Miriam Morton

Az indián mennyasszony sírja

Miután Kitty a magányos hegyi kunyhóba megérkezik, már sejti, hogy korántsem lesz
unalmas. Amennyire élvezi az egyedüllétet Warrennal – a fiúval, akibe menthetetlenül
szerelmes –, épp annyira kínozzák a vissza-visszatérő, lidérces álmok: éjszakánként egy
indián harcos jelenik meg előtte és mondani akar valamit. Félelemtől és rémülettől eltelve
fordul Kitty Teevához, az indián származású könyvtáros nőhöz. Elbeszéléséből megérti, hogy
csak egyetlen módon szabadulhat meg lidérces álmaitól…
 1.FEJEZET

Képzeljétek csak el: végre elérkezett a nyári szünet. Kelly, a legjobb barátnőm két hétre a
Hawaii-szigetekre utazik. Christának, a második legjobb barátnőmnek szerencséje volt, és
hostessként dolgozhat egy előkelő üdülőhelyen, Hilton Head közelében. De még Donna, az
unokahúgom is New Orieansba megy, hogy meglátogassa a bátyját, pedig ő aztán az egész
nyarat legszívesebben a tévé előtt ücsörögve töltené.
Na és mi lesz velem? Hogyan is festenek pompás nyári terveim? Dada leszek egy
harmincnyolc éves csöppség mellett.
Persze sejthettem volna már áprilisban is, hogy mi vár rám, amikor apa napokig önelégült
ábrázattal járt s kelt mindenfelé. Ugyanolyan képet vágott, mint egy héttel korábban, amikor
anyával közösen egy sztereó rádióval lepett meg a születésnapom alkalmából.
Sejthettem volna az egészet. Amióta anya elhatározta, hogy újra beiratkozik az egyetemre,
minthogy pszichológiából akar doktori fokozatot szerezni, csakúgy sorjáznak a sorscsapások.
Tavaly például folyton a szóbeli vizsgáival zaklatott bennünket, apát, Timet meg engem.
– Már az íróasztalomnál kellene ülnöm – szokta mondogatni, amikor hazaértem az
iskolából, és az egytálételre bökött, amely a mikrohullámú sütőben várt. Aztán bezárkózott a
„dolgozószobájába” – más szóval a korábbi tévészobába –, és készülni kezdett a szóbeli
vizsgáira.
Egy ilyen vizsgán hat vagy hét professzor ül egy asztalnál, és órákon át bombázzák az
embert mindenféle kérdéssel, aminek egyáltalán valami köze lehet a pszichológiához. Anya
azt mondja, hogy azonnal kiszárad a szája és fölhólyagosodik a nyelve, mihelyt a
„bombázásra” gondol. Jellemző anyára, hogy mindent eltúloz. De azért sok múlik ezeken a
vizsgákon, mert ha kirúgják, akkor megette a fene azt a három évi tanulást. De hála az
ezerféle, változatos, halkonzerves étkezésnek, hála apa gyakori és sokáig tartó elutazásainak,
melyeket tavaszra tervezett, és hála Tim iskola utáni kosárlabdaedzéseinek, szerencsésen
átvészeltük a válságot.
Na és a jutalom? Egy újabb akadály – anya doktori értekezése. Elbeszélése szerint egy
könyvre való, részletes dolgozatot készít valamilyen olyan témában, amit eddig nem kutattak.
Én persze minduntalan céloztam rá, hogy „a téma” gyakorlatilag egy fedél alatt él vele, hiszen
az ő drágalátos szülöttjéről, Timről, a kisfiáról volt szó, aki még lámpafénynél is képes aludni,
de mihelyt vihar támad, lekapcsolja az összes lámpát, hogy a villámfény jobban
érvényesüljön, de hát... Szóval Tim a pszichológusok vágyálma lehetne...
De vajon hallgatott-e anya az ő legkisebb lányára? Eltaláltátok (hogy nem). Ehelyett
kiagyalja a következő sikertémát: a fejlődésben lévő főemlősök változatos viselkedés formál a
csuklyás majmok példájával szemléltetve.
Nem hinném, hogy ez a cím valaha is a sikerlistára kerülhetne. Pedig már előre örültem,
hogy a városi könyvesboltban egyszer csak fölfedezem Dr. Sylvia Connor könyvét, vagy
tévéinterjút készítenek vele a főműsorban, sőt talán a körzeti tévéadó is tudósít róla. De nem
hinném, hogy akár egy szerkesztőségnek is kedve volna olyan szerzővel foglalkozni, aki több
száz oldalon át azt ecseteli, milyen őrült módon viselkednek a majomcsecsemők. Már pedig
keresetlen szavakra lefordítva erről szól a munkája.
Mindenesetre most, miután már oly sok órán át kutatott a könyvtárban és az állat
viselkedéstani intézetben, és egy csomó cipős dobozt megtöltött már telefirkált céduláival,
kutatásainak eredményét papírra kell vetnie, szépen le kell gépelnie, aztán pedig le kell tennie
még egy záróvizsgát ugyanebben a témakörben. És mindezt augusztus végéig.
Akkor aztán Sylvia Connorból, a manskeri középiskola egyszerű tanárnőjéből egy csapásra
Dr. Sylvia Connor lesz. Klassz, mi?!
 Bevallom, hogy tényleg nem hangzik rosszul, de mégiscsak nekem kellett vele lennem a
szünidő első hetében. A legkisebb pisszenésre a dolgozószobája ajtajában termett és azt kérte,
hogy maradjunk már csöndben. Ha meg csönd volt, vagyis hogy Tim kint kosarazott, akkor
meg azért jelent meg az ajtóban, hogy megkérdezze, mit jelentsen ez a gyanús csönd. És
amikor apának őszig nem kellett minden nap úton lennie, percenként keresték telefonon.
Ekkor tájt, egy pénteki napon, reggelizés közben rukkolt elő az óriási meglepetéssel.
– Sylvia, mire volna szükséged a leginkább ahhoz, hogy sikeresen letehesd a vizsgád? –
kérdezte apa a kávés bögréje mögül.
Anya fölnézett a csészéje mögül.
– Ne tréfálj! Amíg el nem készülök a dolgozattal, nem gondolhatok a záróvizsgára.
– Akkor talán a doktori disszertációdat szeretnéd ajándékba, ha nem tévedek?
Anya először Timre nézett, aztán meg rám. Apa alig bírta türtőztetni magát.
– Ted, mi a csudáról beszélsz egyáltalán?
Na, erre újra kiült apa arcára az elégedett kifejezés.
– A disszertációt csak teljes nyugalomban tudod befejezni, nemde?
– De igen.
– És teljes nyugalmad csak akkor lehet, ha nem itthon kell egész nap ücsörögnöd, ugye?
Anya éppen a pirítósba akart harapni, ekkor azonban megmerevedett.
– A sikeres vizsgáért tehát hat hetet kapsz tőlem ajándékba. És ezt a hat hetet egy
shannonburgi víkendházban töltheted. Teljesen egyedül a jegyzeteiddel, meg... – nem tudta
befejezni, mert anya ujjongva vetette magát apa nyakába.
Tim meg én lopva sandítottunk egymásra, és gondolatban már láttuk is a megüresedett
házat, amelyben majd teljhatalmat élvezhetünk.
– Kittyvel – fejezte be apa a mondatot, amikor anya végre elengedte szorító öleléséből.
–Velem? – kiáltottam fel rémülten. Mit kezdjek én Shannonburg-ban? Anyának van békére
és nyugalomra szüksége... – gyorsan Timre néztem, aki tágra nyitott, búskomor
dakszliszemmel meredt rám. A fickó majd kibújt a bőréből, annyira örült a helyzet ilyen
alakulásának.
– Éppen azért: Leveszed anyád válláról a konyhai munka terhét, bevásárolsz, elintézel
minden elintéznivalót, hogy ő viszont minél több időt szentelhessen a munkájának...
– Na és velük mi lesz? – néztem anyára, aki időközben megint apa ölébe ugrott. Nagyon
jól tudtam, hogy mivel okozhatok neki lelkiismeret furdalást. – Ki fog rájuk főzni? Nem
emlékszel talán a mikrohullámú sütőben főtt tojásra?
Ez hatni szokott. Agyafúrt testvérem egy reggel a mikrohullámú sütőben akart kemény
tojást főzni, csakhogy a tojás nem hagyta magát és úgy szétrobbant, hogy az egész sütőt
összefröcskölte. Úgy nézett ki aztán, mint az öreg Mr. Haislip verandája szilveszteri tűzijáték
után.
– Nehogy meggondold magad! – szólalt meg apa, és anyára mosolygott. –Tim meg én
valahogy elboldogulunk. Meg aztán lesz egy kis időnk arra is, hogy együtt legyünk, mielőtt az
egyetemre megy a fiú. Nem igaz?
– De igaz – mosolygott Tim apára, de nyugtalan szemével aggódva lesett felém.
Apa tehát tartogatott még egy adut, gondoltam magamban. A fenébe is! A jó öreg apa-fiú
mese, én meg közben egy sivár hegyi fészekben senyvedek, több száz kilométerre Briantől.
Az egész, bulira áhítozó ház meg itt marad ennek a nyavalyás Timnek.
Elismerem, ha alaposan belegondol az ember, nem is olyan rossz ötlet a nyarat
Shannonburgban tölteni. Cuki kis üdülőhely, fent a Smoky Mountainsban. Néhány hétvégét
már eltöltöttünk ott, amikor Tim meg én még gyerekek voltunk. Shannonburg egy alpesi
falura emlékeztetett, sok észak-karolinai nyaraló töltötte szabadságát a hűs és friss hegyi
levegőn, bár a település a Tennessee szövetségi államhoz tartozó hegyoldalon terült el.
 Utoljára öt éve láttam Shannonburg egyetlen utcájában az ajándéküzletek és motelek tarka
kavalkádját. Igen, akkor vásároltam ezt a kis indiáncsoportot azzal a cseroki harcossal együtt.
Ha nem tévedek, Shannonburg ugyanis eredetileg a cseroki indiánok földje volt.
De még ha Párizs maga volna is Shannonburg, Brian nélkül – sivár az egész. Nem, ez a
nyár is éppolyan pompázatosan vonul be majd Kitty Connor élettörténetébe, mint az Eltört
Láb Nyara. Ki tudja, talán ez a Megtört Szív Nyara lesz, gondoltam magamban ezen a
szombaton, csomagolás közben, míg Brian bekeretezett portréját papír zsebkendőbe
csavartam...

– Hát akkor megérkeztünk – mondta anya. A ház előtti kis teraszon álltunk. Apa kocsija
már rég eltűnt a ház alatt kanyargó keskeny út jegenyéi között. – Micsoda levegő!
Szippantsatok mélyeket. Teleszívta a tüdejét, én pedig már attól kezdtem tartani, hogy
mindjárt úgy verdesi öklével a mellét, mint Tarzan. – Végre igazi, friss, tiszta oxigén!
–Tényleg? Na és az egymás lökhárítójába érő autókkal mi van ott a főutcában? Azok talán
illatszert okádnak kipufogógáz helyett?
– Képzeld, Kitty, nyitott ablaknál alszunk el és friss hegyi levegőn ébredünk...
Őszintén szólva a szakmai fogásait próbálgatta rajtam. Ha az embernek egy pszichológus
anyja van, akkor borzasztó gyorsan ragad rá minden. És ha van valami, amit egy pszichológus
képtelen elviselni, akkor az az, hogy ha kijelentjük a módszereiről, hogy azok hatástalanok.
Ezért is mondtam tehát neki egyfolytában ellent. Előbb-utóbb úgyis beadja a derekát.
– Ha mindenáron ragaszkodsz hozzá, hát akkor aludj nyitott ablak mellett. De ne hidd,
hogy majd hanyatt-homlok rohanok a segítségedre, ha egy reggel netán egy medvével
ébredsz. Vagy mit szólnál egy csavargóhoz? Ki tudja, hogy miféle állatok meg alakok szoktak
erre csatangolni?! – mutattam a havasi pásztorkunyhónk körül emelkedő dombok felé.
Bocsánat! Havasi kunyhót mondtam? Házikónk inkább egy cölöpökön álló indiánsátorra
hasonlított. Apa mindenesetre azt mondta, hogy óriási szerencsénk van, hogy egyáltalán
kapott valami helyet, mert a legtöbb hétvégi házikót már márciusban le szokták foglalni.
– Tisztában vagy te egyáltalán azzal, hogy ki is kiabálhatnánk a tüdőnket anélkül, hogy
bárki meghallaná? Kilométereken belül nincsenek szomszédok. – Kinyitottam az ajtót, ő
pedig belépett.
– Ne aggódj! Ching majd vigyáz ránk.
Ettől tökéletesen megnyugodtam. Ching, a mi csau kutyánk borzasztóan félelmetes hatást
kelt rőt bundájával meg az oroszlánpofájával. Csak az az egy bökkenő, hogy Chingnek nincs
foga. Átesett ugyanis valami állkapocsbetegségen, Dr. Stevenson pedig kihúzta az összes
fogát. Ezért is hoztuk magunkkal. Külön kellett rá főzni, mert nem tudta megenni a száraz
kutyaeledelt, a konzervet pedig ő is utálta.
– Épp Ching lesz a házőrzőnk... Az egyetlen kutya, amelyik halálra nyalogatná a betörőket.
Anya elnevette magát, aztán fölment az emeletre. Ott volt a dolgozószobája. A házban
összesen négy helyiség volt: a nappali, mögötte a háló, egy kis konyha és fent a padlásszoba.
Anya rögtön kiválasztotta magának a padlásszobát, így aztán Ching meg én a hátsó hálóba
költözhettünk. Ha fent lakik, mondta, időnként éjjel is dolgozhat anélkül, hogy zavarna
minket.
Nekem tökéletesen megfelelt a hátsó háló, de azért örültem, hogy Ching velem lesz.
Először is azért, mert hát ő az én kutyám, akiért aggódtam volna, ha otthon marad apával meg
Timmel. Másfelől meg szomszédokra is számítottam. A házikónk azonban egy hosszú, kihalt,
kanyargós út legvégén állt a hegytetőn, és bár a szomszédos telkeken „ELADVA” feliratú
táblák sorakoztak, a házunk mellett jobbra tátongó, négyzet alakú gödröt leszámítva semmi
életjelet nem lehetett fölfedezni a környéken.
 A telek sarkán egy „Warren Rogers építési vállalkozása” feliratú magányos lakókocsi
éktelenkedett. Apa szerint az óriási gödröt házalapnak ásták, szerintem viszont inkább
hasonlított egy hatalmas úszómedencére. Hát, ha ennyire elzártan élünk a világtól, akkor
Ching lesz a társaságom...
A délután hátralévő részét a konyhaeszközök és a saját holmijaim kicsomagolásával
töltöttem. Anya nekiállt dolgozni, ezért aztán úgy döntöttem, hogy az ő bőröndjére majd
másnap kerítek sort.
Négy óra felé elfáradtam, ezért teát főztem. Felvittem egy csészével anyának, aztán
kimentem sétálni Chinggel, mert már nagyon türelmetlenül várta, hogy végre
körberohangálhasson és végigszimatolhassa az új szagokat. Leültem a hátsó lépcsőre, míg
Ching az egyetlen jegenyefánkat szaglászta és veszettül rohangált föl és alá új felségterületén.
Ahogy ott üldögéltem és a jegenyéken áttetsző délutáni nap ragyogását, a lombokon át
földre vetődő mintákat néztem, amelyek a tűlevéltől borított földre vetődtek, beláttam, hogy
mily csodaszép helyen vagyunk. Érthető, hogy miért is ragaszkodtak annyira a cseroki
indiánok ehhez a földhöz. Ez lehetett egész Smoky Mountains legcsodálatosabb része.
Ezen az estén mi hamburgert vacsoráztunk, Ching rántottát kapott. Kint ettünk a ház előtti
teraszon, amikor a nap lehanyatlott a hegyek mögött.
– Kitty, el sem tudod képzelni, mennyit haladtam ma. Egyetlenegy délután!
– Akkor hát végzel vele?
Anya hátul beletúrt vállig érő hajába, aztán kinyújtózott.
– Ha így haladok, akkor legkésőbb július végéig leadhatnám gépelésre.
Ránéztem. Kis, kerek arcába egyetlen ránc sem vésődött. Nem csoda, hogy az iskolában
azt mondták, hogy inkább testvérek lehetnénk, mint anya meg a lánya. Számára ez persze bók
volt, de abban már korántsem vagyok annyira biztos, hogy én örömmel fogadtam-e azt, hogy
egy harmincnyolc éves asszony testvérének tartsanak. Csak azért, mert az apám magas
termetét örököltem és a szemem nagy, és mély érzelmekről tanúskodik, ahogyan anya
mondja. Alapjában véve azonban a beszédstílusa teszi őt fiatalossá. De ennek most már
hamarosan vége szakad. Hiába is csüggtek rajta a diákok, egy negyven felé közeledő asszony
lassanként elér ahhoz a határhoz, amikor már egyre kevésbé figyelnek fel rá. Tudom persze,
hogy mennyire imádja öt Manskerben minden diák, és hogy minden férfi kollégája mennyire
töri magát, hogy éppen Mrs. Connor segítsen nekik az órarendi nehézségek kiküszöbölésében,
de mégis: egy anya legyen olyan, mint egy anya, és ne akarjon kissé túlkoros tizenévesnek
látszani. Nem igaz?
– Ez azt jelenti, hogy hamarabb hazamehetünk?
Szürkészöld szemének átható pillantásával figyelt.
– Ennyire hiányoznak?
– Kik?
– Tudod te azt, hogy kire gondolok.
– Apa meg Tim?
– Na jó!
Felnevettem.
– Ne viccelj! Ami Timet illeti, igazán...
– Meg a barátaid...–
– Miféle barátaim?
Vállat vont.
– Mondd meg te. Te tudod legjobban.
– De te kezdted.
– Kitty!
– Hát jó. Igenis, hiányoznak! – Össze akartam szedni az edényeket, de ő megfogta a
karomat.
 – A lányok vagy ő?
– Ő is közéjük tartozik.
Hátradőlt a székben. – Figyelj rám, kedvesem. Tudom, hogy meglehetősen nagy áldozatot
követeltem tőled, amikor arra kértelek, hogy hagyd ott a barátaidat. Tényleg. De teljesen
őszinte akarok lenni hozzád. Brianhoz fűződő kapcsolatod... Kérlek, ne érts félre. Az apád is,
meg én is... mindketten kedveljük Briant. Mégis úgy gondoljuk, hogy kezd kissé túlságosan is
komollyá válni a dolog...
– Szorossá, akarod mondani...
– Hát jó, tavasszal igenis szorossá vált a viszonyotok. Nézd, Kitty, még csak tizenhat éves
vagy. Még túlságosan fiatal vagy ahhoz, hogy odaláncold magadat egy fiúhoz... Bármennyire
kedves is az...
– Hát erről van szó?! Csodásan kifőztétek! A régi mondóka: Kittyt túl szoros szálak fűzik
Brianhez. – Fogtam magam és lerámoltam az asztalt.
– Jó, nem tagadom, hogy ez is közrejátszott. Tudom, nehezen elképzelhető számodra, de
már a tanulmányaim kezdete óta arról ábrándozom, hogy saját praxisom lesz. De aztán
közbejött apa...
– Talán téged is száműztek a szüleid egy isten háta mögötti nyaralóba és közben
rimánkodtak, hogy verd ki a fejedből Ted Connort?
Nem reagált rá.
– Házasság, aztán jött a család, és egy csapásra elmúltam harminc. Egy reggel azt
mondtam magamnak: most vagy soha!
Összeszedte magát.
– És sokra vittem, hála az én angyali türelmű családomnak! Még néhány hét és egyenesbe
jutok. Akkor azt kérhetsz tőlem te is meg Tim is, amit csak akartok. Apa meg én mindig
veletek leszünk.
– Tényleg? – a hangomban lévő kételkedés nem kerülte el a figyelmét.
– Tényleg, de egészséges korlátok között.
Már majdnem kicsúszott a számon, hogy nekem az is elég volna, ha nem avatkozna bele a
szerelmi életembe, de végül mégsem mondtam. Mi értelme lett volna? Az embernek időnként
az az érzése támad, hogy ha vele beszélget, a falba ütközik.
– Figyelj csak! – mondtam, és újra letelepedtem. – Örülök, hogy ledoktorálsz. Hiszen
tudod. Hányan mondhatják el a barátaim közül, hogy az anyjuk doktor? Kössünk tehát
fegyverszünetet, jó? Összeszeded magad és gyorsan befejezed ezt a nyomorult disszertációt,
hogy mielőbb lejussunk erről a hegyről, vissza a civilizált világba, és én...
– És te?
– Én pedig megígérem, hogy hetente legfeljebb egyszer hívom fel Briant, amíg itt leszünk.
Elmosolyodott.
– Ez aztán az áldozat! Gondolod, hogy sikerülni is fog?
Berúgtam a megvetemedett ajtót.
– Jó éjszakát – duruzsoltam a válla fölött. – Ne dolgozz túl sokat! Hm... ezt inkább vissza
kellene szívnom, ha jobban belegondolok...
Nevetett.
– Jó éjt! Aludd ki magad! Itt biztosan sikerülni fog.
Ha most visszagondolok, elsőként anyámnak ez a megjegyzése jut eszembe, és
nevethetnékem támad.
 2. FEJEZET

Eleinte úgy éreztem, mintha valami szúnyog zúgott volna tompa agyamban, de aztán egyre
hangosabb lett, mígnem rájöttem, hogy legalább hárommázsás szúnyognak kellene lennie
ennek a dögnek élősúlyban ahhoz, hogy akkora lármát tudjon csapni. Felültem az ágyamban
és az órára hunyorogtam.
Nyolc óra negyven. Nem értettem a dolgot. Tényleg átaludtam volna az éjszakát?
Kiugrottam az ágyból, előkotortam a papucsomat és Chingnek füttyöngetve a nappaliba
szaladtam. Honnan jöhet ez a szörnyű zaj?
Chingnek nyoma veszett. Átmentem a konyhába, ahonnan a zajt hallani véltem, s a
mosogató feletti ablakból megnéztem az építkezést. Csak úgy nyüzsögtek a földmarók,
teherautók, daruk! Keresztül-kasul vonultak az egész terepen, mintha versenyeznének,
melyikük tud nagyobb zajt csapni. A lakókocsi mellett jobbról két óriási rakodóterű, rámpás
nyerges vontató állt. Nyilván ezek szállították ide hajnalok hajnalán a munkagépeket.
Rémülten villant az agyamba: Ching! Ezek a hatalmas kerekek – akármelyikük kis piros
szőnyeggé lapíthatja! Épp vissza akartam szaladni a hálószobába a fürdőköpenyemért, amikor
vadul kopogtattak. Összerezzentem és megfordultam. Az ajtóban egy tizennyolc-tizenkilenc
év körüli fiú állt. Kezével beárnyékolta a szemét, úgy próbált a ház belsejébe látni.
A hálószobába akartam lopakodni, azt remélve, hogy a konyha sötétjében nem láthatott
meg combig érő sárga hálóingemben és a világ négy égtája felé elálló hajammal. Bárcsak
észrevétlenül eljuthatnék a hálószobáig, imádkoztam magamban.
– Hé, van ott valaki?! – kérdezte a fiú, és egyenesen rám szegezte tekintetét.
– Egy pillanat – dadogtam –, rögtön jövök.
– Jobb, ha nem totojázol, ha az ott kint a te kutyád.
– Micsoda? – kiáltottam, kilépve az árnyékból. – Történt valami Chinggel?
– Nem, de folyton a kerekek alatt lábatlankodik és a fiúk ezekkel a gépekkel nem tudnak
olyan könnyen megállni. – Az óriási kráterre mutatott, amiben felfedeztem Chinget, amint épp
egy földgyalut ugatott.
– Ching! – Fütyülni próbáltam, de izgatottságomban nem sikerült.
– Van pórázod? – kérdezte a fiú, és lefelé indult a meredek hátsó lépcsőn. Nem várta meg a
válaszomat, csak annyit mondott:
– Hozd ki, és gyere az építkezéshez!
Beszaladtam a pórázért, de aztán megálltam, mert megint eszembe jutott a fürdőköpeny.
Lekaptam a fogasról, és már a gödörnél voltam, amikor még a karommal sem sikerült
beletalálnom az ujjába. A fiú már lenn volt és épp Ching nyakörvét próbálta elkapni.
– Ching, ide gyere! – A kutya a hangomra felkapta a fejét és ebben a pillanatban a fiú
belemarkolt a nyakörvébe. Aztán húzta-vonta fel a nehéz kutyát a gödör oldalán, vigyázva,
hogy távol tartsa meztelen lábszárától. Csak most vettem észre, hogy levágott szárú farmert
hord. Lebarnult mellkasa és lábszára arról tanúskodott, hogy sokat volt napon.
– Megvan! – kiáltottam, amikor sikerült átfűznöm a kötelet Ching nyakörvén. A fiú még
lökött egyet rajta, én megrántottam a kötelet és Ching végre a lábam előtt hevert.
– Köszönöm! – kiáltottam és indultam volna haza. A férfiak, akiket eddig a kutya látványa
szórakoztatott, most rám kezdtek szemtelen megjegyzéseket tenni és füttyöngettek.
– Egy pillanat! – kiáltotta a fiú, miközben kifelé mászott a munkagödörből. A gépek ismét
dolgozni kezdtek. – Beszélnem kell veled!
Vártam, s közben reménykedtem, hogy nem túl vékony a pongyolám.
– Itt laksz? – bökött a házikó felé szőke fejével.
– Igen, anyámmal – húztam szorosabbra magamon a fürdőköpenyt. – És persze Chinggel.
 – Akkor tartsd inkább pórázon. Nem várhatjátok el tőlünk, hogy egy kutya miatt minden
percben leálljunk a gépekkel. Mi az idő ellen harcolunk.
Valami nem tetszett a hangjában.
– Anyámat is sürgeti az idő. Mikor lesztek kész ezzel a gödörrel? – Reméltem, hogy a
„gödör” éppolyan megvetően hangzott részemről, mint tőle a „kutya”.
– Akkor leszünk kész, ha egy tizennégy emeletes ház áll a helyén. – Felsóhajtottam.
– Szóval egész nyáron el kell viselnünk ezt a lármát...
– Attól félek, igen. Ha nem kezd megint esni, akkor péntekhez egy hétre megkezdjük az
alapozást.
Eddig még nem is néztem meg igazából ezt a fiút. Göndör szőke haja az ellenfényben még
világosabbnak látszott.
– Nem beszélgethetnénk másutt, ahol nem kell így ordítani? – kérdeztem.
Megfordult és intett az egyik földgyalu vezetőjének. – Nincs sok időm, a gépem
akadályozza a többieket.

