Tartalomjegyzék

Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Epilógus
Köszönetnyilvánítás
Lexie King
Királylány
 Lexie King: Királylány

©Lexie King

Szerkesztette: NeylaGrey

Borítóterv: Ashley Redwood

Szerző facebook oldala:

https://www.facebook.com/lexiekingbooks/

Felelős kiadó: Gibicsár János

Bakháza, 2021.

epub ISBN: 9786156373304

mobi ISBN: 9786156373311

Minden jog fenntartva! A mű egyetlen része sem másolható, sokszorosítható, vagy használható fel a

szerző és a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

 Ez a könyv nem valós történetet ír le. A nevek, a
szereplők, a helyszínek és az események a szerző
képzeletének szüleményei. A valós eseményekkel, helyekkel
és élő vagy elhunyt személyekkel való egybeesés pusztán
csak a véletlen műve.
„A láthatatlan sebek fájnak a legjobban.”
 Első fejezet
Meredith
A borostyánszínű folyadék lassan csordogál le a torkomon.
Förtelmes ízét csak becsukott szemmel vagyok képes
elviselni. Nem szeretem a whiskyt.
Ha alkoholt kell választanom, általában a sör mellett
döntök, de ma szükségem van erre az ellazulásra, erre a
kábulatra, amit nyújtani tud ez az elegáns ital.
– Még mindig nem hiszem el, hogy megtettem.
Lassan kiürítem a harmadik poharamat is. Az arcizmaim
még most sem tudják figyelmen kívül hagyni, hogy mit
folyatok le a torkomon. Mérget, tisztán!
– Már rég meg kellett volna tenned, szívem – mondja Jean
fancsali arccal, miközben beleharap a citromba.
– Három év után elváltam.
Eddig a percig még nem volt bátorságom hangosan is
kimondani.
Folyékony vakmerőség!
Alig pár órája történt, hogy a bíróságon hivatalossá tették
a válásunkat. Ha pontosan akarok fogalmazni, akkor csupán
csak négy órája annak, hogy huszonnyolc évesen egy elvált,
munkanélküli, hajléktalan emberré váltam.
Jean úgy gondolta, ez mindenféleképpen ünneplésre
méltó. Igen. Nem elkeseredésemben vagy bánatomban
ürülnek ki ezek a kristálypoharak. Épp ellenkezőleg:
ünneplünk!
Szívem szerint én elbújtam volna a világ elől egy sötét
szobában és kiélveztem volna az egyedül eltöltött csendes
perceket, de Jeannek más tervei voltak az estét illetően.
Ezért is vagyunk most itt: New Jersey elrejtett utcájának
kicsi kocsmájában.
Vegyes érzelmekkel hagytam ott a tárgyalótermet, de
örülök, hogy végre képes voltam megtenni, amit már
nagyon régen meg kellett volna tennem.
Hat évig éltem egy férfival, akit részben biztosan
szerettem, de az utóbbi időkben a megszokás vette át a
szeretet helyét.
Csak sajnos úgy érzem, az én esetemben nem
beszélhetünk szerelemről. Nem éreztem sosem pillangókat
a hasamban, és a rózsaszín fátyolos köd is elmaradt. A
legtöbb romantikus könyv arról szól, hogy csak egy csóktól
nedves lesz a hölgy bugyija, de az én bugyim még az
előjátéknál is olyan volt, akár a sivatag. Mindig úgy éreztem,
velem van a baj, ezért több nőgyógyászt is felkerestem a
problémámmal és reménykedtem benne: van megoldás erre
a hormonális „zavarra”.
Orvost orvos követett, de az egészségi állapotom
diagnózisa nem változott:
– Kedves Meredith, maga makkegészséges és nincs
hormonális problémája.
– Akkor mégis miért?
Az ég felé emelem a tekintetem, miközben leintem a
pultosfiút, hogy töltsön még egy kört, de most duplát!
– Egy mérgező házasságban éltél! Matthew egy
nárcisztikus energiavámpír – szólal meg Jean, mintha
olvasna a gondolataimban.
De teljes mértékben igaza van, még ha hazudtam is
évekig magamnak. Anya is többször megjegyezte: – Egy nő
nem ilyen, amikor szerelmes.
Nem látta a szememben a boldogságot. Azt a fajta
boldogságot, amikor egy férfi és egy nő örökre összekötik az
életüket, örök hűséget esküsznek és úgy vélik: a földi
mennyországba léptek a friggyel.
Újra és újra apa emlékét idézte fel. Az esküvőjükön készült
képekkel próbálta bebizonyítani, milyen is egy szerelmes nő.
A fotók tökéletes bizonyítékok voltak arra, hogy ők őrülten
egymásba voltak gabalyodva.
Kislánykorom óta szeretném megtapasztalni azt az
érzést… Anya nagyon sokat mesélt a megismerkedésükről
és arról, hogyan teljesedtek ki egymás mellett, aminek
természetesen én lettem a gyümölcse.
Valamelyest volt bennem egy elképzelés, egy ábrándkép a
meséi után… Mégis naiv, buta liba módjára hittem az én
mesémben. Úgy gondoltam: nincs veszve még semmi, meg
tudom menteni a kapcsolatunkat a totális katasztrófától.
Hát, nem sikerült!
A baljós jelek mindennap jelen voltak az életünkben. A
ragtapaszokat, amelyeket a szerzett sebeimre tettem, újra
és újra feltépte.
Talán azért is érzek határtalan haragot, mert évekig
homokba dugtam a fejemet és átadtam neki minden
irányítást az életem felett, ezáltal uralkodhatott rajtam
kénye-kedve szerint.
A legtöbb veszekedésünk után el tudta velem hitetni azt
az alávaló tényt, hogy minden az én hibám. Ő sosem jött ki
vesztesen egyik csatánkból sem. Inkább hetekig durcásan,
sértődötten tartotta velem a haragot. Megvető pillantásokat
és gúnyos megjegyzéseket kaptam tőle. Tökéletesen hatott
az elmémre ezzel a közömbös viselkedésével. Folyton
lelkiismeret-furdalást éreztem, és a párnába temetkezve
zokogtam, mint egy kislány. Természetesen ezek után én
voltam az, aki bocsánatot kért.
Most, hogy az alkohol mámorító, kellemes melegsége
szétterjed a mellkasomban és elmossa a fejemben felépített
gátlásokat, nem szégyellve, bátran ki merem jelenteni, hogy
egy bántalmazó kapcsolatban éltem, amit későn vettem
észre. Az elmém eltorzította a valóságot, hogy megóvjon a
totális idegösszeomlástól.
Állandóan magamban kerestem a hibát, próbáltam
meglelni az okot, ami miatt úgy viselkedett velem Matthew,
de a szívem és a testem egyaránt feladta a harcot…
Tíz évvel ezelőtt, amikor magam mögött hagytam New
Jersey-t, minden hidat fel kellett égetnem az addigi
életemből. New York zsúfolt rengetegében magányosnak
éreztem magam, és elveszettnek.
 Sajnos Jean nem tudott minden hétvégén meglátogatni, és
pénz hiányában én sem tudtam őt. Vágytam új barátokra,
ismerősökre.
Szerencsére rövid időn belül sikerült elhelyezkednem egy
vállalatnál, ahol, ha nem is sokat, de barátokat szereztem.
Persze nem olyanokat, akikkel a legféltettebb titkodat is
megosztod. Kollégák voltak, de jól éreztem magam a
társaságukban. Matthew is ott dolgozott. A zárkózott
természete miatt az elején csak pár szót váltottunk, ami
azonban hamar megváltozott, amikor egy munkahelyi
zaklatás áldozata lettem. Billy nem volt hajlandó megérteni:
nem szeretnék vele testnedveket cserélni.
Matthew koptatta le végérvényesen. Sosem tekintettem rá
úgy, mint egy férfira, inkább csak a munkatárs-szerepet
töltötte be az életemben, de megdobogtatta a szívemet
védelmező viselkedése. Csupán csak öt évvel volt idősebb
nálam, de ez annyihoz elég is volt, hogy más képet
formáljon a világról, mint a velem egykorúak.
Minél több időt töltöttünk együtt, egyre jobban tetszett az
az oldala, amit nekem mutatott. Egy láthatatlan hálót
szőttünk, ami a hónapok múlásával elszakíthatatlannak
bizonyult. (De minden hazugság volt! A
megismerkedésünkkor normális, szerethető embernek
mutatkozott, viszont amikor járni kezdtünk, lassan, de
láthatóan megváltozott.)
Egy teljes év elrepült felettünk, amikor elhatározta magát
és randevúra hívott. Természetesen igent mondtam neki,
mert szerettem a közelében lenni.
Sokak szerint passzoltunk is egymáshoz, de ezt mind csak
a külsőségek alapján állapították meg.
Matthew két fejjel magasabb volt nálam. A testalkata
sportos: hosszú, izmos lábak, izmos fenék, dagadó
bicepszek. Barna haja a válláig ért. Sosem szerette teljesen
leborotválni az arcszőrzetét, mindig hagyott magán egy
keveset belőle, ami még vonzóbb megjelenést kölcsönzött
neki. Férfi létére igencsak hosszú, fekete szempillák büszke
tulajdonosa volt, amelyek kiemelték kékeszöld szemét.
Udvarias, határozott, védelmező. Ezekkel a jó
tulajdonságokkal rendelkezett, ami, valljuk be, minden
nőben beindítja a fészekrakás képzeletét.
Azt még hozzátenném, hogy önbizalomból sem
szenvedett hiányt… Az enyém az övé mellett eltörpült, és
ahogy teltek az évek, valahol az úton el is veszett. Árnyéka
lettem egykori önmagamnak.
Randevú után felhívtam a lakásomra egy italra. Úgy
gondoltam: nincs benne semmi rossz, már régóta ismerjük
egymást. Mi baj lehet belőle? Maradjunk annyiban, hogy ő a
meghívást teljesen másképp értelmezte.
Amint kiürültek a poharak, csókolózni kezdtünk, majd
erőszakosan az ölébe vont és a kezét becsúsztatta a pólóm
alá. Megvitattam magammal minden egyes mozdulatát,
ahogy egyre többet merészelt: oké, ez még elmegy, oké
még a második is. De egyszer csak belenyúlt a bugyimba és
belém vájta az ujjait. A számat a szájával tapasztotta be,
hogy ne ellenkezzek.
Amikor sikerült a karja szorításából kiszabadítani a
testemet, kértem, hogy lassítsunk, de addig-addig fűzte a
fejemet, amíg ismételten „igent” mondtam neki, és járni
kezdtünk…
Mindössze két hónapja voltunk egy pár, amikor arra
„kényszerített”, hogy költözzek vele össze, mert ha nem,
akkor elhagy. Nem ragad le egy olyan nő mellett, akivel nem
azonosak a tervei.
Akkor! Már akkor el kellett volna engednem a kezét, mégis
belekapaszkodtam és arra kértem: maradjon velem.
Biztonságban éreztem magam mellette, és ez nagyon fontos
volt nekem. Úgy véltem, bárkitől, bármikor megvédene –
csak későn jöttem rá, hogy tőle senki nem fog megmenteni.
Az emlékek villámcsapásként hasítanak belém. Egy
húzásra kiiszom az italt, majd feldúlva a pultra csapom a
poharat.
Te ostoba!
 Tenyerembe hajtom az arcomat, ami lángol az
elfogyasztott szesztől.
Megtörtént. Összeköltöztünk, és egy ideig legyőztük a
kezdeti nehézségeket, de újabb és újabb probléma ütött
éket a rendszerben.
Akartam, hogy működjön a kapcsolatunk, ezért képes
voltam bármit megtenni az elején is, és még jóval azután is,
miután összeházasodtunk. De a lelkem darabokra hullott.
Matthew borzalmasan féltékeny volt mindenkire. Nap mint
nap mérgezte a testemet és a lelkemet egyaránt a
féltékenysége.
A közösségi oldalról letörölte vagy letiltotta majdnem az
összes barátomat, ismerősömet. Nem mehettem el egyedül
sehova. Még Jeannel sem találkozhattam az ő engedélye és
jelenléte nélkül.
Ha hozzá mertem szólni vagy akár csak rá mertem nézni
egy másik férfira, akkor úgy megszégyenített, hogy sírva
fakadtam. Közömbös volt velem, és a száját ocsmány
szavak hagyták el. Porig alázott.
Szörnyű tetteit mindig azzal próbálta megértetni velem,
hogy ő menthetetlenül belém szeretett és nem akar
elveszíteni.
De ez kicsit sem enyhítette a bennem zajló folyamatot,
aminek az lett az eredménye, hogy két számmal is csökkent
a ruhaméretem.
A munkahelyünkön az emberek próbáltak velem
kapcsolatba lépni, és én sosem voltam az a személyiség, aki
csak úgy hátat fordít nekik. Ezért adódott olyan alkalom,
amikor megszegtem a rám kiszabott szabályt és
beszélgettem másokkal. Viszont azt az követő folyamatos
megaláztatások, kiabálások, lelki gyötrések
elviselhetetlenek lettek egy idő után.
Sokszor adódott olyan alkalom, amikor elbújva sírtam a
munkahelyünk mosdójában. Egyszerűen nem bírtam már
elviselni a folyamatos elnyomást…
 Elérkezett az az idő, amikor utáltam bejárni dolgozni. Már
a munkahely gondolatától görcsbe rándult a gyomrom. Egy
falatot sem tudtam, letuszkolni a torkomon, mert attól
féltem, hogy összehányom magam.
Hiába magyaráztam el neki, hogy ők csak munkatársak,
telebeszélte azzal a fejemet, hogy minden pasi meg akar
dugni engem. Képtelenség, hogy mindenkinek ez járjon a
fejében… Végül, hogy elkerüljem a veszekedést, a
folyamatos botrányt, megtanultam együtt élni a helyzettel.
Viszonylag jól beletanultam az új szerepembe, ami neki
kedvezett. Lehajtott fejjel jártam az utcákon, a boltokban, a
munkahelyen, és senki szemébe nem néztem bele. Úgy
gondolom, az emberek, még ha akarják sem tudják sokszor
kikerülni azt, hogy valaki bele ne kerüljön a látóterükbe, de
biztosítottam magamat a lesütött szemekkel.
Rajta kívül senkivel sem beszélgettem. Nem akartam újra
és újra végighallgatni, hogy biztos tetszik nekem az a fazon
és megcsalom.
Nőkkel sem beszélgethettem; ha mégis, akkor utána úgy
kivallatott, mint egy gyanúsítottat.
Persze, ő gond nélkül beszélgethetett mindegyik nemmel.
A perceimet, a napjaimat, az életemet ellenőrzés alatt
töltöttem. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna
megcsalni, de nem akartam! Egyszer sem gondoltam, hogy
helyes lenne!
Hátborzongató, alattomos, lelki terror! Ez volt ő.
Ahhoz, hogy megérts, folytatom…
Nem ez az egyetlen dolog volt, ami idáig juttatott.
Többször is a tudtomra adta, hogy borsódzik a háta attól,
ha valaki rágót pukkangat, vagy hangosan rágcsál. Persze,
megértettem. Ez épp ugyanolyan, mint a nőknél a
vécéülőkével kapcsolatos probléma.
De! Hogyan lehet egyes ételeket úgy enni, hogy ne
ropogjon? Sehogy!
Boldogan és farkaséhesen majszoltam a majonézbe
mártogatott sültkrumplit, amikor arra lettem figyelmes,
hogy az orrcimpái kitágultak. Szigorú szemeivel figyelt
engem. Láttam rajta, hogy ideges. Rácsapott az asztalra,
amitől összerezzentem.
– A kurva életbe, képtelen vagy megérteni, hogy ne
ropogtass a fogaiddal? Nem bírok így enni! – fröcsögte az
arcomba.
Ismerős az a helyzet, amikor kiközösítenek a gimiben és
neked a vécében kell elfogyasztanod az ebédedet?
Szörnyű!
De képzeld el, ha ezt a férjed teszi meg veled…
Hatalmas gombóc nőtt a torkomban, miközben fojtogattak
a szememben összegyűlt könnyek.
Nem tudtam lenyelni a számban tartott apró falatot, csak
forgattam a nyelvemmel.
A lelkem legmélyéről erőt gyűjtöttem, a könnyeimet
visszakényszerítettem, miközben kiültem a ház előtti
lépcsőre, ahol elfogyasztottam az ebédemet.
A sós mogyoró a kedvenc nassolnivalóm. Tudom, ropog!
Amikor tudtam, hogy Matthew nem lesz otthon,
bementem a helyi kisboltba és a legnagyobb kiszerelést
vettem meg belőle.
Egymagamban helyet foglaltam a kanapén, és olyan
hangosan ropogtattam, hogy visszhangot vetett a hangja a
nyomorúságos falak között. Nagyon jót szórakoztam rajta. A
boldogsághoz néha ennyi is elég – legalábbis az enyémhez.
Miután megtörtént köztünk a sültkrumpli-incidens, nem
voltam hajlandó egy asztalhoz ülni vele. A közös étkezéseink
olyan ritkává váltak, mint a fehér holló. Mindig azt mondtam
neki: nem vagyok most éhes, vagy épp az előbb ettem.
A családomat elítélte, vagyis csak anyámat, mert egyedül
ő maradt nekem. A mai napig nem értem, mi lehetett az oka
annak, hogy folyton nem illendő szavakkal illette.
Ezáltal anyának sem volt a szíve csücske Matthew.
Egyszer elé állt és elmondta neki, valójában mit is gondol
róla… Az volt az utolsó nap, amikor Matthew anyám házába
belépett. Attól a naptól kezdve sosem kísért el hozzá, és
titokban kellett vele telefonálnom. Állandóan azt
mondogatta, hogy „anyám milyen szörnyű ember, és
hülyeségekkel beszéli tele a fejem”.
Napról napra még jobban elhidegültem tőle.
Végzetes lavina indult el bennem, amikor egy
veszekedésünk után darabokra törte a telefonomat a
nappali padlóján, majd négy hónap elteltével újból
megtette. Összetörte a második telefonomat is, majd ökölbe
szorította a kezét és ütni kezdte a beltéri ajtókat. Egy csepp
sajnálatot sem éreztem, amikor megláttam a parkettára
hullott vércseppeket.
Keserves helyzetemet súlyosbította, amikor az ágyban is
erőszakos lett. Szerette megmutatni, hogy milyen erős,
ezért fél kézzel könnyen le tud fogni engem.
A szexuális együttlétek inkább a szenvedésről szóltak,
nem pedig a szenvedélyről.
Az anális szexnél kibuktam!
Ezerszer a tudatára adtam, hogy felejtse el, mert én azt
meg nem teszem! De minden alkalommal a fülembe
suttogta piszkos vágyát. Minden egyes alkalomnál próbált
bejutni arra a területre, amit foggal-körömmel védtem. Az
együttlétek alatt erőszakosan bedugta az ujját a fenekembe,
majd akaratom ellenére ott tartotta, hiába kértem, hogy ne
tegye.
Amikor sikerült a szorításából kihámozni a testemet,
(sajnos nem mindig) ezzel kosarat kapott, elfordult és azt
mondogatta: – Jól van, inkább aludjunk!
Puff! Még egy ütés, amit tűrt a bokszzsák – egy ideig.
Megelégeltem és megkérdeztem:
– Miért nem jó már a vagina?
Nagyokat pislogott, amikor kimondtam, majd
megismételtem:
– VA-GI-NA. Tudod még, hogy mi az, nem?
De válaszra sem méltatott, napokig csak duzzogott.
Az utóbbi időben már nem hallottam, nem láttam, nem
éreztem, és az is lehet, hogy nem is éltem, csak elrohantak
felettem a napok.
Egy dologban biztos voltam: fuldoklom!
A láthatatlan segítség, amelyért nyúltam, egyre csak
távolabb és távolabb került tőlem. Tudtam, úsznom kell
azért, hogy levegőhöz jussak.
A maradék erőmet és bátorságomat összegyűjtve
közöltem vele: számomra nincs tovább. VÉGE! Válni
szeretnék, vagyis akarok!
Az arcomba röhögött.
– Ne hisztizz már megint! – Ennyivel lezárta a
beszélgetésünket.
Akkor csapta arcon a szomorú valóság, amikor elkezdtem
összepakolni a holmimat. Próbált megállítani, térdre
ereszkedett… de tudtam, hogy úgysem változna meg. Ezek
után csak még jobban felügyelne.
Az éjszakát vele töltöttem, de a legkorábbi busszal
visszajöttem New Jersey-be, majd bekopogtattam Jean
ajtaján, aki volt olyan kedves, hogy felajánlotta a díványát.
Hagytam egy levelet Matthew-nak, amiben megírtam
neki, hogy sajnálom, de én komolyan gondoltam azt, hogy
nem tudom tovább folytatni vele az életemet.
Még a cégnél is felmondtam.
Nehéz volt ezeket a lépéseket gondoltban meghozni, majd
utána valóságba önteni, de örömmel töltött el a tudat, hogy
megtettem. Fellélegeztem!
Visszakaptam önmagamat, az „életemet”, ami mindennél
fontosabb nekem.
– Vissza kell egy időre költöznöm anyámhoz, hogy lábra
álljak. Biztos mindig azt fogja a fejemhez vágni: Ugye, én
megmondtam? Uram, segíts!
(Ja, igen, hat év alatt megromlott a kapcsolatunk…)
– Nálam is maradhatsz.
– A múltkor is elég kínos volt arra belépni a házba, hogy az
ágyamon, vagyis a kanapén lovaglod a pasit.
Összenézünk, és mind a ketten hangos nevetésben törünk
ki.
 Az aktuális partija rám köszönt, majd pár másodperc
múlva megkérdezte, nem csatlakozom-e?
Zavaromban kirohantam a lakásból és a folyosón
ücsörögve vártam meg, hogy végezzenek, ami meglepően
gyorsra sikeredett. Hangos nevetés és jajveszékelés
hallatszott át a vékony falakon.
– Igen, nem ment éppen simán a dolog.
Ismét visító hanggal nevetünk a történteken. Jean
elmesélte, hogy a srác megkérte, hadd üssön rá a fenekére
szex közben. Mivel elég bevállalós típus, ezért beleegyezett.
A srác két ütés után a harmadikat a legmagasabb pontról
indította el, és nem Jean fenekéhez csapódott a tenyere,
hanem a saját golyóit találta el vele, ami után siránkozva a
parkettán hempergett. Szerintem máskor átgondolja, hogy
megéri-e…
– Hé, szépfiú – búgja Jean a pincérnek, aki alig lehet
húszéves. A srác elpirul. – Ó, ez egy punci – súgja a
fülembe. – Kérnénk még egy kört. – Rákacsint. – A srác
valószínűleg ettől elélvez.
– Őrült vagy! – Meglököm a vállát.
Jean egy gyönyörű nő. Az alakja minden komolyabb férfi
álma: homokóra, döglesztő mellekkel. Hosszú, fényes fekete
haja a fenékig ér. A hátát és az egyik karját tetoválás takarja
el. Igéző, mogyoróbarna színű a szeme, ezért egy
pillantással zavarba tudja ejteni a férfiakat vele.
Boldogsággal tölt el a tudat, hogy végig kitartott
mellettem. Őt nem tudta elüldözni Matthew, de nem is
engedtem volna neki: már a gimiben is nagyon jó barátnők
voltunk.
– Fel kellene csípned, lehet, hogy benedvesítené a
bugyidat.
– Te jó ég, Jean!
Alig hiszem el, amit mondott.
Az alkohol kellőképpen kifejtette a hatását: zsibbad
mindenem. Nagyon régen ittam már ennyit, egyáltalán nem
vagyok hozzászokva ehhez az illuminált állapothoz.
 – Ki kell mennem a mosdóba – csúszok le a székről,
hátrahagyva Jeant, aki kiszemelt magának egy igencsak
kigyúrt, fejkendős fickót. Gyengéi a motorosok.
Nem is tudom, mikor tartott ilyen sokáig egy pisilés, mint
most. Intő jel. Ideje hazamenni.
Ha jól látom, amiben most nem vagyok olyan biztos, akkor
már négy óra negyven van. A pici számok összemosódnak a
karórámon.
A tükörbe pillantva, szavamra mondom, megijedek!
Ismeretlen arc bámul vissza belőle.
A járomcsontom árulkodik róla, hogy milyen sokat
fogytam. Sápadt bőröm miatt a szemem alatt keletkezett
szigorú, fekete karikák élénken lubickolnak, amikor hideg
vízzel megmosom az arcomat. Zilált hajamat szoros copfba
fogom össze a fejem tetején. Így még soványabbnak
látszom. Mint egy bebalzsamozott múmia.
Önmagammal farkasszemet nézve elhatározom: amint
kilépek innen, magam mögött hagyom azt az elesett,
összetört nőt, aki a tükörből néz vissza rám. Itt hagyom
ebben a mellékhelyiségben, és soha többé nem nyitom rá
az ajtót!
***
Miközben visszaszédelgek a pulthoz, nézem a lábaimat és
azon gondolkodom, hogy melyik láb lép először, majd azt
követően emelem a másikat. Miután sikeresen megérkezem
a célállomásra, lassan átveszi a siker helyét a hiány
impressziója. Hunyorogva keresem Jean összemosódott
paca-alakját, hátha akkor nem törlik le a vászonról a
színeket és a formákat.
Tágra nyílik a szemem, amikor megpillantom a bőrruhás
fickó ölében, annak torkáig ledugva a nyelvét.
Sajnálom, hogy meg kell zavarnom a nyálcseréjüket, de el
szeretnék köszönni a barátnőmtől.
Köhögéssel hívom fel magamra a figyelmet, amit kínos
másodpercek követnek.
 – Mész is? – kérdezi Jean.
– Igen, úgy érzem magam, mint akit megrágtak, majd
kiköptek.
Jean kimászik a srác öléből és szorosan magához ölel.
– Vigyázz magadra és hívj fel, amikor felébredsz. Tudni
akarom, hogy élsz-e még.
– Hívni foglak. További jó szórakozást. Neked meg letépem
a töködet, ha baja esik – megfenyegetem a fickót az
ujjammal.
***

Próbálok olyan halkan beosonni a házba, mint gyerekként,

de mindenbe belerúgok, és az előtérben szanaszét hagyott
cipőkben elbotlom.
– A francba! – sziszegem a fogaim között.
A villany felkapcsolódik.
Anya szegezi rám álmos, zord tekintetét. A mellkasa előtt
összefonja a karjait, majd összeráncolja a szemöldökét is.
Így figyeli a lányát, aki négykézláb hever a padlón.
– Szia, anya!
– Bűzlesz a piától! – jegyzi meg.
Remek.
– Zuhanyozz le, utána pedig aludj egy kicsit. Ne lásson
ilyen állapotban az öcséd!
Igen, az öcsém. Anya tudna mesélni a kudarcba fulladt
házasságokról. Apa halála után elkeseredésében csak úgy
vonzotta magához a züllött, semmirekellő alakokat, és két
házassága is kuka lett. A harmadik férjét épp az öcsém
születésekor tette lapátra.
Kétségbeesetten próbálta pótolni azt a szerelmet, amit
apa iránt érzett.
A negyedik férje – mert az is lett neki időközben –, Bob,
elég szórakoztató fazon. Mindig jókedvű és vicces. De ami a
legfontosabb: tudom, hogy tiszta szívből szereti anyut.
Jólesett a zuhanyzás. Frissnek, tisztának érzem magam,
de pokoli éhesnek. Napok óta nem bírtam enni a válás
miatt, de a fáradtság győz. Belezuhanok a puha ágyba és
lehunyom a szemem.
Mintha egy felhőn lebegnék.
Mosolyogva alszom el.
Ez a lebegés csak addig tart, amíg anya be nem jelenti,
hogy hiába a hosszú éveken át tartó küzdelem, nem tudja
tovább fizetni a megemelkedett törlesztőrészletet. Áron alul
el kell adnia a házát.
Ez annyit jelentett: mire visszafizeti a banknak a tartozást,
nem marad neki annyi pénze, amiből kényelmes otthont
vehetne.
Nem kell kimondania, értem a burkolt tartalmat: nekem
ott nem sok helyem lesz.
 Második fejezet
Brock
Leengedem a Ford Mustang tetejét, hogy kiélvezzem a nyári
napsugarak perzselő meleg érintését a bőrömön.
Azóta nem jártam a Ross-birtokon, amióta apám tiltása
ellenére elköltöztem a ház déli szárnyából.
Nevetséges, hogy ezért képes volt kerülni engem. Úgy
viselkedett, mint egy sértődött gyermek. De úgy néz ki,
mégiscsak hiányolja a fiát, és ezért képes lenyelni a
büszkeséget, még ha az méregként áramlik is szét a
testében.
A szülők általában örülnek annak – vagy legalábbis
örülniük kellene –, ha a sok éven át tanítgatott, dédelgetett
gyerekük egyszer kirepül a fészekből, hogy a saját
szárnyaival szálljon.
Büszkének kellene lenniük, hogy az átszenvedett
kamaszkori évek véget értek. Kifizetődött az önfeláldozásuk;
életképes gyereket neveltek fel, akinek a legmegfelelőbben
átadták az elsajátított tudásukat.
De Sebastian, az apám mindennel szembemegy. Néha úgy
tekint rám, mint egy taknyos kölyökre, akinek fognia kell a
kezét, nehogy elessen.
Úgy véli, hogy a huszonkilenc éves fiának még mindig
meg kell mondania, hogy hogyan használja helyesen az
ezüst étkészletet.
Aznap, amikor bejelentettem, hogy saját házat építtetek a
város másik felében, túlzásokba esett; majdnem agyvérzést
kapott, annyira felidegesítette magát. Anya próbálta
csitítani, de ő is hisztérikus zokogásban tört ki.
Édes Jézus!
Ültem a bőrfotelben és a homlokomat dörzsöltem.
Miután elcsendesültek, felálltam és azonnal elkezdtem a
fontosabb dolgaimat behajigálni egy bőröndbe.
 Jelenleg egy szállodában lakom addig, ameddig el nem
készül a saját házam.
A Ross-rezidencia négy méter magas kovácsoltvas kapuja
tárva-nyitva várja, hogy felhajtsak a bejáratig.
Bekanyarodom a macskaköves útra, ami egyenesen a ház
elé vezet, majd teszek egy kört a ház előtt elhelyezett
szökőkút körül.
Leállítom az autó motorját és visszatekintek a kapukig,
amelyek szép lassan bezáródnak.
Apa a birtokot tökéletesen elzárva tartja a külvilág elől.
Téglakerítés határolja körbe, megfigyelőkamerák és
biztonsági szolgálat őrzi a betolakodóktól. A terület
füvesített, csak az U alakú házat veszik körbe fák, hogy ne
látszódjon a hatalmas villa.
Marie kidugja a fejét a rokokó stílusú ajtó mögül. Szaporán
szedi rövid lábait, hogy mire kiszállok az autóból, mellém
érjen.
Marie gyerekkorom óta a kúria házvezetőnője.
Sokszor percekig tekingettem körbe a házban, és többször
is a nevén szólítottam, amiért bokán rúgott. Tudtam, hogy
ott áll mellettem, de kamaszkoromban szerettem egy kicsit
szórakoztatni a mindössze százötven centis hölgyet. Már
akkor elértem százkilencvenet, amire rájött még az évek
alatt öt centi.
A fogaim közt kipréselem a levegőt és hátradőlök az
ülésben.
Napszemüveg takarja el a szemem, ezért egyenesen a
Napra szegezem a tekintetem.
Szeretem, tisztelem, becsülöm az apámat és felnézek rá a
mai napig, de nem vagyok vak és naiv sem. Lehet, hogy
kissrácként még az voltam, de mostanra megtanultam: ha
üzletről vagy pénzről van szó, apám nem éppen szent.
Kíváncsi vagyok, milyen meglepetést tervezett mára nekem.
Hallom, ahogy Marie az orra alatt maga elé mondja a
szavakat. Mosolyra görbül a szám.
 Akkor szokta ezt csinálni, ha olyan vendégek tartózkodnak
itt, akiket nem szeret.
Megáll az autó mellett.
– Tippelek. Csak nem a Montgomery család tette ma itt
tiszteletét?
Felhorkan.
– Hátul várnak rád a golfpályán.
Utálom a golfot!
– Ma csak Mr. Montgomery van itt, és a fia, Noah.
Marie toporzékol a gépjármű mellett, amíg én tovább
pihenek az ülésben.
– Akkor az öltözetem megfelelő, ugye, kedves?
Fehér pólóinget viselek barna vászonnadrággal.
– Legalább a gluténmentes barátnődet nem hoztad.
Ismét elmosolyodom.
– Anya?
– Mrs. Montgomeryvel vásárolni ment.
– Akkor ma férfias napunk lesz.
Noah és én nagyon jó barátok voltunk, amíg nem
részegítette meg a pénz, és a kábítószerek utáni sóvárgása.
Ő az élő példa arra, ha mindig szót fogadnék apámnak,
mivé válnék; egy haszontalan alakká.
Nem akarom magamat azokkal a tulajdonságokkal
felruházni, mint ami rajtuk van bélyegként.
Számukra a hírnév, a megjelenés, a pénz sokkal többet ér
bármi másnál a világon, én ki akarok lépni ebből az
árnyékból.
Kiszállok a gépjárműből és áthaladok az arisztokratikus
házon. A belső tereiben barokk és rokokó stílus elegyedik.
Tökéletesen tükrözi apámat ez a stílusirányzat: könnyed
nemesi pompa, cinikus világlátás.
A hátsó teraszajtón át jutok el hozzájuk a pályára.
Szivar lóg a szájukból, és borostyánszínű italukon táncot
jár a délutáni napsugár. Abbahagyhatták már a golfozást.
Mr. Montgomery pillant meg elsőnek.
– Á! Itt is van az ifjú Ross.
 Apám lassú mozdulattal leteszi a poharát az asztalra,
majd elnyomja a szivart. Unottan leereszti a szemhéját,
amikor végigmér, de aztán eltűnik szeméből a ridegség.
Közelebb lép hozzám és megölel.
– Fiam – megveregeti a hátamat –, hiányoztál.
– Te is nekem, apa.
– Mr. Montgomery – fogok kezet vele.
Egész délután a befektetési kockázatokról, a nyereségek
megnöveléséről tanácskozunk.
Évek óta jelen kell lennem ezeken az eseményeken, hogy
tanuljak apám stratégiájából, de ma kifejezetten untat az
üzlet, ezért megkérem Noah-t, hogy hagyjuk magunk
mögött a megbeszélést és szálljunk fel az első gépre, ami
Vegasba repít minket. Hál’ istennek neki nem kell kétszer
ajánlatot tennem, ha nőkről vagy buliról van szó.
Kivételesen most nem akarom ezen törni a fejemet.
Lazítani akarok, kicsit elengedni magam, kivezetni a
testemből a több hete felhalmozódott feszültséget.
***

„Ami Vegasban történik, az Vegasban is marad.”

Fényűzés, csillogás és luxus.
Szerintem többet nem is kell mondanom Vegasról.
Miután becsekkolunk a Paris Las Vegas szállodába, minden
értékes percet kihasználva vetjük bele magunkat az
éjszakába.
A szálloda tereit a francia elegancia jellemzi. Elbűvölnek a
látványosságok. Ha az embernek nincs elég pénze
Franciaországba utazni, csak ide kell jönnie. Sőt inkább úgy
fogalmaznék, kötelező idelátogatnia.
Úgy érzem magam, mintha Párizs utcáján sétálgatnék.
Páratlan minőségben adja vissza a Franciaországban
eltöltött nyaralásom emlékeit.
Az Eiffel-torony megtervezését fantasztikus építészi
bravúrnak tartom. Összeolvad az alatta elhelyezkedő
kaszinóval. A város fölé emelkedő torony lábai betörnek az
épületbe.
De sajnos ennyiben ki is merül Vegas ragyogása
számomra.
Igaz, hogy álomszép, amikor éjszaka fényáradatban úszik,
és elbűvöl a sok érdekes ruhába öltözött ember: Elvis,
Chaplin, Marilyn Monroe és a pantomimművészek, akik
ellepik az utcákat, de ez mind csak egy hatalmas színjáték.
Vegas egy megtervezett kartonváros, egy aranyozott
műgiccs, egy láthatatlan vírus, ami megfertőz…
Noah a pókerasztalokhoz sétál. Én inkább a bárpult felé
kanyarodom, hogy igyak valami erőset.
Nem igazán szerettem volna túlöltözni az alkalomhoz,
ezért csak egy fekete vászonnadrágot húztam magamra egy
bordó színű inggel.
A kaszinóban tartózkodó férfiak, hogy bizonyítsák
társadalmi osztályuk besorolását, mind a legdrágább
öltönyükbe bújtatták felsőbbrendűnek hitt lényüket.
Elegáns a megjelenésem, a csuklómon villogó Rolex pedig
biztosítja a kaszinó személyzetét, hogy nem egy senki
vagyok.
Úgy látom, hogy Noah-nak ma sem kell megerőltetnie
magát, hogy puncit találjon a farkára. Ezeket a nőket úgy
vonzza a pénz, mint lepkét a fény. És Noah tisztában is van
vele, hogy pénzzel bármit és bárkit megvehet.
A szőke, Paris Hilton-hasonmás nem szégyelli magát,
amikor aranytálcán kínálja fel a vagináját.
Jobbra-balra ingatom a fejem.
Azért jöttem ide, hogy lazítsak, elengedjem magam, de
még most is feleslegesen jár az agyam.
Feszülten kifújom a levegőt, miközben leülök a pult előtt
elhelyezett bárszékre.
– Mit adhatok? – kérdezi a csapos.
– Bourbont, jég nélkül.
A nők barna, fekete és szőke palettájában
gyönyörködhetünk, de másra vágyom…
 Vadabbra, kiszámíthatatlanra, észveszejtőre. Ami kiűzi a
fejemből akárcsak egy napra is a valóságot. Hangos
koppanással teszem le a poharamat.
– Úgy látom, valakinek rossz napja van – kúszik a fülembe
egy női hang.
– Inkább nevezném rossz évnek.
– Jessica – lép mellém, miközben felém nyújtja a kezét.
– Brock – kezet fogok vele. – Iszol valamit, Jessica? –
kérdezem.
– Martinit, szárazon – mosolyog.
– A hölgynek, legyen szíves – intek a pultosnak.
– Akik ide jönnek, általában jól érzik magukat. Nem
mélabúsan ücsörögnek az italukkal – jegyzi meg.
– Te mi járatban vagy erre? – érdeklődöm.
– A barátnőmet várom, nemsokára véget ér a műszakja. A
hatos asztalnál osztó – mutat a lány felé.
Bólintok.
– Amíg várok rá, talán elszórakoztathatnánk egymást –
néz rám az itala mögül.
– Tudod, Jessica… csábító és vonzó az étlap – tekintek
körbe. – Mi olyat tudnál nekem nyújtani, amit más nem? –
kortyolok én is egyet.
A lánynak őszintébb a mosolya, mint itt bármelyik nőnek
vele ellentétben. Fekete hajába rózsaszín tincsek
szövődnek, ami legalább egy kicsit megkülönbözteti a
többiektől. Átlagos testalkata, szép arca természetes
szépségnek örvendezhet. Talán ez az, ami miatt
elszórakoznék ma este vele.
A csapos felé emelem a poharat, jelezve neki: kiürült a
folyadék.
Jessica csábítóan rám mosolyog és hátrébb lép egyet,
hogy szemügyre tudjam venni a testét. Fekete, pánt nélküli
koktélruhát visel, ami alig takarja el a fenekét.
– Mint mondtam, csábító… – folytatnám, de az ajkamra
helyezi a mutatóujját.
– Hidd el, többet tudunk nyújtani.
 Összeszalad a szemöldököm. Tudunk?
Elneveti magát értetlen ábrázatom láttán.
Maga mögé tekint. Figyelem a barna hajú lányt, aki le sem
veszi a szemét Jessicáról. Hosszú lábaival kecsesen suhan
felénk. Pajkos tekintete felerősíti bennem a rég nem érzett
vágyat, és kíváncsian várom, mi a bűne ennek a lánynak.
A barna hajú lány birtoklóan magához húzza Jessicát és
megcsókolja.
A farkamat felajzza a látvány. Lüktetve nyomódik a
cipzárnak.
Miután elválasztják egymástól az ajkaikat, a névtelen lány
Jessica füle mögé simít egy hajtincset, ami a szájfényébe
ragadt. Már húzta volna el az ujját, amikor Jessica a szájába
szívta.
Sajognak a golyóim!
– Hadd mutassalak be – bólint felém a fejével. – Brock, ő
itt Holly. Holly, a kedves úr itt Brock.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Brock.
– Holly.
– Brock elég magányos, szeretne egy kicsit szórakozni –
vigyorog Jessica.
– Valóban? – harap az ajkába Holly.
Vad? Kiszámíthatatlan? Észveszejtő? Igen… ma jó estém
lesz.
– Mehetünk, hölgyeim?
Kajánul vigyorgok rájuk.
A liftben már érezhető a feromonok hatása. Alig várom,
hogy megszabaduljak a nadrágomtól. Folyton meg kell
igazítanom a farkamat a gatyában.
Be sem érünk a szobába, amikor szenvedélyesen egymás
szájának esnek.
Holly lerántja Jessica melleiről a vékony anyagot.
Ágaskodó rózsaszín bimbóját az ujjai közé csípi és
masszírozva kényezteti. Jessica hátraveti a fejét és
nyögdécselni kezd. Holly ezt kihasználva az ajkai közé szívja
a rózsaszín bimbót.
 Holly nyelve végigszalad Jessica mellén, felfelé haladva,
egészen a nyakáig. Finoman harapdálni kezdi, és lassú
mozdulatokkal a másik melléhez érkezik. A nyelve vontatott
köröket ír a rózsaszín bimbó körül, majd magába szívja és
szopogatni kezdi. Durván.
Jessica szaggatottan veszi a levegőt és hangosan felnyög.
Élvezi, ahogy én is!
Megszabadulok a ruháimtól.
Az ingemet a fejem felett áthúzva a padlóra ejtem. Kibújok
a cipőből, majd letolom a nadrágomat is. Nem viselek alatta
bokszert, ezért duzzadó, méretes farkamé lesz az összes
figyelem.
A lányok kikerekedett szemekkel méregetnek.
Kezem közé veszem sajgó farkamat és simogatni kezdem.
– Folytassátok csak – vigyorgok rájuk. – Mennyire vagy
már nedves? – kérdezem Jessicát.
A bugyijába nyúl, végighúzza az ujjait magán, majd
felmutatja, hogy mindenki jól láthassa.
Fürdőzik a saját nedvében.
Holly megnyalja a szája szélét, miközben felém sétál,
majd letérdel elém és az ajkai közé veszi a farkamat.
Eközben Jessica lemezteleníti a testét. Az ágyra fekszik és
ujjazni kezdi magát.
Belemarkolok a barna tincsekbe és erősen tartom Holly
fejét, hogy el tudja viselni erőteljes lökéseimet.
– Rossz kislány – kacsintok Jessicára.
Egyre beljebb tolja az ujját, majd a szabad kezével a
mellét kényezteti.
A farkam rángani kezd, és Holly szájába spriccelek. Ízlelve
nyeli le a magomat.
Holly Jessica mellé helyezkedik. Nem engedem meg nekik,
hogy elélvezzenek, csak folytassák egymás felajzását, amíg
újra készen nem állok a menetre.
A fotelből figyelem őket.
Eszem ágában nincs ezeknek a nőknek kinyalni a punciját,
csak a farkamat fogják megkapni, természetesen azt is csak
óvszerrel.
Olyan gyönyörben részesítem őket, amiben kétlem, hogy
valaha is részük lehetett.
***
Több mint egy hete keresett fel Hunter azzal a jó hírrel,
hogy előbb be tudják fejezni az építkezést. Minden
munkafolyamatot rájuk bíztam, a bontástól a takarításig.
Sajnos a felhalmozódó munkám mellett nem akadt szabad
percem még azzal is foglalkozni, hogy különböző
szakembereket vonjak be az építkezésbe, ezért Hunter
szabad kezet kapott az engedélyemmel.
Ahogy végignézek a hatalmas épületen, a mellemet
szétfeszíti a büszkeség.
Fél évvel ezelőtt elképzelésem sem volt arról, hogyan fog
nekem Hunter otthont építeni. Amikor megvettem a telket,
semmi nem volt rajta, egy elöregedett kunyhót kivéve.
Mostanáig. A semmiből maradandót épített. Ezért is vonzott
mindig is az építészet.
Visszagondolva, ezt a szakirányt kellett volna
választanom, de valamiért mégis az üzleti pályán
maradtam…
Noah többszörös unszolására most éppen egy gigantikus
kertipartival tartok lakásavatót.
A vese alakú medence mellett sorban állnak a
napozóágyak, melyekben falatnyi bikiniben barnítják
testüket a lányok.
A csajom, vagyis inkább hívnám alkalmi partimnak, sok
éven át tartó alkalmi dugásom tárgyának azt a nőt, aki egy
szál bugyiban, a melleit szabadon hagyva barnítja. Sara már
három éve folyamatosan biztosítja, hogy a szükségleteim ki
legyenek elégítve. Ő segít rajtam, én segítek rajta. Állom a
luxuscikkeit, a nyaralásait, az estélyis partikat, és a felső
tízezer körében való mozgását.
Ezért nem is érzek semmi féltékenységet, hogy a haverok
a nyálukat csorgatva legeltetik rajta a szemüket. Mindig is
szerette a feltűnést.
Teste a sok napozástól kellőképpen barna, már majdnem
olyan sötét, mint sötétbarna, hosszú haja.
Mellei a plasztikától gyönyörű, gömbölyű alakot formálnak,
csak az a baj, hogy érzékelem rajtuk.
A teste egy homokóra-alakot formál, szinte dugásra lett ez
a nő teremtve, most mégsem csigáz fel egy kicsit sem,
ahogy elnézem.
Az erős sugarak perzselik a bőrömet, miközben a grill
mellett állva forgatom a húsokat. Hiába vagyok csak egy
fürdőgatyában, érzem, ahogy egy verejtékcsepp végigfolyik
a halántékomon, majd ráhullik a mellkasomra.
Csalogat magához a medence hullámzó, kristálytiszta
vize, de elvonja a figyelmemet a kerítés, amit még nem
sikerült megcsináltatnom, ezért a drótháló megengedi, hogy
a szomszéd kertjébe barangoljon a tekintetem.
Tudom, hogy nem is olyan régen költöztek ide az új
szomszédok, de még nem volt alkalmam találkozni velük.
Teljesen lefoglalt az utóbbi időben a munka. Reggel korán
megyek, este pedig későn járok haza.
A tekintetem összetalálkozik egy piros bikinialsóval. A
piros anyagba simuló fenék utolérhetetlenül kerek formája
olyan, mint egy ropogós cseresznye, amibe szívesen
beleharapna az ember.
A szemem felfelé kalandozik a testén.
Nem sok időt tölthet a szabad ég alatt, mert a bőre színe
vakítóbb, mint a nap sugara. Teste hamvas fehérsége olyan,
akár egy pohár hideg tej. Frissítő, bársonyos és kényeztető.
Amint kiengedi kontyba fogott haját, megrándul a farkam.
Vörös.
– Haver! Nem vagyunk már tinédzserek! – figyelmeztetem
ágaskodó testrészemet.
Amikor megrázza hosszú hajkoronáját, a Nap játékosan
játszadozik rajta, a színek kavalkádjába veszek. Le merem
fogadni, hogy nem festett, hanem eredeti. Elég sokat láttam
már ahhoz, hogy tudjam. Lávazuhatag.
 A „csajom” felé pillantok. Nem tisztességes dolog, amit
művelek, de kíváncsi vagyok, van-e elölről is olyan jó, mint
hátulról… Visszavezetem a vörös lány felé a tekintetem.
– Fordulj már meg – fohászkodom.
– Meghívhatnánk őt is a buliba. Biztosan a kedvünkre
tudna tenni a kicsike. – Noah csap a hátamra.
Nem tudom, honnan és miért, de ismeretlen erők fognak
körbe, és a féltékenység keserű ízét érzem. El akarom
rejteni a szemei elől azt a csodálatos feneket.
– Lehet szemből meg Betty, a csúnya lány – válaszolom
gyorsan.
– Sötétben senki sem látja – ugrat tovább.
– Menj, inkább hozz nekem egy sört a hűtőből. Kezdek
kifogyni – mutatom a majdnem üres üveget.
A tekintetem félig az ételen, félig a lányon pihen.
Egy autó áll meg a behajtójukon, majd egy kislány az
ismeretlen lány felé szalad. A lány a magasba emeli és
megpördíti a levegőben.
A kislány kacaja dallamként hasítja ketté a mögöttem
lézengő emberek zaját.
Némi mosolyt csal az arcomra.
Miért van ez rám ilyen hatással?
Megrázom a fejem, hogy kiűzzem ezt az ostobaságot…
Még sosem gondolkoztam el ezen.
Sarára pillantok.
Ő azoknak a nőknek a táborát erősíti, akik sosem akarnak
gyerekeket. Nem áldozza fel a testét és nem osztozik a
mellén. A gyerekek számára csak nyűgöt jelentenek, a
sírásukkal ki lehetne őt üldözni a világból.
Szereti a kényelmet, és nem akar a saját maga listáján
másodikként szerepelni. De akkor én, annak ellenére, ami
köztünk folyik, hányadik lehetek?
Gondolatban megvonom a vállam és egy utolsó pillantást
vetek a vörösre, mielőtt visszamennék a többiekhez.
Megfagy az ereimben a vér, hiába döntött ma csúcsot a
hőmérséklet. A húsvilla kicsúszik a kezem közül, amikor
összekapcsolódik a tekintetünk.
Halk koppanással érkezik a húsok közé.
Lángoló vörös.
Meredith!
Meredith Burton a szomszédom! Hidegzuhanyként ér az
információ.
Neki is eltűnik a mosoly az arcáról. Némán áll a kislánnyal
a karján. A látvány egyszerre szép és borzasztó. A világ
forogni kezd velem. Elfordulva kortyolok egy nagyot a
sörömből, a buborékok az orromon keresztül az agyamba
szaladnak.
Bárcsak ne láttam volna meg elölről is!
Igazi! Formás! Tenyerembe passzoló, tejfehér mellek!
Hosszú láb. Kerek fenék. Karcsú test. Talán már túlzottan is
sovány. Az összes bordája kirajzolódik a bőre alatt.
A francba, Meredith!
Abban a pillanatban, amikor megláttam, csitíthatatlanul
dühös lettem. Az egész mulatságtól elment a kedvem.
– Kész a kaja! – szólok oda a srácoknak, akik
megrohamozzák a grillsütőt.
Óriási gombóc vert tanyát a torkomban, ezért egy falatot
sem tudok lekényszeríteni rajta, egyedül a sörnek van
gondtalan útja lefelé.
Órákkal később még mindig magamba roskadva ülök a
napozóágyban. A semmibe meredek, miközben egymás
után ürítem ki az üvegeket.
Legalább a vendégek jól érzik magukat…
Néhányan a medencébe ugrálnak, amíg a többiek a
hangos zenére rázzák a testüket.
Már arra sem emlékszem, hogyan is lettünk ennyien.
Számomra ismeretlen arcok lepik el a házamat.
Kurvára nem érdekelne, ha nem tartanának a nappaliban,
a méregdrága bőrkanapémon orgiát.
– Nagyszerű! Holnap hívhatok egy takarítóbrigádot, akik
eltüntetik az összes ocsmányságot a díványról – morgom
magam elé a szavakat.
 A buli elvadul.
A srácok elvesztik a kontrollt; felcsavarják a hangerőt és
barbár módjára üvöltöznek.
Az erősítőkhöz sétálok, hogy véget vessek mára ennek az
egésznek, amikor egy fénypont tűnik fel a szomszédból,
közvetlenül a kerítés mellett. Felkapom rá a fejemet és a
fény irányába fordulok.
– Vegyétek halkabbra a zenét és fékezzétek az
indulatotokat, mert itt gyerekek is vannak! – kiabálja túl a
dörgő zenét.
Ez a hang csakis Meredithé lehet! Éppen egy srácot dorgál
meg. A fiú összefüggéstelenül motyog valamit.
– Minden rendben? – szólok mély hangon, majd odalépek
hozzájuk.
– Éppen hívom a kiscicát, hogy tartson velünk és ne
legyen már ilyen karót nyelt. Biztosan elszórakoztatnánk
egymást.
Az egész testem megfeszül. Ökölbe szorítom a kezem, de
nem akarok jelenetet rendezni ennyi ember előtt…
– A lány nem tart velünk!
Nem tudom nem észrevenni, hogy csak egy fehér póló van
rajta, ami láthatóvá teszi vörös mellbimbóit. Figyelemért
nyújtózkodnak!
De szeretném őket a számba venni!
Elterelődik a figyelmem a kialakult helyzetről.
Selymes hangja ránt vissza a valóságba. A fejét leszegi, a
tekintete a lábujjait figyeli. Rám sem néz, miközben hozzám
beszél.
– Csak annyit kérek, hogy vegyétek halkabbra a zenét.
– És ezt mégis kinek mondod? A fűszálaknak? – bukik ki
belőlem.
A srác hangosan felnevet.
– Takarodj innen, ha jót akarsz magadnak! – súgom a
fülébe, és gyilkos pillantással ajándékozom meg.
Meredith eközben még mindig a földet bámulja.
 – Remek! – Kiürítem az üveget. A megmaradt tartalmát a
lábára fröcskölöm.
Rám szegezi mérges tekintetét.
Elveszek az íriszében. Még mindig olyan szép, mélyzöld,
amilyenre emlékeztem. Hosszú, dús, fekete szempillái miatt
ellenállhatatlan a pillantása.
Az arcán árválkodó szeplők a napsütés hatására
felélénkültek. Elszórtan helyezkednek el az arcán és pisze
orrán. Résnyire nyitja szív formájú ajkát.
Mélyen a tekintetébe fúrom az enyémet, de úgy érzem,
képtelen vagyok bármit is mondani neki.
Sarkon fordulok és otthagyom.
Egyedül a sötétben.
***
A tömeg jelentős része elpárolgott, a többiek, akik
magukról sem tudnak, elfeküdtek a lépcsőn.
Komolyan, nem tudom megérteni Noah-t! Csakis azért
mentem bele ebbe a buliba, mert könyörgött érte, de már
rég kinőttem belőle… mint valami egyetemre járó
tinédzserek, néhányan úgy viselkedtek.
A bőrfotel kényelmes ölelésébe dőlök, amikor Sara mászik
az ölembe és incselkedni kezd velem.
Erre van most szükségem, hogy felfrissüljön az elmém.
Csókolózunk, és hiába akarom, hogy működjön a dolog, a
farkam nem engedelmeskedik az agyamnak. Lehet, hogy a
rengeteg elfogyasztott ital az oka, mert eddig sosem okozott
gondot.
Bármikor készen állok arra, hogy örömöt szerezzek és
örömöt kapjak.
Sara keze becsúszik nadrágomba és kiszabadítja a
farkamat. Dolgoznak rajtam az ujjai és készen áll arra, hogy
a szájába vegyen, de nekem csak azok a szív formájú ajkak
lebegnek a szemem előtt.
A piros összes árnyalata beférkőzik az elmémbe, és
Meredith porcelán, félénk arca jelenik meg.
 A fantáziálásra, hogy Meredith vonaglik az ölemben,
keményebb leszek. A tejfehér mellek… a vörös
mellbimbók… a formás feneke… és az a ragyogó tekintete…
Készen állok a menetre, de amikor kinyitom a szemem és
meglátom Sara arcát, a kép csökkenti az erekciómat.
– Gyere, menjünk a dolgozóba! – vonom magam után.
Rádöntöm az asztalra.
A fiókból magam mellé készítek egy óvszert és lehunyom
a szemeimet. Elképzelem Meredith testét.
A farkamra görgetem a gumit és keményen megdugom
Sarát, aki nem is biztos, hogy elélvezett, mire én végeztem.
– Mi a franc volt ez, Brock? – Felhúzza a bugyiját.
Beletúrok barna, zilált hajamba és őszinte leszek vele.
– Már nem megy úgy, mint régen. Nem veled van a baj,
hanem…
– Ne is folytasd, kérlek! – felemeli a kezét. – Ez a duma
szörnyen megalázó, és tudjuk jól, hogy nem is igaz. Nem
most jöttem le a falvédőről. Hallottam, hogy múltkor is
milyen jól szórakoztál – vágja a fejemhez. – Elég lenne
annyit mondanod, hogy vége. Hidd el, nem fogom telesírni
emiatt a zsebkendőket. Máshol is találok hozzád hasonlót.
– Egy platinakártyás ügyfelet?
– Seggfej vagy!
– Tisztában voltál eddig is vele.
– Végeztünk, Brock Ross!
– Nem is tudtam, hogy ez ilyen könnyen megy!
 Harmadik fejezet
Meredith
Tudomásul veszem azt a tényt, miszerint az életem
szerencsétlenségek sorozata. Nem halmozok fel saját
magamnak több problémát a meglévők mellé…
Brock Ross nem létezik számomra. Nem láttam, és nem is
beszéltem vele. Levegő. Láthatatlan és megfoghatatlan.
Képtelenség elkerülni, mivel csak egy kerítés választ el tőle,
de megpróbálkozom a lehetetlennel.
Az utolsó fizetésem olyan gyorsan folyik ki a kezeim közül,
mint a legfinomabb tapintású homok, pedig egyáltalán nem
költök felesleges holmikra.
A rövid, mégis pihentető kényszerszabadságomnak
ezennel vége.
Kellett ez a kis szünet, hogy újból megtaláljam
önmagamat, azt a személyiségemet, aki hat évvel ezelőtt
voltam. Úgy gondoltam, ez nagyon egyszerű feladat lesz,
ám tévedtem. Nagyon sokszor elmerengtem: vajon jól
döntöttem?
A lényem legmélyén, tudom, hogy igen, de a
lelkiismeretem a mai napig kérdőre von. Eszembe juttatja
Matthew megviselt arcát, szomorú szemeit, amitől
összeszorul a torkom. De nap nap után könnyebb ezzel
együtt élnem. Úgy gondolom, nem ölthetjük magunkra a
mártírszerepet, és nem tehetjük tönkre azzal a másikat,
hogy hazudunk az érzéseinkről, ami már elmúlt.
Elvesztegetett idő lenne számára is és számomra is. Egy
életünk van, így mind a ketten megérdemeljük azt, hogy
boldogok legyünk.
Tisztában vagyok vele, hogy ő most a poklok poklát járja,
és fájó együtt élnie a tudattal, hogy elhagytam, de
reménykedem benne, hogy kis is idő múlva belátja azt a
tényt, hogy ennek így kellett történnie.
 ***
A lecsendesedő válság még nagyon sok embert tudhat
áldozatának, köztük engem is. Számtalan munkanélküli,
eladósodott ember próbál elhelyezkedni, és
elkeseredésében bármilyen munkát képes elvállalni. Ezáltal
mindenhol túljelentkezés van. Húsz helyre küldtem be az
önéletrajzomat, de a legtöbb helyről vissza sem jeleztek.
Ahonnan mégis, onnan sablonos elutasító levél érkezett.
Anya barátnője tudomást szerzett róla; a takarító cégnél,
ahol dolgozik, hamarosan lesz egy csoportvezetői üresedés.
Gyorsan leszervezett nekem egy állásinterjút, ami
felébresztette bennem a reményt, bár mindig is utáltam a
főnök-pozíciót betölteni. Hiába akar az ember jó fej lenni, a
főnököt mindenki utálja… De lassan már négy hete annak,
hogy olyan interjúkra járok, amelyek kudarcba fulladnak,
ezért ezt a hozzáállásomat most sutba vetem és a
legfelkészültebben jelenek meg a találkozón.
Viszonylag hamar megválaszolom az összes kérdését Mr.
Peresnek, és persze nem feledkezem meg arról sem, hogy
lapul egy kis protekció is mögöttem, ami hozzásegíthet
ahhoz, hogy én kapjam meg az állást.
A köpcös, kopaszodó, terebélyes férfi úgy méricskél a
tekintetével, mint egy éhes ragadozó, aki már hosszú
hónapok óta nem evett. A tekintetét vörösre rúzsozott
ajkaimon pihenteti.
A szája szélét nyaldossa vastag nyelvével, miközben a
pillantása leheletnyi dekoltázsomra siklik.
Elégedetten hátradől a székben. A bútor nyikorgó hanggal
fogadja termetének súlyát.
– Nos, Meredith. Semmi kifogásom ellene, hogy magáé
legyen az állás. Sőt! Mondhatnám azt is, hogy megnyert
magának, de úgy gondolom, maga jóval többre hivatott.
Akár most azonnal kirúgom a titkárnőmet, és önt
alkalmazom a helyére… De mielőtt ennyire előreszaladnánk,
tudnom kell, hogy mit tenne meg érte?
 Vigyorog, és végigsimít a nemiszervén.
Kiráz a hideg, és hányingerem lesz már a gondolattól is.
Az ing úgy feszül rajta, hogy a gombot csak egy hajszál
választja el attól, hogy el ne pattanjon.
Jézus!
Mi lesz akkor, ha kinyitom a számat és véletlenül
beletalál?
Akkor újra kell, hogy élesszen! Ledugná vastag, undorító
nyelvét a torkomon.
– Lehetnék esetleg a személyi edzője? – csúszik ki a
számon összeszorított fogakkal, hogy még véletlenül se
találjon be a gombja.
A pacák arcáról egy pillanat alatt eltűnik a vigyor. Morcos
arckifejezése, kikerekedett szeme láttán meg sem kell
szólalnia; tudom, mi a dolgom.
Bólintok, majd a retikülömért nyúlok és kisétálok az
irodájából.
– Még egy elcseszett interjú.
A lift mellett várakozva a falba „verem” a fejem. Lehet,
hogy nem a legjobb ötlet így büntetni magam, mert szép
piros nyom marad a homlokomon.
Remek.
Irány haza, ahol anyám ismételten kiakad, hiszen egyik
kedves barátnője intézte el nekem ezt a megbeszélést, és
nem a legfényesebben szerepeltem…
Meg kellett volna köszönni a nagylelkű ajánlatát, és
visszaterelni a beszélgetést a csoportvezetői pozícióra, de
eszem ágában sincs egy ilyen főnök alkalmazottja lenni.
Ezért úgy döntök, hogy nem megyek még haza, inkább
megiszok egy italt a Zónában.
***

