Gárdos Péter

SEMMELWEIS IGNÁC
RÖVID BOLDOGSÁGA
„Milyen kéz ez?
Lemossa- e Neptunus óceánja Ezt a vért?”

(Shakespeare: Macbeth,
Szabó Lőrinc fordítása)
Bécs, 1865
 Worst életében nem látott még ilyen snájdig cipő-
ket
Talán fel sem figyelt volna rájuk, ha az új páciens
lábbelijének vasalt sarka nem ütöget szinkópákat a
csorba köveken. A férfi, akit Worst és kacskakezű
Huffenstahl a hónaljánál fogva cipelt végig a folyo-
són, fülsiketítőén üvöltözött, durván káromkodott,
miközben fűzős, cúgos cipőjének sarokvasa folyama-
tosan a padlóhoz verődött Ez is csak egy puhány,
hozta meg rögvest az ítéletet Worst Ezzel a jelzővel
bélyegzett meg mindenkit akinek aprócska keze
vagy túl sima bőre volt Ennek a köpcös férfinak
ugyan óriási lapátkezei voltak, de lábára drága, mus-
társárga bőr félcipő simult Ez elégnek bizonyult ah-
hoz, hogy Worstban feltámadjon a keserű irigység.
Puhány vagy, mormolta Worst a fogai között,
Huffenstahl meg rávigyorgott a túloldalról. Úgy von-
szolták a férfit sebesen a hosszú korridoron át, hogy
még csak nem is lihegtek. És bár a férfi átkokat szórt
rájuk meg köpködött, egyelőre nem bántották. Cas-
parus Herbert professzor úr betegeivel óvatosan
bántak. Legalábbis eleinte. Ha Herbert professzor úr
felkérte Worstot egy lélekemelő pofonra vagy egy
jobbhorogra, az más, akkor Worst szabadjára enged-
te a benne szunnyadó erőt Szeretett rendet tenni,
Worst bármikor beismerte, ez a gyengéje. Rend a
lelke mindennek. De csak ha Herbert professzor úr
úgy kívánja! Ha kifejezetten felkéri rá! Akkor ezek a
vinnyogó, nyáladzó, hebehurgya figurák megtanul-
ják végre, hol lakik a jóisten. A jóisten Worst öklei-
ben lakik.
Az új páciens még akkor sem hagyta abba a szit-
kozódást és a ficánkolást, mikor már Herbert pro-
fesszor úr szobájához értek. Worst feladata volt,
hogy a beteget, bizonyos esetekben, a csavarokkal a
padlóhoz rögzített vasszékhez kötözze.
Ezúttal Worst azt az utasítást kapta, hogy a most
következő vizsgálat alatt mindenben Stolz doktor úr
rendelkezései szerint kell eljárniuk, bár ő személy
szerint nem értett egyet azzal, hogy egy, nem a klini-
kához tartozó személy döntsön olyan húsba vágó
kérdésekben, mint a páciens megregulázása. Talán,
amennyiben Worst jobban ismerte volna a körülmé-
nyeket, megengedőbb lett volna. De Worst csak egy
négy népiskolát végzett férfiú volt, akit tizenkilenc
napos tanfolyammal képeztek ki elmegyógyintézeti
ápolónak, amiért nagyon hálás volt Herbert profes--
szor úrnak. Ez a harsány, nagydarab, az alkoholt
nem éppen megvető főorvos emelte őt ki a gondozók
szürke, egyforma, arc nélküli tömegéből, és tette
meg a lazarettgassei klinika főápolójának, dupla fize-
téssel, havi két plusz szabadnappal.
így aztán Worst visszafogta magát, sarkával be-
vágta maga mögött az ajtót, és Huffenstahl ápoló
hathatós közreműködésével a beteget bőrszíjakkal a
lepattogzott zománcú vasszékhez kötözte.
 Egy

A pesti medikusok, már az első évfolyamosok is

Fürkésznek gúnyolták háta mögött Jankovich Antal
egyetemi tanárt A nagydarab, szakállas orvos bár
negyvenegy éves volt, vénembernek látszott, mackó-
san, csoszogva járt, pecsétes, szakadt ingeket viselt,
és a szóbeszéd szerint evés közben csámcsogott, bö-
fögött, zakatolt szájában a falat, mintha egy moz-
dony dolgozna ott, belül. Visszatérő mondása az volt,
hogy az orvosnak „fürkészőbb” szemeket kell vetnie
betegeire. Hogy mihez képest használta a melléknév
középfokát, azt az orvostanhallgatók nem merték
tőle megkérdezni.
Fürkész vezette be minden évben az elsőéves me-
dikusokat a boncolás ijesztő világába. Decemberre
érkezett el az idő, mikor Jankovich Antal vastag szi-
varral a szájában, tömzsi lábait szétvetve megállt az
alagsori boncteremben, a sápadt hallgatók karéjá-
ban, és a magasba emelte a bal karját.
– Most szépen egyenként elém járulnak, mintha a
gyóntatópapjuk lennék. És sorban megszagolják a…
nem a fenekemet egyelőre, azt későbbre hagyom,
hanem csak a tenyeremet! Na, kezdjük!
 Jankovich kinyújtotta karját A diákok engedelme-
sen libasorba rendeződtek, és fejüket leszegve bele-
szagoltak Fürkész feléjük tartott tenyerébe.
Néhányan fintorogtak.
Az orvos kezének dögszaga volt letagadhatatlan,
határozott dögszaga.
Fürkész vigyorgott
– Ne fintorogjanak, uraim! Még néhány év, és az
önök kezéről sem mosható le ez a szag soha többé!
De többet mondok! Önök mind büszkék lesznek erre
a bűzre! Mert ez a szag, ami a kezükről majdan fo-
lyamatosan párologni fog, azt jelzi a világnak, hogy
önök gyógyítással foglalkoznak A mai nappal meg-
tesszük az első lépéseket az irányba, hogy az önök
keze örök időkre meg legyen jelölve ezzel az illattal.
Jankovich odébb csoszogott lehelyezte füstölgő
szivarját a boncasztal szélére, és egy rövid nyelű,
szikrázó pengéjű kést ragadott fel. Az asztalon mez-
telen férfitest hevert, hasán és mellén penészzöld
hullafoltokkal.
– Na, kérem szépen. A test amelyet itt méltóztat-
nak látni, csütörtökön még vidáman fütyörészett. Ha
önök a hét elején történetesen a Nagyfuvaros utcá-
ban jártak volna, találkozhattak is volna vele. Har-
mincegy éves péket látnak maguk előtt, uraim, csü-
törtökön ez a fickó még dagasztott, aranybarnára pi-
rult cipókat sütött önöknek, egészen addig, amíg a
péklapát egyszer csak ki nem zuhant kezéből, és ez a
legény, itten a földre nem zuhant Mindezt távolról
sem azzal a céllal tette, hogy most önöknek éppen az
ő testével demonstrálhassam, mi lehet egy ilyen
szerkezet belsőjében. De hát így alakult ilyen az élet
uraim, egyszer fenn, egyszer lenn, ez derék pék most
éppen lenn. Diagnózisom: szívszélhűdés. Készülje-
nek, uraim, föl fogom tárni.
Fürkész eme dagályos bevezetést minden évben
nagyjából ugyanúgy adta elő a friss medikusok sere-
gének, csupán a mesterségek, életkorok változtak, és
pék helyett házmesterek, utcanők vagy névtelen
csavargók feküdtek kiterítve a bádoglapon. Mindez
arra szolgált hogy a gyanútlan hallgatók belefeled-
kezzenek az álmosító, vég nélküli szónoklatba, és
úgy érje őket a következő pillanat, mint egy pisztoly-
lövés.
Jankovich egyetemi tanár ugyanis a kezében tar-
tott hidegen fényes pengét, amellyel kiselőadását ez
idáig karmesterként vezényelte, azaz egyfolytában a
levegőben lóbába, most lefelé fordította, és egy hatá-
rozott mozdulattal a másodperc töredéke alatt fel-
metszette a meztelen testet a nyakától a köldökéig.
Fürkész sohasem tagadta volna le, hogy ez a mozdu-
lat, amelyet ilyen gondosan előkészített, hatásva-
dász. De meggyőződése volt, hogy ez a drámai fejle-
mény segít átlépni az a küszöböt, amely az átlagem-
bert elválasztja a hivatásostól. Fürkész fülének
mennyei muzsika volt az a tucatnyi tüdőből egyszer-
re kitörő heves levegőáram, amely minden esetben
kísérte a mutatványt
A közös, rémült szisszenés.
Ezúttal egy csattanás is.
Fürkész alig volt képes elnyomni mosolyát Az
egyik hallgató ájultan feküdt a boncterem iszamós
padlóján.
– Minden évben találkozom egy anyámasszony ka-
tonájával. Vigyék ki.
Semmelweis Ignác már a barátja fölött térdelt, fi-
noman pofozgatta. Ám, miután Stolz Xavér nem tért
magához, hárman felkapták, és kicipelték az ájult fi-
út a folyosóra.
Az alagsori folyosót sűrű kelkáposztafőzelék- szag
borította el ezen a délutánon, miután közös szellő-
zőnyílás kötötte össze a korridort az egyetem por-
tásfülkéjével, és a kapus felesége elcsúszott az ebéd-
del.
Stolz, amikor magához tért, még meglehetősen
kába volt A főzelék illata visszarepítette a gyerekko-
rába, ezért Semmelweist meglepte az első, csukott
szemmel elmormolt mondata.
– Még egy tányérral kérnék, Mariska néni – mo-
tyogta Stolz sóvárogva.
Ám aztán kinyitotta a szemét, és néhány pillanat-
tal később felidéződött benne a boncterem és a fel-
hasított péklegény. A legjobb barátja, Ignác a lábá-
nál, a pad előtt térdepelt és aggódva nézett fel rá.
Stolzot elborította az önsajnálat
– Vége. Ki fog rúgni.
Legyintett és hozzáfűzte:
– Farönkúsztató leszek. Vagy ügyvéd.
Arra már nem emlékezett pontosan, hol is ragadta
meg képzeletét a romantikus foglalkozás. Vagy Jósi-
ka Abafijában, vagy az egyik Fáy András- mesében
figyelt fel rá. A tutaj peremén merészen egyensúlyo-
zó legény, aki súlyos farönköket úsztat le a Tiszán!
– Lélegezz mélyeket Vissza kell mennünk.
– Más is rosszul lett? Vagy csak én?
– Lélegezz!
Stolz mélyeket szippantott a főzelékszagú levegő-
ből. Valamit tisztáznia kellett önmagában. A mezte-
len, színtelen halott riasztotta el, vagy az a lélektelen
nyisszantás, amely nyilvánvalóvá tette, hogy az em-
beri test egy ponton túl nem több a fej kelkáposztá-
nál. Mert ha így lenne, és ezzel nem képes szembe-
nézni, akkor nyilván alkalmatlan arra hivatásra,
amelyre készül.
– Legyél velem őszinte, Náci. Alkalmas leszek én
valaha orvosnak? Viszolygok a halottaktól. A szaguk-
tól, a bőrüktől, a megérintésüktől.
– Orvos leszel! Mind a ketten azok leszünk! Gyere,
támaszkodj rám.
Volt a barátjában valami, ami Stolzot újra és újra
elborzasztotta. Semmelweis a legreménytelenebb
helyzetekben is képes volt magabiztosan kijelenteni,
hogy nem adom fel. Náci soha nem adta fel, és ez se-
hogyan sem fért Xavér fejébe.
Stolznak esze ágában sem volt visszamenni. Most
viszonylag biztonságban volt itt, a hűvös, homályba
boruló folyosón, nem vágyott Fürkész epés megjegy-
zéseire, borzadva gondolt bele az újabb találkozásba
a felbontott péklegénnyel.
– Nem megyek vissza! Te menj, én nem megyek!
Nincs az az isten!
Semmelweis bólintott, és lehuppant Stolz mellé, a
padra.
Rágyújtottak.
Merengve, szótlanul fújták a füstöt, a vasajtón ke-
resztül kiszivárgott a boncteremből. Fürkész egy-
egy diadalmas kiáltása, mikor – ezt persze csak hoz-
záképzelték – magasba emelt egy- egy kimetszett
testrészt, és közhírré tette: epevezeték, szívburok,
mellhártya.
Néhány perccel korábban elkongatták az éjfélt A
Hatvani utcán egy sánta ló poroszkált a konflis elé
fogva, a két barát a sötétben a kocsis körvonalát már
alig tudta kivenni, miközben szorosan az épület fa-
lához tapadtak. Időtlen időkig cammogott a fogat a
Duna irányába, várni kellett. Utána az a vak csönd
maradt, amely ilyentájt már a városra telepedett
A folyó irányából jeges szél fújt Talán ez a metsző
légáram söpörte ki véglegesen a romlott haltetemek
bűzét amely az előző évi nagy árvíz után oly sokáig
elborította a várost Semmelweis hónapokkal a ka-
tasztrófa után tért vissza Bécsből, és elsősorban nem
a szétmállott utcák látványa borzasztotta el, hanem
a mindent átható mocsárszag. Arra is élesen emléke-
zett mennyire szegényesnek, kopottnak látta akkor
Pestet Bécs után. Délelőttönként lomhán poroszkáló
marhacsordákat tereltek át a belvároson keresztül a
hajóhíd irányába. Az állatok panaszos bőgése úgy
úszott a megrogyott házak, gyommal benőtt romok
fölött, mint özvegyasszonyok sötét fátyla. Akkoriban
annyira nyomasztotta ez a városnak hazudott, nagy-
ra nőtt falu szénával lefedett, széles, lápos útjaival,
hogy gyakran bemenekült a Redut kávéház oszlop-
csarnokos termeibe. Órákig volt képes üldögélni a
biliárdasztalok között a sápadt gyertyafényben, mert
ez legalább a városi lét illúzióját kínálta. De aztán
előbb- utóbb ki kellett mennie újból az utcára, és is-
mételten arcul csapta a számtalan koldus, és a re-
ménytelen tekintetű kóbor kutyák látványa.
Mostanra már eltakarították az árvíz okozta rom-
bolást. A szél szabadon, akadálytalanul zúgott a ki-
üresedett tereken.
Semmelweis és Stolz leváltak a házfalról, és az Új-
világ utca felé osontak. Semmi nem volt átlendülni
az egyetemet övező vaskerítésen. Végigszaladtak az
épület tövében, nyitva felejtett ablakokat kerestek.
Stolz egyszer megcsúszott, kavicsok sikoltottak a lá-
ba alatt, a két fiú ledermedt De csak a saját szapora
szívverésük dübörgött a fülükben, semmi más.
Mikor másodszor is körbeszaladták a tömböt,
Semmelweis intett Stolznak, hogy álljanak meg.
Nagyjából a boncterem magasságában voltak, letér-
depeltek a földre, arcukat hozzányomták az alagsori
ablak üvegéhez. Nem láttak semmit Aztán Stolz fel-
kapott egy követ, és az üvegbe vágta annyira nyo-
masztotta ez a városnak hazudott, nagyra nőtt falu
szénával lefedett, széles, lápos útjaival, hogy gyakran
bemenekült a Redut kávéház oszlopcsarnokos ter-
meibe. Órákig volt képes üldögélni a biliárdasztalok
között a sápadt gyertyafényben, mert ez legalább a
városi lét illúzióját kínálta. De aztán előbb- utóbb ki
kellett mennie újból az utcára, és ismételten arcul
csapta a számtalan koldus, és a reménytelen tekinte-
tű kóbor kutyák látványa.
Mostanra már eltakarították az árvíz okozta rom-
bolást. A szél szabadon, akadálytalanul zúgott a ki-
üresedett tereken.
Semmelweis és Stolz leváltak a házfalról, és az Új-
világ utca felé osontak. Semmi nem volt átlendülni
az egyetemet övező vaskerítésen. Végigszaladtak az
épület tövében, nyitva felejtett ablakokat kerestek.
Stolz egyszer megcsúszott, kavicsok sikoltottak a lá-
ba alatt, a két fiú ledermedt De csak a saját szapora
szívverésük dübörgött a fülükben, semmi más.
 Mikor másodszor is körbeszaladták a tömböt,
Semmelweis intett Stolznak, hogy álljanak meg.
Nagyjából a boncterem magasságában voltak, letér-
depeltek a földre, arcukat hozzányomták az alagsori
ablak üvegéhez. Nem láttak semmit Aztán Stolz fel-
kapott egy követ, és az üvegbe vágta.
A csattanás visszhangot vert a mély kék éjszaká-
ban.
Mindketten a földre kushadtak, füleltek. Sem-
melweis zsebkendőbe tekerte a kezét, egyenként
húzta ki a gittbe ágyazott üvegszilánkokat Nem volt
könnyű bemászni, mert az ablaknyílás szűk volt, hát-
tal kellett bepréselniük magukat, és így másfél méter
magasból huppantak le a boncfolyosó hideg, durva
kövére.
Semmelweis előráncigálta zsebéből a gyertyát,
meggyújtotta a kanócot A sárgászöld láng imboly-
gott kezében. A boncterem közepén álltak.
A bádoglapon felsejlett a péklegény testének kör-
vonala, a hullát alvadt vérfoltoktól pecsétes daróccal
takarták le. A vászon a kísérteties világításban mint-
ha foszforeszkált volna, ezüstösen verte vissza a
gyertyafényt. Stolz visszaaraszolt a falhoz, lábából
kiszállt az erő, kis híján összeesett Nem, egy tapod-
tat sem képes elmozdulni a sarokból. Semmelweis
megfogta a karját, nógatta.
– Gyerünk. Nézzük meg.
 Stolz lába csak nem akart mozdulni. Rothadt kar-
fiolszag ölelte körül őket, a két fiú árnyéka felnagyít-
va zuhant a boncterem salétromsavas falára. Egy
métert előrecsosszantak. Stolz behunyta a szemét.
– Még két lépés – súgta Semmelweis.
Stolz fázott Két ujjas mellényt húzott magára a
kabátja alá, a teremben a kinti fagyok ellenére sem
volt különösebben hideg, mégis most kezdett el
reszketni. Semmelweis pedig húzta- vonta a bá-
dogasztal felé.
– Készen állsz?
– Nem! Még nem!
Stolz vett egy nagy levegőt, és kinyitotta a szemét
Semmelweis már megragadta a vászon sarkát, bele-
egyező biccentésre várt Távolról, az utca felől lidér-
ces roppanás hallatszott, talán az erős szélroham
csaphatott valamit a házfalhoz. Mindketten össze-
rezzentek. Stolz szájszéle megrándult, kezét ökölbe
szorította.
– Próbáljuk meg – mondta.
Semmelweis lerántotta a darócot A péklegény
ugyanúgy hevert ott, a hátán, kiterítve, mint délelőtt,
de a vágást, amely nyaktól a köldökig felmetszette,
ügyes kezek durva fonallal összevarrták. A fényes,
sima bőrből kitüremkedett ez a komisz, vörös, rücs-
kös csík. Stolz hátrahőkölt.
– Hajolj közelebb. Kényszerítsd magad! Érintsd
meg! – súgta Semmelweis.
 Stolz próbált erőt venni rátörő hányingerén. Fél
lépéssel közelebb csusszant, és mutatóujjával meg-
érintette a holttestet. Nyirkosnak érezte a bőrt,
mintha a férfit csak az imént mosdatták volna le.
– A lélek már régen kiszállt Anatómiai feladat Erre
gondolj.
Igen, ez lenne a gyakorlatias hozzáállás, de erre
most még képtelen, állapította meg magában csaló-
dottan Stolz. Azzal kell számolnia, hogy amennyiben
mégiscsak orvos lesz, akkor nap mint nap ilyesmi
testekben fog turkálni, vagyis minél előbb hozzá kell
szoknia a hullák felvágásához, összevarrásához, és
örökre meg kell barátkoznia ezzel a fojtogató szag-
gal, amelyik szép lassan beleissza majd magát az in-
gébe, a kezébe, az egész, nyomorult életébe.
Stolz Xavér sóhajtott
Végigfuttatta az ujjait a hajdanvolt péklegény
mellkasán. Szinte cirógatta. Megérintette az arcát,
megtapogatta azt a tekintélyes bibircsókot az állán,
simogatta nedves homlokát és végül végighúzta a
kezét a bíbor csíkon is a test közepén, amelyet olyan
kíméletlenül elrondított a fekete, vaskos fonál.
A hallgatók a másnapi délelőttöt Fürkésszél töltöt-
ték a központi, lejtős előadóteremben. A professzor
úr órákon át kínzott három tengerimalacot Janko-
vich doktor becsületére legyen mondva, hogy mie-
lőtt hosszú szenvedésre ítélte volna a kis állatokat,
heteken át saját magán próbálta ki a hánytató bor-
kősavat
A stúdiumot kora reggel azzal kezdte, hogy a ma-
gasba emelt egy üvegcsét
– Ez a legmindennapibb gyógyszer, uraim, egyút-
tal a leghasznosabb medicina. Múlt héten, mint
ahogy önök is tanúi lehettek, a százharminckettes
számú páciensnél alkalmaztuk ezt a szert, felettébb
eredményesen. A hölgy, mint remélhetőleg emlé-
keznek rá az urak, belső szív- és tüdőlobba zuhant,
ám ez a csodás orvosság, a hánytató borkősav sze-
rencsésen megmentette az életét. Ezúttal azt fogjuk
a közös kísérletben ellenőrizni, hogy mit tesz ez az
ismert gyógyír, egyre fokozódó adagolásban három,
önmagát a tudomány szent oltárán feláldozni haj-
landó tengerimalaccal.
A szerencsétlen állatkáknak persze sejtelmük sem
volt arról, hogy önként jelentkeztek volna bármiféle
áldozatra. Mindenesetre Jankovich doktor a saját
magán elvégzett kísérletbe nem halt bele. Ellenben
most némi öniróniával idézte fel, milyen sztoikusán
tűrte a szenvedelmeket Három medikust is felren-
delt a lakására, hogy tanúsítsák bátorságát és elhiva-
tottságát. Azt még vígan elviselte, hogy a dupla adag
gyógyszer szívtáji görcsöt okozott, azzal is megbir-
kózott, hogy a háromszoros „acidum tartaricum sti-
biatum” gyilkosán meghajtotta. Két órán keresztül
képtelen volt kijönni az árnyékszékről. Viszont az
ötszörös mennyiségű borkősav után világvégi érzé-
ketlenség fogta el, még az iránt is közömbössé vált,
hogy esetleg elpatkolhat
Ezúttal a tantervbe iktatott állatkísérletnek arra
kellett volna bizonyítékot szolgáltatnia, hogy a bor-
kősav túladagolása miféle drámai változásokat hoz
létre a tengerimalacok dúcrendszerében.
– A tudománynak, uraim, bizonyítékra van szük-
sége. Az állatkákat illik sajnálni, de a szánalmat le-
győzi bennünk a tudós kíváncsiság. Vagy másképpen
gondolják, uraim?
A hallgatóknak, akik lehettek vagy félszázan a ka-
réjban, eszük ágában sem volt ellenkezni. Stolz, aki
gyakran élt ezzel a patikákban fillérekért kapható
medicinával, odasúgta Semmelweisnek.
– Micsoda fosás lesz itt, Náci! Engem negyedóra
alatt szokott kivégezni!
Fürkész az első üvegcse tartalmát bele- öntötte a
ketrec oldalán kiképzett tartályba. A tengerimalacok
megszagolták a színtelen folyadékot, majd kortyol-
tak belőle. A tanár elégedetten rágyújtott aznapi, el-
ső szivarjára.
– Majd ha az uraknak elegük lesz abból, hogy csak
úgy meresszék a feneküket, akkor lefáradhatnak ide,
mellém, és fülüket a ketrechez tapasztva belehall-
gathatnak ezeknek az aranyos dögöknek az egyre
nyilvánvalóbb bélkorgásába.
 A medikus urak kikászálódtak a padokból, és leza-
rándokoltak a tanári asztalhoz. Sorban, egyenként
közel hajoltak a szelíden elnyúló állatkákhoz, buz-
gón fülelték a morgást Fürkész láthatóan büszke volt
mutatványára.
A délelőtt végén, amikor Jankovich doktor már
négy szivart is elfüstölt, a tengerimalacok hat adag
hánytató borkősavat elszopogattak, majd oldalra
dőltek, és csendesen kimúltak, sőt amikor már mind
a hármat fel is boncolták, és a medikusok a tanár úr-
ral egyetemben arra a közös konklúzióra jutottak,
hogy a gyomor túlélte ugyan a brutális gyógyszere-
zést, de az idegrendszer közben felmondta a szolgá-
latot, akkor Fürkész elnyomta az utolsó szivarját is,
felnézett a félkaréjra, és megkérdezte:
– Végeztünk… volna, ha nem furdalná egy kérdés
az oldalamat Ki volt az, uraim, aki tegnap éjszaka be-
törte a kórházszárny alagsori ablakát bemászott
meglátogatta a bonctermet majd ostoba módon
nyitva felejtette az ajtaját?
Dermedt csend honolt a padsorok között
Fürkész kivárt A legnagyobb bűnnek nem is az
üvegtörést tartotta, hanem azt hogy a betolakodó a
balul járt péklegényre elfelejtette visszahelyezni a
darócot, így a holttestet aznap reggel a boncszolga
kitakarva találta. De ennek a felháborító hanyagság-
nak a kiteregetésével várt még. Biztos volt abban,
hogy valamelyik medikusa osont vissza az előző napi
boncolásgyakorlat után, kérdés, lesz- e a fickóban
annyi kurázsi, hogy elvállalja.
– Várok – közölte. – Most, ebben a pillanatban vá-
lik el, uraim, a fekália a létől.
Semmelweis Stolzra pillantott, döntött.
– Ne őrülj meg! – súgta Stolz, és megfogta Sem-
melweis karját
– Még egy percet adok a bűnösnek – tette hozzá
Fürkész, és előhúzta a zsebóráját
Semmelweis kiszakította a karját a fogásból, és
felállt
Az elszörnyedés moraja hullámzott végig az előa-
dótermen. Jankovich szigorúan nézett Semmelweis-
re, kicsit is meg is lepődött, de nem mutatta. Az
egész évfolyamból egyedül ez a busa fejű fiatalem-
ber érdekelte. Jókor kérdezett, többnyire bölcseket
– Megkérném a medikus urat maradjon itt velem
egy percre. A többiek távozhatnak.
A terem lassan kiürült Stolz leszegett fejjel bandu-
kolt ki a többiekkel együtt Semmelweis eközben a
félkaréj utolsó sorában állt, nem mozdult, merészen
szemezett Fürkésszél.
Mikor az utolsó hallgató után becsukódott az ajtó,
Jankovich intett a fiúnak, hogy jöjjön le hozzá. Komó-
tosan kezdte eltakarítani a kísérlet maradványait
Vászonzsákot vett elő, és a tengerimalacok tetemét
egymás után belehelyezte. Elmerülten ténykedett,
nem nézett Semmelweisre.
 – Volt erre a, hogy is nevezzem, erre a tanterven
kívüli boncterem- látogatásra valamilyen indoka?
– Volt, professzor úr.
– Beavatná roppant kíváncsi tanárát is?
Semmelweis elvarázsolva bámulta Fürkész szor-
goskodását A professzor egy ronggyal alaposan letö-
rülte a bonckéseket, elballagott a szemétkosárig, és
kiöntötte a hulladékot
– Megborzongtam a boncolástól tegnap délelőtt
Éjszaka kényszerítettem magam, hogy a tetem mellé
üljek. Hogy végérvényesen megszokjam a helyzetet
és a… szagot
– Ó! Megható! Az alagsori ablak megcsináltatásá-
nak költségét fizesse be a dékáni irodában.
– Igenis, professzor úr.
Jankovich most szembefordult Semmelweisszel.
– Hányán voltak?
– Én. Csak jómagam.
– Egyedül?!
– Igen. Szükségem volt erre a… az önkísérletre.
Fürkész összekötötte a vászonzsákot egy zsineg-
gel, hóna alá kapta, elindul kifelé.
– Remélem, nem vágta meg az ujját – recsegte, és
kiment az ajtón.
Stolz Xavér, amíg az udvaron várta Semmelweist,
igazolást keresett gyávaságára. Ignácot kedvelte
Fürkész, köztudomású volt, hogy az egész évfolyam-
ból egyedül őt hívta meg a lakására. Kiváltságos di-
ákként leginkább ő számíthatott bocsánatra. Ez tény,
kapaszkodott a kézenfekvő magyarázatba Stolz.
Ezért nem jelentkezett Fürkész kérdésére. Persze ez
hitvány magyarázat volt, csekélyke indok az önfel-
mentésre. És ahogy így emésztette önmagát, egy-
szerre újra felhorgadt benne a bűntudat az irigység
miatt, amely hónapok óta gyötörte, amelyet folyvást
elhessegetett, amelyért megvetette önmagát Ez itt a
hamleti kérdés, döbbent rá Stolz, minek kerülgetni.
A szokatlanul éles téli nap kettészelte a teret feke-
te és fehér hasábokra. Az udvar időközben kiürült,
csupán Stolz ácsorgott a kikericssárga épület mel-
lett, hozzápréselve homlokát a rücskös falhoz. Bele-
suttogott a légbe.
– Féltékeny vagyok – motyogta Stolz féltékeny va-
gyok rá!
Most, hogy ki is mondta, mintha megkönnyebbült
volna. Végül is ez nem bűn, a féltékenység minden-
napi, természetes érzület, ha ki tudná elemezni az
okokat, amelyek elvezettek idáig, felül is emelked-
hetne rajta. Tehát, van-e bármilyen oka arra, hogy
irigy legyen a legjobb barátjára?
Nincs, semmi!
Illetve.
Ha nem látná Ignácban ezt a buzgást, ezt a folya-
matos készenlétet, ezt az okoskodásra mindig kész
hajlamot, akkor újra megtapasztalhatná barátságuk-
nak magától értetődő, csendes örömét. Néhány éve,
a kamaszkoruk legvégén felhőtlen volt a viszonyuk.
Akkor például mintha még nem zavarta volna az Ig-
nácban túlcsorgó szorgalom. Miért akar Náci
mindennek a végére járni? Mikor fejlődhetett ki
benne ez a könyörtelen tisztesség?
Stolz szinte a házfalra tapadt, akár egy napon süt-
kérező bogár, szemét behunyta, ellazult. Nem va-
gyok gonosz ember, skandálta magában, nem va-
gyok gonosz. Igyekszem. Ignác a barátom. A legjobb
barátom. Drukkolok neki. Magamnak is drukkolok,
igaz, de neki is. Mindkettőnknek drukkolok.
A kőszegi konvertita árvaházban töltött évekről
soha nem beszélt, bár újabban gyakran álmodott ve-
lük Akkor még Cáki Xavérnak hívták, valószínűleg
azért, mert a cáki pincesor mellett, a mezőn találtak
rá a kisfiúra négyéves korában.
Hajnali ötkor Lőrinc, a kapus végigszaladt ko-
lompjával a hálótermeken. Öltözködés közben éne-
kelni kellett a Szent, szent, szentet. Fél hatkor kezdő-
dött a reggeli ima. Hatkor irány a templom, szentmi-
se. Fél hétkor az árvák megkapták a napi kenyérada-
got Tízig iskola. Negyed tizenegykor a házi csengő
jelezte, elérkezett az idő öt miatyánkra és üdvöz-
légyre az elhunyt és élő jótevőkért Ugyanennyit
mondtak Szent Flórián tiszteletére. Délben megtalál-
ta őket az ebéd előtti ima. Kettőtől négyig újra tanu-
lás. Utána négytől fél ötig szabadidőt kaptak az ár-
vák. De a csend akkor is kötelező volt Xavér, ha ál-
modott az árvaházról, mindig ez a süket, vészjósló
csend kísérte a képeket A csengő is úgy szólt csak,
némán, bár a harangnyelv vadul hozzáütődött álma-
iban a fémsapkához.
Csend.
Csend.
Xavér tizenhárom éves születésnapja után két hét-
tel szökött meg az árvaházból. Négy hónapig tartott
a bujdosás keresztül- kasul az országban. Végül egy
Vác melletti gazda hozta fel szekéren Budára, cseré-
be előtte heteken át Xavér hordta ki a ganajt az istál-
lójából. A váci gazdának az Apród utcában volt dolga,
marhabőrt szállított a Fehér Elefánt nevű nagyke-
reskedésbe. Miközben lepakolta az árut, az üzlet tu-
lajdonosának, Semmelweis Józsefnek feltűnt a
csontsovány fiúcska. Xavér arca, karja izzott a
gennytől lüktető hólyagoktól. Semmelweis Józsefnek
volt némi tapasztalata bizonyos himlőtípusok felis-
merésében. Tíz gyermeke közül hárman is e kórnak
estek áldozatul. Talán ez a tapasztalás döntötte el
Xavér sorsát
A több helyiséget is magában foglaló üzlet tömve
volt vevőkkel. Xavér, aki segített becipelni az árut, az
egyik fordulóban megpördült és földre zuhant Az
egyik vásárló, akit kis híján magával rántott, felsik-
kantott Stolzné akkor negyvenhárom éves volt már
régen lemondott arról, hogy lehet saját gyereke. Mi-
után Semmelweis József és Stolz Etelka egy székre
ültették a kisfiút a tulajdonos elmondta gyanúját az
asszonynak. Ez a gyermek himlős, állította, le kellene
fektetni.
Stolzné Isten ujját látta e véletlenben. Kocsit hiva-
tott és a tűzben égő gyerektesttel az ölében hazahaj-
tatott. A Stolz család még abban az évben örökbe fo-
gadta az árvát.
Felhő takarta be a napot, a szélben zizegtek a to-
vasodort falevelek Stolz ellökte magát az egyetemi
épület falától, elsétált a kerítésig.
Semmelweis virgoncán száguldott le a lépcsőn.
Fürkész nem haragudott meg rá, sőt mintha egy el-
fojtott mosolyt is látott volna professzorának száj
szegletében. Magára kellett vállalnia ezt az éjszakai
csínyt, Xavér nem tehette. Ha valaki az első bonco-
lásnál csődöt mond, az ne ugráljon.
Amikor Ignác kiért az udvarra, beleütközött a fel-
alá sétáló Stolzba.
– De jó, hogy megvártál – csapta hátba.
– Megússzuk? – kérdezte Stolz halkan, miközben a
kapu felé baktattak.
– Jössz nekem két forinttal. Nagyjából ennyi lesz a
dupla pinceablak, a gitt és az üveges költsége.
 Kettő

Ignác pontosan emlékezett, mikor kezdődött a ba-

rátságuk. Bár a gimnázium második évében Faludy
atya új ülésrendet vezetett be, és Semmelweis Igná-
cot Stolz Xavérral ültette egy padba, a két fiú nem-
igen került közel egymáshoz. Ennek is megvolt a
maga oka. Ignác eminens diák volt, minden tárgyból
dicséretes, kivéve a retorikát. Stolz bizonyítványá-
ban viszont csupa közepes jegy szerepelt, egyetlen
kivétellel: az ő poétikai dolgozatait mindig jelessel
honorálta a legszigorúbb tanár, Ferenc atya.
Ezért aztán a retorikaórákon, ha esszét kellett írni
Cicero életéről, vagy csupán példákat összegyűjteni
a boldogság mibenlétéről, Xavér tolla sebesen szán-
totta a füzetlapokat, miközben Ignác íróeszközének
végét rágcsálta, és beleizzadt, amíg kiötlött egy- egy
pofás mondatot Stolz írás közben néha elbizakodot-
tan pillantott a padtársára.
Eljött a tél. Egy decemberi napon, amikor beütött
Faludy atya hörghurutja, és a felügyelet nélkül ma-
radó fiúk megvadultak a nagyszünetben, Ignác vélet-
lenül rácsapta az ajtót Xavérra. Rabló- pandúrt ját-
szottak, a menekülő csapat, ahová Ignác is tartozott,
kiviharzott a teremből, a pandúrok, köztük Xavér,
utánuk A becsapódó ajtó Stolz hüvelykujját fogta sa-
tuba, a fiú felsikoltott, majd elvágódott.
Néhány másodpercig tartott az ájulás, de mikor
magához tért, a sérült ujj háromszorosára duzzadt
és belilult Xavérnak kibuggyant a könnye a lüktető
fájdalomtól. Ignác karon ragadta és kihúzta őt az ud-
vara.
Az iskolaszolgák az érseki gimnázium belső kert-
jében az éjszakai, sűrű havazás után csinos hóbuc-
kákat építettek. Ignác a jajgató Xavért egy ilyen hó-
kupachoz támogatta, és a feldagadt, szilvaszín ujjat
benyomta a hűvös, fehér dombocskába. A fájdalom
meglepő gyorsasággal enyhült, a halvány, hónapok
óta tartó ellenszenv pillanatok alatt elenyészett
Ám a barátságot igazából az album alapozta meg.
A szépen gyógyuló hüvelykujj alkalmat kínált Xa-
vérnak, hogy meghívja magukhoz Ignácot délutáni
findzsa csokoládéra. A Stolzházban sem tartottak túl
sok könyvet, de egy- kettőt őriztek azért a nyikorgó
ajtójú almáriumban. Xavér kedvence egy hatalmas,
vaskos album volt, Leonardo da Vinci anatómiai raj-
zait gyűjtötték össze benne. Amikor Xavér kiemelte
ezt a könyvet a szekrényből és lehelyezte a padlóra,
hogy kényelmesen, Ignáccal közösen át tudják la-
pozni, az eldöntötte a jövőt. Ezek a bámulatos rajzok
az emberi érrendszerről, az íjként kifeszülő izmok-
ról, de főképpen a magzatban kuporodó embrióról
megbabonázták Ignácot is, és ettől a naptól kezdve a
két fiú hetente többször töltötte a délutánokat a pad-
lón kuporogva, egymás mellett, a Leonardo-album
fölött.
Eladdig, amíg Ignác merész lépésre határozta el
magát
A Semmelweis-házban rend volt. Mindenki tudta a
dolgát Az elmaradhatatlan családi vacsora jelentette
a nap csúcspontját Apus esténként már fáradt volt,
az üzletben eltöltött tizenkét óra kimerítette. Anyus
jó korán, évekkel korábban megtanította a gyere-
keknek, hogy evés közben tilos a vihánc. Gyors ima,
csöndben elköltött vacsora, beszámolók, aztán irány
az ágy. Akkortájt heten voltak, hat fiú és egy lány.
Apus és Anyus az asztal két végén ültek, a gyerekek
kétoldalt. Apus áldotta meg mindig az ételt, Anyus
tálalt A leves kanalazgatása közben Apus sorban
kérdezte előbb a lányát, aztán fiúkat Életkor szerint,
egymás után.
– Milyen volt a nap?
A Semmelweis- házban megtanulták a leckét
Az esti diskurzus éveken át ebből az egyetlen kér-
désből, és a rövid, lényegre törő válaszokból állt A
makulátlan válasznak rövidnek kellett lennie, de tar-
talmasnak. Anyus elmagyarázta, hogy Apus mit tart
a felelőtlen életről. Tehát a kifogástalan felelet soha
nem lehetett megúszó vagy felületes. A frappáns vá-
lasz egy beismerés volt Ha a Semmelweis gyerek
nem követett el aznap semmilyen vétséget, akkor ki
kellett találnia egyet
Bűnöket
Aprókat
A torkosságot gyakran választották A szemtelen-
ség is megtette. Vagy ott volt például a verekedés.
Elszakadt nadrág, késés az iskolából. Ráadásul néha,
ritkán egy- egy vacakabb érdemjegy is becsúszott
Miután a Semmelweis gyerekek kiváló tanulók vol-
tak, ez az egyik legsúlyosabb véteknek számított
Apus felhúzta a szemöldökét, és némi töprengés
után kiötlötte a szankciókat. Tizenkét miatyánk. Hu-
szonöt miatyánk Két éjszaka a sufniban. Négy éjsza-
ka a sufniban.
A sufni egy fűtetlen kamra volt, huzatos ablakok-
kal. Télen a sufniban eltöltendő éjszaka olyan volt,
mintha a szabad ég alatt vackoltak volna el. A pará-
nyi helyiségben mindössze egy szalmazsák fért el,
amelyre vékony pokrócot hajítottak, és egy kis asz-
tal, rajta lavórral, vízzel. A sufni bizonyos értelem-
ben tömlöc volt, Apus alakította ki így. Hogy legyen
helye a szenvedésnek Hogy mindnyájan megtanul-
ják, a felnőtt élet embert próbáló. Hogy nem lesz ke-
gyelem.
Először Ignác fivére, Károly rúgta fel a szabályokat
Egyik este, az ima után minden bevezetés nélkül be-
jelentette, hogy eldöntötte, a papi hivatást választja.
Apus hátradőlt a székén, végigsimított tar feje búb-
ján, ivott a borospohárból, hosszan elmerengett
– Üres beszéd – jelentette ki végül. – Úgy terve-
zem, hogy júniustól te is bejössz hozzám az üzletbe.
Apus mindegyik gyerekének ezt a jövőt szánta. A
nagykereskedést, a Fehér Elefántot Abban az évben
borospincét is nyitott a pinceszinten. Felül pedig
szőrmét, prémárut, selymet kezdett a bőr mellett
árulni.
– Nem megyek – folytatta konokul Károly. – Pap
leszek
Ez felfoghatatlan lázadás volt Mindannyian a tá-
nyérjukba meredtek, Anyus is. Várták a vihart Sem-
melweis József, ha elkapta az indulat – többnyire
egészen apró ügyek is kihozták a béketűrésből üvöl-
teni kezdett, szeme kidülledt, homlokán kidagadt
egy vastag ér. Egészen közel hajolt áldozata arcához,
szinte összeért az orruk, sztentori hangon rikácsolt,
félelmetes volt Ám ezúttal semmi ilyesmi nem tör-
tént Károlynak még sufniba sem kellett vonulnia
egyetlen éjszakára sem. Ellenben ettől az estétől
kezdve Apus számára nem létezett többé.
– Leírtam – mondta hónapokkal később a félénken
érdeklődő Anyusnak.
Károly még vagy egy évig ott lakott velük, de Apus
átnézett rajta, mintha üvegből lett volna.
Ignác tehát tudhatta, mit kockáztat Mikor Károly
lázadása után négy évvel a vacsora közben előhoza-
kodott az elhatározásával, nem lehettek kétségei.
Éppen csak hogy elmúlt tizenhét Egy ideje már a
testvéreivel együtt neki is be kellett járnia délutá-
nonként az üzletbe, Apus kisebb beszerzésekkel is
megbízta.
– Milyen volt a nap? – tette fel az obiigát kérdést
Apus, de nem nézett rájuk A leveses- tálban úszó
cérnametéltet fürkészte.
– Semmilyen – válaszolta Ignác.
Már ez a hányaveti felelet kirívó szemtelenségnek
számított
– Másról szeretnék veletek beszélni. Apus, én to-
vább akarok tanulni. Orvos szeretnék lenni.
– Miféle orvos? – kérdezte Apus hosszú csend
után.
– Talán belgyógyász.
Apus rágta a szája szélét
Egyszer csak felpattant, széke a földhöz csapódott
– Gyere! – ripakodott Ignácra, és elindult a sufni
felé.
Ignác kegyetlen üvöltésre számított Többnapos,
esetleg – hetes fogságra, kíméletlen rendszabályok-
ra. Ehhez képest Apus leült a szalmazsákra, intett
Ignácnak, hogy telepedjen mellé.
Apus sokáig hallgatott, majd sóhajtott.
– Neked más sorsot képzeltünk Anyussal. Te vagy
mind közül a leg…
 A nagydarab, rózsás arcú férfi elharapta a szó to-
vábbi részét Ignác soha nem tudta meg, hogy Apus
szerint a testvérek közül miben lehet ő az első.
– …mi téged hadbírónak szántunk. Tudjuk, hogy a
poétikában nehézségeid vannak. A hadbíró az ítéle-
tet lediktálhatja a jegyzőnek.
Ignácot annyira meghatotta Apus szelíd szemre-
hányása, amely éppen csak érintette az egyik iskolai
tárgyban jelentkező megmagyarázhatatlan ügyefo-
gyottságát, hogy elhatározása ellenére nem próbálta
győzködni őt. Valószínűleg Apus soha nem értette
volna meg, miféle szerelem született a fiában azóta,
hogy néhány hónapja megismerkedett egy Leonardo
nevű zseni anatómiai rajzaival.
Bécs, 1845
 Három

A pesti egyetem harmadik évében Semmelweis,

Stolz, és Falussy Tihamér úgy döntöttek, hogy a to-
vábbi orvosi tanulmányaikat Bécsben abszolválják.
Falussy úgy került a két barát mellé, hogy egy ki-
ábrándítóan üres téli éjszakán megvédte őket az el-
agyabugyálástól. A pesti medikusok esténként a Két
Pisztolyba jártak le, a Belváros közelében egyedül
itt, a Széna piaci fogadóban lehetett kiereszteni a
gőzt. A kocsma nem volt éppen veszélyek nélküli te-
rep, a ha- jópadlós pince marhahajcsárok törzshely-
ének számított Stolzot az első korty pálinka mindig
krakélerré változtatta. Akkor éppen egy félszemű
ökörhajtóval vitatkozott össze, szó szót követett, a
részeg legény gatyájának mélyéből egyszer csak elő-
villant a bugylibicska. Falussy szerencsére a közel-
ben állt Akkorát rúgott a marhahajcsár kezébe, hogy
a bicska kirepült a suhanc kezéből, és egyenesen a
kocsma deszkamennyezetébe fúródott A három me-
dikus fejvesztve menekült Négy sarokkal később
bemutatkoztak egymásnak a csillagtalan éjszakában.
Falussy Tihamér azontúl a barátjuknak számított
Az egyetemváltás is közös elhatározás volt, de Ig-
nác beszélte rá őket Ignácot pediglen Fürkész győzte
meg. A professzor a harmadéves belgyógyászszak-
vizsga előtt meghívta diákját a lakására.
– Mondja, Semmelweis – kezdte Jankovich a bősé-
ges ebéd utáni első szivarját rágva, miközben elnyúlt
az öblös fotelben – , mi szeretne lenni?
Semmelweis szeme kikerekedett, erre a kérdésre
egyáltalán nem számított Azt hitte, Fürkész arra a
félévre céloz, amelyet Apus megbékítése okán a bé-
csi egyetem jogi karán végzett el.
– Az csak egy kitérő volt…
– Úgy értem, mi lesz magából? Orvos vagy felcser?
Ne nézzen rám ilyen ostobán. Maga értelmes fiatal-
embernek látszik, azért faggatom. Máskülönben
hagynám a fenébe, eggyel több tökfilkó a kórházak-
ban, vagy eggyel kevesebb, nem számít De magának
szép, magas homloka van, néha a legjobb időben
hallgat, és ez nagy szó. Komoly reményeket fűzök
magához, Semmelweis, ezért kérdem, mire készül?
– Valamit rosszul csináltam, professzor úr?
– Nem rosszul, csak ügyetlenül – fújta a füstöt
Fürkész a fiúra. – Itt nyaralgat ezen a posvány he-
lyen, ahol természetesen kap majd két év múlva egy
diplomát Még praxist is nyithat, ha ügyeskedik, egy
csomó pénzt is kereshet De magában több van, sze-
rintem. Magának szűk ez az egyetem, Semmelweis,
meneküljön! Itt csak véglegesen ellustul! Iratkozzon
vissza Bécsbe, ha komolyak a szándékai, minél
előbb, annál jobb. Magából még valódi doktor is le-
het
Ennyi kellett, nem több. Miután Xavér és Falussy
Tihamér sem felcsernek készült, együtt iratkoztak át
a bécsi egyetem orvosi karára.
Bécs Pesthez képest vad, lázas metropolisznak
tetszett A belvárosban hömpölygőit a tömeg, az ut-
cákat burkoló gránitkockák élesen, visszhangosan
verték vissza a lóvontatású omnibuszok kerekeinek
ritmikus dübörgését Minden sarkon kávéház kínálta
magát. A bölcsészek a Café Gabesamba jártak, mű-
márvány falak között hörpintették le a napi három
adagot, a csészék alátétjére porcukorral dúsan meg-
hintett, dióval töltött golyócskákat helyeztek A me-
dikusok, így Semmelweis és barátai, a Cafe Hanischt
látogatták, ahol a híres festő, Erasmus Engerth a be-
járattal szemközti falon életnagyságban, élénk szí-
nekkel örökítette meg a tulajdonost. A Café Hanisch-
ban hetente tartottak füttyversenyt, melyben Fa-
lussy kétszer is a dobogóra állhatott A bécsi őszbe
könnyű volt beleszeretni. A késő délutáni alkonyai-
kor meggyújtották a gázlámpákat. A városra eresz-
kedő, vattás ködben az aranyló fénynyalábok hasáb-
jai úgy szikráztak fel, mint a legendák erdőjében a
szentjánosbogarak.
Nem gyanakodtak semmire, mikor hármukat a
diplomaosztás előtti héten berendelték Rokitansky
irodájába. A professzor, aki a patológiai anatómia
nagy tekintélyű egyetemi tanára volt, kerek perec
közölte velük, hogy az Allgemeines Krankenhaus
szülészeti osztályán kezdhetik meg orvosi hivatásu-
kat. Stolzot és Falussyt, akik belgyógyásznak készül-
tek, felbőszítette az ultimátumnak hangzó ajánlat.
Semmelweis sztoikusán vette tudomásul, hogy szül-
észmester lesz a jövőben.
Aznap este kegyetlenül berúgtak. Éjfél után egy-
mást támogatva botorkáltak az utcán, magyar nótá-
kat énekeltek, roppant bátorság költözött beléjük,
elhatározták, felcsöngetnek Rokitanskyhoz, és se
szó, se beszéd felpofozzák Ilyen csúfságot nem tehet
meg velük senki sem. Aztán kis időre elfelejtkeztek
tervükről, csupán némi mélabú kavargóit bennük
együtt az infantilis vidámsággal. Hogy miképpen ke-
veredtek a kis hídra a Dunán, az ködbe veszett Egy-
szer csak ott álltak, Falussy előrehajolt, és a híd kor-
látján keresztül a folyó lent örvénylő vizébe rókázott
Ez annyira mókás volt, hogy Ignác és Xavér nevetni
kezdett A részegségnek azon a fokán ez az idétlen
vihogás fuldokoló, vég nélküli, hisztérikus röhögésbe
csapott át A két fiú a roham végén egymásba ka-
paszkodva, dülöngélve ocsúdott
Falussy Tihamér sértődötten bámulta őket Neki-
készült elmondani, mennyire fáj neki, hogy kineve-
tik, de torkán akadt a szó. Xavér vadul kiszakította
magát Ignác öleléséből, és elszántan megpróbált
felmászni a híd párkányára. Fülledt, párás éjszaka
volt Stolz pityókás állapotának köszönhetően több-
ször is visszacsúszott, amíg sikerült magát felügyes-
kednie a keskeny fakorlátra.
Lenézett. A sötétben nem látta, csak hallotta, hogy
alant lustán, egykedvűen hömpölyög a víz. A felfog-
hatatlan jó kedély pillanatok alatt váltott át ecetes
irigységbe. Stolznak ezzel legutóbb a pesti egyetem
udvarán kellett szembesülnie, öt évvel ezelőtt. Azóta
sikeresen nyomta el ezt a szégyenteljes érzületet, fel
nem foghatta, honnan, milyen mélységből kúszott fel
ismét a torkában a féltékenység, mint a keserű epe.
Kitárta két karját, felnézett az égre. A hold előtt se-
bes felhőcsíkok úsztak el.
Semmelweis ocsúdott először. Odaugrott Stolzhoz,
átkarolta a térdét
– Kapd el! Segíts! Még leesik ez a barom!
Falussy mozdult, elkapta Stolz bokáját
– Köpök rád! Te csak mész előre, mint egy gőz-
mozdony!
Ezt motyogta Stolz, és Semmelweisre mutatott
Imbolygott Könnyű lett minden, szinte boldog volt
Előredőlt, egyenesen a víz felé. A két fiú keményen
tartotta, Falussynak sikerült derékon kapnia, ezért
aztán Stolz nem zuhant le azon nyomban. Egy pilla-
natra megcsavarodott a teste, a gravitáció a víz felé
húzta, súlya megsokszorozódott
– Tartsd! Húzd! – üvöltött Ignác, és erősen ölelve
Stolz combját, hátracsusszant Ő is, Falussy is a fene-
kükre huppantak, de így sikerült visszarántaniuk
Stolzot, akinek feje a rántástól a híd fakorlátjához
koppant
Mind a hárman a földön feküdtek, az életveszély
elmúlt
Még hajnalhasadás előtt egy városszéli fogadó
kuglipályájára vetődtek, fogalmuk nem volt, mikép-
pen keveredtek oda. Szilaj dühvel lökték a golyót,
szótlanul, magukba merülve játszottak, ha valaki le-
selkedett volna utánuk, azt hihette volna, az életü-
kért küzdenek. De amilyen szenvedélyesen állítgat-
ták fel újra és újra a bábukat, ugyanilyen váratlan-
sággal hagyták abba az egészet, és terültek el a trá-
gyaszagú fűben.
Elmúlt Öt év, és ők mindhárman, végérvényesen
orvosok! Néhány óra még, és úgy szólítják őket: dok-
tor úr. Ez felfoghatatlanul gyönyörű volt, egyben fé-
lelmetes. Stolzban mindezek ellenére nem csillapult
az a sötét, gyilkos indulat, amely elfogta korábban, a
híd korlátján állva. Ott gomolygott, forrott benne to-
vábbra is, ki akart tömi. Egyszer csak kibökte:
– Megnézném magamnak most Kolletschkát.
Jakob Kolletschka a professzor Rokitansky as--
szisztense volt az egyetemen, a patológia tanszéken.
Ignác az elmúlt másfél évben igen szoros kapcsolat-
ba keveredett vele. Stolz soha nem mutatta, hogy őt
ez zavarná. Éppen ellenkezőleg, ha Semmelweis lel-
kesedett a közös, éjszakai boncolásokért, amelyre
Kolletschka meginvitálta kedvenc tanítványait, köz-
tük Ignácot is, Stolz büszkén hátba csapta a barátját,
és kijelentette:
– Boncnagymester lettél, nagyfiú!
Valójában azonban lenézte Kolletschkát, ezt a pöt-
tömnyi, bajuszos emberkét, aki úgy lelkesedett egy
halott felszabdalásáért, mint ő, Stolz, mondjuk egy
sovány, csípősre pácolt marhafelsálért
Ám most mikor múlóban volt a mámor, és kilú-
gozva, elgyengülve hevertek ott a trágya- szagú fű-
ben, a kuglipálya mellett, Stolz bele akart mami ebbe
a megszállott tudósba, vagyis igazából rajta keresz-
tül Ignácba.
– Megnézném – folytatta – , hogy ilyentájt vesekö-
vet túr elő egy hullából, vagy egy elrákosodott húgy-
hólyagot?
– Menj már – könyökölt fel Falussy. – Mi rosszat
tett neked Kolletschka?
– Túl tüchtig. Túl slampos.
– Most tüchtig vagy slampos? – kérdezte Ignác.
Stolz nem válaszolt, csak felnevetett. Minden
megvetését megpróbálta beletuszkolni ebbe a rövid
kacajba.
– Félsz most elmenni hozzá? – fordult Ignác felé.
Semmelweis túl jól ismerte Xavért ahhoz, hogy
meglepődjön. Stolzot, ha ivott, elfogták ilyen érthe-
tetlen revans vágyak. De másnap már restellte eze-
ket, és nem győzött elnézést kérni.
 – Nem félek – felelte Semmelweis. – Hozzá bármi-
kor be lehet állítani. Ha akarod, máris indulhatunk.
Egymásra néztek, feltápászkodtak. Egyikük sem
érezte visszásnak, hogy hajnali fél ötkor váratlanul
beállítsanak egy tekintélyes tudóshoz így, félig pi-
tyókásan, egy züllött éjszaka után.
Kolletschka még aludt Kábán imbolygóit ki az
ágyból, és nyitott ajtót A kétszobás lakásban, ame-
lyet bérelt, pokoli rendetlenség uralkodott Az aszta-
lon kétnapos vacsora maradványai száradtak, szét-
dobált könyvek hevertek a padlón, a látogatókat be-
lépéskor fejbe vágta az áporodott levegő bűze. A pa-
tológus zavartan invitálta őket beljebb. Lehajította a
székről a koszos alsóneműit, nadrágjait, közben sza-
badkozott
– Nem számítottam rátok.
Semmelweis már bánta, hogy belement ebbe a lá-
togatásba.
– Erre jártunk – habogott
Stolz ellenben elkezdte roppantul élvezni a hely-
zetet.
– Fel vagyunk zaklatva. Ha használhatom ezt a ki-
fejezést, tanár úr.
– Hogyhogy, kedves Xavér?
– Elbántak velünk. Gondolom azért, mert magya-
rok vagyunk.
Stolz leült az egyik székre, ártatlan képet vágott
 – Három oktondi magyar, velünk könnyű kibab-
rálni. Van itthon pálinkája, tanár úr?
Kolletschka a szekrénye aljából előkotort egy üve-
get Semmelweis kibotorkált a konyhába, hogy elöb-
lítse a poharakat Stolz trónolt az asztal mellett, kez-
dett belelendülni.
– Rokitansky berendelt bennünket, hármunkat
Sugárzó arccal kioktatott minket Gagyogott Hogy az
élet szépsége. Hogy a terhes asszonyok védelme.
Hogy nincs ennél szebb hivatás. Egyszóval ránk sóz-
ta a szülészetet. Magasból tett arra, hogy mind a
hárman belgyógyásznak készültünk Tudta ezt a ta-
nár úr?
– Kleinhez osztottak be minket Egyes klinika – ki-
abálta Semmelweis a konyhából. – Kicsit elkenőd-
tünk. Be is rúgtunk.
– Nem kicsit! – ütötte a vasat tovább Stolz. – Én
spéciéi orvosnak tanultam öt évig. Ehhez képest
holnaptól, sőt már mától, puncikat kukkolhatok
napestig. Disznóság!
Semmelweis visszatért az elmosott poharakkal.
Kolletschka becsületesen elosztotta az üveg alján lö-
työgő pálinkát négyfelé. Koccintottak, lehajtották.
– Nono. Nem olyan tragikus ez, doktorkák. Bon-
colni ott is lehet. Sőt, tulajdonképpen…
Stolzot elfogta a pulykaméreg. Ebben a kerek fejű
mániákusban nyoma nincs az együttérzésnek. Ez
csak és kizárólag a boncolásról tud papolni, mintha
továbbra is az egyetemen lennének, és néhány órá-
val korábban nem kapták volna kézhez a diplomáju-
kat
– Ki a fene akar boncolni? Én a gyógyításra tettem
esküdt nem a nyiszálásra! Ha tudni akarja a tanár úr,
vagy ha a mai naptól esetleg szólíthatnám Jákob-
nak…
– Persze – vágott közbe Kolletschka buzgón – , ne-
ked Xavér mostantól Jakob!
– …szóval, Jakob, ha tudni akarod, ha megtehet-
ném, az életben be nem tenném be a lábamat többé a
nyiszálóterembe, eddig vagyok azzal, hogy évek óta
hetente ötször vágok, vágok, újra csak vágok!
Falussy, aki ez idáig földöntúli mosollyal ült a szé-
kén, mintha itt sem lenne, most kezét csillapítón
Stolz karjára helyezte. Kolletschka egy ideig az üres
üveggel babrált, aztán csendesen megjegyezte 1

– Azért tanultál öt évig, mert kíváncsibb vagy,

mint az átlag. És azért lettél orvos, mert ráébredtél,
hogy azt a szerkezetet, amit embernek nevezünk,
úgy lehet leginkább feltérképezni, ha belülről is is-
mered. Ezért van szükséged boncolásra.
– Patológusszöveg – vonta le a konklúziót Stolz.
Semmelweis lecsapta a poharát az asztalra.
– Hagyd abba, Xavér! A boncolás az alap! Anélkül
nincs tudomány. A boncolás minden!
Stolz elégedett volt A kerek fejű patológust a saját
lakásában taníthatta móresre, és a barátját is kihozta
a béketűrésből. Ennél többet ez után az elfuserált
éjszaka után nem remélhetett
 Négy