A konyhában elhatároztam, hogy nem kínálom meg semmivel. Azt mondta, siet, hát
igyekeztem rövidre fogni a mondókámat.
– Tudod, anyámnak ezen a nyáron be kell fejeznie a doktoriját. A doktori egy irtó hosszú
tanulmány, amit azért kell megírni, hogy...
– ... hogy az ember megkapja a doktori címet. – A hangjából kiéreztem, milyen fölényes
lehettem az imént. Beláttam, de hát honnan tudhattam volna, mennyit kell tudnia egy
építőmunkásnak a tudományokról. – És? – fonta össze karját széles mellkasán.
– Azért jöttünk ide, mert nyugalomra van szüksége. És hogy lesz nyugalma, ha ti ott lenn
így dolgoztok?
Mélyet lélegzett.
– Hát nyolctól négyig nem lesz nyugalom. Délben egyórás szünetet tartunk, és ha jól
haladunk, akkor péntekenként néha egy órával korábban befejezhetjük a munkát. – Szünetet
tartott, mert halkan füttyentettem. – Figyelj, beszélek apámmal. Talán sikerül valami
megoldást találnunk.
– Apáddal?
– Igen. Ő a vállalkozó, Warren Rogers. Én csak besegítek ezen a nyáron.
– Vagy úgy!
– De engem is Warrennek hívnak. Ez néha okoz némi zűrt. Mindenesetre utánanézek,
hátha kitalál valamit. – Az ajtó felé tartott. – És te?
– Én nekem nincs semmi ötletem. A füldugó ilyen zaj ellen annyit ér, mint a ragtapasz.
Nevetni kezdett. – Én azt akartam kérdezni, hogy hívnak? Chinget már ismerem. –
Lehajolt, hogy megvakarja a kutya fejét. – Ugye, öregem?
– Ja, persze. A nevem Kitty. Kitty Connor.
Warren megígérte, hogy értesít, ha az apja kitalál valami megoldást. Megköszöntem és
utánanéztem, ahogy leugrálta hátsó lépcsőn, kettesével-hármasával szedve a fokokat. Amint
visszaért az építkezésre, könnyedén felugrott egy gépre, amit én földmarónak néztem.
Szóval diák, gondoltam és hátravittem Chinget a teraszra, hogy megpucolgassam, Ebből is
látható, milyen fogyatékos az emberismeretem. Hiszen úgy nézett ki, mint egy kedves akárki,
aki egész életében a tűző napon dolgozik.
 Híreim nem nagyon lelkesítették anyát. Ellenkezőleg, kifejezetten dühöngött, amikor a
pokoli gépzaj fölébresztette. Először apát akarta felhívni, hogy tiltakozzon a tulajdonosnál a
csendháborítás miatt. De aztán meggondolta magát, mondván, hogy nem akarja apát
idegesíteni. Még szabadságot venne ki, hogy idejöjjön.
A reggeli kávézás láthatólag megnyugtatta kissé. Láttam rajta, hogy töpreng valamin. És
tényleg, mielőtt felment volna a szobájába, bejelentette, hogy lesétál a faluba.
– Jó. És mit vacsorázzunk? – kérdeztem.
– Majd kisütünk valamit. – Hóna alatt két cipős doboz volt, tele katalóguscédulákkal. Az
ajtónál visszafordult.
– Hozok valami finomat a cukrászdából.
– Jó.
– Még valamit, Kitty!
– Igen?
– Zárd be az ajtót. Látod, hogy már nem vagyunk itt egyedül.
– Csak nem a kóbor medvékre gondolsz?
– Nem éppen négylábúakra...
Alig vártam, hogy karcsú alakja eltűnjön az útkanyarulatban. Autónk ugyan nem volt
idefönn a vadonban, telefonunk azonban igen. És ha volt, akkor hallhattam Brian hangját,
ahányszor csak egyedül maradtam a házban. A számlára egyelőre nem akartam gondolni...
Egy örökkévalóságig csöngött ki náluk a telefon, de közben eszembe jutott, milyen korán
van még.
– Halló? – szólalt meg a kagylóban Mrs. Thompson rekedt hangja.
– Mrs. Thompson, én vagyok az, Kitty. Ne tessék haragudni a korai zavarásért, de mi itt
Shannonburgban olyan korán felkelünk, hogy nem is tudom, mennyi az idő.
– Kitty? – Annyira álmos volt, hogy nem is tudta, ki vagyok. – Ja, persze, Kitty. – Ez nem
hangzott túl lelkesen. Mrs. Thompson ugyanis nemigen kedvelt engem. Tudtam, attól fél,
hogy Briantól túl sok időt rablók el, amit fontos teniszedzésekre fordíthatna.
– Beszélhetnék Briannel? Persze, csak ha felébredt már.
– Megnézem.
A háttérben egy emberi hang hallatszott. A gazdája vagy nagyon álmos volt, vagy
tüdőgyulladásban szenvedett.
– Halló, Brian?
– Kitty! Tudod, hány óra van?
– Igen, én is örülök, hogy hallhatom a hangod.
– Persze, én is... Hát persze, hogy örülök a hívásodnak. Csak hát... – Elhallgatott, mert
tudta, akárhogyan is folytatja, nem cseng majd őszintén. – Na, és milyen ott a hegyekben?
– Hát, hegyek éppen vannak. És mi van a tenisszel? Most remélhetőleg jut időd edzésre? –
Mintha ez engem valaha is érdekelt volna. Még csak három hónapja jártunk együtt és máris
úgy éreztem, elhanyagol a sport miatt. A suliban a lányok általában a többi lányokra voltak
féltékenyek, csak nekem voltak aggályaim a teniszpályával kapcsolatban. Na meg a szüleivel,
akik Briannel együtt meg voltak győződve, hogy egy második McEnroe lehet még belőle. És
ha sikeres akart lenni, akkor edzenie kellett, és ha edzenie kellett, akkor nem fecsérelhette az
idejét randevúkra.
 – Nem fogod elhinni. Ugye emlékszel, hogy annak idején jelentkeztem abba a
tenisztáborba, ahová a valamelyes gyakorlattal rendelkező amatőrök mehetnek?
– Arra a floridai sátortáborra gondolsz?
– Igen. Képzeld, az egyik jelentkező megbetegedett és mivel én voltam a pótlistán az első,
kedden már utazhatok is.
– Brian, hát ez irtó klassz! – Remélhetőleg lelkesebbnek hatott a hangom, mint amennyire
ténylegesen lelkesedtem. Brian még távolabbra kerül tőlem, majd ezer kilométerre.
– És a terveinkből mi lesz? Hiszen a 4-iki hétvégén ide akartál jönni!
– Hát a tanfolyam augusztus 15-ig tart, addig alighanem be kell érnünk a
telefonbeszélgetésekkel. – Rövid szünetet tartott. – És azt beszélik, hogy az utolsó két hétre
odajön Chris Evert-Lioyd is, és külön tanfolyamot tart.
– Na és?
– Kitty?
–Tessék?
– Azért nem tart az olyan sokáig! Komolyan! Majd te is meglátod. És hát itt se vagyunk
együtt.
– Jól van, okolj csak mindenért engem.
– Hogy értsem ezt?
– Hiszen mindent megbeszéltünk. Úgy volt, hogy a 4-iki hosszú hétvégén idejössz. Sétálni,
kirándulni akartunk, megnézni Shannonburg éjszakai életét.
– És az milyen? Hegylakók a maguk barkácsolta hangszerekkel?
– Csak így tovább, tereld csak el a szót a témánkról!
– Éppen ez az, Kitty! A főtéma a teniszkarrierem. Az itteni edzőm már nem tud többet
tanítani nekem. Már profi segítség kell. – Mélyet lélegzett. – Te is tudod, milyen fontosnak
tartom a teniszt. Eddig azt hittem, neked is fontos.
– Ez már a második szemrehányás.
– Jól van Kitty, csak viccelj.
– Ki akar itt viccelni? Felhívom a barátomat, mert beszélni akarok vele, és mit kell
hallanom? Semmi egyebet, mint szemrehányásokat, mert állítólag elrontottam a nyarunkat.
– Figyusz, majd visszahívlak, jó? Még épp hogy csak felkeltem, túl korán van még
ezekhez a problémákhoz.
– Ne fáraszd magad.
– Kitty...
Csak bámultam a kagylóra. Hát itt a legújabb izgalom a Shannonburgban töltött első
napomon. Azzal kezdődött, hogy felkelés után látnom kellett, hogyan próbálja néhány
óriásgép elhordani a hegyet és agyonlapítani a kutyámat, most meg itt az első telefonos
veszekedés a barátommal, és mindez még reggel kilenc előtt!
Alig vártam, hogy megtudhassam, mit tartogat még számomra ez a nap.
 3. FEJEZET

Elkészítettem Ching vackát. Otthon mindig egy lábtörlőn aludt az ágyam mellett, így most
a kádszőnyeget készítettem ki. Ching összegömbölyödött rajta. Nagyon untam már, hogy
folyton pórázon kell kint tartanom, s boldogan láttam, hogy az építők ötkor befejezték a
munkát. Sötétedés után semmiképp se akartam vele az erdőbe menni. Szinte belezuhantam az
ágyba. Egész délután azzal próbáltam kitombolni Brian miatti dühömet, hogy kicsomagoltam
a bőröndöket és mindent a helyére tettem. Most már minden olyan otthonos volt. Vagy
majdnem minden. De munka közben arra a következtetésre jutottam, hogy alapjában véve
nemcsak azért voltam dühös Brianre, mert a tenisztanfolyamra akart menni. Nemcsak ezért.
Igazából az a zavartalan öröme bosszantott, hogy ezer kilométer távolságban lesz tőlem.
Nyoma sem volt benne a bánatnak. Semmi nyoma. Pedig, olyan klassz terveket kovácsoltunk
már a látogatására! Még akár kétszer is meglátogathatott volna, hiszen Shannonburg csak
négyórás autóút Manskertől. Na jó, legyen boldog a Chris Evert-Loydjával!
Sötétben feküdtem. Úgy látszik, éjjel tényleg feléled az erdő, gondoltam. A távolból éles
kiáltásokat hallottam, utána egy üvöltést, ami hirtelen szakadt meg s inkább kalapácsütésnek
tűnt, nem pedig valami élőlény hangjának. Baglyok, mondogattam magamban, ezek csak
baglyok. De azért megnyugtatott, hogy lenyúlhattam és éreztem Ching kis testének ritmikus
légzését. Érintésemre felébredt és meleg nyelvecskéjével megnyalta a kezemet. Erre újra
elaludtam.
Valamikor az éjszaka közepén történt. Álmodtam. Legalábbis akkor azt hittem, hogy
álmodom. Ugyanis hirtelen a semmiből egy magas, izmos indián jelent meg. Egyszerűen ott
állt a szobámban, itt a házunkban. Az ajtónál állt. Álmomban felültem az ágyban és sikoltani
akartam, de egyetlen hang se jött ki a torkomon. Csak álldogált. Nem úgy volt öltözve, ahogy
gyerekkorom westernfilmjeiből emlékeztem, nem félmeztelenül és ágyékkötőben. Nem, ezen
hosszú nadrág volt valami világos bőrből és valami laza ing ugyanolyan anyagból, a nyakán
rojtokkal, a mellén zsinórbefűzéssel. Hosszú, sötét haját gyönggyel hímzett szalag tartotta a
homlokán.
– Ki vagy? – nyögtem ki végre. – Mit akarsz itt?
Csak álldogált, és a karját lógatta. Azt hittem, nem érti a kérdésemet, hát megismételtem.
De most se válaszolt. A szempillája se rezzent. Az azért feltűnt, hogy milyen fiatal, bár piros-
fehér harci színeket viselt az arcán. A járomcsontja nem állt ki annyira, mint az öregebb
férfiaknak, a szeme pedig éber kifejezést tükrözött, fiatal és élénk volt.
Csak most vettem észre, hogy az övében kés és a jobb kezében valami fura bot vagy
buzogány volt. A tárgy vastag és tompa volt, nem hosszabb harminc centiméternél. Az egyik
végéről bőrcsíkok lógtak. Lassan felemelte botot tartó kezét, én pedig rémülten próbáltam
kiugrani az ágyból. De mintha víz alatt mozogtam volna, nem tudtam fölkelni.
Amikor újra ránéztem, abbahagytam a mozdulatot. Úgy éreztem, nem akar fenyegetni. Sőt,
inkább mintha nekem akarná adni azt a fura botot. Ott ültem és ingerülten ráztam a fejemet. –
Menj már! – kiáltottam feléje. De erre még közelebb jött, és megint nyújtotta a botot. Most
vettem észre a nyélen lévő faragásokat. A mintát nem ismertem fel, csak láttam a rengeteg
díszítést. Felnéztem az arcára, ami most egész közel volt hozzám, s a szemeiből furcsa módon
valamiféle könyörgést olvastam ki. Világos, hogy azt akarta, érintsem meg a tárgyat, vagy
vegyem ki a kezéből. Én azonban felhúztam a térdemet, és elfordítottam az arcomat. – Nem!
– kiáltottam. – Menj már el végre!
Amikor ismét felmertem pillantani, már nem volt ott. Csak az ajtókeret sötétlett. Aztán
felébredtem. Legalábbis azt hittem. De nem az ágyban feküdtem, ami még egy
lidércnyomásos álom után is elvárható lenne, hanem ott ültem felhúzott térdekkel az ágy
szélén, akárcsak álmomban. A tenyerem izzadt volt, és a hálóingem a hátamhoz tapadt.
 Elsőként a furcsa szag tűnt fel. Bőrszag volt. Legalábbis a tavasszal kapott hasított
bőrkabátom szagára emlékeztetett.
Ching pedig... Ching a sarokban gubbasztott és őrülten ugatott. A hátán fölborzolódott a
szőr.
– Csitt, kutyus, csak én vagyok az. – Odalopakodtam hozzá, s akkor vettem észre, hogy
nem engem ugat, hanem az ajtót. Mellé guggoltam, nyugtatgattam.
Mit jelentsen mindez, kérdezgettem magamban, miközben igyekeztem visszacsalogatni
Chinget a fekhelyére.
Éjszakai zajok még sosem ébresztették fel. Olyan mélyen aludt, hogy apa szerint egy
betörő nyugodtan kirámolhatta volna az egész házat.
Lehet, hogy a kiabálásom ébresztette fel? Talán. De akkor miért az ajtó felé ugatott? És
honnét ez a bőrszag? Megint beleszimatoltam a levegőbe, de már nem érződött semmi.
A hálóingembe töröltem nedves tenyeremet. Ki akartam menni a konyhába egy pohár
tejért, csakhogy ne kelljen a szobámban maradnom, de amikor a sötét ajtóra gondoltam,
libabőrös lettem és inkább visszabújtam az ágyba.
– Kitty? – Anyámat pillantottam meg, amint zseblámpát tartva közeledett. – Minden
rendben, kicsim? – Odajött az ágyamhoz és a szélére ült.
– Igen, minden rendben. Miért, hallottál talán valamit?
– Viccelsz? Ching ugatását egész Shannonburg hallhatta. – Kinyújtotta a kezét és
megvakargatta a kutyát. – Mi van, kutyus?
– Engem nem hallottál? – kérdeztem.
– Téged? Hívtál talán?
– Nem. De azt hiszem, rosszat álmodtam. Tudod, olyasmit, hogy az ember el akar futni, de
nem tud, mert mintha kásahegyen kellene átrágnia magát. Azt hiszem, kiabáltam is.
– Értem – mondta és kisimított egy hajfürtöt a homlokomból. – Gyermekem, te teljesen
átizzadtál. – Megtapintotta a homlokomat, majd a pulzusomat. – Csak nem leszel lázas?
– Nem, csak ettől az álomtól van minden.
– Biztos? – kérdezte, miközben betakargatott.
– Egész biztos.
– Hát lehet, hogy a sok új benyomás hatott így rád. Mondtam, hogy ne erőltesd agyon
magad ma délután. A tudatalattid még nem dolgozta fel a stresszhelyzetet, ez az egész.
– Mama...
– Igen?
– Tudod, hogy milyen szörnyű dolog, ha az embernek pszichológus a mamája?
Nevetni kezdett. – Jól van, jól van. Mit is mondhatnék? Hogy lidércnyomásod volt?
– Kezdetnek jól hangzik.
– Jó, akkor lidércnyomás volt. Most akkor jobb?
– Sokkal!
Mosolyogva fúrtam a fejem á párnámba.
– Jó éjt mindkettőtöknek! – Homlokon csókolt, Chinget pedig megvakargatta. – Vigyázz a
kislányomra! – mondta neki. |
Amint kiment, az ablakom alatti éjszakai zajok ismét fenyegetővé váltak. Miért akarta a
fiatal harcos nekem adni a buzogányát? Ha meg álom volt az egész, akkor mit jelent?
Oldalamra fordulva próbáltam elaludni, de a kinti zajok egész éjjel nem csitultak el, csak
napkeltekor.
–Tényleg nincs kifogásod ellene? – kérdezte anya, miközben a hátizsákjáért nyúlt és az
ajtó felé indult.
– Persze hogy nincs. Komolyan – feleltem. Anya tegnap felfedezte, hogy a városban
könyvtár is működik, s ott akart minden nap dolgozni, legalábbis addig, amíg az építkezésen
is tartott a munkaidő.
 – Mondd csak – fordult vissza az ajtóból mi lenne, ha együtt ebédelnénk a városban?
Felfedeztem az egyik mellékutcában egy aranyos kis kávéházat, Le Bon Vivant a neve.
Különleges palacsintájuk van. Déltájban rám férne egy kis pihenő. Mit szólsz hozzá?
– Pompás ötlet. És meddig is tart az út, le a civilizációba?
– Egy kilométer, talán picit több. De végig hegynek lefelé kell menni.
– Jó, akkor viszlát délig.
Kicsit fellelkesített, hogy kiszabadulhatok egy időre a házból, s könnyebbé tette a reggeli
teendőket. A ház mögött akartam egy kis futkározó helyet készíteni Chingnek, mert már
kezdtem beleőrülni, hogy negyedóránként kellett kivinnem. A szerszámosládában találtam
egy megfelelő hosszúságú kötelet. Kint kerestem két fát az építkezés közelében, hogy a kutya
jól szórakozhasson. Amint sikerült fölkötnöm a kötelet két elég erős ágra, kihoztam Chinget,
a pórázt rákötöttem a nyakörvére, a másik végét pedig áthurkoltam a kötélen. így aztán föl és
alá szaladgálhatott, majdnem akkora helyen, mintha szabadon lenne.
Bementem a házba a kutya lábasáért, s amint kiléptem, ott találtam Warrent, amint
Chinggel játszott. Be kell vallanom, nagyon örültem egy emberi lény társaságának ebben a
magányban. Eddig nem vettem igazán észre, mennyire hiányzik a civilizáció, hiszen még csak
három napja kuksoltam idefenn.
– Nem is rossz ötlet – jegyezte meg Warren a kötélzetre nézve. – Lehet szabadalmaztatni.
– Fő, hogy működjön – feleltem, miközben letettem a földre a kutya lábasát. Biztos voltam
benne, hogy szörnyen nézek ki. A mosdást délre halasztottam, a farmerem kopott volt, a
trikómat egy rádiós vetélkedőn nyertem.
– Hát... nincsenek éppen túl jó híreim – mondta egy fatörzsnek támaszkodva, karját
meztelen mellén összefonva. – Meséltem apámnak anyádról. Azt mondta, szívesen segítene,
de ő is versenyt fut az idővel, s így nem tehet semmit.
– Hogyhogy versenyt fut az idővel?
– Amikor elnyerte a megbízást, vállalta az építtető és a bank előtt, hogy a megadott
határidőt betartja. Ez azt jelenti, hogy bármiféle késés – akár az időjárás, akár más miatt – a
zsebére megy. – Rám nézett hihetetlenül kék szemével. – Sajnáljuk. Őszintén sajnáljuk.
– Na jó – sóhajtottam. – Túl fogjuk élni. – Elhatároztam, hogy nem árulom el neki anya
megoldását. Annyira azért ne könnyebbüljön meg se ő, se a papája.
– Amúgy jól vagytok idefenn? – kérdezte. – Autótok nincs, ugye?
– Amire szükségünk van, az megvan. A város nincs is messze. Épp ma délben találkozom
ott anyámmal. – Nincs szükségem sajnálatra. Ha akartuk volna, elhozhattuk volna anya
kocsiját, de Tim elkunyerálta tőle.
– Gyalog akarsz lemenni?
– Valószínűleg.
– Mikor?
– Még nem tudom. Talán tizenegy körül.
– Teherautóhoz mit szólnál? – ellökte magát a fatörzstől.
– Miféle teherautóhoz?
– Nem zavarna, ha teherautóval kéne végighajtatnod Shannonburgon? Mert nekünk is
körülbelül akkor van ebédszünetünk, és úgyis el kell hoznom valamit a lenti vasboltból.
Szívesen elviszlek.
Ez váratlanul jött. Hiszen olyan ártalmatlannak nézett ki, bár mindig félmeztelenül járkált.
Biztosan szörnyű meleg lehet egy olyan munkagépen. De úgy éreztem, anyának valószínűleg
lennének kifogásai. Azért ne felejtsük el, legalább egyetemista.
– Jó, szóval tizenegy felé.
– Jó. – Az udvaron át az építkezés felé tartott. – Majd a ház elé megyek érted. Akkor
megspóroljuk a melósok megjegyzéseit.
 Mosolyognom kellett. Elsősorban magát akarta megkímélni a megjegyzésektől. Hétfői
élményeim szerint a munkások némelyike igen lazán szövegelt, különösen, ha a főnök fiáról
volt szó.

Be kell vallanom, hogy a délelőtt további részét hajszárítással és annak a szerelésnek az

összekeresésével töltöttem el, amit föl akartam venni. Végül egy vörös-zöld csíkos kivágott
felsőrész és világoszöld vászonnadrág mellett döntöttem. Ezek a színek sötétbarna hajamat
még barnábbnak és aranybarna szememet még sötétebbnek mutatták.
Belenéztem a tükörbe. Anya szerint a szemem a legszebb rajtam. Én titokban a
magasságomra vagyok büszke. Persze, sok lány mérges, ha egy hatvanötnél magasabbra nő,
de ha valakinek olyan karcsú mamája és olyan zömök papája van, mint nekem, akkor inkább
örül. Én örültem is, főleg amióta a nyolcadikos tornatanárnőm megállapította, hogy manöken-
alakom van, s azt mondta, hogy én vagyok a kisportolt, hajlékony test mintaképe. Persze, már
akkoriban is majdnem egy hetven magas voltam, sovány, mint a paszulykóró. Közben
hálistennek egy kicsit kigömbölyödtem.