Amikor a szűk lépcsőfokokhoz érek, rengeteg régi, kedves

emlék jelenik meg előttem.
Ez a hely volt régen a menedékem.
 Az én időmben meglehetősen menő és felkapott helynek
számított. A pincéből kialakított Music Pub minden hétvégén
őrült nagy bulikat csapott. Jó arcokat és rengeteg ingyen
koncertet nyújtott.
Az állandó éjszakázás és pörgés miatt az alkalmazottak
sűrűn váltakoznak, de nekem most erre lenne szükségem,
hogy ne gondolkodjak és összeszedjem magam anyagilag
annyira, hogy béreljek egy kisebb lakást valahol a városban.
Az elmúlt napokban rengeteg hívás és SMS érkezett
Matthewtól. Hiányzol. Gyere vissza hozzám. Szeretlek.
Ígérem, megváltozom.
Már annyiszor hallottam ezt a szájából. Haragudtam ismét
magamra, hogy sajnáltam azért, amit vele tettem, de végre
jól érzem magam a bőrömben.
Nem félek, ha ránézek egy férfira, vagy ha köszönni
merek neki. Meg kellett magamat ismét tanítani arra, hogy
ne a földet bámuljam. Nehezen szakítottam el a
tekintetemet a földről, és amikor valakire ránéztem, a
testemet elöntötte a pánik…
Ennek vége van – nyugtattam reszkető gyomromat.
Amikor kinyitom az ajtót, mélyen magamba szívom a
cigarettafüsttel kevert dohos illatot.
Megnyugtat.
A fények homályosan világítják meg a kékre festett,
kopott falakat, amelyeken még mindig zenekarok poszterei
lógnak.
A keményfa asztalok és padok között elhaladva
érzékelem, hogy mennyire kihalt a hely, ahhoz képest,
ahogy az emlékeimben élt.
Este hat óra van, ilyenkor már zsúfolásig tele szokott lenni
a lázadó tinikkel.
Végigsimítok egy régi padon. A berendezés nem változott,
együtt öregedett a hellyel. Az utamat csendben folytatom
tovább az L alakú pult felé, ahol meglátom Bácsit.
Ő a Pub tulajdonosa.
 Nem öreg, de mi mindig így hívtuk. Amikor mi tizenévesek
voltunk, ő már jóval a harmincas évei közepe felé járt, ezért
mindig ezzel ugrattuk.
Bácsi a halk zene mellett a cipőm kopogására lesz
figyelmes.
Felnéz a telefonja képernyője mögül és összeszűkült
szemmel méreget. Nem sok ember jár ilyen ruhában erre a
helyre.
Bájosan mosolygok rá, és az egyik kezemet a magasba
emelve mutatom neki a Rock and roll ujjtartást.
Mosolya, ami elindul a szája sarkából, elterül az arcán,
amint rájön, ki is lehet ez a lány.
– Meredith Burton! – összecsapja a tenyerét. – A bulilány
személyesen?
– Bulilány? – értetlenül nézek rá.
– Mindig akkora bulit csaptatok a barátnőddel, hogy
teltház lett. Mindenki szeretett ide járni. Amikor nem voltak
koncertek, ti voltatok azok, akik életet leheltek e falak közé
– mutat körbe és a parafatáblán elhelyezett fényképekre.
Odaállok a tábla elé és kihúzom a pici gombostűt, majd a
kezembe veszem a fényképet. Én és Jean vagyunk rajta.
– Egy újabb régi, kedves emlék – szorongatom a képet.
– Gyere ide, hadd nézzelek.
– Megöregedtem.
– Gyönyörű nő lett belőled. – Szorosan magához ölel.
– Te meg…
– Ki ne mondd! – vág a szavamba.
– Hol vannak az emberek?
– A válság minket is érint, már nem megy úgy, mint régen.
Ezért is vagyok ma én itt. Már nem tudok annyi
alkalmazottat fizetni.
– Oh! – Elkeseredem. – Pedig éppen azért jöttem, hogy
megkérdezzem, tudnál-e nekem munkát adni?
– Sajnálom, Meredith. – Fájdalmasan felsóhajt.
Szomorúság vibrál szemében, amit körbefognak a stressz
okozta barázdák.
 – Esetleg beugrósnak tudnálak párszor alkalmazni, ha az
egyik lány kiesik, de nem tudlak felvenni, ne haragudj.
– Ugyan – legyintettem –, ne butáskodj.
– Iszol valamit?
– Egy sört kérek.
Kiszisszenti az üveget, majd beleejt egy szívószálat.
– Már nem vagyok tini, nem így iszom. – Mégis mosolyt
csal az arcomra, hogy emlékszik erre a buta szokásomra. –
Mennyivel tartozom?
– A ház vendége vagy.
– Nem! Hiszen most mondtad, hogy nem álltok túl
fényesen.
– Nem ez az egy sör fog csődbe vinni, kedvesem.
– Köszönöm.
Mosolygok rá, de a szívemet keserűség marcangolja.
– Azokban van állás? – mutatok a kupacba hányt újságok
felé.
– Szokott. Nyugodtan szolgáld ki magad.
Bácsi odaül egy csapat korabeli férfihoz, akik betévedtek
időközben.
Besétálok a pult mögé és összeszedem az összes papírt.
Amíg elnyalogatom a sörömet, egy csomó hirdetést
végigböngészhetek.
A szemem megakad egy ajánlaton. Előre lapozok az
újságban. Elég friss a hirdetés, talán még nem töltötték be
az állást. Előhúzom a vörös rúzsomat és bekarikázom.
Mr. Morgan Fakitermelő – Faipari vállalat.
A halk zenére mozgatom a testemet a széken, amikor csak
ennyit hallok a hátam mögött:
Fütty!
Megfordulok, és a csodálkozástól majdnem hanyatt
vágódom. A szám elé kapom a kezem, és megpróbálom
nem elsikítani magam örömömben.
– Zé?
A magas férfi egy hatalmas mosoly kíséretében bólint.
 – Meredith! – Széttárja a karját, majd szorosan magához
ölel.
– Megváltoztál – nézek végig rajta. Tetőtől talpig alaposan
szemügyre veszem.
Az emlékeimben élő Zének mindig is hosszabb és
selymesebb haja volt, mint nekem. Szögletes arcvonását az
arcszőrzete eltakarta, és állandóan fekete ruhában járta az
utcákat.
A mostani Zé öltönyös, rövid hajú, arcszőrzetmentes fickó
lett. És ha jól látom, egy karikagyűrű díszíti az ujját.
– Hogy kerülsz ide? – Lerakja a barna táskáját a székre.
– Visszaköltöztem.
– Mikor is láttalak utoljára? Hét, talán nyolc éve?
– Igen, elég régen. – Lebiggyesztem az ajkamat. – Mi
járatban erre? – csúszok vissza a székbe.
– Tejfakasztót tartunk a srácokkal.
Előhúzza zsebéből a telefont, majd az orrom alá dugja.
– Ma hajnalban látta meg a napvilágot, Peter.
– Zé, ez valami csodálatos. Gratulálok. Gyönyörű gyermek.
Nézem a kék pólyába tekert csöppséget és biztosan
tudom, hogy Zé vonásait örökölte.
Matthew is mindig könyörgött, hogy szeretne már velem
családot alapítani, de számomra az felért volna egy
akasztással, ha szabad ilyet mondani.
Visszaadom Zének a készüléket.
– Te iszol valamit? – kérdezi.
– Nem, köszönöm. Ideje mennem, és ez olyan férfias
dolog. A nőknek nem sok keresnivalójuk van ilyenkor itt.
– Rendben – mosolyog. – Örülök, hogy ismét láttalak.
– Én is örülök, és még egyszer gratulálok. Vigyázz a
családodra.
A fényképet visszahelyezem a táblára, majd összepakolom
a holmimat és a sörösüveg alá behelyezem a zöldhasú
szörnyeteget. Nem fogadhatom el Bácsitól, hogy ilyen
ínséges időkben ingyen italt adjon nekem. A poháralátétre
egy mosolygós arcot rajzolok neki.
 Hátrasétálok a színpadhoz, ahol rengeteget táncoltunk
Jeannel. Itt sem változott semmi, csak a járólapokból kitört
darabkák mutatják, hogy elillant az idő felettünk.
Végigmegyek a padok között a kijárat felé és még egyszer
mélyen magamba szívom a rég elfeledett, számomra
kellemes illatot. Boldogan becsukom magam mögött az
ajtót.
***
Mr. Morgan vállalata minősül az utolsó esélyemnek, hogy
egy normálisan fizető állásom legyen.
Ha ez sem sikerül, akkor mehetek a diákok közé a Mekibe
sültkrumplit sütni, és annyi sajtburgert enni, hogy egy életre
megutáljam az ízét.
Helyet foglalok a recepciós pult melletti, várakozásra
kijelölt széken, miközben megpróbálom elterelni a
gondolataimat. Illetlen ajánlatok kergetőznek az elmémben.
Mr. Morgan. Mr. Morgan – forgatom a nyelvemmel a
szavakat.
A papírokba temetkezem, hogy összeszedjem szerteszállt
gondolataimat, nehogy ostobaságot mondjak, és
megnyugtassam reszkető gyomromat. Biztosan jobban fog
sikerülni, mint legutoljára.
Claire, a recepciós lány édesen mosolyog. Szőkésbarna
haja rendezett kontyba van fogva a feje tetején.
Világosbarna őzikeszemei boldogságról árulkodnak, ezért
nem gondolom, hogy szexuális zaklatás áldozata lenne. És
mivel nem is célozgatott rá, hogy fussak el, mielőtt
belépnék annak az alaknak az irodájába, így kétlem, hogy a
főnök rossz fej lenne.
Elég régi már ez a vállalat, generációról generációra szállt
az évek alatt. Mr. Morgant úgy képzelem el, mint egy
gondoskodó nagypapát.
Hatalmas bajusszal, őszülő hajszálakkal, és szarkalábakkal
a szeme körül, ami még jobban látszik, ha leveszi a
szemüvegét.
 Az öltözete mindig elegáns és ódivatú, de nagyon is
kedves ember – nyugtatom magam az elemzésemmel, és
talán már túl messzire merészkedett az elmém, hogy
biztonságba tereljen.
– Meredith, tíz óra van, te következel.
Követem Claire-t az igazgató irodájába.
Kopogás után benyit, majd hirtelen megtorpan, és irányt
váltva kiszalad.
Az ütközés váratlan és erőteljes.
A forró kávém a blúzom alá ömlik, a papírjaim szanaszét a
padlón hevernek, és én egyensúlyomat elvesztve követem
őket a drága perzsaszőnyegre.
Az arcom vöröslik a szégyentől és a forró folyadéktól. A
több ezer dolláros anyagot az én olcsó kávém díszíti.
Tuti nem kapom meg az állást.
Veszek egy nagy levegőt, majd behunyom a szemem.
Halkan eresztem ki a fogaim között. Résnyire kinyitom a
szemem és várom, hogy a főnök szigorú szemeivel
összetalálkozzon a tekintetem.
De nem ideillő hangokra leszek figyelmes. Kéjes
nyögésekre, amelyek egy nő száját hagyják el.
A főnököt egy hölgy tartja az ajkai között, vagyis csak
egyetlen egy testrészét, méghozzá a legbecsesebbet. Még
véletlenül sem zavartatja magát a nézőközönség miatt.
Nagyot nyelek, és a jövőbeli főnököm szemébe nézek.
Persze ha ezek után rám esik a választása, anélkül, hogy én
is bekapnám.
Amikor összekapcsolódik a tekintetünk, mélyen az
enyémbe fúrja az övét. Érzem, ahogy a pillantása lyukat
éget a homlokomra.
A szám kiszárad. A szívemet a torkomban érzem.
Nyíljon meg alattam a föld!
A nő fejét visszanyomja a péniszére és folytatja a
szopatást. A szó szoros és átvitt értelmében is.
Kaján mosolyt villant felém.
 Elkapom róluk a tekintetem. Gyorsan felkapkodom a
dolgaimat és kiviharzom az irodából.
Hangosan csukom be magam mögött az ajtót, majd
behunyt szemmel nekitámaszkodom.
Szedd össze magad, Meredith!
Amint visszaköltözik a szívem a helyére, elrugaszkodom az
ajtótól és a recepcióra sétálok.
A lánynak még most is olyan vörös az arca, mint akkor,
amikor szemtanúja lett a történteknek. Azonnal elszaladt a
tett helyszínéről, és én magamra maradtam.
– Szia – köszönök halkan. – Meg tudnád mondani, merre a
mosdó?
Kedvesen mosolygok rá, hogy megnyugtassam.
– Persze. – Elpirul. – A folyosó végén balra.
– Köszönöm.
El akarok tűnni!
De muszáj, hogy legyen egy állásom. Csakis úgy fogom
tudni kirángatni a seggemet a gödörből!
Anyáék nyaralása ma kezdődött. Két hétre leugrottak a
tóhoz horgászni, és én fogadalmat tettem magamnak, hogy
mire visszaérnek, nekem hűlt helyem sem lesz náluk.
Megszabadulok az elázott blúztól.
A fehér atlétámnak csak a széle sérült, így ebben kell
megjelennem az interjún…
A tükörbe pillantva biztatom magam: Készen állok rá!
Sikerülni fog!
Kopogtatás hasítja ketté a gondolatmenetemet. Claire
bedugja a fejét, hogy szóljon: én következem.
Megtántorodva nyitom ki az ajtót, de gondolom, már
elmúlt a veszélyes helyzet, aminek az előbb részese
lehettem.
A főnök a székében ül. Mélyen a papírokba fúrja a
tekintetét.
Ez már nem szerencsétlenség, hanem átok.
El vagyok átkozva!
 Az előző életemben nagyon rossz dolgot tehettem, amiért
most keményen meg kell fizetnem.
Az ajtót csigalassúsággal csukom be magam mögött. A
méregdrága szőnyeg a szőke nővel együtt eltűnt.
De akkor sem tudok közelebb sétálni az asztalhoz. Állok az
ajtó előtt és reménykedem benne, hogy elküld a fenébe.
Mondj már valamit!
Csend.
Csend.
Csend.
Szinte kitapintható a levegőben keringő feszültség.
– Meredith Burton – szólal meg egy papírlap mögé elbújva,
ami az önéletrajzom lehet.
– Brock Ross – suttogom a nevét.
Ráérősen leengedi az arca előtt tartott dokumentumokat.
Kibuknak belőlem a szavak.
– Te mit keresel itt? – mutatok az igazgatói székre. – Én Mr.
Morganhez jöttem. Az ő neve alatt szerepel az álláshirdetés,
miszerint ő a tulajdonosa ennek a helynek. A te neved sehol
sem szerepel. – Felkutatom a papírokat, amit kinyomtattam
magamnak a helyről. Ezután egy kezembe fogom őket és
kinyitom az ajtót.
– Látod? Még ezen sem a te neved szerepel! – mutatok a
mahagóni ajtóra, amire Mr. Morgan neve van írva.
Látszólag szórakoztatja a reakcióm. Kényelmesen
hátradől, és a mutatóujját végighúzza az ajkán. Pajkos
mosolyt csal az arcára reményvesztett helyzetem.
– Csukd be az ajtót! – adja ki a parancsot.
Mélyeket lélegzem és teszem, amit mond.
– Nos, Meredith, jól látod. A vállalatot nemrég vettem
meg, és – az asztal fölött összekulcsolja az ujjait – nem
akartam még feltűnést kelteni. Ebben a válsághelyzetben,
ha bejelented az embereknek, hogy új vezetőség érkezett,
rémisztő lehet. Jobbnak láttam, ha csak kis idő múlva tudják
meg, mire én már minden tervemmel kész leszek és
elkezdem a folyamatot. Nem akarok senkit sem kirúgni, de
azt sem akarom, hogy az emberek most mással
foglalkozzanak. Mindenki folytatja a munkáját, megkapják a
fizetésüket, és mindenki boldog. Nem így gondolod?
– De, ez teljesen érthető. – Leengedem a vállaimat.
– Ott akarsz egész végig állni? – mutat a székre, hogy
foglaljak helyet.
– De ugye – megköszörülöm a torkomat és zavaromban
egy aprót köhécselek – nekem nem kell azt tennem? Mert ha
igen, akkor már itt sem vagyok!
Hangosan felnevet.
– Nem, nem kell azt tenned, persze csak ha nem akarod.
– Nem! Hála az égnek. Mármint nem úgy értem, csak…
Hú! Ez nekem nem fog menni.
Letörlöm a nemlétező cseppeket a homlokomról.
– Lazíts, Meredith. A HR-osztályról szokott feljárni Miss
Paige. Olykor segít levezetni a feszültséget, úgyhogy ha arra
gondoltál, hogy csak így kapja meg valaki az állást,
biztosíthatlak róla; ez nem így van.
Belerogyok a székbe, mert a lábaim nem képesek
megtartani a súlyomat. Látom, hogy a szemében felcsillan
egy csepp csintalanság. Gyorsan elengedem a karfát és
felpattanok.
– Jesszusom. Csak nem? Ó, te jó ég!
– Nem, csak egy kicsit ugratlak – ütögeti rendezettre a
papírokat.
– Ha-ha-ha. Marha vicces vagy! – vöröslök a dühtől.
– Mikor tudsz kezdeni?
– Megkaptam az állást?
– Igen. Úgy érzem, nagyon jól ki fogunk jönni egymással
– De…
– Valami kifogásod lenne ellene?
Kérdőn felhúzza a szemöldökét, miközben ördögi mosolyra
görbül a szája.
Ennek köszönhetően megjelennek az arcán az
ellenállhatatlan gödröcskék.
 Nem tudom elkapni róla a tekintetem. Még mindig olyan
helyes. Az ajkamba harapok, és enyhén megrázom a fejem.
Fiatalos vonásai kemény vonalakká formálódtak az évek
alatt, bár a bőre még mindig olyan selymesnek látszik, mint
amilyen volt. Hibátlan.
A hajszálai megerősödtek és sötétebbek lettek. A
hosszúságukból vesztettek; már nem szállnak szerteszéjjel.
Rövidre vágatta barna haját, így még jobban kirajzolódik az
a sötétbarna, meleg szempár, ami válaszra vár.
– Nem, köszönöm, én csak meglepődtem. Nem is
beszélgettünk. Milyen állásinterjú az ilyen?
– Azért nem, mert képtelen vagy egy percig is veszteg
maradni.
Engedelmesen helyet foglalok, és felkészülten várom a
kérdéseket.
Bár a reggeli megjelenésem odalett. A blúzom és az
atlétám kávéfoltos. Az órákig készülő kontyomból pár
nagyobb tincs szabadlábra került, és talán a gondolataim
sincsnek már egyben.
– Megnyugodtál?
– Igen.
– Rendben. Mesélj magadról. Hogy teltek az elmúlt évek?
– Ezt nem értem. Minden le van írva; hol dolgoztam és
milyen pozícióban.
Áthajolok az asztal felett és a kezembe veszem az
önéletrajzot.
– Látod? – mutatok rá az információra.
– Látom.
Brock arca olyan közel kerül hozzám, ami megrémít, mégis
kellemes melegség önti el a mellkasomat. Parfümjének
férfias, elegáns, enyhén fűszeres illata zavarba hoz. Csak
bámulunk egymás szemébe.
A pulzusom lüktetése a szívem dobogásával együtt
erősödik.
A pillantása a számra siklik. Igéző tekintetével kényezteti.
Lágyan az ajkam szélébe harapok.
 Meglazítja bordó nyakkendőjét. Odavonzza a tekintetem;
látom, hogy az ádámcsutkája megmozdul, miközben nyel
egyet.
Kiszalad a tüdejéből a levegő, amikor lejjebb merészkedik
a tekintete a testemen.
Követem a pillantását.
A lecsúszott atlétám tökéletes belátást nyújt neki.
Gyorsan visszahelyezkedem a székbe.
– Akkor mégis mire vagy kíváncsi? A magánéletemre? –
Megköszörülöm a torkomat.
– Igen. A személyes kártyáidon a férjezett neved szerepel,
de a papírokon a leánykori. Miért?
– Még nem érkeztek meg az új okmányaim. Elváltam.
– Elváltál?
Erre felkapja a fejét.
– Igen.
– Mikor?
– Csak pár hónapja.
– Ezért élsz anyukáddal?
– Igen, de nem sokáig, ha tényleg enyém az állás.
– Te alapozót használsz?
– Jézusom! Mégis milyen kérdések ezek?
– Amikor idehajoltál, nem láttam a szeplőidet.
Az arcomhoz nyúlok.
– Igen.
– Mosd le!
– Tessék?
– Itt akarsz dolgozni?
– Igen, de…
– Akkor mosd le! Látni akarom őket minden egyes áldott
nap, amikor belépsz ebbe az épületbe!
– Más magánéletébe is ennyire belemászol, vagy csak az
enyémbe? Mert Miss Orális nem éppen úgy néz ki, mint aki
smink nélkül lenne.
– Miss Orálisnak nincsenek szeplői, és ha lenne, sem
érdekelne. Egyéb kérdés?
 – Ma kell kezdnem? Mint láthatod, nem indult túl fényesen
a napom! – mutatok végig magamon.
A vékony csipkemelltartó miatt láthatóvá válnak
ágaskodó, áruló mellbimbóim. Összefonom magam előtt a
kezeimet.
Ez már szörnyen kínos!
Feláll, és a szekrényből előhúz egy fehér pólót.
– Bújj bele – nyújtja át a textilt. – Ne mászkálj így az utcán.
Holnap találkozunk, Királylány.
 Negyedik fejezet
Meredith
Visszaemlékezés
A gimi szívás volt, főleg azoknak, akik nem tartoztak bele
egyik aranyozott elit egyesületbe sem.
Amellett, hogy a végzősök állandóan kicsesztek a
fiatalabb diákokkal, nekem még a saját korosztályommal is
nap mint nap meg kellett küzdenem, mert nem feleltem
meg az elvárásoknak, amit a társadalom állított fel.
Nem tartottak menőnek, kevésbé menőnek, és kockának
sem. Csak egy vörös hajú, fura lányt láttak bennem, akinek
a feje hasonlított egy méretes, pettyes pulykatojáshoz.
Előszeretettel becéztek így azok, akik azt hitték, ettől
mekkora ászok… emiatt különleges, egyszemélyes
halmazba tartoztam.
Apa halála után anya egyedül próbálta meg évekig
fenttartani az életszínvonalunkat. Viszont hiába dolgozott
több munkahelyen, sokszor éjjel-nappal, mégsem volt elég a
keresete. Mire kifizettük a lakástörlesztőt, feladtuk a
csekkeket és egész hónapra való ételt biztosított az
asztalra, nem maradt felesleges pénzünk új, csilli-villi
ruhákra. Ezért a távoli rokonoktól kapott használt ruhákban
jártam, amelyek sokszor nagyok voltak rám: bő pólók,
előnytelen farmernadrágok, és hetvenes években használt
hippipulóverek.
Igaz, hogy pénzügyi helyzetünk összeszorított minket,
mint a satupad, anya, ha tehette, mégis meglepett egy új
tornacipővel. Tudta, hogy más lábbelit nem szívesen húzok
fel a lábfejemre.
Mivel a hajam színét semmi pénzért nem akartam
megváltoztatni, próbáltam divatosan hordani, de hiába…
Egy apró fuvallat, egy kis pára elég volt ahhoz, hogy egy
óriási, kibogozhatatlan gubancba álljon össze, ezért egy
hajgumival szoros copfba fogtam a fejem tetejére. És mivel
már akkor éreztem, hogy az én zeném a rock, néha azért is
lenéztek. De emiatt csak őket tudtam sajnálni. Számomra a
gitár hangja, amikor felcsendült, a világot jelentette. Az
egész testemet bizsergés járta át, és forróbbnak éreztem az
ereimben keringő véremet. A mellkasomból induló melegség
az egész testemet átjárta. Mindegyik hangulatomhoz
koptattam a zenét. Ha örültem, vagy ha szomorú voltam.
Mindig velem volt a dallam és a vele járó bizsergés.
Nem voltak barátaim, és sorstársaim sem. Az Univerzum
elfelejtette, hogy létezem – addig a napig, amíg Brock Ross
be nem lépett az osztályterembe.
A fiú gazdag, jóképű, izmos volt, és a haját szépen fésülve
viselte. Úgy nézett ki, mint a tinimagazinokban szereplő
fiúk, akikkel a lányok teleragasztják a falukat és ódákat
zengenek róluk.
– Jellemző – fújtattam.
Mint kiderült, azzal, hogy a Ross család megvetette a
lábát New Jersey utcáin, ők lettek az első számú
leggazdagabb család a környékén. Hatalmas villát
vásároltak meg, amely többhektáros birtokon terült el. A
pletykák szerint már a srác nagyszülei is tehetős kereskedők
voltak New Jersey kikötőiben.
A fiú olyan volt az osztálynak, akárcsak egy kisgyereknek
az új játékszer. Nagyvárosi léte miatt hamar népszerű lett a
fiúk, a lányok, és a rögbis alfahímek körében is. Bár félthette
a csinos arcát, mert minden meghívást elutasított, amit az
edzőtől kapott.
Divatos, márkás ruhákat hordott, és már tizedik
osztályban akkora Rolex villogott férfias csuklóján, amit még
az angol királynő is megirigyelt volna.
Kimagaslott a többi fiú közül, de nem csak a termete
miatt. Ha az ember ránézett, tudta, hogy ő, ha felnő, egy
olyan férfi lesz, akinek nők százezrei borulnak a lába elé a
szép mosolyáért.
 Érdekes módon, míg a többi fiú küszködött a rémes
pattanásokkal, az ő bőre olyan hibátlannak látszott, mint
egy babapofi, és a haja is hasonlított a babahajhoz: fényes,
vékonyszálú és selymes tapintású volt.
Amikor elaludta a haját, a frufruja a homlokára hullott,
ezért a baseballsapkájával próbálta fogságba ejteni a kósza
szálakat, de a tanárok óra végéig elvették tőle. Egyik
pedagógusnak sem lopta be magát a szívébe a hivalkodó
viselkedésével, de mivel tudták, hogy ki ő, ezért nem
szabtak ki rá nagyobb büntetést.
***

Az iskolát körbeölelő parkban egy padról figyeltem a rögbi

csapatkapitányát, aki egy Barbie kinézetű barátnővel és
bunkó haverokkal vette magát körül, hogy növelje az egóját.
Majd besétált a látóterembe Brock, akinek megawattos
mosolya szíveket hódított, és a lányok arról sutyorogtak a
háta mögött, hogy milyen fogamzásgátlót szedjenek.
– Mer!
Ryker kuporodott a fűben a lábam elé.
– Te mit keresel itt? Nem Hamilton Townshipben lenne a
helyed?
– A suli orvosa hazaküldött – vigyorgott.
– Millie-hez jöttél?
– Még szép! Mikor pártolsz át hozzánk?
– Ennek az évnek a végén. Sajnos elutasították a
kérvényünket, hogy tanév közben menjek át. Jean ki is
bukott miatta.
Váratlanul egy mély, karcos hang hasított Ryker és köztem
zajló diskurzusba. Bizsergés járta át a testemet, a szívem
elveszítette a ritmusát és eszeveszetten kalapált.
– Ryker!
– Brock! – Ryker felpattant a földről, majd amolyan férfias,
baráti ölelkezéssel és hátveregetéssel köszöntötték
egymást.
Leesett az állam! Ismerik egymást?
 – Meredith!
Két hónapja annak, hogy egy osztályba járunk, de eddig
még a kisujját sem mozdította felém.
Hosszan és mélyen néztünk egymás szemébe, miután ő is
letelepedett a fűbe. A szám kiszáradt, a szó a torkomra
forrt, és a levegő felperzselte a bőrömet.
Még sosem ült vagy állt hozzám olyan közel, ezért abban
a pillanatban végigfürkésztem az arca vonásait, barna
hajának rakoncátlan szálait. Elmosolyodtam, mert kócosan
is jól nézett ki.
Sötétbarna, meleg szempárja volt az arca legfényesebb
pontja, melyet hosszú, fekete szempillák kereteztek. Puha,
telt, ívelt ajkait sok lány szerint Isten csókolózásra
teremtette.
– Gyönyörű a szemed!
Ismét a mély, bizsergető hang, ami az ő száját hagyta el.
– Köszönöm.
Váratlanul ért a bókja.
– Ezek a gyönyörű szemek nemsokára Hamilton iskoláját
ékesítik – szólt közbe Ryker.
Brock mérgesen összevonta a szemöldökét, majd rám
nézett. Úgy éreztem, hogy szégyellenem kell magam
amiatt, hogy elmegyek innen.
Nem futásnak nevezném, hanem elegáns távozásnak.
Minek kínoznám magam még évekig, amikor a másik
suliban vannak azok az emberek, akikkel együtt lógok a
Zónában? Ők legalább nem néznek rám úgy, mint egy
méretes madártojásra.
– Miért mész el?
– Talán nagy szerepet játszik a távozásomban a múltkori
incidens: telerakták használt óvszerekkel a szekrényemet.
Elöntött a pulykaméreg, amikor felidéztem azt a napot.
Könnyben úsztak a szemeim, azonban egy csepp sem mosta
tisztára az arcomat. Nem engedtem meg magamnak azt a
luxust, hogy sírni lássanak.
 Tudtam, hogy ő volt az egyetlen emberi lény az
intézményben, aki velem együtt nem találta nevetségesnek
a megalázó történteket.
Akkor döntöttem úgy, hogy nekem nincs itt semmi
keresnivalóm.
– Sajnálom.
– Én nem.
A csengő szakította ketté a zavarba ejtő feszültséget, ami
körülvett minket, majd arcon csapott a valóság, amikor
másik úton haladt tovább, annak ellenére, hogy ugyanabba
a terembe kellett mennünk.
Azonban az órán egy kicsi cetli repült az asztalomra.

Lassan telnek a percek.

Értetlenül néztem körbe a teremben, s arra lettem
figyelmes, hogy Brock pisszegett nekem.
A fejét lehajtva tartotta, mintha írna valamit, de a keze
takarásából engem nézett.
– Én írtam – artikulálta.
A tolltartómba dobtam a pici fecnit, nem válaszoltam neki.
Aztán másnap megint érkezett egy újabb üzenet:

Miért nem beszélgetsz velem?

Ezt levelezésnek hívják – írtam vissza neki.
Vérig sérteni nem akartam, de legszívesebben azt írtam
volna: azért, mert máskor észre sem veszel, a többiek előtt
levegőnek nézel…
De nem voltam olyan kedvemben, hogy sajnálatot
érezzek, ezért leveleztem vele. És a szívem mélyen nekem
is jólesett. Az utolsó itt töltött évem kellemesen telt el.
Amikor először megpillantottam Brockot, azt gondoltam,
egy újabb elkényeztetett gyerek került a közösségünkbe, de
ő sokkal több volt, mint amit látni engedett.
Igaz, nem vállalta fel a barátságunkat mások előtt, de
izgalmasnak és bensőségesnek éreztem a titkos
beszélgetéseket, az elcsípett mosolyokat, a lopott
pillantásokat.
Azonban nem maradt sokáig észrevétlen a kapcsolatunk,
ugyanis Stella, akinek napbarnított bőre volt, középhosszú,
mézszőke haja állandóan fényesen ragyogott, és a
legdivatosabb ruhákat aggatta magára, szemet vetett
Brockra.
Nem támogatta azt, hogy a menő srác a láthatatlan
lánnyal levelezget, miközben róla tudomást sem vesz, ezért
csúnyán megalázott a többiek előtt.
Tornaórán egy vattadarabot ejtett mellém a földre és azt a
hírt terjesztette, hogy kitömöm a melltartómat, hogy
nagyobbnak látszódjanak a melleim.
Az egész osztály, sőt a suli rajtam röhögött, ahogy
szárnyra kapott a pletyka az intézményben.
Hetekig ismét megalázva éreztem magam, amíg el nem
ült a vihar… a gyerekek kegyetlenek.
Arra vártam, hogy eljöjjön az év vége, és végre
megszabaduljak azoktól a futószalagon gyártott
kirakatarcoktól.
***

Új iskola. Új közösség.
Sok diákot ismertem már, mert ugyanarra a
szórakozóhelyre jártam velük, és amikor Jean és én
elválaszthatatlan barátnők lettünk, akkor döntöttem úgy,
megkérem anyát, hogy hadd váltsak iskolát. Az sem zavart,
hogy naponta hat órát kell majd utaznom, mert többet ért
számomra a nyugalom.
Elképedtem, amikor a buszmegállóban mellém lépett
valaki és az arcomba integetett. A fülembe üvöltött a rock
and roll.
Megfontoltan ráemeltem a tekintetemet és nem tudtam
megszólalni, csak lazán visszaintettem. Kivette a fülemből a
fülest, majd belehallgatott a zenébe. Miután párszor
megrázta a fejét, visszadugta a fülembe. A zenét
félbeszakítva pityegett a telefonom; üzenetem érkezett.

Brock: Jó a zene, de szerintem meg fogsz süketülni.

Rápillantottam, de ő akkor már felemelt fővel tekintett

körbe.

Meredith: Kösz.

Ennyi tellett tőlem.

Amint elküldtem az üzenetet, a farmerja zsebéből
előhúzta a készüléket és a képernyőre meredt. A szemem
sarkából figyeltem a reakcióját. Apró mosoly pihent meg a
szája sarkában, majd az ujjai ismételten pötyögni kezdtek.
Brock: Nem vagy ma túl bőbeszédű.

Meredith: Mit szeretnél, mit mondjak?

Brock: Kezdésnek nekem annyi is elég, ha szemtől
szemben köszönsz nekem.
Zsebébe csúsztatta a telefont, majd az egész testével
felém fordult. Remegő ujjakkal én is ugyanazt tettem.
Szembefordultam vele és köszöntem neki.
– Szia.
– Szia. Hogy vagy?
– Köszi, megvagyok. Te, hogy vagy?
– Most már jobban, hogy hozzám szólsz. Eltűntél az utóbbi
időben – jegyezte meg.
Igen. Mostanában inkább az eggyel korábbi busszal jártam
suliba, néha túl korán; sajnos nem bírtam már elviselni,
amikor a nagyágyú barátai előtt levegőnek nézett, és újra
hallgatnom kellett a gúnyos megjegyzéseket.
Amikor körbevették a haverjai, én csak egy esőcsepp
voltam a tengerben.
 Adódott olyan alkalom, amikor köszöntem neki, de
válaszra sem méltatott… Akkor, ott, elvárta tőlem a
figyelmemet.
– Korábbi busszal járok.
Bólintott.
Reméltem, hogy megelégszik a válasszal, de egy újabb
kérdést intézett hozzám:
– Hol voltál ilyen sokáig?
– Tessék?
– Korán jársz suliba, és ilyen későn végzel? – nézegette a
drága óráját.
– Igen.
Igen, elkerülhettem a bandádat.
– Érdekes, és szerintem hazudsz is.
– Ez nevetséges. Miért hazudnék ilyenről?
– Mert kerülsz engem.
– Ez nem igaz!
– A reakciód elárul.
– Nem téged – csúszott ki a számon. – Nem kell kedvesnek
lenned azért, mert nincsenek itt a barátaid. Nem kell úgy
tennünk, mintha ismernénk egymást – folytattam.
Hál’ istennek a busz megérkezett, felsodródtam a
tömeggel együtt a gépjárműre. A táskámat magam mellé
tettem. Ha valakinek szüksége lesz a helyre, természetesen
elveszem, de így kisebb az esélye annak, hogy mellém ül
valaki.
Gondoltam én.
Arra lettem figyelmes, hogy a táskám felemelkedett, majd
egy test huppant az ülésbe. Morgott valamit a bajusza alatt,
mert a hosszú lábai nem fértek el a két ülés között.
A magasság olykor hátrány is lehet.
– Nem volt máshol szabad hely? – kérdeztem.
– De igen, viszont úgy gondoltam, hogy melletted van a
helyem – mosolygott.
A bókja hallatán és kisfiús mosolyát látva ugyanazt
éreztem, mint régen. Kedveltem.
 De elillant a bárgyú képzelet, amikor Noah, a haverja
megjelent és rosszalló pillantást vetett felém, majd
elszólította mellőlem Brockot. Ennyit erről.
A nyáron nemigen beszélgettünk egymással. Láttam a
fotókat, amiket posztolt. Járt Párizsban, Londonban és
Floridában is. Egy esztendő két hónap alatt semmivé
foszlott, amíg járta a világot.
Meglepett, amikor hazaérve láttam, hogy üzenetem
érkezett tőle. Nem tudtam eldönteni, hogy engedjek neki és
hagyjam, hogy ismét a mindennapjaim része legyen, vagy
hagyjam figyelmen kívül az érdeklődését?
Akárhányszor megengedtem neki, hogy közeledjen, utána
történtek külső behatások és eltaszítottam magamtól…
Hihetetlennek tűnt, hogy pont ő, pont egy olyan fiú akarhat
tőlem valamit.
Lehet, hogy úgy érezte, csak játszom az érzéseivel, de ő is
ezt éreztette velem, akárhányszor olyan emberek vették
körül, akik előtt biztosan szégyellte a kettőnk közti érzelmi
szálakat.
Mert akárhányszor eltávolodtunk, annyiszor találtunk
vissza a másikhoz. Mintha egy láthatatlan lelki kötelék
kötött volna össze minket, azonban a társadalom által
állított sztereotípiák akadályok sorozatát görgette elénk,
amit az apja vasmarokkal be is tartatott.
Azt hittem, azért gyűlöl engem annyira, mert szegénynek
születtem, azonban fény derült az igazságra: a hajam színe
az oka mindennek.
Beleszerettem a szörnyeteg fiába, aki az első
találkozásunknál megvillantotta az agyarát és a sötétséget
a tekintetében.
Engedtem a kísértésnek, tehát Brock ismét része lett az
életemnek. Azonban amikor tudomására jutott, hogy
Gabriel, a bátyja is erősíti a társaságunkat, kézzel-lábbal
tiltakozott az ellen, hogy a közelébe menjek.
Gabriel folyamatosan züllött és verekedett, aminek az lett
a következménye, hogy az apjuk elzavarta otthonról.
Kitagadta a fiát, hogy ne hozzon szégyent a Ross névre.
Brock néha lázadozott, de maradt a jó fiú szerepében. Bár
Gabriel nem állt éppen angyal hírében, mégis egy olyan
ember lakozott a szíve mélyén, amit nagyon kevés
embernek mutatott meg. Én a szerencsések egyike
lehettem ezeknek az embereknek, és bátyámként szerettem
– bár a dolgairól olykor nem vettem inkább tudomást. Piti kis
drogdílerként kezdte, és szép lassan, lépésről lépésre jutott
előre a bűnös negyedben. Nagy embernek számított, sokan
csak szellemként emlegették. Viszont nem mindenki
fogyasztott illegális szereket a csapatból. Barátok voltunk,
szinte már egy nagy család. Mindig figyeltünk a másikra,
nehogy túltolja a cuccot. És bárkinek bármilyen nemű
problémája adódott, akkor kihúztuk a slamasztikából.
A Brockkal folytatott beszélgetésünk hirtelen teljesen más
irányba indult el. Sokszor bókokkal tűzdelte tele az
elektronikus levelet, és célozgatott arra, hogy mennyire
szeretne velem lenni, de tudtam, hogy a szülei és a barátai
ki nem állhatják a prolikat, akik közé én is tartoztam.
Egyébként sem tudtam volna olyan felszínes lenni, és
azok az emberek közé beilleszkedni, ahol minden csak a
pénz, a szépség körül forog. Ezek a dolgok olyan messze
álltak tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől.
Szórakozni jártam a barátaimmal, akik főként fiúk voltak,
és arra lettem figyelmes, hogy Brock viselkedése
megváltozik. Amikor meséltem neki róluk, magára öltötte a
féltékeny, védelmező alakot, hiába ecseteltem, hogy nincs
komolyabb kapcsolatom egyik fiúval sem. Ennek ellenére
állandóan azon munkálkodott, hogy elcsaljon mellőlük, de
én nagyon is jól éreztem magam a többiekkel.
Ryker – aki olyan, mint egy kaméleon, könnyen helyt állt a
gazdagok és a szegények oldalán is – lehívott egy bizonyos
este a kikötőhöz. Elmondása szerint az édesapja
megengedte, hogy a halászhajóján tartson egy kisebbfajta
összejövetelt.
 Kiszöktem hozzá, majd amikor az utcasarkhoz értem,
lefagyott az arcomról a mosoly, mert megpillantottam
mellette Brockot.
– Sziasztok – üdvözöltem őket elhaló hangon.
– Szia, Mer – ölelt meg Ryker.
– Meredith – bólintott Brock, majd közelebb lépett.
Zavarodottan mosolyogtam rá, majd engedélyt adtam
neki, hogy megölelhet. Az ölelése hosszabb, szorosabb,
érzékibb volt, mint Rykeré.
A hajamba fúrta az arcát és mélyen belélegezte az
illatomat. Éreztem a szívét, ami hevesen ütötte a mellét.
– Mehetünk? – kérdezte Ryker. – Még össze kell szednünk
Millie-t.
– Persze – válaszolta Brock, miközben le sem vette rólam a
szemét.
Többnyire hozzászoktam már ahhoz, hogy Brockkal este a
sötétben sétálgatunk, és nem telik el úgy nap, hogy ne
írnánk egymásnak, de társaságban még sosem
mutatkoztunk együtt.
A víz közelsége miatt a levegő hűvösebbnek érződött a
bőrömön, de az elfogyasztott bor kellőképpen melegített,
mégis az ölébe ültetett, és úgy karolt át, mintha egy pár
lennénk. Mozdulni sem mertem, csak a szívem lüktetett
fékezhetetlen sebességgel. Összebújva figyeltük a Hold
tükörképét, amely a víz fodrozódó felszínén lebegett.
– Kedvellek – bukott ki belőle.
– Én is téged.
– Akkor miért fordítasz nekem mindig hátat?
– Te is tudod a választ.
– Az nekem nem elég, Meredith.
– Pedig elég nyomós indok.
Maga felé fordított és meg akart csókolni, de elfordítottam
a fejemet, így az ajkam helyett az arcomra nyomott egy
apró csókot, amitől remegni kezdett a gyomrom. Lehunytam
a szemem és vártam, hogy távolodjon tőlem.
– Részeg vagy.
 – Nem ittam sokat, ahogy te sem. Nem az alkohol miatt
szeretnélek megcsókolni. Borban az igazság, lányban a
pimaszság. Szerintem ez teljesen így van, nem gondolod?
– Haza kell mennem – sóhajtottam, majd kimásztam az
öléből.
– Hazakísérlek.
– Nem szükséges, maradj csak, amíg kedved tartja.
Hazatalálok.
– Ragaszkodom hozzá – nyúlt a kezem után.
Kézen fogva sétáltunk haza, az ujjaink szorosan
összefonódtak.
Sajnos ez után az este után újabb csalódás ébresztett rá,
hogy ő csak akkor figyel rám, amikor elcsendesül a világ,
fényes nappal azonban, amikor Noah-val, a legjobb
haverjával lóg, láthatatlanná válok.
Mégis, bárhogy próbáltam őt elkerülni, a sors mindig az
utamba ejtette.
Éppen egy házibuliba indultunk, amikor összefutottunk
vele a buszpályaudvaron. Bennem már jócskán dolgozott az
ital és hangosan nevettünk az őrültségeken, majd
elbotlottam a saját lábamban. Henry kapott el, hogy ne
találkozzak a csúf aszfalttal. Nevettem és beleakaszkodtam
Henrybe, majd Brock acélos tekintetével találtam magam
szembe.
Azt füllentettem neki, hogy otthon töltöm az estémet…
A mosoly szép lassan lekényszerült az arcomról, és
szégyenemben még köszönni sem tudtam neki. Halkan
sétáltam tovább a többiekkel.
Másnap reggel egy üzenet fogadott, amiben küldött
nekem egy zeneszámot. Természetesen külföldi zenekartól…
Órákat töltöttem azzal, hogy kiderítsem; egyáltalán milyen
nyelven is éneklik a dalt. Napokra bezárkóztam a szobámba,
hogy a fordító segítségével érthetővé tegyem a szöveget.
Nem tudtam magyarul – velem ellentétében Brock igen.
Kereskedő családja, jómódú élete miatt több nyelven tanult
már óvodás korától.
 Hetekkel később éjjel-nappal csak ezt az egy számot
hallgattam. Minél többször muzsikált a fülembe, annál
jobban tetszett. Már nem volt idegen a dallam, a fiúkkal
együtt énekeltem. Mindig Brock jutott róla eszembe, és
mosolyt festett az arcomra vele.
Hooligans – Királylány.
A megszámlálhatatlan elutasítás miatt kaphattam, és
persze azért, mert amikor felhívott, hogy megosszon velem
egy jó hírt, az egyik fiúbarátom beleüvöltött a telefonba.
Hullarészeg volt…
Ezeket a szavakat ordibálta a készülékbe: Ő az én
Meredithem. Csakis az enyém. Kopj le, faszfej!
Brock borzalmasan pipa lett, majd rám csapta a telefont.
Százszor bocsánatot kértem tőle, de mindig ugyanoda
lyukadtunk ki:
– Ha mással vagy, akkor azt el lehetett volna mondani.
Nem kell megjátszanod magad.
Nem hitt nekem.
Senkivel nem kerültem sem testi, sem lelki kapcsolatba,
mégis igazat adtam egy idő után neki, hogy távol tartsam
magamtól.
Megszakadt köztünk a kapcsolat.
De a sors leleményes módon állandóan az utamba
sodorta.
 Ötödik fejezet
Meredith
Másnap vegyes érzelmekkel indulok el a munkába. A
gyomromban nyugtalanító érzés kering… Az új főnökömről
már említést sem teszek.
Egy hónapig képes voltam úgy elkerülni, hogy még egy
méter sem választott el tőle… tegnap meg… tegnap
négykézláb egyenesen az irodája padlójára estem.
Levegő, ami érinthetetlen és láthatatlan. Levegő, ami
körülvesz minket minden egyes másodpercben; levegő, ami
nélkül nem létezünk.
Ideje lenne máshoz hasonlítanom Brockot… Talán lehetne
egy kellemetlen pattanás? Ami folyton visszatérő probléma
az ember életében?
A lift megérkezik a célállomásra, a harmadik emeletre.
Kinyílnak előttem az acélajtók, és a gondolataim kirepülnek
a szerkezetből. Lassú léptekkel követem őket egy óriási
sóhaj kíséretében.
Nemsokára már egy méter sem választ el tőle.
A torkomban szorító gombóc növekszik, a lábaimra
mázsás súly nehezedik, miközben végigsétálok a folyosón
az asztalom felé. A szívem viszi előre a lábamat, az eszem
megállítana! Besétálsz az oroszlán barlangjába! Ez túl
veszélyes, találsz majd másik munkahelyet!
Hirtelen megfordulok, de azonnal meg is torpanok, mert a
fejem beleütközik egy kemény testbe. Átkarolja a derekamat
és magához szorít, annak ellenére, hogy nem állt fent az
elesés veszélye. Finom, kellemes, enyhén fűszeres, férfias
illat tör be az orromba.
– Most én kaptalak el téged. Mondtam, hogy vigyázni
fogok rád, Királylány.
Figyelem ívelt ajkai mozgását, amelyek igazán
kívánatosak, és valószínűleg remekül csókolnak.
Elszalasztottam kétszer is a lehetőséget, hogy megízleljem
őket. Viszont ebben a pillanatban el szeretnék menekülni
innen. Szégyen a futás, de hasznos.
Tekintetében összeolvad a szörnyeteg és a szerelem.
– Még mindig gyönyörűek a szemeid.
– Felmondok! – suttogom. – Tegnap meggondolatlanul
döntöttem.
Brock arcáról eltűnik a mosoly.
– Az irodámba. AZONNAL! – parancsolja.
Megragadja a karomat és sietősen maga után húz. Úgy
csapja be maga mögött az ajtót, hogy beleremegnek az
ablakok.
– Mielőtt átgondolom, hogy elfogadom-e a felmondásodat
vagy sem, beszélgessünk. Mi az oka annak, hogy
visszautasítod az állást?
A nagybetűs MÚLT!
Brock
Viszket a tenyerem.
Legszívesebben a térdemre fektetném Meredith-t és addig
ütném a fenekét, amíg hófehér bőrét nem égetné rózsaszín
pír a tenyeremtől.
Elfogadhatatlannak és felelőtlennek találom a
viselkedését. A munkahellyel nem szoktak játszadozni az
emberek, főleg ebben a nehéz időszakban, amikor több mint
ötven jelentkezőt mondtam vissza, csakis azért, hogy őt
alkalmazzam! És szükségem van egy olyan személyre,
akiben megbízhatok, és aki titokban tartja a kilétemet a
munkások előtt, amíg fel nem tornászom az összeomlás
szélén álló vállalatot. Tegnap világosan a tudomására
adtam, hogy miért fontos bizalmasan kezelni a főnökség
kilétét.
Azonban ezek csak a cég érdekeit képviselik. Arról nem
beszélhetek még neki, hogy mit tenne velem a távozása. Tíz
évvel ezelőtt úgy nyüszítettem fájdalmamban, mint egy
kutya, amikor szembesültem vele, hogy köszönés nélkül
lelépett. Amikor megláttam a kerítés túloldalán, egy óriási
kérdőjel villogott a feje fölött, de megtehetem azt, hogy
elfelejtem a történteket, félreteszem a sértődöttségemet, és
tiszta lappal indíthatom a jelenünket.
Önzőség? Lehet.
Azonban ebben a percben is azt érzem, hogy ő is próbálja
leküzdeni azokat az érzelmeket, amelyeket irántam érez.
Kerüli a tekintetemet. Szemeit a földre szegezi, a mellkasa
gyorsabban emelkedik és süllyed, miközben harcol ellenem.
Látom, hogy milyen hatással van rá a jelenlétem.
Megőrjítem, felidegesítem és felajzom. Akar engem,
mindig is akart, valami mégis meggátolja abban, hogy
átadja magát nekem.
– Én hajlandó vagyok tiszta lappal indítani a
kapcsolatunkat, Meredith. Elfelejthetem azt, hogy eltűntél,
azt, hogy nem köszöntél el. Elfelejthetek mindent, ha te is
képes vagy erre.
– Semmi különösebb oka nincs annak, amiért leléptem a
térképedről. New Yorkba mentem és követtem az „amerikai
álmot.” És igen – sóhajt –, meg tudom tenni a közös
munkánk érdekében, Mr. Ross.
– Nagyszerű! Viszont mielőtt még teljes biztonságban
éreznéd magad, szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy
tartozol nekem valamivel, és a közeljövőben szeretném
megkapni!
– Mégis miről beszélsz?
– Arról az estéről, kedves Meredith – lépek közelebb hozzá,
mire ő hátrébb lép egyet. – Amikor fogadalmat tettünk.
– Ez teljes ellentmondásban áll az előző mondatoddal.
Tisztában vagy vele, ugye?
– Szívem szerint onnan folytatnék mindent, mert a
megszállottad vagyok.
Visszaemlékezés
 Egy nagyobb csapatba verődve tartottunk kocsmatúrát,
amivel megünnepeltük az érettségi megszerzését.
Az összes kocsmába betértünk és ittunk egy kört. Volt,
ahol rövidebb ideig maradtunk, volt, ahol tovább. Az utolsó
előtti hely nem volt idegen számomra. Sosem jártam még
ott ezelőtt, de sokat hallottam róla, és tudtam, hogy a Zóna
Meredith törzshelye.
Bíztam benne, hogy most is itt találom, hiszen ő is
ünnepel.
Amikor lesétáltam a szűk lépcsőkön, majd beléptem a
helyre, arcon csapott a mérhetetlen cigarettafüst, ami a
levegőben gomolygott.
A tüdőm friss oxigénért kiáltozott. Fuldoklottam, amíg a
testem hozzá nem szokott az erős szagokhoz. Izzadság,
orrfacsaró parfümök, sör- és hányásszag vegyült össze egy
hatalmas illatfelhőbe.
A Nike Sneakers cipőm talpa minden lépésemnél
odaragadt az olcsó járólapokhoz, amin többhetes kosz és
kifröccsent filléres sör képzett réteget.
A rock and roll fülsiketítően üvöltött a zenegépből. A saját
gondolataimat sem hallottam mellette. Mindenütt hosszú
hajú, tetovált, bőrruhát viselő férfiak mászkáltak. A nők
telis-tele voltak piercinggel és a legtöbbnek színesre volt
festve a haja, vagy punk stílusban az égig állítva zselével.
Furcsán néztek rám, amikor elhaladtam a padok között, és
próbáltam átlátni a sűrű, szürke füstfelhőn.
Majd megpillantottam a lángoló vörös hajú lányt.
Meredith fehér bőre ragyogott a sötét alakok közt. Pánt
nélküli fekete topot viselt világos színű, szaggatott aljú
farmersorttal és piros tornacipővel.
Ránézésre nagyon jól érezte magát, azonban a piros színű
csukája volt rajta, ami a haragot, a dühöt közvetítette a
lelkiállapotáról a környezetének.
Az emberek, akik körülvették, rémisztőek voltak ahhoz a
pici, édes lányhoz képest. Az életkorukat huszonöt és
harminc közé saccoltam. Egyáltalán nem tetszett, hogy
ilyen alakokkal lóg folyton.
Úgy tekintett körbe, mintha keresne valakit a tömegben,
ezért nem mentem oda hozzá, hanem megvártam, hogy
észrevegyen. Azonban a reakciója, amikor meglátott, nem
volt éppen meleg fogadtatás, sőt inkább sértőnek számított.
Eltűnt az angyali mosoly az arcáról. A szemöldökét
összeráncolta, és a szemében megállíthatatlan villámok
vibráltak.
Kajánul mosolyogtam rá, majd zsebre vágtam a kezeimet.
Nem menekülhetsz el előlem, Meredith!
Súgott valamit egy nagydarab, szőrös alaknak, majd
ökölbe fogta apró kezeit és felém sétált méltatlankodó,
haragos ábrázattal.
– Brock, micsoda meglepetés. Te mit keresel itt?
– Kocsmatúrát tartunk.
És ezt a helyet vártam a legjobban mind közül.
– Hogy sikerült?
– Jól. Azért is vagyok itt.
– Hát persze. Nekem is.
– Ittál? – vonom kérdőre.
– Miért, te nem?
– Kérdésre kérdéssel nem válaszolunk.
– Igen, ittam.
– És ezekkel az alakokkal vagy?
– Mi a bajod velük? – felhúzott szemöldökkel, kérdőn
meredt rám.
Megvakartam a tarkómat, miközben kerestem a megfelelő
szavakat, amelyek nem annyira sértők, mint amit valójában
gondoltam róluk.
– Nem illessz közéjük. Idősek, és ki tudja, mire képesek.
Hangosan elnevette magát.
– Ők nem fognak sosem bántani. Attól, hogy a külsejük
nem mindenkinek nyeri el a tetszését, ők jó emberek.
Gabriel is ismeri őket – tette hozzá vigasztalás gyanánt.
– Ő is itt van?
 – Még nincs. Később szokott jönni.
– De ugye te nem fogyasztod azt a szart?
Erősen megragadtam a karját. A mögötte gubbasztó
rockerek megfeszülve figyeltek minket.
– Nem. Persze, hogy nem. Ő sem rossz ember. Amit tesz,
az rossz, de a bátyád jó ember a szíve mélyén.
Elengedtem.
– Hát persze – horkantottam fel a röhejes álláspontja
miatt.
– Sajnálom, ha te másképp látod.
– Brock! – ordítja a tömeg, amelynek tagjai – leesve a
lépcsőn – megérkeznek a helyre.
– Várnak rád a többiek.
Ezzel Meredith hátat fordított nekem, majd visszasétált a
többiekhez.
Egész este őt figyeltem.
Vártam az alkalmat, hogy egyedül maradjon. Beszélni
szerettem volna vele nyugodt körülmények között.
A látvány egyre jobban idegesített, és egy kicsivel többet
ittam a megengedettnél. Mindig tartom a mértéket, de
akkor este győzött az ital erőssége.
Meredith elindult felfelé a lépcsőn. Dülöngélve követtem
őt. Többször is meg kellett kapaszkodnom a falban.
– A szentségit, hogy nem tesznek ide egy korlátot! Ez
életveszélyes! – dörmögtem az orrom alatt.
Nagy bénázás után, sikerült felérnem, de megbotlottam.
Meredith támasztott meg, hogy ne törjem össze előnyös
ábrázatomat.
Az angyalom!
– Téged kereslek!
– Úgy néz ki, megtaláltál.
– Meg akarlak csókolni.
– Micsoda? Részeg vagy!
– De az igazat mondom neked.
Közeledtem felé, de ő kitért előlem. Hangosan felnevetett,
majd elszaladt.
 – Kergetőzni akarsz?
– Nem vagyok benne biztos, hogy tudod tartani a lépést.
– Nem? – Összeráncoltam a szemöldököm.
A hűvös, friss levegő a barátom volt azon az éjszakán. A
szédelgésem szép lassan elcsendesült.
Meredith után szaladtam, majd felkaptam és háromszor
megpördültem vele.
A nevetése betöltötte az üres utcákat és az én szívemet is
csordultig rakta meleg, kellemes, bizsergető érzésekkel.
– Tegyél le! Még a végén elesünk.
De folytatta a nevetést.
– Azt hiszed, nem bírlak el?
– De, elhiszem, mindent elhiszek neked.
– Akkor azt is, hogy nem azért akarlak megcsókolni, mert
részeg vagyok?
– Azt is, csak tegyél le, mert félek, hogy elesünk. Az esés
következtében én fogok alulra kerülni, fel kell fognom a
testemmel a testedet, és biztos vagyok benne, hogy nem
lesz kellemes.
– Vigyázok rád, Királylány.
A lábait a derekam köré fontam, majd erősen magamhoz
szorítottam törékeny testét.
– Hol a csókom?
– Még nem jött el az ideje. – Hosszú ujjai cirógatták a
hajamat, miközben mélyen egymásba kapcsolódott a
tekintetünk.
– Már rég itt van az ideje.
– Ha a sors is úgy akarja.
– Az nem elég, ha én akarom? Mi köze ennek a sorshoz?
Újra felkacagott. Szerettem megnevettetni.
– Majd idővel megérted.
– Rendben.
Visszahelyeztem a talajra és fogadalmat tettünk.
– Kezet rá, hogy ha a sors még egyszer az utamba sodor,
akkor csókolózol velem! És be kell tartanod az ígéretedet.
Tartozni fogsz nekem.
 – Brock Ross. Nem is olyan rossz. Már most egy
üzletember vére pezseg az ereidben – rázott velem kezet.
 Hatodik fejezet
Meredith
Körülvesz minket a múlt édes emlékképe. Érzem annak az
estének a hűvös levegőjét, ami megsimogatta fedetlen
bőrömet. A zene halkan lüktető ritmusát, ami felszűrődött a
pincéből; az emberhorda összemosódó hangfoszlányait, a
homályos fénysávok villanásait.
Brock testét, amint összesimult az én testemmel; karjait,
amelyek erősen tartottak, és amelyek most egy
karnyújtásnyira vannak tőlem.
Olyan elcseszett ez az egész.
Én is elcseszett és beteg ember vagyok, mert fogalmam
sincs, hogyan gyűlölhetem és szerethetem egyszerre azt a
meleg szempárt, amit magam előtt látok.
Tíz hosszú év! Már rég el kellett volna felejtenie a
testemnek és az elmémnek őt! Viszont ha rá gondolok, újra
felizzik a tűz. A mellkasomat elönti a forróság, az ágyékom
kellemesen bizsereg, a szívem megállíthatatlanul lüktet, és
ennek következtében bugyuta kislányként viselkedem.
Egy burokban ragadtunk a fogadalom estéjén, ahol
biztonságos karjaiban tartott.
Onnan folytathatnánk, ahol egykoron elszakadtunk
egymástól.
Nem tenne fel kérdéseket, nem érdekelné, hogy mi az oka
annak, hogy tíz évvel ezelőtt szó nélkül elhagytam.
Lehet, hogy azért nem akarja hallani a választ, mert fél
tőle. Azt hiszi, hogy ő követett el ellenem olyan
megbocsájthatatlan dolgot, ami miatt ezt érdemelte tőlem…
Viszont jobb is, ha nem kavarjuk fel az állóvizet, mert nem
biztos, hogy tetszene az a zavaros, bemocskolt víz, ami az
évek alatt leülepedett.
A múlt felszíni sebeit nem szabad kapargatni, mert hamar
olyan mélyre juthatunk, ami artériás vérzéshez vezethet.
 Azonban fogalmam sincs, hogy mit tegyek… Tíz hosszú
év! Ez idő alatt megváltoztak a körülmények.
Megengedhetem magamnak azt, hogy a szívemet
kövessem, ami állandóan Brock karjaiba akar szaladni,
amikor a közelemben van? Vagy hallgassak a vörösen izzó
pánikgombra, ami félelemmel pumpálja tele a szívemet?
Nincs olyan nap, hogy ne néznék magam mögé. Éjjel-
nappal keresem a múlt mumusát, hogy ne érjen váratlanul a
vele való találkozás.
Ebben a percben mégis megszűnni készül az Univerzum.
Tekintete nem beszél kétségekről, nincs benne
megválaszolatlan kérdés. Homályba vesznek a külön töltött
évek csapásai.
Ebben a percben csakis a jelen van, csakis mi vagyunk a
ki nem mondott érzéseinkkel, vágyódásainkkal.
Ostobaság lenne emiatt visszautasítani ezt a remek állást.
Felnőtt emberek vagyunk, kordában tudjuk tartani az
érzéseinket, a félelmeinket.
– Elmerengtél. – Megsimogatja a karomat.
Csatt!
Pofon ég az arcán. Egy hirtelen mozdulattal felképeltem.
Valószínűleg utolérte a jégkorszak, mert lefagyott a
reakciómtól. Sajog a tenyerem belső fele, akkora pofont
mértem ki az arcára, és még meg sem érdemelte.
Nem ő a szörnyeteg!
***

– Mi van köztetek?
Másnap ki sem teszem a lábamat a liftből, amikor Claire
őzikeszemeivel betolakodik az intim terembe és
megbombáz a kérdéssel. Erősen megszorítom a Starbucks-
kávémat, mert nem szeretném újra átélni az első nap
eseményeit. Claire egy kávégyilkos!
– Nem tudom, mire gondolsz.
– Ugyan, Meredith! Előző nap láttam, hogyan ölelkeztetek,
és csak rá kell nézni a főnök arcára, amikor meglát téged.
 Idegesítően rebegteti a pilláit, miközben elkísér az
asztalomhoz.
– A főnökünk szerintem mindenre számított, csak arra
nem, hogy pofonnal lakol meg azért, mert hozzá mert érni
az engedélyem nélkül a testemhez. Miután köpni-nyelni nem
tudott az előre nem látható viselkedésemtől, úgy gondolom,
nem sok nőtől kapja ugyanezt.
Claire is lefagyott. Úgy látom, jól értek ahhoz, hogy
sokkoljam az épületen belül tartózkodó embereket.
– Az olyanok, mint Mr. Ross, hozzá vannak szokva, hogy
megkapják, amit akarnak. Néha nem árt őket egy kicsit
visszazökkenti a talajra – kacsintok.
Brock egy idegesítő pattanás, amit nagyon sokan büszkén
viselnének magukon, köztük én is, de ezt senkinek sem kell
tudnia.
– Bármit is mondasz, szerintem mindenki szeretné a farkát
a szájába venni!
Fuldoklom! Tényleg! Félrenyelem a kávémat a szavak
hallatán, miközben Claire szemét követve megpillantom a
főnökünket a termelés vezetőjével beszélgetni.
Eddig nem engedtem meg magamnak azt, hogy jobban
szemügyre vegyem, de látni akarom, amit Kávégyilkos
Claire lát benne.
Brock méretre szabott fekete öltönyt visel egy bordó színű
inggel, ami tökéletesen rásimul az alkatára.
Megváltozott! Sokkal erősebb, férfiasabb, vonzóbb lett tíz
év elteltével.
– Ne haragudj! – mentegetőzik Claire. – Van vőlegényem,
szeretem is, de ha szingli lennék, akkor… érted… – biccent a
fejével. – Akkor tuti rácuppannék.
Még mindig fuldoklom, amikor a főnök egy leleplező
pillantást követően köszön, és besétál az irodájába.
– Én megmondtam – csettint Claire. – Úgy néz rád, mint
aki rögvest megenne reggelire. Szerintem a pofont
kihívásnak vette, úgyhogy kösd fel a bugyidat, kislány.
 – Élő bizonyíték a hatalmas halomba hányt mappa –
mutatok a papírok felé.
– Egyébként – megköszörüli a torkát –, rendes lánynak
tűnsz. Nem segítenél be nekem néha a recepción? Tudod, a
vőlegényem tűzoltó és vannak olyan hetek, amikor nem
találkozunk a beosztás miatt.
– Persze – elmosolyodom. – Mit kellene tennem?
– Csak pár órára helyettesíteni azokon a napokon, de Mr.
Ross nem tudhatja meg.
Egy újabb hazugság!
– Rendben. Azonban muszáj dolgoznom – mutatok a
telefonra, ami megállás nélkül hívásokat jelez.
***