A bécsi Központi Kórház bejárati épülete emele-

tes, klasszicista, tojássárgára mázolt palota volt,
dupla szárnyú kapuja boltíves, keskeny folyosóra
nyílt Ezen a huzatos lépcsőházon keresztül lehetett
kijutni a belső udvarra.
Amikor az ifjú doktorok a züllött éjszaka után
rendbe tették magukat, és ahogy illik, fekete felső-
kabátban, csokornyakkendőben átvágtak a tekinté-
lyes udvaron, amelyet négy oldalról kétemeletes, ap-
róablakos épületek öveztek, már lélekben is felké-
szültek új munkahelyükre. Az Egyes Számú Szülé-
szeti Klinikát a boltíves folyosóval éppen szemben,
az udvar másik oldalára telepítették.
Hárman, szinte egyszerre lépdelve komótosan fel-
caplattak a klinika második emeletére, az igazgatói
szobába. Klein professzor korán, már a negyvenes
éveinek elején elkezdett kopaszodni, ezért vékony
szálú, szőkésbarna hajzatát gondosan hátulról előre
fésülte, és gyakran kereste a tükröződéseket, ellen-
őrizni, nem villan- e elő a kelleténél nagyobb tar folt
a koponyáján. Szobájában a díszes, barokk tükör
mellett két olyan könyvszekrényt is elhelyeztetett,
amelynek üvegében, bizonyos szögből, visszatükrö-
ződött a képmása. Pedáns, kerek emberke volt, sze-
rette megcsipkedni a szépasszonyok orcáját
Mikor a friss doktorok bekopogtak hozzá, Klein
éppen két tyúkot próbált a sarokba terelni. Lihegve,
kipirulva csodálkozott rá a belépőkre. Bonyolult lett
volna elmagyarázni, mit keres két aprójószág a fő-
igazgatói irodában, ezért inkább kihúzta magát,
gyors pillantást vetett a könyvszekrény üvegére, és
fontoskodó arcot vágott
Miközben a pipik egyfolytában károgtak, Klein
professzor leültette a fiatalembereket Még ebben a
zilált lelkiállapotában is felfigyelt arra, hogy egyedül
Stolznak van érzéke a harmóniához, őt mintha ska-
tulyából húzták volna ki, szürke nyakkendőjéhez
szépen passzolt aranyozott mandzsettagombja. A
másik két doktoron minden ferdén állt, Semmelweis
elfelejtette begombolni mellényének alsó két gomb-
ját, Falussy órazsebéből pedig kilógott a lánc, de a
végéről hiányzott az óra. Mindezeket Klein elraktá-
rozta magában, miközben a csirkék vad csipogását
túlharsogva trécselt mindenféléről, például beavatta
látogatóit abba, hogy ifjúkorában egy ideig a császár
orvosa volt, fontosnak tartotta, hogy a fiúk igenis
szerezzenek tudomást arról, ő nem akárki.
Öblös bőrfotelekben ülték körül a kerek, alacsony
asztalt, porceláncsészékből kortyolták a kávét Jo-
hann Klein lassacskán rátért az osztályon folyó
munkára is.
 – Hat kórtermünk van az első emeleten, négy a
másodikon. Többnyire telt házunk van, ez százhar-
mincnégy beteget jelent Majd végigvezetem a doktor
urakat a birodalmon, előre biztosítva önöket, hogy
semmiből nincs elég. Sem ápolónőből, sem kötszer-
ből, sem lepedőből. Szivarból és terhes nőből viszont
bőséges a választék. Parancsoljanak az urak!
Miközben körbekínálta a szivardobozt, pókerarc-
cal konstatálta, hogy egyedül Stolz kacag remek
honmotján, a másik kettő idétlenül feszeng.
Kopogtak.
A főnővér, Schön kisasszony lépett be.
– Elnézést, főorvos úr! Tuschbein asszonynak na-
gyon felszökött a láza. Vért köp, azt kiabálja, hogy
nem lát!
Klein csóválta a fejét De azért felpattant, és elin-
dult kifelé, gyors pillantást vetve a könyvszekrényre.
A látvány a tükröződésben kedvére való volt haja
beborította a fejtetőt Előreengedte a fiatalembere-
ket, bosszús pillantással búcsúzott a tyúkoktól.
– Tessék, máris a sűrűjében vannak, uraim. Majd
menet közben beavatom önöket
Miközben a lépcsőházban lefelé csörtettek, Klein
felsorolta a tudnivalókat Tuschbein asszonyról.
– Huszonhárom éves nő, első szülés, harminchat
hetes. Tegnapelőtt belázasodott Ma reggel már meg-
vizsgáltam. A lázat nem tudtuk leszorítani, viszont
kétujjnyira kinyílt átvitettem a szülőszobába.
 Schön főnővér a doktorok előtt szaladt, néha ré-
mült arccal visszanézett mintha félt volna attól, hogy
elveszíti őket Semmelweis- nek feltűnt ez kétségbe-
esett nyugtalanság, mintha a nővér titkolt volna va-
lamit. Mikor a csapat leért a földszinti, aprócska szü-
lőszobába, már többen állták körül az ágyat Mint ké-
sőbb kiderült riadóztattak néhány nővért, akik gyá-
moltalanul, sután várakoztak.
Tuschbein asszony a hátán feküdt hatalmas hasán
felcsúszott a hálóing, feje lelógott a matracról, sze-
mei fennakadtak, a bal karja furcsán kicsavarodott
és beleakadt az ágynak a fej fölötti rácsába. Már több
perce halott lehetett Klein szaporán szedte a levegőt
a rohanást újabban nehezen viselte. Ötvenhat éves
múlt Először is óvatosan kiszabadította Tuschbein
asszony karját a rácsok közül, és finoman a test mel-
lé helyezte.
– Úgy tűnik, elkéstünk – mondta aztán.
Nem volt túlzottan megrendülve. Még álldogált
egy ideig, a padlót bámulta, sóhajtott, aztán legyin-
tett, és kiódalgott a szobából. Már a folyosón járt,
mikor Semmelweis utánakiabált:
– És a gyerek?!
Klein hátra se fordult, úgy nyilatkozta ki:
– Halott nőben a gyermek is halott
Klein tenyerével a folyosófalra csapott, ezzel je-
lezve, őt is bántja az események ilyetén fordulata, de
hát ez az élet, uraim, kegyetlen, nincs mit tenni. Kle-
in cipőinek talpa csikorgott a frissen mosott kőkoc-
kákon, ahogy távolodott, mintha siratóasszonyok
zümmögése halkult volna el.
Semmelweis a földhöz vágta a felsőkabátját, fel-
tűrte az ingujját A szülőszoba sarkában vas lavórtar-
tó állt, az edény alján némi víz is lötyögött Sem-
melweis odaugrott, megnedvesítette a kezét és rá-
förmedt Schön főnővérre.
– Szikét kérek És láncfűrészt!
Az üvegszekrény felé bökött, amelynek három
polcán a szokásos rendben ott sorakoztak a szülé-
szeti segédeszközök.
A főnővért annyira meglepte a váratlan utasítás,
hogy moccanni sem tudott Csak állt bénán, Sem-
melweisre bámult, mintha a szavak nem érkeztek
volna el a tudatáig. Az egyik tébláboló nővér ugrott a
szekrényhez, megpróbálta nyitni az üvegszárnyakat,
de azok kulcsra voltak zárva.
– Kinél van a kulcs? – kérdezte.
Schön főnővér a zsebeit kezdte tapogatni, de szól-
ni még nem volt képes. Csak a fejével jelezte, hogy
neki nincs kulcsa. Falussy ocsúdott fel először. A
szekrényhez ugrott, és ököllel beverte az üveget
Megragadott egy szikét
Semmelweis a halott nő fölött térdelt, fülét dom-
ború hasához szorította. Átvette Falussy- tól a szikét
felhasította a köldök fölött a bőrt
– Tudod te, mit csinálsz? – üvöltött Stolz.
 – Tudom. Először is felvágom a hasfalat majd a
méhfalat Fordítsák oldalra!
Két nővér ugrott segíteni. Oldalára fordították
Tuschbein asszonyt Semmelweis már szétfeszítette
a bőrt, a vér elborította a lepedőt
– Hogyan segítsek? – ordított Falussy.
– Először is ne kiabálj – válaszolta halkan Sem-
melweis. – Add a fűrészt és nyugodj meg. Máskülön-
ben, erősen vérzel!
Falussy a kezére pillantott, amelyből dőlt a vér.
Nem törődött vele, előrántotta a láncfűrészt az alsó
polcról. Semmelweis egy pillanatig habozott Még
soha nem csinált ilyet. Talán fél évvel ezelőtt Roki-
tansky mutatott nekik hasonlót Akkor különleges
kegyként egyedül az ő kezébe adta ezt a bicikliláncra
hajazó szerkezetet Semmelweis emlékezett rá, mifé-
le irtózattal fogta meg akkor az ormótlan tárgyat, rá-
csodálkozva a tűéles fűrészfogakra, és arra a fogan-
tyúra, amellyel hajtani lehetett a láncfűrészt
– Csinálja, bátran – biztatta a professzor, és neki
többször egymás után széjjel kellett vagdosnia va-
lamilyen nagy testű állat medencecsontját, amelyet
Rokitansky kifejezetten gyakorlati okból hozott be a
medikusoknak. – Ha ügyetlenkedik, abból vérengzés
lesz – figyelmeztetett előre a patológus.
Semmelweis döntött A halott nő szeméremízülete
fölé passzította a fűrészt, megragadta a fogantyút és
tekert rajta. A fogak belemartak a csontba, sikítva
vágták ketté a symphysis pubist A szülőcsatorna
megnyílt, Semmelweis benyúlt a magzatért Gyors
imát mormolt el, hogy a nyilvánvalóan megkésett
beavatkozásból származó hipoxia ne okozzon agyká-
rosodást a gyermeknél.
– Valaki törölje meg a homlokomat, és vágja el a
köldökzsinórt – mondta Semmelweis, miközben ki-
emelte a magzatot.
Schön főnővér ekkora tért magához. Odaugrott,
egy kendővel leitatta a doktor úr izzadó fejbőrét Az
ízület ijesztő, sikoltó roppanása óta csend volt a szo-
bában, kísérteties, törékeny csend. Semmelweis kö-
rül minden vérben úszott. Stolz, aki leghátul állt, már
fogalmazta magában a vigasztaló mondatokat. Elkés-
tél, Ignác, de bele se szabadott volna kezdeni, valami
ilyesmit készült mondani, már lendült a karja, hogy
megérintse Semmelweis vállát, mikor a csecsemőből
kiszakadt a sírás. A parányi, iszapszürke arcú fiúcska
színe kezdett visszatérni, tátott szájjal, harsogva
bömbölt, és megfeszítette kis testét Semmelweis la-
pátkezei között.
– Mosdassák le – sóhajtott Semmelweis, és átnyúj-
totta az újszülöttet Schön főnővérnek.
Klein, amint értesült a műtétről, azon nyomban a
szobájába rendelte a bűnösöket. Első dühében
mindhármukat ki akarta rúgni. De amíg várakozott
rájuk, úgy döntött, hogy szerencsésebb lenne nem
nagy dobra verni az eseményt Itt most nem csupán
arról volt szó, hogy őt, bizonyos értelemben, meg-
szégyenítette a sikeresnek mondható szülés, hiszen
ezt nehezen lehetett eltagadni. Akárhogy is forgatja
majd utólag a dolgot, okoskodott Klein, a külvilág, de
még a szűkén vett szakma is ráfoghatja, hogy ő, a fő-
orvos nem tett meg mindent a csecsemő érdekében.
Ezt persze még ki tudná magyarázni. Számtalan okot
képes felhozni, miért volt istenkísértés belekezdeni
egy halott nő esetében a symphisiotomiáloa, akkor is,
ha egy sikeres műtét áll szembe az ő aggályaival. De
volt itt még valami, ami miatt Klein elhalasztotta a
friss orvosok kirúgását. Az utóbbi időben Kleint egy-
re gyakrabban, és főleg egyre durvábban vádolták
meg azzal, hogy gyanúsan sok kismama hunyt el a
klinikáján. Az Egyes Számú Szülészeti Klinika halálo-
zási statisztikái január óta egyre ijesztőbb méreteket
öltöttek. Klein ezeket a számokat tudományosan
igenis meg tudta magyarázni, de a kancelláriában
felélénkültek az ellenségei. A vörös szőnyeges, csen-
des folyosókon mindenféle szóbeszéd kezdett elter-
jedni a klinika gyengekezű vezetéséről, az intrikusok
tyúkeszű érveket hoztak fel ellene, egyelőre még
nem nyíltan, de jobb az óvatosság.
Ezért aztán, bár Kleint majd szétfeszítette a düh,
végül úgy határozott, ravaszabb megoldást választ.
Mikor a három orvos néhány perccel később beko-
pogott hozzá, Klein nekik háttal állt, és az ablakon
keresztül bámult ki a napfényben fürdő fasorra. So-
káig nem fordult meg, a doktorok pedig nem mertek
leülni. Csak álltak egymás mellett, magassági sorba
rendeződve a szoba közepén, mint csínyt elkövetett
nebulók A két tyúk, akiket időközben immár ma-
dzaggal hozzákötöttek az íróasztal lábához, kimerül-
ve egymáshoz bújt
Klein egyszer csak megpördült, egyenesen Sem-
melweishez lépett, és az arcába sziszegett
– Maga megőrült?! Mit képzel?!
Semmelweis nem erre számított Azt várta, hogy
megbeszélik majd a tanulságokat Közösen döntenek
arról, hogy a szülőszoba üvegszekrényét a további-
akban nyitva kell tartani. Megvitatják, miképpen le-
het felkészülni hasonló esetekre. Talán még néhány
szavas dicséretet is bezsebelhet Ez az ellenséges fo-
gadtatás összezavarta. Dadogott
– A gyermek… öt és fél font, él… formás csecse-
mő… szőke…
– Azt tudta – támadott tovább Klein – , hogy a
symphisiotomia az esetek kilencven százalékában
eredménytelen?! Hogy ezt csak a legvégső esetben
alkalmazzuk?!
– Van még ennél még végsőbb eset, igazgató úr?
Mindketten megnémultak e váratlan szemtelen-
ségtől. Semmelweis magában átkozódott, újra bajba
sodorják végig gondolatlan replikái. Falussy köhé-
cselt, és halkan megjegyezte:
– Talán a láncfűrészt máshova kellene helyezni.
 – Hova?! – förmedt rá Klein megkönnyebbülve,
hogy Semmelweis pimaszságára nem kell reagálnia.
– Dugjuk az ágy alá, mint egy éjjeliedényt?
Stolz hálásan felkacagott. Azonnal el is fojtotta a
nevetést, és bűnbánó arcot öltött. Azt korábban ész-
revette, hogy Kleinnek hízeleg, ha valaki értékeli
száraz, csikorgó humorát Az igazgató összeráncolta
a homlokát, és Falussyra mutatott.
– Nem kínálom hellyel magukat, merthogy úgy
mondjam, nem comme il faut a megjelenésük.
Falussy szalonkabátja alaposan átvérzett, de
Semmelweisnek is terjedelmes, rozsdabarna foltok
színesítették az ingét Klein elsétált az íróasztaláig, és
eljátszotta, hogy komoly erőfeszítéssel erőltet magá-
ra nyugalmat
– Nos, az én álláspontom a következő. Tudomá-
nyos és vallásos szempontjaim okán ellenzem az
ilyesfajta születést. Úgy vélem, amit Isten meg akar
teremteni, azt megteremti! Nem vagyunk istenek.
Még maga sem az, Semmelweis. Vagy tévednék?
Esetleg annak képzeli magát?
A három orvos egyenes derékkal állt a szoba kö-
zepén. Semmelweis nem érezte úgy, hogy erre neki
válaszolnia kell. Klein most hogy végre erkölcsi fö-
lénybe került, elégedetten kivárt, kellett ez a diskur-
zusban beálló kis szünet a váltáshoz. Aztán figyel-
meztetőn felemelte a mutatóujját
 – Mondja, Semmelweis, számításba vette egyálta-
lán a hipoxiát?
– Nem volt időm mérlegelni, sem megijedni.
Újabb csönd állt be.
Semmelweis két galambot bámult, akik az ablak
túloldalán a párkányra telepedtek és búgtak. Olyan
volt a hangjuk, mint mikor dobolni kezd a fülben a
vér. Felbátorodott
– Egyébként meggyőződésem, igazgató úr, hogy
Isten a csecsemő pártján áll. Az élet pártján.
– Honnan tudja? Társalogni szokott Istennel?
Ez ügyes bonmot volt Klein elérkezettnek látta az
időt hogy a két mellékszereplőt elbocsátsa, és ket-
tesben maradhasson a főkolompossal.
– Elmehetnek Maga, Semmelweis, itt marad.
Stolz és Falussy sarkon fordultak, kimentek, csen-
desen betették maguk mögött az ajtót Klein megra-
gadta az íróasztalán heverő mappát előrekacsázott
és beleroskadt a fotelbe.
– Üljön le.
Semmelweis még mindig a galambpárt nézte.
Rendületlenül búgtak. Aztán leült
– Tulajdonképpen nem haragszom – dörzsölgette
a homlokát Klein – , maga még fiatal, tele ambícióval.
És ez dicséretes. Végül is bátorságra vall, amit tett
Kockáztatott, és nyert Hajlandó vagyok felülemel-
kedni az erkölcsi fenntartásaimon, és gratulálni ön-
nek. Rokitansky is jókat mondott magáról. Azt állítja,
hogy bízhatok önben. Maga, Semmelweis doktor,
szorgalmas, törekvő ifjú ember, legalábbis Rokitans-
ky szerint, szereti a kihívásokat Valóban szereti?
Klein nyájassága legalább olyan félelmetes volt,
mint korábbi kimértsége. Semmelweis- nek eszébe
jutott Kolletschka intelme. Óvakodj azoktól a bécsi
orvosoktól, figyelmeztette a patológus, akiknek a
kórházban is díszzsebkendő kacsint kifelé öltönyük
felső zsebéből. Ma reggel az igazgató szobájába lép-
ve Semmelweis első pillantása Klein fehér batiszt
zsebkendőjére esett, amelynek sarka diszkréten vil-
lant ki a zakózsebből.
– Miféle kihívásokról lenne szó, igazgató úr? – ér-
deklődött
– Látja ezt két riadt állatot? – bökött Klein a zsi-
nórral az íróasztal lábához kötözött tyúkokra.
Semmelweis ez idáig nem mert a pipikre nézni.
Provokációnak érezte volna, ha csak egy pillantást is
vet rájuk, inkább úgy tett, mintha semmit sem vett
volna észre.
– Tyúkocskák – dőlt hátra a fotelben Klein. – Ár-
tatlan kis jószágok Látszólag. Hangsúlyoznám, lát-
szólag!
Élvezni kezdte Semmelweis zavarát.
– Tudja, hogy kerültek ide? – folytatta. – Ma kora
reggel egy fűszeressegéd hozta be a hóna alatt ide,
hozzám. A lánya közben kint várakozott a folyosón.
A fickó korrumpálni próbált! Tudja, mit kért tőlem
az a szemtelen alak?
Semmelweis döbbenten rázta a fejét
– Azért rimánkodott, hogy ne vegyem fel a szülés
előtt álló lányát ide, az Egyesre. Mellesleg mára be-
teltünk, nem is tudtuk volna a lányt lefektetni. De ez
a szemtelen boltos lehelyezte a két tyúkját a pad-
lómra, hebegett- habogott, míg végül kinyögte. Azért
hozta a pipiket, hogy lekenyerezzen! Hogy megvesz-
tegessen, irányítsam át az utolsó órás lányát a Ket-
tesre! Hogy a lány a bábáknál szülhessen!
Klein ekkor szétnyitotta az ölében tartott mappát,
és Semmelweis orra elé nyomta az irattartót
– Látja ezeket a számokat, Semmelweis? A bal ol-
dali a mi mortalitásunk. A jobb oldali a Kettes Számú
Szülészeti Klinika lejelentett halálesetei, folyamato-
san, havi bontásban. Tudja, a bábáké. És ez így megy
öt éve.
Semmelweis még mindig nem mert a csirkékre
nézni. Maga elé húzta a mappát. Két sűrűn teleírt ol-
dalon számok sorakoztak egymással szemben. A
konklúziót a lap alján volt olvasható. Az Egyes Klini-
ka, Kleiné az utóbbi években ezerkilencszáznyolc-
vankilenc halálesetet produkált, a Kettes Klinika
ugyanezen idő alatt hatszázkilencvenegyet
– A miénk 9,9 százalék – sorolta Klein fejből – , az
övéké, a bábáké 3,3 százalék.
– Háromszoros – dünnyögte Semmelweis.
 – Tudja, mi a meggyőződésem, Semmelweis? Az,
hogy a különbséget a mi orvosaink szakszerű, férfias
vizsgálati módszerei okozzák De ezt hiába mondom
nekik.
– Kiknek?
– A kancelláriának. Tele vagyok irigyekkel. Majd
megtudja maga is, Semmelweis. Féltékenyek rám,
mert ismerem a császárt, meggyógyítottam néhány-
szor őfelségét, azóta odafigyelnek rám az udvarban.
Ettől elönti őket a hivatalban a sárga irigység.
Mindennek az alja, ami ott összejött A bokámig nem
érnek
Klein, Semmelweis legnagyobb döbbenetére, ki-
köpött oldalra. Aztán mintha mi sem történt volna,
dohogott tovább.
– De ezek a számok, ezek a rohadt számok elle-
nem vannak Arra gondoltam… – ennél a pontnál Kle-
in lefékezett, és jelentőségteljesen Semmelweisre
bámult, még kacsintott is – , hogy maga kisegíthetne
engem.
– Én?!
– Igen. Ha már ilyen alabonőr végez symphi-
siotomiát mindenféle skrupulus nélkül, akkor írhat-
na egy rövid tanulmányt is. Nagy szívességet tenne
nekem, ha feketén- fehéren bebizonyítaná, tudós ér-
vekkel, hogy a mi erőteljesebb, alaposabb vizsgáló-
dásunk a női ivarszervekben okozhat ilyen, nevez-
zük a nevén, ilyesfajta statisztikai eltolódást Ha
megmagyarázzuk nekik ott fenn, talán békén hagy-
nak majd minket Ért engem, Semmelweis? Megírja?
Klein felállt, az egyik tyúkot eloldozta, cipője orrá-
val Semmelweis felé lökte.
– Akarja az egyiket hazavinni? Levesnek is, ránta-
ni is kiváló.
 Öt

A tánc Falussy mániája lett, ő találta meg Emil

Frölich iskoláját is, talán a Wandererben fedezte fel a
hirdetést. Stolzot azonnal rábeszélte, Ignác viszont
sokáig ellenállt. Falussy végül azzal győzte meg,
hogy utánajárt, megszemlélte a helyszínt. Lényegé-
ben egymás között leszünk, magyarázta Sem-
melweisnek, mi, hárman és a tánctanár. Nemsokára
kezdődik a bálszezon, ütötte tovább a vasat, nem
állhatunk majd ott a fal mellett, mint Bálám szamara.
Azóta, hogy kiköltöztek Bécsbe tanulni, úgyszól-
ván alig éltek. Ám mióta zsebükben lapult a diplomá-
juk, és hivatalosan is orvosokká lettek, egyszeriben
megnőtt a szabadidejük. Néha a Rőt Zwergben söröz-
tek, de most már azt is módjával. Ignác két korsó
után elálmosodott, hazatámolygott aludni. Falussy
és Stolz még maradtak, egyszer- egyszer Xavér an--
nyira lerészegedett, hogy Falussynak kellett hazakí-
sérnie albérletének ajtajáig. Frölich mester táncisko-
lája jó mókának ígérkezett, ráadásul kiszakította
őket abból a mókuskerékből, amelybe az utóbbi
években belekényszerültek. Egyetem, tanulás, alvás,
most ehhez hozzájött még a klinika, ha belegondol-
tak, a városból is csak az útba eső utcákat ismerték.
Soha nem beszéltek magántermészetű vágyaikról
egymás között. Ha életüknek e titkolt szegmense
szóba került, pirulva elhallgattak, mint a süldőlá-
nyok.
Annyit lehetett tudni, hogy Falussy a maga részé-
ről hetente meglátogatott egy spittelbergi bordélyt,
amelynek ablakaiban kora tavasztól muskátlik virá-
goztak. Néhányszor elejtett a barátainak célzásokat
az esetleges közös örömszerzésről, ám mindketten
úgy tettek, mintha nem értenék. Ezért Falussy az
utóbbi időben már nem hozta ezt szóba. Ő is úgy
osont ki a külvárosba, mintha bűntettre készülne.
Sorban kipróbálta az örömlányokat, soha nem ment
kétszer ugyanahhoz. Eleinte restellte tapasztalatlan-
ságát, később ráeszmélt, jobb, ha bevallja. A lányok
szerették őt, számára ismeretlen fogásokat mutattak
neki, pátyolgatták.
A Frölich-féle tanoda egy barokk templom mögöt-
ti keskeny utcácskában bújt meg, és azon kevés tánc-
terem közé tartozott, ahol elválasztották a hölgyeket
az uraktól. A hórihorgas, karvalyom! Emil Frölich
délelőttönként hölgyeket, késő délután urakat ava-
tott be az alaplépések labirintusába. Falussy azért
választotta őt, mert úgy hírlett, Frölichnél lehet a
leggyorsabban elsajátítani a polkát és a galoppot
Az az ígéret, hogy az órák alatt senki sem fogja
őket zavarni, vagyis egymás között lesznek, tulaj-
donképpen megvalósult A három baráton kívül csu-
pán Frölich, és egy idősebb hölgy, Elvira tartózko-
dott a táncteremben. Elvira a zongorát püfölte máj
foltos, csontos kezével fáradhatatlanul. Pattogósán,
szenvtelenül verte a billentyűket konok dühvel,
mintha haragudna rájuk. Egy- egy motívumot har-
mincszor is el kellett ismételnie.
– Újra, kérem, Elvira – süvöltött Frölich – , egy, két
há…
És a kontyos asszony újra és újra belecsapott a bil-
lentyűkbe, nem látszott rajta bosszúság. A kopár,
deszkapadlójú teremben salétromos, citromsárga
falak között gyakoroltak. Ki tudja, milyen meggondo-
lásból a hosszanti falra Frölich egy dilettáns piktor
nagy alakú festményét lógatta fel, aranyozott keret-
ben. A vásznon színes, bő szoknyás nő fordult szem-
be a szemlélővel, és megemelte bal lábát Talán arra
készült, hogy táncra perdüljön. Ez a kifakult, műked-
velő mázolmány volt a terem egyetlen dekorációja.
A második órától kezdve úgy alakult, hogy Stolz és
Falussy együtt ropták, miközben Frölich tánctanár
és Semmelweis kettesben rugaszkodtak neki a lehe-
tetlennek. Nem kellett hozzáértőnek lenni, hogy
nyilvánvalóvá váljon, Ignác képességeit meghaladja
a kétnegyedes polka elsajátítása. Frölich megkísérel-
te tenyere szorításaival szabályozni Semmelweis
mozgását, de hiába. Ignác folyamatosan elvétette a
ritmust, ráadásul túlságosan nagyokat lépett, hiába
korholta őt udvariasan a tánctanár.
 – Jobb láb, lépés, bal csatlakozik, jobb előre, dok-
tor uram, az nem a jobb, bocsánat, most hova lép ek-
korákat?! Bal mellé, pörgés. Mondom, pörgés! Kettő
előre, csatlakozás, mit csinál, doktor, az isten sze-
relmére, bal láb, bal, ha mondom! Jaj!
Semmelweis igyekezett. Elvira egyenletesen ko-
pácsolt a zongorán. Stolz és Falussy suhant el
Frölichék mellett, velük összehasonlítva még kíno-
sabb volt az ügyetlenkedés. Frölich szorított egyet-
egyet Ignác kézfején, megsegítve a fránya ritmusér-
zéket De ez sem használt Semmelweis az egyik for-
gásnál elvétette a lépést, és teljes súlyával ráneheze-
dett a tánctanár lábára. Frölich feljajdult, eleresztet-
te Semmelweis kezét, és térdre rogyott Falussy, aki-
nek bal lába egy gyermekkori baleset következmé-
nyeképp satnyább volt, és ezért a mindennapokban
alig észrevehetően bicegett, most, Stolzcal a karjá-
ban szinte szárnyalt a recsegő deszkákon.
– Nézz engem, Náci, hogy repülök a rossz lábam-
mal!
Frölich fél térdre ereszkedve, fájdalmas arccal dü-
höngött
– Ötödször lép a lábamra, szétroncsolja a körmö-
met! Elvira, álljon már le, nem látja, hogy megsérül-
tem?! Megkérhetem, hogy levegye a cipőjét, doktor?
Elvira keze megállt a levegőben. Kifürkészhetetlen
tekintettel nézett maga elé, arra sem reagált mikor
Semmelweis engedelmesen kibújt a cipőjéből, és a
fal mellé helyezte őket merőlegesen.
– Huszonöt éve nem volt ilyen falábú növendé-
kem, mint maga, doktor. Már elnézést Elvira, egy, két
hár… és!
A vénasszony ismét belekezdett a kétnegyedes
polkába. Frölich feltápászkodott, elkapta Sem-
melweis kezét Mosolygott, restellte, hogy előbb el-
vesztette a fejét Darabosan, esetlenül forogtak to-
vább körbe- körbe. Semmelweis izzadt pokolba kí-
vánta az egészet
Fél órával később Frölich kihirdette, hogy vége az
aznapi gyakorlásnak, de a következő héten is a pol-
kával kezdenek majd.
– Lehet hogy hölgyekkel menne – próbálkozott Fa-
lussy. – Nem keveredhetnénk?
– Nálam semmiképpen nem. Ha az urak ismer-
kedni akarnak, arra léteznek egyéb, kevésbé decens
lehetőségek – húzta fel az orrát Frölich.
Elvira, aki ez idáig nem nyilvánított semmilyen ér-
zelmet, oly buzgón bólintott, majd’ leszakadt a feje a
nyakáról.
Egy ilyen táncóra végeztekor történt, hogy a fiúk,
kilépve a kapun, beleütköztek egy a házba szaladó
lányba. Terézia éppen tandíjtartozását hozta be
Frölichnek.
 Mindannyian mormogtak valami bocsánat- kérés-
félét. Ignácot megcsapta a lány nyomában úszó illat-
huzat.
– Szegfűszeg és narancsvirág – suttogta Sem-
melweis, és ezen sem Stolz, sem Falussy nem ütkö-
zött meg.
Mindketten ismerték Ignác képességét, azt a külö-
nös érzékenységet, ahogy eligazodott bizonyos illa-
tok labirintusában. Ignác órákat tudott mesélni Teo-
fil atyáról, aki a katolikus gimnáziumban tanította a
botanikát. Az idős, félig már vak papnak kis kerté-
szete volt az iskola hátsó udvarában, ő szállította a
fűszereket a menzára. Alig látott már, botladozva
járt- kelt a Füvészkertben, a növényeket az illatukról
azonosította. Korán, már a gimnázium második évé-
ben felismerte Ignácban a tehetséget. Te, édes fiacs-
kám, ismételgette, te az orrodból fogod megkeresni
a kenyeredet Egy idő után csak karon ragadta a fiút,
végigsétált vele a kertben, le sem hajolt, Ignáccal
szagoltatta meg a növényeit És soha nem csalódott
Ignác orra még arról is eligazítással szolgált, hogy a
bazsalikom melyik érési fázisnál tart
Semmelweis addig nézett a szegfűszeg szagú lány
után, amíg az el nem tűnt a lépcsőfordulóban. Fa-
lussy meg is jegyezte, legutoljára akkor látta a barát-
ját így felajzva, mikor az egyetem harmadik évében,
a patológiavizsgán, az elhalálozás közvetlen okaként
felfedezte a coronaria dextra szétesését
 Ha Stolz azt hitte, hogy most, doktorként keve-
sebbet kell majd boncolnia, mint az egyetemen, na-
gyot tévedett Klein professzor Egyes Szülészeti Kli-
nikája ontotta a halottakat Az igazgató kifejezetten
nem utasította őket, hármójukat az elhunytak bon-
colására, de elvárta, hogy új orvosai személyesen
neki jelentsék, felfedeztek- e valami specifikust az
elhalálozások okában. így hát a frissen végzett há-
rom doktor sokszor a fél éjszakát a boncteremben
töltötte.
Néha Stolznak annyira elege lett az egészből, hogy
se szó, se beszéd abbahagyta a boncolást, elsétált
néhány métert, és rágyújtott Az utóbbi években odá-
ig jutott, hogy lehozta a kávéját a hullák mellé, ott
szürcsölte el a bűzben, miközben Semmelweis és Fa-
lussy felmetszették az agyat Sőt, mióta a szülészeten
dolgoztak, néhányszor süteményt is hozott magával,
a boncteremben tömködte krémesét a szájába, tö-
rölgette kézfejével szájszélét a felszabdalt testek
közvetlen közelében.
Most a fal mellett állt, mohón szívta a cigarróját,
nézte, ahogy Ignác kiemeli az asszony kocsonyaként
remegő máját, tálcára teszi, oda- caplat a mérleghez,
megméri a súlyát, beírja a jegyzőkönyvbe, és aggódó
arccal megjegyzi, hogy ez a máj tulajdonképpen már
szétesett.
– A harmadik ugyanilyen eset ezen a héten – szűr-
te Semmelweis fogai közt a szót – , érthetetlen.
 Stolzot elfogta a pulykaméreg. Hát soha nem lesz
ebből elég!
– Hé, doktor! – kiáltott oda Ignácnak. – Gyakorolta
otthon a polkát? Gyakorolta, hogy ne lépjen akkorá-
kat?
Semmelweis értetlenül pillantott rá. Stolz elhají-
totta a csikket, odavágtatott Ignáchoz, derékon ra-
gadta. Közben Frölich repedtfazékhangján szóno-
kolt, és dúdolni kezdte a dallamot.
– …három, és bal láb ki, tipeg, vissza, indul és…
Akármennyire is tiltakozott Semmelweis, kényte-
len volt táncolni. Ügyetlenül pörögtek, forogtak a
boncterem véres, nyálkás kövezetén. Lehetetlen volt
nem nevetni. Falussy, kezében egy epehólyaggal, át-
vette Stolztól a dallamot, trombitát utánzott, és
egymagában táncolt. A másik kettő hahotázva kör-
begaloppozta a termet, megkerülte az asztalt, rajta a
széttrancsírozott testtel, és egymásba kapaszkodott
Megcsúsztak, elterültek a kövön.
Ebben a mulatságosan kínos pillanatban nyitott
rájuk az ügyeletes nővér, és jelentette Semmelweis-
nek, hogy Kohlmanné elkezdte a szülést és a másod-
ikon várják a doktor urat
Ignácnak arra sem volt ideje, hogy letörölje a ke-
zét Úgy, ahogy volt véres, iszamós ingben, nadrág-
ban sietett a nővér után. A fiatalasszonyt aki három
napja feküdt be az osztályra, már elhelyezték a szü-
lőszékben, az egyik nővér a fejét fogta, a másik szét-
tárt lábai előtt térdepelt
Semmelweist a szülészeten eltöltött néhány hét
megerősítette abban a hitében, derűsnek, magabiz-
tosnak kell látszania ezekben a nehéz órákban. Rá-
adásul Kohlmanné cserfes, vidám asszonyka volt, az
elmúlt hetvenkét órában egyfolytában tréfálkoztak
egymással.
– Igen, éppen ilyennek képzelem a tábornokokat
győztes csata közben – mondta Ignác a csapzott, fáj-
dalmaktól elgyötört nőnek, és megpaskolta a kezét –
, talán csak a tábornokok nem ilyen szépek, mint ön,
drága Margaréta.
Kolhlmanné hálásan nézett doktorára.
Másfél órával később Semmelweis az asszony kar-
jai közé helyezte a lemosdatott, egészséges kisfiút,
aki olyan vörösesbarna göndör fürtökkel jött világra,
mint egy Raffaello- angyalka.
– Csodálatosan csinálta, Margaréta. Hogy fogják
hívni?
– Alfrédnek, mint az uramat. Alfréd Kohlmann!
Semmelweis, azóta, hogy összeütköztek, minden-
nap elgyalogolt Frölich tánciskolájához, hátha újra
megpillanthatja a szegfűszegszagú Teréziát. A hato-
dik napon végre célba ért. A lány a barátnőivel érke-
zett a táncórára, és mikor észrevette a kapuban fel-
alá járkáló Ignácot, levált a csapattól.
 – Menjetek előre! – mosolyodon el, és a fiúhoz lé-
pett. – Engem vár?
Ignác körmönfont, rafináltnak képzelt bevezetővel
készült, ám most, hogy tulajdonképpen a lány szólí-
totta meg őt, az ismerkedési hadművelet okafogyot-
tá vált. Az utca szűk, nap által kihasított sávjában to-
porogtak, egymással szemben.
– Táncórára jött? – ez a mamlasz kérdés bukott ki
Semmelweisből végül.
– A múltkor itt, a kapuban ütköztünk össze.
Jól emlékszem?
– Felismertem a parfümjét – nyögte Ignác.
– Nem használok parfümöt
– Szegfűszeg. Ráismertem.
– Az nem parfüm – nevetett a lány – , az a szappa-
nom! Megszagolja?
Előrenyújtotta a kezét. Ignác nem merte megérin-
teni, inkább ráhajolt, beszívta a csípős- édes illatot
– Nem bírom… – motyogott végül.
– Mit nem bír?
– …kiverni ezt az illatot az orromból. És magát
sem… A fejemből…
A lány kacagott
– Tudja, mit? Ha megvár itt, akkor az óra végén
beszélgethetünk.
– Az jó lenne…
A lány elkomolyodott, biccentett, és már rohant is.
A kapuban visszafordult
 – Én Terézia vagyok. Hát maga?
– Ignác. Semmelweis Ignác.
Semmelweis hét cigarrót szívott el várakozás köz-
ben. Sehogy sem fért a fejébe Terézia gondtalan köz-
vetlensége, az a szemtelen természetesség, ahogy
megszólította őt, az ismeretlent. Milyen ijesztő el-
lentmondásban van mindez az ő több napja tartó
bumfordi készülődésével. Azzal a temérdek ügyes-
kedő praktikával, amelyet elpróbált magában. És
mindegyik ötletét elvetette végül, mert egyik sem
tűnt alkalmasnak, hogy bekerítse ezt a szegfűszegil-
latú lányt, akibe első pillantásra belehabarodott.
A táncóra végén a lányok kirajzottak az utcára.
Terézia és Ignác két órán át csatangoltak a környé-
ken, körbe- körbe járva, és mikor Semmelweis késő
este felidézte ezt a sétát, meglepve emlékezett arra,
hogy ő alig beszélt. Inkább csak bólogatott, gagyo-
gott, végszavazott ennek a szélvészkisasszonynak,
akiből viszont ömlött a szó, mindenről volt határo-
zott véleménye, és aki az első randevújuk után – ta-
lán már lehet így nevezni, reménykedett magában
Ignác – így búcsúzott tőle:
– Előre szólok, hogy később ne mondhassa, én
nem figyelmeztettem. Az előző udvarlómmal akkor
vesztem össze, amikor a konflisból félig kihajolva
egy másik lány után bámult. Az azelőttinek szétver-
tem a fején egy lábost. Volt egy harmadik is, utána
nyomozni sem restelltem, rajta is kaptam egy nyil-
vánosház előtt Éppen kijött Na, gondolhatja. Ezek
után szeretne még velem találkozni?
Mindenesetre Semmelweis meglepődött, mikor
Teréziáról kiderült, bábaként tevékenykedik a Ket-
tes Számú Szülészeten. A sors úgy rendezte, hogy
egy tánciskola előtt fussanak össze, miközben alig
kétszáz méterre egymástól töltik napjaikat
Másnap reggel Semmelweis a nagy kórteremben
kezdett.
Előző nap délelőttjén a gyermekágyas kismamá-
nak, Kohlmannénak váratlanul hőemelkedése lett
Margaréta máskülönben nem érezte rosszul magát
remek étvággyal, alaposan bereggelizett megszop-
tatta a kis Alfrédot és még ahhoz is volt bátorsága,
hogy kacérkodjon az orvosával.
– Doktor úr, olyan nyúzott ma reggel. Nem aludt?
Szerelmes?
Nem sok hiányzott ahhoz, hogy Semmelweis be-
avassa a huncut Margarétát a szegfűszegszagú lán--
nyal kapcsolatos terveibe. Ám végül legyőzte a kész-
tetést a nő homlokára tette a kezét enyhe lázcsillapí-
tót rendelt el Kohlmannénak délutánra. Este felrém-
lett benne, hogy visszanéz a kórházba, ellenőrzi, ha-
tott- e gyógyszer, de a randevú utáni mámoros álla-
potában inkább cél nélkül kószált a folyóparton.
A tizenhat ágyas kórterem legszélén, a bal oldali
sorban feküdt Kohlmanné, ezért Semmelweis más-
nap reggel először azt hitte, eltévedt. Ahol Margaré-
tának kellett volna lennie, abban az ágyban egy feke-
te, terebélyes asszony aludt, kitakaródzva a langyos
melegben. De Semmelweis még ekkor sem rémült
meg. Valami keveredés történhetett, áthelyezték a
betegeket, vélte, és sietett a főápolónőhöz.
Schön főnővér szürke arccal jelentett
– Meghalt Hajnal négykor, doktor úr. Este rosszul
lett, véreset hányt, felszökött a láza. Már nem tudtuk
értesíteni a doktor urat, mert azt hittük…
Semmelweis megkapaszkodott a legközelebbi ágy
támlájában. Felfoghatatlan volt Még huszonnégy óra
sem telt el azóta, hogy a nő homlokára tette a kezét
Nem látott semmilyen vészterhes előjelet Megbo-
csáthatatlan hibát vétett! Ez a szerencsétlen asszony
azért halt meg, mert ő nem figyelt rá eléggé. Egyes-
egyedül ő a felelős. Ezért néz rá Schön főnővér ilyen
vádlón, mert pontosan tudja, ő, Semmelweis doktor
megmenthette volna Kohlmannét
Kitámolygott a folyosóra.
A korridor emeleti ablakaiból a kórházépület bel-
ső, falakkal körbevett udvarára lehetett látni. Sem-
melweis az ablaküveghez nyomta homlokát. A
macskaköves terecskére sovány gebe kocogott be,
maga után húzva egy szekeret Semmelweis nem elő-
ször látta már ezt a fogatot, a sildes, kockás sapkát
viselő, sápadt legényt is felismerni vélte a bakon.
Ezen a kordén hordta be a koporsókat a kórházba. A
nyeszlett legény itt pakolta le a fogatról az akácfából
összetákolt ládákat, kétnaponta hármat- négyet Ha
Semmelweisnek fel is tűnt ennek a hetente többször
ismétlődő rítusnak végzetes, egyhangú ismétlődése,
tépelődés nélkül hozzászokott. De most Kohlmanné
dermesztő sebességű, ijesztő halála után mást jelen-
tett a koporsók érkezése. A legény az udvarra kisiető
szolgák segítségével leemelte a halottasládákat a fo-
gatról. Koccanás nélkül, gyakorlottan helyezték a
koporsókat a macskakövekre. Volt a jelenetben va-
lami hátborzongató egykedvűség.
Semmelweis észre sem vette, hogy Klein mögötte
áll és átfogja a vállát
– Meg fogja szokni… Az első valóban kiüti az em-
bert Az enyémet úgy hívták, hogy Róza Köller. Har-
minchét évvel ezelőtt Szőke lány volt, a fogai össze-
vissza álltak, és peckesen sétált fel- alá a folyosón a
kilenc hónapos pocakjával. Jó anya leszek, doktor
úr?, ezt kérdezte folyton. Jó anya leszek? Tizenhét
volt, a fogai összevissza álltak
Semmelweis motyogott
– Kohlmanné teljesen egészségesnek tűnt Alfréd
volt a harmadik gyereke.
– Mindannyian egészségesnek tűnnek. Aztán jön a
láz. A tűz. Elviszi őket
Lenn, az udvaron a koporsókat becipelték az épü-
letbe. Egyiket a másik után. A végszóra egy pap is
megjelent, sietve vágott át az udvaron, ministránsfiú
ügetett mögötte, csengővel a kezében.
 – Hogy áll a mi statisztikai problémánkkal? – kér-
dezte Klein. – Megírta már a dolgozatot?
Semmelweisnek nem volt ereje bevallani, hogy az
írás nem az erőssége. Mi több, rémülettel tölti el,
hogy most ráadásul szakzsargont kellene használnia.
Igazság szerint megkérte Stolzot, hogy segítsen. De
Xavér nem volt túl lelkes, ezért Ignác nem erőltette a
dolgot Mindenesetre arra felfigyelt hogy az elmúlt
hetekben elhalálozott tizenegy nő boncolása kísérte-
ties hasonlóságokat mutatott. Legkésőbb holnap
Kohlmannét is fel kell tárnia, és nyilván ugyanolyan
gyulladásos szerveket talál majd, mint a korábbiak-
nál. Szélmalomharc, ez a kifejezés jutott eszébe. De
ez mégsem túl jó cím egy szakfolyóirati tanulmány-
nak.
 Hat

Az egyik hajnalon, amikor Falussy remegő lábak-

kal letámolygott a spittelbergi bordélyház emeleté-
ről, a zongora melletti díványon megpillantotta Stol-
zot A fiú hátát az ízléstelen, rózsás díszpámákhoz
nyomva ült, behunyt szemmel.
– Elaludtál? – rázta meg a vállát Tihamér.
Stolz felpattant, riadtan simította ki a nadrágját,
vállat vont
– Ide jársz te is? Sohasem láttalak még – vigyor-
gott Falussy.
Gyalog indultak a belváros felé. Stolz szótlan volt
és szomorú, de Falussy is sokszor érezte kuplerájos
éjszakái után ezt a kába ürességet, úgyhogy nem
faggatódzott A halpiac mellett vezetett az útjuk,
Stolz ötlete volt, hogy hörpintsenek fel egy italt.
Három kör lett az egyből, a szilvapálinka mindket-
tőjüket fejbe csapta.
– Briganti – bökte ki egyszer csak Stolz.
Falussynak fogalma sem volt, kiről beszél, így csak
ránézett Stolzra, felvonta a szemöldökét.
– És hálátlan is, nincs rá jobb szó – morogta Stolz.
– Kicsoda?
– Hát, Ignác. A mi Ignác barátunk. Rohadtál hálát-
lan fráter. Briganti.
 Falussy mellkasában szorítást érzett. Hármuk ös--
szetartozása az emlékezetes pesti fogadóban meg-
esett affér óta olyan nyilvánvaló és természetes volt,
mint a tavasz vagy a tél. Az ember nem elemzi, miért
süt a nap, mitől támad fel a szél. Stolz odavetett meg-
jegyzése ebbe a magától értetődő szövetségbe pisz-
kított bele. Az italt árusító deszkabódé előtt sokan
álldogáltak, Falussy úgy érezte, meg kell jegyeznie
mindent, az elhelyezkedésüket a tömegben, a szago-
kat, a szürkületet, a fény dőlési szögét ebben a sors-
fordító másodpercben. Sokáig hallgatott.
– Miért mondod ezt nekem? – nyögte ki végül.
– Mindegy. Felejtsd el! – csapta le a poharát Stolz a
pultra. – Menjünk.
Elindult, kicsit dülöngélt Falussy sápadtan követ-
te. Vasárnap lévén Stolz hazament, és miután rázta a
hideg, ágyba bújt Délután ébredt Eszébe jutott a hal-
piac, az óvatlan megjegyzése, és jegeces rémület fog-
ta el. Megbolondult volna? Miért kellett Falussyt be-
avatnia? Kétszer, fékezhetetlen elszánással hozzá-
koccintotta a fejét a falhoz. Felrepedt homlokán a
bőr, sajgott a seb. Most mit csináljon? Hogyan tegye
jóvá?
Falussy ezt soha nem fogja megérteni. Vak az
ilyesmikre. A finomságokat nem érzékeli. Már
amennyiben ez finomság. Stolz rávetette magát az
ágyra, belemart saját kézfejébe. Semmelweis Ignác
tényleg egy hálátlan dög. Hányszor, úristen, hány-
szor írta meg helyette az egyetemi beszámolókat!
Hányszor javította ki az idétlen mondatait, tette
rendbe a helyesírását, hozta egyenesbe a szórendet!
Mit mondana erre Falussy? Hogy ezt nevezzük ba-
rátságnak, ezt szónokolná, ezt a böszmeséget!
Barátság, persze.
Stolz felpattant Járkált a szobában, amíg ki nem
fogyott a szuflából. Közben bealkonyult Stolz felrán-
totta az ajtót, kirohant az utcára. Megállás nélkül
szaladt Falussy albérletéig.
– Esküdj meg! – zokogott, miközben ráncigálta Ti-
hamért a nyakánál fogva. – Esküdj meg arra, ami ne-
ked a legszentebb, hogy elfelejted!
Falussy éppen vacsorázott, a szobába indulatosan
berobbanó Stolz felborította a vizeskancsót az aszta-
lon, a vízcseppek méla ritmusban kopogtak a padlón.
Tihamért megijesztette a Stolzból sugárzó idegbaj,
esküre emelte a kezét
– Az istenemre! Persze!
– Soha nem mondod el neki?
– Esküszöm!
– Kitörlöd innen? – Stolz hüvelykujjával masszí-
rozni kezdte Falussy homlokát – Örökre? Nem jut
eszedbe véletlenül sem? Kiradírozod?
Stolz hátralépett, elesetten, szaporán vette a leve-
gőt
Úgy néztek egymásra, mint két idegen.
 Kohlmanné halála óta Semmelweis egyre több
időt töltött a boncteremben. A tragikus hirtelenség-
gel elhunyt asszony kórtermében még azon a héten
újabb három haláleset történt Ignác megkérte Kol-
letschkát, hogy a boncolásokat ha a patológus ideje
engedi, lehetőleg együtt végezzék. Az az érzése tá-
madt hogy valami lényegeset nem vesz észre, mint
mikor az ember egy, a fejében érthetetlenül elrejtő-
zött kifejezést vagy nevet képtelen fülön csípni. Fél
éjszakákat töltöttek kettesben a boncteremben, Kol-
letschka szarkazmusa segített Semmelweisnek, hogy
csillapítsa a kínzó tehetetlenség érzetét A patológus
néha célzott rá, hogy a láz, a szervekben fellépő gyul-
ladások, vagyis végső soron az összeomlás tulajdon-
képpen az atmoszférikus, a kozmikus, és a tellurikus
befolyásoktól függ, az orvos, vagyis Semmelweis
csupán tehetetlen nézője lehet az isteni komédiának.
Kettőjük viszonya ezekben a napokban döntően
megváltozott Talán az az elmélyült, szenvedélyes
igyekezetük, ahogy a kísértetiesen megegyező szív-
és mellhártyalobok következményeit feltárták, pon-
tokba szedték, jegyzőkönyvezték, ahogy hajnal felé a
fáradtságtól ólmos szemekkel kiültek a boncterem
elé, a padra, és remegő kezekkel elszívták a búcsú
cigarrót, talán ezek a rítusok hozták őket egyre köze-
lebb egymáshoz. Kolletschka az egyik ilyen hajnalon
beavatta Semmelweist a legféltettebb titkába.
 – Az apja csak néhány évvel idősebb, mint én. El-
tiltotta tőlem Bertát. Megfenyegetett, hogy feljelent
kiskorú elcsábításáért
– Hány éves ez a Berta tulajdonképpen?
– Tizenhat
Semmelweis az önfeltárulkozás sokkjától meglep-
ve először nézte meg magának alaposabban a barát-
ját Kolletschka negyvenkét éves múlt. Zömök, kugli-
fejű, alacsony ember szívta le mélyen a dohányfüs-
töt. Köpenye, amelyet a boncolásokkor magára ka-
pott, megkeményedett a rászáradt vértől s gennytől.
Tömött, fekete bajusza úgy állt keskeny ajkai fölött,
mintha még a csecsemőkorában ragasztották volna
oda. Kolletschka lakkcipőket hordott, erre különö-
sen kényes volt, több párat is beszerzett belőle, apró
lábain fényesen csillogtak a poros, hűvös folyosókon.
Mégis volt benne valami kortalan frissesség, soha ki
nem hunyó, pimasz kíváncsiság. Semmelweis min-
dent egybevetve úgy érezte, nem túl jelentős a kor-
különbség, így mikor Kolletschka megkérdezte tőle,
hogy szerinte öreg- e Bertához, Ignác őszintén nyug-
tathatta meg.
Cserében Semmelweis beavatta a patológust Te-
réziával való kapcsolatába. Viszonyuk komótosan
haladt előre. Hetente kétszer találkoztak, végtelen
sétákat tettek a folyó mellett, többnyire a lány tar-
totta szóval Ignácot De a fiú eleddig még a kezéhez
sem ért Talán azért, mert mindketten vigyázva ke-
rülgették a személyesebb témákat Beszélgetéseik
többnyire a várandós anyákra lyukadtak ki, a talá-
nyos lázakra, amelyek a bábáknál, rejtélyes okoknál
fogva jóval ritkábban gyilkoltak.
– De hát ugyanazzal tömöd a fejét, mint az enyé-
met! – kacagott Kolletschka. – Megbolondultál?
– Okos lány, megérti – magyarázkodott Ignác.
– Vargabetűk A lényeggel miképpen állsz?
– Miféle lényeggel?
– Az érzéki résszel. A szenvedéllyel. Azzal mi van?
– Semmi – vallotta be Semmelweis.
– Mamlasz vagy.
Ignác zavarban volt Azt restellte elmondani Kol-
letschkának, hogy ő még soha nem volt nővel úgy.
Falussy többször invitálta, hogy kísérje el őt a kuple-
rájba, de Ignác viszolygott ezektől a helyektől. Szá-
mára az otthonosság volt az első, és csak utána kö-
vetkezhetett a szenvedély. Teréziával az előbbit
próbálta megteremteni módszeresen, meg- megáll-
va.
Az egyik este Kolletschka a szokottnál hallgata-
gabb volt Amikor visszavarrták a holttestet elgon-
dolkodva indult megmosni a kezét a boncterem sar-
kában elhelyezett csorba lavórban. Minden beveze-
tés nélkül arra kérte Semmelweist tegyen meg neki
egy szívességet Kolletschkából olyan türelmetlenség
áradt hogy Ignác értelmetlennek látta a kérdezőskö-
dést
 Kilépve a kórházból, leintettek egy konflist Útköz-
ben – először az albérleteikbe mentek átöltözni –
Kolletschka szűkszavúan beavatta a tényékbe. Berta
apja, Klopp, az irodalomtudományok professzora két
hete véglegesen eltiltotta a lányát a patológustól.
Megfenyegette, hogy ha ezt a vén, bűzölgő hullamet-
szőt, így aposztrofálta Kolletschkát az irodalom tu-
dora, még egyszer meglátja Berta közelében, a lá-
nyát, bármennyire szívfájdalmat okoz, rögvest ko-
lostorba vágja. Mindezt Kolletschka a szokásos mo-
dorában adta elő, nagyvonalúan megértve a profes--
szor aggályait
– Még nem tudja az öreg, de már faktum, hogy ös--
szeházasodunk – tette hozzá. – Sajnálom, nyilván
megpukkad szegény.
A Sperlházban ezen az estén tartották a szezon
nyitóbálját Kolletschka úgy érezte, ha aznap este
nem táncolhat Bertával, belepusztul.
A bál vendégei az épület első emeletén mulattak.
A nyolc termet összenyitották, a legbelsőben dobo-
góra helyezték a zenekart Semmelweis és Kolletsch-
ka éjfél előtt érkeztek, addigra már áttetsző füst füg-
göny lebegett a vendégsereg fölött A parvenü nagy-
kereskedő pincéreket fogadott fel erre az alakomra,
akik ezüsttálcákon, magasba tartott karokkal fárad-
hatatlanul hordozták körül a pezsgővel és teával töl-
tött poharakat A patológus azért cipelte magával Ig-
nácot, hogy a lányt valahogy elszakítsa a szüleitől.
 – Ott vannak! Berta abban a rózsaszín, kivágott
ruhában! Rajta! – súgta Kolletschka.
Mióta Klopp megtudta, hogy a patológus Berta kö-
rül legyeskedik, drákói rendszabályokat vezetett be.
Ide, az évad első nagy társadalmi eseményére sem
engedte el a lányát kettesben az édesanyjával. Ott
állt most is Berta fölött, két kezét mellényzsebébe
dugva, villámló szemekkel, akár egy cerberus. Sem-
melweis átnyomakodott a tömegen. A zenekar ke-
ringőre váltott. Ignác meghajolt, engedélyt kért,
hogy Bertát táncba vigye. Az irodalom jeles profes--
szorának ugyan nem nyerte el maradéktalanul tet-
szését Ignác fizimiskája, de korban nagyjából megfe-
lelt, így biccentett.
A pár öles lépésekkel átforgott a szobákon, pilla-
natok alatt eltűnt a Klopp házaspár figyelő tekintete
elől. Kipörögtek a folyosóra. Kolletschka ott végre
szenvedélyesen magához ölelhette Bertát
Most, hogy többé nem volt rá szükség, Semmelwe-
is ráérősen bóklászott a termekben, csak arra ügyel-
ve, nehogy összefusson a Klopp szülőkkel. Ebben a
lázas, színes forgatagban még kínzóbban tört rá a
magány. Pedig a bál már kifulladóban volt, csupán
néhány fáradhatatlan pár ropta konokul a polkát, a
férfiak többsége kis csoportokba verődve, fakó arc-
cal, verejtékezve unatkozott, míg mások a falak mel-
lé helyezett székeken csöndesen elbóbiskoltak. Ig-
nác, mikor egyszer csak óvatlanul megpillantotta
magát egy tükörben, visszahőkölt Fáradt, korán öre-
gedésnek indult agglegényt látott meg a foncsorban,
holott csupán két hónapja töltötte be a huszonhetet
Az arc, amelyik visszabámult rá a tükörből, szürke
volt, táskás szemű, elkínzott
Semmelweis nem volt képes elmozdulni a tükör
elől. Szabályosan fejbe kólintotta a találkozás valódi
önmagával. Közvetlenül egy csapat fiatalember mel-
lett cövekelt le, akik emelt hangon vitatkoztak vala-
min. Semmelweis, ahogy lassacskán ocsúdott, felfog-
ta, kiket szidalmaznak ezek a ficsúrok mellette. A
szavak, amelyek az idáig belesimultak a háttér anda-
lító zümmögésébe, egyszerre értelmet nyertek. És
Semmelweis, miközben még mindig önmagával
szemezett a barokk tükörben, rácsodálkozott, hogy
ezek a szmokingos urak róla beszélnek. Pontosab-
ban az Egyes Számú Szülészeti Klinika lelketlen dok-
torairól. Egyikük, egy korpulens, körszakállas fiatal-
ember, pezsgőspohárral a kezében, akadozó nyelv-
vel bizonygatta, hogy azok az orvosok ott, a sárga
színű házban lényegében hentesek. Gyilkolnak az
emeleten, aztán vagdosnak a pincében. Mikor egy
másik ficsúr, nem kevésbé részegen, azt böffentette,
hogy ez azért túlzás, a körszakállas kiabálni kezdett.
– Épeszű férfi nem engedi szülni a feleségét azon a
vágóhídon! Mert az vágóhíd! Érted, Kari, felfogtad?!
Vágóhíd!
 Semmelweis megfordult Egy lépést tett a körsza-
kállas felé, aki ránézett
– Valami problémája akadt, uram?
A fiatalemberről dőlt az izzadság. Alig bírt a lábán
megállni.
– Épeszű férj nem keveri össze a kórházat a vágó-
híddal – mondta csöndesen Semmelweis.
– Kórház?! Miket fecseg az úr?!
– Történetesen ott vagyok orvos. Az Egyes Klini-
kán. És biztosíthatom önt, hogy vágóhidat én még ott
nem láttam.
A körszakállas elvörösödött, üvölteni kezdett
– Akkor az én csodálatos húgomat ki ölte meg?! Ki
gyilkolta meg az én ragyogó Lottómat? Megmondom
én magának! Maga! Maga és az orvosnak nevezett
cimborái gyilkolták meg az én húgomat az Egyes
Klinikán! Vagy maga, vagy a maga mészáros cimbo-
rái!
A fiatalember a tiráda végén a poharában lévő
italt Semmelweis arcába löttyintette.
Ignác később sem emlékezett, ki ütött először.
Mindenesetre mikor Kolletschka megjelent, már
szétválasztották a verekedőket. A körszakállast há-
rom barátja fogta le, úgy vonszolták odébb, mert
még akkor is káromkodott, ki akarta ontani Sem-
melweis beleit Azt üvöltötte, hogy nem hagyja an--
nyiban, miközben orrából csöpögött a vér, és szmo-
kingjának egyik ujja félig levált. Semmelweis sem
úszta meg sebek nélkül. Mikor Kolletschka egy szék-
hez kísérte, és leültette, szeme alatt már belilult egy
pontosan elhelyezett ökölcsapás nyoma.
Stolz két napig vívódott, nyugtatgatta magát, de
végül elhatározásra jutott Gyertyát gyújtott, papírt
halászott elő, írni kezdett Olyan sebesen rótta a so-
rokat, hogy néha arról is elfelejtkezett, hogy tollát
megmerítse a tintába, és a betűfolyam, akár a moz-
dony után kavargó füst, elhalványulva a semmibe
veszett
Meg szeretném magyarázni neked, Tihamér,
miért mondtam, amit mondtam. Briganti- nak
neveztem Semmelweist, és ez némileg túlzás. De
talán mégsem. Igen, bátorkodom kimondani,
hogy a halott nőből kivágott csecsemő eszetlen,
krakéler műtét volt! Jó, rendben, isten segedel-
mével úgy végződött, ahogy végződött, ne ele-
mezzük! Az is rendben van, hogy Klein, ez a hat-
ökör, aki tyúkokat tart az irodájában, ezt még
meg se beszéltük, tejó ég, megveregeti Sem-
melweis vállát egy krakéler beavatkozás után,
ahelyett hogy… Ezt nem folytatom, értened kell.
Azt is lenyelem, hogy mindennek a tetejébe őt
bízza meg egy tanulmány megírásával, őt, Sem-
melweist, akiről közismert, hogy nem tud írni!
De! Mindezek után Semmelweis odasündörög
hozzám, és odaveti abszolút mellesleg, hogy majd
nézzem át az irományát! Ha majd a nagyságos
 úr megszülni méltóztatik bölcs eszmefuttatását,
akkor én, az ő segédje, inasa, aki a lába nyomáig
nem ér fel, átnézhetem és kijavítgathatom! Nem
azt mondja, hogy írjam meg én, vagy szüljük meg
mi hárman, közösen, ha már barátok vagyunk,
nem, ő egyedül akarja learatni a diadalt! Ugye, te
is látod, Tihamér, hogy miféle pökhendi maga-
tartás ez? Színtiszta karrierizmus! Ehhez még
azt tenném hozzá…
Stolz belecsapta a tollat a tintatartóba, és mikor
kirántotta, csúf pacát ejtett a levélen. Felitatta a fol-
tot, hátradőlt, elolvasta a fogalmazványt Megrázta a
fejét, a gyertyalángba tartotta a papírt, bambán néz-
te, ahogy bepöndörödik, elfeketedik, hamuvá lesz.
Megtörölte az arcát, amelyen megalázóan forró
könnyek peregtek alá.
Új levélbe kezdett.
Megesküdtél nekem, Tihamér, hogy elfelejted
azt a gyalázatos hülyeséget, amit mondtam a
legjobb barátomról, Ignácról! Tudnod kell, hogy
az én életem egy fabatkát sem ér. Elfuserált em-
ber vagyok az elejitől fogva. Gyűlölöm magam.
Ne akard, hogy ezeket a szavakat megmagyaráz-
zam, ne akard! Csak azt kérem, újra, szakadat-
lan, szánd meg a te balsorsú barátodat, ugye,
még annak tartasz? Temesd el magadban azt a
hajnalt, még akkor is, ha nem vagyok méltó a
diszkréciódra.
 Ezt a második levelet Stolz jóval megfontoltabban
írta. Időnként a gyertyalángba bámult, rágcsálta a
toll végét, keresgélte a legmegfelelőbb kifejezést Mi-
kor végigolvasta, elégedetten felállt becsukta az ab-
lakot Már mosolygott Megvárta, amíg megszárad a
tinta, négyrét hajtogatta a papírlapot és átsétált Fa-
lussy albérletéhez.
A lehető leggyászosabb arckifejezést öltötte, és a
levelet az elképedt Falussy kezébe nyomta.
 Hét