Warren pontos volt. Nem hittem a szememnek, amint észrevettem, hogy – inget viselt.
Nem pólót, hanem valódi, elöl végiggombolt inget. Őszintén szólva, nem voltam túl lelkes.
Már úgy hozzászoktam a barnára sült bőréhez. És a haja is frissen göndörödött, mintha csak
most lépett volna ki a tus alól. Vajon hol találhatott tusolót itt a vadonban?
– Figyelj csak – súgtam, amint mentünk lefelé a keskeny úton.
– Tessék?
– Semmi, semmi. Hát nem gyönyörű itt?
Nevetett.
– Én már észre se veszem. Amióta az építkezésen dolgozom, még éjjel is a gépek zaja
dörömböl a fejemben. Remélem, ez elmúlik suli kezdésig. Az É.T. még teljes odafigyeléssel
is nehéz.
– Mi az az É.T.?
– Építéstechnika. És te?
– Hogyhogy én?
– Hát hogy te mit fogsz tanulni? Eldöntötted már?
Te jó ég, már megint ugyanaz a nóta! Öregebbnek nézett a koromnál, jóval többnek
tizenhatnál.
– Még nem, azazhogy igen. Piackutatással akarok foglalkozni, főleg a kiskereskedelem
szempontjából. De még nem tudom, hol kezdjem, pedig legfőbb ideje... Ide figyelj, anyámmal
egy Le Bon Vivant nevű kávéházban kell találkoznom. – Örültem, hogy hamarosan elérjük a
főutcát, mert így legalább abbamaradt a kínos téma. Nyilván azt hiszi, most érettségiztem, és
őszig kell eldöntenem, hol akarok továbbtanulni. – Valahol a Pidgeon Circle közelében van.
Tudod, merre keressük?
– Azt hiszem igen. Legalábbis, mintha pár napja mentem volna el valami ilyesmi előtt.
– Különleges palacsintát sütnek. Talán ki lesz írva valahol...
– Palacsinta? Ismered netán a környék specialitását?
– Nem.
– A suli közelében van egy elárusítóhely, odajárok vasárnaponként a haverjaimmal. Ügy
megtöltik tejszínnel és sziruppal a palacsintát, hogy alig bírod megfogni. A kedvencemet
Matterhorrmak hívják. Mandulafagylalt, tejszínhab és forró vaníliaszósz a tölteléke.
– Nagyon kérlek! – sóhajtottam. – Ma reggel hatkor ettem utoljára egy szelet pirítóst, s már
azt is elfelejtettem.
 Nevetett.
– Szóval mindjárt foltozni kell a gyomrodat? Apám ezt szokta mondani, ha éhes.
– Te, ha szereted a palacsintát, miért nem jössz mindjárt velünk enni? Azt mondtad, neked
is most van ebédidőd.
Nem tudom, mi ütött belém, amikor ezt kimondtam, de hát már késő volt. Már meg is
bántam. Elfelejtkeztem arról, hogy anya azonnal és némán ítélkezni fog.
– Így, ebben a szerelésben? – kérdezte végigmérve magát. – Szerinted beengednek így?
– Miért ne? Szerintem nem is nézel ki rosszul. – Azért az már túl sok lett volna, ha azt
mondom, „egész jól nézel ki”.
– Talán mégse. Te meg anyukád biztos...
– Ahogy gondolod. – Téved, ha azt hiszi, hogy még könyörögni fogok, gondoltam. –
Anyám és én otthon is ráérünk beszélgetni. – Ez ugyan nem igaz, de ő nem tudhatta.
– Na jó, ha szerinted nem fogok zavarni. Annyi szent igaz, hogy a palacsintától a fülem is
kettéáll.
– Ez is a papád mondása? – néztem rá.
– Hát, nagy szófacsaró az apám – válaszolta nevetve.
Semmi baj, gondoltam. Nem ismered még anyát. Egy pszichológus számára minden
meggondolatlan szónak van valami rejtett jelentése. Szegény Warren, nem tudod te, mire
vállalkoztál.
 4. FEJEZET

Aranyos volt a kávéház. Teljesen svájci stílusban rendezték be, mint Shannonburgben
annyi mindent. Anya már várt, s elismeréssel adóztam önuralmának, amikor meglátott eme
magas, széles vállú szőke fiú társaságában. Hűvös nyugalmat színlelt, de tudtam, hogy belül
ég a kíváncsiságtól. Elképzelhető, milyen örömmel mutattam be neki Warrent mint a
szomszéd építkezés egyik résztvevőjét. Szívélyesebb mosolyt képzelni se lehet, mint amivel
kezet nyújtott neki, de sejtettem: mostantól minden napomat a könyvtárban fogom tölteni,
anya felügyelete alatt.
Azt mondtam, anya kíváncsian nézett Warrenre? Nemcsak ő. A pincérlányok, egy se több
huszonöt évesnél, majd felfalták a szemükkel. Mintha még nem láttak volna fiatal férfit
közelről.
– Azt mondod, a Duke College-ba jársz? – kérdezte anya Warrentől, majd hátradőlt, amíg
a pincérnő felvette a rendelést.
– Igen. Ősztől másodéves leszek.
– Hallottál az ottani parapszichológiai intézetről?
Warren bólintott. – Tudtommal egyike a keveseknek az egész világon, legalábbis
évkezdéskor ezt mondták nekünk.
– Nem sokan tudják ezt – válaszolta anya, miközben szószt öntött a salátájára.
– Kitty mesélte, hogy Ön pszichológus. Ez nagyon érdekes.
– Legalább így is vélekedik valaki – felelte anyám, sokatmondó pillantást vetve felém. –
Ami a parapszichológiát illeti, a Duke-beli intézet a legnagyobb az országban. Mindig is meg
szerettem volna látogatni.
– A parapszichológia a szakterülete?
– Nem, a klinikai pszichológia. Tudod, a beszédterápia, az érzelmi és magatartási zavarok
kezelése. Olyan eseteké, mint ő – paskolta meg tréfásan az arcomat, amint épp a
kávéfagylaltomba kezdtem volna.
– Kedves tőled anya, szörnyen kedves. De tulajdonképpen mi is az a parapszichológia? –
Anya Warrenre pillantott.
– Te akarod elmagyarázni, vagy inkább én?
–Ezt nem gondolja komolyan! Én csak a szót ismerem, és hogy valami köze van a
szellemekhez.
– Szellemekhez? – kérdeztem túl hangosan.
– Hát inkább telepátiáról van szó, kopogó szellemekről, olyan dolgokról, amelyekre nincs
magyarázat.
– És ilyesmit manapság egyetemen tanítanak?
– Miért ne? Hiszen bizonyított tényekről van szó. Tehát tudománynak tekinthető.
– Az ördögűzés is tudomány? Ugyan már, beszéljünk komolyan!
– Ördögűzés csak filmekben van. Mi valóságos jelenségekről beszélünk: helyiségekről,
amik minden látható ok nélkül harminc fokkal hűlnek le hirtelen, vagy emberekről, akiket
láthatatlan lények megtámadnak, de valóságos piros csíkokat hagyva a bőrükön. Ezek
tudományosan bizonyított esetek.
– Hát, ami a lehűlést illeti, velem épp ez történt – mondta Warren, hidegrázást utánozva.
– Márpedig én nem hiszek ilyesmiben – jelentettem ki határozottan, a szemem sarkából
figyelve anyát. – Szerintem csak a túlfeszített képzelet termel ki ilyesmit – mondtam.
Anya vállat vont. – Senki se kényszerít, hogy el hidd. Megkérdezted, mi az a
parapszichológia és én elmagyaráztam.
 – És te talán hiszel benne? – Erősen anyám szemébe néztem.
– Én mindenképpen hiszek benne... Legalábbis azt hiszem... – szólt közbe Warren.
– Körülbelül én is ezt felelném. Legalábbis nem zárom ki ilyen dolgok létezését – felelte
anya.
Egy darabig még arról beszélgettek, mekkorát fejlődött Shannonburg az utóbbi időben.
Warren mesélt a mostani építkezési lázról, s hogy édesapja három vállalkozásban is benne
van. Csak sajnos kevés a munkáskéz: az esős tavasz miatt heteket csúszott a határidő,
munkásokat kellett elbocsátani. És most, a jó idő beálltával szorítani kezdik a határidők.
Warren elmondta, hogy emiatt dolgozik ő is ezen a nyáron az építkezésen, meg különben se
árt a gyakorlat á tanulmányaihoz.
Ebéd után Warren még el akart vinni a tisztítóhoz meg a nagyáruházba, de anya elmondta
neki, hogy a könyvtárban kell neki segítenem. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Az én kedves,
jó mamám. Szóval csak szerepet játszott az ebédnél.
Az órájára pillantva Warren bocsánatot kért, mert még a vasboltban is el kellett intéznie
valamit.
– Warren, nagyon örültem a találkozásnak – mondta mézédesen anyám. – Ha kedved van,
gyere át egyszer ebédre. Kitty nagyszerű pizzát tud készíteni.
Értetlenül néztem. Először tyúkanyóként a szárnya alá vesz, közölve, hogy a könyvtárban
kell lennem, a másik percben meg úgy dicséri a főzési tudományomat, mintha valami
pártában maradt vénlány lennék.
– Jó ötlet – mosolygott Warren, nap barnította arca kiemelte fogának fehér ragyogását. –
Szóval jó pizzát tudsz sütni?
– A pizzát nem lehet elrontani.
Warren meg akart hívni bennünket, de anya nem engedte. Elbúcsúzott, s néhány pincérnő
forró pillantásokkal követte, amint az ajtó felé lépkedett. Igazuk volt. Csak az a baj, hogy ezt
alighanem ő is így gondolta.
Amint elment, üldögéltünk még egy kicsit. Nem szóltam, mert tudtam, hogy anya úgyis
olvas a gondolataimban.
– Kedves fiatalember – szólalt meg, s csörgette poharában a jégkockákat.
– Főleg, ha valaki a kígyókat kedveli.
– Hogyhogy kígyókat?
– Anya – sóhajtottam –, csak nem akarod azt mondani, hogy nem láttál át a
színészkedésén. Ez a túlzott udvariasság, a feltűnő érdeklődés a pszichológia iránt! Te, mint
tanár igazán átláthatnál a szitán, ha valaki be akarja hízelegni magát nálad. – Ez biztos hatott,
hiszen anya mindig olyan büszke volt rá, milyen jól megérteti magát a korombeliekkel.
– Szerinted be akarta hízelegni magát? – kérdezte anyám, miközben felvette válltáskáját a
székről.
– Hát mi mást?
– Hát én inkább a bumeráng-hatás egyértelmű esetét látom.
Kerek arcán nehezen eltitkolt mosolyt láttam.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem.
– Most éppen azt, hogy a fiatalember úgy kovácsol fegyvert, hogy átáll az ellenséghez.
– Hogyhogy?
– Tudom, kislányom, hogy csalódást okozok, de azt akarom mondani, hogy szerintem ez a
Warren igazán kedves fiú – mondta, miután kisimított egy fürtöt az arcomból, s elindultunk a
pénztárhoz. Én úgy odacsaptam a blokkomat, hogy a pénztárosnő megkérdezte, mi az, talán
valami nem egyezik rajta. Már láttam, hogy felkészült a reklamációra, de még mielőtt
kinyithattam volna a számat, anya megnyugtatta, hogy minden rendben. Biztosan csak az én
bosszantásomra hangsúlyozta annyira azt a szót, hogy „minden”.
 A könyvtárban minden másképp volt, mint ahogy vártam. Úgy képzeltem, hogy a város
vezetősége egy vacak kis helyiséget rendezett be ideiglenes turista-információs központnak.
Ehelyett egy terméskőből készült új, modern épületet láttam magam előtt, körbe óriási
ablakokkal, amelyek nemcsak a megvilágítást szolgálták, de pompás kilátást is nyújtottak a
park egy részére. A gyerek-részlegben még egy igazi kőkandalló Is volt. Körülötte ülőpárnák
és gyerekméretű kerti székek voltak elszórtan, s eszembe jutott, hogy az ajtón plakát hirdette
Miss Teeva két órakor kezdődő mesedélutánját.
De jó, gondoltam, ha megunom a folyóiratokat és a modern regényeket, akkor titokban
beülhetek a mesehallgatók közé. A mesék mindig lenyűgöztek, akár gyerekeknek szóltak,
akár nem.
Egy idő múlva tényleg nem tudtam már mit kezdeni magammal. Anya is észrevehette,
mert átadott egy csomó feljegyzést, hogy fénymásoljam le. Szóval ez volt az igényelt
segítség. Pompás. A másolatok egyre csak túl halványra sikerültek, s mire készen lettem
végre, láttam, hogy a mesesarok megtelt gyerekekkel és szülőkkel. A kandalló előtt egy
hatvan év körüli, kövér nő ült, s beszélgetett az előtte félkörben kuksoló gyerekekkel. A
gyerekek arcán látszott, hogy a nőt régről ismerik. Szavaikkal egymáséba vágtak, s
összeszokott rajongó tábor benyomását keltették. Egy vörös hajú kisfiú egyenesen az ölébe
ült.
Visszavittem anyának a papírokat és szóltam a könyvtáros nőnek, hogy baj van a
másológéppel.
– Hogy megtelt a mesesarok! – mondtam neki.
– Igen, keddenként mindig ez van – bólintott. – A kicsik majd megőrülnek Miss Teeva-ért.
Egyébként valódi cseroki indián, észrevetted?
Még egy pillantást vetettem a nőre, aki most két gyereket tartott széles ölében. Már
felismertem rajta az indián vonásokat: az erős állat, az előreugró járomcsontokat, a napégette
arcbőrt.
– Szabad nekem is odamenni?
– Hát persze! Miss Teeva kedvéért még az utcáról is be szoktak jönni az emberek,
különösen, ha indiántörténeteket mesél.
– És ma is azt mesél?
– Igen. Keress magadnak egy helyet, mielőtt mindent bemaszatolnak a gyerekek csokival
meg rágógumival.

A könyvtáros nőnek igaza volt. Miss Teeva nagyszerűen mesélt. Történetei mindenkit
elragadtak, különösen, amikor arról beszélt, hogy az őseinek tulajdonában volt valamikor a
Smoky Mountains egész földje. Mesélt a Chimneytop nevű hegyen folytatott
medvevadászatokról is. Vastag karjával a hallgatóság feje felett a hegy irányába mutatott, s
legalább a fél publikum arra fordult, mintha bizony innen is megláthatták volna azokat a
hegyéket.
Ezután egy fiatal cseroki lány, Pacquai történetét adta elő. Ez a lány egy Gyors Sólyom
nevű, fiatal harcost szeretett. Mint minden cseroki nőnek, neki is az volt a kötelessége, hogy
lávakőből faragjon nyílhegyeket és egyéb harci eszközöket, amivel a szerelmese másnap
csatába indult. Pacquai ettől a különösen fenyegető csatától félt a leginkább. A hegyi madarak
egész éjjel Gyors Sólyom nevét rikoltozták, legalábbis ő úgy hallotta. Feküdt a sátorban és
reszketett a félelemtől. Ez rossz előjelnek számított, mert azt jelentette, hogy a szerelmese
hamarosan meghal. Pacquai elment a törzs varázslójához, aki elárulta neki, hogy csak úgy
fordíthatja el a balsorsot, ha minden egyes nyílhegyet a könnyeivel mos meg és hosszú, fekete
hajával szárazra töröl.
 – És így is tett – folytatta Miss Teeva, miközben előrevetette hosszú ősz haját és fürtjeivel
láthatatlan nyílhegyeket törölgetett. – Így törölgette őket, egyiket a másik után... És tudjátok,
mi történt? – kérdezte kis szünet után, miközben végighordozta sötét, mélyen ülő szemeinek
tekintetét az egybegyűlteken.
– Mi történt? – kérdezte legalább tizenöt hang kórusban.
– Gyors Sólyom elvonult a csatába, s párviadalt vívott egy pavni harcossal. Minthogy
pedig ellenfele sokkal nagyobb és erősebb volt, Gyors Sólyom hamarosan földre került. De
még mielőtt ellenfele a csatabárdjához kaphatott volna, Gyors Sólyom kirántotta tomahawkját
és kiütötte a fegyvert ellenfele kezéből.
– És? – kérdezte izgatottan egy kisfiú az első sorból.
– Gyors Sólyom nemcsak a csatát élte túl, amiben a cserokik hatszoros túlerővel álltak
szemben, hanem még sokáig élt és az egyik leghíresebb törzsfőnökünk lett. Ő volt az én
dédnagyapám...
– Íh – hallatszott szinte egyszerre.
– És feleségül vette a menyasszonyát? – kérdezte az egyik kislány.
– Igen, mert máskülönben aligha lennék most itt – nevetett Miss Teeva. Megigazította a
haját és bejelentette, hogy mára vége a mesének. Csalódott morgás volt a válasz.
– És milyen volt a Gyors Sólyom? – kérdezte mellettem egy kisfiú. – Volt harci festés az
arcán?
– Hát persze! Mint minden cseroki harcos, fehér és vöröseslila csíkokat festett az arcára,
olyan elrendezésben, mint a sas farok tollai. – Saját arcán mutatta a csíkok helyét.
– Honnan vették a lila festéket, hiszen csak erdei növényeket használhattak alapanyagnak?
– kérdezte az egyik apuka.
– Itt az erdőben mindenféle bogyók teremnek, azokból – felelte Miss Teeva. – Eljönnek a
jövő héten is?
A férfi kicsit elpirulva bólintott.
– Akkor hozok néhány bogyót, és megmutatom, milyen sötétlila festéket lehet belőle
csinálni.
Amikor a közönség feloszlott és a szülők megpróbálták, gyerekeiket Miss Teeva közeléből
hazacsalogatni, eszembe jutott az álmomban látott indián. Annak is vöröseslila és fehér csíkok
voltak az arcán.
El kell már felejtenem ezt a hülye álmot, gondoltam és siettem anyához, hogy segítsek
összeszedni a cetlijeit.
Ha most visszagondolok erre az időre, már belátom, milyen buta voltam. Elfelejteni az
álmot? Hogy lehetne elfelejteni valamit, ami minden éjjel belopózik a szobába, amint a
sötétség hangjai betöltik a hegyeket?
 5. FEJEZET

– Nem alszol jól mostanában, kislányom? Olyan fáradt a szemed. – Anya behatóan
vizsgálgatott, mialatt reggeli kávéját itta. Úgy éreztem, hogy belém lát.
– Semmi baj, jól vagyok. Csak Ching mindig ugató rohamot kap és felébreszt. Aztán egy
darabig nem tudok újra elaludni. – Igyekeztem kitérni anya pillantása elől.
– Őt is zavarja az új környezet. Hadd aludjon odafenn velem, vagy lent a konyhában. Miért
csak neked kelljen elviselned?
Még hogy éjszaka egyedül, Ching nélkül legyek! – Most már kutyapszichológiával is
foglalkozol, anya? – kérdeztem sokatmondó mosollyal.
– Ez csak egyszerű, hétköznapi pszichológia. Különben is, Chinget még senki sem
világosította fel arról, hogy ő kutya. – Megigazította a kontyát összefogó csatot.– Itt a
hétvége, holnap már szombat van. Mit találjunk ki?
– Nem akarsz dolgozni?
– Egy keveset még akármilyen gátlástalan szórakozások között is tudok dolgozni. Nézd
kislányom, kedd óta itt fenn a hegyen kuksolsz. Most aztán kitalálhatsz valamit, amit szívesen
csinálnál. Menjünk el vacsorázni vagy inkább moziba? Vagy mindkettőt? – Hiába várt a
válaszomra. – Más ötletem is van. Felfedeztem egy helyet, a Boogie bárt. Hétvégén zenekar
játszik. Rendes helynek látszik, nem láttam részegeket heverni előtte a járdán vagy hasonlót.
Talán korodbeliekkel találkozhatnál ott. – Szünetet tartott. – Szólalj meg, mit szeretnél?
– Nekem mindegy. De ha holnap inkább dolgozni szeretnél, nekem az is jó. idefönn úgyis
csak hétvégén van nyugalmad. Majd kitalálok magamnak valami időtöltést.
– Nélkülem? Szórakozni akarsz, de unalmas anyád nélkül? Szó se lehet róla. A
megállapodásunk így szól: a gondviselőnek kötelessége, hogy a korlátlan szórakozásra történő
mindennemű igyekezetet csírájában elfojtson. Remélem, hogy világos. Ezen kívül nekem se
ártana egy kis kikapcsolódás.
– Jól van. Akkor javasolj valamit, én pedig majd alkalmazkodom. –Felálltam, hogy
elkészítsem Chingnek a rántottát.
– Ma korán jövök haza. Majd akkor megbeszéljük.
Uzsonnáját bepakolta a hátizsákba és búcsút intett. – Kettőkor találkozunk – mondta.

Amint Ching elé tettem a rántottát, örültem, hogy anya nem próbált kiszedni belőlem
semmit az éjszakai élményekről. Csak nyugtalanítaná az igazság, és nem akartam, hogy az
ebből fakadó következményeket magam zúdítsam a fejemre. De a tények attól még tények
maradnak, s én már négy egymás utáni éjszakán ugyanazt álmodtam. Olyan volt, mint egy
lassított filmfelvétel. Felbukkan az indián harcos, felém nyújtja azt a furcsa botot a
bőrzsinórokkal, én nem akarom átvenni, ő eltűnik, én csuromvizesre izzadva felriadok. A
levegőben bőrruha szaga, Ching pedig őrjöngve ugat. Az elmúlt két éjjel bezártam az ajtót, de
az álomkép mégis megjelent, és Ching továbbra is az ajtót ugatta.
És azok a harci színek! Volt annyi lélekjelenlétem, hogy megnézzem vad arcvonásait, s
tényleg, némelyik festett csík lilásvörös volt. Na és? Mit számít az, hogy megállapítottam,
tényleg cseroki harcos volt?
Hirtelen megdermedtem. Anya egyszer azt mondta Timnek, hogy az ember nem álmodik
színesben. Ez biztos. Valamikor azt állapították meg a tudósok, hogy az emberek tíz százaléka
színesben álmodik, de később ezt megcáfolták.
A mosogatóba tettem az edényt és ráeresztettem a forró vizet. Tehát honnan is tudtam,
milyen színű az arcán lévő festés? Vagy talán nem is álmodtam színesben, a színeket csak
később képzeltem hozzá?
 Megcsóváltam a fejem. A dolog egyre zűrösebb lett. Jobban kell uralkodnom a
gondolataimon.
A mosogató felett kibámultam az ablakon. Ott volt Warren, még egy kilométerről is
felismerhető volt félmeztelen, szép felsőteste. Be kell vallanom, hogy három napja figyeltem,
amint az időközben majdnem teljesen kiásott munkagödör lejtős oldalán fel és alá furikázott a
járművével. Úgy ült a földmarógépen, mint cowboy a rodeón, egy makacskodó állat hátán.
Alig tudtam otthagyni az ablak előtti helyet, és csak nehezen tudtam nekikezdeni a
házimunkának. Szerencsére az ablak olyan magasan volt és a fák olyan sűrűk, hogy
semmiképpen se láthatott meg leselkedés közben. Többször úgy tűnt, mintha az ablakom felé
nézett volna, de szerencsére mindig sikerült idejében visszalépnem egy lépést. Egy ilyen
jóképű srác nem szorul rá, hogy még jobban hízelegjenek a hiúságának. Mégis, többször
eszembe jutott, bárcsak megszökne Ching, hogy odakint kereshessem az építkezés
környékén... Talán Warren is félbehagyná a munkáját, hogy segítsen megfogni a kutyámat, s
talán még szóba is elegyedhetnénk egy kicsit...
Az biztos, Kitty, mondogattam magamban, felfelé indulva anya szobájába Chinggel, az
biztos, hogy ki kéne szabadulnod ebből a börtönből, mert már kezdesz hadiösvényen
lopakodó indián harcosokról és félmeztelen fiatal emberekről fantáziálni...

– Hé, Kitty, itthon vagy? – Az ajtón kopogtattak, erre riadtam fel. Felugrottam és
kikapcsoltam a hifitornyot. Nyilván elbóbiskolhattam az ebéd után. Ölemből lecsúszott a
képes újság, amit olvastam, s szaladtam az ajtó felé. Mintha a konyhából jött volna a hang, de
Ching nem ugatott.
– Szia! – köszönt be Warren a szúnyoghálós ajtón. – Mint szomszéd szeretnék tőled
segítséget kérni.
– Mit tehetek érted? – kérdeztem, miközben lesimítottam a hajamat. Ajtót nyitottam, s
Warren belépett a konyhába.
– Csak a telefonotokat szeretném használni, ha megengeded. A lakókocsiban lévő készülék
elromlott, s a fiúk ma hamarább szeretnék befejezni a munkát. De Raynornak ehhez apámtól
kell engedélyt kérnie.
– Hát persze. Ott a telefon. Ez a Raynor is nálatok dolgozik?
Már tárcsázott.
– Igen, Raynor a brigádvezetőnk. Apám meg odaát a Creekland-építkezésen dolgozik
építésvezetőként. Halló, papa!
Elfordultam és kinyitottam a hűtőszekrényt, nehogy azt higgye, hogy ki akarom hallgatni a
beszélgetését. Chinget szólongattam és sajttal kínáltam. Ennek a kutyának a sajt a mindene.
– Eddig szerencsétek volt az idővel – mondtam Warrennek, amikor letette a kagylót.
– Drukkolj még, főleg holnap – mondta, miközben karjával megtörölte izzadt homlokát.
Ránéztem. Olyan áthevültnek látszott, hogy nem tudtam tovább ellenállni ötletemnek.
– Iszol valami hideget? – kérdeztem, és máris kinyitottam a hűtőt. –Van tej meg egy kis
limonádé tegnap estéről.
Kezét rövidnadrágjába törölte. – Inkább nem kérek – mondta, s a hűtőszekrényhez jött.
Nyilván egy kicsit kellemetlenül érezte magát. – Már úgyis túlságosan igénybe vettem a
jószomszédi...
– Ugyan már! Mit kérsz, tejet vagy limonádét?
– Limonádé jól esne.
– Jó. Ülj le egy picit, amíg ebből az özönvíz előtti szerkentyűből kiszedem a jégkockákat. –
A jégkocka tartót a forró vizes csap alá tartottam. – Miért szeretnétek holnapra jó időt? Csak
nem dolgoztok a hétvégén is?
 – Csitt! – tette szájára az ujját. – Eszemben sincs. – Letettem elé a poharat, ő meg felvette s
hol a homlokát, hol nap barnította arcát hűtögette vele. – Nem, holnap kirándulni szeretnék,
fel a Chimneytopra.
– Hű! – Az utolsó pillanatban még leállítottam magam. Az kéne, hogy elmeséljem neki,
amint a gyerekekkel indiántörténeteket hallgattam. – Mostanában összeolvastam néhány
dolgot az itteni cseroki indiánokról. A Chimneytop volt az egyik kedvenc vadászterületük. –
Úgy látszott, ez érdekli, de hát ő minden iránt tudott érdeklődést színlelni, még anya
tökunalmas disszertációja iránt is.
– Szeretsz a természetben járni?
Rápillantottam. – Nem sokat próbálkoztam vele. Én inkább kocogni szoktam, de itt fenn
kiestem az edzés ritmusából. A talaj nagyon egyenetlen és nem győzöm a meredek lejtőket.
Bólintott. – Ezen a vidéken nem is tanácsos egyedül kocogni. Ki tudja, mi történhet...
Mondd csak, nincs kedved velem jönni holnap? Nem szívesen kirándulok egyedül, s ha te
kocogni szoktál, akkor meg se kottyan egy kis hegyi séta. El se tudod képzelni, milyen szép
ott fönn a hegyen. Pompás kilátás nyílik a Smoky Mountainsra és a levegő...
– A többi munkás nem szeret kirándulni? – Ezt csak időnyerés céljából mondtam, mert
még nem tudtam, mit feleljek az ajánlatára.
– Ugyan, mit képzelsz! A családosok a hétvégére hazautaznak, vagy a családjuk jön ide.
– És a nőtlenek?
Nevetett és hófehér fogait villogtatta – Ők szombaton leisszák magukat a sárga földig,
vasárnap meg kialusszák magukból a mámort.
– Ja, úgy.
– Hát akkor van kedved velem jönni?
Ránéztem. Kék szeméből becsületesség és őszinte érdeklődés sugárzott. Még hogy van-e
kedvem! De mit szól majd anya? Mindenesetre azt állította, hogy Warren rokonszenves neki.
– Hát persze, hogy van. Jó ötletnek tűnik. De anya csak kettő felé jön haza, és valami
olyasmit mondott, hogy holnap segítenem kell neki. – Nem vitt rá a lélek, hogy megmondjam,
anyával már kitaláltunk valamit másnapra. Még ha úgy is nézett ki, azért nem volt egészen
kétségbeejtő a helyzetem, még nem.
– Ide figyelj, a következőt javaslom. Holnap kilenc felé elnézek erre. Ha neked mégse jó,
hívj fel a Cardinal nevű motelben, kérd a 218-as szobát. A legjobb lesz négy után, addigra
biztos odaérek. De még hét előtt, mert esténként mindig elmegyek még egy kicsit.
Az ajtóhoz kísértem. – Majd csomagolok magunknak valami ennivalót.
– Pizzát?
– Az nem jó hidegen.
– Dehogynem. A szállásunkon mindig tartunk pizzát a hűtőben és még reggelire is azt
eszünk. Hidegen is klassz. Egyszer majd próbáld ki!
– Jó. Akkor pizzát készítek.
A hátsó lépcsőn ment le. – De nehogy odaégesd!
– De bizony oda fogom égetni I
– Fincsi lesz. És lezseren öltözködj. A hegymászás megerőltető tud lenni.
Bólintottam. Lezseren öltözzek? Ha ezt magára nézve próbálná még fokozni, akkor
mehetne a naturistákhoz.

