F O R D ÍT O T T A : R A D Ó G Y Ö R G Y

U N IV E R Z U M K Ö N Y V T Á R
STANISLAW LEM

SUMMA
TECHNOLÓGIÁÉ
TUDOMÁNY
CIVILIZÁCIÓ
JÖVŐ

K O S S U T H K Ö N Y V K I A D Ó / 1972
y
AZ ELSŐ KIADÁS ELŐSZAVA

Háromszor kezdtem el írni ezt a könyvet, és csak harmadszorra sikerült végre felvázolnom a határait,
s ezáltal be is fejezném; különben valamiféle értelem-Bábel-toronnyá változott volna, amelyből
végtelen távlatokra nyílik kilátás, és osztozott volna bibliai elődjének sorsában. Sok - különben fon­
tos - témát és problémát mellőztem, hogy megmaradhassak az alapvető vonalon. Ez a vonal pedig
nem is annyira a tárgyalt kérdések kiválogatásában, mint inkább a tárgy megközelítésének módjában
az alapállásom, amelyet a szövegben „konstruktőri pozícióként” határoztam meg. A témák egyen­
súlyát azonban mégsem sikerült biztosítanom könyvemben: van, amit túlságosan is hosszan és van,
amit túlságosan röviden tárgyalok. Mentegethetném, így-úgy magyarázhatnám témáim megváloga-
tását, de hát végső fokon, mi tűrés-tagadás, személyes ízlésem, egyéni érdeklődésem parancsait teljesí­
tettem.
Mi is hát ez a Summa? Talán valamiféle általános mérnöki vezérfonallal át- meg átszőtt esszégyűj­
temény a civilizáció eljövendő sorsáról? Vagy az emberiség múltjának és jövőjének kibernetikai
elemzése? Vagy a világmindenség olyan képe, amilyennek a Konstruktőr számára feltárulkozik?
Tán a Természet és az emberi kéz mérnöki tevékenységéről szóló elbeszélés ? Esetleg a jövendő évezre­
dekre vonatkozó tudományos-technikai prognózis? Vagy éppenséggel olyan hipotézisek gyűjtemé­
nye, amelyek túlságosan is merészek ahhoz, hogy egzakt tudományos voltuk elismerését követeljék ?
Könyvem - egy kissé mindez. Mindenből egy kevés. És milyen mértékben lehet, szabad hinni ennek a
könyvnek? Erre a kérdésre nem tudok felelni. Nem tudom, melyik sejtésem, melyik feltételezésem
valószínűbb a többinél. Sebezhetetlen egy sincs köztük, és biztos, hogy az idő múlása alaposan meg
fogja tizedelni soraikat. Lehet, hogy valamennyit elsöpri. Mindegy. Csak az nem téved, aki bölcsen
hallgat.
Ami foglalkoztat, azt igyekeztem bemutatni, mégpedig a lehető legegyszerűbben. Sajnos, az egy­
szerűség nem jár mindig karöltve a szabatossággal. Ráadásul nem is mindig határoltam el eléggé
világosan az én saját elgondolásaimat (melyeket saját veszélyemre és kockázatomra találtam ki)
azoktól, amelyeket innen-onnan merítettem. Ha az olvasó ellenőrizni óhajtja forrásaimat, könyvem
végén ott találja a felhasznált művek jegyzékét.
Hogy a kozmikus civilizációk fejezetében megmaradt űrt sikerült bibiiográfiailag is kitöltenem, azt
Joszif Sklovszkij professzornak és a monográfiájának köszönhetem. Sokat (helyenként mindent)
köszönhetek más szerzőknek is, Sklovszkijt azért említem meg mégis itt, ezen a helyen, mert az ő
műve egyike volt a Summám megírásához kulcsfontosságú munkáknak, nélküle nem írhattam volna
meg ilyen alakban. Minthogy a jövőbeni fejlődést illetően csak igen-igen bizonytalan jóslatokba
lehet bocsátkozni (amint azt első fejezetünkben látni fogjuk), még akkor is, ha szerényen csak egyetlen
évtizedre tekintünk előre, mivel a két hatalmas földi evolúció, a biológiai és a technológiai (amint azt
a második fejezetben felvázoljuk) nem nyújt kellő alapot teljes értékű, messzire kitekintő jóslatokhoz
- ezért helyzetünkben egyetlenegy olyan megoldás kínálkozik, amely nem szakad el teljesen a tapaszta­
lati tényéktől, ez pedig az, hogy földi civilizációnkhoz találnunk kell egy olyan tágabb kategóriát
(halmazt), amelybe civilizációnkat mint annak részét, elemét bekapcsolhatjuk. Márpedig csak a
kozmikus civilizációk hipotetikus halmazába kapcsolhatjuk be saját civilizációnkat, ez lehet csak a
tágabb halmaz, és a harmadik fejezetünkben ezért tehetünk egy ilyen összehasonlításra kísérletet.
Az „összehasonlító kozmikus szociológiá”-val foglalkozni, amely valóban távoli jövőbe mutató
prognózisok elkészítését tenné lehetővé, ugyancsak szerfelett kockázatos vállalkozás. Ez a ma még
nem létező tudományág legfeljebb egyetlenegy tapasztalati tényre támaszkodhat, s ráadásul ez is csak
negatívum: arra, hogy - az összes asztrofizikai megfigyeléseket tekintetbe véve - a világmindenség
megfigyelhető részében semminemű jele sincs bármilyen értelmes (technológiai) tevékenységnek.
Egy ilyen ténynek a kritérium rangjára emelése, éspedig úgy, hogy (a később következő fejezetekben)
az emberi fejlődés lehetősége, útjai közti választást tőle tesszük függővé, a paradoxon, illetve az
abszurdum területére taszít bennünket. De hiszen a csillagászat kozmogóniai elméletei is egy bizonyos
negatív tényre alapozódnak. Az Olbers-paradoxonra gondolok, mely szerint: ha a világmindenség
végtelen volna, és a csillagok egyenletesen töltenék be, akkor az égbolt mindenünnen egyenletes fényt
sugározna. Mivel pedig ez nem történik meg, éppen ez az a „negatív tény” , amelyet a világmindenség
felépítéséről alkotott valamennyi hipotézisben figyelembe kell venni. Hasonlóképpen az a tény, hogy a
csillagvilágban nem látunk asztrotechnológiára utaló jelenségeket, arra késztet bennünket, hogy elves­
sünk minden ortoevolúciós hipotézist, amely szerint a jövő nem más, mint a jelen sokadik hatványa,
vagyis minden civilizációnak, amely a földinél fejlettebb, olyan asztrotechnológusi tevékenységet
kellene kifejtenie, amely csillagászati eszközökkel megfigyelhető, ráadásul nagyszabású módon.
íme tehát amiképpen az Olbers-paradoxon sem alkalmas arra, hogy zsinórmértékként szolgál­
jon a világmindenség helyes modelljének egyértelmű kiválasztásához, ugyanúgy a csillagtechnológusi
tevékenység hiánya sem biztosítja eleve, hogy a civilizáció fejlődését bemutató hipotézisek egyike vagy
másika bizonyul-e helyesnek. Hiszen ilyen tevékenység látható nyomai hiányozhatnak azért is, mert
az élet roppant ritka jelenség a világmindenségben, vagy azért is, mert a planetáris „pszichozóiku-
mok” rendkívül rövid ideig élnek, vagy fakadhat egyszerre mindkét okból. Summámban én mégis ab­
ból a ma uralkodó hipotézisből indulok ki: miszerint az élet kozmikusán általános jelenség, s egyben
elvetem (szövegemben meg is indokolom, hogy miért) a „kozmikus pánkatasztrofizmus” elméletét,
amely szerint minden lehetséges civilizációban megvan a hajlam az öngyilkosságra.
Az így meghatározott premisszákra támaszkodva tárgyalom meg a negyedik és az utána
következő fejezetekben a fejlődés különféle és egymást kizáró lehetőségeit. És itt a legfőbb olyan
tényezőnek, amely gátolja a technológiai ortoevolúciót, és megváltoztatja a civilizációk jövőbeni sor­
sát, annak a felismerése bizonyul, hogy a tudományos információk exponenciálisan gyarapodnak.
Ha áttekintjük mindazokat a kísérleteket, amelyek ennek az „információs korlátnak” az áttörésére
irányulnak, akkor az „információtenyésztés” koncepciójához - az óriás léptékű biotechnológiai in­
tézkedésekhez -, végül pedig a „kozmogóniai konstruktőrség” fogalmához jutunk el, köztük annak
- a fent említett okoknál fogva leginkább érdeklődésre számot tartó -, „csillagászatilag megfigyelhe-
tetlen” változataihoz is. Befejezésül felvázolom egyfelől a korlátlan technológiai teremtés perspektí­
váját, vagyis a civilizáció sikeres versengését a természettel a „konstrukciós eredmények” terén,
másfelől pedig, mintegy a környező anyagi közegbe való behatolásunk hátterében egy kirajzolódó
ellentétes tendenciájú folyamatra mutatok rá, arra a tendenciára, hogy a technológia az emberi testbe
hatol be; más szavakkal, itt az ember biológiai önfejlesztésének lehetséges változatairól beszélek.

6
 Ez a bemutatott vázlat, könyvem logikai csontváza, könnyen bírálható. Felhozható pl. olyan
ellenvetés, miszerint minden civilizáció fejlődése két szakaszra osztható: az „embrionális fejlődés”
szakaszára, amely „kozmikus megszületésével” végződik, és az „érettség” időszakára. Az első szakasz­
ban az értelmes tevékenység határát az anyabolygó szabja meg. Egy bizonyos „technológiai küszöb”
átlépése után az adott civilizáció számára megnyílik a lehetőség, hogy belépjen a más civilizációkkal
való kozmikus kapcsolatok szférájába. (E feltevés szerint „érett” civilizációk már régóta léteznek
és tevékenykednek a kozmoszban, csupán mi - lévén civilizációnk az „embrionális szakaszában” -
képtelenek vagyunk akár megfigyelni, akár felismerni őket.) Ezt az álláspontot, amely ismét további
feltételezések elfogadását kívánná, éppúgy figyelmen kívül hagytam, mint azt a sok-sok egyéb nézetet,
amely eleve elutasítja, mert túlságosan korainak minősíti, a „kozmikus szociológia” megalkotásának
bárminő megkísérlését. Csak addig mentem el, ameddig a tudományos módszertan szerint elmehet­
tem, illetve pontosabban: ameddig e módszertan szerint el kellett mennem, ezért merem azt képzelni,
hogy inkább hipotézisek, mintsem képzelődések gyűjteményét állítottam össze.
Hogy mi különbözteti meg a hipotézist a kiagyalástól? Gondolhatja pl. az ember, hogy az egész
megfigyelhető világegyetem csupán lokális perturbáció, vihar, s olyan kozmikus lények harca idézte
elő, amelyeknek másodpercei és milliméterei a mi évmilliárdjainkkal és fényéveinkkel egyenlőek.
Ilyen körülmények közt az általunk megfigyelhető Metagalaxis helyi robbanás színhelye. Ezt a rob­
banást ködök, csillagszilánkok és csillagtöredékek minden irányba való szétröppenése kíséri; mi
pedig, mikroszkopikus lények, merő véletlen folytán kerültünk pontosan e katasztrófa középpontjába.
Az effajta feltételezés igazi kiagyalás - nem azért, mert „különös” , „furcsa” , „hihetetlen” , hanem
azért, mert ellentmond a tudomány alapjainak, amelyek tagadják Földünknek és kozmikus környeze­
tének bármiféle kivételezettségét. Azért képzelődés, és nem hipotézis a „világűr mint csatatér”
elgondolás, mert bizonyos értelemben k i e m e l i a mi helyzetünket. Holott mi - a tudomány út­
mutatása szerint - mindent, ami a Földünkön és az égen létezik, statisztikai átlagnak, természetesnek,
normálisnak, egyszóval k ö z ö n s é g e s n e k tekintünk, és éppen ez, hogy nem vagyunk hajlan­
dóak elismerni létezésünk és helyzetünk kivételes voltát, ez jelenti az elvi alapot és kiindulópontot
azokhoz a fejtegetésekhez, amelyeket most az olvasó elé bocsátunk.

Krakkó, 1963 decemberében

A MÁSODIK KIADÁS ELŐSZAVA

Három évvel ezelőtt írtam meg Summámat, és ez a három esztendő lehetővé tette számomra, hogy vi-
lágosabbanjássam hiányosságait. Az első hiányosság elkerülhetetlen, s ez az, hogy ilyenfajta könyvet
csak írni lehet, de nem megírni, vagyis nem lehet végérvényesen lezárni. Minden egyéb hiányossága
már csak ennek az alapvető gyarlóságának a következménye. Amikor szövegét most néhány egy­
mástól független bekezdéssel kiegészítettem, nem törekedtem túlságosan arra, hogy e bekezdések
segítségével „menet közben” utolérjem az új felfedezéseket: az ilyen verseny eleve reménytelen. Az a
rövid kiegészítés, amelyet a világegyetemben élő másoknak szenteltem, merőben információs célt
szolgál, minthogy (már könyvem megjelenése után) tudományos konferenciákat tartottak e kérdés­
ről, sőt a Szovjetunióban a Tudományos Akadémia keretében a „Mesterséges Kozmikus Rádiójel­
zések Kutatásának Szekciója” külön is megalakult, a Rádiócsillagászati Tudományos Tanács mel­
lett. Bizonyos, a nyelvi problémákat érintő episztemológiai kérdésekkel is foglalkozom könyvem új
befejezésében, mert az előző kiadásban egy árva szó sem esett a napjainkban oly fontos nyelvi kon­
taktusokról. Megjegyzem egyébként, hogy sem az intellektronikának szentelt részbe beírt új anyag,
sem pedig az a másik új rész a VII. fejezetben, amely a gnosztikus technológia „gépi” változatáról
szól, távolról sem jelenti azt, hogy sikerült összefognom mindazt az újat, amit az utolsó három esz­
tendő a kibernetika terén hozott. A strukturális nyelvtudomány, a szociológia s annak kibernetikai
jövője, valamint az etika és a technológia közti viszony tárgyalásában mutatkozó hiányosságok rész­
ben engem, a kellő szakértelemmel nem rendelkező magyarázót terhelnek - részben azonban a tudo­
mányos fejlődés meggyorsulásának tudhatok be, hiszen olyan bő áradatban zúdulnak reánk az új
munkák, hogy velem együtt, aki végeredményben csak amatőr vagyok, még a szakember is zavarba
kerül, ha tájékozódni akar mindabban, ami a tudományos kutatás területén fontos eseménynek
számít. Különösen a kibernetika - amelytől pedig azt remélték, hogy az egyre inkább szétágazó tudo­
mány és az egyre szakosodó tudományágak integrációját fogja szolgálni -, odáig jutott, hogy maga is
egyre gyorsabb iramban differenciálódik. Az információelméletnek a valószínűségszámításoson kívül
már az algoritmusos és a kombinatorikus módszerét is kidolgozták, fejlődésnek indultak a kibernetikai
szerkesztéstanhoz elengedhetetlenül szükséges matematikai ágazatok (mindenekelőtt a véges matema­
tika), de ugyanakkor, sajnos ezzel együtt megszűnik a kibernetika egész területének eredeti áttekint­
hetősége. Ráadásul - s erről alig esik szó a könyvemben - a kibernetika nemcsak fényt derít az egyéb
tudományágaknak eddig homályban maradt tájaira, hanem gyakran maga állít a tudósok elé koráb­
ban könnyen megoldhatónak vélt bonyolult problémákat, s ezek, mint pl. a gépi fordításé, ki tudja
hány tudósnemzedéknek okoznak még majd fejtörést. Lassan-fokozatosan a zavar, sőt e tudományág
nagy megteremtői (köztük az időközben elhunyt Norbert Wiener és Neumann János) ellen érzett
elkeseredés, csalódás, harag légköre lett úrrá - érthető lélektani okokból - egyes szakembereken;

9
ezért határoztam el, hogy legalább „mintapéldánynak” bemutatok egy ilyen szkeptikus hangulatot.
Mortimer Taube eléggé reprezentatív előadását választottam e célra, jóllehet az ő könyve óta már
e szkepticizmus más, frissebb megnyilatkozásaira is sor került.
Lényeges változás azonban a Summa felépítésében nem történt. Fogadtatása általában kedvező
volt, ámbár - ezt furcsállottam is - egyetlenegy recenzense sem próbált legalább önálló véleményt
formálni a témasorozat vezérelvéről („utolérni és túlhaladni a természetet”). Jóformán nem is tudom,
hogy túlságosan merész képzelődést láttak-e benne vagy, éppen ellenkezőleg, említésre nem is méltó
banalitást. Viszont hálás szívvel nyugtázom azt az érdeklődést, amelyet a legkülönbözőbb tudomány-
területek szakemberei tanúsítottak a Summában szereplő s hozzájuk közel álló egyes témák iránt.
Ugyanitt szeretnék köszönetét mondani a Studia Filozoficzne folyóirat szerkesztőségében lezajlott
író-olvasótalálkozó résztvevőinek és mindazoknak, akik felfedezve egy-egy elírásomat vagy tárgyi
tévedésemet, segítségemre voltak abban, hogy ezeket a hibákat a jelen kiadásból kiküszöbölhessem.
S tán helyénvaló lesz még elmondanom a következőket. Könyvem az embernek és a kultúrának
meghatározott típusát veszi alapul, mégpedig a lehető legracionálisabbat. Alapul vesz továbbá egy
olyan történelmi fejlődést, amelyben az embernek és a kultúrának ez a típusa egyre inkább uralkodó­
vá válik. Erre alapozódik az optimizmusom, amelyet Summám dokumentál. A fejlődés ilyen iránya
nélkül sem az erőfeszítések optimálissá válása, sem a fejlődés maximális üteme, de még a lehetőségek
közti leghelyesebb, a társadalom érdekét legjobban szolgáló választás sem volna lehetséges.
Ezeket a premisszákat nem mondtam ki határozottan, explicite, inkább csak sejttetem, érzékel­
tetem. A történelemből ismert társadalmak és személyiségek csak kivételként viselkedtek ennyire
tökéletesen. Könyvem ezt a kivételt a szabály (a norma) rangjára emeli, ami vakmerő kezdeményezés,
de úgy vélem, nem teljesen utópisztikus.
Az emberiség nem úgy jelenik meg előttünk, mint sokat ígérő, őszinte és okos, tetteiben nagyon
becsületes fiatalember, hanem inkább mint egy vén bűnös, aki nagy titokban mindenféle szennyes
dolgok élvezetének adja át magát, a pofája közben pedig tele van hangzatos szólamokkal. Ámde ez a
vén bűnös, akit egyszer-másszor már megcsapott a bénulás szele is, gyógyulni, megváltozni szeretne,
józan gondolatai támadnak, legalábbis néhanapján, főként nagyobb vérlecsapolások után, tehát
megérdemli - ha olykor visszaesik is betegségeibe -, hogy lehetőséget adjunk neki, annál is inkább,
mert hiszen sorsában mindnyájan érdekeltek vagyunk, és a baljós prognózis azt jelentené, hogy
semminemű kezdeményezés, amely nem a közvetlen életfunkciók fenntartására irányul, nem érdemes
a fáradságra.
A „nem-emberközpontú” felfogás terminusait használva, az emberiség nem egyéb, mint történel­
mileg kialakult alcsoportok halmaza, konglomerátuma, amelyek két antagonisztikus táborba csopor­
tosultak. E két tábor cselekvései pozitív, illetve negatív visszacsatolásban* kapcsolódnak össze; a
pozitív visszacsatolások láncreakciót („eszkalációt”) váltanak ki, amit a negatív visszacsatolások
korrekciós hatása „kiolt” . Ez az egész rendszer pedig a véletlen útján halad, és ma nem tudható, hogy
milyen módon fog gyökeres, békés változáson átmenni, hogyan jön létre az egyetemes és egységes
állapota, az, amelyet e könyv alapul vesz. Ezt, a jelenlegi helyzettől nagyon távol eső állapotot nem
azért feltételezem, mert behunyom a szememet a jelen valósága előtt, hanem azért, mert erre a kér­
désre keresek választ: „Mi lesz, ha egyszer elértük az optimális kiindulási helyzetet?” Hiszen egész
bolygónk egyesülése magától értetődően egy új korszak kezdete lesz.

* A pozitív visszacsatolás esetén az egyensúlyi helyzettől való kis eltérések erősödnek, „lökődés” következik be,
a negatív esetében ugyanezek - lecsengenek, elnyugszanak. - Szerk.

10
 Ámbár ma el sem tudjuk képzelni, miféle konkrét események vezethetnek egy ilyen stabilizációhoz,
mégpedig az emberiség számára a lehető legfájdalommentesebb módon, és ámbár jómagam sem
vagyok mentes az atomkorszak félelmeitől, mégis úgy véltem, hogy Summámnak legalább annyi joga
lehet megjelenni a könyvpiacon, mint azoknak a műveknek, amelyek az idevonatkozó gazdag szak-
irodalomra támaszkodva, a világ vége gazdag lehetőségeivel traktálják olvasóikat; ennek a tömény
apokalipszisnek sui generis summáját, azaz inkább anti-summáját jelentik H. Kahn könyvei, min­
denekelőtt a Thermonuclear War címet viselő mű.
Ha ennyi sok alkotómunkát áldoznak kollektív halálunk megjövendölésére, akkor vajon miért ne
lehetne a hasonló erőfeszítéseknek legalább egy töredékét életünk ugyancsak nem teljesen kizárt
jövőjének megoldására fordítani?

Zakopane, 1966 júniusában

I
DILEMMÁK
1
Beszélni kell a jövőről. De vajon helyénvaló-e a leendő rózsákról elmélkednie annak az embernek,
aki a jelen könnyen lángra lobbanó erdejében tévedt el? És az ilyen rózsák töviseit kutatgatni, ük­
unokáink problémáit feszegetni, amikor a mai gondok tömegével sem tudunk megbirkózni - vajon
nem tűnik ez nevetséges skolasztikus okoskodásnak? Ha legalább annyi mentségem volna, hogy az
optimizmusunkat erősítő szereket keresem vagy az igazság szeretete vezérel, azé az igazságé, amely
tisztultan látszik majd a jövőben, amikor megszűntek a viharok - meg, a szó szerinti értelemben is, ha
sikerül majd irányítani az időjárást. De nem. Nem szolgál mentségemül holmi akadémikus tudás­
szomj, sem az a megrendíthetetlen optimizmus, amely szerint bármi történik is, végül minden jóra
fordul. Indokaim sokkal egyszerűbbek, nagyon is józanok, prózaiak, és talán szerényebbek is; mert
amikor a jövőről kezdek írni, egyszerűen csak azt teszem, amihez értek - sőt az sem számít, hogy jól
értek-e hozzá, mivel ez az én egyetlen képességem. Ha pedig így áll a helyzet, akkor munkám sem
jobban sem kevésbé nem lesz fölösleges, mint bármely más munka, mert hiszen minden munkának az
az alapja, hogy a világ létezik, és továbbra is létezni fog.
Mármost meggyőződvén arról, hogy szándékomban nincs semmi helytelen, vessük fel a témakör és
a módszer kérdését. A civilizáció különféle elképzelhető oldalairól fogunk beszélgetni, amelyek a
manapság ismert előzményekből levezethetőek, bármily csekély legyen is megvalósulásuk valószínű­
sége. Feltételezett konstrukcióink alapjai pedig szükségképpen a technológiák* lesznek, vagyis
a társadalom által kitűzött célok megvalósításának a tudomány állása és a társadalmi hatékonyság által
meghatározott módjai, olyanok is, amelyekre eddig még senki sem gondolt, amikor ilyesmivel kezdett
foglalkozni.
Az egyes - létező vagy lehetséges - technológiák mechanizmusa nem érdekel engem, és nem is
kellene foglalkoznom ezzel, ha az ember alkotótevékenysége, akárcsak az Istené, minden akaratlan
tisztátalanságtól, szennyeződéstől mentesen érvényesülhetne - ha mi, most vagy bármikor, megtanul­
nánk szándékunkat a maga tisztaságában megvalósítani, vagyis ha a Genezis könyvének módszertani
szabatosságával mondhatnánk: „Legyen világosság!” , s e szavak hatására minden nemkívánatos
szennyeződés nélkül jutnánk hozzá a fényhez. Ámde nem csupán a célok fent említett „kettéválása”,
hanem a célnak más, olykor nemkívánatos célokkal való helyettesítése is tipikus jelenség. Az örök­
ké elégedetlenek hasonló hiányosságokat fedeznek fel még az isteni teremtésben is, különösen
attól kezdve, hogy megmozdult az értelmes lény prototípusa, majd ez a modell, a Homo sapiens,
bekerült a tömeggyártásba - ámde ezeket a kérdéseket bízzuk inkább a teotechnológusokra. A ma­
gunk részéről elégedjünk meg annyival, hogy az ember bármit is tesz, szinte sohasem tudja, mit is
tesz voltaképpen - azt legalábbis nem tudja biztosan, hogy hová is vezet a tevékenysége. Hogy azon­
nal szélsőséges példát hozzunk fel: az élet elpusztítását a Földön, ahogyan az ma lehetséges, az atom­
energia egyetlenegy felfedezője sem tűzte maga elé célként.
A technológiák tehát, hogy úgy mondjam, mint szükségszerűségek érdekelnek, mivelhogy minden

* Amint látjuk, Lem a technológia kifejezést közel sem abban az értelemben használja, mint az Idegen szavak
szótára, amelyben ez áll: az anyagok feldolgozási módozataira és eszközeire vonatkozó ismeretek összessége. A lemi
megfogalmazás sokkal tágabb, de magjául a társadalmi viszonyok kereteiben vizsgált termelési eszközök szolgálnak.
A társadalmi felépítmény változásainak forrását a termelési eszközök, vagyis a technológia változásában látja. Ha a
továbbiakban a technológiának ezt a tágabb értelmezését tartjuk szem előtt, könnyebben tudjuk nyomon követni Lem
érvelését. - Szerk.