Ez idáig Semmelweis ódzkodott attól, hogy belép-

jen a Kettes Számú Szülészeti Klinikára, amelyik
annyi fejfájást okozott Kleinnek a maga tiszteletre
méltó elhalálozási statisztikájával. Eleinte azzal ál-
tatta magát, hogy Terézia tartja ettől vissza, aki a
bábák osztályán dolgozott ápolónőként, és a látoga-
tás szóbeszédre adhatott volna okot
Az a jól kivitelezett ütés a szeme aljára mintha fel-
ébresztette volna. Másnap püspöklila monoklival az
arcán besétált a bábák osztályára azzal a szilárd el-
határozással, megkísérel feltárni minden borsszem-
nyi különbséget, amely talán valahol ott rejtőzhet a
szülésznők és a diplomás szülészorvosok által vég-
zett mindennapi gyakorlatban. Az a fröcsögő gyűlö-
let, amely vágóhídnak titulálta az ő szent munkahe-
lyét, felzaklatta. Az a dühöngő őrült tegnap éjjel nem
általában a kórházak ellen ágált, hanem kifejezetten
az Egyes Klinikára szórt átkokat Mit csinálhatnak a
bábák jobban?
Ignác választhatta volna a hivatalos utat is. Meg-
kereshette volna Böhm professzort, aki névlegesen
igazgatta a Kettes Klinikát, de Teréziától tudta, hogy
Böhm háromnaponta jár csak be, tessék-lássék el-
lenőriz, igazából a magánpraxisával van elfoglalva.
Különben is, mit mondhatna neki Böhm? Sem-
melweis abban bízott, hogy ha besétál a kórtermek-
be, ha nyitott szemmel körbejár, talán felfedez egy
apróságot, egy látszólag jelentéktelen semmiséget,
amelyre felfűzhet egy valamirevaló hipotézist
Itt, a bábáknál három óriási kórteremben feküd-
tek az asszonyok, kettő a földszinten, egy az emele-
ten. Harminchat ágyat zsúfoltak a termekbe, kétszer
annyit, mint náluk, az Egyesen a legnagyobba. Sem-
melweis éppen ebédosztáskor érkezett A bábák ke-
rekes kocsikon hordták körbe a levest és a főzeléket
A kaporszag diadalmasan úszott a levegőben. A déli
oldal tekintélyes ablakain dőlt be a fény. Szelíd, édes
nyugalom áradt szét a teremben, nyoma nem volt
annak a vibrálásnak, annak a türelmetlen rezgésnek,
amelyet Semmelweis az Egyes Klinika kórtermeiben
folyamatosan érzékelt Ezek a nők jobban bíznak a
bábákban, mint a hozzánk kerülő anyák az orvosok-
ban, állapította meg magában irigykedve.
A főnővér, aki a terem legvégében egy asztal mö-
gött ült, most felpattant, és az ajtóban szemlélődő
Semmelweishez sietett.
– Szombat van, apuka. Ma nincs látogatás.
– Doktor Semmelweis vagyok. Az Egyesről. Átug-
rottam megnézni…
Ignác elakadt. Mit akar ő megnézni? Azt még sem
mondhatja, hogy csak bele akar szagolni a légbe,
hátha feltámad benne egy kósza gondolat A főnővér
megértőén mosolygott, kivárt A félbehagyott mon-
dat mégsem okozott zavart
– Persze – bólintott a nővér – , nézzen csak körbe.
Semmelweis nyelt egyet elpirult
– Tudja, mit? – tette hozzá a nő. – Adok ön mellé
egy kísérőt. Azt vizsgál meg, amit csak akar.
Intett, és a terem végéből elősietett Terézia. A bá-
bák egyenruháját viselte, fehér blúz, drapp kötény,
fej kendő. Úgy tett, mintha most látná életében elő-
ször a férfit Hűvösen végigmérte.
– A doktor úr az Egyesről látogatott el hozzánk –
magyarázta a főnővér – , mutass meg neki mindent,
amit kíván. Nyugodtan dicsekedhetsz is.
Semmelweisnek úgy tűnt, a főnővér ironizál.
Terézia határozottan megindult a terem belseje
felé, Semmelweis alig bírta követni.
– Ágyak. Telt ház. Ma három sikeres szülés. Né-
gyen vajúdnak – sorolta egykedvűen a lány, majd
megállt és szembefordult Ignáccal. – Kémkedik utá-
nam?
Semmelweis végleg megzavarodott. Széttárta a
kezét, sóhajtott
– Tudja, Terézia, százszor elmondtam. Valami nem
jó ott, nálunk. Fogalmam nincs, hogy micsoda…
– Kétóránként szellőztetünk – vágott bele a lány –
, és az utolsó heteseket oldalra fordítjuk. De ebbe
már beavattam. Abba is, hogy görcsoldónak növényi
főzetet használunk. Ha jól emlékszem, fel is írta az
összetevőket Ö, még nem árultam el a doktor úrnak
a mai ebédet Répaleves, tökfőzelék. Borogatni kelle-
ne azt a szép, bíbor duzzanatot a szeme alatt
– Tegnap éjjel bálban voltam.
– Ott összeverik egymást az emberek?
– Csak ha sértegetik őket
Ez után a rövid csörte után szinte szótlanul men-
tek végig az épületen. Terézia megmutatta mindhá-
rom kórtermet, a szülő- és a vajúdószobát a szülé-
szeti műszerládákat az öltözőt a két parányi mosdót
még a tisztítószerekkel telezsúfolt kamrát is. Sem-
melweis nem lett okosabb a látogatás után, pregnáns
különbséget továbbra sem talált a két klinika gya-
korlata között, de búcsúzáskor, a pinceszinten, a rak-
tárhelyiség előtt, ahol a lepedőket, a párna- és duny-
hahuzatokat, valamint a bábák blúzait, kötényeit tá-
rolták, ott, a dohos, sötét folyosón erőt vett félénksé-
gén, magához húzta Teréziát és megcsókolta. A lány
szenvedélyesen visszacsókolt, majd lesimította a kö-
tényét, s csak annyit mondott:
– Végre.
Ők, hárman többnyire délután öt óra tájban, ins-
pekciós beosztásuk végén elszívtak egy cigarrót a
klinika belső, macskaköves udvarán. Falussy és Stolz
türelmetlenül, sűrűn ajkukhoz emelve a dohányru-
dacskát pöfékeltek, Semmelweis elgondolkodva, a
füstöt hosszan útjára eresztve bagózott.
 Szinte nem volt olyan nap, hogy közös rítusukba
nem poroszkált bele a halottasszekér, amelyet a gir-
hes gebe húzott maga után, rajta deszkakoporsókkal.
A sápadt, cingár fiú minden alkalommal illendően
köszöntötte őket, mielőtt lepakolta a ládákat a sze-
kérderékról. Csak azok a szolgák változtak ennél az
egyhangú szertartásnál, akik ilyenkor kiszaladtak az
udvarra, hogy segítsék beszállítani a koporsókat az
épületbe. És mintegy végszóra, öt óra után néhány
perccel a pap is megjelent, nyomában a ministráns-
fiúval. Semmelweisnek ekkor eszébe jutott, hogy a
minap elfelejtette megkérdezni Teréziától, hogy mi-
képpen szállítják el a halott nőket a Kettes Kliniká-
ról, vagy hogy ott is a kórtermeken keresztül közle-
kedik- e az utolsó kenetet feladó pap. Teljesen meg-
tébolyodtam, konstatálta, miközben kifújt egy sűrű
dohányfelhőt a légbe, ez már vég, ha ezekben a nü-
anszokban keresek magyarázatot
– A múlt héten – közölte a barátaival sötéten – ne-
künk ötször annyi halottunk volt, mint a bábáknak.
– Számolod? – érdeklődött Stolz.
– Napi, heti, havi statisztikákat vezetek Mindent
feljegyzünk Kolletschkával ilyen mennyiségű kimu-
tatásunk van.
Semmelweis a karját széttárva mutatta a tekinté-
lyes adagot Falussy elkapta a pillantását a barátjáról,
dünnyögött
 – Be kell vallanom nektek, ha meghallom ennek a
kölyöknek a csengőjét, már kitör a frász – Falussy a
kapuban eltűnő ministráns- fiú után intett. – Már ott
tartok, hogy bemagyaráztam magamnak, nincs más
oka ennek a ragálynak, vagy hogyan nevezzem, csu-
pán a félelem. Megijednek a nők, hogy hozzánk ke-
rülnek. Pszichikus ijedtség, talán van ilyen. Azzal kí-
sérletezem, hogy nyugtatom őket Aki hozzám kerül,
először lelki fröccsöt kap. Csak aztán kezdem a vizs-
gálatot
Stolz megvárta, amíg a csengettyű hangja végleg
elhal.
– Nekem támadt egy ötletem – kezdett bele óvato-
san – , talán nem is annyira eszeveszett Biztosan em-
lékeztek a múlt heti, szerdai viharra, azokra a széllö-
késekre, amelyek feldöntötték a virágcserepeket a
fenti teraszon. Nos, utánanéztem. Aznap este a klini-
kán mindössze egy halott volt Erre most hétfőn jött
az a váratlan meleg. Meg is beszéltük, hogy egyikünk
sem tudott aludni éjjel, még átkozódtunk is. Másnap,
kedden négy halott
– Mi következik ebből? – kérdezte Falussy.
Stolz fontoskodó arcot vágott, elpöckölte a csikket
– Légköri változások. Ez a hipotézisem. Nem lehet
véletlen az összefüggés.
Igazság szerint Stolz a kinevezésük első napja óta
kísérletezett azzal, hogy felhívja magára Klein fi-
gyelmét
 Arról már sikeresen meggyőzte magát, hogy ez
nem feltétlenül az Ignác iránt érzett irigységéből fa-
kad. És ha abból, akkor sem akart érezni ezért sem-
miféle megbánást! Azon az emlékezetes napon, ami-
kor Ignác kioperálta a halott nőből a csecsemőt, Kle-
in ahelyett, hogy rendreutasította volna Sem-
melweist, tulajdonképpen kitüntette. Stolz mostanra
agyának legtávolabbi zugába száműzte levelének
zűrzavaros eszmefuttatását, amelyet felzaklatott ál-
lapotában írt, majd elégetett. Ám a kitömi nem képes
düh ott gomolygott, kavargott belül.
Ignác újra csak elé vágott! Mindig nyomul valami-
féleképp, csak hogy őt elhomályosítsa! Stolz lényeg-
ében az óta az eset óta töprengett, miként tudna elé-
be furakodni.
Az udvaron önkéntelenül kikotyogott vallomása
után egy héttel Stolz hősies elszánással bejelentke-
zett Kleinhez. Előadta neki a semmiből támadt elmé-
letét, azt hazudta, hogy hónapok óta kutatja a korre-
lációt a gyermekágyi láz és az időjárás között, és it-
ten jóval többről lehet szó, mint a véletlenek játéká-
ról, a számok, a le- fel kúszó Celsiusok mintha bizo-
nyítanának, hadart, hadart, levegőt is alig vett.
Klein figyelmesen végighallgatta. A ceruzájával
játszott közben, az ujjai között pörgette, akár egy
bűvész. Mikor Stolz elhallgatott, a tükörhöz lépett,
megszemlélte önmagát A helyzet elkeserítőnek tűnt
Ám e néhány percnyi kínszenvedés után Stolz arra
eszmélt, hogy Klein megveregeti a vállát
Az igazgató nagylelkűen biztosította, odaszól az
Orvosi Lapok főszerkesztőjének, hogy rövid cikket
rendeljenek meg Stolztól a témában. De az igazi elég-
tétel akkor érkezett el Stolz számára, mikor Klein
hozzáfűzte, hogy bár megbízta kollégáját, Sem-
melweist egy, a gyermekágyi láz okait feltáró tanul-
mánnyal, de úgy tűnik, csalódnia kell. Az ifjú doktor
mintha elfelejtkezett volna feladatáról, ezzel szem-
ben éjjel- nappal boncolgat!
– Az se tetszik nekem – húzta fel Klein mulatságo-
san keskeny vállait – , hogy a maga barátja, mert
Semmelweis doktor a barátja, nemde, szóval Sem-
melweis közösen boncolgat Kolletschka doktorral.
Tudom, Kolletschka mindhármukat tanította.
Klein megigazította szegényes hajzatát. Az iroda
haldokolt a búcsúzó napfényben. Az igazgató sutto-
gott
– Lehetek magával őszinte, Stolz?
Stolz buzgón bólogatott, kis híján leröpült a feje a
nyakáról.
– Kolletschkánál nagyképűbb alakot nemigen is-
merek. Azt mesélik – kacagott fel Klein rosszindula-
túan – , hogy a mi szeretett patológusunk, aki már
jócskán benne jár ugye a korban, mostanság egy sül-
dő lányt csábított el! Ezért előbb- utóbb azért meg
fogja ütni a bokáját.
 Klein kitárulkozása után Stolz jogosan érezhette
úgy, hogy jó irányba taszajtotta végre a sors kerekét
Az a bizonyos este, amikor az emlékezetes vihar
lecsapott Bécsre, fordulópont lett Terézia és Ignác
viszonyában. Az égiháború egyik percről a másikra
támadt a városra, ők ketten éppen a folyóparton sé-
táltak, percek alatt bőrig áztak. Miután közel jártak
Semmelweis albérletéhez, két ijesztő dörgés, villám-
lás között Ignác felvetette, mi lenne, ha a vihar elől
behúzódnának a szállására. A lány azonnal bele-
egyezett A gond az volt és ezt rohanás közben Ignác
elmagyarázta, hogy Schulteis asszony, a főbérlő szi-
gorúan meghagyta a férfinak, hogy lányokat asszo-
nyokat nem fogadhat a szobájában.
– Az ablakon kellene bemásznod, hogy ne vegye
észre – kiabálta túl az égzengést Semmelweis – ,
földszintes ház, térdmagasság, nem túl nehéz.
Néhány perccel később ott álltak egymással
szemben, átázott gönceikben a Benatzky gasse egyik
sarokházának parányi albérleti szobájában.
Dideregtek.
Végül Terézia vetette fel, hogy szabaduljanak meg
a ruháiktól.
Egymásnak háttal, szégyenlősen vetkőztek le a sö-
tétben, Semmelweis gyertyát sem gyújtott. Szeren-
csére tartott tiszta törülközőt, előkapta a szekrény-
ből. Előbb Terézia dörzsölte szárazra magát, majd
Ignác. Aztán a lány a szoba egyetlen székére ült le,
amelyet Semmelweis sietve húzott középre. Sem-
melweis az ágyra telepedett.
Jó fél órát ültek így, pucéran, egymástól diszkréten
távol, szinte szótlanul. Eleinte Terézia összefonta
maga előtt a karjait, de aztán leengedte őket a teste
mellé, görcsösen megragadva az ülőkét Semmelweis
a lány feje fölötti pontot bámulta, a falban futó repe-
dést Szemük hozzászokott a sötétséghez.
– Nem akarsz ideülni… – súgta elképzelhetetlenül
hosszú idő múltán Semmelweis – , … ide, mellém?
Terézia odaóvakodott az ágyhoz. Leült a férfi mel-
lé. Magányosnak és nyugtalannak érezték magukat
Újabb végtelen percek teltek el.
– Na, ebből elég! – mondta végül rekedten Terézia.
– Ne légy mafla! Ölelj át!
– Psszt! Halkabban! – súgta Ignác.
Miután az ajtót nem lehetett kulcsra zárni, Sem-
melweis joggal tartott attól, hogy Schulteis asszony
bármikor rájuk nyithat. A madárhangú, egyszálbelű
öregasszony ki- be járt albérlője szobájába, a legvá-
ratlanabb időpontokban. Semmelweis sóhajtott, a
lány felé fordult, gyengéden átölelte. Terézia mezte-
len teste remegett.
Csókolóztak.
– El kell mondanom neked valamit – súgta egy
csókszünetben Semmelweis. – Ki fogsz nevetni.
– Nem foglak. Szűz vagy, tudom. Én is. Vegyünk
egy nagy lélegzetet.
 Így történt. Suta és meglehetősen rapid szeretke-
zésük után egymást kétségbeesetten átölelve feküd-
tek a keskeny díványon. Most már képesek voltak
aprókat kuncogni is. Terézia bevallotta, hogy neki
igenis imponált Ignác szelíd tartózkodása, bár komi-
kusnak vélte, hogy egy ember, miközben nyilván
mindent tud a női testről, mégis ennyire szemérmes.
– Csak az élettelen női testről tudok némelyest –
dadogott Semmelweis.
– Ó, nem – kacagott Terézia – , az összes sarkala-
tos pontot ismered!
– Sarkalatos pontot?!
– Minden zugot kívülről- belülről! Mester vagy!
Semmelweis örült, hogy sötétben fekszenek, Teré-
zia így nem láthatja, hogy a fülei égni kezdtek. Bár
valóban, az egyetemen, az anatómiavizsgákon ki-
emelkedően teljesített
– Ignác, kér egy forró teát? – kiabált be kintről
Schulteisné.
Semmelweis kipattant az ágyból, magára ráncigál-
ta átázott nadrágját
– Már megyek! – kiabálta a főbérlőjének, lehajolt,
csókot lehelt Terézia homlokára, és odasúgta. –
Lehörpintem, és jövök vissza! Várj meg!
Teréziának persze esze ágában sem volt aznap éj-
jel kikelni az ágyból.
A Teréziával töltött első közös éjszakája után
Semmelweis csupán Kolletschkát avatta be abba,
hogy viszonya elmélyült a lánnyal. Nehezen tudta
indokolni, miért a patológust választotta bizalmasá-
nak, és miért nem a régi, megbízható barátait. De va-
lahogyan nem akaródzott ilyen kérdésekről beszél-
getnie sem Stolzcal, sem Falussyval. A titkolózást az-
zal magyarázta, hogy két kiérdemesült cimborájával
eddig is kerülték a szexuális témájú diskurzusokat
Viszont Kolletschka az ominózus bál óta minden
Bertával kapcsolatos hírbe beavatta. A patológus ké-
telyek nélkül, Ignác számára néha túlságosan közön-
ségesen részletezte intim ügyeit, mintha szórakoz-
tatta volna Semmelweis – legalábbis Kolletschka így
tartotta – prűdsége.
– Berta amilyen fiatal – magyarázta Kolletschka a
boncteremben, miközben felmetszette a bőrt a ha-
lott tarkójánál, és ügyesen lefejtette a homlokáig,
hogy hozzáférhessen a koponyához olyan vehemens.
Újabban hátulról szereti. Kielégíthetetlen. Most még
bírom a tempót, de két pofára zabálom a zellert Tud-
tad, Ignác, hogy a zeller a legjobb afrodiziákum?
Semmelweis ilyenkor megkukult. Kétsége sem
volt, hogy Kolletschka provokálja, de nem volt képes
visszavágni. Máskülönben csupán a patológiással
tudta megosztani egyre mardosóbb bűntudatát Min-
den öt betegéből legalább egyet elvesztett Ezeken a
boncolásokkal átvirrasztott éjszakákon újra és újra
végigelemezték a gyulladások okait Mindig ugyan-
azokat jegyezték fel. Vivőérgyulladás, nyirokedény-
gyulladás, hashártyagyulladás, mellhártyagyulladás,
szívburokgyulladás, agyhártyalob. Jegyzőkönyvezték
azokat az elméleteket is, amelyeket megvizsgáltak
ugyan, de aztán kizárták a lehetséges okok közül.
Kolletschka egyszerűen badarságnak nevezte példá-
ul Stolz teóriáját az időjárás befolyásoló hatásairól.
Még kegyetlenebbül intézte el Klein egyik gyanúját,
mely szerint a nyitott ablakok, a huzat betegíti meg a
gyermekágyasokat Sületlenség, mondta, és legyin-
tett Az epidémiánál rövid időre leragadtak, de aztán
azt is elvetették. Nincs az a járvány, értettek egyet,
amely tavasztól tavaszig pusztít egyenletesen, meg-
állás nélkül, ráadásul úgy, hogy a bábák kórtermeit
kikerüli.
Miközben Kolletschka hozzákezdett a test szerve-
inek kiemeléséhez, Semmelweis idegesen fel- alá
járkált a teremben.
– Volt egy hipotézisem, de tegnap Terézia kivégez-
te – motyogott
– Azért csak mondd el – bíztatta Kolletschka, mi-
közben a bordák fölött szétfeszítette a bőrt
– Azt figyeltem meg, hogy azok a nők, akik két
napnál tovább vajúdnak, szinte kivétel nélkül belá-
zasodnak, és meghalnak. Megkértem Teréziát, hogy
nézzen utána a Kettesen.
– És?
– Semmi. Náluk nem lázasodnak be. Még a négy-
napos vajúdók sem.
 – Hát persze. Mi köze is lenne ennek a lázhoz…
– …viszont azt állítja, hogy a ministráns náluk nem
csengettyűzhet…
– Ki állítja?
– Terézia. Múlt héten megkértem a papunkat,
hogy nálunk is mellőze a csengettyűt.
– Marhaság. Ne veszítsd el az ép eszed.
– Tudom. Semminek semmihez nincs köze. Bele
kell bolondulni. Van még valami, de…
Kolletschka kiemelte az epehólyagot és a gyertya-
fénybe tartotta.
– Gyulladt – mormolta. – Rajta. Bátran. Nem baj,
ha marhaság.
Semmelweis vállat vont.
– Végül is, miért ne. Két hónapja felfigyeltem va-
lamire. Ha a néhány órás anya elindul felénk, az
Egyes Klinikára, de nem érkezik meg, akkor…
Kolletschka a mérleg serpenyőjébe helyezte az
epehólyagot, majd felnézett.
– …hogyhogy nem érkezik meg? Elszüllenti magát
az utcán?
– Pontosan. Vagy a konflisban. Vagy egy kapualj-
ban. Egyszóval megszüli a gyermekét, még mielőtt
elérkezne hozzánk. Ezekben az esetekben…
– Csupa fül vagyok!
– …ezeknél a rapid szüléseknél, vagyis tőlünk, az
orvosoktól távol, mondhatnám, hogy tőlünk bizton-
ságban… soha nem jön a láz. Valaki elvágja a köldök-
zsinórjukat, hazatámolyognak, és…
– És?!
– És vígan élnek. Nem furcsa?
Kolletschka odalépett Semmelweishez, átfogta a
vállát.
– Tényleg megháborodtál. Ki kellene venned egy-
két napot. Amikor csak Teréziával vagy. Elfelejtkezel
mindenről, és csak párzotok, mint a macskák. Ez az
én szakmai tanácsom.
Két nappal később, egy magányos bagózás után a
macskaköves, belső udvaron, amelyre menetrend-
szerűen beporoszkált a halottasszekér, Semmelweis
elpöckölte a félig szívott cigarróját, és leviharzott az
irattárba.
A bonyolult rajzú, zegzugos folyosókkal összekö-
tött termeket a kórház pinceszintjén helyezték el, a
boncteremmel ellenkező oldalon. Ignác még soha
nem járt itt. Egy valószínűtlenül vékony emberke vi-
gyázta az irattárat, Dorfmann úr, aki a rideg, rücskös
falak között soha nem vette le megfáradt, fekete ka-
lapját.
Dorfmann úr ráadásul alacsony is volt, szinte tör-
pe. Szőr nem nőtt az arcán, ezért, talán kivagyiság-
ból, szénporral keskeny bajuszt pingált minden reg-
gel az ajka fölé.
Semmelweis bemutatkozott, megkérte Dorfmann
urat, hogy hadd nézzen körül. Az irattáros hónap-
szám nem látott mást a birodalmában, csak azt a nő-
vért, aki a nap végén leszállította ide a halotti jegy-
zőkönyveket Ezeket az iratokat aztán neki időrend-
ben, valamint ábécé szerint iktatnia kellett, és elhe-
lyeznie a végtelen hosszúságban nyúló, többszintes
polcrendszeren.
– Csak tessék, doktor úr – sipította vékony han-
gon, mert Dorfmann úr úgy kárált, mint egy öregas--
szony. Kalapját kissé hátrább tolta a homlokán.
Semmelweisnek fél órájába telt, amíg átlátta a
rendszerezés logikáját. Végiggyalogolta a boltíves
helyiségek sokaságát, előtte Dorfmann úr csoszo-
gott, magasba tartotta a gyertyát Az imbolygó fény
átsepert a több ezer, poros dokumentumon, amelyek
ott hevertek a polcokon, háboríthatatlanul, sok- sok
éve.
– Ez csodálatos – mondta Semmelweis a séta vé-
gén – , mostantól, ha nem zavarom önt Dorfmann úr,
lejönnék ide délutánonként
Az irattáros megrémülve bólintott
 Nyolc

Dorfmann úr két hétig emésztette magát. Egysze-

rűen nem talált arra magyarázatot, hogy egy szül-
észorvos, aki fenn, ahogy ő nevezte, az „egekben” élt
és dolgozott, mit keres az ő alvilági birodalmában
nap mint nap, megfakult jegyzőkönyvek felett gör-
nyedve. Semmelweis lehozatott asztalt, széket, és
gyertyalángnál, módszeresen, hónapról hónapra ki-
jegyzetelgette a halotti iratokat
Dorfmann úr meg volt ütközve. Nyilván valamit
rosszul csinált, most majd kibukik a hiba, és ő el lesz
bocsátva. Két hét után egyik reggel felcaplatott a
második emeletre, bejelentkezett Klein igazgató úr-
nál.
Belépett a napfényes irodába, és le kellett vennie a
kalapját Dorfmann úr kopasz volt, a fejtetőt két vö-
rös dudor csúfította el, hiszen ezért hordott kalapot.
De már mindegy volt, szembe akart nézni a sorsával.
– Mi a baj énvelem, nagyságos igazgató úr? – re-
begte tisztulás hangján.
Klein életében kétszer látta az irattárost, nem volt
könnyű hova helyeznie. Mikor végre tisztázta magá-
ban, kicsoda is a látogatója, néhány rávezető kérdés-
sel azt is kiderítette, hogy Dorfmann úr rémületének
okozója egy tömzsi doktor az ő klinikájáról, aki órá-
kat ül a pincében, és anakronisztikus dokumentu-
mokat tanulmányoz.
Elképedt. Miben sántikál ez a Semmelweis? Miért
nem tud ő erről a furcsa akciójáról? Felettébb gya-
núsnak találta, hogy egy az osztályához tartozó or-
vos a klinika múltjában vájkál. Még csak az hiányzik,
hogy kikaparjon valami újabb hiányosságot, amelyre
az ellenségei, a Kancellárián azonnal ráugorhatnak.
Miután megnyugtatta Dorfmannt, hogy vele nincs
semmi baj, a doktor úr nyilván csupán valamilyen
kimutatás ügyében szorgoskodik ott lenn, Klein be-
zárkózott a szobájába, és töprengeni kezdett. Min-
denképpen ki kell derítenie, mi ez az egész. Eszébe
jutott Stolz. A múltkorában, mikor itt, az irodában,
hebegve előadta ártalmatlan elméletét az időjárás és
láz összefüggéseiről, ő, Klein segítőkészen biztatgat-
ta. Természetesen nem volt számítás nélküli a jóin-
dulat Klein az első pillanattól kezdve felmérte, hogy
Stolz csillogó, kék szemével, szánalmas igyekezeté-
vel, hogy megelőzze Semmelweist, befolyásolásra
kiválóan alkalmas. Az igazgató elraktározta magá-
ban a felismerést, hiszen ezzel a vadászkutyaszimat-
tal kormányozta a klinika hajóját immár egy évtize-
de. Klein fel- alá járkált az irodában. Rá fogja uszítani
Stolzot erre a Semmelweisre, igen. Kikiabált a tit-
kárnőjének, hogy azonnal kerítsék elő.
Mikor Stolz belépett az irodába, Klein már a fotel-
ben terpeszkedett konyakospohárral a kezében.
 – Jöjjön csak, Stolz, üljön le, töltsön magának Hogy
halad? Megírta már azt a cikket? Beszéltem
Dumockkal, tudja ő az Orvosi Lapok főszerkesztője,
várja a maga tanulmányát
– írom. írogatom. Úgy érzem, még nincs elég adat
Nem szeretném addig kiadni a kezemből, amíg nincs
százszázalékos bizonyítékom.
Klein a fiatalember ügyetlen tétovaságából azon-
nal kiolvasta, hogy Stolz hazudik. Hozzá sem kezdhe-
tett a cikkhez. Az elmélete nyilván fabatkát sem ér.
– Bölcsen teszi. Egy- két hónapon nem múlik Koc-
cintottak, ittak.
– A tanácsát kérném, Stolz – vágott a közepébe
egyszer csak Klein, és kacsintott – A bizalmas taná-
csát
Stolz lehelyezte a poharát az asztalra, előredőlt
Fontoskodó arcot vágott
— Létre szeretnék hozni az osztályon egy új funk-
ciót — folytatta Klein suttogóra váltva. – Egy olyas-
féle osztályvezetői szerepet, nyilván magasabb fize-
téssel… Most az időm nagy részét ostoba adminiszt-
rációs ügyek teszik ki. Ha kineveznék valakit, meg-
szabadulhatnék ezektől.
Klein azonnal látta, jól számított Stolz elvörösö-
dött, joggal hihette, hogy ő kapja a pozíciót
– Nos, arra lennék kíváncsi – súgta Klein, és még
közelebb hajolt – , hogy ön, aki mégiscsak jóval ré-
gebb óta ismeri, alkalmasnak találja- e Semmelweis
doktort vezetői feladatok ellátására?
Stolz fejében cikáztak a gondolatok. Dadogott
– Igen. Nem. Nem is tudom…
– Bizonytalan vagyok – dőlt hátra elégedetten Kle-
in. – Egyrészről látom Semmelweis- ben a biztos ke-
zű szőlészt Másrészről elgondolkodtat a túlzott el-
méleti irányultsága. Nem válik- e belőle előbb- utóbb
szobatudós? Tudja, Stolz, olyan, akinél a teória fon-
tosabb, mint a valóságos beteg? Most például tudo-
másomra jutott, hogy Semmelweis doktor egész dél-
utánokat tölt az irattárban, ósdi iratokat tanulmá-
nyoz. Maga tudja, hogy mit bogarászgat ottan?
– Nem, igazgató úr, fogalmam nincs.
Klein töltött Stolz poharába egy ujjnyi konyakot,
időt hagyva az orvosnak, eméssze csak a hallottakat
– Ha kiderítené, persze nem nagy dobra verve a
dolgot, ügyesen, tapogatódzva, akkor megkönnyít-
hetné nekem a döntést. Tudja, Stolz, nem szeretnék
utólag semmit megbánni. És az igazat megvallva,
még az is lehet, hogy nem szerencsés maguk között
alá- fölé rendeltség! viszonyt létrehoznom.
Amióta Terézia először bemászott Semmelweis
albérletének ablakán, hetente három, négy alka-
lommal megismételték az akciót. A lány késő este
érkezett, mikor már Schulteis asszony lefeküdt, és
kora hajnalban, ugyanazon az úton hagyta el a szo-
bát Ignác felfigyelt rá, hogy miközben egyre meghit-
tebbé válik a kapcsolatuk, a lányra többször megma-
gyarázhatatlan és indokolatlan féltékenységi roham
tör. Egy alkalommal, mikor elszámolta az időt az
irattárban, és Teréziának fél órát várnia kellett az
albérlet ablaka előtt, csak úgy csillapíthatta le hisz-
tériáját, hogy visszacaplatott a lánnyal a klinikára, és
be kellett neki mutatni Dorfmann urat, aki igazolta
őt
Az egyik hajnalon Schulteis asszony kopogás nél-
kül lépett be a szobába. A főbérlő mögött két férfi
nyomult befelé. A nő, amikor meglátta a meztelen
Teréziát Ignác mellett az ágyban, felsikoltott
– Megmondtam magának, doktor úr, hogy kutyát
és bérnőstényt az én lakásomba felhozni tilos! A
hölgy azonnal távozzon! Az urak önhöz jöttek!
Schulteis asszony felháborodottan igazgatta ma-
gán pongyoláját Terézia érdeklődve felkönyökölt az
ágyban, közszemlére téve formás kebleit Sem-
melweis kikászálódott a dunyha alól, maga elé kapta
az alsónadrágját
– Hozzám? – kérdezte bávatagon. – Milyen ügy-
ben?
– Végre megtaláltuk önt, uram – mondta az elöl ál-
ló férfiú. – Mi Franz Block úr nevében és megbízásá-
val jöttünk. Block úr, akit a Speriház bálján ön,
Semmelweis úr súlyosan megsértett, párbajra hívja
ki. Mi, Block úr párbaj segédeiként, ezúton átadjuk a
kihívást Várjuk, hogy negyvennyolc órán belül ön is
megnevezze a segédeit
Semmelweisnek fogalma nem volt, miről fecseg ez
az ismeretlen úr itt neki. Ki az a Block úr? Mit akar-
nak ezek tőle?
– Azt hiszem, valami félreértés – motyogta.
– Kizárt! – vigyorgott az elöl álló férfiú. – Ön vere-
kedett össze barátunkkal, Franzzal a bálon. Ott áll-
tunk mellette. Mi választottuk szét önöket
– Az a fickó lehet, aki a szemed alá csapott – csi-
cseregte Terézia.
– Öltözködjön és takarodjon! – sipította Schulteis
asszony.
Terézia a vénasszonyra mosolygott, felhajtotta a
dunyhát, kecsesen lelépett az ágyról. Block két pár-
baj segédje képtelen volt a szemét levenni a látvány-
ról. Az egyikük, aki eddig egyetlen szót sem szólt, azt
nyögte:
– Nem mindennapi munka volt önt felkutatni,
doktor úr. De végre célhoz értünk.
Semmelweis úgy emlékezett, hogy megsértődnie
neki lett volna joga, hiszen, ha pontosan idézte fel
magában a történteket, a verekedés úgy kezdődött,
hogy a Blocknak nevezett férfi leöntötte őt a pezsgő-
jével, de végül is most már mindegy volt Az egyik
párbajsegéd előrelépett, névjegyet nyújtott át neki.
– A fegyvernemet önnek áll jogában kiválasztani –
mondta.
 Terézia ráérősen kereste a gönceit amelyeket né-
hány órával korábban szétszórt a padlón. Ide- oda
hajlongott ügyelve, hogy Schulteis asszony felé a leg-
jobb formáját mutassa.
– Fertő. Rögvest elájulok – nyögte az öregasszony.
A két férfiú nem húzhatta tovább, bármenynyire
szerették volna. Biccentetek, megfordultak és kato-
násan távoztak. Schulteis asszony viszont viharosan,
sebbel- lobbal trappolt ki a szobából, és alaposan
bevágta maga mögött az ajtót
Az a kevés, amit Semmelweis megtudott Blockról
a következő napokban, megnyugtathatta volna. Kol-
letschka például kinyomozta, hogy a fiatalembernél
az elmúlt években kétszer is hisztérikus tünetek je-
lentkeztek, ideiglenes bénulással kezelték a negye-
dik kerületi Wiedner Kórházban. A patológus úgy
vélekedett, a hisztéria tipikusan női betegség. Block
nyilván erősen feminin, tehát kardozni érdemes ve-
le, agresszíven letámadni. Stolz is buzgón kutakodott
A kórházi kórlap alapján kiderítette, Block hol lakik,
elment, körbeszimatolt és megtudta, egy elkényezte-
tett úrifiúról van szó, a papája, a jómódú szőnyegke-
reskedő vattába csomagolva nevelte, és mikor a fic-
kó húga szülés után elhunyt, Block két hónapig fe-
küdt az ágyában, nem volt hajlandó felkelni.
– Pisztolyt válassz, ez a puhány alak a dörrenéstől
összecsinálja magát – jelentette ki magabiztosan,
miközben egy idegesítő legyet egy gyors csapással
átküldött a túlvilágra.
Ám Semmelweist egyre kevésbé foglalkoztatta a
párbaj módja. Azon töprengett el, miféle indulatok
munkálhattak ebben Blockban, hogy két hónap múl-
tán is elégtételt óhajt venni? Hirtelen rádöbbent,
hogy a fiatalember minden szava bevésődött az
agyába. Maga és az orvosnak nevezett cimborái gyil-
kolták meg az én húgomat az Egyes Klinikán, ezt
üvöltötte a körszakállas ifjú. És most, ezért a meg-
győződésért halálba akarja küldeni azt az ismeretlen
orvost, őt, akibe véletlenül botlott egy báli forgatag-
ban, pusztán azért, mert azon a klinikán praktizál,
ahol felemésztette a láz imádott húgát
Ez a csillapíthatatlan gyűlölet elbizonytalanította
Semmelweist. Ráhagyta Stolzra és Kolletschkára, a
két párbaj segédjére, hogy tárgyalják le a részleteket,
oda se figyelt Legyen pisztoly, kérdezték, legyen, bó-
lintott Vagy kard, próbálkozott Kolletschka, az is jó,
hagyta rá. Ha akarod, kibújtatunk alóla, ajánlották,
de ő ezt kategorikusan elutasította. Amióta csak be-
lépett ennek az átkozott klinikának a kapuján, egyre
inkább felelősnek érezte magát minden gyermekágyi
lázban elvesztett teremtményért Legyen csak meg ez
a párbaj, egyre erősebben ezt kívánta, Blocknak meg
kell kapnia az elégtételt joga van hozzá.
Végül Stolz javaslatát fogadták el, pisztolyban ma-
radtak. Kolletschka, aki értett a fegyverekhez, két
napon át folyamatosan megkísérelte beavatni Igná-
cot a lövészet rejtelmeibe, de csupán annyit ért el,
hogy Semmelweis legalább azt felfogta, a lőpor és a
golyó behelyezése után, a visszacsavart csövű fegy-
vert miképpen kell elsütni. A patológus leginkább
abban bízott, hogy Block, akiről közben azt is kiderí-
tették, hogy erősen remeg a keze, lényegében egy
szánalomra méltó balek.
A párbaj helyszínéül Block segédeivel közösen a
Bécs közeli falut, Hietzinget szemelték ki, a Lainzer-
féle Vadaspark mögötti erdőt Ez a hely hajnalban el-
hagyatott volt, alaposan leellenőrizték. Szemtanukra
nem volt szükség, Mária Terézia szigorú rendelete
óta a párbajt, ha halálos véget ért, börtönnel büntet-
ték, illett vigyázni.
Éppen csak derengett, mikor a hét férfi az erdei
tisztáson megállapodott a részletekben. Block csapa-
tával érkezett egy Herzfeld nevű katonatiszt is, aki a
pisztolyokat kölcsönözte, és őt bízták meg a párbaj
levezénylésével is.
A tiszt egyenruhát öltött, szigorúan vizslatta őket,
minden gesztusa arról árulkodott, mélyen lenézi ezt
a civil bagázst Mindkét fegyvert ő töltötte meg, majd
pattogó stílusban, lekezelően magyarázta el a szabá-
lyokat Rothadt- alma- szagot árasztott, Semmelweis
igyekezett elnyomni viszolygását. Herzfeld kijelölte
az indulási pontokat, egymástól éppen huszonöt mé-
terre. A távolságot akkurátus, egyforma lépésekkel
mérte le. Aztán kesztyűs kezét összeütötte, és felné-
zett az égre.
– Öt perc múlva kezdünk. Addig mindketten bú-
csúzzanak el.
Semmelweis megborzongott. Hűvös volt, elkez-
dett csepegni az eső.
– Ha ez a szerencsétlen szíven lőne, minden pén-
zem Jákobé, a ruhatáram pedig a tiéd – mondta Stol-
znak, ami épeszű döntésnek tetszett, hiszen Xavér
nagyjából hasonló alkatú volt, mint ő.
Stolz, önmagát is meglepve, könnyezni kezdett.
– Ugyan, Ignác, ne légy kishitű. Úgy lepuffantod,
mint a pinty – mondta, és magához ölelte Sem-
melweist
Block, a másik oldalon, nemigen volt magánál. Ci-
linderben állt a tisztás szélén, két segédje között,
szénszín fejfedője kiemelte krétafehér arcszínét.
– Megkérem a feleket, foglalják el helyeiket – re-
csegett Herzfeld.
Semmelweis megmarkolta a pisztolyt, elindult
Semmit nem érzett. Halálfélelmet a legkevésbé.
Rossz pillanatban futottam össze ezzel a Blockkal,
ezt gondolta, kár értünk. Ellépdelt a faágig, amelyet
az imént tűzött le Herzfeld. Megfordult. A tisztás má-
sik szélén már ott állt Block, hóka arca világított a
szürkületben.
– Pisztolyokat emelni! Indulás! Egyetlen lövés! –
harsogta Herzfeld.
 A két párbajozó elindult egymás felé. Semmelweis
arra ügyelt, hogy ne csússzon el a nedves füvön. Az
komikus lenne, és nevetségesnek semmiképpen nem
akart látszani. Három lépést tett meg, mikor
elfütyült a füle mellett a golyó. Még mintha érzékelte
volna is jobboldalt a suhanást, de lehet, hogy ezt
csak képzelte. Mindenesetre Block a lövés után leen-
gedte a karját, és megállt
Semmelweis tett még néhány lépést Látta Block
tágra nyílt szemét, nem rémület ült benne, hanem
valamiféle sóvárgás. Mire vágyik ez a fiú, kérdezte
magától Semmelweis, csak nem arra, hogy lelőjék? Ő
is megállt. A pisztoly csövét az ég felé fordította, és
meghúzta a ravaszt Fülsiketítő csattanás hallatszott,
aztán csönd. A távolban madarak trilláztak. Vége
volt
Herzfeld ugató hangot hallatott, nyilvánvaló volt,
hogy mélyen megveti mindkettőjüket.
– A felek fogjanak kezet – kiáltotta, és elfordult,
hogy ne is lássa ezt a kutyakomédiát.
Ignác és Block kezet ráztak, Block suttogott is va-
lamit, nem lehetett érteni.
Stolz és Kolletschka odasiettek Semmelweishez,
átölelték. Stolz elkezdte magyarázni, hogy Klein dü-
höng, hallott a párbajról, de majd ő, Stolz lecsendesí-
ti.
Kleinnek természetesen Stolz súgta be az egészet
Az igazgató valóban tajtékzott, ráadásul olaj volt a
tűzre, mikor megtudta, hogy Semmelweis azon a bá-
lon verekedett össze egy fiatalemberrel, amelyre
Kolletschkát kísérte el. És mintha mindez kevés lett
volna, Stolz kiderítette, hogy újabban Semmelweis
nem csupán fél napokat tölt el az irattárban, hanem
a dokumentumok egy részét ki is csempészi.
Az igazgató többé nem hozta szóba a kinevezést
Stolz megígérte neki, hogy tovább nyomoz, előbb-
utóbb ki fogja deríteni, mi a célja Semmelweisnek a
halotti jegyzőkönyvekkel.
Amióta Schulteis asszony leleplezte románcukat,
Terézia nem mászhatott be éjszakánként az ablakon
Ignác szobájába. A vénkisasszony közölte Sem-
melweisszel, hogy csalódott benne, megkérte, hogy a
hónap végén költözzön el. Semmelweis két héten be-
lül talált másik szállást jóval több pénzért, ráadásul
távolabb a kórháztól. Ám Teréziának mintha kapóra
jött volna mindez. Ő is albérletben lakott Vett egy
nagy levegőt Bekopogott a tulajdonoshoz, engedélyt
kért, hogy a vőlegénye időnként meglátogathassa. A
süket, félig vak öregember, aki négy szobájából hár-
mat adott ki bérlőknek, nem nagyon értette, mit akar
tőle Terézia, de nagylelkűen bólintott így aztán a he-
ti háromnégy éjszakát Ignác Teréziánál töltött
Alig egy héttel a sikeresen letudott párbaj után
egyik éjjel a lány albérlete felé tartottak, amikor a
Hafnersteig egyik mellékutcájában halk nyöszörgés-
re lettek figyelmesek. Újabban néha Terézia megvár-
ta Semmelweist a boncterem előtt, sokszor két- há-
rom órát is üldögélt a huzatos folyosón, a pádon, de
legalább nyugodt volt, hogy a férfi nem más nők után
koslat, hanem megszállottként dolgozik.
Éjfél már elmúlt. A keskeny sikátoron mindig siet-
ve vágtak át a sűrű sötétben, a város éjszakánként
nem volt túlságosan biztonságos. A nyögések, ame-
lyeket szabályos időközönként panaszos jajgatások
is kísértek, egy kapu mögül szűrődtek ki.
Megálltak, füleltek.
Éles sikoly hallatszott. Semmelweis futni kezdett a
kapu felé, betaszította.
Belső udvarba ért, néhány csenevész fa állt itt, és
jókora fadézsa, amelynek oldalánál egy asszony tér-
depelt A sötétben kivehetetlen volt az arca, és így a
kora is. Csupán óriási hasa árulkodott az állapotáról.
A nő alatt tócsa feketéllett a magzatvíz néhány perc-
cel korább folyhatott el.
Semmelweis az asszony mellé térdelt, de már Te-
rézia is ott állt mögöttük.
– Segítek! Orvos vagyok! – súgta Semmelweis.
A nő ránézett, arcáról patakokban folyt az izzad-
ság.
– Ne érjen hozzám! Menjen innen!
Semmelweis meghökkent A terhes asszony tekin-
tetéből gyűlölet sugárzott
– Engedje, hogy segítsen! – suttogott Terézia. – Ő
egy szülészorvos! A klinikáról!
 – Ne érjen hozzám! – sikította a nő. – Takarodjon!
Ne merjen hozzám érni!
Semmelweis megpróbálta megsimogatni az arcát
mire az asszony oldalt kapta a fejét meg akarta a ha-
rapni a férfi kezét
Semmelweis felállt Az asszony abbahagyta a
nyögdécselést most kapkodva vette a levegőt Egyér-
telmű volt hogy retteg. Retteg attól, hogy Sem-
melweis megérinti. Nehézkesen az oldalára gördült
és kezeit a teste elé kapta, minden eshetőségre fel-
készülve. Úristen, belém marna, ha hozzáérnék,
gondolta Semmelweis.
Sietve menekültek. A kapun túl, a sikátorban meg-
fogták egymás kezét aztán csak szaladtak, szaladtak,
mintha üldöznék őket egészen Terézia albérletéig.
Szörnyű napok következtek
A rá következő kedden a nagy kórterem jobb olda-
li ágysoránál az összes gyermekágyas a délután fo-
lyamán belázasodott. Mind a kilenc nő, lényegében
egyszerre.
Közülük négy volt Semmelweis páciense, kettő
Stolzé, egy-egy Falussyé, Klein igazgató főorvosé és
Grósz medikusé. A hőmérsékletük vadul száguldott
egyre feljebb. Éjszaka ketten elhunytak, másnap
szerda reggel újabb két asszony halt meg, délutánra
a sor valamennyi ágyánál ágyneműt lehetett cserél-
ni.
 A kancellária vizsgálóbizottságot rendelt ki, abban
a hónapban már másodszor.
Klein berendelte magához az osztály valamennyi
orvosát, magyarázatot követelt Semmelweist bonco-
lás közben szólították az igazgatóhoz. A disputa köz-
ben egyedül ő kért szót, elmondta, hogy bár még
csupán a kilenc boncolás egy részét tudta elvégezni,
az elhunytaknál a halál oka gyulladási folyamatokra
vezethető vissza. Kettőjüknél szívburoklob okozhat-
ta a véget, hármuknál hashártyagyulladás.
– És? Mit kezdjek a maga boncolási eredményei-
vel? – üvöltött Klein. – Közismert tényeket sorol,
doktor úr! Ezer, tízezer éve tudjuk, hogy a láz oka
gyulladás! Itt az a kérdés, hogy miként lehetséges,
hogy kilenc, egymás melletti ágyon fekvő nőnél egy-
szerre gyullad be a szívburok, a hashártya vagy a tü-
dő! Ne fontoskodjon itt nekem! Magyarázatot aka-
rok, épeszű, elfogadható magyarázatot!
– Valamiféle fertőzés… – próbálkozott Semmelwe-
is.
– Ó, a bölcs Náthán! Fertőzés? Igen? Miféle?! Olyan
fertőzés, amelyik egyszerre kilenc embert visz a sír-
ba? Egyidejűleg?! És mi terjeszti ezt az állítólagos
fertőzést, doktor úr? Afrikai óriáslegyek netán?
Amelyek ott zümmögnek a kórteremben, csak éppen
nem vettük még észre őket? Botorság! Apropó, ki
voltak nyitva az ablakok?
 Erre a kérdésre a megszeppent doktorok nem tud-
ták azonnal a választ. Másnapra kiderítették, hogy
négy ablakot is kinyitottak éjszakára, erős huzat le-
hetett, ráadásul aznap éjjel csípős lehűlés is volt. Ta-
lán megfáztak a kismamák.
Semmelweis ebben egyáltalán nem hitt. Újabban
két- három órát boncolt egyfolytában. Utána elment
Teréziához, a kilopdosott halotti jegyzőkönyveket
szétpakolta a padlón. Visszamenőleg a nyolcadik év-
nél tartott Statisztikákat készített. A számok, azt re-
mélte, felfednek valamit a rejtélyből. A halálokokat
kategorizálta, oszlopokba rendezte. Évszakok sze-
rint Kórtermek szerint. Az elhunyt nők életkora sze-
rint. A vajúdás hossza szerint A gyulladások termé-
szete szerint Táblázatokat kreált, az egyikben egye-
dülálló nők hunytak el, a másikban a férjezettek. Év-
ről évre regisztrálta a haláleseteket A törvényszerű-
séget kereste. A különféle gyulladások leírása szinte
átégette a papírlapokat Terézia, ha hajnalban feléb-
redt, Ignácot ott láthatta a padlón térdepelni, körü-
lötte körbe- körbe megsárgult, alig kisilabizálható
iratokkal.
– Előbb- utóbb megbolondulsz – dünnyögte egyik
éjszaka Terézia.
. Semmelweis ránézett, szeme vérben úszott,
megpattanhatott néhány ér.
– Szeretném elkérni a ti boncolásaitok eredmé-
nyeit is? Hol boncolnak a bábáknál?
 – Nálunk nincs boncolás – ásított Terézia.
– Hogyhogy nincs? Hova viszitek a halottakat?
– A sebészetre. Jön a szekér, amikor hívjuk, és át-
viszi a testeket a sebészetre.
– Értem. Megkeresem őket Nekik is kötelező a
nyilvántartás.
Később elmerengett azon, amiről fogalma nem
volt mostanáig. Hogy a Kettes Klinikán, a bábáknál
nincs boncterem. Próbálta nem elfelejteni, hogy ez-
zel a ténnyel talán érdemes kezdeni valamit Egyelő-
re a kialvatlanság és a reménytelen küzdelem a tit-
kos kórral felemésztette.
Egyik éjjel zörgettek az ablakon. Terézia már
aludt, Semmelweis, mint mindig újabban, a padlón
szortírozta az irattárból kicsempészett jegyzőköny-
veket A Kettesről üzentek, Teréziának azonnal le kell
vezényelnie egy szülést, Elvira, az ügyeletes rosszul
lett, siessen.
A lány kapkodva öltözött Belebotlott a földön tér-
delő Semmelweisbe, ráripakodott
– Ahelyett, hogy csúszol- mászol itten, mint egy
bogár, elkísérhetnél.
Semmelweisben felötlött egy képtelen botorság.
A bábáknál, a szülőszobában, az ajtó mellé helyez-
ték a tisztítószekrényt, telezsúfolva különféle szer-
számokkal. A szekrény keskeny volt ugyan, de elég
magas, és az ajtajára, nagyjából szemmagasságban,
szellőzőrácsot illesztettek. Terézia sebesen kidobált
belőle néhány tárgyat, és Ignácot elrejtette a doboz-
ban.
– Ki fogod bírni? – suttogta, mielőtt a férfira zárta
volna az ajtót.
Hosszan nem lehetett tépelődni, mert már hozták
is a vajúdót, a nagydarab, szőke asszonyt, a zár kat-
tant, Semmelweis a szekrényben rekedt. Terézia és
egy másik bába a nőt a szülőszékre segítették, aztán
a nővér kiment
A fájások sűrűn követték egymást, az asszony ap-
rókat sikított, Terézia kendővel törölgette a homlo-
kát, vezényelte a levegővételt.

Semmelweis majdnem szemből látott rá a jelenet-

re, ha Terézia kissé oldalra hajtotta a fejét, megpil-
lanthatta a lassan kitáguló vulvát is.
Egy légy telepedett a fülére, ám ő moccanni sem
mert Több százszor vezetett le szülést, de most szo-
katlanul távol volt, miközben mégis oly közel. A szűk
tömlöcben mintha lemállott volna a bőre. Gyerekko-
rában nemegyszer felszökött a láza, és ilyenkor, mi-
kor tűzben égett a teste, a tárgyak, amelyeket az éjje-
liszekrényére helyezett vizespohár mögött látott,
megnyúltak, és elvesztették a színüket Most legna-
gyobb döbbenetére hasonlóképpen érzett A levegő a
tüdejébe szorult arca szorosan a szellőzőnyílásra ta-
padt az apácarács rombuszai skarlát ábrákat rajzol-
tak homlokára. A váratlan, izzó kín befészkelte ma-
gát a hasüregébe. A tér megnyúlt elasztikussá vált
A szőke asszony panaszosan kiáltozott, Terézia
őszi dalt dúdolt közben karjával jelezte a ritmust a
nyomás egyre gyorsuló ütemét. Áttetsző folyadék
csörgött, Semmelweis izmait lüktető fájdalom járta
át karjával meg kell támasztania magát nehogy ös--
szeessen, holott ez a parányi térben képtelenség lett
volna. Határozott székelési inger tört rá, restelke-
dett, verejték csurgótt a tarkójáról, be az inge alá, le
egészen a lapockájáig. Semmelweisben úgy lüktettet
a kín, hogy tehetetlenségében csikorgatta a fogait,
miközben a csecsemő koponyája átfordult, és kön--
nyedén beilleszkedett a nyílásba.
Ignác belseje szétszakadni készült. Terézia üteme-
sen nyomta a hasfalat, a gát elvékonyult, a férfi a
szekrényben hangosan nyögdécselni kezdett, a vulva
nyílásában már kipúposodott a csecsemő fejtetője,
utána azonnal a homlok, majd megjelent az édes,
majomszerű arc. Vér és ürülék borította el Sem-
melweis bőrét, legalábbis így érzékelte szúette bör-
tönében. Terézia imát mormolt, miközben gyengé-
den tartotta a kisded vállát, aki centiről centire
csusszant előre, kifelé a nagyvilágba. A szőke nő zi-
hált, és zihált Semmelweis is a szekrényben, a mar-
cangolás, ami széttépte mindkettőjük testét, lassacs-
kán elszivárgó«. Az alázat, amelyet Semmelweis éle-
tében először érzett szülés közben, megkönnyebbü-
lést hozott, és bizonyos értelemben örömet
A férfi tetőtől talpig lucskosan támasztotta hátát a
szekrény falának, nem értette, miképpen képes még
állni.
A kisbaba óbégatott, a szőke asszony a szekrény
felé pislantott
– Egy egér bújhatott el ottan – súgta egész idő
alatt hallottam kaparászni.
 Kilenc

Semmelweis ezen a hétvégén, már éjfél után kibo-

torkálva az irattárból, ahol Dorfmann úr háta mögött
felöltője alá dugdosva ki- be csempészte a halotti
jegyzőkönyveket, megállt a kórház bejáratánál. Neki-
támaszkodott a falnak Úgy érezte, nincs tovább,
egyetlen centimétert is képtelen megtenni, rögvest
elájul. Tudta, hogy Terézia aznap éjjel várja, mégsem
bírt mozdulni. Fél óra is eltelt
Patkók dobogása hallatszott a párás sötétben, egy
kóbor konflis körvonala sejlett föl az utca végében.
Semmelweis erőt vet magán, kibotorkált az úttest
közepére, intett A batár megállt A kocsis türelmesen
megvárta, amíg Semmelweis nehézkesen felhúzza
magát a konflis belsejébe, lehuppan az ülésre, majd
csördített a lovának, elindult
Semmelweis magába süppedve gubbasztott az
álmos zötyögésben.
Nem szólt.
A fuvaros sem kérdezett, csak ügettek, toronyiránt
Hosszú idő telt el, a szürke pej egykedvűen po-
roszkált a házak között, talán valami bejáratott út-
vonalon haladt, nem volt szüksége parancsokra, os-
torcsattogásra, kanyarodott jobbra és balra határo-
zott cél nélkül. Minden bizonnyal a kocsis elbóbis-
kolt a bakon. Semmelweis nem aludt, nyitott szem-
mel ült, csordultig volt azzal a határtalan bánattal,
amelyik elhatalmasodott rajta az utóbbi napokban.
így haladtak egy fertályórát. Akkor a fuvaros felesz-
mélt, hátraszólt
– Nem szeretném megzavarni, nagyságos uram.
– Nem zavar – motyogta Semmelweis.
– Lenne egy cím netán, ahova szállíthatnám a
nagyságos urat?
– Egy cím? Milyen cím? – eszmélt Semmelweis.
– Bármilyen. Közeli, távoli, bármilyen. Nem lehet
olyan messze, hogy én ne röpítsem oda a nagyságos
urat
Semmelweis elmerengett Távoli cél. Biztatóan
hangzott.
– Eszembe jutott – nyögte végül, mikor már a fu-
varos azt hitte, az utasa elbóbiskolt – , legyen, mond-
juk, a világvége. Igen, ez jó irány. Világvége – mondta
ki újból.
– Biztos benne, nagyságos úr?
– Azt hiszem.
A kocsis nemegyszer szállított már ilyen keserű
kedvű utasokat Büszke volt arra, hogy úgy ismeri a
várost, mint a tenyerét Harminckét éve ült ennek a
konflisnak a bakján, három lovacska pusztult ki mel-
lőle a hosszú szolgálat alatt, tudta, mi a dolga.
– Sejtem, mire vágyik a nagyságos úr – szólt hátra
– , repülünk.
 Füttyentett a gebének, egyet a füle mellé is cserdí-
tett, és a lovacska átváltott trappolásba. Sem-
melweisnek egy idő múlva feltűnt, hogy egyre rit-
kábbak a házak. Talán már a külvárosban jártak, ké-
sőbb mintha erdő mellett haladtak volna el. Az apo-
kaliptikus sötétségből aztán felsejlett a távolban egy
épület. Magányos, fehérre meszelt, földszintes ház
elé érkeztek, itt a konflis zökkenve megállt A kapu
fölé hosszú nyakú üveget lógattak fel zsinegen, az
üvegben gyertya égett
– Szerintem erre a helyre célzott a nagyságos úr –
mondta a fuvaros. – Reménytelen egy tanya.
Semmelweis kilépett a határból.
Sirokkós szél fújt, sivító homokszemek repültek
szemébe, szájába. A düledező épületből zene szűrő-
dött ki, brácsa, vélte Semmelweis, talán hegedű is.
– Én itt várnék nagyságos uramra egy keveset Ha
mégsem nyerné el a hely nagyságos uram tetszését
Semmelweis megragadta a jókora rézkilincset le-
nyomta, belépett
A szag csapta meg először. Pálinka füstös, kékesli-
la bukéja, és testek kipárolgásának savanyú, orrfa-
csaró bűze. Alig lehetett jobban látni, mint kint A
plafon alatt magányos fáklya lobogott, falra erősített
vascsőben. Az esztelen lobogás visszaverődött a
piszkos, pókhálós mennyezetről, gótikussá nyújtva
az árnyakat
 Semmelweisnek első pillanatban úgy tűnt mintha
az a tömeg, amely bezsúfolódott a terembe, várna
valamire. Mintha csak állnának türelmesen, egymás-
hoz préselődve, és hallgatnák ezt a panaszos muzsi-
kát amely valahonnan a helyiség végéből kúszott elő.
De aztán, amint Semmelweis szeme hozzászokott a
sápadt derengéshez, és immár ki tudta venni az ar-
cokat is, ráeszmélt hogy a férfiak, mert Ignác kizáró-
lag férfiakat látott itt benn, moccannak is, ide- oda
csusszannak a sűrű emberfolyamban, áttetsző itallal
koccintgatnak, mások meg átölelik, simogatják egy-
mást némelyek csókolóznak is.
Úgy érezte, mintha megérintenék, mintha kézről
kézre adnák, és ő sodródni kezdett, egyre beljebb, a
terem közepe felé.
Megrémült, vagdalkozott, csapkodott maga körül.
A fejek fölött észrevette a zenészeket Mindketten
rezzenéstelen arccal meredtek maguk elé, miközben
játszottak, Semmelweisnek azonnal nyilvánvaló lett,
hogy a muzsikusok vakok. Parányi dobogóra helyez-
ték el őket mintha színpadon lennének. Mellettük
tűvékony öregember ült előtte asztal, tucatnyi flas-
kával.
Semmelweis feléjük fúrta át magát innia kellett
valami töményét hogy legyőzze a rátörő didergést
Az öregember diópálinkát árult vastag falú pohár-
ba öntött egy gyűszűnyit képtelenül sok pénzt kért
érte. Semmelweis kiguberálta az összeget Lehajtotta
az italt rögtön rendelt egy másodikat is. Eddig el
nem tudta volna képzelni, hogy ilyesféle helyek lé-
teznek.
Kényszerítette magát hogy körbenézzen. A körü-
lötte állók közül néhányan kíváncsian, sóváran bá-
multak rá. Ám a férfiak többsége, legalábbis Ignác
úgy látta, minden sietség nélkül, ráérősen járkált
körbe- körbe, mintha egy végtelen képtárban keres-
né azokat a festményeket amelyeket érdemes alapo-
sabban megszemlélnie.
Ignác kért egy harmadik pohárkával is a torkát
maró, bivalyerős pálinkából. Felhörpintette, lecsapta
a poharát az öregember asztalára, és akkor észrevet-
te őket. A pár tőle alig néhány méterre állt, egymás-
hoz simulva.
Az egyikük Stolz volt.
Semmelweis képtelen volt levenni szemét a barát-
járól. Soha nem látta ilyennek. Stolz arca lángolt, ha-
ja a szemébe lógott, a fiatalember tarkóját birizgálta.
– Xavér! – ordított Semmelweis, pedig ezt akarta
legkevésbé, felhívni magára a figyelmet, de talán
mostanra szállt fejébe az ital, vagy csak azt hitte, ha
kiált egyet, felébred, mert ez az egész nem több egy
lidérces látomásnál.
Stolz oldalt rántotta a fejét, és észrevette Ignácot
Hátrahőkölt, azonnal elengedte a partnerét Értet-
lenül bámult, felfoghatatlan volt Ignác felbukkanása
ezen a helyen.
 Bénultan nézték egymást A tömeg lomhán hul-
lámzott, senki nem törődött velük. Végül a zsibbadt-
ságból Semmelweis ocsúdott először, megfordult,
megkísérelt a kijárat felé nyomulni. Később nem em-
lékezett, hogyan, és mennyi idő alatt jutott ki, mint-
ha egyszer térdre is zuhant volna, odacsapott vala-
kinek, őt is eltalálták. De aztán végre újra csak ott
állt a csillagtalan, fekete palást alatt. Pillanatok alatt
átázott.
Időközben leszakadt az ég, zuhogott. A konflis
szerencsére még ott várakozott a fehérre meszelt
ház előtt Semmelweis felugrott a határra, rázuhant
az ülésre, miközben üvöltött
– Induljon!
A fuvaros ostorával a gebéjére csapott, a konflis
meglódult
Stolz három órával később bezörgetett Sem-
melweis albérletének ablakán. Már pirkadt Előbb
finoman kocogtatott az üvegen, majd miután nem
jött válasz, kétszer, erőteljesen rácsapott a fakeretre.
Xavér várt Kétségbeesetten vette tudomásul, hogy
barátja nem óhajt beszélni a történtekről. Fogalma
nem volt arról, hogy Semmelweis Teréziánál alszik.
Stolz még csak nem is hallott a lányról.
Így aztán az az elhatározása, hogy beavatja Igná-
cot gyermekkorának legijesztőbb fejezetébe, ott,
hajnalban, a salétromos falú sarokház ablaka előtt
örökre elenyészett
 Amúgy sem lett volna könnyű felidéznie. Az elmúlt
tizennyolc éve lényegében arról szólt, hogy valaho-
gyan elfelejtse.
A tél végén jártak. A kőszegi árvaház alagsorába
telepített mosdó kőpadlója hajnalonként annyira fa-
gyos volt, hogy úgy érezték, ha nem rohanvást inté-
zik a dolgukat, meztelen talpuk menten hozzáfagy a
kövezethez. Ezek a kora reggeli fürdőzések a nap
legkegyetlenebb percei voltak A kolomp hangja ki-
kergette az árvákat a recsegő vaságyakból, lezúdul-
tak a lépcsőkön, hogy Brúnó atya karvaly tekintete
előtt magukra spricceljenek valamennyit a jéghideg
vízből, amelyet tekintélyes dézsákban gyűjtöttek
össze a pince félhomályában.
Mikor változott át ez hajnali kínszenvedés előbb
furcsa borzongássá, majd egyfajta gyönyörré, ezt
Xavér már nem tudta felidézni. Tamás három évvel
idősebb volt, hirtelen megnyúlt, csontos kamasz, vi-
háncolt, prüszkölt a szikrázó vízcseppek alatt, nem
volt hajlandó remegni, libabőrősnek lenni, titokban
nyelvet öltött Brúnó atya felé, hófehér, vadállati fo-
gakkal vicsorított, miközben belebokszolt minden-
kibe, aki a közelébe került
Xavér egyszer csak elveszett
Éjszaka már nem aludt, a kolompot várta, és már
pattant is ki az ágyból, úgy helyezkedett, hogy Ta-
más közelében legyen, hogy bámulhassa őt, hogy já-
tékos ökölcsapásainak céltáblája lehessen, hogy
megérinthesse fényes bőrét, különösen azt a szív
alakú máj- foltot a mellbimbója alatt. Hónapokba be-
telt, amíg be merte vallani magának, beleszeretett
Tamásba.
Olyan elemi erővel csapta meg a felismerés, hogy
nem volt ideje megrémülni.
Aztán azon a márciusi hajnalon, mikor nem bírva
legyőzni az idáig féken tartott vágyakozását, és ma-
gához rántotta Tamást és szájon csókolta, és a jeges
víz hirtelen átforrósodott meztelen bőrén, akkor,
abban az átkozott másodpercben véget ért az ártat-
lan gyerekkor. Tamás azonnal ütött, ezúttal nem já-
tékosan. A dühöngő kamaszt Brúnó atyának kellett
lepofoznia a vérben úszó Xavérról.
Két nappal később Xavér megszökött a kőszegi
Konvertita Árvaházból, de akkorra már a bűntudat
örökre a befészkelte magát a tudatába.
Azt tervezte, hogy mindezt tőmondatokban, cifrá-
zás nélkül bevallja Ignácnak, ám az, hogy gyermek-
kori pajtása nem nyitott ablakot, megrémítette. Be-
teget jelentett, aznap nem ment be a klinikára. Egész
nap feküdt ruhástól az ágyában, szemezett a plafon-
nal és gyűlt benne a harag.
Semmelweis sem aludt egyetlen percet sem tör-
téntek után. Terézia hisztérikus patáliát csapott, mi-
kor Ignác bezuhant hozzá ezen a hajnalon. Rögvest
megérezte rajta a pálinkaszagot, és miután Sem-
melweis nem volt hajlandó elárulni, merre járt, a
lány ököllel csépelni kezdte az arcát, majd sírógörcs
tört rá, amely egy óra múlva sem csillapult. Ignác
térden állva bizonygatta, csak őt imádja. Terézia
nem hitt neki, a férfi úgy ment be végül a klinikára,
hogy nem tudták a dolgot kibeszélni.
Semmelweis alvajáróként járkált délelőtt az osztá-
lyán. Azt nem bánta, a veszekedés ellenére sem,
hogy Teréziának nem beszélt erről a túlvilági le-
bujról, de rá kellett döbbennie, hogy nincs ember,
akivel megoszthatja azt a zűrzavart, amely gomolyog
benne. Falussyt azonnal elvetette. Nem adhatja ki
Xavért a közös barátnak, ez csúf árulás lenne. Kol-
letschka? Talán a patológust beavathatná, csak úgy
en passant, név nélkül, vigyázva, nehogy ráismerjen
Stolzra. De annak meg így mi értelme? Tétova tépe-
lődése közben kapta a hírt, hogy Kolletschka égre-
földre keresi, beteg, látogassa meg a lakásán.
A patológus arca tüzelt, folyamatosan tüsszögött,
háziköntösben rótta a szobát fel s alá. A helyiségben
a szokásosnál is nagyobb rendetlenség dúlt, a beve-
tetlen ágyon papírgalacsinok kisebb halma hevert.
Félbehagyott, elrontott fogalmazványok voltak, ame-
lyekkel Kolletschka órák óta bíbelődött.
Kolletschka leültette őt egy székre, amelyről előbb
hevesen lesöpörte az előző napi vacsoramaradékot.
– De jó, hogy jössz – hadarta mindjárt megzavaro-
dom. írom ezeket a szamárságokat annak a kelekó-
tyának, egyik nyakatekertebb, mint a másik, segíts…
 – Kinek? Miért? – hüledezett Semmelweis.
– Ó, hát kinek másnak, Kloppnak! Nyolc napja nem
láttam Bertát Ez az eszelős elzárta, nem engedi ki a
házból! Úgy volt, hogy megesküszünk hétfőn, min-
dent leszerveztem, négy guldent fizettem a Szent
Annában a papnak, de valahogy ez a hülye megsejt-
hette, Bertát szobafogságra ítélte, fuccs az esküvő-
nek. De ez a kisebbik baj. Próbálom megírni ennek a
híg agyúnak, hogy elkésett, hogy ébredjen fel, ne
hepciáskodjon, értelmetlen! Köntörfalazok itt, ahe-
lyett, hogy belevágnék a közepébe, kerülgetem a for-
ró kását, nem tudom eldönteni, mi a jobb…
– Mit kerülgetsz? – vágott a szóáradatba a barátja.
– Hogy Berta terhes! Hathetes! Te ezt hogyan ír-
nád meg, Ignác! Nekem ez nem megy! Felolvasok
neked egyet, várj – Kolletschka az ágyhoz rohant,
felragadott egy összegyűrt galacsint, kisimította, ol-
vasni kezdte. – Tisztelt professzor úr… – legyintett,
tanácstalanul nézett Semmelweisre – , már ez is
rossz, ez a tisztelt! A franc tiszteli ezt a barmot!
– Ülj le, nyugodj meg – pattant fel a székről Sem-
melweis a levelezés nem visz sehová. El sem fogja
olvasni. Klopp, ha meglátja az írásodat a borítékon,
felbontatlanul kihajítja a szemétbe. El kell hozzá
menni.
– Nem ereszt be a házba.
– Nem is neked. Egy követnek. Akit beereszt Ne-
kem.
 Kolletschka két aprót tüsszentett, ivott egy pohár
vizet és közölte Semmelweisszel, hogy ezentúl bár-
mit kérhet tőle, még a lepkegyűjteményét is hajlan-
dó neki ajándékozni, de azt azért ne akarja, mert ak-
kor el kell kezdenie egy újabbat összehordani, és er-
re kevésnek érzi a hátralevő életét.
Késő délután volt, ilyentájt már korán sötétedett
A cselédlány jelentette be őt a neve Klopp-nak
nem mondott semmit a doktori titulus talán számí-
tott. Mindenesetre a lány bevezette Őt a szalonba. Az
ólomüveg ablakokon tompán csörgött be a fény,
Klopp, a felesége és Berta ott ültek a félhomályban,
az ovális asztal körül, éppen teáztak. Az arcokat ne-
héz volt a szürkületben kivenni.
Klopp felállt
– Miféle fontos ügy? – kérdezte.
– Talán négyszemközt, ha lehetne – felelte Sem-
melweis.
Klopp elbizonytalanodott, a feleségére nézett.
– Maradjatok – szólt végül, és odalépett Sem-
melweishez. – Mondhatja halkan. A feleségem na-
gyothall.
– Itt?
– Hol másutt – jelentette ki pökhendin Klopp.
– A lányáról van szó.
Klopp felhúzta a szemöldökét Ebben a pillanatban
kapcsolhatta össze Semmelweist Kolletschkával.
– Igen? Nocsak. Bökje ki.
 Ez már ellenségesen hangzott
Semmelweis bólintott
– Az talán nem hangzik újdonságnak az ön számá-
ra, Klopp úr, hogy Berta és Kolletschka doktor szere-
tik egymást
– Ezt a nevet ne ejtse ki többet ebben a lakásban!
– De ezt már tudja Klopp úr, nemde?
– És azt tudom, Semmelweis doktor, hogy az én
lányom tizenhat éves! És az a személy, akinek a ne-
vét nem fogom elismételni, egy aggastyán! Egy vén
kecske! Egy szemérmetlen, matuzsálem korú kéjenc!
– Klopp már ordított
– Negyvenkettő.
– Mi a negyvenkettő?!
– Jakob. Annyi idős. Jakob Kolletschka.
– Mondtam már, ki ne ejtse ezt a nevet! – kiabált
Klopp. – Berta, menj a szobádba!
A professzor meg se fordult. Háta mögött, az asz-
talnál Berta felpattant, de nem indult el kifelé.
– Azért jöttem, hogy a megkérjem a barátom, Ja-
kob Kolletschka részére a lánya kezét – Semmelweis
fel sem emelte a hangját.
– Hohó, abból nem esznek! – Klopp kacagást mí-
melt – Sem maga, sem a barátja! Berta majd talál
magának egy hozzáillőt! Előbb vagy utóbb. Berta,
menj a szobádba!
– Annál is inkább – folytatta Semmelweis rendít-
hetetlenül – , mert Berta kisasszony állapota, hogy is
fejezzem ki magam, előrehaladott Nem éppen szak-
mai megközelítés, de így is lehet mondani.
– Mit fecseg itt összevissza?!
– Terhes. Berta kisasszony áldott állapotban van.
Anyai örömök elé néz.
Klopp megtántorodott, egy percre úgy tűnt, elájul.
De valahogyan erőt gyűjtött, sarkon fordult, és szó
nélkül kirohant.
Kloppné csak ekkor emelkedett fel a karosszéké-
ből, kezében kecsesen tartotta a porcelán teáscsé-
szét – Nem hallottam jól, uram, mi a probléma?
– Nincs probléma – hajolt meg Semmelweis az
asszony felé – , csókolom a kezét, ha még nem kö-
szöntem volna. A kisasszony kezét is csókolom.
Berta pukedlizett
– Leül ide közénk, Ignác? – kérdezte a lány, és a
negyedik széket előzékenyen előretolta.
Semmelweis valami finom bókon agyait, amivel
kibújhat a meghívás elől, amikor Klopp visszarontott
a szobába. Egy revolvert tartott a kezében, egyene-
sen Semmelweis fejére célzott. Ignácnak az jutott
eszébe, hogy utóbbi időben egyre gyakrabban fog-
nak rá fegyvert Kloppné eszmélt leghamarabb. Ráve-
tette magát a férjére, megpróbálta kicsavarni a ke-
zéből a pisztolyt
Dulakodtak.
A pisztoly a földre zuhant Kloppné zokogni kez-
dett
 Klopp lerogyott a székre, az asztal mellé.
– Nem is volt megtöltve – motyogta.
Semmelweis meglepetésére Kolletschka egész jól
fogadta a balul sikeredett látogatásról szóló beszá-
molót Legalább Berta apja tud mindent vélekedett,
most lépéskényszerbe került Előbb- utóbb üzenni
fog értem, jelentette ki magabiztosan, nem tehet
mást Semmelweis- nek ugyan más volt a véleménye,
mert ő látta a viszolygást Klopp tekintetében, de ezt
megtartotta magának.
Teréziához nem volt kedve visszamenni. A lány
beteges féltékenysége egyre jobban riasztotta. Jót
fog tenni mindkettőjüknek, ha néhány napig nem ta-
lálkoznak.
Két újabb kismama hunyt el, egyikük szörnyű fáj-
dalmak között, másfél napon keresztül szenvedve.
Semmelweis az utolsó órákban az ágya mellett ült és
fogta a kezét
Tehetetlenségét, pontosan úgy, mint eddig, a
boncteremben vezette le. A következő két éjszakát
arra szánta, hogy módszeresen, testrészről testrész-
re haladva mindent feltárt, lemért, dokumentált
Negyvennyolc órája egy másodpercet sem aludt A
második éjjel, már jóval a harangszó után, kicsapó-
dott a boncterem ajtaja.
Stolz állt ott lenyúzva, falfehéren, égő szemekkel.
– Beszélnünk kell – mondta, és lerogyott a fal mel-
lé tolt székek egyikére.
 Semmelweis bólintott a falikúthoz lépett, leöblí-
tette véres kezét Lehámozta magáról a köpenyt ame-
lyet itt használt és felakasztotta a helyiség benyíló-
jában elhelyezett szekrényben. Percek teltek el, Stolz
nem szólt
Semmelweis a boncasztalhoz támaszkodott, úgy
érezte, kell a távolság. Nem néztek egymásra. Sem-
melweis a falat pásztázta, Stolz a padlót mustrálta.
– Kerestelek otthon is – szólalt meg végül Stolz
rekedten – , te mindig itt vagy?
– Többnyire.
– Minek?
– A törvényt keresem. Hiszen tudod. Ami megma-
gyarázza.
– Mit akarsz magyarázni?
– Ezt az átkozott lázat. Kell lenni oknak, csak nem
látom.
– Ó, igen. De ez a láz több száz éve itt van velünk.
De lehet, hogy ezer éve. Együtt jár a születéssel. A
többség túléli. Némelyek belehalnak.
– Mostanában nagyon sokan.
– Lehet, hogy manapság valamennyivel többen.
Aztán majd újra kevesebben. Hullámzik.
– A bábáknál nem.
– Mi nem?
– Náluk nem hullámzik. Ott alig halnak.
Stolz vállat vont. Le nem vette volna a szemét a
padlóról.
 – Szerencséjük van.
– Nem! – kiáltotta Semmelweis. – Nem! Ez nem le-
het szerencse! Van itt egy dolog, amit nem veszünk
észre, és ez szörnyű! Bocsánat, csak én nem veszem
észre.
Erre nem tudott Stolz mit mondani. Különben sem
ezért jött. Mikor már a csend elviselhetetlenné vált,
elhatározta magát
– Gyere velem. Szeretnék mutatni valamit
Semmelweis csodálkozva sandított Stolzra. A ba-
rátja, akit úgy látszik, a több mint másfél évtizedes
barátságunk ellenére egyáltalában nem ismert, fel-
állt, és elindult kifelé. Követnie kellett
A klinika előtt hosszan vártak konflisra. Egyikük
sem szólt
A fiákerben Stolz a kocsis fülébe súgta a címet, az-
tán Semmelweis mellé telepedett, és egész úton ös--
szefont karral, mereven előrenézve némaságba bur-
kolódzott
A folyó mellett, egy szűk sikátorba vitte őket a
konflis. Lekászálódtak. Stolz fizetett, egy kapu elé
lépett és kopogott Az ajtó azonnal kinyílt Erősen ki-
festett hölgy mosolygott rájuk, virágmintás pongyo-
lában. Semmelweisnek olybá tűnt, várta őket
– Doktor úr! Öröm látni önt! – üdvözölte Stolzot.
Vidámsága annyira tettetett volt, hogy Semmelwe-
is elkezdte kínosan érezni magát Stolz kezet csókolt
a nőnek.
 – Trudi legyen ma is, doktor úr?
A kifestett hölgy még kacsintott is, egyértelműen
Semmelweis tudtára adva, nem először látják e mű-
intézményben Stolzot A férfi bólintott
– A hármasba küldöm. Öröm lesz neki látni a dok-
tor urat – csicseregte a hölgy, és a lépcső felé muta-
tott
Stolz sietve előreindult, Semmelweisnek követni
kellett Az emeleten több ajtó is nyílt, Stolz habozás
nélkül berontott az egyikbe. Mikor Semmelweis bi-
zonytalanul lecövekelt a küszöbnél, rámordult
– Gyere.
Skarlátvörösre festett helyiségben voltak. A fala-
kat és a plafont is erre a rikító színre pingálták. A
szobát a széles, vetetlen ágy uralta, ezenkívül állt
még benne egy vasból készült állvány, lavórral, szék,
repedt tükör a falon, és egy ősrégi fotel, amelyből ki-
lógtak a rugók. Stolz intett Ignácnak, hogy foglaljon
helyet, ő az ágyra telepedett Semmelweis leereszke-
dett a csámpás székre, bár tartott tőle, hogy össze-
dűl.
Vártak
Csikorogva nyílt az ajtó, belibbent egy vörös lány,
nyilván ő volt Trudi. Pár szál haja az égnek állt, vé-
konyka testén suhogott a selyempongyola.
– Te vagy az, Xavér! – nyafogott. – Már aludtam!
Stolz szó nélkül vetkőzni kezdett Pontosabban
csak a cipőjéből bújt ki, és a nadrágját tolta le. Köz-
ben Trudi ledobta magáról a köntöst, és Sem-
melweisre nézett
– Előtte akarod?
Stolz nem válaszolt Megragadta Trudi karját, és az
ágyra lökte. A lány vihogott, széttárta a combjait
– Perverzkedünk, Xavérka? – búgta, de nem hagy-
ta abba a röhécselést
Semmelweis azt még látta, hogy több foga is hi-
ányzik felül, aztán behunyta a szemét Érzékelte, kö-
rülményes együttlét kezdődik, mert Trudi gúnyosan
heherészett, Stolz meg halkan káromkodott. Később
a lány zihálni kezdett, amennyire Ignác meg tudta
ítélni, őszintéden, hamis nyögések voltak, közben
Stolz hörgött, és egyszer csak vége volt
Semmelweis kinyitotta a szemét Stolz már tápász-
kodott, Trudi az oldalára hemperedett
– Elmehetsz – mondta Stolz, néhány ezüsthúszast
dobott az ágyra, és elkezdte felráncigálni a nadrágját
Trudi ráérősen felült, közben Semmelweist fod-
rozta. Apró mellei össze voltak harapdálva.
– Te is akarod? – kérdezte Ignáctól.
Semmelweis szorosan összezárta a száját – Tűnj
el! – ripakodott Stolz a lányra. Trudi megszámolta az
érméket, elégedetten csettintett, hóna alá csapta a
köntösét, és kilibbent a szobából.
Stolz ekkor már az ágyon ült, a cipőjét is felhúzta,
térdeit összezárta, kétségbeesetten bámult Sem-
melweisre.
 – Normális vagyok. Teljesen, abszolút normális.
Láttad, nem?
Ignác bólintott, a torkában gombóc volt, különben
sem tudott volna mit válaszolni.
 Tíz