Úgy tűnt, mintha szálltak volna az órák. Gyorsan elkészítettem és sütőbe raktam egy
könnyű felfújtat, s utánanéztem, van-e minden itthon, ami a pizzához kell. Anyámnak a
legszívesebben kitekertem volna a nyakát, amiért úgy felvágott a főzési tudományommal.
Elhatároztam, hogy egy egyszerű húsos pizzát csinálok. A mélyhűtőben még éppen volt egy
darab hús.
 Könnyen öltözni, de mibe? Végignéztem, hogy mi van a szekrényemben. A tudatom
mélyén zavart egy mondat, amit Warren mondott, s ami nem hagyott nyugodni: „Esténként
mindig elmegyek még egy kicsit.” Nevetnem kellett. Hát mit vártam? Végül is nem szerzetes,
hát persze, hogy elmegy estédként. De azért a kávéházi pincérnők forró pillantásai is
felidéződtek előttem. Mit is mondott még? Hogy az építők közül a nőtlenek szombatonként
leisszák magukat és vasárnap igyekeznek kialudni a mámorukat. Hiszen ő is nőtlen!
Hát így vagyunk. Tulajdonképpen ezt vártam, hogy a minta fiú másik oldala is lelepleződik
egyszer. De azért mégis úgy gondoltam, hogy a következő nap jobb lesz, mint amit hónapok
óta valaha is átéltem. Hallod, Brian? Hónapok óta!
 6. FEJEZET

– Messzire megyünk? – kérdeztem, miközben szorosabban becsavartam a termoszkanna

kupakját. Warren kocsija úgy bukdácsolt át a kátyúkon, mintha lovak húznák. Az építkezési
gépek jól felszántották az utcát.
– Nem túl messzire. Úgy négy-öt mérföldre. Az útelágazásig megyünk, Clingmans Dome-
ig.
Úgy bólintottam, mintha tudnám, hogy az hol van.
– Nehezen engedtek el?
– Nem nagyon – füllentettem. Anya nem túlzottan lelkesedett azért az ötletért, hogy „egy
fiúval kószáljak” a vadonban – ő mondta így –, még ha egyetemista is az a fiú. Hiszen alig
ismerjük egymást. Emlékeztettem anyámat, hogy ő rokonszenvesnek találta Warrent, bár ez
nem nagyon hatott rá. Erre azt mondtam, hogy még csak egyszer sikerült lejutnom a hegyi
magányból. S hozzátettem, mennyire hiányoznak az otthoniak, még Tim is...
– Vigyázz, lányom, ne ess túlzásba! – mondta mosolyogva. De végül is elengedett.
– Most jutott eszembe – szólalt meg Warren –, megkérdezhettük volna anyádat, nem akar-
e velünk tartani? Mit gondolsz, örült volna?
– Nem nagyon hiszem. Ő eleget mozog, hiszen naponta lejár a városi könyvtárba. És ma is
dolgozik. Hiszen megmondta!
Az reméltem, hogy ezzel le van zárva a téma. Miért tett úgy minden ismerősöm, mintha
anyával sziámi ikrek lennénk?
– Hát... talán jót tett volna neki a változatosság. – Már a város szélén jártunk, a hegyi út
elején. Arra gondoltam, hogy nekem talán nem tenne jót egy kis változatosság? De
leküzdöttem a kísértést, hogy elmerüljek az önsajnálatban.
Néhány kilométer után le kellett térnünk a hegyi útról, s egy szakadékbeli mellékúton
hajtottunk tovább. Az út tele volt keréknyomokkal, s tényleg, a tisztáson már több autó és egy
lakókocsi állt. Warren azt hitte, hogy mások is hegyi túrára jöttek ide, hiszen hétvégén mindig
sokan vannak erre. Bármilyen furán is hangzik, de ennek nem örültem.
Azt vártam, hogy kettőnkön kívül más nem lesz ott, amikor felmászunk a Chimneytopra.
Kiszedtük az autóból hátizsákjainkat – én anyáét kértem el s hátunkra csatoltuk. Warren
úgy nézett ki, mint aki a Mount Everest ellen készül rohamra. Az övébe tűzött még egy
bozótvágó kést is. Örültem, hogy anya ezt nem látja.
– Mutasd csak a cipőd talpát! – mondta Warren, miközben feltekerte a kocsiablakokat.
Felemeltem a lábamat, s úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinél cipővizitet
tartanak. – Kiálltam a próbát?
– Rendben. Ruganyos, de erős talpú a cipőd. De a sortod – mondta fejcsóválva.
– Mi kifogásod ellene? Te mondtad, hogy könnyen öltözzek!
– Igen, de az utak olyan keskenyek. A tüskék agyon fognak karcolni.
Úgy nézte a lábamat, mintha bűnt követett volna el. Ha térd elpirulhatna, az enyém biztos
lángvörös lett volna.
– Hát majd igyekszem kikerülni a tüskéket.
– Szólj, ha már sokallod. Majd odaadom az ingemet, hogy a derekadra kösd.
Bólintottam, de örültem, hogy végre a kiszáradt folyómederhez értünk. Az ördögbe is, azt
hittem, kikerülök végre a figyelmeztetésekből, ha anyámat otthon hagyom. De így akár el is
hozhattam volna, ha a gyámkodásra igényt tartottam volna. És különben is, mi jogon
zsörtölődik velem Warren? Azt mondta, öltözzek könnyen, ő meg farmerben, szöges cipőben,
kockás ingben jött és még egy kék simlis sapka is volt nála. Ahogy eddig láttam,
félmeztelenül, sokkal jobban tetszett...
 A hegymászásnál az első néhány száz méteren enyhén emelkedett a terep. A hegy lábánál
tűlevelű fák, csipkerózsabokrok és hegyi juharfák nőttek, természetes kupolát borítva a fejünk
fölé. A hideg árnyékban libabőrös lett a lábszáram, de eszembe se jutott, hogy panaszkodjak.
Nem is tudtam, mert Warren folyton különféle növényekre hívta fel a figyelmemet..
– Látod ott azt a bokrot? Azt a narancssárga virágút. Annak a bogyóit rágcsálták az
indiánok csata előtt, hogy megtisztuljon a szellemük.
Ez érdekelt volna, de nem mertem megkérdezni, hogy is volt ez. Lehet, hogy kínos a
dolog, mint például a ricinusolaj hatása. Ehelyett csak ezt kérdeztem: – Ezt is a cserkészeknél
tanultad?
– Nem. A Duke College-ban van egy hegymászóegylet. A neve ... nem érdekes.
Elfelejtettem, hogy nem tartozol a klubunkhoz. – Felém fordult és kissé zavartan rám
mosolygott. – Szóval időnként vendégelőadókat szoktunk meghívni, és egyszer egy
antropológus jött, aki hihetetlenül jól ismeri az itteni hegyi indián törzseket.
Az út keskenyebb lett és hirtelen elég meredek is. Nem tudtam neki felelni, mert arra
kellett koncentrálnom, hogy hova is lépjek, Néha az útszéli ágakba kellett kapaszkodnom. –
Téged érdekel az indiánok története? – kérdeztem kicsit kifulladva párszáz méter után. Az út
palakő vidéken vezetett keresztül és lélegzetelállítóan szép kilátást nyújtott a völgyre.
– Nagyon érdekel, de tulajdonképpen keveset tudok róla. – Letérdelt, hogy a cipőfűzőjét
megigazítsa. – Ne tartsunk egy kis szünetet? –kérdezte.
– Szívesen. – Azt nem árultam el neki, hogy a meredek lejtőtől már fájt a lábam. Leültem
és óvatosan egy fának támaszkodtam. Előtte azonban jól megnéztem a talajt, mert a kígyókat
nem nagyon csípem. – Én se tudok túl sokat róluk, de a könyvtárban lévő anyagok felkeltették
a figyelmemet, Lehet, hogy most majd egy kicsit behatóbban kezdek foglalkozni az
indiánokkal. Hiszen a házon és a könyvtáron kívül úgyse lehetek másutt.
Guggolva egy fűszálat rágcsált.
– Tudod, hogy irigyellek? – kérdezte.
– Nincs rá okod. Tudom, úgy néz ki, mintha órákig semmi dolgom nem lenne, de ha már
egyszer tétlenségre vagyok ítélve, akkor ehelyett már inkább Manskerben lennék.
– Nem akartál a nyárra valami munkát keresni?
– De igen, a Cicamicában lett volna munka, Kelly barátnőmmel osztoztam volna rajta. De
aztán ő inkább elutazott, nekem meg az anyámmal kellett jönnöm. Így hát ...
– Így hát most itt vagy. Ne töprengj ezen. A munka az munka, akár vendéglőben, akár
építkezésen.
Ránéztem és láttam, hogy félreértett.
– A Cicamica nem vendéglő, hanem egy belvárosi butik Manskerben. De azért igazad van.
Különben a jövő nyáron is ráérek még munkát keresni.
– Jó neked, legalább nem neked kell fizetned a tanulmányaidat.
Nem látta, hogy ettől a megjegyzéstől összerezzentem. – Te meg örülhetsz neki, hogy a
saját apádnál dolgozhatsz. Tim például hiába keres magának munkát.
– Hidd el, nekem se volt más választásom, minthogy apámnál dolgozzak. Gépet először
ezen a nyáron vezethettem, de amióta egy lapátot fel tudok emelni, minden nyáron
építkezésen dolgoztam. Apa szerint pompás gyakorlatot szerezhetek így. Szerinte többet
tanulok így, mint aprótoktól, akik még életükben nem piszkolták be munkával a kezüket.
– Nem akarja, hogy építéstechnikát tanulj?
Nevetett, és a fűszállal játszott. – Hát persze, hogy nem. Szerinte egyáltalán nem kéne
egyetemre járnom. Kedvenc mondása szerint az tanuljon egyetemen, akinek nincs családi
üzeme.
– Ugye a te jövőd is az apád üzemétől függ?
Bólintott, és elpöckölte a fűszálat.
– És te ennek nem örülsz...
 – Nem egészen erről van szó. De láttam, mennyit küzdött apám, míg a mostani tudását
megszerezte. Szerintem csak jót tenne a családnak egy mérnök. Végül is nem tudhat egyetlen
ember mindent.
– És hogyan érted el, hogy mégis tanulhass? Ráadásul még a Duke College-ban, az ország
egyik legjobb egyetemén.
– Kapok egy kis ösztöndíjat. És szerencsére nyáron itt dolgozok, hogy lássam a
különbséget... Az óriási különbséget...
Ismét a fának dőltem.
– Jól van. De olyat még sose hallottam, hogy a szülők elleneznék a továbbtanulást. Én
otthon akkor hallottam először az „egyetem” szót, amikor beszélni tanultam.
– Apám nincs a tudás ellen, de a továbbtanulás nem tetszik neki. Szerinte ma éppoly
tökéletesen elég egy építési vállalkozónak az érettségi, mint régen. Amikor megkaptam az
ösztöndíjat, elengedett és hagyta, hogy beiratkozzak, pedig az érettségim után arra számított,
hogy teljesen beszállok az üzemébe. Azt mondta, ő maga küzdötte fel magát egyszerű
munkásból, és így én is megkereshetem magamnak a tandíjra valót.
Észrevettem, hogy akaratlanul is csóválom a fejemet. De Warrennek nem kellett a
sajnálatom.
– Éppen ez olyan fantasztikus az anyádban. Hogy már van hivatása és a szabadidejét mégis
arra használja, hogy...
– A kettőnk szabadidejét.
– Jó, a kettőtök szabadidejében még tovább tanul. Ez bomba jó.
– Pontosan. Anyám bomba jó. – Reméltem, olyan kétértelműnek hangzott, amilyennek
szántam. Már megint Sylvia Connor a szupersztár. – Ide figyelj, Warren, a múltkor nem
tisztáztam valamit teljesen. Azt kérdezted, hogy hol akarok továbbtanulni. Hát akarni éppen
akarok, de ahhoz előbb még érettségiznem kell.
Egy darabig hallgatott, de magamon éreztem átható nézését.
– Sajnálom. Ne haragudj, de tudod, idősebbnek néztelek.
Felemeltem a kezemet. Örültem, hogy így fogta fel a dolgot.
– Tudom. Az iskolában folyton azt hallom, hogy én lehetnék Mrs. Connor, a tanárnő, anya
pedig beülhetne helyettem az iskolapadba. És kémiaórán felrobbanthatná a kémcsöveket.
– Te azt szoktad csinálni?
– Itt a nyoma – mutattam fel a hüvelykujjamat.
– A magasságod miatt van. Jóval magasabb vagy, mint a mamád.
– Warren...
– Igen?
– Semmi, semmi!
– De, mondd csak. – Kezét a karomra tette.
– Álmodtál már olyasmit, ami annyira életszerű volt, hogy azt hitted, nem is álom? – Alig
mondtam végig a mondatot, máris megbántam, hogy kinyitottam a számat.
Nem nézett rám. – Az utóbbi időben nem nagyon. De tudod, tizenegy éves korom körül
egyszer azt álmodtam, hogy anyám kopog az ajtón. Apa nem volt otthon, csak én egyedül.
Tulajdonképpen hülye álom volt. Anyám kopogott, én meg ajtót nyitottam, de közben
dühöngtem, hogy a kedvenc tévéműsoromban zavar. Azért megkérdeztem, miért áll a ház
előtt és miért kopogtat, amikor nyitva az ajtó. Azt mondta, nem jöhet be, útra készül, nagyon
hosszú útra, s még el szeretne búcsúzni. Azt feleltem, jó, majd átadom apának is az
üdvözletét. Micsoda hülyeség, nem? De azt mondta, nem, csak azért jött, hogy tőlem
elbúcsúzzon. Ez volt az egész. Lement a kocsiúton, én meg felébredtem. Tulajdonképpen nem
volt valami különleges álom, semmi furcsa nem volt benne. Mégis rossz érzéseim voltak,
reszketett az egész testem és hideg verejték ütött ki rajtam. Még pontosan emlékszem erre az
ébredésre.
 Nem néztem rá. Szóval ő is?
– Ezt ismerem. Az ember nem tudja pontosan megfogalmazni, de érzi, hogy valamit jelent
az álom.
Nevetett.
– Azt hiszem, az én álmaim többnyire jelentenek valamit.
Erre nem akartam válaszolni.
– És anyukád? Tényleg elutazott aztán?
Elnézett a völgy felé.
– Bizonyos értelemben igen. Két hét múlva hirtelen meghalt.
Csak ültem. Mindenfelől rigófütty hallatszott. Libabőrös lettem.
– Bocsáss meg – dadogtam –, igazán nem akartam... – Nem tudtam folytatni.
Ült és elnézett a völgy felé. Aztán lassan felém fordult, és halkan azt mondta: – Nem
tudom, Kitty, nem tudom. Apám szerint csak véletlen volt az egész. De ha így van, miért
ébredtem fel hideg verejtéktől borítva? Hiszen csak egy egyszerű álom volt. – Felhúzta a
vállát és fölállt. – Talán te is valami különöset álmodtál?
Hogy álmodtam-e? – Hát hogy is mondjam. Valahogy így. Azaz, hirtelen felébredtem.
Biztos, hogy anyámnak van igaza, és csak a sok új élménytől van. – Leporoltam a sortomat.
– A múlt éjjel is álmodtál?
– A múlt héten.
– Egymásután, legalább ötször.
– Ugyanazt az álmot?– Egy csipkebokorra figyelmeztetett, hogy még idejében kikerüljem.
– Igen, kivéve múlt éjjel. – Félrehajtottam egy ágat. – De nyilván nincs semmi jelentősége.
Ha majd megszokom az itteni életet, biztosan eltűnik ez az álom.
– Elmondod, hogy mit szoktál álmodni?
Tudtam, hogy jobb lett volna befogni a számat. – Á – mondtam közömbösen. – Olyan
hülyeség, hogy nincs is kedvem elmondani. Komolyan. – Felnéztem a Chimneytop csúcsára.
– Meddig mászunk fel?
Nevetve nézett rám. – Nem egészen a csúcsig, ne aggódj. A legfelső rész csupasz és
meredek szikla.
– Akkor jó – sóhajtottam, de alapjában véve szörnyen örültem, hogy az álom témát végre
abbahagytuk.

Gyönyörű volt a fennsík, ahol Warren az uzsonnázást javasolta. Csupa fű, majdnem
egyenes, s déli oldalán szikla vetett árnyékot, le egészen a zöld völgyig, mélyen alattunk.
Kiválasztott egy helyet a szikla árnyékában és elnézést kért, hogy nem hozott takarót.
– Gond egy szál se! – mondtam erre, s kihúztam egy nagy törölközőt a hátizsákomból,
majd elegánsan a fűre terítettem.
Felkiáltott. – Törölközőt hozni hegymászáshoz! Kitty, ez nem lehet igaz! – Könyökére
támaszkodva nézte, amint kicsomagoltam az ennivalót.
– Miért, talán falevelekkel helyettesítenénk? – Kicsomagoltam hat darab kisméretű pizzát
és reméltem, hogy kettőnknek elég lesz. Warrennek megfigyelésem szerint mindig
farkasétvágya volt. Most reméltem, hogy négy pizzával és némi aprósüteménnyel talán
jóllakik. Talán.
– Hű de klassz! – Nézegette a furán négyszögletes darabot, amibe éppen beleharapott. –
Saját recept?
Bólintottam, s kitöltöttem a gyümölcslét. Nem olyan nagy vicc rápakolni ezt-azt a
kinyújtott pizza tésztára. De azért örültem, hogy olyan nagy étvággyal falta a művemet.
Bárcsak lassabban enne – gondoltam azért. A négy pizza nemigen tűnt elégnek ilyen tempó
mellett...
 Hátradőltem és körülnéztem. – Meggyőztél, tényleg klassz egy ilyen gyaloglás – mondtam.
– Szerintem is – felelte, miközben a felé nyújtott dobozból kivette a harmadik pizzát. –
Bárcsak közelebb laknék a Smoky Mountainshoz. És az egyetem is közelebb lehetne.
– Hol is laksz te voltaképpen?
– Greensboróban.
– Tényleg? De hisz az csak száz kilométerre van Manskertől!
– Hatvanöt kilométerre. – Hasra feküdt. – Apám járt ott tavaly üzleti ügyben.
Valahogyan úgy éreztem, hogy ezt csak ott találta ki.
–Tudod, Kitty, mi hiányzik neked? – kérdezte váratlanul. – Mert a hegymászás önmagában
nem elég.
– Na, mi?
– Gyakrabban ki kéne bújnod a házból. Be kéne menned a városba is valami újat látni.
Felegyenesedtem.
– De hiszen lejárok én. – Aprósüteménnyel kínáltam.
– Hetente egyszer nem elég, Kitty.
– Hát tulajdonképpen... – Bevalljam? – ...nemigen szoktam hozzá, hogy sokat legyek
egyedül. A barátaimmal szoktam programokat csinálni, ők pedig – bármilyen furcsán is
hangzik – Manskerben laknak.
Felnézett, és egy darabig nem szólt. – Barátokról beszélsz vagy egy bizonyosról?
– Barátokról. – Miért érdekelte ez?
– Hát ezen feltétlenül változtatnunk kell. Hűha! – A Chimneytop felett tornyosuló fekete
felhőre bökött. – Induljunk vissza inkább a kocsihoz. Nagy zuhénk lesz!
Berámoltunk a hátizsákokba, és futottunk lefelé az úton. De már pár méter után, valódi
özönvíz formájában, nyakunkba szakadt az áldás. Az út rögtön sáros és csúszós lett, s az
utolsó pár száz métert inkább hason és fenéken, mint futva tettük meg. De a mennydörgés és a
testünkre tapadó nedves ruhák ellenére nevetnünk kellett ügyetlen csúszkálásunkon.
Warren éppen felsegített a földről, amint újra egyensúlyomat vesztettem, és őt is a földre
rántottam. Ott ültünk mindketten a sártenger közepén.
– Nem gondolod, hogy már egy cirkuszban is felléphetnénk ezzel? – mondta nevetve,
amint éppen megint lehuppantam épp akkor, amikor megláttuk a kocsiját.
Felsegített, én meg összeborzoltam a vizes haját. – Most már teljes a bohóc külső! –
kiáltottam nevetve, s megpróbáltam elfutni, de megbotlottam egy kiálló gyökérben, és a
következő percben már megint a sárba csüccsentem. Warren úgy tett, mintha el akarna futni
mellettem, aztán hirtelen megfordult, s lábamat megragadva húzni kezdett a földön.

A hazafelé vezető út hihetetlen volt. Úgy ültünk az autóban, mint két bőrig ázott egér, a
testünkről lecsorgó víz tócsákba gyülemlett a lábunknál. Papír zsebkendőket kotortam elő, s
próbáltam felitatni a vizet, dehát ez annyit ért, mintha a Mississippit próbáltam volna
szivaccsal felitatni. Warren csak nevetett hiábavaló erőlködésemen.
A házunk előtt fogtam a holmimat, és kinyitottam a kocsiajtót. – Warren, ez az eső ellenére
is csuda jó volt!
– Szeretsz táncolni?
Meg se fordulva vágtam rá: – Persze, de miért?
–Van kedved eljönni ma este a Boogie klubba? Hétvégén mindig élőzene van. Általában
régi számokat játszanak.
A házunkra néztem. – Nem is tudom. Kedvem az lenne, csak...
– Hát akkor most mindjárt megkérdezzük a mamádat.
Már ki is szállt. Nem igazán örültem, hogy ennyire megérti, hogy előbb engedélyt kell
kérnem. De úgy szerettem volna elmenni táncolni.
 Reményeim azonban hamarosan füstbe mentek. Alig léptünk be a házba, már
megpillantottam anya egy cetlire írt üzenetét. Eszerint apa megérkezett és vacsorázni mentek.
Hamarosan hazajönnek, hogy apa üdvözölhesse kedvenc lányát. Warrennek nyújtottam a
cédulát és igyekeztem csalódásomat elleplezni. Nem sok sikerrel.
– Semmi vész. Akkor tehát megyünk holnap este.
– Jó, de előtte felhívlak. Lehet, hogy apa tovább marad.
– Jó. – Hozzám lépett és a karomra tette a kezét. Nem néztem oda. Csuromvizes testének
ilyen közelsége valahogy zavarba hozott.
Megszorította a karomat, és az. ajtóhoz ment. – Holnap felhívlak. Egy óra felé jó lesz?
– Igen, jó. Warren...
– Tessék?
– Tényleg nagyon klassz volt a kirándulás!
Szelíden elmosolyodott. – Szerintem is, Kitty.

Amint elment, levetkőztem és forró fürdőt készítettem magamnak. Alig ültem a kádba,
máris meghallottam Ching ugatását a konyhaajtónál. Morogva másztam ki, s fürdőlepedőt
csavarva magam köré kieresztettem Chinget. Visszamásztam a kádba, s végiggondoltam a nap
eseményeit. Annyi biztos, hogy Warren nagyon szórakoztató. Mindenesetre nem mindig
teniszről beszél.
A múlt éjjel... Buborékként merült fel az emlék. Múlt éjjel megváltozott az álom, múlt éjjel
elvettem a harcostól a botot. Igen. Kinyújtottam a kezemet és elvettem a botot, csak arra
vigyáztam, hogy ne érjek a kezéhez. S amint a bot a kezemben volt, tetőtől-talpig átjárt
valami furcsa melegség. Néztem a botot, s rajta azt az egyenes vonal fölött futó cikk-cakk
díszítést. Mire felnéztem, hogy visszaadjam, addigra a harcos már eltűnt.
Utána kiáltottam: – Gyere vissza, gyere vissza! – és ekkor felébredtem. Minden úgy volt,
mint a korábbi éjjeleken, Ching a sötét ajtót ugatta, a levegőben bőrruha szaga érződött. De
nemcsak a bot tűnt el a kezemből, hanem a hideg verejték is, pontosabban, helyette valami
kellemes meleg érzés töltött el.
Valahogy – fogalmam sincs, hogy – tudtam, hogy valami olyan feladatot kaptam, ami
összefügg a furcsa bottal. S azt is tudtam, hogy az éjszakai találkozások ezen túl mások
lesznek.
 7. FEJEZET