15
civilizáció mindazt magába zárja, amire a társadalom törekedettbe olyant is tartalmaz, ami senkinek
sem állt a szándékában. Olykor, sőt elég gyakran, előfordul, hogy a technológia útját a véletlen teszi
szabaddá; mint pl. egykor, amikor a bölcsek kövét keresték, és a porcelánt találták fel - de a szándé­
kosság szerepe, a technológia megteremtéséhez vezető céltudatos eljárás a tudomány előrehaladtával
egyre inkább érvényesül. Igaz azonban, hogy a véletlenek, bár egyre ritkulnak, ámde apokaliptikus,
végítéletszerű méreteket ölthetnek. Mint ahogy erre már utaltunk.
Ritka az olyan technológia, amely ne volna kétélű, amint azt azoknak a kaszáknak a példája
mutatja, melyeket a hettiták a harci szekereik kerekére szereltek, vagy azok a közmondásos kardok,
amelyekből ekevasat kovácsolnak. Lényegében minden technológia nem egyéb, mint művi kiter­
jesztése annak a minden élővel együtt született természetes törekvésnek, hogy a környezete felett
uralkodjon (vagy legalább annak a vágynak, hogy a létért folyó küzdelemben ne maradjon alul).
A homöosztázis (homoeosztasis) (így nevezik a tudósok az egyensúlyi állapotra, vagyis az arra irá­
nyuló törekvést, hogy az élő a változások ellenére is fennmaradjon) alkotta meg a nehézségi erőnek el­
lenálló kitin-, illetve mészvázat, biztosította a mozgékonyságot lábbal, szárnnyal és uszonnyal, köny-
nyítette meg a táplálkozást agyarakkal, szarvval, állkapoccsal, emésztőszervekkel, s ezzel egyidejűén a
felfalatás ellen is védelmet nyújtott páncélokkal és mimikrivel, s a külső környezettől való felszabadí­
tásban eljutott ahhoz a szabályozáshoz, amely a környezettől független állandó testhőmérsékletet biz­
tosítja. így születtek meg az általánosságban növekvő entrópia világában a csökkenő entrópia szige­
tecskéi. Ám az élettani fejlődés nem korlátozódik csupán erre, hiszen a szervezetekből, a növények és
állatok különböző típusaiból, törzseiből, osztályaiból és fajaiból építi fel azután a sokkal bonyolul­
tabb egységeket, melyek immár nem a homöosztázis „szigetei” , hanem „kontinensei” , s amelyek
bolygónk egész felszínének és légkörének alakítására képesek. Az élő természet, vagyis a bioszféra,
egyidejűleg jelent kölcsönös együttműködést és kölcsönös felemésztést, szövetség ez, amely elvá­
laszthatatlan az élethalálküzdelemtől, amint ezt bármely megvizsgált ökológiai hierarchia bizonyítja.
Mindenütt a bioszférában, de főként az állatok világában, hatalmas gúlákat látunk, amelyeknek
csúcsán a nagyragadozók uralkodnak, ezek a kisebb állatokat falják fel, emezek meg másokat, náluk
kisebbeket, és csak az alapszinten, az élet országának fenekén működik a napenergiát biokémiaivá
átalakító, a szárazföldön, az óceánban mindenütt egyaránt jelenlevő, zöld transzformátor, amely a
maga jelentéktelen száracskáinak billióival tartja fenn az életmasszívumokat, ezeket a váltakozó,
egyes alakjaikban változékony, de mégis maradandó egészként felépülő életkontinenseket.
Az embert a maga homöosztatikus tevékenysége, melynek során a technológiákat úgy használja fel
mint sajátos szerveket, a Föld urává tette, aki azonban csak apologétájának szemében hatalmas,
ez az apologétája pedig nem más, mint ő maga. Az éghajlati kataklizmákkal, a földrengésekkel és a
földre hulló óriásmeteoritok ritkán előforduló, de reálisan fenyegető veszedelmével szemben az ember
alapjában véve ma is épp olyan tehetetlen, mint a legutolsó jégkorszak idején volt. No igen, már
kidolgozta annak technikáját, hogy miként vigyen segítséget az ilyen vagy amolyan kataklizmák
áldozatainak. Egyet-mást e veszedelmekből - ha nem is pontosan - már képes előre megjósolni.
A bolygóméretű homöosztázistól még messze van, hogy a csillagvilág méretűről ne is szóljunk.
A legtöbb állattal ellentétben, az ember nem annyira önmaga alkalmazkodik a környezetéhez, mint
inkább a környezetét formálja át a saját igényeinek megfelelően. Vajon lehetséges lesz-e ugyanez
valaha csillag viszonylatban is? Vajon kialakulhat-e, akár a legtávolabbi jövőben, a csillag méhében
lezajló folyamatok távvezérlésének olyan technológiája, amelynek révén a Nap tömegéhez képest
elképzelhetetlenül parányi lények a maguk tetszése szerint irányíthatják a Nap évmilliárdos égését?
Én úgy vélem, hogy ez lehetséges, s ezt nem azért mondom, hogy ünnepeljem a nélkülem is eléggé
sokat magasztalt emberi géniuszt, hanem éppen ellenkezőleg azért, hogy megadjam a kontraszt
lehetőségét. Hiszen az ember - méreteiben - máig sem vált óriássá. Óriássá csak azok a lehetőségei
váltak, hogy jót vagy rosszat okozzon másoknak. Aki majd képes lesz csillagokat kigyújtani és kiolta­
ni, az egész lakott glóbuszokat tud majd megsemmisíteni egy csapásra, és asztrotechnikusból csillag-
ölővé válik, vagyis nem akármilyen, hanem igazi kozmikus gonosztevővé lesz. Ha az első lehetséges,
akkor ez utóbbi is az - bármennyire valószínűtlen is ez, bármilyen csekély is megvalósulásának a
lehetősége.
Ez a kis valószínűség - mondhatnánk valószínűtlenség, teszem hozzá rögtön a szükséges magyará­
zatot - nem abból fakad, hogy én szentül hiszek Ahura-Mazdának Ahra-Majniu felett aratandó
végső győzelmében. Nem hiszek semmifele eskünek és ígérgetésnek, nem hiszem el, amikor az úgyne­
vezett humanizmusra hivatkozva nyugtatgatnak. A technológiára kizárólag csak másik technológiá­
val lehet válaszolni. Az ember ma többet tud saját veszélyes hajlamairól, mint tudott száz esztendővel
ezelőtt, és az elkövetkező száz év tovább fogja tökéletesíteni ez irányú ismereteit. S ezeket akkor majd
fel is használja a maga hasznára.

2
A tudományos-technikai fejlődés ütemének megnövekedése ma már teljesen nyilvánvaló: már
nem szükséges szakembernek lenni, hogy felfigyeljünk rá. Szerintem a fejlődés ütemgyorsulása által
életfeltételeinkben okozott változás jelenti az egyik olyan tényezőt, amely negatívan hat a mai világ
homöosztatikus szokás-norma-szabályozó rendszerének alakulására. Amikor az új nemzedék egész
életformája többé már nem a szülők életének megismétlődése, sőt arra nem is emlékeztet, akkor vajon
miféle útmutatásokat, miféle tanulságokat ruházhat át a tapasztalt öregkor a fiatalságra? Valljuk
meg csak azt, hogy a cselekvésmintáknak és cselekvésideáloknak az állandó változás által okozott
zavarát egy másik folyamat álcázza, s ez utóbbi sokkal nyilvánvalóbb, közvetlen következményeiben
biztosan súlyosabb, mert egyre gyorsabb kilengéseket mutat abban a pozitív visszacsatolásé és igen
gyenge negatív tényezőjű öngerjesztő rendszerben, amelyet nyugati-keleti viszonynak nevezünk, és
amely az utóbbi évek szakaszában a világválságok és világenyhülések egész sorozatának kilengéseit
mutatja fel.
Éppen az ismeretek említett fokozódó gyarapodásának és az új technológiák létrejöttének köszön­
hetjük azt a lehetőséget, hogy fő témánkkal komoly formában foglalkozhatunk. Azt ugyanis, hogy a
változások gyorsan és hirtelen következnek be, senki sem vonja kétségbe. Nyomban kinevetnék azt,
aki a kétezredik évet úgy írná le, mint a mai világ hű mását. A jelen - az idealizált jelen - jövőbe való
kivetítése a kortársak szemében korábban nem volt ilyen értelmetlenség, amint ezt pl. Bellamy utó­
piája1* is bizonyítja: ő a XIX. század második felének perspektívájából írta le a kétezredik évet
- mintegy tudatosan mellőzve a korában még nem ismeretes, de megvalósítható találmányokat.
Mint ízig-vérig hithű humanista, úgy vélte, hogy a technikai fejlődés hatására beállt változások nem
lényegesek sem a társadalmak életműködésének, sem az egyén lelkivilágának szempontjából. Ma már
nem kell várni az unokákra, hogy legyen, aki kikacagja az ilyen naiv jövendőmondást - ezt a mu-

* A szövegben idézett forrásmunkákat indexszám feltüntetésével jelöljük. - Szerk.

17
laíságot mindenki megszerezheti önmagának, ha néhány évre félreteszi a fiókjába mindazt, amit ma
írnak a holnap - jelen feltevések szerinti - pontos képéről,
A változások lavina módjára gyorsuló üteme tehát, amikor a miénkhez hasonló elmefuttatások
ösztönzője, egyúttal bárminemű jóslás esélyeinek csökkentője is. Nem is a jámbor ismeretterjesztőkre
gondolok, hiszen mestereik, a tudósok a vétkesek. P. M. S. Blackett, az ismert angol fizikus, egyike
azoknak, akik kidolgozták az operációkutatást, a matematikai stratégia egyik bevezető fejezetét,
aki tehát hivatásos jövendölő, 1948-ban kiadott könyvében2 az atomfegyver jövőbeni fejlődését s
ennek 1960-ra várható katonai következményeit olyan tévesen jósolta meg, amennyire csak egyáltalán
lehet tévedni. Még én is ismertem Thirring osztrák fizikus 1946-ban kiadott könyvét, aki először
fejtette ki a nyilvánosság előtt a hidrogénbomba elméletét; Blackett mégis úgy vélte, hogy az atom­
fegyverek hatóereje nem fogja túllépni a kilotonnák határát, merthogy a megatonnák (egyébként,
amikor könyvét írta, ez a kifejezés még nem is létezett) nem is találnának ütőerejükre érdemes
célpontot. Ma pedig már „begatonnákat” kezdenek emlegetni, vagyis billió tonna trotillal egyen­
értékű robbanó hatást (a billió tulajdonképpen mílliárdot jelent, mivel az amerikaiak a mi milliár-
dunkat nevezik billiónak). Az űrhajózási jósok sem jártak több szerencsével. Persze „ellenkező elő­
jelű” tévedések is előfordultak: 1955 körül úgy vélték, hogy a hidrogénnak héliummá való egyesülése,
amit a csillagokban megfigyeltek, a legközelebbi jövőben ipari energiát fog adni. Ma már legkorábban
századunk kilencvenes éveire jósolják a hidrogénreaktor megalkotását, de azt sem teljes biztonsággal.
Minket azonban nem az egyik vagy másik technológia fejlődésének meggyorsulása, hanem az ilyen
felgyorsulás ismeretlen következményei érdekelnek.

3
Egyebet sem tettünk mostanáig, mint kétségbe vontuk a fejlődés megjövendölésének lehetőségét
- ezzel mintegy saját magunk alatt fűrészeltük az ágat, noha egy sereg merész gyakorlatot szándéko­
zunk elvégezni rajta - különösen a jövőbe kívánunk bepillantani. Bemutatván azt, hogy milyen re­
ménytelen minden effajta vállalkozás, a józan ész azt diktálná, hogy sürgősen foglalkozzunk valami
mással. Mi azonban nem mondunk le ilyen könnyen szándékunkról, sőt a vállalt kockázatot további
fejtegetéseink, fűszerének tekinthetjük, s ráadásul, ha néhány óriási hibát követünk is el, ezzel is csak
kitűnő társaságba kerülünk. Abból a megszámlálhatatlanul sok okból, amely hálátlan feladattá
teszi a jövendölést, most hadd soroljak fel néhány olyat, amely különösen az íróembernek kelle­
metlen.
Először is, a meglevő technológiák hirtelen fordulatait eldöntő újítások gyakran - mindenkinek
(elsősorban a szakembereknek) elképedésére - úgy pattannak ki, mint Athéné Zeusz homlokából.
A XX. századot már nem egyszer meghökkentették az olyan váratlanul megjelenő új gigászok, mint
amilyen pl. a kibernetika. Az íróember ki nem állhatja az ilyesféle deus ex maciiinát, ő ugyanis az
es/KÖzök beosztásának szerelmese, és nem minden ok nélkül úgy véli, hogy az ilyen fogás egyike a
komponáló művészetben elkövethető főbűnöknek. De hát mit tegyünk, ha már a Történelem ennyire
hajlamos az ízetlenkedésre?
Másodszor, mindig hajlamosak vagyunk arra, hogy az új technológiák perspektíváit egyenes vona­
lakkal vetítsük ki előre, a jövőbe. így jöttek létre a XIX. század utópistáinak és könyvillusztrátorai­

18
nak számunkra oly igen mulatságos elképzelései: az „egyetemes léggömbvilág” vagy az „általános
gőzvilág” ... így születik meg manapság a csillagok közti űrnek kozmikus „hajókkal” való benépesí­
tése, melyeknek fedélzetén derék „legénység” tevékenykedik „őrszolgálattal” és „kormányossal” stb.
stb. Szó sincs arról, hogy ne lehetne írni ilyesmit, csak legyünk tisztában vele, hogy az ilyen írásmű
a fantasztikus irodalom műfajába tartozik, amely mintegy a „fonákja” a XIX. század történelmi
regényeinek: mert ahogyan akkoriban a kortársi uralkodók indítékait és lelkivilágát a fáraókra is
visszavetítették, úgy mutatják be most a XXX. évszázad „kalózkodását” és „kalózait” . Szórakoznunk
persze így is lehet, de nem szabad elfelejtenünk, hogy - csak szórakozunk. A történelemnek azon­
ban az ilyen leegyszerűsítésekhez semmi köze. A Történelem nem egyenes fejlődési útvonalakat,
hanem egyenetlen fejlődésről tanúskodó úttekervényeket tár elénk, tehát egyidejűleg az elegáns
építkezés szabályainak is sajnos búcsút kell mondanunk.
Végül harmadszorra: az irodalmi műnek van kezdete, van közepe és van befejezése. A meseszövés
fonalának összebonyolításával, az időmúlás kiforgatásával és a prózairodalom modernizálására
hivatott egyéb műfogásokkal mind ez ideig nem sikerült ezt az alapvető felosztást felszámolni.
Általában is, mi emberek hajlandóak vagyunk minden jelenséget egy-egy zárt séma kereteibe zárni.
Tessék csak elképzelni a harmincas évek gondolkodóját, aki elé az alábbi, kitalált helyzetet tálaljuk:
az 1960-as évben a világ két egymással antagonisztikus ellentétben álló részre tagolódik, mindkettő­
nek olyan borzalmas fegyver van a birtokában, amellyel meg tudná semmisíteni e világ másik felét.
Nos, mi lesz itt? - kérdezzük. A harmincas évek gondolkodója habozás nélkül ezt válaszolná: vagy
teljes pusztulás, vagy teljes leszerelés (de még azt is rögtön hozzátenné, hogy elgondolásunk olcsó
melodráma, és ráadásul valószínűtlen is). Pedig, ma már tudjuk, az ilyen jóslat nem igazolódott volna
be. Hadd jegyezzem meg: 1960-ig a „félelem egyensúlyának” létrejötte óta másfél évtized telt el
- háromszor annyi idő, mint amennyire az első atombombák elkészítéséhez szükség volt. A világ,
bizonyos értelemben, olyan, mint a beteg ember, aki azt hiszi, hogy vagy azonnal meggyógyul,
vagy pedig hamarosan elpatkol, és eszébe sem jut, hogy hol rosszabbodó nyavalyájával, hol meg egy
kissé talpra állva, késő öregkoráig elélhet. Persze minden hasonlat sántít: mert fel is találhatjuk azt a
gyógyszert, amely teljesen kigyógyítja a szóban forgó embert a betegségéből, de ugyanakkor teljesen
újfajta gyötrelmeket zúdíthatunk rá, pl. azt, hogy műszívvel él majd tovább, de ezt a szívet gyerek­
kocsin tolja majd maga előtt, és hajlékony csővel lesz bekötve a testébe... Ez persze ostobaság, a
lényeg a gyógyulás: egy felszabadulásért (pl. azért, hogy az atomenergia függetlenítse az emberiséget
a korlátozott olaj- és szénkészlettől) mindig fizetni kell, és ráadásul a fizetés határideje, mértéke,
sőt a módja is rendszerint meglepetésként éri az embert. Az atomenergia békés célú tömeges felhasz­
nálása a radioaktív hulladékok óriási problémájával viselős, mert már ma sem igen tudjuk, hogy mit
is kezdjünk a hulladékkal. Az atomfegyverek fejlődése viszont hamarosan olyan helyzetet teremthet,
amelyben a mai leszerelési javaslat, akárcsak a „pusztulási jóslat” is anakronizmussá válhat.
Hogy a változás jobbat hoz-e vagy rosszabbat, azt nehéz előre megmondani. A totális fenyegetés
továbbnövekedhet (vagyis, mondjuk, a mélységbe irányuló ütőerő megnövekszik, és mérföld vastag­
ságú betonpáncéllal védett óvóhelyeket tesz szükségessé), de a fenyegetés valóra váltásának esélye
csökkenhet - vagy történhet éppen fordítva is. Más kombinációk is lehetségesek. Annyi bizonyos,
hogy a globális rendszerből hiányzik az egyensúly, nemcsak abban az értelemben, hogy elhajolhat a
háború irányába - ebben nem volna semmi új hanem mindenekelőtt abban, hogy egészében miként
fejlődik. Most egyelőre, mintha „ijesztőbb” lenne, mint volt a kilotonnák korában, hiszen már itt
annak a megatonnák, de ez is csak átmeneti szakasz, s a látszat ellenére se higgyük el, hogy a töltetek
ereje, célba juttatásuk sebessége és a rakétaelhárító rendszer lesz ennek a fejlődésnek egyetlen lehetsé­

19
ges meghatározója. A katonai technológiának egyre magasabb emeletére kerülünk, aminek következ­
tében nemcsak a konvencionális harckocsik és bombavető repülőgépek, nemcsak a stratégiák és a
törzskarok válnak elavulttá, időszerűtlenné, hanem azzá válik maga az ellentét, a világméretű anta-
gonizmus is. Hogy a fejlődés milyen irányban folytatódik, azt nem tudom. Viszont elmondok egy
részletet Stapledon regényéből, melynek „cselekménye” az emberi civilizáció kétmilliárd esztendejét
öleli fel.
Mars-lakók - egy vírusnem egyedei, amelyek képesek kocsonyaszerű „értelmes felhőkké” egye­
sülni - megtámadták Földünket. Az emberek sokáig harcoltak az invázió ellen, nem is sejtve, hogy az
értelmes élet egyik formájával s nem holmi kozmikus kataklizmával állanak szemben. A „győzelem
vagy vereség” alternatívája nem valósult meg. A harcok évszázadai alatt a vírusok olyan gyökeresen
átalakultak, hogy részévé váltak az ember öröklődési anyagának, s ilyen módon fellépett a Homo
sapiens új változata.
Szerintem ez szép modellje valamely korábban ismeretlen méretű történelmi jelenségnek. Magának
a jelenségnek a valószínűsége nem lényeges, a szerkezete érdekel engem. A Történelemtől idegen az a
bizonyos „kezdete-közepe-befejezése” típusú, hármas tagozódású, zárt séma. Csak a regényben tör­
ténik az meg, hogy a Vége szó előtt a szereplők olyan pózban merevednek meg, amely esztétikai
gyönyörűséggel tölti el - az írót. Csak a regénynek van szükségképpen vége, amely lehet jó, és lehet
rossz, de mindenesetre szerkezetileg befejezi a művet. Nos, ilyen végleges lezárásokat, ilyen „az
utolsó fejezetnek vége” megoldásokat az emberiség története eddig nem ismert, és remélem, hogy
ezután sem fog ismerni.
II
A KÉT EVOLÚCIÓ
BEVEZETÉS

Az őskori technológiák keletkezése olyan folyamat volt, amelyet ma nehéz megértenünk. Alkalma­
zott jellegük és célszerű szerkezetük kétségtelen, ámde egyéni alkotóik, feltalálóik nem voltak, Az
„őstechnológia” forrásait kutatni kockázatos vállalkozás. A hatékony technológiák „elméleti alap­
ja” rendszerint mítosz, babona: ez esetben vagy mágikus szertartás előzte meg alkalmazásukat (a
gyógynövények gyógyító hatását pl. a gyűjtésüket vagy az alkalmazásukat kísérőén elmormolt ráol­
vasásnak tulajdonították), vagy maguk a technológiák váltak szertartássá, amelyben a termelési fo­
lyamat elemei elválaszthatatlanul összefonódtak a misztikus elemekkel (ilyen volt a csónaképítés
szertartása, amelyben a termelési folyamat menete liturgikus jelleget viselt). Ami pedig a kitűzött
cél tudatosságát illeti, manapság a közösségi szándékból létrejött megvalósulási struktúra közeledhet
az egyéni szándékból létrejövő döntések megvalósulásához; az őskorban ilyesmi nem létezett, és az
ősi társadalmak szándékos technikai célkitűzéséről csak átvitt értelemben beszélhetünk.
A csiszolatlan kőkorszakból a csiszolt kőkorszakba való átmenet, a neolitforradalom, amely kul­
turális-termelő jelentőségét tekintve az atomforradalommal hasonlítható össze, nem úgy zajlott le,
hogy a kőkorszak valamelyik Einsteinje „kiötlöíte” a föld megművelésének gondolatát, és aztán „rá­
beszélte” kortársait az újfajta technika alkalmazására. A folyamat rendkívül lassú volt, sok nemzedék
életét fogta át, és néhány véletlenül lelt növénynek élelemként való felhasználásától csigalassúsággal,
de egyre tudatosabban haladt a nomád életformát kiszorító, megtelepült életmód felé. Egy-egy em­
beröltő alatt a.változások mértéke gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Más szóval: minden nemze­
dék olyan látszólag változatlan, olyan „természetszerű” technológiát talált, mint amilyen változat­
lan a Nap kelte és a lenyugvársa. A technológiai gyakorlat kialakulásának ez a típusa nem is tűnt el
egészen, hiszen minden nagy technológia kulturális-alkotó hatása messze túllépi a nemzedékek élet­
határát, és ezért a társadalmi rendszerre, az életformára és az etikai felfogásra ható tényezőknek a
jövendő méhében rejlő következménye, akárcsak maga az az irány, amelybe ezek a hatások az em­
beriséget előbbre viszik, nemcsak hogy nem lehet tudatos egyéni szándék, de már az is alig hihető,
hogy valaki tudatosan felismerje az ilyen hatástipus jelenlétét és meghatározza a lényegét. Ezzel az
ijesztő (stilárisan és nem tartalmilag) mondattal kezdjük azt a részt, amelyet az ember technológiai
fejlődését meghatározó gradiensek metateóriájának szentelünk. A „metateória” szóban a „méta”
arra utal, hogy egyelőre nem e fejlődés irányainak kitűzéséről és nem is az általa kiváltott követ­
kezmények lényegének meghatározásáról van szó, hanem egy általánosabb, nagyon fontos je­
lenség vizsgálatáról. Ki uralkodik, kin? A technológia rajtunk, vagy pedig mi a technológián?
Ő vezet-e bennünket oda, ahová akar, esetleg a pusztulásunkba, vagy pedig mi kényszeríthetjük őt
arra, hogy meghajoljon az akaratunk előtt? Viszont mi más lehet, hacsak nem a technológiai gon­
dolat, ami ezeket a törekvéseket meghatározza? S vajon a helyzet mindig egyforma-e, vagy pedig
maga az „emberiség-technológia” viszony változik a történelem folyamán? Ha Így van, akkor merre-
felé tart ez az ismeretlen mennyiség? Ki kerekedik majd felül, ki szerzi meg magának a civilizációs
hadművelethez szükséges stratégiai terepet: a rendelkezésére álló technológiai eszközök arzenáljából
kénye-kedve szerint válogató emberiség, vagy pedig a technológia, amely az automatizálással meg­
koronázza az ember kiűzetését a technológia birodalmából? Léteznek-e olyan technológiák, amelyek
elképzelhetőek ugyan, de egyszer s mindenkorra megvalósíthatatlanok? És akkor mi dönti el ezt a
megvalósíthatatlanságot: a világ szerkezete-e, vagy a mi korlátozott lehetőségeink? Létezik-e civilizá­
ciónknak egy másik lehetséges nemtechnológiai fejlődési iránya is? S a miénk vajon tipikus-e a
világmindenségben, a normát jelenti-e, vagy pedig a normától való eltérést?