Stolz, aki perdöntő bizonyítéknak szánta ezt a szí-

nielőadást, órákkal később bevallotta magának, hogy
alaposan mellétrafált. Semmelweis láthatóan vi-
szolygott a helyzettől. Nem fogok neki magyaráz-
kodni, mondogatta magában Stolz, de ez nem nyug-
tatta meg.
Egyre csak nőtt benne a harag.
Pedig úgy vigyázott! Pesten az egyetem második
évében a Rudas fürdő közös medencéjében ismer-
kedett meg első szeretőjével, Széplaky Kázmérral. A
férfi húsz évvel volt idősebb nála, és hibátlan ösz-
tönnel csapott le rá, a tapasztalanra. Mikor Xavér át-
költözött Bécsbe, egy ideig még leveleztek is. Másfél
éve, véletlenül fedezte fel azt a lebujt, ahova egyre
gyakrabban kilátogatott. Mindig éjfél után ment, ma-
gas gallérú ingeket vásárolt, beszerzett egy barett-
sapkát, mélyen a homlokába húzva viselte. Egyetlen
fiút sem vitt haza, az albérletbe, a mezőn, az árokszé-
len vagy mulató falához szorulva sebtében bonyolí-
totta le a kalandjait. Hogyan került oda Ignác, talán
őt követte? Miért is lehetne biztos abban, hogy nem
híreszteli el az egész városban, amit látott? Minél to-
vább tépelődött ezen, annál inkább úrrá lett rajta a
szorongás.
 Tönkre fog tenni, jutott el végre a konklúzióig, vé-
ge az életemnek.
Napokig emésztette magát
El kell tűnnie, motyogta, és amint kimondta, hirte-
len mintha megbékélt volna önmagával. Csak ezzel a
savas, szájpadlásáig felkúszó hányingerével nem tu-
dott mit kezdeni. Ahhoz a kongó ürességhez, ami az
elhatározása után elhatalmasodott benne, ahhoz
hozzá lehetett szokni. Végül is még nem volt har-
minc, és joga volt a szűkölés nélküli léthez.
Bejelentkezett Kleinhez.
A főorvos- igazgató azonnal fogadta. Őt a járvány-
szerű, elharapódzó gyermekágyi lázak egyre kelle-
metlenebb helyzetbe hozták. A kancellária vizsgáló-
bizottsága ködös, elmarasztaló jelentést írt a kliniká-
ról, kiemelve a termek zsúfoltságát és a ritkán cse-
rélt ágyneműket. Nyilvánvaló volt, hogy fogalmuk
nincs semmiről, csupán vagdalkoznak.
– Megtudtam, minek kellenek Semmelweisnek a
halotti jegyzőkönyvek – vágott bele rögtön a köze-
pébe Stolz és hát, őszintén szólva, elkezdtem aggód-
ni.
Klein kitett két poharat az asztalra, brandyt öntött
beléjük, leültette Stolzot
– Halljuk – mondta.
– Bizonyítékot keres.
– Miféle bizonyítékot?
 – Én úgy vélem, ostobaság. De mert az igazgató úr
megbízott azzal, hogy kutakodjak, ezért nehéz szív-
vel, de…
Stolznak elcsuklott a hangja, és az alsó ajkába ha-
rapott. Mikor az előző nap tükör előtt elpróbálta a
jelenetet, nem tűnt hatástalannak.
– Mondja, Stolz, ne kíméljen! Mondja már! – sür-
gette Klein, most kezdett felfigyelni.
– …nem könnyű… főként nekem… Ignác gyermek-
kori barátom… és bár mindig voltak mániái, ez oly-
annyira… szélsőséges…
Stolz felpattant, elszaladt az ablakig.
Klein sápadtan fészkelődött.
– Maga ennek a klinikának a megbecsült orvosa! –
ripakodott Stolzra. – Hűséggel tartozik nekem, a
kórháznak, de főleg a lelkiismeretének! Ilyenkor a
barátság másodlagos!
– Igen, de… – Stolz újra leült, ökleivel ütni kezdte a
homlokát
Túlzásnak is hathatott volna, de Klein már bekap-
ta a horgot.
– Most már követelem, hogy elmondja, amit meg-
tudott! – Klein homlokán izzadságcseppek jelentek
meg. – Mire keres bizonyítékot Semmelweis? Miféle
sületlenség ez?
– Igenis – húzta ki magát Stolz. – Elmondom. Szó-
val Ignác arra jutott, a gyermekágyi láz oka fertőzés.
A levegőben terjengő miazmák. Ezek pedig azokkal a
tisztasági intézkedésekkel függenek össze, amelye-
ket az Egyes Klinika évek óta elhanyagol, szemben a
Kettessel.
– Tisztasági intézkedések? – hüledezett Klein. –
Mit akar ezzel Semmelweis bizonyítani?
Stolz a kezébe temette az arcát Klemnek azt kell
éreznie, hogy ő, Stolz ebbe a vallomásba most bele-
pusztul.
– A takarítószemélyzet csekély száma. Az ön… fe-
lelőssége, már bocsánat
– Az enyém?! – képedt el Klein. – Mi közöm nekem
a takarítónőkhöz?
– Azt én sem tudom – makogta Stolz – , de amióta
Ignácnak az a véleménye önről, hogy…
– Mi a véleménye rólam?! – harsogta Klein. – Ki
vele!
– …hogy ön… gyáva. Hogy aki nem mer symphi-
siotomiát végrehajtani, az nem való orvosnak… szó-
val egy újabb bizonyíték talált a múltbeli eseteknél
az ön… alkalmatlanságáról…
Klein megütközve dőlt hátra. Ez most betalált Sej-
tette ő, hogy Semmelweis előbb vagy utóbb be fogja
nyújtani a számlát azzal a szerencsétlen esettel kap-
csolatban Tuschbein asszonnyal. Íme, jók voltak a
megérzései. Micsoda pondró ez a Semmelweis! Mi-
csoda alávaló fickó!
Stolz egészen leizzadt Előkapta a zsebkendőjét, és
megtörülte a homlokát
 – Bocsánat Kibukott belőlem. Vegye úgy, igazgató
úr, hogy nem mondtam semmit
Stolz abban reménykedett, hogy Klein azon
nyomban kirúgja Semmelweist De nem történt
semmi. Se másnap, se a következő héten.
Újra elhatalmasodott rajta a bizonytalanság. Vá-
ratlanul az a benyomása támadt, hogy Falussy és
Semmelweis együttesen fogják őt tönkretenni. Azok
ketten összebeszéltek, már ácsolják a bitófát, amely-
re majd kéjjel felhúzzák őt. Olyan erővel tört rá a
kétségbeesés, hogy nem törődve a késői időponttal,
felöltő nélkül kirontott a szakadó esőben az utcára,
és átrohant Falussyhoz.
Tihamér már aludt. Először álma folytatásának
vélte Stolzot, aki lucskosan, cuppogó cipőjében, zi-
hálva állt szobája közepén, reszketett és cérnahan-
gon sipított.
– Ébredj fel! Add vissza a levelemet!
Falussy gyertyát gyújtott. Kellett hozzá néhány
perc, hogy megértse, Stolz mit akar.
A levél, amelyet többször is elolvasott, mert nem
igazán értett, viszont a szíve mélyéig megrázta, a
szekrény tetejére hajított kofferben lapult. Ebbe a
füle vesztett bőröndbe rejtett minden olyasmit, amit
nem szeretett látni, de kidobni sem szándékozott
Felállt egy székre, leemelte a koffert
Stolz kihajtogatta a levelét, amelyet néhány hete
oly alapos megfontoltsággal írt Most, hogy újra ol-
vasta, szinte lángoltak a betűk. Fel nem foghatta, ho-
gyan lehetett ennyire ostoba.
Megesküdtél nekem, Tihamér, hogy elfelejted
azt a gyalázatos hülyeséget, amit mondtam a
legjobb barátomról, Ignácról! Tudnod kell, hogy
az én életem egy fabatkát sem ér. Elfuserált em-
ber vagyok az elejitől fogva. Gyűlölöm magam.
Ne akard, hogy ezeket a szavakat megmagyaráz-
zam, ne akard! Csak azt kérem, újra, szakadat-
lan, szánd meg a te balsorsú barátodat, ugye
még annak tartasz? Temesd el magadban azt a
hajnalt, még akkor is, ha nem vagyok méltó a
diszkréciódra.
Hiszen ez a levél egy önfeljelentés, még az a sze-
rencse, hogy visszaszereztem, gondolta Stolz, és ap-
ró fecnikre tépte a papírlapot Aztán a padlóra hullott
darabokat gondosan összegyűjtötte, és a zsebébe
gyűrte. Határozottan megkönnyebbült
– Ne haragudj, hogy felvertelek. Ez a levél egy-
Minek magyarázkodik! Nem, nem fogja lepocs-
kondiázni a saját irományát
– Be voltam rúgva – fejezte be a mondatot
Stolz sarkon fordult és hazament
Falussy képtelen volt visszaaludni. Eddig az éjsza-
káig sikeresen elnyomta magában a késztetést, hogy
szóba hozza Semmelweisnek ezt a kibogozhatatlan
ügyet, Stolz színeváltozásait, éj fekete, gyilkos kedély
hullámzásait, és hát, szó, mi szó, meg is esküdött er-
re.
Tihamér Erdélyben nőtt fel, az édesapja harminc
évig töltötte be a harangozó megbecsült tisztségét a
gyergyóújfalusi templomban. Vastag nyakú, kurta
karú ember volt, peckesen járt és élt. Nem tűrte a fe-
lemás helyzeteket A kamasz Tihamér olyan bölcses-
ségeket hallhatott tőle, mint hogy mindig önts tiszta
vizet a pohárba, meg hogy sohase tegyél úgy, mint a
sanda mészáros. Ezt az ármányos figurát, a sanda
mészárost a gyermek Falussy ezerszer is elképzelte.
Bibircsókos, tar alakot látott maga előtt, véres kö-
tényben, aki kétértelmű vicceket súg egy ledéren öl-
tözött hölgy fülébe.
Ha az apja még élne, vívódott magában Falussy,
ráförmedne, hogy bizonyos esetekben az eskü nem
több, mint egy szappanbuborék. Szétpattan az első,
megvilágosító fuvallatra. Forgolódva a forró paplan
alatt Falussy elhatározta, hogy megvitatja kétségeit
Ignáccal.
Másnap kétórás, izzasztó küszködéssel közösen
segítettek világra egy farfekvéses babát A sikeres
szülés után lerohantak elszívni egy bagót a macska-
köves, belső udvarra. A tél első, zúzmarás napja volt,
fázósan topogtak.
– Mi történt Xavérral? – vágott bele Falussy a kö-
zepébe.
 Semmelweis az ólomszín eget nézte, amelyből szi-
tált valamilyen lisztszerű por. Amióta látta Stolz ri-
adt tekintetét a kuplerájban, ahogy ott ült szánalmas
igyekezete után az ondófoltokkal pecsétes lepedőn,
nem volt kétséges számára, hogy örökre el kell te-
metnie mindent, amit a barátja nemi életéről megtu-
dott.
– Mire célzol? – kérdezte közömbös hangon. – írt
nekem egy levelet.
– Nocsak. Leveleztek? Már a beszéd nem jó?
– Azt írta, hogy ő egy elfuserált ember. Meg hogy
gyűlöli magát.
– Furcsa – válaszolta Semmelweis – , bár nem lep
meg. Xavér szereti magát ostorozni. Mindig ilyen
volt Szinte kéjeleg ebben.
Falussy nem tudta mire vélni, hogy Ignác, akit
bölcsnek tartott, talán az egyik legélesebb elméjű
embernek a környezetében, ennyire rövidlátó. Mi-
képpen lehet, hogy nem látja, Xavér nem önmagát
gyűlöli, hanem sokkal inkább Ignácot
– Ezerszer jobban ismerem őt, mint te – folytatta
Semmelweis. – Ne foglalkozz vele.
Falussynak, aki végül is csak a pesti egyetem első
évében csatlakozott a szövetségükhöz, be kellett lát-
nia, hogy nem kutakodhat tovább. Ha Ignác ennyire
elzárkózik, akkor vagy vak, vagy olyan oka van, ame-
lyet nem óhajt vele megosztani. Vállat vont
 Semmelweis elpöckölte a csikket, nézte, ahogy
elegáns ívben átrepül az udvaron. Az jutott eszébe,
hogy a legegyszerűbb az lenne, ha odamenne Stol-
zhoz, és szó nélkül átölelné. Csak szorítaná két kar-
jával. De nem késett- e el ezzel a gesztussal? Nem
bonyolódnának- e bele lélekölő magyarázkodások-
ba? És ezek nem tennék- e tönkre véglegesen a ba-
rátságukat? Ő csupán azt próbálná eldadogni neki,
hogy nem számít Hogy neki, személy szerint édes
mindegy, Stolz fiút szeret vagy lányt. Hogy ő nem
azért menekült el a lebujból, mert elítélte a barátját,
hanem mert felfedezte a szemében a döbbenet mel-
lett, igen, a bosszúvágyat is. Hogy ő ott, akkor attól
félt, Stolz soha nem fogja neki megbocsátani, hogy
meglátta őt
És mintha csak a sors kipécézte volna, hogy bi-
zonytalanságaiért megleckézteti, aznap este Terézia
szakított vele.
Napok óta nem találkoztak. Semmelweis azt re-
mélte, a lány megenyhült a veszekedésük óta, talán
még azt is belátta időközben, menynyire méltatlanok
és igazságtalanok féltékenységi rohamai.
Terézia várt rá. Az ágyán ült, egyenes derékkal,
összezárt térddel, ünnepélyes arccal. Az asztalra csi-
nos rendben összekészítve álltak az irattár boncolási
jegyzőkönyvei.
 – Csoportosítottam őket, időrend szerint – mond-
ta Terézia a szobába belépő Ignácnak – , melléjük
készítettem a jegyzeteidet is.
– Köszönöm – állt meg Ignác az ajtóban, nem ér-
tette ezt a rendmániát
– Volt időm gondolkodni rajtunk – folytatta Teré-
zia kíméletlenül. – Jót tett a távolság. Én megmond-
tam neked az elején. Nekem olyan férfi kell, aki csak
az enyém. Mondtam?
– Mondtad.
– Ha engem elfog a bizonytalanság…
– …de hiszen – vágott volna bele Semmelweis, de
Terézia leintette.
– … ha elfog, akkor mindegy, hogy szolgál- tattál- e
okot rá, vagy nem. Én ilyen bizonytalanságban nem
tudok… Akarok, de nem tudok. Szeretlek, de nem
megy. Ugye, érted?
– Ha akarod, elmondom… – próbálkozott Sem-
melweis.
– Nem érdekel! Már nem bízom benned. Sajnálom.
Semmelweis szédült Meg kellett, hogy kapaszkod-
jon az ajtófélfában.
– Leülhetnék egy percre? – kérdezte aztán.
A lány a székre mutatott, a szoba közepén. Ignác
elvánszorgott odáig, lerogyott A sarokban álló vas-
kályha ontotta a meleget Ignácnak nem volt ereje
ahhoz, hogy letörölje az izzadságcseppeket a homlo-
káról. Sokáig ültek így, szótlanul, a lány az ágya szé-
lén, Ignác az asztal mellett Kintről, a konyhából be-
hallatszott a falióra közömbös ketyegése.
Később Terézia kerített egy üres dobozt a halotti
iratoknak.
Búcsúzáskor kezet nyújtottak egymásnak. Sem-
melweis még megkérdezte.
– Azt tudod, hogy a múlt héten hány halottatok
volt?
– Négy – suttogta Terézia – , véletlenül tudom.
Négy.
– Nálunk tizenhét – csóválta a fejét Ignác. – Nem
megy lejjebb.

Klein hétfőre berendelte magához Semmelweist

Stolz sanda vallomása, miszerint Semmelweis al-
kalmatlannak tartja őt orvosnak és vezetőnek, elsőre
gyomorszájon vágta. De aztán elgondolkozott Egyál-
talában nem biztos, hogy ez a gyalázatos jelző el-
hangzott Lehet, hogy csak Stolz féltékeny Sem-
melweisre, és kitalálta. Hiszen ezt az irigységet ő
maga izzította fel, mert akkor éppen arra volt szük-
sége.
De még ha úgy is lenne! Ha ez a konok magyar or-
vos ki akarná őt piszkálni a klinika éléről, mi lehet a
kezében? Néhány poros okirat rejtélyes lázakról?
Pletykák, levegőben terjedő miazmák, lila fantazma-
góriák? Ezektől nem kell tartania. Most inkább időre
van szükség, hogy lecsillapítsa a kancelláriában
megbúvó ellenségeit, és közben kiismerje ezt a csö-
könyös, minden lében kanál Semmelweist Első lé-
pésben megpróbálja megpuhítani, igen, ez ügyes tak-
tikának tűnik. És ha kudarcot vallana, akkor majd
szabadságra fogja küldeni! Akkor tűnjön el egy kis
időre, addig is töprenghet a továbbiakon.
Hosszan, szótlanul nézte a férfit mielőtt belekez-
dett volna. Korán kopaszodik, állapította meg. És
rossz a borbélya, tette hozzá magában kárörömmel,
aszimmetrikusan vágták meg a bajuszát, mennyire
komikus. És úgy vizslat, mint egy vadászkutya. Kihú-
zott derékkal ül, mindenre készen, ezt nem először
vette észre, és egy pillanatra sem engedi el magát.
– Az jutott a fülembe – kezdett bele Klein kimér-
ten – , hogy maga, Semmelweis lopkodja a boncolási
jegyzőkönyveket Ez botrányos. Hova viszi őket? Mit
a csudát csinál velük?
– Tanulmányozom őket uram.
– Ó, tiszteletre méltó! Tanulmányozza! Mit kell
azokon tanulmányozni, elárulná? Csak akkor, ha
nem érzi az érdeklődésemet túlságosan indiszkrét-
nek.
– Ön bízott meg azzal, hogy nézzek utána a statisz-
tikai anomáliának. Hogy miért halnak nálunk há-
romszor annyian, mint a bábáknál?
– És?! Mi köze a feladatának molyrágta, ki- silabi-
zálhatatlan irományokhoz?
 – Még nem tudom, uram. Elképzelhető, hogy talá-
lok összefüggéseket…
– Ökörség! – tromfolta le Klein. Aztán megbánva,
hogy közbevágott hozzátette: – Esetleg talált vala-
mit?
– Nem sokat. Bármi lobot vethet ott belül.
Klein felkacagott.
– Ezért kár lopkodni! Mondja, Semmelweis, ho-
gyan csempészi őket? A kabátja alatt?
– Valahogy úgy.
– Ohó, kedves Ignác, kezdem érteni! Maga fiatal,
ambiciózus, lelkes, telis-tele megváltó indulatokkal!
És ez helyes! Én is így kezdtem valamikor! Romanti-
ka, holdfény, tücsökciripelés, a bohó ifjúság! Ám at-
tól tartok, hogy mostanában nem a legjobb végén
ragadja meg a dolgokat. Itt van, példának okáért, a
hemato. Hallott már erről a teóriáról, Ignác?
Klein figyelmesen nézte Semmelweist Jól számí-
tott. A bajuszos, kuglifejű alak itt, szemben megrez-
zent. Klein nemrégiben egy angol szakfolyóirat ta-
nulmányában olvasott Fergusson hipotéziséről,
amely végre megtalálni vélte a gyermekágyi láz okát
a vérnek valamely ismeretlen behatás által előidé-
zett, specifikus átváltozásában. Röviden összefoglal-
ta a cikket, érzékeltetve, hogy ő, Klein, mennyire
naprakész a tudományos életben.
– Ha babérokat akar learatni, Ignác, miért nem ku-
takodik ez irányba? Hiszen a legkorszerűbb nézetek
szerint a gyakori haláleseteknél a terhesek, de főleg
a gyermekágyasok vérében nagy mennyiségben fel-
szaporodó rostonyák a bűnös.
Klein hátradőlt, úgy érezte, ezúttal célba talált.
Semmelweis simogatta a szakállát. Ő is olvasta
Fergussont, sőt Scanzoni ehhez kapcsolódó elméle-
tét is tanulmányozta. Igazából az jelentette a gondot,
hogy ezt Klein orrára kösse- e. Ám látva az igazgató
öntelt mosolyát, képtelen volt magát visszafogni.
– Már beleástam magam – felelte csöndesen de ők
is valami ismeretlen befolyásra gyanakodnak, amely
hatására a rostonyák izzadmányok alakjában csa-
pódnak ki. De mi ez az ismeretlen befolyás? Ez itt a
kérdés! Ezt nem tudja senki megmondani.
Klein felpattant. Gyors pillantást vetett a könyv-
szekrény tükröződésére. A hajzata, az legalább
rendben volt Elgyalogolt az ablakig, hogy időt nyer-
jen.
– Azt azért elhiheti nekem, Ignác, hogy a tudo-
mány ingoványos terület – kezdte óvatosan – , amire
ma esküszünk, arról másnapra kiderül, zsákutca volt
Nem biztos, hogy nekünk, gyakorló orvosoknak kell
utat tömünk. Szörnyű dolog a halál, de mi aztán itt, a
klinikán tudjuk, hogy az elmúlás hozzátartozik az
élethez. Ön, kedves Ignác, meg én is lényegében
harcmezőn töltjük a mindennapjainkat Ide, a front-
vonalba azért jönnek a nők, hogy minél kevesebb
komplikációval kisbabákat hozzanak világra. Maga,
Semmelweis, idejének nagy részét viszont az alag-
sorban múlatja el. A boncteremben és az irattárban.
A fontos dolgok azonban feljebb dőlnek el. A föld-
szinten és a két emeleten. Én amondó vagyok, ked-
ves Ignác, hogy próbálja élvezni az életet! Szeresse a
babáját, bújjon vele minél többször az ágyba – ennél
a pontnál Klein kacsintott is – , és nyisson magán-
praxist! Én ebben a törekvésében önt teljes mellszé-
lességgel támogatnám! Hagyjuk a világmegváltást a
megszállottakra!
Semmelweis úgy érezte, felrobban, ha tovább kell
hallgatnia ezt kenetteljes szózatot A térdére csapott
– Nem, a halállal nem szabad kibékülnünk! A
múltkorában, hazafelé tartva, a Hafnersteig környé-
kén belebotlottam egy vajúdó lányba. Ott próbálta
megszülni a gyerekét a koszos kapualjban. A piszkos
földön! Odarohantam hozzá, megpróbáltam neki se-
gíteni. Tudja, igazgató úr, mit kiabált nekem ez a
lány? Azt hogy ne érjek hozzá! Hogy takarodjak! Ez
nem normális. Hogy egy orvostól ennyire féljenek Ez
abszurd, igazgató úr! Emlékszem arra is, amikor elő-
ször beléptem ide, az ön irodájába. A tyúkocskák! A
két baromfi, amellyel önt akarták megvesztegetni!
Emlékszik még, igazgató úr, mire kérte az a fűsze-
ressegéd?! Hogy a lánya ne itt szüljön! Mert rettegett
attól, hogy a lánya itt meghal! Ő is, meg a gyermeke
is! Ez borzasztó!
 Klein időközben a könyvszekrény felé fordult így
végig háttal hallgatta Semmelweis kirohanását. Az-
tán az íróasztalához lépett kutatott a szétdobált
jegyzetek között Egy pillanatra sem nézett többé
Semmelweisre.
– Kap két hét szabadságot Ha visszajött, a bonco-
lási jegyzőkönyveket visszaszolgáltatja az irattárnak,
és próbál úgy viselkedni, mint egy normális szülész-
orvos. Elegem van a bolondériáiból. Utolsó figyel-
meztetés.
Az elutazása előtti napon, reggel Semmelweis Fa-
lussy segítségével áthurcolkodott új albérletébe, a
Gonzagagassére. Késő délután a klinikán egy újabb
páciense hunyt el, a tizenkilenc éves Veronika Völler.
Semmelweis nem szándékozta másra bízni a bonco-
lást
Este kilenc óra után váratlanul megjelent a bonc-
teremben Kolletschka.
Pompás kedvében volt ragyogott
– Besegítek, aztán elmegyünk és berúgunk Nincs
apelláta! Majd holnap, útközben kialszod magad.
Magára kapott egy kötényt és szikét ragadott
Tánclépésekben közlekedett a boncasztal és a mik-
roszkóp között Annyit elárult hogy imént találkozott
Kloppal, aki fog csikorgatva ugyan, de beleegyezett
az esküvőbe. Kolletschka már meg is szervezte, két
hét múlva tartják, megvárják ugyanis Semmelweist
amíg visszatér Velencéből. Ő lesz Kolletschka tanúja,
ki más!
– Neked köszönhetek mindent! – vigyorgott a pa-
tológus, és homlokon csókolta Ignácot – Mitől vagy
így elkámpicsorodva? A Klein- ügy?
Semmelweis napokkal korábban beszámolt Kol-
letschkának arról, hogy az igazgató megfenyegette
és szabadságolta. A patológus legyintett
– Klein nem csupán gyengécske orvos, de grandió-
zus machinátor is. Kóstolgat Esze ágában sincs klini-
kájának egyik legjobb szülészét kirúgni. Ahhoz ala-
pos indok kell! Az, hogy a saját halottjaidat te bonco-
lod, nevetséges érv. Hogy tanulmányozod az elmúlt
évek gyermekágyi lázas eseteit, még nevetségesebb.
Blöfföl. Vagdalkozik. Szerintem szűköl. Te, Ignác, ez
a Klein fél tőled!
Akkor Kolletschka úgy- ahogy megnyugtatta.
Most, hogy a patológus az egekben járt, Sem-
melweisnek nem volt szíve újra a saját bajaival ter-
helni.
– Örülök, hogy célhoz értél – mondta. – Jól vagyok.
Kolletschka felszisszent.
Semmelweis már csak azt látta, hogy a patológus
kezéből dől a vér.
– Ó, a fenébe! Egyre ügyetlenebb vagyok! – mor-
gott Kolletschka, és átcammogott a sarokban álló
bádogkádhoz. Megengedte a csapot, és a víz alá tar-
totta a hüvelykujját.
 Semmelweis előrántotta a zsebkendőjét
– Várj csak, bekötöm – szorosan befáslizta Kol-
letschka szikével felsértett ujját – így. Berta mit
szólt?
– Még nem tudtam vele beszélni. Holnap reggel
átmegyek hozzájuk, remélem, most már beenged az
a barom apja.
 Tizenegy

Semmelweis fejében úgy élt Velence, mint a vá-

rosok királynője. Azt tervezte, ha egyszer majd meg-
nősül, ide jön nászútra. Tizedik éve hurcolt magával
egy metszetet, Bellini festményének tucatmásolatát
Bárhol is lakott, felszögezte a falra a képet, a Körme-
netet a Szent Márk téren. Ha behunyta a szemét, ak-
kor is könnyedén meg tudta számolni, hány kupola
és torony magasodik ki a bazilikából. Miután Klein
erőszakkal szabadságolta, elhatározta, hogy meg-
ajándékozza magát Velencével. Úgysem házasodik
meg soha, akkor meg mire várjon.
A téli Velence meglepte.
Szinte egész ottléte alatt szitált az eső, és elmosó-
dott, kontúr nélküli volt a város. A csatornákból
romlott halszag áradt Egy olcsó panzióban foglalt
magának szállást A földszinti szoba ablaka viharvert
téglafalra nézett meg egy sikátorra, ahol hemzsegtek
a patkányok Néha, délutánonként, mikor Sem-
melweis ábrándozva merengett a szobájában kivált-
ságképpen elhelyezett, nyikorgó hintaszékben, látta,
amit a panziósné partvissal a kezében kergeti a pat-
kányokat Ha elcsapott közülük egyet- egyet, a nő di-
adalordítást hallatott
 Szóval Velence nem olyan volt, mint amilyennek
elképzelte, de a város még ebben az állapotában is
megnyugtatta. Tudta úgy nézni életének elmúlt idő-
szakát, mint egy folytatásos mesét, amely még mes--
sze nem ért véget A cselekvőképtelenség érzete,
amely Bécsben letaglózta, most egyre távolodott, új-
ra képes volt terveket szőni. Talál magának majd egy
lányt, és kibékül Stolzcal. A reménytelen küzdelmére
a klinikán igyekezett nem gondolni.
A második héttől mindennap bejárt a Correr-
palotába. Két- három órát töltött el itt, a képtár te-
mérdek termét számtalanszor végigjárva, új és új
gyönyörűségeket felfedezve. A hét végén leragadt a
legbelső teremben. Egy pad állt azzal a festménnyel
szemben, amelyet eddig észre sem vett, de most,
hogy ráakadt a képre, egyenesen megbűvölte. Ha le-
ült a pádra, alig egy méterről szemezhetett a vá-
szonnal.
Nem is szándékozott a képtől elszakadni.
Németalföldi festő műve volt, a mester neve isme-
retlen volt számára. A kép jelentős eseményt örökí-
tett meg egy nagyobb falu vagy talán egy mezőváros
főterén. Háttérben, körben házak magasodtak, meg
templom, harangtoronnyal. A festmény centrumá-
ban falusiak színes csoportja állt, akiket jókora, asz-
tal mellé szúrt napernyő védett a déli sugárzástól. Az
asztal előtt fiatal fiú ült combközépig feltűrt nadrág-
szárral, meztelen lábfejét egy sámlira helyezve. Va-
kargatta a homlokát, mintha tartana a most követke-
ző eseményektől. A festő a legény mögé helyezte el a
jelenet főalakját, a bajuszos fickót, piros sipkában,
nyaka köré tekert fehér sállal. A férfi figyelmesen,
kissé meghajolva szemlélte a legény térdét
Semmelweis, bár azonnal rádöbbent, hogy a né-
metalföldi kisvárosba dottore érkezett, aki most
megvizsgálja, majd perceken belül meg is műti a
csupasz lábú legény térdét csak jóval később vette
észre a sarlatán kezében a kést Az utazó doktor
olyan hanyag nemtörődömséggel tartotta kezében a
szikét mintha csak véletlenül repült volna az ujjai
közé. Rögvest felnyitja vele a legény beteg térdét,
mégis, akár egy bűvész, egyelőre rejtegette a kellé-
két A piaci népség pedig szájtátva várta a mutat-
ványt így vannak velünk, bécsi szülészorvosokkal is
az anyák, vonta le a következtetést fanyarul Sem-
melweis, remélik a csodát. És mit kapnak? Gyilkos
lázat pusztító fájdalmat halált Ez a festmény, amely-
re véletlenül bukkant, és amely órák óta fogva tar-
totta, visszacibálta abba a remény nélküli harcba,
amely elől elfutott. Ő éppen olyan kuruzsló, mint a
képen a szakmájával kérkedő dottore, benne is ép-
pen így bíznak a klinikára befekvő anyák. Kontár va-
gyok, kontár diplomával, állapította meg keserűen.
– Én is kedvelem ezt a képet – zökkent le mellé a
teremőr – , az ostobák gyülekezetét
 A múzeumi felügyelő zakójának friss szénaszaga
volt Vékony, lófejű öregember bámult Semmelweis
arcába, amikor beszélt felcsúszott az ajka, és látni
engedte lepedékes, sápadt ínyét
– Figyelem egy órája magát úgy nézi a festményt
mint egy halálraítélt Már arra kezdtem gyanakodni,
el akarja csórni.
– Nem – pirult el Semmelweis – , dehogy merném.
– Akkor el kell szakadnia tőle. Zárunk.
A teremőr feltápászkodott, és megvárta Sem-
melweist amíg ő is felcihelődik. Elkísérte a bejáratig.
Közben beavatta Semmelweist hogy három gyereke
van, három különböző anyától. Mindegyik felesége a
szülésbe halt bele.
– Az a kép, amibe az úr belebolondult – sistergett
miközben a botjával ütögette a padlót az nekem ar-
ról szól, hogy mindenki, aki hisz az orvosoknak, az
mind, mind fajankó. Ostobák. Ostobák gyülekezte.

Háromnapos zötyögés után, vasárnap késő este

érkezett haza Semmelweis Velencéből, és a postaál-
lomásról egyenesen hazahajtatott Még elutazásakor
kulcsra zárta a szobáját, így az ajtóra tűzve találta a
két üzenetet Mindkettőt Falussy írta, az elsőt még
pénteken. Keress, ha megjössz—ez volt az első papír-
fecnire vésve. A másodikra Tihamér aznapi, vasár-
napi dátumot írt, és riasztóbban fogalmazott: Azon-
nal keress, tragédia!
 Így hát Semmelweis lehajította a bőröndjét és át-
rohant Falussyhoz, aki tőle alig félórányira bérelt
szobát
Falussy már pizsamában volt lefekvéshez készü-
lődött. Átölelte Semmelweist és leültette.
– Meghalt Kolletschka – mondta rögtön, ki- be
gombolva hálóingét – Most pénteken. Nem tudtam,
mikor érkezel, azonnal tudatni akartam.
Semmelweis megkukult A hír egyszerűen felfog-
hatatlan volt Kolletschkát két hete látta, az elutazása
előtti éjszakát együtt töltötték Jakob boldog volt,
tervezte a jövőt, kicsattant a tettvágytól. Az nem le-
het, hogy már nem él. Az képtelenség.
Ha Semmelweis Velencében még reménykedett
abban, hogy új fejezet kezdődhet életében, most bru-
tálisan kólintotta fejbe a bécsi valóság.
Falussy várt, amíg Ignácban leülepedik a sokk.
Csöndesen ültek, csupán az egy szál gyertya serce-
gett
– Hétfőn még beszéltem vele – kezdett bele sokára
Falussy – , vidám volt Viccelődött Öregszem, rozsdá-
sodnak az izmaim… azt mesélik, hogy keddre felszö-
kött a láza, be sem ment a kórházba, feküdt otthon…
szerdán már félrebeszélt, Rokitansky ment ki hozzá,
állítólag megvakult…
– Micsoda? – rebegte Semmelweis.
– Azt mondják… csütörtökön aztán… el is ment…
ennyi… Rokitansky boncolta…
 Ignác hazavánszorgott
Ruhástul zuhant az ágyba, vagy egy órát szeme-
zett a plafonnal. Valami nem fért fejébe, le kellett el-
lenőriznie. Éjfél után kirohant az utcára, leintett egy
kocsit
A klinika portása gyanakodva emelte le az irattár
kulcsát Aláíratta az átvételt Semmelweisszel, felaján-
lotta, hogy elkíséri. Lesiettek az alagsorba. Az öreg
tartotta a gyertyát, amíg Semmelweis megkereste
Veronika Völler boncolási jegyzőkönyvét. Ő volt az a
tizenkilenc éves anya, aki Ignác szabadságolása előt-
ti, utolsó bécsi napján távozott az élők sorából.
– Tartsa ide a gyertyát, kérem – hajolt a jegyző-
könyv fölé Semmelweis.
Úristen, jól emlékezett! Veronika Völler mellhár-
tyagyulladásban hunyt el, amelyhez szívburok- és
hashártyagyulladás is társult Kiterjedt agykérlob,
silabizálta saját kézírását És Veronika az utolsó fáj-
dalmas óráiban meg is vakult
– Ezt magammal viszem – jelentette ki, és a hóna
alá csapta a jegyzőkönyvet.
Másnap már reggel hatkor ott toporgott a Kórtani-
Anatómiai Múzeum előtt Tudta, hogy Rokitansky
mindennap itt kezd, mielőtt bemenne az egyetemre.
Másfél éve nem találkozott a professzorával.
– De jó önt látni, Semmelweis – csapta hátba Roki-
tansky – , egészen megférfiasodott. Klein beszámolt
róla, mennyire befészkelte magát a szülészeten. Vér-
ebként jellemezte önt Amit megragad, állítja Klein
magáról, azt nem ereszti.
Rokitansky, aki arról volt nevezetes, hogy folya-
matosan tépkedi a pofaszakállát és anno ő boncolta
Beethovent felcipeltette Semmelweisszel súlyos bor-
júbőr aktatáskáját második emeleti irodájába. Köz-
ben megállás nélkül beszélt, szidta a nyomdát. Ne-
gyedszer kezdtek neki a Patológiai Anatómia Kézi-
könyv kinyomtatásához, mert a professzor újra és
újra hibákat fedezett fel a szedésben. Az irodában
végre Semmelweis is szóhoz jutott.
– Tegnap este érkeztem meg Velencéből. Két hete
még együtt boncoltam Jákobbal. Nem tudom elhin-
ni…
– Rapid lefolyású szívburoklob. Tragikus.
– Azt hallom, hogy a professzor úr boncolta. Meg
lehetne tudni…
– Meg! – vágott bele Rokitansky. – Abban a má-
zsányi iratban, amelyet fel méltóztatott szállítani
nekem ide, Semmelweis, abban mindjárt megkeres-
sük a jegyzőkönyvet
A professzor kiborította az aktatáska tartalmát az
íróasztalra. Rokitansky néhány éve új szisztémát ve-
zetett be az általa boncolt esetekben. Nem csupán
saját terminológiát használt, hanem speciális ábrá-
kat is mellékelt a leíráshoz. A professzor ihletetten
rajzolt testrészeket és belső szerveket Kis kutakodás
után a papírhalomból kirántotta Kolletschka bonco-
lási iratát Az ablakhoz ment, hogy az ábrákkal sűrűn
telehintett jegyzőkönyvet jobban lássa.
– Igen. A jobb felső végtagban lymphangitis és
phlebitis. Aztán bilaterális mellhártya, szívburok- és
hashártyagyulladás. Le is rajzoltam, látja, Sem-
melweis? A szívet övező fibroserus tasak gyulladása.
Ráadásul a halál előtt áttét alakult ki a bal szemében.
Összeomlás.
– A jobb karjában lymphangitis? – motyogta
Semmelweis.
– A hüvelykujján észleltem egy elhanyagolt met-
szést – magyarázta Rokitansky. – Talán attól.
Hiszen azt a sebet én kötöztem, villant be a kép
Semmelweisnek. Az én zsebkendőmmel szorítottam
el Jakob vérző hüvelykujját, két hete a boncterem-
ben! Egy félcentis, felületi vágásba nem lehet bele-
halni! Rokitansky nem igazán értette, miért viselke-
dik egykori tanítványa úgy, mint akit állcsúcson vág-
tak Végül is annak tulajdonította, hogy Semmelweis
mindig is fura, önfejű fickó volt
Klein, bár egyáltalán nem szívelte Kolletschkát,
megrendülést színlelt, és négy napra gyászzászlót
tűzetett a klinika főépületének homlokzatára. Mikor
Semmelweist kéthetes távolléte után reggel hét óra-
kor megpillantotta a napi vizitre összegyűlt orvosok
és ápolók sűrűjében, szó nélkül hozzálépett és át-
ölelte. Bánatos arccal, némán, hosszan vizslatta. Az-
tán sóhajtott és széttárta a karját Végül lemondóan
legyintett, mint akit megbénít a bú.
Ám a félórás vizit végén, már elmenőben, megkér-
dezte.
– Elárulja nekünk, Semmelweis, hogy a diós patkó
vagy a cassata jobb a Café Flóriánban?
– Nem tudom – hebegte Ignác, restellte bevallani,
hogy a velencei híres kávéházhoz nem volt szeren-
cséje.
– Nem számít – felelte Klein nagyvonalúan. – Az a
lényeg, hogy újra köztünk van. Bár mintha nyúzot-
tabb lenne, mint mikor elment Alvásgondok?
– Éjszaka értesültem Jakob haláláról.
– Iszonyú história. Mindannyiunkat megrendített
– Megnéztem a boncolási jegyzőkönyvét
Klein, aki már elindult a szobája felé, megállt vis--
szafordult Fenyegető hangsúlyt érzékelt Semmelwe-
is megjegyzésében, nem volt ínyére. Nem hagyhatta
szó nélkül.
– A jegyzőkönyveknek ön a legkiválóbb tudora –
bökte oda.
– Jakob ugyanabban halt meg, mint Veronika Völ-
ler – suttogta Semmelweis, majd a döbbent csend
után még hozzáfűzte. – És amiben nálunk az anyák
túlnyomó többsége.
Klein két lépést visszasasszézott Semmelweis felé,
aki lehorgasztott fejjel állt a csoport közepén.
 – Csak nem akarja azt állítani, hogy Kolletschka
barátunk gyermekágyi lázba halt bele?
Klein felkacagott A folyosón tébláboló kompániá-
ból egyedül Stolz mosolyodon el. Semmelweis a föl-
det bámulta.
– Ezernégyszázhuszonhét boncolási jegyzőköny-
vet tanulmányoztam. A halál oka kevés kivétellel, ki-
lencvenegy százalékban, gyulladásra vezethető vis--
sza: vivőérgyulladásra, nyirokedény- gyulladásra,
hashártyagyulladásra, mellhártya- gyulladásra, szív-
burokgyulladásra, agyhártyalobra! A boncolás ezek
közül szegény Jákobban négyet is diagnosztizált!
– És? – emelte fel a hangját Klein. – Mit kezdjünk
ezzel a korszakos felfedezésével? Hagyjuk abba a
reggeli viziteket? Zárjuk be a klinikát? Szüntessük be
a gyerekáldást? Adjuk vissza diplománkat? Mit java-
sol, Semmelweis doktor úr, hogyan vegyünk levegőt
a továbbiakban?
Semmelweis e tiráda közben Kleinre emelte a te-
kintetét Mereven, szigorúan nézte, amitől az igazga-
tó egyre kínosabban érezte magát Körmét a tenye-
rébe vájta, mint mindig, ha időt szeretett volna
nyerni. Valamiféleképp oldania kellett a feszültséget
~ Azt javaslom, uraim – váltott békülékenyebb
hangnemre – , hogy mi, ennek a klinikának egyszerű
orvosai ne szaporítsuk gondjainkat felesleges, seho-
va nem vezető téveszmékkel. Ellenben buzgólkod-
junk azokban a dolgokban, amikhez talán értünk.
Vezessünk le szüléseket, csillapítsuk a fájdalmakat,
és igen, ha lecsap a kaszás, boncoljuk fel a halottain-
kat, rögzítsük a tényeket Köszönöm a mai vizitet,
menjenek, uraim, mindenki végezze a munkáját
Ignácot mostanság kóros álmatlanság gyötörte,
újabban éjfél után elgyalogolt Terézia albérletéig, és
napfelkeltéig a szemközti házfalat támasztotta. Maga
sem tudta volna megmondani, hogy mitől támadt
benne ilyen eszeveszett sóvárgás a lány után. Az
érintés is hiányzott, de igazából arra a meghittségre
vágyakozott, amelyben felelősség nélkül fecseghetett
minden fejében kavargó ostobaságról. Mostanában
ébren álmodott Lángoló parasztkunyhókat látott a
látóhatár szélén, futni akart feléjük, megmenteni a
bent rekedteket, de mintha a lábai ólomból lettek
volna. Egy percig is eltarthattak e révedezések, foko-
zatosan, kábán ocsúdott
Falussy aggódva figyelte. Amióta barátja hazatért
Velencéből, szótlanná vált Úgy sejtette, hogy Kol-
letschka halála összefüggésben lehet ezzel a méla-
búval, de Ignác csak a fejét ingatta, ha rákérdezett.
így aztán diadallal töltötte el, hogy rá tudta beszélni
Semmelweist a kikapcsolódásra. Pár hete a cirku-
szos de Bach unokahúga ikreket szült nála. A hálás
férj bonbont hozott neki, és doboz tetejére tűzött két
páholyjegyet
A Circus Gymnasticus kupolás épületét a Práter-
ben emelték, és a heti három előadásra szinte lehe-
tetlen volt belépőt szerezni. Semmelweist és Fa-
lussyt aranysujtásos, kék mentés jegykezelő vezette
a zenekarral átellenben lévő díszpáholyba. Tihamért
elbűvölték a kötéltáncosok és a három kígyóember.
Egyiküket, az alacsony termetű, csupa csont öreg-
asszonyt a valcer dallamára komótosan összehajtot-
ták, és egy parányi dobozba tömték Csupán a vén-
lány ráncos, vigyorgó arca magasodott ki a skatulyá-
ból, akár egy rongybábu porcelánfeje. Az előadás fő
attrakciója a szarvasok tánca volt, a vadállatok Ros-
sini nyitányára emelgették kecsesen a lábukat Sem-
melweis közönyösen viszonyult a legzajosabb siker-
hez is, kötelességszerűen tapsolt minden produkció
után. Ám a szünet után váratlanul felélénkült
A két bohóc, Pierrot és Harlequin sokadszorra ro-
hantak be a porondra, ezúttal a reménytelen szerel-
mest kellett a leleményes parasztfiúnak felráznia
apátiájából. Harlequin azt találta ki, hogy különféle
bűzös moslékokkal önti le Pierrot-t, aki csak állt má-
ién, semmire sem reagált Végül Harlequin felraga-
dott egy vödör fekáliát – nyilván valamilyen sötét-
barna masszát, amely az ürülékre hajazott és a sze-
rencsétlen bohóc fejére öntötte. A közönség visított
a gyönyörűségtől. Harlequin pedig magához raga-
dott egy levegőfújót, és torz vigyor- ral kölnivizet
pumpált a nézőkre, jelezve, hogy a bűz immár elvi-
selhetetlen.
 Semmelweis előredőlt, valahová a porondon túlra
bámult, mintha egy jelenés ejtette volna rabul. Fa-
lussy arra figyelt fel, hogy szagolni kezdi a kézfejét
– Szagold csak meg! – nyomta Tihamér orra alá a
tenyerét
Falussy a szeme sarkából rásandított Semmelweis
arca lángolt, akárha agyvérzés kerülgetné. Belesza-
golt Ignác tenyerébe.
– Hullaszag. Mi más?!
Semmelweis tekintete kifényesedett
– Mi más! – rikkantotta, felpattant, és húzni kezdte
Falussyt a kijárat felé.
Ignác utólag úgy magyarázta, hogy a bohócok ma-
gánszáma, amelynek durva humorát a nézőknek bi-
zonyos anyagok szagától való imdora szolgáltatta,
egyszer csak összekapcsolódott benne az emlékkel.
Az első boncolásuk emlékével! Ahogy Jankovich sor-
ba állította őket, és megszagoltatta a tenyerét Hiszen
Fürkész jó előre figyelmeztette őket! Megmondta,
hogy a dögszag soha nem mosható le többé a kezük-
ről!
A konflisban, amely az egyetemi patika irányába
ügetett velük, feldúlva prédikált Falussynak.
– Minden összevág! Jakob boncolt! A kezén ott volt
a fertőző anyag! Megvágta az ujját! Csak egy seb kel-
lett, amin át a vérébe jutott! A bomló anyag pedig ott
bűzlik minden orvos, minden medikus kezén, aki a
boncteremből indul a szülőszobába!
 – De hát mindig kezet mosunk boncolás után!
– Igen, de az semmi!
– Hogy mondhatsz ilyet!
– Az semmi! A szappan nem tünteti el a bomló
anyagot! Van hullaszag, vagy nincs?
Semmelweis a kézfejét újra Falussy orra alá
nyomta.
– Szagold! A szag ott marad, bármeddig mosod!
Szagold! Mi gyilkoljuk meg az anyákat! Mi magunk!
És a bábáknál azért nincs annyi halál, mert ők nem
boncolnak! Felfogtad? Gyilkosok vagyunk!
– Megőrültél? Ha ez igaz lenne, akkor…
– …igen, igen, ez szörnyű! Ezzel majd egyszer el
kell számolnunk isten előtt!
Semmelweis e kiborulás után egyetlen szót sem
nyögött ki többé, ellenben keményen összezárt ajak-
kal meredt a konflis foszló kárpitjára. A patikában is
úgy viselkedett, mint aki megbolondult Egymás után
vetette le a gyógyszerésszel a fertőtlenítő oldatokat,
az összes vegyszert, amelyet az apró ember e célból
az üzletében tartott Tucatszor is felkergette a létrán
a legfelső polcokig, mindegyik oldatból, növényi fő-
zetből, kuruzsló kellékének tűnő kenceficéből akart
mintát vásárolni, miközben a patikussal is többször
megszagoltatta a kezét, és számtalanszor elismétel-
te, hogy attól a szagtól szeretne megszabadulni,
amely évek óta megtelepedett a bőrén.
 – Nincs ilyen szerem, doktor úr – ismételgette el-
kínzott arccal a kis ember – , amit el szeretne tüntet-
ni, az a hullák bűze, sajnálom. Miért tetszik engem
gyötörni?
A gyógyszerész végül félliteres, vastag falú, üveg-
dugós palackokba porciózta ki a vegyszereket,
mindegyikre akkurátusán, gyöngybetűkkel rávésve
latin nevüket Semmelweis tekintélyes summát ha-
gyott az üzlet pultján.
Falussy albérletébe mentek, mert úgy okoskodtak,
nála lehet a lakóktól a legtöbb edényt kölcsönkérni.
A vödröket, lábasokat, lavórokat a padlóra helyez-
ték, a vegyszereket feloldották némi vízzel, és neki-
kezdtek.
Belehelyezték kezüket csuklóig az oldatba, két-
három percig benne tartották. Aztán szaglásztak. Éj-
félig a patikából elcipelt fertőtlenítőszerek mind-
egyikét többször is kipróbálták, és minden kétséget
kizárva egyetlenegynél merték kijelenteni, hogy a
kezükről lemoshatatlannak tartott hullaszag nagyjá-
ból eltűnt
Kolletschka temetésén a legkínosabb mozzanat az
volt, mikor Berta, akin már letagadhatatlanul meg-
mutatkozott a terhesség, amint észrevette Sem-
melweist, az első sorból, a szűk rokoni kör mellől
odarohant hozzá. Zokogott és átölelte a nyakát
Bécs orvostársadalma kivonult a szertartásra.
Semmelweist sokan nem ismerték, Bertáról viszont
gyorsan elterjedt hogy ez a fiatal lány volt Jakob
menyasszonya. A többség nem értette, miért ölelget
egy ismeretlent
A gyászmenet végtelen kígyóként kanyargón a
temető keskeny ösvényein a kiásott gödörig. Stolz,
Falussy és Semmelweis egymás mellett bandukoltak
a menet közepén, ők hárman immáron egy hete át-
ható szagú vegyszerben mostak kezet délelőttön-
ként Ignác reménykedni kezdett abban, hogy barát-
sága Xavérral helyrebillenthető. Azzal, hogy Stolzpt
is beavatták a kísérlet tervébe, mintha oldódott vol-
na a feszültség kettőjük között.
Végre egymás szemébe tudtak nézni. Stolz, mikor
Ignác elmesélte neki, hogy miféle eszeveszett ötlete
támadt de Bach cirkuszában, látszólag őszintén lel-
kesedett. Szövetkeztek, hogy ők hárman kipróbálják
a módszert, és külön statisztikát vezetnek. Esténként
a Fisch kávéházban ültek össze, és mintha újra létre-
jött volna köztük az áramkör. Szenvedélyesen vitat-
koztak, el merték küldeni egymást a pokolba, de az-
tán kibékültek, és mulattak magukon.
Stolz ötlete volt, hogy talán Kolletschka temetése
lesz az az alkalom, ahol Kleint is beavathatják. Ha
nem a hivatalos utat járják, akkor esetleg az igazgató
nyitottabb lesz, megengedőbb. Az eredmények még
messze nem voltak átütök, de kétségtelenül biztató-
nak tűntek. Ezen az elmúlt héten Falussynak két ha-
lottja volt, Ignácnak és Xavérnak mindössze egy-
egy. Mindhármuknak meggyőződésükké vált, hogy
ezt a kézmosásnak köszönthetik
Klein a gyászmenet elejéhez csapódott, ami azért
tűnt különösnek, mert az igazgatónak messze nem
volt felhőtlen a viszonya Kolletschkával. Az orvos-
társadalom tisztában volt azzal, hogy Klein nem szí-
velte a patológust. Ehhez képest most a harmadik
sorban bandukolt, és amíg a sírhoz nem értek, élénk
beszélgetésbe bonyolódott Klopp professzorral. A
két férfi néhány lépéssel megelőzte a sűrű fátyollal
eltakart arcú Bertát és Kloppnét, ügyet sem vetve
rájuk.
Mikor Kolletschka koporsóját a gödörbe eresztet-
ték, Berta elájult Kisebb zűrzavar támadt, de aztán a
lány magához tért, a szertartás további részében
Klein és Klopp tartották Semmelweis már le is mon-
dott arról, hogy itt, a temetőben környékezze meg
Kleint, de a kondoleálások után Berta kitépte magát
az őt ölelő kezekből, és elszaladt Klein ekkor udvari-
asan elbúcsúzott a zavartan toporgó szülőktől, és
egyedül indult el a kijárat felé.
Semmelweis futva eredt utána.
– Látom, remek kondícióban van – mondta Klein
barátságosan – , még csak nem is liheg. Hány éves is
maga, Semmelweis?
– Huszonkilenc – válaszolta Ignác, de merthogy
nem óhajtott felszínes csevegésbe bocsátkozni, rög-
tön előkapta zsebéből az üvegcsét – Ezt szeretném
megmutatni az igazgató úrnak.
A tenyérnyi üvegpalackban áttetsző folyadék lö-
työgött
Hideg volt, sietősen lépdeltek.
– Miféle italt hordoz maga a zsebében, Semmelwe-
is? – kérdezte Klein.
– Nem itóka. Chlorina liquida.
Klein felvonta a szemöldökét
– Ismerem. Erős fertőtlenítő. Ebből valóban nem
ajánlatos hörpinteni ebéd után.
– Ráadásul szagtalanít is – fűzte hozzá Semmelwe-
is.
– Már amennyiben lecseréljük a szagot a Chlorina
liquida szúrós illatára – viccelődött az igazgató. – Én
spéciéi könnyezek tőle.
– Lehet, hogy… – kezdett bele Semmelweis, de az-
tán elhallgatott.
– Mit akar mondani, látom, megkukult – biztatta
Klein az orvosát.
– …erre van szükségünk! – bökte ki végül Ignác.
– Miért? Mihez?
– A Chlorina liquida fogja eltüntetni a kezünkről a
hullaszagot!
Klein megállt, átvette az üvegcsét, a fény felé tar-
totta.
Felkacagott.
 – Miért akarnánk eltüntetni a kezünkről azt a sza-
got, amelyre minden valamirevaló orvos büszke, mi-
óta világ a világ! Ez a jó, öreg, kórházi bűz!
– Azért, igazgató úr, mert az hullaszag nem azért
kellemetlen, mert büdös. Hanem azért, mert valójá-
ban jelez valamit. A mérget a kézen! A hullamérget!
Kleinnek hirtelen elege lett Már attól sem volt el-
ragadtatva túlságosan» hogy klinikájának egyik or-
vosa szakmai kérdéseket éppen itt, a temető sétá-
nyán óhajt vele megvitatni. De Semmelweis ráadásul
most egy olyan témával hozakodott elő, amely ál-
matlan éjszakákat okozott neki. Igyekezett vissza-
fogni magát
– Honnan veszi ezt a… fogalmazzunk udvariasan,
merész feltételezést?
– Jakob halála döbbentett rá! A méreg, a hullamé-
reg fertőzte meg őt is! Amikor megvágta az ujját ép-
pen egy gyermekágyban elhunyt anyát boncolt! Ve-
ronika Vollert!
– Azt hittem, ezt már tisztáztuk! Hagyja már ki
Kolletschkát ebből! Van a megérzéseinél erősebb ér-
ve? Vagy csak azt a szagot akarja eltüntetni a kezé-
ről, ami spéciéi engem csöppet sem zavar?
– Ha megszabadulnánk a szagtól, akkor, a gyanúm
szerint megszabadulunk a méregtől is! Azt feltétele-
zem, már megbocsásson, igazgató úr, hogy a mérges
anyagokat mi, orvosok visszük be a női ivarszervbe,
mikor vizsgálódunk! Ezek a mérgek a felszívódás
után a vérbe jutnak és…
– Ne ordítson! Ez egy temető!
Semmelweis már túl hangosan érvelt és ez Kleint
roppant mód zavarta. Ráadásul az egész mérgezés-
teóriát őszintén téveszmének tartotta. Már bánta,
hogy belement ebbe a beszélgetésbe. Visszanyomta
az üvegcsét Semmelweis kezébe.
– Tegye el.
– Egy hete ezzel mossuk a kezünket Nem szapan-
nal, hanem Chlorina liquidával!
– Kicsoda? Ki mossa ezzel a löttyel a kezét?!
– Falussy doktor úr, Stolz doktor úr és jómagam.
Mi hárman. A halálestek száma a felére csökkent!
Egy hét alatt! Arra szeretnénk engedélyt kérni az
igazgató úrtól, hogy bevezethessem a kötelező kéz-
fertőtlenítést a klinikán.
Semmelweis végre kimondta. A szeme sarkából
látta, hogy az egyik nem is távoli síremlék mögött
dekkolnak a barátai, és őket figyelik. Klein fel volt
zaklatva, de legalább nem kiabált A kavicsokat fixí-
rozta a cipője orránál.
– Mennyi most a Chlorina liquida literje?
– Tizen…
– Annyi nincs! Lepedőkre nem jut ember! És maga
azzal jön, hogy vásároljunk ötven litert ebből a
löttyből, mert maga most úgy érzi, fertőtleníteni kell.
Elment az esze? Vagy száz litert? Esetleg kétszázat?
Mennyit tervezett? Hagyjon engem békén a hülyesé-
geivel! Kötszerre nincs pénzünk! És maga kitalálja,
hogy Dárius kincsét szórjuk el kézmosásra?!
Ember, maga a holdon él! Térjen vissza! Térjen
vissza!
Klein fojtott hangon prédikált, közben figyelt, nem
közeledik- e feléjük valaki. Végül köszönés nélkül,
gyors léptekkel elindult
Semmelweis nem ment utána.
 Tizenkettő