Már átöltöztem és éppen beáztattam agyagos-sáros ruhadarabjaimat, amikor hirtelen

eszembe jutott, hogy Chinget kint felejtettem a zuhogó esőben. Abban a hiszemben rohantam
ki a konyhába, hogy szemrehányó pofácskáját látom majd a szúnyoghálós ajtó mögött. De
nem így volt. Chinget nem találtam sehol. A hangulatom a fagypont alá süllyedt. Téved ez a
kutya, hogyha azt hiszi, hogy egy nap alatt kétszer akarok elázni.
Az ajtónál álltam, s a kutya után fütyülve próbáltam átlátni az esőfüggönyön. S akkor
megpillantottam vörös bundáját egy távolabbi földkupacon, amit a földmarók hordtak össze, s
ami időközben sárrá ázott. Ching abban turkált és ráncigált valamit.
Ez a kutya megőrült! Abbahagytam a fütyülést és a lehető legfenyegetőbb hangon a nevét
kiáltottam. De ő szokása szerint rám se rántott, ezért elhatároztam, hogy most aztán
megleckéztetem.
Úgy látszik, kiásta, amit akart, mert hirtelen elindult a hátsó lépcső felé, Szájában valami
régi csontot vagy mit hozott.
Megfordultam, s a szék támlájáról felkaptam egy törölközőt. Így legalább becsavarhatom s
irány a fürdőkád! De szoborrá dermedtem, ahogy felugrált a lépcsőkön. A szájában egy
agyaggal bemaszatolt botot hozott, aminek egyik végén rövid zsinórok lógtak, sárosan,
összeragadva, de még jól felismerhetően.
– Gyere, kutyus – hívtam szelíden, miközben kinyitottam az ajtót és igyekeztem a
hangomon uralkodni. – Nézzük csak, mit találtál? – Csettintettem s a tárgy felé nyúltam, de
Ching visszahőkölt, és le akart menekülni a lépcsőn. – Sajtot? – kiáltottam. – Szeretnél egy
darab sajtot?
Telitalálat! Hagyta magát becsalogatni a konyhába. Gyorsan levágtam egy darab sajtot, és
az orra előtt lengettem. Na végre! Leejtette a botot, és a sajt után kapott.
Remegő kézzel emeltem fel a botot és a mosogató felett leöblítettem. Aztán a fény felé
tartottam és lassan forgatni kezdtem. Hirtelen megdobbant a szívem. Semmi kétség, ugyanaz
a bot volt, amelyet az álomalak felém nyújtott, de legalábbis ahhoz megszólalásig hasonló. A
durva bőrszalagok, a cikk-cakkos faragások, mind-mind olyan volt, mint álmomban. További
vizsgálódások után láttam, hogy a bot régi, sőt ősrégi lehet.
Az ajtóhoz futottam, és a földkupacot néztem. Nem tudom, hogy mire is számítottam, de
nem volt ott más, mint agyag, sár, kövek és gyökerek.
Megfordultam. Csak Ching volt ott. Nedves szőréről csöpögött a víz. Hirtelen nagyon
hiányzott anya. Egyedül vagyok, gondoltam és a botot nézegettem. Egyedül vagyok Chinggel
meg ezzel a valamivel.
De mi is ez? – kérdeztem magamban. Leültem az asztalhoz, s kezemben forgatva
vizsgálgattam a tárgyat. Az indián harcosra gondoltam, amint minden éjjel felém nyújtogatta,
és hogy végül el is fogadtam. És akkor elöntött ez a különös meleg hullám, mintha tudnám,
hogy azt akarja mondani, vegyem el tőle a botot.
És most itt van a kezemben. Véletlen lenne, hogy Ching akkor hozta a házba, miután én azt
álmodtam az előző éjjel, hogy átveszem? Vagy mindezt lépésről lépésre kitervelte nekem
valami számomra ismeretlen hatalom?
Felálltam. Akárhogy is van, először jól el akartam rejteni. Előbb a hálószobám felé
indultam, de rögtön meg is torpantam. Nem. Ha ott dugom el, nem tudok többé elaludni.
Hiszen olyan fura tárgy. Inkább a nappaliban, a kis asztalka egyik fiókjába rejtettem el. Se
anya, se én nem használtuk ezt a kis asztalt, a fiókját meg pláne nem. Egy konyharuhába
göngyöltem a botot, s jó hátra dugtam a fiókba. Elébe néhány zsebkendőt tettem.
Nagyon megörültem az autó hangjának. Végre megérkeztek a szüleim! Az ajtóhoz,
rohantam, s kinyitottam nekik. Egy apró ernyő alatt nevetgélve jöttek.
 Mialatt anya a csuromvizes holmikat elrámolta a konyhából, apa átölelt.
– Hogy vagy, édes kislányom? Nagyon unod már a banánt?
– Nem annyira, de bárcsak itt lenne néhány kazettám! Az itteni rádióban folyton
countryzene megy.
– Jó, legközelebb elhozom őket. És ne félj, Tim hozzájuk se ért. – Maga mellé vont a
fotelba, én meg a vállára hajtottam a fejemet.
– Jól van, apa, de azért ujjlenyomat-vizsgálatot fogok tartani. Hiszen ismersz.
– Anyád mesélte a szomszédban lévő felfordulást. Mondtam neki, felszólíthatom a
vállalatot, adjanak másik házat, de anyád ellenezte. – Szerinte Itt már megszoktatok. Mesélt a
fiatalemberről is, akivel hegyet szoktál mászni.
– Ma voltunk először.
– És?
– Mit és?
– Jó volt kirándulni?
– Biztosan azt akartad kérdezni, hogy tetszett-e a fiatalember?
– Én a kirándulásra gondoltam, kis ravasz.
– Igen, jó volt. Jobb, mint amire számítottam.
– Hűha – kiáltott fel hirtelen, és a zsebébe nyúlt. – Majdnem elfelejtettem. Kedvenc bátyád
a múltkor találkozott Brian Thompsonnal és ő küldi ezt neked. – Egy borítékot nyújtott felém,
amin azonnal felismertem Brian tömött írását. Megfordítottam a borítékot, hogy lássam,
kinyitották-e már.
– Ne félj – nevetett apám –, Tim sose merne hozzányúlni ilyen értékes tulajdonhoz. –
Kiment a konyhába, hogy anyát szórakoztassa szendvicskészítés közben. Néztem a borítékot.
Fura, hogy apa milyen hanyagul kezelte az egészet, hiszen anya a múltkor elég világosan
elmondta, hogy aggódik Brian miatt és miattam. Talán megérezte, hogy Brian már csak emlék
számomra? Felnyitottam a borítékot, és olvasni kezdtem a levelet.
„Kedves Kitty, mire ezeket a sorokat olvasod, én már úton vagyok Florida felé. De nem
tudtam csak úgy elutazni a múltkori telefonbeszélgetésünk után. Újra végiggondoltam a
dolgot, őszintén szólva én nem érzem magam hibásnak a veszekedésünkben. Hiszen tudod,
mit jelent nekem a tenisz. Kezdettől fogva tudtad, legalábbis azt hiszem. Különben is, nem én
utaztam el elsőnek, nemdebár? S dühöngtem én, amikor te Shannonburgba akartál menni?
Nem, sőt még meg is akartalak ott látogatni. Nem lehetnél rám is egy kis tekintettel, olyan
sokat kérek ezzel? Gondold végig, Kitty, tisztességesen viselkedünk-e mi egymással
szemben? Ha beszélni akarsz erről, itt az edzőtáborbeli telefonszámom és címem. Már előre
örülök, hogy hallhatok felőled.
A te Brianed
U.i.: Igaz a hír, tényleg jön Chris Evert-Lloyd!”
Még egyszer megnéztem a levelet, aztán ösztönösen összegyűrtem. Nevetve céloztam meg
vele a papírkosarat. Egy dolog kétségtelenül Brian Thompson mellett szól: nem lehet a
szemére vetni valamiféle túlzott szentimentalitást. Le nem írt volna ilyesmit, hogy „hiányzol”,
vagy netán „szeretlek”. De volt képe úgy alá írni, hogy „A te Brianed”!
Hát, Chris Evert-Lloyd, legyen a tiéd Brian! Megemlített ugyanis valamit, ami már régóta
zavart. Csak nem fogalmaztam még meg világosan. Tényleg, túl gyorsan beletörődött abba,
hogy elutazzak Shannonburgbe. Túl gyorsan. Nyilvánvaló volt, hogy nem érinti túl mélyen a
dolog. Az ő szemében én csak egy vagyok a sok lehetséges lány közül, akivel járni lehet. Neki
a teniszütő az igazi szerelme.
Feküdtem az ágyamban. Az éjszaka neszeit hallgattam és Ching szuszogását.
 Megfordultam az ágyban, hengerré gyúrtam a kispárnámat és behunytam a szememet.
Tisztában voltam vele, hogy küzdök az elalvás ellen, mert ha elalszom, jön az álom és
álmomban az indián harcos. De valamikor mégiscsak elalhattam, mert hirtelen a Chimneytop
fennsíkján találtam magam, Warren szorított magához és táncoltunk a napfényben, a fűszálak
a bokánkat simogatták. Karjában, melegben és biztonságban voltam, s csak keringtünk-
forogtunk. A szél lobogtatta a hajamat, a szememet lehunytam. Aztán álmomban
felpillantottam, és azt láttam, hogy egyre közelebb táncolunk a meredek szakadékhoz.
Távolodni akartunk tőle, de valami erő nem engedte. Még szorosabban ölelt magához, s azt
suttogta, hogy meg fog menteni, ne féljek semmit, de hirtelen elkapott bennünket a szakadék
viharos forgószele...
Felsikoltottam, s karjából kitépve magamat próbáltam leszaladni a szakadék oldalán. De
már nem voltam a hegyen, hanem az ágyam szélén ültem és az indián a kezét nyújtotta felém.
Az üres kezét. A bot a másikban volt.
Levegő után kapkodtam, majd vonakodva kinyújtottam a kezemet, s ismét visszahúztam.
Borzadtam arra a gondolatra, hogy a kezéhez érjek. A szemében még mindig ez a szomorú,
esdeklő tekintet ült, s valahogy bizalmat éreztem iránta. De megérinteni nem volt kedvem.
Fel se foghatom, hogyan, de hirtelen eltűnt a szobám, köddé vált, és megint a hegyekben
voltunk. Körülnéztem, de ez nem a Chimneytop volt. Szakadékos vidék, útnak semmi nyoma.
Egy kiugró sziklaszirten álltunk, hátunkkal a sziklafalnak támaszkodva. Lenn a szédítő
mélységben lábaink alatt a szakadék. Szédülni kezdtem.
Visszahőköltem és éreztem vállamon a sziklát. Mi ez? Megőrült? Reszketve álltam, majd
meghallottam Warren hangját: – Ne félj, megmentelek. – Körülnéztem, Warrent kerestem, de
a fiatal indián megint elhallgatott. Felém fordult és szemében valami olyan mélységes
szomorúság ült, hogy vigasztalóan kinyújtottam felé a kezemet, de nem értem hozzá...
Felébredtem. Anya az ágy szélén ülve talált. Ching őrjöngve ugatta az üres ajtókeretet.
Visszazuhantam a párnámra. Csak most vettem észre, hogy teljesen kifulladtam. Éppúgy,
mint álmomban. Kinyújtottam a kezem Ching után. Odajött és megnyalogatta az ujjaimat.
Biztosan ő is örült, hogy valami meghitt dologra talált a sötétben.
Szimatoltam, s éreztem a bőrruha szagát. Felgyújtottam az éjjeliszekrényen álló kis lámpát.
Kiáltani szerettem volna: mit akarsz hát velem közölni? Miért nem hagysz már végre
békén? Behunytam a szemem, s ismét magam előtt láttam az ifjú harcos szomorú, könyörgő
szemét.
És hogy merészeli most még Warrent is beleráncigálni az egészbe?
 8. FEJEZET

A Boogie-klub reménytelenül régimódi volt. Apró asztalunktól szétnézve az egész

barlangszerű helyiség úgy festett, mintha a táncparkettre inkább népi táncosokat s nem
rockzenére táncolókat vártak volna. A zenekar egy teherautó platójából készült színpadon
játszott, mindenütt szénacsomók hevertek, s a helyiség előterében lévő nagy táncparkettet
ősrégi tejeskannák és rozsdás ekék szegélyezték.
Warren elkapta a pillantásomat. – Azt hiszem, egy kicsit el van túlozva a dolog...
– El bizony. De a zenekar jó, s mi kell más? – nevettem rá. Tényleg jól játszottak.
Egyébként Atlantából jött a zenekar, nevük Dowrt And Out volt.
– Táncolunk? – kérdezte Warren. – Ez klassz szám.
Megfogtam felém nyújtott kezét. A táncparkettre menet meg kellett állapítanom, hogy irtó
jól nézett ki a fekete nadrágban és a fekete-fehér csíkos pulóverben.
Alig karolt át és szorított magához, amikor mögöttünk valaki lelkesen a nevét kiáltotta.
Megfordultunk, s egy zöldoverallos vörös hajú lányt pillantottam meg, aki egy magas, vékony
fiúval táncolt. A fiút csak mérsékelten lelkesítette, hogy most mindenki rábámult.
– Hé, Warren, ide nézz! – kiáltotta a lány, miközben bemutatott néhány, általam még sose
látott tánclépést. – Ehhez mit szólsz?
– Príma, Debbie! – Warren kicsit zavartnak látszott. Nyilván kínosnak érezte ezt a kiabálva
folytatott társalgást. – Nagyon jól megy.
A lány partnerét kézen fogva odajött hozzánk.
– Greg, ez Warren – mutatta be őket egymásnak. – Ezt a lépést Warrentől tanultam –
közölte a fiúval, aki szörnyen rosszul érezte magát.
Warren bennünket is bemutatott egymásnak.
– Szintén a Duke College-ból? – érdeklődött Debbie.
– Nem, a szomszédban lakik – sietett felelni Warren. – Ugye? – és rám mosolygott.
– Igen – feleltem.
– Jó neked – mondta szenvelegve Debbie. – Ne láncold magadhoz egész estére, jó, Kitty?
Egy ilyen jó táncost nem szabad túl hosszú időre kivonni a forgalomból.
Amint eltűntek, Warren átkarolta a derekamat és arcát az. enyémhez szorította, mert a
zenekar egy lassú Lionel Ritchie-számot játszott.
– Igazán sajnálom – suttogta a hajamba. – Debbie múltkor látta tőlem ezt a figurát, amikor
itt járt a barátaival. Nem éppen félénk lány. Se ő, se a barátai nem hagytak nekem békét, amíg
el nem magyaráztam a lépéseket. Szegény Greg, remélem túléli a mai estét – mondta nevetve.
Remélhetőleg én is, mondtam magamban, de nem szóltam semmit. Olyan meleg, jó érzés
volt a karjában lenni, hogy nem akartam megtörni a varázst. Kétségtelen, Debbienek igaza
volt: Warren Rogers kiváló táncos, hajlékony, és mégis olyan hihetetlenül biztosan vezetett.
De kihez is hasonlíthattam volna? Életemben eddig kétszer voltam táncolni, iskolai
ünnepségeken, Briannel. Brian is tudott táncolni, de úgy tartott a karjában, mint egy
felmosórongyot, s mindig kétségeim voltak a következő lépésének Irányáról. Ha szorosan
egymáshoz simulva táncoltunk, akkor egy teherautó még bőven elfért volna köztünk. Az este
előre haladtával egyre azt kérdezgettem magamban, vajon itt lakik-e Warren, s nem a
motelben. Úgy tűnt, minden lány név szerint ismeri. Nem mehettünk ki úgy a táncparkettre
vagy onnan vissza, hogy valaki egy pár szóra meg ne állította volna. És mindig egy lány. Egy
csoport huszonéves lány még az asztalukhoz is meghívott minket. Ők legalább engem is
figyelembe vettek, nem úgy, mint mások, akik úgy néztek rám, mintha a Marsról csöppentem
volna közéjük.
 Amikor szünet lett, kimentem a mosdóba. Tudtam, hogy ezzel sokat, kockáztatok. Akár
örökre elillan a partnerem, mire visszaérek – de ez már ekkor nem is érdekelt. Brian legalább
azokon az estéken az enyém volt, amikor együtt mentünk valahová. Persze, ha a két fiút
egymás mellé állítanánk, lehetne tudni, miért. De ez a mai este kezdett az idegeimre menni.
Álltam a tükör előtt, amire valaki keresztben rúzzsal felírta: „Linda szereti Terryt”.
Nézegettem magamat. Hát igen, nem vagyok egy Brooke Shields. Brian szerint csinos
vagyok. Nem csillogó szépség, ahogy ő mondta, hanem inkább, mint egy festmény. Azt
hittem, ez bók, amíg hozzá nem tette: „Mint anyám képe a kandalló felett.” Ezt a képet látni
kellett. Mrs. Thompson úgy nézett ki rajta, mint egy lovaglóruhás Shirley Temple, aki épp
egy ártatlan állatot készül megtámadni. Persze bóknak szánta, ha meggondolom, hogy
mennyire szerette az anyját.
Sóhajtottam és halvány rúzzsal kifestettem a számat. Tudtam én jól, hogy mi a bajom, de
ettől semmi nem lett jobb. Képtelen vagyok elviselni a vetélytársnőket. Még egyetlen estén is.
Egész eddig Brian tenisz-szenvedélyét kellett elviselnem, most meg ezt. Végre egyszer egy
jóképű srácra akadok, s erre mindenhonnan megrohamozzák a lányok. Még hozzá mindenféle
lányok, érettebbek, szebbek, olyanok, akiknek több dicsekedni valójuk van, mint nekem.
Kisimítottam a kék ruhámat, és megigazítottam a vállpántokat. Kitartás, lányom, mondaná
az anyám. És különben is, Warren állandóan szabadkozott a többiek miatt. Tehet ő róla, hogy
olyan ellenállhatatlan? Néztem magam a tükörben, és feszülten ezen töprengtem.
– Te Warrennel jöttél, ugye?
Megfordultam, s egy magas barna lányt láttam, hosszú sima frizurával.
– Igen.
– Pompás, már megint egy csaj.
– Te mázlista! Én eddig nem ismertem Warrent, de a barátnőm jövőre a Duke College-ba
megy – a nyáron az itteni pudding-üzemben dolgozunk –, s ő mutatta meg nekem. Warren
fantasztikus!
– A barátnőd ismeri Warrent?
– Micsoda kérdés! Akkor már én is ismerném! De Gail olyan félénk.
– Gyere velem, majd én, bemutatlak neki.
Miért is ne? Számít is még egy rajongó, ha már úgyis ezrével rontanak rá a lányok?
– Kösz, inkább ne. Gail megöl. Szerinte Warren az egyetemen teljesen visszahúzódva él,
sose megy táncolni. A könyvtárban van félállásban. Arrafelé sose látni esti mulatóban.
Azt feleltem, jöjjön oda az asztalunkhoz nyugodtan, ha akár ő, akár Gail meggondolnák a
dolgot. Kimentem az időközben zsúfolttá vált mosdóból. A zenekar ismét játszani kezdett, s a
táncparkett megtelt párokkal.
Amikor le akartam ülni, Warren a tömegre mutatva megkérdezte: –Te még maradni
akarsz?
– És te?
– Tulajdonképpen nem.
– Megfogta a kezem, és keresztülvágtunk a termen a kijárathoz. – Mondd csak, láttál már
lidércet táncolni?
– Az meg micsoda?
Titokzatos mosollyal csak ennyit felelt: – Majd meglátod. El fogsz képedni.
A kocsijához szaladtunk.
– Ez is idősb Warren Rogers szavajárása?
– A nagyapámat is így hívják, apám az ifjabb Rogers.
– Ó, elnézést – mondtam megjátszva.
– Semmi baj. – Mosolyogva indított. – Nekem kell tőled hússzorosan elnézést kérnem a
tolakodó lányok miatt.
 Ami az elképedésemet illeti, Warren nem tévedett. A szomszéd faluig mentünk, Pidgeon
Forge-ig, majd onnan befordultunk egy mellékútra. Tulajdonképpen a traktorok keréknyomai
alakították ki ezt a csapást, ami egy lapos, mocsaras vidékhez vezetett. A fák néma
óriásokként meredeztek a szürkeségben.
Letértünk az útról, s egy mezőre érve Warren leállította a motort.
– Kiszállunk?
Végigpillantottam az előttünk elterülő titokzatos mocsáron.
– A lidércfények nemcsak a mesében létezhetnek, igaz?
Nevetve szállt ki.
– Igaz bizony.
Magam is kiszálltam. Szilárd talajt éreztem a lábam alatt, és megnyugodtam egy kicsit.
Warren megérezhette nyugtalanságomat, mert rögtön biztosított róla, hogy száraz talajon
maradunk. Aztán megfogta a kezem, és a holdvilágos réten át a titokzatos mocsárhoz vezetett.
Be kell vallanom, hogy végül is élveztem ezt a kirándulást. Mindenesetre jobb volt ez, mint a
túlzsúfolt táncparkett és a kizárólag érte rajongó lányok, akikkel osztoznom kellett Warrenen.
– Még sohasem hallottál lidércekről?
– Soha életemben. Butának tartasz ezért?
– Nem. Ez csak azt jelenti, hogy meglehetősen el fogsz képedni.
Egy sűrű facsoporthoz közeledtünk, és az éjszakai neszek halk kórusa felerősödött. A
szokásos zajokhoz a békák torokhangjai társultak, és a rothadó mocsár szaga megcsapta az
orromat. Tétováztam, amikor Warren felemelt előttem egy faágat, hogy átbújhassam alatta.
Hát megbolondultam én? Eljövök sétálni ebbe a szörnyű mocsárba, egy olyan fiúval, akit alig
ismerek?!
Megérezte a vonakodásomat.
– Ne aggódj – mondta halkan, és megszorította a kezemet. – Legalább tízszer jártam már
itt éjszaka.
– El tudom képzelni.
– Hogy értsem ezt?
– Hát tudod, te aztán ismersz egy csomó embert a Boogie-klubban, és biztos nem ma volt
először olyan elviselhetetlen a zsúfoltság...
– Ide figyelj! – Megállt és felém fordult. – Tudom, mik a benyomásaid, de a valóság egész.
más. Apámmal lakom együtt egy motelszobában, és ha nem menekülnék el időről időre a
klubba, reggeltől estig hallgathatnám apám piszkálódásait a tanulmányaim miatt, és hogy
milyen sürgősen szüksége volna rám az üzletben. így viszont legtöbbször már alszik, mire
hazaérek.
– Vagy úgy. Akkor felejtsd el az egészet.
– Tudom, tudom. Úgy hangzik ez, mint egy ostoba kimagyarázkodás. De nem az. Majd
meglátod.
Mindenesetre követtem egy barlangszerű mélyedésbe és nagyon bután éreztem magam.
Mégis izgatott voltam, függetlenül attól, hogy még fennállt a lehetősége: mindössze egy
ostoba trükk áldozata vágyók.
– Ott, az az – suttogta. – Látod? – A sötét mocsáron túl, közvetlenül a láthatár felett kicsiny
fények táncoltak. A mocsárban eltévedt kis csillagoknak tűntek. – Tessék.
Hozzásimultam. – Mi ez végül is? – Hirtelen a mocsár víztükre felett előbukkanó, ránk
meredő szemek seregének tűntek a fények.
– Ne félj – karolt át. – Ez az, amit meg akartam mutatni: a lidérc. Hát nem klassz?
Szerencsénk is van. Néha megesik, hogy éjszakáról éjszakára hiába jön ki az ember, semmit
se lát. Bizonyos feltételeknek kell fennállniuk...
– Warren Rogers, válaszolj végre a kérdésemre! Mi az ott a messzeségben?
 Megszorította a vállamat. – Alapjában véve arra vagy kíváncsi, hogy élőlényekről van-e
szó, nem igaz?
– Például.
– Hát nem. Ez csupán érzékcsalódás. Egy foszforeszkálás, ami akkor keletkezik, ha a
mocsárgázok és a...
– Kérlek! Ne gyere itt nekem kémiai magyarázatokkal. Fő, hogy nem élőlények. – Megint
odanéztem. – Nézd, a színük most kékre változott.
Közelebb húzott a fához, melynek nekitámaszkodott, és kezével átkulcsolta az ujjaimat. –
Az indiánok tényleg azt hitték, hogy a lidérc élőlény. Azt hitték, a Hold menyasszonya –
merthogy a jelenség csak teliholdkor lép fel.
Figyeltem, miként változnak a színek. Szó se róla, lenyűgöző volt. Minél tovább néztem,
ahogy a fények a mocsár sötét felszíne fölött imbolyogtak és villództak, annál inkább nőtt a
kíváncsiságom. – Hogy találtál rá erre a helyre?
– Egyikünk az építőbrigádból gyakran jár éjjelente békát fogni, és ő mesélt róla. –
Magához vont és eltolta magát a fától. – Korábban is hallottam már lidércekről – itt a
hegyekben mindenfelé előfordulnak –, de csak idén nyáron láttam őket először a saját
szememmel.
Hipnotizált módjára bámultam az imbolygó fényeket. – Tényleg olyan ez, mint a varázslat.
Ott is van, meg nincs is. Alakot ölt, de gőz csupán.
Warren nem szólt. Éreztem, mint siklik a keze a vállamról a tarkómra. – Ez tetszik nekem
benned annyira, Kitty. Van még érzéked a csodához. Tudsz még örülni a dolgoknak.
Már majdnem azt mondtam, hogy talán ki kellene próbálnia, milyen „csodát” éltem át az
elmúlt öt éjszakán, de nem jutottam szóhoz. Szorosan átölelt, magához húzott, és ajkaink már
találkoztak, puhán és mégis magabiztosan. És akkor ott, a holdfényben, e lidércfényes kicsiny
világvégén valahogy összhangban éreztem magam a világegyetemmel.