A házitelefon késő délután megszólal, és sajnos nem

tehetem meg azt, hogy nem veszem fel. Kénytelen vagyok
beszélgetni Brockkal, hisz’ mégiscsak ő a főnököm, viszont
egy kicsit azért megvárathatom…
Nagyon örülök annak, hogy reggel óta ki sem dugta a fejét
az irodából… Az ebédjét egy futár hozta, aki már jól
ismerheti a járást, mert csak bólintott nekem, miközben fél
lábbal már belépett Brock kicsi birodalmába.
Az arculcsapás után reszkető kezekkel hagytam faképnél,
mert arra számítottam, hogy dühös lesz rám az
elfogadhatatlan viselkedésem miatt. Azonban aznap nem is
találkoztam vele. Nem hagyta el a császársága biztonságos
falait, amíg én is az épületben tartózkodtam.
– Miben lehetek a segítségére, Mr. Ross?
– Hagyd abba mára a munkát. Körbe szeretnélek vezetni a
termelői részlegen, hogy legyen egy összkép a fejedben
arról, mégis hol dolgozol.
A telefon még jobban elmélyíti bariton hangját, amire a
bőröm alatt lévő idegvégződések érdeklődve reagálnak.
– Rendben.
– A lift mellett öt perc múlva.
 Rendet teszek az asztalon és elindulok egyedül a lépcsőn.
Nem akarok a liftek bűvös vonzerejébe keveredni Brockkal.
Miután lelépcsőztem a termelői részlegre, a munkásokhoz,
megdöbbenve figyelem, hogy Brock már előttem ideért és a
reggeli elegáns öltözékét hétköznapira cserélte. Nem egy
arrogáns, nagyképű öltönyös bőrébe bújva osztja az észt az
alkalmazottainak, hanem azonosul velük.
Persze az is meglehet, hogy csak nem akar feltűnést
kelteni. Ahogy én sem tudtam, hogy a csőd szélén tengődő
vállalatot felvásárolta és kibővítette a tevékenységi körét,
úgy ezek az emberek sem, akik hónapokig
kilátástalanságban és kételyek közt éltek.
Az emberek szemében felszikrázó reménnyel elegyedő
öröm, ahogyan ránéznek Brockra, boldogsággal tölti meg a
szívemet.
Barna munkásbakancsban, őrjítően magabiztos léptekkel
sétál oda mindenkihez, hogy megkérdezze: minden rendben
van-e?
Világos színű farmernadrágja kifogástalanul kidomborítja
tekintélyes testrészeit. Talán az izmos feneke túl nagy
hangsúlyt kap benne. Dühítően vonzó az a fenék.
Napbarnított felsőtestét fehér póló fedi el, már amennyire
tudja… Azok az izmok, amelyek alatta rejlenek, figyelemért
kiáltoznak.
Már kölyökként is sokat dolgozott a testén, ami a javára
vált az évek alatt. Bár biztos vagyok benne, hogy ezt a jó
szokását a mai napig folytatja, azonban a géneket se
felejtsük el, mert azok is fontosak…
Brock megfogja a gyalugépet, majd lassan és gondosan
gyalulni kezdi az érdes felületű gerendát. A karján lévő erek
lüktetnek napbarnított bőre alatt. Erőt fejt ki, mégis
rendkívül gyengéden bánik a felülettel. A faanyag apró
hulladékai csupasz bőrére hullanak.
Feltűnően sokáig, túlzott csodálkozással kísérem
figyelemmel a mozdulatait. Abba kell hagynom a bámulását,
mert észre fogja venni, és akkor nekem végem… Biztosra
veszem, hogy teljesen zavarban leszek.
Feleslegesen ütöttem meg, ha most lebuktatom magam
azzal, hogy kicsit sem hagy hidegen a jelenléte.
Megerőltetem magam és körbepillantok az üzemben,
mégis rajta állapodik meg a tekintetem.
Egymásba kapcsolódik a pillantásunk, ami zavarba hoz.
Rám kacsint, miközben elégedett, kaján mosoly ragyog fel
az arcán. A bőröm alá hatol.
Káosz dúl az elmémben, a szívem vadul kalapál a
testemben. Az ajkamba harapok, hogy csitítsam a dühömet,
amit iránta érzek. Vagyis nem ellene szól ez az érzelem,
hanem annak, amit képes kiváltani a testemből egyetlen
mosolyával. Engem is megfertőz ez a szörnyű járvány, ami
két izmos lábon felém sétál.
Úgy teszi meg a lépéseket, mint ahogy azt a filmekben
lehet látni. Amitől megremeg a félájult lányok térde,
beleértve az enyémet is.
– Mocskos leszek! – jelentem ki.
Szemöldöke a homlokára szalad.
Lám, lám… Nem is váratott magára sokat a bugyuta
kislány-viselkedésem. Mert ha nem az járna a fejemben,
hogy most leteper és a bőrünk… Ah! Elég, Meredith!
– Vagyis tiszta piszok lettél – próbálom lesöpörni a karjára
hullott faforgácsot.
Érzéki és lassú lesz az érintésem, amire elsötétedő
tekintete, teste túlzott közelsége hívja fel a figyelmemet.
– Ne haragudj! – rántom el a kezem.
Még közelebb hajol hozzám, és a fülembe suttogja a
szavakat:
– Még te is lehetsz mocskos, Királylány, de csakis tőlem.
Megköszörülöm a torkomat és összeszedem reszkető
gondolataimat, nehogy most is valami ostobaságot
mondjak.
– Folytatjuk?
– Előtte lezuhanyoznék, ha nem bánod.
 – A körbevezetést! – Hátrébb lépek. – Te mire gondoltál?
Próbálok úgy tenni, mintha az előbbi közjáték meg sem
történt volna.
– Tudom, hogy másra sem tudsz gondolni évek óta.
– Ne áltasd magad. Az alkalmazottad vagyok. Ez –
mutatok kettőnkre – csak munka. Semmi több.
– Szerintem csak te áltatod magad, Királylány. De ahogy
gondolod, előbb a munka, aztán a szórakozás.
Az arcom valószínűleg vöröslik a méregtől.
Legszívesebben letörölném azt az elégedett vigyort a
képéről.
– És ha már itt tartunk, elfelejtettél bocsánatot kérni.
Szomorú vagyok, hogy emlékeztetnem kell rá.
Lenyelem a fojtó gombócot, ami feszíti a torkomat.
Gyűlölöm és szeretem ezeket a szemeket!
– Bocsánat.
– Gyere! – Szelíden rám mosolyog.
Mélyen magamba szívom a frissen kivágott, nedves fa
illatát, ami valami megmagyarázhatatlan örömöt vált ki
belőlem és mosolyt csal az arcomra.
A kezdeti lelkesedésem a körutunk végére sem múlik el.
Ámulattal iszom minden szavát, amikor elmagyarázza, a
gépek milyen munkafolyamatokat hajtanak végre, és
megmutatja, mi lesz az adott folyamat végeredménye.
Mesél az életéről is, sok mindenről, ami vele történt az
elmúlt években.
– Nem sietsz haza, ugye?
– Nem, miért?
– Mert ma bedoblak a mélyvízbe. Készítsd elő a
jegyzetfüzetedet és a tolladat. Szerintem már így is
késésben vagyunk.
– Késésben? Honnan?
– Várnak ránk a konferenciateremben az alvállalkozóink.
Szorosan követem Brockot az irodájába. A nyelvem
hegyén gyülekeznek a szavak. Éppen fel akarom tenni neki
a kérdést, mégis hogyan akar ebben az öltözékben
megjelenni egy fontos megbeszélésen, amikor a feje fölött
áthúzza a pólót. Megtorpanok. A szemem elé tárul
bronzbarna, kidolgozott háta. Magamba szívom a látványát,
ekkor szembefordul velem. Kaján vigyorral az arcán hagyja,
hogy elölről is szemügyre vegyem. Ujjai a farmer gombjához
közelítenek. Észhez térek, majd hátat fordítok neki.
– Nem vagyok szégyenlős.
Megköszörülöm kiszáradt torkomat.
– Láttam már… vagy te el is felejtetted azt a napot?
– És tetszett, amit láttál?
Hallom, ahogyan a farmer a lábai mellé hullik a földre.
– A hallgatás beleegyezés – folytatja.
– Mikor iratkoztál be te is a seggfej-akadémiára?
– 2006 júniusában kezdtem, azóta tart a képzésem.
Visszafordulok felé.
Tüdejét megtelítette levegővel, a mellkasát
kidomborította, tekintetében pedig eddig nem látott
szomorúság villan.
Szívem olyan fájdalmasan dobog, hogy az egész testem
belesajdul.
Annyira sajnálom, amit veled, velünk tettem. Meg
szeretném ölelni és fedetlen, sima bőrére csókot hinteni:
nyílegyenesen a szívére. Elcsókolnám a fájdalmát, amit
miattam érzett, és amit talán még e pillanatban is érez.
Könnycsepp gördül le a szempillámról, ezért gyorsan
elfordítom a fejem.
– Inkább megvárlak odakint.
 Hetedik fejezet
Brock
Hatalmas léptekkel szelem át a folyosót, ugyanis a
konferenciatermet az épület túlsó végében alakították ki.
Meredith próbálja tartani a lépéseket, lohol utánam, mégis
lemarad egy kicsit. Élvezetes hallgatni a cipője kopogását a
járólapokon.
A teremből már csak mi ketten hiányzunk. Meredithnek
kipirult az arca a sietős léptektől és csapzott lett rendezett
kontyba fogott haja. Úgy néz ki, mint akit néhány perccel
ezelőtt jól megdugtak a falhoz szorítva. Mielőtt belépnénk,
kiengedi a haját, hagyja, hogy a vörös, hullámos fürtök
csupasz vállára simuljanak.
Az ég felé emelem a tekintetem, miközben előreengedem
őt.
Minden egyes nap maga a pokol lesz ezzel a nővel, amíg
nem érinthetem meg a testét.
Valamennyi kíváncsi és tolakodó tekintet Meredithre
szegeződik. Mrs. Morgan, aki úgy döntött, hogy nyugdíjba
vonul a férjével, bizonyára nem volt túl szemrevaló
asszisztens.
– Uraim! – köszöntöm őket.
Udvariasan felállnak Meredith miatt, és megvárják, hogy
elsőnek ő foglaljon helyet. Rám szegezi kérdő tekintetét.
Alighanem zavarba hozták az itt egybegyűlt férfiak. Az ő
köreiben nem gyakran találkozhatott ilyen emberekkel.
Nem hagyom túl sok ideig ezen elmélkedni: a
tekintetemmel válaszolok neki, hogy itt az ideje dolgozni:
minden fontos információt, ami elhangzik ebben a
teremben, papírra kell vetnie.
Amíg én beszélek, az üzlettársaim mind Meredithre
pislognak. Többször is el kell érnem, hogy rám figyeljenek,
ne az asszisztensemet vetkőztessék meztelenre a
szemükkel.
Amikor Roger, a termelés vezetője átveszi a szót, én is
ugyanúgy járok el, mint a többiek: figyelem a titkárnőmet.
Nehéz a továbblépés.
Olyan egyszerű volt beleszeretni Meredithbe, amilyen
nehéz őt elfelejteni, és ahogy látom, még lehetetlen is.
Egy évtized!
Nem segített az évszakok váltakozása, nem segített az
emlékek fakulása, nem segített nevetésének elhalkulása
abban, hogy továbblépjek. Bármikor, amikor rá gondolok, a
szívem örvendezve lüktet a testemben.
Nem kérhet arra, és nem is várhatja el tőlem, hogy annyi
álmatlanul töltött idő után elengedjem.
Azt pláne nem várhatja el tőlem, hogy premier plánban
végignézzem, hogyan udvarol neki szemüveges Jerry, aki
csak azért hordja azt a siralmas keretet, hogy a kigyúrt teste
mellé elbűvölő megjelenést kölcsönözzön neki. A szemüveg
komolyságot, elkötelezettséget, bölcsességet sugároz, ami
mellé szépen karbantartja a testét, ezért nem kell sokat
udvarolnia ahhoz, hogy ledobják nekik a nők a bugyijukat.
Szegény Meredith azt hitte, rút, amiért pettyek tarkítják az
arcát, és ezért nem kell senkinek, pedig én voltam egy önző
seggfej azokban az időkben, amikor a bátyámra hivatkozva
mindenkit távol tartottam tőle. Nem tartottam Gabriellel a
kapcsolatot, miután apánk kitagadta a Ross családból, de
ütőkártyaként használtam a kisöcsi-szerepet, akárhányszor
csak tehettem.
Kényelmesen belesimulok a székbe, hüvelyk- és
mutatóujjammal támasztom meg az arcomat, amíg észre
nem veszi, hogy átható tekintettel figyelem.
Elmosolyodik, és a toll végével Roger felé mutat.
Visszamosolygok rá és a fejemet ingatom. Bosszúsan
megdörzsöli az orrnyergét, majd kissé hátat fordít nekem.
Így talán még jobb is: látható a feneke.
 A megbeszélés végén szétosztom a dokumentumokat,
majd az ajtóban mindenkivel kezet fogok. Meredith
mellettem áll, és a férfiak legtöbbje, akinek nincs gyűrű az
ujján, a kézfejére csókol, mielőtt elmegy.
– Több nyál keveredik össze a kezeden, mint egy prostin –
gúnyosan megjegyzem.
– Ne érezd magad azért rosszul, mert valakiből még nem
halt ki a nők iránti tisztelet.
– Az lehet, hogy itt mindenki úriember módjára viselkedik,
de nehogy azt hidd, hogy az ágyban is így tennének.
– Nem is tudtam, hogy mindenkinek belelátsz a fejébe.
Elkapom Meredith karját, majd magam felé rántom és
testemmel a falhoz szorítom. Egyik kezemet a falon
pihentetem, a feje mellett.
– Szerinted mit akarhatnak a férfiak, amikor megfigyelik
az ajkad mozgását? A blúzod szép szabását? A mellkasod
egyenletes, vagy éppen hullámzó mozgását? Vagy éppen
akkor, amikor megjegyzést tesznek a lábaidra? –
Végigsimítok a combján.
Arca eltorzul a félelemtől. A levegő a tüdejébe szorul, nem
mozdul, remeg a teste. Könnyek gyűlnek a szemébe.
– Persze – elcsuklik a hangja. – Csábító tud lenni, amikor
egy férfi ősember módjára meglengeti a levegőben a
bunkósbotját és sarokba szorít egy nőt. Vonzó a férfiból
áradó erős kisugárzás, a vágya perzselő érintése, de
édeskevés, ha nincs benne semmi érzés a nő iránt, ha nincs
benne egy fikarcnyi gyengédség sem.
Elengedem, mert végigfolyik arcán egy könnycsepp.
– Meredith – szegezem rá ijedten a tekintetem.
– Jó lenne, ha némelyik férfi tisztában lenne azzal, hogy a
nő akarja-e a légyottot. Jó lenne, ha egy kicsit is figyelnének
a másik nem érzéseire! Miért kell mindig velünk, nőkkel
szemben mutogatnotok az erőtöket? Szerintetek nincs más
módja annak, hogy megszerezzetek egy nőt?
– Ne haragudj. Csak egy kicsit játszani szerettem volna
veled. Én csak… bassza meg! – A falra sújtok az öklömmel. –
Azt hittem, hogy te is érzed azt a kémiai vonzalmat, ami
közöttünk van. Miért reszketsz? Bántott téged valaki? A volt
férjed?
– Nem, nem bántott – szólal meg elhaló hangon.
– Ha bántott téged, akkor most azonnal el kell mondanod!
– parancsolok rá éles hangon.
– Már mondtam, hogy nem bántott, de most el kell
mennem. És sajnálom, de így nem tudok melletted dolgozni.
– Várj, Meredith! Sajnálom, én nem akartam rád ijeszteni.
Én… nem vagyok ilyen. Tudod jól, hogy sosem lennék
erőszakos egy nővel szemben.
– Akkor mégis mire volt jó ez az egész, Brock?
– Kurvára zavart az, ahogy rád néztek.
– Miért? Te másképp nézel rám?
Kezeimet zsebre vágom, majd a vállammal
megtámaszkodom.
– Nem, Meredith, én sem nézek rád másképp. Gazember
módjára mocskos vágyaim vannak, amit veled képzelek el. –
Közelebb lépek hozzá. – De te is tisztában vagy vele, hogy
sosem csak a testiség lebeg a szemem előtt, amikor rád
nézek.
– Köszönöm, hogy őszinte vagy velem. Nem fogom szóba
hozni ezt az esetet és elfogadom a bocsánatkérésedet, ha
megígéred, hogy még egyszer nem fog ilyesmi történni.
– Hogy nem akarom-e majd kettétépni azt, aki a közeledbe
akar férkőzni? Sajnálom, de azt nem ígérhetem meg.
Elmosolyodik.
– Akkor elég sok félember fog az utcákon mászkálni, mert
ez az épület nap mint nap hemzseg a nőcsábász
üzletemberektől.
– Megjelöljem a területemet?
– Azt mégis hogyan képzelted?
Elé állok, majd gyengéden végigsimítok az arcán.
– Nyugi, Királylány. Megvannak rá a megfelelő
módszereim. Amíg hivatalosan nem vagy az enyém, távol
tartom tőled a seggfejeket, köztük magamat is.
 Nyolcadik fejezet
Meredith
Brock el sem tudja képzelni, hogy mit érzek akkor, amikor
hozzám ér; amikor átható tekintettel rám néz; amikor a
teste olyan közel kerül az én testemhez, hogy a bőrömön
érzem a belőle áradó melegséget…
Sajnálatos módon ezekről az érzésekről nem is fog
tudomást szerezni. Szerencsére ki sem kellett mondanom, ő
maga ajánlotta fel, hogy nem jön a közelembe. Sokkal, de
sokkal könnyebb lesz így távol tartanom őt magamtól, és
magamat is tőle.
Bár nem tudom, meddig tudja majd visszafogni magát…
Az első napra gondolok, amikor Miss Paige a szájában
tartotta. Düh önti el a testemet – és féltékenység –,
akárhányszor meglátom, hogy leállnak a folyosón
beszélgetni. És ki tudja, kivel keveredett még közelebbi
kapcsolatba az emeletről…
Nem is szabadna, hogy érdekeljen ez az apróság. A
munkámra kell összpontosítanom, mégis, szabad
perceimben elkalandozik a figyelmem és nézegetem az
irodában tartózkodó, csinosabbnál csinosabb nőket, akik a
fél karjukat is Brock után dobnák. Akik ha ugyanabba a
helyzetbe kerültek volna vele, mint én a megbeszélés után,
akkor biztosra veszem, hogy az asztalon engedték volna
meg, hogy Brock magáévá tegye őket.
Elalvás előtt kavarogtak a fejemben Brock szavai. A
mocskos dolgok, amiket velem tenne… Felidéztem a
besötétített termet, a közelségét, szavait, és az illatokat.
Behunytam a szemem és hazudnék, ha azt mondanám,
hogy nem fordult meg nekem is a fejemben az a
mocskosnak mondott dolog az asztalon…
De most komolyan… tényleg ennyi is elég lenne? Elég egy
szép mosoly, egy kedves szó, egy kacér pillantás és egy
érzéki érintés, hogy felajánljuk a testünket?
Nem nevezném magam prűdnek, hiszen házas voltam hat
éven keresztül, de vannak bizonyos elveim, amik közé az is
beletartozott, hogy évekig kitartottam amellett, hogy
számomra az anális szex nem vonzó, és nem is óhajtom
soha megtenni senkivel.
Sosem rohangáltam fiatalabb éveimben a pasik után, mint
a velem egykorúak, és abban az időben – bár vicces –,
Brockon kívül nem akadt olyan fiú az Univerzumban, aki
megkörnyékezett volna…
Jean szerint nagyon sok jó menetet kihagytam emiatt, és
a tapasztalatok hiányával szembe is kell, hogy nézzek. De
számomra nem vonzó, hogy több farok legyen a kezemben,
mint amennyi kilincset megfogtam életemben. Persze nem
ítélem el azokat, akik ezt az életformát választják, mert
mindenki el tudja dönteni, hogyan szeretné élni az életét.
Azonban Jean kudarcba fulladt egyéjszakás, olykor vicces,
olykor kiábrándító menetei némi megnyugtatással
szolgálnak, hogy mégsem hagytam ki azzal olyan sokat,
hogy nem feküdtem össze fűvel-fával. És nagyon úgy áll a
szénám, hogy ez a közeljövőben sem fog változni.
Ezért nem is értettem, hogy Matthew miért gondolta
folyton azt, hogy én meg akarom csalni, hogy más péniszére
vágyom. Ha valakinek köszöntem, másnap már azt
hallgattam, hogy a faszát szopom a seggfejnek.
Még távolabb kerültem a férfiaktól, mint tiniként, és sajnos
ezáltal a férjemtől is. A szeretetet, amit iránta éreztem, már
a gyűlölet táplálta. Szeretve gyűlöltem, gyűlölve szerettem.
De ez nem az az élet volt, amit magamnak képzeltem. Nem
hittem sosem a tündérmesékben, a boldog befejezésekben,
hiszen az életem a legjobb példa arra, hogy sosem úgy
alakul, ahogy mi azt elképzeljük. Viszont ez nem azt jelenti,
hogy Matthew mellett kellett volna maradnom. Várni arra,
hogy egyszer majd magától megszűnik a probléma köztünk.
Sajnos a kémiát nem lehet kierőszakolni a testünkből, és
sajnálatos, hogy nálunk az elején sem úgy működött,
ahogyan működnie kellett volna, ezért is mentem el annyi
vizsgálatra. Az összes papír az arcomba röhögött, amikor
kiderült, hogy anatómiailag rendben van a testem, csak a
fejemben kellett volna rendet tennem, ami már nem ment
annyira egyszerűen…
A mélázásomból egy férfi jelenléte ránt ki, aki megáll az
asztalom előtt. Csábosan rám mosolyog, majd miután
megjegyzi, hogy milyen szép a blúzom, az asztalomra
helyezi a fenekét.
Brock kilép az irodájából, szeme dühtől izzik, amint
meglátja a tespedő alakot a bútoron.
Zsebre vágja a kezeit, és a textil szép lassan szorosan
hozzátapad megfeszült testéhez.
Imádni való, amikor féltékeny!
A szám elé kapom a kezemet ásítást színlelve, valójában
azonban a mosolyomat próbálom elrejteni előle.
– Hunter! – Köszönésnek álcázott felszólítás ez.
– Brock, nem is mesélted, hogy ilyen csinos asszisztensed
van – majd egy hatalmasat pukkant a rágójával. Minden
mondatát egy pukk-kal zárja le.
– Gyere be, ne ott tátsd a szád!
– Uh! – fordul felém Hunter és megrázza magát, mintha
megijedne Brocktól. – Úgy látom, harapós kedvében van ma
a főnök.
Pukk!
Hunter besétál az irodába, Brock pedig az asztalomhoz.
Nagy tenyerét a bútorra helyezi, bőre alatt az erek kígyózó
folyóként rajzolódnak ki. Érezteti velem, hogy ideges, ezért
nem nézek rá, inkább a számítógépre meredek, mert félek,
hogy a képébe nevetek.
– Nem szeretem, ha az alkalmazottaim az üzlettársakkal
keverednek! Ezt tartsd észben!
– Mr. Ross! Tájékoztatom róla, hogy nem áll szándékomban
sem az üzlettársakkal, sem a kollégákkal szexuális
kapcsolatba bonyolódni.
 Célzottan figyelmeztetem, hogy vele sem. Gúnyos
félmosollyal ajándékozom meg, majd a tenyerembe
helyezem az államat.
Közelebb hajol hozzám. Puha, telt ajkai megérintik a
fülemet. Bizsergés járja át a testemet.
– Még jó, hogy én nem a kollégád vagyok. Egyébként
láttam rajtad, hogy viccesnek ítélted meg a szituációt,
viszont emlékeztetnélek rá, hogy még mindig tartozol
nekem.
Hirtelen a mosoly az én arcomról az övére vándorol.
Diadalittasan sétál vissza az irodájába, amiért
legszívesebben hozzávágnám a tűzőgépemet.
 Kilencedik fejezet
Brock – Baszni való kis nőcske az új asszisztensed –
jegyzi meg Hunter, amikor belépek.
Pukk!
Az asztalomra fektetett lábat fél kézzel lelököm. Meginog
a székkel.
– Nem nyúlhatsz hozzá, és máshoz sem az épületből! –
figyelmeztetem.
– Jól van, haver – emeli a magasba kezeit. – Ha
lestoppoltad, átadom – vigyorog.
Pukk!
– Nem stoppolta le senki. Új szabályzat lép életbe; a mai
naptól kezdve sem kolléga, sem ügyfél nem bonyolódhat
szexuális kapcsolatba az én épületemben!
– Eddig nem érdekelt az ilyesmi – ül ki a döbbenet az
arcára. – Mindig is úgy voltál ezzel a helyzettel, hogy…
Pukk!
– Ne is fejezd be ezt a mondatot – vágok a szavába. – Mint
mondtam, ezentúl így lesz.
Az apámmal folytatott telefonbeszélgetés után nem
mondanám túlontúl rózsásnak a hangulatomat. Sara úgy
befészkelte magát a szüleim szívébe, hogy apám még
engem korhol meg, amiért kiadtam az útját egyik este.
Legszívesebben Meredith orra alá dörgölném az imént
folytatott beszélgetésünket Hunterrel, hogy felesleges
durcásnak lenni a hét elején történt beszélgetésünk miatt,
mert itt van az első faszkalap, aki nyíltan belemártaná a
farkát a puncijába.
Ez a különbség egy olyan nő között, mint Sara, és egy
olyan között, mint Meredith.
Sara tisztában van vele, hogyan manipulálja a férfiakat a
bájával, a mosolyával, legfőképp a vaginájával, ezért
elsőként nem engem, hanem Sebastiant környékezte meg
az egyik előkelő vacsorán. Majd miután beédesgette magát,
jöttem én, aki facéran tengette a napjait.
Meredith egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy az
emberek már másképp néznek rá, mint tíz évvel ezelőtt.
Talán részben azért, mert fiúkkal barátkozott régebben, és
ők sosem akartak a barátságnál többet tőle.
Napokon át fogalmazódott bennem egy ötlet, amit ideje,
hogy valóra váltsak. Nem kell mindig őrt állnom mellette,
amíg itt tartózkodik, ugyanis egy új szabályzatot fogok
bevezetni, amit kénytelen lesz még ő is elfogadni, ha itt
akar dolgozni.
Hunter kérdőn és csendben végignézi a töprengésemet.
Utálom, amikor így néz rám… mintha tudná, hogy mi jár a
fejemben – és valószínűsítem, hogy tudja is. Végig a
szemébe nézek, amikor megnyomom a házitelefon gombját,
hogy behívjam a baszni való titkárnőmet. Még ma délutánra
el kell készítenie a papírokat, hogy alá tudja íratni az összes
alkalmazottal.
Eközben Hunter szív alakot formál a kezével, és aljas
vigyorral figyeli a reakciómat.
– Meredith, gyere be, kérlek.
Halk kopogással jelzi, hogy ott ácsorog az ajtó túloldalán.
Megváratom… Eszembe jut, hogy milyen ruhát visel ma.
Bassza meg!
Egy szűk, piros szoknyát, ami rásimul az idomaira. A
vékony anyag tökéletesen kihangsúlyozza azt az édes,
szexi, gömbölyű fenekét.
Itt és most bármiben fogadni mernék, hogy Hunter szeme
is megakadna rajta, és nekem végig kellene az egészet
néznem.
Azt már nem!
Felállok és kisietek az ajtóhoz. Amikor kinyitom, Meredith
már mérné rá a következő ütést.
– Mr. Ross, hívatott.
– Igen, szükségem lenne a segítségedre.
 Nagy vonalakban felvázolom neki, hogy mire is lenne
szükségem.
– Délutánra elkészülök vele.
– Köszönöm.
Visszaülök a bőrszékbe, és vázolom Hunternek is a
terveimet, amelyek a vállalatot érintik.
***

Elég későre jár már az idő, amikor Meredith belép az

irodába. Mind a ketten elcsodálkozva figyeljük a másikat.
– Te még itt vagy? – kérdezem.
– Igen. Most végeztem, de adódott néhány probléma.
– Halljam. – Megdörzsölöm a szemeimet.
– Te miért vagy még itt? Fáradtnak tűnsz.
– Nem fizetek senkinek túlórát – korholom meg.
– Értem. Akkor majd holnap megbeszéljük. Jó éjt, Mr. Ross.
– Nehezedre esik?
– Micsoda?
– A nevemen szólítani. Lebetűzzem, vagy ki tudod
mondani?
– Ez a munkahelyem, és te a főnököm vagy. Nem foglak a
keresztneveden szólítani, mert neked úgy kényelmes.
Sajnálom, ha túl hivatalos, de ez a megszokott.
– Rendben, Miss Burton.
A felakasztott, kicsi kosárpalánk felé hajítok egy
papírgalacsint, ami néhány centivel arrébb nekicsapódik a
falnak. Már ez sem megy úgy, mint régen. Tíz összegyűrt
papírlap hever szanaszét a parkettán. A lábamhoz
visszaguruló papírról eszembe jut, hogy a suliban mennyit
leveleztünk az unalmas órákon. Mérgesen elhajítom a
gyűrött papírlapot.
– Mit szeretnél megbeszélni? – szólok utána, amikor a
kilincsért nyúl.
– Sokan nem írták alá az új szabályzatot.
– Miért?
 – Mert vannak köztük házasok, élettársak, párok. Attól
félnek, hogy most kirúgják őket, de mindenkit
megnyugtattam, hogy ez nem fog megtörténni. Mondtam
nekik, hogy beszélni fogok a főnökséggel, mert lenne egy
javaslatom a számukra.
– Folytasd! – Kíváncsian várom, mit talált ki.
– Írnék egy másik szabályzatot, miszerint a felek, akik itt
bonyolódnak bármilyen nemű kapcsolatba, bejelentik és
írásba adják.
Okos.
– Csak ennyi lenne?
– Igen.
– Rendben. Csináld így, aztán meglátjuk, mi lesz.
– Rendben.
– Éhen halok. Elmegyünk vacsorázni?
– Elég későre jár már. Fáradt vagyok.
– Akkor majd holnap találkozunk.
Úgy látom, Meredith annál is keményebb dió, mint amit
sejtettem. Tetszik, hogy nem adja magát olyan könnyen
nekem, bár olykor sértő is rám nézve, de semmit sem adok
fel, ezért őt sem… csak hozzá egy fellelhetetlen kézikönyv
kell, amiben sem ősember, sem úriember nem szerepel.
– Jó éjt, Brock.
Bársonyosan hagyja el az ajkait a nevem.
Bájosan rám mosolyog, majd kilép az irodából.
Hallom a hangját a fejemben üvölteni, amikor sikítozva
elélvez alattam, mindazonáltal igaza lehet; csak én áltatom
magam azzal, hogy ő is ugyanúgy akarja.
Utánasietve felpattanok a székből, de megállít a hangja,
ezért az ajtó takarásából kihallgatom a telefonon folytatott
beszélgetését.
– Szia – szól bele a készülékbe. – Nem, nem aludtam. Most
végeztem. Igen. Köszönöm. Nem. Igen. Most? Persze, lenne
kedvem meginni valamit. Hol? Ott leszek.
Sajnos a távolság miatt nem hallhattam, hogy ki beszél a
vonal végén.
 Miközben belepakolja a személyes holmiját a táskájába,
halkan mögé sétálok.
– Csak hozzám vagy túl fáradt.
Végigsimítok csupasz karján, és mélyen magamba szívom
a haja virágos illatát.
– A barátnőm hívott. Azóta nem találkoztunk, amióta
anyához költöztem.
Elsimítom a haját a nyakáról, majd puha bőrére lehelek
egy nedves csókot. Beleremeg az érintésembe.
Megfordítom, hogy szembe kerüljön velem. Elveszek
csillogó tekintetében. Az ujjamat végighúzom az ajkain.
Meg akarom csókolni.
Hatalmamba akarom keríteni Meredith pirosra rúzsozott,
formás ajakait, de még nem jött el az ideje annak, hogy
behajtsam rajta a csókot.
– Menj haza pihenni. Nagyon fáradt vagy.
Végigsimítja a szemem alatti fekete karikákat.
Hüvelyujjammal cirógatom az apró szeplőket, amelyek
elszórtan helyezkednek el az arcán.
– Látszanak a szeplőid.
– Amikor az állásinterjún elnyertem az állást, elég erélyes
kikötése volt a főnöknek, hogy nem rejthetem el őket.
Elmosolyodik.
– Gyönyörű vagy – suttogom.
Kezeim közé simítom az arcát, de a szeme… még mindig
fél.
Puszit lehelek az arcára, majd a fülébe suttogok: – Te
aláírtad?
– Az elsők között.
– Köszönöm.
Elengedem, mert félek, hogy nem tudok uralkodni
magamon. Nem szeretném ismét megijeszteni.
– Elvigyelek?
– Nem szükséges. Elsétálok, csak pár sarokra van a hely.
– Azt márpedig nem engedem. Menjünk.
 Tizedik fejezet
Meredith Belépve szinte az összes női szempár rám
szegeződik – vagyis inkább a mögöttem magasló férfira, aki
két fejjel nagyobb nálam.

– Ezt nem igazán tartom jó ötletnek.

– Miért?
– Mert te pasi vagy, és így nem biztos, hogy tudunk olyan
dolgokról is beszélgetni a barátnőmmel, amiről szeretnénk.
– Például? Betét, tampon?
– Majdnem, de nem vagy messze tőle.
– Észre sem fogjátok venni, hogy itt vagyok. – Elsétál
mellettem a pulthoz.
– Hát ebben nem vagyok olyan biztos – motyogom az
orrom alatt.
Bármennyire is szeretném, hogy igazam legyen, el kell
keserednem… Igenis elég annyi, hogy Brock rám
mosolyogjon, hozzám érjen és a fülembe suttogjon. A nap
folyamán még nagyon is ennek az elképzelésnek az
ellenkezőjét állítottam, mert azt akartam, hogy úgy legyen,
de rá kell jönnöm, hiába akarom bemagyarázni magamnak
azt, hogy nincs semmi szikra köztünk, hogy nincs köztünk a
főnök–beosztott viszonynál mélyebb kapcsolat… van!
Méghozzá három év kullog mögöttünk, és mindaz, amit
együtt akkor átéltünk.
Az, hogy szilveszter estéjén összebújva aludtunk az
ágyában, olyannyira kihatással van a mostani
kapcsolatunkra, mintha csak tegnap történt volna.
Jean szokásához híven késik. Nehezen felmászom a
bárszékre. A szoknyám feljebb csúszik, így többet mutat a
lábamból, mint amennyi megengedett lenne. Gyorsan
elkezdem lefele húzogatni. Brock úgy tesz, mint aki észre
sem vette, de lerí róla, hogy látta.
– Mit iszol? – kérdezi.
 – Egy sört kérek.
– Kettőt – mutat a csaposnak. – A barátnőd?
Körbetekintek a helyen, de Jean még mindig nem jelent
meg.
– Késik.
Előhúzom a telefonomat és írok neki egy üzenetet.

Meredith: Én már itt vagyok, és te szokás szerint késel.

Mikor érsz ide?
A pultra teszem a készüléket és várom, hogy a kijelző
sötétről világosra váltson.
– Egészségedre! – Összekoccintjuk az üvegeinket.
Másodpercek töredéke alatt Brock mellé lép egy csinos,
szőke nő, aki azonnal testi kontaktust kezdeményez azzal,
hogy érzékien végighúzza az ujjait a vállán, majd a karján.
– Miattam ne zavartasd magad. Folytassátok csak –
mondom neki, amikor felém fordul. Lecsúszom a székről,
majd egy bejárathoz közeli asztalhoz ülök a holmimmal.
Brock rám néz és forgatja a szemét. A hüvelykujjammal
üzenek neki: jó lesz.

Jean: Most lépek be az ajtón.

Megsimogatja a lelkemet Jean jelenléte, amikor belép a

sörözőbe. Felállok és magamhoz ölelem.
Eltaszít magától, majd aggódva vezeti végig rajtam a
tekintetét.
– Jól nézel ki, de kicsit zilált a ruhád – jegyzi meg.
– Igen, mert tizennégy órát dolgoztam ma.
– Jesszusom! Hát én tuti a főnök tökére lépnék – mondja
felháborodva, miközben a pulthoz lépünk. Kuncogok, amikor
Brock mindezt hallva Jean felé fordul.
– Mit képzel magáról az ilyen? Azért, mert gazdag, már azt
hiszi, hogy uralhatja a világot és kizsákmányolhatja a jó
munkaerőt? Mennyit kapsz mindezért? Biztosan csak annyit,
hogy megélj, ugye? Undorodom az ilyen fennhéjázó
emberektől.
Brock megköszörüli a torkát. Jean felé fordul, miközben
elakad a lélegzete, de nem igazán vonzódik az öltönyös
férfiakhoz. Jean zsánerei a kigyúrt, kopasz, agyontetovált
fazonok: tetoválóművészként nap mint nap olyan alakokkal
találkozik.
– Valami gondja lenne? – csípőre teszi a kezét.
– Nem, hölgyem, maga bizonyára Jean.
Jean meglepődve kezet fog Brockkal.
– Igen. És ön?
– Mr. Ross, Meredith főnöke.
Jean szeme kikerekedik, az álla pedig leesik Brock vonzó
arca láttán.
– Mr. Ross! Tudja, mit jelent a kizsákmányolás?
– Engedd el, Jean. Mr. Rossnak jobb dolga is van ma este –
intek a szememmel a szőke nőre.
Kettesben hagyjuk őket.
– Úristen! Azt ne mondd, hogy ő a főnököd!
– De igen. És képzeld, amikor az állásinterjúra mentem…
Elmesélem neki, hogyan kezdődött a karrierem a cégnél.
Jean könnyei folynak a nevetéstől.
– Te mindig cikis helyzetekbe kerülsz. De úgy látom, ma is
akad valaki a méretes farkára – pillant a bár felé.
Igen, ha a szerencsétlenségért díjat lehetne kapni, én
bizonyára kimagaslóan első lennék benne. Még régebben
egyszer elmentem bevásárolni. Mivel csak a vacsorához
szükséges hozzávalókat kellett megvennem, ezért egy kicsi,
piros kosarat vittem magammal.
A kosarat az egész szupermarketen végigcipeltem. Olykor
leraktam, majd felvettem. Semmi gond nem volt vele, majd
amikor a kasszához értem, elkezdtem kipakolni a tartalmát
a futószalagra, miközben arra lettem figyelmes, hogy ráesik
valami a lábamra. Mindezt egy hangos koppanás követte.
Lenéztem. A kosaram tartalma kipotyogott a földre.
 A műanyag kosár bal oldala teljesen el volt törve az egyik
kapcsolódó ponton. Mire feleszméltem, a kosaram
tartalmának fele a földön hevert. Természetesen emberek
tömege kísérte figyelemmel az eseményeket…
Egy óra múlva Brock hatalmas termete ereszkedik
mellém. A csevegés témái korlátozódnak, azonban Jean
mindenről kifaggatja a főnökömet, még a politikai nézeteiről
is. Elégedett a válaszokkal és azzal, hogy Brock egy
kifinomult és tanult úriember.
Az asztal alatt összesimulnak a térdeink, majd Brock a
combomra csúsztatja a tenyerét. Rosszalló pillantást vetek
felé és megpróbálom lesöpörni a lábamról a kezét, amikor
erősen megszorítja a kezemet és összefonja az ujjainkat.
Csábos mosolyt villant felém, amire én összeszűkült
tekintettel felelek neki.
– Kérnek még valamit a hölgyek?
– Igazán lenne kedvem tovább csevegni veletek,
édeskéim, de mennem kell, mert az emberem még azt hiszi,
hogy valaki mással rosszalkodom.
– Nekünk is mennünk kellene. – Felállok. – Holnap nagyon
sok munka vár ránk.
Brock bólint, majd ő is feláll.
Megölelik egymást Jeannel, és két puszival elköszönnek.
– A barátnőmet elég nehéz elsőre megnyerni, de úgy
látom, neked sikerült.
– Akkor mázlista vagyok.
– Az. Mázlista – forgatom a szemem. – Mi lett a lánnyal?
– Megadta a telefonszámát arra az esetre, ha magányos
lennék és vágynék más társaságára, de mondtam neki,
majd feléd mutattam, hogy ameddig az a lány a
közelemben van, sosem érzem magam magányosnak.
– Brock – sóhajtok.
– Nem kérem azt, hogy feküdj le velem. Nem kérem a
csókodat, ha te nem állsz rá készen. Tudom, hogy nemrég
váltál el. Csak annyit kérek, hogy vacsorázz velem. Tényleg
nem vágyom másra, Meredith. Mondjuk ez hazugság, mert
vágyom, de annyival is megelégszem, ha igent mondasz.
– Mivel szomszédok vagyunk, úgy gondolom, egy
vacsorára átmehetek.
– Oké. Rendelek pizzát, mert nincs a hűtőben semmi kaja.
Milyet kérsz?
– Sajtos-sonkást.
– Akkor kettő sonkás rendel. Hidd el, nem bánod meg.
– A pizzát vagy a meghívást?
– Egyiket sem – kacsint rám.
 Tizenegyedik fejezet
Brock
A hazafelé tartó úton különleges szenvedély örvénylik
bennem. Alig várom, hogy megmutassam Meredithnek a
házamat, majd a kanapé elé ülve megegyük a pizzát egy sör
társaságában. Több időt akarok vele tölteni, mint amennyi
megadatik az irodában.
Meg akarom erősíteni benne az érzést: bízhat bennem.
Viszont amikor leparkolok a ház elé, lehervad az arcomról
a bárgyú mosoly. Meredith szemmel láthatóan reszketve
figyeli a behajtójukon álldogáló autót.
Szó nélkül, remegő kézzel kinyitja az ajtót, majd kiszáll a
gépjárműből.
A homályban rejtőző alak felénk fordul, amint lekapcsolom
a fényszórókat.
Leállítom az autó motorját, majd én is kiszállok belőle.
Meredith után sietek és védelmezően félig elé állok, hogy
eltakarjam a testemmel, de megálljt parancsol a kezével és
eltaszít magától.
– Vele dugsz? – ordítja a férfi, miközben felém mutogat a
kezében szorongatott virágcsokorral. Meredith lassan közelít
felé.
– Nem, nem dugok vele – csitítja Meredith az indulatos
férfit. – Ne az utcán, Matthew, kérlek! – esedezik Meredith.
– Meredith! – szólok utána.
– Nem lesz semmi gond – nyugtat. – Holnap találkozunk.
Kurvára nem sikerül megnyugodnom, amikor kinyitja a
férfi előtt a kiskaput. Beengedi, majd egy utolsó pillantással
elbúcsúzik tőlem.
Elbújva kihallgatom a beszélgetésüket. Eszem ágában
sincs kettesben hagyni ezzel az alakkal… de rontani sem
akarok a helyzetén. Ha bármi történne, másodpercek
töredéke alatt közbe tudok lépni.
 – Mit keresel itt? – kérdezi dühösen Meredith.
– Ezt szeretném neked átadni. Már órák óta itt ülök az
autóban. – Meredith felé nyújtja a vörösrózsákat.
– Matthew… elváltunk. Nincs tovább. Vége van. Nem kell
az ajándékod.
Matthew földhöz vágja a virágokat, majd apró darabokra
tapossa.
– Ezért váltál el? – ordít. – Hogy másokkal kefélj? Ez
hiányzott neked? Úgy látom, nem esik messze az alma a
fájától.
Szavaiból mocskolódás és megvetés hallatszik ki. Az én
testemben pedig tornádó erejű harag keletkezik.
– Mit képzelsz te magadról? Anyám házában vagy, és még
képes vagy őt ilyen szavakkal illetni? Tűnj el innen!
– Ne haragudj, édesem – beletúr zilált barna hajába –,
hiányzol.
– Nem vagyok az édesed, és a bocsánatkérésed már mit
sem ér.
– Tudom, hibát követtem el. Nem szabad ennyire kikelnem
magamból, és ilyet feltételeznem rólad. Bemegyünk a
házba? Nyugodtan leülhetnénk megbeszélni a kettőnk közti
kapcsolatot.
– Te most elmész innen, és ennek a háznak a tájára sem
jössz többet! Nekünk már nincs miről beszélnünk. Nincs
semmi közöd ahhoz, hogy hova megyek és kivel!
– Várni fogok rád. Tudom, hogy visszajössz hozzám.
Kis idő múlva az autó motorja felbőg, és a jármű kihajt az
utcából.
A fáradság és az éhség is elmúlt… Ez az este teljesen
másképp indult, nem hagyhatom, hogy így érjen véget.
A teraszról figyelem, hogy Meredithnél még mindig ég a
kerti lámpa.
Kérdés nélkül átsétálok.
Látom, hogy a testét egy pokrócba csavarta, és
összekuporodva ül a napozóágyban.
 Halk lépteimre felkapja a fejét, és amíg az arcom nem
rajzolódik ki a csekély fényben, addig aggódva figyel
engem.
Kipréseli tüdejéből a levegőt, majd elfordul, amint meglát,
és a sötétségbe mered. A mellette lévő ágyra ülök, és
percekig némán hallgatjuk a tücskök ciripelését.
– Hallottam mindent.
– A hallgatózás lett az új hobbid?
– Hangosak voltatok.
– Csukott ablakok mellett nem hiszem, hogy lehetett volna
hallani.
– A francba már, Meredith!
– Menj haza, Brock.
– Elég abból, hogy mindig ellöksz magadtól. Itt vagyok,
Meredith, de te… te nem engedsz át a pajzsodon. Ha mégis,
akkor utána egyből vissza is húzod. Nem várok tovább! Most
szeretnélek megcsókolni!
 Tizenkettedik fejezet
Meredith
Kézfogás. Fogadalom. Csók.
Nem szeghetem meg a szavamat, az nem én lennék.
Kibújok a sárga színű, puha, plüss anyagú plédből, majd elé
állok.
A szívem összevissza, ütemtelenül kalapál. Itt és most
meg fog történni. Brock meg fog csókolni.
Remeg a gyomrom, de ez nem az afféle nyugtalanító
remegés. Nem. Kellemes melegség árad szét benne. Talán
erre mondják azt, hogy pillangók repkednek a hasadban.
Brock felegyenesedik. Fölém tornyosul két méterével.
Százhetven centi vagyok, mégis aprónak érzem most
magam.
Óvatosan két keze közé simítja az arcomat. Olyan
gyengéden fog, mintha egy értékes porcelánt tarthatna a
tenyerében. Kellemes borzongás járja át a testemet meleg
bőrének gyengéd érintésétől. Lassan szünteti meg a
köztünk lévő távolságot. Aztán hirtelen elfogy a tér, és az
ajkai lágyan az enyémhez simulnak. Ízlel.
Úgy kóstolgatja a számat, mint egy elsőrangú bort.
Kortyokat iszik belőlem, és mélyen magába szívja a
vérforraló zamatot.
Finoman az ajkai közé szívja az alsó ajkamat. Nem tudom
elfojtani a nyögést, ami felszínre akar törni belőlem.
A nyelve átsiklik a számba. Keresi a párját, akivel folytatni
tudja a táncot. Lassan csúsztatom mellé az enyémet.
Brock átkarolja a derekamat, majd magához ragad. A
másik keze rásimul a tarkómra. Érzem, ahogy apró mosolyra
húzza a szája szélét.
Megvagy, Meredith! – gondolhatja magában. Elkaptalak!
És valóban ez történt. Brock úgy szorít magához, mint egy
oroszlán az elejtett zsákmányt, és én, mint egy haldokló
állat, vergődöm a karjai közt a rám törő érzelmek hulláma
miatt.
Puha ajkai, meleg nyelvének gyengéd ölelése zavarodottá
teszik az elmémet.
Megrészegít és megrémít a csókja.
Az egész testemet kellemes, meleg bizsergés járja át. Ez a
melengető, bizsergő érzés egyenesen az ölemig hatol.
Összezavar.
Minél mélyebbre merülünk a csókkal, annál nedvesebb
leszek odalent.
De nem tudok elszakadni. Teljesen magával ragadnak az
érzések.
Érzések.
Érzések, melyeket rég nem éreztem, és ez teljesen
megrémít.
Brock nyelve éhesen mohó és mélyrehatón tolakodóbb
lesz. Többre vágyik a teste. Kezei erősen kemény mellkasára
húznak, miközben végigsimítja a hátamat, majd a
fenekemet. Önkéntelenül ismét a szájába nyögök, amikor
belemarkol a fenekembe. A levegő égetően forrón izzik
körülöttünk.
A vérem megújult erővel pezseg az ereimben. Mint egy
felrázott pezsgősüveg. A testem arra vár, hogy
megszabadítsák végre attól a nyamvadt kupaktól, ami
nevezetesen a becsületemet képviseli.
Ki akarok szabadulni a palackból! Atomjaimra akarok
robbanni!
Karján megfeszülnek az izmok, amikor a tenyere a
fenekemről a combom belső feléhez közelít.
Lüktető ölem máglyaként izzik.
Eláztam.
A szó szoros és átvitt értelmében is.
Nem csak a bugyim! Úgy érzem, ezzel a becsületérzésem
is fürdőzik a szégyenben.
A mocsok inkább megfullad, mintsem véget vessen ennek
az egésznek.
 A vékony szövetnadrágnak köszönhetően érezhetem
Brock ágyékának melegét, vastag erekciójának vad
lüktetését, amit én váltottam ki a testéből. Most nekem
húzódik apró mosolyra a szám.
Testünk az érzelmek örvényébe keveredik.
Visszafordíthatatlan vonzalom, édes sóvárgás egyvelegében
keringünk.
A józan eszünk – elhagyva a tengely körüli pályáját – egy
tiltott és mérgezett utazáson vesz részt.
Képzeletben egy óriási pofont mérek ki az arcomra, hogy
visszaálljon a helyére.
Mind a ketten többet akarunk, de nem tehetem. Nem
szabad. Nem helyes!
Tettem egy másik ígéretet is, és azt sem szabad
megszegnem.
Lassan kiszabadítom a testemet kábulatba ejtő
szorításából, majd a számat lehámozom az övéről.
Csak egy csókról volt szó, amit megkapott. Leróttam a
tartozásom!
Amint véget vetek a bensőséges érintkezésnek,
eltávolodik, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon
nézni.
A lelkem színesebben vibrál, mint egy diszkógömb, amikor
megpillantom a tekintetét. Sötétbarna szeme együtt ragyog
a csillagokkal, amelyek elszórtan foglalják el a helyüket a
sötét égbolton. Megnyalom pirosra duzzadt ajkamat. Az
utolsó csepp nedvesség a szájából, amit magamba fogadok.
El kell küldenem, de nem tudom.
A nyelvem hegyén vannak a szavak, de félek, ha
kimondom őket, akkor elsírom magam.
Tudom, hogy azzal vérig sérteném, és nem vagyok biztos
benne, hogy megbocsájtana valaha is.
Nem akarom, hogy haragudjon rám, de nem is akarom hiú
ábrándokba ringatni.
Abban bízom, hogy magától kihátrál ebből az egészből.
Megkapta, amit szeretett volna.
 Ha ráébred, hogy ez a csók egy semmiség… hosszú
éveken át dédelgetett délibáb, egy vágyálom, ami a
képzeletében sokkal kielégítőbbnek, sokkal színesebbnek
látszott, akkor rádöbbenhet arra, hogy nem érez irántam
semmit! Csak azért hajszolta évekig ezt az ábrándot, mert
elérhetetlennek tűnt. Most, hogy beteljesedett, elengedheti
a kezét, kidobhatja a lomtárba, majd végleg kitörölheti
onnan.
Kérlek, Istenem, mondd, hogy így lesz.
– Köszönöm, angyalom.
Kezei lassan elengednek.
Úgy érzem, a mélybe zuhanok.
Puszit lehel a homlokomra, majd hátat fordít és kisétál a
kapun.
Könnyeim végigfolynak az arcomon. Az egyik szemem
örömében, a másik bánatában hullajtja a cseppeket.
Azzal a tudattal hajtom álomra ma éjszaka a fejemet,
hogy holnaptól új lapot indíthatunk a munkahelyen és a
magánéletünkben is, és ezt az egészet meg nem történtnek
tekintjük.
Anyáék hamarosan hazajönnek a nyaralásból és akkor
ismét szűkölködhetek.
Lehet, hogy kölcsönkérek Jeantől, hogy kibéreljek egy
takaros kis lakást. Messze innen. Majd az első fizetésemből
visszaadom neki. Nem hiszem, hogy illő lenne már most
fizetéselőleget kérnem…
Órák óta csak forgolódom, hánykolódom a keskeny,
kétszemélyes kanapén. Az órára pillantok, ami 4.40-et
mutat. Alig maradt két óra, és kelhetek is fel. Már ha el
tudok aludni, mert ez az este teljesen összezavarta a
bennem lévő rendszert. Senkit nem kívántam még így.
Gyötrelmes cselekvőképtelenségem arra ösztönöz, hogy
minél előbb lépjek, hiszen annál előbb magam mögött
tudhatom ezeket a borzalmas heteket. Írok Jeannek egy
üzenetet:
 Meredith: Sör?! Munka után a vendégem vagy egyre,
vagy kettőre, vagy akármennyire. Szükségem lenne a
segítségedre. S.O.S.!
Az üzenet elküldése után megnyitom a böngészőt, és új
állás reményében keresni kezdek az aktuális hirdetések
között. Ezzel töltöm el a maradék időmet munka előtt.
***