Aznap este Semmelweis, Falussy és Stolz elzarán-

dokoltak az egyetemi patikába. Az apró patikus már
zárni készült, de mert Semmelweis jó kuncsaftnak
bizonyult korábban, beleegyezett, hogy kiszolgálja
őket Mélyen egyetértett, hogy a Chlorum liquidum,
ahogy ő nevezte, nagy mennyiségben nem egy olcsó
fertőtlenítőszer. Előkapta az IV. Osztrák Gyógyszer-
könyvet, és felovasta Semmelweiséknek, hogy ezt a
vegyületet konyhasóból barnakő, valamint tömény
kénsav segítségével állítják elő. Azt is hajlandó volt
elmagyarázni a látogatóinak, hogy a Chlorum liqui-
dum egyáltalában nem ártalmatlan szer. Ha ezt meg-
említi, a saját érdekei ellen érvel, tette hozzá, mert ő
akkor jó kereskedő, ha minél nagyobb mennyiséget
sóz rá a delikvenseire, de mert Semmelweis szimpa-
tikus neki, hajlandó elárulni, hogy a klórgáz mérgező
anyag, belélegzésekor bizony roncsolódhatnak a tü-
dő sejtjei. Ha rá hallgatnak a doktor urak, ezt a gyil-
kos anyagot felcserélik a Cloretum calcisra, hétköz-
napi nevén a klórmészre, ami ugyanazt tudja, mint a
Chlorum liquidum, vagyis erős dezinficiens, ám
közel sem olyan ártalmas, viszont harmadannyiba
kerül. Egyébként, fűzte hozzá elégedetten a kis em-
ber, látva a három úriember döbbenetét, ezt el-
mondta volna a legutóbbi alkalomkor is, amikor
Semmelweis tucatszor felzavarta őt a létrán fertőt-
lenítők után kutatva, de a doktor úr olyannyira eltö-
kélt és ellenséges volt, hogy inkább magában tartot-
ta szakértői véleményét
Stolz másnap hajnalban elfoglalta figyelő- állását
Klein villája előtt, egy az épülethez szemközti fához
támasztva hátát Nem várhatott tovább. Mérlegelve a
kockázatokat csekélyebbnek ítélte, ha az igazgató
felhúzza magát mert klinikájának egyik orvosa ki-
nyomozta az otthonát és ott csapott le rá, mint beje-
lentkezni az irodájába, felkeltve esetleg Semmelweis
vagy Falussy gyanúját Azóta, hogy lelkesedést szín-
lelve csatlakozott Ignác ostoba akciójához, ehhez a
kézmosási cirkuszhoz, pontosan egy hete készült ar-
ra, hogy jelezze Kleinnek, ő, személy szerint nem ért
egyet a kísérlettel, de taktikai okokból úgy kell ten-
nie, mintha hinne benne. Kleinnek tudnia kell, hogy
ő kinek a pártján áll.
Aznap ráadásul havazott, vagy inkább valamilyen
félig fagyott lé zuhogott az égből, befúrva magát a
gallérja alá. Több mint fél órát várakozott már át-
ázott cipőben, merevre fagyott lábbal, amikor Klei-
nért végre megérkezett a konflis, és az igazgató kisi-
etett a házból.
Stolz a kocsihoz szaladt, megragadta a határ ajta-
ját
 – Megengedi az igazgató úr, hogy pár percre fel-
tartsam? – kiáltotta.
Klein az előző napi temetés óta egyfolytában dúlt-
fúlt magában. Semmelweis csökönyössége is feldühí-
tette, de azzal tulajdonképpen számolt, hogy ezzel az
orvossal még sok baja lehet De hogy Stolz, akiben
már bízni kezdett, ez a szolgalelkű Stolz átálljon a
másik oldalra, ez bőszítette. És most egyszerre ott
termett, a villája előtt az utcán, és rémült arccal szo-
rongatta a konflis ajtajának kilincsét
– Mit akar? – rivallt rá. – Honnan pottyant ide?
Honnan tudja, hol lakom?!
– Bocsásson meg a főigazgató úr… – prüszkölt
Stolz – , …több napja szeretnék jelenteni önnek…
– Akkor miért nem jelentett?!
– Nem tehettem! Ezek minden lépésemet figyel-
ték!
– Kik?!
– Semmelweis! És Falussy! Úgy kellett tennem,
mintha velük lennék!
Stolz arca szétázott az ítéletidőben, szájszéle lilára
fagyott. Klein megsajnálta.
– Másszon fel mellém. Útközben elmagyarázhatja.
Stolz felkapaszkodott, vigyázva, hogy ne vizezze
össze Kleint, a szemközti ülésre huppant
– Indulhat! – kiáltott Klein a kocsisnak
A batár meglódult
 – Megmondtam a barátjának, hogy a klinikának
nincs pénze ilyen ökörségekre – mondta Klein, meg-
támasztva térde előtt az esernyőjét
– Nem a barátom – nyögte Stolz. – Már nem. Az
volt, de már…
– Mindegy – vágott közbe az igazgató. – Ez a ma-
guk dolga. Miért keresett?
– Figyelmeztetni szeretném.
– Engem?! Mire?
– Tegnap este Semmelweis ötven kiló klórmeszet
vásárolt Saját pénzből. Az a terve, hogy folytatja a
kísérletet az ön ódzkodása ellenére.
Klein meghökkent Nyilvánvaló, hogy ez a vacogó,
átfagyott ember itt vele szemben halálosan rémült
Belekeveredett ebbe a slamasztikába, és most sza-
badulni szeretne. Jól van. Meg fogja neki engedni.
Ebben a pillanatban az a legfontosabb, hogy minden
akcióról tudjon, amely a háta mögött zajlik. Kegye-
sen bele fog egyezni, hogy ez a fickó itt, vele szem-
ben, besúgó legyen.
– Én nem szoktam ódzkodni – mondta elgondol-
kodva. – Vagy hiszek valamiben, vagy nem hiszek.
Mit javasol, Stolz, higgyek?
Xavér, bár fizikailag pocsékul érezte magát, leg-
szívesebben mosolygott volna. Sikerült! Klein fene
nagy dölyfösségében már nem veszi észre, ki irányít-
ja a dolgokat Csak nem elsietni, figyelmezette magát
 – Azt még ráér a főigazgató úr eldönteni – kezdett
bele óvatosan. – Ha méltóságod megvárná, mi törté-
nik, akkor lenne a legbölcsebb. Talán még támogatni
is lehetne Semmelweist Mossák csak a kezüket bő-
szen, nem? Az ő pénze, nem?
– De… – somolygott Klein.
– Ha a főigazgató úr nagyvonalúan engedélyezné
ezt a szamárságot, furmányosan megvárva amíg
Semmelweis lebőg, akkor bebizonyosodna, hogy…
Stolz elhallgatott Talán túl messzire ment
– Mi?! Mi bizonyosodna be? – türelmetlenkedett
Klein.
– …hogy az én volt barátom nem való ide. Erre a
klinikára. Gondolom. Esetleg.
Nem balek ez a Stolz, képedt el Klein. Gyűlöli
Semmelweist, elkeseredetteben, végletesebben,
mint vélte.
– Megfontolom. – válaszolta. – És tudja, mit, Stolz?
Ezentúl ha jelentenivalója van, elzarándokol hozzám,
mert hiszen most már tudja, hol lakom, akár az éj-
szaka közepén is, és beavat így védhetjük meg leg-
szerencsésebben a klinika jó hírét Hé, álljon meg! –
ezt Klein már a kocsisnak kiáltotta, miközben ka-
csintott – Miféle szóbeszédre adna alkalmat, ha mi
együtt érkeznénk a kórházhoz? Ugye érti?
Stolz értette, hogyne értette volna.
Háromutcányira a klinikától fürgén kiugrott a
konflisból a havas esőbe.
 Falussy albérletében három napon át próbálgat-
ták a klórmeszet A patikus nem csapta be őket a Clo-
retum calcis ugyanúgy megszüntette a hullabűzt
akár a Chlorum liquidum, bár jóval több idő kellett
hozzá. Ha pedig a szagot ilyen sikeresen eltüntette,
akkor bizton remélhették, hogy fertőtlenítőszerként
is kiváló.
Stolz ezekben a napokban ritkábban csatlakozott
hozzájuk, de változatlanul elszántnak látszott Ő uj-
jongott a leghangosabban, amikor Klein berendelte
Semmelweist, és nagylelkűen közölte vele, hozzájá-
rul, hogy a klinika valamennyi hozzájuk beosztott
medikusa és ápolója reggelente megmossa a kezét,
ahogy ő nevezte, Ignác fertőtlenítő fluidumában.
Stolz ötlete volt az is, miképpen lehet az emberek-
nek kedvet csinálni a lélekölő, hosszan tartó kézsiká-
láshoz. Falussy is nagy operarajongó volt, lelkesen
támogatta Stolz tervét
Egy keddi napon, kora reggel, nagyvizit előtt
Semmelweis összetrombitálta az Egyes Számú Szü-
lészeti Klinika valamennyi beosztottját Az alagsor-
ban, a boncterem előtti folyosóra helyezték le az asz-
talt, a két vízzel teli lavórt a keféket és klórmeszes
zsákocskákat
– Hölgyeim és uraim – kezdett bele Semmelweis –
, ezentúl mindenki, akinek a boncteremben dolga
akad, meg kell, hogy mossa a kezét ezekben az edé-
nyekben. A vízben feloldok egy adag klórmeszet így,
ni – Ignác beleszórta a Cloretum calcist az edénybe –
, összekeverem ezzel a falapáttal, és megragadok egy
kefét
Semmelweis tudta, hogy a procedúra nem okoz
majd egyöntetű tetszést Látta a medikusok, ápoló-
nők tekintetében a neheztelést hogy most egy újabb
kötelező és időt rabló foglalatossággal teszi nehe-
zebbé számukra a napi rutint. És még le kellett
nyomni a torkukon a kézmosás szokatlan alapossá-
gát is. Csukló fölött, minden négyzetcentiméterre
odafigyelve, elkezdte keményen dörzsölni a kézfej
bőrét a durva sörtéjű kefével.
– Tapasztalatunk szerint – fűzte eközben tovább a
szót – éppen három és fél miatyánkot kellene ma-
gunkban vagy hangosan elmondani a tökéletes dez-
inficiáláshoz.
– Én izraelita vagyok – kotyogott közbe Grósz me-
dikus. – Nem tanultam a miatyánkot
Keresve sem találhattak volna szerencsésebb pil-
lanatot ahhoz, hogy előjöjjenek az áriával.
– Mi lenne, ha sikálás közben dúdolnánk valamit?
– kérdezte Falussy, mintha csak most jutott volna
eszébe.
– Mit? – adta alá a lovat Stolz.
– Ki ismeri a Mint a fecskét?
A rabszolgák kórusát minden bécsi ismerte. Verdi
operáját két éve mutatták be itt, azóta egyfolytában
játszották, ezt az áriát dalolta, fütyülte, dúdolta pék-
legény, házmester, fagylalt- és cukorkaárus, házias--
szony meg gyertyaöntő. A Mint a fecske a Nabuccó-
ból népszerűbb volt, mint bármelyik kupié vagy
népdal.
Semmelweisnek ugyan fahangja volt, de ez most
kevésbé számított. Elkezdte.
– Mint a fecske, repülj messze földre…
Falussy és Stolz azonnal csatlakoztak.
– …Színarany szárnyú gondolat, repülj el!
Három ápolónő és Grósz medikus, akik láthatóan
jól ismerték a szöveget, beszálltak
– Rég nem látott hazámba kerülj el…
Stolz ötlete bevált A nosztalgikus remineszcenciá-
kat felidéző, enyhén fájdalmas dallam oldotta a kli-
nika dolgozóinak csendes ellenállását, innentől va-
lamennyien együtt dudorász- ták vagy skandálták az
áriát
– Vár a hőn szeretett, szép otthoni táj…
Semmelweis danolt és súrolt
A lavór tej fehér oldatába ritmusra csapott bele a
kefe.
– Üdvözöld várunk száz ősi tornyát nézz az áldott,
az egykor oly virágzó völgybe…
A leghangosabban, a leglelkesebben Stolz énekelt
Semmelweisnek a statisztikák iránti szenvedélye
most jött csak jól igazán. Miután korábban elkészí-
tette az elmúlt nyolc év hetekre, hónapokra lebon-
tott számításait már a klórmeszes kézmosás beveze-
tése utáni harmadik héten megkönnyebbülve jelent-
hetett Kleinnek. A klinikán száznyolcvankilenc szülő
nő közül mindössze hatan hunytak el. Ez elképesztő
adat volt a szokásosnak mindössze negyede.
Kiéinek úgy kellett tennie, mintha örvendezne.
– Bravó, Semmelweisem, csak így tovább – dör-
zsölgette a tenyerét.
De valójában dühítette a siker, ráadásul, miután
nem vonhatta ki magát, reggelente sokszor ő is buz-
gón vörösre sikálta az átható szagú klórmésszel a
bőrét
A harmadik hét végén a nagyvizit után, egy szem-
villantással jelezte Stolznak, hogy ideje lenne jelen-
teni.
Késő este, tíz után kopogott be Stolz a Klein- villá-
ba.
A háznak könyvtárszobája is volt, körbefutó,
mennyezetig felállványozott tölgyfa polcokkal, em-
pire fotelóriásokkal és egy mezei virágot tartó, bronz
nimfaszoborral a sarokban. Klein ide vezette be
Stolzot, konyakot töltött neki vastag falú, metszett
pohárba.
– Szeretett császárunk vissza- visszatérő roncsoló
toroklobját csak nekem engedte ecsetelni – dicseke-
dett. – Azt a fenséges torkot akkortájt csak nekem
mutatta meg.
Koccintottak, ittak.
 – Szerencse, semmi egyéb – tért rá a lényegre
Stolz ezután – , itt a tavasz, és a melegedés jótéko-
nyan csökkenti…
– Botorság! – vágta el a mondatot Klein. – Se maga,
sem én nem tudjuk, mitől ilyenek a számok! Az ki-
zárt, hogy ettől a klóros löttytől! De mitől?!
Felpattant, fel- alá rohangált az aranyozott gerin-
cű könyvritkaságok között. Abban nem kételkedett,
hogy Semmelweis kísérlete csacskaság. De a halál-
esetek drasztikus apadása elbizonytalanította. El-
lenpróbát tervezett. Ezért rendelte magához ezt a
szolgalelkű ökröt, ezt a Stolzot
– Figyeljen rám, Stolz – cövekelt le váratlanul – ,
kipróbálnék én valamit Egy ravaszságot – hunyorí-
tott – , egy fifikás trükköt hogy leleplezzük ezt a svi-
hákot A közreműködésére van szükség.
– Parancsoljon velem, igazgató úr.
– Mi lenne, ha maga, reggelente, mikor le- lögyböl-
jük a kezünket ezzel az átkozott eleggyel, maga csak
mímelné…
– Mit főigazgató úr?
– Ne legyen ilyen gyámoltalan, Stolz! Kétszer
gyorsan belemártja a praclijait aztán már törülközik
is! Nem dörzsölget nem vesztegeti a drága időt!
– Értem, főigazgató úr.
Stolz egyfolytában mérlegelte, nem túlozza- e el
ezt a mamlaszosdit. Ha túlságosan hitelesen alakítja
a máiét nem lesz értékes a továbbiakban Kleinnek.
Ezúttal jól alakultak a dolgok, egyenesen igazgatói
parancsra negligálhatja Semmelweis buggyant akci-
óját
– Na – zöttyent vissza Klein a fotelbe – , most majd
meglátjuk. Az elkövetkező két hétben maga, Stolz
külön statisztikát vezet Ez lesz aztán a mi bizonyíté-
kunk! Vállalja?
– Nem kérdés! Remek idea, főigazgató úr! Ellen-
próba! Ha- ha! Remek!
A következő három hónapban a nőgyógyászt! osz-
tályon egyre kevesebben haltak meg, túlnyomó
többségben Stolz páciensei, amit Semmelweis nem
igazán értett Ám aztán váratlanul beütött a krach.
Szerda délután három óra tájban az első emeleti
nagy kórteremben, a hosszanti sor legszélén beláza-
sodott Dombach asszony. Öt órakor a mellette fekvő
Fuchsnének is felszökött a testhőmérséklete. Fél
hétre még további két utolsó órás kismamánál mér-
tek harminckilenc fok feletti lázat, és estére az ab-
lakkal szemközti ágyakban elhelyezett, vajúdó nők
közül további hét lett rosszul.
Valamennyien Semmelweis páciensei voltak.
Éjféltájt egy ápolónő elszaladt Ignác albérletéhez,
és felzörgette a doktor urat Semmelweis berohant a
klinikára. Kétségbeesetten cikázott az ágyak között,
tehetetlen volt Reggelre a nők többségénél megje-
lentek az ismert tünetek, tizennégy órán belül va-
lamennyien elhunytak.
 Semmelweis és Falussy a rá következő éjszakán
felboncolták a holttesteket Mindegyikükben azono-
sították a belső szervek gyulladását
Klein, értesülvén a futótűzként elharapódzó halál-
esetekről, magához rendelte Stolzot Kialakítottak
egy titkos jelrendszert, ha az igazgató a második
emeleti folyosón elhelyezett cserepes pálma elé húz-
ta a nádszéket, akkor Stolz este meg kellett, hogy lá-
togassa őt A Klein- villa könyvtárszobájában egyez-
tettek.
Nem volt könnyű leplezni a kárörömöt, hogy
Semmelweis kísérlete ilyen látványosan csődöt
mondott Mindenesetre egymás előtt is úgy tettek,
mintha a tömeges haláleset megrázta volna őket El-
gondolkodva, megrendülést színlelve forgatták a ke-
zükben a konyakospoharat
– És most hogyan tovább? – sóhajtott Klein. – Ho-
gyan reagált Semmelweis? Belátja a tévedését?
– Meg van ütközve – felelte halkan Stolz – , de csö-
könyös. Ilyen volt mindig. Nem adja fel könnyen.
Vagy inkább úgy fogalmaznék, soha nem adja fel.
Stolz alig fél órája hagyta ott a másik kettőt A
Fisch kávéházban ültek össze megint, próbálták
megfejteni a történteket Semmelweis le volt sújtva
ugyan, de mániákusan ismételgette, hogy a hul-
lamérget egyedül a klórmész képes eltüntetni. Vörös
volt a szemhéja, talán sírt is korábban, ezt Stolz nem
merte megkérdezni. De ahogy ott ült, fénytelen
szemmel bámulva a plafont, székét hátradöntve,
Stolz mintha látta volna a fogaskerekeket, ahogy a
széles homlokcsont mögött szélsebesen pörögnek és
zakatolnak Aztán végigbeszélték azt a tragikus na-
pot. Óráról órára, percről percre. Ki mit csinált, már
amennyire képesek voltak visszaemlékezni. Abban
megegyeztek, hogy kora reggel ők, hárman elvégez-
ték a rítust Az alapos, klórmeszes, kefés kézmosást
Mi történt utána? Jött a nagyvizit, majd néhány sze-
mélyes vizsgálat, az újonnan érkezők elhelyezése, a
kötelező dokumentáció kitöltése, ebéd, a délutáni
privát rendelés, a szokásos ügymenet egészen Dom-
bach asszony első tünetéig. Valahol hibáztunk, ismé-
telgette Semmelweis, mire Stolz újra és újra rávágta,
nem volt rá módunk, Ignác. Semmelweis e kínzó, ön-
sanyargató tépelődés végén arra jutott, hogy ezentúl
személyesen fogja ellenőrizni a kézmosást Talán va-
laki elblicceli, jutott el a következtetésig, vagy nem
eléggé akkurátusán tisztítja le a kezét Falussy egyet-
értett, Stolz csak a vállát vonogatta.
– Egész este együtt voltam velük – magyarázta
most a könyvtárszobában Kleinnek – , úgy tudtam
csak elszabadulni, hogy a migrénemre hivatkoztam.
Semmelweis nem akar leállni.
– És maga, Stolz? Maga szerint hogyan reagáljak?
– A medikusok és az ápolónők is elbizonytalanod-
tak Eleve gyűlölték ezt kézmosás cirkuszt, de a sta-
tisztika, az…
 – Mondja csak ki, Stolz, ne féljen tőle. A statisztika
Semmelweist igazolta. Mostanáig! Tizenegy halott
egyetlen napon!
– Igen, ez kétségtelen. De…
– Folytassa. Bátran.
– A kudarc törvényszerű volt Nem lehet valakinek
szerencséje a végtelenségig. Én várnék a következő
bukásig. Akkor aztán…
– Mit tenne aztán?
– Lecsapnék.
Klein hümmögött Ő ugyan azonnal betiltaná ezt a
marhaságot, de Stolznak talán igaza van. Az elmúlt
három hónap számai állnak szemben ezzel a tizen-
egy, rapid gyermekágyi lázzal. Talán mégsem kell
semmit elsietni.
Semmelweis, bár tudta, hogy ezzel nem igazán
szerez híveket, a boncterem előtti folyosóra vitetett
egy széket, és cerberusként végigülte, amíg a klinika
valamennyi dolgozója lesikálja a kezeit Ezentúl Stolz
sem úszhatta meg az alapos tisztítást
Az elkövetkező napok újra megnyugató számokat
hoztak. Három haláleset történt, pontosan annyi,
mint a Kettes Számú Szülészeti Klinikán, a bábáknál.
A negyedik hét közepén váratlanul ismét lecsapott
a kaszás. Ugyanabban a kórteremben, az első emele-
ten nyolc nő betegedett meg, tulajdonképpen egy-
szerre. Öten Semmelweis páciensei voltak, hárman
Falussyé. Estére belázasodtak, másnap délre valam-
ennyit átszállították boncolásra. Az ijesztő az volt,
hogy akárcsak a korábbi esetben, ezúttal is az egy-
más melletti ágyakon feküdtek az asszonyok, mintha
egy ismeretlen, brutális erejű fertőzés csapott volna
le rájuk, kifejezetten őket véve célba a kórterem bal
oldalán.
Klein másnap körlevélben közölte a medikusokkal
és az ápolószemélyzettel, hogy ezentúl mindenkinek
a saját lelkiismeretére bízza, hogy továbbra is részt
akar- e venni Semmelweis doktor klórmeszes kísér-
letében. A furmányos megfogalmazás Stolz ötlete
volt így Klein ugyan formálisan nem tiltotta be a
kézmosást, de finoman jelezte, feleslegesnek tartja.
Ezután már csupán hat nap kellett ahhoz, hogy el-
fogyjanak a kézmosók. Akkor már a boncterem előtt
elhelyezett lavóroknál mindössze ketten, Sem-
melweis és Falussy sikálták meg a kezüket. Stolz
bűnbánó arccal közölte velük, hogy ő is elvesztette a
hitét a klóros fertőtlenítésben.
A rá következő éjszaka Semmelweis mintha ha-
rangzúgást hallót volna álmában. Felült, hallgató-
dzott És valóban, a közeli Ruprechtskirche tornyá-
ban akkor ütötték el a hajnali négyet Ignác félig ká-
bán megpróbált visszakapaszkodni a káprázatba. És
egyszer csak éberen is vissza tudta idézni a falu ap-
rócska terét, ahol pár perccel korábban, álmában
járt Keservesen ismerősnek érezte, holott biztos volt
abban, hogy ez lehetetlen. Fémesen, sikoltva zúgott
ott, abban a faluban a harang, ez ütötte szíven, ezért
ébredt fel.
Ó, istenem! Hát persze! Hiszen ez az a tér lehetett,
amelyet a velencei Correr- palota festményén látott!
Az a falusi millió, ahova vándorfelcser érkezett, hogy
megműtse a bamba legény térdét Álmában a jelenet
bemozdult, a dottore meglendítette a kezében tartott
kést, már- már belevágott a bőrbe, amikor a temp-
lomtoronyban, mintegy varázsütésre, elverték a de-
let!
A láb! A legény felhúzott nadrágszára alól elővilla-
nó térdkalács!
Semmelweis kipattant az ágyból. Elkezdte ököllel
ütni a homlokát Úristen, mit csinált! Milyen szörnyű-
séget csinált! Átmenet nélkül minden összeállt, két-
ség sem férhetett hozzá.

A caroisusos térdízületlobban szenvedő asszonyt

ő vette fel az osztályra a múlt héten! A nevére már
nem emlékezett. De arra igen, hogy ő maga rendel-
kezett úgy, hogy a nőt tegyék be a második emeleti
nagy kórterembe, a vajúdók közé. Ez a szegény as--
szony halt meg legelőször.
Semmelweis másnap hajnalban betámolygott a
klinikára. Bevette magát az irattárba, két órán át ku-
takodott Előkaparta az öt héttel korábbi fertőzéshul-
lám első áldozatának, Dombach asszonynak bonco-
lási jegyzőkönyvét és igazolódott a gyanúja. Evesedő
méhrák! Semmi kétség, ebben az esetben is ő gyil-
kolt Hogyan lehet hogy ezt a körülményt nem vette
számításba? Elfogyott a levegője, tátogott, szúrt a
szíve. Bezárkózott az alagsori vécébe, hozzányomta
a piszkos, nyirkos falhoz a homlokát Iszonyú hibát
követett el. Kihez fordulhat? Kivel beszélheti meg?
A nap eltelt valahogyan, fátyolon keresztül látta az
emberek arcát és mintha vattát tettek volna a fülébe,
távolról, megszűrve érkeztek el hozzá a hangok.
Stolz a szokásos bagózás közben, a macskaköves,
belső udvaron nevetve mesélte, hogy Klein és tekin-
télyes haverjai, csupa egyetemi nagyokos szombat
esténként a Grünes Torban gyűlnek össze, ájultan
hallgatják Johann Baptist Mosert, akit ő, Stolz, a ma-
ga részéről kóklernek tart
Semmelweis bólogatott, mint aki egyetért, de csak
jóval később, este, az albérletében csapta fejbe a fel-
ismerés, hogy a sors kínált neki egy utolsó lehetősé-
get. Szombat volt Átrohant Falussyhoz, kölcsönkérte
tőle a frakkját
A Grünes Tor azon kevés mulató közé tartozott
Bécsben, ahol a helyiség rövidebbik fala elé piciny
színpadot is emeltek. A teremben olyan sűrűn he-
lyezték el az asztalokat, székeket, hogy a pincérek-
nek bűvészmutatványokat kellett végezniük az éte-
lek és a folyamatosan újra rendelt söröskriglik ki-
hordása közben. A Lerchenfelder Strasse-i fogadó
három páhollyal is rendelkezett, kifejezetten az úri
közönség számára.
Moser, amikor Bécsben járt, többnyire a Grünes
Tort választotta. Hiúságát legyezget- te, hogy a páho-
lyokban néha grófok, bárók is feltűntek, nem beszél-
ve a híres doktorokról. Műsora lényegében népda-
lokból állt, amelyet zongorakísérettel adott elő. Ám
sikerét igazából azzal érte el, hogy a dalokat rafinál-
tan megspékelte néhány tréfás jelenettel. A prózai
betétekben már hárman léptek fel, Moseren kívül
két szmokingba bujtatott csepűrágó társa is. Ezek-
nek a vaskos, durva humorú jelenetecskéknek vis--
szatérő figuráit az Okosra, a Hülyére és a Habozóra
frazírozták.
Mikor Semmelweis belépett a páholyba, éppen
egy ilyen prózai közjátékot adtak elő a színpadon, a
földszint közönsége dőlt a nevetéstől, de a szeparék-
ban is kacarásztak. Klein hét neves bécsi professzor
között ült, valamennyien pezsgőt kortyolgattak, a
hangulatból ítélve már a sokadik pohárnál tarthattak
A színpadot félszáz gyertya világította meg, de a pá-
holyokban félhomály volt. Semmelweis így is azon-
nal felismerte a doktorok között Rokitanskyt és Jo-
seph Skodát Rögvest a közepébe vágott, ahogyan
előre elhatározta.
– Bocsánatot kérek, uraim, hogy betörtem ide, de
feldúltságomat talán majd megértik Semmelweis Ig-
nác vagyok az Egyes Számú Szülészeti Klinikáról. Tu-
lajdonképpen Klein igazgató úrhoz jöttem. Megtalál-
tam a magyarázatot azokra a riasztó történésekre a
közemúltból. Ha megengedik az urak néhány mon-
datban összefoglalnám, amire rádöbbentem.
Skoda professzor felfigyelt Egyetemi éveiből még
emlékezett Ignácra, kiemelkedően tehetséges nö-
vendéke volt Néhány hónapja Rokitansky is említet-
te a nevét Elterjedt Bécs- ben, hogy egy dezificiens-
sel szokatlan módon leszorította a gyermekágyi ha-
lálozási rátát a szülészeten.
– Hallom, klórmésszel próbálkozik mostanság a
doktor úr – mondta, miközben vidáman csillogott a
szeme.
Semmelweis udvariasan meghajolt Skoda felé.
– Talán már több is, mint próbálkozás, professzor
úr. Az elmúlt hónapokban a Cloretum calcis kéthar-
mados oldásával történő dezinficiálás három száza-
lék alá nyomta le az elhalálozást
Klein, akit sokkolt Semmelweis megjelenése a mu-
latóban, ekkor tért magához.
– Nono, ne túlozzunk! – csattant fel. – Eleinte va-
lóban mintha kevesebb pácienst vesztettünk volna
el, de aztán jött, kétszer is, egy- egy durva hullám-
hegy!
A színpadon Moser énekelni kezdett Szétvetett lá-
bakkal állt a színpadon, rövidlátó lévén csíptetőjét
felhelyezte a szeme elé. Klemnek kiabálnia kellett,
hogy túlharsogja Moser kellemes baritonját
 – A maga klórmeszes löttye nem vált be, mondjuk
ki bátran!
– Bevált, igazgató úr, már megbocsásson. Nem a
klórmészben van a hiba! Fatális baklövést követtünk
el! Pontosabban én, egyedül én hibáztam! Ezért va-
gyok itt! Meggyőződésem, hogy nemcsak a hullákból
származó, hanem valamennyi bomlásban lévő szer-
ves anyag fertőzést okoz! Maga a bomló anyag gyil-
kol! A bomlásban lévő szerves anyag! Biztos vagyok
abban, hogy a rothadás közben még a teremben ke-
ringő levegő is közvetítheti a kór- nemzést!
– Miket hord itt össze? – képedt el Klein.
– A fertőzéseket az én mulasztásom okozta! Vétlen
gikszer, de gikszer! Első alkalommal Dombach as--
szony üszkösödő méhét vizsgáltam meg, napközben.
Utána nem sikáltam le a kezemet klórmésszel. Ré-
mületes, de úgy tűnik, ezáltal én magam vittem át a
mérget az utolsó órás anyák hüvelyébe! Ez nevezte
az előbb az igazgató úr, hullámhegynek…
– Nem hangzik ostobaságnak – jegyezte meg
csöndesen Rokitansky.
Moser, aki nyomott vagy száz kilót, ekkor meg-
perdült a színpadon, majd kecsesen körbetáncolta a
zongorát. Még csak nem is izzadt
Semmelweis hálásan pillantott Rokitanskyra.
– Másodszor, múlt héten egy térdízületi gyulla-
dásban szenvedő nő fertőzte meg a terem levegőjét
Én fektettem oda, a szülészeti osztályra. Ketten is
megvizsgáltuk, és utána csak szappanos vízzel öblí-
tettem le a kezem! A következmény?! Minden vajú-
dó, aki azon soron feküdt, megfertöződött!
– Ezért jött ide? – pattant fel Klein. – Hogy a rend-
kívül fontosnak tartott észrevételeit itt, egy fogadó-
ban, műélvezet közben megossza velünk? Nem tu-
dott várni hétfőig?!
– Egy percig sem várhattam, igazgató úr. Már hol-
naptól el kellene rendelni a többszöri klóros kézmo-
sást! Minden vizsgálat után legyen kötelező! És leg-
főképpen, el kell különíteni a szülő nőket a többi be-
tegtől! Ha ezeket a rendszabályokat bevezetjük, lete-
szem a nagyesküt, hogy soha többé nem lesz hul-
lámhegy!
Moser meghajolt, lenn, az asztalok között kitört a
tapsvihar.
Skoda megragadott egy poharat, pezsgőt töltött,
és Semmelweis kezébe nyomta.
– Izgalmasan hangzik. Méreg, amelyet mi, az orvo-
sok viszünk át a betegekre… Nekem nem tűnik isten-
től elrugaszkodott vélekedésnek. Gratulálok, Sem-
melweis doktor. Még az is lehet, hogy felfedezett va-
lami lényegest.
Rokitansky bólogatott. Klein kis híján felrobbant,
de uralkodnia kellett magán.
– Már azt hittem, valami baj van. Mikor besüvített
ide közénk, feldúlva. Erre kiderült, hogy csupán
többször szeretne kezet mosni. Meg át akarja ren-
dezni az ágyakat.
Erőitetten felkacagott. Minél előbb meg szeretett
volna szabadulni Semmelweistől.
– Akkor holnaptól bevezethetem ezeket? – csapott
le Ignác.
– Miket akar bevezetni? – nyögte Klein.
– Két dolgot. Egy: napjában többszöri kézmosás
klórmészben. Kettő: a szülészeti osztály elkülöníté-
se.
– Felőlem! – Klein megvonta a vállát
Semmelweis lehelyezte a pezsgőspoharát az asz-
talra, biccentett.
– Köszönöm. Elnézést, uraim, a zavarásért
Megfordult és kisétált Ennél többet nem remélhe-
tett Kényszerhelyzetbe kergette Kleint, és néhány
bécsi potentát fejébe elültette a felfedezést Gyalog
indult Falussy albérlete felé, hogy visszaszolgáltassa
a frakkot
Ellenben a páholyban, amint Semmelweis kilépett,
kitört a vihar. Böhm, a Kettes Klinika igazgatója, aki
a múlt héten a trónörökös furunkulusát vágta fel,
füstölgött.
– Micsoda egy indolens fráter! Nem irigyellek, Jo-
hann – fordult Klein felé – , manapság minden fél-
eszűnek kiosztják a diplomát
Rokitansky és Skoda megkísérelték Semmelweist
megvédeni, de a másik négy szóhoz sem engedte
őket jutni. Kórusban pocskondiázták Ignácot, röhe-
jesnek, komolytalannak tartva az úgynevezett talál-
mányát.
– Ha ilyen egyszerű lenne a tudomány – ordította
Taub professzor, a császár szemésze akkor minden
fűszeressegéd naponta benyújthatna egy újítást! Öb-
lítsd le a praclid, és vedd át a kitüntetésedet!
– Végzett ez a Semmelweis, vagy hogyan is hívják,
állatkísérleteket? Görnyedt éveken át a mikroszkóp
fölött? – hörögte Stillmann, a híres belgyógyász. –
Azt hiszi, hogy elég besétálni a patikába, és összeke-
verni néhány löttyöt?
Klein bólogatott. Szörnyen érezte magát. Micsoda
egy pimasz alak ez a Semmelweis! Nem átallott bele-
trappolni a privát szférájába, ráadásul szombat este!
Volt képe a klinika legbelsőbb ügyeivel nyakon ön-
teni a barátait! Miközben ledöntött egy újabb pohár
pezsgőt, és úgy meresztette a szemét a színpad felé,
mintha lenyűgözné őt Moser produkciója, magában
eldöntötte, megszabadul ettől az arcátlan fickótól,
amilyen gyorsan csak lehet.
 Tizenhárom

Másnap, vasárnap reggel Semmelweis valamennyi

kórterem elé asztalt vitetett, elhelyezte rajtuk a la-
vórt, és kis tálkákban klórmeszet A nőgyógyászati
páciensek számára az első emeleten jelölt ki két kór-
termet, így elkülönítette a vajúdó asszonyokat az
egyéb betegektől. Hétfő reggelre értekezletet hirde-
tett meg, amelyen ismertette a személyzettel az új
szabályokat Minden vizsgálat után azonnali klórme-
szes kézmosás, és a fertőző betegek szigorú elzárása.
Ugyanazen a napon, hétfőn, a Prager Vierteljah-
rschrift című orvosi szaklapban megjelent Scanzoni
cikke, amelyben a híres német nőgyógyász éles kiro-
hanást intézett Semmelweis nézetei ellen.
Klein 72 órával később, este a könyvtárszobában
már részleteket olvashatott fel a friss tanulmányból
Stolznak. Scanzoni a róla elnevezett manőverről vált
híressé, arról a szülészeti csipesztechnikától, amel--
lyel a szülőcsatornában a magzatot megforgathatták.
– És most jön a lényeg, figyeljen, Stolz – mondta
Klein, miközben tömpe ujjaival sorról sorra kísérte a
szaklap megállapításait – , „nálunk, a prágai szülé-
szeti klinikán három és fél hónapig alkalmaztam a
klóros kézmosás módszerét, és arra a szilárd meg-
győződésre jutottam, hogy ezen módszer nem képes
a gyermekágyi megbetegedésnek véget vetni.” Szi-
lárd meggyőződés, ehhez mit szól, Stolz?
– Nem csodálkozom.
– Arra azért kíváncsi lennék, honnan tudta meg
Prágában Scanzoni, hogy egy ilyen jelentéktelen
doktorocska, mint Semmelweis, miféle lázálmokat
dédelget itt, Bécsben?
– Rokitanskytól – merengett Stolz. – Vagy Skodá-
tól. Ezek bedőltek Ignácnak már az egyetemen.
– Mindegy is. Talán jobb így. Scanzoni kipróbálta
ezt a badarságot, nem vált be, erre később majd hi-
vatkozhatunk. Adok még Semmelweisnek egy hóna-
pot, játszogasson csak, ha már ilyen nagylelkű vol-
tam, és belesodródtam, aztán úgyis kirúgom.
Klein most, hogy egy jelentős tudományos orgá-
numban egy megbecsült tudor kivégezte Semmelwe-
is úgynevezett felfedezését, utat engedhetett harag-
jának.
Stolz magához húzta a folyóiratot, melyet Klein iz-
gatottságában az asztalra hajított
– Van itt még valami, főigazgató úr! – bökött a
cikkre. – Idézem: „határozottan tagadom a gyermek-
ágyi láz és a pyaemia azonosságát!” Expressis verbis!
Mi lenne, ha a cikket bevinném a klinikára, és vélet-
lenül a második emeleti társalgóban felejteném? Ha
más nem, ennek a mondatnak fejbe kell kólintania
Semmelweist
 Egy tünékeny pillanatra fellelkesedtek. Ám aztán
anékül, hogy megtárgyalták volna, mindketten elbi-
zonytalanodtak. Magukba süppedve, szótlanul me-
rengtek hosszan a foteljükben. Prága túl távolt volt
Semmelweis eredményei pedig túl közel.
– Én gondoskodom arról, hogy Scanzoni cikke mi-
nél több fontos helyre eljusson – határozott végül
Klein – , maga meg, Stolz, elpletykálhatja a prágai ta-
nulságokat itt- ott a klinikán.
– Zseniális taktika! – lelkendezett Stolz.
– Közben meg mossa a pracliját roncsolja a bőrét
hadd higgye Semmelweis, hogy maga vakon követi
őt A többit majd elvégzi nekünk aláz.
De a láz nem jött
Négy hét telt el, majd hat
Ez alatt a másfél hónap alatt, hála az új rendszabá-
lyoknak, azokban a kórtermekben, ahova a vajúdó
nőket elhelyezték, egyetlen haláleset sem történt az
Egyes Számú Szülészeti Klinikán. Éjszakánként
Semmelweis általában nem ment haza. Szegényes
albérleti szobájának első emeleti ablaka egy mészár-
székre nyílt, és az onnan felkúszó hangok és szagok
felerősítették szívszorító magányát. Ezért hát ahe-
lyett, hogy álmatlanul üldögélve, vagy fel- alá sétál-
gatva a nyikorgó padlón a szállásán várakozzon a
hajnalra, egész éjszakákra bevetette magát a szülni
készülő asszonyok kórtermeibe, és a sötétben hall-
gatózott. A szuszogások, az itt- ott fel- felnyikorgó
ágyrugók, a szelíd horkanások megnyugtatták, sőt
immár be merte magának vallani, csöndes boldog-
sággal töltötték el. Saját diadalnak érezte ezt az éjjeli
békességet. Ott üldögélt, vigyázva a vajúdók álmát,
néha az orrához emelte, és megszagolta a kezét A
klór tiszta, szúrós, felszabadító illata szétáradt ben-
ne, akár egyfajta mákony.
Berta az albérletében kereste fel egy vasárnap
délután. Rövidlátó szemmel végigpislogott a szoba
szegényes bútorzatán, pufók, rózsás arcát elöntötte
a pír.
– Illetlenség itt lennem – mondta esetlenül topo-
rogva a helyiség közepén, tekintélyes hasát előretol-
va.
Semmelweis széket húzott alá, buzgón szorgosko-
dott. Vizet öntött a lánynak egy csorba csészébe – az
üvegpoharakat, mind a kettőt, előző héten törte ös--
sze, és még nem volt ideje újakat beszerezni – , és
mert aznap délelőtt meglepte magát egy Sacher- tor-
tával, amelyet elfelejtett megenni, azt is felszolgálta
Bertának.
A lány kortyolt, belekezdett a süteménybe, majd
váratlanul elsírta magát
– Maga volt Jakob egyetlen barátja – szipogott, és
ültében előrehajolva megérintette Ignác kézfejét – ,
kinek mondhatnám el másnak?
Ám ezután nem szólt semmit
 Ült a széken, kezében a tányérral, amelyen lassan
elhervadt a torta maradéka, folyt szeméből a könny
és hallgatott Csöndesen pergett a délután.
Semmelweis tudta, hogy nem okos megtörnie a
csendet, Berta fontos dolog miatt kereste fel, tehát
várt
Berta zsebkendőt vett elő, megszárítgatta az arcát,
sóhajtott
– Meg fogok halni – jelentette ki.
Ignác felugrott, elvágtatott az ablakig.
– Miféle butaságokkal jön itt nekem? – kiáltotta. –
Ön fiatal, bájos lány! Két- három hét, és megszületik
a babája! Jakob és a maga gyereke! Ugye nem kell
ecsetelnem…
Berta intőn felemelte a karját, mintha elköszönne
egy fárasztó séta végén, és ezzel a mozdulattal bele
is folytotta a szót Semmelweisbe. Mosolyogni pró-
bált
– Ó, drága Semmelweis, ön igazi barát! Köszönöm!
De hát én nem kérek segítséget vagy szánalmat
Együttérzést sem kérek. Csak azt szerettem volna,
hogy tudja.
– Mit? – dadogott Ignác.
Berta zsebkendőt húzott elő, leitatta a könnycsep-
peket Nehézkesen felállt
– Nincs ebben semmi szentimentális ócskaság.
Felkészültem rá, és kész. Ez több mint megérzés.
Meg fogok halni.
 Odatipegett Semmelweishez, megragadta a kezét
és mielőtt a férfi elránthatta volna, megcsókolta.
– Nem kell kikísérnie – mondta, és kiment a szo-
bából.
Berta ugyan belépett a kilencedik hónapba, ám
mégis váratlanul érte, mikor elfolyt a magzatvize.
Számításai szerint két héttel később kellett volna
ennek bekövetkeznie.
Kloppné vett egy mély levegőt beviharzott a nap-
paliba, hogy egy szélvész atakkal rávegye a férjét a
döntésre. Kloppné tudta, hogy nem lesz könnyű dol-
ga. Férje Kolletschka temetése óta barátkozott Kle-
innel. Havonta összefutottak a klubban. Kleinnek
imponált a kiváló irodalomtudós rokonszenve,
Kloppot meg egyenesen meghatotta, hogy egy nő-
gyógyász Grillparzert olvas, mi több a kedvencének
vallja az Ősasszonyt. Grillpalzernek ezért a színda-
rabjáért néhány vájt fülűn kívül senki sem lelkese-
dett.
A cselédlány éppen a délutáni teát öntötte ki
Kloppnak.
– Elkezdődött! – rikoltotta Kloppné, kivágva a
nappali ajtaját
– Rohanj Kleinért! – utasította a cselédlányt Klopp.
– Ne! Kérlek, ne! – roskadt a székre Kloppné.
– Hogyhogy ne?
– Berta Semmelweist akarja!
 Kloppné másképpen képzelte. Meghitt, őszinte be-
szélgetést tervezett a hitvesi ágyban, de ezzel most
már elkésett Természetesen tudta, hogy a férje az
elmúlt hónapokban barátságba keveredett Kleinnel.
Viszont az sem maradt előtte titokban, hogy Berta
nem is olyan rég felkereste Semmelweist és bár a lá-
togatásról a lány nem beszélt ám mintha megkön--
nyebült volna a találkozás után. Ebből Kloppné azt
következtetést vonta le, hogy Berta Semmelweist vá-
lasztotta szülészorvosának. Hallott Semmelweis erő-
feszítéseiről, megnyugtatta, hogy az Egyes Klinikán
lényegében megszűntek a halálesetek Erősen bízott
abban, hogy amikor majd eljön a perc, Semmelweist
hívják levezetni a szülést
Klopp dühösen az asztalra csapott, a teáscsésze
felborult A vörösesbarna folyadék másodpercek
alatt foltra hízott a hímzett térítőn.
– Semmelweist?! Azt a pimasz frátert, aki ismeret-
lenül rám törte az ajtót, és hetykén előadta, hogy az
én félig gyereklányomat teherbe ejtette egy vén ké-
jenc?!
– De Berta… – kezdte volna magyarázni Kloppné,
de a professzor közbevágott.
– …Berta egy buta tyúk! Semmelweis pedig egy
orcátlan fickó! Ide be nem teszi a lábát! Már megbe-
széltem Kleinnel! Te meg mit állsz itt?! – ezt már a
cselédlánynak kiabálta. – Szedd a lábad, riadóztasd
az igazgató urat!
 Az egyetem másodéves hallgatói az Egyes Klinikán
szembesülhettek a nőgyógyászati betegségekkel. Ál-
talában Klein tartotta a bemutató boncolásokat a
medikusoknak. Akkor éppen egy vulvadaganatos,
huszonkét éves lány testét tárta fel, mikor a portás
Kloppék cselédlányát kísérve megjelent az alagsori
terem ajtajában.

Klopp miután kisilabizálta a lényeget a szolgáló

kissé összefüggéstelen dadogásából, azon nyomban
lehívatott egy orvost az osztályról, sebtében elma-
gyarázta a helyzetet, megbízta a boncolás további
bonyolításával, és konflist rendelt
Egy órával később belépett Berta szobájába.
– Remélem, nem késtem el – lépett az ágyhoz, és
kezét nyugtatólag az izzadságban fürdő lány homlo-
kára tette – , minden rendben lesz, kislány.
– Ignác nem jön? – kérdezte Berta.
– Miféle Ignác? – mosolygott a szülőkre Klein, ma-
gában latolgatva, érdemes- e megsértődnie. – Nem,
Semmelweis doktor úr nem jön. Én vagyok itt A ló
helyett szamár, sajnálom.
A Klopp házaspár szégyenkezve összenézett Berta
erős görcsöt érzett, felnyögött
A cselédlány a kerekes zsúrkocsin betolta a lavórt,
langyos vízzel, a mellé készített szappandarabot, és a
tiszta törülközőt A professzor úr a feladatára az
előbb, a konflisban felkészítette.
 Klein alaposan megtisztította a kezét, aztán meg-
szárította.
– És most, ha megengedi, Berta kisasszony, meg-
vizsgálnám. A szülőket pedig megkérnénk, hogy a
szomszéd szobában várakozzanak.
Könnyű szülés volt Klein két órával később, miu-
tán átvágta a köldökzsinórt, Berta és Kolletschka öt-
fontos gyermekét, a szöszke kisfiút a kimerült bol-
dog kismama karjaiba helyezte.
Három nappal később Berta belázasodott Rázta a
hideg, hasa felpuffadt Klopp szalasztott Klemért Mi-
re az igazgató- főorvos kiért Bertához, a lány testé-
hez már nem lehetett hozzáérni. Bőre tüzelt a legap-
róbb ingerre is hevesen reagált hasa ólomkemény
lett köldöke elszíneződött Nem tudta visszatartani a
vizeletét Intermittáló, bűzös vérzés kezdődött Berta
a nap folyamán többször elvesztette az eszméletét
Szeméremteste megduzzadt gennyes fekély jelent
meg rajta. Ekkor Berta már üvöltött a fájdalomtól.
Harmincegy órán keresztül tartott az agonizálása,
mielőtt kilehelte volna a lelkét
Kloppné, miután elszállították Berta holttestét be-
zárkózott a szobájába, és nem volt hajlandó többé
kijönni. Klein még aznap szerzett egy szoptatós daj-
kát aki ideiglenesen hozzájuk költözött Klopp fele-
ségének szobája elé húzott egy karosszéket ült ott
napokig, könyörgött az asszonynak, hogy jöjjön ki.
Kloppné még csak nem is válaszolt Végül lakatost
hívtak, felfeszítették az ajtót. Kloppné az ágyon fe-
küdt hanyatt ruhástul, nyitott szemmel. Mikor meg-
pillantotta a fölé hajló, rémült arcú Kloppot, csupán
annyit mondott
– Megölted. Te ölted meg.
Az irodalom professzora önmaga előtt nem tagad-
hatta le, hogy mindent tudott Semmelweis klórme-
szes kísérleteiről. Klein többször is mesélt neki erről
az elmúlt fél évben a klubban, igaz, mindig gúnyo-
lódva. De Klopp, aki Platónt és Arisztotelészt olva-
sott erdetiben, Diderot-ról és Wilhelm von Hum-
boldtról tartott kurzusokat az egyetemen, túl sokat
tudott az emberi irigységről ahhoz, hogy ily könnyen
hagyja megtévesztenem magát Most, utólag keserű-
en ismerte fel, hogy mennyire ostoba módon nyomta
el ösztöneit
Miután Kloppné többet ennél a letaglózó kijelen-
tésnél nem volt hajlandó mondani, az irodalom pro-
fesszora leült mellé, és fogta a felesége kezét Minél
tovább merengett, annál inkább belátta, asszonyá-
nak igaza van.
Szmokingot öltött, és konflissal kivitette magát
Floridsdorfba. Innen indult naponta kétszer a gőz-
vasút Wagram felé. A peron végén állt, levette a ci-
linderét A mozdonyt már befűtötték, zakatolt és dü-
börgött a gép. Klopp megvárta, amíg a monstrum
meglódul, maga után húzva a nyolc, fényűzően be-
rendezett szalonkocsit Amikor a mozdony fújtatva
és fekete felhőket ontva eléje ért, egy határozott
mozdulattal a peronról a vonat elé vetette magát
Klopp volt az első öngyilkos a században, akit gőz-
mozdony taposott halálra.
 Tizennégy