Amikor Warren elengedett, olyan érzésem volt, mintha most értem volna fel a Chimneytop
tetejére. A szívem hevesen dobogott, levegőt is alig kaptam. Brian sohasem csókolt meg így.
– Warren? – suttogtam kiszáradt torokkal.
– Igen? – Éreztem az ajkait a halántékomon.
– Emlékszel még az álomra, amiről nemrég meséltem? – Nem tudtam, miért, de az az
érzésem támadt, mindent el kell neki mondanom. Itt és most.
– Arra az álomra, amelyet többnek tartasz álomnál?
Bólintottam. Aztán pedig elmeséltem neki mindent, kezdve az első álomtól: Ching
viselkedését, a bőrszagot, a botot, melyet átvettem, a másik botot, melyet Ching ásott ki,
egészen az utolsó álomig, amelyben maga Warren is megjelent, hogy biztosítson: az indián
harcos nem bánt majd. Amikor beszámolóm végére értem, Warrenhez simultam és mélyet
lélegeztem. Hirtelen olyan érzés fogott el, mintha egy nehéz tehertől szabadultam volna meg.
Hosszú szünet után szólaltam meg újra: – Ostoba véletlen lenne mindez?
– Mármint ez a botos dolog?
– Az is, meg az álmok furcsa összefüggése.
Hosszan hallgatott. – Nem értek hozzá, de a helyedben beszélnék az édesanyáddal. Azt
mondtad, hogy te...
Kiszabadítottam magam a karjaiból. – Azt nem lehet! Azt hiszi majd, hogy
megháborodtam, és hazaküld, vagy időpontot beszél meg nekem valamelyik kedves
kollégájával.
– Talán igaza is volna.
Rámeredtem. – Úgy gondolod, hogy megőrültem?
Elnevette magát. – Nem, de talán kicsit nagyobb nyomás alatt állsz idefenn, mint hinnéd.
 – De én nem akarok hazamenni! – Alig tudtam elhinni, hogy ezt én magam mondtam.
– Hát akkor mit akarsz tenni?
Vállára hajtottam a fejem, miközben visszasétáltunk a kocsihoz.
– Azt hiszem, végig akarom csinálni ezt a dolgot. Ha visszanézek, azt kell látnom, hogy
minden egyes álom újabb és újabb utalásokat tartalmazott az egész ügy kimenetelére
vonatkozólag. Az a sejtésem, hogy nem lehet már messze a vég.
– Mármint az álom vége, igaz? – Halkan felnevetett. – Nem a tiéd.
Felsóhajtottam. – Remélem... de félek is.
– Az indiántól?
– Nem. Hogy mitől, azt magam se tudom, de félek. – Felnéztem rá. – Mindenesetre boldog
vagyok, hogy mindezt elmondtam. Valahogy már most is sokkal jobban érzem magam. Ha
egy ilyen dolgot már legalább szavakba önt az ember, mindjárt nem hangzik az egész olyan...
különösnek.
– Rám mindenesetre számíthatsz. Úgy értem, ha bármiről közelebbit kívánsz megtudni.
Hiszen mondtam már neked, hogy ismerek egy antropológust, aki hihetetlen jól tájékozódik
az indián történelemben. Megpróbálhatom elérni.
Megálltam. – Én csak annyit tudok, hogy ez a harcos akar tőlem valamit. Ez biztos. De
mit? – A szemébe néztem: holdfény tükröződött benne. – De mit akarhat?
 9. FEJEZET

Szemügyre vettem a fenyőerdő szélén bontásra váró faházakat. Némelyiknek

cementtömbök képezték az alapfalait, mások előtt a verandán mosógép állt. Szó, ami szó, nem
ezt az oldalát fordította Shannonburg a turisták felé. Egy magas fa alól ellenségesen lesett rám
egy kutya. Ránéztem a kezemben tartott papírszeletre. Blue Hollow Road 118. Biztos az a ház
lesz az, ott fent, mondtam magamban. Nem volt rajta postaláda, de a lepusztult, színehagyott
faház ajtaja felett ott állt felfestve a 118-as szám. Felmentem és halkan bekopogtam. A
házikónktól idáig megállás nélkül futottam vagy három kilométert. Már alig kaptam levegőt.
– Gyere be! – hallatszott egy hang valahonnét a benti sötétből.
– Miss Teeva? – szólaltam meg kissé bizonytalanul. Kinyitottam az ajtót és beléptem a
szobába, amelynek összes berendezése egy heverőből, egy kerek faasztalból és három székből
állt. – Én vagyok az. Kitty Connor.
A hátsó szobából egy testes asszonyság jött elő, őszesen melírozott haja súlyosan omlott a
vállára. Valamiképpen fiatalnak tűnt. A karjai közt egy sárgásszínű macskát tartott. – Gyere
be. Éppen megszabadítottam a kicsit – itt megsimogatta a macskát – egy fülébe fészkelődött
kullancstól. Van háziállatod?
Mutatta, hogy üljek le. Magamhoz húztam egy széket, de abban éppen egy fekete-fehér
kismacska aludt. Kíméletesen odébb toltam.
– Van, egy kutyám. Ching a neve.
– Kedves. – Leengedte a macskát a padlóra, és odaült hozzám az asztalhoz. Nem tudom,
azt találta-e kedvesnek, hogy kutyám van, vagy azt, hogy Ching a neve.
– Szintén vannak kullancsai?
– Nem, nem hiszem.
– Elhoztad magaddal Shannonburgba is?
– Igen.
– Akkor lesznek kullancsai. Itt a hegyekben aztán mindenféle állat előfordul. Majd szólj,
hogy ne felejtsem el odaadni a tinktúrámat. – Előrehajolt, a könyökére támaszkodott és átható
sötétbarna szemekkel vizsgálgatott. Az az érzésem támadt, hogy itt jóval többről van szó,
mint a kullancsokról. – Én magam keverem ki. Minden tavasszal arra várok, hogy egy
bizonyos növény kivirágozzon. De azért majd szólj. Nem a legjobb már a memóriám.
Felnevettem. – Viccelni tetszik! Úgy tartják, több történetet és mondát tetszik ismerni erről
a környékről, mint bárki más Észak- vagy Dél-Karolinában, vagy akár Tennessee-ben.
– Ó, hát az egész más. Amit gyerekfejjel tanulunk meg, azt sohasem felejtjük el. A fa
koronája sohasem hagyja el a törzset; és ezek végső soron az én népem mondái. Sohasem
tudnám őket elfeledni. Nem, én csak mellékes dolgokat felejtek el: otthagyok egy fazekat a
tűzhelyen, nem veszem észre, hogy már eleget ettem... – Hátrahajtotta a fejét, és mély
torokhangon nevetni kezdett a saját viccén. Észrevettem, hogy több foga is hiányzik.
Valahogy már nem éreztem magam olyan feszültnek.
– Szóval miféle álom Is az, amiről meséltél? – Összekulcsolta a kezeit maga előtt az
asztalon. – A telefonban nem értettem meg mindent.
Mindent elmeséltem neki, az első éjszakától az utolsóig, amikor is ugyanazt láttam, mint az
azt megelőző alkalommal. Csak annyi volt a különbség, hogy jobban láttam a környéket,
amikor a harcos körbefordult a sziklaormon.
Megkért, írjam le őt pontosan. Amikor végeztem, rábólintott a szavaimra.
– Igen, csak cseroki indián lehet – mondta nagyon távolinak tűnő hangon. – És kétszínű
csíkok voltak az arcára festve?
Bólintottam.
 – Harci színek. No és ez a bot? Azt mondod, faragások ékesítették és bőrzsinórok voltak az
egyik végén?
A táskámba nyúltam. – Tessék, itt van – mondtam nagy büszkén. –Ez az a bot, amit Ching
kiásott a földhányásból. Erről beszéltem már a telefonban is, tetszik rá emlékezni?
Összeráncolta a homlokát és szinte tisztelettudóan vette el a kezemből a botot. Lassan
körbeforgatta, és szemügyre vette rajta a faragásokat. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg végül
rám nézett és megkérdezte:
– Utánanéztél, hogy vannak–e még hasonló jellegű tárgyak a földhányásban?
– Igen. Egyszer kora reggel, még mielőtt az építőmunkások megjöttek volna. Dehát akkora
a halom, és annyi kő meg gyökér van benne, hogy épp csak a felszínt tudtam megvizsgálni.
– És?
Megráztam a fejem. – Semmi. Egypár kis cserepet találtam csak, talán agyagból. De nem
vagyok benne biztos.
Megint összeráncolta á homlokát. – Azt mondtad, hogy az építkezés a Sevier Road-on
folyik, ugye? – Lassan felkelt az asztaltól és a kisszobába indult. – Mindjárt itt vagyok.
Csak ültem és néztem magam elé. Nem tudtam eldönteni, hogy egyáltalán mit is vártam én
ettől a találkozástól, de ilyesmit biztos nem. Mi lehet az állandó homlokráncolás mögött?
Pár perccel később egy régi, szorosan összetekert kendővel tért vissza. Leült, félretolta a
botomat és nekiállt széthajtogatni a kendőt. Egyszer csak ott feküdt előttem a kifakult sárga
kendőn egy bot, amely a megszólalásig hasonlított arra, amit Ching talált.
– Pont úgy néz ki, mint az enyém!
– Nem egészen. Idenézz – nyújtotta át a két botot.
Behatóan tanulmányoztam őket. – Tényleg, úgy van. A faragások különböznek.
Úgy tűnt, örül. – Az én népem houquetnak nevezi az ilyen botokat, Kitty. Férfivá avatása
alkalmából a törzs minden egyes férfitagja saját houquetot kapott. Ezt aztán élete végéig
megőrizte és saját lényének a részeként fogta fel, amelyet halálakor mellé is temettek.
– Csakugyan? – Már szinte visszariadtam attól, hogy ennyire személyes témát érintsek. –
No és a faragások? Van valami jelentésük?
– A faragások teszik a houquetot a harcos nevének szigorúan személyes megtestesítőjévé.
Nézd, ez a bot a dédnagyapámé volt. Barna Medvének hívták, és nézz csak ide... – Rámutatott
egy egyszerű, négylábú, medvefejes állatfigurára a bot egyik oldalán. – Azt mondtad, a harcos
magával vitt valami sziklaoromra?
– Igen.
– Feltűnt valami különös a tájon?
– Nem, semmi, leszámítva azt, hogy a kiugró orom nagyon keskeny és alatta a völgy
nagyon mély volt. De mégis! A múlt éjjel feltűnt valami. A szemközti hegynek kettős csúcsa
volt... – Elhallgattam, mert hirtelen felkapta a fejét.
– Hegyes csúcsok? Mint két templomtorony?
– Nem, inkább mint két lekerekített kúp. – Azt hittem, csalódott lesz, ám ehelyett
felélénkült. – De miért? Ennek jelentése van?
Mondani akart valamit, de lenyelte. – Nézd meg jobban a houqueto-dat. Mit ismersz fel a
faragásokon?
Már többször szemügyre vettem őket, úgyhogy nem is igen volt rá szükségem, hogy rájuk
nézzek, de azért így tettem. – Egy cikk-cakk mintát látok egy egyenesen.
– Egy egyenesen?
– Hát szóval, egy széles csíkon.
– Nézd meg alaposabban. Nem lehetne az valami más is?
– Talán. De mi?
– Majd megfejtjük.
– Hogyan? Sejteni tetszik, kié lehetett ez a bot?
 Úgyszólván becsukódott, akár egy osztriga. – Valamikor a századforduló táján hagytak fel
a houquet-faragás szokásával. Ha ki is nézek annyinak, olyan idős azért nem vagyok.
– Jaj, hát nem akartam...
– Ami a kettős hegycsúcsot illeti: teljesen biztos vagy ebben?
– Igen, teljesen.
Felállt. – Megtarthatnám? – érintette meg a kezemben tartott houque-fot.
– Természetesen. – Én is felálltam. Nyilvánvaló volt, hogy a látogatás véget ért. – De
többet nem tetszik tudni mondani?
Rám nézett, kicsiny szemének sötét pillantása az enyémbe fúródott. – Még nem. De ha
meg tudnád adni a címedet...
– Hát persze. – Előhalásztam egy régi bolti blokkot a táskámból és ráfirkantottam a
címemet a hátuljára.
– És ígérj meg nekem valamit.
– Igen?
– Ígérd meg, hogy valahányszor újra felbukkan a harcos, mindig felhívsz. Megteszed?
–Valahányszor, amikor felbukkan? Talán. De akkor előfordulhat, hogy mindennap
telefonálni fogok. – Elnevettem magam, hogy jelezzem, nem gondoltam ezt egészen
komolyan. De ő egyáltalán nem találta mulatságosnak a dolgot.
– Rendben. – Kikísért az ajtóig és lábbal odébb noszogatta a sárgás macskát, – Reggelente
mindig itthon vagyok. És próbálj meg minden apró részletet megtartani az emlékezetedben.
– Megígérem. – Kimentem a verandára, de még utoljára visszafordultam – Miss Teeva?
– Igen?
– Több ez álomnál?
Egy pillanatra mintha megmerevedett volna az arca. – Gyermekem, hát ki tudja igazán, mi
is az az álom? A népem ismer egy közmondást, így hangzik: az életnek oly sok fátyla van,
mint a hegynek árnyéka. Ki tudhatja hát ezt?
Köszönetet mondtam neki, és elindultam lefelé a veranda előtti meredek lépcsőn. Amint a
főutca felé siettem, igyekeztem jól eszembe vésni, amit Miss Teeva mondott. Annyi biztos,
hogy két fontos dolgot megtudtam: a harcos cseroki indián volt, a különös bot pedig a cseroki
törzs kultikus tárgya. Ezek szerint houquet a neve. De mi egyébre jutottam? Amikor végre
kiértem a főutcára, beláttam, hogy nem lettem sokkal okosabb. Egy valami azonban
tökéletesen bizonyos volt: Miss Teeva távolról sem vette a dolgot félvállról. Ami minden
másnál jobban nyomasztott, az az volt, hogy valamit elhallgatott előlem.
De miért? Nem találtam rá más okot, minthogy azt várja, történjen még valami, mégpedig
valami jelentőségteljes. Máskülönben miért kellene felhívnom – hogyan is mondta? –,
valahányszor, a harcos visszatér. A puszta gondolattól is megborzongtam.

Elmentem a könyvtárba, annak ürügyén, hogy találkozzam anyával és utána vigyem az

uzsonnáját, amiről teljesen elfeledkezett a hétfő reggeli sietségben. De azután, hogy ezt
átadtam neki és egy kicsit elviccelődtem íróasztalának zseniális rendetlenségéről, már siettem
is Mrs. Lindsay-hez, aki annak idején megadta nekem Miss Teeva címét. Megköszöntem neki
és azt mondtam, hogy mindent megtudtam, amit csak akartam. Amikor előzetesen felhívtam,
azt állítottam, hogy Miss Teeva történeteinek hatása alatt elhatároztam: hosszabban
elbeszélgetek vele, az ősszel, egy kiselőadás elkészítése céljából.
Na igen, a kiselőadást illetően nem mondtam igazat, de hát valahogy csak hozzá kellett
férnem az információkhoz, nem?
– Közlékeny volt?
– De még mennyire.
 – Remélem, jó formában volt. Ha cseroki indiánokról van szó, valóságos két lábon járó
lexikonnak lehet tekinteni. – Miss Lindsay igazított egyet kendőjén. – Mindent tud az egész
hegylánc hajdani lakóiról. Korábban, még mielőtt nyugalomba vonult, az indián ügyekkel
foglalkozó belügyminisztériumi irodán, dolgozott. Jól megfizették a tudást, amit még
gyermekkorában halmozott fel magában.
– Miféle iroda ez?
– Közelebbit sajnos én sem tudok róla, de az ő feladata mindenesetre az volt, hogy ismét
letelepítse az indiánokat saját földjükön. Ezen a környéken, a hegyek innenső és túlsó oldalán,
az észak-karolinai cseroki területen. Ezért aztán úgy ismeri a hegyeket, mint a tenyerét, a
régről maradt hagyományokat és magát a vidéket egyaránt.
Ezen kellett gondolkodnom, ahogy a bukkanókon át az utcán a házikónkhoz igyekeztem.
Mire odaértem az ajtóhoz, megfájdult a lábam. Mióta már nem kocogtam mindennap két
kilométert, nemigen voltam formában. Megálltam és megmasszíroztam a vádlimat, mielőtt
felmentem volna a verandára vezető lépcsőkön. Ám ekkor egy autóduda harsant mögöttem és
összerezzentem. Amikor megfordultam, Warrent pillantottam meg. Nyilván a városba készült,
és elhaladtában integetett.
Visszaintegettem, mire megállt. – Nem jössz velem a civilizációba?
Felnéztem az üres házunkra. – Miért is ne?
Leszaladtam a kocsi feljárón és beszálltam.
– Van valami konkrét úti célod? – kérdezte, és indított. Ferdén a fejébe csapva egy kötött
sapkát viselt, és rettenetesen jól nézett ki.
– Egyszerűen csak veled szeretnék menni. Hogy hová, az nekem mindegy.
Sóhajtott egyet.
– Sajnos nem kocsikázni indultam. Apa idegei kikészültek. Így is eléggé el vagyunk
maradva a munkákkal, és most még az a pletyka is elterjedt, hogy a cementszállítók még ezen
a héten sztrájkba lépnek. – Levette a sapkát, és hátrasimította a haját. – Márpedig, ha a
terveink szerint mennének a dolgok, jövő hétfőn már az alapozást kellene kiöntenünk. – Fújt
egy nagyot. – Ezért aztán le kell mennem a gyárba, hogy megnézzem, mi folyik ott. Szoríts
nekem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy épp most ne jöjjenek meg az átutalások a
számlára.
– Szorítok. – Mélyen a szemébe néztem, hogy bizonyítsam szavaimat. – Tudod mi újság?
Sikerült egy kicsit többet megtudnom erről a botról. – Elmeséltem neki, hogy találtam egy
könyvben egy ábrát, amelyen az enyémhez nagyon hasonló bot volt. – Az ilyesmit houquet–
nak hívják. Minden egyes harcos kapott egyet, a saját személyére szóló faragásokkal ékesítve.
A férfivá avatáskor történt meg az átadás.
– Houquet-ot mondtál?
Bólintottam. – És képzeld el, valami jelentőségteljes készül. Biztosan tudom. Láttam... a
harcos szemében. – Feléje fordultam. – Warren, felelsz nekem nagyon őszintén egy
kérdésemre?
– Persze. Bökd ki.
– Őrült vagyok – vagy még nem egészen?
Nevetni kezdett, de aztán visszanyerte az önuralmát. – Nem, Kitty, nem vagy őrült. –
Megfogta a kezem. – Egy kicsit beijedtél, talán igen, de őrült semmiképpen sem vagy. És ki
ne félne a helyedben? Ha valakinek minden éjjel egy ilyen harcos.
– Ne kérdezd, honnét tudom, de biztos vagyok benne, hogy nemsokára rájövök, mit akar
tőlem. – Felfigyeltem rá, hogy még szorosabban fogom széles kezét. Olyan szép volt vele
lenni, és ő valahogy meg is értette, min megyek keresztül.
Közelebb húzott magához, és a vállamra tette a kezét. Éreztem, hogy mondani akar
valamit, amivel eloszlathatja félelmeimet, de hát hogyan is segíthetett volna? Semmit sem
tehetett értem, és ezt mind a ketten tudtuk.
 – Gyere, elmegyünk egy igazán jót enni. Benne vagy? – Kiszállt, de nem eresztette el a
kezem, ahogy átcsúsztam a másik ülésre. – Egy nagy adag palacsinta csodákat tud művelni az
ilyen szerencsétlen napokon.
Warrennek igaza volt. Minden lehetséges témáról beszélgettünk, csak éppen fenyegető
sztrájkokról és különös álmokról nem. Aztán mégiscsak kínos helyzetbe kerültünk, mert arról
kérdezett, hogyan halad anya a munkájával.
Vállat vontam. – Azt hiszem, jól. – Pillanatnyilag nem volt túl sok kedvem hozzá, hogy
anyáról beszéljek. – Elégedettnek látszik, ebből gondolom, hogy minden a tervek szerint
megy. Máskülönben oda kellene láncolnom az íróasztalához.
– És az apád? Őt is érdeklik anyád tanulmányai?
–Azt hiszem, igen. De ismerned kellene apát, hogy ezt meg tudd ítélni. Öt csak az érdekli,
hogy mindenki boldog és elégedett legyen, és ha egyszer anyának a boldogsághoz egy doktori
cím hiányzik a neve elé, akkor azt szerinte meg is kell szereznie.
Warren felsóhajtott, és eltolta maga elől a tányért, amelyen nemrég még egy adag ízes
palacsinta illatozott. – Jó neki. Alapjában véve nektek, kettőtöknek semmi okotok a panaszra.
Kicsit szomorúnak tűnt a hangja.
– Tudom. – Bár igazából eddig még sohasem gondoltam bele, milyen jó dolgom is van. –
Figyelj, ezekről a lidércekről meséltem anyának is, és egészen odavolt. Ő maga is szívesen
megnézné őket. El tudnál vinni egyszer mindkettőnket? Amikor a feltételek kedvezőek?
Felnézett a szalvétájáról, amelyet addigra észrevétlenül golyóvá gyúrt. – Persze, szívesen.
– Rám kacsintott, felállt és kezét a székem támlájára tette. – Csak hát a feltételek már nem
lehetnek teljesen kedvezőek – ha egyszer anyád is velünk jön.
Reméltem, hogy nem ég annyira az arcom, mint ahogy érzem. Kedvesen szemtelen nevetés
villódzott a szemében, és tudtam, hogy úgy olvas a gondolataimban, mint egy nyitott
könyvben.
 10. FEJEZET

Már megint féltem elaludni. Bár Ching odafeküdt az ágyam mellé, nem tudtam ellazulni.
Miss Teevaval folytatott beszélgetésem óta érzékenyebb voltam, mint valaha. Felpolcoltam a
nagypárnámat és belekezdtem egy regénybe, amit a könyvtárból hoztam ki. Érdekes szerelmi
történet volt; befészkeltem magam a párnába és úgy döntöttem, az éjszaka hátralévő részét
olvasással töltöm. Már maga a lámpafény is vigasztaló volt, noha az éjszaka zajai már kezdtek
benyomulni a sötét szobába.
Valamikor reggel felé azonban mégis elaludhattam, mert egyszer csak Ching ugatására
riadtam. Legalábbis, úgy gondoltam, az ébresztett fel. Ám alig nyitottam ki a szememet, a
harci színekkel kifestett harcos izgatott arcát láttam magam előtt. Ezúttal nem az ajtóban állt,
hanem az ágyam fölé hajolt. Szemében vad tűz lobogott, keskeny ajkait összeszorította.
Rémülten bújtam a párnámba és lassan elhúzódtam tőle az ágy másik felére. Egyszerre csak
felállásra kényszerített. Talán fekete szemének hipnotikus hatása vagy a szembeszegüléstől
való félelem tehette, mindenesetre felálltam, mint egy robot. Átfogta a karomat. Borzongás
futott végig a hátamon. A keze jéghideg volt, erős és érdes, de legfőképpen hideg, hideg, mint
a sír.
Az ajtóhoz húzott, nem durván, de ellenkezést nem tűrően. Furcsa, de azt gondoltam: Várj
egy kicsit! Hadd keressem meg a házicipőmet. Ám torkomon akadt a szó. Aztán a nappaliban
találtam magam. Egyenesen odament a kisasztalhoz és kirántotta a fiókot, olyan hevesen,
hogy a fiók kiesett és a padlóra zuhant.
Megfordult. Bár egy szót se szólt, vad arckifejezése mindent elmondott. Azt akarta tudni,
hogy miért nincs a bot a fiókban. Éppen szólni készültem, de egyszer csak anya hangja törte
meg a csendet, és én a heverő mellett állva találtam magam.
– Kicsim? – kérdezte bizonytalanul. – Mit csinálsz te itt? – Leült a heverő szélére, míg én
meglepve körülnéztem.
– Nem is tudom... – Erőlködtem, hogy tisztán lássak. – Talán egy kis időre alvajáró lettem.
Kisimított egy tincset a homlokomból és halkan felnevetett. – Kitty, te még soha életedben
nem voltál alvajáró. Biztos vagy benne, hogy nem a konyhába indultál, amikor
elszunyókáltál?
– Éppenséggel lehet. Tulajdonképpen szomjas is vagyok. Te is kérsz valamit? –
Megjátszottam, hogy nyújtóznom és ásítanom kell. – Én valami meleget szeretnék inni.
– Egy ilyen fülledt éjszakán? Köszönöm, én nem vagyok szomjas. – A lépcső felé indult,
aztán megállt. – Komolyan, kicsim, meg kellene már egyszer fürdetni Chinget. Idáig érzem a
szagát.
– Meglesz. – Beleszimatoltam a levegőbe. Igen, itt van újra, ez az. A nyers bőr szaga.
Amint meghallottam anya lépteit a fejem felett, megfordultam és lefelé irányítottam a
tekintetemet, legalább a kisasztalig, félelemmel eltelve attól, aminek a látványa ott fogadhat.
A kis fiók a padlón hevert, benne meggyűrten a zsebkendők. Hálistennek a hajnali fényben
anya ezt nem vette észre.
 Remegni kezdett a lábam. Hátratapogatóztam a legközelebbi székig és belerogytam.
Szembe kellett néznem az igazsággal. Nem álmokról volt itt szó. Még csak nem is egy
különleges álomfajtáról, mint ahogy félelemmel eltelve gondoltam. Nem, ez a fiatal cseroki
harcos csakugyan értem jött éjjelente és elvezetett valahova, egy helyre vagy egy
kívánsághoz, amiről mondanivalója volt a számomra. Ennyit most már biztosan tudtam.
Felálltam, hogy helyére tegyem a fiókot. Lehajoltam és érte nyúltam, de egyszerűen nem
tudtam megfogni. Az egész hangulat, a ruha és az állati bőr szaga, Ching átszűrődő ugatása,
az indián hideg érintése, melyet még mindig a karomon éreztem – mindez, úgy tűnt, teljesen
megfosztott akaraterőmtől. Felegyenesedtem, visszamentem a szobámba és megnyugtattam
Chinget. Majd reggel, nappali fényben foglalkozom az asztallal.
Amikor végül újra ágyba bújtam, csak feküdtem és azon gondolkodtam, hogy egy jókora
lépéssel közelebb jutottam a rejtély nyitjához. De miért nem érzek akkor megkönnyebbülést?
Most már legalább tudtam, mi is történik itt. Épp ez volt a baj. Most már tudtam.

Kezdtem azt hinni, hogy anya már sohasem indul el. Ha éppen nem az emeletre futott fel
egy másik golyóstollért, vagy egy receptért, amit Miss Lindsay-nek ígért, akkor meg végtelen
türelemmel nekiállt, hogy egy kávéfoltot eltávolítson a farmerszoknyájából. De aztán végre
meghallottam lépteit a verandalépcsőn.
Még vártam pár percet. Szokása volt, hogy néhányszor visszatérjen, miután már elindult.
Amint biztos lehettem benne, hogy egyedül maradtunk Chinggel, egyenesen a telefonhoz
rohantam és a kezemben lévő cetlire írt számot tárcsáztam. Egy örökkévalóságba telt, amíg
felvették.
– Mlss Teeva?
– Igen, tessék.
– Kitty Connor beszél – Úgy emlékszem, azt tetszett kérni, hogy...
– Itt felejtetted a tinktúrát.
– Ó, de kár. Tényleg elfeledkeztem róla. De ami az álmot illeti... a harcos megint eljött.
– Ugyanaz a harcos?
– Igen.
– A hegyekbe vagy a szobádba?
Haboztam. – Tulajdonképpen egyikbe sem. – Elmeséltem neki, ahogy az indián fölém
hajolt, amikor felébredtem, és ami azután történt. Még mindig az átéltek hatása alatt voltam. –
Mit tetszik erről gondolni?
– Vissza akarja kapni a botját. – Olyan hűvösen és józanul mondta ezt, mintha az egyik
macskájáról beszélne. – Rögtön vissza is viszem neked.
– Mit jelentsen az, hogy anya is megérezte a bőrszagot? És az, hogy a fiók csakugyan a
padlón hevert?
– Azt te épp olyan jól tudod, mint én. Kezdettől fogva tudtad. Még egyszer elmondjam? –
Ellágyult a hangja. – Én nem félek ettől. A népem már régóta ismeri a papawah-kat.
– A papawah-kat?
–Az éjjel kísértő szellemeket.
– Tehát ez nem álom.
Kis csend támadt. – Miért? Komolyan hitted ezt valaha is?
– Nem, de talán még reménykedtem benne...
– Ne félj, Kitty. Biztos vagyok, hogy semmi rossz szándéka nincsen veled kapcsolatban.
Csak azt szeretné, ha megtennél neki valami olyasmit, amire ő képtelen. Értsd meg: te
jelented neki a kapcsot az élethez, és bár tudom, nem tetszik ez majd neked, de meg kell
mondanom, mindaddig eljön hozzád éjszakánként, amíg meg nem tetted, amit követel.
 – Dehát mit akar? – Majdnem kiabálni kezdtem, de aztán uralkodtam magamon. –
Bocsánat, nem akartam...
– Nem kell bocsánatot kérned. Tudom, milyen idegőrlő lehet ez egy fiatal lánynak, aki
semmit nem tud az efféle dolgokról.
Talán az együttérzésnek ez az első jele nyitotta fel a zsilipeket. – Miért pont én? Nem is
vagyok indián.
A vonal másik végéről mély sóhajtás hallatszott. – Nemsokára erre is rájövünk, Kitty.
Szükségünk van még egy pár napra. Visszaviszem neked a houquet-ot. A harcost ez ki kell,
hogy elégítse, és akkor az éjszakáid sem lesznek többé olyan nyomasztóak.
Megint nem kaptam választ. De már az is egy kis megkönnyebbülést jelentett, hogy
valakivel beszélhettem. Csak azt kívántam, bár készségesebben osztaná meg velem
gondolatait. De hát, az indiánfilmek nem hazudnak – ez a nép csakugyan szűkszavú.

