. Amikor felnézek, Nanna már sehol sincs, a sziget is nagyon
messze van, csak fákat meg sziklákat tudok kivenni, olyan, mint az összes
többi sziget. Fájó szívvel szopogatom a cukorkát. „Jól tettem”, győzködöm
magam, míg végül Strala már csak egy apró pont a távolban. Nemsokára
aztán végleg eltűnik a szemem elől.

Annyit mondhatok, hogy kialvatlanul és fájó szívvel átutazni Stockholmon

elég fárasztó. Pearl kiveri a hisztit, mert még el akart menni az ABBA-
múzeumba, de csodák csodája, Fridának sikerül időben kivinnie minket a
reptérre.
– Akkor most búcsúzunk – mondja Frida. Az előbb még pizzát ettünk, de
most már indulnunk kell a biztonsági ellenőrzéshez. Frida sokáig ölel, én
pedig a boglyas hajába temetem az arcom. Stråla-szaga van, só-, kókusz-
meg nap-tejillat. Még Pearl sem tiltakozik, amikor Frida megöleli.
– Ezeket nektek csináltam – mondja Frida, és a zsebéből előhúz két
nyakláncot. Az egyiket nekem nyújtja, a másikat Pearlnek.
A medálom úgy néz ki, mint egy kettétört, laposra kalapált hullámvonal.
– Illesszétek össze! – mondja izgatottan Frida. Odatartom a medálomat
Pearléhez. Tökéletesen összeillenek. Együtt egy kajakot adnak ki, benne két
hosszú hajú lány, akik a fejük fölé tartják az evezőt.
– Ezek mi vagyunk! – simítja végig Pearl a két medált, aztán felteszi a
nyakláncot, és én is az enyémet.
– Köszönjük! – mondom Fridának, és megsimogatom a medálomat. Frida
még utoljára megölel, aztán előrelökdös minket.