23
 Próbáljunk meg választ találni e kérdésekre, még akkor is, ha az effajta keresés nem vezet mindig
egyértelmű eredményhez. Kiindulópontul az effektorok osztályozásának szemléltető táblázata fog
szolgálni, vagyis azoké a működésre, hatásra képes rendszereké, amelyeket Pierre de Latil sorol fel
könyvében.Az effektorok három főosztályát különbözteti meg. Az elsőhöz, a determinált effekto-
rokhoz tartozó szerszámok lehetnek egyszerűek (pl. a kalapács), összetettek (pl. a számológépek, a
klasszikus gépek), a közeggel (visszacsatolás nélkül) összekapcsolt rendszerek (pl. az automatikus
tűzjelző készülék). A második osztály a szervezett effektoroké, ez a visszacsatolással bekapcsolt
rendszereket foglalja magában: a determinált hatással beépített automatákat (az önműködő sza­
bályozókat, pl. a gőzgépen), a változó hatáscélú automatákat (amelyek kívülről programozottak,
pl. az elektronikus agy) és az önprogramozó automatákat (az önszervezésre képes rendszereket).
Ez utóbbiakhoz tartozik az állat és az ember. Még egy szabadsági fokkal gazdagabbak azok a rend­
szerek, amelyek céljuk elérésének érdekében képesek önmagukat megváltoztatni (Latil e szabadság-
típus-képességet „valakinek” nevezi, és a következő módon értelmezi ezt: addig amíg az ember
szervezettsége és testének anyaga „adott” , ezek a sokkal magasabb típusú rendszerek, immár csupán
az anyag, a nyersanyag által korlátozva, képesek saját szervezeti rendszerüket radikálisan átalakítani,
példának tekinthetjük a természetes fejlődésben részt vevő élő biológiai fajt. A még magasabb
rendű, hipotetikus Latil-féle effektornak még az a szabadsága is megvan, hogy saját maga választja
meg azt az anyagot, amelyből „önmagát felépíti” . Az ilyen, legmagasabb szabadsági fokú effektor
példájaként Latil a kozmikus anyagnak a Hoyle-elmélet szerinti önteremtő mechanizmusát hozza
fel. Könnyű megállapítanunk, hogy létezik ennél sokkal kevésbé hipotetikus és könnyebben igazol­
ható ilyenfajta rendszer: a technológiai evolúció. Ez magán viseli a visszacsatolásos, „bentről”
programozott, tehát „önszervező” , ezenkívül (a fejlődő biológiai fajhoz hasonlóan) tökéletes önát­
alakító szabadsággal rendelkező és (minthogy minden dolog, ami csak a világegyetemben található, a
technológia rendelkezésére áll) saját építőanyagát is szabadon megválasztó rendszer minden ismer­
tetőjegyét.
A Latil által javasolt, növekvő szabadsági fokokat felmutató effektor-rendszert leszűkítettem,
kihagytam néhány nagyon is vitatható részletét. Mielőtt a továbbiakat kezdenénk mérlegelni, nem
lesz haszontalan még hozzáfűznünk az elmondottakhoz, hogy ez az osztályozás itt bemutatott alak­
jában egyáltalán nem teljes. Elképzelhetünk olyan rendszereket, amelyek még további szabadsági
fokkal rendelkeznek: hiszen a világmindenségben található anyagok közti választás szabadsága a do­
log természeténél fogva a világmindenség adott „alkatrész-katalógusára” korlátozódik. Elképzel­
hető olyan rendszer is, amely nem elégszik meg az adott lehetőségek közti választással, hanem „ka­
talóguson kívüli” , a világmindenségben nem létező anyagokat alkot. A teozófus hajlandó volna az
ilyen „maximális szabadsággal rendelkező önszervező rendszert” istenként tisztelni: ámde az emlí­
tett hipotézisre nincs szükségünk, mivelhogy még a mai szerény tudásunkra támaszkodva is feltéte­
lezhetjük, hogy „a katalógusban nem szereplő alkatrészek” (pl. bizonyos, a világegyetemben „nor­
mális” körülmények között nem létező szubatomi részecskék) megalkotása igenis lehetséges. Hogy
miért? Azért, mert a világmindenség nem valósítja meg az összes lehetséges anyagszerkezeteket, pl.
tudomásunk szerint sem a csillagokban, sem bárhol egyebütt nem alkotott meg írógépeket; pedig
„potenciálisan” megvan benne e gépek létrejöttének lehetősége, és szabad feltételeznünk, hogy
ugyanez a helyzet az olyan jelenségekkel, amelyek az őket hordozó térben és időben a világmindenség
által (legalábbis a jelenlegi létfázisában) még létre nem hozott anyagfajtákra és energiafajtákra
vonatkoznak.

24
A HASON LÓSÁ GOK

Az evolúció őskezdeteiről semmi bizonyosat sem tudunk. Viszont alapos ismereteink vannak az
új fajok keletkezésének dinamikájáról, kezdve létrejöttüktől - tündöklésük tetőpontján át - a ha­
nyatlásukig. Az evolúció útjainak száma csaknem annyi, mint a nemeké, de mindegyik útnak számos
közös vonása van. Az új faj észrevétlenül jelenik meg a világon. Külső kénét a már létező fajoktól
kölcsönözte, s ez a kölcsönzés mintha a konstruktőr találékonyságának erőtlen voltáról tanúskodnék.
Kezdetben igen kevés jel vall arra, hogy a belső felépítésnek az átalakulása, amelynek a faj majd ké­
sőbbi felvirágzását köszönheti, lényegében már le is zajlott. Az új faj első képviselői rendszerint
kicsinyek, ezenkívül egy sereg kezdetleges vonásuk van, mintha születésük az elsietés és bizonytalan­
ság uralma alatt történt volna meg. Egy ideig félig rejtőzködve tengődnek, csak nehezen állják a már
régóta létező s a világ által támasztott igényekhez maximálisan alkalmazkodott fajok versenyét. Végre
aztán, az általános egyensúly megváltozásának eredményeként, amit a környezet látszólag jelenték­
telen változásai váltottak ki (környezetnek pedig a faj szempontjából nemcsak a geológiai világ te­
kintendő, hanem az abban élő összes többi faj is), megindul az új faj terjeszkedése. Amint elfoglalt
élethelyekre (biotop) hatol be, határozottan megmutatja versenytársaival szembeni fölényes helyze­
tét a létért való küzdelemben. Amikor pedig lakatlan területre érkezik, melyet még senki sem vett
birtokába, akkor nyomban bekövetkezik az adaptív radiációs vagy divergenciás robbanás, amely­
nek „sugarai” a változatok széles spektrumának adnak életet: ezeknél a kezdetlegesség eltűnő marad­
ványai az új szerkezeti megoldások tömegével párosulnak, mind merészebben uralják külső alakju­
kat és szerveik új funkcióit. így, ezen az úton a faj eljut virágzásának csúcspontjára, azzá válik, ami
egész korszaknak ad nevet. Uralmának ideje a szárazon, a tengerben vagy a levegőben hosszú ideig
tart. Azonban végül bekövetkezik a homöosztatikus egyensúly megingása. Még nem mutatkozik
meg, hogy ez a faj elvesztette a játszmát. A fajfejlődés dinamikája új, korábban még nem látott
vonásait teremti meg. A faj főtörzsének képviselői hatalmassá növekszenek, mintha a gigantiz-
musban keresnének védelmet a fajt fenyegető veszedelem ellen. Egyidejűleg pedig ismét fellép az
adaptív radiáció, ezúttal azonban gyakran tűnnek fel a túlspecializálódás jegyei.
Az oldalágak igyekeznek olyan környezetbe kerülni, ahol a versengés viszonylag gyengébb. Ez
utóbbi manővert gyakran siker koronázza, és amikor már nyomuk sincs az óriásoknak, amelyek
létrehozásával a faj főtörzse megpróbált védekezni a pusztulás ellen, akkor, amikor az egyidejűleg
ugyancsak megkísérelt ellentétes irányú próbálkozások ugyancsak kudarcot vallottak (mivel egyes
evolúciós áramlatok egyidejűleg a testnagyság gyors csökkenése felé vezetnek), annak az oldalágnak
az utódai, amely a konkurrenciaterület határvidékein, perifériáin szerencsésen kedvező viszonyokat
talált magának, makacsul szinte változás nélkül kitartanak, mint utolsó tanúbizonyságai fajuk egy­
kori hatalmának és tömeges voltának.
Kérem, bocsássák meg nekem ezt a némileg túlzsúfolt stílust, ezt a példákkal nem erősített szó-
nokiasságot, de a konkrétságnak ez a hiánya arra vezethető vissza, hogy a két fejlődésről - a bioló­
giairól és a technológiairól - egyszerre akartam beszélni.
Valóban: a fő törvényszerűségei ennek is, meg annak is bővelkednek a meglepő, elgondolkodtató
hasonlóságokban. Nemcsak az első hüllők hasonlítottak a halakra s az első emlősök a gyíkokra:
hanem az első repülőgép, az első automobil vagy az első rádiókészülék is az őket megelőző formák
lemásolása útján kapta meg külső alakját. Ahogyan az első madarak röpködő tollas gyíkocskák vol­
tak; az első autó élénken emlékeztetett egy olyan homokfutóra, amelynek levágták a rúdját, a re­
pülőgépet a papírsárkányról „koppintották le” (illetve közvetlenül a madárról...), a rádiót pedig a

25
korábban feltalált telefonról. Abban is hasonlóság van, hogy az őstípusok méretei rendszerint nem
voltak nagyok, felépítésük pedig meghökkentően kezdetlegesnek bizonyult. Apró volt mind az első
madár, mind a lő vagy az elefánt déd-ükapja, az első gőzmozdonyok mérete nem haladta meg egy
közönséges szekérét, az első villanymozdony pedig még kisebbre sikerült. Egy-egy új biológiai,
illetve technikai konstrukciós elv kezdetben inkább szánalmat kelt, mintsem lelkesedést. Az ősgép­
kocsik lassabban mozogtak, mint egy-egy jó lovaskocsi, az első repülőgépek csak üggyel-bajjal
tudtak felemelkedni a földről, a recsegő rádióadások hallgatása pedig még a fémes hangú fonog­
ráfhoz viszonyítva sem jelentett élvezetet. Ugyanúgy ahogyan az első szárazföldi állatok már nem
voltak jó úszók, de a jó gyalogló mintaképeinek sem tekinthették volna őket. A tollas gyíkocs­
ka - az Archaeopteryx lithografica - inkább csak felszállt, mintsem repült. Csak a tökéletesedés
mértékében kerülhetett sor az említett „radiációra” , divergenciára. Ahogyan a madarak meg­
hódították az égboltot, a növényevő emlősök pedig a sztyeppékét, ugyanúgy vette birtokba a belső­
égésű motorral működő jármű az utakat, ezzel mintegy kijelölve az egyre jobban specializálódó vál­
tozatok kialakulása felé vezető irányt. A gépkocsi nemcsak hogy kiszorította a „létért való küzde­
lemben” a delizsánszt, a postakocsit, hanem „megszülte” az autóbuszt, a teherautót, a bulldózert,
a motoros fecskendőt, a harckocsit, a terepjárót, a tartályautót és az egyéb változatok tucatjait.
A repülőgép, miután birtokába vette a légtér „ökológiai fülkéit” , még gyorsabb fejlődésnek indult,
s már többször meg is változtatta alakját s hajtóművének rendszerét (a dugattyús motor átadta he­
lyét a turbólégcsavaros motornak, a turbinának, végül a sugárhajtásnak; rövid távon már veszedel­
mes vetélytársa a közönséges repülőgépnek a helikopter stb.). Érdemes megjegyeznünk, hogy ahhoz
hasonlóan, ahogy a ragadozó állat stratégiája befolyásolja áldozata viselkedését, ugyanúgy a „klasz-
szikus” repülőgép is védekezik a helikopter-invázió ellen: az új típusok egyike a tolósugár irányá­
nak megváltoztatásával függőlegesen is képes fel- és leszállni. Ezt tulajdonképpen a funkciók maxi­
mális egyetemességéért folytatott harc, amit kitűnően ismer minden fejlődéstan-kutató.
A két említett közlekedési eszköz még nem érte el fejlődésének tetőző fázisát, tehát nem is beszél­
hetünk késői alakjaikról. Más a helyzet a kormányozható léghajóval, amely a levegőnél nehezebb
gépek fenyegetésének súlya alatt abba az elefantiázisba esett, amely oly jellemző a kihalásra ítélt
evolúciós ágak halál előtti felvirágzására. Századunk hmnincas éveinek utolsó Zeppelinjeit bízvást
odaállíthatjuk a krétakor Atlantosaurusai és Brontosaurusai mellé.* Ugyanígy óriás méreteket öltöt­
tek a teherszállító gőzmozdonyok utolsó típusai is, mielőtt kiszorította volna őket a Diesel- és a
villamos vontatás. S ha a méretcsökkentő fejlődési irányokra keresünk oly példát, mely másodlagos
radiációval, divergenciával igyekszik kijutni a fenyegető veszélyből, akkor tekintsünk a rádióra és
a filmre. A televízió konkurrenciája a rádió-vevőkészülékek viharos „adaptív radiációját” váltotta
ki, új ökológiai fülkékbe való behatolásukat idézte elő: így jelentek meg a miniatűr zsebrádiók,
s ezekkel egyidejűleg a túlspecializálódás jegyében az olyan más változatok, mint a térhatású ún.
high fidelity készülékek a beléjük épített kiváló minőségű hangrögzítővel stb. Ami a mozit illeti, a
televízióval folytatott harcában jelentős mértékben megnövelte vetítővásznát, sőt olyan tendenciát
is mutat, hogy „körülvegye” vele a nézőt (videoráma, cirkoráma). Tegyük hozzá, hogy elképzelhető
a mechanikus vontatás olyan további fejlődése, amely a kereket teszi elavulttá. Mire majd a jelenkori
autókat végleg kiszorítja valamilyen „légpárnás” megoldás, akkor minden valószínűség szerint a

* Talán korai megkongatni a lélekharangot a zeppelinek felelt, az utóbbi időben egyre többet hallani új változataik­
ról, amelyek valószínűleg nem kis szolgálatokat tesznek majd mint repülő emelődaruk, mint hatalmas súlyokat
hordozó és könnyen irányítható légijárművek, amelyek ráadásul a levegőt sem szennyezik. - Szerk.

26
„klasszikus” gépkocsinak még utolsó „oldalági” leszármazottjaként fog tengődni mondjuk az apró
fűnyíró belsőégésű motoros gépecske, melynek szerkezete az autókorszaknak lesz távoli tükörképe,
mint ahogyan az Indiai-óceán szigetvilágának bizonyos gyíkjai a mezozóikumi óriáshüllőknek
utolsó élő utódai.
Mind a bioevolúciónak, mind a technológiai evolúciónak alaktanilag hasonló dinamikáját rajz­
lapon lassan emelkedő, majd tetőződése után lefelé, a pusztulásba haladó görbe vonallal ábrázol­
hatjuk: ez a hasonlóság azonban nem meríti ki e két hatalmas terület közt lehetséges összes analó­
giákat. Találkozunk másokkal, még bámulatosabbakkal is. így pl. az élő szervezeteknek számos
olyan egészen különös tulajdonsága létezik, melynek keletkezése és fennmaradása nem magyaráz­
ható meg egyszerűen az adaptációs értékükkel. A közismert kakastaréjon kívül megemlíthetjük a
különféle madarak kakasainak pompás tollazatát, pl. a páváét, a fácánét, sőt bizonyos fosszilis
hüllők vitorlára hasonlító gerinctaraját.4 Ehhez hasonlóan egy-egy meghatározott technológia alko­
tásainak többsége látszólag felesleges, funkció nélküli vonásokat mutat fel, amelyeket sem működ­
tetési viszonyaik, sem felhasználási módjaik nem indokolnak. Szerfelett érdekes és bizonyos érte­
lemben mulatságos hasonlóságát figyelhetjük meg annak, ahogyan a nemi kiválogatódás krité­
riumai szülte konstrukciók behatolnak a biológiai fejlődés területére az első esetben, és ahogyan
a másodikban, a divat igényei által létrehozott formák hatolnak be a technológia területére. Ha az
érthetőség kedvéért csak a mai automobil példájára korlátozzuk megfigyeléseinket, akkor látni
fogjuk, hogy a kocsi fő tulajdonságait a technológia pillanatnyi állása diktálja a tervezőnek, ha
tehát - mondjuk - a hátsókerék-meghajtást fenntartva, a motort elöl kell elhelyezni, akkor a tervező
kénytelen az utasülések térségén végigvezetni egy kardántengelyt. Ámde a közlekedési eszköz „mű­
ködési” alapelvének e megszeghetetlen követelménye és a fogyasztó ízlésétől függő kívánságok kö­
zött tág tere nyílik az „ötletek játékának”, hiszen a fogyasztónak ajánlani lehet különféle alakú és
színű autókat, az ablakok hajlásszögét és nagyságát változtatni lehet, a legkülönbözőbb díszítéseket,
krómozásokat stb. halmozhatják a kocsikra. A technológiai termékek változékonyságának, amelyet
a divat pressziója hívott életre a bioevolúcióban a másodlagos ivarbélyegek rendkívüli változatos­
sága felel meg. Ezek a bélyegek eredetileg véletlen változások - mutációk - eredményeként jöttek
létre, de azután megerősödtek a következő nemzedékekben is, minthogy hordozóik meghatározott
privilégiumokkal rendelkező szexuális partnereknek bizonyultak. Ilyen módon az autók „uszonyai­
nak”, krómozott mütyürkéinek, díszeinek dús fantáziával megformált hűtőrácsainak, első és hátsó
fényszóróinak megfelelői: a hímek és nőstények nászruhái, tollazatuk, különleges kinövések a testü­
kön, avagy - last bút no least - a zsírszövetnek olyan megoszlása, ami bizonyos arcvonásokkal páro­
sulva, szexuális vonzást gyakorol.
Persze a „szexuális divat” tehetetlenségi ereje a bioevolúcióban sokkal nagyobb, mint a techno- I
lógiaiban, hiszen a természet mint tervező nem váltogathatja évről évre az általa kitermelt modelle­
ket. A jelenség lényege azonban - a „gyakorlatiatlan”, „lényegtelen”, „ateleologikus” , vagyis „nem
célratörő” tényezőnek az élőlények sajátos fejlődésére és a technológia termékeire gyakorolt hatása
- egyaránt felfedezhető és igazolható a tetszés szerint kiválogatott esetek óriási tömegén.
A két hatalmas evolúciós törzsfa között a hasonlóságok egyéb, kevésbé szembetűnő jelenségei is
felfedezhetőek. így pl. a bioevolúció ismeri a mimikri jelenségét, vagyis azt, hogy egyes fajok egyedei
más fajok egyedeihez válnak hasonlókká olyankor, amikor ez az „utánzóknak” hasznos. Nem mérges
rovarok a megtévesztésig hasonlíthatnak olyan veszedelmes fajok egyedeire, amely fajokkal nem is
állnak rokonságban, sőt néha csak egyes testrészeit „ábrázolják” valamely olyan állatnak, amelynek
semmi köze sincs a rovarokhoz: egyes lepkék szárnyán látható ijesztő „macskaszemekre” gondolok

27
például. A mimikri analógiáját megtaláljuk a technológiában is. A XÍX. századi lakatos- és kovács­
termékek túlnyomó része a növényformák „utánzásának” jegyében született meg (a vashídszerke­
zetek, a korlátok, a lámpatartók, a kerítések, sőt még az öreg mozdonyok kéményén látható „ko­
ronák” is növénymotívumokat utánoztak). Az olyan közönséges használati tárgyaink, mint a töltő­
toll, az öngyújtó, a lámpák, az írógép manapság gyakran „áramvonalas” alakot öltenek: a repülő-
gépgyártásban, a nagy sebességek technikájában kialakított formát utánozzák. Az igazság az, hogy
ez a mimikri-fajta nem rendelkezik azokkal a mély gyökerekkel, amelyek biológiai analogonját jellem­
zik; a technoevolúcióban inkább csak az alárendelt, a másodlagos jellegű technológiákra gyakorolt
hatásával találkozunk, egy kulcsfontosságú technológiának, és ráadásul sok mindent egyszerűen
a divattal magyarázhatunk. Egyébként, azt megállapítani, hogy az adott esetben egy formát milyen
mértékben határozott meg a konstruktőri törekvés, és mennyi benne a használók keresletének sze­
repe, legtöbbször lehetetlen. Itt ugyanis körforgás jellegű folyamatokkal van dolgunk, amelyekben
ok és okozat nem egyszer helyet cserél, s ahol számos pozitív és negatív visszacsatolás lép fel: a
biológiában az élő szervezetek, a technikai civilizációban pedig a soron következő ipari termékek
csak apró részecskéi ezeknek az átfogó folyamatoknak.
Ez a megállapítás egyúttal a kétfajta fejlődés hasonlatosságának genezisére is fényt derít. Mind­
kettő ugyanis szinte azonos szabadsági fokkal rendelkező anyagi folyamat, és dinamikus törvény-
szerűségeik is közel állnak egymáséhoz. E folyamatok azokban az önszervező rendszerekben zajla­
nak le, amelyeket Földünk bioszférája és az ember technikai tevékenységeinek összessége alkot, s
az effajta rendszert mint egészet, a „haladás” jelenségei jellemzik, vagyis a homöosztázis hatásossá­
gának növekedése, s a közvetlen céljuk az ultrastabilis egyensúlyi állapotra való törekvés.5
Biológiai példák felhasználása további vizsgálódásaink során is hasznosnak és gyümölcsözőnek
fog bizonyulni. A hasonlóságok mellett azonban e két evolúciót messzemenő különbözőségeik
is jellemzik, melyeknek tanulmányozásával egyaránt rádöbbenhetünk a Természetnek nevezett,
állítólag eszményi Konstruktőr gyengeségeire, korlátozottságára, valamint rábukkanhatunk azokra
a váratlan lehetőségekre is (és veszedelmekre is), amelyeket az emberi kézbe vett technológia lavina­
szerű fejlődése rejt magában. „Az emberi kézbe vett” technológiát említettem, hiszen a technológia
(legalábbis egyelőre) nem „ember nélküli” , hanem csak „az emberiséggel kiegészítve” lehet teljes,
és talán éppen ebben rejlik a leglényegesebb eltérés: a bioevolúció ugyanis kétségkívül erkölcsön
kívüli folyamat, amit a technológiairól nem mondhatunk el.