Mintha a jeles irodalomprofesszor szuicid ugrása

adta volna a jelet, két nappal később kitört Bécsben
a forradalom.
A februári párizsi eseményeken felbátorodva az
egyetemi diákok kivonultak az utcákra. Túl hevesen
ricsajóztak, a császár, V. Ferdinánd megütközve en--
nyi tiszteletlenségen, meg is érdeklődte mindenható
kancellárjától, mivégre ez a lárma. „Forradalmat csi-
nálnak éppen, fenség” – ütötte el szellemdús feon-
motval a dolgot Metternich. „És szabad ezt nekik?” –
faggatódzott tovább a jóindulatú uralkodó, akinek a
veszélyérzeténél csak a határozottsága volt cseké-
lyebb mértékű. Mindenesetre a lázongok úgy gon-
dolták, nem várnak császári engedélyre. Az utcákon
egyre nőtt a tömeg, nem átalottak barikádokat
emelni. Kövekkel telpakolt hordókat gurítottak ká-
véházakból kicipelt márványlapok tetejére. Dívá-
nyok, szekrények, liszttel megtömött zsákok kerül-
tek a halmok tetejére, sajtószabadságot, választójo-
got követeltek, mintha kizökkent volna az évszáza-
dos rend.
A zűrzavarban, amely órák alatt felforgatta a vá-
rost, még pletyka szintjén sem került szóba egy fiatal
lány halála, amelyet apjának szokatlan módon vég-
rehajtott öngyilkossága követett Semmelweis is csak
hetekkel a tragédia után hallott Berta gyermekágyi
lázáról, de akkorra már elhalványultak a végzetéhez
vezető okok.
Klein azokban a napokban erős bűntudatot érzett
Ő persze nem felejthette el, hogy egyenesen a bonc-
teremből érkezett a Kloppházhoz, és esze ágában
sem volt klórmeszes vízben dezinficiálni. De mikor
az egyik reggelen a klinika felé utazva a kocsis meg-
állította a fogatot, és tisztelettel megkérte Klein
igazgató urat, hogy innentől gyalog szíveskedjen
folytatni az utat, mert a barikádok miatt lehetetlen a
továbbhaladás, attól kezdve Johann Kleinnek másért
kellett aggódnia. A diákok most már gyárakat foglal-
tak el, és felfegyverkeztek. A fiatal orvosokban szer-
te a birodalomban feltámadt a remény, hogy végre
megtörhetik a molyrágta frakkokban pöffeszkedő,
vén, konzervatív professzorok uralmát Klein igazga-
tói széke is megingott
A bécsi felkelés márciusban lemondásra kénysze-
rítette Mettemichet, a herceg lóhalálában menekült
Angliába. A helyzet reménykeltőnek tűnt. Sem-
melweis, Stolz és Falussy ismét a Fisch kávéházban
tervezték a jövőt Klein ezekben a hónapokban be
sem járt a klinikára, távollétében az orvosok három-
tagú vezetőséget választottak meg. Semmelweis
kapta a legtöbb szavazatot
 A császár, aki ugyan hat nyelven beszélt, de akit
udvartartása mégis pipogya hülyének tartott, Inns-
bruckba szökött Bécs a radikálisok kezébe került
Mindez persze a szülések számát nem befolyásolta.
Az Egyes Számú Szülészeti Klinikáról korábban el-
terjedt elítélő vélemények, hála a napjában többszö-
ri klórmeszes kézmosásnak, lényegében elenyésztek.
A forradalom hónapjai alatt itt szültek legtöbben a
városban. Gyermekágyi láz nem fordult elő.
Októberben a lázadó, elégedetlen tömeg még lám-
pavasra lógatta fel Latour hadügyminiszter holttes-
tét, de ez volt a felkelés utolsó, látványos pillanata. A
hónap végén a császári csapatok visszafoglalák Bé-
cset elkezdődhetett a megtorlás.
Klein egy csütörtöki napon jelent meg újra a klini-
kán. Besétált az igazgatói szobájába, úgy viselkedett
mintha semmi sem történt volna. Elhatározta eleinte
nagyvonalú lesz, nem hánytorgatja fel az elmúlt hó-
napokat
Stolz lapított Sokáig nem mert Klein szeme elé ke-
rülni, míg aztán egy délután, a második emeleti fo-
lyosón megpillantotta a cserepes pálma elé húzott
nádszéket Ez azt jelentette, hogy este mennie kell a
Klein- villába.
– Decemberre meghívtam a kórházunkba Ki-
wischet – tért rögtön Klein a lényegre a könyvtár-
szobában – , maga fogja körbevezetni. Aztán Kiwisch
előadást tart, maga fog neki alákérdezni.
 Stolz természetesen hallott Kiwisch von Rotterau-
ról. A legtekintélyesebb német szülészdoktor mun-
kássága egyetemi tananyag volt, méhszondáját más-
fél éve alkalmazták már Bécsben. Ezt az eszközt Ki-
wisch használta a világon először méhbetegségek
diagnosztizálására.
– Hogy érti az alákérdezést a főigazgató úr? – ér-
deklődött Stolz.
– Kiwisch a mi oldalunkon áll. Leleveleztem vele
mindent Őt még megvárom, aztán véget ér a rebelli-
sek kegyelmi ideje.
Ez ugyan homályos megfogalmazás volt, de fenye-
getően hangzott Stolz biztosította Kleint maximális
egyetértéséről.
Türelmetlenül várta a decembert
Kiwisch meglepően fiatal ember volt, halk szavú,
szerény, kiváló modorú. Würzburgból postakocsin
érkezett, egyhetes fárasztó zötykölődés után, ehhez
képest még aznapra vállalta, hogy megtartja az elő-
adását. A szelíd, gesztenyebarna szemű nőgyógyász
Stolz ügyes, felvezető kérdéseire kemény, egyértel-
mű kijelentésekkel határolódott el Semmelweistől.
Ignác az első sor közepén ült, a doktorok között.
Klein igazgatói irodájába zsúfolták be a székeket,
Kiwisch hármasban Stolzcal és Klein- nel, átellenben
az orvosokkal, medikusokkal, a tekintélyes íróasztal
mögé telepedett. Semmelweist meglepte, hogy Xa-
vérral így, egyszerre, szembekerült. Előzőleg erre
semmi nem utalt A színpadias elrendezés megbéní-
totta Ignácot Képtelen volt figyelni a német orvosra,
egyfolytában Stolzcal próbált szemkontaktust kiala-
kítani, de Xavér kerülte a pillantását
– Van- e valamilyen oka annak, hogy ön, Európa
egyik legnevesebb tudósa vállalta a kényelmetlen,
hosszú utazást hogy éppen itt, a mi szeretett klini-
kánkon tartson előadást? – érdeklődött Stolz.
– Nagyon is konkrét oka van – bólogatott Kiwisch,
és Semmelweisre mutatott – , az önök nem kevésbé
neves orvosa, Semmelweis Ignác.
Ignácban futólag felmerült honnan ismerheti fel az
ő fizimiskáját egy würzburgi egyetemi tanár, de az-
tán már mással kellett foglalkoznia. Kiwisch néhány
jelentéktelen dicsérő jelző után támadásba lendült
– A doktor úrnak pediglen az az állítása, mely sze-
rint a gyermekágyi láz felbomlott állati szerves
anyagok, nevezetesen hullaméreg által idéztetnék
elő, nos, ezt már évekkel ezelőtt felvetette néhány
tudós kollégám. A helyzet viszont sajnos az, hogy ezt
tudós barátaimnak sem sikerült megdönthetetlen
bizonyítékokkal alátámasztaniuk.
Semmelweis megkísérelt figyelni Kiwisch érveire,
de rémülten észlelte, Stolz sűrű fej- bólogatása oly-
annyira szíven üti, hogy nem képes koncentrálni.
Kiwisch közben érvként a Cannstatt-féle Jahres-
berichtekben már kifejtett tanulmányaira utalt, ahol
bizonyos angol doktorok, Storrs és Holes nézeteivel
vitatkozott. Végül kivágta legfőbb tromfját
– Würzburgban jómagam is elrendeltem egy kí-
sérletet. Kettéválasztottam orvosaimat, a doktorok
egyik fele a szomszéd boncteremből kilépve vizsgál-
hatta meg a terhes vagy szülő nők állapotát, a másik
csoport viszont úgy vizitelt, hogy előtte nem boncol-
hatott Nos, uraim, a betegség megjelenésének szá-
mában semmiféle pregnáns különbség nem volt ki-
mutatható! A statisztika ismeretében ki merem je-
lenteni: a hullamérgezést kizárhatjuk!
Klein tapsolni kezdett, a szobában ülők Sem-
melweis és Falussy kivételével lelkesen követték.
Stolz is vörösre verte a tenyerét
Este, a Fisch kávéházban Semmelweis és Falussy
megkísérelte értelmezni Klein zárószavait Az igazga-
tó bonyolult körmondatokban, felemelt ujjal fenye-
getőzött, bűnösökről papolt, akiknek ő nagylelkűen
majd megbocsát, aztán Kiwisch munkásságáról ára-
dozott akit a szülészet szent papjának nevezett
zagyvaságnak tűnt az egész. De szónoklata legvégén
megköszönte a klinika orvosainak, medikusainak és
ápolóinak áldozatos munkáját a felforgás – ezt a ki-
fejezést használta – hónapjai alatt. Ezentúl mindenki
akkor és úgy mos kezet ahogyan akar, tette hozzá
búcsúzóul.
Semmelweis még mindig kába volt.
 – Xavér átállt – motyogta. – Miért csinálta ezt? Mit
követtem el?
Falussy már a harmadik pohár bornál tartott Meg-
lehetősen ellazult.
– Féltékeny rád.
– Rám?! Miért?
– Már az egyetemen…
– Mi volt az egyetemen?
– Irigykedett. Mindenért A jegyekért Mert gyor-
sabb voltál. Mert téged szerettek.
– Kik szerettek?
– Rokitansky. Kolletschka. Skoda. Láttam én. Pedig
igyekezett szegény…
– Az nem így volt…
– …igyekezett, hogy elnyomja magában. Csak nem
sikerült Ez lett belőle. Én tulajdonképpen már sajná-
lom…
– Sajnálod?! Xavért?!
– írt nekem egy levelet Elmondtam volna, de lein-
tettél. Lényegében egy vallomás volt. Igen. Hogy gyű-
löli önmagát Az volt az érzésem…
– Hagyd abba. Nem érdekel.
Semmelweis eltolta a borospoharat maga elől. Ar-
ra gondolt, hogy csak saját magát okolhatja. Ha bo-
csánatot kért volna azért, mert közös szerencsétlen-
ségükre meglepte őt! A fél karját is odaadná, ha kiik-
tathatná a világmindenség történetéből az a baljós
órát, mikor belépett abba világvégi kocsmába!
 Valahol a terem mélyén egy részeg társaság dalol-
ni kezdett A nóta gyerekes ritmusára Semmelweis
ültében előre- hátra dűlt Falussy még talán soha
nem látta ennyire öregnek.
Amióta Stolz megpillantotta Semmelweist a vá-
roszéli lebujbán, soha többé be nem tette a lábát
oda. Fogadalmat tett magában, hogy megváltozik
Néhány hétig a folyó melletti bordélyt látogatta, fog-
csikorgatva közösült Trudi- val, néha formátlan, go-
molygó dühében meg is ütötte a lányt.
De ezt nem bírta sokáig. Három hónap sem telt el,
mikor éjszakánként elkezdett kijárni a Práterbe. Ko-
rábban hallott róla, hogy a mézeskalács- pavilonok
mögötti ligetben szerdán és pénteken összefuthat
hasonló, búj káló fickókkal. Ott, a bokrok alatt, nem
szükséges az időt húzni holmi ismerkedéssel, elég a
pillanatnyi vonzódás, majd a kapkodó, villámegyütt-
létek után jöhet a kivehetetlen mormolás, valami
habogó elköszönésféle, és nem marad más e kapcso-
latból, mint egy azonosíthatatlan árnyék emléke.
Stolz havonta háromszor, négyszer látogatta a
Práter elhagyatott sétányait Miközben a forradalom
fenekestül felforgatta Bécs polgárainak mindennap-
jait, itt, a szűk, sötét ösvények világában semmi sem
változott Suhantak az árnyak, cikáztak a holdtalan
éjszakában, elsuttogtak néhány kivehetetlen szót
ismeretlen, sosemvolt nyelveken, hogy aztán vagy
továbbrebbenjenek vagy egymásba fonódjanak Stolz
megnyugodott. Olyanok lettek ezek a ligeti rande-
vúk, mint egy gyönyörűséges álomkép, elhozták a
kéjt, de mintha nem lett volna közük a valósághoz.
Reggelre a semmibe tűntek, akár a lidércfény.
Stolz általában konflissal vitette ki magát a Nord-
bahnstrasséig. Innen még jó fél óra gyaloglás volt,
amíg elért a Práter mézeskalácsos pavilonjáig. Az
egyik éjjel kellemetlen érzete támadt A keményre
döngölt poros, széles fasorban lépéseket hallott a
háta mögött, de bár többször visszanézett, nem lá-
tott senkit Még a szokottnál is áthatolhatatlanabb
volt a köd, tömör, vastag füstfalként terült el a fák
között
Végre beért az ismerős ligetbe.
Megnyugodott Itt valahogy biztonságban érezte
magát a bujkáló árnyak birodalmában, mintha haza-
érkezett volna. Ezért aztán váratlanul érte a táma-
dás.
A tarkóját találták el először. Stolz fahusángra
gyanakodott az ütés hangjából legalábbis erre lehe-
tett következtetni. Térdre zuhant Akkor állón rúg-
ták. Stolz az arca elé kapta a karját A támadók leg-
alább hárman lehettek, aki a husánggal leütötte, újra
lecsapott, ezúttal a derekára. Már a földön feküdt
összegömbölyödött, felhúzta a térdét A fickók szó
nélkül csépelték, rugdosták, fáradhatatlanul.
Stolz úgy gondolta, elérkezett a vég. Azért imád-
kozott hogy minél kevesebb fájdalommal lépjen át a
másvilágba. Fogalma nem volt mennyi idő telhetett
el. Talán a támadói belefáradtak. Stolz mozdulatla-
nul hevert a magzatpózban. Az egyik fickó leheletét
érezte a füle mögött. A férfi egyetlen szót súgott a
fülébe, azt a kifejezést, amelytől Stolz mindennél
jobban rettegett, a szitkot, amely megbélyegezte, és
kitaszította őt az egészséges, sokra hivatott, megbe-
csült polgárok világából. Akárha ezer husánggal egy-
szerre csapták volna fejbe.
Sokáig feküdt így a földön, sündisznóvá tekeredve.
Mikor kínlódva feltápászkodott, és imbolyogva, szé-
dülten elindult kifelé a parkból, már hajnalodott.
Nem emlékezett, hogyan ért haza, mikor zuhant bele
ruhástul az ágyába, és képtelen volt felidézni, hogy
délelőtt vagy délután mosta- e le magáról a vért, és
bújtatta kékeszöld zúzódásokkal teli testét vacogva a
takaró alá.
Üzent a klinikára, hogy beteg, pár nap szabadság-
ra van szüksége.
Egyetlen dologban biztos volt. Soha többé nem
megy ki a Práterbe. De akkor mi marad számára?
Lesz- e valaha búvóhely, ahol akár egyetlen másod-
percre önmaga lehet? Ahol nem kell magát tökéle-
tesnek hazudnia? Na, jó! Rendben van! Ha így dön-
tött az ő kegyetlen, irgalmat nem ismerő istene, ak-
kor legyen is így! Akkor nem játssza tovább a jófiút,
a bólogató, hűséges barátot! Nem felejtette el, kinek
köszönheti a balsorsát!
 Kiwisch látogatása óta Stolz nem beszélt Sem-
melweisszel. Megpróbálták kerülni egymást, de ha
összefutottak a folyosón, mindketten váratlanul fel-
gyorsultak, mintha halaszthatatlan teendőik elszó-
lítnák őket az ellenkező irányokba. Mikor elagyabu-
gyálása után három nappal Stolz erősen húzva a
jobb lábát, bebicegett a klinikára, már elhatározta
magát
Egész délelőtt kóricált a kórtermek között, figye-
lemre sem méltatva a bejárati ajtóknál elhelyezett
asztalokat, rajtuk a klórmésszel teli lavórokkal. Vég-
re dél körül egyszer csak szembekerült Sem-
melweisszel a második emeleten. Stolz nem köszönt
Egy pillanatra megállt a lavór fölött, belenézett a tej-
fehér folyadékba, elmosolyodott, legyintett, tovább-
lépett
– Miért csinálod ezt, Xavér? – hallotta a háta mö-
gül Ignác hangját
Stolz visszafordult
– Szerencsére már senki sem kötelezhető, hogy
belemártsa a kezét ebbe a löttybe – Stolznak minden
szó kipréselése fájdalmat okozott Mintha késsel ha-
dakozna valaki ott benn, a mellkasában.
– Ettől a löttytől lehetünk újra orvosok…
– Eszement baromság.
– …különben gyilkolnánk… Te is tudod, Xavér.
Stolz visszalépett, szembenézett Semmelweisszel.
Vigyorgott
 – Nem hallottad Kiwischt? Megmondta. Mosod,
nem mosod, nincs különbség.
– Kiwisch téved. Tragikusan téved.
– Te eszelős vagy, Semmelweis – Stolz felemelte a
karját, a két tenyerét szinte Ignác arcába nyomta. –
Látod a kezem? Most jöttem a boncteremből.
– Nem kell látnom. Tudom. Tudom, hogy hullamé-
reg lehet a tenyereden.
– Nincs semmiféle méreg! Kiwisch bebizonyította!
– Utánanéztem – kezdte magyarázni Semmelweis
– , Kiwisch klinikáján az ápoltak huszonhat százalé-
ka meghalt! Mindegy, mit papolt itt össze, huszonhat
százalék, Xavér!
– Tiszta a kezem! Reggel már megmostam! Bő,
szappanos lében – Stolz egyfolytában bazsalygott,
miközben a tenyerét a feje fölött lóbázta.
– Nem a tisztaságról van szó – mondta csöndesen
Semmelweis. – Méreg lehet rajtuk. Láthatatlan mé-
reg.
Stolz vállat vont.
A fülében, az agyában három napja ott visszhang-
zott a szitokszó, amelyet az a férfi suttogott el a Prá-
terben. A lemoshatatlan gyalázat Azóta egyfolytában
hallotta. Most is.
– Nem piszkos! – kiáltotta. – Látod? Nem piszkos!
Nem fogom fúrtonfurt mosni!
– Akkor gyilkossá válhatsz. A klórmész az általunk
ismert legtökéletesebb…
 – Piszkos? – vágott Semmelweis szavába Stolz. –
Csak erre válaszolj! Szerinted ezek a kezek piszko-
sak?
– Valószínűleg. Nem piszkosnak mondanám, ha-
nem fertőzőnek…
Stolz fejében ott dörömbölt az a mocskolódó for-
mula, amellyel ostoba suhancok billogot vertek min-
den hozzá hasonló ártatlanra.
– Na de piszkos?! – üvöltötte. – Ezt kérdezem én
tőled? Piszkos?!
Semmelweis döbbenten hátralépett.
Stolz lehajolt, megragadta a lavórt, és a klórmés--
szel kevert vizet Semmelweisre zúdította. Ignác a
szeméhez kapott.
Amíg elbotorkált a falikútig, hogy csapvízzel ki-
mossa a szemét, Stolz elviharzott.
Falussy sejtette, hogy Ignác eltitkol valami fonto-
sat Stolzcal kapcsolatban.
– Tudod – mondta neki a botrány után, másnap – ,
kell lenni itt valami magyarázatnak. Ennek a primér
gyűlöletnek, ami kibukott tegnap Xavérból, konkrét
oka van. A féltékenység egy dolog. Ez már nem az. Ez
már acsarkodás.
Semmelweis mintha nem is hallotta volna. Gör-
nyedten ült a kávéházi asztal mellett, mutatóujjával
ütemesen dobolt a márvány lapon.
– Nem értem. Neki is látni kell – motyogta végül.
– Micsodát?
 – A számokat Mi lehet fontosabb ennél?! Mi lehet
fontosabb annál, hogy nincs többé láz?!
Semmelweisnek előző nap végleg bebizonyoso-
dott, hogy viszonya Stolzcal immár kibeszélhetetlen.
Mégsem fért a fejébe, egy felesküdött orvos mikép-
pen képes efféle galádságra. Hogyan tagadhatja le
maga előtt ilyen cinikusan a nyilvánvalót Stolz sze-
mélyes utálatát végső soron értette. A gonosz dühé-
vel nehéz volt mit kezdeni.
Ráadásul Stolz provokációja beindította az ellenál-
lást. A klinika medikusai ez idáig csupán csendben,
maguk közt lázadoztak a fárasztó, hosszadalmas,
sokszor különféle bőrirritációt okozó klóros kézsiká-
lás ellen. Az elkövetkező egy héten elkezdték kiborí-
tani a lavórok tartalmát A folyosók padlójára löttyin-
tett klóros vizet takarítónők itatták fel.
Két fiatal, vajúdó nő halt meg gyors egymásután-
ban, de Klein nem törődött vele.
Semmelweis körül egyre fogyott a levegő.
A következő év márciusában, két év után, lejárt
tanársegédi megbízatása a Központi Kórház Egyes
Számú Szülészeti Klinikáján. Klein nem hosszabítot-
ta meg a szerződését A kancelláriának felküldött je-
lentésében kifejtette, hogy egy, még a lényege sze-
rint ismeretlen járványt kutatni olyan időpontban és
olyan helyen, ahol nem létezik, egyenesen ellent-
mond az egészséges emberi értelem józan alapelvei-
nek. Ezért a klórmeszes kísérletet tudománytalan-
nak bélyegezte, és a közös munkát a magyar orvos-
sal annak összeférhetetlen viselkedése miatt a to-
vábbiakban reménytelennek ítélte.
Klein azzal nem bíbelődött, hogy bővebben kifejt-
se a meggyőződését Semmelweisnek. A felmondóle-
vél, amelyet Ignác kézhez kapott, mindössze egyso-
ros volt. Másnap már be sem kellett mennie a klini-
kára. Falussy számolt be neki később arról, hogy a
megmaradt néhány klórvizes lavórt Klein összegyűj-
tette, és levitette az alagsorba. Stolzot belső utasítás-
sal a medikusok fölé helyezte egy korábban nem lé-
tező funkciót kreálva.
Ignácnak a felmondólevelet küldönc hozta ki.
Semmelweis elolvasta, félredobta, ivott egy pohár
vizet, majd újra elővette. Ezután befeküdt az ágyába,
és a továbbiakban képtelen volt belőle kikelni. Fo-
lyamatosan viszketett a tarkója, de nem tudta meg-
vakarni. A karjai bénán hevertek a teste mellett.
Szomjúságot érzett, de lehetetlen vállkozásnak tűnt,
hogy a szoba közepéig, a vizespohárig elvergődjön.
Tompa volt és üres.
Mikor Falussy este betoppant, ott találta a barátját
az ágyban, patakokban ömlött róla az izzadság. Ignác
a hátán feküdt, mozdulatlanul, üveges szemmel a
semmibe bámult. Falussy megkísérelte, hogy felül-
tesse, de a test mintha ólómból lett volna, mozdítha-
tatlan volt Tihamér nedves törülközővel leitatta az
arcát. Néhány korty vizet erőltetett a szájába. Egész
éjjel ült Ignác ágya mellett, győzködte. Ezerszer el-
ismételte, hogy ami történt, nem tragédia. Miért is
ragaszkodna Ignác az Egyes Számú Klinikához?
Örülni kellene, hogy egy csapásra végre megszaba-
dult Kleintől, ettől az álszent pojácától. Magántanár-
ként most majd háromszor annyi lesz a jövedelme. A
jövő egyébként is a privát szférában van.
Semmelweis nem reagált.
Falussy néha kitapogatta a pulzusát Ignác szíve
lassan, egyenletesen vert Élt és izzadt.
Harminckét órán át tartott ez a fura bénultság.
Akkor Semmelweis felült, megkérte Ti- hamért, hogy
forduljon el, szeretne lefürödni.
Alaposan letisztította magát a mosdótálban. Felöl-
tözött, evett.
– Harcolni fogok.
Ez volt Semmelweis első mondata másfél nap
után.
Falussy megnyugodott, ezt az embert ismerte.
– Hát, persze. A minap összefutottam Skodával.
Kérte, hogy nézzünk be hozzá – felelte.
Joseph Skoda szobája az egyetemen alig volt na-
gyobb egy egérlyuknál. Mikor ők ketten benyomul-
tak, csak állva tudtak diskurálni, mert a földön tor-
nyosuló könyvhalmok mellett egyetlen széknek ma-
radt hely, de azon általában Skoda ült Az aprócska
ablakon bevágott a fény, sugarában milliónyi szem-
telen porszem kavargott
 – Nem jól áll a szénánk – fejtegette Skoda – , en-
gem, mióta megkezdődött a forradalom utáni meg-
torlás, éppen csak megtűrnek. Klein megerősödött,
és persze most tombol. Amint értesültem az ön…
hogy is mondjam finoman… az ön eltávolításáról,
azon nyomban összehívtam a bizottságot, hogy vizs-
gálja ki körülményeket
A barátok óvatosan egy- egy könyvtoronyra tá-
maszkodtak, de Falussy, mikor áthelyezte a súly-
pontját egyik lábáról a másikra, levert néhány vas-
kos kötetet. A lexikonok döngve csapódtak a padló-
hoz.
– Hagyja csak ott, ahol van, most nincs rá szüksé-
gem – legyintett Skoda. – Szóval, a bizottság. Úgy lá-
tom, a kancellária csupán Rosas és Klein véleményé-
re kíváncsi, a mi szavunk, Rokitanskyé és az enyém,
elvesznek a hangzavarban. De mégis örülök, hogy
eljött, kedves Semmelweis. Lenne ugyanis egy lehe-
tőség, ahol visszavághat Azt nem ígérhetem, hogy
Kleint bármiről meggyőzzük, ő megátalkodott ellen-
fél, de ez nem is lényeges. A maga ötlete, ez a klór-
meszes dolog, ebben van a ráció! Ha ezt a felfedezé-
sét elfogadottá tudnánk tenni! Az lenne csak a győ-
zelem! Meg kell írnia egy tanulmányban, én meg el-
intézem, hogy az Orvosi Lapok következő számában
benne legyen!
 Skoda professzor egészen belepirult, ahogy érvelt,
csapkodott a karjával, miközben ügyelt arra, nehogy
egy újabb könyvet leverjen.
– Én nem tudok írni – mondta halkan Semmelwe-
is.
Skoda felkapta a fejét
– Mit nem tud, bocsánat?
– Írni. Nekem az nem megy.
Semmelweis motyogása olybá tűnt, mintha magá-
ban beszélne.
– Hogyan? – értetlenkedett Skoda. – A kezével van
valami…?
 Tizenöt

Az Orvosi Társulat havi üléseit az egyetem négyes

számú termében tartották, de ezúttal, a nagy érdek-
lődésre való tekintettel, átköltöztették az aulába.
Skoda körmönfont címmel hirdette meg előadását,
abban bízva, hogy az óvatos megfogalmazás nem bő-
szíti fel az orvostársadalmat: Arról a valódi okról,
amelyeket dr. Semmelweis fedezett fel a bécsi szülé-
szeti klinikán az ott szülő nők szokatlanul gyakori be-
tegségéről, és e betegségek elfogadható mértékű
csökkentésére tett erőfeszítéséről.
De Skodának csalatkoznia kellett. Talán Klein
mozgósíthatott, mert már az ülés előtt fél órával
megtelt a monumentális terem. A lépcsőzetesen
emelkedő padsorokban egyetlen szék sem maradt
üresen, Semmelweis és Falussy jóval korábban ér-
kezve is csak a legfelső sor szélén tudtak helyet ta-
lálni. Mikor ők, ketten beléptek az aulába, a zsibongó
terem varázsütésre elcsendesedett. Semmelweist,
amíg felcaplatott a magasba, úgyszólván kiütötte a
feléje sötét hullámként áramló ellenszenv. Leült,
nem volt ereje körbenézni.
Lehorgasztotta a fejét. Falussy odasúgta, Stolz is
itt van, az első sorban ül, Klein mellett
 Skoda előadása rövid volt tényszerű, szenvedély-
mentes. Néhány mondatban kitért arra, Semmelweis
az egyetemen tanítványa volt és már ott kitűnt szor-
galmával. Megemlítette az Egyes Számú Szülészeti
Klinika elmúlt évekbeli magas halálozási rátáját
majd rátért Semmelweis boncolási tapasztalataira.
Kolletschka neve is elhangzott, halálos fertőzésének
meghökkentő hasonlósága a gyermekágyi lázban el-
hunytakéval. Skoda ezután beszélt a klórmeszes
kézmosás után drasztikusan megváltozó statisztikai
adatokról.
– Arra kérem az Orvosi Társaság ülésének tisztelt
résztvevőit – zárta Skoda az előadását – , hogy ve-
gyék fontolóra Semmelweis doktor kísérletének bá-
mulatos számait!
A terem fojtottan zümmögni kezdett, akárha vad
méhraj zúdult volna alá. Skoda, aki már lelépett a
pulpitusról, észlelve az elutasításnak ezt az elemi
megnyilvánulását, azt kiáltotta:
– A tényeknek higgyünk, uraim, és felejtsük el az
előítéleteinket!
Valaki éleset Rittyentett, Böhm doktor pedig, aki-
nek már volt szerencséje Semmelweis- hez a Grünes
Tor páholyában, az emelvényre ugrott.
– Nem szeretnék belemenni ennek az eszement
ötletnek az analízisébe – harsogta – , annyit nem ér!
Csak annyit jegyeznék meg itt csöndben, hogy még
az is kétséges, hogy a klórmész egyáltalában bír- e
dezinficiáló hatással!
Egy vörös szakállú, apró ember szökkent Böhm
mellé, Ecker belgyógyász. Kellemetlen, sipító fejhan-
gon üvöltött.
– A klórmeszet a gyáriparban használják, uraim,
ezt minden gőzgép mellett dolgozó segéd tudja!
– Azt még hozzátenném – vette vissza a szót Böhm
– , hogy a kezek mosása vízzel, szappannal tökélete-
sen képes az azokon netán megtapadó bomlási ter-
mékeket elpusztítani!
Egyetértő kiáltások hangzottak mindenhonnan a
teremből.
A pulpitust Wilhelm Oeser foglalta el, reszkető fe-
jű, tekintélyes szülész, aki már legalább évtizede
nem praktizált
– Miféle felfedezésről beszélünk? – makogta. –
Semmelweis, úgy látszik, nem jártas az angol szülé-
szeti irodalomban, mert különben tudnia kellene,
hogy az angolok a gyermekágyi lázat régóta
contagiosus betegségnek tartják, és annak elhárítása
céljából többek között klórmeszet is alkalmaznak.
A középső sorok egyikéből felpattant Timmer-
mann professzor, a császári hadsereg főorvosa. On-
nan, messziről harsogott.
– Semmelweis nézetei nem egyebek, mint a hu-
manitás pia desideriái, az egzakt tudományok meze-
jén nem állnak helyt!
 Az emelvényre közben felugrott Hinzmann sebész.
– A felbomlott anyagok önmagukban véve . éppoly
kevéssé képesek megmagyarázni a gyermekágyi lá-
zat, mint a kórházi üszköt – magyarázta – , minden
medikus tudja, hogy a gyermekágyi láz létrejöttéhez
még másvalaminek kell hozzájárulnia. Mi ez más? –
Hinzmann hatásszünetet tartott – Nos, uraim, ezt
még nem tudjuk. A tudomány nem egy sebesfogat
Lassan járj, tovább érsz!
Hinzmann a magasba tartotta a mutatóujját, és
szoborrá merevedett ákoda oldalt állt lenn a kagyló
alakú terem mélyén, megpróbálta túlkiabálni a
hangzavart
– Megkérném Semmelweis doktor urat, ismertes-
se velünk a kísérletét! Kérem, fáradjon ki!
Hevesen integetett felfelé. Semmelweis a saját
térdét szemlélte, ugyanazt a bénultságot érzete, mint
amikor kézhez kapta a felmondását Falussy megbök-
te, és odasúgta neki.
– Csapj szét közöttük!
Skoda rárivallt a teremszolgára.
– Csöngessen!
A sápadt, borjúszemű fiú megrázta a csengőt A
szolid cincogást már a harmadik sorban sem lehetett
hallani.
Stolz ezt a pillanatot vélte alkalmasnak, hogy fel-
ugorjon Klein mellől, és Semmelweis felé rikoltson.
 – Az egyéni diszpozícióra nem gondoltál?! Ignác,
térj észhez! Letérdelek, térj észhez!
Semmelweis felkapta a fejét A felugráló, izgága
emberek között egyszer csak meglátta Xavér arcát
Kipirult volt és elégedett Az jutott Ignác eszébe,
hogy ezt a fényességet, ezt a piros boldogságot látta-
e valaha ezen az arcon? Nem, konstatálta józanul,
ilyen víg ez az ember még nem volt
A pulpituson már Kumbemuss állt, a szemész.
– Gondolt- e valaha, egyetlen percig is ez a mi, sze-
rencsétlen Semmelweis doktorunk a genius epide-
micusra? Komolyan hiszi ez, a mi jobb sorsra érde-
mes doktorunk, hogy egy maroknyi klór gátat vethet
annak az ellenállhatatlan betegségnek, amelyet meg-
fékezni a tudomány ezer éve alatt még senkinek sem
sikerült?
Kumbernuss nem tudta folytatni. Olyan dörgő
taps fogadta a szavait, hogy piciny tűnődés után ke-
csesen meghajolt, mint az alakítását alázatosan
megköszönő színész, és visszabandukolt a helyére.
Klein lépett elő megadni a kegyelemdöfést
– Én, mint a klinika igazgatója, immáron két éve
figyelem Semmelweis Ignác reménytelen vesszőfu-
tását Azt szeretném üzenni innen a doktor úrnak,
hogy mi, szülészek, orvosok évtizedek, évszázadok
óta megfeszítetten küzdünk a gyermekágyi láz ellen.
Állat- és emberkísérletek millióit végezzük, az éle-
tünket adjuk a tudományért Felháborítónak tartjuk,
hogy mindeközben valaki fontoskodva közölje ve-
lünk: ő megvilágosodott! Néhány hét alatt megtalálta
a kór okát! Mossunk kezet! Mintha attól egy csapás-
ra minden rendben jönne! Mossunk kezet? Ez a tu-
domány, és az erőfeszítéseink megcsúfolása, és nincs
az a hamis statisztika, amely ezt igazolhatná!
Semmelweis hálás volt Falussynak, hogy tapodtat
sem mozdult mellőle addig, amíg az aula teljesen ki
nem ürült Végül már csak ketten gubbasztottak az
irdatlan terem legfelső sorában, mint két árva gyer-
mek, akiket ottfelejtettek. A karéj aljában az asztal-
hoz támaszkodva, magába süppedve Skoda állt Sze-
rette volna valamivel megvigasztalni Semmelweist,
de ideillő mondat egyszerűen nem jutott eszébe.
így mikor Ignác és Falussy lebotorkáltak, és mellé
értek, csak széttárta a karját
Semmelweis már egy ideje a gimnáziumban be-
magolt verset skandálta magában, fogalma nem volt
miért éppen ez jutott eszébe, és miért csak ezt a
négy sort ismételgeti, mint egy papagáj? De olyan
jólesett kántálni, talán azért, mert a költemény rit-
musa segített abban, hogy a lábait egymás után he-
lyezze, mintha járna, és ne kelljen gondolnia semmi,
de semmi másra, csak Loreleyre, az aranyhajú lányra
a hegycsúcson, aki a hajóslegény vesztét okozta.
A hajósnak a kis ladikban szíve fáj, majd meg-
hasad; nem le, hol a zátony, a szírt van – fel néz,
fel a csúcsra csak.
 A hajósnak a kis ladikban szíve fáj, majd meg-
hasad; nem le, hol a zátony, a szírt van – fel néz,
fel a csúcsra csak.

A hajósnak a kis ladikban szíve fáj, majd meg-

hasad; nem le, hol a zátony, a szírt van — fel néz,
fel a csúcsra csak,1
Ignác, mielőtt elhagyta volna Bécset, még egyszer
találkozni szeretett volna Teréziával.
Falussy kinyomozta, hogy Terézia azon a pénteki
napon délutános a bábáknál, és éjfél után végez.
Semmelweis a kórházzal szemben lévő oldalon, a
park kerítésének kőszegélye mögött várakozott, a
sűrű sötétben.
Terézia néhány ápolónővel együtt fordult ki a ka-
pun. Két férfi ácsorgott egy ideje az utcán, az egyikük
Teréziához lépett
Ignác, kikémlelve a búvóhelyéről azt látta, hogy a
magas, vékony fickó kezét a lány derekára fonja, és
elindulnak.
Ignác ott maradt a kőfal takarásában. Azok, ketten
már fasor végében jártak. Meghitten andalogtak a
langyos éjszakában. A férfi hanyag ölelése fájdalma-
san meghittnek tűnt, talán azért, mert Terézia járás
közben a vállára hajtotta a fejét.

1 Szabó Lőrinc fordítása.

 Semmelweis úgy érezte, e pillanatban szállt el az
utolsó esélye is, hogy számot adjon arról a gomolygó
káoszról, amely benne dúl. Azt remélte, hogy ha akár
csak egy órácskára is együtt lehet ezzel a bolondos,
fékezhetetlen lánnyal, akkor talán rendet vághatna
abban az érzelmi zűrzavarban, amelyet egyedül kép-
telen volt kibogozni.
Miért nem tudott kiállni önmagáért? Mitől ez a le-
taglózó bénaság, amely erőt vett rajta ott, az aulá-
ban? Mit kezdjen szétrohadt barátságával? Ha Teré-
zia szóba állt volna vele, legalábbis Ignác ezt képzel-
te, akkor neki talán képes lett volna mesélni Xavér
ajtórésbe szorult hüvelykujjáról vagy a varázsos Le-
onardo- albumról, azokról az évekről, amelyek meg-
változtatták az életét. Teréziával megoszthatta volna
a dilemmáit Ha azon a lidérces éjjelen nem ül abba a
kísérteties konflisba. Vagy ha nem menekül el a le-
bujból. Vagy ha a megfelelő pillanatban rádönti Kle-
inre az asztalt. És most, hogyan tovább? Az a néhány
vele rokonszenvező professzor, Skoda, Rokitansky
nem fogják- e gyáva megfutamodásnak tartani az ő
magyarázat nélküli elutazását Bécsből?
Mindezekről és még ezernyi másról akart beszélni
Teréziával. Titokban talán abban is reménykedett,
hogy a lány átöleli nyakát és azt mondja…
Semmelweis arra ocsúdott, hogy hajnalodig Órák
óta állt itt, a kerítés terméskő falához támaszkodva,
és ébren álmodozott.
Pest, 1865
 Tizenhat

Januárban Stolzot váratlanul berendelték a kan-

celláriára. Délelőtt küldönc hozta az üzenetet a kora
délutáni időpontra. Stolz megrémült Mióta Klein ha-
lála után átvette az Egyes Számú Szülészeti Klinika
vezetését, évente kellett jelentést tennie, és tudomá-
sa szerint a munkájával ott, fenn meg voltak eléged-
ve.
A mortalitási adatok újabban hullámzóak voltak,
de Stolz úgy tudta, a klinikán nem hunynak el kirívó-
an többen, mint a monarchia egyéb egészségügyi in-
tézményeinél. Ez a sürgős raport mindenesetre fe-
nyegetőnek tűnt
Amióta tizenöt éve Semmelweis szélsebesen el-
hagyta Bécset, nem volt nap, hogy Stolznak ne jutott
volna eszébe egykori barátja. Bizonyos események
elhalványultak, mások felerősödtek emlékezetében.
Mostanra meggyőződésévé vált, barátságuk Sem-
melweis pökhendisége és dölyfe okán futott zátony-
ra. Ezért aztán néha önmagát is meglepte egy- egy
heves reakciója. Ha Ignác sikereiről kapott hírt,
márpedig több alkalmi spiont is tartott Pesten, akik
mindenről informálták, azon nyomban elfogta vala-
mi savószínű féltékenység. Szinte émelygett Aznap,
mikor Semmelweist kinevezték a Rókus Kórház szü-
lészeti osztályának az élére, Stolz berúgott, és agyba-
főbe verte titkos szeretőjét, Wilhelmet Vagy mikor
megtudta, hogy Semmelweis a pesti egyetemen ta-
nárkodhat, mindenféle magyarázat nélkül gyászlo-
bogót tűzetett a kórház főépületének homlokzatára.
Stolzot fél óráig váratták a kancellária antik szo-
bormásolatokkal telezsúfolt folyosóján.
Braunschweig főtanácsos gondosan ápolt, vörös
körszakállához jól állt hínárszínű szeme. Bosszantó-
an fiatal volt a rangjához képest, ráadásul gyors be-
szédű, hidegen mosolygós, fenyegető. Stolzot ke-
mény támlájú székre ültette, miközben ő öblös fotel-
jében hanyagul keresztbe tette a lábát
– Ez egy szigorúan informális beszélgetés, Stolz
doktor – kezdte. – Vegye úgy, hogy meg sem történt
Xavér elhatározta, figyelmen kívül hagyja a főta-
nácsos szóbotlását, amely talán tudatos volt Neki
már évek óta kijárt a főorvosi titulus.
– Már el is felejtettem – biccentett
Braunschweig úgy mosolygott, mintha borzonga-
na.
– Értékelem a hozzáállását Értékelem, hogy sűrű
elfoglaltságai közepette is szánt időt rám. Apropó,
hogyan áll a kórháza a gyermekágyi lázzal?
– Tűrhetően – pöckölt le Stolz egy porszemet a
nadrágjáról – , tíz százalék körül van általában.
Igyekszünk lejjebb szorítani.
 – Igyekeznek? – dőlt előre Braunschweig a fotel-
ben.
– Sajnos nem tőlünk függ. Kozmikus, tellurikus
okok Többnyire.
A főtanácsos bólogatott Aztán elmerengett Stolz
háta közepén elindult egy izzadságcsepp a feneke
irányába.
– No, jó. Térjünk a tárgyra – ütött egy határozottat
Braunschweig a térdére. – Úgy értesültem, hogy ön,
doktor úr valamikor, az ősidőkben ismerte Sem-
melweis doktort Egy évfolyamra jártak az egyete-
men, ha jól tudom.
– Valóban – mondta bizonytalanul Stolz – , ismer-
tem.
– Azt csicsergik a madarak – a főtanácsos felmuta-
tott valahova a díszes csillár felé – , hogy önök bará-
tok is voltak.
– Mondhatni.
– Most is barátok?
Stolz kivárt. Próbált kiigazodni ezen a Bra-
unschweigen, de folyamatos, ijesztő bazsalygása ki-
fogott rajta. Végül úgy döntött, célravezetőbb őszin-
tének lennie.
– Hangsúlyoznám a múlt időt. Kedveltük egymást
Régen. Az ősidőkben. Aztán később nézetkülönbsé-
geink támadtak A kapcsolatunkat már nem nevez-
ném barátságnak
A főtanácsos felnyerített
 – Remek! Ez remek! Ugyanis információkat gyűj-
tünk a fent nevezettről, főorvos úr.
Stolz izmai elernyedtek Elereszthette magát Ő is
keresztbe tette a lábát
– Parancsoljon velem, főtanácsos úr.
– Először is, mi a véleménye önnek Semmelweis
klórvizes lavórjáról?
– Zsákutca.
– Biztos benne?
– Meggyőződésem.
– Akkor hallgassa meg ezeket! – Braunschweig
felugrott, és az íróasztalához trappolt
Az iratcsomók, újságok közül felkapott egyet, a
szeme elé emelte, olvasni kezdte.
– Ezt a maga volt barátja doktor Siebold udvari
tanácsos úrnak küldte. Idézem: „…az ön tanítása a
gyermekágyasok legyilkolásához vezet, s minthogy
megtántoríthatatlanul elhatároztam e gyilkolások-
nak véget vetni, ez okból határozottan szembeszál-
lók az ön gyilkos tévedéseivel…”
A főtanácsos az asztalra hajította az újságot, és fel-
ragadott egy másikat
– Doktor Scanzoninak: „…én önt isten, ember előtt
gyilkosnak nevezem, s azért az érdeméért, hogy az
első volt, ki életmentő tanításomnak ellenszegült, az
utókor orvosi Néróként fogja önt megörökíteni…”
Braunschweig ledobta a cikket, és felkapott egy
újabbat
 – Doktor Spaetnak: „…ebben a mészárlásban ön-
nek is része van, tanár úr. Nincs egyéb mód szá-
momra, hogy véget vessek a gyilkolásnak, mint el-
lenfeleim kíméletlen leleplezése…”
Stolz ezeket a mondatokat túlontúl jól ismerte. Ha
erősen koncentrált, talán szó szerint fel tudta volna
bármelyiket idézni. De most úgy kellett tennie,
mintha először hallott volna róluk, és megdöbbenést
kellett színlelnie.
– Nyílt levelek. így nevezi ezeket a gyalázkodáso-
kat a maga volt barátja. Fél Európának írogat Gyil-
kosnak nevez minden orvost, aki nem alkalmazza az
ő klóros kézmosását Egyébként nyilván önt is gyil-
kosnak tartja, nemde?
– Nyilván. De efféle rágalmakkal nem kell törődni.
– Nekünk viszont, itt, a kancellárián oda kell fi-
gyelnünk ilyesmire. Császárunk kinevezte Sem-
melweist egyetemi tanárrá. Klinikát adott neki Pes-
ten. Erre hálából fellármázza a kontinenst. Egyre kí-
nosabb ez nekünk, nem tudom, elég világosan fo-
galmaztam- e, Stolz főorvos úr?
– Tökéletesen értem – Stolz próbálta vigyázzba
vágni magát ültében. – Maximálisan.
– De ez még hagyján. Néhány pesti kollégája, ne-
veket nem szívesen mondanék, feljegyzést küldött
számunkra – Braunschweig meglebegtetett egy iro-
mányt – Ebben azt írják, hogy Semmelweis újabban
vadidegen embereket állít meg az utcán, és prédikál
nekik. Győzködi őket a klórvizes lavórjáról.
A főtanácsos visszasétált a foteljéhez, és leült
– Önt kérdem, aki mégiscsak jól ismeri ezt a Sem-
melweist – Braunschweig előredőlt, szinte összeért a
két arc, és bizalmas suttogásra váltott – , hogyan
tudnánk ezt az ámokfutást megállítani?
Stolz próbált minden eshetőséget számba venni.
Mióta Braunschweig szóba hozta, újra érezni kezdte
azt a mindent felemésztő bosszúvágyat, amely évek
óta folyamatosan mérgezi az életét De az érzelmeit
most el kell rejtenie. Fontoskodó arcot vágott
– Ignác mindig forrófejű volt – kezdte óvatosan. –
Tudományos érvekkel talán le lehetne csillapítani.
Első lépésben meg lehetne hirdetni egy konferenci-
át… Híres szülészorvosokat hívni, akik bebizonyít-
ják, hogy az úgynevezett felfedezése csacskaság. Sok
magyar tudóst ismerek, akik örömmel vállalnák a
részvételt
A főtanácsos a vállát vonogatta.
– Más ötlete nincs?
– Van. De az drasztikusabb.
– Folytassa.
– El kell venni tőle a katedrát
A főtanácsos megnézte magának alaposabban
Stolzot. Őt úgy informálták, hogy a főigazgató úr
megveszekedetten gyűlöli Semmelweist Most végre
kibújt a szög a zsákból.
 – Ez nem ilyen egyszerű. Az uralkodó feltett szán-
déka, hogy kiegyezik a magyarokkal. Ilyen döntés
csak olaj lenne a tűzre. Félreértelmezhetik.
– Pedig lenne jelöltem is. Diescher János főorvos
úr, egykori egyetemi évfolyamtársam. Ő első osztá-
lyú nőgyógyász, garanciát vállalok érte, és spéciéi a
miazmás fertőzést vallja, boldogan átveszi tőle a
tanszéket…
– Miazmás fertőzés?!
– Igen. Egy másik iskola. A gyermekágyi lázat mi,
orvosok többféleképpen magyarázzuk. Ha Sem-
melweis kezéből kiragadják a kísérleti labort, ahol a
mániáival játszadozhat, az figyelmeztető jelzés le-
hetne számára.
Braunschweig felállt, elégedetlennek tűnt
– Abban reménykedtem, hogy ön elárul nekem va-
lami intimet erről a Semmelweisről. Olyasmit amivel
megszorongathatjuk a tökeit. Ilyesmiről nem tud?
– Nem – csóválta a fejét Stolz – , ilyesmiről nem
tudok
– Kár – a főtanácsos elballagott az íróasztalához,
jelezve, az audiencia véget ért
Stolz feltápászkodott, kifelé indult Már az ajtónál
járt, mikor Braunschweig megkérdezte:
– És mi lenne a második lépés? – majd látva Stolz
csodálkozó tekintetét hozzáfűzte: – Azt mondta ko-
rábban, hogy első lépésben. Mi lenne a második?
 Stolz szorongatva a kilincset habozott el- menjen-
e a végsőkig. Ám aztán úgy döntött, mit veszíthet
– Ha nem lehet megállítani, mert ez is elképzelhe-
tő, Semmelweis ugyanis ritka makacs ember, ak-
kor…
– Akkor? – türelmetlenkedett Braunschweig.
Stolz megemelte a jobb karját és egyenes tenyér-
rel a levegőbe suhintott Mint amikor egy vágással
elnyiszálják a baromfi nyakát Falussy két vagy há-
rom évvel ezelőtt figyelt fel rá. Talán észrevehette
volna a jeleket korábban is, de ha az ember folyama-
tosan látja másikat, akkor a változások úgy folynak
egymásba, tapintatosan, akár az elfogyó fények a
szobában egy lassú, téli délutánon. Márpedig amióta
egy drasztikus döntéssel hátuk mögött hagyták Bé-
cset, ők ketten szinte naponta találkoztak.
Ám végül Falussy hónapokig tartó könyörgése
végre célba ért, és Semmelweis hajlandónak mutat-
kozott felkeresni egy szakembert Tihamér persze
inkább belgyógyászt preferált, de Ignác sorra pöc-
költe le ajánlatait Egyiküket azért nem szívelte, mert
ismerte valahonnan, a másikat meg azért, mert soha
nem hallott róla. Falussy végül, kínjában, ikreinek
gyerekorvosát javasolta, akire Semmelweis, Tihamér
legnagyobb meglepetésére, rábólintott
Bókay a negyvenes éveinek elején járt, nagydarab,
bozontos üstökű fickó volt a lurkók imádták. A félig
tréfás megjegyzéseket is fülsiketítő hahotával jutal-
mazta. Saját magáról, mint Brumi doktor bácsiról
beszélt egyes szám, harmadik személyben. Brumi
doktor bácsi majd megnézi a torkod, Brumi doktor
bácsi majd megütögeti a hátad, Brumi doktor bácsi
felvágja szépen a hasikád.
Semmelweis egyszer látta Bókayt mikor a doktor
Tihamér belázasodott ikreihez szaladt ki, és a né-
hány perces benyomás elégnek bizonyult szimpátiá-
jához.
– Rendben van – mondta Tihamérnak – , hozzá
elmegyek Kérj időpontot.
Falussy aggódva figyelte barátja évek óta tartó
hanyatlását Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy
Bókay a legalkalmasabb szakember az analízishez.
De most örülnie kellett, hogy Ignác egyáltalán haj-
landónak mutatkozott bárkivel megosztani a prob-
lémáit Mindenesetre a vizitet megelőző napon felke-
reste a gyerekorvost
– Arra kérlek, János, hogy Ignáccal még a szokott-
nál is türelmesebb légy – kezdte – , ritka nehéz eset
Először is, nem tartja magát betegnek
– Nehogy bemutasd! – Bókay portóit kortyolga-
tott, ilyenkor, estefelé, már ellazult – Nem csupán
ismerem a munkásságát, hiszek is neki. Lenyűgöző-
ek a klinikájának statisztikái, mint ahogy éveken át a
Rókusé is azok voltak
– Az a baj, hogy kevesen vagyunk, akik ezt gondol-
juk Markusovszky, Balassa, te, én, és már el is fogy-
tunk Mindenki más hülyének tartja. De ezt majd el-
dönti az idő. Az a baj, hogy Ignác… miképpen mond-
jam, hogy értsd, szóval… megváltozott… gyökere-
sen… másik ember lett…
– Korányihoz kellene mennie, ő…
– Nem – vágott közbe Falussy – , senkihez nem
hajlandó. Az, hogy holnap eljön hozzád, az már dia-
dal! Hallgasd meg, próbálj kiszedni belőle minél töb-
bet Nem hiszem, hogy diagnózist fel lehet majd állí-
tani, de talán…
– Mondd!
– …talán a te szemed többet lát, mint az enyém.
Beavatlak, engem mi kavart fel először. Minden, ami
utána jött, csak hab a tortán. Ma már úgy gondolom,
hogy legalább hat éve elkezdődött… Különös volt és
megmagyarázhatatlan…
Falussy sóhajtott
– Én Ignácot húszéves kora ismerem. Még az egye-
temen lettünk barátok. Ugyanabba a kórházba kerül-
tünk Bécsben, nőgyógyászként Akkoriban tette azt a
felfedezését amelyik… Hagyjuk, hosszú. Mindeneset-
re testközelből láthattam a megaláztatását Kinevet-
ték Elüldözték Együtt jöttünk haza, ma már jószerint
az egyetlen vagyok, akit közel enged magához. Az
azóta történteket gondolom, nagyjából te is ismered.
Tízvalahány éve átvette Birlytől a Rókust aztán ki-
nevezték az egyetemen, megnősült jöttek a gyerekek
egyik a másik után. A klórvizes dezinficiálás őt iga-
zolta. Legalábbis azon a néhány helyen, ahol beve-
zették És öt éve, ha jól emlékszem, igen, öt éve meg-
jelent a könyve. A gyermekágyi láz kóroktana, fo-
galma és megelőzése.
Bókay felállt, elcammogott a könyvespolcig, és ki-
emelte a kötetet
– Voilá! – tartotta a magasba.
– Olvastad? – csodálkozott Falussy.
– Nem bírtam – vallotta be Bókay. – Nekimentem
többször, de képtelen voltam végigrágni magam raj-
ta.
– Ez az! – csapott le Falussy. – Erről akartam veled
beszélni!
Falussy felugrott, járkálni kezdett
– Ignác sokáig nem volt képes írni! Ha kezébe ka-
pott egy tollat, szinte megbénult! Fogalmam nincs,
ez talán egy betegség volt, nem tudom. Szóvakság,
magamban így neveztem. Ignác, ha érvelni kellett
valami mellett vagy ellen, lenyűgöző volt. De csak
szóban! Ha ugyanezt papírra kellett vetnie, zavarba
jött Mellébeszélt! Kihátrált! Akkoriban Bécsben Sko-
da, biztos hallottál róla, Skoda professzor könyör-
gött neki, hogy publikálja a felfedezését, de Ignác
képtelen volt rá! Ez tizenöt évvel ezelőtt történt De
öt éve, egyszer csak…
Falussy lecövekelt Bókay karosszéke előtt, szét-
tárta a karját
 – Nem akarod azt mondani, hogy egyik napról a
másikra megjött az írókája? – csodálkozott Bókay.
– Ha nem is egyik napról a másikra, de lényegében
így történt Azt az embert, aki irtózott tolltól és pa-
pírtól, mintha egy tündér megérintette volna a va-
rázspálcájával, elkezdett írni. Sőt rákapott az írásra!
De ez még semmi! Azt mondod, nem voltál képes el-
olvasni a könyvét Nagyon is értem. Nekem is kín-
szenvedést okozott Mert Ignác, ha érvelni kellett, bi-
zonyos témákban verhetetlen volt Ám mikor kör-
mölni kezdett, elviselhetetlenül bonyolult lett Ter-
jengős! Önismétlő! Modoros! De mintha gőzgép
kezdte volna hajtani ott belül, többé nem lehetett le-
állítani! Beleszeretett a tollforgatásba! Könyvének
megjelenése után levelezni kezdett Európa összes
nőgyógyászával. Ezek az irományok forrtak az indu-
lattól! Némelyiket odaadta nekem olvasásra. Hem-
zsegtek bennük az elírások. Próbáltam javítgatni,
legalább a nyelvtani hibákat. Kiragadta a kezemből a
leveleket és káromkodott.
– Káromkodott?!
– Igen, újabban gyakran átkozódik. Meg sok más
egyéb. De ezekről talán majd beszámol neked. Vi-
szont a semmiből jött írásvágya, úgy tudom, csak
nekem tűnt fel.
– Félek, Brumi doktor bácsi kevés lesz ehhez – je-
gyezte meg Bókay.
 Semmelweis másnap a rendelési idő végén, aho-
gyan megállapodtak, pontban hatkor becsöngetett
Bókayhoz. Feszült volt, ellenséges.
Bókay, hogy oldja a helyzetet, leültette, kávét
szolgált fel, csevegni próbált Kedélyeskedése zá-
tonyra futott Ignác mogorvaságán.
Kis idő múltán Semmelweis felpattant és vetkőzni
kezdett
– Elég a színjátékból – dünnyögött, miközben le-
hányta magáról a nadrágot, zakót, inget – , fordul-
junk a lényegre. Engem a következő tüneteim ag-
gasztanak: forró a fejem, holott nincsen lázam. Ki-
szárad a szám, holott nem vagyok szomjas. És a pul-
zusom ezerrel ver, holott csak üldögélek. Hallott már
ön ilyesmikről?
Bókay felmordult, vállat vont, figyelmesen nézte
Semmelweist A férfi, aki anyaszült meztelenül állt
előtte, idősebbnek tűnt a koránál. Bőre sárgás volt,
petyhüdt, szemei alatt mélylila táskák, hordónyi ha-
sa puhán, szomorúan csüngött alá, vállai besüpped-
tek.
– Húzza ki magát, kérem – Bókay felkapta az asz-
talon heverő sztetoszkópot
– Francokat! Tud ezekre a tünetekre valamilyen
magyarázatot, vagy öltözhetek? Ne raboljuk egymás
drága idejét!
– Kitátaná a száját, ha szépen megkérem? – kér-
dezte Bókay, a hisztis gyerekeknél bevált módszert
alkalmazva. Minél hangosabban nyavalyogtak a lur-
kók, ő annál csendesebben reagált.
Ignác szélesre nyitotta a száját, Bókay kanállal le-
nyomta a nyelvét Fehér lepedéket látott, ez bármit
jelenthetett A vérbő garat vöröses színben pompá-
zott, enyhe toroklob, állapította meg magában.
Semmelweis szemei gyulladtak voltak, talán a kevés
alvástól.
Ignác hanyatt feküdt a pamlagon. Bókay bő fél
órán át vizsgálta, nyomkodta a testet itt és ott, hall-
gatózott, néha behunyt szemmel, csupán fürgén
mozgó ujjaira hagyatkozva.
– Öltözzön fel, kérem – mondta végül, elfordult,
erőt gyűjtött
Bókay azt tanulta eddigi praxisából, hogy a jó or-
vos attól jó elsősorban, hogy vakmerőén kérdez. A
gyerekek képtelenek megfogalmazni a bajaikat Itt
fáj, ott fáj, nem is tudják, egyszer csak sehol sem fáj.
Brumi doktor bácsi csalhatatlan empátiájának, és
rafinált tűpontos kérdéseinek köszönhette sikereit.
Pesten és Budán ő volt a legkeresettebb gyerekor-
vos. Mikor Semmelweis elhelyezkedett vele szemben
a karosszékben, először is pipára gyújtott, és hos--
szan elgondolkodott
– Nézze, Ignác – kezdte töprengve – , testileg nincs
nagy baj. Ám ezt ön valószínűleg nálam is jobban
tudja. A homloka meleg, de nincs láza. A száj üreg
száraz, de csak enyhe torokgyulladása van, talán
csak sokat kiabál. A szíve valóban úgy ver, mintha
futva megkerülte volna az Egyenlítőt De ezt én nem
tartanám szervi bajnak. Emészti magát főorvos úr az
utóbbi időben valami miatt?
Semmelweis habozott
Falussy azt hihette, hogy folyamatos aggódása
célba ért Szegény úgy gondolja, azért jött el végül
ide, egy gyerekdoktorhoz, mert betegnek tartja ma-
gát Nem, erről szó nincs! Ha komoly bajt sejdítene,
akkor nem a népszerű Brumi doktor bácsit keresi
fel, hanem besétál Korányi Fricihez, aki Szent Rókus
idegosztályát vezeti. Frici tiszteli őt, többször fel-
ajánlotta, hogy szívesen megvizsgálná. Ám, ha hozzá
jelentkezett volna be, elismerné, hogy a tünetek,
amelyeket észrevett magán, idegi eredetűek Márpe-
dig ezzel nem volt kedve szembenézni. Ezért jött el
ide, Bókayhoz.
Nézte ezt a barátságos mackót, aki elmélyülten
szívta a pipáját, aki végtelen nyugalmat árasztott,
miközben kíváncsian bámulta őt, és nyilván fogalma
nincs arról, hogy Semmelweis Ignácot hányán és mi-
lyen eltökélten utálják. A gyerekgyógyászat sziget
ebben az elutasító, irigy, besavanyodott szakmában.
Bókayt tán beavathatja némely dologba.
– Igen – bólintott Ignác lenne itt valami, amely, fo-
galmazzunk így, megrémít
 – Erős kifejezés. Úgy értem, a rémület Általában
azt jelzi, hogy nem tudunk valamivel szembenézni.
Azt jelzi?
Ignác elmosolyodott Mennyire igyekszik ez a
Brumi bácsi. Szinte megható.
– A düh. Az én dühöm – vágott Semmelweis a kö-
zepébe. – Ezzel nehéz mit kezdenem.
– Milyen düh? Feneketlen, maró vagy oda- csapós?
– Odacsapós – csodálkozott el Ignác. – Dobálós.
– Mi váltja ki?
– A türelmetlenségem!
– Ez érdekes. Kifogyott volna a türelemkészlete?
– Türelemkészlet?! Ez remek! Sose fogalmaztam
volna meg így! Ennyi birkaság volt a raktáron, egyet-
len dekával sincs több! Bravó, Brumi doktor bácsi.
– Igyekszem – mosolyodott el Bókay. – Egyébként
a türelem manapság valóban nagy erény. Nálam is
fogyóban a készlet Visszatérve a dühre… fel tudná
idézni… mióta van ez a… felpaprikázódás?
– Várjon csak… néhány éve… az Újvilág utcai kli-
nikán… nem mondom a nevét, egy kollégánk, kilé-
pett a kórteremből, ahol megvizsgálta a grófhőt, neki
sem mondom meg a nevét., arra is emlékszem, méh
körötti izzadmány volt a diagnózis… szóval a kolléga
bement a másik kórterembe, fertőtlenítő kézmosás
nélkül… utánakiáltottam… megvonta a vállát… elpat-
tant bennem a húr… hozzávágtam az órámat., ripi-
tyára törött…
 – Káromkodott is?
– Ó, nem is sejti, Brumi doktor, hogy én miket tu-
dok!
Semmelweis a szája szélét rágta.
– Néha utólag – tette hozzá – elcsodálkozom ma-
gamon.
– Emlékszik, hogy akkor, ott mit kiabált?
– Ocsmányságot… Hagyjon engem békén, ne fag-
gasson!
– Bocsánat – szívta meg a pipáját Bókay. – Oda is
csap néha, ugye?
Semmelweis ingatta a fejét
– Oda – morogta. – De nem akarok róla beszélni.
– Ahogy óhajtja… Miután kiadta a dühét, meg-
könnyebbül?
– Az utóbbi időben még azt sem. Cipelem ma-
gammal. Napokig.
– Ez lehet a baj – mondta Bókay – , hogy ez a düh,
ez a méreg ott marad önben, és roncsol. Aludni tud?
– Éjszaka nem nagyon. De nappal váratlanul tör
rám az álmosság. Rendelés közben ledőlök, mint aki
elájult Alszom két órát, felébredek, nem tudom, hol
vagyok. Újabban reggeli után is előfordul. Visszafek-
szem, alszom…
Semmelweis hallgatott egy ideig.
Aztán vett egy nagy levegőt, és hozzáfűzte:
– …és egyre nő bennem a vágy. Vadállati vágy.
– A vágy?! Mire?
 – Mire, mire, Brumi bácsi, hogy a fene enné meg
magát, a cunnusra, mire másra!
Bókay kezdte érezni, nagy a baj. De azt is, hogy ő
képtelen lesz ezt kezelni. A morc férfi, aki vele szem-
ben ült, és kóstolgatta őt, rafináltnak hitte magát,
hogy egy gyerekdoktornak vall be néhány fura tüne-
tet Ám Bókay a praxisában túl sok dühös kisgyereket
látott ahhoz, hogy forró homlokú kollégáját elintézze
egy kézlegyintéssel.
Ignác minél tovább gondolkodott a Bókay doktor-
nál tett látogatásán, annál inkább rosszul érezte ma-
gát Másnap reggel felugrott a reggelizőasztal mellől,
elengedte a füle mellett Mária rikácsolását és kis hí-
ján fellökve a dadust berohant a dolgozószobájába.
Ezt a tegnapi ügyet egyféleképpen teheti csak jó-
vá! Ha késlekedés nélkül bocsánatot kér Bókaytól.
Pár perc alatt lefirkantotta a levelet, leragasztotta
a borítékot, és küldöncért szalajtott
Tisztelt Doktor Uram — kezdődött az iro-
mány – , rettentő módon szégyellem magam!
Nem csupán azért, mert fölöttébb fennhéjázó vi-
selkedésemre ön semmiképpen rá nem szolgált,
hanem elsősorban avégett, mert én önt azzal az
elhatározott céllal kerestem föl, hogy egyenes
kérdésekre egyenes válaszokat adjak. Ezekhez
képest én csak heteltem- hatoltam, önt méltósá-
gában nemegyszer megsebeztem, és némely oko-
kat ugyan feltártam Ön előtt, de a lényeget el-
 hallgattam. Ez a lényeg pediglen a következő
Ion: az én dühömnek a valódi oka az, hogy a
gyermekágyi lázról alkotott véleményemet a
magyar és a világ szülházainak orvosai semmibe
vették és veszik, holott felfedezésem — a klórvi-
zes kézmosás — az emberiséget, annak legna-
gyobb részét ezen ostortól a lehető leggyorsab-
ban megmentené. Na mármost azt nem hinném,
hogy ez az én dühöm beteg dolog lenne, de még
inkább elutasítom, hogy ebből a dühből engem ki
kellene gyógyítani! Viszont ön, tisztelt Bókay
doktor Úr, fogadja a legőszintébb bocsánatkéré-
semet, mert én az ön jó szándékát, és magas
szakértelmét hebehurgya viselkedésemmel igno-
ráltam.
Maradok a legnagyobb tisztelettel,
Semmelweis Ignác.

A levél elment, de Ignác ettől még nemigen érezte

jobban magát
Gyalog sétált be az egyetemre, hátha kiszellőzik a
feje, és megszabadul a bűntudatától. A szobájából
egyenesen letrappolt az egy emelettel lejjebbi klini-
kára. Talán ennek a lelkiállapotnak is volt betudható,
ami bekövetkezett
A nagyvizit sleppje lecövekelt Bohus nagyságos
asszonynál, aki történetesen Ignác privát betege is
volt Semmelweis figyelmesen tanulmányozta a kór-
lapot
– Jól látom, nagyságos asszony – kérdezte – , hogy
éjszaka hányingerre panaszkodott? És torokkapa-
rásra?
– Csak forgolódtam – próbált felülni a fiatal nő,
már amennyire kapitális hasa engedte – , lehet, hogy
megfáztam.
Bohusné utolsó hetes volt másnapra írták ki.
– Megvizsgálnám.
Semmelweis az ágyhoz lépett az orvosok, és ápo-
lónők kara tiszteletteljesen egy méterrel hátrább
húzódott Bohusné kissé odébb rúgta a takaróját. Ig-
nác megtapogatta a hasát majd térdre ereszkedett a
hüvelyvizsgálathoz. Akkor vette észre. Egyelőre
megpróbált úrrá lenni a felindultságán. Gondosan
megvizsgálta az asszonyt, majd feltápászkodott, és
meghajolt
– Nincs semmi baj, holnap megszüljük a trónörö-
köst De most megkérhetem a nagyságos asszonyt,
hogy egy percre kiszálljon az ágyból?
Elszörnyedés moraja sepert végig a kórtermen.
Bohusné asszony nyögve lekászálódott, félreállt
Semmelweis szemvillanással maga mellé rendelte
a főnővért Szó nélkül az ágyra mutatott A lepedőn
meggypiros, elkenődött vér és sárgára fakult há-
nyásfoltok rajzolódtak ki. A riadt Ágota főnővér sú-
gott valamit Semmelweis fülébe.
 Ignác egyetlen erőteljes rántással megszabadítot-
ta az ágyat a lepedőtől. Miközben a hóna alá gyűrte,
Bohusnéra mosolygott.
– Amíg a nővérek áthúzzák az ágyát, átkísérik a
nagyságos asszonyt egy másik fekhelyre.
Biccentett, és be sem fejezve a vizitet, kiszáguldott
a kórteremből.
Konflisba is pattanhatott volna, de úgy érezte, ha
most nem mozoghat, darabokra tépi az indulat A
Győző utcán még csak sietősen lépkedett, de mikor
befordult a Karácsonyi utcába, már szaladt Hóna alól
kiszabadult a véres lepedő, úgy ráncigálta maga
után, mint egy halotti leplet
A Barabás Gőzmosoda az Állami Tanítóképezde és
a Vöröskereszt Egylet közé ékelődött keskeny telken
helyezkedett el, földszintes, fehérre meszelt épület-
ben. Az üzem egyetlen, irdatlan teremből állt, az em-
ber szinte beleszédült, mikor belépett Finom, áttet-
sző pára gomolygott a helyiségben, elárasztva min-
dent, a látogató akárha egy lázas álomba csöppent
volna. A terem végében mamutnyi vashengerekben
bugyborékolt a forró víz, tompa zümmögésük volt az
aláfestő zene, amelyet néha üstdobszerű puffanások
kísértek. A mosodában izzasztó volt a forróság. A
mennyezetről fregolik százain száradtak a ruhák, in-
gek, lepedők, alattuk végeláthatatlan sorban vasal-
tak, hajtogattak a fityulás, búzakék kötényes asszo-
nyok. Szakadt róluk a veríték.
 Ignác járt már itt kétszer is, az egyetemi klinika és
a mosoda közti szerződés ügyében. Mindamellett
ezúttal is hátrahőkölt, mikor megsuhintotta a hőség,
és kellett egy perc, amíg hozzászokott a szeme a
ködfátyolhoz. Karjára csavarta a lepedőt, és sebesen
megindult a terem hátsó fertálya felé.
Amíg maga mögött hagyta a csodálkozó tekintete-
ket, újra elfogta a harci láz.
A gőzmosoda legeslegvégében, a sarokban egy
bepárásodott falú üvegkalickában székelt a tulajdo-
nos, Barabás Zénó. Ignác anno vele kötött megálla-
podást a klinikai fehérneműk tárgyában. Három na-
gyobb gőzmosoda uralta a várost, a Barabás- féle
üzemnek volt a legjobb híre. Viszont náluk volt a
legmagasabb ára is a mosásnak
Semmelweis belökte az üvegkalitka ajtaját Bara-
bás úr behunyt szemmel ringatózott hintaszékében,
tán el is szusszanhatott kissé.
– Ön egy gonosztevő! Miket művelnek itt a szen--
nyes holmival?! Hogy nőne egy irdatlan fasz nyom-
ban a homlokára! – csapta az asztalra Ignác a vérfol-
tos lepedőt – Hogy merészelte kiadni ezt itt? Ehhez a
lepedőhöz maguk hozzá sem értek! Úgy küldték
vissza, ahogy megkapták!
Barabás Zénó megkísérelt felugrani, de mert erre
az ordításra ébredhetett, és hintaszékből amúgy sem
könnyű kikászálódni, oldalra dőlt a székkel együtt
 Mire feltápászkodott, Ignác már az orrához nyom-
ta a vérfoltos vásznat.
– Szagolja csak meg! Hogy az isten verje bele ma-
gába a rothadó fütykösét! Szagolja! Szívja! Érzi?!
Barabás Zénó mit tehetett mást szagolt
– Sajnálom – makogta végül. – Becsúszik egy- két
hiba…
– Hiba?! – harsogott Ignác. – Ez bűn, nem hiba! Ez-
zel a fertőzött anyaggal embert lehet ölni, kurafi!
Ignác a gőzmosoda tulajdonosának fejére rántotta
a lepedőt. A künn vasaló, hajtogató asszonyok a ka-
litka homályos üvegfalán keresztül most szellemnek
láthatták Barabás urat
– Ugyan már, doktor úr – kapta le magáról a lepe-
dőt Barabás Zénó – , ez itten egy mosoda. Szökő-
évente előfordul az ilyesmi. Egy koszos darab vis--
szakerült a frissen mosottak közé, na bumm. Ez nem
bűn. Tudja, mi a bűn, doktor úr? A bűn az, ha teszem
azt, megcsal engem a feleségem. Ha ez megtörténne
uram, ezzel a vonalzóval verném el a csapodár fene-
két
A megszégyenített férfiú megkísérelte visszasze-
rezni elveszett méltóságát. Felkapott egy vonalzót az
asztalról, a levegőbe suhintott vele. Vigyorgott kín-
jában.
– Forduljon meg, maga ökör! – kapta ki Ignác Ba-
rabás úr kezéből a fa mérőlécet. Sem ereje, sem ked-
ve nem volt visszagyömöszölni sistergő indulatát –
Hasaljon az asztalra!
Barabás Zénó rémülten engedelmeskedett
Ignác magasba emelte a vonalzót, és lesújtott vele
a tulajdonos hátsójára. Legalább tízszer megismétel-
te ezt, nem számolta.
– Ahhoz képest, hogy gyilkos, olcsón megúszta –
lihegett, és elhajította a vonalzót.
 Tizenhét

Nem, nem, nem, és nem!