Nemsokára az indulási csarnokban ülünk, és várjuk, hogy megkezdődjön a

beszállás.
– Kérsz babapiskótát? – kérdezi Pearl, aki az utolsó koronáját is
elköltötte, amikor felfedezte, milyen helyes kis csomagokban árulják a
piskótákat. Megrázom a fejem. Hirtelen hányingerem lesz. Talán a
kialvatlanság az oka? Bemondják a járatunkat, és körülöttünk mindenki
felkapja a csomagját, majd beáll a sorba. Ilyenkor általában az elsők közt
vagyok, mert utálom, ha a végén kell felszállnom, de most meg sem
moccanok, csak bámulom az ajtót.
– Gyere már! – sürget Pearl, amikor már csak alig pár utas maradt, és én
még mindig moccanatlanul ülök. – Most mire vársz?
– Semmire – sóhajtok, és tudomásul veszem, hogy Leo nem fog átlépni
azon az ajtón és felém rohanni. Felállok, és megfogom a táskámat. –
Menjünk haza.
Pearl nem sokat beszél az úton, de ez most nekem pont jól jön. A fejemet
az ablaküvegnek döntve bámulom a felhőket. Nemsokára zöld négyzetek
tűnnek fel alattunk, aztán kanyargó utak, aprócska házak, mintha
gyufaskatulyák lennének. Megjöttünk. A gép orra előrebillen, és kigyullad a
fény, hogy be kell kapcsolnunk a biztonsági övét. Amikor már a
kifutópályán kanyargunk, és jobbra-balra dőlök, hirtelen bevillan, hogy nem
félek, sőt még a felszállásnál is elfelejtettem pánikolni.
Megkeressük a csomagunkat, aztán hosszú folyosókon át menetelünk a
kijárat felé.
– De jó lesz zuhanyozni! – mondja Pearl. – Szerintem még mindig
foszforeszkál a hajam.
– Én hatalmas habfürdőt fogok venni – álmodozom –, aztán pedig
lenyomok két szelet lekváros kenyeret. – Tovább keringünk a reptér
labirintusában. – Utána pedig sült krumplit. De olyan jó vastag darabokat,
nem ám a mekis fajtát. És reggelire végre megint gabonarudacskákat
eszem.
– Ó, tényleg, a Weetabix! Már teljesen elfelejtettem! – kiált fel Pearl. –
Várj, itt a mosdó. Mindjárt bepisilek. A gépen soha nem merek vécére
menni, nehogy a fenekem beragadjon a vécécsészébe.
– Nem hiszem, hogy ilyesmi megtörténhet – követem a mosdóba.
– De igen – nyit be Pearl az egyik fülkébe. – Láttam a You-Tube-on.
Amíg Pearlre várok, a tükörbe nézek. A hajam szénaboglya, és még
mindig merev a sótól, az orrom rózsaszín. Kijöttek a szeplőim, és sárga folt
van az arcomon, ott, ahol nekivágódott az ásványvizes palack. A hajam
töve még kék a festéktől, amivel tegnap kipingáltuk magunkat.
– Na gyere, Katwoman! – mondja Pearl kedvesen, és megfogja a
csomagját, aztán kinyitja az ajtót. – Istenien nézel ki.
Még egy folyosón végigbaktatunk, aztán egy dupla ajtó végre az érkezési
csarnokba vezet. Az emberek egymás nyakába ugrálnak. A tömeget
pásztázom, aztán végre meglátom anyát és apát.
– Anya! – kiáltom, és feléjük vonszolom a bőröndöt.
– Kat! Ez tényleg te vagy? – bámul anya. Aztán észreveszem, hogy két
lány ácsorog mögötte. Az egyiknek göndör, barna hajkoronája van, a másik
kötött cicis sapkát visel. Bea és Betty! Eldobom a bőröndöt, és feléjük
rohanok, hogy jól megölelgessük egymást. Ugrándozunk meg sikítozunk, és
kicsit sírunk is, apát ugyanis a reptéren mindig elöntik az érzelmek.
– Mit csinált veled Frida? – nevet anya, és kisimítja a homlokomból a
hajamat.
– Szívdöglesztően nézel ki – állítja Betty. – Mint egy amazon. Ez
sebhely?
– Csak egy kis ütés – rázom meg a fejem nevetve. – Pofán csapott egy
üveg ásványvíz.
 – Nem ott, hanem a homlokodon.
– Ja, ott lehet – nyúlok a homlokomhoz, és eszembe jut, amikor Leo tett
rá egy sebtapaszt.
– Jól érezted magad, Kát? – kapja el Bea a kezemet. Lenézek az ujjaimra,
amelyekről lekopott a lakk, a tenyerem kérges és hólyagos az evezéstől.
Ezer meg ezer emlékkép kavarog a fejemben. Látom Nanna magas szárú,
rózsaszín tornacipőjét meg a szőke fürtjeit, a padlásszobám ferde
mennyezetét, hallom a Guantanamérát, érzem a fahéjas csiga illatát, a
lemenő nap arany fényét a vállamon. És egy fiúra is gondolok.
Bólintok Bea kérdésére, de nem tudok válaszolni. Pearlt keresem a
szememmel. A bőröndömön ül, mérgesen néz rám, és épp az Ottotól kapott
cigit teszi a szájába.
– Te jó ég, Kat! – bámul le apa a lábamra. – Hová lett a cipőd?
 22.

– Látod valahol anyáékat? – kérdezem. Hason fekszünk a sárban Brittával.