Az összes létező imát elmormolom a liftben, mielőtt

felérne a harmadik emeletre. Azután úgy döntök, nem lépek
ki belőle…
Kétszer is megjárom az utat. Fel-le. Fel-le. Mint egy idióta,
aki most először utazhat ebben az ősidőkből hátrahagyott
masinában. Még szerencse, hogy nincs klausztrofóbiám.
Húzom az időt az emeletek között ingázva, hogy minél
később kelljen a szemébe néznem a főnökömnek, a
szomszédomnak, a tegnap esti csókot behajtó férfinak.
Végül a lépcsőt választom.
Szívinfarktus.
Bizonyára megkörnyékez, amikor már a távolból
észreveszem az asztalomra fektetett, vörös színben
pompázó rózsákat.
Kimért, lassú léptekkel megközelítem a virágokat,
amelyek kellemes, finom illattal kedveskednek.
Ereimben a vér megfagyni készül, és a szívem mintha
nem akarná elvégezni a rá rótt feladatát.
– Matthew – suttogom az üres folyosónak a nevét.
Honnan a fenéből tudja, hogy hol dolgozom?
A kis vészharang megszólal a fejem fölött. Emlékeztet rá,
hogy mindig mindent tudott rólam. Bárhova mentem, bármit
csináltam, szinte másodperc pontossággal tudta. Szerintem
még azt is feljegyezte, hányszor veszek levegőt egy nap…
Most még a lélegzetem is elakad, megreked valahol
odabent…
 Rideg borzongás lépked a gerincem mentén. Minden lépés
egy nyirkos cseppet fest a hátamra.
Röpke mozdulattal a kukába hajítom a csokrot.
Azt hittem, ha elválok, megszabadulok tőle, de tévedtem.
Mindig is előttem járt egy lépéssel…
A lábammal az asztal alá tolom a szemetest. Személyesen
fogom kiüríteni, hogy másnak ne szúrjon szemet a gyönyörű
csokor.
Megállás nélkül a nyomtatószoba és az asztalom között
ide-oda szaladgálok, hogy elkészítsem a megfelelő, hiányzó
szabályzatot.
Legalább egy jó dolog akad a mai napban: még színét sem
láttam Brocknak. Hagyott egy üzenetet, amiben meghagyta,
hogy ma házon kívüli megbeszélései lesznek, és nem tudja,
meddig fognak tartani.
Átnézem a papírokat, majd amikor elfogadhatónak találom
őket, lesétálok a termelői szintre.
– Már vártunk, Meredith. – Nicole széles mosollyal,
kedvesen üdvözöl.
– Sziasztok – viszonzom a bűbájos fogadtatást. – Itt
vannak a nyomtatványok, amit alá kell írnotok. Szünetben
olvassátok át a papírokat. Ha bármi kérdésetek lenne,
nyugodtan hívjatok fel.
– Hálásan köszönjük.
– Igazán nincs mit, de most rohanok tovább, még
rengeteg embernek oda kell adnom.
Szánt szándékkal kezdem idelenn a papírok szétosztását.
Az irodai dolgozók sokkal több szabadidővel rendelkeznek.
Kötetlenebbek. A kétkezi munkásoknak sokkal kevesebb a
felesleges fecsegésre szánható idejük.
De Brock ezen is szeretne változtatni, mint sok más
dolgon, ami a vállalatot és az embereket is érinti.
Három óra múlva végre sikerül visszaérnem a helyemre.
Claire-t kértem meg, hogy helyettesítsen, amíg én távol
leszek.
– Hálás köszönet. Minden rendben ment?
 – Igen, mindent felírtam, ami fontos. Szuper ez a
színescetli-rendszer.
– Köszi.
– Egyetlenegy gond van.
– Micsoda?
– Mr. Ross állati pipa, és azonnal szólít az irodájába.
– Oké.
A vér eltávozik az arcomból, sápadt bőröm talán még a
falnál is fehérebb lesz. Egész nap nem hallottam róla,
tartottam helyette a frontot, vagyis Claire és én felváltva,
ennek ellenére mégis ő lenne pipa?
Valamennyi folyamatot leellenőrzöm, ami ma a jelenlétem
nélkül zajlott.
Semmi kivetnivalót nem találok benne, pedig kétszer
átolvastam. Ideje Mr. Ross elé állnom.
Kopogtatok az ajtón.
Még be sem fejezem, már jön is a dörmögő válasz.
– Szabad.
Remegő kezekkel nyúlok a kilincsért és milliónyi gondolat
cikázik végig a fejemben, de a legfőbb az, hogy ki ne rúgjon
engem. Azt vélhetőleg nem élném túl. Még nem találtam
másik állást.
– Mr. Ross – köszöntöm, amikor belépek.
– Miss Burton! Foglaljon helyet.
A tenyerem piszkosul izzadni kezd. Még sosem szólított
így, amikor beléptem ebbe a helyiségbe. A kilincs kicsúszik
a tenyeremből, így az ajtó hangosabban csukódik be
mögöttem.
– Elnézést.
– Üljön le! – parancsol rám. – Tudni szeretném: ma hol
járt?
A szemem hatalmasra kerekedik.
– Hagytam üzenetet Claire-nél, amit bizonyára megkapott.
Megírtam, hogy ma Claire fog helyettesíteni, amíg én
elintézem a dolgomat.
 – Önt azért fizetem, hogy itt legyen. Nem talált maga
helyett valakit, aki körbeszaladgál a papírokkal?
– Nem, Mr. Ross! Én kezdeményeztem ezt az egészet az
ön kérésére, és Isten lássa a lelkemet, úgy éreztem, hogy
nekem kell végigvinnem. Az emberek vártak rám odalent.
Minél előbb túl akartak lenni rajta. – Felpattanok a székből,
majd idegességemben járkálni kezdek, miközben a
kezemmel hadonászok. – Bíznak bennem. Ha valami
gondjuk adódna ezzel, akkor engem kell keresniük. Ha én
ma leküldök egy olyan személyt, aki nem tudja megfelelően
megnyugtatni az embereket, akkor abból hatalmas káosz
keletkezett volna. Azt pedig ön sem akarhatja. Még mindig
azt sem tudják, hogy kicsoda maga – mutatok rá.
– Befejezte?
– Igen. Most ki fog rúgni?
– Nem, de elvárom, hogy máskor válaszoljon nekem!
– Válaszolni?
– Van telefonja, nem?
– Persze.
Ami egész nap a zárt fiókomban pihent. Semmi esetre
sem akartam, hogy Matthew zaklasson; attól én is zaklatott
lettem volna.
– Tudtam, hogy hibát követünk el a csókkal – válaszolom,
majd a kijárathoz lépek. Néhány óra alvás és ennyi
legyalogolt kilométer után sajognak a lábaim. A tömérdek
koffein sem segít már rajtam, hogy tisztán tudjak
gondolkodni.
– Még nem mondtam, hogy elmehet.
– Azt mondta, nem fizet túlórát. Nekem pedig, lássuk csak
– pillantok az órámra –, a műszakom tíz perce lejárt. Viszlát!
Faképnél hagyom, majd félúton visszafordulok a csukott
ajtó felé és a középső ujjamat mutatom felé.
– A véleményem, Mr. Ross – sziszegem a fogaim között.
Az ajtó kinyílik, és Mr. Arcomra-fagyott-a-vigyor az
ajtófélfának támaszkodik.
– Véletlen volt – leeresztem a kezem.
 – Véletlenül mutattál be nekem?
Kérdőn felhúzza a szemöldökét, miközben még mindig
vigyorogva vizsgálódik a tekintetemben.
– Igen.
– Sokszor esik meg?
– Micsoda?
– Hogy véletlenül a középső ujjadat mutatod az
embereknek.
– Nem – vállat vonok. – Egyszeri alkalom. Ezt te váltod ki
az ujjamból – vádolom meg ártatlan testrészemet.
– Mit csináljak veled, Meredith? – Felkacag.
– A fizetésemelés nem jönne rosszul, de most annyival is
megelégszem, hogy hazaengedsz.
– Miért gondolod hibának a csókot?
– Emlékezz vissza az elmúlt percekre, és megérted.
– A főnököd vagyok. Az irodában folytatott
beszélgetésünkben nem játszott szerepet a tegnap esti
csók, de rád képtelenség haragudni. Olyan édesen
magyaráztál. Legszívesebben az ajkadra tapasztottam volna
az ajkamat, hogy elhallgattassalak.
– Akkor mit csináltam rosszul? – kérdezem, miközben
elengedem a fülem mellett az utolsó mondatát.
– Elvárom, hogy itt legyél, ha szükségem van rád. Te
kezeled a fontos információkat, nem a recepciós. Teljesen
más a feladatotok. Dühített, hogy nem beszélted meg
velem, nem kértél rá engedélyt.
– Átnéztem mindent, ami ma a jelenlétem nélkül zajlott, és
Claire ügyesen kezelte a kényes információkat, de igazat
adok neked. – Beleegyezően leeresztem a vállaimat.
– Ahogyan én is neked. Számodra fontosak az itt dolgozó
emberek. Ezt méltányolom és köszönöm.
– Csak a munkámat végeztem.
Brock csodálattal néz rajtam végig. Felébreszti lelkem
legsötétebb, elrejtett szegletében azt az érzést, aminek
sosem szabadna újra napvilágot látnia.
– A csók nem nevezhető hibának, és botlásnak sem.
 Gyorsan megkerülöm az asztalt, kinyitom a kulccsal lezárt
fiókot, amiben a telefonom lapul, majd becsúsztatom a
táskámba, hiába villog zölden a készülék.
– Mivel csak egyszeri fogadalmat tettünk, az a lényeg,
hogy többször nem fog megtörténni.
Keserűen elhúzom a számat, amit nem láthat. Nem
örülnék neki, ha tudná, hogy nagyon kemény és izzasztó
munkába telik ellenállni a szüntelen támadásainak.
Mellém lép, majd kihúzza a szemetest az asztal alól.
Fütty!
Kiment a fejemből…
Bosszúsan bámul a virágokra és rám.
– Reggel itt vártak rám az asztalon. Valószínűleg Matthew
küldte, ezért olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan jött.
Óvatosan megfogja, majd kihúzza a megrogyott szirmú
virágokat a szemetesből.
– Én küldtem.
– Tessék? – bámulok rá megdöbbenve.
– Ha elolvasnád az üzeneteidet, akkor tudnál róla.
Még egy fütty!
– Ne haragudj… én sajnálom! Tényleg nem tudtam!
– Semmi gond, így kénytelen leszel kiengesztelni. –
Visszahajítja a hervadt rózsákat a kukába.
– Mit művelsz?
A virágok után ugrom, és a figyelmetlenségem miatt az
egyik tüske a húsomba fúródik.
– Au!
– Megsérültél?
– Semmiség.
– Mutasd.
Ajkaihoz emeli sebesült ujjamat, majd lenyalja róla a vért.
Meg kell keresnem az államat, ami hangos csattanással a
padlóra esett!
Előhúz egy zsebkendőt az öltönye belső zsebéből, majd
rátekeri az ujjamra. Mosolyogva két ujját az állam alá
helyezi és visszacsukja a számat.
 – Még a véred is finom.
Elakad a lélegzetem!
Hahó! Valaki pofozzon fel!
Miért hangzik még ez is piszkosul szexinek a szájából?
Érzem, hogy az arcom pírban ég a bókjától.
– Ha vámpír lennél, akkor nagyon hízelgő lenne ez a
mondat, de így… – mosolygok gúnyosan.
– Tudom, hogy tetszett, amit mondtam, mert a füledig
pirultál, Királylány.
– Bűbájos Drakula! Köszönöm szépen a nyalizó szavakat
és a virágokat. Gyönyörűek. – Beleszippantok a csokorba.
Megragadja a csuklómat, majd olyan váratlanul ránt
magához, hogy a rózsák a földre hullanak, a melleim
szigorúan kemény mellkasához puffannak.
– Kedves vagyok veled, Meredith. És tudod, miért?
Torkomra forr a szó.
Enyhén megrázom a fejem, mert félek, ha szétválnak az
ajkaim, akkor szenvedélyes, vágytól csöpögő sóhaj törné
ketté az üvöltő csendet.
– Mert bármikor megdughatnálak, ha akarnálak, és tudom,
hogy nem ellenkeznél, mert te is élveznéd. A
piszkálódásaidtól mindig kemény leszek, de látom a félelmet
a szemedben. Ezért próbálok még kedvesebb lenni, mint
amilyen valójában vagyok.
Kifújom a fogságban tartott lélegzetemet. Olyan erőtlenné
válok, mint egy rongybaba.
– A tegnap esti vacsoránkkal lekenyerezhetnél, ami
történetesen elmaradt. Azonban, ha nem bánod, nem
akarlak valami puccos étterembe vinni, mert már alig
várom, hogy megszabaduljak a ruháimtól.
– Csak egy vacsora – mosolygok, miközben vért izzadva
próbálom egyenletesen venni a levegőt.
– Akkor menjünk! – Vigyorogva elenged, majd megpördít
és a derekamra simítja a tenyerét.
 Tizenharmadik fejezet
Meredith
Ha az utcán elhaladsz és belátást nyersz Brock birodalmára,
már az is szemkápráztatóan pazar élményt tud nyújtani.
A háza a többi, utcabeli ház fölé tornyosul. El akarta
kerülni a nagy felhajtást és azt, hogy az épület ne tükrözze
vagyonának mértékét, de szemmel látható, hogy ez nem
sikerült. Elárulják őt a drága anyagok, a minőségi
kidolgozás.
Egyik nap rajtakaptam, amint firkálgatott valamit egy
nagy papírlapra. Amikor észrevette, hogy figyelem,
elrejtette a fiókjába, mégis sikerült a memóriámba zárni a
képkockákat. Nem kérdéses, hogy a kerítését tervezgette. A
rajz tökéletesen tükrözte Brock tehetségét. Szerintem már
régóta dolgozhat rajta.
Kovácsoltvas kerítést képzelt el, ami mészkő lappal
borított alapra kerül majd elhelyezésre. Mindig is tudtam,
hogy vonzza őt az építészmérnöki képzés, de azt is tudtam,
hogy az apja nem áll ki a fia elképzelése mellett. Már
születése óta próbálta az üzleti élet felé terelgetni.
Valamelyest sikerült ráerőltetnie Brockra az akaratát, de
nem tudta kiölni a fiából azt a szenvedélyt, amit a rajzolás,
a tervezés nyújtott neki.
Mindazok ellenére, hogy sznob környezetben nevelkedett,
önmaga maradt. Ez egy olyan jelentősen jó tulajdonsága,
ami nem sok emberről mondható el a köreiben.
– Hűha! – Csak ennyit tudok mondani, miközben
végigsétálok a macskaköves járdán. Mélyen magamba
szívom a frissen nyírt fű illatát. A kertet bámulatosan szép,
mélyzöld színű fű tarkítja. A telek végében hatalmas, vese
alakú medence kapott helyet, melynek érintetlen, tiszta vize
visszatükröződik Brock meleg tekintetében. Amikor
összetalálkozik a pillantásunk, nyugalom kerít hatalmába.
Szeretem ezt a szempárt!
Az épület földszinti tereit – elsősorban a keleti és déli
oldalát – modern üvegfal tölti ki. A kíváncsi szemek elől
láthatatlanok maradnak a ház belső terei. Biztos vagyok
benne, hogy bentről a kertre színpompás képet vetít az
ember szemébe. Az üvegfalon pihen a tekintetem, amikor
megszólal mögöttem:
– Szeretem a természetes fényt.
Mosolyogva bólintok, mire kinyitja előttem az ajtót.
Az előszobának kiépített helyiségben leveszem a cipőmet,
majd ámulattal nézek körbe.
Közvetlenül jobbra a dolgozószobájába pillanthatunk be.
Irigylésre méltó, klasszikus tömörfa íróasztal terebélyesedik
a szoba közepén. Ismerős. Ízlésesen faragott előrészek,
lekerekített lábak, klasszikus elegancia. Eredeti fríz díszíti a
frontokat, mely még inkább kiemeli a klasszikus jellegét…
Ez a bútor a mi üzemünkben készült. Ilyenfajta bútorzatokat
gyártunk a tehetős partnereinknek, de van egy olyan
részlegünk is, ami IKEA minőségű bútorokat készít a
kevésbé vagyonos emberek számára.
Tudom, Brock azt tervezgeti, hogy a gyártás mellett saját
kereskedelmi láncot alakít ki a világban. Minden országban
kész piacra lépni a termékeivel, de New Jersey maradna a fő
raktár.
A vállalat a csőd szélén állt, amikor felvásárolta, de nem
garasoskodott, hanem a teljes árat kifizette az előző
tulajdonosnak.
Temérdek dokumentumot találtam arról, hogyan szeretné
felvirágoztatni az üzletet, milyen stratégiával szeretne
terjeszkedni a későbbiekben. Többet lát benne, mint bárki
más.
Az asszisztensi munka hátrányai… Van időm egy kicsit a
főnököm után szaglászni, amikor házon kívül van.
A bejárattal szemben a lépcső egyenes, majd
kacskaringós útja vezet az emeletre, ahol a szobákat
alakíthatták ki, mert az alsó helyiségeket láthatóan a
nappali és a konyha foglalja el.
Értékes barna bőrkanapé nyúlik el a nappali közepén. A
dívány előtt gondosan, kézzel kifaragott dohányzóasztal
kapott helyet, a falon egy méretes plazmatévé porosodik.
A sejtésem beigazolódott: az üveg csak kintről rejti el a
tereket, bentről tökéletes rálátás nyílik a kertre.
A konyha a legmodernebb gépekkel van felszerelve, a
főzőlapot a konyhaszigetbe építették, amit bárszékek
vesznek körül.
Feltételeztem, hogy nagy háza lesz, de a látottak
felülmúlták a képzeletemet.
– A tervező javasolta, én szolidabbat képzeltem el, amikor
terveztettem.
– Szerintem eltalálták. Illik hozzád. Minden olyan… férfias.
Kifinomult, letisztult, de határozott, erős és céltudatos.
Gratulálok. Mindig is tudtam, hogy ez lesz belőled.
– Mi?
– Egy vezető. Egy főnök. De nem akármilyen. Olyan, aki a
szívén viseli az emberek sorsát. És ilyen lettél.
– Igen. – Lehajtja a fejét, majd nekitámaszkodik az égig
érő oszlopnak.
Amíg én ittam az épület látványát, addig ő lehámozta
magáról a zakót és a nyakkendőt. Kigombolta az inget a
karjánál és a nyakánál egyaránt. Napbarnított, izmos nyaka
és erős, izmoktól duzzadó alkarja odavonzza a tekintetem.
Ezt a látványt nem iszom, egyenesen vedelem. Még többet,
többet és többet!
Brock nem egy kigyúrt izomkolosszus. Dolgozik a testén,
ami arányosan izmos, férfiasan tökéletes és lehengerlően
sportos.
A kamasz fiút csak akkor látom, amikor a tekintete
pajkosan játszadozik, vagy amikor valamin nagyon jóízűen
felkacag.
A felnőtt Brock egyenesen térdre kényszerít. Komolyan
mondom; nagyon sokszor megremeg a térdem a
mosolyától, a kacsintásától, amikor rajtakap, hogy árgus
tekintettel figyelem a mozdulatait. De amikor elsétál
mellettem és lágyan végigsimít csupasz bőrömön… az
általában a vég szokott lenni. Olyankor kapaszkodnom kell
valamibe.
Öblös hangja ránt vissza a valóságba az ábrándozásból.
– Miért szeretnél fizetésemelést?
Elsétál mellettem, egyenesen a hűtőhöz, amiben tényleg
csak sörök sorakoznak. Még egy romlott, megpenészedett
ementáli sajt sem lapul benne. Két üveges sörrel a kezében
lép elém.
– El szeretnék költözni innen – intek a fejemmel a
szomszédos ház felé. – Viccnek szántam a fizetésemelést.
Egyébként sem lenne helyes. Már egy csomó B terv szerepel
a listámon, amivel ki tudnám rángatni a seggemet a
gödörből.
Elmosolyodik. Viszonzom a mosolyt.
Lehervad az arcomról, amikor eszembe jut Jean…
Találkozót beszéltünk meg a szalonja melletti kicsi bárban.
Jobb helyre nem is tehette volna az üzletét. Zsúfoltságig
tele van a naptára, a plusz ügyfelek meg részegen beesnek
az ajtaján éjnek évadján. Másnap siránkozva könyörögnek
neki, hogy tüntesse el a remekművet.
Teljesen kiment a fejemből a legjobb barátnőm…
A táskám után nyúlok, majd előhalászom a telefont. Nem
fogadott hívások és üzenetek… Számítottam erre. Szörnyen
érzem magam. Gyorsan írok neki egy bocsánatkérő
üzenetet.
– Baj van?
– Nem, vagyis igen… Találkozót beszéltem meg Jeannel.
Tőle szeretnék kölcsönkérni, amíg helyre nem hozom az
anyagiakat.
– Kiadó egy szoba, ha gondolod.
– Ó, nem hiszem, hogy ez jó ötlet! Az irodában is együtt,
és itt is… túl sok lenne.
– Kinek?
 – Nekem!
– Remekül kijövünk az irodában, és itt sem adódna semmi
gond – kortyol egyet a söréből. Az ádámcsutkája
megmozdul, engem pedig kísértésbe sodor ez az apró
mozdulat.
– Remek ajánlat, de nem fogadhatom el.
Lelkiismeret: Naná, hogy nem! Lucifer várna rád a pokol
forrón izzó bugyraiban!
– Akkor nem kiadó, hanem azt kérem, hogy költözz ide. –
Közelebb lép, és kiveszi a sörösüveget a kezemből. – Nézz
rám, Meredith.
Nem szabad a szemébe néznem, mert bilincsbe ver meleg
tekintete. Óvatosan közelít felém az arca, mégis elfordulok
tőle.
– Köszönöm a meghívást, de ideje mennem – köszörülöm
meg a torkom.
A gyomrom mélyről jövő korgása sem tud maradásra bírni.
A kezét az állam alá helyezi. Rákényszerít, hogy a
szemébe nézzek.
– Mondd a szemembe, hogy el akarsz menni. Mondd, hogy
nem akarsz velem lenni. Mondd, hogy te nem érzed azt,
amit én. Akkor elengedlek.
Behunyom a szemem, mert sem az igazság, sem a
hazugság nem vezet ebben a helyzetben jóra.
– Éreztelek tegnap, Meredith! Éreztem a csókod
szomjúságát, a tested sóvárgását, a lelked eufóriáját.
Brock szavai a gondolataim köré fonódnak. A nyelvéről
legördülő szavak hömpölyögnek a véráramomban.
Körbejárják a testemet. Képtelenség kiszorítani őket a
fejemből.
Érzem meleg leheletét az arcomon. Fűszeres illatát a
bőröm alatt. Teste közelsége perzseli a testemet. Érzéki
ajkai súrolják az enyémet. Megnyílok neki.
A szívem barbár módon veri a mellemet.
Lelkiismeret: Szedd össze magad! Nem gyengülhetsz el,
akárhányszor a közelében vagy! Nem teheted meg. Még
egyszer nem!
– Nem tehetem! – adok hangot a lelkiismeretemnek.
– Miért?
– Nem kívánlak téged, Brock! – Megremeg az ajkam.
– Hazudsz! – suttogja a számba. – Hazudsz, Meredith! Nem
csak nekem, hanem magadnak is.
– Engedj el! – esdeklek kegyeletért.
De Brock még egy lépést tesz felém. A mellkasához simul
a testem. Mind a kettőnk légzése felgyorsul. A vágy édes
méregként áramlik az ereimben.
A nyakamba fúrja az arcát, majd nedves ajkával érzéki
csókot lehel rá.
A gerincemen végigfutó édes borzongás remegést idéz elő
a lábamból.
– A tested – még egy csók az érzékeny bőrre – kíván
engem – suttogja a fülembe.
Tenyere lecsúszik a gerincem mentén, majd belemarkol a
fenekembe és egyenesen az ágyékához igazít. Felnyögök.
Kemény erekciója a csípőmhöz simul.
Ő egy erős, mégis gyengéd férfi. Olyan, akár egy otthon:
ismerős, megnyugtató, biztonságot nyújtó.
Lelkiismeret: Elfordítom a fejemet, de csak ma estére!
– Megálljak? – kérdezi.
Rekedtes, szenvedélytől elhomályosult a hangja.
– Meredith.
– Csókolj meg!
Lenyelem a fojtó gombócot és behódolok az
elhatalmasodó kísértésnek.
Tenyeremmel végigsimítok bársonyos, enyhén borostás
arcán, majd rövidre vágott barna hajába fúrom az ujjaim. A
szemébe nézek; vágytól sötét a tekintete. Gyűlölöm és
szeretem!
Közelebb hajolok hozzá.
Éhes szenvedéllyel kezdeményezem a csókot. Ajkaim közé
szívom az ajkait.
 Pillanatok alatt átveszi az irányítást. Most már ő diktálja az
ütemet. Keringőzünk. Ő vezet, és én minden lépését
követem. Vele akarom járni ezt a táncot.
Nyers, erős, határozott, mégis olyan gyengédség árad
belőle, ami a karjaiba taszít.
Újból nedvesedni kezdek. Új és ismeretlen ez az érzés,
mégis akarom. Ő váltja ki belőlem.
Elragadva a földről a karjai közé vesz. Dereka köré
fonódnak a lábaim.
– Felviszlek a szobámba, de bármikor nemet mondhatsz.
– Rendben – zihálok a szájába.
Lassan lépked felfelé. Biztosít arról, hogy bármikor
kihátrálhatok, ha úgy érzem.
A magas fényű fekete éjjeliszekrényre elhelyezett gömb
formájú lámpa homályosan világítja meg Brock szobáját.
Romantikus, meghitt légkört teremt.
A földszínek közé tartozó marsala-vörös színre festette a
falakat, melyek tökéletes kontrasztban vannak a bézs színű,
hatalmas pihepuha tapintású szőnyeggel, ami a szoba
közepén hever. Melegséget sugároz.
A terebélyes ágyat bordó, steppelt, selyemtapintású
ágytakaró borítja, melyet bézs és fekete díszpárnák
gazdagítanak. Nyomokban még érezni lehet a frissen
lakkozott fa illatát.
Mélyen magamba szívom a kellemes illatot.
Csitítja a lelkemben és az elmémben dúló kegyetlen
harcot.
– A vörösnek temérdek árnyalata fellelhető a házban.
Miért? – kérdezem.
– Miattad – válaszolja, majd gyengéden lefektet a puha
ágyra és óvatosan fölém tornyosul. A testsúlyát két alkarján
támasztja meg, amit a testem mellett helyez el.
Szenvedélyes csókjától a testemet hatalmába keríti a
vágy. Ha ez egy álom, sosem akarok felébredni belőle.
Már pirosra duzzadt az ajkunk, amikor a tenyere
végigsiklik a nyakamon, a mellemen, a hasamon, majd
érzéki érintéssel vágytól izzó ölemen is.
Ujjait belemélyeszti fedetlen combomba, majd a
derekamig felhúzza a szoknyámat.
Buja vágyakozással, érzéki mozdulatokkal kényezteti
sajgó, epekedő, és annál is nedvesebb ölemet.
Felmordul a gyönyörtől, amikor érzékeli, hogy a bugyim
teljesen átnedvesedett. Elhúzza a pamutot, majd
ujjbegyével megérinti a csiklómat. Lágy köröket rajzol rám,
mire egész lényemet elönti a forróság.
Felemelem a csípőmet, teljesen belesimulok a tenyerébe.
Mosolyra húzódik a szája, majd hosszú ujjait végighúzza a
szeméremajkaimon, és a szűk nyílásba csúsztatja. Ki-be
mozgatja őket, amíg a hüvelykujja a csiklómat kényezteti.
Nyelvünk összesimulva suttog a másik szájába.
Az inge alá bújtatom a kezeimet, hogy kiélvezzem forró,
selymes bőrének bársonyos tapintását.
Ujjai kényeztető érintése folyamatosan magas hőfokon
tartja bennem a szenvedélyes vágyakozást, aminek hatása
alatt képes lennék letépni róla az inget, mégis hagyom,
hogy ezek az óráknak tűnő percek elsuhanjanak felettünk.
Véget nem érő édes érzések vesznek minket körül.
Váratlanul megfoszt az érintésétől, amikor feltérdel, hogy
a feje felett áthúzza a vékony textilt. Lélegzetelállító,
gyönyörű élmény Brock elsötétülő, csillogó tekintete. Örökre
az emlékezetembe vésem ezt a pillanatot, ahogyan itt térdel
félmeztelenül mellettem, arra várva, hogy összeolvadjon
velem. Lemászik az ágyról, de egy pillanatra sem szakítja el
rólam a tekintetét. Kioldja a derékszíjat, majd a bokszerrel
együtt letolja magáról a nadrágot. Férfiassága vértől
duzzadva meredezik.
Egy óvszert húz elő a fiókból, majd a villanykapcsolóért
nyúl, hogy sötétségbe borítsa a vörös szobát, de
megállítom.
– Szeretném, ha égve maradna a lámpa – suttogom.
Bájos mosoly suhan át az arcán.
– Sokan nem szeretik, azért gondoltam, hogy te sem.
 – Ha megkérhetlek, most ne beszélj arról, hogy hány nőt
dugtál itt meg. Nem éppen alkalomhoz illő.
– Te vagy az első.
Lehúzza rólam a szoknyát és a bugyit, majd mellém
helyezkedik és folytatja az érzékeny területeim felfedezését.
Tenyerébe simul a mellem, miközben előbújtatja a
mellbimbómat és köröket ír rá benedvesített ujjával.
Csókja behatol lelkem legsötétebb zugaiba. Már
másodszorra szegtem meg a piszkos alku rám eső részét…
Mégsem bírok ellenállni ezeknek az érintéseknek, inkább
egyenes utat foglalok magamnak a pokolba.
Puha ajkai érzéki mozdulatokkal haladnak lefelé a
nyakamon, miközben észrevehetetlenül gombolja ki a
blúzomat. Mélyen egymásba kapcsolódik a tekintetünk,
amikor ágaskodó mellbimbómat az ajkai közé szívja.
Zihálok a hullámokban rám törő érzelmek miatt.
Az ölem a szívemmel együtt vadul lüktet. Egy vékony
vonal választ el attól, hogy elélvezzek ettől az ártalmatlan
érintésétől.
– Brock – nyöszörgöm a nevét. Fel-le mozgatom a
csípőmet.
Magára görgeti az óvszert, és lassú mozdulatokkal hatol
belém.
Verejtékcseppek gyülekeznek rajtam, amikor belém
csúszik vastag, kemény hímvesszője.
Kell pár másodperc, mire megbarátkozom a feszítő
érzéssel. Mikor egy utolsó lökéssel teljesen belém siklik,
elakad tőle a lélegzetem.
Óvatosan, ritmusosan mozgatja a csípőjét, míg a nyelve
játszadozik a nyelvemmel.
Úgy érzem, hogy ez inkább szeretkezés, mint sima szex,
amit ilyenkor lenyomnak az emberek egy menetben.
Vigyáz minden apró mozdulatára, nehogy fájdalmat
okozzon, mert ezzel a mérettel, biztos vagyok benne, hogy
tudna.
 Gyorsít a tempón, majd kikapcsolja a melltartómat és
elsimítja kosarait a mellemről.
Állatias morgás tör fel a torkából, amikor hozzásimulnak a
mellkasához.
Ragacsos bőrünk, bolyongó lényünk egymásba
kapcsolódik.
Ismerős, mégis ismeretlen, erős hullámok közelítenek
felém. Uralmuk alá kerülök, és magukkal ragadnak az
intenzív érzések.
Vulkánként tör ki belőlem a kéjes sikítás, amikor beljebb
tolja magát és eléri azt a bizonyos pontot. Az orgazmus
szülte gyönyör ellazítja az összes izmomat. Lüktet és sajog a
puncim a mennyei érzéstől, amivel megajándékozott a
teste.
Zihálok, és még többet akarok. Szorosan hozzásimulok a
testéhez, miközben még odaadóbban mozog bennem.
Túlvilági érzés érezni őt, miközben az első orgazmusból
hátrahagyott édes bizsergés újból felerősödik. Gyengéden
megcsókol, miközben ritmusosan mozog a csípője.
Bár ne érne véget ez az este! – sóhajtozza vadul a szívem.
Boldog érzések vibrálnak a testemben és az elmémben
egyaránt.
Forró testünk szorosan ölelkezik, nyelvünk
elszakíthatatlanul ragaszkodik a párjához. Lassan, szelíden,
de mindent felemésztő tűzzel, egyenletesen mozgunk. Az
enyhe fájdalom ellenére sem akarom elveszíteni őt
magamból.
Halk nyögdécselések formálódnak az ajkaimon, melyeket
az ajkai nyelnek el.
– Élvezz, angyalom! – lihegi Brock.
Talán csak erre az egy szóra várt a testem, az engedélyre,
hogy megszabadítsam magam attól a lánctól, ami azóta
akar elszakadni, amióta a közelében vagyok.
Most övé a testem, a lelkem, az elmém és a gyönyör is,
amit ad nekem. Mindenem az övé!
 A láncok ólomsúlya alól felszabadít az orgazmus szülte
gyönyör, ami elindul a kettőnk közti édes pontból, ahol
összeolvadunk.
Újból a szájába nyögök, és gyorsabban mozgatom a
csípőmet. Követi a ritmusomat, ő is gyorsít. Férfias hang
hagyja el a torkát, amikor felmordul. Zihálva, verejtéktől
csillogva együtt lépünk be az eufóriába. Érzem magja
melegét, amit az óvszeren keresztül belém enged.
– Köszönöm, angyalom – suttogja nekem.
Az intenzív érzések minden erőt kiszívnak belőlem. Brock
kihúzódik, de egy centit sem mozdul arrébb. Mélyen a
szemembe néz.
A halovány fény, ami rávetődik békés arcára, még jobban
kihangsúlyozza ellenállhatatlan vonásait.
Tudom, hogy nem szokás férfira ilyen jelzőt használni, de
számomra ő egy gyönyörű férfi.
A tekintete, mosolya, arcának éles metszése, határozott
vonalai, markáns álla.
Vonásain végigsiklanak az ujjaim.
Az ajka puha és finom. Ujjbegyemre puszil.
Tovább folytatom a teste felfedezését.
Tenyerem végigsimít széles vállain, majd erős karjain is.
Ő is követi a mozdulataimat. Szelíden simogatja a
bőrömet.
– Aludj ma velem, Meredith.
Mielőtt válaszolnék neki, az ajkamra helyezi az ujját.
– Hunyd le a szemed és ne gondolkozz. Mit mond a
szíved?
Egy puszit hint csupasz bőrömre, egyenesen a szívemre.
Behunyom a szemem.
– Sehol máshol nem lennék most szívesebben.
– Jó éjt, Királylány.
– Jó éjt, Brock.
 Tizennegyedik fejezet
Brock Általában hamarabb felkelek, minthogy az
ébresztőóra megszólalna – ma sincs ez másképp. Ilyenkor
behunyt szemmel pihenek, és felkészítem magam az
előttem álló napra.
Meztelenül, hanyatt fekve elterülök az ágyon és mélyen
magamba szívom a tegnap este és a ma reggel illatát.
Mosolyra húzódik a szám. Hallgatom Meredith halk
pihegését, ahogyan egyenletesen beszívja tüdejébe a nyári
hajnal hűvös levegőjét.
Fél szemmel az órára sandítok; még van tizenöt percem
kiélvezni gondtalan, csendes jelenlétét, amikor nem száll
velem vitába a szája.
Békésen a fejem alá helyezem a karjaimat.
Öt perc elteltével alig hallható nesz keletkezik mellettem.
Meredith mindig csak egy millimétert húzódik az ágy széle
felé. Biztosan úgy akar megszökni, hogy ne ébresszen fel.
Akaratom ellenére elvigyorodom. Akár szólhatnék is neki,
hogy ezzel már elkésett. Óvatosan kinyitom a szemem.
Figyelem hófehér, selymes bőrét, amint ráhullanak vörös,
kócos tincsei.
Látom magam előtt az arcát… pírtól rózsaszín, csóktól
pirosra duzzadt ajkait. Vágytól csillogó, mélyzöld tekintetét,
melyben nem kapott helyet a félelem, felemésztette őt a
szenvedély tüze. A tűz, ami ott motoszkál a szemében, a
testében és az elméjében.
Égni fogsz, Meredith! Lángokba borítom a tested.
Egy hirtelen mozdulattal elkapom a karját és visszahúzom
az ágyra.
Felsikít.
Szorosan mellé helyezkedem.
– A frászt hoztad rám!
– Jó reggelt, Királylány. Hova ilyen sietősen?
 – Haza kell mennem zuhanyozni és átöltözni. Munkanap
van, és nem örülnék neki, ha a főnök kirúgna a késésem
miatt.
– A főnököd akkor fog kirúgni, ha nem vele fogsz
zuhanyozni.
Régen hallott, őszinte nevetés hagyja el a torkát.
– Ez nem a legjobb ötlet.
– Elengedlek, de én viszlek ma dolgozni. Így garantáltan
nem fogsz elkésni, és nem lesz indoka a főnöködnek kirúgni.
– Igen nagylelkű ajánlat. Úgy gondolom, erre nem igazán
mondhatnék nemet.
– Ha megtennéd, sem érdekelne.
– Kedves ember maga, Mr. Ross.
– Sokan mondták már – vigyorgok rá.
 Tizenötödik fejezet
Meredith
A tegnap este még mindig egy láthatatlan buborékban
lebeg a fejünk felett, miközben a lift ismét megérkezik a
harmadik emeletre. Egyikünk sem tudja elrejteni az arcáról
a bugyuta vigyort, amikor összetalálkozik a pillantásunk.
A szerkezet acélajtajai kinyílnak. A buborék hangos
pukkanással kidurran, és kegyetlenül arcon csap.
Nyílegyenesen szemtől szembe találom magam Brock
apjával.
Az idősebbik Ross gyűlöl engem és a hozzám hasonló,
nincstelen embereket. Számára mi pestis vagyunk. Egy
halálos betegség. Szaporodunk és áldozatokat gyűjtünk.
Ő még arra sem méltatná a gyárban dolgozó embereket,
hogy rájuk nézzen. Ha valaki kezet merne neki nyújtani,
inkább beleköpne, mintsem kezet fogjon az illetővel.
– Apa. – Brock lép ki elsőnek a liftből, majd megöleli az
édesapját.
– Fiam. – Megveregeti a fia hátát, miközben én csak arra
vágyom, hogy nyeljen el egészben a gépezet.
– Emlékszel még Meredithre? – Brock szorosan magához
von.
– Meredith. – Végigmér. A hangjából mocskolódás kiállt a
fejembe. – Hogy van az édesanyja?
– Jól, köszönöm.
– Itt dolgozik?
– A személyi asszisztensem – válaszol Brock helyettem.
– Asszisztens?
Kérdőn felhúzza a szemöldökét. Az arcáról sugárzó
gyűlölet a csontomig hatol, és egyesével végighalad rajtuk,
hogy kettétörje őket, mint egy ropit.
– Gyere, körbevezetlek – invitálja tovább Brock az apját. –
Milyen volt a nyaralás?
 – Pihentető. Anyád szinte felvásárolt mindent, de a nők
már csak ilyenek.
– Meredith, ha megkérhetlek, hoznál nekünk két kávét?
Kurtán bólintok, majd a dolgozóknak fenntartott étkezőbe
megyek, hogy főzzek egy friss kávét. Brock perceken belül
betör a pihenőbe.
– Hé, Királylány, minden oké? Olyan más lettél.
– Hogyne, nincs semmi gond. Apukád hogy issza?
– Megkérdezem, mert mindig változik a szokása.
Remélem, nem bántad meg a tegnap estét.
– Nem. Csodálatos volt.
– Ennek örülök.
Elém lép és egy csókot lehel a homlokomra, majd
izgatottan az apja után siet az irodába.
Az ablakon keresztül nézem az üzem udvarát, ahol az
emberek lelkesen végzik a munkájukat. Összefonom magam
előtt a karjaimat. A felkelő Nap fénye melengeti bőrömet az
üvegen keresztül, mégis simogatom magam a kezemmel.
Szörnyű ember vagyok – merengek, miközben a kávéfőző
forró gőze az arcomba csapódik.
Hátulról valaki erősen a felkaromba kapaszkodik, majd
maga felé ránt.
– Mégis mit keres maga itt?
Mr. Ross dühös tekintetével találom magam szembe.
Nyála az arcomra fröcsög. Habzik a szája, és ha szemmel
ölni lehetne, valószínűleg már halott lennék.
– Dolgozom, uram.
– Itt? Úgy tudom, megállapodtunk.
– Fogalmam sem volt róla, hogy ez a fia vállalata, a tény a
mai napig titokban van. Úgy jöttem ide, hogy Mr. Morgan
alkalmazottja leszek.
– Ha jót akar magának, akkor minél előbb felmond.
– Ezt vegyem fenyegetésnek?
– Veheti annak, kedvesem.
A tenyere még erősebben szorul a karomra. Az
aranygyűrűje belenyomódik a bőrömbe. Fájdalmat okoz, de
állom a tekintetét. Gyűlölöm!
– Apa. – Brock lép be a szobába.
Az arcunkról a kezünkre siklik a tekintete.
– Mi folyik itt?
– Meredith megbotlott, amikor el akartam neki mondani,
hogyan kérem a kávémat. Elkaptam, mert nem akartam,
hogy elessen. Buta baleset.
– Tudod, milyen vagyok, véletlen volt.
– Két cukor, tej nélkül. – Szép lassan elengedi a karomat.
Mielőtt kilépne az étkezőből, egy utolsó, gyilkos pillantást
vet felém.
Legszívesebben beleköpnék a kávéjába, de én ennél jobb
ember vagyok… de az is lehet, hogy mégsem.
Megszegtem az ígéretem.
Lucifer: Várok rád!
Miután felszolgálom a kávékat, minden erőmmel az
elvégzendő feladataimra összpontosítok.
Hiába akarom kiszorítani a fejemből a reggeli
eseményeket, Sebastian elsöprő, szigorú hangfoszlányát
nem nyelik el a vékony falak. Úgy érzem, mintha itt állna
mellettem, és minden másodpercben elátkozna engem.
Aljas lassúsággal telnek el az órák, mire elhagyják az
irodát.
– Meredith – szól Brock, majd két mappát nyújt át nekem.
– Szeretném, ha ez estére az asztalomra kerülne aláírva. Ezt
pedig tanulmányozd át, és járj el legjobb belátásod szerint.
Rád szeretném bízni a céges rendezvény teljeskörű
lebonyolítását. Ott fogom bejelenteni az új vezetőséget.
Leírtam az ötleteimet, de úgy vélem, ez a feladat egy finom,
női kezet kíván. Nem szeretnék nagy felhajtást; családias,
mégis kifinomult ünnepségre lenne szükségem.
– Rendben.
Ez kellett! Ez bizonyára az egész hetemet felemészti és
nem kell, hogy máson kattogjon az agyam.
– Lekísérem apát a termelői részlegre, megítélésem
szerint estig ott leszünk.
 Bólintok, majd a mappára meredek.
Belelapozok. A szemem majdnem kiesik a helyéről, amikor
meglátom az írott szavakat:
Kapcsolati szerződés.
A felek megállapodnak abban, hogy…
Gyorsan becsukom a dossziét. Kis idő múlva újra kinyitom,
és elolvasom a lapjaira nyomtatott neveket.
Meredith Burton, mint személyi asszisztens és Brock Ross,
mint vezérigazgató között létrejött kölcsönös
megegyezésben született kapcsolat.
A felek írásba adják, hogy…
Nem ismeretlen számomra, hiszen én magam írtam
minden pontját ennek a szerződésnek.
Az utolsó oldalra lapozok, ahol alá kellene írnom a papírt.
Brock már megtette.
Ingerülten behajítom a fiók aljára, majd bosszúsan
megdörzsölöm az orrnyergemet.
Most aztán jó nagy pácban vagyok!
Brock úgy gondolja, hogy a tegnap este a kapcsolatunk
megpecsételésének az éjszakája volt…
Nem szentelek neki annál több figyelmet, mint amennyi
megengedett.
Megfogalmazom a céges rendezvény meghívóját, majd
megszerkesztem hozzá a megfelelő hátteret is, amit minden
dolgozónak elküldök e-mailben.
Ezután minden kreativitásomat hasznosítva
megszerkesztem a szórólapokat és a plakátot.
A szemem pihenésre áhítozik, amikor észreveszem, hogy
az iroda nyüzsgő, élettel teli tere olyan sivár lett, mint a
legsötétebb sikátor. A hosszú, világosságban szűkölködő
folyosón csak az én monitorom bocsát ki magából
fénysugarakat. Emlékszem Claire hangjára, amikor
elköszönt tőlem és rám szólt, hogy ne maradjak túl sokáig…
de annyira a képernyőre tapadtam, hogy csak mosolyogva
bólogattam és integettem neki.
 Kényelmesen hátradőlök a székben. Muszáj lehunynom
akár csak egy percre is a szemeimet. Egész délután a
számítógépet bámultam és úgy érzem, ha nem csukom be
őket, akkor biztosan kiesnek.
A telefonom nem sokáig hagy nyugalmat: egy üzenet után
csörögni kezd.
Először az SMS-t nézem meg.

Brock: Apával vacsorázom.

Legalább egy probléma letudva a mai napra. Visszahívom

Jeant.
– Szia.
– Hát te aztán jól felültettél tegnap.
– Ne haragudj, olyan fáradt voltam és annyi minden
szakadt a fejemre, hogy elfelejtettelek.
– Na, szép, mondhatom! A legjobb barátnődet? – von
kérdőre.
Fájdalmasan belesóhajtok a készülékbe.
– Mer. Mi a baj?
– Matthew tegnapelőtt felkeresett.
– Az a rohadék… Most hol vagy?
– Még az irodában.
– Nincs kedved átjönni? Még van egy kliensem, de mire
ideérsz, szerintem végzek vele. Hozz valami erőset. Vagy
tudod mit? Emlékszel még az Alzheimer elnevezésű italra,
amit kevertünk régen?
Belenevetek a készülékbe.
– Hogy tudtunk elnevezni egy italt egy olyan súlyos és
szörnyű betegségről?
– Felhőtlen fiatalkor – nevet. – Emlékszel még a
hozzávalóira?
– Minek a hozzávalóira? – ugratom.
– Hiányzott már ez a Meredith. Nem veheti ezt el tőled
többet!
– Nem, tényleg nem.
 – Siess.
Ezzel bontja a vonalat.
A nyomdakész anyagot elmentem egy mappába. Holnap
ezzel fogok kezdeni. A másik dossziét úgy, ahogy kaptam,
visszateszem Brock íróasztalára.
***

– Biztos voltam benne, hogy nem fogja annyiban hagyni a

dolgot és addig nem hagy békén, amíg vissza nem szerez! A
váláson nagyon megfontoltan viselkedett.
Szükségem volt Jean szilárd támaszára a váláson. Stabil
karjai megtartottak volna, ha összeomlok.
– Igazad van.
– Addig nem nyugszik, amíg vissza nem szerez! –
bizonygatja önmagának. – Beszélned kellene a
rendőrséggel.
– Ugyan, mégis mit mondhatnék nekik? Semmi olyat nem
fog elkövetni, amivel bajba sodorná magát, hiszen ismered.
– Téged fog az őrületbe kergetni.
Nem akarok ezen merengeni, inkább töltök még egy kör
Alzheimert.
– Fenékig! – A levegőbe emelem a poharat.
Megiszom az undorító italt. Az ízétől eltorzul az arcom.
Kirobban belőlem a kapcsolati szerződés is, ami miatt ma
nyalogatom a sebeimet.
– Ilyen hamar összeakaszkodtál az új főnököddel? –
hitetlenkedik Jean.
– Rosszabb! Már régóta ismerem, úgy tizenhárom éve.
– Szóval ez azt is jelenti, hogy van közös múltatok.
– Valami olyasmi – vonok vállat –, de olyasmi nem
szerepelt benne, mint ami tegnap éjjel történt – csúszik ki a
számon.
Jean elveszi tőlem a kevert löttyöt és újabb kört tölt. Most
ő emeli a poharát a levegőbe.
– Az elejétől kezdve mindent el kell mesélned nekem. Több
mint tizennégy éve vagyunk barátnők, de Brock Ross nevét
még sosem hallottam a szádból…
Megfogja az üveget, a poharakat, majd helyet foglalunk a
díványon. És én mesélni kezdek: az első pillanattól, amikor
megláttam Brockot, egészen a ma reggelig.
– Nem irigyellek, nem éppen vagy könnyű helyzetben, de
mi van akkor, ha a főnököd, a dögös főnököd be akar
párszor jutni a bugyidba? Felnőtt, szabad és okos nő vagy.
Szerintem egy kis kamatyolásba még senki nem halt bele.
Összeszűkült szemekkel figyelem Jeant. Remélem, ezt ő
sem gondolhatja komolyan. Persze egy kis huncutkodásba
még senki nem halt bele, de van egy olyan megérzésem,
hogy Brock nem csak a bugyimba akar bejutni. Ő egyenesen
a szívemért indult csatába.
Küzdhetek ellene, szembeszállhatok vele… de mi értelme
lenne, ha utána mind a kettőnket mély és vérző sebek
borítanának?
Persze az is lehetne, hogy megadom neki magam, és
mindketten győztesen hagyjuk ott a csatamezőt. Vagy van
egy olyan lehetőségem is, hogy eldobom a kardot, nem
sebzem meg Brockot, megtartom a szívemet… egyszerűen
csak hátat fordítok neki.
– Tegnap akadt pár szabad percem, és jobban
utánaolvastam az esetednek. Egy bántalmazó kapcsolatban
éltél, amiért nem hibáztathatod magad, Meredith. Matthew
nem bántott téged testileg, ezért ebben a helyzetben
nehezebb észrevenni a bántalmazást. Sokszor még maga az
áldozat sem tudja, hogy miben is él valójában, mert
önmagát hibáztatja, önmagában keresi a hibát. Én arra
kérlek, bárhogy is döntesz, bármi is történjen, ne menj
többé vissza Matthewhoz.
– A félelem börtönében éltem, Jean. Nehéz önmagunknak
bevallani a kudarcot. Évek teltek el, mire felismertem, hogy
miben is élek. Úgy gondoltam, túl késő ahhoz, hogy
változtatni tudjak. De egyszerűen bárhogy próbáltam
visszakényszeríteni magam a szerepembe, már nem ment.
És tudod, mire jöttem rá, Jean? Nem félek már Matthewtól.
Amikor elkezdtük a közös életünket, sokszor a munkahely
vécéjében sírtam szünetekben a megaláztatástól, mert nem
voltam hajlandó belefolyni egy újabb veszekedésbe. Adódott
olyan alkalom is, amikor kitépte a fülhallgatót a fülemből,
majd az arcomba hajolva ordibált velem. Féltem tőle… de
már nem árthat nekem!
A folyadék szép lassan elpárolog az üvegből, s mi a földön
fetrengve a hasunkat fogjuk a nevetéstől.
– Hát ezt kivégeztük.
– Te jó ég! – nevetek. – Holnap lesz ám macskajaj.
– Még jó, hogy én a magam főnöke vagyok.
Ettől persze lefagy az arcomról a mosoly, de csak pár
másodpercig tart a melankolikus állapot.
***

Iszonyatos nyak- és hasogató fejfájásra ébredek. Ismerős,

bézsszínű kanapé ölel fel. Jean kanapéja.
A földön szanaszét hagyott holmik között kutatok a
telefonom után. Semmire sem emlékszem…
Emlékfoszlányok csepegtetnek információt, de teljes
képszakadás áll be egy bizonyos idő után. Kártyáztunk,
üvegeztünk, és még talán twistereztünk is. Tisztán látom
magam előtt azt a képet, amikor Jean fiúja megérkezett a
régi ismerősökkel a Zónából… de az azt követő órák
homályba vesztek.
Olyan réges-régen éreztem magam ennyire szarul. A
készülék megállás nélküli berregése segít abban, hogy
megtaláljam. A kijelzőre pislogok: 7:30.
Édes Jézus!
Félórám maradt, hogy beérjek a munkahelyre, de ilyen
állapotban nem hiszem, hogy képes leszek megjelenni.
A ruhám úgy néz ki, mintha a kutya szájából szereztem
volna vissza. Gyűrött és foltos is. A belőlem kipárolgó illatról
már ne is beszéljünk! A saját leheletemtől hányingerem van.
A második opció mellett döntök; ma késve fogok
megérkezni.
 ***
Próbálok nem feltűnést kelteni azzal, hogy ma
megszegtem a munkaköri leírásban szerepelt
munkakezdésemet: egyórás késéssel jelentem meg.
A számítógéphez ülve azonnal átküldöm a nyomtatóra a
tegnapi munkámat.
A két aszpirin talán kezdi kifejteni a hatását, ami a
nyakamat és a fejemet egyaránt érinti.
Ötször csutakoltam át magam kakaóvajas tusfürdővel és
háromszor mostam fogat, hogy ne érződjön rajtam a tegnap
este. A hajam vége még mindig enyhén vizes. Ha az
egészet megszárítom, akkor tuti, hogy két óra lett volna az
egy órából, és az már tényleg bicskanyitogató. Lófarokba
fogtam, így annyira nem feltűnő.
Kénytelen voltam magamra hinteni egy kis alapozót, hogy
ne tűnjek annál is sápadtabbnak, amilyen valójában vagyok.
A pihenés sem szerepelt az elmúlt három napban a
listámon, ezért szigorú fekete karikák fogják körbe élénkzöld
szememet.
A gyomrom hangos korgással jelzi, hogy ez lesz a
harmadik napja, hogy megvonom a vacsoráját tőle.
Ha kicsit összeszedem magam, akkor leugrok a büfébe
egy szendvicsért.
A nyomtatószobába igyekszem lesütött fejjel, és csak
odaintek a kollégáknak, akiknek az asztala előtt elhaladok.
Amint belépek a helyiségbe, becsukom magam mögött az
ajtót és behunyt szemmel nekitámaszkodom.
– Hála az égnek! – suttogom az üres falaknak.
– Késett, Miss Burton! – korhol meg egy mély, ismerős
hang.
 Tizenhatodik fejezet
Brock
Miss Burton még mindig lehunyt szemmel támasztja az
ajtót.
Nem tudom, hogy attól fél-e, hogy az ajtó nem tudna a
helyén maradni, vagy esetleg ő esne össze attól, ahogyan
reszket a térde.
Szapora légzésétől vadul hullámzik a mellkasa. A
helyiségre csend nehézkedik. Csak a neonfény vibrál olykor
egyet, és búgó hanggal jelzi, hogy itt lenne az ideje a
cserének.
Kényeztető, friss virágillat kúszik az orromba. Az órámra
pillantok, majd összefonom mellkasom előtt a kezeimet.
Várom, hogy mikor óhajt rám nézni és milyen
magyarázattal fog előállni.
Nem lehetek egy féltékeny pöcsfej, de kurvára érdekel,
hogy hol töltötte a tegnap estét, mert otthon bizonyosan
nem.
Órákig ültem kint a teraszon és figyeltem, hogy kattanjon
a zár a kiskapuban… De amikor hajnali kettőkor sem történt
semmi, meguntam a várakozást.
– Mikor óhajtja végre elkezdeni a munkáját? – pillantok a
nyomtató kéken villogó gombjára, ami arra vár, hogy
Meredith megnyomja.
– Most, Mr. Ross – válaszol még mindig csukott szemekkel.
– Ezt vakon kívánja véghezvinni?
Jobbra-balra ingatja a fejét.
– Ezt értékelem.
Az én nagy lépteimmel mérve csak két lépés választ el
tőle.
Elé állok, és valószínűleg érzékeli a jelenlétemet. Az
orrcimpái kitágulnak, majd belemarkol a szoknyájába.
 Mindkét kezemmel nekitámaszkodom az ajtónak,
közrefogom Meredith reszkető testét.
Olyan közel hajolok az arcához, hogy a leheletem elsimítja
kósza hajszálait.
– Ma több pontját is megszegted a munkaszerződésednek.
Hatalmasat nyel, és enyhén bólint egyet a fejével.
– Fel kell őket sorolnom, vagy meg tudod te is tenni?
Halljam, Miss Burton!
– Késtem, és alapozót kentem fel.
Nem tudok a szemébe nézni, ezért csak az ajkai mozgását
figyelem. A szája belső felét harapdálhatja.
Felmordulok, majd a mellkasomat a melleihez érintem.
Mi mindent tudnék vele tenni…
Csak ez jár a fejemben. Itt és most.
Szokatlan, csillogó szájfénye nem tudja elrejteni, hogy az
ajkai kiszáradtak.
– Van még egy! – emlékeztetem, amikor azt látom, hogy a
teste elernyedve megnyugszik.
Kipattan a szeme, összetalálkozik a tekintetünk.
Vágy, kétség, félelem csillog benne.
El szeretném tüntetni szemeiből az utóbbi kettőt, hogy
csak a vágy izzon benne. Csakis azt szeretném látni.
– Mi lenne az? – Dacosan felszegi az állát.
– Nem csókolhatlak meg! – jelentem ki. – Elfelejtettél
valamit tegnap aláírni.
– Nem felejtettem el. Nem fogom aláírni.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen.
– Hát legyen! Nekem egyébként sincs szükségem papírra.
Szemei hatalmasra kerekednek, amikor a kezeimet az
ajtóról az arcára csúsztatom, majd egész testemmel a
felülethez szorítom.
Mindig mondhat nemet, ezt ő is nagyon jól tudja.
Éhesen, vadul betörök a szájába. Követelem a nyelvét,
hogy összesimuljon az enyémmel.
 A teste egy perce teljesen megfeszül, az elméje tiltakozik
ellenem, de szép lassan a karjaimba ernyed.
Egyre gyengébb lesz a pajzsa, amin szép lassan haladva
átjutok. Minden egyes átkozott nappal veszít az erejéből,
ami nekem kedvez.
A tarkójára csúsztatom a kezemet, még erősebben
szorítom magamhoz a testét. Az érintkezésünk már nem
ártalmatlan, hanem vággyal fűtött.
Karjait a nyakam köré fonja. Most már ő követeli a csókot.
Hajamba fúrja fürge, hosszú ujjait.
Kezemmel végigsimítok a combján, felhúzom a szoknyáját
a csípőjéig, majd tenyeremet a feneke alá csúsztatom.
Felemelem a talajról, selymes lábait a derekam köré fonom,
az ágyékomat az övéhez nyomom. Áldom az eszemet, hogy
ma fekete nadrágban jöttem dolgozni. Biztosan tudom, hogy
látszódna rajtam a szégyenfolt, amit Meredith utáni vágyam
táplál.
Képes lennék itt helyben ismételten magamévá tenni, de
az nem lenne túl felnőttes viselkedés, és úgy érzem, ideje
kinőnöm ebből. A vissza nem térő nőcskékkel csupán ennyit
tettem, de vele nem akarom azt éreztetni, hogy csak annyit
jelentene.
Hatalmas erőt merítve szétválasztom ajkainkat. Meredith
elcsodálkozva néz rám. Szemében már semmi más nem
csillog, csak az, amit benne akartam látni: a vágy!
Elégedett vigyor terül szét az arcomon, az övét pedig
elönti a szégyen pírja. Lábait gyorsan lerakja a parkettára,
miközben lefelé húzogatja a szoknyáját, elsimítva róla az
apró gyűrődéseket.
– Még most sem akarod aláírni a papírt?
– Nem.
– Milyen kár… egyszer még könyörögni fogsz érte,
Királylány.
– Arrogáns és öntelt vagy! – Összeszűkül a szeme.
– Az lehet, de élvezed minden egyes percét, amikor ez az
arrogáns seggfej megérint téged.
 Szorosan hozzásimulok a testéhez, majd óvatosan feljebb
húzom a vékony ruhadarabot, amely elrejti előlem lüktető
ágyékát.
Ujjbegyemmel megérintem duzzadt, selymes, és annál is
nedvesebb csiklóját.
Felnyög, majd újra szétterül arcán a pír.
Végighúzom ajkain az ujjamat. A nyakába fúrom az
arcomat, miközben gyengéden megcsókolom puha bőrét.
– Olyan nedves vagy, Meredith – suttogom. – Olyan
kívánatos.
Széttárja combjait, hogy kényeztető ujjaim még beljebb
jussanak.
Piheg és nyögdécsel.
Egy csókkal elnyelem vágya hangjait.
Dörzsölöm a csiklóját, miközben ki-be mozgatom ujjamat
lucskos ölében.
– Mit mondasz, Meredith, szeretnél elélvezni?
– N-e-e-m – rebegik ajkai, miközben elönti őt a forróság.
Beleremeg az orgazmus szülte kéjes gyönyörbe.
– Ne harcolj az érzés ellen, Meredith. Ne vond meg a
testedtől azt, amire ő sóvárogva vágyódik.
Zihálva rám emeli elsötétült, zöld tekintetét.
– Most magadra hagylak, hogy összegyűjtsd darabjaira
tört büszkeségedet.
Félrehúzódik az ajtóból.
– És nem ártana egy száraz fehérnemű sem – vigyorgok,
majd kilépek a szobából.
 Tizenhetedik fejezet
Meredith
Mi a fene üthetett belém?
Brock már több mint harminc perce elhagyta a helyiséget,
de én még mindig csak a falat támasztom, miközben
figyelem a nyomtató villogó gombját.
Képtelen voltam bármit is mondani neki, vagy eltaszítani
magamtól a kezét, amitől még mindig sajog a lábam közötti
érzékeny testrész. Lehet, hogy a fájdalomcsillapító
enyhítette a fájdalmaimat, lehet, hogy a fürdés és a
fogmosás eltüntette a tegnap esti italozás nyomait, de az
elmém nem tisztult ki teljesen. Úgy viselkedtem, mint aki
még mindig az alkohol mámoros hatása alatt áll, és nem
tudja kellőképpen felmérni a helyzetet.
Két órája elkezdődött a műszakom, és ha nem Brock lenne
a főnököm, akkor kétségtelen, hogy hónap végén levonnák
a fizetésemből az eddig teljesítményemet. Az is meglehet,
hogy máshol elbocsájtanának ezért. Egyáltalán nem tetszik
az az érzés, hogy Brock kivételt tesz velem. Valószínűleg ő
ebben a szent pillanatban úszik a boldogságban.
***
Miután meggyőztem a lábaimat, hogy ideje elkezdeni a
mai temérdek feladatot, kihelyezem a plakátot és
szétosztom a szórólapokat, amelyeket tegnap
szerkesztettem.
Émelygés, szédülés, enyhe rosszullét kényszerít arra, hogy
tartsak egy röpke szünetet. Nem is emlékszem, mikor ettem
utoljára…
Lesétáltam a gyári dolgozóknak kialakított étkezőbe. Egy
hatalmas szendvics és egy erős kávé társaságában helyet
foglaltam egy kisebb asztalnál a sarokban.
 Nem érzem jól magam az irodai dolgozóknak fenntartott
pihenőben, sokkal jobban szeretek itt lent, a munkások
társaságában enni. Az emberekkel jó kapcsolatot
alakítottam ki. Örülök annak, hogy ismernek, és bármilyen
kérdésük vagy gondjuk adódna, akkor elsőnek hozzám
fordulnak segítségért.
A társadalmi besorolásuk merőben megegyezik az
enyémmel. Egyáltalán nem érzem magam többnek csak
azért, mert én az irodán dolgozom…
Hangos, kellemes beszélgetések hangzanak el ebéd
közben. Nevetés és zsivaj visszhangja tölti meg a nagy
kupolát.
Egyedül ücsörögök, miközben megjelenik előttem a
múltbéli énem emlékképe. Amikor még Matthew-val voltam,
az asztalt kellett bámulnom, mert nem nézhettem senkire,
és olyan halkan kellett ennem, hogy inkább kivettem a
salátát a szendvicsemből, annak ellenére, hogy szeretem.
Egy leigázott, gyenge nőt látok, aki mára már csak egy
megfakuló emlékfoszlány maradt.
Tekintetem körbe s körbe jár az étkezőben összegyűlt
embereken. Olyan boldogság árad szét bennem, amit régen
éreztem. Szabadság. Kellemes érzések lengenek körbe,
melyek mosolyt csalnak az arcomra. Magamban vigyorgok,
mint egy idióta.

Jean: Most keltem fel. POKOLI fejfájással, és azt hiszem;

szabadnapot veszek ki. Te hogy vagy?
Meredith: Dolgozom. Bár szívesen belesüppednék egy
kanapéba, és néznék értelmetlen tévéműsorokat.
Jean: Nálam mindig van hely.

Meredith: Köszönöm. Élni fogok vele. XOXO

Az ebédszünetem feldobja a napomat és talán a borús

felhőket is elűzi a fejem fölül, amivel a későbbi órákban
szembe kell, hogy nézzek.
A délutánom telefonbeszélgetésekből áll. Különféle étel-
és italszállítókkal egyeztetek, árajánlatokat kérek,
melyekből majd kiválasztom a legkedvezőbbet.

Brock: Mi a terved a hétvégére?

Meredith: Pihenés. Nagyon hosszú volt a hét. A főnök egy

rakás munkát akasztott a nyakamba, és másra sem vágyom
jobban, mint ágyban tölteni az egész hétvégét.
Brock: Csábító ajánlat.

Meredith: Neked?

Brock: Én sem tervezek ennél többet. Hogy haladsz a

lakáskereséssel?
Meredith: El is felejtettem. Egyelőre sehogy sem. De
beiktatom két ostoba műsor közé.
Brock: Mivel a napjaim szabadok, és már egyszer
felajánlottam, még mindig áll az ajánlatom. Van egy szobám
saját fürdőszobával, ami tökéletesen passzolna hozzád.
Segítenék áthurcolni a cuccaidat, mielőtt anyukádék
hazajönnének a nyaralásból.
Meredith: Már mondtam, hogy nem fogadhatom el.

Brock: Nem azt mondtam, hogy ne keress lakást.

Folytathatod a keresést, de addig is kényelmesen elférnél,
és nem kellene pluszban azon aggódnod. Nem néz ki olyan
tágasnak az a ház, hogy elférjen ott négy ember.
Meredith: Ebben igazad van, a kanapén alszom.
Brock: Kényelmes fekhely lehet. Nem szokott görcsbe
állni a nyakad?
Meredith: Néha. Akárcsak tegnap este.
 Brock: Remekül masszírozok. Kinek a kanapéján aludtál
tegnap este??
Meredith: Jean. Vele voltam. Ittunk egy keveset, vagyis a
kevésnél kicsit többet. Csak nem féltékeny vagy?
Brock: Nem tudom, hogy szabad-e annak lennem?

Meredith: Feleslegesen aggodalmaskodsz ilyesmin. Még

ráncos lesz a szép, kisimult bőröd.
Brock: Akkor… mit mondasz?

Meredith: Elfogadom.

Lelkiismeret: Kedves Meredith! Én próbáltalak a helyes

úton tartani, de sajnos már semmit sem tehetek érted.
Lucifer: VIP-jegyet kapsz az első sorba tőlem!
Brock: Remek.

Meredith: És… Brock… Nagyon szépen köszönöm.

***

Másnap reggel Brock nyolc óra előtt csenget. Pizsamában

nyitok neki ajtót, és megpróbálom eltakarni álmos arcom.
Bár inkább a szememre kellett volna húzni egy szundi-
szemüveget.
Az ajkaim résnyire nyitva maradnak. Szavamat vesztem,
csak némán állok vele szemben, miközben tetőtől talpig
végigmérem.
Rövidnadrágot visel, amely szabadon hagyja futástól
izmosra formált lábait. Fekete pólója rásimul kidolgozott
felsőtestére. Magabiztos vezérigazgató létére
utánozhatatlan lazaságot sugároz a megjelenése.
Mégis, ami felkelti az érdeklődésemet, az az, hogy
baseballsapkáját fordítva viseli.
 Hihetetlen, milyen jól áll neki, teljesen kábulatba ejt az
összkép.
Régi, kedves emlékek rohamozzák meg az elmémet.
– Jó reggelt! – vigyorog.
Megrázom a fejemet – ezzel lángoló sörényemet is –, hogy
elrejtsem forrón izzó gondolataimat.
Kitárom előtte az ajtót, majd erősen magam köré tekerem
a köntöst.
– Hogy a fenébe lehetsz ilyen kipihent kora reggel?
– Hozzászoktam az idő előtti keléshez, és általában reggel
edzek vagy futok.
– Én örülök, hogy a kávéfőzőig eljutok. Kérsz egyet?
– Két cukor és tej.
– Már tudom, hogyan iszod. – Befordulok a kicsi konyhába.
Az étkezőből rálátás nyílik a nappalira, ami bevetetlenül
hever. A földön szanaszét hevernek a fehérneműim. Szapora
lépésekkel megkerülöm Brockot, majd a ruháimat a párna
alá dugom.
– Még nem volt időm rendet rakni – mentegetőzöm.
– Engem nem zavar. Főleg, ha az én hálószobámat is
ékesíteni fogják ezek a finom darabok – hajol közelebb.
– Felteszem a kávét – térek ki előle.
Halk kuncogás mászik a fülembe a nappali felől, mosolyt
festve az arcomra.
– Mennyi holmid van? – kérdezi.
– Csak pár doboz. Főként kint, a műhelyben vannak. Itt
nem fértek el. Csak a legfontosabb ruháim vannak itt a
dobozban – mutatok a sarokban heverő kartonra.
Megvakarja a tarkóját, majd a sapkájával játszadozik.
– Mi a baj?
– Sokkal, de sokkal több ruhám van, mint neked. Az gáz? –
Fintorogva felhúzza az orrát.
Nevetve mondom: – Nem.
– Hú, akkor megnyugodtam. Nálam egy egész gardróbod
lesz, Királylány.
 – Arra gondoltam, ha van hely a garázsodban, akkor ami
nem olyan fontos, oda tenném. Nem akarok teljes
mértékben kipakolni. Ki tudja, mennyi időről is van szó.
– Látom, a dobozaid is megkapták a színescetli-rendszert.
Jó ötlet. Amikor egy köteg papírt helyezel az asztalomra,
mindig tudom, hogy a kékkel kell kezdeni, az felér egy
hidegzuhannyal. Majd szép lassan melegednek a színek.
Akkor, gondolom, ezek a dobozok mehetnek a nappaliba,
majd onnan felhordjuk a szobába, ha végeztünk. A többi
akkor a garázsba?
– Igen.
– Oké.
Felkap egy dobozt, majd el is indul kifelé a kapun. Én meg
csak állok és nézem, hogyan tűnik el a látóteremből az a
csodálatos, feszes fenék.
Gyorsan összepakolom a rumlit a házban, majd egy kis
táskába hajigálom a tisztálkodási kellékeimet.

Meredith: Szia, Anya! Elköltöztem a szomszédba, de nem

fogok sokáig ott maradni. Átmeneti.
 Tizennyolcadik fejezet
Brock Sikeresen lehámoztunk még egy réteget a
láthatatlan védőburokról, ami Mereditht öleli szorosan
körbe.

Ebéd előtt végeztünk a pakolással. Már csak néhány

doboz vár arra, hogy felvigyük őket az új szobájába.
Teljesen elvarázsolja a látvány. A második legszebb szobát
kínáltam fel neki. Az ágy ugyanakkora, mint az enyém, és a
kényelme elsőosztályú. Előző nap megbíztam a
házvezetőnőt, hogy szerezzen be nőies és kifinomult
ágyneműket, és minden olyasmit, ami általában
megtalálható egy női szobában. Fogalmam sincs, hogyan
nézhet ki…
– Tetszik? – kérdezem, majd az ágy végében leteszem az
utolsó dobozt.
– Csodálatos. Még egyszer köszönöm.
Csintalanul mosolyog rám, majd háttal lehuppan az ágyra.
Élvezi, ahogy elnyeli törékeny testét a puha matrac,
miközben a lágy selyem simogatja bőrét.
Ilyenkor úgy érzem, mintha az a tizennyolc éves felhőtlen,
pajzs nélküli Meredith lenne mellettem… de amilyen
gyorsan megjelenik, olyan gyorsan el is tűnik.
Az ágynak támaszkodom és nézem, miként hajtja uralma
alá hosszú, vörös haja az elefántcsontszínű huzatot.
Magamba szívom a látványát, figyelemmel kísérem még a
legapróbb mozdulatát is. Lassan felül, haja a hátára simul.
– Köszönöm – lép elém.
Elrugaszkodom az ágytól.
– Szabad? – kérdezi.
– Szabad.
Bármit is szeretnél, Meredith.
Igen, igen, igen – üvölt az agyam.
Megölel.
 Karjait a derekam köré fonja, majd fejét a mellkasomra
hajtja. Szorosan tart.
Tenyerem végigsiklik a hátán, fejemet a fejére helyezem.
Mélyen magamba szívom az illatát, majd puszit lehelek a
homlokára.
Némán, szorosan ölelkezünk, kiélvezem ezt a felhőtlen
pillanatot. Elhúzódik. Szemében ismét felszikrázik a vágy.
Elsimítok egy tincset az arcáról, majd hüvelykujjammal
cirógatni kezdem porcelán bőrét, apró pöttyeit.
Lehunyja szemeit, résnyire nyitja ajkait. Megnedvesíti
nyelve hegyével a szája szélét. Csakis rám várnak ezek az
ajkak. Boldogan az uralmam alá venném őket.
– Azt hiszem – megköszörüli a torkát –, le kellene
zuhanyoznom.
– Igen – suttogom ajkai közé –, az jó ötlet.
Bár nem hiszem, hogy Meredith ugyanarra gondol, amire
én; én vele szeretnék zuhanyozni!
– Hát, akkor majd később találkozunk.
Eloson mellettem a fürdőszobába.
Rátapasztom fülemet az ajtóra, hogy meghallgassam:
folyik-e már a víz, amikor az ajtó váratlanul kivágódik.
Erős ütés éri az orromat, amitől hátrébb tántorodom. Az
érintett, sajgó területre helyezem a kezemet. Minden férfias
erőmet össze kell szednem, hogy el ne sírjam magam.
Bizsereg az orrom.
– Oh! Én borzasztóan sajnálom – mentegetőzik. – De ki az
az idióta, aki így helyez be egy ajtót?
Fogja a kilincset és ide-oda járatja az ajtót, miközben
rólam tudomást sem vesz.
– Meredith.
– Ne haragudj. Nagyon fáj?
– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon.
Elneveti magát.
– Miért voltál az ajtóhoz ilyen közel?
– Miért rontottál ki?
– Már nem fontos – legyint.
 Szerintem ugyanazt akartuk!
– Jól van, én most megyek és lefürdöm a saját
fürdőszobámba.
Várom, hogy megállítson. Kérjen, hogy tartsak vele, de ez
nem történik meg.
 Tizenkilencedik fejezet
Meredith
Tudom, hogy nem szabadna így éreznem, de minden egyes
percét élvezem ennek a lehetőségnek. A hatalmas habfürdő
után, miután ráncossá áztattam magam és úgy nézhettem
ki, mint egy szfinx macska, másra sem vágytam, mint
bekuckózni az ágyba.
A tömérdek, puhábbnál puhább párna közé bújok, és a
takarót a nyakamig felhúzom.
Bekapcsolok egy tévéműsort, és csak nézek ki a fejemből,
miközben jókat nevetek rajta.
Szabadság.
Magamba szívom a szoba édes illatát.
Brock: Hallom, jól szórakozol. Mit nézel?