A délelőtt hátralévő részében mindenbe belefogtam, amibe csak lehetett, anélkül, hogy
aztán bármit is befejeztem volna. Megpróbáltam továbbolvasni a regényemet, de azon vettem
észre magam, hogy harmadszor-negyedszer olvasom újra ugyanazt a mondatot, és feladtam.
Erre a konyhába mentem, és úgy döntöttem, tortát sütök. Összekeresnem a hozzávalókat és
előszedtem a turmixgépet is, de végül valahogy csak nem tudtam nekilátni a sütésnek.
Ehelyett újra és újra rátévedt a tekintetem az ablakon túl egy bizonyos földgyalusra. Haja
csillogott a napfényben. Egyszerűen beszélnem kellett vele. A földgyaluk és a torták
várhatnak.
De hogyan is tegyem? Odafussak hozzá, nagyban integetve? Semmi esetre sem. Ettől
fogva a kollégái állandóan ezzel húznák. Egy kicsit kevésbé feltűnően kellett eljárnom. A
torta hozzávalóit egyszerűen otthagytam az asztalon. Vettem egy kólát a hűtőből és leültem,
hogy kigondoljak egy jó megoldási. Ching is odajött és egy darab sajtot kért.
Ching! Hát ez az! Felugrottam, kaptam a pórázát, ráerősítettem a nyakörvére és kimentem
a hátsó ajtón. Aztán a lépcsőn „véletlenül” kicsúszott a kezemből a póráz, és, pontosan a
haditerv szerint, Ching cikk-cakkban nekiindulta hatalmas építkezési munkagödörnek,
amelyben a gépek zúgtak.
Amint pár centiméterrel lemaradva az ide-oda verődő póráz után futottam, meg kellett
állapítanom, hogy nem lesz olyan könnyű utolérni és megfogni, mint ahogy gondoltam.
Warren felnézett és észrevett minket, épp amikor Ching lecsúszott a gödör falán.
Leállította a gépét, kiszállt, intett a többieknek és odarohant Chinghez.
Amikor már majdnem elért minket, megnyújtottam a lépteimet és ráléptem a póráz végére.
Chinget ez hátrarántotta; nem is értette rögtön, mi történt vele.
– Megvan? – kérdezte kiáltva Warren, és elkezdett felkapaszkodni a gödör falán.
Bólintottam.
– Warren?
– Igen?
– Van egy kis időd?
Visszanézett egy pillanatra a gépek összevisszaságában árválkodó földgyalujára.
– Tíz perc múlva szünetet tartok. Jó így?
– Jó – kiáltottam. – Ching fája alatt várok rád.
Jelezte, hogy megértett, és visszasietett a gépéhez. A többi építőmunkás odakiáltott neki
ezt-azt, és vigyorgó arcukon láttam, jobb, hogy a motorzúgás elnyelte szavakat. Csak abban
reménykedtem, hogy a dolog nem túl kínos Warrennek. Már meg is bántam a gyerekes
trükkömet, de hát egyszerűen muszáj volt beszélnem vele. És másképp nem ment volna.
 Éppen Ching bundájában kutattam kullancsok után, amikor pár perccel később Warren
felbukkant. Miután Ching pórázát ráerősítettem egy kiálló erős ágra, leültem egy fenyő alá.
– Olyan bután érzem magamat. – Felpillantottam rá, s ő leguggolt mellém.
– Miért, mitől?
– Tudod, ez az álom...
– Megint álmodtál?
Bólintottam. Aztán mindent sorban elmeséltem neki, eltekintve a Miss Teeva-val folytatott
beszélgetéstől.
– Nem volna szabad éjjel egyedül maradnod – mondta, amikor beszámolóm–végére értem.
– Az ördögbe is, Kitty, ha ez nem álom, akkor ki tudja, mit kísérel még meg az a harcos.
Gondolj csak arra, milyen dühös volt a hou-hogyis hivjákja miatt.
– A houquet-a miatt.
– Azt hiszem, édesanyáddal kellene aludnod.
– Hogy micsoda? Hogy terápiába kezdjen rajtam? – mondtam keserűen – Ha megtudná, mi
folyik itt, nemsokára sorra fekhetném az ország minden egyes pszichiáter-heverőjét.
– Hát akkor mit tervezel? Tovább csinálod, míg csak véget nem ér valahogy a dolog?
– Vagy amíg én véget nem érek. – Nevetni próbáltam, de nem igazan sikerült. Mindig így
volt ez, ha féltem.
– Figyelj, van egy ötletem. De még alaposabban át kell gondolnom. Ebédelhetnénk együtt?
Addigra biztos kigondolok valamit. – Felállt, és én alig tudtam eltitkolni, mit éreztem iránta
karcsú, izmos teste láttán.
– Rendben. Mit szólnál a Le Vivant Connorboz? Palacsintahegyeket ugyan nem ígérhetek,
de egy sajtos meleg szendvicsre azért képes vagyok, és a–hűtőszekrényben is akad még egy
kis csokifagylalt.
– Csodálatos!
Kinyújtotta felém a kezét. Megfogtam és hagytam, hogy felhúzzon.
– Kitty! – lépett közelebb; az arcunk szinte összeért. – Ne félj. Együtt túljutunk ezen, ha
elfogadod a segítségemet.
Még mindig fogta a kezem, és volt valami a hangjában és az egyenes beszédében, amitől
égő könnyek szöktek a szemembe, és egyszerre csak ömlöttek, csorogtak az arcomon lefelé.
Nem akartam elfordulni. Még egy fiú sem látott sírni. Még Brian sem. De Warren nem
engedte el a kezemet. Ehelyett átölelt és a vállához húzta a fejemet. Milyen csodálatos is, ha
az embernek ilyen barátja van!
Még a konyhába visszamenet is éreztem keze melegét és erős karját, ahogy lágyan
simogatott, miközben vigasztaló szavakat suttogott a hajamba.
Nos, bármi is okozta, visszatartott érzelmeimnek ez a kitörése, vagy akár azok az újfajta
érzések, melyeket Warren keltett bennem, mindenesetre egyszerre megteltem tettvággyal.
Sajtos meleg szendvicsek? Ugyan már. Felséges lasagniát fogok feltálalni, pirítóssal, salátával
és desszertként csokis vaníliafagylalttal. Ilyen étkezés illik Warren III Rogershez.

Mialatt a konyhában foglalatoskodtam, olyan érzés fogott el, mintha valami nem volna
rendben. Betoltam a lasagniát a sütőbe és eltöprengtem, mi hiányozhat. Ez az, hiányzik
valami, gondoltam. Villámcsapásként ért a felismerés: Ching nem ugatott. Az ok egészen
nyilvánvaló volt – az építkezésen elült a gépek zaja.
Ránéztem a tűzhely felett az órára. Háromnegyed tizenegy. Korai ez még egy déli
szünethez. Odamentem a konyhaablakhoz és kinéztem rajta. Milyen különös! Az összes
földgyalu egy sorban, a gödörbe lebocsátó szerkezet súlyos fémrámpájának lábánál állt. Úgy
néztek ki, mintha csak elszállításra várnának.
 Az odavezető úton férfiak egy csoportja tűnt fel, köztük Warren. Ketten közülük egy
feliratos ajtajú kocsi mellett álltak. Nem láttam világosan, de nyilvánvalóan rendőrségi
kocsiról volt szó. A két férfi civilben volt, egyikük még nyakkendőt is viselt. Mindenesetre
tisztviselők, mondtam magamnak, ha az ember Warrennel és a többiekkel hasonlítja össze
őket, akik kopott farmerben és munkanadrágban, némelyikük nyakában törülközővel, szűk
körben álltak körülöttük. Úgy tűnt, csak a két tisztviselő beszél, míg a többiek elég sötéten
hallgatták őket.
Ebben a pillanatban egy teherkocsi közeledett az autóhoz, és feltűnt, hogy pont úgy néz ki,
mint az a kocsi, amelyikkel Warren furikázni szokott. Az építővállalat neve tisztán kivehető
volt az oldalán. Amikor egy meglehetősen erős testalkatú, melírozott hajú férfi szállt ki
belőle, rögtön tudtam, hogy ez csak Warren apja lehet.
A mód, ahogy a vállát tartotta, amikor a csoporthoz odament, minden kétséget eloszlatott.
Még így a távolból is megértettem, hogy valami nincs rendben.
A férfiak még egy pár percig ott álltak, beszélgettek, néha hevesen megrázták a fejüket.
Mr. Rogers izgatottan gesztikulált, nyilván azért, hogy több súlyt adjon szavainak. Azután a
két férfi egyszer csak autóba szállt. Bevágták az ajtót és megfordultak a rossz úton, a sódert
felcsapva. Úgy tűnt, nem várják meg, amíg Mr. Rogers eláll az útból a teherkocsijával.
Amikor eltűntek, Mr. Rogers még egy ideig beszélt az embereivel. Aztán rámutatott a
munkagödörre, hátba csapta az egyik férfit, beszállt a kocsijába és elhajtott.
Mi folyik itt? Kíváncsiságom aggodalommá változott, amikor láttam, hogy a nehéz
építkezési gépeket sorra a rámpára vezetik. Mikor mindent elrendeztek, a teljes építőbrigád,
beleértve Warrent, lakókocsiba és furgonra szállt, és elhajtottak.
Álltam és néztem az elhagyott építkezést. Mi játszódott le itt? Talán gondok támadtak egy
másik építkezésen, és oda kellett átcsoportosítani a munkaerőt.
De ki volt az a két férfi? Miért lett olyan dühös Mr. Rogers? Ránéztem a kihűlt lasagniára.
Visszajön vajon Warren? Talán csak nem felejti el az ebédmeghívást?
Nos, választ kaptam a kérdésemre. Miután egészen kettőig, aztán meg fél háromig ott
ültem egy láthatóan igencsak kihűlt lasagnia előtt, végleg világossá lett előttem, hogy
Warrennek nem sikerült eljönnie. A fenébe is!
Visszatoltam az ételt a sütőbe. Felmelegítve még jó lesz vacsorára, gondoltam. Dehát nem
is az étkezés miatt voltam csalódott, hanem Warren miatt. Legalább telefonált volna. Nem is
illett hozzá ez a viselkedés. Máskor mindig olyan figyelmes volt.
No jó, akkor majd én hívom fel őt. Most legalább van rá okom, nem igaz? Fellapoztam a
Cardinal Motel számát a telefonkönyvben.
Természetesen a központ jelentkezett és közölte, hogy a 218-as nem veszi fel. Tudhattam
volna. Még csak négy óra volt, és Warren mindig is az utolsók közt hagyta ott az építkezést.
– Hagyhatok neki üzenetet?
– Esetleg kapcsolhatom Connie irodáját. – A központos hölgy olyan lassú volt, mint egy
csiga – Warren annak idején azt mondta, hogy ez egy meglehetősen rozoga motel egy
mellékutcában, amely azonban csak igen keveset kér az építő brigádtól egy hónapra, és így
ideális egy kispénzű építkezési vállalatnak.
A Connie nevű hölgy átvette ugyan az üzenetemet, de mintha nem égett volna vágytól,
hogy a számomat is feljegyezze.
Ültem és hallgattam, kezemben a kagylóval, anélkül, hogy meg tudtam volna mondani,
miért. Egyet azonban tudtam. Valami nincs rendben. Valami egészen biztosan nincsen
rendjén ebben a dologban.
 Nemsokára elterelődtek erről a gondolataim, mert hazajött anya. Legalább tíz centivel a
padló felett járt örömében, mert – mint azonnal elmesélte – sikerült lezárnia az egész munka
legnehezebb fejezetét, ami valami olyasmiről szól, mint a primátusok helyi túlnépesedés
okozta hajlékonysága. – Innentől már csak lejtőn lefelé kell haladnom – mondta, kicsusszant a
szandáljából és egy pohár tejjel jutalmazta meg magát.
Nevetnem kellett, amint a sütőt bekapcsoltam. Pontosan így éreztem magam én is, ha
kinéztem az ablakon az elhagyott építkezésre –innentől lejtőn vagyunk.

Vacsora után anya úgy érezte, hogy annyira fel van dobva, hogy ráfér még egy kis séta. –
Gyere el te is. Olyan szép esténk van. – Az ablak felé mutatott, mintha még a kinti hangulatról
is azt gondolná, egyenesen nekünk teremtették.
– Kösz, de feltétlenül írnom kell már Kellynek. Hiszen most megint otthon van. Gyere,
öregem. – Letettem a padlóra Ching lasagnia-adagját, ami korábban Warrené volt.
– Biztos nem jössz? – kérdezte még utoljára anya, már az ajtóból.
– A levelek tulajdonképpen várhatnak még holnapig.
– Persze, de hogy akkor is lesz-e kedvem írni... Okosabb, ha kihasználom, amíg van.
Intett egyet, és eltűnt a lépcsőn. Alig ment el, elfogott a vágy, hogy utána siessek. Nem
akartam egyedül lenni a házban a fiókkal, amihez még mindig nem mertem hozzányúlni, és a
telefonnal, ami egyszerűen nem akart megszólalni.
Na igen, akár el is mosogathatnék meg rendet rakhatnék a konyhában, gondoltam.
Úgyhogy bekapcsoltam a sztereó magnómat és nekifogtam a mosogatásnak, miközben Ching
folyvást rám ugrált és a szokott desszertsajtját kérte. Egyszer csak váratlanul megszólalt a
telefon és úgy összerezzentem, hogy anya kávéscsészéje kicsúszott a kezemből. Ezernyi
darabra tört. Én azonban csak átugrottam rajta és rohantam a telefonhoz.
Warren volt az. Végre!
 11. FEJEZET

– Halló? – Igyekeztem közömbös hangon megszólalni.

– Kitty?
– Warren? – Valahogy düh érződött a hangjában.
– Igen.
– Már csodálkoztam, hová tűnhettél. – Fogalmazhattam volna világosabban?
– Nos, órákig várakoztunk a részlegen, de a titkárnő azt mondta, hogy a csoportnak másutt
van dolga. Nem tudtunk már tovább várni, ezért aztán meghagytuk a telefonszámunkat.
Knoxville meglehetősen messze esik innét.
– Mi folyik itt? Nem értek egy szót sem. Milyen részlegről beszélsz?
Belügyminisztériumbeliről?
– Pontosan. Arról az irodáról, amelyik ezzel az átkozott munkaleállítási utasítással lezárta
az építkezési terepemet. Ezért hívott, nem igaz? Nézze, megértem, hogy ezek az indián leletek
fontosak. De az én nézőpontomból is meg kell vizsgálnia a dolgot. Nem tudhattuk, hogy itt
egy történelmi leletfeltárásról van szó, kultikus tárgyakkal vagy mikkel tele. Végül is én
aláírtam egy szerződést, és a vállalkozást egy háromszázezer dolláros hitel terheli. Az
építményt kulcsra készen át kell adnunk, és nem engedhetem meg magamnak, hogy lezárjam
a terepet, amíg egy csomó szakember centiről centire át nem vizsgálja a talajt – Kissé
megremegett a hangja. – Megértette? Ha nem tartom magam a határidőhöz, az egész
építővállalat csődbe megy. Nekem egyetlen kis üzemem van. Nem engedhetek meg
magamnak egy háromszázezres veszteséget.
– Ide figyeljen! – vágtam gyorsan a szavába, mert egyre izgatottabb lett a hangja. – Nem
tudom, mit gondol, ki vagyok. De... – Hirtelen észbe kaptam. – Az ifjabb Warren Rogersszel
beszélek?
– Természetesen.
Mély levegőt vettem. – Mr. Rogers, sajnálom, de itt nyilvánvalóan tévedés van. Én a
fiának hagytam üzenetet. Nem jutott eszembe, hogy a telefonos kisasszonyt felvilágosítsam a
különbségről.
Erre felsóhajtott. Nyilván csalódott volt, hogy nem a belügyminisztériumtól vagyok. –
Warren nincs itt. Elment itthonról. – Fojtottnak és türelmetlennek tűnt a hangja. Úgy tűnt,
ebben a pillanatban a fia érdekelte a legkevésbé.
Gyorsan köszönetet mondtam, és alighogy visszatettem a kagylót, belesüppedtem a
legközelebbi fotelbe. Az egész déli rejtély hirtelen megoldódott. Szóval a munkákat a
belügyminisztérium állíttatta le. Hol is hallottam emlegetni a belügyminisztériumot? Ja igen,
Miss Teeva dolgozott ott, ahogy a könyvtársnő mondta. Az indián ügyek irodáján dolgozott.
És akkor villámcsapásszerűen rájöttem: akkor szólt be a belügyminisztériumba, amikor a
houquet előkerült a talajból. És honnét tudott erről? Tőlem!
Istenem, sóhajtottam, a butaságommal alighanem csődbe taszítottam Warren édesapját.
Felálltam.
Warren biztosan tudta, hogy valakivel beszéltem a fejleményekről. És ami még rosszabb
volt, nemcsak hogy tudott róla, hogy így keresztbe tettem neki és az apjának, de dühös is volt.
Másképp legalábbis felhívott volna, hogy megmondja: nem tud ebédre eljönni, mielőtt
visszamenne Knoxville-be. Nagyot esett nála az ázsióm, annyi szent.
Egyetlen megoldás maradt hátra, anyura való tekintet nélkül. Ha már ennyire gondatlanul
veszélybe tudtam sodorni a fecsegésemmel Warrenék családi vállalatát, legalább meg kell
próbálnom meg találni őt és bocsánatot kérni tőle. Csak remélni tudtam, hogy egyáltalán
szóba áll még velem.
 Visszaszaladtam a hálószobába és előszedtem bordó overallomat a szekrényből. Ki tudja,
mit adtam volna érte, ha meg nem történtté tehettem volna az elmúlt pár napot, hogy mindent
elölről kezdhessek.
A Boogie-klub olyan zsúfolt volt, mint szombaton. Szombat este? Ha arra gondoltam,
hogy csak pár nap telt el azóta, kedvem támadt hangosan nevetni. De fájt a dolog. Warren
barátnőjeként készültem utamra, nem egyszerűen olyan lányként, aki hibát követett el és most
bocsánatért esdekel.
Körülnéztem, de nem láttam sehol. Nem akartam azonban feladni. Amikor apja azt mondta
nekem, hogy elment hazulról, rögtön tudtam, hová bújhatott el. Egyszerűen ide kellett, hogy
hozzák a lábai. Lábujjhegyre álltam és kutatva néztem végig a táncparketten.
Abban a pillanatban, ahogy véget ért a zene, a hátulsó asztaloknál mozgás támadt, és
egyszer csak megpillantottam Warrent, amint magányosan üldögélt. Idáig jó, gondoltam. Jól
teszem, ha sietek, még mielőtt egyik „rajongója” megelőzne. Nem tudtam, mit is akarok
mondani, és még kevésbé tudtam, vajon képes vagyok–e végigcsinálni ezt a kényelmetlen
dolgot közönség előtt.
Amikor végül is elindultam az asztala felé, éppen a táncparketten tolongókat figyelte
pohárral kezében. Szinte reménykedtem benne, hogy felém fordul, hiszen így arckifejezéséből
következtetni tudtam volna, mi vár rám. De nem, úgy tűnt, kissé mintha elbambult volna.
– Warren? – próbáltam túlharsogni a lüktető ritmust.
Rám se nézett.
– Hagyj békén, Kitty. – Halkan és monoton hangon beszélt, továbbra is egyenesen maga
elé meredve, miközben szájához emelte a poharat.
– Figyelj, Warren, megértem én, hogy dühös vagy rám. Komolyan, nem akartam... –
elakadtam a mondat közepén, mert felém fordult. A szemei jegesen kéklettek.
– Spórold ezt meg nekem, jó? Elég pocsék napom volt így is, nem kell még egyszer
mindent felkavarni.
– Rendben – léptem hátra. – Na jó. Csak egyvalamit akartam mondani: sajnálom, őszintén
sajnálom, ha bármi olyat tettem vagy mondtam, amiből édesapádnak üzleti hátránya
származott. Őszintén mondom ezt.
Rám nézett, és, ha lehet, még fagyosabbá vált a tekintete, – Üzleti hátránya? – ismételte el.
Aztán felnevetett.–Talán inkább teljes csődje. Nem akarlak annak a hitelnek a számszerű
nagyságával terhelni, ami Damoklész kardjaként függ a fejünk felett, mert sohasem tudjuk
visszafizetni, ha kulcsrakészen át nem adjuk szeptemberig a társasházat...
Bólintottam. – Tudom. Háromszázezer dollárról van szó.
– Honnan tudod?
Elmeséltem neki a téves telefonhívást és apjával folytatott beszélgetésemet, miközben az
elhaladó párocskák újra és újra az asztal felé löktek.
Odahúzott egy széket. – Ülj le.
A szék szélére kuporodtam és nagyon örültem, hogy nem kell tovább a tömegben
álldogálnom.
– Egy bizonyos Teeva Clay benyújtott egy beadványt és bumm! Már el is rendelte az
indián ügyek irodája a munkák leállítását, és mindezt egyetlen kultikus indián tárgy miatt. Ez
azt jelenti, hogy egy kavicshoz sem nyúlhatunk mindaddig, míg az Egyesült Államok
kormánya engedélyt nem ad rá.
– Meddig tarthat ez?
Mély levegőt vett. – Míg össze nem szednek egypár régészt és végig nem fésülik a terepet.
Hogy még több kultikus indián tárgyat találjanak. – Az arcomba meredt. – De hát kit zavar?
– Hogy érted ezt?
 – Kit zavar, meddig tart ez? Pár hét múlva úgyis kibukunk az üzletből. Akkor aztán
esedékes lesz a hiteltörlesztés, plusz a munkások túlórabére. – Keserűen felnevetett. – Hát
ezért nem zavar ez senkit. Engem például biztos nem. – Felállt, és úgy éreztem, hogy legalább
egy Kitty-vel többen vagyunk, mint szeretné.
– Figyelj már, Warren, én ... én úgy szeretném, ha helyrehozhatnám a dolgokat. Komolyan.
– Csak egyet árulj el, jó?
Bólintottam. Tudtam, mi következik, de joga volt megtudni a választ.
– Ki ez a Teeva Clay? Honnan tudott az indián botról? Azt hittem, senkinek se szóltál róla,
még anyádnak sem. Még akkor sem, amikor ezt tanácsoltam neked.
Kezembe temettem az arcomat. – Igazad van. Tényleg ezt mondtam. – Felnéztem. Szája
körül kemény vonások árulkodtak arról, mennyire megbántódott. – De ő az egyetlen, hidd el
nekem. És hogy is tudnám...
– Ez az egy is elég volt, nem? – szólt, majd sarkon fordult, és eltűnt a tömegben.
Istenem, úgy éreztem: nincs a teremtésben vesztes, csak én.