Nem tudunk felállni, mert felettünk háló feszül.
Britta megrázza a fejét.
– Szerintem a rönköknél vesztettük el őket.
– Vigyázat, jövök! – kiabál egy cowboykendőt viselő férfi, és közénk
kúszik. Könyökre támaszkodva követjük. A sár jéghideg, és szemerkél az
eső. Britta hamarabb kiér, és visszanyúl értem. Megragadom a kezét, ő
kihúz, és már megyünk is a többiek után, akik a szűk ösvényen futnak.
Dorsetben vagyunk, a Sziklák hőse erőpróbán. Három kilométert tettünk
meg, és huszonhat nagyon nehéz akadályon kell átkelnünk. Szerintem apát
soha életében nem láttam még olyan boldognak, mint amikor a
startvonalnál álltunk.
– A három csajommal versenyzek! – ragyogott. – Ez aztán nyerő sztori
lesz!
– Most mi jön? – kérdezem Brittát, miközben az ösvényen botladozom,
és alattunk a tenger háborog.
– Lépcsők – liheg Britta.
– Lépcsők? Az nem is hangzik olyan vészesen – bizakodom, aztán
előrenézek, és meglátom a sziklába vájt lépcsőket. – Ja, de. Bocs. Nagyon is
vészesen hangzik. Még soha nem láttam ennyi lépcsőt. Most ezen fogunk
felfutni?
– Mind a nyolcvanhármon – bólint Britta. Már épp fellépne az elsőre, de
aztán meggondolja magát, és félreáll. – Menj előre!
Én pedig felszaladok a lépcsőkön. És igen, szaladok, még csak nem is
kocogok. Alattam a szürke tenger nagy hullámokat lök a szikláknak.
November van, Stråla ragyogó, kék tengervize már csak távoli emlék.
Tizenegyedikbe járok. Még mindig Betty meg Bea a legjobb barátnőm,
anyával járok vásárolni, és suli előtt kivasalom a hajamat. De azért van, ami
változott. Hetente többször is futni megyek, hol egyedül, hol Brittával.
Szülinapomra apa vett nekem egy mountain bike-ot, és együtt bicajozunk.
Vasárnap kivitt az erdőbe. Ahogy átvágtunk a parkon, láttam, hogy Pearl a
mászókán ül a haverjaival. Cigizett, a gyöngyök már eltűntek a hajából.
Amikor meglátott, felállt, szájába nyomta a cigit, hogy a kezével leadhassa
a Katica-integetést. Akkor láttam, hogy a Nannától kapott kakálós póló van
rajta. Azt nem láttam, hogy a lánc a nyakában van-e, de én mindig hordom
az enyémet.
Néha, amikor meg akarom jutalmazni magam, beteszem az ABBA-t, az
ágyamra dobom magam, és elszopogatok egy Lakrisalt. Becsukom a
szemem, és ahogy újra érzem a só meg az édesgyökér ízét, Leora gondolok.
Olyan, mint egy csodás, egyre távolodó álom. Már csak egy szem Lakrisal
maradt.
– Gyerünk! – billent fenéken Britta. Felnézek, alig néhány lépcső van
hátra. Összekapom magam.
– Látsz valamit? – kiabál a nővérem.
– Gumiabroncsokat. Úgy látom, most majd azokon kell átkelnünk.
– Azt szeretem! – vidul fel Britta. – Az a legjobb. – Komolyan mondja.
Most gumiabroncsokon botladozunk át, miközben próbáljuk jó magasra
emelni a térdünket. Erről eszembe jut Nanna, aki úgy futott, mint egy
lovacska. Előttünk egy vizesgödör, most ezen kéne átkelnünk.
Lecsúszkálunk a gödör szélén, és beugrunk a vízbe. Jéghideg, majdnem a
mellkasomig ér. A pólóm alól egy darab jeget húzok elő. Hát ez aztán
tényleg szemétség! Körülöttünk lökdösődnek a többiek. Britta pólójába
kapaszkodom, nehogy elessek.
Miközben a gödör másik felén kifelé mászunk, egy nő nekem rohan.
Elvesztem az egyensúlyomat, így elengedem Britta pólóját, és
visszacsúszom a sárba. A nővérem észre sem veszi, elszántan megy tovább.
Megpróbálok felállni, de ekkor valaki a hajamra lép, és megint arccal