Meredith: Förtelmes főnökök

Brock: Szóval most te is azon gondolkozol, hogyan tegyél
el láb alól?
Meredith: Eddig még nem jutott az eszembe, de most,
hogy mondod, fontolóra veszem.
Brock: Együtt is fontolhatnánk. Lenne pár ötletem…

Meredith: Készségesen venném fel őket a listámra.

Brock: Szóval?

Meredith: Talán akad mellettem hely.

Szerintem az üzenetem még meg sem érkezhetett, mert

mihelyst a küldés gombra nyomtam, Brock már ott
toporgott az ajtóban.
Elmosolyodom.
 – Szabad.
Brock csupán csak egy bordó színű pizsamanadrágot visel,
a felsőtestét szabadon hagyta.
Keskeny csípőjére csúszott a nadrág, ami tökéletes
rálátást nyújt a V alakú mélyedésére. Nem tudja elkerülni a
figyelmemet az sem, hogy nincs rajta bokszer.
Tenyerembe gyűröm a paplant, s felülve az ágy végére
mutatok. Ott kap csak helyet.
Forgatja a szemét, majd ráhasal az ágyra. Kimért,
csigalassú mozdulatokkal ereszti le a testét a matracra.
Egymás után feszülnek meg az izmai. Feje mellett terülnek
el a karjai, és nem a tévét, hanem engem néz.
– Azt hittem, filmet nézünk – szólalok meg zavaromban, s
pír égeti az arcomat.
– Én téged nézlek szívesebben.
– Nem is baj, hogy így alakult a helyzet. Egyébként is meg
akartam kérdezni, hogy mennyi lesz a havi lakbér.
– Vedd úgy, hogy a vendégem vagy.
– Oh! A nagyhatalmú Mr. Ross nem fogad el alamizsnát
tőlem? Tán lyukat ejtene a becsületén? – vonom fel kérdőn a
szemöldököm, miközben az ajkam szélébe harapok.
Felhúzza magát, a testsúlyát két alkarján támasztja meg.
Bicepsze és hátának masszív izomzata kábulatba ejt.
– Vond vissza, ha jót akarsz magadnak.
– Lássuk csak…
Mutatóujjammal megütögetem a számat, pajkos
pillantással ránézek, majd artikulálva kimondom a szavakat:
– NEM.
– Te akartad.
Egy hirtelen mozdulattal felém dob egy párnát, amivel az
arcomat találja el.
A párna az ég felé állítja a hajszálaimat.
Brock jóízűen felnevet.
De amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, úgyhogy
visszadobom neki a párnát. Egyenesen a képébe. Most én
nevetek jót rajta.
 Felállunk az ágyra, majd ütni kezdjük egymást a
textilekkel.
A nevetéstől már nagyon fáj a hasizmom és az arcom is
zsibbadni kezd. Brock elkap, majd maga alá temet.
Nem tudok megszólalni, még mindig csak nevetek.
– Visszavonod?
Mosolyogva jobbra-balra ingatom a fejem.
A lábát két lábam közé csúsztatja, egészen a puncimig.
A mosoly szép lassan lehervad az arcomról.
A szívem hevesen dobog az előbbi kis játékunk miatt.
Szaggatottá válik a légzésem, amikor megérzem teste
forróságát a bőrömön.
Brock feltérdel. Érzéki mozdulattal végighúzza a kezét
felhevült testemen.
Hüvelykujját bedugja a pizsamanadrágomba, majd
megmarkolja a csipkebugyi pántját is.
Gyengéden megszabadít a ruháktól, majd az ágy szélére
helyezi őket.
Összetalálkozik a pillantásunk, miközben óvatosan
felhúzza a térdeimet, majd lábaim közé ereszkedik. Megérint
a nyelvével.
Belső hangom tiltakozik. Nem szeretem! Erősen a kezeim
közé gyűröm a lepedőt.
Az egyik kezét az enyémre helyezi, ujjaival befurakszik a
tenyerembe. Arra „kényszerít”, hogy elengedjem az
anyagot. Ujjaim lassan elszakadnak a textiltől,
összefonódnak Brock ujjaival.
Meleg, nedves nyelve ismét megérint. Érzem, hogy a
vágyam elárul engem.
Nedvesedik az ölem játékos, csábító érintésétől.
Eltávolodik, megcsodálja duzzadt ölemet, s még mélyebbre
elmerül bennem.
Felajz a nyelve kényeztető, féktelen figyelme. A csípőmet
emelgetem, hogy minél közelebb jussak az arcához és a
nyelvéhez. Elmerülök a kellemes élményben.
 Egy pillanatra megállok. Nem ismerek magamra… de a
testem már eldöntötte, mit szeretne, és amikor Brock
mélyen beszívja a csiklómat, az özönvíz elmossa az épített
gátat.
Az orgazmus hullámai elindulnak abból a pontból, ahol a
szájában tart. A hátam ívben megfeszül, a mellkasom vadul
hullámzik, a szívem egy percre sem akar csillapodni,
tombolva dobog bőröm alatt. Még a lábaim is beleremegnek
abba a kéjbe, amiben Brock részesített. Összefonódott
ujjainkat erősen szorítom.
Ajkain megcsillan a nedvességem, békés arckifejezéssel
fölém hajol.
Tekintetem végigsiklik a testén, majd megállapodik a
tekintélyes domborulaton.
– Nem kell megtenned – suttogja.
Arcán elégedett mosoly ragyog fel. A homlokomra nyom
egy puszit, majd lemászik az ágyról és bezárkózik a
fürdőszobába.
Kellemetlenül érzem magam amiatt, ami az előbb történt,
és azért is, ami éppen most történik odabent a négy fal
között, de annyi minden van, aminek most jelen pillanatban
a helyét sem tudom…
Minden érzés, amit kivált belőlem, kellemes.
– Ezért váltál el? Hogy kurválkodj? Hogy mással kefélj? –
ordít egy hang a fejemben.
Érzem a szorongást az elmémben, érzem a félelmet a
szívemben, érzem Matthew haragját a bőrömön, ami
elszakíthatatlan lánccal megkötözött.
Ki kell szorítanom őt a testemből, az életemből!
A képernyőre meredek. Fogalmam sincs, milyen filmet
vetítenek éppen. Látom az alakokat, hallom a hangokat, de
nem tudom felfogni az eseményeket, csak bámulok magam
elé a semmibe.
Hideg kezek siklanak végig az arcomon.
– Úristen, te megőrültél? – A paplanba törlöm az arcomat.
– Ne gyerekeskedj!
 Brock felnevet.
Valószínűleg csak vizes a keze, ami az előbb még magán
ügyködött. A domborulat már nem akarja szétszakítani az
anyagot. Ezért gondolom: sikeres volt az akció.
– Most már sokkal jobb. – Bemászik mellém az ágyba,
majd magára ránt, hogy egy csókkal enyhítse a
bolondságát. Tenyere a hátamról a fenekem felé közelít, és
amikor érzékeli, hogy még mindig csupasz vagyok,
elhúzódik tőlem, hogy a szemembe nézzen. Mélyen
egymásba kapcsolódik a tekintetünk.
– Még nem volt időm felvenni.
– Nem is kell, hogy rajtad legyen.
Felhúzza magát, így én az ölébe kényszerülök.
Szemei elsötétednek, hímvesszője bökdösni kezd, majd
két ujját becsúsztatja alám.
– Nem érdekel, Meredith, hogy hányszor kell még
kivernem magamnak, de látni akarom az arcodat, amikor
általam élvezel el.
Ujjai belém siklanak. Ki-be mozgatja őket.
A hajamnál fogva hátrébb ejti a fejemet, hogy gondtalan
utat biztosítson magának a nyakamhoz.
Csókokkal halmoz el.
Érzem, ahogyan a nedvességem lecsordogál a combomon.
– Élvezz, Meredith, élvezz a kedvemért.
Szilárd férfiassága hozzám simul, miközben ő az ujjaival
kényeztet. Testem félredobja a józan viselkedést; a csípőm
lágy ringatózásba kezd, lovaglok az ujjain. Péniszéhez
dörgölöm a csiklómat, miközben ujjai még mélyebbre
hatolnak.
Erősödnek az ismerős hullámok. Gyorsabban mozgok.
– Élvezz, angyalom – suttogja a nyakamba.
A földöntúli érzés elindul a kettőnk közti pontból, ahol
összeérünk. Zihálok a kezei közt, amíg véget nem ér a
remegésem. Az egész testem verejtéktől csillog.
Brock kihúzza belőlem az ujjait, amelyek fürdőznek a
nedvességemben, majd a szájába veszi őket.
 Huszadik fejezet
Brock Meredith-tel az egész hétvégét lustálkodással
töltöttük el. Olyan lényegtelen dolgokat csináltunk együtt,
mint bevásárlás, főzés, mosogatás.

Én jobban örültem volna annak, ha egy ételszállító cég

idehozza a kiszemelt kaját – akár az egész étlapot,
eldobható dobozokban. De Meredith a fenekemre csapott,
hogy ne nyafogjak. Igenis főzni fogunk! Csakis azért
egyeztem bele, mert a fenekemre csapott!
Ő kezdeményezte a testi kontaktust… hát visszakapta.
A szupermarketben érzékien mögé simultam, és
kérdezősködni kezdtem valami nevenincs fűszer után.
Meredith elmélyülten tanulmányozta a leírását, miközben én
becsúsztattam a kezemet a farmernadrágjába, majd a
tenyerembe vettem csupasz fenekét. Simogattam,
markolásztam.
Nem szerencse, de nekem előnyömre vált, hogy egy, de
az is lehet, hogy két számmal nagyobb rá az a nadrág.
Apró rezdülései érzékeltették velem, hogy élvezi. Halkan
nyöszörgött a kezeim közt. Behunyta a szemét, majd az
ajkába harapott.
Becsúsztattam két ujjaimat vékony tangája alá. Lucskos
volt, s csak arra várt a hüvelye, hogy belemerüljek.
Mozogjak benne. Kitöltsem. A falához simuljak, és
felrobbantsam a méhét is az orgazmussal.
A farkam olyan erősen nekinyomódott a nadrágnak, hogy
azt hittem, szétszaggatja a kemény anyagot.
Belemártottam az ujjamat édes, nedves nektárjába.
Húzogattam, ingereltem, élvezetre kényszerítettem. De
aztán úgy döntöttem, nem adom meg neki az orgazmus
szülte gyönyört.
Amikor a légzése szaggatottá vált és a kezem irányába
taszította magát, kihúztam a kezemet.
 Meredith fürdött a szégyenben, a nedvességében, és az
irántam érzett dühében.
Mélyen a tekintetébe fúrtam az enyémet, majd a számba
vettem az ujjaimat és lenyaltam róla az ízét.
Reggelire, ebédre, sőt még vacsorára is megenném. De ha
betartom a napi előírt öt étkezést, akkor kérek tízórait és
uzsonnát is. Ja! És ne feledkezzünk meg a repetáról sem,
ugyanis az is van.
Kajánul vigyorogtam, miközben Meredithnek felforrt a
vére. Dühösen tolta végig a bevásárlókocsit az egész
üzleten. Pattogtak a kerekei, ahogy a gondolatai is.
Bénító villámokat szórtak a szemei és el is átkozhatott,
miközben az orra alatt morgott.
Idegesen is baszni való. Sőt olyankor aztán biztosra
veszem, hogy keményen szereti, vagyis csak szeretné, ha
elfojtaná a kétségeit és a szaros aggodalmait, amit
tiszteletben tartok, ezért nem is nyomulok
százszázalékosan. Csak ötven százalék a megengedett.
De úgy érzem, nap mint nap kiherél engem ez a vörös
dög…
Elmosogatott és rávett, hogy én is vegyem ki a munkából
a részem: törölgessem el a tányérokat. Hiába erősködtem,
hogy ott van a mosogatógép, és pont azért, hogy elvégezze
helyettünk a munkát. Tántoríthatatlan volt. De mivel
üzletember vagyok, ezért mindig keresem azt a pontot, ahol
hasznom válhat a helyzetből és a saját felemre billenthetem
a mérleget. Belegyeztem, hogy segítek neki a
házimunkában, cserébe azt kértem tőle, hogy aludjon
velem. Esküszöm az égre, hogy tényleg csak aludtunk! De
minden reggel olyan álló farokkal keltem fel mellette, hogy
kénytelen voltam a fürdőszobában kezdeni a napomat, hogy
könnyítsem a terheimet, különben megőrültem volna egész
nap mellette.
Vicces és őrült dolog is egyben! Már nem vagyok kamasz,
hogy ehhez kelljen folyamodnom. Férfi vagyok és egy nővel
élek együtt, mégis, ezért a nőért képes vagyok így
viselkedni.
Persze olyankor mindig összevizezem az arcát, hogy
érezze a törődésemet. Természetesen csak szívatom, de
nem tudok ellenállni a kísértésnek. Látni szeretném dühtől
elsötétülő tekintetét, amit kiváltok belőle.
Mindig az arcomba vágja, hogy gyerekes vagyok, de nem
bánom, mert miután a fülébe suttogom az összes mocskos
dolgot, amit tennék vele, egyből elhallgattatja az édes kis
száját.
Pedig az a száj üvölthetné a nevemet és kényeztethetné a
farkamat, és én mit meg nem adnék azért, hogy lássam,
amikor elélvez!
A farkam sajog a gondolatra, ahogy eszembe jut,
mennyire benedvesítette az ujjaimat…
***

Miss Burton a konyhasziget gránitlapjára támaszkodik,

miközben a fogaival hangosan ropogtat egy almát. A napi
híreket böngészi az újságban.
Felsőteste enyhén a hideg gránithoz simul.
Ha csipkés melltartója nem akadályozná meg, biztosra
veszem, hogy a mellbimbói átszúrnák vékony blúzát.
Az enyhe dőléstől kidudorodik a feneke. Szűk, fehér
szoknyája az idomaira simul. Látni lehet a bugyija vonalát.
Az államat dörzsölgetem.
Tanga van rajta – állapítom meg.
Halkan mögé surranok. A fenekéhez igazítom az ágyékom.
Ha hátralép, nekem ütközik. Érezné a kellemetlen tényt,
hogy megint mit vált ki belőlem.
De amikor fölé tornyosulok, meg sem mozdul. A
mellkasomat a hátára helyezem és érzem, hogy gyorsabban
szívja be a levegőt.
Hosszú haját átejtem a másik oldalra, hogy zavartalan
utam legyen érzékeny bőréhez. Az ajkaim súrolják a
fülcimpáját, enyhén benedvesítik, amikor hozzá szólok: – Mit
olvasol?
Nem válaszol azonnal. Az arcára vándorol a tekintetem. A
szemeit lehunyva pihenteti, vörösre rúzsozott ajka résnyire
nyílik. Láthatóak fehér, világító fogai. Vékony csuklójára
helyezem a tenyeremet, a pulzusát keresem.
– Élsz még – suttogom, amire ő kurtán bólint. Még
közelebb helyezkedem hozzá.
– Tudod, mit csinálnék most veled? – kérdezem.
– Nem – érkezik a halk válasz.
A kezem elindul a kézfejétől, fel a karján, át a vállán.
Lassan végighúzom két ujjamat a gerincén. Beleborzong az
érintésembe.
– A csípődig felhúznám a szoknyádat – végigcsúsztatom
ujjamat a fenekén –, majd a bokád mellé ejteném a
bugyidat. Megfordítanálak. A seggedet a hideg gránitra
ültetném – belemarkolok –, a lábaidat széttárva a nyakamba
helyezném, majd a nyelvemet tövig a nyílásodba dugnám.
Kéjes sóhaj és szenvedélyes nyöszörgés hagyja el
Meredith torkát. Az én arcomra elismerő mosolyt csal.
– A bugyid már nedves? – kérdezem, miközben a combját
cirógatom.
Bólint, majd az ajka szélébe harap.
– Mennyire, Meredith?
Nem válaszol. Látom, ahogy ellepi arcát a pír.
– Nem kell megszólalnod, már tudom a választ –
suttogom. – Kérem a bugyid!
Kipattan a szeme. Tiltakozni próbál ellene, de a szájára
tapasztom az enyémet. Ártalmatlan, nedves puszit nyomok
rá.
– Kérem! A! Bugyidat! Most! – hangsúlyozom neki a
szavakat.
– Nem lehetek egész nap bugyi nélkül! – Méltatlankodva
megköszörüli kiszáradt torkát.
– Semmi olyan munkát nem fogsz kapni, hogy szaladgálni
kellene. Egész nap ott fogsz ülni a csábos kis fenekeden a
székben.
– Minek neked a bugyim? – Összeráncolja a szemöldökét.
Ó, Meredith!
– Érezni akarom az illatod. Bármikor, amikor kedvem
tartja, csak előveszem a zsebemből és beleszippantok.
Meredith szeme teljesen kikerekedik. Tetszik, hogy senkitől
sem hallott hasonlót.
Nem is értem, hogy hogyan lehetett ő férjnél! Mit csinált
vele a férje? Egyáltalán, szeretkeztek? Megkérdezném, de
azzal csak megsemmisíteném a pillanatot; azt a pillanatot,
amikor másodperceken belül beleegyezik, és letolja nekem
a bugyiját.
De erre a témára is vissza fogok térni. Kíváncsi vagyok,
hogyan jutott el idáig. Vissza ide: New Jersey-be. És mi az
oka annak, hogy elváltak.
Bár ez csak az emberi kíváncsiság, hogy tudjam, mivel
állok szemben. Egyébként pont leszarom, miért ment tönkre
a kapcsolatuk, ami nekem kedvez.
De abban biztos vagyok, hogy ezt a nőt itt előttem senki
nem kényeztette, és senki nem foglalkozott az ő igényeivel.
Akárhányszor hozzáérek, megijed. Valamitől nagyon fél.
Ennek kell csak az okát megfejtenem. A volt férje pedig
mehet a levesbe.
 Huszonegyedik fejezet
Meredith
Hát így teltek el a hetek.
Nap nap után, minden áldott reggel, Brock lekönyörögte
rólam a bugyimat és hazudnék, ha azt mondanám, hogy az
utóbbi időben nehéz dolga lett volna.
Sajnos egyre ügyesebben ment neki, és még haragudni
sem tudtam rá a kisfiús mosolya miatt.
Bugyilopkodónak neveztem el, ami szórakoztatta.
De annyira mégsem reménytelen a főnököm… A táskába
rejtek egy másik bugyit, így amikor az irodába érünk,
kiosonok a női mosdóba és magamra húzom. Mielőtt
hazamennénk, leveszem.
Szépen ment is a dolog ma reggelig.
Amikor Brockot elnyelik az iroda falai, én a táskámban
kutatok a fehérnemű után. Százszázalékig biztos vagyok
benne, hogy eltettem indulás előtt.
Kiszóróm a táska tartalmát a székembe. Szempillaspirál,
papírzsebkendők, tamponok és némi apró is kihullik belőle,
de a vékony pamut nem.
A főnököm kinyitja az ajtót. Gazember módjára pörgeti az
ujján a lila textilt.
– Ezt keresed? – vigyorog rám kajánul.
A pulzusom az egekbe szalad.
– Add vissza! – Elindulok felé.
Kinyújtja a karját, majd visszahúzza.
– Ez nem vicces! – Összefonom a melleim előtt a kezemet.
– Kérem vissza! – toporgok előtte az ajtóban.
Felé tartom a tenyeremet. Várom, hogy belehelyezze a
fehérneműt. Egy hirtelen mozdulattal behúz az irodába és
becsukja az ajtót.
A felülethez szorít kemény mellizmával. A kezeit a fejem
mellett pihenteti, tenyerében a bugyimmal.
 – Visszaadom, ha kapom cserébe egy csókot – leheli rám
mentolos illatát.
A kezeimet a mellkasára helyezem. Érzem, milyen
hevesen dobog a szíve.
Ha most beleegyeznék, akkor ő nyerne, azt pedig nem
hagyhatom.
Közelít felém. Ujjamat az ajkára csúsztatom.
– Úgy gondolom, megleszek én anélkül is – mosolygok rá
csábosan.
– Szóval, Miss Burton, szeretne játszadozni?
Belenyúl a zsebébe, és előhúzza az otthoni zsákmányát.
Közénk emeli, majd mélyen belelélegzi az illatomat. Figyeli a
reakciómat, de állom vad, éhes tekintetét, amivel felfal.
Már két hét is eltelt azóta, amióta felkínálta nekem az
otthonát. Mióta beköltöztem, a kis játékaitól eltekintve nem
érintkeztünk szexuálisan.
– Úgy látom, egyedül is remekül szórakozol – dörgölöm az
orra alá a szavakat, egyenesen a tangám mellé, amit még
mindig ott tart.
– Ahogy gondolod. – Elenged.
Ez túl könnyen ment!
Visszaülök az asztalom mögé és beletemetkezem a
munkába.
Brock elindította a fúziót. Megállás nélkül cseng a telefon
és vibrál a levelesláda a monitoron.
Jelenleg ingatlanosokkal tárgyalunk. Keressük a legjobb
üzlethelyiségeket, ahova beköltözhetünk a kínálattal.
Órákkal később egy férfi vágtat át a folyosón, egyenesen a
főnököm irodája felé. Claire a nyomában van, de a férfi
óriási léptekkel szeli át a helyiséget. Felállok és bólintok
Claire-nek, hogy innentől átveszem az esetet.
– Uram, kérem, álljon meg! – parancsolok rá. – Bejelentés
nélkül nem mehet be!
De a szőke hajú férfi – mit sem törődve velem – belép.
– Brocki fiú! – köszön.
 Határozottan mögé állok, bár Brock nem láthat, mert a
férfi széles válla eltakar.
– Sajnálom, Mr. Ross! Próbáltam megállítani – szólok a férfi
mögül.
– Semmi baj, Miss Burton. – Brock hangja aggasztó.
A férfi idióta vigyorral felém fordul, majd végigmér. Rám
mutat, majd Brock felé fordul.
– Meredith Burton? – kérdezi.
– Noah! – Brock megköszörüli a torkát, miközben gyilkos
pillantással méregeti a férfit. Az öltöny takarása sem tudja
elrejteni megfeszült izmait.
Noah… most, hogy jobban megnézem, nem is olyan
idegen. Ismerem őt régebbről.
Brocknak meg sem kell szólalnia, értem, hogy mit üzennek
nekem a szemei.
Bólintok, majd becsukom az ajtót.
– Meredith Burton? – ismétli Noah a nevemet, majd ostoba
nevetésben tör ki. – A pulykatojás személyesen?
Pulykatojás!
– Hát persze. – Fájdalmasan felsóhajtok.
 Huszonkettedik fejezet
Brock
Noah lép ki elsőnek az irodából, de szorosan a nyomában
vagyok, nehogy megint sértő megjegyzést tegyen
Meredithre.
– Sajnálom az előbbit – lépek az asztalához. Fel sem néz a
tevékenységéből. Az előtte heverő papírról egyenesen a
számítógép képernyőjére mered, miközben füstöl a
klaviatúra az ujjai alatt.
– Semmi gond, már hozzászoktam – érkezik a lekezelő
válasz.
– Meredith.
– Tényleg nincs semmi baj.
– Elmegyünk meginni egy italt. Későn érek haza, ne
maradj sokáig.
– Lehet, hogy én is későn érek hozzád, elmegyünk a régi
csapattal a Zónába, Jean szervezte.
– Mi lesz, Brocki fiú, jössz már?
Noah toporog a lift mellett. Erősen jár a lába a vérében
keringő szer hatására.
– Jó szórakozást – préseli ki összeszorított fogakkal.
Beszállunk Noah-val a fülkébe. Zsebre vágom a kezeimet,
de még mindig Mereditht figyelem. Az ajtók bezáródnak, és
ő eltűnik. Noah a zsebébe ejti a kezét, majd egy pici zacskót
húz elő belőle, amiben fehér por lapul.
– Mit művelsz? – förmedek rá.
– Ugyan már – vigyorog. – Kicsit bulizunk.
Tudja jól, hogy utálom ezt és az ehhez hasonló összes
szert, ami a világban kering.
– Ha velem akarsz ma tartani, akkor azt most
visszacsúsztatod a zsebedbe, és elő sem veszed egész este
– parancsolok rá ellentmondást nem tűrő hangon.
– Mi van veled, haver? – tárja szét a karjait.
 – Az, hogy nem kezdesz semmit az életeddel. Utazgatsz a
szüleid pénzén, és ilyen szarokat veszel belőle. Semmi
felelősségérzet nincs benned mások és saját magad iránt
sem.
– Az élet túl rövid ahhoz, hogy munkával töltsem. Én
élvezem. Lehet, hogy neked is ezt kellene tenned. Nagyon
savanyú lett az arcod, amióta utoljára találkoztunk. Vagy az
a bajod, hogy nem jut a farkadra mindennap új nő, amióta
dolgozol? Hallottam mi történt közted és Sara között. A
vállamon sírta ki magát, de amint elhívtam nyaralni, egyből
jobb kedvre derült. Már nem is volt neki olyan szörnyű, hogy
engem szopott le, és nem téged.
– Megérdemlitek egymást.
– És hova megyünk, főnök?
– A Zónába.
– Hova? – kikerekedik a szeme. – Ugyan már, Brocki fiú, ne
már, nem akarom nézni a büdös rockereket. Menjünk valami
jó kis klubba, vagy nézzünk egy kis sztriptízt. Hátha
megtalálod az elveszett farkadat. – Gúnyosan felröhög.
– Oda megyünk, és kész – erősítem meg magam.
– Ha te akarsz, akkor nyugodtan menj csak, de én nem
fogok odamenni.
– Akkor egyedül megyek.
– Jól van. Majd hívj fel, ha a régi Brock visszatért.
Újra előveszi a zacskót, majd egy összetekert zöldhasút
dug bele. Felszívja a port. Ujjongva megrázza a fejét.
– Undorító vagy! – fröcsögöm az arcába, de fel sem fogja,
hogy mi történik körülötte. Az anyag azonnal dolgozni kezd.
Elpusztítja az ép idegsejteket is, ami megmaradt az
agyában. Gondosan visszaejti a cuccot a zakója belső
zsebébe, majd beleszippant a levegőbe.
– Mit keres itt a pulykatojás? Nem úgy volt, hogy
elköltözött? – érdeklődik.
Az adrenalin végigszáguld az ereimben. Egész testemet
düh veszi uralma alá. Ökölbe szorítom a kezem, majd egy
jókora csapást mérek Noah arcára.
 A liftfülke sarkába esik. Az ütés helyéhez érinti a kezét.
– Mi a franc van veled? – kérdezi tágra nyílt szemekkel. A
vér lassan csordogál ki az orrából.
Az arcába hajolok.
– Meredith! A neve Meredith! Képes vagy megjegyezni,
vagy lebetűzzem neked? – Megragadom a gallérját. – Ha
még egyszer te vagy bárki más így hívja őt, akkor
megesküszöm arra, hogy pokollá fogom tenni az életeteket.
Megértetted? – vigyorgok, miközben lesimítom a gallérját.
Lágyan bólogat.
– Helyes. Szép életet, Noah!
A lift acélajtajai kinyílnak. Magam mögött hagyom a
férget, akivel egyszer a drog fog végezni, amikor a jakuzzi
vizében áztatja a golyóit, és a farkát egy prosti fogja szopni.
***

Olyan helyre ülök, ahonnan rálátásom nyílik Meredith

csapatára.
Kibaszott idióta vagyok. Ez a nő tényleg megragadta és
magával vitte a golyóimat.
Az aggaszt a legjobban, hogy Meredith édes, szűk puncija
bugyi nélkül mászkál a városban. A tartalék fehérneműje is
a zsebemben lapul.
Az emberek lassan beszivárognak a helyre, megtöltik az
üres szórakozóhelyet.
Örülök, hogy betiltották a bagózást idebent… legalább a
füst okozta fuldoklással nem kell megküzdenem.
Jean libben be az ajtón. Ebből tudom, hogy Meredith sincs
már messze. Úgy össze vannak nőve, mint a sziámi ikrek.
Kis idő múlva megpillantom őt is.
Kecsesen végigsuhan a padok között. Kedvesen mosolyog
mindenkire, majd megöleli őket. Némelyik férfi olyan
szorosan fonja köré a karját, hogy legszívesebben letépném
azt a testükről.
Meredith becsúszik a padra a többiek közé. A mellette ülő
srác a fülébe súg valamit, ami széles mosolyt varázsol az
arcára, és csillogást csempész a szemébe.
Mellettem sosem ilyen. Keserűség tölti meg a torkomat.
Rossz szájízemet kóstolgatva nyelek egy hatalmasat.
Én csak akkor kapok belőle egy szeletet, ha ő is akarja, ha
a pajzsa áthatolhatóvá válik, majd utána még nagyobb
ellenállással eltaszít.
Ő már nem az a tornacipős, farmernadrágos lány, aki
mindig egy számmal nagyobb méretű pólókat hordott. Az
öltözete elegáns, kifinomult, nőies. A tornacipőt tűsarok
váltotta fel. Az idétlen nadrágokat szoknyára cserélte. A
blúza pont akkora méretű, amilyet valójában viselnie kell.
Gyönyörű!
Otthon mindig könnyű kis szabadidőt vagy cicanadrágot
húz magára, és előkerülnek az ocsmány pólói is, amelyekre
a kedvenc zenekarai emblémája van rányomva. A haja
fésületlenül, rakoncátlan tincsekben szanaszét meredezik,
vagy szoros copfba fogva a feje tetejére költözik. De akkor is
gyönyörű!
Meredith sosem káromkodik hangosan. Amikor robbanásig
feszülnek az idegei, akkor fütyül. Káromkodás helyett fütyül.
Bugyuta, egyben elbűvölő tulajdonsága. Minél hangosabb és
hosszabb a füttyentése, annál idegesebb. Ha csak egy rövid
füttyöt enged, akkor épphogy közelít a káosz felé az elméje.
Végeláthatatlan percek teltek el azóta, amióta itt ülök és
kortyolgatom a filléres sört, ami egyébként förtelmes. Egyre
szánalmasabbnak érzem magam. Pocsék egy érzés.
Figyelem Mereditht, aki elég jól szórakozik. Többször is
hangosan felkacagott a nyugtalanító, keservesen kullogó
percek alatt.
Letuszkolom a torkomon a maradék sört, majd egyenesen
felé sétálok. Megállok az asztaluk mellett.
Meredith szeme kikerekedik. Csodálkozik, hogy itt vagyok
én is. Egyedül.
– Sziasztok – köszöntöm őket.
Orruk alatt halk, motyogó felelettel üdvözölnek.
– Meredith, egy percre elrabolhatlak?
 – Persze.
A kopasz srác, aki mellette ül, hezitál; nem szeretné
kiengedni. Önkétlenül összeszorul az öklöm. Az államon lévő
ideg rángani kezd, miközben próbálom elnyomni a gyilkos
ösztönömet.
Elém áll.
Elég, ha a pillantásommal üzenek neki, hogy kopjon le…
nem kívánok balhéba keveredni egy ilyen csehóban vele.
Meredith megfogja a kezemet, majd maga után von a
kijárat fele.
Érezheti rajtam, hogy nem túl rózsás a hangulatom, mert
távolságtartóan reagál a történtekre.
– Nem szeretnél visszakapni valamit? – kérdezem
színtelen hangon, miközben mindvégig unottan tartom a
szemhéjam.
– Nem, köszönöm.
– Ahogy gondolod. Ne maradj sokáig.
– Miért jöttél ide, Brock?
Megállít, amikor fél lábbal már kiléptem a helyről. Egy
lépést tesz felém, és szemeiben reménnyel elegyedő öröm
csillan meg. Újból az a lány áll előttem, akiért egykoron
megőrültem.
– A bugyidat akartam visszaadni, de ahogy látom, nincs rá
szükséged.
Hosszan, mélyen nézünk egymás szemébe. Kettős érzések
kavarognak benne, ahogy látom a bizonytalanságot a
tekintetében.
A fejemben lejátszódik egy jelenet: Elé lépnék, erősen
magamhoz ragadnám a testét és megcsókolnám. A szájába
suttognám, hogy kiálltam mellette, megvédtem, és amíg
mellettem van, nem kell már az emberek gúnyos, undorító
megjegyzéseivel egyedül megküzdenie, ahogy azt hosszú
időn át tette.
– Akkor – megköszörüli a torkát –, szia!
 Huszonharmadik fejezet
Meredith
Az előszobába lépve leveszem a cipőmet, majd halkan a
feljáró irányába osonok. Váratlanul felkapcsolódik a villany.
Az erős fényzápor hunyorgásra ösztönöz. Majd meglátom,
hogy Brock a kanapén ül és egy üveg whiskyt szopogat.
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezi mogorva, mennydörgő
hangon.
– Tudod, hogy Jeannel – válaszolom neki halkan.
Közelebb lépdelek hozzá, majd helyet foglalok vele
szemben a fotelben.
– Bűzölögsz a szesztől. Szerintem mára eleget ittál már.
– Bementem ma a szobádba.
A szoba szót közönyösen ejti ki. Tisztában vagyok vele,
hogy az nem az enyém. Értetlenül meredek rá.
– Igen. Megnéztem a gardróbot. Csak azokat a ruháidat
láttam, amiket a munkába hordasz. Köztük pár darab itthoni
rongyot. A többi még mindig a dobozokban nyugszik.
– Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy ez az állapot
átmeneti. Nem fogok örökre itt maradni. – Felállok. – Majd
holnap megbeszéljük.
Az emeletre indulok.
– Én mindenemet – széttárja a karját –, mindenemet
odaadom neked, Meredith! De te… te csak ennyit adsz
magadból – mutatja felém a kisujját. – Majd ha úgy
gondolod, még azt is elveszed tőlem. Már nem vagyunk
gyerekek.
– Igen, jól látod, már nem vagyunk azok. Úgyhogy a
mesékben sem hiszünk már. – Kiengedem a fogságban
tartott levegőt. – Részeg vagy. Holnap beszélünk.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat.
Hallom, hogy Brock kétszer a nevemet ordítja: – Meredith!
Meredith!
 Bezárom magam mögött az ajtót, majd zuhanyozni
indulok.
Kezemben tartom a paplant, amikor üveg harsány
csörömpölésre leszek figyelmes. És éneklésre.
Az ajtóhoz sétálok, majd rátapasztom a fülemet a
felületére. Brock üvölteti a Hooligans zenekartól a
Királylányt.
A végéig meghallgatom a zeneszámot. Az idejét sem
tudom már annak, hogy mikor hallottam utoljára. Mosolyt
fest az arcomra, és kellemes melegséget csempész a
szívembe vele.
Amikor vége lesz a dalnak, kinyitom az ajtót, majd Brock
mellé ülök a padlóra.
Üveges tekintettel figyeli a palackban keringő,
borostyánszínű folyadékot.
Megtelítem a tüdőmet levegővel és beszélni kezdek.
Elmesélem neki, milyen volt Matthew mellett az életem.
Nem szeretném, ha szánalmat vagy sajnálatot érezne
emiatt, csak azt akarom, hogy megértsen.
Nem akarom, hogy egy könnyűvérű nőcskének könyveljen
el, aki hálátlan is egyben… Dug a főnökével, miközben
ingyen lakik nála, mégis más férfiakkal tölti a péntek
estéjét.
A mondandóm végénél Brock megfogja az üveg nyakát,
majd a szájához emeli.
– Mára szerintem ennyi elég lesz. – Kiveszem a kezéből a
palackot. Felsegítem a földről, majd dülöngélve a szobájába
sétálunk.
Az ágy mellett meginog a lábam, a matracra zuhanunk. Én
kerülök alulra. Brock súlya rám nehezedik. A létező összes
levegőt kipréseli a tüdőmből, miközben még mélyebbre
süllyeszt a matracba.
– Brock – szólok hozzá fojtott hangon –, hány kiló vagy?
– Száz – érkezik dörmögve a válasz.
– Te jó ég!
Száz kilogramm izom nyom össze.
 Két kezemet a mellkasára helyezem és megpróbálom
lelökni magamról, sikertelenül.
– Brock, kérlek, kilapítasz.
Dünnyögés és morgás hagyja el torkát. Nehézkesen teszi
meg a mozdulatokat, de legurul rólam.
Hatalmas levegőt szívok a tüdőmbe.
Felrakom a lábait is az ágyra, majd betakarom.
Végigsimítok gondterhelt arcán, majd puszit nyomok a
homlokára.
– Szép álmokat!
Lekapcsolom az éjjeliszekrényre elhelyezett lámpát és
visszavonulok a szobámba.
Az éj leple alatt nem jön álom a szememre. Az elmém
szüntelenül dolgozik, miközben a szívem hevesen veri a
bordáimat.
Nem szabadna, de mégis olyan természetesnek találom
ezt a kialakult helyzetet.
A közelséget, a vonzalmat, a féltést, a gondoskodást…
Őt és mindazt, amit cselekszünk.
Már nem vagyunk gyerekek, igaza van…
Felnőtt emberek vagyunk, akik elvek szerint élnek és
cselekszenek. Döntéseket hozunk, aminek viseljük a
következményeit.
Már nem az a szegény lány vagyok, aki egykoron voltam.
Na jó, ez nem teljesen így van, mert jelenleg még
szegényebb vagyok, mint akkor… de most van egy jól fizető
állásom. Megfelelőképpen öltözködöm, nincs a ruházatomon
semmi szégyellnivaló. Az, hogy Isten vörösnek teremtett,
szeplőkkel… Lehet valaki gúnyolódásának céltáblája, de
lehet, hogy másvalaki a természetes szépséget látja benne.
Mindig is büszke voltam arra, ahogy kinézek. Apától
örököltem, aki sajnos ötéves koromban elhunyt. Szerettem
aput.
Addig szerettem gyerek lenni, amíg ő élt; miután meghalt,
minden egyes áldott nap csakis azt kívántam a csillagoktól,
hogy minél előbb felnőjek, és levegyem anyu válláról a
mérhetetlen terhet, amivel küzdött az évek alatt.
Minden félresiklott akkor, amikor sorban jöttek a
nevelőapák, akik – szó, mi szó – rohadékok voltak…
Apu arra tanított, hogy észre kell venni még a legrosszabb
napban is a jót. Nem élhetünk haraggal a szívünkben,
dühösen sosem hajthatjuk álomra a fejünket. Nem
bánthatunk senkit sem szavakkal, sem tettekkel, mert
fogalmunk sincs, hogy egyetlenegy szó milyen súlyos
károkat tud okozni egy másik érző, emberi lényben.
Nem káromkodhatsz hangosan, mert egy hölgynek nem
illik csúnyán beszélni.
Ha rosszkedvű vagy, akkor is mosolyogj. Jobb lesz tőle a
kedved, és mások arcára is mosolyt csalsz vele.
Nap nap után fakulnak az emlékek. Mára már csak
képfoszlányok maradtak apuból, és egy halom fénykép, ami
életre kelti a hamvait.
Vajon most mit tanácsolna nekem? Van egy olyan
megérzésem, hogy megdorgálna, amiért megszegtem az
ígéretemet…
De a szívem virágba borult, burjánzik. Csak a
legmérgezőbb vegyszer tudná kipusztítani a
virágoskertemet, és a legdermesztőbb hideg tudná fagyossá
tenni azt a melegséget, amit attól a perctől érzek, amióta
Brock újra belépett az életembe.
Feltárom a gardróbszekrényt, majd vizsgálgatni kezdem a
textileket.
Ezek csak ruhák.
Ha elköltözöm, akkor csak pár percembe telik, hogy
visszahajigáljam őket a dobozokba. Igaza van Brocknak!
Tartozom neki ennyivel.
Ha már felajánlotta nekem az otthonát, akkor illő lenne
elfogadnom.
Elhatározom, hogy reggel kipakolom az összes anyagot,
amit a barna papírok rejtenek.
 ***

Szeretek madárcsicsergésre kelni, és hosszú percekig

gondtalanul hallgatni a dallamukat. Kinyitom az ablakot,
majd kávéval a kezemben a párkányra kuporodom,
elmerülve az édes élményben.
Széles mosolyra görbül a szám. Szenvedély örvénylik
bennem. Megállíthatatlan izgatottság. Mindent felemésztő
boldogság. Leugrok a párkányzatról, majd a szekrény elé
szökkenek.
A rock éltető zeném, de szeretek táncolni is. Kicsit rázni
magam. Régebben, amikor rosszkedvű voltam, akkor
táncoltam. Az elmének és a testnek is örömömet tud okozni
egy kis mozgás. Felpezsdíti a vért. Ezért Shakira –
Whenever, Whenever számát kapcsolom be. Bedugom a
fülest, és mozgatni kezdem a csípőmet.
Ilyet sem csináltam már hat éve…
Matthew ki nem állhatta, ha zenét hallgatok, pedig a zene
életünk része. A táncról meg ne is beszéljünk… Egyszer
megpróbáltam elengedni magam a céges rendezvényen, és
csúnyán ért véget az az este.
– Már megint kurválkodsz. Férjezett nő vagy, a feleségem!
Erre itt kelleted magad. Mindenki rajtad legelteti a szemét.
Erre fogják kiverni a faszukat otthon!
Kiirtotta a virágoskertemet!
A zene ritmusára mozgatom a testemet, miközben ide-oda
dobálom a hajamat.
Batman-mintás, fekete franciabugyit viselek egy fekete,
spagettipántos toppal.
Hevesen dobog a szívem. Rég éreztem már ilyet.
Nemhogy a felszínen vagyok, már lovaglom a hullámokat,
amik eddig maguk alá gyűrtek. Úgy érzem: én győztem.
Körbe-körbe forgok, amikor meglátok egy alakot, aki az
ajtófélfának támaszkodik. Brock.
Megállok, kikapom a fülest. Zihálok.
– Miattam abba ne hagyd – mosolyog.
 Biztos letusolt. Szürke melegítőnadrágot visel egy fehér
pólóval. Friss, fűszeres, férfias illatfelhő tör be az orromba.
Brock illata.
Bólogatok, majd visszahelyezem a fülest. Most Shakira
Waka Waka című számát kapcsolom be. Felcsendül a
zeneszám, testemet bizsergés járja át. A ritmus újból
táncolni hív.
A készüléket a bugyi pántjába helyezem. Érzékien
mozgatni kezdem a csípőmet. Hátat fordítok neki, majd
lehunyom a szemem. Hagyom, hogy magával ragadjanak az
intenzív érzések.
Meleg kezek érnek hozzám. Édes borzongás járja át a
gerincem vonalát. Perzseli a bőrömet érzéki érintése.
Mélyen magamba szívom az illatát. Lehelete hűsíti nyirkos
nyakamat.
Tenyere lecsúszik az oldalamon, majd megragadja a
csípőmet. Követi a mozdulataimat. Megpördít, hogy szembe
kerüljek vele. Barna, meleg szempár égető, éhes figyelmét
tudhatom magaménak. Elveszek vágya sötétségében.
Karjai testem köré fonódnak. Indákként hálóznak be.
Ragacsos bőröm az övéhez simul.
Végigsimítok széles vállain, majd ujjaim a nyakához
közelednek, miközben a testem még mindig a zene
ritmusára mozog.
Ajkai súrolják kipirult arcomat. Felé fordítom a fejemet,
hogy összesimuljanak az ajkaink.
Megbabonáz Brock telt, puha szája.
Tiltott vonzalom. Keserédes sóvárgás.
Az ajkára tapasztom az enyémet. Még szorosabban
ragadja magához vibráló testemet.
A csókja finom, bársonyos. Most én ízlelem őt. Minden
cseppjét. Magamba fogadom teste minden apró rezdülését.
– El sem hiszed, hogy milyen régóta vágyom erre,
Meredith – suttogja.
– Mire?
 – Arra, hogy a pajzsod, amit magad köré húztál,
befogadjon.
Tenyere lecsúszik a hátamon és félig csupasz fenekembe
markol.
Bárcsak elmondhatnám neki, hogy sosem akartam őt
kirekeszteni! Bárcsak elmondhatnám, hogy jobban vágyom
rá, mint ő rám! Bárcsak elmondhatnám neki, hogy még a
levegőnél is nagyobb szükségem van rá!
De a szavak elszállnak a szélben…
Még nagyobb szenvedéllyel csókolom. Csakis ez számít: a
tettek, az érintések. A testünk őrjöngő vibrálása egymás
iránt.
Bárcsak azt is elmondhatnám neki, hogy ezek az
érintések, ezek a percek, ezek a csókok lassan ismét
megfakuló emlékké válnak.
Túl messzire merészkedtem, azért, mert a lelkem és a
testem is biztonságban, szeretetben érzi magát Brock
mellett.
Váratlanul félbeszakítja a csókot. Elfordul tőlem. Szilárd
háta mögé kerülök. A szívem a torkomban dobog.
– Anya – szólal meg Brock.
Mrs. Ross áll az ajtóban.
– Talán jobb lesz, ha lent beszélgetünk.
Brock a konyhába tereli az anyukáját.
Hosszú, hosszú, hosszú fütty.
 Huszonnegyedik fejezet
Brock Anya az orra alatt dörmög és szitkozódik. Biztos
azt hiszi, megint összeszedtem valami olcsó nőcskét, akivel
kefélgetek. Nem helyénvaló szavakkal illetti Mereditht.

Levegőért kapkod és fennakadnak a szemei, amikor

közlöm vele a tényt, hogy Meredith itt lakik velem, majd
töltök neki egy kis vizet.
Mindig használok óvszert és sűrűn felkeresem az orvost is,
hogy anya orra alá toljam a papírt.
Meredith rohan lefelé a lépcsőn. Szörnyen zavarban van.
A kezét nyújtja anyám felé, aki levegőnek nézi. Unottan
tartja a szemhéját, miközben végigméri, majd fintorogva
felhúzza az orrát.
Nem ugyanazt látjuk.
Meredith kipirult a tánctól, vörös haja hozzátapad nyirkos
nyakához. Próbálja egyenletesen venni a levegőt, de
mellkasa vadul hullámzik az adrenalinmennyiségtől, ami a
vérében kering. Vibrál szemeiben a szégyen, pedig ebben a
házban semmiért nem kell szégyenkeznie.
– Minek köszönhetem ezekben a korai órákban az
ittlétedet? – kérdezem.
Kimenekítem Mereditht a kellemetlen szituációból. Anyám
még mindig nem hajlandó vele kezet fogni.
Meredith leereszti a karját, majd a hűtőhöz sétál, hogy
töltsön magának egy friss narancslevet. Apró kortyokat iszik
a hűs folyadékból.
– Vacsorát tartok ma este, apád születésnapja tiszteletére.
– Remek. Meredith, ma este nem kell főznöd.
Meredith félrenyeli az italt. Köhécsel.
Anyám szeme kikerekedik. Nem sok kell ahhoz, hogy
kiessen.
– Elnézést – szólal meg Meredith.
 – Ezt nem tartom jó ötletnek – mondják mind a ketten
egyszerre.
Összenéznek.
Úgy látszik, valamiben egyetértenek. Anya megköszörüli a
torkát.
– Brock, édesem. Nem férünk már el többen.
Felhorkantok.
– A nagy Ross-birodalomban nincs elégendő hely még egy
személy számára? Talán szólhatnál apámnak, hogy
építtessen nagyobb rezidenciát.
Meredith is megköszörüli a torkát. Rosszalló pillantást vet
felém.
– Jól van, akkor én sem megyek.
Meredith elsápad.
– Ugyan, drágám, ne gyerekeskedj.
– Igaza van anyukádnak. Nem felnőtt férfihoz méltó ez a
viselkedés – incseleg a pohár pereme mögül.
Összeszűkült szemekkel, ráncolt homlokkal nézek
Meredithre, akinek csintalan mosoly bújik meg az arcán.
Oh! Mit fogok én veled ez miatt tenni…
– Jól van – fordulok anyám felé. – Este találkozunk.
– Nem, Brock Ross! Azért jöttem ilyen korán el hozzád,
hogy megkérjelek: tarts ma velem. Segíts nekem. Amióta
elköltöztél tőlünk, alig látunk téged. Szeretném veled tölteni
ezt a napot.
Hosszú csend ereszkedik közénk.
Anya tökéletes kontyba fogott barna haját igazgatja a
tenyerével. Fehér nadrágkosztümjén egy apró gyűrődés sem
látható.
Mandulavágású szemében szomorúság bújik meg.
Zavarában az ujjain ékeskedő gyémánt és arany gyűrűkkel
babrál.
Talán Isten büntetése, hogy Sebastiannak és Gabrielnek
egyazon napra esik a születése.
Meredithre pillantok, aki kis bólintással támogat.
– Veled tartok.
 – Kint az autóban megvárlak.
***

– Mi a baj, anya? Olyan furcsán viselkedsz, mintha valami

bántana. – Megfogom reszkető kezeit.
– Tudod, nem szívesen beszélek erről, mert nem egy
gyerekre tartozik, de az utóbbi időben apád elhidegült
tőlem. Állandóan ideges, mintha belülről pusztítaná
önmagát. Ahhoz a lányhoz lehet köze, akit ma bemutattál.
Felsóhajtok.
– Sosem tetszett nektek, ha olyan emberek vettek körül,
akik nem értek fel a ti mércétekhez, de már felnőttem, ezért
jogomban áll eldönteni, hogy kivel barátkozom, kivel osztom
meg az életemet. Nem etettek, nem ruháztok, és már nem
tartozom nektek magyarázattal! Sajnálom, de felőlem fel is
falhatja a bosszúság apámat, mert az a nincstelen lány, aki
nem a ti köreitekben született, tetszik nekem.
– Jobban tennéd, ha elküldenéd! Nincs szükségünk egy
olyan emberre az életünkben, aki miatt viszály törhetne ki.
És talán a lánynak is jót tennél vele.
 Huszonötödik fejezet
Meredith – Mi ez az isteni illat? – hallom a bejárat felől
Brock mély hangját.
– Csirkemell párolt zöldségágyon.
Mögém sétál, kiveszi a kést a kezemből, ráhelyezi a pultra
és végigsimít csupasz karomon. A hajamat oldalra ejti, hogy
zavartalan utat biztosítson magának a nyakamhoz. Pucér
bőrömre csókol.
Egy millimétert sem tudok arrébb mozdulni, olyan
szorosan simul hozzám a teste.
– Folytathatnánk, amit reggel elkezdtünk – súgja a
fülembe, majd végighúzza rajta a nyelvét.
Az idegvégződéseim azonnal reagálnak rá. Össze kell
zárnom a combjaimat, hogy tompítsam sajgó testrészem
lüktetését.
– Milyen volt a vacsora? – terelem másik útra a figyelmét.
– Szokásos. Pénz, üzlet, szivar és konyak. És anyám
kérdései: Eszel te rendesen, fiam?
A hanglejtéséből tudom, hogy mosolyogva mondja ki
édesanyja szavait.
– Nem neheztelt miattam? – Égek a kíváncsiságtól.
– Nem. Anyám azért nem akart veled kezet fogni, mert azt
hitte, hogy csak egy nőcske vagy a sok közül a múltamból,
de felvilágosítottam, hogy velem élsz, és nem csak egy
vagy a sok közül.
A gyomrom görcsbe rándul. Gondolom, Mr. Ross egész
végig fortyogott a méregtől, miközben pokolra kívánt
engem.
– Kipakoltam az összes ruhámat.
– Köszönöm – suttog a hajamba.
Megfordulok. Brock egy pillanat alatt alám csúsztatja a
kezeit és felültet a gránitlapra, majd megcsókol.
 Hozzásimulok a testéhez, és lassan elkezdem felfelé húzni
az ingét. A földre ejtem a vékony anyagot. Elhúzódva
megcsodálom felsőtestét, majd megpuszilom a mellkasát.
Puha bőre, ellenállhatatlan illata mágnesként vonz
magához. Még egy csók a bársonyos bőrre, és még egy.
Kalandoznak rajta ajkaim. Szívverése egyre erősebb,
mellkasa gyorsabban emelkedik és süllyed.
Erősen belemarkol a csípőmbe, majd mindkét tenyerét
hosszan végigcsúsztatja az oldalamon. Áthúzza fejem felett
a pólómat. Egy szál bugyiban ülök a pulton, amikor
megszólal a csengő.
Eltaszítom magamtól Brockot.
– Ne foglalkozz vele, majd elmegy.
Megcsókol.
De a csengő még egyszer megszólal.
– Lehet, hogy fontos.
– Annyira nem lehet fontos, mint a te puncid édes, nedves
melege.
Két ujja belém siklik.
– Brock – nyöszörgöm.
A forróság elönti a testemet, mikor az ajkai közé szívja a
mellbimbómat, miközben kényeztet az ujja.
– És ha valaki haldoklik? – lihegem.
– Rossz időpontot választott hozzá. Hetek óta várok erre,
Meredith. Úgyhogy bárki is az, bármit is szeretne, várnia
kell.
Brock letolja a nadrágját és a farkára görgeti az óvszert.
Elszánt a tekintete. A pult szélére húzza a fenekemet, majd
félrerántja az elázott textilt. Óvatosan hatol belém.
Felnyögök. Nehéz hozzászokni a méretéhez.
Lassan ringatózik a csípője. Amikor már érzi, hogy teljesen
magamba fogadtam, gyorsít a mozgásán.
Éhes szenvedéllyel, tűzben izzó odaadással mozog
bennem.
Megtámasztom testemet a kezeimmel és feljebb emelem
a csípőmet. Behunyom a szemem, majd hátravetem a
fejem. Élvezem Brock minden egyes érintését.
A nyakamtól haladva lefelé vezeti az ujjait. A mellemnél
megáll. Ujjai közé csípve dörzsölgeti, húzogatja a bimbómat.
Elfojtott nyögdécselések csúsznak ki összeszorított fogaim
közül.
Ujjbegyével megérinti duzzadt csiklómat. Minden
észszerűséget elhomályosít a szenvedély.
Gyorsabban mozog a csípője, és még fürgébben
dolgoznak rajtam az ujjai.
Kéjes sikítás hagyja el a torkomat, amikor az orgazmus
atomjaira robbantja a testemet.
Brock saját nedvemmel festi meg kiszáradt ajkaimat.
Mélyen egymásba kapcsolódik a tekintetünk, amikor az
ujját ajkaim közé dugja. Befogadom és megízlelem magam.
Felmordul, és egy utolsó, erőteljes lökéssel ő is elélvez.
Kihúzódik belőlem, majd a szemetesbe dobja az óvszert.
Két keze közé simítja kipirult arcomat és megcsókol.
A tökéletesnek hitt pillanatot kopogtatás töri meg.
– Jesszusom! Ezt valaki végighallgatta?
– Látod, mondtam, hogy megvárja – vigyorog rám kajánul.
Gyorsan leugrok a pultról és magamra húzom a pólómat,
amíg ő félmeztelenül indul el ajtót nyitni.
Elakad a lélegzetem, amikor egy gyönyörű, barna hajú nő
sírva omlik a karjaiba. Némán állok a konyhasziget mögött.
Brock gyengéden eltaszítja magától a nőt, majd felém
mutat. A nő szemeiben gyűlölet vibrál. Magabiztosan
kihúzza magát, majd bizalmasan megfogja Brock vállát és a
fülébe suttog.
Összeszorul a szívem. Fojtogató gombóc ver tanyát a
torkomban.
Brock a hátára helyezi a tenyerét és bevezeti a
dolgozószobája, majd becsukja az ajtót. Hosszú percek
telnek el, mire képes vagyok megemészteni a látottakat.
Kezembe ragadom a kést és folytatom a zöldségek
aprítását. Összerezzenek, amikor kicsapódik az ajtó.
Hangosan érintkezik a fallal.
 Összetalálkozik a pillantásunk.
Brock az egyik kezét a nadrágja zsebében nyugtatja, a
másikat a teste a mellett ökölbe szorítva tartja. Arca eltorzul
a dühtől, lehetetlen vonásaiban választ találni, hiába
keresem őket. Kifejezéstelennek lettek.
– Sara terhes.
– Aha.
Csak ennyit tudok mondani.
Miközben figyelem őt, megcsúszik a zöldségen a penge.
Éles felülete mély sebet ejt az ujjamon.
– Meredith – szörnyülködik Brock.
Lenézek az ujjamra, amiből folydogál a vér.
Sietősen mellém lép, majd a legfelső szekrényéből elővesz
egy elsősegélydobozt és precízen betekeri a sebemet.
– Bocsánat.
– Nincs miért bocsánatot kérned – puszil a kézfejemre. –
Szeretném, ha te is jelen lennél.
– Tessék? Nincs ott semmi keresnivalóm!
– Szerintem nagyon is van.
Megfogja a kezemet és maga után húz a dolgozószobába,
ahol Sara görnyedten kuporog a széken, ami Brock székével
szemben helyezkedik el. Egy papírzsebkendőt szorongat a
kezében, amit elvétve a szeme sarkához emel.
A sarokban foglalok helyet.
– Szóval azt állítod, hogy talán az én gyerekem…
– Igen – hüppög lesütött szemmel Sara.
– Mennyire vagy biztos benne?
– Én… én nem tudom… – hebegi a lány.
Brock rám tekint, majd összefonja az asztal felett az ujjait.
Ráhajol a bútorra, és olyan erélyes hangnemben beszél a
lányhoz, ami még engem is megijeszt.
– Idejössz a házamba és azzal állsz elő, hogy még
fogalmad sincs, ki a gyereked apja, de felvettél a listádra?
Sara bólogat.
– Hány emberhez fogsz még elmenni? Hány embernek
fogod tönkretenni az életét ezzel az alaptalan állításoddal?
 Figyelem Brock kemény vonásait, rideg távolságtartását
és felsőbbrendű testtartását. Dühös arcvonásaiban, haragos
tekintetében, egész testét keresztre feszítő, méreggel
átitatott vérében mintha Sebastiant látnám.
Ez a nő itt terhes, és lehetséges, hogy ő a gyerek apja.
Mégis, miért bánik így vele?
Megalázó!
Igaza van abban, amit mondd neki, de ha nőtársamként
tekintek Sarára, szörnyen megalázó.
– Mikor lehet DNS-vizsgálatot végezni?
– Amikor megszületik.
Brock rácsap az asztalra.
– Az még hat hónap! Nem akarom elhinni, hogy előbb nem
lehet ennek utánajárni!
– De lehet – feleli a lány. – De nem akarom elvégeztetni,
amíg – megsimogatja a hasát – méhen belül van a baba.
Könnyei végigfolynak az arcán.
– Az elsők között leszek, akik mintát adnak, mert biztos
vagyok benne, hogy nem az enyém. Mindig védekeztünk. Én
mindig védekeztem.
– Nem jelent százszázalékos biztonságot – bukik ki belőle.
– Az csak akkor lehet, ha te hazudtál nekem és nem
szedted a gyógyszereket. Hazudtál nekem? – vonja kérdőre
Brock.
– Nem – kapja fel a tekintetét.
– Akkor jó.
– Hányan jöhetnek még szóba?
A lány ismét a földre szegezi a tekintetét.
Brock idegesen beletúr a hajába.
– Ki tud még rajtam kívül erről?
– Senki.
– Hozzám jöttél elsőnek?
– Igen.
– Miért? Mert azt hitted, beveszem az ócska kis mesédet
elsőre? Vagy pénzt szeretnél?
 A lány szégyenében a kezébe temeti az arcát. Brock
előveszi a csekkfüzetét, és kiállít egyet a lány nevére.
– Addig nem akarok rólad semmit sem hallani, amíg meg
nem születik a gyerek.
Az asztal szélére dobja a papírt.
A torkomban hatalmas gombóc növekszik. Hevesen ver a
szívem.
Közöny.
Az édes, kedves, vicces Brock ilyen is tud lenni.
Mi lesz, ha egyszer én sem kellek már neki? Velem is ilyen
ocsmány módon fog elbánni? Kihajít az utcára holmi
zsebpénzzel?
A gyomromban nyugtalanító érzés kering, hányinger
fojtogat. Muszáj eltűnnöm innen.
– Elnézést! – Felpattanok és kiviharzok a szobából.
Leülök a bejárati ajtóval szemben az első lépcsőfokra.
Brock kikíséri Sarát. A nő hálásan megöleli őt, majd két
puszival elköszön.
Brock felém fordul.
– Az a nő terhes! – jegyzem meg. – És te úgy bántál vele,
mint valami utolsó gazemberrel! Mi van akkor, ha a te
gyerekedet hordja a szíve alatt? Azon elgondolkodtál?
– Nem, Meredith. Egy percig sem. Egy NŐ tudja, ki a
gyereke apja! Tudnia kell! Ha másnak nem is, de neki igen!
– Lehetnek bizonyos kivételek… és ahogyan beszéltél
vele…
– Ezért jöttél ki?
– Felfordult tőle a gyomrom!
– Nem ismered őt! Ha tudnád, hogy mire képes a
pénzért… Még azt is kinézem belőle, hogy nem is terhes, és
már odabent is mondtam: biztos vagyok benne, hogy nem
tőlem van!
– És ha igen? Akkor felelősséget vállasz érte?
– Nem fogok olyan nővel élni, akit nem szeretek, de
természetesen az apja leszek a gyereknek.
– Megaláztad! – bukik ki belőlem.
 – Meredith! – Egy lépést tesz felém.
Felállok.
– Ha egyszer ennek vége – mutatok kettőnkre –, akkor
velem is így fogsz bánni?
– Sosem tudnálak bántani téged, de tudod, mi a
legszomorúbb ebben az egészben?
– Nem.
– Az, hogy téged jobban zavar az, hogy hogyan beszéltem
azzal a nővel, akinek fogalma sincs, hogy ki lehet a
születendő gyermekének az apja, mint az a tény, hogy
esetleg egy másik nőtől fog születni egy gyermekem, ami
éket verhet a kapcsolatunkba. Akárhányszor megteszünk
egy lépést egymás felé, utána azonnal kettőt hátra is
ugrunk, és kezdődik minden elölről.
A konyhára pillantok. Elmerengek. Egy órája nem volt
köztünk egy lépés sem… most mintha egy tenger
választana el tőle. Evező nélkül hánykolódunk a csónakban,
és a hullámok egyre messzebb taszítanak minket.
Nyugodt hangja ránt vissza a valóságba.
– Apám megkért, hogy tartsak vele egy üzleti
megbeszélésre jövő héten. Pár napig távol leszek.
Brock még este összepakolt egy bőröndbe, majd köszönés
nélkül elhagyta a házat.
Hétfőn az iroda sivár és üres volt nélküle. Hiányzott a
jelenléte.
Amikor órákra elnyelték őt az iroda falai, akkor is
nyugtatott a tudat, hogy az ajtó túloldalán van. Sokszor,
még ha csak egy percre is szaladt ki valamiért hozzám, rám
mosolygott a fülén tartott telefonja mögül.
Hiányoznak a viccei, a piszkálódásai, a hóbortjai.
Egyszóval minden hiányzik, ami Brock Ross.
És ezt a kínt nem csak az irodában éreztem.
Az otthonát képező falak, égig emelkedő oszlopok
kongtak, légüres térré formálódtak.
 Huszonhatodik fejezet
Meredith Úgy izgulok, mint egy ostoba gimnazista, aki
arra vár, hogy találkozzon a suli legnépszerűbb fiújával.
A szívem megállás nélkül zakatol, piszkosul izzad a
tenyerem. Állandóan az órámra pislogok… Brock gépe már
biztos leszállt, és ő ide tart.
Amellett, hogy próbálok mindent kézben tartani, a korai
dolgozókat is meg kell nyugtatnom.
– Meredith. Mi ez az egész? Jóllakatják a népet, mielőtt
kirúgjak? – kérdezi Wilson. – Öreg vagyok én már ehhez a
cirkuszhoz! Tudom, mi bújik meg mögötte.
– Nyugodjon meg, Wilson. Biztosíthatom róla, hogy semmi
ilyesmi nem fog történni. Érezze jól magát, és kérem, ne
aggódjon.
Amikor meglátom az ajtóban mosolyogva ácsorogni
Brockot, a karjai közé vetném magam. Nyakába fúrnám az
arcomat, hogy mélyen magamba szívjam az illatát.
Amíg nem volt itthon, én egy kicsit csintalankodtam:
esténként elloptam a kispárnáját.
Annyi külön töltött év után most öt nap is soknak tűnt
nélküle.
Őrült rohangálás helyett kihúzom magam, fegyelmezetten
odasétálok hozzá, hogy köszöntsem.
– Mr. Ross.
– Kitűnő munkát végzett, Miss Burton – dicsér.
– Köszönöm.
– Hiányoztál – suttogja.
– Te is hiányoztál. – Végigsimítok az arcán.
– Velem tartasz? – kérdezi.
– Nem. A bejáratnál fogadom az embereket. Így is kisebb
pánik kezd kialakulni, de kézben tartom a dolgokat.
– Rendben – mosolyog, majd gyengéd csókot lehel az
ajkamra.
 Az étkezőben egy gombostűt sem tudnánk elejteni, olyan
sokan gyűltünk össze. Sokan ismerik már Brockot, de eddig
a percig mindenki azt hitte, hogy ő egy kisebb
termelésvezető főnök. Amint bejelentette, hogy ő az új
vezérigazgató, és elsorolta a tervezett változtatásokat, a
tömeg őrjöngve tapsolta meg. Széles mosolyt csal az arcára
az emberek szeretete.
– Szerintem mindnyájan ismerjük a mi Miss Burton
kolleginánkat. Szeretnék neki is egy tapsot kérni, mert
nélküle ez nem sikerült volna.
Földbe gyökeredzik a lábam.
– Meredith, kérlek, gyere ide mellém.
Brock maga mellé hív az emelvényre. Reszkető lábakkal
teszem meg a lépéseket. Brock apja az első sorban áll, és
gyilkos pillantással követi a mozdulataimat.
Vadászik rám.
Csak arra vár, hogy bemérje a célpontot, és meghúzhassa
a ravaszt.
Durr!
Lelőne, majd elégedetten megsimogatná a bajuszát.
Miután kiszabadítom a testem Brock öleléséből, a
dolgozók figyelméből, elbújok a sarokban.
De nem sikerül minden tekintet elől elrejtőznöm.
A célpont bemérve. Sebastian felém sétál.
– Nem szeretnék jelenetet rendezni, Meredith. Jöjjön Brock
irodájába öt perc múlva. És ajánlom, hogy ott legyen!
Durr! Durr! Durr!
***