Ez többé nem fordulhat elő! Ignác felült az ágyban.
A teste számtalan ponton viszketett, csillapíthatatlan
szenvedéllyel vakargatta a bőrét A mellkasán és a
combján kiserkent a vér. Azt fel nem foghatta, hogy
Mária miképpen tud ilyen békésen aludni mellette a
baldachinos, széles ágyban, miközben ő órák óta
forgolódik, hempereg, szenved.
Még mindig gyönyörű, nyugtázta higgadtan. Mári-
áról félig lecsúszott a paplan, hason feküdt, a párnát
gombóccá gyúrva a feje alá tömve. Puha, duzzadt
melle, meztelen hátának sima íve izgalomba hozta
Ignácot Elindult a keze simogatni Mária popsiját de
visszafogta a mozdulatot
Nem! Valahogy el kell számolnia a ma történtek-
kel. Megütött egy embert Egy szinte vadidegent Úris-
ten, hol tart már!
Ignác lehelyezte a lábait a padlóra, ült néhány
percig az ágy szélén, bambult. Aztán macskaléptek-
kel kiosont a kamrába.
Gyertyát gyújtott, keresgélt valami rágcsálnivalót
Kiült a konyhába a szál csípős kolbásszal a kezé-
ben, számolta a közeli templomtorony órájának üté-
seit Három kongatás. Még négy óra, amíg beindul az
élet! De sokára lesz az!
Ivott egy pohár bort, egy hajtásra.
Lábujjhegyen átsompolygott az előszobán, benyi-
tott a gyerekszobába. A helyiség tele volt tejszagú
szuszogással. Sorban letérdelt az ágyak elé, megpu-
szilta őket Előbb Ticit, aztán Margitot és Bélát
Visszaódalgott a hálóba. Ha most visszafekszik,
össze fognak veszni.
Nyilván.
Ignác a karosszékbe ült, innen remekül rálátott
Máriára. Amíg ő a konyhában múlatta az időt, Mária
kitakarózott Buján, szégyentelenül a hátán hevert
ott, egyik lábát kissé felhúzva. Ignác még a sötétben
is ki tudta venni a szája széléről kicsorduló, hajszál-
vékony nyálpatakot
Innen, ahol ült, jól látta az ágy fölött, a fehérre me-
szelt falon a rovátkákat is.
Mikor is kezdte húzogatni őket? Öt hónapja, vagy
van már hat is? Az elsőt nem felejti el, amíg él. A
visszautasítástól felforrt a vére. Mit nem lehet őben-
ne szeretni? Mi az, amiért viszolyogni kell tőle? Fo-
gott egy plajbászt, és üvöltve, szörnyű vádakat vágva
Mária fejéhez, a ceruzával vonalat húzott a falra.
Ezentúl, ordította, minden egyes alkalommal, amikor
Mária ellöki őt, ide fog húzni egy strigulát! És íme,
borzongott meg Ignác a karosszékben, eltelt fél év,
és ő telefirkálta a hálószoba falát! A ceruzavonások,
minden ötödik áthúzva, megörökítették a szégyent,
mint ahogy rabok dokumentálják a fogyó napok
számát a börtöncella falán.
Megszámolom, döntötte el Ignác, most végre meg-
számolom. Harminchétig jutott, harminchét leala-
csonyító elutasításig. És akkor felüvöltött
Mária ijedten felült
– Mit ülsz ott? – tért magához az álomból, és
azonnal elfogta a rémület, ahogy eljutott a kába tu-
datáig a látvány.
A meztelen Semmelweis parázs szemekkel bámul-
ta őt, görcsösen szorította a szék karfáját, és csikor-
gatta a fogait
– Hány óra van? – tette hozzá, mintha nem lenne
mindegy.
– Harminchét Megszámoltam.
– Mi van? – motyogta Mária, és teste elé húzta a
paplant
– Harminchétszer mondtál nemet! Az elmúlt hó-
napokban harminchétszer utasítottad vissza a férj-
uradat Harminchétszer nem akartál velem…
– Ne légy közönséges!
– …baszni!
Mária gyorsan maga mögé nézett, a strigulákkal
elcsúfított falra. Sajnos végérvényesen felébredt Ig-
nácnak ehhez nincs joga. Ehhez egyetlen férjnek
sincs joga. Ő ennek az embernek három gyereket
szült!
 – Húzd be a harmincnyolcadikat! És hagyjál alud-
ni!
Mária hasra vágta magát, fejére húzta a takarót
Falussy már Bécsben vett magához morfint, akko-
riban elsősorban kedélyjavítónak. Szomorúság ellen
szedem, mondta egyszer Semmelweisnek, aki rácso-
dálkozott, barátja milyen gyakran önti az adag port a
borába vagy a sörébe. Te állítottad, nyugtatta meg
akkor Tihamér Ignácot nevetve, hogy ópium és hi-
gany nélkül nem szeretnél orvos lenni.
Máriának is először Falussy szúrt a bőre alá egy
porciónyit, nem sejtve, milyen lavinát indít el ezzel.
Maga Ignác kérte meg erre Tihamért Béla megszüle-
tése utáni napon. A kisfiú fájdalmas, hosszú vajúdás
után jött a világra, és a kimerült, remegő térdű as--
szonynak lebegő, lepke álmot hozott a negyed köb-
centi mákony.
De azt már Semmelweis nem tudta, mert eszük
ágában sem volt őt beavatni, hogy e perctől kezdve
Mária először kéthetente, majd egyre gyakrabban
kérte meg Falussyt a boldogságszúrásra. így nevezte
el a nő a morfininjekciót A kínzó migrénem elűzésé-
re kérem, nyugtatgatta Mária Tihamért, és mindket-
ten meggyőzték magukat hogy a szer lokális fájda-
loműző, csupán azt a helyet zsibbasztja, ahol a baj
székel.
Falussy újabban kezdett megbékélni a gondolattal,
hogy ő maga ugyan függő, de csak gyengén, mert
kétnaponta befecskendezni egy fél adagot a bőr alá
nem igazi kockázat és ha az ember szigorúan tartja
magát az időponthoz meg a mennyiséghez, akkor
nem lehet komoly baj.
Mária hetente egyszer- kétszer besurrant a Szent
Rókusba, kendővel bugyolálta körül a fejét nehogy
felismerjék. Fellopózott Falussy szobájába, beadatta
magának a morfint és olyan sebesen, ahogy jött tá-
vozott. Mikor a hálószoba falára a negyvenedik stri-
gula is fel- vésődött, elhatározta, hogy megosztja ag-
godalmait Falussyval. Az obiigát boldogságszúrás
után kibogozta a kendőt
– Én ezt nem bírom tovább, Tihamér – suttogott – ,
éjjel- nappal szerelmeskedni akar.
Falussy hümmögött Azzal mégsem tromfolhatja le
Máriát, hogy Ignác viszont frigiditással gyanúsítja a
feleségét, mert hajánál fogva előcibált indokokkal
kibújik a házasélet alól.
– És zabái! – fortyogott tovább a nő. – Legalább
nyolc kilót hízott az elmúlt hónapokban! Tihamér,
beszélnie kell vele!
– Mit mondhatnék? Járjon kuplerájba, hogy lecsa-
polja a szenvedélyét? Fogja magát diétára?
Mária a vállát vonogatta.
– Iszik is. Zugivó. Éjjelente magába dönt fél liter
pálinkát
Falussynak nagy önuralmába került, hogy ne mu-
tassa ki fokozódó szorongását Nemrégiben Bókay
osztotta meg vele aggályait, most meg kiderült Ig-
nácról, hogy talán alkoholista lett
– Tudja, mire gyanakszom? – Falussy az íróaszta-
lán matatott, nem szívesen nézett volna most szem-
be a nővel.
– Mire, Tihamér?
– Talán a morfium az ok A legújabb kutatások sze-
rint erősen csökkenti a libidót
Eltelt egy kis idő, amíg Mária megértette, Falussy
neki címezte a megjegyzését
– És? – kérdezte ellenségesen. – Ez azt jelenti,
hogy maga engem hibáztat? Hogy nem teszem szét a
lábam fúrtonfurt? Szégyellje magát!
Mária felkapta a kendőjét, és kiviharzott a szobá-
ból.
Semmelweis a lábtörésének köszönhette Máriát
A Rudas fürdő nyolcszögű medencéjéből lépett ki,
az utolsó lépcsőfokban botolhatott meg. Mindez csak
feltételezés, mert Ignác, mikor elvágódott, a fejét is
beverte, és elájult
Később többször felidézte a zöld barlangot, ahol
járt Bár a szemtanúk szerint néhány pillanat múlva
magához tért, Ignác jóval hosszabb időnek érezte az
utazást sőt utóbb meggyőzte magát hogy a halálból
tért vissza.
Maga az elcsúszás pillanata kihullott a fejéből. Az
egyik percben még a fürdő medencéjében állt a kö-
vetkezőben már a barlangban úszott Ignác azt me-
sélte, nem hitte volna, hogy a zöld színnek ennyi ár-
nyalata létezhet A víz a drágakőre, a smaragdra ha-
jazott, a sziklaüreg mélyében felsejlő zuhatag a nö-
vényre, a páfrányra. A falakon a mézes dinnye húsá-
nak tavaszi zöld színe tükröződött Csecsemők úsz-
tak vele szemben. Bőrük fűzölden csillogott vak
szemükből a vízbe csörgött valami sűrűbb váladék,
articsókazöld színű szivárgás, és ez azonnal össze-
keveredett a barlangi tó smaragdjával. Így aztán
mentaszínű csíkot húztak a babák maguk után. A
mennyezet a malachit halványabb zöldjében villó-
dzott
Sokáig úszott Ignác ebben a zöld tobzódásban,
időtlen ideig, a vak csecsemők ezrei, százezrei sod-
ródtak vele szemben, de valahogy soha nem értek
hozzá, kecsesen, gyöngéden kerülték ki őt
Mikor magához tért, egy fiatal lány kíváncsi tekin-
tetével találkozott
Weidenhofer Mária elkísérte őt a kórházba, aztán
naponta meglátogatta. Tizenkilenc év volt köztük,
ezért Ignác sokáig nem értette ezt a ragaszkodást
Azon a napon, mikor már mankó nélkül tudott járni,
a lány meghívta magukhoz délutáni teára.
A Weidenhofer- ház szalonjának ablaka egy apá-
cazárda kertjére nézett A novíciák éppen labdáztak.
Csillogó viháncuk felhallatszott az emeletig. Mária
pipázott Ignác az idáig még soha nem látott fiatal
lányt, aki ennyire fittyet hányt volna az illemre.
 – Tudja, hogy nevezik magát a háta mögött? – fújta
a füstöt a férfira.
Ignác a lábadozás hetei alatt néhány dolgot elárult
magáról.
– Nem igazán érdekel, de azért mondja.
– Fantasztának.
– Hízelgő.
– Van rosszabb is. Doktor Klórgia. Ezt mondják
– Söpredék – szűrte a fogai közt a szót Ignác. –
Rohadjanak meg.
Mária kacagott. Imádta, ha Ignác indulatba jött
– Nézze csak – nyújtotta a kezét a férfi felé fogja
meg azonnal!
Semmelweis tapintatosan megérintette Mária ka-
csóit
– Jéghideg.
– És mi a diagnózisa, doktor Fantaszta?
– Apparatus circulatorius.
– Ijesztően hangzik
– Pedig csak egy apró vérkeringési zavar.
– Mi lenne, ha megmelegítené?
Ignác roppant zavarban volt Semmi kétség, ez a
szemtelenül fiatal lány kikezdett vele. Vénnek, ne-
hézkesnek érezte magát Mária egyszer csak átkarol-
ta a nyakát és beleharapott a szájába. Ignác feljajdult
– Ez fáj!
 – Fájjon csak! Ha ilyen gyámoltalan, ha ennyire
nem tud kezdeményezni, akkor még sípcsonton is
rúgom. Azonnal csókoljon meg!
Mária jobb kezében, amelyet most Ignác tarkója
mögött tartott, parázslót! a pipája. Semmelweisnek
nem maradt sok választása.
A csók után lényegében minden eldőlt
– Tudod, Semmelweis – súgta a lány én ott, a Ru-
dasban elhatároztam, hogy te leszel a férjem. Mond-
tam is a papának, azt hitte, viccelek De én bizonyos
dolgokban nem ismerem a tréfát
Ignác három hónappal később visszautasította a
zürichi egyetem meghívását az oktatói állásra, és
krisztinavárosi Havas Boldogasszony plébániatemp-
lomban örök hűséget esküdtek egymásnak Máriával.
A szertartást Ignác fivére, Károly celebrálta.
Három héttel a Bókaynál tett vizit után Sem-
melweis az utcán összefutott a gyerekorvossal.
Mindketten megemelték a kalapjukat, de gyilkos, ta-
vaszi szél fújt, Bókaynak kirepült a kezéből a fejfedő,
vágtathatott utána. Szerencsésen alakult így, mind-
ketten megkönnyebbültek, hogy ily módon elszállt a
mód a diskurzusra.
Ignác az egyetemre tartott. Újabban azt a szokást
vette fel, hogy előadásai másnapján számonkérte a
bábanövendékektől, mit értettek meg az előző napi
tananyagból. Az első csoportnál nem is volt semmi
gond, de a következőnél egy bizonyos Horváth Elvira
belebonyolódott az ivarvérzés körüli elméletek út-
vesztőibe. Azt találta mondani, hogy a legkorszerűbb
nézetek szerint a hószámi vér olyan tisztátlan ter-
mészetű, hogy a havadzó nők közelsége romló befo-
lyást gyakorol bizonyos ételekre és italokra.
– Talán a férfiak e mérges behatás által meg is
halhatnak? – gúnyolódott Ignác vészjóslóan.
Közben érezte, hogy a savó a gyomrából megin-
dult fölfelé.
– Igen, ahogy a tanár úr kifejtette tegnap, ez bi-
zony megtörténhet – buzgólkodott Horváth Elvira,
nem érzékelvén a maró iróniát
– Hogy azt a fűzfán fütyülő, büdös pöcsű rézangya-
lát neki – süvöltött Ignác – , mit fejtettem én ki teg-
nap?!
Ütésre emelte a karját, mire a bábanövendék hát-
raugrott, és zokogni kezdett Semmelweis agya szét-
pattanni készült, ezért öklét a szájába tömte, és rá-
harapott A fájdalom észhez térítette. A teremben a
lányok, mint riadt bárányok, a sarokba gyűltek,
egymáshoz bújtak.
Kellett egy kis idő, amíg Ignác képes volt magát
összeszedni. Ilyen távol még soha nem járt Hogy bá-
banövendékeit, akiket egyenként, gondosan váloga-
tott ki a tanfolyamra, akiket becenevükön szólított,
akik mindannyian felesküdtek az ő klórmeszes mód-
szerére, így megalázza.
 Nem sok hiányzott ahhoz, hogy pofon csapja Elvi-
rát És mindez miért? Egy ostoba, végiggondolatlan
mondatért? A dühe, úgy tűnik, egyre szilajabb, egy-
szerűen erősebb, mint ő. Legyűrhetetlen. Mi történik
vele?
Mi a fészkes fene történik vele?
– Menjenek – makogta – , mára végeztünk.
Apus, villant be egyszer csak Ignácnak, Apus üvöl-
tözött így, mennyire rettegtünk tőle! Gyerekként at-
tól tartott, hogy a homlokán ilyenkor kidagadt lila ér
szétpattan, és a vérzuhatag elönti a szobát. Szegény,
drága Apus!
Délutánra olyan intenzív bűntudata támadt, hogy
kikerestette Horváth Elvira címét, és konflist ren-
delt, hogy nyomban felkeresse.
Kikocsizott a külvárosba. A nyomorúságos telepen
az előző napi esőzés sártengerré változtatta a föld-
utakat Valahogy átevickélt a kerítéskapuig, bekia-
bált. Fél tucat, mezítlábas, szedett-vedett, felnőttek-
től levetett göncökbe bújtatott gyerek rohant elő,
meg egy kortalan nő, aki egy almacsutkát rágcsált
egykedvűen. Kifejezéstelen tekintettel meredt a ha-
bogó Ignácra. Megfordult, kizavarta a ház elé Elvirát.
A lány szeme elkerekedett, mikor megpillantotta
Semmelweist a kapunál. Szabályosan megbénult,
nem volt képes egy tapodtat sem közeledni.
– Ne haragudjon, Elvira – nyögte Ignác – , azért
jöttem, mert…
 Nem tudta folytatni. A konflisban még ősz- sze-
szedet? mondatokat fabrikált, de most, itt hirtelen
elfelejtette. Próbált kutakodni zavaros agyában. Mi-
ért is jött ide? Mit akar ő ettől a nyúlarcú leánytól?
Lenézett a lábára. Gombócnyi sárdarabok ragad-
tak a cipőjére. Valami konkrét célja volt, arra emlék-
szik, növendékek, vizsga, sár, mindjárt beugrik, igen,
sár, Bányai úr, az egyetemi portás, Ticinek sapkát
kell venni, igen, na, rögvest mondja már, csak egy
percet kérne még.
Hoppá, az ivarvérzés!
Megvan, hál’ isten!
– …a már havadzott és szült nők szülszerveinek
lobjaihoz nemritkán hószámhiány társul, és ez pedig
vagy a petefészkek rejtett megbetegedése következ-
tében, vagy a méhszájajkak összenövése vagy hü-
velysértés és falainak ki- fekélyesedése…
Elvira és a szoknyájába kapaszkodó gyerkőcök ri-
adt tekintete belefojtotta Ignácba a szót
– Parancsoljon velem a tanár úr – rebegte Elvira.
Hoppá, bevillant! Ezt a lányt itt szemben, délelőtt
majdnem pofon vágta. Hiba volt.
– Elvesztettem a fejem – suttogta Semmelweis, és
megemelte a kalapját Tandler helytartósági tanácsos
berendelte magához Semmelweist
Tizenöt év alatt most hívatta be másodszor.
Először akkor kérette be a hivatalba, amikor a fér-
fi Bécsből hazatelepülve elhelyezkedési folyamod-
vánnyal fordult a Helytartósághoz. Semmelweis so-
ha nem látott még olyan különös helyiséget, mint
amilyen a tanácsos szolgálati szobája. Nehezen lehe-
tett eldönteni, hogy térdzoknira vagy börtöncellára
emlékezteti inkább. Irdatlanul hosszú, és valószínűt-
lenül keskeny helyiség volt, végében, a plafonhoz
közel, parányi ablakkal. Innen, a magasból szivárgott
be némi fény, és ez alá a rácsos ablak alá helyezték el
a tanácsos íróasztalát is. Ignác el nem tudta képzelni,
hogy volt képes Tandler úr az asztal mögé leülni,
mert a bútordarab éppen csak hogy elfért a szűk
térben, mindkét széle érintette a falat Ignác úgy kép-
zelte, a tanácsos reggelente keresztülmászik rajta,
vagy alatta kúszik át a térdén, hogy aztán esténként
ugyanezen az úton visszakecmeregjen.
Mindenesetre a kérelmezőknek nem volt lehető-
sége leülni, mert a szobában egyetlen szék volt, azon
pedig Tandler tanácsos trónolt.
Az első alkalommal, tizenöt esztendővel ezelőtt
hosszú ideig hagyta, hogy Ignác ácsorogjon íróaszta-
la előtt, matatott iratai között, majd fel sem emelve
fejét szónokolni kezdett. Tandler tanácsos békésen
duruzsolt, nem hangsúlyozott, mintha egy végtelen
imát mormolt volna.
– Önnek a fivére, Károly, tisztelt uram, három év-
vel ezelőtt honvédeket toborzott, pénzt gyűjtött a
lázadó kormány részére, és felszentelt pap létére
nem átallott tedeumot mondani számukra a belvá-
rosi templomban. Önnek, tisztelt uram másik három
testvére, Ágoston, János és Fülöp Alajos katonának
állt be a lázadókhoz, és ahogy itt látom, mind a né-
gyen eldobták a nevüket is, Semmelweisről Szeme-
rényire változtattak Ha ehhez hozzáveszem, hogy
önről, tisztelt uram igen ellentmondásos beszámo-
lók érkeztek el hozzám Bécsből, akkor őfensége kü-
lönös kegyeként vagyok értékelni azt a döntést, hogy
ön, egyelőre fizetés nélküli orvosként elhelyezked-
het a Szent Rókus Kórház szülészetén.
Semmelweis rezzenéstelen arccal hallgatta akkor
végig a litániát
Ezúttal viszont nem várt semmi jót az audienciá-
tól.
Itt, a Helytartóság második emeletén, mintha
megállt volna az idő. Tandler tanácsos nem örege-
dett, íróasztala éppen csak hogy elfért a falak között,
ülőalkalmatossággal továbbra sem kényeztették a
delikvenseket
– Tisztelt uram, érkezett hozzám egy feljelentés.
Névtelen. Ön néhány héttel ezelőtt tombolni kezdett
a Pilvax kávéházban. Összetörte a berendezést…
– …két poharat vágtam a falhoz!
Tandler tanácsos felemelte a karját, de ez nem be-
folyásolta a hangerejét Suttogva folytatta, kérlelhe-
tetlenül.
– …megkérem, tisztelt uram, hogy ne szóljon köz-
be! Nekünk, azaz a hivatalnak el kell gondolkodnia
azon, hogy meddig tűri ezt az útszéli viselkedést En-
gem nem érdekel, mert nem az én tisztem, hogy egy
szakorvosi vitában állást foglaljak…
Semmelweis elvörösödött, ököllel az íróasztalra
csapott Az üvegből kifröccsenő tintacseppek beterí-
tették az okmányokat
– Két tökfilkó okoskodott velem! Két birka medi-
kus!
– …az én hatásköröm arra terjed ki, hogy figyel-
meztessem önt, amennyiben…
Semmelweis soha nem tudta meg, miféle követ-
kezményekre számíthat Megfordult, kiviharzott a
szobából, és úgy becsapta maga mögött az ajtót,
hogy öklömnyi vakolatdarabok hulltak a padlóra.

Falussy a szerda estéit a Szalonban töltötte. Egy-

más között így nevezték azokat a vacsorákat, ame-
lyeket Pinke doktor, a sebész rendezett hetente egy-
szer a lazán szerveződött baráti társaságnak. Pinke
évfolyamtársuk volt a pesti egyetemen, akkor váltak
el útjaik, amikor a három barát, Semmelweis, Stolz
és Falussy kiköltözött Bécsbe az utolsó szemeszte-
rekre.
A Szalon férfitársaság volt, egyedüli nőként Pinke
feleségét fogadták el, szükségük volt valakire, aki a
vendéglátással járó ezernyi apró gondot magára vál-
lalja. A Szalonba elsősorban orvosok jártak, de az
évek során közéjük keveredett néhány ügyvéd, a
múzeumigazgató, a város főkertésze, sőt az utóbbi
hónapokban itt tömte a bendőjét Wirm Ármin is, a
népszerű költő. Falussy úgy került a kiválasztottak
közé, hogy néhány éve összefutott a házigazdával a
Magyar Koronában.
A vacsora, akár egy bűnös szeánsz, mindig velős
csonttal kezdődött. A behemót, ovális asztalhoz a
cselédlány és szakácsnő két kocsikeréknyi üvegtálon
hordta ki a csontokból elővarázsolt, forró, remegő
velőhalmot, megszórva csípős pirospaprikával, kör-
bedíszítve fényes fokhagymagerezdekkel. A vendé-
gek kiéhezett farkasfalkaként vetették rá magukat,
legtöbbször meg sem várva a sötétbarnára sütött ci-
pócskákat, amelyeket a Lőwyféle pékségből szállítot-
tak a lakásra kifejezetten erre az alkalomra.
Miközben éjfélig egyfolytában lakmároztak, ittak,
böfögtek, többnyire aktuális bűnügyekről, panamázó
politikusokról, és gyógyíthatatlan nyavalyákról
pletykálgattak, hiszen lényegében ezekről a témák-
ról lehetett felelőtlenül nyilatkozgatni, meg aztán
ahogyan haladt előre az este, s ők egyre inkább meg-
teltek, elnehezültek, sokszor átkiabálva a terjedel-
mes asztalt, azt sem tudták, a diskurzus hol tart ép-
pen, kit kell szidni vagy éppen feldicsérni.
Ezen a szerda estén, már jóval túl a főbb
.fogásokon, mikor a cselédlány éppen az aranyló
zsemlemorzsában megforgatott citromos túrógom-
bócokat szervírozta, és Pinke nagyságos asszony is
ott serénykedett mögötte porcukros üvegcséjével,
akkor a házigazda szóba hozta Semmelweist Ignác
kedvelt téma volt főként az utóbbi időben. A bolond
Náci, ebben az asztaltársaságban csak így nevezték,
és Falussy sem tehetett ez ellen semmit szóval a bo-
lond Náci, harsogta Pinke, állítólag agyonvert egy
szerencsétlen mosodást. A doktorok élvezettel me-
rültek el a részletekben, egymás szavába vágva is-
mertették a részleteket mintha színházi előadásról
fecsegnének, és felidéznék, hogy a nemrégen látott
darabban az egyik csepűrágó miképpen verte véres-
re a másikat.
– Nem így volt! – ordított Falussy. – Állítólag, mert
tudtommal egyikünk sem látta, állítólag néhányszor
megpaskolta egy hanyag mosodás hátsóját
Többen kacagtak.
Gajdos, a bőrgyógyász felállt a székére, azt riká-
csolta, hogy ő részletesen áttanulmányozta Sem-
melweis statisztikáit és azok hemzsegnek a hibáktól!
Mindenki megérezte, Gajdos bőrgyógyászt valami
személyes indulat vezérelheti, hogy a tét nélküli
csipkelődésbe egyszer csak beemelte Semmelweis
gyakorta felhozott számításait
– Be kellene dugni végre Nácit valahova – mondta
a beálló csendben Pinke.
– Mire célzol? – csapta le a villáját Falussy.
– Valami zárt helyre. A saját érdekében.
 Persze az, hogy Pinke bedobta Ignác nevét, ko-
rántsem volt véletlen. Közel két évtizede levelezett
Stolzcal, lényegében mióta Xavér Bécsbe költözött
Az utóbbi években tavasszal és ősszel ki is utazott
hozzá néhány napra a két város között nemrégiben
forgalomba állított gőzvasúton. Kapcsolatuk észre-
vétlenül elmélyült
Stolz vetette fel először, hogy Semmelweis állapo-
ta immár visszafordíthatatlan. Bármennyire a bará-
tomnak tartom még most is, mondta Pinkének leg-
utóbb, ki merem jelenteni, megkergült Minél előbb
elzárják, annál jobb. Csak a szegény családja, őket
sajnálom, papolta Stolz. Hány gyermeke is van, há-
rom? Stolz tekintete bepárásodott. Pinke sejtette
ugyan, hogy a két kiérdemesült férfiú barátságának
lehetnek olyan titkos rekeszei, amelyekhez neki
nincs kulcsa, nem faggatódzott
Inkább sűrűn bólogatott.
 Tizennyolc

Semmelweis felébredt
A nyaka elgémberedett, a szájában savanyú ízű
lett a nyál. A térdén egy könyv hevert, szétnyitva.
Adam Elias von Siebold, ez állt a gerincén domború,
aranybetűkkel, alatta pedig a cím: Néhány szó a hall-
gatóimnak a szülészet néhány tárgyáról.
Körbenézett. Hogy a fenébe került ide? A saját
könyvtárszobájában ült, pontosabban félig lecsú-
szott már a karosszékéből, összegombolt felsőkabát-
ja elszorította mellkasát A szoba sötétbe borult, de
mert a függönyöket nem húzták össze, némi deren-
gés becsorgott az utcáról. Úgy látszik, elaludhatott itt
a dolgozószobájában, olvasás közben.
Nem emlékezett arra, mit csinált korábban, hány
órája heverhet itt e kényelmetlen pózban. Furcsa,
hogy a lány nem ébresztette fel, és Mária is itt felej-
tette.
Sóhajtott, összecsukta a könyvet, nyújtózkodott
Átosont a hálóba. Mária összegömbölyödve aludt,
hálóinge felcsúszott a derekáig. Ignác lehányta ma-
gáról a ruháit, becsússzam mellé az ágyra.
Addig fészkelődön, amíg szemmagasságba nem
került Mária szeméremdombjával. Megérintette a
dús szőrzetet, aztán ráhelyezte a tenyerét, és óvatos,
körkörös, finom mozdulatokkal masszírozni kezdte.
Mária felriadt
– Mit csinálsz? Lefeküdtél végre? Békén hagynál?
– Simogatlak
– De fáj. Mondtam már, fáj!
– Nem fájhat Azt csak képzeled. Meg fogod látni,
milyen jó lesz.
– Nem!
Mária felült, maga alá húzta a lábait. Befészkelte
magát az ágy végébe. Mögötte, a falon még a sötét-
ben is meg lehetett számolni a ceruzákkal behúzott
strigulákat
– Most sem akarsz? – kérdezte Ignác rekedten.
– Aludtam. Álmodtam. Én nem tudok így.
– Soha nem tudsz.
– Így nem. Hogy felkeltesz, rám mászol, erősza-
koskodsz.
– Jó. Hagyjuk.
Mária eligazította magán a hálóingét, visszafeküdt
Egészen az ágy szélére húzódott, hátat fordított Ig-
nácnak. A biedermeier óra percegése áthallatszott a
másik szobából. A férfi számolta magában az apró
dobogásokat, hozzápasszította a szívverését Bár
egyetlen por- cikája sem ért a nőéhez, pusztán a kö-
zelsége elég volt ahhoz, hogy felágaskodjon a péni-
sze. A lepedőn tapogatódzva megtalálta Mária kezét,
és a falloszára helyezte.
 Mária, mintha tüzes parazsat érintett volna, elrán-
totta a karját, kiugrott ágyból.
– Mit képzelsz, Semmelweis?! Alszom!
Ignác félrerúgta a paplant, feltérdelt
– Kapd el! Szorítsd meg!
Mária borzadva tiltakozott volna, de nem jött ki
hang a torkán. Csak állt ott, tág pupillákkal, ökölbe
szorított kézzel, lúdbőrösen.
Ignác éles, artikulálatlan sikolyt hallatott, elkapta
a péniszét, és mintha le akarta volna tömi a testéről,
rázni, tépni kezdte. Mária viszolyogva, elképedve
bámult
Néhány pillanatig tartott az egész. Aztán Ignác egy
utolsó, kétségbeesett csatakiáltással megcsavarta a
hímtagját amelyből magas ívben kicsapott a sűrű,
fehér folyam, és gond nélkül legyőzve a csekélyke
távolságot beborította Mária gesztenyeszín haját.
– Te, Semmelweis, te egy disznó vagy – suttogta
végül Mária, ahhoz sem volt ereje, hogy letörölje
magáról az ondót, amely ráérősen, lassacskán le-
csorgott az arcára.
Ezután Ignácot valamilyen rettenetes éhség fogta
el.
Kisétált a kamrába, felmarkolt néhány szál véres
hurkát, hóna alá csapta az uborkásüveget, és kerített
egy széket így, hidegen, néhány harapással eltüntet-
te a hurkákat, hozzá befalt vagy tucat uborkát, de
mintha feneketlen bendőbe hányta volna, nem csil-
lapodott ez a maró ehetnék. Kenyeret szelt, libazsír-
ral kente meg, felzabálta. Magába tömött még két
vilmoskörtét, a gyerekek reggelre elkészített tejbe-
grízét, az oldalast krumplival, ami délről maradt, egy
fürt szőlőt, és végül néhány maroknyi, dézsából ki-
halászott savanyú káposztát.
Még csörgött a nyakába a káposzta savanyú leve,
mikor szinte rágás közben, egyik secundumról a má-
sikra, újból elaludt
Másnap reggel Semmelweis a fejébe csapta széles
karimájú panamakalapját, és tele tettvággyal gyalog
indult be az egyetemre. Ilyenkor, mikor felbuzgó«
benne az őserő, nem volt képes kocsiba ülni. Járnia
kellett, akár futva is, hogy lecsapolja az energiáit. Ta-
lán a tegnap esti, a polcról leemelt tanulmány, a Si-
eboldkönyv ajzott a fel ennyire, eszébe juttatva, hogy
miféle harcokra kényszerül ő, és miféle semmiházi
alakokkal. Mostanában ezt elég volt csak felidéznie,
rögtön izzadni kezdett, és szaporán dörömbölt mell-
kasában a szíve.
A fiatal pár az utca szemközti oldalán sétált, a férfi
napernyővel védte asszonyát a sugaraktól. A nő ka-
csázva járt, hasát büszkén előretolva, a nyolcadik
hónapnál tarthatott Ignác lefékezett, jólesett szemé-
nek a látvány, elmosolyodott
Átvágott az úttesten, lekapta a kalapját
– Ha megengedik, elmagyaráznám – fogott bele – ,
a gyermekágyi láz nem ragályos betegség. Ragályos
betegség a himlő, mert a hirnlos beteg, még pedig
minden hirnlos beteg, olyan anyagot termel, mely
egészséges egyének szervezetében újra csak himlőt
idéz elő.
A fiatalember magához szorította asszonykáját Ez
a szakállas, barátságos tekintetű ember nem tűnt ve-
szélyesnek. Mégis volt valami félelmetes az eltökélt-
ségében.
– Egészséges ember csak himlőstől kaphatja el a
himlőt Nem himlőstől nem. Méhrákos- tól még soha
senki sem kapott himlőt – Ignác széles karimájú ka-
lapjával elhessegetett egy legyet az ifjúasszony orrá-
ról. – Nem így áll a dolog a gyermekágyi lázzal.
– Ismerjük egymást, uram? – dadogta a fiatalem-
ber.
– Nem hinném – Ignác megemelte a hangját, bos--
szantotta a közbevágás. – Az én meggyőződésem az,
hogy a gyermekágyi láznak csak egy oka van, s ez az
egy ok kivétel nélkül valamennyi esetre áll, s az a
bomlott állati szerves anyag! Vagyis, ezt kell megér-
teniük, a gyermekágyi láznak csak egy kóroktani
momentuma van, az tudniillik, mely kívülről juttatja
az egyének szervezetébe a bomlott állati szerves
anyagot, vagy magában a szervezetben keletkezteti.
Megértették?
– Tökéletesen – válaszolta a fiatalember, miköz-
ben előrelépett, hogy a testével is védelmezze as--
szonyát
 Ignác visszahelyezte a panamakalapját fejére, bic-
centett, és folytatta útját az egyetemre.
Mária másfél évvel ezelőtt ismerte meg Pinkét Fa-
lussy vitte el a sebészhez, titokban. Az egyik morfin-
injekció után másnap, a nő jobb karján, az orsócsont
fölött, jókora, gennyes kelés támadt. Mária alig tudta
a sebet takargatni, előkapta hosszú ujjú blúzait, és
gyorsan vásárolt magának éjszakára három apáca-
köntösre emlékeztető hálóinget Falussy megijedt
Megkérte Pinkét, nézzen rá a furunkulusra, vágja fel,
tisztítsa ki, ha szükséges.
Így ismerkedtek össze. Pinke a szükségesnél jóval
tovább kezelte a sebet Újra, és újra rá akart nézni, és
Máriának felettébb tetszett a férfi óvatos udvarlása.
Pinke két évvel volt fiatalabb Semmelweisnél, de az
utóbbi időben hússzal látszott annak. Miközben Ig-
nác elhízott, megjelentek szakállábán az ősz szálak,
szeme alatt súlyos táskák képződtek, és riasztóan
kopaszodott, ezalatt Pinke beérkezett a legvonzóbb
férfikorba. Egyetlen dekát sem szedett magára ka-
maszkora óta, a párizsi divat szerint öltözködött,
ezenkívül úszott, hetente háromszor lovagolt, télen
korcsolyázott, és pár éve lejárt a Pesti Nemzeti Vívó-
intézetbe is. Átlépve a negyvenet valódi dandyvé
lett. Egyre hevesebben kezdett udvarolni Máriának,
csöppet sem zavartatva magát attól, hogy neki fele-
sége van, a kiszemelt asszony férje pedig az egyik
kollégája.
 Máriát mulattatta az ostrom. Főként azokon a na-
pokon, amikor a morfium fellökte őt abba a lepke-
szárnyú, felhőtlen bódulatba, ami megelőzte a gyá-
szos szomorúságot. Most, hogy Tici megszületett, és
képtelen volt visszafogyni, még inkább szüksége lett
egy rajongóra. Rendszertelenül találkozgattak, több-
nyire úgy, hogy péntekenként Mária elsétált abba a
szűk, pesti utcácskába, ahol a Vívó- intézet székelt.

A férfi pontban háromkor lépett ki a kapun, és

szinte belebotlott a véletlenül arra járó Máriába. Az
ilyen előre látható, szerencsés pillanatokat aztán ki-
használták, és ártatlan, végtelen sétákat tettek a
Lánchídon. Fel- alá vonulgattak Pest és Buda között,
a hídnak hol az egyik, hol a másik oldalán, Mária be-
gyűjtötte Pinke bókjait, a sebész pedig néha, nagy
ritkán csak úgy, öntudatlanul megérintette a nő ke-
zét, vagy egyszer- egyszer rafináltan átölelte.
Az ominózus éjszaka utáni pénteken Mária rábízta
a lányra a gyerekeket, és konflisba pattant. Három
óra előtt érkezett meg a Vívóintézet elé, hamarosan
kilépett Pinke is kapun. Mindketten örvendeztek,
hogy a véletlen újra csak összesodorta őket.
Elindultak a Lánchíd felé. Mária elhatározta, le-
győzi szemérmét, és most végre teljes őszinteséggel
Pinke elé tárja azt a mély vermet, amelybe belezu-
hant, és amelyből valószínűleg nem fog tudni kikec-
meregni soha többé.
 Mire felértek a hídra, már könnyezett. Igyekezett
úgy körbeírni az elmúlt hónapok megpróbáltatásait,
hogy nem használ közönséges szavakat, és higgadt is
marad. Pinke elképedt. Ez idáig kedvére való volt,
hogy egy nála jóval fiatalabb asszony önfeledten ka-
carászik bókjait fogadva, meg hogy találkozásaik vé-
gén megpuszilják egymást Ez az állapot egyelőre
még megfelelt neki, a jövőre nézve biztatónak tűnt,
mert a mámor, ezt vallotta Pinke, az őrület előszobá-
ja. Am most, beavatva Semmelweis vehemenciájá-
nak egyre fokozódó természetrajzába, úgy érezte,
elérkeztek a keresztúthoz. Ha ez a bűbájos asszony
ilyen intimitásokba avatja be, akkor balga lenne, ha
nem használná ki.
Magához rántotta Máriát, és megcsókolta.
Omnibusz húzott el mellettük, a tetőn utazók kö-
zül valaki rájuk is füttyenthetett Mária zavartan ki-
bontakozott az ölelésből, és megjegyezte:
– Félreérti a helyzetet
Pinke viszont tudta, hogyha Mária nem vágta po-
fon, akkor nem sietett el semmit Legutolsó levelében
Stolz azt írta neki, beszélni fog Herberttel, a híres
ideggyógyásszal, be fogja avatni a professzort Ignác
állapotába, de ő most mindenesetre úgy látja, né-
hány hetes kezelés künn, Bécsben, a tébolydában, jót
tenne Semmelweisnek. Amennyiben ez a csók egy új
felvonás kezdete, tudatosította magában Pinke, ak-
kor e vonzalom zavartalanul teljesedhetne ki a férj
távollétében.
– Bocsásson meg, Mária – mondta mosolyogva – ,
megszédültem.
Továbbsétáltak, mintha mi sem történt volna.
Szellő támadt, Pinke lekapta zakóját, és Mária vál-
lára terítette.
– Szörnyű, amit elmesélt – vette fel a fonalat de
egyáltalában nem ismeretlen a kór, amelybe beavat-
ni méltóztatott.
– Kór?! Miféle kór?!
– Nevezzük, mondjuk, túlizgatottságnak. Az idegek
tánca, az elme délibábja. Talán meg kellene kísérel-
ni…
Pinke csóválta a fejét, mint akinek a gondolat is
fájdalmat okoz. Mária várt egy darabig, de miután
Pinke nem folytatta, megállt, és megérintette a férfi
kezét.
– Mit? Mondja, ne kíméljen!
– Egy gyógykezelést – sóhajtott Pinke. – Rövid, ra-
pid kúra. Néhány hét, maximum két hónap. Van ne-
kem egy bécsi ismerősöm. Szinte barátom.
– És? – türelmetlenkedett Mária. – Mit akar ezzel
mondani?
– Ez a barátom felajánlotta a kapcsolatait. Be tud-
ná juttatni a férjét egy kiváló szanatóriumba. Ahol
kifejezetten efféle kórokra specializálódtak.
 Elértek Budáig, visszafordultak Pest felé. Alattuk,
a vízen terjedelmes ladik húzott el, tele kubikosok-
kal.
– Ebbe Ignác nem menne bele – mondta végül Má-
ria.
– Talán nem. Talán igen.
Pinke nem szándékozott továbblépni.
Egyelőre.
Stolz azt írta legutolsó levelében, hogy néhány
pesti orvosnak, de elsősorban a feleségnek kellene
kezdeményeznie a zárt osztályra szállíttatást Kímé-
letesen, puhán, így fogalmazott Stolz, a betegnek
nem lenne szabad sejtenie semmit. így hát Pinke
egyelőre el is kanyarodott a kényes témától, és a sé-
ta hátralevő részében felvidította Máriát néhány
nemrégiben hallott, úrlovasokról szóló pletykával.
Falussy előbb megrémült, majd kellemesen meg-
lepődött.
A törökfürdő nagymedencéjében áztatták magu-
kat, hanyatt fekve a meleg vízben, fejüket az alsó
lépcsőfokra támasztva. Ignác egyszer csak megszó-
lalt, de nem nézett Tihamérra, a fénypászmák vir-
gonc játékát szemlélte a mennyezeten.
– Nekem ugyan nincsen közöm ehhez, de mintha
túlzásba vinnéd a morfint
Falussy felült lopva a karjára pillantott, hiszen ott
voltak az árulkodó jelek, a szúrások apró, rubin ma-
radványai. Pedig igencsak vigyázott ezzel, az injekci-
ók helyét hetente váltogatta, az utóbbi időben hasba,
és combba szúrt ezért fel nem foghatta, miként fo-
gott gyanút Ignác.
– Igen, az alkarodon is észrevettem már régen –
folytatta Ignác, miközben komótosan csurgatta ma-
gára a langyos gyógyvizet – , de mondom, ez a te
dolgod. Viszont az utóbbi időben az éles hangokra is
összerezzensz. Kockázatos határhoz értél. Megkér-
dezhetem, milyen gyakorisággal szúrod magad?
Falussy egy pillanatig azt hitte, Semmelweis felfe-
dezte Mária függőségét Az a barátságuk végét jelenti,
ha Ignác megtudja az ő szerepét e színjátékban. De
ahhoz sem volt sem kedve, sem ereje, hogy valljon
azokról a gyötrelmekről, amelyeket újabban, regge-
lente, neki magának el kellett szenvednie minden
felkeléskor. Azok a fények! Azok a zajok!
Hallgatott inkább.
Dél körül járt, ketten voltak csupán a medencé-
ben.
Ignác tudomásul vette, hogy Falussy a függőségé-
ről nem akar beszélni.
– Örülhetnék is – váltott témát Semmelweis várat-
lanul – , hogy Pesten két éve nem fordult elő gyer-
mekágyi láz. Tudtad?
– Persze! – helyeselt buzgón Falussy. – És ez a te a
diadalod!
– Ugyan! Nem érdekel a diadal. Mellesleg itthon
sem szeretnek, bolond Nácinak neveznek a hátam
mögött. Bécs, Berlin, Párizs pedig elsepert, mintha
nem is lennék. Tudomást sem vesznek rólam. De tu-
dod, engem ez egyre kevésbé izgat
Falussy felfigyelt Ignác évek óta nem beszélt en--
nyire bölcsen. A hangszíne is megváltozott Mélyebb
lett, színesebb, dúsabb. Megszűnt a hadarás, a mon-
datok között lélegzetvételnyi szüneteket tartott
– Megvolt a győzelmem, még ha pirroszi is. Talán
megmentettem ezer nőt…
– Százezret! – kotyogott közbe Falussy.
– Jó, százezret a haláltól. Ez sem kevés. De a csata
bevégeztetett Tudod, Tihamér, mi izgat engem ma-
napság? A petefészektömlő csapolása.
Falussy alig tudta leplezni döbbenetét Ignác olyan
lelkesedéssel és részletességgel magyarázta el múlt
heti betegének, egy Szatmár- ból felkocsizott as--
szonynak a műtétjét, hogy a szóáradat után be kel-
lett gyalogolnia a mély vízbe, úszni egyet. Közben
visszapislantott Semmelweisre. A barátja lustán he-
vert a medence szélén, behunyta a szemét, fénylett
az arca.
Meggyógyult! Újra a régi! Ezt gondolta Falussy, és
mert babonás ember volt, vizes kézzel lekopogta a
homlokán a szerencsés, felfoghatatlan fordulatot
Kitempózott
Leült a lépcsőre, masszírozta a combjait
– Hány óra lehet? – kérdezte, és akkor észrevette,
hogy Ignác elaludt.
 Felrázta.
– Menjünk – javasolta, és feltápászkodott
Semmelweis bágyadtan hevert a vízben, nem
mozdult
– Te, Tihamér – Semmelweis újra hadart – , isme-
red te Sieboldot?
– Személyesen nem volt szerencsénk egymáshoz –
humorizált Falussy. – Meg méltóztatott halni, mikor
én kisfiú voltam.
– A szülészeti könyvét lefordítom magyarra. Mit
szólsz?
– Minek?
– Csak úgy. Legyen meg magyarul is. És a sajáto-
mat is lefordítom.
Falussyban egyre növekedett a rossz érzés.
– Melyiket?
– Hogyhogy melyiket? Az Aetiologie-t
– Minek? Németül mindenki olvasta, akinek kell.
Ráadásul nincs is magyar orvosi nyelv.
– Majd én megteremtem.
Falussy nyelt egyet. Túl korán kopogott a homlo-
kán.
– És tudod, mit, Tihamér? Ahogy meglesz a fordí-
tás, elküldöm huszonkét európai egyetemnek!
– Mit?
– A művemet Magyarul.
– Huszonkettőnek?
 – Otthon összeírtam őket Csak hogy lássák, ki va-
gyok én!
– Nem túlzás?
– Azt is elhatároztam, hogy a Magyar Tudományos
Akadémia tagja leszek!
– Bátor ötlet – rebegte Falussy.
– Azt tudtad, Tihamér, hogy a felvételhez fénykép
kell?
– Nem, azt nem tudtam.
Semmelweis felállt, kettőt kaszált a levegőben, és
habozás nélkül elindult az öltözők felé. A folyosó ele-
jén megállt, hátrafordult, és a sóbálvánnyá mereve-
dett Falussy felé rikoltott
– Száz fotográfiát rendelek! Most rögtön! Elkí-
sérsz?
Kapkodva, szó nélkül öltöztek.
Ignácot elfogta a harci láz, szinte szaladt az utcán,
Falussy alig bírta követni. A műterem, Borsos & Doc-
tor fényirodája a Füvészkertben volt, az Országúiról
közvetlen bejárattal. Semmelweis onnan ismerte a
tulajdonosokat, hogy két éve bizonyos nőgyógyásza-
ti műtétjeihez felvételeket rendelt tőlük.
A fészert vászontetővel fedték le, így azokon a
délutánokon, mikor ezer ágra sütött nap, természe-
tes, szórt fény árasztotta el a helyiséget Ignác hety-
kén ült a tonetten, egy bronzfarkas fejű sétapálcára
támaszkodott, amelyet a fotográfus, Borsos nyomott
a kezébe. A szeme sem rebbent, mikor meghallotta
az árat Borsos képenként ötven krajcárt kért Falussy
ezt magában megszorozta százzal, és elborzadt
A fotográfus javaslatára Ignácot három pózban
örökítették meg, ezek csak annyiban különböztek
egymástól, hogy a széket negyvenöt, majd kilencven-
fokos szögben tolták el a kamerához képest
Fél óra alatt letudtak mindent Semmelweis előre
kifizette a száz fotót kilépett a műteremből, majd
örökre elfelejtette az egész hajcihőt
Stolz bármennyire erőlködött, hogy megtalálja a
konkrét okot képtelen volt magában felidézni, miért
is gyűlöli ilyen engesztelhetetlenül Semmelweist Az
évek során elhalványultak az emlékek, és Stolz végül
arra jutott hogy barátságuk az egyetem évei alatt
roppant meg, és akkor vált menthetetlenné, mikor
Semmelweis mániákusan be akarta bizonyítani Kle-
innek, ő a tehetségesebb.
Volt egy kép, amely úgy rögzült Stolz fejében, mint
az emulzió a lakkozott fémlemezen. Nem lehet vélet-
len, töprengett Stolz, hogy éppen ez az a pillanat,
amelyik ahelyett hogy belesimulna a múlt lassacskán
fakuló szövetébe, megmaradt sőt ahogy telt az idő,
egyre fontosabbá vált Semmelweis a symphisioto-
mia után magasba emeli a mocsárszín kisfiút! Ohó!
Ott kezdődött igazából minden! Semmelweisnek az a
dölyfös elégedettsége, az a győztes tekintete! Stol-
znak mára meggyőződésévé vált, hogy abban a má-
sodpercben dőlt el kettejük viszonya.
 Inkább azzal nem tudott mit kezdeni, miért nem
apad el benne azóta sem ez a szenvedélyes harag.
Hiszen sikerült Semmelweist eltávolítani a kliniká-
ról, ellenfele elhúzta az irháját Bécsből, és mindezek
tetejébe őt nevezték ki Klein utódjául. Nagy hatalmú
főigazgató lett, tanít az egyetemen, ötszobás lakást
vásárolt magának a belvárosban, tisztelik, rettegik, a
csúcsra ért. Akkor honnan, miért a feneketlen düh?
Ezt a marhaságot, ezt a klórvizes lavórügyet is
már régen lezárta magában. Miután átvette a klini-
kát, a második évben szembe kellett néznie egy
újabb pusztító járvánnyal. Hat hét alatt az osztály
majdnem felét elégette a láz. Kivonultak a kórházba
a kancelláriai fejesek, ő meg rettegve írta az újabb és
újabb jelentéseket. Tífuszszerű, lázas tünetek, vér-
bomlás, ilyesmiket tudott összehordani. A felsőbb-
ség szerencsére megelégedett a magyarázattal. Stolz
mindenesetre két hónapra eltiltotta a medikusokat
mindenféle vizsgálattól, és titokban elrendelte a ke-
zek dezinficiálását És mi történt? Novemberben jött
egy újabb hullám! Úgy hullottak a kismamák, mint a
legyek! Ez aztán örökre megnyugtatta Stolzot Sem-
melweis hülyesége fabatkát sem ér!
Ennek éppen tíz éve. Stolz bekereteztette a cikket,
amelyet akkor az osztrák szülészet lapjának szer-
kesztője írt az esetről. „Időszerűnek tartottuk e jár-
vány lefolyásáról szóló jelentést mindjárt közölni,
egyfelől, hogy rosszindulatú kósza híreknek útját
vágjuk, másfelől, hogy az Egyes Szülészeti Klinika
tiszteletre méltó főnökének igen dicséretes óvó
rendszabályaival bebizonyítsuk, mily erős csalódá-
sokba ringatja magát Semmelweis tanár Pesten óvó-
szerének csalhatatlansága tekintetében!”
Hálószobája falán ott függött ez a mondat azóta.
Reggelente, ébredéskor többnyire rápillantott, és
megnyugodott.
És mégis, Stolz valamiféle befejezetlenséget érzett.
Két vállra fektette ezt az önelégült alakot, de szemtől
szembe soha nem kapott elégtételt. Ez a gőgös
Semmelweis azt hiheti még ma is, hogy igaza volt
Pedig csupán egy kontár! Egy nagyképű, fennhéjázó
amatőr!
Hiába élt már sok mérföldre, mégis tudni akart ró-
la mindent Mikor értesítették, hogy Semmelweis
megnősült, napokig, hetekig rosszul aludt, az étvá-
gya is elment Miképpen kaphatott egy ilyen bumfor-
di, csúnya, öregedő férfi húsz évvel fiatalabb felesé-
get? Mikor Semmelweist kinevezték egyetemi tanár-
rá, hetekig gyászolt, mintha meghalt volna egy roko-
na. Eközben úgy kellett tennie, mintha Ignác sorsa őt
egészen más okokból érdekelné. Pinkét szerencsére
tökéletesen sikerült megtévesztenie. Ha hajdani év-
folyamtársa eleinte furcsának is találhatta az ő mohó
kíváncsiságát, mára biztosan elfogadta, hogy pusz-
tán a hajdani barát aggódik talán túlontúl szenti-
mentálisán a távolból.
 Amióta Pinke egyre gyakrabban látogatott ki
Bécsbe a gőzvasúttal, és részletes, kéjes beszámolói
közben Stolz rájött, hogy ennek a gigerlinek fölöt-
tébb tetszik Ignác felesége, körvonalazódni kezdett
fejében egy terv. Először eszeveszett ötletnek tet-
szett, de ahogy újabb és újabb hírek érkeztek Sem-
melweis buggyant dolgairól, már nem tűnt annyira
képtelenségnek.
Ráadásul alig egy éve elkezdett összejárni Caspa-
rus Herberttel, az ideggyógyásszal. Úgy kezdődött,
hogy egyik éjjel kocsit küldtek érte a klinikáról. Mire
beért a kórházba, az ügyeletes nővér, és a portás ép-
pen birkózott Stolz egyik privát betegével, aki törté-
netesen ráadásul kedvenc fűszeresének felesége volt
Az egyébként szelíd, csúnya asszony üvöltözött,
habzott a szája, alig tudták ketten megfékezni. A fű-
szeres neje fél órával korábban nehézkesen felült az
ágyában, kínlódva papucsot húzott, átvonszolta ter-
jedelmes hasát a kórtermen, majd letérdelt a szélső
ágynál, és szó nélkül harapdálni kezdett egy ott bé-
késen szunyókáló asszonyt. Ezután még három má-
sik nőt is összeharapdált, mire a sikoltozásra bero-
hant végre a nővér.
Stolz az alagsori raktárba záratta a dühöngőt, és
másnap felkereste Herbertet Az ideggyógyász, aki az
Országos Elmegyógyintézet igazgatója volt, készsé-
gesen átszállíttatta a fűszeres feleségét az intéz-
ménybe, semmilyen gondot nem jelentett neki, hogy
saját módszerével azonnal lecsillapítsa. A nő három
nappal később a tébolydában életet adott egy egész-
séges csecsemőnek. A szülést Stolz vezette le. Ked-
venc fűszeresének legnagyobb bánatára feleségét
többé nem eresztették ki a lazarettgassei intéz-
ményből.
Herbert professzort és Stolzot a szerencsésen
végződő szülés közel hozta egymáshoz. Időközön-
ként lejártak sörözni Zobel csarnokába. Az ideg-
gyógyásznak folyamatosan vöröslött a feje, mintha
azonnali gutaütés kerülgetné. Egyébként is nagy-
hangú fickó volt, de az alkoholtól egyszerűen meg-
vadult Megállíthatatlanul ontotta magából az elme-
betegek bizarr eseteit, és ezek kivétel nélkül mulat-
ságos történetek voltak.
Stolz egyre gyakrabban járt be a tébolydába. Cas-
parus Herbert meghívta néhány csillapítási kúrájára,
így becézte a professzor saját metódusát Jéghideg,
vizes dézsákban fürdette meg zabolátlannak tartott
pácienseit Ha még akkor sem nyugodhattak, fejüket
a víz alá nyomatta. Stolz megismerkedhetett az ápo-
lószemélyzettel is. Egyikük, egy bizonyos Worst bru-
tális erejével, és kizökkenthetetlen nyugalmával ret-
tentően lenyűgözte őt
Ignác kósza ötlete, amellyel Falussyt szerette vol-
na meghökkenteni, már aznap este szárba szökkent
Tényleg, miért ne fordítsa le a saját könyvét, és bi-
zonyítsa be ennek a sok léhűtőnek, hogy ki is ő való-
jában? Felkelt a puerperális nap! Itt világít a fejünk
fölött, beragyogja fényével a világmindenséget, mi-
közben ostobák mennek a mennybe.
Azon nyomban nekilátott a munkának. Ignácnak
nem volt türelme ahhoz, hogy korszakalkotó művét
a legelejéről tegye át magyar nyelvre. Úgy döntött,
bizonyos, számára fontos részeket kiemel, azokat
fordítja le előbb, és majd, ha minddel végzett, egy-
más mögé rendezi sorban a fejezeteket
Lázasan dolgozott Hajnalonként körmölt, majd az
elkészült passzust a zsebébe gyűrte, és délután, ha-
zafelé tartva egy kávéházi asztalon megejtette a javí-
tásokat Nemsokára elkezdhet tárgyalni az egyik
nyomdával, lesz itt meglepetés!
Ignác a mindennapi teendőit futtában tudta le.
Számolta a napokat Ha ezzel a tempóval halad, júli-
usra elkészülhet az első korrektúra. Minden, ami
lassította ezt a szélvész rohanást, felizgatta. A köte-
lező egyetemi feladatok hozták dühbe leginkább. A
kimutatások, az értekezletek! Az a sok felesleges
ülés, fontoskodás, mellébeszélés!
Semmelweist ezen a délelőttön is feltartották.
Részt kellett vennie az Egyetemi Tanács szokásos,
havi összejövetelén, amely a következő negyedév
pénzügyi tervezetét tárgyalta. Ignác Markusovszky
Lajos kivételével megvetette az egész bagázst Kény-
szerítette magát a mosolyra, kezet kellett fognia ez-
zel a sok álszent pojácával. Valahogy Lajos mellé
ügyeskedte magát, leült.
Nem igazán értette, miket fecsegnek össze. Mintha
vatta lett volna a fülében, csupán értelmezhetetlen
zsongás ért el az agyáig. Néha összenézett Lajossal,
nyilván neki is kínszenvedés ez az egész. Szédült is.
Nem volt veszélyes, de azért megkapaszkodott a
székében. Hullámzott a terem, akár egy széles, sebes
sodrású folyó. Elálmosodott Hirtelen felrémlett előt-
te a vén tót csónakja, amivel hajdanában átkeltek
Pestre. Anyus szorította a kezét, így szaladtak le a
földszintes házak között a Duna- partra. Három,
négy ladik ringatózott ott, cölöpökhöz kikötve.
Anyus valamennyi tót csónakosnak tudta a nevét
Palkó, megvan, így hívták Anyus kedvenc ladikosát,
aki miközben átevezett velük a túlpartra, fütyült és
dalolt És a sajka himbálódzott velük, és Anyus átölel-
te őt, és néha együtt énekelt a tót Palkóval.
– Semmelweis tanár úr, várjuk az igényeit! – ezt
harsogta valaki az asztal túloldaláról, és Lajos rázta a
könyökét
Mit akar tőle ez a semmirekellő banda? Miféle
igények? Hogyan került ide egyáltalán?
Markusovszky súgott valamit, nem értette. Mintha
visszafelé beszélt volna, ismerős, de eltorzított sza-
vakkal, olyan nyelven, amely a birtokában lenne, de
mégsem. Fel kell ébrednie. Fel kell ébrednie!
 – Várjuk a konkrét igényeket! Semmelweis tanár
úr!
A durva hang megijesztette. Feltápászkodott Ho-
mályos lencsén keresztül látta az arcokat A látásával
történhetett valami. Akkor egyszerre eszébe ötlött!
Milyen jó, hogy magával hozta! A zsebébe nyúlt, ki-
tapogatta.
Semmelweis kirántotta a papírhalmot a felöltője
zsebéből, kisimította, olvasni kezdett – 1847. év áp-
ril havában ötvenhét nő halt meg a bécsi Egyes Szü-
lészeti Klinikán. Május közepén, anélkül hogy a na-
pot biztosan meghatározhatnék, rendeltetett meg a
halványmosdás. Ezen hónapban harminchatan hal-
tak el. Innen kezdve júniusban hat, júliusban három,
augusztusban öt szeptemberben kettő, októberben
tizenegy, novemberben tizenegy, decemberben
nyolc. Az 1848-ik év még kedvezőbb eredményt
adott Háromezerhétszáznyolcvan szülés után csak
negyvenöt volt a halott míg a bábák osztályán há-
romezerkettőszáztizenkilenc közül negyvenhárom
halt meg. 1849-ik évben szeptember hóig a tanulók
osztályán hatvan, a bábák osztályán hetvenhat halt
meg. És így kétévi időköz alatt a két osztály között
semmi különbség sem mutatkozott; holott azelőtt a
tanulók osztályán halandóság oly roppant nagy volt
a bábák osztályán halálozáshoz képest. Ezen fényes
siker azt bizonyítja, miként előleg fölállított oka a
halandóság különbségének a két osztályon, tudniillik
a tisztátlan ujjak által föltételezett felszívódás csak-
ugyan az igazi ok, miután ennek eltávolításával kö-
vetkezménye is el lön hárítva, s miután azelőtt min-
den képzelhető és gyanút ébresztő ok eltávolításá-
nak nem volt ezen eredménye.
Ignác felnézett
Immár élesen látott riadt tekintetek meredtek rá,
valaki az asztal végében gúnyosan mosolygott
Markusovszky mellé lépett átölelte.
– Menjünk – mondta, és tolni kezdte az ajtó felé.
Ignác gyerekként hagyta magát vezetni. A tót ladi-
kos megemelte pörge kalapját szívta a fogát rágyúj-
tott a pipájára, azt morogta, dobrú vécser. Áldott
csönd volt Semmelweis az ajtóból visszafordult és
felemelte a mutatóujját
– Felkelt a puerperális nap! – rikoltotta.
 Tizenkilenc

Ahogy becsukódott az ajtó, Diescher doktor felug-

rott, és sipító hangon közölte, hogy ez így nem me-
het tovább. Lényegében mindenki egyetértett. Az el-
járást maximális törvényességgel óhajtották intézni,
ezért előbb sebesen beiktatták a napirendi pontok
közé az úgynevezett Semmelweis Ignác- ügyet
Egyhangúan megszavazták.
Aztán az Egyetemi Tanács erre a speciális kázusra
kijelölt egy jegyzőkönyvvezetőt
Megszavazták.
Néhány perces egyeztetés után egyetlen frappáns
mondatban összefoglalták az értekezleten történte-
ket. „Semmelweis Ignác a gazdasági kérdéseket
megvitató évi rendes ülésen az öt éve megjelent ta-
nulmányából olvasott fel részleteket” Azonnali sza-
vazásra tették fel a kérdést E döbbenetes megnyil-
vánulás fényében jogában áll- e a Tanácsnak meg-
vonni a bizalmat Semmelweis Ignácról, a szülészeti
tanszék vezetőjétől?
Egyhangú igennel válaszoltak.
A grémium a megüresedett állást sürgősen kine-
vezendőnek ítélte, ezért ott, helyben, közfelkiáltással
Diescher professzor urat találták méltónak e cím el-
nyerésére. Mindazonáltal szavaztak is.
 Egyhangú igennel zárult a voksolás.
Hogy ne veszítsenek időt, a folyamodványt valam-
ennyien aláírták, lepecsételték, és még aznap dél-
után átküldték Tandler úrnak, a Helytartósághoz.
Tandler, akinek az ominózus ajtóbecsapás óta na-
gyon is bögyében volt Semmelweis, mellőzte a szo-
kásos packázást, és sürgősségi postával továbbította
a kérvényt Bécsbe. így esett, hogy hat nappal azután,
hogy Ignác felolvasott egy érzékletes passzust az
Aetiologieából, Braunschweig szárnysegéd már hóna
alá is kaphatta a beadványt, hogy alázatosan a csá-
szár elé terjeszthesse.
Megállt az aranyozott, dupla szárnyú ajtó előtt,
diszkréten kopogott.
Ferencz József császár a karosszékében ült, éppen
a pofaszakállát igazgatták.
– Néhány aláírást hoztam, felség – hajolt meg Bra-
unschweig.
– Jöhet – morogta a császár.
A szárnysegéd, aki mellesleg a főtanácsosi címet is
magának vallhatta, az uralkodó karosszéke elé húzta
az aláírótáblát. Ezt a bútordarabot kifejezetten a fel-
ség óhajára készítették, hasonlított egy kottatartóra,
ám cseresznyefa tábláját éppen olyan szögben dön-
tötték meg, hogy a császár ülve is kényelmesen ír-
hasson rajta. Braunschweig a tintába mártotta a tol-
lat, és a felséges kézbe igazította. Hartenstein udvari
borbély eközben lankadatlan figyelemmel vagdosta
ki a rakoncátlan szálakat Ferencz József szakállából.
– Wagner balettmester kinevezése – tolta a csá-
szár keze alá Braunschweig az iratot
Az uralkodó tökéletesen megbízott a szárny- se-
gédjében. Rá sem nézett az okmányra, ellátta felsé-
ges kézjegyével. Braunschweig ráfújt az ügyiratra,
nehogy elkenődjön rajta a tinta.
– Winterig vezérkari tiszt nyugdíjaztatása – súgta.
A császár egy pillanatra elgondolkodott Szerette
Winterigget, de hát a szabály, az szabály. Bólintott,
alákanyarintotta a nevét
– Diescher professzor kinevezése a pesti Egyetem
Szülészeti Tanszékének élére.
A császár kezében megállt a toll.
– Meghalt az elődje? – kérdezte.
– Legjobb tudomásom szerint, nem – suttogott
Braunschweig. – Megőrült.
– Ó! Szegény – mondta a császár, és az okirat aljá-
ra véste becses nevét
Hartenstein borbély apró, ovális tükröt varázsolt
elő. Az uralkodó arca elé tartotta.
– Meglennék, fenség.
A császár ide- oda forgatta a fejét
– Legközelebb ne vágjon ennyit – reccsent az ud-
vari borbélyára, és egy kézmozdulattal elbocsátotta
Braunschweiget
 Stolz elolvasta Pinke levelét, és elábrándozott
Szóval itt tartunk. Semmelweiset kihajították az
egyetemről. Ez jó, nagyon jó, de nem elég. Mit ér az
egész, ha nem nézhet vele farkasszemet, és nem is-
merteti el vele, hogy semmiben, de semmiben nem
volt igaza! Ennyi jár neki azért a sok megaláztatá-
sért, amelyet akkoriban, tizenöt éve elszenvedett
Stolz másnap estére meghívta Herbert professzort
a Zobel sörcsarnokba. Mielőtt előhozakodott a kéré-
sével, több korsóval is lehajtottak.
– Mondd csak, Casparus – Stolz nagyot harapott a
sósperecből – , ugye, én még soha nem meséltem
neked a legjobb barátomról?
Herbertet önmagán, és néhány kedvenc elmebe-
tegén kívül nemigen érdekelte más. Fél füllel hallgat-
ta Stolz elbeszélését a gyerekkoráról, meg valami
Leonardo da Vinci- albumról, amelyet közösen la-
pozgatott gyerekkori komájával. Semmelweis neve
sem mondott neki semmit, mint ahogy egyéb szak-
mai problémák sem érintették meg őt soha.
Mi lenne, ha itt, az Országos Elmegyógyintézet fa-
lai közt ápolnák az ő szeretett barátját, vetette fel
Stolz, és hozzákoccintotta kriglijét Herbert profes--
szoréhoz. Az ideggyógyász részeg volt már, de elme-
kórtani ügyekben felettébb aggályoskodó.
– Minek? – böffentett. – Ott van neki a Schwartzer.
Arra a budai szanatóriumra célzott, ahol a ma-
gyarországi ápoltakat kezelték.
 – Hogyan lehet azt a te intézeteddel összehasonlí-
tani! – csapta össze a kezét Stolz.
Herbertnek még így, erősen mámorosán sem
ment el a józan esze. Átlátott a szitán. Stolz hízelgett
neki, mert valamiért a közelben akarta tudni ezt a
Semmelweist. Végül is, mi köze hozzá. Ha ennyire
fontos neki, legyen.
Bólintott.
Stolz fellelkesült.
– Megírnád a feleségének, hogy itt, Bécsben
örömmel kezelnétek a híres magyar szülészdoktort?
– Ha akarod – hörpintett egy legényeset a sörös
kriglijéből Herbert A Szalonban, a Pinkénél tartott
heti vacsorán Wirm Armin, a költő hozta szóba a bo-
lond Nácit Miközben Pinkéné és cselédlány kiporci-
óz- ták a borjúpaprikást abban a lélegzetvételnyi
szünetben, mikor a férfiak már kilazították a nadrág-
jukat megtartó öveiket és pihegve, kábán próbálták
kipihenni a korábbi fogásokat akkor Wirm Ármin
felállt villájával megkocogtatta poharát
A költő groteszk figura volt széltehossza egy, leg-
inkább egy gigászi bőrlabdára hasonlított amelybe
két apró lyukat vágtak. Ezeken a réseken bámult ki
Wirm a nagyvilágra. Mikor a társaság elcsendesült a
költő szoprán hangján elszavalta a költeményt:

Ha hoznál világra csecsemőt

És elkerülnéd a temetőt
 Barátosnőm rosszul hiszed,
Elég hinned a klórvizet.