AZ ELTÉRÉSEK

1. Két evolúciónk közt az első eltérés genetikai jellegű, és a létrehozó erő kérdésére vonatkozik.
A bioevolúció „létrehozója” a Természet, a technoevolúcióé pedig az Ember. A bioevolúció „start­
jának” megmagyarázása, leírása máig is a legtöbb fejtörést okozza. Az élet keletkezésének problémá­
ja igen fontos helyet foglal el vizsgálódásainkban, megoldása ugyanis lényegesen többet jelent,
mint azt, hogy egyszerűen felderítettük Földünk távoli múltja egyik történeti tényének okait. Nem
is önmagában ez a tény érdekel bennünket, hanem a következményét firtatjuk, mivel a következmény
technológiánk további fejlődésének szempontjából a lehető legidőszerűbb. Ez a fejlődés ahhoz a pont­
hoz vezet el, amelytől már-már nem haladhatunk tovább anélkül, hogy nem ismerjük a lejátszódó
roppant bonyolult - az élet jelenségeivel egyenlő mértékben bonyolult - jelenségeket. A lényeg nem
abban rejlik, hogy „utánozni” tudjuk-e az élő sejtet. Nem másoltuk le a madarak repülésének me­

28
chanikáját sem, mégis repülünk. Nem követni, nem utánozni akarunk, hanem megérteni. És éppen
ez a kísérletünk, a biogenezis „konstruktőri” megértése, ütközik a legnagyobb nehézségekbe.
A hagyományos biológia a termodinamikát jelöli meg a kérdésben illetékes bíróként. A termo­
dinamika arra tanít, hogy a tipikus fejlődés a bonyolulttól a kevésbé bonyolult, az egyszerűbb felé
való haladást jelenti. Ám az élet keletkezése ellenkező irányú folyamat volt. Még ha elfogadjuk is
általános törvénynek ezt a hipotézist, hogy létezik „egy minimális bonyolultsági küszöb” , melyet
átlépve az anyagi rendszer nemcsak hogy megőrizheti meglevő szervezettségét a kívülről reá ható za­
varó hatások ellenére, hanem változatlan formában átadni is képes azt az utód-organizmusoknak -
ez a hipotézis azonban egyáltalán nem magyarázza meg a biogenezist, nem jelent genetikai magyará­
zatot. Valamikor ugyanis, valamilyen szervezetnek elsőként kellett átlépnie ezt a bizonyos küszöböt.
S itt rendkívül fontos az a kérdés, hogy ez vajon az ún. véletlen hatására történt-e meg, vagy ugyan­
csak valamilyen oksági összefüggés miatt? Más szóval: vajon az élet „startja” kivételes jelenség
volt-e (mint a lottó-főnyeremény), vagy pedig tipikus (mint az, hogy a lottón nem ütjük meg a fő­
nyereményt) ?
A biológusok, amikor az élet ősnemződésének kérdésében szót kérnek, azt mondják, hogy annak
fokozatos, egy sereg szakaszból összetevődő folyamatként kellett lejátszódnia, s mi több, ennek során
az őssejt keletkezéséhez vezető út minden egyes szakaszának külön, saját meghatározott valószínűsé­
gének kellett lennie. Hogy az ősóceánban elektromos kisülések hatására aminosavak jöttek létre, ez
pl. teljesen valószínű; már kisebb valószínűségű, hogy ezekből a savakból peptidek keletkeztek,
de azért sok szól amellett is, hogy ez megtörténhetett, míg az enzimeknek, az élet eme katalizátorainak,
a biokémiai reakció irányítóinak spontán szintetizálódása - az említett összefüggésben igen-igen
rendkívüli jelenségnek tekinthető (pedig az élet keletkezéséhez nélkülözhetetlen). Ahol a valószínű­
ség irányít, ott statisztikai jellegű törvényekkel van dolgunk. A termodinamika éppen ilyen típusú
törvényeket reprezentál. A termodinamikai valószínűség szemszögéből a fazékban tűzre tett víz
felforr, de nem abszolút biztonsággal. Fennáll annak a lehetősége is, hogy a tűzre tett víz megfagy,
csak éppen a bekövetkeztének esélye csakis csillagászati számokkal kifejezhetően csekély. Igaz,
lehet úgy is érvelni, hogy azok a jelenségek, amelyek még termodinamikailag is a lehető legvalószí­
nűtlenebbek, egyszer mégiscsak lefolynak, csupán türelemmel kell kivárni a bekövetkeztüket, már­
pedig az élet fejlődésének lehetett kellő „türelme”, hiszen évmilliárdokig tartott... Az ilyen érv eléggé
meggyőzően hangzik, egészen addig, amíg nem tesszük a matematika mikroszkópja alá. Mert
tegyük fel: a termodinamika még ha „megbékül” is a fehérjéknek aminosavoldatban való spontán
keletkezésével - az enzimek ősnemződésével sehogy sem „békül meg” . Még ha az egész Föld egy fe­
hérjeleves egyetlen óriási óceánjává válna is, még ha átmérője ötszöröse volna is a valóságosnak - a
levesnek még ez a tömege sem volna elegendő olyan rendkívüli mértékben specializálódott, szűk ha­
tásspektrumú enzimek spontán, véletlenszerű keletkezéséhez, amilyenek az élet „megindításához”
szükségesek. A lehetséges enzimek száma nagyobb az egész világmindenség összes csillagaiénál.
Ha az ősóceánban kuksoló fehérjéknek erre a spontán fermentumkeletkezésre kellett volna várakoz­
niuk, akkor jószerével elvárakozhattak volna az örökkévalóság végéig. Tehát azért, hogy a biogenezis
egy bizonyos szakaszának megvalósulását megmagyarázhassuk, egy rendkívül valószínűtlen jelen­
séget - a kozmikus lottójáték valóságos „főnyereményét” - kellene posztulálnunk.
Valljuk meg őszintén: ha mi mindnyájan, közénk értve a tudósokat is, csak értelmes robotgépek
és nem hús-vér lények volnánk, akkor félkezünk ujjain elszámlálhatnánk azokat a tudósokat, akik
hajlandóak lennének az élet keletkezésének egy ilyen valószínűségi variánsát elfogadni. Az a tény,
hogy most többen vannak, nem is annyira ennek igaz voltába vetett általános meggyőződésünkből,

29
mint inkább abból az egyszerű tényből fakad, hogy élünk, tehát mi magunk lettünk a biogenezis
bizonyító, bár közvetetten bizonyító érve. Mert két- vagy négymilliárd esztendő elég lehet a fajok
keletkezéséhez és fejlődéséhez, de semmiképpen sem elegendő ahhoz, hogy az összes elképzelhető
lehetőségek statisztikai zsákjából vaktában történő, megismétlődő „húzások” útján élő sejt jöjjön
létre.
így közelítvén meg a dolgot nemcsak azt állapíthatjuk meg, hogy tudományos módszertani szem­
pontból valószínűtlen (a módszertan ugyanis a tipikus jelenségekkel és nem a kiszámíthatatlanság
mellékízét éreztető lottóhúzásokkal foglalkozik), hanem teljesen félreérthetetlen ítéletet is mondunk,
amely sikertelenségre kárhoztatja az „élet technológiai megszerkesztésének” vagy akár csupán a
„nagyon bonyolult rendszerek technológiai megszerkesztésének” , bármely kísérletét, ha egyszer az
ilyen rendszerek keletkezése ilyen elképesztően ritka eseménytől függ.
Még szerencse, hogy maga ez a valószínűségi felfogás - hamis. Abból ered, hogy mi csak kétfajta
rendszert ismerünk: az igen egyszerűeket, mint amilyenek az általunk eddig megszerkesztett gépek,
és a mérhetetlenül bonyolultakat, amilyenek az összes élőlények. A közbenső láncszemek teljes
hiánya okozta, hogy túlságosan is görcsösen kapaszkodunk a jelenségek termodinamikus magyará­
zatába, amely nem veszi figyelembe az egyensúlyi helyzet felé törekvő rendszerek saját törvényeinek
fokozatos kialakulását. Ha pedig ez az egyensúlyi állapot olyan szűk határok között helyezkedik el,
mint az óra esetében, amelynél egyenértékű ingájának megállásával, akkor hiányzik az anyagunk
ahhoz, hogy a tapasztaltakat olyan sok dinamikai lehetőséggel rendelkező rendszerre extrapolál-
hassuk, mint amilyen egy bolygó, ahol a biogenezis megkezdődött vagy egy laboratórium, amelyben
a tudósok önszervező berendezéseket szerkesztenek.
Az ilyen, ma még viszonylag egyszerű önszervező berendezések éppen ezeket a keresett közbenső
láncszemeket képviselik. Keletkezésük, pl. élő organizmusok alakjában, semmiképpen sem jelenti, a
véletlen lottóján megütött főnyereményt, hanem egy igen nagyszámú különböző elemekben és ten­
denciákban gazdag rendszer dinamikus egyensúlyának elkerülhetetlenül bekövetkező állapotai nyil­
vánulnak meg benne. Az önszervezési folyamatok tehát nem kivételes, hanem tipikus jelenségek,
az élet keletkezése pedig egyszerűen egyik megjelenése a világegyetemben oly közönséges homö-
osztatikus szervező folyamatoknak. A világmindenség termodinamikai mérlegét ez egyáltalán nem
bontja meg, hiszen az globális mérleg, amely tömegestül ad lehetőséget az olyan jelenségeknek, mint
amilyen pl. az, hogy könnyebb (tehát egyszerűbb) elemekből nehezebbek (tehát bonyolultabbak)
keletkezzenek.
így tehát az olyan jellegű hipotéziseket, mint amilyen a Monte-Carlo-típusú kozmikus rulett
hipotézise, amely az elemien egyszerű mechanizmusok ismeretére támaszkodó következtetések mód­
szertanilag naiv meghosszabbítása, a „kozmikus pánevolúció” tézise váltja fel, ez a tézis bennünket
a ritka találatokra passzívan várakozni kényszerített lényekből konstruktőrökké avat, és képessé
tesz arra, hogy szabadon válasszunk a lehetőségek elképesztő tömegéből, melyek az egyre bonyolul­
tabb önszervező rendszerek felépítésének általános építési elveiben rejlenek.
Külön kérdés az, hogy miként tudjuk elképzelni eme általunk posztulált parabiológiai evolúciók
fellépésének gyakoriságát a világegyetemben, és azt, hogy vajon a mi földi felfogásunk szerinti
psziché keletkezése lesz-e a végső kiteljesedésük. Ez azonban külön vizsgálódások témája, amelyek
az asztrofizika birodalmából származó hatalmas és kiterjedt tényanyag feldolgozását kívánják meg.
A Természet, a Nagy Konstruktőr évmilliárdok óta végzi kísérleteit, s ennek során az egyszer s
mindenkorra megadott anyagból (ami egyébként szintén problematikus...) kihozza mindazt, ami
csak lehetséges. A Természet-mama és Véletlen-papa fia, az ember, figyeli ezt a fáradhatatlan tevé­

30
kenységet, és ősidők óta kérdezgeti, hogy mi az értelme ennek a halálosan komoly, mert életre-halálra
menő, kozmikus játéknak. A kérdés megválaszolatlan, ha az embernek az a sorsa, hogy örökké csak
kérdezzen... Az persze más dolog, ha önmaga kezd felelhetni erre a kérdésre, elragadva a természettől
annak bonyolult titkait, és megalkotva a tulajdon képére és hasonlatosságára a technológiai evolúciót.

2. A vizsgálatunk tárgyává tett két evolúció második eltérése a módszerben rejlik, s a ..hogyan” kér­
dését illeti. A biológiai evolúció két szakaszra oszlik. Az első a „startnál”, a hol anyagnál kezdődik,
és a környezetüktől (a közegtől) határozottan elkülönült élő sejtek keletkezéséig tart. Amíg a má­
sodik fázisnak, a fajok keletkezési szakaszának általános törvényszerűségeit és számos konkrét
folyamatát meglehetősen jól ismerjük, addig erről a kezdeti szakaszáról tulajdonképpen semmi hatá­
rozottat sem mondhatunk. Ezt a szakaszt sokáig lebecsülték - mind időtartamának hosszúságát,
mind pedig a benne lezajló jelenségeket illetően. Ma úgy véljük, hogy az evolúció teljes időtartamá­
nak legalább a felét átfogta, tehát mintegy kétmilliárd évig tartott, és ennek ellenére is egyes szak­
emberek mégis a túlságos rövidségére panaszkodnak. Arról van szó, hogy akkor konstruálódott meg a
sejt, a biológiai építkezés téglája, amelynek elvi sémája teljesen azonos a milliárd év előtt élt három-
karéjos ősrákoknál és a mai kamillavirágnál, a hidránál, a krokodilusnál vagy az embernél. Ami a
legbámulatosabb és ami ténylegesen érthetetlen: az ennek az építőanyagnak az egyetemessége. Min­
den sejt - legyen az a papucsállatka egyetlen sejtje, az emlősök izomzata, a növény levele, a csiga
nyálkamirigye vagy egy rovar poíroha, teljesen azonos alapvető részekből áll: a mag, azzal a lehetősé­
gek legvégső határáig kifinomult molekuláris mechanizmussal, amely az öröklött információkat
közvetíti, a mitokondriumok enzimális rendszere, a Golgi-készülék, és mindegyik sejtben potenciáli­
san ott rejlik a dinamikus homöosztázis lehetősége, a specializálódó differenciálódás, és ezzel együtt
minden megvan, ami a többsejtűek hierarchikusan felépülő szervezetéhez kell. A bioevolúció egyik
alapvető törvényszerűsége a közvetlen hatás, ugyanis minden változás az alkalmazkodás pillanatnyilag
időszerű követelményeit szolgálja; az evolúció nem tud olyan változásokat előidézni, amelyek csupán
előkészítő lépések más, évmilliók múlva bekövetkezendő változásokhoz, ugyanis „nincs tudomása”
arról, ami egymillió év múlva lesz. Vak konstruktőr ő, aki a próbálkozások és tévedések módszerével
dolgozik. A mérnökkel ellentétben, nem képes arra, hogy „megállítsa” az élet rosszul működő gépe­
zetét, s alaposan átgondolva annak alapvető működési sémáját, nekiveselkedjék, s gyökeresen át­
építse.
Éppen ezért még inkább csodálkozásra késztet, sőt megdöbbent bennünket az a „kiindulási előre­
látása” , amelyről akkor tett tanúságot, amikor egy sokfelvonásos dráma bevezetéséül egy páratlanul
univerzális és plasztikus építőanyagot alkotott. Hiszen, amint mondottuk, képtelen gyors és gyökeres
rekonstrukciókat végrehajtani, tehát az öröklődés egész mechanizmusa, szuperstabilis volta, vala­
mint az ebbe a mechanizmusba behatoló spontán véletlen mutációk (amelyek nélkül nem léteznék
változás, tehát fejlődés sem), a nemekre osztódás, a szaporodásra való képesség, sőt még az élő szöve­
teknek azok a tulajdonságai is, amelyek a legkifejezettebben a központi idegrendszerben jelennek
meg - mindez valahogyan már évmilliárdok előtt „elhelyeződött” az archeozoikumi sejtben. S ilyen
előrelátást az a személytelen és nem gondolkozó konstruktőr tanúsított, aki látszólag a dolgoknak
csak a pillanatnyi állapotával, az ősszervezetek adott, pillanatnyi nemzedékének életben maradásával
törődött. Holmi mikroszkopikus méretű, nyálka-fehérje csöppecskékkel, amelyek csak egyet tudtak:
megőrizni önmagukat a fiziko-kémiai folyamatok ingatag egyensúlyi állapotában, és ennek a meg-
őrződésnek dinamikus sztereotípusát képesek voltak átadni utódaiknak.
Ennek, a fajok igazi evolúciójára előkészítő szakasznak az ősdrámáiról semmit sem tudunk, azok­

31
nak semmi, de semmi nyomuk sem maradt fenn. Nagyon is lehetséges, hogy ezeknek az évmillióknak
folyamán egymás után jöttek létre és pusztultak el az ősélet különféle formái, amelyek tökéletesen
különböztek nemcsak a mai, hanem a legrégibb kövült formáktól is. Lehetséges, hogy többször
is keletkeztek nagyobb „majdnem-élő” konglomerátumok, egy időn át (melyet nyilván ismét év­
milliókkal kellene mérni) még fejlődtek is, és csak a létért való küzdelem további állomásain szorultak
ki ökológiai zugaikból lényegesen alkalmazkodottabb, univerzálisabb konkurenseik könyörtelen
nyomására. Ez elméletileg lehetségessé, sőt valószínűbbé tenné a kezdeti sokalakúságot és szét-
ágazottságát azoknak az utaknak, amelyeken az önszervező anyag elindult, és a szakadatlan kipusz­
títást, amely mintegy kiegyensúlyozná a befejezett egyetemességet tervező értelem hiányát. És minden
bizonnyal a pusztulásra ítélt szerkezetek száma ezerszeresen haladhatta meg azt a maroknyi keveset,
amely győztesen állt ki minden megpróbáltatást.
A technológiai evolúció szerkesztő módszere egészen más. A természet - hogy képletesen fejezzük
ki magunkat - kénytelen volt belehelyezni a biológiai építőanyagba minden potenciális lehetőséget,
amelyek csak később realizálódhattak; ezzel szemben az ember kifejlesztette a maga technológiáját,
és félredobta az egyik formát, hogy újabbakra térjen át. Az ember viszonylag szabadon választhatja
meg építőanyagát, rendelkezésére állanak a magas és az alacsony hőmérsékletek, a fémek és az ásvá­
nyok, a gázok, a folyadékok és a szilárd testek - ezért látszólag többre képes, mint az evolúció, amely
arra ítéltetett, hogy csak a pillanatnyilag rendelkezésére állóval dolgozhatott: langyos vizesoldatokkal
ragacsos, sok tagból összetevődött szubsztanciákkal, a „téglácskáknak” viszonylag fukar gyűjtemé­
nyével, amely az archeozoikumi óceánokban és tengerekben úszkált, és még ilyen korlátozott induló
készletből is mindent „kifacsart” , ami egyáltalán kifacsarható volt belőle. Végeredményben a meg­
elevenedett anyag technológiája mindmáig messze fölötte áll a mi kollektív erőfeszítéssel össze­
gyűjtött elméleti tudásunkra támaszkodó, emberi, mérnöki technológiánknak.
Más szóval: a mi technológiáink egyetemessége minimális. A technikai evolúció mind ez ideig
valahogyan a biológiaival ellenkező irányban haladt: kizárólag szűkén specializált berendezéseket
alkotott. Legtöbb berendezésünk modellje az emberi kéz volt, és mi több, minden esetben annak
is csupán egyetlen mozdulatát vagy erőfeszítését utánozza: a harapófogó, a fúró, a kalapács rendre
az összeszoruió ujjakat, egy kinyújtott és csukló-, valamint könyökízületünk mozgása segítségével
hosszanti tengelye körül forgatott ujjúnkat, végül az öklünket utánozza. Még az ún. általános munka­
gépek is alapjában véve csak szűkén specializált berendezések, sőt a mostanában létesülő automatizált
gyárak sem rendelkeznek a legegyszerűbb élő szervezetek plaszticitásával. Az univerzalitás elérésének
lehetőségét, úgy látszik, az alkalmazkodó, önprogramozásra képes, önszervező rendszerek elméleté­
nek továbbfejlesztése mutatja majd meg, s az ilyen rendszereknek az emberrel való funkcionális
hasonlatossága, természetesen, ugyancsak nem véletlen.
Ennek az útnak a tetőpontja azonban - ellentétben némelyek elképzelésével - nem az ember
vagy más élő szervezetek konstrukciójának a digitális berendezések elektromos szerkezetében való
„másolása” lesz. Az élet technológiája egyelőre hatalmas előnyt élvez hozzánk képest. Utol kell
érnünk - nem azért, hogy majmoljuk, vakon utánozzuk az eredményeit, hanem azért, hogy mi még
továbbjussunk, mint ő, akinek tökéletes volta csak látszólagos.