Megdöbbentően hamar kaptam taxit. Egy ilyen kisvárosban, mint Shannonburg, aligha
lehetett több kettőnél. De anyának azt ígértem a hátrahagyott üzenetemben, hogy taxival
jövök haza.
Mindenesetre biztosra vehettem: otthon első osztályú veszekedés vár. A Connor család
sohasem adná áldását egy olyan cetlire, amelyen mindössze annyi áll, hogy az embernek
dolga akadt Shannonburgban és tizenegy előtt nem várható vissza.
Abban a pillanatban, ahogy beléptem a házba, már tudtam, mi vár rám. Anya tetőtéri
szobájában még égett a villany, de a szokásos „Te vagy az, Kitty?” kérdés helyett csak Ching
üdvözölt, ugatva. Na jó, gondoltam, mialatt a konyhába mentem, hogy igyak egy pohár kólát,
majd itt szépen leülök és kivárom, amíg tíz perc elteltével lejön anya, mint mindig, és
kipróbálja a pszichológiai trükkjeit.
Igazam lett, bár egy pár perccel tovább váratott, hogy verítékben fürödjék. Akkor
„véletlenül betévedt” a konyhába, hogy igyon egy kávét. Vártam. – Sikerült elintézned? –
kérdezte, és nekiállt kávét főzni.
– Mármint mit?
– Hát ami dolgod volt Shannonburgban.
– Ja azt! Igen, minden rendben.
Odajött hozzám, leült, és várta, hogy elkészüljön a kávé. – Kitty, nagyon jól tudod,
mennyire nem szeretem, ha így kihasználsz.
– Tudom.
– Megkérdeztelek, van-e kedved sétálni velem. Ha dolgod volt, minden további nélkül
bemehettünk volna a városba.
– Jaj, anya, úgy sajnálom! De ezt egyedül kellett elintéznem. Sajnálom, hogy a hátad
mögött tettem. Komolyan.
– Nos – mondta, majd felállt és lehajtotta a kávét –, nyilván nem csupán a Kellynek szóló
levelet vitted el a postára. Ehhez biztos nem öltöznél át – mustrálgatott az overallomban.
– Így van. De kérlek, egyszerűen higgy nekem, jó? Meg kellett tennem, méghozzá azonnal.
– És sikerült?
Nevetnem kellett, és reméltem, nem veszi észre a keserűséget a hangomban. – Hát, igen.
– No jó. Nem akarok tovább beleavatkozni a magánügyeidbe. Hiszen legalább taxival
jöttél haza – mosolyodott el. – Rendben, kicsim. Az eset el van intézve. Jaj, majdnem
elfelejtettem. Amikor hazaértem, ez várt az ajtó előtt. – Egy erősen összemadzagolt cipős
dobozt nyújtott felém. Egy cédula volt rajta a nevemmel, de feladó nélkül. Rögtön tudtam,
hogy Miss Teeva küldte vissza a houquet-ot.
 Láttam anyán, hogy magyarázatot vár.
– Warren igazi művész – viccelődött az ügyetlenül becsomagolt dobozra nézve.
A gondolatra, hogy Warren küldhette volna nekem ezt az áldatlan botot, eltört a mécses.
Könnyek szöktek a szemembe, fogtam a dobozt és a szobámba rohantam. Anya még utánam
szólt.
Amikor becsuktam hátam mögött az ajtót, tudtam, nyugalmat találtam. Annyi azért javára
írható a pszichológusoknak, hogy sohasem tolakodóak.
A dobozt a komódra tettem. Látni sem akartam a gyűlölt botot. Gonosz varázslatként tört
be az életembe, és mindent tönkretett körülöttem.
Különös napomra különös éjszaka következett. Kimerültségemben olyan mély álomba
zuhantam, hogy egészen megzavarodtam, amikor egyszer csak egy erdőben ébredtem fel.
Vagy inkább talán egy erdő szélén; egy indiánfalu közeiében. És ott, a tisztáson állt, tölgyek
árnyékában a harci színekkel kifestett harcos, az, aki éjszakáról éjszakára eljött hozzám. De
ma éjjel, úgy tűnt, észre se vesz, mert mellette, fejét a vállára hajtva egy fiatal indián lány állt.
A környék teljesen ismeretlen volt a számomra. Nem a sziklaorom volt ez, ahonnét kilátás
nyílt a kettős csúcsú hegyre, de nem is olyan hely, ahová már elvitt volna korábban. No és
hogy kerültem ide? Az indián nem is látott engem, annyira lekötötte a lány, akit éppen átölelt.
Az felnézett az arcába, a harci színekkel kifestett arcba, melyhez úgy hozzászoktam. Ekkor
vettem csak észre, hogy a lány, arcát a harcos vállához hajtva sír.
Végtelenül elszomorított ez a látvány. A harcos megpróbálta vigasztalni a lányt, de
nyilvánvaló volt, hogy el kell mennie, mert újra és újra megpróbált elszakadni tőle, míg az
egyre erősebben kapaszkodott belé. Végül, mikor még egyszer, utoljára letörölte a lány
arcáról a könnyeket, a houquet-ja után nyúlt, amely előlem félig takarva az oldalán lógott. A
lány könnyek között vette kezébe és csókolgatta végig újra és újra, míg végül a harcos szelíd
erőszakkal elvette tőle. Egy utolsó csók és már el is tűnt az erdőben.
Ekkor elállt a lélegzetem, mert a lány megfordult és egyenesen az arcomba nézett. Nagy,
barna szemei végtelen gyötrelemről beszéltek. Beláthatatlan mélységében megláttam
ugyanazt a vágyódást, amit a harcoséban annak idején a sziklaormon, azt a vágyódást, mely
jóval több a kívánságnál és majdhogynem kétségbeesetten erős volt. Még emlékeimbe
merültem, amikor ösztönösen hátraléptem, mivel a lány egyre közeledett, esküre emelt,
esdeklően kitárt karokkal.
Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy egyenes derékkal, tágra nyílt szemmel ülök az
ágyban. – Mit akarsz tőlem? – sóhajtottam, és kezembe temettem arcomat. – Hagyj békén!
Ki lehet ez a lány, kérdeztem magamtól, és felhúztam a térdemet. Egy újabb papawah, az
biztos. Ugyanolyan érzéseket keltett bennem, mint a fiatal harcos. Dehát mit akarnak tőlem?
A lány és a harcos szeretik egymást. Ezt világossá tette gyöngéd összeölelkezésük.
Valamilyen okból nyilván el kellett válniuk, és ettől sajgott a szívem. De mit tehettem ellene?
Megfordultam, labdává gyűrtem a párnám és belefúrtam az arcom. Rendben. Akár okozott
nehézségeket, akár nem, egyetlenegy ember tudja csak a választ, és őt holnap fel kell
keresnem, függetlenül attól, megfelel–e ez neki. Sőt, ezúttal el kell majd mondania mindent,
azt is, amit eddig elhallgatott. Ha már tönkretette a kapcsolatomat Warrennel, ez volt a
legkevesebb, amit értem tehetett.
 12. FEJEZET

Miss Teeva még mindig az ölében fekvő narancssárgás bundájú macskát simogatta, amikor
álmom végére értem az elbeszélésben. Azt vártam, hogy mond valamit, de csönd telepedett a
szobára.
– Nos? – Egyszerűen nem tudtam tovább várni. – Mit jelentsen ez? Ki ez a lány?
Felemelte tekintetét a macska foltos hátáról és lassan, ütemesen bólogatott. – Gondoltam.
Igen, pontosan így gondoltam.
– Miss Teeva, meg tetszene mondani az igazat? Ki ez a fiatal indián, és mi vár még rám?
Először nem szólt semmit, csak az öléből leengedte a padlóra a macskát. – Nos, Kitty, erre
vártam. Gondoltam, hogy jó nyomon haladok, de teljes bizonyosságot akartam. Ez a legutóbbi
álmod a bizonyíték.
Már nyitottam a számat,'hogy mondjak valamit, de intett a kezével, hogy még nem fejezte
be. Elmesélte, hogy az ő népe ismer egy mondát egy fiatal harcosról, akinek Lidérc a neve, és
akinek a szerelme egy Őszigalamb nevű lány. Össze akartak házasodni, de a cserokik területét
veszély fenyegette ezekben a hegyekben: a szeminolok népe. Többször került sor fegyveres
összeütközésekre, de a nagy támadásra csak nyáron adta ki a parancsot a cserokik főnöke,
Barna Medve.
A monda szerint Őszigalamb nem akarta, hogy kedvese csatába menjen anélkül, hogy
előtte igent ne mondott volna neki a törzsfőnök előtt, de Lidérc úgy gondolta, jobb lenne
megvárni ezzel a nagy összecsapást. A cseroki tradíciók szerint ugyanis egy ifjú özvegy nem
mehetett újból férjhez, és amennyiben Lidérc elesne, élethossziglani magányra volna ítélve a
lány. Ha viszont csak szóban jegyeznék el egymást, akkor is megházasodhat, ha a sors
elszólítja mellőle a fiatal harcost.
– Na most – folytatta Miss Teeva – a harcosok már több napja odavoltak, és csak az
asszonyok és az öregek őrizték a tüzet. Kemény tél volt, és nem jött hír a hegyekből a csata
kimeneteléről. Aztán egy nap hírnök támolygott be a táborba, még véresen a csatától. A
halottak neveit sorolta el.
– És?
– Lidérc is köztük volt. – Különös szomorúságot éreztem.
– Nos, a sors úgy akarta, hogy a jelentés téves legyen. Lidérc életben maradt, ám mire
visszatért, odavolt a kedvese.
Ránéztem. – Odavolt?
– Amint az a régi időkben szokás volt asszonyaink között, eltűnt az erdőben, ott, ahol senki
rá nem akadhatott. Hajdanában az ilyen viselkedés számított tisztességesnek azok közt az
asszonyok közt, akiknek a férje az ellenség kezétől esett el.
– Dehát ők nem is voltak házasok!
Bólintott. – Ő azonban férjezett asszonynak tekintette magát.
– Milyen szomorú. – Hátradőltem. – Micsoda tragédia! – Hallgattam, és belegondoltam,
milyen zavaros körülmények folytán futott zátonyra az életük.
– Mi lett Lidérccel?
– Amikor hazatért, megtudta, hogy kedvese elment az erdőbe és örökre elveszett.
– Talált másik asszonyt magának?
Halványan elmosolyodott. – Olyan mély volt a bánata, hogy ő is elment az erdőbe. Nyilván
nem tudtak egyesülni egy másik világban, mint ahogy kívánták. Hosszú évek óta bolyonganak
szüntelen, és ezért volt szükségük rád.
Ránéztem. – Azt jelenti ez, hogy Lidérc látogat meg engem éjjelente?
Bólintott. – Mint papawah. És most már nemcsak azt tudjuk, ki ő, hanem azt is, mit akar.
–Tényleg?
 – Azt akarja, hogy szellemeik egyesüljenek.
Kis híján elnevettem magam. – És mit tegyek én ezért?
– Emlékszel még arra a houquet-ra, amelyen az egyenes vonal mentén cikk-cakk minta volt
látható?
– Lidérc? – Eszembe jutott, mint táncoltak a kicsiny szikrák a mocsárban.
– Pontosan. Hitünk szerint a houquet, egy olyan ember életének részeként, aki azt
mindvégig magánál hordozta, képes két szellemet egyesíteni, ha a másikkal együtt elássák.
–Azt jelentené ez, hogy Lidérc azt kívánja: Őszigalambbal együtt temessem el a houquet-
ját? – Nagy levegőt vettem. – Hol találhatnám meg őt? Hiszen elbújt a saját népe elől is, nem?
– Emlékszel a sziklaoromra?
– Hány sziklaorom lehet itt a hegyekben? Száz? Kétszáz?
Nem tetszett neki, ahogyan beszéltem. – Elfelejtetted az útmutatást az álmodban. Lidérc
mindent elmondott már, amire szükséged van.
– Útmutatást? A kettős csúcsú hegyre tetszik gondolni?
– A kettős dombúra, inkább úgy mondanám – a Buffalo Mountainra. Meg tudom neked
mutatni a térképen. Az orom, amelyről Lidérc kívánsága szerint le kell dobnod a houquet-ot,
nyilván a Saddleback Ridge. Onnan egészen tisztán látni a hegy déli oldalát.
– Szóval hegyet kellene másznom? Én is csak ember vagyok.
– Nincs is többre szüksége – illetve szükségük. Te vagy az összekötő kapocs közöttük.
Megtagadnád tőlük ezt a csekély segítséget?
Lehajtottam a fejem. – Nem, nem, természetesen nem. Csak hát... nincs mindenki úgy
hozzászokva a kísértetekhez meg a ...
– Papawah-khoz.
–A papawah-khoz. Meg aztán, mit tudok én ezekről a hegyekről? Alig ismerem fel azt az
egyet is, amelyiken lakunk. – Mereven néztem rá. – Nem tetszene megtenni ezt helyettem?
Egyesíteni a szellemeket? – Különös volt, ahogy a saját hangomon ezeket a szavakat
hallottam.
Kicsit szomorúan elmosolyodott. – Öregasszony vagyok én már ehhez, gyermekem.
Ezeket a hegyeket, bárhogy is szeretem őket, én már nem tudom bejárni. Másrészt, Kitty,
Lidérc nagy szükségében hozzád fordult, nem énhozzám. Oka kell, hogy legyen rá, mert
mindennek oka van.
– Természetesen van rá oka – biztosítottam róla. – Csak én vagyok ilyen agyalágyult...
– Vagy inkább lágyszívű? – Felállt, és megint az volt az érzésem, hogy ez a látogatás végét
jelenti.

– Van, aki elkísérjen? A Buffalo nem túl nehéz hegy. Könnyű megmászni.
– Ühüm – mondtam, és felálltam. – Édesanyám, bár neki nem szívesen magyaráznám el
mindezt. Tudja, agytevékenységet és érzelmeket kutat ugyan, de hát...
– Tudom – paskolta meg a karomat. – Nem mindenki tud elfogulatlanul hozzáállni az
ilyesmihez. Nincsen barátod?
Nevetnem kellett. – Volt ugyan barátom, de az édesapja az úgynevezett álmaim miatt
éppen csőd előtt áll.
– Nem értelek. – Visszaült, és én követtem példáját. Nem láttam rá okot, hogy
megkíméljem tettének következményeitől.
 Elmondtam neki, milyen határidő szerepel az építkezési vállalat szerződésében, és hogy
háromszázezer dolláros kölcsön terhelné őket, amennyiben nem tartják be a határidőt. A
munkák leállítása nemcsak a cég végét jelentené, de Warrennek is abba kellene hagynia a
tanulmányait. Amikor a részleteket, így például Warrennel előző este folytatott
beszélgetésemet is elmeséltem, lassan megrázta a fejét. Hogy a részvét vagy a hitetlenkedés
jeleként, azt nehéz lett volna megmondani. De valahogy mindegy is volt. Megérdemelte, hogy
megtudja, micsoda darázsfészekbe nyúlt a kormányzathoz intézett beadványával.
– Micsoda áldatlan zűrzavar! – mondta végül. – Hiszen tudod, hogy harmincöt évig ennek
a minisztériumnak dolgoztam.
– Tudom. – Értésére kellett adnom, hogy tudom, ki tett jelentést az építkezési terepről.
Nem arra kértem, hogy hallgasson a houquet-lelet-ről. Ezt egyszerűen nem tartottam
szükségesnek.
– Na igen, ezek a mai kormánytisztviselők. Sokat kell még tanulniuk arról, hogy miként
kell bánni az emberekkel. No, mit szólnál a szombathoz? Túl korai neked?
Vállat vontam. – Nem hinném. Hol van ez a Buffalo Mountain?
– Emiatt ne aggódj – mondta, és egy ismeretlen tartalmú tégelyt csúsztatott a zsebembe. –
Felveszlek a házatoknál és odaviszlek kocsival. Kilenckor jó lesz? Vagy az túl korai?
– Minél korábban indulunk, annál jobb. Komolyan tetszik benne hinni, hogy akkor vége
lesz ennek az egésznek? Újra végigalhatom majd az éjszakáimat, és elmaradnak ezek az
éjszakai...
– Látogatások? Igen, ebben teljesen biztos vagyok. Feltéve, hogy semmi nem akadályoz
meg benne, hogy egyesítsd Lidérc szellemét kedvesével.
Köszönetet mondtam és elmentem. Ám amikor futva leértem az utcára, azt kellett
kérdeznem magamtól, vajon mi ütött belém, hogy beleegyeztem egy ilyen őrült tervbe.
Képzeljük csak el: ott ülök az öreg indián asszonnyal és két szellemnek egy másik világban
való egyesítéséről beszélgetünk, mintha csak olyasvalamiről folyna a szó, mint a kutyák
kullancsai. Istenem, ideje volna már visszatérnem Manskerbe és a valóságba, mégpedig
amilyen gyorsan csak lehet. Még Tim is csak a kisebbik rossznak tűnt időközben.
Másrészt viszont láttam magam előtt Lidérc vággyal telt szemeit és az Őszigalamb arcán
csorgó könnyeket. Valami különös módon fontosak lettek nekem. Nagyon igyekeztem, hogy
elfojtsam ezt az érzést, de nem sikerült.

Ekkor következett életem két legnehezebb napja. Végtelen lassúsággal múltak a percek,
tompán zúgott a csend. Sehonnét sem hallatszottak építőgépek, és a látványát sem tudtam
elviselni az elhagyott építkezésnek, ahol valamikor Warren dolgozott a földgyaluval. Még a
cement-keverőket se bírtam látni. Soha nem sejtettem, hogy ennyire fájhat, ha valaki
hiányzik, míg rajta nem kaptam magam, hogy állandóan azon jár az eszem, vajon mit csinál
most ő. A második nap kirakatnézés ürügyén bementem Shannonburgba, és ebédidőben
beültem a Le Bon Vivant-ba, abban a reményben, hogy hátha ott találkozom vele. De persze
pechem volt, mint mindig.
Éjszakáim azonban megváltoztak. Nem Lidérc jelent meg álmaimban, hogy holmi
rituálékkal megismertessen, hanem Warren. Egyszer harcra készen láttam Warrent, Lidérc
módjára beöltözve, és megfogta a kezem, az erdő széléhez vezetett, majd azt mondta, csatába
kell mennie. Kérleltem és esdekeltem, mire ő karjaiba zárt és megcsókolt. Azután eltűnt a
sűrű erdőben és én magamra maradtam. Könnyeim a houquet-ra hullottak, melyet még övéről
oldoztam le. Sírtam és sírtam, mígnem úgy éreztem, minden élet elszállt belőlem,
 Amikor felébredtem, könnyeket éreztem az arcomon, de tudtam, hogy álom volt az egész.
De milyen különös álom! Miért loptam el tőle a houquet-ot? Volt ennek valami jelentése?
Reggel még Miss Teevát is felhívtam, hogy erről megkérdezzem. Nem volt otthon, bár egész
nap próbálkoztam, míg csak anya haza nem jött.
Pénteken ugyanazt álmodtam, és amikor felébredtem, megint sírtam. De ezúttal
elkeseredtem. Ez is csak a papawah trükkje lenne? Félelemmel teli éjszakáimat búbánattal
feliekre cserélte volna? Olyan éjszakákra, melyeken Warren elhagy engem? Napfelkelte felé
még mindig küzdöttem, hogy elaludjak, de reménytelen volt. Még soha senki nem hiányzott
ilyen fájón.
Szombaton a reggelinél olyan vidámnak és jókedvűnek mutattam magam, amennyire csak
tudtam. Anya ugyanis aggodalmainak adott hangot Miss Teevával tervezett indián „emlék
hely túrámat” illetően. Természetesen tudta, hogy a legutóbbi időben sokat olvastam az
indián tradíciókról, és Miss Teevát is jól ismerte. De hát elmerje engedni a lányát a hegyekbe
úgy, hogy egy hatvanéves hölgy ül a volán mögött? Ezt nyilván kétszer is meg kellett
fontolnia.
Ám amint megpillantotta Miss Teevát a kocsi feljárón, megnyugodott. Ki ne bízna egy
nőben, aki egy osztályon felüli dzsippel jelenik meg? És alig értünk a főutcára, már bizonyos
lehettem benne: Miss Teevának van némi fogalma az autóvezetésről.
– Milyen messze tudunk leparkolni az oromtól? – kérdeztem, és belenéztem a
hátizsákomba. – Nem hoztam magammal vizet. – Régi kóborlásaimra gondoltam, itt a
hegyekben. Milyen más volt az! – Nem kell aggódnod. Semmi másra nincs szükséged, mint a
houquet-ra. Az viszont nálad van, igaz?
– Viccelni tetszik? – Megkopogtattam az ölemben heverő csomagot – Még fából készült
feszületet és fokhagymát is hoztam.
Rám nézett, és rögtön tudtam, hogy ezt a vámpírokra utaló viccet ő nem érti. Úgy kellett
nekem. Amúgy sem voltam olyan nagyon vicces kedvemben. Minél gyorsabban le szerettem
volna tudni ezt az ügyet. – Betetszett rajzolni a térképre, hogy merre menjek?
– Igen. Nem lesz nehéz megtalálni, de ebben az évszakban a kígyók a vízhez igyekeznek,
úgyhogy nyitva legyen a szemed'
– Ha Lidérc akar valamit tőlem, törődjön ő a kígyókkal. – Büszke voltam rá, hogy milyen
lazán tudok beszélni az ügyről, de alapjában véve már jó ideje különös érzés fészkelte be
magát a gyomromba. Csak remélni tudtam, hogy össze tudom majd szedni magam, amikor
egyedül leszek a titokzatos hegyen.

Nem sokkal később lekanyarodtunk egy kilátóhoz, és csalódottan állapítottam meg, hogy
nem látok más kocsit a miénken kívül. Visszaemlékeztem, milyen sok kiránduló szokott
máskor a Chimneytop felé igyekezni. De ez mintha évszázadok mélységébe merült volna. Ez
még akkor volt, amikor Warren Rogers része volt az életemnek.
Ültem és vártam, hogy Miss Teeva átadja a térképet, de ő csak a tájat nézte, meg néha az
óráját. Persze ő ráérhetett egész nap, de én minél előbb el akartam intézni a dolgot, amíg az
idegeimben elég erőt éreztem hozzá, a bátorságról nem is beszélve. – Én kész vagyok. Hol a
térkép?
– Egy pillanat, én még... – Ebben a pillanatban kavicscsikorgás hallatszott a hátunk mögül,
és Miss Teeva fellélegzett. – Jól van. Sikerült neki.
– Kinek? – Megfordultam és Warrent láttam kiszállni teherkocsijának vezetőfülkéjéből.
– Majd ő maga elmondja. – Mosolyogva integetett feléje.
– Helló! – Warren lehajolt a felém eső ablakhoz, és rám mosolygott, úgy, ahogy régen. –
Van ellene kifogásod, hogy én is jöjjek?
Miss Teevára néztem. – Mi folyik itt?
 – No gyere – siettetett Warren, majd elvette a hátizsákomat és segített a hátamra szíjazni. –
Magyarázatokra még lesz idő, hisz előttünk a fél hegy. – Rámosolygott Miss Teevára, aki már
indított is.
– Ti ismeritek egymást? – néztem őrá, majd Miss Teevára.
– De még mennyire! – Warren rákacsintott a hölgyre, és kézen fogva egy facsoport felé
vezetett. – Hiszen végül is ő a megmentőnk.
– Csak azt remélem, elég magas ez a hegy ahhoz, hogy mindenre el tudd mondani a
magyarázatot – mondtam, és elindultam utána. Miss Teeva utánam szólt, hogy ha akarom,
megvár, de Warren megígérte, majd ő hazavisz.
Kitéptem a kezemet az övéből. – Álljunk csak meg egy pillanatra. Ki mondta, hogy veled
akarok menni? Még nagyon jól emlékszem egy srácra, aki pár napja otthagyott, mikor
bocsánatot akartam tőle kérni olyasmiért, amit nem szándékosan tettem.
Hátrasimította a haját.
– Igazad van. Idióta módjára viselkedtem, nem vitás. Észre kell vennem, hogy nemcsak a
Rogers nevet, de a heves temperamentumot is örököltem. De most bocsánatot szeretnék ezért
kérni. Komolyan. A következőről volt itt szó. Az építkezési terepet régészeknek kell
átvizsgálniuk. Ki tudja, miféle fontos dolgok, vagy, történelemtanárom szavával, történelmi
értéket képviselő dolgok kerülhetnek elő? De hát annyira kikészültem attól, hogy ekkora
adósság fenyeget minket és a tanulmányaimat, és...
Felsóhajtottam.
– Nem kell többet mondanod. Mindannyian helytelenül viselkedtünk. Most már világos
előttem. De hogy állunk Miss Teevá-val? Mi köze neki mindehhez?
Felém nyújtotta a kezét.
– Mehetnénk is, miközben beszélünk?
Felnevettem és megfogtam a kezét.
– A chimneytopi élmények után nem vagyok benne teljesen biztos. De megpróbálhatjuk.
Miközben egy kiszáradt folyómedren keltünk át, elmesélte, hogy a Knoxville-i tisztviselők
visszajöttek. Miss Teeva járt náluk. Nyilván emlékeztette az embereket az indián ügyek
irodáján, hogy sem a telektulajdonos, sem a vállalkozásra hitelt nyújtó bank nem követelhet
egy centet sem az építkezési vállalattól, mert a dolgot kormányzati pénzekből finanszírozták.
– Hogyhogy?
– A bank kikölcsönzésre a kormányzattól kapta a pénzt. Márpedig az egyik kormányzati
szerv nem követelhet a másiktól, ez világos.
Sóhajtottam. – Jó, én hinni akarok neked. Azt jelenti ez, hogy mégsem veszítetek
háromszázezer dollárt?
Egy meredek ösvényre fordult, miután ránézett Miss Teeva térképére. – Még sokkal jobb.
így elég időnk van rá, hogy az egész munkaerőt a creekwoodi vállalkozásra irányítsuk át,
mielőtt még a soron következőt befejeznénk. Alapjában véve tehát pénzt tudunk megspórolni
a munkaleállítással, ahelyett, hogy csődbe mennénk. Köszönd ezt magadnak és Miss
Teevának.
– És Chingnek. – Meg kellett fogódzkodnom egy ágban, mert gyökérbe botlottam.
– Így van! És Lidércet se felejtsd ki a sorból. – Feltűnt, hogy Warren halkabban beszélt,
mintha csak feltételezné, hogy Lidérc is a környéken van.
Megálltam. – Honnét tudod a nevét?
Warren előttem haladt, de az út nagyon meredek volt, és megcsúszott egy gyökéren. Várt a
válasszal, míg ismét szilárdan nem állt a lábán. – Miss Teevától. Mindent elmesélt nekem. –
Felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen, amikor én is „kisiklottam” a laza köveken és az
összefonódott gyökereken.
 – Nahát, akkor nyilván a tervemet is ismered. – Végre sikerült fellépnem arra a kiálló kőre,
melyen Warren már javában igyekezett meg tartani az egyensúlyát. Olyan, kevés volt a hely,
hogy egész szorosan össze kellett simulnunk, és éreztem meleg leheletét az arcomon.
– Igen, tudomásom van róla, – Mindezt lágyan suttogva mondta. – Hiszen ezért vagyok itt.
Végül is nem mindennap adódik alkalom, hogy az ember két szellem egyesítésének tanúja
legyen.
– Kérlek – reszkettem meg. – Így is épp eléggé be vagyok ijedve.
A felfelé vezető út hátralévő része már nem volt olyan meredek, és boldog voltam, hogy
szorosan Warren mellett lehetek és foghatom a kezét. Bármilyen különösen is hangzik –
nyilván valahogy a hegy elhagyatottsága és ennek a fiúnak a közelsége tette –, de nehezemre
esett elhinni, hogy mi valóban Kitty és Warren vagyunk. Másrészt a hol eltűnő, hol
előbukkanó nap miatt olyan érzésem támadt, hogy nem alszom ugyan, de nem is vagyok
teljesen ébren. Lebegni éreztem magamat, mint mindig elalvás előtt.

Túlságosan is váratlanul érkeztünk a sziklaoromhoz, amelyet álmaimból ismertem. Alig

tudtam elhinni. Ott volt a hegy, a kettős csúcsai, a sziklaorom, amelyen Lidérc megjelent –
minden pontosan úgy, ahogy megálmodtam. Remegni kezdett a kezem, amikor levettem a
hátizsákot, és a houquet után kezdtem kutatni benne.
Warren nyilván észrevette ezt, mert letérdelt, és tartotta a hátizsákot, míg én óvatosan
kiemeltem a botot.
Rám tört egy érzés, amikor Lidérc houquet-ját a kezembe vettem. Egészen bizonyos
voltam benne, hogy jót cselekszem, és hogy egy különleges élmény részese vagyok.
Warren átkarolt, amikor kiléptünk az oromra. Az egész déli hegylánc ott nyújtózott
előttünk végig a láthatáron. Erős szél fújta ki hajunkat az arcunkból. Valami különös úton-
módon közel került hozzám éjszakai látogatóm, ez a más kultúrából, más időből érkezett
látogató.
Kiengedtem a houquet-ot a kezemből, és együtt figyeltük, mint tűnik el a szakadékban.
– Isten veled, barátom – suttogtam, de nem jutottam szavaim végére: Warren felém fordult,
és csókkal zárta le a szám.
 A DENISE harmadik füzetében gyakrabban előforduló így ejtsd ki a neveket (a
vezetékneveket nagybetűkkel írtuk):

Brian THOMPSON [brájn tompszon]

Chimneytop [csimnitopj
Ching [csing]
Debbie [debi]
Greg [greg]
Kelly [keli]
Kitty CONNOR [kiti konor]
LINDSAY [iindzi]
Lionel RITCH1E [iájonel ricsi]
Sylvia CONNOR [szílvia konor]
Teeva CLAY [tívö klei]
Tim [tim]
Warren ROGERS [varren rodzsersz]