Egy másodperccel sem akarom megváratni Sebastiant,

ezért amikor feltűnés nélkül átsétál a helyiségen és eltűnik a
lift ajtajai mögött, én is elindulok a lépcsőkhöz.
Halvány fény szűrődik ki a folyósóra Brock irodájából.
Nagy levegőt veszek, mielőtt belépek. Próbálom összeszedni
minden erőmet, mert szükségem lesz rá Sebastiannal
szemben.
 Egy apa, aki a saját vérét, a saját fiát képes utcára tenni,
meg nem születettnek tekinteni, engem, egy jelentéktelen
kis senkit egészen a világ túlsó felére üldözne, mint ahogy
azt már egyszer megtette.
– Tudtam, hogy helyesen fog dönteni, Meredith – kezd bele
a beszédébe, amint belépek.
– Mit szeretne tőlem, uram?
– Csukja be az ajtót!
Remegő kezekkel elzárom a menekülési útvonalat.
– Évekkel ezelőtt kötöttünk egy megállapodást, amit maga
felrúgott párszor az elmúlt hónapokban.
A hangja túl nyugodt, túl elégedett. Tudja, hogy a
markában vagyok, és azt is tudja, hogy egy szorításával
össze is morzsolhatna.
– Uram, én…
– Nem akarom hallani a magyarázkodását, Meredith.
Háta mögött összekulcsolja karjait.
– Maga mindig is csak egy pondró marad, egy
jelentéktelen kis senki. Attól, hogy az anyja most talpra állt,
ne higgye azt, hogy ez bárhova is feljebb teszi magát. Ha
egyszer sikerült a fiamtól távol tartanom, akkor most is
sikerülni fog. Látja, milyen sokra vitte? Erre neveltem. Ezért
taníttattam, és nem fogom hagyni, hogy egy magafajta
mindent elrontson. Nem való hozzá, ezt tudja nagyon jól.
Mennyit szeretne?
– Uram, nem kell a pénze. Nem azért vagyok itt.
– Én nem úgy látom – dobja elém a dossziét, amiben a
szerződés lapul. – Miért nem írta még alá? Ha csak nem
azért, mert perelni készül!
– Eszem ágában sincs! Nem kell a pénze. Tudja, hogy
Brock mindig is többet jelentett számomra.
– Akkor mi tartja vissza? – nyújtja át a tollat.
Aláírom a papírt, és az asztalra dobom a tollat.
– Ezt jobb lesz, ha magamnál tartom.
– Tegye, ahogy jónak látja. De ha elfogad tőlem egy
tanácsot, akkor békén hagyja a fiát. Brock kapott egy új
játékszert: engem. Magától rá fog jönni, hogy nem tartozom
hozzá. Ismeri: mindig is elérte a céljait, az álmait. Addig
sosem nyugszik, amíg meg nem kapja, ezért kérem, hogy
hagyja. Amikor rájön, hogy egyáltalán nem illünk össze, el
fog engedni. Most eljátszadozik a játékbabácskájával, örül,
hogy végre megkapta azt, ami után sóvárgott. Megengedem
neki, hogy játszadozzon velem, majd, amikor megunja a
játékot, gond nélkül távozok.
– Nem is olyan buta nő maga, Meredith. Sokra vihette
volna az életben, de a sors nem mindenkihez kegyes.
– Nem, uram, hozzám nem volt az.
Ördögi mosolyt villant, majd felém dobja a csekket, úgy,
ahogy azt Brock Sarával tette.
Értetlenül meredek rá.
– Egymillió dollárt kap tőlem és azt ajánlom, hogy most
azonnal távozzon a szemem elől, különben a
biztonságiakkal dobatom ki innen.
– Ezt mégis mire véljem? Már mondtam, hogy nem kell a
pénze!
– Tíz évvel ezelőtt letérdelve, a cipőmet „nyalva”
könyörögött pénzért. Most inkább a fiam szexuális játéka
lesz, hogy pénzt szerezzen. Undorodom magától, Meredith,
és én ettől megóvom a fiamat.
Egész testem remegni kezd, a szememet könnyek töltik
meg. A szégyen végigömlik az arcomon, ahogy elmém
felidézi azt a bizonyos napot.
Brock lép be az irodába és a tekintete mérhetetlen
szomorúságot tükröz; elárulja, hogy végighallgatta
Sebastiannal folytatott beszélgetésünket. Lesütöm a
szemeimet.
Csend telepszik ránk, ami összenyomja a mellkasomat.
– Meredith… – Brock lágy hangon szól hozzám, de
képtelen vagyok a szemébe nézni.
Sarkon fordulok és kirohanok az irodából.
***
 Kiszaladok az épületből, de a lábaim csak a járdaszegélyig
képesek elvinni. Összecsuklik a testem.
A telefonom rezgése térít észhez. Ismeretlen telefonszám
vibrál megállás nélkül a készüléken.
– Igen, tessék! – felveszem.
– Mrs. Newton?
– Nem. Én Miss Burton vagyok, Mrs. Newton a férjezett
nevem volt, de elváltam.
– Maga az értesítendő személy. A férje, Mr. Newton
öngyilkosságot kísérelt meg, ezért kórházban kezeljük. Ide
tudna jönni?
Istenem! Mi jöhet még?
Az építményre pillantok. Nem szívesen néznék most Brock
szemébe.
– Igen, máris indulok.
A táskámba csúsztatom a telefont, majd leintek egy taxit.
– A buszpályaudvarra, legyen szíves.
***

A nővérpult mellett meglátom Rose-t és Ivant, Matthew

szüleit. Azonnal hozzájuk szaladok.
– Hogy van? – Rose mellé lépek. Hatalmas pofont mér az
arcomra, amitől oldalra fordul a fejem. A sajgó, érzékeny
területre helyezem a tenyerem.
– Minden a te hibád! – forgatja dühösen a szemét.
– Rose, kérlek – nyugtatja Ivan, a férje.
– Nem az én hibám – sziszegem.
– De igen! Elváltál tőle! Azóta teljesen maga alatt van.
Látod, már idáig eljutottunk. Még szerencse, hogy időben
észrevették a munkahelyén!
– Rose! A fiad beteg! Neked kellene ezt a legjobban
tudnod. Az anyja vagy. Ez segélykiáltás. Én nem tudom
meggyógyítani! Aki ilyesmire elszánt, orvosi segítségre van
szüksége, egy szakemberre.
– Mrs. Newton. – Rose a nővér felé pillant.
– Önt kéreti, Mr. Newton – mutat rám.
 – Látod? – Gúnyosan felé pillantok. – Hónapok óta
elváltunk. A fiad a mai napig nem tudja ezt értelmezni. A
nevem Miss Burton – fordulok a nővérkéhez –, kérem így
hívjon.
A nővér bólint, majd Matthew szobájába kísér. A vállam
felett visszapillantok Rose-ra, akinek könnyek gyűlnek a
szemében.
– Kicsim – köszönt Matthew, amikor belépek.
– Matthew. Már mondtam, hogy ne becézgess. Elváltunk.
– Tudom, de nem tudok beletörődni. Még mindig szeretlek,
Meredith. Bármit megteszek, hogy visszakapjalak.
Megváltozom. Ígérem.
– Matthew, ezt már ezerszer hallottam. Hat éved volt
változtatni a viselkedéseden, de nem tetted. Állandóan
újrakezdődött minden. Én boldog vagyok! Boldog vagyok,
hogy nem vagyok veled. Tudod, mit érzek? Szabadságot!
Szabad vagyok! Ezt nem veheted el tőlem még egyszer!
Nem veheted el a régi Mereditht.
Ökölbe szorítom a kezemet. A körmeimet a tenyerembe
mélyesztem. Erősnek kell látszanom!
– Csak azt kérem, hogy hallgass meg!
Az ágy mellé húzok egy széket.
Amikor leülni készülök, a vékony ballonkabátom szétnyílik.
– Hol voltál? – von fennhangon kérdőre.
– A munkahelyemen.
Szorosan magam köré csavarom a vékony kabátot.
– Ebben a ruhában? – Kitágul az orrcimpája.
– Igen, ebben a ruhában. – unottan leengedem a
szemhéjamat.
A Ross család egyik drága jó tulajdonsága.
– Megfognád a kezemet? – változtat a hangszínén, majd
felém nyújtja a kezét. Mindkét csuklóját kötések borítják.
Gyorsabban kezd el kalapálni a szívem.
Tenyerébe helyezem reszkető kezemet. Cirógatja a
bőrömet. Az érintkezéstől rideg borzongás járja végig a
gerincemet. El akarom húzni a kezemet, de erősen
megszorítja.
– Sok időm volt gondolkodni, Mer. Tudom, hogy én voltam
a hibás. Én tehetek róla, hogy idáig jutottunk. De szeretném
veled újrakezdeni. Tiszta lappal indítani. Nem érdekel,
mennyi időre van hozzá szükségünk. Kivárom.
– Matthew – mélyen magamba szívom a szoba
fertőtlenítőáradatban úszó szúrós, tömény illatát –, én nem
akarlak már téged. Mint mondtam, boldog vagyok, és nem
hinném, hogy a te boldogságod kulcsa én lennék. Azt
mondtad, kész vagy megváltozni, de a ruhám láttán
totálisan kiborultál. Nem tudsz megváltozni. Nem lehet az
ember jellemét megváltoztatni, csak elnyomni. De mindig is
ott fog motoszkálni benned az érzés, hogy ez nem te vagy,
csak a rád ruházott szerepet játszod a másik ember miatt.
Mindezt onnan tudom, hogy én is ezt csináltam melletted
hat éven keresztül. Azért, mert te más embert képzeltél el
magad mellé; olyanná formáltál. De az nem én voltam, csak
a lényem egy része. Önmagamat beletuszkoltam egy icipici
palackba. De mára már nem szeretnék fogoly lenni a saját
életemben. Rácsokat húztam a lelkem köré. Bebörtönöztem
saját magamat miattad. Azért, hogy megfeleljek neked;
azért, hogy ne álljon minden napunk veszekedésből. Azért,
hogy végre nyugodtan éljünk… De neked semmi sem volt
elég. Még többet el akartál belőlem venni, még több értéket
ki akartál belőlem irtani. A végén már az is baj volt, hogy
van véleményem, és az is, ha a tieddel ellentétes. Én nem
bírok már így élni, és nem is akarok. Kiszabadultam a
palackból, Matthew. Szeretem a mostani életemet.
Elhúzom a kezemet. Sokkolta az információ, amit a
nyakába zúdítottam.
– Nem lehetsz boldog egy olyan ember mellett, aki nem
szeret viszont. Elhal a lelkünk. Én azt szeretném, hogy te is
megtaláld a boldogságot.
– Nekem te vagy a boldogságom.
 Az éjjeliszekrényből egy fekete bársonyborítású dobozkát
húz elő, majd felém nyújtja.
– Mi ez? – Kifújom a fogságban tartott levegőt.
– Nyisd ki – mosolyog.
Egy gyönyörű gyémánt eljegyzési gyűrű köve csillan meg
a fényben. Gyorsan becsukom, majd visszaadom neki.
Megdörzsölöm az orrnyergemet.
Hallotta egyáltalán, hogy miről beszéltem neki az elmúlt
pár percben?
– Segítségre van szükséged! Ez már beteges. Anyukád és
én konzultáltunk egy orvossal az érdekedben.
Kimegyek a szobából, egyenesen Rose-hoz sietek, majd
elmesélem neki az eseményeket. Végre ő is belátja, hogy a
fiának orvosra van szüksége. Kértünk is Matthew esetéhez
egy konzulenst, de a doktor nem éppen a
legkecsegtetőbbeket mondja, ami mélységesen
megdöbbent.
– Matthewnak most arra van szüksége, amire vágyik, és
nem kaphatja meg – néz rám az orvos. – Most azt kell
elérnünk, hogy csillapodjon a hajlama, hogy a saját életét
kioltsa.
– Már megbocsásson, doktor úr, de ez egy szar terv.
– Ön nem azt akarja, hogy Matthew meggyógyuljon?
– Azt szeretném, de nincs valami gyógyszeres kezelés?
Vagy nem tudják zárt osztályra tenni?
– Nem, hölgyem. Matthew esete nem olyan súlyos, mint
azoké az embereké, akiket – mint mondta – zárt osztályon
kezelnek. El fogjuk kezdeni a megfelelő kezelését, de pár
napig arra van szükségünk, hogy magával legyen. Csak pár
napról van szó. Utána visszatérhet a régi életéhez. A
sérülései nem jogosítják fel arra, hogy tovább tartsuk bent,
mint az szükséges, így ha tud, a mai naptól csatlakoznia kell
hozzá. De ez nem azt jelenti, hogy bármit meg kell tennie,
amit kér magától. Semmi testi kontaktust nem kell
létesítenie vele.
 – Még szép! – Felhorkanok, és zavaromban csak röhögök,
majd egy jó hosszú fütty követi a gondolatmentemet.
– Segíteni fog a volt férjének meggyógyulni. Szombat
éjszaka sajnos nem sok mindent tehetek érte. Legközelebb
hétfő reggel tudok az aktuális osztállyal beszélni és
kiválasztani a megfelelő orvost, aki kezelni fogja. Jó
éjszakát!
– Már akinek ez jó lesz.
 Huszonhetedik fejezet
Brock
Meredith ismét eltűnt.
Az apámmal folytatott beszélgetése óta nem adott
magáról életjelet.
Úgy gondoltam, időt kell neki hagynom, nem lehetek
tolakodó. Nem kényszeríthetem át magam azon a pajzson,
mert félek, hogy akkor még jobban kirekeszt.
Persze ez nem azt jelentette, hogy nem próbáltam vagy
ezerszer elérni telefonon, hogy nem akartam válaszokat
kapni azok után, amit hallottam, de állandóan rögzítőre
kapcsolt a telefonja.
Az irodám ablakai beleremegtek a veszekedésünkbe,
amikor válaszokra kényszerítettem apámat, de nem akart
több információt megosztani a hallottakról, ezért úgy érzem,
sokkal több kimondatlan szó rejtőzik a mondatok mögött.
Titkok. Ármány. Talány.
Egyszer sem emeltem fel apámmal szemben a hangomat,
egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy az ujjaimat a
nyaka köré csavarjam és úgy bírjam szóra… Akkor, ott,
abban a percben késztetést éreztem rá, hogy megtegyem,
de amikor anyám belépett s láttam szemeiben a
megcsillanó félelmet, feldúlva, robbanásig feszült idegekkel
magukra hagytam őket.
Az a Meredith, akit én ismerek – mert ki merem jelenteni,
hogy jobban ismerem, mint Sebastian Ross –, sosem
alázkodott volna meg pénzért…
A belsőmben érzett csalódottság mérhetetlen dühvel
elegyedett össze.
Térdre ereszkedve, apám cipőjét „nyalva”?
A legrosszabb érzés, ami a gyomromban keringett, az,
hogyha kiderül: ez tényleg igaz.
Mit titkolsz előlem, Meredith?
 Vasárnap ki sem mozdultam a házból, egész nap csak a
szomszédba leselkedtem és vártam, hogy Meredith
megérkezzen az anyjához.
Amikor ez nem történt meg, eszembe jutott Jean
kanapéja. Biztos voltam benne, hogy most is ott húzza meg
magát.
Legkésőbb hétfőn úgyis találkozni fogok vele az irodában,
mert szüksége van a pénzre. Muszáj bejönnie dolgozni. Ott
majd lesz időnk nyugodtan beszélgetni a hallottakról.
Meredithnek mindig is szüksége volt pénzre.
Egész éjszaka vergődtem az ágyban, mint egy partra
vetett bálna. Szűnni nem akaró, marcangoló érzések
kerítettek a hatalmukba.
A tehetetlenség és a tudatlanság a legnagyobb
ellenségem!
A megszokottnál korábban megyek be az irodába. Éjjel
egy szemhunyásnyit sem aludtam… Hajnalban elmentem
futni, majd lezuhanyoztam, és röpke tíz perc elteltével már a
kocsiban ültem.
Halálos higgadtsággal állok a plafonig érő ablak előtt,
mely a szemem elé vetíti a napfelkeltét. A narancssárga
színben úszó égbolt is Meredithre emlékeztet. A Nap fényes
sugarai áttörnek a felhők göndör fürtjein.
***

Fel-alá járkálok az irodában. Egyetlenegy kerek perccel

elmúlt kilenc óra, de a mi kedves Miss Burton kolleginánk
még mindig nem tisztelt meg a jelenlétével.
Nyugtalanság és aggodalom hasít belém, ami mellé némi
idegesség is társul, ezért képtelen vagyok a munkára
koncentrálni. Nem hagyhatom, hogy elhatalmasodjanak
rajtam az érzelmek.

Brock: Merem remélni, hogy halaszthatatlan dolgod

adódott, ezért nem tartod be a munkaszerződésedben
leírtakat. Kezd viszketni a tenyerem, Miss Burton!
 Kopp-kopp.
Kedves dallam a fülemnek.
– Szabad.
Claire bedugja a fejét a kis résen.
– Uram, Miss Burton arra kért, hogy adjam át önnek az
üzenetét: ma nem tud bejönni dolgozni, mert lebetegedett.
Vérben forog a szemem. Nem tudom megállni, hogy ne
csikorgassam a fogamat.
Biccentek Claire-nek, közben közönyt színlelek.
Beteg?
Egy kijózanító arculcsapás, hogy Claire adta át Meredith
üzenetét.
Úgy néz ki, az én drága kis asszisztensem nem óhajt
velem beszélgetni… Ha mozdony lennék, a füst a fülemen
keresztül törne utat magának.
Magam mögött hagyom a munkát, s nyílegyenesen Jean
lakásához robogok.
Le merem fogadni, hogy a kedves beosztottam újra az
üveg fenekére nézett. A másnapos popsija túl nehéznek
bizonyul a lábainak, hogy bevonszolja dolgozni… de majd én
segítek neki!
Zárva!
A szalonra sötétség nehézkedik. Csupán csak egy zárva
feliratú tábla lóg le a kirakat üvegén féloldalasan.
Ököllel ütöm az üvegajtót.
Senki nem akar nekem ajtót nyitni, ezért még erősebben
verem a bejáratot.
– Jean! – kiabálom.
Látom, hogy a hátsó szobából egy megtermett fickó lép
elő. Dühösen méreget. Közvetlenül mögötte Jean alakja
rajzolódik ki a halvány fényben, ami a belső helyiségből
szűrődik ki.
Megnyugtatja a tetovált monstrumot, majd az ajtóhoz siet,
hogy beengedjen.
 – Hé, szépfiú! Mit keresel te itt? Csak nem egy tetkót
szeretnél?
– Jean, hidd el, hogy nem bájcsevegni jöttem. Mereditht
keresem. Történetesen beteget jelentett, és ami nem vall rá,
az az, hogy nem engem hívott fel személyesen. Szombat
óta bujkál előlem.
– Mit tettél vele? – ront nekem. – Ok nélkül Meredith sosem
bánik így az emberekkel.
Úgy néz ki, mind a ketten túl jól ismerjük Mereditht.
– Semmit – csillapítom a kedélyeket.
Jean nem tudja elrejteni az arcára kiülő aggodalmat:
Meredith nem a kanapéján dekkol!
– Nincs tudomásunk a hollétéről. Azóta nem hallottunk
róla semmit, amióta együtt italoztunk – néz a pasijára, aki
bólogatva erősíti meg.
– Hívd fel! Nekem nem hajlandó felvenni, állandóan a
hangpostája jelentkezik.
Jean a telefonja után nyúl, majd végeláthatatlan
másodpercek után hangfoszlány szűrődik ki a hangszóróból.
Mutogatom Jeannek, hogy engem ne említsen.
– Szívem. Hát már felém sem tolod azt a formás
fenekedet? Arra gondoltam, meglátogatnálak az irodában. A
főnököd biztosan adna nekünk pár szabad percet, amíg
megiszunk egy kávét.
Jean elnémul.
Hallgatja Meredith monológját, majd a szájához kapja a
kezét és rám néz. Süt róla a düh és a kétségbeesés.
– Rendben. És Mer! Vigyázz magadra!
Bontja a vonalat.
– Hol van?
– Nem mondhatom el. Megkért, hogy ne tegyem, de… –
ismét a fickóra tekint. – Úgy érzem, bajban van.
– Miféle bajban?
– A volt férjénél van.
– Mit keres ott?
– Matthew öngyilkosságot kísérelt meg Meredith miatt.
 – Mi a címe?
– Ne csinálj hülyeséget, azzal csak ártasz Meredithnek.
– A címét, Jean! – harsogom.
– 1457 East 101st Street, Brooklyn.
A kocsiba vágódom, majd beütöm a GPS-be a kívánt
adatokat.
Megállás nélkül lüktet az államon lévő izom.
***

Feszülten kifújom a levegőt, miközben leparkolok a ház

előtt. Felismerem a behajtón pihenő autót. Fogaimat
csikorgatva indulok el a ház felé.
Néhány lépés választ el az épülettől, amikor kinyílik az
ajtó és Meredith átlépi a küszöböt.
Eltorzul az arca a félelemtől: látja rajtam, hogy túlontúl
dühös vagyok. Felforrt a vérem, és a szememben vibráló
villámokkal megsemmisítően nézek rajta végig.
– Meredith! Szállj be a kocsiba! – parancsolom neki
mennydörgő hangon.
Robbanásig feszülnek az idegeim. Az összes porcikámat
keresztre feszíti a düh. Az adrenalinfolyam mellett mérgező
bizsergés fut végig a gerincemen.
Meredith némán áll, csak a szeme beszél hozzám. Kérlel,
sőt már könyörög könnytől csillogó tekintete, hogy menjek
el innen.
Érte jöttem, és nélküle eszem ágában sincs távozni.
– Meredith nem megy sehova – morog fennhangon maga
elé a férfi, a volt férje, Matthew. Szorosan Meredith mögé
áll.
Meredith remegő térddel teszi meg felém a lépéseket.
– Ne csinálj hülyeséget! – kérlel suttogva.
– Szállj be a kocsiba! – utasítom.
– Édesem, nem kell megtenned – szólal meg újra a háta
mögött Matthew.
A tekintetem Matthewról Meredithre siklik.
 Jobbra-balra ingatja a fejét. Ezzel próbál nekem üzenni,
hogy nem történt köztük semmi.
Elhomályosul a kép, amikor Matthew Meredith után lép.
Egy hirtelen mozdulattal akkora ütést mérek Matthew
képére, amitől azonnal elesik.
– Brock! – kiabál Meredith.
– Mondtam, hogy szállj be abba a kurva autóba!
Megragadom Matthew pólóját, felemelem a földről, majd
egy újabb ütést osztok ki az arcára.
Vér festi meg az ábrázatát. Oldalra fordítja a fejét és kiköpi
a szájában összegyűlt vért, majd rám emeli a tekintetét és
belevigyorog a képembe.
Orrából fogai közé csordogál a vér, beszínezve azokat.
– Mindig visszatér hozzám – röhög vigyorogva tovább.
Hm!
Az arcába hajolok. Az orrom súrolja az ő orrát. Vicsorogva
beszélek hozzá.
– A kérdésedre a válasz: velem dug. Minden áldott reggel,
és minden áldott éjjel.
Az arcáról lassan lefagy a vigyor.
– Te egy senkiházi, önbizalomhiánytól szenvedő,
szánalmas ember vagy. Úgy akartál fölé tornyosulni, hogy az
összes benne rejlő értéket lealacsonyítod, mert ő mindig is
több volt nálad, és mindig is több lesz! Vésd az eszedbe: ha
még egyszer a közelébe merészkedsz, nem úszod meg élve.
Visszadobom a földre, majd az autó felé szaporázom a
lépteimet.
Nagy gázzal indulok el.
– Úristen, Brock! A kezed – szörnyülködik Meredith.
Nem törődöm vele. Egy éles kanyart veszek, amitől
Meredith meginog és az ajtóhoz csapódik.
– Kösd be magad! – parancsolok rá. – Soha többé nem
jössz ide vissza! Megértetted? Ha valami gondod adódik,
akkor szólsz nekem és együtt megoldjuk. Soha többé nem
akarlak meglátni ezzel az alakkal!
 Huszonnyolcadik fejezet
Brock
Rohadék! Ezzel a jelzővel illet minket a szebbik nem… Talán
igazuk van, talán nem.
Azt képzelik, azért, mert mi, férfiak nem hullajtunk minden
egyes kibaszott szappanoperán könnyeket és nem esünk
hasra egy cuki kiskutyától, nekünk nincsenek érzéseink.
Szerintük üres, lelketlen seggfejek vagyunk, akik trófeákat
gyűjtenek, mert fontos szerepet tölt be az életünkben a
szex. Igen. Ezzel nem szállnék vitába, mert kibaszottul igaz.
Minket előbb lázba hoz egy formás fenék, egy feszes mell.
Sajnos akaratunk ellenére a farkunkba áramlik az összes
vér… De hát miért is kellene ezért elnézést kérnünk vagy
magyarázkodnunk? Így lettünk teremtve. A nők annyira
túlbonyolítják a kurva egyszerű dolgokat is, hogy az már
röhejes.
Véleményem szerint nálunk egyszerűbb lények nincsenek
a Földön.
De azt szögezzük le, hogy érzéseink még nekünk is
vannak, a kurva életbe! Csak van az a férfibüszkeség…
Néhanapján többre tartjuk… Ha megaláznak, belénk rúgnak,
vagy kihasználnak, hosszú időre, talán örökre bezárkózunk.
Nem esünk minden héten szerelembe. Nem elég egy átsírt
éjszaka, hogy jöjjön a következő Ámor nyila. Tudunk mélyen,
tiszta szívből, szerelemmel szeretni, de az élet rövid.
Nekünk is csak egy van belőle, mi is szeretnénk megtalálni
azt a személyt, akivel leélhetnénk a rohanó perceket.
Évekkel ezelőtt, amikor Meredith szó nélkül eltűnt és
szembesültem vele, hogy talán nem is fog visszatérni, én is
elindultam a seggfejeknek fenntartott lejtőn.
Minden két lábon járó, szimpatikus és csinos nőt a
farkamra húztam… Ezért sincs miért elnézést kérnem, mert
tudták, mit akarok, és bele is mentek az egyéjszakás
menetbe.
De egyik reggel, amikor felébredtem, egy különleges,
ismeretlen érzés kavargott bennem. Sokáig tartott, mire
megfejtettem ennek az érzésnek az okát. Pontosabban
addig az estéig, ameddig Meredith az ágyamba nem került.
A testi kielégülés mellett sokkal többet nyújtott az az
egyetlen éjszaka, mint az elmúlt tíz év éjszakájának
bármelyike. És akkor, mint valami villámcsapás, bevillant: a
lelkem is kielégült!
Amikor kölyök voltam és kísérleteztem, felfedeztem
magamat és a női nemet szexuális téren, addig örültem,
hogy nem a tenyerembe kell elmennem. Majd ahogy teltek
az évek, a vadászat is unalmas lett. Szar dolog ezt
kimondani, de úgy éreztem magam a nőkkel, mint a
tenyeremmel. Semmi extrát nem nyújtott egyik vagina sem.
Feladtam a szebbik nem kergetését, és minden értékes
energiámat a munkába fektettem. Itt lépett Sara a képbe.
Sara amolyan biztonsági forrás volt számomra. Nem várt el
tőlem sokat, ahogy én sem tőle. Tudtuk, mit vár el tőlünk a
másik, amit hűen teljesítettünk. Persze magam felé is volt
egy megfelelési kényszer, ami biztosított róla, hogy nem
vagyok egy totális lúzer. Képes vagyok egy másik emberi
lényhez is kötődni, nemcsak egy bizonyos testrészéhez.
Mindezek ellenére sosem hunyt ki bennem az a tűz, amit
Meredith iránt éreztem. Nem égette porig az erdőket, nem
lettek városok a lángok martalékai, de mindig ott pislákolt a
lényem legmélyén. Sosem akartam, hogy az az apró fény
egyszer csak eltűnjön onnan. Sosem akartam ráébredni
arra, hogy tényleg nincs tovább… ezért életben tartottam,
tápláltam azt az elérhetetlen kis szikrát. Mert titkon
mindennap arra a napra vágytam, hogy Meredith újból
megjelenjen az életemben, és betöltse azt az óriási, tátongó
űrt a szívemben.
Arra vágytam, hogy visszatérjen a nappalokba, az
átbeszélt éjszakákba. Vártam arra a napra, amikor
behajthatom rajta azt a bizonyos első csókot.
Viszont kezd meginogni a Meredithbe vetett hitem.
Visszament egy olyan férfihoz, aki lábtörlőként bánt vele,
és napokig nyalogatta azokat a sebeket, amelyek miatta
keletkeztek.
Bár a törődést nem írhatom a számlájára, mert nála
kedvesebb, szerethetőbb emberrel nem találkoztam még a
Földön. Megalázták, kigúnyolták; ahol csak tudták,
bántották. Ennek ellenére még a legundokabb emberrel
szemben is kedves maradt.
Az utcákon mosolyogva sétált végig, és mindig készen állt
arra, hogy segítsen másoknak. Komolyan mondom, a fa,
mely alatt elsétált, virágba borult Meredith szépsége láttán.
De én most nem a külső jegyeinek hízelgek… a belső
értékeinek. Meredith sosem tudott senkinek sem ártani,
senkit sem bántott meg egyszer sem az évek alatt.
Nagyon jól tudom, hogy helyettesíti Claire-t a recepción,
csakis azért, hogy előbb hazamehessen a vőlegényéhez,
mert tűzoltóként éjszakai műszakban dolgozik, ezért azokon
a napokon nem találkoznának…
Látom, a cégen belül hogyan csal mosolyt az emberek
arcára a mosolyával.
Tudom, hogy Miss Orálissal mini whiskyspalackokból
vedelik a szeszt munkaidő után, mert nem talál magának
egy olyan férfit, aki nem csak a külsőségeket látja rajta. Hát,
igazából kibaszottul nehéz a réteg alá látni… annyi
vakolatot ken magára, amely egy házra is elegendő lenne.
Egyik nap sírva jött dolgozni, mert elrontották a
szemöldöktetoválását. Nemhogy ikrek nem voltak, de még
testvérek sem azok a förtelmek. Meredith már kapott is a
telefonja után, hogy időpontot foglaljon neki Jeannél, majd
vészhelyzetre hivatkozva megmentette a csontos seggét…
Egy ember szerepelt a listáján, akit folyamatosan
megbántott, akibe gond és lelkiismeret-furdalás nélkül
belerúgott: én.
 Az évek alatt csakis én voltam az, akit állandóan
elutasított, ellökött. Még az ismerősei közül is törölt… Úgy
vált meg tőlem, mint egy kellemetlen betegségtől. Mindent
elégetett, hogy megállítsa a terjedését.
Mereditht nem titkok övezik, hanem ő maga a két lábon
járó titok. Biztos vagyok benne, hogy apámnak köze van
ehhez a szótlansághoz, ehhez az óriási, végeláthatatlan
káoszhoz.
Kibaszottul tehetetlennek érzem magam, mert félek attól,
hogy ha túl mélyre akarok ásni Meredith múltjában, akkor
azonnal összecsomagolja a holmiját és ugyanúgy búcsút
inthetek neki, mint azokban az időkben. De meddig járjak
vaksötétségben?
Nem az a Meredith ül mellettem, akit egykoron
megtestesített: hiányzik belőle az életöröme.
Kölyökként tudtam olvasni benne, hogy milyen érzések
gomolyognak a lelkében! Imádtam a színes
tornacipőgyűjteményét. Piros, fekete, fehér, sárga,
rózsaszín, kék… és még sorolhatnám.
Szerettem nézni, ahogyan a szája belső felét rágcsálta,
amikor arra várt, hogy a kezébe vehesse a dolgozatát.
Sosem beszélt a problémáiról, de láttam. Én tudtam, hogy
mit érez, ezért úgy éreztem, van belőle egy darabka, ami az
enyém, csakis az enyém Meredithből.
Valahogy el kell érnem, hogy kérdés nélkül beszélni
kezdjen.
 Huszonkilencedik fejezet
Meredith
Brock az úton hallgatásba burkolózik. Ez a némaság úgy
tekeredik a nyakam köré, mint egy hurok, amiből szabadulni
szeretnék, de minden egyes mozdulatnál még erősebben
szorul a torkomra.
Próbálok mozdulatlan maradni, megnyugtatni a
szerveimet, mert reszketnek. Belülről fakadó remegés öleli a
testemet. A fények egybeolvadnak a sebesség miatt. Brock
nem foglalkozik a szabályok betartásával. Messze akar
kerülni New York-tól, és Matthewtól. Ahogy a szívem mélyén
én is.
De még nem készültem fel arra a beszélgetésre, amit le
kell folytatnunk. Ezért, amikor leparkol a háza elé, elszáll
belőlem minden erőm, hogy kiszálljak. Egyszerűen nem
tudom arra ösztönözni a testemet, hogy hajtsa végre a
mozdulatokat, és tegye meg a lépéseket, amik közelebb
visznek ahhoz, hogy Brock még ma éjjel az utcára tegyen
engem és a szívében olyan embernek könyveljen el, aki
valójában nem is vagyok.
De akkor választanom kellett, és én megfelelőképpen
döntöttem. A mai napig kiállok a döntésem mellett, mert ha
ebben a szent percben kellene választanom, ugyanúgy
döntenék.
Sosem gondoltam arra, hogy egyszer majd a szemébe kell
néznem ennek a férfinak, aki beengedett az életébe, otthont
ígért, megélhetést biztosított, és a szívét is nekem adná, ha
elfogadnám.
Brock a fogai között préseli ki a levegőt, majd kiszáll a
gépjárműből.
Magam elé bámulok a sötétségbe.
– Szállj ki! – parancsol rám, miközben kinyitja az autó
ajtaját.
 Lesütött szemekkel sétálok mellette a bejáratig.
Az előszobába lépve nem merek két lépésnél többet
megtenni.
Kezére vándorol a tekintetem, amiben a kilincset tartja.
Aggódom a sérülése miatt, amivel ő nem óhajt foglalkozni.
Vezetés közben egy pillanatra odabarangolt a tekintetem.
Láttam, hogy fájdalmat érez, amikor megmozdította a
kézfejét. Nem tükrözte az arckifejezése, de figyeltem,
ahogyan az állán lévő kicsi izom folyamatosan mozgott.
Legszívesebben, ha tehetném, kitörölném az emlékeink
közül ezt a három napot, vagy az elmúlt heteket.
Mind a kettőnknek az lett volna a legjobb, ha nem
találkozunk újra.
Az élete a legjobb úton haladt előttem. Sikeres lett, egy
komoly üzletember. Egy gyönyörű nő állt mellette, aki kicsit
sem lehetett annyira zűrös, mint én.
Hiba volt azt gondolni, hogy a múltunkat, a múltamat
hátrahagyva a jelenben alakulhat ki közöttünk egy normális
kapcsolat.
A múltunk meghatározója a jelenünknek.
A „Ne nézz hátra, nem arra mész” motivációs szöveg szart
sem ér!
A múlt nem mögöttünk van, hanem mellettünk. A múlt az
árnyékunk. A részünk. Halkan lépked, de nem
észrevehetetlenül.
A múltunk is mi vagyunk. Ha szeretnénk, ha nem.
Nem egy szemeteszsák, amit bármelyik percben
kidobhatunk a kukába; életünk végéig cipeljük magunkkal.
Brock a kanapéra veti hatalmas termetét, és még most
sem akar tudomást szerezni a sérüléséről, ami időközben
újra felszakadt. A vércseppek a parkettára csöpögnek.
A térdére támasztja a könyökét, majd a karjai között lefelé
lógatja a fejét.
Bárcsak hangosak lennének a fejében üvöltő gondolatok!
Hallani szeretném őket.
 Testében még ott kering az adrenalinbomba, ami Matthew
házánál robbant szét benne.
Sejtelmem sincs, hogy mit is mondhatnék neki.
Lekuporodom a lépcső legelső fokára. Távolból figyelem,
amíg megnyugszik.
Ő rám sem bír nézni… de nem okolhatom érte.
Megérdemlem.
Nem tudom, Mr. Ross mit mondhatott neki, miután
kettesben hagytam őket, de ha Brock tudná az igazságot,
valószínűleg nem jött volna utánam. Ha tudja az igazságot,
akkor nem érdekelte volna a sorsom.
Az óramutató kattogása jelzi a fölöttünk múló időt.
A kaputelefon megszólal. Félelmemben felugrom.
Brock rám emeli a tekintetét. Pillantása kifejezéstelen,
arca érzelemmentes.
A telefonhoz indul. Végig a szemembe néz, miközben
megnyomja a gombot, majd beleszól a készülékbe.
– Ki az? – kérdezi.
– A rendőrség, és Brock Rosst keressük – mondják.
– Jöjjenek be – válaszol nekik Brock kegyetlenül nyugodt
hangon.
Erősen megkapaszkodom a frissen lakozott keményfa
korlátba.
Kitárja az ajtót. Másodpercek töredéke alatt ér ide a két
rendőr.
– Mr. Ross! Bejelentés érkezett, miszerint ön megtámadta
Mr. Newtont a saját otthona előtt, ezzel nyolc napon túl
gyógyuló sérüléseket ejtve rajta.
Brock nem titkolja el a történteket. A rendőrök felé nyújtja
sebesült kezét.
– Igen, így történt.
– Meg kell kérnünk, hogy jöjjön velünk.
– Meredith – a válla felett szól hozzám –, zárj be minden
ajtót, kapcsold be a riasztót, és ne engedj be senkit a házba.
Nemsokára itthon leszek. Mehetünk, uraim? – Brock kilép a
házból.
 Szapora léptekkel az ajtóhoz sietek, majd kétszer is
elfordítom a kulcsot. A riasztót aktív állapotba kapcsolom.
A szívem erőszakosan üti a mellkasomat.
Háttal az ajtónak megtámasztom a testemet, de remegő
térdeim miatt szép lassan lefolyok a felületről, mint olvadt
vaj a késről. A földre fröccsenek.
Összegömbölyödve a térdeim közé temetem az arcomat, s
ha eddig volt némi erőm visszafogni a könnyeimet,
mostanra meglógott előlem.
Méreggel átitatott düh és zavarodottság kavarog bennem.
Felpattanok, majd a szobámba sietek. Egy ollót
markolászok a tenyeremben. Levágom magamról a ruhákat,
amiket Matthew még azelőtt vásárolt nekem, mielőtt ez az
egész elkezdődött. Megtervezett mindent! Csapdába csalt
minket, amibe beleestünk.
Azért is vigyorgott véres pofával Brockra.
Ő nyert, és mi most vesztettünk.
 Harmincadik fejezet
Meredith
Pár nappal korábban
Kiszálltam a taxiból Matthewval a régi házunk, vagyis csak
az ő háza előtt, és azt éreztem, hogy megfulladok – ismét.
Hiába lélegeztem, nem jutott elég oxigén a tüdőmbe.
Mire azonban megfordultam, a taxisofőr gázt adott és én
csak néztem az éjszakában a piros lámpái után, amik
eltűntek, miután bekanyarodott egy másik utcába.
Megbeszéltem Matt-tel, hogy a vendégszobában fogok
aludni.
Csak két nap, Meredith – nyugtattam sajgó lelkemet.
Az ajtót bezártam magam mögött, majd leültem az ágyra.
A tenyeremet a lábamra helyeztem és csak néztem az
ujjaimat, amelyek jéghidegek voltak.
Kellemes hőmérséklet érződött a levegőben, mégis úgy
éreztem, hogy fázom. A zord, barátságtalan érzés a nyirkos
cseppekkel együtt futkosott végig a hátamon.
A csillámokkal díszített koktélruhámra tévedt a
tekintetem.
Ebben kell egész hétvégén lennem?
Minden ruhámat magammal vittem, amikor elköltöztem,
és eszem ágában sincs Matthew ruháit magamra húzni!
Fürdés nélkül akartam álomra hajtani a fejemet, hogy
csitítsam az elmémben dúló viharos érzelmeket.
Lerántottam az ágytakarót. A párnáról egy piros, szexi,
selyem hálóing nézett vissza rám.
Kezeim közé gyűrtem a finom anyagot és közelebb
húztam az orromhoz.
Érintetlen, új illatot bocsájtott ki magából.
A földre ejtettem, majd feltéptem a szekrény ajtaját.
 Olyan illat csapott meg, amit az ember egy ruházati
üzletben érez.
Máskor imádtam volna azt az illatot, de abban a
pillanatban érezni sem akartam hasonlót!
A ruhák összehajtva, katonás rendben sorakoztak fel a
polcokon.
Szoknyák, farmerek, pólók, pulcsik, fehérneműk.
A szívem a torkomban dobogott. A harag ostorcsapása
vibrált zöld szemeimben. Becsaptam a gardróbot, ám a
szoba falára felragasztott tükörben farkasszemet néztem
önmagammal. Ezért úgy döntöttem, hogy választok valamit
a ruhák közül. Nem szerettem volna két napig abban a
ruhában Matthew mellett lenni.
Egy kényelmes szabadidőnadrágot és egy nyakat is
beborító pólót húztam magamra. Mintha szöges hálót
húztak volna végig a bőrömön. Éreztem a karcokat, az égő
fájdalmat. Ismét engedelmesen elfogadtam a helyzetemet…
Az összeköltözésünk után Matthew arra kért, hogy az ő
bankszámlájára utaltassam a fizetésemet. Mivel egy
háztartásban élünk, és egyébként is hosszú időre tervezünk,
úgy gondolta, hogy legyen közös a kassza. Állandóan azzal a
szöveggel érvelt, hogy a szemét bankok rengeteg pénzt
lenyúlnak havi szinten a számlánkról. Csökkenthetjük a
kiesést, ha egy számlánk lesz.
Hezitáltam rajta, de jó ötletnek tűnt. Egészen addig ment,
amíg számon nem lettem kérve, hogy miket és mennyiért
vásárolok meg.
Hogy magamnak egy új ruhát vegyek? Azt messziről
elfelejthettem. Megvont tőlem mindent, még egy nyamvadt
fülbevalót sem vehettem meg az ő engedélye nélkül, és
szinte könyörögnöm kellett azért, hogy pénzt adjon, ha
mentem valahova vásárolni.
A telefonomat éppen csak annyi pénzzel töltötte fel, hogy
őt hívni tudjam. Állandóan azt ismételte, hogy nincs
szükségem előfizetésre, mert csak vele beszélek, és ő
egyébként is mindig visszahív engem.
 És teljes mértékben igaza volt. Édesen, szép lassan,
észrevehetetlenül építette fel a falat köztem és a külvilág
között. Eleinte azt hittem, ez a mélyről jövő szerelme felém,
és jól is esett, hogy ennyire félt… de ez nem a szerelem és
nem is a szeretet jele volt, csakis az ő uralma felettem.
Olyan volt, mint egy alattomos fertőzés, ami mélyen
megbújt a szövetek között és szép lassan felzabált belülről.
A telefonom megállás nélkül Brock hívásaitól és
üzeneteitől rezgett. Némán figyeltem a képernyőt és
vártam, hogy kialudjon a fénye.
Piszkosul rosszul aludtam; rengeteget forgolódtam, órákon
át csak a plafont bámultam, amíg a Nap fel nem ragyogott
az égen. De körülöttem csak sötét felhők gyülekeztek.
Egy szempillantás alatt a világom ismét szürkévé
változott, holott már a kezemben voltak a színek, hogy
újraszínezzem az életemet.
Éppen az utolsó tányért mostam el, amikor éreztem, hogy
Matthew közelít felém.
Kezeim közé ragadtam egy kést, majd felé fordultam.
– Hozzám ne merészelj érni – fenyegettem a pengével.
– Nyugodj meg, Meredith – emelte magasba a kezeit. –
Csak meg akartam kérdezni, nincs-e szükséged segítségre.
– Ahogy látod, nincs! Már végeztem.
És alig vártam, hogy másnap legyen.
Hétfő reggel bekísértem Matthewt a klinikára, és a
folyosón a narancssárga székbe roskadva várakoztam,
amikor Jean nevét láttam meg a kijelzőn.
Látásomat elhomályosították a könnycseppek, de minden
erőmmel arra törekedtem, hogy visszanyeljem őket. Tudtam,
hogy Jean utánam küldené a rendőrséget, ha érzékelné,
hogy mégis mekkora pácban vagyok.
Az volt a legfontosabb, hogy a doki azt mondja, vége a
rémálomnak, és végre hazamehetek.
Haza?
Hol van a hazám? Hol van az otthonom?
 Keserűen elhúztam a számat, majd elzavartam a kéretlen
gondokat a fejem fölül. Felvettem a telefont. Muszáj volt
valakivel beszélnem, és az az egy ember, akivel tudom,
hogy bármikor bármiről beszélhetek, egyedül Jean.
Ő az én emberem, a másik felem. Sosem kell egyedül
nyalogatnunk a sebeinket.
A kezelés hosszadalmas, lassan kullogó percei, a
várakozás kimerítő, elviselhetetlen másodpercei alaposan
próbára tették az idegsejtjeimet.
A doktor úr kilépett a szobából, majd megkérdezte, hogy
van-e valami családi kapcsolatom az úrral, mert csak
családtagoknak adhat ki információkat…
A testem a világ összes dühével, haragjával megtelt.
Nem hittem el, hogy még mindig képes kijátszani,
hülyének nézni engem, és a saját kénye-kedve szerint
rángatni!
– Még egy nap – mondta a doki.
A szentségit, kap még egy napot az életemből! Már így is
sok napot elvett tőlem! Nem leszek többé a részese ennek.
Hazakísértem Matthewt és megvártam, amíg beveszi a
gyógyszereit és megnyugszik. Ezek után hívtam Rose-t,
hogy jöjjön el a fiához, addig mellette leszek… Majd
megérkezett Brock.
A szívem olyan hevesen kezdett el dobogni, hogy azt
hittem, átszakítva mindent a felszínre tör.
Lenyeltem a hatalmas gombócot a torkomban.
Megtöröltem a kezemet a konyharuhával, és még mielőtt
Matthew észrevette volna, kimentem az ajtón.
Megálltam a lépcső legtetején és néztem Brockot, aki elég
elszántan, határozottan tette meg a lépéseket felém.
 Harmincegyedik fejezet
Meredith
Az érzelmek szeszélyes vihara, az elmém szűnni nem akaró
szorongása, a testemet rohamozó adrenalinhullámok
kiszívják minden energiámat. Elaludtam.
Kiabálás visszhangja hasítja ketté a csendet.
Felriadok.
Halkan az ajtóhoz osonok, majd óvatosan elfordítom a
kulcsot. Amikor meghallom Brock mély, reszelős hangját, a
lépcsőhöz lépek, de megtorpanok, amikor Sebastian hangja
emelkedik Brock hangja fölé.
Ordibál a fiával.
– Mégis mit képzeltél? Én nem erre neveltelek!
Szégyenkeznem kell miattad is?
– Nem kértem a segítségedet!
– Tudod te, hány újságírót kellett megvesztegetnem, hogy
ez a cikk ne kerüljön napvilágra? Sokat, fiam! Rengeteg
pénzembe került, hogy elhallgattassam őket. Mit szóltak
volna a munkahelyeden? A cégednél? Az új vezetőjük egy
forrófejű kisfiú?
– Vigyázz a szádra, öreg!
– Oh! Most már „öreg” vagyok, és nem az apád? Sok
mindent megtettem, hogy te idáig eljuss! Nézz körbe, mire
vitted! Ezt nekem köszönheted! Hogy bíznának meg benned
az emberek, az a sok száz ember, ha ez kiderül? Címlapra
kerül az új főnökük, meghintve egy kis börtönnel!
A szívem, a torkom és a gyomrom egyszerre szorul össze.
Miattam van mindez.
Az ajtó becsukódik. Brock kettesével szedheti a
lépcsőfokokat, ahogy meghallom a lépések zaját
gyorsabban haladni. Amikor meglátja az árnyékomat, lassít
a léptein.
 A legfelső fokon, összekuporodva ülök. Brock kifújja a
levegőt, majd elnyújtózik a lejjebb eső lépcsőfokokra.
– Szia – köszöntöm lágy hangon.
– Szia.
– A kezed – csúszom mellé. – Még mindig nagyon csúnya.
Kezeim közé veszem sérült kézfejét és a seb környékét
cirógatom.
Brock közelebb hajol hozzám, a hajamba fúrja az arcát és
mélyen magába szívja a samponom illatát.
– Azt hittem, mire hazaérek, elmész.
– Itt vagyok.
– Itt vagy, angyalom!
– Gyere – húzom magam után. – Le kell fertőtleníteni a
sebet és be kell kötözni.
A fürdőszobájába vezetem.
– Ez egy kicsit csípni fog – suttogom.
Megrándul az arca.
– Sajnálom.
– Mit?
– Mindent. Minden miattam történik.
– Nem te tehetsz róla, hogy egy ilyen mocsok hálózott be.
Az életben nagyon sok pofont kapunk és nagyon sok sebet
szerzünk, amelyek láthatatlanok, és amelyek a legjobban
fájhatnak. Mégis továbbmegyünk. Akik szeretik egymást,
nem csak a boldog, felhőtlen pillanatokban tartanak ki
egymás mellett. Akik szeretik egymást, akkor sem engedik
el egymás kezét, ha rájuk zúdul a világ összes,
megoldhatatlannak tűnő problémája, Meredith.
Csendben betekertem a kézfejét, és még hosszú
másodpercekig nem engedem el.
– Kész.
Eleresztem a kezét, ami a levegőben marad, majd lágyan
végigsimít az arcomon és a fülem mögé simítja a hajamat.
– Mit titkolsz előlem, Meredith? Én minden kincsedet
akarom, de állandóan falakba ütközöm.
– Nem tudok még beszélni róla.
 – Akkor miről tudsz beszélni?
– Félek. Nem tudom, szabad-e éreznem ilyet, és nem
tudom, hogy ez, amit érzek, nem bűn-e?
– Mit érzel?
– Minden kincsemet neked adnám, Brock.
– Ez nem bűn, és nem rossz dolog, Meredith.
– Senkit nem kívántam még így, mint téged! Elfogadok
mindent, amit adsz, és én is meg akarok neked adni
mindent. Minden mocskos dolgot. De félek, félek, hogy ezt
nem szabadna kívánnom, és hogy ez rossz!
Brock átemeli feje felett a koszos inget és hagyja, hogy a
földre hulljon. Kigombolja a nadrágját és kibújik belőle.
Kezeim megremegnek a levegőben, miközben lassú
mozdulatokkal elindulok felé. Végighúzom ujjaimat széles
vállain, majd a mellkasán.
– Sok mocskos dolgot akarok veled megtenni, Meredith.
A szám belső felét kezdem rágcsálni.
Megszabadít a pólómtól, megnyitja a csapot, majd
farmerben és melltartóban a víz sugarai alá húz. Őt még
eltakarja a bokszer.
Gyengédsége, amivel eddig közelített felém, mostanra
egészen átalakult. A hideg csempéhez szegezi a testemet és
vadul, éhesen csókol meg.
Érzem testének tüzes vágyait, szíve heves zakatolását,
csókjának mindent felemésztő mámorát.
Narkózisba esek tőle. Minden külső tényezőt, elhangzott
szót, elcsattant pofont kiszorítok az elmémből. Csakis ő
létezik számomra. Mindennél többet ér ez a pillanat.
Az ő dallamát hallgatom, az ő rezdüléseire mozdulok,
lelkem dallamának ő a másik fele. Hát most együtt dúdoljuk
el ezt az éneket.
Félrerántja a melltartómat, majd kiszabadítja a
mellbimbómat és az ajkai közé szívja. Egyik kezét a farmer
alá csúsztatja, és duzzadt csiklómon köröz az ujja. Szívja,
harapdálja a mellemet. A kéjérzet benedvesíti a bugyimat,
és úgy érzem, ha ezt tovább folytatja, már ettől el tudnék
élvezni, de egyszer csak megáll. Levetkőztet, majd ő is
megszabadul a bokszertől.
– Nincs nálad óvszer – emlékeztetem.
– Nincs szükségünk rá. Tiszta vagyok, és nem megyek el
benned.
A hideg csempéhez szorítja a testemet, a lábamat a
dereka köré fonja, majd belém hatol méretes farkával. Fáj,
ezért a hátába vájom a körmeimet.
Mindezek ellenére akarom, hogy fájjon! Érezni akarom a
kínt, amit a méretével okozni tud. Szeretném, hogy
kíméletlenül megkeféljen. Hogy ne fogja vissza magát csak
azért, mert fél, hogy összetör. Azt akarom, hogy porrá
zúzzon. Döngöljön a földbe, majd utána szedje össze a
maradványaimat és rakjon újból össze, mert úgy érzem,
mellette nem csak létezem, hanem élek is.
A fájdalom édes bizsergéssel elegyedik össze, ahogy
minden egyes lökésével még mélyebbre hatol bennem.
Felsikítok az orgazmustól.
Brock lerak a földre, megfordít, és a hátamra spricceli sós
magját. Elzárja a csapot, majd két ujját végighúzza a
gerincem vonalán.
Megfesti ujját saját magja. Felegyenesedek és
szembefordulok vele. Számhoz emeli a kezét. Arra vár, hogy
az ajkaim közé vegyem az ujját.
Lassú mozdulatokkal ajkaim közé szívom, megízlelem
magját, miközben a tekintetünk mélyen egymásba
kapcsolódik.
Érzékien játszadozik vele a nyelvem, mire felmordul, majd
ismét megnyitja a csapot. Megfordít, hogy megfürödjünk.
– Sok mocskos dolgot, Meredith – suttogja a fülembe,
miközben mögöttem áll, és ki-be mozgatja a puncimban az
ujját.
Fürdés után a szobájába vezet. Óvatosan kioldja a puha
köntöst. Érzéki mozdulattal lecsúsztatja rólam. Meztelenül
állok az ágya mellett.
 – Megtanítom neked, hogy nem kell mellettem félned,
előttem nem kell szégyellned a vágyaidat, és amit érzel, az
egyáltalán nem rossz dolog, ha hagyod.
– Akarom.
– Remélem, bírod a gyűrődést, Királylány, mert ez az
éjszaka csakis a vágyakról fog szólni.
Figyelem, miként hagyja a földre hullni a puha textilt, ami
a dereka köré volt csavarva.
– Most pedig feküdj hanyatt az ágyra, és tárd szét a
combjaidat. – Közelebb lép, két keze közé simítja az
arcomat, majd egy gyengéd csókot hint az ajkamra. – A
nyelvemet mélyen a nyílásodba fogom dugni, Meredith. –
Beleharap az alsó ajkamba. – Gyerünk!
Felmászom az ágyra és elfekszem. Szélesre tárom a
lábaimat és figyelem Brockot, aki elsötétült tekintettel,
kemény erekcióval a lábam közé ereszkedik. Mélyen
magába szívja a csiklómat. Ízleli, harapdálja, minden
nedvességemet magába fogadva. Belém dugja a nyelvét,
majd kis idő múlva mellé vándorolnak az ujjai is.
Markolászom az ágyra fektetett selymet.
– Brock – zihálok.
Gyengéden szopogatja a csiklómat, miközben a két ujját
lassan mozgatja bennem. Megemelem a csípőmet. Többre
vágyik a testem. Érzem, hogy minden mozdulata közelebb
visz engem az orgazmushoz.
– Ne hagyd abba! – suttogom.
Egy utolsó gyengéd érintés Brock nedves, meleg
nyelvétől, ami a gyönyör felé taszítja a testemet.
– Kényeztesd magad az ujjaddal. Az édes kis puncidat és a
mellbimbódat egyszerre.
A térdemre támaszkodom Brockkal szemben, miközben a
tenyerem végigcsúszik a hasamon, egészen nedves ölemig.
Egyik kezemmel a csiklómmal játszadozom, míg a másik
kezemmel a mellbimbómat húzogatom. Kéjes nyöszörgés
hagyják el a torkomat, amikor ismét megérzem a kínzó,
bizsergő érzést. Érzéki köröket rajzolok a csiklómra,
miközben a mellemet dörzsölöm. Kacér mosolyt villantok
felé, majd incselegve kérlelem, hogy tartson velem.
Négykézláb mászik felém, majd az ajkai közé ragadja a
bimbómat. Gyorsítanak az ujjaim, amíg Brock nyelve
játszadozik a mellemmel. Hajába fúrom az ujjaimat, és még
közelebb húzom magamhoz.
– Suttogd a nevem!
– Brock – suttogom, majd lehajolok és végighúzom alsó
ajkamat a fülén.
Tenyerébe markolja a másik mellemet. Nem bírok
ellenállni a fájdalmas érzésnek. Beleremegek a gyönyörbe,
amikor elélvezek. Érzékeny terültem megállás nélkül lüktet.
– Négykézlábra! – parancsolja.
Teljesítem az utasítást.
Mögém térdel, és egy egyenes, erőteljes mozdulattal
azonnal kitölt.
Ismét elönti a testemet a fájdalommal elegyedő kéjes
érzés. Határozott mozdulatokkal mozog a csípője.
Hangos zihálásunkat csak a testünk találkozásának
csattanása nyomja el.
Brock belemarkol a csípőmbe és még keményebben
nyomja belém magát, majd kihúzódik és ülő pózban, háttal
magának a farkára ültet.
Erősen és keményen dug meg.
– Ordítsd a nevemet, angyalom! Légy az otthonom!
Nem tudom, hogy képes-e leszek elélvezni. A testem
teljesen ki van facsarva, a puncim annyira érzékeny lett,
hogy egy ujjal sem tudok már hozzáérni.
Majd egy utolsó lökéssel belém élvez. Forró, sós ondója
végigfolyik a combomon.
– Bünti – lihegi a fülembe.
– Miért?
– Mert nem élveztél el.
– Lehetetlen, már nem megy.
– Kapsz pár percet, amíg összeszeded magad.
 Lefekszünk egymás mellé az ágyra és szenvedélyesen
csókolózunk. Brock simogatja a testemet, de az érzékeny
területeimet elkerüli. Pár perc múlva megérzem az
erekcióját, ahogy az oldalamat bökdösi.
Feltérdel és belém csúsztatja két ujját, majd ajkai közé
szívja a csiklómat.
Izgalomba hozza a testemet.
– Dugd a számba – nyöszörgöm.
Brock közelebb térdel a testemhez és a számhoz érinti a
farkát.
Megízlelem, majd bekapom vörös makkját. Felszisszen.
Még szélesebbre tárom a combomat, hogy folytassa a
puncim élvezetes kényeztetését.
– Ó, Meredith!
Végigsimítok tenyeremmel vastag hímvesszőjén, majd
ameddig csak tudom, a számba fogadom.
Minél közelebb kerülök a lehetetlennek tűnő orgazmushoz,
annál gyorsabban szívom magamba őt.
Odaadással dolgozunk egymáson. Sosem kívántam még
így egy péniszt, mint ahogy most kívánom Brockét. Nem
akarom kiengedni őt a számból, ezért lassítok. Mélyen
magamba fogadom és összeszorítom az ajkamat, amikor
hátrahúzódik a fejem.
– Ízleld meg, mielőtt lenyeled – zihálja Brock.
Bólogatok.
Maga alá gyűr az orgazmus gyönyöre, majd megérzem
Brock apró rezdüléseit. A számba spricceli forró magját. A
kérésének eleget téve ízlelve nyelem le.
 Harminckettedik fejezet
Brock
Tüzes vörös.
Már értem, miért mondják ezt…
Sok-sok nap eltelt azóta, amióta Meredith és én –
úgymond – tiszta vizet öntöttünk a pohárba.
Azóta Meredith száznyolcvanfokos fordulatot tett a
tengelye körül. Amióta megnyugtattam, hogy a szex nem
rossz dolog, és ha szereti csinálni, mocskosan csinálni, az
sem… hát, azóta az én kis nőstényem megállás nélkül a
farkamra ülne.
A hely, az idő nem akadályoz meg minket semmiben.
Pár nap alatt végigszeretkeztük vagy keféltük az összes
létező felületet, amerre jártunk.
Dugtunk az irodában; lent a gyárban; a
nyomtatószobában; a liftben; munkaidő után az íróasztalán;
az autóban; a kertben; a medencében és a ház összes
szegletében.
Általában a nők várják a menstruációt, hogy fejfájásra
hivatkozva pihenőt kérjenek, de már én gondolkoztam el
azon, hogy mégis mikor fog vérezni az én kedves és kicsit
sem ártatlan asszisztensem…
Az életünk a megfelelő vágányon döcög.
Az üzletlánc szép lassan elindul az útjára, a termelés
megfelelően halad, a minőség kifogástalan, a vásárlók
száma folyamatosan növekszik.
Matthew is szépen behúzta a farkát, és nem próbál
Meredith közelébe férkőzni.
Ellenem hivatalos távoltartási végzést kért. Amikor
megkaptam a dokumentumot, nem bírtam abbahagyni a
röhögést. Esküszöm, a hasam még sosem fájt annyira, mint
aznap délelőtt.
 Meredith is csak bambán meredt rám, majd idegesen fel-
alá járkált az irodában, hogy most mi lesz, de
megnyugtattam. Mivel ő az enyém, ezért az ő közelébe sem
mehet soha többet, mert eszem ágában sincs magára
hagyni. Mindig velem van, úgyhogy saját maga alatt vágta
ki a fát Matthew. Bár nem mondom, okos húzás volt tőle,
mert tényleg képes lettem volna karóba húzni azt a csinos
kis fejét, amit úgy terített be a vér, mint Moszkvát a hóesés.
Lehet, hogy évekig más használta Meredith testét, de a
lelke és a szíve mindig is hozzám tartozott, ezért nem is
aggódom azon, hogy ez a jövőben változni fog.
Matthew eltűnt, az üzlet virágzik, a farkam sosem éhezik,
mert bár vágyom a pihenésre, megetetem az én éhező
barátnőmet. Akárhányszor csak tehetem, eleget teszek a
kérésének: jóllakatom a kis szörnyeteget a lába között.
Viszont attól, hogy nem mondom ki hangosan, még ott
motoszkál a fejemben a gondolat, hogy mit rejteget annyira
előlem az apámmal együtt.
– Mehetünk? – lép be az irodába Meredith.
Egy újabb kibaszott megbeszélés…
– Máshoz lenne kedvem – vigyorgok rá.
Becsukja maga mögött az ajtót, majd csábítóan az
asztalomhoz sétál. Felsőtestét az asztalra fekteti, majd a
tenyerébe helyezi az állát.
– Mihez, Mr. Ross?
– Egy meztelen titkárnőhöz lenne kedvem… mondjuk, a
tűsarkú maradhatna rajtad.
– Te mondtad: előbb a munka, aztán a szórakozás… De… –
A székem mellé sétál, majd maga felé fordít és az ölembe
mászik. – Használhatnád másra is a csinos nyakkendődet.
– Mégpedig?
– Este a hálószobában.
– Folytasd.
Felkacag.
– Majd a megbeszélés után. Elkésünk.
 – Én vagyok itt a főnök, úgyhogy a főnöknek mindenki
elnézi, ha késik.
Ki akar mászni az ölemből, de megállítom. Belemarkolok a
csípőjébe és egyenesen ráültetem a farkamra.
– A hátam mögött összekötözhetnéd vele a kezeimet.
A fülembe suttog, miközben ajkát végighúzza a
fülcimpámon, ujjait a nyakamon. Még erősebben
belemarkolok.
– A cipőm esetleg rajtam maradhat, miközben…
Megnyomom a házitelefon gombját és szólok Claire-nek,
hogy battyogjon át a konferenciaterembe és szóljon
mindenkinek, hogy fél-, de az is lehet, hogy egy órát késni
fogok.
– Zárd be az ajtót! – parancsolom Meredithnek.
– Nem ezen az asztalon képzeltem el. Lehangoló és
kemény.
– Kemény vagyok, de ezzel lehangolod.
– Az ágy kényelmesebb és kielégítőbb lenne a
fantáziámnak.
– Akkor hazamegyünk!
– Szerintem Claire még el sem indult, hogy szóljon. Hamar
letudod a megbeszélést, utána pedig egész éjszaka a tiéd
vagyok.
– Rosszul mondtad.
– Miért?
– Mert te most már az életünk minden egyes átkozott
percében az enyém vagy.
Meredith mosolya a füléig ér.
– És már nem érdekel, hogy az épületben lévő férfiak
hogyan néznek rád, mert azt is tudom, hogy ez nem fog
változni, ha rajtam múlik.
– És én hálásan köszönöm, hogy nem vagy féltékeny, és
nem csinálsz felesleges jeleneteket.
Ó, Meredith! Ha tudnád, hogy hány embert végeztem már
ki a pillantásommal miattad… Attól, hogy valaminek nem
adok hangot, attól még ott motoszkál a fejemben a
gondolat.
***

– Meg kellene fürdenünk, mielőtt egymásnak esünk.