A négysoros most hogy Semmelweist kipenderí-

tették az egyetemről, különösen célba talált Gajdos, a
bőrgyógyász, akinek valami okból különben is bögy-
ében volt Ignác, megállapította, hogy a klór a kézen
hosszú távon visszafordíthatatlan elváltozásokat hoz
létre, ezért a költeményben megidézett nőgyógyász
egyenesen bűnöző. Ezt a táraság orvosi tagjai azért
túlzásnak gondolták.
Falussy hallgatott. Az utóbbi pár napban a barátja
nem volt hajlandó találkozni senkivel, vele sem, be-
zárkózott a szobájába. Mária szerint búskomorságba
esett, töméntelen mennyiségű pálinkát vedelt, és
húsz órákat ájultan hevert
A férfiak közben a lehetséges következményeket
latolgatták. Egyetértettek abban, Semmelweist ke-
zelni kell, minél előbb. Wirm elemében érezte magát.
Közepes poéta volt, Gyulai, a tekintélyes kritikus egy
életre megbélyegezte, mikor évekkel korábban mu-
furc- nak nevezte. írt viszont két dicsőítő költeményt
a császárról, ezért nagy néha megjelenhetett egy-
egy verse a Nővilágban. Ám miután sebeit nyalogatni
többször is bevonult a Kékgolyó utcai Schwartzer
szanatóriumba, most szakértőként szónokolhatott.
– Az egyetlen megoldás – böfögte. – Külön- szobát
is kaphat az ember, ha vannak kapcsolatai.
 A társaságban mindenki hallott már Wirm Ármin
különszobájáról az elmegyógyintézetben. Legutóbb
botrányos körülmények között kellett távoznia a
szanatóriumból, mert két utcalányt csempészett fel
egy végtelen pásztorórára. A lányok berúgtak, mez-
telenül táncoltak a folyosón Wirmmel, miközben
népdalokat kornyikáltak hamisan.
– Hogy is volt az Ármin a lányokkal a különszo-
bán? – érdeklődött Pinke ártatlan tekintettel.
– Berúgtunk – büszkélkedett Wirm magyaráztam
is a főorvosnak úrnak, hogy nekem csak a pinától jön
meg az ihlet Két pinától duplán.
Erre aztán koccintottak.
– De Schwartzemél kertészet is van, meg aszta-
losműhely – folytatta Wirm. – Semmelweisnél sokkal
bolondabbakat is kezelnek ott És a második emele-
tet nők lakják, szplínes szépasszonyok, éjszaka fel
lehet lógni hozzájuk.
– Miért nem beszélsz Ferivel? – fordult Gajdos Fa-
lussyhoz. – Vidd el hozzá a barátodat, mielőtt még
nem késő. Vagy szóljak neki én?
Gajdos kezelte Schwartzer Ferenc ekcémáját, jóba
keveredett a magán- elmegyógyintézet alapítójával.
Mostanra Falussy sem látott nagyon más megoldást
Elhatározta, hogy beszél Máriával, és felkeresi
Schwartzert is.
Már éjfél is elmúlt, mikor Ignác előbotorkált a dol-
gozószobájából. Az egész lakásban sötét volt, amit
nemigen értett A szájában keserű ízt érzett, a bőré-
ből rohadtszilvaszag szivárgott. Arra gondolt, ír Spa-
etnek még utoljára egy levelet, mielőtt leleplezné.
Áttapogatózott a hálószobába, kinyitotta a mosdó-
szekrényt.
Mária felébredt, gyertyát gyújtott.
– Előbújtál végre? – kérdezte.
Ignác a porcelán, virágos korsóból vizet csorgatott
a mosdótálba, kiöblítette a száját, és a fejére löttyin-
tett egy adagot. Nem kellett több, magához is tért.
– Indulok – mondta, miközben törülközött.
– Hova?
– Bercsényinéhez.
Szerencse, hogy nem felejtette el. Fel is írta a no-
teszába, de csak a biztonság kedvéért Ilyesmit ő nem
szokott elfelejteni. Még arra is emlékszik, hogy
megmérte Bercsényiné hasának térfogatát kedden,
hetvennégy centi volt, vagy nyolcvannégy, ezt még
ellenőriznie kell.
Mária kiugrott az ágyból, kiabált
– Lina! Lina! Ébredjen!
Futott át a gyerekszobába.
Ignác közben inget cserélt meg kellett szabadulnia
ettől a rohadtszilvaszagtól. Hova tette a táskáját?
Igen, a dolgozószobájában kell lennie, emlékszik, az
asztal tetejére helyezte tegnap. Vagy tegnapelőtt.
Furcsa, mennyire összecsúsztak a napok. Mit keres
itt, az íróasztalán az üres flaskák tömkelegé? Lesö-
pörte őket, pusztuljon a férgese! Soha nincs meg az,
ami kell.
– Mária, hol a táskám?
Egyre dühösebb lett Az előszobában a lány és Má-
ria pusmogtak. Márián hálóing volt, miért nem öltö-
zik fel, egész nap lustálkodni akar?
– Lina elkísér! – jelentette ki Mária.
Ignác vállat vont Ha nincs jobb dolga, jöjjön. Ami-
kor elment Mária mellett, észrevette. Elkapta a nő
karját, a szeme elé húzta.
– Mi ez itt? – mutatott a szúrásnyomokra.
– Szúnyog! – húzta el a kezét Mária. – Tele van a
lakás szúnyogokkal.
– Nem szúnyog. Nem szoktam összetéveszteni az
injekciót egy rovarcsípéssel. Ki szúrt meg?
Mária duzzogva elindult a szobája felé. Becsapta
maga mögött az ajtót.
Most nincs ideje utánamenni, de ezt tisztázni kell!
Mária titkol előle valamit. Ahogy végzett, hazajön,
kiszedi belőle. Beteg lenne? Nem vette volna észre?
– Menjünk! – parancsolt rá a lányra. – Fogjon ne-
künk egy kocsit.
Három sarkot is menniük kellett az éjszakában,
amíg Lina leintett végre egy kóbor konflist. Ignác
bemondta címet, ez a mafla lány pedig olyan ijedten
nézte őt, mintha Párizs lenne a végállomás. Mikor a
konflis megállt, Lina ugrott ki először a kocsiból.
 – Előreszaladok, megnézem a főorvos úrnak, ott-
hon van- e a nagyságos asszony.
– Menjen, fiam – Ignác hátradőlt a fiáker dohos,
szivarszagú ülésén, roppant fáradtságot érzett, azon
nyomban el tudott volna aludni.
Itt van ez a Bercsényiné, gondolta, két hét múlva
megszül, egy újabb boldogtalan lélek indul az útjára,
jól van ez így? Aztán eszébe jutott Berta, Klopp pro-
fesszor lánya, hogy milyen erővel ölelte át őt Kol-
letschka temetésén! Drága lány, él- e még? Boldog- e
vajon?
Jött vissza Lina lihegve.
– A nagyságos asszony házon kívül van. Azt üzenik
a nagyságos úrnak, hogy holnap tessék jönni…
– Jó – hunyta be a szemét Ignác – , akkor hazame-
gyünk.
Úgyse hozta magával a táskáját. Pazar kis táska,
borjúbőr, vaskos ezüstcsattal, születésnapjára kapta,
mikor is? Talán tavaly. Most kicsit lefekszik, alszik,
aztán rendbe tesz mindent.
Igen.

Újabban Mária és Pinke a belvárosi szervita temp-

lomban találkozgattak. Fent, a karzaton, közvetlenül
az orgona mögött félhomály volt, és délelőttönként
soha nem tévedt fel ide senki.
 Mária egyre kétségbeesettebb beszámolóit a férfi
együttérzőn hallgatta. Néha megsimította a nő kezét
Mária úgy tett, mintha nem vette volna észre.
Nem igazán értette, mostanában mi történik vele.
Semmelweisre éppen kilenc évvel ezelőtt az apja
hívta fel figyelmét Főorvos, ráadásul nőgyógyász,
kacsintott az öreg, ugyanolyan kereskedők az ősei,
mint amilyenek mi vagyunk. Weidenhofer Ignácnak
akkortájt sok gondot okozott a lánya. Mária nem ép-
pen úgy viselkedett, mint egy eladósorban lévő, fia-
tal menyecske. Télen fél napokat korcsolyázott es-
ténként szilajul ütötte a bábukat a sakk- körben,
úszott a heves sodrású Dunában, tavasztól őszig le-
járt Clair Alajos testgyakorló intézetébe. Tizenöt
éves kora óta szenvedélyesen pipázott. Az öreg attól
tartott, becsületes polgárember ilyesfajta lánytól ad-
dig menekül, amíg futni képes. Rendszeresen kom-
mendált neki férj jelölteket. Semmelweis, ki tudja,
miért, megtetszett Máriának, néhányszor észrevét-
lenül követte a Rudas fürdőtől a Rókus kórházig. Tü-
relmetlenül keresett valakit, aki majd összeismerteti
őket A véletlen segített Mikor Ignác eltörte a lábát a
fürdőben, Mária úgy intézkedhetett mint egy közeli
rokon. Sikerült elcsábítani a férfit azt hazudta magá-
nak, szereti. Nem szerelemmel, mert ez a költemé-
nyekből ismerős érzület messziről elkerülte. De fel-
nézett rá, becsülte, kár, hogy a szenvedélyt soha nem
élhette át vele.
 Ám idővel lassan unatkozni kezdett Jókaitól a Sze-
gény gazdagokat évente elolvasta, beleképzelte ma-
gát Henriett figurájába, hosszan sírdogált
Aztán rosszabbra fordultak a dolgok. Talán akkor,
amikor Semmelweis elkezdte írni azokat a kelekótya
leveleit. Mária éjszaka sokszor ébredt arra, hogy Ig-
nác fel- alá rohangál a szobában, ordibál magában,
neveket sorol, szidalmakat szór rájuk. Eleinte meg
tudta még nyugtatni. Teát főzött neki, kiült vele a
konyhába, meghallgatta vég nélküli káromkodásait,
beleült az ölébe, simogatta a fejét. Semmelweisnek
lángolt az arca, miközben a keze jéghideg volt Haj-
nalban végre lefeküdt, két- három napig úgy visel-
kedett, akár a kezes bárány. Aztán kezdődött az
egész elölről.
Mostanára Mária már úgy érezte, morfin nélkül
egyetlen percig sem bírná. Két szúrás között vala-
hogy elvegetált, bár sokszor egész délutánokat töl-
tött az ablak előtt, kifelé bámult Pinkével egyre
gyakrabban találkozott Kedvére való volt, ahogy a
férfi ügyeskedve udvarolt, ahogy próbálkozott át-
lépni a határokat Ritkán megengedett neki egy- egy
érintést Nagyjából meg is húzta ezzel a határt, esze
ágában sem jutott továbblépni. De jó volt vele itt töl-
teni az időt a templomban, ebben az édeskés töm-
jénszagban álmodozni a másik életről. Egy villanás-
nyi időre elhinni, hogy ő Henriett, Pinke pedig az
Oroszlánszívű Szilárd.
 – Tudja, Laci, mikor a legemberibb az én Sem-
melweisem? – súgta. – Mikor vizsgál!
– Mit vizsgál? – Pinke is észrevette a morfium- in-
jekció nyomait a nő alkarján, igyekezett nem állan-
dóan azt vizslatni.
– Még a tartása is megváltozik. Másképp néz. Más-
képp beszél.
– Na, de milyen esetekben?
– Háromszor is átéltem. Mind a három terhessé-
gemnél. Bemosakodik, figyelmes lesz, érzékeny.
– Ez mindenesetre érdekes.
Pinke meglepve látta, hogy Mária szeméből ki-
csordul egy könnycsepp.
– Bíztam benne. Rábíztam volna az életemet Rá is
bíztam.
– Született orvos – helyeselt buzgón Pinke. – Ezt
senki nem vitatja.
Pinke várta a pillanatot, amikor előhozakodhat a
tervvel. Ott lapult zsebében Casparus Herbert levele,
amelyet Stolz küldött el neki. Valamiféleképpen rá
kell vennie Máriát, hogy messze, nagyon messze pa-
terolják el Ignácot. Átlátott ő a nő kis játszmáin, csak
nem mutathatta. El kellett rejtenie a bosszúságát,
mikor Mária a csók elől félrerántotta a fejét, vagy
óvatosan kihúzta a kezét a tenyeréből. Pedig Pinke
már ki is bérelt egy csinos, tiszta szobácskát Budán.
Ha Semmelweist Bécsben ápolják, akkor ez a rátarti,
gyönyörű asszony magányos lesz és sebezhető. Ak-
kor a vadászat végén behajthatja majd az értékes
vadat a karámba.
– Falussy azzal jött elő, hogy beszéljük rá Sem-
melweist a Schwartzerra. Hallott már erről, Laci?
Egy idegszanatórium a Kékgolyóban – Mária zseb-
kendővel törölgette a szemét. – És hogy mindenkép-
pen mutassuk meg őt egy elmeorvosnak.
Pinke megtapogatta a levelet a zsebében.
– Hetek óta töröm ezen a fejem. Mármint hogy mi
lenne a legjobb Ignácnak. Nem könnyű nekem elvá-
lasztani a maga iránt érzett… – Pinke felnézett a
mennyezetre festett angyalokra, mintha tőlük várna
segítséget – …hódolatomat, az Ignác állapotáért ér-
zett aggodalmamtól.
Pinke megragadta Mária kezét.
– Meg kell nekem bocsátania, Mária! – kiáltotta. –
Könyörgök!
– Halkabban! – figyelmeztette Mária. – Mit köve-
tett el?
Pinke felugrott, elsétált az orgonáig. Ezt most nem
ronthatja el!
– Ígérje meg előbb, hogy megbocsát!
Mária gondosan elsimított egy ráncot a szoknyá-
ján.
– Megígérem.
– Annyira felkavart, hogy megtisztelt a bizalmával,
és beavatott! Ignác éjszakai látogatásai a nem létező
pácienseinél! Ez irtózatos! Nem bírtam megállni,
hogy ne kérjek tanácsot a bécsi barátomtól. Talán
emlékszik, róla meséltem már. Nos, Herbert profes--
szor szerencsére tudja, ki az a Semmelweis! Régi, tá-
voli tisztelője Ignácnak! Felajánlotta az intézetét…
– Miért utaztatnánk Semmelweist Bécsbe, mikor
itt van a Schwartzer?
– Mert a bécsi szanatórium sokkal korszerűbb!
Nem lehet a két intézetet összehasonlítani! Utána-
néztem!
Pinke hadarni kezdett.
– Figyeljen rám, Mária. Schwartzemél tizenkét
szoba van, ebből ötben unatkozó szépasszonyokat
kúrálnak, lenyugtatják őket, kannabisz teát itatnak
velük, vicc az egész! Ha komoly, tudományos alapon
gondoljuk végig Ignác betegségét, akkor Herbert
professzornál nincs jobb Európában!
– De Bécs olyan messze van…
– Nincs messze! Én évente többször kiutazom
vasúttal. Utazott már, drága Máriám, vasúton?
– Nem, soha.
– Robog, mint az istennyila! Tizenegy óra alatt vé-
gigvágtat a távon!
– Nem is tudom – rebegte Mária.
Pinke kirántotta a levelet a zsebéből.
– Herbert professzor ezt kifejezetten önnek írta! Ö
az egyedüli, aki képes meggyógyítani Ignácot! Ön
pedig, drága Mária, meg kell, hogy bocsásson nekem!
Azért bátorkodtam beleártani magam a maguk dol-
gába, mert… mert mélyen tisztelem önt!
Mária kibontotta a négyrét hajtogatott papírlapot.
Casparus Herbert néhány semmitmondó, udvarias
formula végén felajánlotta elmegyógyintézetét
Semmelweis kezelésére. Mária kétszer is elolvasta
egymás után. Pinke ügybuzgalma nem kábította el.
Ez csak egy újabb fondorlat, éppen olyan, mint az a
váratlan csók a Lánchídon. Hiába reménykedik a fér-
fi, ő soha nem fog elcsábulni.
Másrészről viszont Semmelweis valóban messze
kerülne tőle. Tizenegy órányi távolságra. Fellélegez-
hetne végre.
– Nem, ebbe az én Semmelweisem nem fog bele-
menni! Hogy ideggyógyintézetbe szállítsák. Ráadásul
Bécsbe.
– Ez nekem is eszembe jutott – suttogott Pinke, és
közel hajolt – , lenne erre is megoldás…
– Micsoda?!
Pinke habozott. Olyasmire kellene rávennie a nőt,
amely túlmegy minden határon. Megérett- e erre a
helyzet? Semmelweis nyilvánvalóan elmeháboro-
dott, legalábbis bizonyos pillanatokban. Ám mégis-
csak férj és apa. Kérdés, elkeseredett- e Mária annyi-
ra, hogy képes legyen becsapni őt?
– Kímélnünk kell szegény Ignácot…
Pinke körbenézett, hogy megbizonyosodjon, nincs
más rajtuk kívül a karzaton.
 – Folytassa…
– Ez egy sakkjátszma. Maga, drága Mária, remekül
sakkozik, érteni fogja. Vannak kórok, amiket kifeje-
zetten el kell titkolni a beteg elől. A gyógyulás érde-
kében. Nem szabad kitennünk a lelket a sokknak.
Úgy képzelem, hogy Ignácnak az utolsó pillanatig
nem szabadna tudnia, hova kerül…
– Ezt nem értem – súgta Mária, holott nagyon is
értette. Már akkor tudta, mikor Pinke belekezdett.
– Szóval, szegény csak mondjuk, egy közös nyara-
lásról tudna. Gyógyfürdőről. Pihenésről. Családi ki-
ruccanásról. Csupán ilyesmikről lenne szó. Semmi
másról.
Csönd támadt, nem néztek egymásra. A tömjén il-
lata beette magát a ruhájuk alá, most mindketten azt
képzelték, örök időkre.
– Az én Semmelweisem gyanút fogott – közölte
Mária Falussyval, miután az orvos beadta neki az
obiigát morfiumadagját – , a minap felfedezte ezeket
itt.
Egy pillanatra a fény felé tartotta a karját, amelyen
parányi bolhacsípésként vöröslőitek a szúrások
nyomai.
– Azt hazudtam neki, hogy a szúnyogok…
– Badarság! – vágott közbe Falussy. – Egy orvos-
nak ne próbáljon ilyet bemesélni!
– De azóta úgy látszik, elfelejtette. Mindent elfelejt
 Mindketten tudták, hogy ezt meg kell beszélniük.
Húzták- halasztották a dolgot, de tovább nem vár-
hattak. Falussyt az elmúlt hetek eseményei nyo-
masztották, Máriát a Pinkének tett ígérete.
– Rendben – határozta el magát Falussy kezdem
én. Mondtam magának, Mária múltkor, hogy sürgő-
sen el kell kezdeni Ignác gyógykezelését Azóta sze-
mélyesen beszéltem Schwartzer doktor úrral, és
meg kell mondanom önnek, Mária, a legteljesebb
mértékig megnyugodtam. Benn jártam nála, az inté-
zetében, megmutatott mindent Ignác kiváló kezek-
ben lesz. Van néhány formaság. Először is, kell öntől,
mint Ignác házastársától, egy felhatalmazás.
– Én ezt másképpen gondolom.
Mária összepréselte az ajkait, mereven a szoba
egyetlen pontjára nézett
– Azt hittem, ezen már túl vagyunk – rökönyödött
meg Falussy. – Nem hagyhatja végzetessé válni a
dolgokat!
– Nem is hagyom!
– Lát más megoldást? Mert én nem.
– Látok!
Máriának madárfeje lett a keserűségtől. Falussy
szinte megszánta. Mit tervezhet ez a pöttöm kis nő,
aki amilyen pici, olyan konok Falussy a fotelre muta-
tott
– Leülne, Mária? Beavatna?
 – Nem akarom a Schwartzert Ennyi csak. Semmi-
képpen sem.
Mária állva maradt, és nem nézett Falussy szemé-
be.
– Értettem. Mit akar?
– Egy másik tébolydát
Eddig vigyázva kerülték a szót
Téboly.
Szörnyen hangzott De most Mária kimondta. A
heveny idegkimerültség, ahogy ez idáig nevezték a
kórt, elfogadhatóbbnak tetszett Falussy sóhajtott
– Én nem tudok itt a közelben másikat
– Nem a közelség a szempont
– Hát mi?! – figyelt fel Falussy.
– A szakértelem. Én a legjobbat akarom az én
Semmelweisemnek! A legeslegjóbbat!
Mária toppantott
– És melyik lenne az?
– Bécs! Az Országos Elmegyógyintézet! Bennük
bízom!
Falussynak váratlanul megvilágosodott Valaki súg
a háttérben Máriának, ez nyilvánvaló. De ki lehet az?
És mi a célja? Falussy az elmúlt napokban minden-
nek utánajárt. Kétszer is elgyalogolt a Kékgolyó ut-
cába, Ignác leendő szobáját is közösen választották
ki. Déli fekvés, tágas, napos, beférnének a személyes
holmik. A főorvos, aki tulajdonosa is volt az intézet-
nek, hosszan konzultált vele. Falussy nem sokat tu-
dott az elme zavarairól, de Schwartzer professzor
megnyugtatta. Bár a jelek nem túl biztatók, a leg-
újabb kutatások szerint nem feltétlenül végleges az
összeomlás. Ráadásul ott, a Kékgolyóban az ápolók
fele nő! Nem böhöm izomkolosszusok, nem véreng-
ző szadisták, hanem törékeny asszonyok! Ott nem
fogják verni az ápoltakat, ott nem kötözik le őket!
Munkaterápia – ezt szajkózta Schwartzer elmeorvos
úr, ebben kell bízni! Miképpen tudná meggyőzni Má-
riát, hogy csakis ez az intézet lehet a megoldás?
– Bécs túl messze van – próbálkozott – Nem tudná
Ignácot látogatni.
– Már döntöttem – mondta Mária, és előkotorta a
táskájából Herbert levelét – Olvassa csak el!
Üres szólamok, gondolta Falussy, de úgy tett,
mintha tanulmányozná az irományt Casparus Her-
bert neve nem mondott neki semmit, de erre a bécsi
elmegyógyintézetre spéciéi emlékezett Két éve vizs-
gálatot rendeltek el ott gyanús halálesetek miatt
– Azt írja Herbert professzor úr ebben a levélben,
hogy az ön személyes felhatalmazásán túl, szüksége
lesz egy elmeorvosi szakvéleményre is.
– Igen, erre meg szerettem volna kérni, Tihamér.
Be kell szereznie egyet
– Akiket én ismerek, azok valamennyien a
Schwartzert fogják ajánlani.
– Akkor keressen tovább! Ha mindkettőnknek
morfint tud szerezni mindenféle fakszni nélkül, ak-
kor talán talál majd egy orvost is, aki ír egy vacak
szakvéleményt az én Semmelweisemről!
Falussy megnémult. Ez már zsarolásnak hangzott,
nem téveszthette össze.
– Mitől ilyen könyörtelen? – nyögte végül.
Mária egyszer csak zokogni kezdett A semmiből
tört elő a heves sírás, előbb még csak állt elszántan,
akár egy bosszúálló angyal, a következő percben pe-
dig már darabokra hullott Falussy hozzálépett át-
ölelte.
– Nem bírom tovább! – Mária levegő után kapko-
dott alig lehetett érteni. – Menjen el! Menjen el!
Falussy nem merte megkérdezni, a parancs kire
vonatkozik. Neki kell keresni egy mindenre kapható
orvost vagy Ignácnak kell sürgősen eltűnnie.
Bókayt fejbe vágta, hogy néhány hónap alatt
mennyit romlott Semmelweis állapota. Le sem kel-
lett vetkőztetnie, hogy lássa, aránytalanul, a hasára
szedett fel újabb, durva kilókat miközben a karjait
sután, a levegőben tartotta, mintha nem tudta volna
eldönteni, hogy zsebre vágja a kezeit, vagy összefon-
ja őket a mellkasa előtt
Megállapodtak Falussyval, hogy az orvos nem
erőltet semmit. Elcseverészik Semmelweisszel, köz-
ben mellékesen esetleg megvizsgálja, és csak a láto-
gatás végén jön elő a farbával. De most, a szalonban
teázva nagyon is döcögött a társalgás. Semmelweis
keresgélte a szavakat, mintha kincseket hozna fel
egy víz alatti barlang mélyéről, és bár semmiféle ér-
telmetlenséget nem mondott, közönyösnek tűnt, bá-
vatagnak
– Ignác, hogyan áll újabban a dühével? – próbálta
végül Bókay a nyulat kiugrasztani a bokorból.
– Jól – válaszolta nagy sokára Semmelweis.
– Igen, azt gondolom, jól. Tudom kezelni.
Szúrósan Bókayra nézett, mintha megharagudott
volna rá.
– Mondja csak, Brumi doktor – szólalt meg újabb,
hosszú szünet után – , magát szereti a felesége?
Bókay megborzongott Egy ideje válságba került a
házassága. Olybá tűnt mintha Semmelweis a veséjé-
be látott volna.
– Vannak gondjaink. Talán ezt tudnám válaszolni.
Ez legalább őszinte válasz volt ha nem is tűpontos.
Csöndben kavargatták a teát
– Engem nem szeret – Semmelweis hörpintett az
italból, kivárt – Mit lehet ezzel kezdeni?
Bókay elámult Nyomát nem látta elmezavarnak.
Egy szomorú, egyszeriben megöregedett férfival ült
szemben, akivel, most legalábbis úgy érezte, tudna
értekezni a világ állásáról.
– Én ugyan a gyermekágyi lázról írt könyvem
százhárom lapját szántam csak arra, hogy megcáfol-
jam az ön tévedéseit és csalódásait, melyek önt a
gyermekágyi láz kérdésében fogva tartják! – Sem-
melweis felugrott, fel- alá vágtatott a szalonban, ha-
dart és kiabált – Ha nem érné be érveimmel, vagy ha
újabb kételyei merülnének fel, felszólítom, tudassa
velem azokat nyilvánosan, s akkor én a kellő okta-
tásban fogom önt részesíteni, szintén a nyilvánosság
előtt, mert önön kívül még nagy a száma azoknak,
kiknek a gyermekágyi láz kérdésében oktatásra van
szükségük.
Nem volt átmenet A csigalassú, elrévedő Ignác a
szeme láttára változott át indulatos perlekedővé. Ki-
hez beszélt? Kit akart meggyőzni?
Egyszer csak újra leült, és kezébe kapta a teáscsé-
szét.
– Nem akar beszélni róla? – nézett szelíden
Bókayra.
– Miről? – csodálkozott a gyerekgyógyász.
– A feleségével kapcsolatos gondjairól – Sem-
melweis szomorúan mosolygott – Nem is sejti, Bru-
mi doktor, mennyire megérteném.
Fél óráig kínlódtak még egymással, de már kerül-
tek minden kínosnak vélt témát Főként gyermekbe-
tegségek kerültek szóba, meg kamaszkori, szexuális
praktikák. Végül Bókay előjött Grafenberggel.
– Kéthetes kúrát javasolnék. Friss levegő, hegyek,
falusi, ízes házi koszt elsimulnak a vibráló idegek –
nézett nyájasan Semmelweisre.
– Szóval az én idegeim vibrálnak? – kacsintott Ig-
nác.
 – Kissé. Grafenberg mellett lakik a világ legjobb
belgyógyásza, Winkler doktor. Nekem barátom, ír-
nék neki néhány sort Megkeresi, ha már ott van. De a
legfontosabb a hegymászás.
– Hegyet kéne másznom?
– Többek között Séta, pihenés, végül is nyár van.
Megbeszélhetnék a dolgukat ott, a gyönyörű táj ölén
a feleségével is.
Ezen Semmelweis elgondolkodott
– Végül is nyár van – mormogta.
 Húsz

Mária az elutazás előtti éjszakán elhatározta, hogy

még utoljára szeretkezni fog az ő Semmelweisével.
Tikkasztóan forró órák után ment le a nap, a lakás
valamennyi ablakát nyitva tartották, így keresztül-
kasul átjárta a szobákat a huzat. Mária hideg vízben
lemosdott, s magára húzta legcsábosabb hálóingét.
Az előszobában már megpakolva állt a két bőrönd,
amelyekről tudta, anélkül fogja azokat két nap múlva
hazahozni, hogy egyszer is kinyitotta volna bárme-
lyiket. Bekopogott a dolgozószobába. Semmelweis
már hetek óta ott aludt a kényelmetlen bőrpamla-
gon. Mária megállt az ajtóban.
– Gyere át hozzám – mondta, és megpróbált moso-
lyogni.
Ignác éppen körmölt valamit, felnézett.
– Végül is, átmehetek – vonta meg a vállát
A hálószoba falán, az ágy fölött ott híztak a rovát-
kák. A plajbásszal behúzott strigulák elcsúfították a
hófehér falat Mária igyekezett másfele nézni. Min-
denképpen festetni kell majd, villant be neki. Kibújt
a hálóingéből. Ignác az ágy végében állt, nemigen ér-
tette, mi történik.
De aztán erősebb lett benne a kéjvágy.
 Másnap reggel az állomáson találkoztak Falussy-
val. A két bőröndöt a kocsis cipelte fel a fülkébe, ép-
pen csak hogy elfértek az ülések fölötti hálóban. Má-
ria imádkozott magában, hogy hisztéria nélkül kibír-
ja az előttük álló tizenegy órát
Ignác nyári, sárga vászonzakóját vette fel, hozzá
világoskék nadrágot, és mustárszínű, vasalt félcipőt
húzott. Merengve ült az ablak mellett, elálmosodott
az egyhangú kattogástól. A vonat tömör, fekete füst-
csíkot húzott a gabonatáblák és kikericsmezők fölé.
Tündöklő, folyékony arannyal bevont július volt
A vonatút előtti hétvégén Herberték meghívták
magukhoz Stolzot ebédre. Bécs mellett béreltek vil-
lát, amelyhez árnyas, hárssal és tölgyfákkal teli kert
is tartozott A négy bőséges fogás után, amikor az
ideggyógyász felesége és két folyamatosan visítozó
porontya elvonultak délutáni szunyókálásra, a két
barát borospalackkal felszerelkezve kivonult a hár-
sak alá.
Casparus Herbert ellazult Hosszan mesélt Frau
Braunról, egy nimfomániás betegéről, aki azon a hé-
ten a férjével együtt jelent meg a rendelésén. Her-
bert nyomban felvette, és megkezdte a kezelését Je-
lentéktelen nőt képzelj magad elé, magyarázta az
elmeorvos Stolznak, ó- lábakkal és nyúlszájjal. Saját
bevallása szerint több tucatszor is képes elélvezni
egymás után, a férje beleegyezésével hét szeretőt
tartott egyidejűleg. Két nap óta vizesszekrényben
van, újságolta Herbert. Stolznak korábban, egyik lá-
togatásakor megmutatták ezt a furfangos szerkeze-
tet Lakattal zárható, másfél méteres fadobozok áll-
tak a teremben. Felül akkora nyílást vágtak rajtuk,
amelyen éppen kifért a páciens feje. A betegek mez-
telenül álltak a szekrényben, amelybe langyos vizet
vezettek. Stolznak meggyőződése volt, hogy a keze-
lés fabatkát sem ér, de esze ágában sem volt ezt
megosztani Herberttel.
Most is lelkesedett Herbert büszkén elújságolta, a
víz hőmérsékletének fokozatos csökkentésével a li-
bidó is elapad. Az erről folytatott kísérleteinek ta-
pasztalatait a közeljövőben teszi közzé az Orvosi He-
tilapban.
Bársonyos szellő fújt.
Stolz előhozakodott a kérésével. Ha majd megér-
kezik Semmelweis a tébolydába, először ő beszél-
hessen vele. Régi barátok, ugye, közös nyelv, közös
emlékek. Ignácot meg tudná nyugtatni Stolz jelenlé-
te. De ha támadna is némi probléma, ott lenne min-
den eshetőségre készen Worst, a főápoló. Neki van
annyi tapasztalata, hogy kezelje a váratlan helyzete-
ket De ő, Stolz biztos abban, ilyen nem lesz. Sem-
melweis örülni fog, hogy annyi év után láthatja őt
Ennyi csak.
Casparus Herbert nézte, ahogy a leveleken átszű-
rődő fény rombuszokat rajzol Stolz arcára. Előző nap
kapta meg Semmelweis feleségének beleegyező nyi-
latkozatát, és egy bizonyos Bókay nevű orvos aláírá-
sával a kórelőzményt A kedélyélet zavaráról szólt az
igazolás, ez bármit jelenthetett Kétségesnek ítélte
Stolz buzgalmát, de igazából mindegy volt Ha ez a
két magyar össze akarja dugni a fejét, még mielőtt ő
alaposabban megvizsgálná a beteget nem fog tilta-
kozni. És valóban, ha baj lenne, ott van a hűséges
Worst
Legyen úgy, ahogyan ez az aranyszívű Stolz sze-
retné.
Falussy nehéz szívvel vállalta a leghálátlanabb
szerepet a kutyakomédiában. Hogy döntésében Má-
ria szenvtelen, józan érvelése nyomott- e latba, vagy
csupán az, hogy ő maga is ezt tartotta az egyetlen,
észszerű megoldásnak, utólag sem tudta eldönteni.
– Veletek tartanék Bécsig – mondta az elutazás
előtti napon Ignácnak – , doktor Berg holnap végez
egy méhpöfeteg- eltávolítást a kórházában. Érdekes
eset, nincs kedved esetleg neked is megnézni?
Kegyes hazugság volt Falussy jól számolt, Sem-
melweis örömmel egyezett bele. Egyébként sem lel-
kesedett túlságosan ezért a falusi üdülésért, kettes-
ben Máriával. De ha már belement, legalább Bécsig
velük lesz Tihamér, délután részt vehet egy konzíli-
umon, aztán egye fene, irány az unalmas porfészek,
két hetet fél lábon is ki lehet bírni.
Valami baj volt a fejével, inkább ez nyugtalanítot-
ta. Nem csupán a forróság. Egyre gyakrabban elfelej-
tette, mit is akart mondani vagy csinálni. Mintha el-
tévedt volna egy sűrű erdőben. Mintha járt már vol-
na ott, de mégsem. Idegesítő volt ez a felejtés. Bepa-
koltatott a bőröndbe néhány könyvet ebben a téma-
körben. Az utazás előtti nap felzaklató cikket olva-
sott egy Charcot nevű francia elmegyógyász kísérle-
teiről. Ennek utána kell majd néznie.
Mindenképpen.
Nézte az elúszó tájat a vonat ablakából. Hova is
utaznak? Ó, igen, megvan, Grafenberg.
Az uterus fibroid újratermelődése.
Az iblanyolvadék alkalmazása. Megírni, összegez-
ni!
Mária morfinista lett Utánajárni!
Honnan ez a pokoli éhség?
Hova is megyünk?
Gyűlölöm Bécset
Az állomáson bábeli zűrzavar uralkodott Hordá-
rok ordítoztak, zubbonyukon zöld jelvény díszelgett
Nyikorgó targoncákat kellett kerülgetni. Mindenki
rohant A vakító ég zendült egyet, vihar közeledett Az
utcán hintók robogtak, gesztenyeárusok árulták ri-
koltozva a portékájukat, mézillat kavargott a légben.
Semmelweis nem erre a Bécsre emlékezett, fejbe kó-
lintotta a kavalkád. Falussy leintett egy konflist, két
legény felügyeskedte a kofferokat, ők hárman is be-
préselődtek.
Sokáig, elviselhetetlenül hosszan utaztak.
 Az Országos Elmegyógyintézethez tekintélyes
park tartozott Első látásra úgy tűnt, grandiózus pik-
nik zajlik. A smaragdszínű, sima gyepen napernyős
hölgyek sétálgattak, a távolban, egy facsoport alatt
férfiak labdáztak Az ápolók vastag csíkos nadrágot
viseltek, széles, vörös hózentrógerrel. A nadrágtar-
tók szorosan simultak a fehér ingekre. Úgy tologat-
ták a gondozók kerekesszékeiket ebben a pasztell-
zöld pokolban, mint gördülő trónokat
Semmelweis ilyesfajta szülészetet soha nem látott
A parkban képtelen volt egyetlen terhes nőt is felfe-
dezni. Mégsem ezen töprengett el, hanem a távolban
magasodó, barokk kastély ablakain. Valamennyin
sűrű rács feszült
Habozott, hogy közölje- e gyanúját Falussyval. E
pillanatban egy jókora, borvirágos orrú férfi lépett
hozzájuk, bemutatkozott Ignác nem igazán értette a
nevét talán Casparus, ezt harsogta. Pergő nyelvvel
bizonygatott valamit csúf, sárga fogai elővillantak a
szájából, nyálas csókot nyomott Mária kacsójára.
Semmelweis magához rántotta Falussyt a fülébe
súgott
– Jó helyen járunk? Ez Berg doktor kórháza?
Falussy vigyora ráfagyott az arcára. Felötlött ben-
ne, hogy ez a legeslegutolsó pillanat hogy megment-
se a barátját. De mitől menthetné meg, és meddig?
Az elmegyógyintézet elkerülhetetlen, akkor már
jobb minél gyorsabban szakemberekhez kerülni. Rá-
adásul, és ezt Falussy beletörődve vallotta be magá-
nak, igenis tart Máriától. Ez az asszony túlontúl el-
szánt még az sem kizárt hogy szeretője van. Ha egy
hevesebb vita közben odavágja Ignácnak, hogy Fa-
lussy hetente látja el a morfiummal, akkor vége a ba-
rátságuknak. Mindent összevetve, jobb, ha nem lép
ki a szerepéből.
Így aztán sóhajtott, és bólintott Igen, ez a szülész-
doktor, Berg úr kórháza.
A krumpliorrú férfiú most Semmelweis felé for-
dult, és megkérdezte, hogy hisz- e istenben. Ignác
megkukult. Hogy jön ez a szörnyeteg ahhoz, hogy
ismeretlenül nekiszegezzen egy efféle kérdést Láza-
san kutatott a frappáns válasz után, de semmi nem
jutott az eszébe. A behemót szemtelenül bámult rá,
mintha élvezné, hogy zavarba hozta. Csak azért kér-
dem, fűzte hozzá, mert köszönteni akartam önt,
Semmelweis doktor úr, azt szerettem volna monda-
ni, hogy isten hozta nálunk. És ha ön hisz istenben,
és ezt teljes szívemből remélem, akkor ez egy sze-
rencsés találkozás mindkettőnknek.
Mindezt a borvirágos orrú egy szuszra sorolta el,
miközben intett két hózentrógeres ápolónak, akik
melléjük toltak egy tolószéket. A távolból, a ritkás
facsoport felől sikolyt hozott a forró szél. Ignác ol-
dalra kapta a fejét Eltakarták előle a kilátást, de
mintha hárman egy földre zuhant férfit rugdostak
volna.
 – Ami az én istenhitemet illeti – kezdett bele végre
a válaszba, de a két nadrágtartós alak e pillanatban a
tolószékbe nyomta.
Egy övét húztak keresztbe a mellkasa előtt, csat-
tanást hallott, mozdulni sem tudott. Villámsebesen
tolni kezdték az épület felé. Ignác kifacsarodott ülté-
ben, de még így sem látta többé Máriát. A döbbenet-
től nem jött ki a hang a torkán. Üvölteni akart, de
csupán hörgésekre futotta. Az ápolók száguldottak
vele az egyenletesre döngölt füvön, a parkot betöl-
tötte a kora esti madárcsicsergés.
– Milyen nyugodt az én Semmelweisem – mondta
a sírás határán Mária.
Casparus Herbert mosolygott.
– A férje a legjobb helyre került, nagyságos as--
szony. A legkorszerűbb terápiákkal fogjuk kezelni.
– Meggyógyulhat? – Mária szeméből már peregtek
a könnyek.
Casparus Herbert nem szeretett ígérni. A tapasz-
talat arra tanította, hogy a jövőről lehetőleg ne fan-
táziádon. Betegei közül szökőévente került vissza
valaki a normális életbe. Már amennyire az élet, úgy
en bloc normálisnak volt nevezhető.
– Van rá esély – válaszolta derűsen.
Végtelenül hosszú folyosón cipelték elbutult arcú
emberek között. Semmelweis üvöltött és káromko-
dott. Egy hóbagolyarcú nő leköpte, sikoltva kacagott
rá, a nyál az orra mellett csörgött lefelé. Cipőjének
sarokvasa hozzáütődött a folyosó kövéhez, az éles,
ritmikusan kopogó hang lidércesen visszhangzott az
épületben.
Védtelen volt A két gazfickó kissé megemelve a
testét robogott vele, az egyikük, akinek Semmelweis
csupán a sűrű hajzatával benőtt homlokát látta, azt a
szót ismételgette, hogy puhány, puhány, puhány.
Tágas szobába értek, lenyomták egy székbe, pilla-
natok alatt hozzákötözték. Tomboló dühöt érzett,
szét akart szakadni az agya. Azt kellene gyorsan
megértenie, hogy Mária és Falussy miért nem siettek
a segítségére? Őket is elrabolták? Ki ez a két hentes-
legény? Jól látta volna, a távolban egy férfit rugdos-
tak halálra? Trilláztak a madarak, a napernyős as--
szonyok tekintetében téboly… Álmodik? Falussy torz
vigyora, a részvét… Miféle részvét, neki nincs szük-
sége semmiféle részvétre! Megfeszítette magát, a
durva kötél belevágott a húsába. Érezni álomban ef-
féle fájdalmat? Fel kell ébrednie! Leköpték, ez a szag,
ez a mocsárbűz, ez a szomjúság! Hol van Mária? Mi-
ért nem mondja meg ennek a két pribéknek, hogy
tévedés, tévedés történt!
Stolz a fal felé fordult, hogy összeszedje magát
Mosolyogni kellene, gondolta, de képtelen volt rá.
Ignácnak nem szabad látnia, mennyire feszült. Még
mindig takarásban állt, a sarokban, várta amíg Wors-
ték végeznek az utolsó csomóval is. Ignác valami
olyasmit hörgött, hogy feljelenti az egész bagázst, a
nyál lecsorgott ingjének gallérjáig, a nyakkendője
meglazult, csálén állt, szemei vérbe borultak, csuklói
elfehéredtek azon a helyen, ahol a kötél beléjük vá-
gott.
Stolz ezután lépett csak előre, akár egy operett-
ben, diadalmasan, szinte végszóra. Ignácnak torkán
akadt a szó. Asztmásán, sípolva vette a levegőt, úgy
bámult Stolzra.
– Te vagy az? Szólj ezeknek a barmoknak, hogy ol-
dozzanak ki!
Stolzot meglepte, hogy Ignác milyen könnyedén
lett úrrá dührohamán. Ezt a magabiztos, dölyfös vo-
nást gyűlölte benne leginkább. Mosolyogni kellene!
Ezzel szemben úgy érezte, lángba borul az arca. Stolz
előrántotta a zsebkendőjét, orra elé kapta, erőlködve
belefújt. Újra csak megalázva érezte magát, megint
csak előjött a belső remegés, a fenébe!
– Mit keresel itt, Stolz?
Stolz másodszor is a zsebkendőjébe trombitált, így
néhány másodpercnyi időt nyert. Pedig olyan ponto-
san eltervezte! Ignác Worsték felé fordult, és reked-
ten, halkan annyit mondott
– Szedjék le ezt rólam.
A két ápoló bambán összenézett
Ignác megkísérelt jobbra- balra forogni ültében,
lazítani próbált valahogy a kötélen. Stolz végre le-
győzte zavarodottságát Zsebre gyűrte a kendőt, s
közelebb lépett Két karját előrenyújtotta Ignác felé,
szétnyitotta a tenyerét
– Piszkos?
Kissé remegett Stolz keze. Ezt rendkívüli mód szé-
gyellte, de semmit sem tehetett ellene. Ott vibrált két
tenyere Ignác orra előtt, így a megkötözött férfi ala-
posan megvizsgálhatta a bonyolult, kusza vonalakat
a feszes bőrön. Meglepetten felnézett Stolzra, szem-
ében villant valami, amit Stolz felismerésnek vélt,
vagy inkább dühös csodálkozásnak, nem tudta el-
dönteni. Mindenesetre még közelebb emelte Ignác
szeméhez nyitott tenyerét
– Piszkos? – kérdezte meg újból.
Semmelweis hunyorgott
– Mit akarsz tőlem? Ez egy rohadt tébolyda? Köve-
telem, hogy oldozzatok ki!
Stolz végleg visszanyerte a magabiztosságát Kezd-
tek úgy alakulni á dolgok, ahogyan eltervezte. Végre
még mosolyogni is tudott És mintha már nem resz-
ketne a keze sem.
– Piszkos?
Harmadszor is megkérdezte, immár türelmetle-
nül. Százszor, ezerszer is megkérdezte volna, élete
végéig állt volna itt szívesen, karjait előrenyújtva,
ennek az elviselhetetlen ripőknek az arcába nyomva
alig izzadó tenyerét, hogy arról faggassa, amíg világ
a világ, lát- e valami parányi piszkot a kezén, az ujja-
in vagy az ujjai között.
 Stolz szinte transzba került. Arra eszmélt, hogy
Ignác a tenyerébe köpött. Nem baj, számolt ezzel is.
Gyorsan a zakójába törölte a kezeit, aztán újra elő-
renyomta, egyenesen Ignác arcába.
– Piszkos?! – üvöltötte.
– Aljas horda! Szemetek! Semmelweis Ignác va-
gyok, a pesti egyetem elméleti és gyakorlati szülé-
szetének egyetemi tan…
– Piszkos?!
Ignác bal karjába bénító görcs állt, a szájában ke-
sernyés lett a lepedék. Stolz az arca előtt fröcsögött,
bele lehetett látni a vérvörös garatba. Már nem hal-
lotta, mit ordibál. Arra összpontosított, amire kell.
Ohó, barátocskám, őrjöngj csak! Pompás! Pompás!
Gyere még közelebb, gyere csak, hékás, vár rád a bá-
csi!
Bömbölj csak, kurafi!
Bumm.
Semmelweis egyszer csak hátrakapta a fejét, és
maradék erejét összeszedve belefejelt Stolz arcába.
Diadalmasan üvöltött fel.
– Az apád fasza, hát persze hogy piszkos!
Stolz fejét elborította a vér. Megszédült, hátratá-
molygott két lépést. A székhez kötözött Ignác már
kuncogott, vidáman fűzte hozzá.
– Cloretum calcis. Tudsz még latinul, Stolz Xavér?
Segítek. Klórvíz. Ha ezzel megmosod, nem lesz pisz-
kos.
 Worst előrelépett
– Móresre tanítsuk, doktor úr?
– Igen! – hörögte Stolz. – Nagyon is! Mutassátok
meg neki, hogy így csak egy őrült viselkedik.
Be voltak készítve a husángok. Worst bizonyos he-
lyeken meggyfából készült furkósbotokat tartott
minden eshetőségre. Itt, a főorvos úr szobájában a
szekrény alatt tárolta őket, nemegyszer megmentve
ezzel Casparus Herbert életét
Worst főápoló minden alkalommal figyelmeztette
Huffenstahlt az előírásra.
– A fejét ne! – szólt most is.
Belelendültek. Semmelweis veséjére, májára, ge-
rincére mértek jókora ütéseket Worst közben éne-
kelt Ezt a szokást néhány hónapja vette fel, remekül
bevált Olyan hangosan harsogta az áriát, egy divatos
operaslágert, hogy az elnyomta a bolondok hörgéseit
A férfi, akit most csépeltek, átkokat szórt rájuk, amíg
képes volt rá. Nem sokáig bírta. A brutális csapások-
tól elveszthette az eszméletét, mert egyszerre felsó-
hajtott, előrecsuklott a feje.
Stolz, aki időközben zsebkendőjével úgy- ahogy
megtisztította az arcát a vértől, egy székhez kecmer-
gett, leült. Számolta magában a csapásokat Ám mi-
kor Semmelweis elájult, az a fanyar, tétova érzete
támadt, hogy valami elcsúszott Úgy készült erre a
napra! Ez így nem diadal! Ez így nem revans!
 Felugrott, kiragadta a lőcsöt a pihegő Huffenstahl
kezéből, két marokra fogta, lesújtott Ignác koponyá-
ja reccsent, akár a háztetőről egy tömegben lezúduló
hókupac.
– A fejét nem szabad, doktor úr – köpött oldalra
Worst
Mikor Casparus Herbert elbúcsúzott Máriától meg
Falussytól, és húsz perccel később visszasétált az
épületbe, Worst és Huffenstahl már kioldozták
Semmelweist Nyolcágyas szobába cipelték a testet,
az ágyra hajították.
Herbert professzor úr dühöngött Parancsot adott
az ájult férfi lemosdatására, és kinyittatott számára
egy külön szobát
De már elkésett
Bécs, 1906
 Május végén a bécsi Kleine Zeitung főszerkesztője,
aki felesége révén szegrőlvégről rokonságban állt
néhány orvossal, és egyébként is habzsolta a tudo-
mánnyal kapcsolatos híreket, behívatta magához
Reichler nevű slapaját
– Adok magának, édes fiam, egy testhezálló felada-
tot
A napilap vezére lábait az íróasztal tetejére he-
lyezte, szivarozott, és odahajította Reichlernek a tu-
dományos kiadványt A vörös hajú, tejfehér bőrű fia-
talember arcán kigyúlt az ezernyi szeplő. Meg volt
tisztelve.
– Tizenegyedik oldal, második bekezdés.
Reichler sebesen odalapozott
– Olvassa fel hangosan, édes fiam, fülemnek a ma-
ga baritonja édes fülemüleének.
Reichler kezei között reszketett a folyóirat, de be-
lekezdett
– És ebben a mi egymáshoz kapcsolódó utunkban
őszinte meghatottsággal mondok köszönetét egy
magyar orvosnak. Semmelweis Ignác nélkül soha
nem jutottam volna el idáig. Semmelweis Ignác nél-
kül nem lenne a világ olyan, amilyen. Mondjuk ki:
Semmelweis a legnagyobb orvosok egyike volt a vi-
lágon!
– Most lapozzon vissza egy oldalt – utasította a
slapajt a főnök.
Reichler benyálazta az ujját, lapozott.
 – Avassa be kíváncsi főszerkesztőjét, édes fiam, ki
ajándékozott meg minket ezekkel az örökbecsű sza-
vakkal?
– Robert Koch, uram.
– És kicsoda ez a Robert Koch, édes fiam?
Reichlert most megfogták. Életében nem hallott
erről az emberről, egyik lábáról a másikra neheze-
dett, nyilvánvalóan megbukott. A főszerkesztő elé-
gedett volt Naponta legalább egyszer be kellett bi-
zonyítania, hogy hülyék közt kell megszenvednie az
örökkévalóságért
– Ostoba vagy, édes fiam – fújta Reichler felé a szi-
varfüstöt – , így soha nem lesz belőled valódi hírlap-
író. Robert Koch a tavalyi orvosi Nobel- díjas. Most
nyakadba kapod a lábaidat kideríted, hogy ki franc
ez a Semmelweis Ignác, és egy olyan pofás kolumnát
rittyentesz ebből a néhány mondatból, hogy a mi be-
cses olvasóinknak kettéálljon tőle a fülük. Világos?
Reichler összecsapta a bokáját, rohant
Nagybácsikája, aki egy éve benyomta őt a Kleine
Zeitunghoz, a schmelzi temető sírásóbrigádjának fő-
nöke volt A foglalkozásának hála, mindenkivel kap-
csolatba került előbb- utóbb. Mikor az unokaöccse
kétségbeesetten felkereste, nyugalomra intette a tej
fehér bőrű sihedert, majd felgyalogolt az irodába.
Kemény fedelű, zöld könyvekben tartották nyilván a
temetéseket Fél óra alatt megtalálták a bejegyzést, a
Semmelweis nevű férfiú a Hetvenötödik utca, Tizen-
kettes sor, Huszonharmadik parcellájában várta vol-
na a feltámadást ha 1891- ben nem hántolják ki, s
szállítják a csontokat sebtiben Magyarországra. A
fura közjáték nem rendítette meg a fősírásót, hiszen
a nagy alakú, zöld fedelű könyvbe azt is feljegyezték
csinos, gótikus betűkkel, hogy éppen negyven éve
Stolz Xavér, az Egyes Számú Szülészeti Klinika fő-
igazgatója tartotta a gyászbeszédet
Ez már egy nyom, amelyen el lehet indulni, csapta
hátba a rátarti sírásó az unokaöccsét, ha mázlid van,
ez a Stolz él még, de ha nem, családja biztos van,
gyereke, unokái, innen már csak a fonalat kell végig-
gombolyítani, hiszen te újságíró vagy.
Reichler szaladt tovább.
Az Egyes Számú Szülészeti Klinikát éppen reno-
válták, ám egy tündér, a szöszke, kiálló fogú Ágnes
nővér, akivel Reichler mellékesen randevúban álla-
podott meg a hétvégére, közölte vele, hogy Stolzot
már két évtizede leváltották Ágnes nővér fontoskod-
va hozzátette, hogy az illető úr adatait talán fel lehet
még lelni a pinceszinten elhelyezett irattárban. Arra
is hajlandónak mutatkozott, hogy a hírlapíró urat
lekísérje az alagsorba.
A nedves falú, boltíves termekben ifjabb Dorf-
mann úr, az irattáros hosszan bolyongott velük,
amíg végül az egyik dosszié mélyéről előbányászott
egy hivatalos papírt, amelyik a hajdanvolt igazgató
egykori lakcímét is elárulta.
 Reichler, aki nem felejtette el főszerkesztőjének
örökbecsű tanácsát, miszerint a vérbeli riporter
olyan, mint a harci véreb, villamosra szállt, bár tisz-
tában volt azzal, hogy csekély az esélye annak, hogy
ez a Stolz nevű alak él még, de ha nem is patkóit el,
szinte kizárt, hogy még ugyanott lakjon, mint két év-
tizede.
Ám a szerencséje ezúttal nem hagyta el.
A földszintes, komor épület rideg ajtajához két fa-
lépcsőn kellett felcaplatni. A félénk kopogásra mo-
gorva vénasszony nyitott ajtót Reichler elmakogta
Stolz Xavér nevét, miközben úgy érezte, mintha ös--
szes maradék pénzét egyetlen számra helyezte vol-
na. A bajuszos vénlány felhúzta a szemöldökét Ro-
kon, kérdezte, távoli, blöffölt Reichler. A satrafa gya-
nakvón vizslatta, de aztán elindult befelé, és intett a
fiatalembernek, kövesse.
A máj foltokkal gazdagon kidekorált arcú öregem-
ber kerekesszékben ült, a kellemes idő ellenére pok-
rócba burkolódzva.
– Stolz úr, látogató – igazította meg a vénasszony
az öregúr térdén a plédet. – Valami rokon.
Reichler meghajolt, nyújtotta a kezét Közben a
szipirtyó kiment, indulatosan bevágta maga mögött
az ajtót
– Reichler vagyok a Kleine Zeitungtól. Örülök,
Stolz úr, hogy megtaláltam.
 Az aggastyán a távolt fürkészte. Az újságíró- gya-
kornok úgy vélte, az apóka nagyothall, kiabálni kez-
dett
– Stolz úr, ha megengedi, ideülnék maga mellé –
Reichler előkapta az orvosi folyóiratot, kinyitotta a
bekészített oldalnál – , Robert Koch, aki, mint tudja,
tavaly kapta meg a Nobel- díjat, beszédében köszö-
netét mondott valakinek, akit ön is igen jól ismer.
Meg fog lepődni, Stolz úr!
Az öregúr ráemelte tekintetét a slapajra. Jeges,
közönyös pillantás volt, Reichler beleborzongott.
Nyelt egyet, lelkesen folytatta.
– Felolvasnék Koch ünnepi szónoklatából, tessék
csak figyelni. „És ebben a mi egymáshoz kapcsolódó
utunkban őszinte meghatottsággal mondok köszö-
netét egy magyar orvosnak. Semmelweis Ignác nél-
kül soha nem jutottam volna el idáig. Semmelweis
Ignác nélkül nem lenne a világ olyan, amilyen. Mond-
juk ki: Semmelweis a legnagyobb orvosok egyike
volt a világon!”
A vénség felkacagott Rögtön ezután köhögőroham
kapta el, olyan fékezhetetlen, hogy Reichler azt hitte,
megfullad. Felugrott, finoman csapkodni kezdte
Stolz hátát. Mikor a vénember végre lenyugodott,
kidugta a nyelvét, és nem volt hajlandó visszahúzni.
Ezúttal egy hangya kötötte le a figyelmét, amelyik a
csuklóján igyekezett felfelé, a kar irányába. Reichler
szomorúan nyugtázta, hogy a vénembert semmi más
nem érdekli, csupán ez a parányi rovar. Stolz mered-
ten, megbabonázva, nyelvét kidugva bámulta a han-
gyát
– Azt bátorkodnám kérdezni Stolz úrtól, aki, ugye,
a gyászbeszédet mondta Semmelweis sírjánál, mit
szól mind ehhez? Tudta- e akkor, negyven éve, hogy
a legnagyobb orvosok egyikét búcsúztatja?
Ezt a kérdést fogalmazgatta egész délután. Miköz-
ben a tizenegyes villamos kizötyögött vele ide, a vá-
ros szélére, elálmodozott azon, hogy micsoda feled-
hetetlen riportot fog ő ebből a témából papírra vet-
ni! Benne lesz ez a friss tavasz, benne a temetőiroda
dohos szekrényéből előrajzó bogárinvázió, talán
még a mézszínhajú Ágnes nővért is beleveszi, de
mindenekelőtt a halk szavú, párás szemű öregurat
rajzolja meg majd a cikkben, aki meghatottan söpöri
ki ősz hajából a múló idő összegyülemlett gondjait
Ám most, hogy erre a rozzant öregre nézett, nyil-
vánvalóvá vált számára, hogy ködösítenie kell. Azt
mégsem írhatja meg, hogy ez matuzsálem a nagysze-
rű hír hallatán csak makog, folyik a nyála, és tekinte-
téből valami mélyről előkúszó, csillapíthatatlan fel-
háborodás sugárzik.
Nem, ezzel nem állhat a főszerkesztője elé.
De mert azt is megtanulhatta tőle, hogy hazudni
lehet, csak nem szabad rajtaveszteni, itt, most eldön-
tötte, kitalál valami bölcs, megindító, humánus tör-
ténetet Stolzról és az ő egyetlen, igaz barátjáról,
Semmelweis Ignácról.