3. Az evolúciós módszertan külön fejezete az, amely az elmélet és a gyakorlat, az absztrakt tudás
és a technológiai megvalósítás viszonyával foglalkozik. A bioevolúcióban természetesen nincs ilyen
viszony, mert világos, hogy a természet „nem tudja, mit csinál” , csak egyszerűen megvalósítja azt,
ami lehetséges, ami az adott anyagi feltételekből önként fakad. Az ember nem egykönnyen bekül

32
meg az ilyen helyzettel, már csak azért sem, mert ő maga is a Természet-anyának „véletlen” , „előre
nem látott” sarjai közé tartozik.
Ez a „fejezet” tulajdonképpen nem is fejezet, hanem hatalmas könyvtár. Kivónatolása meglehető­
sen reménytelen vállalkozásnak tűnik. Az a veszély fenyeget, hogy a magyarázatok óceánja össze­
csap a fejünk felett, ezért fokozott tömörségre kell törekednünk.
Az őstechnológusok semminemű elmélettel sem rendelkeztek, többek közt annál az egyszerű
oknál fogva, mert azt sem sejtették, hogy a világon ilyesmi is van, s hogy egyáltalán lehetséges
ilyesvalami. Az elméleti tudás évezredeken át a kísérlet közreműködése nélkül fejlődött: a mágikus
gondolkodásra alapozva formálódott, amely az indukciónak egy sajátos fajtája, csak éppen a hibásan
alkalmazott indukcióé. Előzménye az állatvilág feltételes reflexe, vagyis a „ha A, akkor B” séma
szerinti reagálás. Nyilvánvaló, hogy mind az ilyesféle reflexet, mind pedig a mágiát a megfigyelésnek
kellett megelőznie. Gyakran előfordult, hogy a helyes technológiai eljárások ellentmondásban álltak
a kor hamis elméleti felfogásával, s ennélfogva - a kettő összeegyeztetésére - az ál magyarázatok
egész sorozata jött létre (pl. azt a tényt, hogy a vizet szivattyúkkal nem lehetett tíz méternél maga­
sabbra emelni, a horror vacuival, vagyis a természetnek az űrtől való „rettegésével” magyarázták.
A mai értelmezés szerint a tudomány a világ törvényszerűségeinek kutatását, míg a technológia
ezeknek a törvényszerűségeknek az emberi igények kielégítésére szolgáló felhasználását jelenti. Már­
pedig ezek az igények elvben ma is ugyanazok, mint voltak az egyiptomi fáraók korában. Az öltözkö­
dés, a táplálkozás, a fedél a fejünk felett, egyik helyről átjutni egy másikra, a betegségek elleni
védekezés - íme, ezek a technológia feladatai. A tudomány az atomokra, molekulákra, csillagokra
vonatkozó tényekkel törődik, nem pedig velünk, legalábbis nem olyan mértékben, hogy tevékenysé­
gében eredményeinek közvetlen hasznossága szolgáljon iránytűjéül. Itt meg kell jegyeznünk, hogy
az elméleti kutatások érdekmentessége régebben sokkal szembetűnőbb volt, mint ma. A tapasztalat
azonban megtanított arra, hogy nem létezik haszon nélküli tudomány, értelmezzük bár a „haszon”
szót a legpragmatikusabban, minthogy soha senki sem tudja, hogy a világról szerzett melyik infor­
máció mikor válik gyakorlativá, vagy éppenséggel nagyon is hasznossá és értékessé. A botanika
egyik leginkább „nélkülözhető” ága a lichenológia*, amely a penészgombákkal is foglalkozik, a szó
szoros értelmében életadónak bizonyult attól a pillanattól kezdve, hogy felfedezték a penicillint.
Vagy itt vannak az idiográfusok**, a tényeknek ezek a fáradhatatlan gyűjtői, leírói és osztályozói
- ezek régen igazán nem számíthattak hasonló sikerre. És íme, az ember, az a lény, akinek a gyakor-
latiatlansága gyakran csak a kíváncsiságához mérhető, előbb érdeklődött az iránt, hogy hány csillag
létezik és milyen a világmindenség szerkezete, mint ahogyan a földművelés elméletével vagy saját
testének felépítésével foglalkozott volna. A megfigyelések gyűjtőinek és osztályozóinak aprólékos,
nemegyszer valósággal mániákus munkájából épült fel lassan-fokozatosan a tényeket a tárgyak
és jelenségek rendszerének törvényeiben általánosító, ún. nomotetikus tudományok hatalmas
épülete. Az elmélet ma még nagyon is a technológiai gyakorlat uszályában vonszolódik, s az em­
ber konstruktőri tevékenysége sok mindenben az evolúció által használt „próbák és hibák” mód­

* A növénytannak a zuzmókkal foglalkozó része; feltehetően nem erre, hanem a gombatanra gondolt, hiszen a
penészgombák nem tartoznak a zuzmók közé, bár a társulásban, amely a zuzmót alkotja? a zöld és kék moszatokkal
együtt a tömlősgombák is jelen vannak. A penészgombák a tömlős gombákhoz tartoznak. - Szerk.
** Idiográfia, nomotetika neokantiánus tudományosztályozás, amely a tudományokat módszereik szerint csoporto­
sítja. A nomotetikus módszerrel dolgozók az általánost, az ismétlődőt, a törvényszerűt kutatják, az idiografikus mód­
szerrel dolgozók; az egyest, az egyedit. Lem természetesen a metodológiát tekinti, éspedig mindkettőt a természet-
tudományokra alkalmazva. - Szerk.

33
szerre emlékeztet. Ahogyan az evolúció „próbálja ki” az állati és növényi „prototípusok” - a
mutánsok - alkalmazkodási képességeit, ugyanúgy kutatja a mérnök az új felfedezések, a repülő-
szerkezetek, járművek, gépek reális lehetőségeit, gyakran méretarányos kismodellek készítésével.
A téves megoldások empirikus kirostálásának és az egyre megújított próbálkozásoknak ez a mód­
szere segítette a világra a XIX. század lényeges felfedezéseit: a szénszálas izzólámpát, a fonográfot,
Edison dinamógépét és még korábban a gőzmozdonyt, illetve a gőzhajót.
Ezek az eredmények tették népszerűvé a feltaláló alakját, mint olyan emberét, akinek az isteni
szikrán, józan eszén, szívósságán, harapófogóján és kalapácsán kívül semmi másra sincs szüksége
céljainak eléréséhez. Ez a módszer azonban - pazarló. Majdnem annyira pazarló, mint maga a bio­
evolúció, amelynek évmilliókra kiterjedő empirikus gyakorlata az áldozatok hekatombáit nyelte
el: az élet új körülmények közötti fenntartása feladatának „téves megoldásait” . A technológia
„empirikus időszakának” lényeges sajátossága nem is annyira az volt, hogy hiányzott az elméleti
munka, mint inkább az elmélet másodlagos jellegében rejlett. Előbb hozták létre a gőzgépet, és csak
utána született meg a termodinamika, előbb volt repülőgép, és csak utána dolgozták ki a repülés
elméletét, előbb építettek hidakat, és csak később végezték el az idevonatkozó tudományos számítá­
sokat. Az ember megkockáztathatná azt az állítást, hogy a technológiában az empirikus módszer
addig a határig igyekszik fejlődni, ameddig az egyáltalán lehetséges. Edison megkísérelte, hogy fel­
találjon valamiféle „atommotort” , ez azonban nem sikerült neki, és nem is sikerülhetett, mert
a próbák és hibák módszerével egy dinamógép még csak felépíthető, de egy atomreaktor már nem.
A technológiai empíria természetesen nem azt jelenti, hogy vaktában kapkodunk, az egyik meg­
fontolatlan kísérlettől a másikhoz ugrunk át. A feltaláló gyakorlati szakembernek mindig van
egy bizonyos koncepciója, vagyis inkább annak alapján, amit már elért (illetve, amit mások értek
el őelőtte), tekintetével át tudja fogni az előtte álló út egy piciny szakaszát. Cselekvéseinek sorozatát
a negatív visszacsatolás szabályozza (a kísérlet kudarca minden egyes esetben arra utal, hogy az út
téves volt); végeredményben útja cikcakkos, de valahová mégis vezet, megvan a maga határozott
iránya. Az elméleti tudás megszerzése lehetővé teszi a hirtelen ugrásszerű előretörést. A németek
a második világháború idején nem ismerték a szuperszonikus, ballisztikus rakéták repülésének
elméletét, s ezért a V-2 alakját empirikus kísérletek révén határozták meg (kismodellekkel, szél-
csatornákban). A megfelelő képlet ismerete nyilván feleslegessé tette volna ezeknek a modelleknek
a megépítését.
Az evolúciónak egyetlenegy „tudása” van, az az „empirikus” jellegű tudás, amelyet a genetikai
információs leírás tartalmaz. S ráadásul ez kettős „tudás” . Egyfelől leírja és eleve meghatározza
a leendő szervezet összes lehetőségeit (a szövetek „vele született tudása” ; miként kell működnie,
hogy életfolyamatai ne álljanak meg; milyen legyen a szövetek és szervek kölcsönös viselkedése;
és ezzel egyidejűleg, hogyan viselkedjen a test mint egész a környezettel szemben - ez az utóbbi
információ egyenértékű az „ösztönökkel” , a védekező reakciókkal, a tropizmusokkal stb.). Másfelől
„potenciális” ismeret ez; nem fajlagos, hanem egyedi, nem előre meghatározott, hanem az egyedi
élet folyamán a szervezet saját idegrendszere (agya) révén megszerezhető. Az evolúció képes az első
ismeretfajtát egy bizonyos fokig (de csak egy bizonyos fokig) felhalmozni: hiszen a mai emlősállat
felépítése a természetnek az őt megelőző vízi és szárazföldi gerincesek felépítésében szerzett évmilliós
konstruktőri „tapasztalatait” tükrözi. Egyúttal azonban az is igaz, hogy az evolúció útközben nem­
egyszer „elveszíti” a biológiai problémák sok tekintetben kitűnő megoldásait. Ezért egy meghatáro­
zott állat (vagy akár az ember) felépítési terve korántsem lesz az összes előző optimális megoldások
valamilyen összesítése. Belőlünk ugyanis nemcsak a gorilla izomereje hiányzik, hanem a hüllők,

34
illetve az ún. „alsórendű” halak regenerálódási képessége is, továbbá a fogak szakadatlan meg­
újhodásának mechanizmusa, amelynek birtoklásával a rágcsálók tűnnek ki, végül pedig az olyan
univerzális alkalmazkodottság a vízhez mint közeghez, mint amilyennel a vízi életmódot folytató
emlősök rendelkeznek. Nem kell tehát túlbecsülni a biológiai evolúció „bölcsességét”, hiszen nem­
egyszer egész fajokat kergetett a fejlődés zsákutcájába, és nemcsak a hasznos megoldásokat, hanem
ugyanolyan gyakran a pusztulásba vezető hibákat is megismételte. Az evolúció „tudása” empirikus
és pillanat szülte jellegű, az élet látszólagos tökéletességét pedig azoknak az óriási tér- és időbeli
távlatoknak köszönheti, amelyeket áthidalt, de ha tevékenységének a mérlegét megpróbálnánk meg­
vonni, több kudarccal találkoznánk, mint sikerrel. Az ember tudása csak most kezd kiemelkedni
- de nem mindenütt - az empirizmus korszakából (a leglassabban a biológia területén és alkalmasint
az orvostudományban); ma azonban már tanúi vagyunk annak, hogy amihez volt kellő türelem
és kitartás, s amit az intuíció felvillanó fénye megvilágított, azt már alapjában elértük. Minden egyéb
- ami a teoretikus gondolkodás legmagasabb rendű világosságát kívánja meg - még előttünk áll (I.).

4. Az utolsó probléma, amelyet érintenünk kell, a technoevolúció erkölcsi aspektusaira vonatkozik.

Termékenysége már kemény bírálatokat hívott ki maga ellen, merthogy csak elmélyíti a szakadékot
a mi két fő tevékenységi szféránk - a természet szabályozása és az emberiség szabályozása - között.
E felfogás szerint az atomenergia idő előtt került az ember kezébe. Idő előtti a világűrbe tett első
lépése is, főként azért, mert az űrhajózás már a kezdetén oly óriási befektetéseket igényel, hogy még
siralmasabbá teszi a Föld összjövedelmének amúgy sem igazságos elosztását. Az orvostudomány
sikerei a halálozási arányszám csökkentésével a népesség hatalmas arányú gyarapodását eredményez­
ték, s ezt, minthogy nincs születésszabályozás, lehetetlen megfékezni. Az életkörülmények meg­
könnyítésének technológiája az élet elsekélyesítésének válik eszközévé, minthogy a tömegkommuni­
kációs eszközök a szellemi javak engedelmes megsokszorozóiból kulturális selejttermelőkké lettek.
A technológia - a kultúra szempontjából - legjobb esetben meddő - szoktuk hallani; a legjobb
esetben, minthogy az emberiség egyesülése (amit a technológiának köszönhetünk) az elmúlt év­
századok szellemi örökségének és a jelenkori alkotásnak a kárára történik. A művészet, amelyet
felfalt a technológia, immár a közgazdasági törvényeket kezdi követni, s inflációs és devalvációs
jelenségeket mutat fel, s a technikai tömegszórakoztatás óceánja partján, amelynek könnyűnek kell
lennie, hiszen a Technológusok jelszava: „általános könnyűvététel” - egy maroknyi alkotó egyéniség
tengődik; ezek erőnek erejével figyelmen kívül akarják hagyni - vagy éppenséggel nevetség tárgyává
akarják tenni - a mechanizált élet sablonjait. Röviden: a technoevolúció több rosszat okoz, mint
jót; az ember a rabjává lesz annak, amit ő maga alkotott, olyan lénnyé lesz, amely tudása növekedésé­
nek mértékében egyre kisebb részt vállalhat a saját sorsa feletti döntésekben.
Úgy vélem: bármennyire lakonikusan fogalmaztam is, de lojális voltam e nézet iránt, és helyesen
vázoltam fel, hogy milyen lesújtóan vélekedik a technikai haladásról.
De vajon lehet-e, vajon kell-e vitázni ezzel a véleménnyel? Magyarázzuk meg, hogy a technológiát
egyaránt lehet jóra és rosszra használni? Hogy semmivel, tehát a technológiával szemben sem
támaszthatunk egymásnak ellentmondó igényeket? Kívánhatjuk-e azt, hogy védelmezze az életet,
tehát következésképpen az élet szaporodását is, ugyanakkor - csökkentse ezt a szaporulatot? Kíván­
hatunk-e elit és mégis általános kultúrát ? Energiát, amely hegyeket képes elmozdítani, de ugyanakkor
a légynek sem árt ?
Nyilván értelmetlenség volna ilyesmit megkövetelni. Legelőször is mondjuk ki, hogy a technológiát
többféle szemszögből lehet vizsgálni. Az elsőből a technológia az ember és a természet műveleteinek

35
eredője, hiszen az ember csak azt valósítja meg, amire az anyagi világ a maga hallgatólagos bele­
egyezését adja. Eszerint a különféle célok elérésének eszközét kell látnunk benne, s a célok kiválasz­
tása a civilizáció fejlettségi fokától, a társadalmi rendszertől függ, és morális értékelés tárgya.
De csak a kiválasztás, és nem maga a technológia. Mert nem arról van szó, hogy elítéljük vagy
felmagasztaljuk a technológiát, hanem arról, hogy kikutassuk, milyen mértékben bízhatunk a fejlő­
désében és milyen mértékben befolyásolhatjuk annak irányát.
Minden más megközelítés abból a hallgatólag elfogadott, de téves premisszából indul ki, amely
szerint a technoevolúció a fejlődés eltorzulása, a további fejlődést éppen olyan hamis, mint amennyire
végzetes útra irányítja.
És ez nem igaz. A valóságban a fejlődés irányát nem szabta meg senki - sem az ipari forradalom
előtt, sem azután. Ez az irány a Mechanikától (tehát a „klasszikus” gépektől és a mechanikusan
felfogott, a konstruktőr-utánzónak mintegy modellül szánt asztronómiától) a Hőn (és ennek kémiai
fűtőanyaggal hajtott motorain), valamint a Termodinamikán át az Elektromossághoz vezetett,
s egyúttal a megismerés szférájában az átmenetet jelentette az egyedi jelenségekre vonatkozó törvé­
nyektől a statisztikaiakig, a merev kauzalitástól a valószínűség alapján álló megközelítéshez, és
- amint ezt csak most kezdjük érteni - az egyszerűségtől (amely a „legmesterkéltebb” abban az
értelemben, hogy a Természetben semmi sem egyszerű) a bonyolultsághoz, amelynek megnövekedése
világossá, magától értetődővé tette számunkra, hogy legközelebbi fő feladatunk a Szabályozás.
Látjuk, hogy ez átmenet volt az egyszerű megoldásoktól az összetettségüknél fogva egyre nehezeb­
bekig, bonyolultabbakig. Tehát ennek az útnak csakis az elszigetelten, kiszakítva megvizsgált egyes
lépései - a felfedezések, a találmányok - látszanak olyanoknak, mintha a körülmények, véletlenek,
találó ötletek szerencsés találkozásából születtek volna meg. Mert egészében ez volt a legnagyobb
mértékben valószínű út, és ha a földi civilizációt módunkban állna egybevetni a világűr feltételezett
civilizációival, akkor azt is mondhatnánk rá: tipikus.
Hogy az ilyen ösztözös jellegű fejlődésnek évszázadok folyamán felhalmozódott hatásaiban,
a kívánatos eredmények mellett ártalmasak is jelentkeznek, azt senki sem tagadja:, az ilyesmit
elkerülhetetlennek kell tekintenünk.
És ha nem ítéljük el a technológiát mint minden baj forrását, de nem is kell dicsőítenünk sem
- csupán józanul meg kell értenünk, hogy az a korszak, amely a szabályozást még nem ismerte,
már lassan a végéhez közeledik. További cselekvéseinket a morális törvényeknek kell szabályozniuk,
ezek adjanak nekünk tanácsot az alternatív lehetőségek közötti választásokban, amelyek elé létre­
hozójuk, az erkölcsön kívül álló technológia állított bennünket. A technológia anyagokat és eszkö­
zöket ad, s a mi érdemünk vagy vétkünk, hogy jó vagy rossz módon élünk-e velük.
Ez eléggé elterjedt nézet, első közelítésnek egészen jó is, de ennél nem több. Az ilyen „kettéosztás”
nem állja meg a helyét, különösen hosszabb távon nem. Nem csupán azért, mert mi magunk alkot­
juk meg a technológiát, hanem mindenekelőtt azért, mert a technológia formál bennünket, és for­
málja elveinket - a morálisakat is. Persze ezt a társadalmi rendszerek közvetítése útján teszi, mint
termelési alapjuk, de nem erről akarok szólni. A technológia képes hatni, és hat is. mégpedig köz­
vetlenül. Nem szoktunk hozzá, hogy a fizika és az erkölcstan között közvetlen kapcsolat álljon fenn,
pedig így van. Legalábbis lehetséges, hogy így legyen. S hogy ne beszéljek a levegőbe: a cselekede­
tek erkölcsi elítélése mindenekelőtt megfordíthatatlanságuk fokától függ. Ha a halottakat fel tud­
nánk támasztani, akkor az emberölés csak rút cselekedet volna, de nem bűntény, mint ahogyan nem
számít bűnténynek az, ha pl. felindulásunkban megütünk valakit. A technológia agresszívabb, mint­
sem általában gondolnánk. Behatolása az ember pszichikumábá, a személyiség szintézisével és

36
metamorfózisával kapcsolatos problémák - ezeknek majd külön figyelmet szentelünk csupán nap­
jainkban tartoznak jelenségek még üres halmazába. Ezt a halmazt majd a jövőbeni haladás tölti
meg. S akkor majd eltűnik sok olyan erkölcsszabály, amely ma megrendíthetetlennek látszik, viszont
új kérdések, új etikai dilemmák jelennek meg a helyükbe.
Mindez azt jelenti, hogy nem létezik történelem feletti erkölcs. Csak a jelenségek időtartamának
méretei különbözőek; végeredményben azonban még a hegyláncok is összeomlanak, és porrá vál­
nak, mert ez a világ rendje. Az ember, ez a „rövid lejáratú” lény szeret dobálózni az örökkévalóság
fogalmával. Hogy örökkévalóak bizonyos szellemi kincsek, a művészet nagy alkotásai, az erkölcsi
rendszerek. De ne csapjuk be önmagunkat: ezek is halandóak. Ez nem jelenti azt, hogy a rendet a
káosszal vagy a belső meggyőződöttséget a közömbösséggel cseréljük fel. Az erkölcs fokozatosan
változik, de azért változik, s éppen ezért annál nehezebb összehasonlítani két erkölcskódexet, minél
nagyobb idő, időköz választja el őket egymástól. A sumérokéhoz még közel állunk, de a levallois-i
kultúra valamelyik emberének erkölcsi felfogása megdöbbentene bennünket.
Azt igyekszünk kimutatni, hogy ugyanúgy nem léteznek időtlen értékrendszerek, aminthogy a
newtoni abszolút inerciarendszer, vagy a jelenségek abszolút egyidejűsége sem létezik. Ez nem je­
lenti azt, hogy tilos a múlt vagy a jövő jelenségeiről értékelő ítéletet mondanunk: az ember min­
dig is mondott olyan értékítéleteket, amelyek meghaladták a helyzetét és a reális lehetőségeit. Amint
említettük, ez csupán annyit jelent, hogy minden kornak megvan az igazról a maga elképzelése,
amellyel lehet egyetérteni vagy sem, de amelyet mindenekelőtt meg kell érteni.

AZ ŐSOK

Korunk a technoevolúció meggyorsulásának kora. Vajon azt jelenti-e ez, hogy az ember egész múlt­
ja, kezdve az utolsó jégkorszak óta - a paleolitikum, a neolitikum, az ókor, a középkor - tulajdon­
képpen mind csupán előkészület volt, erőgyűjtés ahhoz a lendületvételhez, amely ma az ismeretlen
jövőbe repít bennünket?
A dinamikus civilizáció modellje Nyugaton született meg. A történelem tanulmányozásakor el-
ámulva látjuk, hogy különböző népek milyen közel kerültek már a „technológiai start” pitvarához,
és hogyan torpantak meg közvetlenül annak küszöbe előtt. Mai acélgyártóink leckét vehetnének
a határtalan türelmű indiai kézművesektől, akik a napjainkban újra felfedezett porkohászat mód­
szerével alkották meg a híres kitabi rozsdamentes fémoszlopot. Hogy a papírt meg a puskaport a
kínaiak találták fel, azt mindenki tudja. Gondolkodásunk pótolhatatlan tudományos műszere
pedig, a matematika, arab tudósoknak köszönheti nagy fellendülését. Ámde ezek a felfedezések
- ha még oly forradalmiak voltak is - nem váltották ki a civilizáció fejlődésének meggyorsulását,
nem szültek lavinaszerűen növekvő előrehaladást. Ma viszont az egész világ mintának tekinti a
nyugati országok fejlődési modelljét. Sokkal régibb és bonyolultabb kultúrával büszkélkedhetnek
azok a népek, amelyek technológiát importálnak, mint azok, amelyeknek kiemelkedő technológiáját
átveszik. Egy meghökkentő kérdés kívánkozik ide: hol állanánk ma, ha Nyugat történetesen nem
hajtja végre a technológiai átalakulást; ha nem Galileikkel, Newtonokkal, Stephensonokkal tör előre
az ipari forradalom felé?
így vetődik fel az „ősok” kérdése. A fellendülés forrásai vajon nem a háborús konfliktusokban
rejlenek-e? Ismeretes és hírhedt tény, hogy a háborúk hatása valóságos motorja a technológiai
fejlődésnek. Amint az évszázadok múlnak, a haditechnika fokozatosan elveszíti különleges, az álta­

37
lános tudománytól elszigetelt jellegét, és egyetemesen használttá válik. Amíg a balliszták (ostromgé­
pek), a faltörő kosok még kizárólag hadieszközök voltak, addig a lőpor már ipari célt is szolgált
(pl. a bányászatban), s még inkább tapasztalható ez a folyamat a szállítási technikával kapcsolatban:
nincs a világon olyan háborús szállítási eszköz - a kerekes járművektől a rakétáig -, amely némi
módosítással ne szolgálhatna békés célokat. Ami pedig az atomtechnikát, a kibernetikát és az űrha­
józást illeti, ezekben a háborús és a békés felhasználás lehetősége már szinte teljesen eggyé forrott.
És mégsem szabad az ember háborúzó hajlamát tekintenünk a technológiai fejlődés hajtómotor­
jának. Rendszerint gyorsította annak ütemét, nagymértékben elősegítette a kor elméleti ismereteinek
gyakorlati alkalmazását, de a gyorsító tényezőket élesen meg kell különböztetnünk a kezdeménye­
zőktől. Hadieszközeink egytől egyig mind Galilei és Einstein fizikai elméletének, a XVIIII. és XIX.
század kémiájának, a termodinamikának, az optikának és az atomfizikának köszönhetik létüket -
ámde egyenesen értelmetlen volna ezen elméleti tudományágak területén hadi indítóokokat keresni.
A már mozgásba lendült technoevolúció ütemét kétségkívül lehet gyorsítani vagy fékezni. Az
amerikaiak elhatározták: húszmilliárd dollárt áldoznak arra a célra, hogy valamikor 1969 táján
az ő embereik tegyék elsőként lábukat a Holdra. * Ha hajlandóak lettek volna ezt a határidőt mint­
egy húsz évvel kitolni, akkor az Apolló-program megvalósítása minden bizonnyal jóval kevesebbe
került volna, mert a kezdetleges technológia - éppen zsengesége miatt - aránytalanul nagy befek­
tetéseket emészt fel azokhoz képest, amelyeket ugyanaz a cél a technológia fejlődésnek érett szaka­
szában kíván meg.
Áldozhattak volna azonban az amerikaiak akár 200 milliárdot is a húsz helyett, valószínűleg
akkor sem érkezhettek volna a Holdra az elhatározás megszületését követő hat hónap alatt, mint
ahogyan semmilyen mértékű, akár billió dolláros nagyságrendű befektetés árán sem érhetnénk el
a csillagokat a legközelebbi években. Ugyanis óriási pénzbefektetésekkel és az erőfeszítések kon­
centrálásával elérhető a technoevolúció ütemének a „plafonja”, amelyen túl már semminemű anyagi
áldozat sem járhat eredménnyel. Ez a majdnem magától értetődő megállapítás megegyezik az élet­
tani fejlődés hasonló törvényszerűségével. A bioevolúciónak is megvan a maga maximális fejlődési
üteme, amelynél gyorsabban semmilyen körülmények között sem haladhat.
Mi azonban nem a már működő folyamat maximális ütemét, hanem az „ősok” kérdését kezdtük
firtatni. Az a próbálkozás, hogy ilyen szándékkal technológiánk ősforrásait felkutassuk, meglehe­
tősen reménytelennek látszik: a történelem homályba vesző korszakaiba kellene visszavándorol­
nunk, s utunkon legfeljebb a tényeket rögzíthetjük, de az okokra már nem deríthetnénk fényt. Mi
az oka annak, hogy a technoevolúciónak a civilizáció legkorábbi szakaszaiban keletkezett hatalmas
fája, amelynek gyökerei bizonyára a legutolsó jégkorszakba nyúlnak vissza és a koronája szinte
elvész a jövendő évezredekben, mind a paleolitikumban, mind a neolitikumban az egész földkerek­
ségen nagyjában egyformán növekedett, de igazi hatalmas virágzását és fejlődését éppen Európa
határai között élte át?
Lévi-Strauss megkísérelte, hogy csupán minőségi választ adjon erre a kérdésre, mellőzve a mate­
matikai elemzést, amely a jelenség bonyolult, összetett volta miatt egyébként is lehetetlen lett volna.
Merőben statisztikailag vizsgálta a technoevolúció keletkezését, s genezise megvilágítására a való­
színűségszámítás módszerét vette igénybe.6
A gőz és a villamosság, majd utánuk a vegyi és nukleáris szintézis technológiájának beköszönté­

* A könyv lengyel kiadása 1967-ben jelent meg. Azóta az amerikai terv megvalósult. 1969. július 21-én az Apollo-11
két utasa, Armstrong és Aldrin kiszállt a Holdra. Sőt azóta az Apollo-kísérletek többször is megismétlődtek. - Szerk.