Hosszúra sikeredett ez a nap.
Felkapom, majd a szobám felé irányítom a lábaimat.
– Nem a szappan illatát szeretném szagolgatni, hanem a
te illatodat.
Beérve a szobába leteszem az ajtó előtt. Én az ágy szélére
ülök, és leveszem a nyakkendőmet.
– Vetkőzz le, csak a cipő maradhat rajtad.
Már akkor kőkemény lesz a merevedésem, amikor
Meredith csábító mozdulatokkal megszabadul a ruháitól,
majd pajzán pillantását végigvezeti a testemen.
Megszabadulok a felső ruházatomtól, csak a nadrágot
hagyom magamon. Meredith elém tipeg. A csípőjét minden
lépésénél csábítóan enyhén oldalra ejti.
Amikor elém áll, felállok, megfordítom, majd a háta
mögött összekötöm a csuklóját a nyakkendővel.
– Ezt szeretted volna?
Tenyeremet a hasára helyezem, majd lassú, érzéki
mozdulattokkal felfelé húzom a testén. Kezembe simítom a
melleit, miközben erősen a felsőtestemhez szorítom az ő
testét.
Ujjaim végigsiklanak a nyakán. Megfogom az állát, majd
egyik ujjamat az ajkai közé csúsztatom.
Magába fogadja és szopogatni kezdi.
Morgás hagyja el a torkomat, majd bedugom még egy
ujjamat.
Izgatóan jár a csípője, miközben az ujjaimat ki-be
mozgatom a szájában. A másik kezemet is végigvezetem
lapos hasán, majd ujjbegyemmel megnyomom a csiklóját.
Még gyorsabban szopja az ujjaimat. Finom, körkörös
mozdulatokkal simogatom érzékeny bőrét, miközben
figyelem az arcát, mely olyan vágyat sugároz, mint egy
kitörni készülő vulkán.
– Letérdelsz elém? – lihegem.
– Igen – pihegi.
– De előtte sikítsd a nevem.
Végighúzom ujjamat szemérajkain, majd behatolok a
puncijába. Simogatom a csiklóját, finoman mozgatom benne
magam, amíg ő még mindig az ujjaimat nedvesíti. Hirtelen
megcserélem a kezeimet. Nyálával festett ujjaimmal hatolok
bele, míg a másikat a szájába vezetem.
– Kóstold meg az ízed. Finom és édes.
Nemsokára érezheti az én sós ízemet.
Meredith mellkasa vadul hullámzik, a szíve hevesebben
ver a bordái alatt. Közel jár az orgazmushoz, amit meg is
kap tőlem. Beljebb nyomom magam, és erősebben
dörzsölöm a csiklóját. Másodpercek töredéke alatt
megérzem Meredith bőséges nedvességét lecsurogni a
kezemen. A teste teljesen ellazul, az összes izma elveszíti az
erejét, amikor a gyönyör szétárad az elméjében és a
testében.
– Brock! – sikítja.
– Térdelj elém, Meredith!
Meredith megfordul, a tekintete csillog, az arca vörösen
izzik. Megnyalja a szája szélét, majd térdre ereszkedik
előttem.
Kioldom az övet, majd letolom magamról a nadrágot és a
bokszert. Kilépek belőle, végigsimítok vértől duzzadó
férfiasságomon, majd Meredith ajkaihoz érintem a végét.
Meredith kinyújtja a nyelvét és megízlel.
Lassan fogad a szájába. Játszadozik velem a nyelve és a
szája is. Gyengéden szopogatja a vörös makkot.
Óvatosan a hajába kapaszkodnak az ujjaim.
– Nyisd nagyobbra a szád!
Megdugom Meredith pirosra rúzsozott, szív formájú ajkait.
– Meredith!
 Egy utolsó lökéssel elérkezem én is az orgazmushoz.
Meredith szájába spriccelem forró, sós ízemet, amit
boldogan magába fogad.
Két kezembe simítom az arcát, így segítek neki felállni,
majd a szájára nyomok egy nedves csókot.
Hassal az ágyra nyomom a felsőtestét. A feneke az ég felé
meredezik. A háta mögé térdelek és nyalogatni kezdem a
punciját, a nyelvemmel mélyen a nyílásába hatolok.
Szélesebb terpeszbe helyezem a lábait, hogy az ujjaim is
beférjenek. Addig kényeztetem így a testét, amíg
fájdalmasan fel nem sikít a második orgazmustól.
Majd kikényszerítem belőle a harmadikat is, amikor
szorosan összesimul testnedvekben úszó bőrünk, miközben
háttal nekem a farkamra ültetem.
A rengeteg szex, a sok kikényszerített orgazmus
meghozza a gyümölcsét, mert Meredith képes volt
harmadszorra is elélvezni, amikor a képzeletemet valóságba
öntöttem.
Erősen tartom a testét, ami csillog a verejtéktől.
Testnedveink összeolvadnak. A szex tényleg mocskos. Mind
a ketten zihálunk, próbáljuk összeszedni kifacsart
maradványainkat, mielőtt elindulunk fürödni.
– Még most is bizsergek – jegyzi meg mosolyogva, majd a
vállamra hajtja a fejét. – Tudta, Mr. Ross, hogy maga egy
szobrászati remekmű?
Hangosan felnevetek.
– Szerintem túloz, Miss Burton.
Meredith megfordul, majd leteper. A mellkasomra helyezi
az állát, és simogatni kezdi az arcomat és az ajkamat. Majd
pucér teste végigsiklik a testemen, és puszilgatni kezdi a
vállamat, mellkasomat, hasizmomat.
– Senki nem kíváncsi a te véleményedre. – Fejét a
hasamra fekteti.
– Inkább hunyd le a szemed és pihenj, majd holnap
lefürdünk – mondom, miközben simogatom nyirkos tincseit.
 Harmincharmadik fejezet
Meredith Brock mellett felébredni mindig kellemes,
meleg érzésekkel töltött el. Ma hajnalban viszont teljesen
más érzések kavarognak bennem. Valami megváltozott.
Mintha a világ egy sokkal jobb hely lenne mellette. A sok
szörnyűség megszűnik, az éhínség jóllakik, a haldokló újra
érzi az élet ízét.
Mindennap újból felragyog a Nap, minden nap egy új
esélyt ad, minden nap egy újabb megélt, boldog pillanatot
tartogat.
Belém hasít egy gondolat. Egy gondolat, mely mélyen
beférkőzik az elmémbe. Szerelem. A szerelem íze.
Brock meztelenül terül el mellettem. Egy vékony paplan
takarja deréktól lefelé. Egyenletesen emelkedik és süllyed a
mellkasa.
Békés. Ismerős. Megnyugtató. Ő az otthonom.
A vigyorom szélesen elterül az arcomon. Szerelmes
vagyok ebbe a férfiba.
Halkan kiosonok mellőle és dúdolva indulok le a konyhába,
hogy főzzek egy kávét.
A konyhai ablakot résnyire nyitom, hogy beengedjem a
Nap kellemes melegét, a madarak gondtalan csicsergését.
Napok óta fogalmazódig bennem egy gondolat: le
szeretnék keríteni magamnak Brock hatalmas, zöld kertjéből
egy kisebb részt. Szeretnék egy kicsi virágoskeretet: a
virágoskertemet. Telis-tele színes virágokkal.
Még azelőtt nekilátok a kitűzött célnak, mielőtt felkelne.
***

Órák óta rendezgetem, ültetgetem a hagymákat. A bőröm

ragacsos és koszos. Az arcom is, miután piszkos
kézfejemmel letörlöm a homlokomon gyöngyöző
verejtékcseppeket. Bőrömhöz tapadnak a föld apró
részecskéi.
– Miért nem bízod a kertészre? Olyan kertet épít neked,
amilyet szeretnél. Csak mondd el neki, hogyan képzelted.
Brock mély, bizsergető hangja csendül fel a hátam
mögött. Mosolyt csal az arcomra. A lágy szellő felém sodorja
fűszeres illatfelhőjét. Mélyen magamba szívom. Színes lett a
világom. Felállok.
Háttal állok neki, amikor karjai átölelnek. Erősen magához
von, az állát a fejem tetejére helyezi.
– Most aztán tényleg mocskos leszel.
– Már te is mocskos vagy, Királylány, és csakis tőlem.
Fejem búbjára puszil.
Elmosolyodom.
– Mind a ketten azok vagyunk.
Felemelem a fejemet és a vállam felett nézek rá, majd
gyengéden megcsókolom puha ajkait.
– Nem szeretném másra bízni ezt a feladatot. Én akarom
megcsinálni. Ez az én kertem.
– Szóval – megköszörüli a torkát – ez afféle letelepedés?
– Igen. Mondhatjuk annak.
– Ennek örülök.
Még erősebben fonódnak derekam köré a karjai.
– Ha ezt előbb tudom, akkor feltúrom az egész kertet
neked.
– Most van itt az ideje.
– Sokat váratott magára, Miss Burton.
Megfordulok.
Békés arccal, meleg tekintettel, és azzal a kisfiús
mosolyával figyel engem. Átkarolom én is a derekát, és nem
érdekel, hogy összepiszkolom a ruháját. Sajnos elfogytak a
szavak; nem tudom, erre mit is mondhatnék neki. Csak azt
tudom, hogy végre otthonra leltem karjai ölelésében.
Elfogadom a szívét, és én neki adom a szívemet. Mind a
ketten győztesen, sebek nélkül sétálunk el a csatamezőről.
 Önkéntelenül elmosolyodom. Brock egyik kezével
végigsimít az arcomon.
– Gyönyörű vagy – suttogják ajkai, majd egy nedves puszit
lehel a számra. – Be kell mennem a gyárba.
– Vasárnap délelőtt?
Összeráncolom a szemöldököm.
– A főnöknek nincs különbség a hétfő és a vasárnap között
– gúnyolódik, de látom a szemében megülő nyugtalanságot.
– Veled megyek.
– Nem maradok sokáig. Egyébként is, még rengeteg a
dolgod. És azt szeretném, hogy még az este előtt pihenj egy
keveset, ne fáraszd le magad, mert én szeretném kifacsarni
belőled az összes létező energiádat az ötödik orgazmussal –
vigyorog.
Felnevetek.
– Öt? Kicsit elszaladt magával a ló, Mr. Ross.
– Szemtelenkedj csak… de könyörögni fogsz, hogy
hagyjam abba.
– Állok elébe.
– Sietek.
Megcsókol, majd elindul az autóhoz.
A szerelem sosem egyszerű. Keserédes, gyötrelmes,
mégis az egyetlenegy olyan földi érzés, ami képletesen
elválaszt minket a talajtól. Amikor szerelmesek vagyunk,
valamiért minden más színben jelenik meg a szemünk előtt.
Az elménk és a testünk is folyamatosan vibrál hatására.
***

– Végre rájött a fiam, hogy hova is való maga valójában.

Sebastian árnyékát vetíti mellém a délelőtti napfény.
Négykézláb helyezkedem el a földön, miközben
figyelemmel kísérem a mozdulatait. Zakója belső zsebéből
előhúz egy zsebkendőt és letöröl egy porszemet olasz
cipőjéről. A külcsín makulátlan, viszont belül olyan sötét,
mint a rá szabott fekete öltönye.
Felsóhajtok.
 – Nincs itthon a fia, uram.
Olasz cipője kemény talpát ráhelyezi a kézfejemre és
erősen rátapos. Kezem a földbe süllyed. Ide-oda húzogatva
zongorázik az ujjperceimen, majd testsúlya jelentős részét
kihasználva még erélyesebben tipor a talajba.
Fájdalom és harag vibrál szemeimben.
– Nézzen rám és álljon fel, amikor hozzám beszél –
sziszegi.
Egy utolsó nyomás után leemeli rólam a lábát. Megtelítem
a tüdőmet levegővel, felállok, majd felé fordulok. Mellkasom
előtt összefonom a karjaimat.
Úgy néz rajtam végig, ahogy mindig is szokott; a
legnagyobb undorral.
Most talán meg is van rá az oka, hisz’ piszkos vagyok,
izzadt, ragacsos bőrömet föld borítja… de az ellene érzett
dühöm erősebb, mint az ő undora irántam.
– Magához jöttem, Meredith, hogy végre jobb belátásra
bírjam! Feltúrta Brock kertjét, ahogy az életét is!
Tekintetem végigsiklik a kis kerten. Lelki szemeim előtt
édes képek peregnek. Attól a perctől kezdve, amikor először
megpillantottam Brockot; az első lopott mosoly; az első
titkos levél; a fogadalom éjszakája; a buszmegálló, a tóparti
italozás… Az a pillanat, amikor megláttam a kerítés
túloldalán; amikor beestem az irodájába; az első csókunk, az
első éjszakánk… minden vele töltött perc, egészen a ma
reggeli beszélgetésünkig.
Visszavezetem a tekintetem Sebastian felé.
Felszegem az állam és elszántan nézek bele sötétbarna
szemeibe.
– Nem hagyom el a fiát! Nem okozok maga miatt több
fájdalmat Brocknak, mint amennyit már eddig okoztam!
Szeretem a fiát, és ő is szeret engem! Lehet, hogy
tizennyolc évesen naiv, gyenge, és túl elesett voltam, hogy
kiálljak magamért, de már nem félek magától, Sebastian!
Orrcimpája a pupillájával együtt egyszerre tágul ki. Vérben
forog a szeme.
 Egy lépést teszek felé.
– Brocknak még a mai napig nincs tudomása a mi kis
megállapodásunkról. Úgyhogy ha meg akarja magát kímélni
egy felesleges agyvérzéstől, egy kínos, kellemetlen
beszélgetéstől a fiával, akkor jobban teszi, ha békén hagy
minket, mert nem fogom elhagyni őt. Bármit megteszek a
kapcsolatunkért. Sajnálom, hogy feleslegesen kellett ide
autóznia, de komolyan gondolom azt, amit mondtam.
– Fogalma sincs róla, hogy kivel készül ujjat húzni!
– De, nagyon is jól tudom, hogy kicsoda maga, Sebastian
Ross, és a hatalma nem végtelen.
– Nem végeztünk még, Meredith. Tudja, a háborúban
vannak járulékos veszteségek… Én a helyében óvatosabb
lennék, nehogy ön legyen az a jelentéktelen veszteség.
 Harmincnegyedik fejezet
Brock Roger siet elém, amint meglátja, hogy leparkolok
az autóval. Szaporán szedi a lábait, arcára aggodalom ül ki.
– Mr. Ross – lihegi két levegővétel között.
– Nem történt személyi sérülés?
– Nem, uram. A félelmen kívül nem esett senkinek sem
baja.
– Mi lehet a gond?
– Egy aprítógép meghibásodott. Még nem tudják, hogy mi
lehetett a hiba forrása. Kisebb robbanás történt, amikor
jelzett a szerkezet, de szerencsére senki nem tartózkodott a
közelében. Le kell zárnunk azt a területet.
– Mindenkit küldjetek ma haza. Nem szeretném, ha bárki
megsérülne. Amíg nem tudjuk biztosítani a dolgozók
százszázalékos biztonságát, addig nem indítjuk újra a
gyártást.
– Igen, uram.
Órák óta várok az információra. Hál’ istennek, ez idő alatt
kiürítettük az üzem területét. Egyedül Roger maradt
mellettem. Feszülten fújom ki a levegőt, miközben fel-alá
járkálok.
– Mr. Ross, Miss Burton keresi a mobiltelefonján – nyújtja
Roger felém a készüléket.
– Miss Burton.
– Mr. Ross! A megállapodásunk arról szólt, hogy siet haza,
én időben befejezem a kinti munkálatokat, és együtt töltjük
ezt a napot.
Hosszú csend.
– Brock, mi történt?
– Nem akartam elmondani, nehogy felzaklasd magad.
Kisebb robbanás történt az egyik gép meghibásodása miatt.
A szakértők már dolgoznak rajta.
– Úristen! De senkinek nem esett baja, ugye?
 – Szerencsére nem.
– Odamegyek!
– Ne gyere! Mindent kézben tartok. – Az órámra pillantok.
– Szerintem már tényleg nem tart sokáig.
– Jól vagy?
– Igen.
– Melletted szeretnék lenni. Támogatni. Ez a barátnők
dolga, nem?
– Szóval a barátnőm vagy?
– Ne tereld el a szót!
Elmosolyodom.
– De igen, ez a dolguk, és az, hogy szót fogadjanak…
különben büntetésben lesz részük.
– Nem nyugtattál meg.
– Használhatnád másra is a szádat, mint feleselésre.
Belenevet a készülékbe.
– Mit szeretne, Mr. Ross?
– Mr. Ross – int Roger.
– Meredith, mennem kell. Nemsokára tényleg otthon
leszek. Addig is törd a fejed, hogy mire tudnád használni a
nyelvedet és az ajkaidat.
– Vigyázz magadra!
Odasétálok az emberekhez.
– Meg tudták állapítani, mi okozhatta ezt az egészet? –
kérdezem.
– Kizártuk az idegenkezűséget. A dolgozók is előírás
szerint használták a munkagépet. Az elektronikai része adta
be a kulcsot.
– Mikor tudjuk folytatni a gyártást?
– Holnap elszállítjuk innen, úgyhogy kedden.
– Kedden a karbantartók átnézik az összes masinát, és ha
mindent rendben találnak, akkor szerdán kezdünk.
– Uram, ezek rejtett hibák. Attól, ha átnézzük az összeset,
még előfordulhat…
– Ne fejezze be a mondatot! Én és az embereim is
nyugodtabbak leszünk, ha ez megtörténik.
 – Ahogy óhajtja.
– Roger, menjen haza.
– Ebben a pillanatban hívtak a biztonságiak, hogy egy
gyanús alakot láttak besétálni az irodájába.
Mindenki kétségbeesetten néz rám.
– Hogyan jutott be?
– Nem tudják. Hívjam a rendőrséget?
– Nem szükséges, Roger. Egyedül járok utána. Amint
végeztek, menjenek önök is haza.
A lépcsőhöz igyekszem, majd halkan végigosonok a
folyosón. Érintetlen sötétség telepszik az összes helyiségre.
Az irodám ajtaja tárva-nyitva vár arra, hogy belépjek.
Cigaretta kóválygó füstjét érzem a levegőben. Megállok a
bejárat előtt, figyelem a széles vállú férfit, aki beleszív a
cigarettába. Narancssárga parazsa felizzik, ahogy
tulajdonosa hosszan és mélyen magába szívja a mérgező
füstöt. Felkapcsolódik a lámpa s látom, hogyan ereget
karikákat a bőrkabátos, kopasz alak. Felém fordul, majd
széles vigyorral üdvözöl.
– Szevasz, kisöcsi – köszönt Gabriel.
– Te mit keresel itt?
– Nem is örülsz annak, hogy sok-sok év után a bátyád
meglátogat?
– Miért is örülnék… – belépek az irodába –, amint
megjelensz, gond adódik a cégemnél! Van valami közöd a
mai incidensnek, ami a gyárban történt?
Gabriel felkacag, miközben kihúzza a székemet és helyet
foglal benne. Koszos bakancsát az asztalra dobja.
– Nincs – válaszolja komoly, higgadt hangon. Egyenesen a
szemembe néz.
– Akkor mégis minek köszönhetem a látogatásodat?
– Meredith miatt jöttem.
– Mi közöd van Meredithhez?
– Bajban van.
– Otthon van, az otthonomban! Néhány perccel ezelőtt
beszéltünk telefonon!
 Az asztalra fektetem a tenyereimet. Bőröm alatt lüktetve
kidudorodnak az erek. Gabriel intim szférájába hajolok.
– Biztos vagy benne? – Oldalra biccenti a fejét és
félmosolyra húzza a száját.
– Honnan tudnál róla, ha bajban lenne?
– Elküldte üzenetben a titkos kódunkat, ami az jelenti,
hogy szüksége van a segítségemre. Tíz éve nem használta
ezt a kódot.
– Te mindvégig tartottad vele a kapcsolatot, és nem szóltál
nekem?
– Nehezen, de igen. A volt férje miatt nekem sem volt több
esélyem, mint neked.
– Nem hiszek neked! Miért tőled kérne segítséget?
– Itt a bizonyíték, öcsikém.
Felém dobja a telefonját. Megnyitom az üzenetet, melyet
Meredith telefonjáról küldtek.
– Nincs időm a játszadozásaidra, Gabriel! Mit titkoltok
előttem? Lefeküdtél vele?
– Nyugi, az embereim már rajta vannak az ügyön.
– Halljam! Lefeküdtél vele? – kérdezem újra.
– Nem, kisöcsém! Sosem nyúltam hozzá egy ujjal sem!
Mindig is tisztában voltam az érzéseiddel. Igen, én
mindvégig tudtam, hogy szereted! De te… te gyáva voltál,
és nem álltál ki mellette.
– Ez nem igaz! Láthattad, hogy próbáltam a közelébe
férkőzni, de ő állandóan elszaladt előlem.
– Mikor próbáltál? Amikor nem volt ott a nagyhatalmú Mr.
Ross? Vagy akkor, amikor nem a sznob barátaid körében
voltál? Vagy akkor, amikor mindenki lenézte? Hol voltál
akkor, Brock? Persze, amikor senki nem rád figyelt… amikor
nem látott téged a világ, akkor mellette voltál. De gyáva
voltál őt szeretni az emberiség előtt! Bezzeg most… most,
amikor a rút kiskacsából egy gyönyörű hattyú lett, most már
képes vagy érte bármit megtenni. Mert ne mondd azt, hogy
nem csak nekem tűnt fel, hogy a férfiak felkapták rá a
fejüket. Vicces, okos, és piszkosul szexi. Elmondok neked
valamit, öcsikém. – Széles vigyort villant felém, majd
összefonja ujjait az asztal fölött. – Ő is szeretett, de tudta,
hogy hatalmas árat kell fizetni azért az érzésért, ami –
valljuk be – nem tart sosem örökké.
– Tudd, hogy nem kell a segítséged, egyedül is megoldom.
A telefonért nyúlok; reményeim szerint a rendőrség
segíteni fog. Mindamellett Gabriel ne higgye azt, hogy csak
ő ismer olyan embereket, akik egy perc alatt kinyomoznák
Meredith hollétét.
Gabriel kikapja a kezemből a készüléket, majd óvatosan
visszahelyezi a helyére.
– C-c-c – ingatja a fejét. – Nincs a zsarukra semmi szükség.
Megtalálom és megmentem… már nem először kell ezt
tennem.
– Ezt hogy érted?
Megkerülöm az asztalt, kezeim közé ragadom a kabátját,
majd teljes erőmmel kitépem a székből Gabriel hatalmas
termetét és a falhoz csapom.
– Hol van Meredith? – harsogom az arcába.
Hamis, ördögi nevetéssel válaszol.
– Mi történt első alkalommal? Halljam!
Alkaromat erősebben szorítom a torkára.
– Kérdezd meg az apádat, ő biztosan elmondja. Most, ha
megbocsátasz – lehúzza a kezeimet magáról –, megmentem
a csajod!
– Azt hiszed, megengedem, hogy egyedül menj érte,
bárhol is legyen?
Gabriel, mintha meg sem hallaná a hangom, ellép
mellőlem a kijárat felé. A karja után nyúlok, majd magam
felé fordítom. A falhoz csapódom lökésétől.
– Nem egymás ellenségei vagyunk, Brock! Tudod jól, hogy
azért kért meg engem Meredith, mert nem akarja, hogy
bajod essen, vagy esetleg olyat kövess el, amiért
börtönbüntetés járna. Engem nem találnak meg: van olyan
idióta, aki elviszi helyettem a balhét. Neked most az a
legfontosabb, hogy megtudd az igazat!
 – Mégis mi ez az őrület körülöttünk?
Gabriel nem válaszol. Elenged és rágyújt még egy cigire.
– Gabriel! – szólok utána. – Mit keressek?
– Kezdheted azzal, hogy megnézed a családi rezidencia
biztonsági felvételeit. Ide – mutat a nyaki ütőerére –
szúrhatod a kést, ha hazudok, de biztosan tudom, hogy
hiányozni fog egy nap belőle.
– Mi lesz Meredith-tel? Nem ülhetek addig tétlenül!
– Csak csináld, amit mondtam. Ha ott van, ahol gondolom,
akkor – sóhajt egy nagyot – épségben hazahozom neked!
– Azért nem akarod, hogy menjek, mert… – és a
legszörnyűbb gondolat suhant át a fejemen.
– Nem kell azt látnod, ami ott történni fog.
Ezzel, mint egy szellem, eltűnik az épületből.
Amióta az eszemet tudom, John a biztonságiak főnöke,
akik arra lettek kiképezve, hogy az életük árán is megvédjék
a Ross családot. A szemük és a fülük, nem csak azt hallják,
amit hallaniuk kell, hanem azt is, amit nem. Ő az az ember,
aki kiderítené nekem Meredith hollétét perceken belül.
Tárcsázom a privát számát. Mégis egy érzés, egy furcsa
érzés kavarog bennem, ami azt súgja, hogy most az egyszer
bíznom kell Gabrielben, mert ez a játszma nem az apánk
elleni ellenszenve. Tud valamit, amit én nem, méghozzá
Meredith titkát, amit már hónapok óta meg akarok fejteni,
mégis hagytam homályban rejtőzni csakis azért, hogy
Meredith leengedje a miattam felhúzott pajzsát.
Részben sikernek örvendhetek, mert sikerült átjutnom a
láthatatlan burkon. Befogadott. A titkát is elárulta volna
nekem, csak türelmesen kellett várnom arra a percre.
Meredithre nem szabad vadászni, ő nem egy préda, nem
egy zsákmány… ő a legjobb fogás az ember életében, ezért
a horgászathoz tudnám hasonlítani ezt a játékot, amit
egymással folytattunk. Nem kellett őt üldöznöm, nem kellett
őt győzködnöm… csak türelmesen, csendben várnom,
belógatva a csalit, amit sokszor megkörnyékezett. Amikor
túl hamar akartam kihalászni, elúszott, de kicsípett egy
darabot belőlem, amit megízlelt. Tetszett neki a zamatom,
ezért visszajött, hogy még egyszer harapjon belőlem, de a
fejében még ott motoszkált a félelem. Amikor biztonságban
érezte magát és a félelme is elhalványult, magával ragadott
a vízbe.
– Brock, itt vagy?
John hangja rángat ki az ábrándozásból.
– Apám otthon van?
Köntörfalazás nélkül a lényegre térek.
– Nincs.
– Nyisd ki a kapukat, negyedóra múlva ott leszek.
Ha igaza van Gabrielnek, akkor egy felvétel hiányozni fog,
ami közelebb visz a megoldáshoz. Őrjöng a belsőm, rám
nehézkednek a percek, melyek az engem fogva tartó
tehetetlenség miatt óráknak tűnnek.
***
John az ajtóban állva vár rám. Füléből eltávolította a
készüléket, bensőséges tekintettel fogad és maga után
invitál az alagsorba.
– Át kellene nézned a tíz évvel ezelőtt, júniusban készült
felvételeket.
– Mit keresünk?
– Semmit.
John megtorpan és rám néz.
– Hiányozni fog egy felvétel – mondom, miközben
elhaladok mellette.
– Az lehetetlen! – csattan fel.
– Bizonyosodjunk meg róla. – Kinyitom előtte az ajtót,
mely abba a szobába vezet, ahol a ház összes zuga látható.
Idegesen megdörzsöli ráncos, barna homlokát, majd leül a
számítógép elé és keresni kezdi a fájlokat.
– Elmondod, hogy mi ez az egész?
– Csak tedd a dolgod! – förmedek rá.
– Sokszor megúsztad az én kegyelmem miatt a szüleid
büntetését, pedig az állásomba került… – emlékeztet.
 – Amíg nem tudom, hogy kiben bízhatok, nem fogok
elmondani neked semmit. Csak tedd azt, amit mondok.
Félmosolyra húzza a száját, miközben hűségesen bólogat.
Szemei úgy cikáznak a monitoron, mint ahogy ujjai a
klaviatúrán.
– Egy kamera sem rögzített aznap éjjel.
– Az meg hogyan lehetséges? Elvileg ez egy sziklaszilárd
rendszer.
– Nem hiszem, hogy törölve lettek a felvételek, mert vak
és süket volt az egész hálózat.
Gabriel tudta.
– De nem mind.
A konyhába lépek, ahol Marie éjjeli öltözékében készíti el a
lefekvés előtti nyugtató teáját.
– 2006. június 15 éjjele – kezdek bele köszönés nélkül.
Marie két csészét helyez a konyhapultot takaró fekete
márványlapra. Arcán töprengés látszódik, azután keserűen
elhúzza, majd egyenes vonallá préseli ajkait, akaratlanul
jelezve, hogy emlékszik.
Kiönti a forró, gőzölgő vizet az arany szegéllyel díszített
kicsi porcelánokba, majd egy-egy filtert ejt bele.
A mosogatóhoz sétál, és a kicsi ablakon keresztül néz ki a
hátsó kertre, amely a golfpályát vetítené szemei elé, ha
nem borítaná a tájat teljes sötétség.
Teste körül összefonódnak karjai.
– Emlékszem arra a napra… még az égbolt is sűrű, nehéz
könnyeket ejtett. A viharos erejű szél megtépte a lombok
gyenge ágait. Villámok vékony, egyenes, majd vastag,
szerteágazó vonalai rajzolódtak ki felváltva a fekete
égbolton. Világosságot hoztak a sötétségbe. Késő éjjelre járt
már az idő, amikor megszólalt a csengő, Sebastian nyitott
ajtót. Egy fiatal, törékeny lányt engedett be, de csakis egy
lépést tehetett. Bőrig ázva didergett a teste. Hangja
bizonytalanul beleremegett a szavakba… Téged keresett.
Apád nem akarta beljebb engedni, nehogy sarat hordjon
szét a cipőjével. A kislány lerúgta magáról a sáros vízzel
átitatott, lucskos, hajdanán fehér tornacipőjét.
Fehér, a remény.
– De Sebastiannak ez nem volt elég. Azt hazudta, hogy
nem vagy itthon, pedig a szobában aludtál és egy vörös
hajú lányról álmodozhattál, akiről oly’ sokat meséltél nekem.
A lány könyörgött, kérlelte az apádat, de ő… ő térdre
parancsolta, majd ocsmányul megalázta.
– Miről beszélgettek, Marie? Pénzért könyörgött?
– A lány nem akart térdre ereszkedni, de Sebastian
erélyesen rámordult és a földre mutatott. Az elesett lány a
könnyeit nyelte és elcsukló hangjával küszködött, amikor
fejet hajtott Sebastian kérésének. Nem nézett az apádra.
Engem látott meg, amikor a villámlás bevilágította az
előszobát, majd könnytől csillogó szemekkel ingatta a fejét.
A szám elé kaptam a kezem, és nekem is könnyek égették a
szemem. Sajnálom, de nem bírtam tehetetlenül ott állni,
ezért visszamenten a szobámba.
Érzem, ahogy felforr a vérem. Fél kézzel lesöpröm a
csészéket. A finom porcelán apró darabokra törik. Marie
megrezzen.
– Brock! – John lép utánam. – Ezt feltétlenül látnod kell!
A konyhaszigetre helyezi a laptopot.
– Nem hagyott nyugodni a tudatlanságom… ezért
mélyebbre ástam. Másnap egymillió dollárt utalt át egy
hölgynek, mégpedig ennek a nőnek…
Tekintetem végigsiklik egy csomó jelentéktelennek tűnő
emberen. Csak a saját időmmel játszottam, minél később
akartam elérni a pirossal bekeretezett névhez. Lelkembe
hatolt a penge, amikor feltűnt Eva neve.
Senki nem hazudik, minden kibaszottul igaz, csak én nem
tudok semmiről ebben a kurva házban! Valóságtól
üvöltöznek Sebastian és Gabriel szavai is.
– Meredith anyja!
– Ismered?
 – Igen – nyelek egyet. – Talán nem is ismerem annyira jól
azt a nőt, akivel már hónapok óta együtt élek…
Vészjósló csend telepszik ránk. Elmémben háború dúl, az
érzelmeim ellenem fordulnak, a szívem… hátat fordított
nekem.
– Brock – Marie gyengéd hangja simogatja fagyos
lelkemet. – Nem vesztheted el a hitedet. Attól, hogy látod,
mi zajlik a színpadon, fogalmad sincs, mi játszódik a
színfalak mögött.
Meredith anyja is mélyen belefolyik az ügybe. Ő a kirakós
utolsó darabkája. Feszülten kifújom a levegőt, hogy
valamelyest lecsillapodjanak az idegeim.
Amíg visszaautózom a házamhoz, megállás nélkül hívom
Gabrielt, hogy információt szerezzek tőle, de állandóan a
rögzítőre irányít a telefonja.
– Kis haver, rábasztál, mert nem érek rá, hívj vissza
máskor.
 Harmincötödik fejezet
Brock Leparkolok a ház előtt, majd egyenesen a
szomszédba vezetnek a lábaim. Szó nélkül kinyitom a
kiskaput és a ház felé igyekszem. Dörömbölök az ajtón,
majd Evával találom magam szembe.
Meg sem kell szólalnom, szemében látom, hogy tudja,
miért vagyok most itt. Kitárja előttem az ajtót és a
konyhában kínál hellyel.
– Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a nap.
– Akkor azt is bizonyára nagyon jól tudod, hogy nem
érdekelnek a feleslegesnek szánt szavak.
Bólogat, majd a konyhaszekrény tetejéről levesz egy
fekete naplót. Remegő kezekkel adja át a keményborítású
könyvet.
– Meredith soha nem írt naplót – jegyzi meg.
Szemmel látható, hogy Meredith nem sokat használta ezt
a füzetet. Az idő sárgára festette a lapokat, mégis csak pár
oldalon hagyott nyomot a fekete tinta és Meredith
könnycseppjei. Megsimogatom az immár megszáradt
felületet. Összeszorul a torkom, majd kinyitom a naplót.