zuhanok a sárba. Nevetve törlőm ki a képemből a kulimászt, és két
könyökre ereszkedve várom, hogy erőre kapjak.
Hirtelen valaki felránt a sárból, aztán erősen megtart. Megfordulok, hogy
lássam a megmentőmet. Egy fiú. A haja borzas, barna, a szeme is barna, az
arca pedig az az arc, amelyet képtelen vagyok elfelejteni, és amely a
legszebb számomra, még akkor is, ha épp sáros.
– Leo! – teszem a kezem a mellkasára. Érzem, ahogy dobog a szíve. – Te
mit keresel itt?
Erre átölel, mintha félne, hogy elfutok.
– Eljöttem, mert el akartam mondani, hogy… – Elhallgat, és próbál
lélegzethez jutni.
 – Micsodát? – Most már két oldalról lökdösnek minket a többiek, akik a
gödörből igyekeznek kimászni.
– Hogy még mindig tetszel. – Leo mosolyog, én meg mintha hirtelen
visszarepülnék Stråla szigetére, a napfénybe. – Hogy nyolcszáz
kilométerről is ugyanúgy tetszel!
Erre nevetve teszek felé egy lépést.
– Ezt tükörben gyakoroltad?
– Nem. De jó sokáig tartott az út, úgyhogy volt időm kigondolni, mit
akarok mondani.
– Hogy találtál meg?
– Mondtad, hogy indulsz ezen a versenyen, szóval reménykedtem, hogy
összefutunk… És tényleg.
– És most, hogy összefutottunk, mi a szándékod?
Leo most zavarba jön, mintha ezt nem gondolta volna végig.
– Először is együtt befejezzük ezt a versenyt, aztán, gondoltam, ihatnánk
egy kávét, ehetnénk egy kis csokit… Hoztam egyébként Ploppot meg
babapiskótát. És beszélgetünk. Igazából nincs is hol aludnom. Szerinted
aludhatok nálatok?
Bólintok.
– De valamit elfelejtettél, pedig az nagyon fontos lenne.
– Micsodát? – kérdezi aggódva.
– Ezt – mondom, és szorosan hozzábújok, tudomást sem véve a sárról, az
izzadó versenyzőkről. Kezembe veszem az arcát. Esik az eső, valahol
mögöttünk mennydörgés hallatszik, de én alig érzékelem az egészet, mert
épp csókolózunk Leoval, és még annál is csodásabb, mint ahogy
elképzeltem. Leo átölel, a rajtszámaink összeakadnak. A szíve az enyém
mellett ver. Zuhog az eső, de fütyülünk rá, hiszen végre egymásra találtunk.
– Kat! – Britta meglepett hangja térít magához, és végre elengedem Leot.
– Te mit művelsz?
– Ő Leo – válaszolom –, és velünk versenyez.
– Ha szabad – teszi hozzá udvariasan Leo.
– Most mi jön? – kérdezem Brittát.
– Egy nagy, csúszós fal, amin át kéne másznunk – mondja Britta, de még
mindig tágra nyílt szemmel bámulja Leot. – Csak úgy érjük fel, ha egymás
vállára állunk.
– Hát akkor épp időben jöttél – nevetek Leora, aztán felhúzom a
gödörből, és Britta után loholunk, aki már az ösvényen szalad. Állandóan
oldalra pillantgatok, Leora, aki mellettem fut a sárfoltos pólójában. A
hátamon esővíz csorog, a kéz- és lábujjaim majd lefagynak. Elmosolyodok,
aztán megrázom a fejem.
– Mi van? – nevet rám Leo.
– Semmi – válaszolom. Azt mégsem mondhatom meg neki, hogy tízből
tíz pontot kap nálam!
 A kiadó könyveit kedvezménnyel
megrendelheti webáruházunkban:
www.mora.hu

MÓRA KÖNYVKIADÓ – 1950 óta családtag

Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISSN 2559-8988
ISBN 978 963 486 047 1

Kiadja a Móra Könyvkiadó Zrt.,

Janikovszky János elnök-vezérigazgató

Szerkesztette: Szlukovényi Katalin

Sorozatszerkesztő: Besze Barbara
Műszaki szerkesztő: Madarász György
E-mail: mora@mora.hu • Honlap: www.mora.hu
Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Table of Contents
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.