38
sét egy sereg kutatás előzte meg. Kezdetben egymástól függetlenül, nemegyszer kanyargós és igen
távoli utakat tettek, néha még Ázsiából is érkeztek, hogy végül a Földközi-tenger medencéjében
termékenyítsék meg az elméket. Az ismeretek rejtett felhalmozódása évszázadokon át tartott, míg
végül az akkumulációs hatás olyan eseményekben nyilvánult meg, mint az arisztotelészi dogmák
megdöntése, a kísérlet elfogadása mindennemű ismeretszerzés irányító elveként, a technikai kísérlet
társadalmi jelenség rangjára való emelése vagy a mechanisztikus fizika általánossá válása. Ezt a fo­
lyamatot társadalmilag hasznos és szükséges találmányok megjelenése kísérte; ez az utóbbi jelen­
ség pedig azért rendkívül fontos, mert minden népnek, és minden kornak megvannak a maguk po­
tenciális Einstenjei és Newtonai, ám korábban hiányzott a megfelelő talaj, a környezet - hiányzott
az a társadalmi rezonancia, amely kibontakozási lehetőséget nyújthatott volna egyéni kutatásaik
eredményeinek.
Lévi-Strauss úgy véli, hogy a haladás meggyorsulásának útjára egymást követő „pozitív” jelensé­
gek meghatározott sora juttatja el a közösséget. Eszerint léteznék egy bizonyos kritikus mennyi­
ség, a felfedezések holmi sokszorozódási együtthatója, és a felfedezések társadalmi kihatásai (az
első gőzgépek megalkotása, a szénre alapozott energetika megjelenése, a termodinamika megjele­
nése stb.) olyan eredmények, amelyek végül is a már a kezdeti sikerek által meghatározott, de immár
viharos gyorsasággal szaporodó számú felfedezésekhez vezetnek - ugyanúgy, mint ahogyan létezik
a neutronok sokszorozódásánál is egy kritikus nagyságú együttható, amely azt eredményezi, hogy
bizonyos küszöböt elérve a hasadó anyagban láncreakció indul meg. Éppen most éljük át egy ilyen
láncreakció társadalmi ellenpárját, sőt talán éppen a teljes expanzió folyamatában levő „technoló­
giai robbanást” . Abban a kérdésben, hogy vajon egy bizonyos társadalom rálép-e erre az útra, hogy
vajon megkezdődik-e a technoevolúció láncreakciója - a francia néprajzkutató véleménye szerint
- a véletlen dönt. Mint ahogyan a kockázó bizton számíthat a hatos dobások sorozatára, ha folya­
matosan dobja a kockáit, csak elég sokáig játsszék, ugyanúgy, valószínűségi szemszögből nézve,
minden társadalomnak - legalábbis elméletben - egyenlő esélye van arra, hogy rálépjen a gyors
anyagi fejlődés útjára.
Nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy Lévi-Strauss más feladatot tűzött maga elé, mint mi.
Ő azt akarta bebizonyítani, hogy az egymástól legtávolabb álló, egymástól leginkább különböző
civilizációk, tehát a technológiával nem rendelkezők is, egyenjogúak, és nem szabad köztük érték-
különbségeket megállapítani, nem szabad egyiket a másik „fölé” helyezni, „magasabb rendűnek”
mondani csupán azért, mert az említett „játékban” valami oknál fogva sikerült eljutnia a techno­
evolúciós láncreakció startjához. Ez a modell módszertani egyszerűsége miatt szép. Azt is megma­
gyarázza, hogy az egyes, néha hatalmas jelentőségű találmányok miért lebeghetnek - technika-
fejlesztő társadalmi hatásukat illetően - légüres térben, amint az a régi hindu porkohászatnak
vagy a kínai puskapornak jutott osztályrészéül. Itt ugyanis hiányoztak a láncreakció kiváltásához
szükséges további láncszemek. E hipotézisből pedig világosan, egyértelműen következik az, hogy
a Kelet egyszerűen csak „kevésbé szerencsés játékosnak” bizonyult a Nyugatnál, legalábbis, a
technológiai primátust illetően, és ha a Nyugat nem szerepelt volna a történelem színpadán, akkor
- a logika értelmében - a Kelet előbb-utóbb maga lépett volna ugyanerre az útra. Hogy ez a tézis
helyes-e vagy sem, azt majd másutt vitatjuk meg, most egyelőre a technológiai civilizáció kialakulá­
sának valószínűségi modelljére összpontosítjuk a figyelmünket.
Most pedig forduljunk ismét hatalmas analógiánk, a biológiai fejlődés felé, megjegyezzük, hogy
a fejlődés folyamatában egymásnak megfelelő, egymásra hasonlító fajok és nemek nemegyszer
egyidejűleg keletkeztek egymástól távoleső kontinenseken. Az Óvilág egyes növényevőinek vagy ra­

39
gadozóinak megfelel néhány újvilági forma, s ha nem is rokonok (legalábbis nem közeli roko­
nok), a fejlődés mégis hasonlóvá formálta őket azáltal, hogy őselődeikre hasonló környezeti és ég­
hajlati körülmények hatottak. A szakemberek túlnyomó többségének véleménye szerint az élet­
tani típusok rendszerint monofiletikus* törzsfejlődésűek, vagyis közös törzsből erednek. Egy ízben
jöttek létre a gerincesek, egy ízben a halak, egy ízben az egész földkerekségen a kétéltűek és a hül­
lők, és az emlősök keletkezése is csak egy ízben következett be. Ez igen megfontolandó. Amint
látjuk, a testi felépítés egy-egy nagy átépítése, e sajátos „konstruktőri teljesítmény”, egész bolygón­
kon minden alkalommal csak egyetlen ízben történt meg.
Ezt a jelenséget is statisztikai törvényszerííségű jelenségnek tekinthetjük: az emlősök vagy a
halak kialakulásának olyan kicsiny volt a valószínűsége, hogy - amint a „főnyereményhez” is
„különleges szerencse” , számos ok és körülmény együttes jelenléte szükségeltetik, csak rendkívül rit­
ka eseményként jelentkezhetett. És minél ritkább valamely jelenség, annál kisebb megismétlődésének
valószínűsége. S tegyük hozzá: még egy közös vonást fedezhetünk fel a két evolúcióban. Mindket­
tőben létrejöttek olyan magasabb és alacsonyabb rendű, egyszerűbb és bonyolultabb formák,
amelyek mind a mai napig fennmaradtak. Egyrészt a halak minden bizonnyal megelőzték a kétéltűe-
ket, ezek pedig a hüllőket, és máig is élnek mindezeknek az osztályoknak a képviselői. A másik ol­
dalon az ősközösségi rend megelőzte a rabszolgatartó társadalmi rendet és a feudalizmust, emez
pedig a kapitalizmust, s ezek közül mindegyik egyszerre, egymás mellett létezett a földkerekségen,
ha nem is máig, de tegnapig, beleértve a legprimitívebbeket is, amelyeknek maradványai még min­
dig felfedezhetők Óceániában.
Ami a bioevolúciót illeti, ezt a jelenséget könnyű megmagyarázni: ott ugyanis a változást mindig
a szükség idézi elő. Ha a környezet nem kívánja meg a változást, ha zavartalanul hagyja létezni az
egysejtűeket, akkor ezeknek a legegyszerűbb lényeknek a nemzedékei még 100 vagy akár 500 millió
éven át fognak szaporodni.
De vajon mi az, ami a társadalmi rendszerek változásait előidézi? Tudjuk, hogy itt a motor a
termelési eszközök változása, vagyis a technológia fejlődése. Ezzel tehát ismét visszakanyarodunk
kiindulópontunkhoz, mert hiszen nyilvánvaló, hogy a rendszerek nem fognak megváltozni, ha vál­
tozatlanul használják a hagyományos technológiát, még akkor sem, ha az egyenesen a neolitikumban
született meg.
A problémát nem fogjuk véglegesen megoldani. Annyit azonban mindenesetre állíthatunk, hogy
a „láncreakció” valaszínűségi hipotézise nem veszi figyelembe annak a társadalmi struktúrának
a sajátosságait, amelyben ennek a reakciónak fel kellene lépnie. Nagyon hasonló termelő bázisra
felépült rendszerek - a kulturális felépítményük tekintetében - gyakran igen eltérőek egymástól.
Mérhetetlenül nagy a rafinált s gyakran kínosan bonyolult társadalmi szertartásoknak, a családi,
nemzetiségi stb. életben bevett és rigorózus pontossággal megszabott magatartási normáknak a
gazdagsága. A civilizáción belüli függések miriádjaiba beleszédülő antropológust a kibernetikus­
szociológusnak kell felváltania, aki tudatosan elhanyagolja mindezeket a kultúrán belül szemantikus
értékű fent említett szokásokat és gyakorlatokat, és csak a struktúrájuknak, mint visszacsatolásos
rendszereknek a vizsgálatával foglalkozik, éspedig olyan rendszereknek tekintve őket, amelyeknek
célja egy ultrastabilis egyensúlyi állapot biztosítása, dinamikai feladatuk pedig az említett egyensúly
fenntartására irányuló szabályozó tevékenység.

* A monofiletikus törzsfejlődésen az élőlények valamely csoportjának közös őstől való származását értjük. -
Szerk.

40
 A legnagyobb mértékben valószínű, hogy ezeknek a struktúráknak, s a kölcsönkapcsolaton nyug­
vó emberi viszonylatok rendszerének némelyike, a maga cselekvés- és gondolkodásszabadság-kor-
látozó voltát figyelembe véve, roppant hatásosan akadályozhatja mindennemű tudományos-techni­
kai feltalálótevékenység érvényesülését. Mint ahogyan az is nyilvánvaló, hogy olyan struktúrák is
léteznek, amelyek, ha maguk tán nem segítik is ezt a feltalálói tevékenységet, de legalább bizonyos,
noha korlátozott teret nyitnak meg eló'tte. Gondoljuk csak el: az európai feudalizmus alapvető
vonásai bámulatosan hasonlítottak a Japánban még a múlt század folyamán is fennállott feudaliz­
muséira. És mégis, ugyanannak a társadalmi rendszernek ez a két modellje - az európai és az ázsiai
- határozott különbségeket is felmutatott, s éppen ezek a különbségek, amelyek az adott kor társa­
dalmi dinamikájában csak másod- sőt harmadrendűeknek számítottak, okozták azt, hogy nem a
japánok, hanem az európaiak zúzták szét az új technológia segítségével a feudalizmust, s alkották
meg annak romjain az ipari kapitalizmus első elemeit.7
Ilyen felfogás szerint a technológiai láncreakció robbanását nem e g y n e m ű véletlen jellegű
események sorozata (pl. bizonyos típusú felfedezések sora) indítja meg, hanem két olyan esemény-
folyamat egymásra rétegződése, amelyek közül az első (kibernetikai értelemben vett felépítmény­
struktúra) sokkal határozottabban kifejezett tömeg-statisztikai jelleggel rendelkezik, mint a másik
(egyes emberek empirikus-technikai érdeklődése). E két vonalnak kereszteznie kell egymást ahhoz,
hogy a technoevolúció startjának valószínűsége megjelenjen. Ha ilyen egyesülés nem következik be,
akkor a civilizáció neolitikumi színvonala akár áttörhetetlen plafon is maradhat.
Kétségtelen, hogy ez a vázlatos kép is durva szimplifikálás, de a kérdést csak az ezután következő
kutatások fogják teljesen megvilágítani (II.).

NÉHÁNY GYERMETEG KÉRDÉS

Minden józan ember kitűzi élettervét. Bizonyos határok közt tanulmányait, szakmáját, életmódját
szabadon meg is választhatja. Ha úgy kívánja, meg is változtathatja, át is alakíthatja munkakörét,
sőt bizonyos fokig tulajdon magatartását is. Ugyanez nem mondható el egy civilizációról. A civi­
lizációt senki sem tervezte - legalábbis a XIX. század végéig nem. Ösztönösen jött létre, a neolit-
és az ipari forradalom technikai ugrásaival lendült előre, néha évezredekre megtorpant, kultúrák
bukkantak fel s merültek feledésbe, romjaikon mások keletkeztek. A civilizáció „maga sem tudja”,
hogy mikor, történetének melyik pillanatában lép ki - a tudományos felfedezéseknek és ezek társa­
dalmi felhasználásának eredményeképpen - a fejlődés növekvő gyorsulásának útjára. Ez a fejlődés
a homöosztázis határainak kitágulásában, a felhasznált energiák megnövekedésében nyilvánul meg,
valamint abban, hogy az egyént és a közösséget egyre eredményesebben sikerül megvédeni minden
elképzelhető zavaró körülménnyel (betegséggel, elemi katasztrófákkal stb.) szemben. Ez a fejlődés
teszi lehetővé, hogy szabályozó műveletek révén egymás után úrrá legyünk a természet és a társa­
dalom elemi erőin, de ugyanez a fejlődés egyúttal hatalmába is keríti, és alakítja is az emberi sorso­
kat. A civilizáció nem úgy működik, ahogyan szeretne, hanem ahogyan muszáj neki. Tulajdonképpen
miért kell kifejlesztenünk a kibernetikát? Többek közt azért, mert hamarosan beleütköznénk abba
az „információgátba” , amely fékezné a tudomány további fejlődését, ha a szellemi munka terén
nem hajtanánk végre ugyanazt a fordulatot, amely a testi munka terén a legutóbbi két évszázad
folyamán bekövetkezett... Ahá, mondhatná valaki, tehát így állunk! Szóval nem azt fogjuk tenni,

41
amit akarunk, hanem azt, amit a civilizáció dinamizmusának már elért fázisa megkövetel tőlünk.
A tudós azt mondja, hogy éppen ebben nyilvánul meg a fejlődési gradiens objektív jellege. Dehát a
civilizáció nem képes ugyanúgy kivívni, mint az egyén, további útja megválasztásának szabadsá­
gát? Vajon miféle feltételeket kell teljesítenie ahhoz, hogy ezt a szabadságot elérje? A társadalomnak
függetlenítenie kell magát az elemi szükségletek technológiai kérdéseitől. Valamennyi civilizáció
alapvető feladatainak megoldottaknak kell lenniük - az élelmezésnek, a ruházkodásnak, a szállí­
tásnak, de az életút elindításának, a javak elosztásának, az egészség és a javak védelmének is. Ezek­
nek a megoldásoknak, olyan „észrevehetetleneknek” kell lenniük, akárcsak a levegőnek, amelynek
kellő mennyisége volt mind ez ideig az egyetlen bőség, mely az emberiség történelmét végigkísérte.
Mindez kétségkívül el is érhető. Ez azonban csak előfeltétel, mert utána egész nagyságában jelent­
kezik a kérdés: „És hogyan tovább?” Az egyént a társadalom ajándékozza meg az élet értelmével.
De vajon kicsoda vagy micsoda ajándékozhatja meg meghatározott élettartalommal, értelemmel
magát a civilizációt? Ki állapíthatja meg a civilizáció értékeinek hierarchiáját? Csak ő maga.
Csak tőle függ ez az értelem, ez a tartalom, attól a pillanattól kezdve, hogy belép a szabadság szfé­
rájába. S milyennek tudjuk elképzelni ezt a szabadságot? Jelenti ez természetesen a kudarcoktól,
a nyomortól, a szerencsétlenségektől való mentességet - de vajon ezeknek a hiánya, az eddigi egyen­
lőtlenségek, a kielégíthetetlen törekvések és vágyak megszűnése jelentené a boldogságot? Ha ez
így volna, akkor az általa termelhető javak maximumát fogyasztó civilizáció volna az az ideál,
amely érdemes a megvalósításra. Általában azonban kétségbevonják, hogy az ilyen konzumparadi-
csom a Föld minden emberét kivétel nélkül boldogítaná. Nem arról van szó, hogy tudatosan aszké-
zisre kell törekednünk vagy a rousseau-i „vissza a természethez!” elvnek valamilyen új változatát
kell meghirdetnünk. Ez már nem is naivitás, hanem egyenesen ostobaság lenne. Az ilyen „konzum-
paradicsom” , az összes vágyak és szeszélyek azonnali és általános teljesítésével minden bizonnyal
hamar eljuttatna bennünket a szellemi stagnálás állapotába, és abba az „elfajulásba”, amelynek
von Hörner a kozmikus civilizációkról összeállított statisztikájában a pszichozoónok kioltójának*
szerepét szánja. Ha azonban elvetjük ezt a hamis eszményt, akkor vajon mi marad? Tán az alkotó­
munka civilizációja? De hiszen mi magunk minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy a munka
mindennemű fajtáját gépesítsük, automatizáljuk, önirányítóvá tegyük; ennek a haladásnak a csúcs­
pontja, a határa az ember elválasztása a technológiától, s ez utóbbi teljes elidegenülése az embertől,
mégpedig a kibernetikára, de az is lehetséges, hogy a pszichológiai tevékenységre kiterjedő értelem­
ben is. Azt mondják, automatizálni csakis a nem alkotó jellegű szellemi tevékenységet lehet majd.
Hol ennek a bizonyítéka? Mondjuk ki nyíltan: ilyen bizonyíték nincs, sőt továbbmenve: nem is
lehetséges. így hát az alaptalanul hangoztatott „lehetetlenség” , nem jelent többet annál a bibliai
ítéletnél, hogy az ember mindig arcának verejtékével fogja megszerezni a kenyerét. S valóban kü­
lönös formája volna az önmegnyugtatásunknak, ha kijelentenénk, hogy mindig lesz valamilyen el­
végzendő munkánk - nem azért, mintha önértékéért becsülnénk a munkát, hanem azért, mert vi­
lágunknak maga a lényege kényszerít bennünket és fog is kényszeríteni a munkára.
Másfelől azt kérdezhetjük: miért végezzen az ember olyasvalamit, amit ugyanúgy vagy éppen
nálánál jobban elvégez a gép? Ma kényszerűségből teszi ezt, mivelhogy Földünk szerfölött tökélet­
len berendezése folytán több kontinensen az emberi munka olcsóbb, gazdaságilag kifizetődőbb a
gépekénél. Tegyük azonban mérlegre a jövő, mégpedig a nagyon távoli jövő távlatait. Eljön-e

* Lásd a következő fejezetet. - Szerk.