Csak egy kislány voltam…

– Anya, beszélhetnénk?
– Persze, kicsim.
– Jackről.
Tudtam, hogy anya haragudni fog rám, amiért a
nevelőapámról akarok vele beszélgetni, mégis bíztam
benne, hogy meghallgat és meghallja a szavaimat, amit oly’
régóta őrzök a szívemben. Csak a könnycseppjeim
tanúsíthatják, hogy mit kell átélnem Jack mellett.
– Mit szeretnél mondani?
 Hangja ridegebb lett, de ez nem tántorított vissza attól,
hogy elmondjam neki az igazságot.
– Úristen, Meredith! – csattant fel anya. – Túl nagy a
fantáziád, és most nagyon messzire mentél ezzel. Neked
senki nem jó. Steven sem volt jó, és most meg Jacket akarod
elüldözni mellőlem! – A hangjából kihallatszott, hogy egyre
idegesebb.
– Anya, én tényleg nem hazudok neked.
– Ne is folytasd… elég ebből a sületlenségből. Tetszik vagy
nem, ő a nevelőapád és szeret engem, szeret téged. Tudom,
hogy néha nem a legmegfelelőbben viselkedik, de szeret
minket. Veszekedések minden kapcsolatban vannak,
drágám. De a problémák azért születnek, hogy
megoldhassuk őket. Ha mindig elmenekülnénk előle, akkor
semmilyen megoldókészségünk nem alakulna ki az életben.
Megsimogatta a hajamat, majd szorosan magához ölelt.
– Szeretlek, Meredith.
– Én is, anya.
A matekleckémet készítettem el, amikor a csendet
kettévágta anya és Jack indulatteli hangja.
Magam mögött hagytam a tanulást és lesétáltam hozzájuk
a lépcsőn.
– Megkeseríted anyád életét, Meredith – mordult rám Jack,
majd elém térdelt, és erősen megszorította a kezemet.
A feje fölött átnézve figyeltem anyát, aki reszketett, és a
szeméből kicsordogáló könnyek elkenték a szemfestékét.
– A hazugságaiddal ezt éred el, Meredith – folytatta Jack.
– Jackkel éppen a délelőtti beszélgetésünket vitattuk meg.
Megkérdeztem tőle, hogy igaz-e? – szólalt meg anya
elcsukló hangon.
– És ezt érted el vele – vágott a szavába Jack. – Ugye nem
akarod így látni édesanyádat, Meredith?
Csakis anyára koncentráltam. Arra a nőre, aki éjjelente
esti meséket olvasott nekem. Ha rosszat álmodtam, mindig
mellém feküdt, és a hajamat cirógatva dúdolt éneket.
Amikor még élt apa, sosem árulkodtak szomorúságról a
szemei; boldogságot sugárzott még a legapróbb mozdulata
is.
– Ha jó lány leszel, akkor ez nem fog még egyszer
megtörténni. Képes leszel jól viselkedni? – kérdezte Jack és
megfeszítette a kezemet, hogy rá figyeljek, és ne anyát
nézzem.
A szememet könnynek töltötték meg, valahogy mégis
sikerült visszanyelnem őket. Homályos tekintetemet újra
anyára szegeztem.
– Jó kislány leszek – ígértem meg.
– Helyes – mondta Jack. Felállt, majd anya elé lépett.
Megölelte, és bocsánatot kért tőle.
– Menjünk vacsorázni.
Jack mindig akkor mászott be mellém az ágyba, amikor
anya éjszakai műszakban dolgozott. Három műszakos
munkarendben alkalmazták, ezért Jacknek háromhetente
kínálkozott fel a lehetőség, amit minden egyes nap ki is
használt.
Mögém simulva szorított magához. A fülembe lihegett és
éreztem, ahogyan az erekciója a hátamat bökdöste.
A pizsamám alá nyúlva masszírozta a melleimet. Amikor a
kezemmel ki akartam védeni az érintését, mindig ugyanazt
suttogta nekem: – Megígérted anyádnak, hogy jó kislány
leszel. Ugye nem akarod, hogy anyukád szenvedjen?
Megfeszült testem elernyedt, nem harcolt az érintések
ellen; hagytam hadd dolgozzanak rajtam az ujjai.
A keze egyszer csak a mellemről a bugyimba csúszott.
Ujjaival a vékony hártyát bökdöste. Enyhe fájdalom
hasított végig a belsőmön. Fogaimmal együtt erősen
összeszorítottam a combomat, de mindig szétfeszítette a
lábaimat. Ujjai gyorsabban serénykedtek bennem. A
hátamat egyre hevesebben érte a merevedése. Légzése
szaggatottá vált és halk sóhaj tört fel a torkából, amikor a
gatyájába élvezett.
– Ilyen egy jó kislány, Meredith – mondta, miközben
benedvesítette a fülcimpámat.
 Megváltozott a tinta színe – egy újabb fejezetet
rejtegetett. Férfi létemre sosem éreztem ekkora fájdalmat a
szívemben. Meredith könnyei mellé hullanak az enyémek.
Egybeolvad szívfájdalmunk.
Nem is értettem, hogy miért, hogyan történhetett ez meg
velem… Tizennyolc évesen az élet mocskos módon kibabrált
velem. A sors mindenkivel kegyesen bánt, velem
ellentétben.
A sor végén kullogtam vézna testemmel, sápadt
bőrömmel, halvány, mégis látható szeplőkkel.
A legkisebb melltartó is nagy volt nekem, fiús alkatom
nem nagyon hagyott nyomon senkiben… neki mégis én
kellettem.
Azon az éjszakán erőszakosan elvette tőlem a jogaimat, a
jövőmet, az ártatlanságomat.
Anya éppen azon a sötét éjjelen hozta világra az öcsémet,
a fiát annak a szemétládának.
Kilenc hónapig, amíg anya itthon töltötte a terhességi
időszakot, a felhők között úszkáltam a boldogságtól, mert
Jack nem nyúlhatott hozzám egy ujjal sem. Láttam rajta,
hogy neki ez az időszak egyenlő volt a pokollal. Számomra
pedig a mennyországgal. Egészen addig az estig, amíg anya
felhívott a kórházból, hogy elmondja: megindult a szülés.
A földre ejtettem a telefont, majd egy hátizsákba kezdtem
dobálni a ruháimat. Amikor kinyitottam a szobám ajtaját,
Jack már ott állt. El akartam mellette menni, de széles
termete elállta az utamat. A szívem hevesebben vert a
bordáim alatt, a légzésem szaggatottá vált. Borzongás járta
végig a testemet és a végtagjaim reszketni kezdtek.
Berángatott a szobába, és egy hatalmas pofonnal az ágyra
utasított. Tenyerével erősen összeszorította az arcomat.
Éreztem, ahogyan eleredt az orrom vére és kétségbeesetten
könyörögni kezdtem. De bármit mondtam, nem segített
rajtam.
– Engedj el, és ígérem, nem árulom el senkinek.
– Jó lesz, ígérem – suttogták ajkai.
 Karmoltam, hadonásztam a levegőben, de erőtlen voltam
vele szemben.
A torkomra igazodott a kézfeje, majd fojtogatni kezdett.
Másik kezével letépte rólam a felsőmet. Vörös
mellbimbóimra barangolt a tekintete. Apró, mégis
sokatmondó, gonosz mosoly ült meg a szája sarkában. Ajkai
közé ragadta a mellemet, és két szívás között e szavakat
suttogta nekem: – Ha csendben tudsz maradni, akkor
elengedem a nyakadat.
Az elmém nemet mondott; inkább öljön meg a keze,
minthogy megtegyem, de fuldokló, oxigénért kiáltozó tüdőm
mégis egyezségre jutott vele. Bólintottam, de csak éppen
akkorát, amit engedett a keze.
Enyhült a szorítása. Köhögtem és levegőért kapkodtam,
amíg ő folytatta, amit elkezdett. Tenyere a másik mellemre
siklott, erősen megragadta. A lábaimat összeszorítottam,
mégis bejutott a bugyimba és játszadozni kezdett a
csiklómmal.
Nem a keze, a könnyek fojtogattak.
– Milyen szűk, édes pinád van! – lihegte, amikor nem
törődve azzal, hogy fájdalmat okoz nekem, még mélyebbre
tolta az ujjait.
Az ablak felé fordítottam a fejemet és arra vártam, hogy
vége legyen. A fejem alatt pihenő párna vizes lett a
könnyektől, amelyek lefolytak az arcomon, miközben
megcsiklandozták az orromat. Figyeltem, ahogyan a textil
magába szívja őket.
A hátam mögé helyezkedett, úgy alázott tovább.
– Ha élvezed, akkor gyorsabb lesz. Hidd el nekem.
Lökött rajtam egyet.
Egyik markába fogta a hajamat, és barbárabb ütemre
váltott. Az ütközések csattanása örök, lidérces emlékké
formálódott az elmémben.
Izmos felsőteste az én csontos testemmel érintkezett és
annak örültem volna a legjobban, ha ezek után félholtra ver.
De nem tette meg.
 Miután végzett, elégedetten lehúzta magáról az óvszert,
majd mellém hajította az ágyra, ahol, mint egy elhasznált,
undorító dolog fekszik. Undorodtam magamtól, a
gondolattól is, hogy ez megtörténhetett.
Véremmel pecsételte meg az éjszakát, amit nem voltam
képes még lemosni magamról. Combom belső felére
száradtak a foltok.
A szekrényem előtt ültem, és a tetőtéri ablakon az eget
néztem. Ma még az ég is szigorú sötétséget öltött. Egy
csillag sem ragyogott rajta.
Gabriel az második csörgésre vette fel a telefont.
– Mer, minden rendben? – Aggodalmas hangja még tovább
fájdította így is sajgó szívemet.
– Semmi sincs rendben – feleltem remegő hanggal.
A vonal túloldalára csend telepedett. Próbáltam
összeszedni magam, és egyenletesen venni a levegőt.
– Hol vagy most?
– Itthon.
– Megtette, igaz?
Gyakran elmeséltem Gabrielnek, hogy mi zajlik a ház falai
közt. Sokszor felajánlotta, hogy eltünteti még a Föld színéről
is Jacket… de sosem akartam, hogy miattam ilyet tegyen,
hogy miattam a börtön rácsos ablakai mögött üljön. Sajnos
elég nagy büntetés volt neki, hogy az apja tudomást sem
vett a létezéséről, és sokáig minden anyagi javától
megfosztva tengődött az utcákon, amíg ki nem alakította a
hálózatát, a saját elosztóközpontját.
Arra kértem, hogy némán üljön mellettem, hallgasson
meg, és legyen a támaszom azokban a nehéz,
elviselhetetlen napokban.
– Igen – tört ki belőlem a válasz a könnyeimmel együtt.
Még mindig meztelenül ültem a szekrény előtt, csak a
takarót szorongattam, majd még erősebben csavartam
fáradt testem köré.
Váratlanul megszakadt a vonal. Éreztem, hogy Gabriel
úton van, egyenes ide tart.
 Feltéptem a gardrób ajtaját, majd magamra húztam egy
farmert és egy kényelmes pulóvert.
Óvatosan, halkan kinyitottam a szobám ajtaját.
Nesztelenül osontam lefelé a lépcsőn, de csak a feléig
jutottam.
Erőteljes ütések sújtották a bejárati ajtót. Megdermedtem
és vártam, hogy Jack ajtót nyisson.
Gabriel lépett be. Összetalálkozott a pillantásunk.
Jack háborgó hanggal zavarta ki Gabrielt, de ő csak
vicsorogva vigyorgott rá. Még két kapucnis alak tért be a
házba, és ahol érték, ott ütötték Jacket. Fájdalmas
nyöszörgés és hörgés hagyta el a torkát, majd félholtra vert
testét kivonszolták a lakásból.
Gabriel egy utolsó pillantást vetett felém, majd ő is
távozott.
Miután eltűnt mindenki a házból, nem tudtam, mitévő
legyek. Nem tudtam, hogy mi sarkallt arra, hogy kiöntsem a
szívemet Brocknak… El akartam mondani az eltitkolt
szavakat, az elfojtott érzelmeket, melyeket iránta tápláltam
attól a naptól kezdve, amikor először megpillantottam az
osztályteremben.
De amikor megérkeztem hozzájuk, Sebastian fogadott.
Magával az ördöggel kötöttem alkut. Szemében látszott,
hogy tudja, mi történt velem; látta sebzett tekintetemben.
Sejtelmem sem volt arról, hogyan szerzett tudomást a
történtekről. Sebezhető voltam vele szemben. Le kellett
térdelnem és úgy tenni, mintha én kérnék tőle szívességet,
pedig ő kért tőlem szívességet: megfizette az árát a
távozásomnak.
Az utolsó sorokhoz érve a kezem alatt gyűrődni kezdtek a
lapok. Egy röpke mozdulattal elhajítom a naplót. A
konyhaszekrényen gondosan elhelyezett fűszeres üvegcsék
közé repül. Az üvegek csengő hangja hasít keresztül a
hallgatáson.
Körülöttünk csend honol, de a belsőm ordít, dühöng,
tombol, rombol.
 A szívem hevesen ver. Érzem, hogyan forr fel a vérem.
Hallom, ahogyan végigfolyik az ereimben, majd a fülembe
csörgedezik a morajlása. Nyaki ütőerem lüktetve feszül ki a
bőröm alatt.
Evára emelem a tekintetem. Nézem, miként hullajt
könnycseppeket. Egy csepp együttérzést sem táplál felé a
lelkem.
Óriási lendülettel felállok az asztaltól, a szék felbukik
mögöttem. Ököllel a fába sújtok, megreccsen a kezeim alatt.
Az arcába hajolok.
– Milyen anya vagy te? – Ráförmedek, amitől összerezzen.
Könnyei fékezhetetlen sebességgel potyognak az ölébe.
Nem tudom őt sajnálni.
– Én meg tudtam volna védeni. Miért nem szóltatok
nekem?
Gabriel szavai kúsznak a fejembe: Gyáva voltál őt
szeretni!
– Miért, Eva?
– Azért, amiért még mindig nem kötelezted el magad
senki mellett, Brock. Én szerelemes voltam Meredith
édesapjába. Amikor Meredith megszületett, a családunk
egésszé vált. Meredith csupán csak 5 éves volt, amikor
Owen meghalt. Azon a szörnyű, sötét éjszakán elvesztettem
a férjemet, a lányom pedig az apukáját. Nehéz volt egyedül
megbirkózni a gyásszal, az anyasággal. Próbáltam mindent
megadni neki: szeretetet és jólétet egyaránt. De egyik nap
arra ébredtem, hogy elfogyott az erőm. Úgy gondoltam, ha
lenne egy férfi az életünkben, akkor kicsit könnyebb lenne.
Elesettnek éreztem magam, és sajnos többször is beleestem
ugyanabba a hibába. Meredith nagyon hasonlít Owenre.
Akárhányszor ránézek, őt látom benne. Amikor
megismerkedett Matthew-val, tudtam, hogy nem boldog, de
Matthew szerette, otthont kínált neki, feleségül vette.
Vigyázott rá.
– Érzelmileg tönkretette lányodat!
 – Csak azt szerettem volna, ha valaki biztosít neki egy
olyan otthont, amit én nem voltam képes megadni neki.
Szánalmat érzek, és haragot. Kínt nyelek le, és mérget
szívok be.
– Ez nem ment fel a kötelességed alól, nem ad
magyarázatot arra, hogy miért fordítottad el a fejed akkor,
amikor a lányodat szexuálisan zaklatták! Hogy tudd, a
lányodnak nyoma veszett! Hol él most Jack Taylor?
– Azt gondolod… – rántja szája elé a kezét. – Az nem lehet!
– A címét, Eva!
– Fogalmam sincs, hol lakik, annyit tudok róla, hogy még
itt él New Jersey-ben.
– Remélem, Jack hívő ember, mert ma könyörögnie kell
azért, hogy ne öljem meg!
Az autóba vágódom, erősen markolászom a
kormánykereket, miközben Istenhez beszélek:
– Istenem, kérlek, ne hagyd, hogy megtörténjen még
egyszer.
A hívások közül kikeresem John számát. Egy csörgés után
bekapcsolódik a hívásba.
– Brock.
– Most azonnal nyomozd ki Jack Taylor címét! Egy perced
van!
 Harminchatodik fejezet
Brock – Jack Taylor – mondom ki fogcsikorgatás közben a
nevét. Az államon lévő izom megállás nélkül lüktet.
Nem csinálhatok akkora hülyeséget, mint amilyet
valójában szeretnék, pedig az ereimben keringő vér elérte a
forrási pontot. Pusztító erejű harag növekszik a
mellkasomban. Forró, izzó, felemésztő tűz.
Miközben erősen szorongatom a kormánykereket és úgy
száguldok végig New Jersey utcáin, mint aki a rendőrök elől
menekül, eszembe jut az a bizonyos szilveszter éjjel.
Visszaemlékezés Már javabán tartott a buli, amikor a
zsebemben rezegni kezdett a telefonom, majd Gabriel nevét
láttam meg vibrálni a készülék kijelzőjén.
Évek óta semmit sem hallottam felőle, azóta, amióta
apánk elüldözte otthonról, majd véglegesen kitagadta a
Ross családból. Az anyagi javaktól is megfosztotta. A
testvéri kapcsolatunkat eltemettük azon a napon.
Nem tudtam, pont most mit szeretne tőlem… Pénzt?
Esetleg beszéljek apánkkal, hogy fogadja őt vissza?
De ezekre csekély esélyt láttam. Tudtam, hogy nagyon is
dől hozzá a pénz a mocskos ügyletei miatt, és nem az a
fajta ember, aki megalázkodna, mint egy kidobott kutya.
Inkább megharapná azt a kezet, amely felé nyúlna.
Hosszas hezitálás után felvettem a rezgő készüléket, majd
átsétáltam egy üres, zajtalan szobába, hogy értsem, mit
szeretne.
– Gabriel – szólítottam meg közönyösen.
– Öcsikém.
Zsigereimben éreztem, hogy vigyorog, miközben kimondja
a szavakat.
– Mit szeretnél?
– Itt van a csajod.
 – Miről beszélsz? Nem akarok belekeveredni a
játszmáidba, Gabriel.
– Szóval azt sem tudod, kiről van szó! Akkor bizonyára
rossz számot hívtam – feszítette tovább a húrt.
– Bökd már ki végre!
– Meredith – ejtette ki lassan a nevét. Éreztem, ahogy
lecsúszott a nyelvén.
– Mit keresne nálad? Nem vegyül a te fajtáddal!
– Fajtámmal? Ez kedves tőled, öcsikém, de lehet, hogy az
ÉN fajtámmal jobban érzi magát, mint a tieddel.
Az ereimet mintha méregbe áztatták volna. Éreztem, hogy
a düh szétfeszíti a fejemet.
– Add meg a címet! – parancsoltam neki.
A megadott címre érkezve elszörnyedve néztem körbe. Az
emberek belőve, részegen tántorogtak, sokan magukról sem
tudtak.
– Várjon meg. Nem maradok sokáig – szóltam a
taxisofőrnek, majd csúsztattam neki egy kis borravalót a
várakozásért. Sejtelemem sem volt, hogy mennyi ideig
fogok itt tartózkodni.
Az épület belseje felé haladva undorodtam a látványtól, és
a gondolataim csak Meredith körül forogtak.
Mégis mi a fészkes fenét keres ő itt? Ilyen emberek között?
Szánalomra méltóak, ahogy adagolják be maguknak a
szert.
A házban hatalmas füst gomolygott. Cigaretta és fű
vegyült össze egy méretes illatfelhőbe.
Orrba-szájba gyújtottak rá a cigarettákra, és egy nagyobb
csapat a vízipipa köré csoportosulva eresztette ki a füstöt,
karika formában.
A padlót tömérdek ócska, piros színű papírpohár lepte el,
amiből olcsó sört vedeltek.
Átverekedtem magam a tömegen, majd megláttam
Gabrielt. Elindultam felé.
Az emberei elállták az utamat. Nem törődtem velük,
közéjük rontottam. Visszalöktek. Már éppen lendíteni
akartam a kezemet, amikor Gabriel leállította az
eseményeket.
– Hát mégis eljöttél – vigyorgott.
A szeme vérágas volt a belélegzett füsttől, és kitágult
pupilláiból arra következtettem, hogy felszívott egy csíkot.
– Nem szórakozni jöttem. Hol van Meredith?
– Szóval tényleg érdekel. – Elcsodálkozott, majd nevetve
az ég felé emelte a fejét.
– Gabriel! – Közelebb léptem hozzá és megragadtam a
karját. – Nincs időm erre! Hol? Van? Meredith? –
hangsúlyoztam ki a szavakat.
– Hátul megtalálod – mutatott a kétszárnyú ajtóra, ami
szétválasztotta helyiségeket.
Elengedtem a karját. A gorilláira vetettem egy pillantást,
akik készen álltak arra, hogy leteperjenek, majd gond nélkül
elássanak a kertben.
De a bennem fortyogó dühöt sem lehetett csillapítani!
– Mi van az ajtó mögött? Orgia? – suhant át a fejemen a
baljós hang.
Feltéptem az ajtót. Az összes illuminált tekintet rám
szegeződött, köztük Meredithé is.
A szeme hatalmasra kerekedett.
Egy kisebb banda verődött itt össze. Szerencsére csak
szeszt láttam mindenhol, drogot nem.
Meredith mondott pár szót a barátainak, ők bólogattak,
majd izzadt tenyerét a farmerjába törölte, miközben felém
lépdelt.
Nem vártam meg, hogy akár csak egy szót is szóljon,
azonnal kiadtam neki a parancsot.
– Öltözz! Elmegyünk innen!
– Tessék? Nem ráncigálhatsz el innen! – Dacolásképpen
felszegte az állát.
– Ó, Királylány! Dehogynem.
Felkaptam, és mint egy zsákot, a hátamra dobtam.
Felsikított. A lábai a plafonig emelkedtek, majd apró
kezeivel csapkodta a hátamat.
 – Brock! Most azonnal tegyél le! Ezt nem teheted!
– De megtehetem, és tudod mit? Meg is teszem!
Az akció láttán a tömeg őrjöngeni kezdett. Valószínűleg
azt hitték, hogy egy szobába viszem és megdugom, de nem,
csak a tenyerem viszketett. Akkorát tudtam volna ütni
Meredith fenekére, hogy még másnap is magán hordozza a
tenyerem lenyomatát.
Gabriel figyelt minket. Egy pillanatra megálltam, hogy
találkozzon a tekintetünk. Bólintottam neki, majd indultam
is tovább.
– Van kabátod? – kérdeztem.
– Van, de mondtam már, hogy nem megyek sehova.
– Hol?
– A kanapén maradt a táskámmal együtt.
– Azért már nem megyünk vissza.
– Minden cuccom benne van!
– Majd szólok Gabrielnek, hogy juttassa el nekem.
Amikor kiértem vele a házból, leraktam a földre. Zöld
szemei villámokat szórtak, és morcos arckifejezése édes
látvány volt a szívemnek. Mindig is szerettem magamra
haragítani őt.
Karjait összefonta a teste körül. Levettem a kabátomat és
ráterítettem a hátára.
– Megfázol. – Lelökte magáról. – Visszamegyek a
sajátomért.
– Nem mész te sehova. – Elálltam az útját. – Csak velem
haza!
– Hozzátok? – Erőltetett nevetés fakadt ki belőle. – Kösz,
de nem.
– A szüleim nincsenek otthon. Párizsban szilvesztereznek.
– Oh, hát persze – forgatta a szemeit.
– Akár tetszik, akár nem, a következő évet velem kell
kezdened – hajoltam hozzá közelebb. Az ajkaim majdnem az
ajkaihoz értek. Elfordította az arcát, majd dacosan felszegte
az állát.
– Nekem így is jó – vontam meg a vállam.
 – Meredith! – kiáltott valaki a bejárat felől.
Egy tetovált srác szaladt felé. Meredith mellé állt, majd
oldalra dobta hosszú haját.
– Ezt itt hagytad.
Átnyújtotta neki a holmiját. Rám nézett, majd vissza
Meredithre.
– Minden rendben? – puhatolózott.
– Persze. Jól leszek. Köszönöm, Zé. – Megölelte, majd
puszit nyomott a szőrös képére.
Megköszörültem a torkomat. Ideje lenne szétrebbennie az
ifjú gerlepárnak.
Meredith haragos tekintetét rám szegezte. A szám
sarkában megülő vigyorral válaszoltam neki.
– Majd beszélünk – köszönt el tőle Zé.
– Mehetünk? – Kinyújtott kézzel mutattam a taxira.
Halkan dünnyögött az orra alatt, de engedelmesen
bemászott a hátsó ülésre.
A taxiban egy szót sem szólt hozzám, és összekuporodva
elhúzódott tőlem.
Aranyos volt a fellépése, de mit sem ért ellenem, mivel a
következő pár órát velem kellett töltenie.
A sofőrt megkértem, hogy ne a ház előtt parkoljon le,
hanem egy fákkal benőtt kis területen, ami a birtok végében
helyezkedett el.
– Nem azt mondtad, hogy anyukádék nincsenek itthon? –
kérdezte Meredith, amikor kiszállt az autóból.
Bőséges borravalót adtam a fickónak, majd Meredith után
hajoltam.
– Nincsenek. Az egész birtok be van kamerázva. Ez az
egyetlen hely, ahol időközönként nem rögzít.
– Tényleg? – hitetlenkedett. – Miféle biztonság ez?
– Jóban vagyok a biztonságiak főnökével, és néha
megkérem, hogy legyen ez a terület láthatatlan.
– Aha. Hát akkor jó éjszakát, Brock.
– Most hova indulsz?
– Vissza a buliba.
 – Miért?
– Mert be akarsz csempészni a házatokba. Tudom, hogy a
szüleid nem néznek engem és a hozzám hasonlókat jó
szemmel itt.
– Maradj velem! – Elkaptam a karját.
Megadóan bólintott. Átmásztunk a kőfalon, majd
felmásztunk a szobámba egy kötél segítségével, ami
mindig, amikor nem engedtek el, a szökésemet szolgálta.
Meredith ámulattal járta körbe a szobámat.
– Szép, de mintha nem is te lennél – jegyezte meg. – Itt
minden olyan, mint egy főnök irodája. Nem illik egy
magadfajta sráchoz.
– Apám rendeztette így be.
Éjfélkor az ablakból figyeltük a fellőtt, majd szétterülő
fényeket, amelyek bevilágították az égboltot.
– Boldog Újévet, Királylány.
– Boldog Újévet, Brock.
Bekapcsoltuk a tévét és ócska műsorokat néztünk benne,
de esküszöm, sehol máshol nem lettem volna szívesebben
ezen az éjszakán, mint Meredith mellett az ágyamban.
Szorosan egymással szembe helyezkedtünk el, és órákon
át suttogtunk egymás szájába.
Különleges melegség áradt szét a testemben és vágyat
éreztem arra, hogy megérintsem.
A paplan alatt összekulcsoltuk a lábainkat. Teste melege
az enyémmel keveredett. Finom virágillatával hintette be a
kispárnámat. Hosszú haja, mint a forró láva, szétterült a
méregzöld selyemhuzaton. Pisze orra időnként az én
orromhoz csúszott. Az ajkunk kicserepesedett a sok
beszédtől.
Pirkadatra járt már az idő, amikor Meredith már nem
válaszolt a kérdéseimre. A mellkasa egyenletes mozgással
emelkedett és süllyedt. Én is behunytam a szemem. Az
orromat csiklandozták kósza hajszálai, de ennek ellenére is
beletemetkeztem a hajába.
 Késő délelőtt a Nap erőltetett sugarai világították meg a
szobát. A napfény ráesett Meredith porcelán bőrére. A
fényzápornak köszönthetően a szeplői életre keltek. A
halvány pöttyök sötétebb árnyalatba öltöztek.
A levegőben végigsimítottam az arcán.
Káprázatos zöld szemeit rám szegezte. Pislogással
próbálta kikerülni a sugarakat.
– Mennyi az idő? – Felhúzta magát.
– Tíz óra.
– Olyan sok? – Kipattan az ágyból.
– Hova sietsz?
– Nem akarom, hogy bajba kerülj miattam.
– A szüleim még pár napig nem jönnek haza.
– Akkor is ideje mennem.
Felhúzta az ablakot, és az egyik lábát már át is emelte a
párkányon.
Megállítottam.
– Menj ki az ajtón. Amit tegnap tettem…
– Semmi baj, Brock – vágott mosolyogva a szavamba. –
Így lesz a legjobb.
És én hagytam, hogy ezt tegye, pedig ez volt az a nap,
amikor végérvényesen beleszerettem.
– Gyáva voltál őt szeretni! – hallom Gabriel szavait az
emlékeim közt lebegni. Igaza van. Gyáva voltam. Úgy
csempésztem be a házba, mint valami kéretlen árut, és a
szívem most emiatt meghasad.
Jelen Jack, a jó öreg Jack nyit ajtót.
Kikerekedik a szeme, holtsápadt ábrázattal szörnyed el.
Ördögi mosollyal vicsorgok. A szemem bizonyára
ébenfekete. A dühöm megfeszíti a testemet. Láthatja rajtam
gyilkos haragomat.
Elsápad és leizzad. Verejtékezni kezd ráncos, barna bőre.
Gabriel és köztem sok hasonlóság van külsőre. Bizonyára
emlékszik rá.
 – Hol van Meredith?
– Nem tudom, ki maga, és mit akar tőlem! – emelkedik a
hangja. – Hagyja el a birtokomat!
– Meredith Burton! – ismétlem.
– Már mondtam, hogy nem tudom, kiről beszél!
Ostobasága és hazudozása cselekvésre ösztönöz.
Elkapom a kockás flaneling gallérját, kirántom a bejáratból
és arcon csapom.
Az öreg, vézna, szakadt ember a földre esik.
Cipőm talpát a nyakára helyezem, és erősen rátaposok a
légcsövére. Két kezét a cipőmre helyezi, próbál ellenállni a
fojtogató érzésnek.
Meredith is az életéért küzdött.
Kurvára nem érdekel a kép, amit az emberek látnak, akik
elhaladnak a járdán. Tíz évvel ezelőtt Meredith is gyenge
volt, hogy megvédje magát Jackkel szemben.
Most változott a felállás: ő a gyenge, a védtelen, a
tehetetlen, aki teljes mértékben ki van szolgáltatva nekem.
Még erősebben rátaposok.
A bejárat felől egy kislány hangja kúszik a fülembe.
– Apuci!
– Úristen! – sikít fel egy női hang.
– Vigye be a gyereket! – parancsolom a nőnek.
– Emlékszel?
Visszavezetem Jack felé a tekintetem. Enyhén bólogat.
– Emlékszel arra, hogy mit tettél vele?
Ismét bólogat.
– Hol van most Meredith?
– Nem tudom. – Alig hallható, nyöszörgő hangfoszlány
hagyja el a torkát, amire még mindig nyomást fejtek ki.
A fazon képe elszürkül. Szemeiben felszikrázik a félelem.
Azt hiszi, hogy most meg fogom ölni.
Tudod jól, hogy azért kért meg engem Meredith, mert nem
akarja, hogy bajod essen, vagy esetleg olyat kövess el,
amiért börtönbüntetés járna.
 Ha ezt most megtenném, soha többé nem tudnám
megvédeni Mereditht.
Fájdalmasan felröhögök.
Az asszony és a gyerek is százszázalékosan bolondnak
gondolhat.
– Baszódj meg, Gabriel!
Matthew!
Enyhítek a cipőm nyomásán, majd leveszem róla a
lábamat.
– Az az egyetlen szerencséd, hogy nem akarok a sitten
megrohadni, de te… Te csak koporsóban fogod elhagyni a
börtönt, Jack! Mert bűnös vagy, és egyszer mindenki
megfizet azért, amit elkövetett. Az életemre megesküszöm,
hogy kamatostul megfizetsz mindazért, amit Meredith ellen
elkövettél.
Előhúzom a mobilomat.
– Ügyes húzás volt, bátyó. Egy lépéssel előttem jártál, de
már úton vagyok hozzád – beszélek a rögzítőre.
– Az apád nem az, akinek te hiszed. – Fájdalmas hörgés
hangzik fel mögöttem. Visszafordulok a hang irányába.
– Miről beszélsz, Jack?
– Fiatal voltál, amikor két éven keresztül az apádnak
dolgoztam. – Kiköpi a vért a szájából. – Sebastian egy beteg
szadista, aki orvosokhoz jár, de nem mindig tudnak neki
segíteni abban, hogy elnyomja azt a sötét ösztönt, ami
munkálkodik benne.
– Ne játszadozz a türelmemmel, Jack! – figyelmeztetem.
– Nem vetted észre, hogy apád titkárnői milyen sűrűn
váltakoztak, és mindegyik nő vörös hajú volt? A vörös haj
nála amolyan fétis. Szereti őket durván, keményen elverni
és közösülni velük. Nem azért utálja Mereditht, mert
szegény, hanem azért, mert szerelmes belé – vagyis a
hajába biztosan. Képtelen volt elviselni, hogy Meredith
téged szeret, nem pedig őt. Féltékenységből tüntette el az
útból, azon az elven, hogy ha az övé nem lehet, akkor másé
sem.
 – Meredith járt nálunk, miután te…
– Ostoba az a lány, ha azt hiszi, hogy szembeszállhat
Sebastiannal! Ostobaság volt tőle, hogy visszajött ide!
Szerinted miért nem akart sosem többet tőled?
– A vörösnek temérdek árnyalata fellelhető a házban.
Miért?
– Miattad.
– Honnan tudnál te ilyen kényes információkat az
apámról?
Jack a lakására pillant. Eszembe jut a felesége, akinek
vörösre van festve a haja.
– Sorstársak vagyunk.
Elmebeteg faszok!
Én nem vagyok szörnyeteg! Nem azért szeretem őt, mert
örököltem ezeket az elcseszett géneket!
– Sebastiannak van a kikötőben egy kisebb háza, biztos
tudsz róla te is. Oda szokta vinni a nőket, akikkel…
– Ki ne merd mondani!
 Harminchetedik fejezet
Meredith Órákig tartó küzdelem.
„Azt mondják: a legnagyobb csatákat a legjobb harcosok
vívják meg.”
Beletörődsz… Feladod.
Amikor már minden erőd elfogy és rájössz, hogy a
küzdelemmel még többet ártasz magadnak, mint használsz,
akkor feladod.
Beletörődsz a bukásba.
Beletörődsz, hogy nem tehetsz semmit az ellen, amit
tenni fog veled. Inkább hagyod, hadd tegye meg, és csak
reménykedni tudsz, hogy hamar végez.
Egy csapdába ejtett állat is küzd, harcol. Próbál
szabadulni. Minden erejét beleadva kész elmenekülni. Majd
megpihen.
Azt hiszed, hogy feladta, de amikor közelítesz felé, ő újból
harcolni fog, mert nem adta fel, csak megpihent. Erőt
merített a lelke mélyéről, mert csak onnan tudott. A teste
már nem volt képes többet kifejteni.
És amikor már csak erőtlen próbálkozásaid vannak, akkor
elbújsz!
Elbújtatod a lelkedet, mert ahhoz nem érhet. A lelkedet
nem érintheti meg.
Kénytelen vagy az elmédet kikapcsolni, és teljesen
máshova elvinni. Bele kell kényszerítened abba, hogy most
gondoljon másra, még ha ő tiltakozni is akarna.
Elküldöd egy meleg, kedves helyre, ahol csak szép és jó
érheti, és nem gondolsz arra, ami most a testeddel történik.
Az csak a tested.
Elrepítem az elmémet oda, ahova mindig is vágyott.
A babaarcú fiút látom. A baseballsapkás fiút.
Majd az öltönyös férfit. A fehér pólós férfit.
 A férfit, aki megígérte, hogy nem kell mellette félnem. Aki
megtanított arra, hogy amit iránta érzek, az cseppet sem
bűn.
Most mocskosnak érzem magam ismét.
Már nem vagyok a felszínen. Újból elsüllyedtem.
A valóság ismét beszivárog az elmémbe, amint megérzem
a gerincemen végigfutó fájdalmat.
– Azt hitted, megszabadulhatsz tőlem?
Csatt!
Akkorát ütött ismét csupasz fenekemre az övvel, hogy
megremegtek a térdeim. Forró könnyek potyognak fedetlen
mellemre, miközben nyüszítek a bőr durva érintésétől.
– Én próbáltalak gyűlölni, Meredith!
Csatt!
Újabb nyüszítés!
– Azt hittem, amikor először megmutattam az övemet a
szép kis fenekednek – végighúzta nyelvét hurkás, felrepedt
bőrömön –, megtanultad a leckét, és jól az eszedbe vésted,
hogy nekem nem ajánlatos ellenszegülni.
Csatt!
– Hagyja abba, kérem! – rángatom az ágyhoz kötözött
kezemet.
– De amikor megláttalak abban a csinos kis titkárnő
ruhában és rájöttem, hogy mi van közted és a fiam között…
már abban a pillanatban véresre vertem volna a seggedet.
Csatt!
– Sok pénzt adtam nektek, hogy normális életetek legyen.
Egy dolgot kértem tőled, amit nem sikerült betartanod,
úgyhogy ne könyörögj, hogy engedjelek el, mert úgysem
foglak. Megérdemled a büntetésed! A farkam már attól a
pillanattól kezdve kemény, amikor eldöntöttem, mit is
teszek veled!
Csatt!
– Azon az éjszakán is szívesen megdugtalak volna, de
olyan ocsmányul virított a combodra száradt vér, amit nem
én fakasztottam, hogy felfordult tőle a gyomrom.
 Csatt!
– És nem is akartam belerakni Jack után a farkamat a
puncidba. De most csak a fiamé járt benned.
Csatt!
Próbálom összeszorítani a combomat, de vaskos ujjaival a
húsomba mar és erélyesen szétfeszíti őket, ezután durván
belém nyomja két ujját, és éles fájdalmat okozva járatja
bennem.
– Sebastian, kérem!
Erősen összecsípi a csiklómat.
– Ha még egyszer megszólalsz, akkor betömöm a szádat.
Világos?
Ujját végighúzza égő, sebesült bőrömön, majd véremmel
festi meg az ajkaimat.
– Inkább kóstold meg, milyen finom a véred! – mondja,
miközben belenyomja farkát a nyílásomba.
Üvölteném, hogy hagyja abba, de azzal csak magamnak
ártanék. Tudom, ha csendben maradok, akkor előbb végez,
és én csak arra vágyom, hogy legyen már ennek vége.
Amikor kihúzza a hüvelyemből a péniszét és beledugja az
ánuszomba, forró, maró fájdalom hasít végig rajtam.
Fáj. Nagyon fáj.
Érzem, ahogyan a száraz bőr a száraz bőrrel érintkezik.
Majd amikor egy hatalmasat lök magán, a farka teljesen
belém csúszik. Felhasít.
Érzem, hogy belül mély sebet ejt rajtam.
Vérzik az ánuszom.
A keze fürgén matat a mellemet keresve. Ujja közé gyűri
és gyömöszöli őket. A fülembe liheg, és erőteljesebben
bökdös.
Elveszi az ártatlanságomat. A döntési jogomat.
Egy szűz területet gyaláz meg, amit sosem akartam
odaadni senkinek.
Bőgnék kínomban, de valószínűleg sokkot kaphattam,
mert egy szó sem hagyja el a torkomat. Annyira kimerült a
testem, hogy tiltakozni sem tudok az erőszak ellen.
 Hagyom, hadd történjen meg megint.
Bocsáss meg, Brock!
Ismét az elmémben szárnyalok, keresem a menedéket, az
Otthont.
– Itt vagy, angyalom.
 Harmincnyolcadik fejezet
Meredith
Romhalmazként hagytam el Jersey-t, és most ismét egy
romhalmaz lettem!
Addig-addig játszottam a tűzzel, hogy az teljes mértékben
felégetett. Rám talált ismét a barna szemű szörnyetegem.
Hiányzik apu; ő sosem hagyta volna, hogy bántódásom
essen. Néma könnycsepp gördül le a szempillámról.
Sokszor elgondolkodom: vajon az élet igazságos?
A rossz elnyeri végső büntetését? A jók megkapják méltó
jutalmukat?
Azon az éjszakán, amikor Mr. Ross pénzt ajánlott fel a
hallgatásomért és azért, hogy tűnjek el a városból, habozás
nélkül úgy véltem, jól döntök, hogy elfogadom az ajánlatát.
Sajnáltam anyut, aki egy csecsemővel a karján az üres
lakásba tér haza, ahol sem a lánya, sem a gyermeke apja
nem várja majd. Mélyen úszott a bankok vasmarkában lévő
adósságban, és tudtam, hogy nem fogja tudni egyedül
semmiképp sem megoldani a kicsi teljes körű ellátását.
Ezért amíg nem tudott elmenni dolgozni, eléldegélhetett
abból a pénzből, amit Mr. Ross ajánlott fel. Nekem csak
egyetlenegy dolgot kellett betartanom: soha többé nem
megyek a fia közelébe.
Így történt az meg, hogy elköltöztem New York zsúfolt
rengetegébe.
Elesett, naiv és magányos voltam. Ezek az érzések
kavarogtak bennem nap mint nap. De egy érzés mélyen
megbújva a zsigereimben lapult, ami nem volt más, mint a
félelem.
Féltem, és ez szörnyen megbénította minden lépésemet.
Féltem, hogy Jack bosszút forral ellenem, amiért
tönkretettem az életét, és féltem Sebastiantól is.
Azonban Jack sosem jelent meg.
 Matthew egy csendes szörnyeteg volt, aki szép lassan
forrta ki magát, de a szívem legmélyén szerettem őt.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Úgy gondoltam, az
a szeretet, amit iránta táplálok, elég lesz ahhoz, hogy
kapcsolatban legyünk, későbbiekben házastársak – annak
ellenére is, ahogyan viselkedett velem.
A kapcsolatunk sokszor normálisnak mondható vizeken
evezett. Akadtak boldog perceink, hónapjaink, ami arra
utalt, hogy igenis ő az az ember, aki mellett lennem kell.
A legfontosabb érzés, amit mellette éreztem, az volt, hogy
nem féltem Jack haragjától. Ha Jack el is jött volna értem,
akkor Matthew megvédett volna tőle, még az élete árán is.
Önzés volt részemről ez az érzés, és az évek múlásával,
ahogy még ridegebb lett a viselkedése, kiölte belőlem azt az
apró kis szeretetet, amit iránta éreztem. És rádöbbentem
arra, hogy már tőle is félek.
Amikor képes voltam dönteni, hogy elhagyom, nem
féltem, és az az érzés leírhatatlan erőt adott.
Visszajöttem Jersey-be, és arra is készen álltam, hogy
szembeszálljak Jackkel és Sebastiannal. A szemükbe néztem
volna a rohadékoknak, aki elindították a láncreakciót, ami
miatt ide kerültem.
A múltunk a részünk, a lényünk legsötétebb része.
Egy rémálom, ami újra valóságot öltött.
Mélyről jövő hang üti meg a fülemet, ami kirángat ebből a
melankolikus állapotomból.
Féloldalasan fekszem az ágyon, magam köré csavarva a
véres lepedőt. A szemem sarkából látom, hogy Gabriel tépi
fel az ajtót.
Összekapcsolódik a tekintetünk. Mintha tíz évet repülünk
volna vissza az időben… látom a sajnálatot a szemében.
Bizonyára a kinéztem alá is támasztja ezt az érzését.
Fáj az arcom, a fejem, és még a fenekem is.
Letaposták a virágoskertemet.
A rózsák tüskéi fullánkként fúródtak bele a szívembe, s
mérget fecskendezve bele megsebeztek. Szomorúan, lassan
vergődik, miközben vérzik.
Gabriel becsukja maga mögött az ajtót. Nem szól hozzám.
Lassan lépked felém, majd leguggol az ágy mellé.
– Most mi fog történni? – kérdezem.
– Nem jut ki az Államokból, ígérem.
Megfogja a kezemet. Olyan jólesik az érintése! Meleg bőre
felmelegíti az enyémet.
– Brock semmit sem tud, ugye?
Gabriel mélyen a tekintetembe fúrja az övét.
– Megígérted!
– Sajnálom, Meredith. Itt van az ideje, hogy végre
megtudja az igazságot, de nem hagyom, hogy így lásson.
Nemsokára itt lesz Tara. Segíteni fogunk neked.
– Köszönöm, Gabriel. – A maradék erőmmel megszorítom
a kezét.
Kiáltozás, verekedés, tárgyak szilánkosra törésének
hangja szűrődik át a szobába. Gabriel elengedi a kezemet,
felegyenesedik, majd a fegyvertartójából előhúzza a
pisztolyát.
Brock felrepedt, vérző szájjal és kézzel tör be a szobába. A
ruhája maszatos, és néhol elszakadt. Egy pillanatra
behunyom a szememet. Most mindent megadnék azért,
hogy újra láthatatlanná válljak.
Felemelem a szemhéjamat, s látom, hogy Brock szúrós
tekintetét a bátyjára szegezi. Gabriel elrakja a fegyvert, de
mindvégig állja az öccse mérhetetlen, mérgezett dühét.
Arca gondterhelt, és fekete karikák üvöltenek a szeme alatt.
Egész teste egyetlen izomcsomóvá görcsösült. Halkan
becsukja maga mögött az ajtót, majd egy lépést tesz felénk.
Lesütöm a szemeimet és figyelem kimért, lassú lépteit.
Miután elfogy a kettőnk közötti távolság, térdre ereszkedik
előttem.
Meleg tenyerébe simítja feldagadt, sajgó arcomat.
Végighúzza hüvelykujját felrepedt, megsebzett, vérrel
festett ajkamon. Érzem, ahogy megremeg a keze. Ideges.
 Még szorosabban csavarom magam köré a lepedőt, hogy
elrejtsem a testem, és vele együtt szennyezett lelkemet.
Nem tudom visszafojtani a könnyeimet, amik miatta is
hullanak.
– Nézz rám, Meredith – kér lágy hangon.
Képtelen vagyok rá
– Brock – szól közbe Gabriel.
– Pofa be! – Megremeg hangja a dühtől.
– Segítünk rajta – folytatja Gabriel.
– Csak azért nem öllek meg, mert a vérem vagy. Elárultál
engem, Gabriel.
– Hidd el, öcsikém, hogy egyedül én voltam az, aki mindig
is melletted állt, még ha nem is láttál.
– Hagytad, hogy ez megtörténjen.
– Későn szereztem róla tudomást. Ha tudtam volna, hogy
apánk mit tett vele, és milyen ajánlattal tartotta távol tőled,
akkor intézkedtem volna az ügyében.
– És Jack? – ordít Brock.
– Én kértem, hogy tartsa titokban – szólalok meg elfúló
hangon. – Nem az ő hibája.
– Miért véded?
– Mert ez az igazság.
– Olvastam a naplódat – mondja színtelen hangon. – Azon
az estén is ezt tette veled?
 Harminckilencedik fejezet
Brock
– Az ő szemét örökölted – mondja, miközben könnyeit nyelve
maga elé bámul a földre.
– Amikor bemutattad az apádat, már akkor láttam a
szörnyeteget a tekintetében. Ahogyan rám nézett, ahogyan
felgyorsult a légzése… tudtam, hogy ő is egy olyan
ragadozó, akárcsak Jack. Azonban sosem gondoltam volna,
hogy képes lenne ezt megtenni. Miután a házvezetőnőtök
elvonult a szobájába, Sebastian simogatni kezdte a fejemet,
néha a péniszéhez nyomta az arcomat, és kérte, hogy azt
mondogassam: Kérem! Kérem! Amikor felállított a padlóról,
el akartam rohanni, és soha többé vissza sem nézni, de
erősen elkapta a karomat és a számra szorította a kezét. Azt
mondta, hogy segít rajtam, csak maradjak csendben. Naiv
voltam, mert azt hittem, tényleg segíteni akar nekem.
Behívott maga után a dolgozószobájába és a biztonság
kedvéért bezárta az ajtót, hogy ne láss meg, ha véletlenül
felébrednél, pedig előtte azt hazudta, hogy nem vagy
otthon. Azután a fiókjából elővett egy titoktartási szerződést
és azt mondta, lehetetlen, hogy ne történjen most semmi
sem köztünk, úgyhogy ne is gondolkodjak a szökésen, mert
akkor pokollá teszi anya életlét. Elmondta, hogy tetszem
neki, és azt is, hogy ha élvezem, akkor nem minősül
erőszaknak, és nekem élveznem kell az elszenvedett
ütéseket. A számba rakott egy szivart, amit darabokra
haraptam, miközben véresre verte a fenekemet. A számat
és a torkomat megtöltötte a keserű dohány íze, a levegőben
a vérem fémes szaga keringett. Miután szerinte eleget
kaptam, ráeresztette forró magját a friss sérülésekre.
Verejtékcseppek csurogtak a melleim között, a hátamon és
a homlokomon is. Azt mondta, mivel aláírtam a szerződést,
nem emelhetek vádat ellene, és egyébként sem állná meg a
helyét azok után, hogy átutalja az összeget. Csak anyának
és az újszülött testvéremnek akartam biztosítani a jólétet
azzal, hogy elfogadtam a mocskos alkut. El kellett hagynom
Jersey-t, és téged is. Bocsáss meg nekem, Brock!
Az ő szemét örökölted.
Otthagyom Mereditht vérző sebekkel, síró szemekkel,
haldokló szívvel, összegömbölyödve a vérével bemocskolt
lepedőben.
Nem érzem a szívem dobogását, nem hallom a víz dühét,
ahogyan hullámai a sziklákhoz csapódnak.
Elhalkult a külvilág.
Úgy érzem magam, mint akinek élve kitépték a szívét és a
lábai elé dobták a földre, hogy ott lüktessen érzéketlenül.
Az ő szemét örökölted.
Meredith azért nem akart a közelemben lenni, mert
minden egyes perccel, amit velem töltött, közelebb került a
szörnyetegéhez. Mégis vállalta ezt a kockázatot értünk.
Elárultam. Megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá.
Felveszem a földről a fényképkeretet, aminek darabokra
tört az üveglapja. Még gyerekek voltunk rajta. Anya
szélesen és boldogan mosolyog, miközben egyik kezével az
előtte álló Gabrielt öleli, a másik kezével a kalapját fogja,
hogy el ne ragadja a szél. A bátyámnak hiányoznak elöl a
fogai, de ez mégsem gátolja meg abban, hogy vigyorogjon.
Apa egyik kezével átkarolja anyát, a másik kezével engem
tart az oldalán.
Hazugság!
A szívem helyét elfoglalta a gyűlölet és a bosszú.
Bomlásnak fog indulni Sebastian Ross élete, amiért az hitte,
hogy Istent játszhat a kezében lévő hatalmával. Tönkretette
egy fiatal lány életét, és még ki tudja, mennyi emberét.
Két gyermeket is elszakított az édesanyjától, akiknek
szükségük volt arra a szeretetre, amit csak az anyai szív tud
megadni.
– Brock! – A bátyám hangját még sosem hallottam ilyen
gyengédnek.
 – Azt mondta, az ő szemét örököltem.
– Nem azért mondta, hogy bántson. Szüksége van rád. De
ha nem akarod, akkor…
– Csak egy kis időre van szükségem.
– Rendben.
– Hol van most? – kérdezem.
– Hazament.
– Nem is menekül?
– Ő beteg, Brock. Nem bűncselekményként ítéli meg azt,
amit tett. Csak a perverzióját elégítette ki.
Mindjárt elhányom magam.
– Ha hamisítja azt a szerződést, akkor semmi nem lesz a
kezünkben ellene – folytatja.
– Ezt nem fogja megúszni, csak okosan kell cselekednünk.
– Főnök, megérkezett Tara – szól az egyik bérenc.
Gabriel rám néz.
– Engedjétek be.
– Nem!
Megállítom az eseményeket.
– Majd én hazaviszem. Nem kell senki más! Vigyázni fogok
rá!
Gabriel bólint.
Erőt merítek a lelkem legmélyéről, hogy amikor újra
meglátom Mereditht, ne akarjak valakit darabokra tépni.
– Köszönöm, Gabriel.
– Az öcsikémért bármit.
Nem csak anyát és fiát szakított el egymástól, hanem két
testvért is.
Visszasétálok a szobába, és kint hagyom a haragom.
Letérdelek az üveges tekintet elé, melyben mélységes
szomorúság és fájdalom csillog.
– Én nem vagyok szörnyeteg, Meredith.
– Tudom.
Az álla alá helyezem a kezemet és gyengéden felemelem
a fejét. Bíznia kell bennem!
– Hazajössz velem?
 Kurtán bólint, és még erősebben maga köré tekeri az
anyagot.
– Te bocsáss meg nekem – suttogom. – Hívnom kell egy
orvost, aki ellátja a sebeket, hogy ne fertőződjenek el.
Segítek neki kimászni az ágyból, de mindvégig figyelek
arra, hogy a feneke ne érjen hozzá az ágyhoz.
A kijárat előtt megállunk, majd a vállam felett visszanézek
Gabrielre.
– Ha itt végeztél, tudod, hogy hol találsz meg!
***

Hazaérve a karjaimba veszem, felsétálok vele emeletre,

majd beviszem a fürdőszobába. Muszáj, hogy egy kicsit
megtisztogassam a testét, mielőtt ideér az orvos.
Miután langyos vízzel óvatosan lemostam az arcát, a
zúzódások ordítva színezik el a bőrét.
Orcája felpüffedt, kék és lila véraláfutások váltakoznak
szomorúan rajta. A kezén, a hasán, a hátán, és még a
combján is látszanak a durva ujjak erőszakos érintésének
nyomai.
A dühöm még nagyobbra nő. Ereimben felforr a vér,
fülemben lüktet az egyik ér.
Időre lenne szükségem, hogy megemésszem a történteket
és egy kicsit lehiggadjak, de most nem hagyhatom őt
magára.
A gyönyörű fenekére vándorol a tekintetem, amit apró
rezdülésekkel állandóan összeszorít. A károsodás, amit
Sebastian okozott a testén, hegesedve ugyan, de
meggyógyul, viszont a lelkében született félelem, gyűlölet,
bizonytalanság örökre eltorzíthatja szépségét.
Nem merek hozzáérni a fenekén szétnyílott sebekhez.
Nem szeretném, ha még több fájdalomban lenne része,
inkább megvárom az erre szakosodott segítséget.
Magam felé fordítom, majd gyengéden megölelem.
Az az édes lány, akibe beleszerettem azon az éjjelen, már
nem lesz soha többé olyan, mint régen, és erről részben én
tehetek. Nem tudom, hogy vissza fogom-e őt még kapni
ebben az életben. A szívem belesajdul a történtekbe, és a
szememet könnyek töltik meg.
Meredith fejére helyezem az államat és hagyom, hogy
halkan lecsurogjanak az arcomról a sós cseppek.
A csengő szakít minket el egymástól.
Mereditht a szobájába kísérem, majd lesietek, hogy
beengedjem a doktornőt.
Egy órán keresztül őrlődtem a lépcsőn, mire az orvosnő
elhagyja a szobát.
– Csúnyán elbántak ezzel a lánnyal – suttogja megvetően.
– Biztosíthatlak róla, hogy nem fogja megúszni az
elkövető.
– Brock – sóhajt. – Mibe keveredtél bele? Nekem ezt
jelentenem kellene a rendőrségen. Azt a kislányt trauma
érte, és… – Megdörzsöli a szarkalábakat a szeme körül. Csak
most látom, hogy a nénikém haját jelentősen megütötte a
dér. – Megerőszakolták! Nem csak hüvelyi behatolás történt!
– Tudom! – Ágyúként robban a hangom. – De az elkövető
egy fontosnak hitt személy, akit a rendőrség sosem vonna
felelősségre, ezért nekem kell elintéznem a legaljasabb,
legmocskosabb módszerekkel! Tartsd titokban, és én
megígérem, hogy bűnhődni fog, aki azt tette – mutatok a
szoba felé.
– Rendben! Kapsz három napot! Ha addig nem történik
semmi, akkor jelenteni fogom.
– Köszönöm.
– Erős gyógyszereket adtam neki, hogy pihenni tudjon.
Hosszú lesz a gyógyulási folyamat, csak akkor vállald
magadra, ha képes leszel végig kitartani mellette.
– Nem fogom magára hagyni! Kitalálsz? – kérdezem, és a
szobára pillantok.
– Persze. – Megveregeti a vállamat.
Befekszem az ágyba Meredith mellé, majd óvatosan
reszkető hátára terítem a vékony paplant, de erőtlen hangja
megállít.
 – Olyan érzés, mintha smirglit húznál végig rajtam.
– Ne haragudj, hideg a tested. Hogyan tudnám melegen
tartani?
– Ölelj át, és tarts a karodban. Suttogd, hogy minden
rendben lesz, hogy rendben leszünk.
– Azt mondtad, az ő szemét örököltem!
– Az ő szemeit gyűlölöm, a tiedet mindig is szerettem.
Ölelj át, kérlek!
Szorosan magamhoz ölelem, hogy elaludjon, hogy
megnyugodjon, hogy békére leljen mellettem.
Az én gyengeségem az ő szenvedését idézte elő és csak
percek kérdése, hogy mikor tűnik el újból az életemből.
***

John, a belső emberem információi alapján az apám, az a

nyomorult, úgy él tovább, mintha mi sem történt volna.
Reggel csókkal búcsúzik el anyámtól, este, amikor hazaér,
csókkal köszönti.
Két napot vártam arra, hogy eljöjjön hozzám vagy a
rendőrségre. Esélyt akartam adni neki, mielőtt találkozik a
legnagyobb félelmével: velem.
De ma a halál csókját érezheti mocskos száján, mert a
Ross fivérekkel nem ajánlatos ujjat húzni. Ezt a leckét
határozottan megtanítjuk neki.
Gabriel helyet foglal a finom bőrrel vont székében, amíg
én lábamat lógatva a keményfa íróasztala szélére ülök.
Kölyökként sosem léphettük be ide. Felnőttként is csak
akkor, ha Sebastian engedélyt adott rá.
Itt törte össze először Meredith jövőjét és lelkét, amiért
most vezekelnie kell.
– Irigykedem egy kicsit, öcsikém. Aranykanállal a szádban
nőttél fel, amíg én…
Azonban nem tudja befejezni a mondatot, mert az ajtó
kivágódik. Gyilkos tekintetünket az apánkra szegezzük,
akinek a képe egy pillanat töredéke alatt elszürkül, amint
meglátja a fiait.
 – Apa, hát nem is örülsz annak, hogy látsz? – kérdezem
vigyorogva, mire Gabrielből kitör a hangos kacaj.
– Takarodj a székemből, te szégyentelen szennyfolt!
Érzem Gabriel haragját, de amint anyánk is belép a
helyiségbe, csitul a dühe. Anya szeme könnybe lábad.
Tudom, hogy hiányzott neki Gabriel. Hazahoztam a fiát, és
örökre eltüntetem a férjét, amiért élete végéig hálás lesz
nekem.
– Mi ez az egész? – kérdezi remegő hangon, majd rideg
borzongás rázza meg a testét.
– Foglaljatok helyet – mutatok a székekre. – Eljött az
igazság pillanata.
Apa vöröslik a dühtől, vérben forognak a szemei, amelyek
egyenesen rám szegeződnek.
Abban lelném a legnagyobb örömömet, ha kivájhatnám
őket.
Anya teszi meg az első a lépéseket, de apa erősen
megragadja a csuklóját, hogy visszatartsa.
– Én a helyedben elengedném.
Gabriel óriásra nőtt termete összenyomja a helyiséget,
ahogy feláll a székből.
– Te nem mondod meg nekem, hogy mit csináljak! Ez az
én házam!
– Fiúk – járatja kérdő tekintetét anya köztünk ide-oda.
Minél előbb el akarjuk tüntetni a közeléből ezt a
szörnyeteget! A rejtett széfhez sétálok, majd miután
leveszem a festményt a falról, apám cinikusan felkacag.
– Azt sosem nyitjátok ki.
Miután beütöm a kódot és a széf kinyílik, visszamosolygok
rá.
Gyerekként a tiltás ellenére beszöktünk ide a bátyámmal,
ami a mi kis titkunk maradt, és az asztal alá bújtunk el,
amikor apa bejött és sietősen berakott valamit a
páncélszekrénybe.
A verejték végigfut az arcán, rángó bőre csillog a
cseppektől. Elengedi a felesége csuklóját, aki semmit sem
ért az egészből.
Halálos csend örvénylik körülöttünk, hallható a
szívverésünk. Kezembe fogom a mappákat, amelyek
Meredith elmondása alapján a titoktartási szerződéseket
rejtegetik. Az asztalra rakom őket, majd felolvasom a rajtuk
szereplő neveket, és apám felé hajítom a papírokat.
– Ezek a nők mind készek a bíróságon ellened vallani,
köztük Meredith Burton is!
Amikor kimondtam Meredith nevét, apám szája sarkában
gúnyos, ördögi félmosoly formálódik.
– Kik ezek a nők? – kérdezi anya.
– Azok, akiket a férjed véresre vert, majd erőszakosan
közösült velük. Megfenyegette őket. Bármilyen eszközt
képes volt bevetni ellenük, hogy kielégítsék a perverzióját!
Mereditht a házamból vitte el két nappal ezelőtt!
Bekapcsolom a felvételeket, amelyeket otthonról hoztam
el.
Megvagy, Sebastian!
Anya mellénk szalad, amíg apám arcából eltávozik az
utolsó vércsepp is.
– Nos, apa – szólal meg Gabriel. – Vázoljuk az eljövendő
életedet! Jack Taylor barátoddal kézen fogva besétáltok a
rendőrségre, bevalljátok bűneiteket, és börtönben rohadtok
meg! Mivel számíthatsz az életfogytig tartó büntetésre, ne
reménykedj, hogy bármelyik közismert ügyvéd segíteni fog
rajtad. Viszont ha nem koporsóban hagyod ott a börtönt,
hanem még élő emberként, akkor készülj fel arra, hogy
semmi sem fog várni ideként. Sem a villád, sem a
vagyonod, sem a vállalatod, sem a barátaid, mert miután
fény derül arra, hogy ki is az a Sebastian Ross, az összes elit
társaság hátat fog neked fordítani. Bekövetkezik a
legnagyobb félelmed: szegény ember leszel! Az üzletláncod
romba dől, és tönkre fog menni mindaz, amire az egész
életedet rááldoztad.
– Azt hiszitek, hogy ti ezt megtehetitek velem? A ribancok
sikítozva élvezték azt, amit velük tettem – nevet. – Még a te
kis titkárnőd is!
– Megöllek, te szemét!
Nekirontok, majd addig ütöm az arcát, amíg ki nem
hullanak a fogai.
– Brock! – sikít anya. – Gabriel, csinálj már valamit!
Nem hallom Gabriel hangját, csak a csontok törését és a
fájdalmas dühömet, ami távozik a testemből.
Végül Gabriel lerángat a féregről, aki a saját vérében
hörög.
***

Az otthon töltött napok némaságban teltek el. Miután

Meredith szervezetéből távoztak az erős gyógyszerek,
bezárkózott a szobájába. Még enni sem volt hajlandó
lejönni. Egy hét alatt talán egy szendvicset tudtam
beleerőltetni.
Ő fent az emeleten, én lent a nappaliban keseregtem a
történteken. Sanyarú társam lett az alkohol. Minden este a
kanapén ülve döntöttem magamba a whiskyt, és a „neheze”
még csak ezután következett: minden nappal közelebb
kerültünk ahhoz, hogy megszülessen Sara gyermeke.
 Negyvenedik fejezet
Meredith
Két hónappal később
Jack és Sebastian kézen fogva sétáltak be a börtönbe.
Egyikük sem szeretett volna még egyszer Brock vagy
Gabriel haragjával, egyben öklével találkozni.
A bírói testület mind a kettejüket életfogytig tartó,
letöltendő börtönbüntetésre ítélte.
Brock hosszú szabadság után újból munkába állt, és a
helyemre egy másik embert alkalmazott.
Én az otthonában nyalogatom a sebeimet, amelyek már
nem véreznek, de még nem hegesedtek be.
Jean és Gabriel sokszor meglátogatnak és vigyáznak rám,
amíg Brock haza nem ér és át nem veszi a felügyeletemet.
Háziőrizetben tartanak, nehogy kárt tegyek magamban.
Két hónapja, hatvanegy napja úgy élünk egymás mellett,
mint két idegen, akik tényleg csak a lakótárs szerepet töltik
be a másik életében.
– Készen állsz? – kérdezi Gabriel.
A konyhapult alól előhúzom a bőröndömet.
– Készen.
– Biztosan ezt akarod tenni? Nem hiszem, hogy Brock
túlélné, főleg úgy, hogy tud mindenről.
– Nem tudunk már a másik szemébe úgy belenézni, mint
régen, és nem akarom, hogy még évekig magát ostorozza a
történtek miatt. Majd talál egy másik nőt, aki elfeledteti vele
ezeket az érzelmeket.
– Miért nem hagyod, hogy ő döntse ezt el?
– Mert nekem is időre van szükségem. Egyszer már
sikerült félig rendet raknom magamban, és tudom, hogy
másodszorra is sikerülni fog.
Gabriel keze után nyúlok.
 – Mellette leszel? Ígérd meg, hogy mellette leszel. Már hisz
neked. Bízni fog benned, te el tudod vele fogadtatni.
– Megígérem, és mindent megteszek az ügy érdekében.
– Köszönöm.
– Indulhatunk?
Még egy utolsó pillantást vetek a házra, amit elsőként
éreztem hosszú idő után az otthonomnak.
Visszaemlékezés
– Elárulnád végre, hogy miért vagy morcos? – kérdezte
Brock.
– Nem vagyok morcos.
– Egy hete nyúzod azt a szerencsétlen piros cipődet.
– Honnan tudod, hogy ez a szín azt jelenti? A piros utalhat
másra is.
– Utalhat, de számodra a haragot testesíti meg.
Elszégyelltem magam, amiért annyira belém lát. Anya
éjszakás!
– Nem szeretnék róla beszélni.
A gördeszkapálya magasított betonperemén ültem és
megállt a szívem, amikor Brock a lábaim közé lépett. A
kezeit a combom mellé, a talajra fektette. Ismeretlen, meleg
bizsegés örvénylett a gyomromban, ami lávaként zúgott
végig az ereimben. Össze akartam zárni a combomat, de
akkor közrefogtam volna Brock testét. Olyan közel hajolt az
arcomhoz, hogy a leheletét lélegeztem be.
– Megérinthetlek? – kérdezte.
Lágyan bólintottam.
Ujjai végigsiklottak az arcomon, majd kiszáradt ajkaimon
is.
– Örülnék neki, ha a jövő hetén a rózsaszín lenne rajtad.
– Mit jelent a rózsaszín? – kérdeztem cinikusan.
– Szerelmet, Meredith – suttogta a számba. – A szerelmet.
Jelen
 – Mielőtt újból magad mögött hagyod a várost,
elköszönhetnél a barátaidtól. Szerveztem egy kisebb
összejövetelt.
Gabrielnek igaza van. Nem futhatok megint úgy el, hogy
nem köszönök el a barátaimtól, akik épp olyan nagyon
hiányoztak nekem, mint én nekik. Mielőtt kimennénk a
reptérre, leparkoltunk a Zóna előtt.
Elindulok a lépcsőhöz.
A helyiség némaságba burkolózik. Az éles, nyikorgó
hangon kívül, amit az ajtó ad ki magából, semmi sem
hallható.
Elsétálok a megviselt padok között.
– Hahó! – szólalok meg halkan, de csak az én hangomat
verik vissza a falak.
Nem sok hely van itt, ahova elbújhatnának, hogy aztán
előugorjanak és meglepetést kiáltsanak. Átlépek a másik
helyiségbe, ahol a koncerteket szokták tartani.
Amikor a terem közepére érek, a színpad felől érkező
fénycsóvák elvakítanak.
Zöld, rózsaszín, kék ragyogás táncol körbe.
Miután elillannak a látomások, egy magas alakot vélek
felfedezni a színpadon. A pódium még magasabbra emeli
termetét.
A lejátszó halkan, de hallhatóan elkezdi játszani a
Hooligans Királylány című számát.
Egy átverés áldozata lettem.
A szememet ellepik és csípik a sós cseppek, miközben a
karomat magam köré csavarom, hogy ne reszkessek.
Brock kimért léptekkel lesétál az emelvényről – egyenesen
felém. A földet bámulom, miközben megérzem, hogy az
orromba kúszik parfümjének fűszeres illata.
– Sors – kezdi a mondandóját. – Levél: Kedves Brock! Vérző
szívvel írom le neked ezeket a sorokat! Sajnálom, hogy
fájdalmat kell okoznom neked! – Nagyot sóhajt. – Aztán
megint az üresség. Amikor tegnap este megtaláltam a
leveledet, amit bizonyára a konyhapulton hagytál ma
reggel, mielőtt eljöttél a házból, nem értettem. Mégis miért?
Dühös lettem, és szörnyen fájtak a sorok, amiket olvastam.
Aztán a végére megint odabiggyesztetted azt a szót, hogy
Sors! Egész éjszaka csak forgolódtam az ágyban és a
plafont bámultam. Gondolkoztam. Mindent végiggondoltam,
az elejétől egészen tegnap estig. A Sors, kedves Meredith,
már kétszer az utamba ejtett azóta. Egyszer, amikor
megláttalak a kerítés túloldalán, aztán amikor – elneveti
magát – beestél az irodámba. Mind a kétszer hozzám
vezetett el, és te ennek ellenére még mindig várod a
megfelelő pillanatot.
– Én nem tudok már a szemedbe nézni.
– Pedig most azt kérem, hogy nézz rám, Meredith.
A számnak vége lesz. Ráemelem Brockra a tekintetem,
amit befátyoloznak a könnyek. Két keze közé simítja az
arcomat, és a hüvelykujjával letörli a cseppeket.
– Nem tudok úgy a szemeidbe nézni, hogy ne érezzem,
hogy milyen mocsok lepi be a testemet, a lelkemet, és nem
tudom elviselni azt a szomorúságot, ami visszatükröződik a
tekintetedben. Sajnálattal vezeted rajtam végig a
pillantásodat, ami minden egyes alkalommal keserűséggel
tölti meg a torkomat. Nem akarom, hogy azt lásd bennem,
hogy egy elhasznált, megsebzett nő vagyok. Arra vágyom,
hogy újból játékos vágyakozással fedezd fel a testemet.
Amikor a szemembe nézel, ne emlékezz vissza arra a napra,
amikor megtaláltál apád házában. Nem akarom, hogy
magadat okold a történtekért.
– Azért szomorú a tekintetem, mert nem tudom, hogy
mikor fogsz újból elfogadni engem. Két hónap telt el, én
próbáltam gyengéden közelíteni, de szelíden ellöktél
magadtól. Rád várok, Meredith, az engedélyedre, hogy
végre újból elkezdhessük azt, amit két hónappal ezelőtt
abbahagytunk. Én nem látom az elesett nőt benned. Egy
erős nőt látok, akárhányszor csak rád nézek. Csak vártam,
hogy készen állj ismét rám, a közös életünkre. Szerelmes
vagyok beléd, Meredith. Mindig is szerettelek. Azóta
szeretlek, amióta megláttalak, de éveken keresztül gyáva
voltam, hogy kiálljak melletted. Amikor megláttalak, én nem
a kívülállót láttam benned. Nem a kakukktojást, aki nem illik
be a többiek közé. Kitűntél közülük, de nem a lángoló hajad
miatt. Egyéniség voltál, és ez már akkor tetszett benned.
Nem álltál be a sorba a többiek után, hogy szeressenek.
Önmagad maradtál mindenáron, és tetszett a kitartásod. Az
önbecsülésed, a hited. És amikor lopva a mosolyoddal
ajándékoztál meg, esküszöm, a kezemet a szívemre kellett
helyeznem, hogy ki ne akarjon ugrani a helyéről. Csak azt
szeretném, hogy bocsáss meg nekem és maradj mellettem,
angyalom, te vagy az otthonom.
– Én is szeretlek, Brock, jobban is, mint hinnéd.
Fuldokoltam, és te voltál az, aki megmentettél.
Brock térdre ereszkedik előttem, majd a zsebéből egy
dobozkát húz elő.
– Dönts most, Meredith! Te leszel az, aki megpecsételi a
sorsot.
A szám elé kapom a kezemet, és mellé ereszkedem a
földre.
Két kezembe fogom az arcát, majd megcsókolom. Az ölébe
von, és szorosan magához ölel.
– Nem kell ezt tenned! – suttogom.
– De én ezt akarom. Azt akarom, hogy a feleségem legyél.
Ez az én döntésem. Csakis az enyém. Mit mondasz,
Meredith? Leszel az Otthonom?
– Igen, Brock. Te vagy a Sorsom!
 Epilógus
Brock
Hónapokkal később
Életemben nem vártam még így egy hivatalos levelet,
mint ma reggel. Amikor megszületett Sara gyermeke, az
elsők között voltam, akik jelentkeztek az apasági tesztre és
reménykedtem benne, hogy negatív lesz az eredménye.
Meredith előtt, órákkal korábban felkeltem; futottam
egyet, hogy levezessem a bennem lévő feszültséget. De
ezen a reggelen semmi sem segít abban, hogy rózsaszínben
lássam a világot.
Vártam is az eredményt, miszerint nem én vagyok Sara
gyermekének az apja, hogy még egy fejezetet lezárhassunk
a múltból, és féltem is; mi lesz, ha a múltunk kihat majd a
jövőnkre.
Több hónap kitartó munkájának köszönhetjük, hogy
sikerült újra felépíteni a kapcsolatunkat.
Olyan volt, akár egy házépítés. Az alapoknál kezdtük, és
minden munkafolyamatot gondosan elvégeztünk. Tégláról
téglára pakoltuk fel, és most már a tetőnél tartunk. A
házunk olyan szilárd és stabil, hogy még egy eget rengető
földrengés sem taszítaná le ismét a mélybe. Mégis félek
attól, hogyan hatna minderre egy gyermek, aki nem
Meredith méhében növekedett.
A konyhapult mellett állok, miközben kortyolgatom a
reggeli kávémat, majd meglátom a feleségemet halkan
lefelé sétálni a lépcsőn. Megáll a legalsó lépcsőfokon és
bájosan rám mosolyog. A szeme még álmosan hunyorog a
fénytől, és a haja is összevissza áll az esti menettől.
Visszamosolygok rá és a kedvenc bögréjét lerakom a pult
túloldalára, ahol helyet foglal.
 – Jó reggelt. – Áthajol a gránitpult felett és megajándékoz
egy csókkal.
Minden perc ajándék vele.
– Jó reggelt.
A zavaromat és a tanácstalanságomat nem tudom a bögre
takarásába rejteni, ami mellett talán megbújik a haragom is.
Meredith átnyújtózkodik és megszorítja a kézfejemet. Az
arca azt sugározza, hogy minden renden lesz.
Egy percig hittem is ennek az édes képnek, de megszólal
a vészcsengő a fejem felett.
Megérkezett a levél.
A borítékkal a kezemben a kanapéra ülök. Képtelen
vagyok rá, hogy felnyissam, de muszáj megtudnom, mi a
sorsom.
Sors.
Meredith az mondta, hogy ha a sors az utamba sodorja,
akkor megcsókolhatom. A csók láncreakciót váltott ki, és az
után a bizonyos első éjszakánk után tudtam, hogy soha nem
kell már más.
Rögös út után, úgy érzem, révbe értünk, de most itt ez a
papiros, ami ismét megváltoztathatja a sorsunkat.
Meredith szerint csak egy új lehetőséget kapunk, egy új
esélyt, egy új végzetet. Rajtunk áll, hogy miként fogadjuk el,
és milyen döntéseket hozunk ezután.
Feltépem a borítékot, és megkeresem rajta az eredményt.
Pozitív.
Az arcvonásaim eltorzulnak, összegyűrve elhajítom a
papírt. A sárga föld alá iszom magam, mert nem látom
ebben az egészben a pozitív megoldást.
Sara bizonyára keresni fogja azokat a pontokat, ahol a
gyerekre hivatkozva megfúrhatja a házasságunkat Meredith-
tel, de fogadalmat tettem az angyalomnak, hogy nem fogok
olyan nővel együtt élni, akit nem szeretek, viszont az apja
leszek a gyereknek… amit Meredith minden percben a
fülembe duruzsol.
 De akkor, amikor megpillantottam a gyönyörű
kislányomat, Annabellt, az összes harag, keserűség és rossz
távozott belőlem.
Meredith szerint az én szememet és hajamat örökölte, bár
szerintem ezt ilyenkor még korai megállapítani.
Amikor a kezemben tarthattam az ártatlan újszülöttet és
Meredith csillogó szemébe néztem, nem éreztem egy percig
sem, hogy nekünk ez a végzetünk, mert az a pillanat volt a
mi kezdetünk.
Meredith mindenben támogat, és ő is izgatottsággal vár
minden egyes találkozást a lányommal.
Szenvedéllyel vette a kezei közé az ügyet, és saját régi
szobáját teljesen átalakította Annabellnek.
Rózsaszín és fehér színkombináció tarkítja a szobát,
melyet kellemes babaillat táncol körbe.
Csupán csak egy hónap telt el a szülés óta, amikor egyik
délután Sara hívatlanul beállít hozzánk egy csomó
bőrönddel. Értetlenül állok az ajtóban, választ várva tőle.
Meredith felviszi Annabellt a szobájába aludni, amíg én
Sarával beszélgetek.
– Le szeretnék mondani az anyaságról.
– Ebben biztos vagy, Sara? Ez nagyon komoly döntés, és
ha ezt tényleg megteszed, nem fogom engedni, hogy a
későbbiekben megváltoztasd a véleményedet. Ha átveszem
Annabell gyámságát, soha többé nem adom már neked
vissza, mert egy élő, lélegző, érző emberi lényről
beszélgetünk, nem egy tárgyról. Ugye tisztában vagy ezzel?
– Átgondoltam. Napokig ezen töprengtem, de Brock… nem
megy. Úgy érzem, hogy én, mint nő, mint ember
megszűntem létezni. Az igényeim teljes mértékben az övé
mögé kényszerültek. És ez nem csak pár nap, pár hét, pár
hónap; sok-sok éven keresztül menne, és úgy érzem, nem
lennék megfelelő anyja a kislánynak. Nem bírom elviselni a
sírást, az állandó éjszakázást, a kakis pelenkákat. Állandóan
savanyú tejszagúak a ruháim. Tudod, hogy milyen vagyok,
Brock. Ez nem büntetés, amit elkövetek a lányunk ellen,
inkább az érdekeit szolgálom azzal, hogy lemondok az
anyaságról a te javadra.
– Ez egy felnőtt, érett döntés a részedről. Köszönöm.
Felhívom az ügyvédemet és tájékoztatlak a fejleményekről,
amint többet megtudok.
– Kérhetnék tőled egy szívességet?
– Persze.
– Szeretnék egy, talán kettő, de az is lehet, hogy három
plasztikai műtétet, amivel talán visszaállítják a testemet a
szülés előtti formájába.
– Sara! – horkanok fel bosszúsan.
– Ezt ne úgy fogd fel, hogy megveszed az apaságot vagy a
lányodat. Csupán a lányod anyjának teszel egy szívességet.
– Küldöm majd a csekket.
– Köszönöm. Vigyázzatok a lányunkra, és minden jót
kívánok nektek.
Sara mosolyogva felpattan a székből.
– Mire ez a nagy boldogság?
– Megcsináltatom a lestrapált frizurámat és a körmeimet.
Délután pedig randim van a masszőröm kezeivel – és
remélem, a péniszével is. Mindezek után egyhuzamban
alszom tíz órát, és egy teljes napig ki sem kelek az ágyból. A
csekket pedig várom.
Kacsint, majd kilibben az ajtón.
Felsétálok Annabell szobájába. Meredith azonnal
lepisszent, hogy maradjak csendben, pedig egy szót sem
szóltam, majd odahív a kiságy mellé. Annabell édesen
mosolyog álmában. Magamhoz vonom Meredith testét, majd
a fülébe suttogok.
– Beszélnünk kell.
– Ha szexelni szeretnél, arra várnod kell. Ne haragudj, de a
lányod most sokkal édesebb, mint te – gúnyolódik.
– Fontosabb a téma, mint a farkam kényeztetése.
Meredith rám tekint.
– Baj van?
 A fejemmel intek, hogy menjünk ki a szobából. Meredith a
kezébe ragadja a bébiőrt, és nesztelenül kiosonunk a
helyiségből. A lépcső legfelső fokára kuporodunk.
– Sara le akar mondani az anyaságról a javamra. Azt
mondtam neki, hogy felkeresem az ügyvédemet és utána
értesítem. Tudom, hogy veled is meg kellett volna ezt előtte
beszélnem…
– Úgy gondolod, hogy közéd és a lányod közé állnék? –
Kérdőn felhúzza a szemöldökét.
– Nem.
– Akkor jó, ugyanis elég régóta ismersz már, Brock Ross,
és tudhatnád, hogy sosem kérnék tőled ilyet.
– De nem hagysz el, ugye?
Meredith hangosan felnevet.
– Néha olyan vagy, akár egy nagy gyerek. Ha elbírnálak,
most azt mondanám, hogy ülj bele az ölembe.
Mind a ketten felnevetünk.
– Meredith Ross, ha nem lennél a feleségem, most újból
megkérném a kezed.
– És én újból igent mondanék neked.
Megcsókolom.
– Oké, akkor most egy olyan ötlettel fogok előállni, ami
már nem fog annyira tetszeni.
Meredith kifürkészhetetlenül néz rám. Utálom, amikor ezt
teszi.
– Úgy döntöttem, hogy kipróbálom magam, mint
építészmérnök.
– Ez miért lenne rossz? Vártam már erre a pillanatra;
biztos vagyok benne, hogy azon a területen is sikeres leszel.
– Te veszed át a céget – vigyorgok.
– Nem, nem és nem. Én nem tudok elvezetni egy céget.
– Mindent tudsz róla, mindenkit ismersz, és én bármikor a
segítségedre leszek, ha valamiben bizonytalan lennél. De
mielőtt átadom a stafétabotot, betanítalak.
– És Annabell?
 – Sok szabadidőd lesz, ha lezárjuk a fúziót, és én is itt
vagyok. Együtt megoldjuk.
– Mert nem csak a szép, felhőtlen időkben tartunk ki
egymás mellett, hanem akkor is, amikor a világ összes,
megoldhatatlannak tűnő problémája a nyakunkba hullik.
Sosem gondoltam, hogy egyszer a kertemet majd egy
kislány hangos kacaja fogja megtölteni. Annabellnek fél
évesen annyi energiája van, ami mind a kettőnket nullára
ürít estére a munka mellett.
Meredith kifogástalanul helyt áll a munkahelyen, ügyesen,
céltudatosan vezetgeti a vállalatot, amíg én a szárnyaimat
bontogatva tanulom azt, amit mindig is szerettem volna.
Az is elképzelhetetlen volt számomra, hogy Gabriel
gondoskodó nagybácsi lesz. Bár legszívesebben távol
tartottam volna a családomtól őt és mindazt, amit
megtestesít, de miután a kérésemnek eleget téve felhagyott
a bizniszével, eszem ágában sem volt szétszakítani a
családunkat.
Normálisnak mondható életet folytat, már amennyire
normálisnak mondható egy elit, zártkörű sztriptízbár, ahova
csak a gazdagok tehetik be a lábukat.
Sajnos mivel ez legális tevékenység, nem szólhatok bele,
de nem is fogják lecsukni érte, ami némi megnyugvással
tölt el. És úgy néz ki, Jean személyében megtalálta az a nőt,
azt a társat, akit egyáltalán nem érdekel, ha pucér női
seggeket kell bámulnia.
Én pedig kaptam még egy esélyt az élettől azért, hogy
jóvátegyem a múltbeli hibáimat, és azzal a nővel éljek,
akiről már kölyökkoromban álmodoztam.
A bűntudat, ami hónapokig marcangolt, akárhányszor
visszaemlékeztem az összevert arcára, véres testére,
szörnyű álmok alakjában látogatott meg esténként. Azonban
amikor kinyitom a szemem, Meredith hibátlan bőrét, boldog
arcát látom magam mellett.
Fiatalok voltunk, meggondolatlan döntéseket hoztunk, de
az élet volt olyan nagylelkű hozzánk, hogy hazairányítson
minket: egymáshoz.
 Köszönetnyilvánítás
Kedves olvasó!
Köszönöm szépen, hogy megvetted a könyvemet s ezáltal
bizalmat szavaztál nekem és a történetemnek, ami
valamelyest a te történeteddé is vált. El sem tudod hinni,
hogy milyen sokat jelent ez számomra. Remélem, sikerült
pár óra felhőtlen kikapcsolódást nyújtani a történetemmel.
Kedves Detty és Ági! Nektek külön köszönetet szeretnék
mondani, hogy az értékes, és kevés időtökből időt
szakítottatok rám, és elöljáróban jó tanácsokkal láttatok el,
hogy Meredith és Brock története teljessé váljon!
Köszönöm! Köszönöm!
Kedves szerkesztő, a számítógép túloldalán! Köszönöm
szépen, hogy ismét varázslatossá varázsoltad a kéziratot.
Kedves férjem!
Lehet sokszor az idegeidre mentem... amiért tudom, hogy
nem kértem elnézést, de legalább elmondhatod, hogy
mellettem nem unalmas az életed. És bízom benne, hogy
idősebb napjainkban sem lesz az. Köszönöm, hogy elviselsz
és órákig képes vagy hallgatni azt, amit már százszor
hallottál.
Ashley, köszönöm, hogy megtervezted azt a borítót, amit
megálmodtam. Számomra tökéletesen tükrözi a történetet
ez a kép.
Még egyszer meg szeretném köszönni, hogy időt szántok
rám és elolvassátok a munkáimat! Igazán szerencsésnek
mondhatom magamat, hisz’ rengeteg pozitív visszajelzést
kapok az olvasóimtól, ezáltal energiát, hogy igenis
folytassam azt, amit a legvadabb álmaimban sem
gondoltam soha, hogy valóra válik.
Bízom benne, hogy a közeljövőben is együtt sírunk,
nevetünk majd a történetek felett
Szeretettel: Lexie
 A szerző megjelent műve(i):
Élet vár
Fülszöveg:
Azt mondják, egy férfi és egy nő sosem lehetnek hosszabb
ideig „csak” barátok, mert előbb-utóbb az egyik fél mindig
többet akar majd.
Elzártam a szívemet a felszínre törő érzelmek elől, a
barátságunk az idő múlásával mégis vonzalomba torkollott.
Megnyitottam a szívemet annak a férfinak, akire az
életemet is gondolkodás nélkül rábíznám; annak a férfinak,
aki egy levélben búcsúzott el tőlem.
Többet érdemeltem volna egy nyamvadt papírlapnál…
Visszahúzódtam ismét a csigaházamba és éltem tovább az
életemet, miközben arra vártam, hogy kinyíljon az ajtó és ő
belépjen rajta, de helyette egy másik férfi „kopogtatott” be.
Megigézett a szeme, minden egyes szava: ő maga volt a
szenvedély.

Élet vár olvasói vélemények:

„Nagyon tetszett Lexie története. Ez a könyv az
újrakezdés, hit és bizalom története.”
Detty77, moly.hu
„Gyönyörű történet barátságról, újrakezdésről,
szerelemről.”
kkitti12, moly.hu
„Nagyon szerettem Lexie és Graham történetét. Néhol
vicces, néhol szívbemarkoló, néhol szenvedélyes, de
mindenképpen sokat adott. Reményt, erőt, hitet, hogy soha
nem szabad feladni.”
Szakál_Kiss_Csilla, moly.hu
„Gyönyörű, szívbemarkoló, érzelmekkel megírt történet.
Két megtört szív és lélek egymásra találása.”
 takacsera, moly.hu
„Nagyon-nagyon tetszett Lexie és Graham története!
Imádtam! Köszönöm, hogy megírtad! Remélem, sok ilyen
fantasztikus könyvet olvashatok majd tőled!”
Szomódi_Tiborné_Buzás_Erzsébet, moly.hu