42
a pillanat, amikor az emberek majd ezt mondják maguknak: „Elég volt, ezt és ezt a munkát, noha
lehetséges volna, nem automatizáljuk tovább, hanem lefékezzük a technológiát, hogy fenntartsuk
az emberi munkát, hogy az ember ne érezze magát feleslegesnek?” Furcsa egy szabadság lenne ez -
furcsán élnénk azzal a szabadsággal, amelyet évszázados harcok árán szereztünk meg.
Az effajta kérdések, látszólagos tárgyilagosságuk, komolyságuk ellenére, tulajdonképpen roppan­
tul gyermetegek, hiszen az ilyen abszolút értelemben vett szabadságot sohasem lesz lehetséges ki­
vívni : sem mint a cselekvés teljesen önkényes megválasztását, sem pedig a tökéletes cselekvésmentes­
ség szabadságát („az általános automatizálás” eredményeként). Az előbbi fajta szabadság sohasem
jöhet létre, mert az, amit a tegnapi helyzetünkben még szabadságnak láttunk, ma már nem az. Ha
megszabadulunk az ember elemi szükségleteinek kielégítését szolgáló kimerítően nehéz munkától,
bizonyos fokig ugyan szabadon választhatjuk meg további utunkat - ez azonban nem lesz valami
egyedülálló, meg nem ismétlődő történelmi esemény. Ez a helyzet, hogy választhatunk, ismétlődni
fog, ahogyan egyre magasabb szinteket hódítunk meg. De mindig csak az utak véges halmazából
választhatunk szabadon, éspedig annak következtében, hogy a kivívott szabadság, minden egyes
esetben csak viszonylagos szabadság lesz, mivel lehetetlennek látszik ugyanis, hogy minden korlá­
tozó tényező egyszerre tűnjön el, s az ember magára maradjon azzal a mindenhatósággal és min­
dentudással, amelyet végre elért. És fikció a szabadságnak az a másik, aligha óhajtott fajtája, amely
állítólagos következménye az ember tökéletes elidegenedésének a technológiától, amely a maga ki­
bernetikai hatalmára támaszkodva szintetikus civilizáció teremtésére képes, és ki tudja űzni az
embert a tevékenységek minden szférájából.
Az automatizálás következtében előálló munkanélküliség fenyegetése nagyon is indokolt félelmet
kelt, különösen a fejlett kapitalista országokban. Nem tekinthetjük azonban megalapozottnak a „túl­
zott fogyasztói jólétből” fakadó munkanélküliségtől való félelmet. A holmi kibernetikai Schlaraffen­
land víziója már csak azért is hamis, mert feltételezi, hogy az ember elől minden utat elzáró gépi
munkavégzés váltja fel az emberi munkát, holott az igazság ennek éppen fordítottja. Egy ilyen fel­
váltás egyszer minden bizonnyal bekövetkezik, csakhogy éppen új, ma még alig sejthető utakat nyit
majd meg. S nem is abban a szűk értelemben, hogy a munkások és technikusok helyébe a számítógé­
pek programozói lépnek - elvégre e gépek következő nemzedékeinek, új válfajainak már nem lesz
szükségük programozókra. Nem egyszerű felváltás lesz, nem az történik, hogy a korábbi foglalko­
zási ágak helyébe újak, mások, bár elvileg amazokhoz hasonlóak lépnek - nem, ez mélyreható átala­
kulás lesz: ki tudja, tán egyenértékű azzal, amelynek során - az Anthropoideák - emberré alakultak
át. Az ember ugyanis közvetlenül nem veheti fel a versenyt a természettel: az utóbbi túlságosan is
bonyolult ahhoz, hogy az ember egymagában megállhassa vele szemben a helyét. Képletesen szólva:
az ember kénytelen önmaga és a természet közé a láncszemek egész sorozatát felsorakoztatni, ame­
lyeknek mindegyike - mintegy értelemerősítő-berendezés szerepében - sokkal hatékonyabb lesz az
előzőnél. Igen, erősítési folyamat ez, csak éppen nem a fizikai erőt, hanem az értelem erejét fokozza,
távlatilag azt is lehetővé téve, hogy az anyagi világnak olyan tulajdonságait is birtokunkba vegyük,
amelyek az emberi agy számára közvetlenül nem hozzáférhetők. Persze ezek a közbenső láncszemek
bizonyos értelemben „okosabbak” lesznek a maguk emberi konstruktőrjénél, de az „okosabb” nem
azonos az „engedetlennel” . A fantázia jogán beszélni fogunk azokról a területekről is, amelyeken
az ember tevékenységét összehasonlíthatjuk a természet munkájával, ha az ember felfegyverkezik
a fenti értelemben vett erősítőkkel. S az ember még ekkor is korlátozott lesz: korlátainak a jövő tech­
nológiája által meghatározott anyagi jellegét nem jósolhatjuk meg, lélektani hatásukról azonban -

43
minthogy magunk is emberek vagyunk - némi fogalmat alkothatunk. Az ilyen értelmezésnek a fonala
csupán akkor szakadhat meg, amikor%z ember - ezer vagy millió év elteltével - egy még tökéletesebb
konstrukció kedvéért le fog mondani állati örökségéről, tökéletlen, rövid életű, halandó testéről, ami­
kor olyan lénnyé alakul át, aki oly mértékben lesz tökéletesebb, mint mi, hogy már tökéletesen idegen
lesz tőlünk. Fajunk ilyen autoevolúciójának kezdeti csíráit felvázolva, be is kell fejeznünk majd jövő­
be pillantó tevékenységünket.
KOZMIKUS CIVILIZÁCIÓK
A KÉRDÉS MEGFOGALM AZÁSA

Milyen módszerrel kerestük azt az irányt, amelyben civilizációnk haladni fog? Múltját és jelenét vizs­
gáltuk. A technikai evolúciót vizsgálva, miért hivatkoztunk lépten-nyomon a biológiaira? Mert csak
a bioevolúció példáján figyelhetjük meg a nagyon bonyolult rendszerek tökéletesedő szabályozását és
homöosztázisát; ez a folyamat mentes minden emberi beavatkozástól, amely eltorzíthatná a megfigye­
lések eredményeit és a belőlük levont következtetéseket. Úgy jártunk el, mint az az ember, aki azért
tanulmányozza önmagát és környezetét, mert a saját jövőjére és a lehetőségeire kíváncsi. Pedig léte­
zik - legalábbis elméletben - még egy másik lehetőség is. Egy fiatalember kiolvashatja a saját sorsát
abból, hogy mint alakult más emberek élete. Megfigyeli amazokat, és ebből megtudja, milyen utak
állnak nyitva őelőtte, milyen választási lehetőségek állnak a rendelkezésére, s melyek a választási
lehetőségek korlátái. Az ifjú Robinson, a lakatlan szigeten megfigyelve a természet alkotásainak -
a kagylóknak, halaknak, növényeknek - halandó voltát, lehetséges, hogy rádöbbent volna saját
életének időbeli korlátozottságára. De a benne rejlő lehetőségekről ennél többet árulhattak volna el
neki a távoli hajók fényei és füstgomolyai, vagy a szigete fölött elszálló repülőgépek: ezek alapján
rájött yolna arra, hogy létezik más civilizáció is, amelyet hozzá hasonló lények hoztak létre.
Az emberiség is ilyen Robinson, akit egy magányos bolygóra vetett a sorsa. Annyi bizonyos, hogy
tudásszomját a körülmények sokkal súlyosabban teszik próbára, sokkal nehezebb meggyőződnie a
„hozzá hasonlók” létezéséről, de tegyük kezünket szívünkre: hát nem érdemes? Hiszen ha sikerülne
észrevenni más civilizációk kozmikus tevékenységének jeleit, akkor egyúttal a saját sorsunkról is meg­
tudnánk egyet-mást. Ha ilyesvalami sikerülne nekünk, akkor már nem volnánk kizárólag csupán
szegényes földi tapasztalatainkra támaszkodó képzeletünkre utalva: a kozmikus tények hatalmas
összehasonlítási teret tárnának fel előttünk. Ráadásul megállapíthatnánk, hogy a civilizációk el­
oszlási görbéjén milyen helyet foglalunk el. Megtudhatnánk, hogy civilizációnk mennyire sorolható
az átlagos vagy a kivételes jelenségek közé-vajon valami megszokottnak, a fejlődési normának fele-
lünk-e meg a világegyetemben, vagy éppen valami eltérést, torzulást képviselünk-e.
Attól, hogy Naprendszerünk határain belül adatokhoz jussunk az élet keletkezéséről, ma már jog­
gal feltételezhetjük, hogy csupán évek, legfeljebb évtizedek választanak el bennünket. Ámde majdnem
teljesen kizártnak tekinthető, hogy Naprendszerünkben magas fejlettségű civilizációra bukkanjunk.
A század vég idején oly népszerű próbálkozásokkal, hogy létezésünkről hírt adjunk a Mars vagy
a Yenus lakóinak, teljesen felhagytunk - nem azért, mintha képtelenek lennénk erre, hanem azért,
mert fölöslegesek lennének az ilyen kísérletek. Vagy nincs élet azokon a bolygókon, vagy az élet
olyan formái léteznek ott, amelyek nem alkottak maguknak technológiát. Ellenkező esetben ugyanis
már felfedezték volna létezésünket. Hiszen jelenlétünk bolygóközi méretekben már felfedezhető lett
volna az intenzív rövidhullámú rádiósugárzás révén: a méteres hullámok sávjában dolgozó földi
adók által kisugárzott hullámok (tehát azoké, amelyek akadálytalanul áthatolnak a légkörön) meny-
nyisége már eléri annak a kisugárzásnak a szintjét, amelyet ugyanezen a sávon a Nap bocsát ki ma­
gából (ez a televíziós adóknak köszönhető)...
így hát, ha Naprendszerünkön belül bárhol akadna olyan civilizáció, amelynek színvonala leg­
alábbis eléri a földiét, akkor felfedezte volna létezésünket, és kapcsolatba lépett volna velünk -
fény-, rádiójelek vagy akár anyagok útján, közvetlen módon is. Ilyen civilizáció azonban nincs.
Ez a kérdés tehát, bármilyen izgalmas is, bennünket nem érdekel, ugyanis nem általában érdeklődünk,
a civilizációk iránt, hanem csak az olyanok iránt, amelyek fejlődésükben már messzibbre jutottak,
mint a földi civilizációk. Hiszen csak az ilyenekből, az ilyenek létezéséből következtethetnénk saját

47
jövőnkre. A kozmikus megfigyelésekre támaszkodó megállapítások ugyanis legtöbb elemzésünket -
melyek természetüknél fogva csak spekulatívok - teljesen fölöslegessé tennék. Robinson, ha lehetővé
vált volna számára, hogy érintkezzék más értelmes lényekkel, vagy legalább távolról figyelhette volna
meg a tevékenységüket, többé nem lett volna bizonytalan találgatásokra utalva. Persze az ilyen hely­
zet bizonyos kellemetlenséget is rejt magában. Ha kérdéseinkre túlságosan világos, túlságosan egy­
értelmű válaszokat kapnánk, ebből arra kellene következtetnünk, hogy a fejlődés determinizmusának
rabjai vagyunk, és nem olyan lények, akiknek jövője az egyre növekvő szabadság, a választás korlát­
lan szabadsága: az ilyen szabadság lehetősége annál illuzórikusabbá válna, minél inkább konvergál­
nának az összes tejútrendszerekben létrejött társadalmak fejlődési útjai.
Tehát vizsgálódásaink új szakaszának a kezdete, annak a szakasznak elérése, amely a a kozmoszba
visz el bennünket, amilyen vonzó, ugyanannyira kockázatos is. Bennünket az „alsóbbrendűlények­
től” , az állatoktól, nem csupán a civilizáció különböztet meg, hanem az is, hogy tudatában vagyunk
saját korlátáinknak, melyek közül a legfőbb - a halandóságunk. Ki tudhatja, mennyire kétes gazdag­
ság az, amellyel a nálunk fejlettebb lények rendelkeznek... De bármi is a helyzet, hangsúlyoznunk
kell, hogy bennünket nem a fantáziálás érdekel, hanem tényekre, és a tényeknek a tudományos
módszerekkel nem ellenkező értelmezésére van szükségünk. Ezért teljes mértékben mellőzni fog­
juk azt a töméntelen „jövőképet” , amelyet a manapság oly dúsan burjánzó tudományos-fantasz­
tikus irodalom művelői rajzolnak meg Földünkről vagy bármely más égitestről. Tudjuk, az iroda­
lomban, még a tudományos-fantasztikusban sem szokás az egzakt tudományok módszerével dol­
gozni, matematikai és tudományos módszertani szabályokat vagy akár valószínűségszámítást alkal­
mazni. Nem azért mondom ezt, hogy a sci-fit azzal vádoljam: vét a tudományos igazságok megkö­
vetelte pontosság ellen, csak éppen hangsúlyozni akarom, mennyire fontos óvakodnunk a további
fejtegetésekben minden önkényes csapongástól. Éppen ezért asztrofizikai megfigyelések anyagára
fogunk támaszkodni, és azt a tudósokra kötelező módszert alkalmazzuk, amelynek vajmi kevés köze
van a művészi alkotás eszközeihez. S nem is azért, mintha ez utóbbi az előbbinél hajlamosabb volna
a kockázatos lépések megtételére, hanem csupán azért, mert a tudósok eszményképe az, hogy a vizs­
gálat tárgyát tökéletesen elkülönítsék saját élményeik, hangulataik világától, az objektív tényeket
és a következtetéseket megtisztítsák a szubjektív érzésektől. Művészembernek idegen ez az eszmény.
Más szóval: az ember annál nagyobb mértékben tekinthető tudósnak, minél hatásosabban tudja
elnémítani saját emberi mivoltát, hogy mintegy a természet szólaljon meg általa: a művész pedig an­
nál inkább művész, minél nagyobb mértékben tudja magát belénk szuggerálni, megismételhetetlen
egyéniségének minden nagyszerűségével és gyarlóságával egyetemben. Ilyen „tiszta esetekkel” azon­
ban sohasem találkozhatunk, s ez csak azt tanúsítja, hogy teljes mértékben megvalósíthatatlanok,
hiszen minden tudósban van valami a művészből, és minden művészben is ott rejlik valami a tudós­
ból ; mi azonban csak az általános tendenciákat tekintjük, s nem az elérhetetlen határeseteket.

A M ÓDSZER MEGFOGALMAZÁSA

Az utóbbi esztendőkben egyre több tudományos dolgozat foglalkozik az említett témával, ezek azon­
ban különböző szakfolyóiratokban elszórva jelennek meg, s ezért rendszerint nehezen hozzáférhe­
tőek. Ezt az űrt tölti ki I. Sz. Sklovszkij orosz asztrofizikus Világmindenség, élet, értelem c. munkája.8
Tudomásom szerint ez az első monográfia, amelyet a kozmikus civilizációk kérdésének szenteltek,
az első olyan könyv, amelyben az ilyen civilizációk létezéséről és fejlődéséről, egymás közti kapcso­

48
latuk lehetőségéről, a Tejútrendszerünkben és más csillagrendszerekben való felbukkanásuk gyako­
riságáról van szó, éspedig ez a könyv főtémája, s - szemben az eddigi gyakorlattal -, nem csupán koz­
mológiai vagy kozmogóniai következtetések széljegyzeteként tárgyalja e kérdéseket. Sklovszkij pro­
fesszor, ellentétben a többi szakemberrel, a lehető legszélesebben tekinti át a témát, és művében
csupán egyetlenegy fejezetet szentel a Naprendszerünkben lezajlott életkeletkezés problémáinak.
Annál is értékesebb ez a mű, mert számos csillagász - főként rádiócsillagász - nézeteit és számításai­
nak eredményeit is közli, akik valószínűségszámítási módszerek alkalmazásával kutatták a világ-
egyetem civilizációs „sűrűségét”, és munkáik eredményeit megpróbálták összeegyeztetni a legújabb
megfigyelésekkel és elméletekkel.
A bennünket érdeklő kérdésből kiindulva a Sklovszkij által feldolgozott gazdag anyagnak csak
azt a részét vesszük figyelembe, amely a „kozmikus technoevolúcióval” áll kapcsolatban. Megvita­
tunk továbbá néhány alaptételt is, amelyre a szerzők - angolok, amerikaiak, németek - számításaikat
felépítették, s erre annál inkább feljogosítva érezzük magunkat, mivel ezek az alaptételek meglehető­
sen önkényesek, hipotetikusak.
A korszerű csillagászat nem képes sem közvetlen (pl. vizuális úton szerzett), sem pedig közvetett
bizonyítékát adni annak, hogy a csillagok körül keringenek-e bolygók, legfeljebb csak abban az eset­
ben, ha a legközelebbi csillagokról van szó, a bolygók tömege pedig jóval meghaladja a Jupiterét.*
Csakis ilyen esetben lehet a tőlünk több tucat fényévre levő égitestek esetében-a csillag sajátmozgá­
sának zavarai alapján - effajta testek jelenlétére következtetni. S ha ilyen helyzetben próbálkoznánk
oly igénnyel beszélni „más civilizációk” létezésére irányuló kutatások eredményeiről, hogy az
eszmefuttatásunkat egzaktnak fogadják el, az legalábbis csodálkozást váltana ki. De nem egyetérteni
legalább a kiinduló téziseivel azoknak a megfontolásoknak, amelyekre az effajta munkák felépülnek,
már nehéz lenne.
Annak, hogy „mások” kozmikus létezését felfedezzük, kétféle lehetősége van. Az első: az általuk
kibocsátott jelzések (rádiósugárzás, fényjelek vagy éppen materiális jelzések, „idegen” rakétaszon­
dák stb.) felfogása. A másik: „csodák” megfigyelése. Ezzel a kifejezéssel illeti Sklovszkij azokat a je­
lenségeket, amelyek annyira lehetetlenek, vagyis annyira megmagyarázhatatlanok csillagászatilag,
mint amilyen elfogadhatatlan volna a geológusnak egy bolygó felületét átszelő, természetes úton
keletkezett autóút. S mint ahogyan egy autóútnak a jelenlétéből a geológus olyan értelmes lények
létezésére következtetne, akik megépítették ezt az utat - ugyanúgy a csillagász is, ha a tudománya
diktálta várakozásoktól eltérő jelenséget tapasztal, amelyet semmiféle „természetes” okkal sem képes
megmagyarázni, akkor kénytelen lenne arra a következtetésre jutni, hogy műszerének látókörében
céltudatos tevékenység eredményei láthatók.
Ilyen módon a „csodákat” nem tekinthetnénk szándékos jeladásoknak, jelzéseknek, amelyeknek
célja az élet jelenlétét a kozmoszbeli esetleges megfigyelők tudtára adni, hanem egy mágas fejlettségű
civilizáció életének melléktermékei, amelyek úgy kísérik azt a civilizációt, mint ahogyan az égboltot
több négyzetmérföldnyi körzetben megvilágító fénylés kíséri éjszakánként egy nagy világváros életét.
Egyszerű számítással bebizonyítható, hogy az ilyen jelenségek csakis akkor figyelhetők meg, ha
olyan energiamennyiségeket használnak fel előidézésükre, amelyek több tucat - ha ugyan nem több

* Éppen ilyen esetet figyeltek meg 1969-ben amerikai csillagászok az egyik közeli csillag esetében. A régóta ismert
sajátmozgás-zavarok okozóját, a csillag bolygórendszerét sikerült vizuálisan is megfigyelni, s ebből két bolygót megkü­
lönböztetni. - Szerk.

49
száz - fényév távolságból is a csillagok teljesítményével vetekednek. Egyszóval: az asztronómia csak
„csillagmérnöki munka” jeleinek megfigyelésére képes.
Hogy ilyen tevékenység a fejlődés meghatározott szakaszán egy vagy más formában felbukkanhat,
ezt mindegyik szerző (Dyson, Sagan, von Hörner, Bracewell és maga Sklovszkij is) biztosra veszi.
Ha úgy számítjuk, hogy a földi energiatermelés évente csak l/3y-kal növekedik (ez a jelenlegi növe­
kedést tekintve, igen szerény becslés), 2500 év elteltével az energiatermelés akkor is tízmilliárdszorosa
lesz a mostaninak, vagyis i. sz. 4500-ban a Nap által kisugárzott energiának egytizedére rúg majd.
Ekkora energiafogyasztást még akkor is csak néhány ezer évig lehet fedezni, ha az óceánok vizében
levő egész hidrogénkészletet energiává alakítják át. Az asztrofizikusok e probléma megoldásának kü­
lönféle lehetőségeit vizsgálják. Dyson pl. azt javasolja, hogy használjuk fel a teljes napenergiát - egy
„Dyson-gömb” felépítésével, vagyis egy vékony falú üres gömbfelület létesítésével, amelynek sugara
egyenlő volna Földünk Nap körüli pályájának sugarával. A megépítendő gömb anyagát a nagyobb
bolygók anyagából, főként a Jupiter anyagából szerezhetnénk meg. E gömbnek Nap felé néző belső
felülete felfogná a Nap teljes kisugárzását (4 -1033 erg/s). Sklovszkij is lehetségesnek látja - bár más
módon - a Nap energiájának felhasználását. Ennek lényege: a Nap belső atomreakcióira úgy hatni,
hogy a Nap energiakisugárzása kielégítse a jövendő csillagmérnökeinek igényeit. Természetesen nem
tudhatjuk azt, valóban növekedni fog-e az energiatermelés az elkövetkező évezredek folyamán is
olyan mértékben, mint ahogy jelenleg növekszik - de már ma is rámutathatunk egy ilyen óriási ener­
giamennyiség potenciális fogyasztóira. így pl. a ma elméletileg elképzelhető egyetlen olyan szállító-
eszköznek, amellyel egy emberélet időtartama alatt juthatnánk el a csillagokig és a galaxisokig, a
fotonrakétának éppen az említett nagyságrendű energiamennyiségre volna szüksége. Ez persze csupán
szemléltető példa.
Minthogy Napunk minden tekintetben, korát tekintve is, átlagos csillag, úgy számíthatjuk, hogy
hozzá hasonló, de idősebb és bolygócsaláddal rendelkező égitest kb. ugyanannyi lehet, mint a Na­
punknál fiatalabb csillag. Amiből az következik, hogy bennünket ugyanannyi kozmikus civilizáció
előz meg a fejlődésben, mint amennyit mi hagytunk magunk mögött.
Azokat a megfontolásokat, amelyeknek alaptétele civilizációnk tipikus voltának elfogadása volt,
eddig megdönthetetlennek tekintették: hiszen Napunk is „közepes” helyzetű a Tejútrendszerünkben
(nincs sem a legszélén, sem túlságosan közel a központhoz), és a Tejút is, a mi Galaxisunk, ugyan­
olyan tipikus spirális galaxis, mint az a milliárdnyi másik, amely a ködök óriási katalógusában sze­
repel. Ezért minden okunk megvan, hogy földi civilizációnkat kellően tipikusnak, átlagosnak, a leg­
gyakrabban előforduló kategóriába tartozónak tekintsük.
Bracewell és von Hörner egymástól függetlenül végeztek statisztikai számításokat a világmindenség
„civilizáció-sűrűségére” vonatkozóan. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy Galaxisunkban csak
minden százötvenedik csillagnak vannak bolygói; minthogy pedig Tejútrendszerünk csillagainak
száma mintegy százötvenmilliárdra tehető, ezért kb. egymilliárd bolygórendszernek kell benne kerin­
genie. Ez inkább szerénynek mondható számítás. Ha valamikor az egymilliárd bolygórendszer mind­
egyikén megjelent az élet, amely fejlődésének bizonyos szakaszában eléri a „pszichozóonos” fázisát,
akkor - a számítások szerint - amennyiben e fázis hossza (vagyis a technológiai éra időtartama)
csupán az anyacsillag élettartamától függene, vagyis addig létezhetne az átlagos civilizáció, ameddig
csillagjától megkapja az életéhez szükséges energiát - az esetben két-két civilizáció között az átlagos
távolság még a tíz fényévet sem érné el.
Ámde ezt a matematikailag vitathatatlan következtetést nem támasztják alá a tények. Ha a civili­
zációk ilyen mértékben telítenék a világmindenséget, akkor már eddig is fel kellett volna fognunk

50
a legközelebbi csillagokról érkező jeladásokat, mégpedig nem is csak olyan különleges készülékekkel,
amilyent 1960 óta az amerikai Green Bank Obszervatóriumban használt a Drake irányítása alatt
működő rádiócsillagász-kutatócsoport. E készülék érzékenysége majdnem a maximális volt, és olyan
jeleket tudott volna tíz fényév távolságból felfogni, amilyeneket a földi adóállomások kisugároznak.
Az amerikaiak rádióteleszkópja persze százszor nagyobb távolságról is tudná venni a jeleket, ha
megfelelő energiájú adás érkeznék abból az irányból, amelybe huszonhét méteres antennája „néz” .
A készülék teljes némasága tehát nemcsak azt a tényt teszi nyilvánvalóvá, hogy az Epszilon Eridan
és a Tau Ceti csillagok körül „civilizációs vákuum” honol, hanem azt is, hogy ebből az irányból a
világegyetem mélyéből, e csillagoknál távolabbról sem érkezik sokkal erősebb jelzés felénk. A Drake
vezette tudóscsoport hajtotta végre a csillagászat történetének legelső „civilizáció-lehallgatási” kísér­
letét. A kísérlethez két amerikai csillagász, Cocconi és Morrison javaslata adta az ötletet. A tudósok
olyan készüléket alkalmaztak, amely kifejezetten „mesterséges” jelek vételére készült, s ezeket az
ún. „galaktikus zajtól” is megtudja különböztetni, a Tejút, vagyis a benne levő csillagok és csillag­
közi (intersztelláris) anyag által gerjesztett rádióhullámoktól. Szorosan irányított kísérlet volt: vala­
milyen szabályosságot kerestek a hozzánk érkező rádióhullámokban, olyan szabályosságot, amely
elárulta volna, hogy az emittált hullámnyaláb modulált, vagyis értelmes lények által küldött infor­
mációk hordozójaként szolgált. Ez a kísérlet első volt, de bizonyára nem az utolsó, jóllehet az asztro-
fizikusok csalódtak reményeikben, mert vevőkészülékeik napról napra, hétről hétre csupán a holt
anyag által létrehozott monoton kozmikus zajt vették.

A KO ZM IK US CIVILIZÁCIÓK STATISZTIKÁJA

Az előbbiekben a csillagok körül kialakult civilizációknak olyan élettartamot tulajdonítottunk,

amely az anyacsillaguk élettartamával azonos nagyságrendű, ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a
valamikor megszületett civilizáció évek milliárdjaiig állhat fenn. Ez a gondolatmenet pedig óhatatla­
nul az előbbi következtetéshez, vagyis ahhoz vezetett, hogy a világegyetemben a civilizációknak
olyan a „sűrűsége”, hogy két lakott égitest között alig néhány fényévnyi a távolság. Az ilyen követ­
keztetés azonban ellentmond az összes megfigyeléseknek; a világmindenség rádiólehallgatása negatív
eredményének; a másfajta jelek hiányának (pl. az „idegen” rakétaszondákénak); végül a „csodák” ,
vagyis a csillagtechnológia által előidézett jelenségek teljes hiányának is. Ezek a tények késztették
Bracewellt és von Hornért, valamint Sklovszkijt is arra, hogy elfogadják azt a hipotézist, amely
szerint a civilizáció élettartama a csillag-élettartamhoz viszonyítottan rövid. Ha ugyanis egy-egy
civilizáció átlagos élettartama „csupán” száz millió évet képvisel, akkor (a fennállásuk idején elke­
rülhetetlenül bekövetkező szétszóródás folytán) két-két civilizáció egymás közti távolságának sta­
tisztikailag legvalószínűbb értéke kb. ötven fényév lesz. És még ez is módfelett kétséges. Az említett
szerzők ezért a felé a hipotézis felé hajlanak, amely szerint egy-egy civilizáció élettartamát néhány
ezer vagy legfeljebb tízegynéhány ezer esztendőre lehet számítani. Ebben az esetben ugyanis két-két
magas fejlettségű világot ezer fényév nagyságrendű távolság választ el egymástól, és így egyszeriben
érthetővé válik, miért vallanak kudarcot a „lehallgatásokra” és a megfigyelésekre irányuló próbál­
kozások.
Továbbá: a Tejút minél több bolygójának tulajdonítjuk a „pszichozóonok” keletkezésével koro­
názott biogenezis lehetőségét, annál rövidebbre kell szabnunk egy-egy civilizáció átlagos élettarta­
mát - nehogy ismét ellentmondásba kerüljünk a megfigyelésekkel. Jelenleg úgy vélik, hogy Galaxi­

51
sunk százötvenmilliárd csillaga közül egymilliárd rendelkezik olyan bolygókkal, amelyek megfelel­
nek az élet keletkezése követelményeinek. De még ha tízszer kevesebbnek vesszük is ezt a számot,
valószínűségszámításon alapuló eredményeink akkor sem változnak meg számottevő mértékben.
Rendkívül érthetetlennek tűnő helyzet alakul így ki, hiszen, ha az élet fejlődése precivilizációs alakjá­
ban évmilliárdokon át tart, akkor nehéz megérteni, hogy a „pszichozóonos formának” miért kell már
néhány tucat évszázaddal a maga remek startja után elpusztulnia? Ha viszont tisztában vagyunk
azzal, hogy még az egymillió esztendő is alig kis időtöredékét jelenti annak az időtartamnak, amely
alatt az átlagos civilizáció kifejlődhet, mivel anyacsillaga több milliárd éven át látja el szakadatlanul
kisugárzott energiával, akkor teljes egészében fel tudjuk fogni e jelenség titokzatosságát, amelynek
magyarázatát egyelőre bizony hiába is keressük.
Az effajta meggondolások alapján az értelmes élet a világegyetemben meglehetősen ritka jelenség­
nek tűnik. Nem általában az élet, hanem a velünk egykorú élet, hiszen nem az érdekel bennünket,
hogy a civilizációknak milyen töméntelen sokasága születhetett meg és pusztulhatott el Tejutunk fenn­
állásának egész (tizenötmilliárd évre becsült) időtartama alatt, hanem az, hogy közülük mennyi
létezik velünk egyidejűleg.
Von Hörner elfogadván a „pszichozóonok” tiszavirág-életűségét, s keresvén ennek magya­
rázatát, négy lehetséges okát sorolja fel e ténynek: 1. az élet teljes elpusztítása a bolygón; 2. csak a
legfejlettebb lények kiirtása; 3. a szellemi és testi elfajulás, a degeneráció; 4. a tudomány és a tech­
nika iránti érdeklődés elvesztése.
Egy találomra megválasztott valószínűségi együtthatót sorolva mindegyik okhoz, von Hörner úgy
számítja, hogy egy-egy civilizáció átlagos élettartama 6500 év, a kettőjük közti közepes távolság
pedig 1000 fényév, s e számításokból végül is arra az eredményre jut, hogy az a civilizáció, amellyel
először kerülünk majd érintkezésbe, 12 000 éves lesz. Annak valószínűsége, hogy a földi civilizációnk­
kal azonos fejlettségi fázisú civilizációval vesszük majd fel - első ízben - a kapcsolatot, nem is egészen
fél százalék, tehát elenyészően csekély. Von Hörner többek közt azt a lehetőséget is számításba veszi,
hogy ugyanazon a bolygón több ízben is keletkezhet és tűnhet is el civilizáció.
Az amerikai lehallgatási kísérlet, ha figyelembe vesszük ezeket a következtetéseket, egészen magá­
tól értetődővé válik. Ugyanez áll az információk kicserélésére: még ha sikerülne is felfognunk jelzé­
seket, megteremteni az összeköttetést, az eredmény akkor is igen kérdéses lenne: hiszen egy-egy fel­
tett kérdés után kétezer évig kellene várnunk a válaszra...
Von Hörner lehetségesnek tartja egy „pozitív visszacsatolás” létrejöttét, abban az esetben, ha az
élet szétszóródásának, megoszlásának statisztikai jellegénél fogva Galaxisunkban létrejönnének a
kozmikus civilizációk lokális csoportosulásai. Ha a válasz kivárásának ideje (a „pszichozóonok ilyen
helyi sűrűsödésében”) a civilizációk fennállásának teljes időtartamához viszonyítva csekély időtar­
tamúvá válik, akkor sor kerülhet a civilizációk hatásos információcseréjére, ami viszont meg is hosz-
szabbíthatja élettartamukat (a tudományos tapasztalatok kicserélése folytán stb.).
Sklovszkij felhívja figyelmünket arra a hasonlatosságra, amely egy ilyen folyamat és a kedvező
környezetbe került élőszervezetek lavinaszerű elszaporodásának jelensége közt mutatkozik. Ha vala­
hol, Tejutunk egy pontján, megkezdődnék egy ilyen folyamat, akkor egyre nagyobb méreteket öltve,
a galaktikus civilizációknak egyre növekvő számát vonhatná hatókörébe, és ez valamilyen „szuper­
organizmus” kialakulására vezetne. A legkülönösebb, és-valljuk meg-teljesen érthetetlen az, hogy
az ilyen lehetőség mind ez ideig nem valósult meg. Fogadjuk el, legalább egy percre, von Hörner
katasztrófahipotézisét kozmikus törvénynek. E törvényszerűség statisztikai jellege a legnagyobb
mértékben valószínűvé teszi néhány - legalább maroknyi - kivételesen hosszú életű civilizáció létezé­

52
sét; azzal a kikötéssel azonban, hogy egymillió évnél tovább egyetlenegy civilizáció sem maradhat
fenn, a nagy számok törvényének szabályosságát valami titokzatos, fatalista determinizmussá, a
gyors pusztulás könyörtelen démoni erejévé alakítanánk át. Vessük el ezt a feltételezést, akkor arra
az eredményre juthatunk, hogy az említett, kivételesen hosszú, millió évekre kiterjedő élettartamú
civilizációk közül legalább néhánynak már régóta hatalmába kellett volna kerítenie bizonyos, szülő­
bolygójától igen távolra terjedő csillagszférákat. Más szóval: e civilizációknak egy maroknyi cso­
portja a galaktikus fejlődés döntő tényezőjévé vált volna, ezzel pedig az a bizonyos posztulált „pozi­
tív visszacsatolás” - realitássá válnék. Márpedig, ha így volna, akkor ennek a „visszacsatolásnak”
már több ezer évszázad óta hatnia kellene. Hát akkor miért hiányoznak az ilyen civilizációk jelzései,
gigászi, csillagmérnöki tevékenységük megnyilvánulásai, az általuk útnak indított információs szon­
dák töméntelen sokasága, amelyek keresztül-kasul átszelik a kozmikus térségeket, és csillagrendsze­
rünk legtávolabbi zugaiba behatoló önszaporító automatáik?
Egyszóval: miért nem figyelünk meg „csodákat” ?

A K O ZM IK US KATASZTRÓFA ELMÉLETE

Tejutunk tipikus spirális galaxis, Napunk tipikus csillag, Földünk pedig minden bizonnyal tipikus
bolygó. Milyen mértékben van tehát jogunk a Földünkön keletkező civilizációs jelenségeket a világ-
egyetemre extrapolálni ? Valóban úgy kell-e vélekednünk, hogy amikor felnézünk az égre, akkor fene­
ketlen mélységet látunk, amelyet olyan világok töltenek meg, amelyeket az öngyilkos értelem már
hamuba temetett, vagy éppen az ilyen vég felé tartanak? Von Hörner pontosan ezt állítja. Hipotézise,
a pszichozóonok önelpusztítása az összes lehetőségek 65%-ának éppen ezt tartja. Ha meggondoljuk,
hogy a mienkéhez hasonló tejútrendszerek száma milliárdokra rúg, továbbá, ha tekintetbe vesszük
atomi építőanyaguk és az őket irányító dinamikus törvényszerűségek miénkhez való hasonlatosságát,
akkor feltételezzük, hogy planetáris és pszichozóonos evolúciójuk is analóg módon zajlik le a miénk­
kel, így eljutunk a civilizációk trillióinak képéhez, amelyek mind csak azért lépnek a fejlődés útjára,
hogy egy idő múlva, mely csillagászati időkben mérve, csak egy pillanat, megsemmisüljenek. Én e sta­
tisztikai poklot nem vagyok hajlandó elfogadni - nem is azért, mintha túlságosan borzalmas lenne,
hanem azért, mert túlságosan naiv. Von Hörner hipotézisét tehát, amelyben a világmindenség soroza­
tos atommészárlások végrehajtó gépezeteként szerepel, nem a katasztrófaszemlélet miatt kell bírálni,
és nem is erkölcsi felháborodásból kell teljesen elvetni, elvégre egy egzaktságra törekvő elemzésben
nincs helyük az érzelmi reakcióknak. A lényeg az, hogy ezt a hipotézist arra a teljesen valószínűtlen
premisszára alapozták, miszerint a különböző bolygókon a fejlődés útja tökéletesen egybevág. Ezzel
egyáltalán nem azt akarjuk mondani, mintha Földünk a maga háborús vérfürdőinek történelmével,
az ember pedig a maga természetének bűnös és sötét tulajdonságaival valamiféle dicstelen kivételt
képviselne a világegyetemben, és mintha a csillagos térségeket csupa olyan lény népesítené be, aki
már történelme hajnalától kezdve mind tökéletesebb nálunknál. A már tanulmányozott folyamatok­
nak még nem tanulmányozottakra való extrapolálása, amely igen értékes a kozmológia, a csillagászat
és a fizika területén, a metagalaktikus szociológia kísérletét könnyen a saját reductio ad absurdu-
mává* teheti.

* Reductio ad absurdum - a képtelenségre való visszavezetés. Bizonyítási, illetve cáfolati módszer: a vitatott állítás
lehetetlenségének nyilvánvalóvá tétele. - Szerk.

53
 Csak példaként jegyezzük meg, hogy Földünk sorsa teljesen másként alakulhatott volna, ha a Har­
madik Birodalom népirtó politikája' nem tűzi ki céljául a német zsidók elpusztítását, vagy legalábbis,
ha a hitlerista diktatúra idejében ráeszmélt volna, bizonyos fizikai kísérletek fontosságára, és arra,
hogy ezek az általuk annyira áhított „csodafegyver” megalkotására vezethetnek. Rájöhéttek volna
erre Németország urai akár egy olyan vizionálásban is, amely - állítólag - olykor megszállta Hitlert.
Végül pedig előfordulhatott volna az is, hogy Einstein nem születik zsidónak. Bármelyik következett
volna is be az említett esetek közül, el tudunk képzelni egy olyan helyzetet, amelyben a hitlerista állam
a negyvenes évek elején az atomkutatás arcvonalára összpontosította volna erőforrásait. Kétségtelen:
a német tudósok visszariadtak volna attól, hogy atombombát adjanak a hitlerista gyilkosok kezébe,
ámde egy s más értesülésünk van már arról is, hogy az effajta belső ellenállásokat meg is lehet törni
(bármily fenntartással fogadjuk is azokat a szemrehányásokat, amelyekkel Heisenberget illették
a háború után, az ügy alaposabb megvizsgálása után, nem szabadulhatunk attól a benyomástól,
hogy ő mégiscsak megpróbálta megszerkeszteni az első atommáglyát, és hogy ez a törekvése nemcsak
tudományos ambícióival állt összefüggésben). Ámde, amint jól tudjuk, másként történt: atombombát
először az amerikaiak állítottak elő - a Harmadik Birodalomból kiüldözött emigránsok kezének és
elméjének munkájával.* Ha ezek az emberek Németországban maradtak volna, akkor Hitler tán
kezébe kaparinthatta volna azt a szörnyű fegyvert, amelyről ábrándozott. Nem kívánunk minden ala­
pot nélkülöző feltételezésekbe bocsátkozni - csak azt akartuk kimutatni: hogyan vezetett bizonyos
esetek láncolata Németország gyors vereségéhez, és ahhoz, hogy lebombázott városainak üszkös
romjai fölött szembetalálkozzék egymással a két utolsó potenciális ellenfél: a szocializmus és a kapi­
talizmus. Tekintet nélkül arra, sikerült volna-e a németeknek a nukleáris elsőség révén magukhoz
ragadni a világuralmat vagy nem - az atomerő, mint a haditechnika óriási tényezője, mindenképpen
megváltoztatta volna Földünkön az egyensúlyi helyzetet. Talán egy egész háborús korszak követke­
zett volna, amelyből az emberiség megtizedelve, de egyesülve került volna ki; az ilyen fantáziajátékok,
melyek hiúak és érdektelenek, hacsak a kávéházi konrádok stratégiai elmefuttatásait nem fogadjuk
el irodalmi műfajnak - egyszeriben jelentőségre tesznek szert, ha megkezdjük a világmindenségbe
irányuló extrapolálásukat. Ha ugyanis a történelmi folyamat során bekövetkezik az egyelőre szét­
aprózott közösségek egyesülése, akkor egyetlen nagy hegemónia létrejöttének esélye egyenlő azzal
a másik lehetőséggel, hogy két egyenlő hatalmú, antagonista módon ellentétes erő kerül egymással
szembe. Feltételezhetjük, hogy ezt a kérdést már a közeli jövőben bizonyos fokig meg fogják világí­
tani azok a számítógépes modellezési munkák, amelyek során a szocioevolúciós folyamatokat vizs­
gálják. Éppen a fentebb említett jelenségre, azoknak a közösségeknek planetáris méretű egyesülésére
gondolok, amelyek kölcsönös ellentéte vagy elszigetelődése lehetetlenné válik a technológiai fejlődés
folyamatosan növekvő nyomása miatt. És mivel könnyebb úrrá lenni a természeten, mint a mindenre
kiterjedő társadalmi szabályozást végrehajtani, ezért bizony az effajta folyamatok dinamizmusának
tipikus jellemzője igen valószínűen az lehet, hogy a technoevolúció megelőzi a társadalmit. Nehéz
azonban elfogadnunk azt, hogy az a késedelem, amellyel a társadalmi erők szabályozása követi a ter­
mészeti erők szabályozását, mindig egyforma, és szükségszerűen kozmikus méretekben is mindig be­
következik, és valamilyen állandó tényezője minden lehetséges civilizáció fejlődésének. Hiszen ennek
a késedelemnek a mértéke, amikor lényeges paraméterként befolyásolta Földünk társadalmi jelen­

* Ha alapjában egyet is lehet érteni ezzel a megfogalmazással, de szélesebb értelemben kell felfogni, hiszen az
atombomba megépítésének nagy munkájában, amelyet végül is Hirosima és Nagaszaki értelmetlen elpusztítására
használtak fel, a magyar Szilárd Leó, az olasz Enrico Fermi és sokan mások, köztük amerikaiak is részt vettek.
- Szerk.

54
ségeinek kialakulását, az emberiség bolygóméretű egyesülésének kezdó'dó' folyamatát úgy alakította,
hogy két nagy antagonisztikus szövetség jött létre egyszerre. Arról nem is szólva, hogy a fejlődésnek
ez a típusa egyáltalán nem vezet szükségképpen a totális kipusztuláshoz, talán megkockáztathatjuk
a következő állítást: a „világok” (vagyis, hangsúlyozzuk, a modellek) túlnyomó többségében az
erők megoszlása annyira különbözhet a földitől, hogy egymás kölcsönös megsemmisítésének a
lehetősége még csak fel sem merülhet, és végül is az összecsapás olyan jellegű is lehet, hogy éppen
a krízist oldja meg, és az időleges hanyatlást, amely a háború következményének jelensége, a „szóban
forgó bolygó” összes társadalmi erőinek egyesülése követi.
És akkor mi lesz? Von Hörner hipotézisének hívei erre azt felelik, hogy akkor majd a technológiai
korszak időtartamát megrövidítő más tényezők kezdenek hatni. Felmerülnek majd pl. az „elfajulási”
tendenciák - hiszen vitathatatlan, hogy világunk jelentős része ma hedonista-fogyasztói jellegű célo­
kért él. A fejlődés „hedonisztikus gátlódásáról” majd még szólunk, és ugyancsak foglalkozni fogunk
a „technológiai gyorsulásnak” igen valószínű periodikus csökkenéseivel is. Ezeknek az egyéb okok­
nak azonban von Hörner mindössze 35%-os esélyt ad. Vele szemben mi bemutattuk annak lehető­
ségét, hogy elméleti-modellalkotó módszerrel miként cáfolható meg von Hörner elmélete, amely sze­
rint az önmegsemmisítés a kozmikus civilizációk többségének létezési törvénye. Egyébként, még ha
von Hörner közelebb került volna is az igazsághoz, mint ahogyan gondoljuk, az általa megfogalma­
zott „törvények” statisztikai típusúak, s - mint már említettük - éppen valószínűségi jellegüknél
fogva semmiképpen nem zárják ki a kivételeket. Tegyük fel, hogy Galaxisunk milliárdnyi bolygója
közül 990 millióra valóban a technológiai korszak rövidsége a jellemző. A fennmaradó tízmillió
közül csupán 100 000 vagy akár 1000 ne engedelmeskedjen, „a civilizációk efemeritása törvényé­
nek” . Akkor ezen az 1000 bolygón százmillió évekig fejlődik majd a civilizáció. És akkor a földi
bioevolúciónak már egy sajátos kozmikus analogonját látjuk magunk előtt: hiszen amannak is pon­
tosan ilyen módon nyilvánul meg a működése. Az evolúció folyamán kihalt állatfajok száma hason­
líthatatlanul nagyobb, mint a fennmaradottaké. Viszont minden fennmaradt faj igen nagyszámú
új fajnak adott életet. Joggal posztulálhatjuk a pontosan ilyen „adaptív radiációnak, azaz diver­
genciának” lényeges voltát, de immár nem biológiai, hanem kozmikus-társadalmi nagyságrend­
ben érvényesülő adaptív radiációról folyik a szó. Hipotézisünk egyáltalán nem jelenti azt, hogy szük­
ségképpen csak „idillikus elemeket” tartalmazhat a fejlődés. Előfordulhat, hogy ezek a milliárdéves
civilizációk a maguk — csillagokra kiterjedő — expanziójának folyamatában összeütköznek, har­
colnak- egymással: de akkor a háborújukat — kihunyó csillagrendszerek, pusztító sugárnyalábok
által kiváltott kolosszális robbanások formájában, a csillagmérnökség ilyen vagy olyan „csodái”
alakjában tudnunk kellene megfigyelni, s hogy ez békés vagy háborús „csoda” — tulajdonképpen
egyre megy.
Ismét visszatérünk tehát a bevezetőül feltett kérdéshez: miért nem figyelünk meg „csodákat” ? Tes­
sék ennél a kérdésnél figyelembe venni, hogy fejtegetéseink legutóbbi részében hajlandóak voltunk
a civilizációk fejlődésének bizonyos értelemben még a von Hörner hipotézisében megrajzoltnál
„katasztrofálisabb” útját is elfogadni. Ő ugyanis nem annyira azt mondja, hogy valamennyi kozmi­
kus civilizáció elpusztítja önmagát, hanem inkább azt állítja, hogy ilyesmit a fejlődésnek abban a fá­
zisában szoktak elkövetni, amely hasonló az emberiség által elért szakaszhoz (tehát csillagászatilag
nem megfigyelhető). Úgy érzem, ez már nem a valószínűségszámítási módszerek alkalmazása a szo-
ciogenezis kutatására, hanem egyszerűen csak annyit jelent, hogy a mai ember (márpedig a tiszteletre
méltó asztrofizikusok is azok) félelmeit a kozmikus általánosítás maszkjába rejtettük el.
Az asztrofizika képtelen válaszolni a feltett kérdésre. Próbáljunk tehát másutt keresni rá feleletet.

55
A CSODÁK METATEÓRIÁJA

Tulajdonképpen mik is lehetnek azok a „csodák” , amelyeket eddig meglehetősen nagyvonalúan

és általánosítóan, mint a csillagmérnöki tevékenység megnyilvánulásait emlegettük? Sklovszkij
az ilyen fajta „lehetséges csodaként” a szupernóvák „mesterségesen” előidézett robbanásait, vala­
mint a technéciumnak néhány ritka (pekuliáris) csillag színképében felfedezhető vonalait nevezi.
Mivelhogy a technécium természetes körülmények között nem fordul (a Földön mesterségesen állít­
juk elő), és nem is fordulhat elő, mert gyorsan (néhány ezer év alatt) bomlik: ha a-jelenlétére utaló
színképvonalakat egy csillag színképében mégis felfedezzük, az annyit is jelenthet, hogy a „csillag­
kohóba” feltöltés révén kerülhetett - vagyis nyilván csillagmérnökök munkája nyomán. Zárójelben
megjegyezzük: ahhoz, hogy egy csillag fényének színképében egy elem színképvonala megjelenjen -
csillagászati méretekben elenyésző mennyiség - mindössze néhány millió tonna is elegendő.
Sklovszkij azonban ezt a hipotézist - akárcsak „a szupernóvák mesterséges felrobbantásának
hipotézisét” is - csupán féltréfásan fejtette ki. Igen fontos, hogy miért teszi ezt. A tudományos mód­
szertan egyik alapvető elve ugyanis az ún. Occam-borotva, vagyis az a tézis, amely szerint: entia
non sünt multiplicando praeter necessitatem;* vagyis hipotézisek felállításakor a létezők számát
nem szabad fölöslegesen szaporítani bennük. A létezőn ezúttal az elméletben szereplő, tovább, egy­
szerűbb fogalmakká már nem redukálható alapfogalmakat kell értenünk. Ezt az elvet olyan szigorúan
és általánosan betartják, hogy jelenlétét egy-egy önálló tudományos kutatásban szinte észre sem lehet
venni. Új fogalmakat a valóság egy elméleti modelljébe valóban csak rendkívüli körülmények közt
szabad bevezetni: amikor az egész tudásunk alapjául szolgáló néhány tézis megmaradása forog
kockán. Amikor a nukleáris béta-bomlás bizonyos jelenségei azzal fenyegettek, hogy a tömeg meg­
maradásának elvét el kell vetni (úgy látszott, hogy a tömeg egy része nyomtalanul „eltűnik” ), akkor
Pauli, hogy ezt az alaptörvényt megmentse, bevezette a neutrínó fogalmát, s ennek a kezdetben tisz­
tán hipotetikus jellegű részecskének tényleges létezését csak később igazolta a kísérlet. Az Occam-
borotva elve, vagyis a fogalomalkotás takarékosságának vagy a gondolkodás lakonikusságának elve
azt követeli meg, hogy a tudós minden jelenséget a lehető legegyszerűbb módon, újabb fogalmak -
„kiegészítő létezők” - bevezetése nélkül igyekezzék megmagyarázni, vagyis kerülje el a nem feltétle­
nül szükséges hipotézisek felállítását. Ennek az elvnek alkalmazásából következik az, hogy minden
tudomány egységesítésére törekszik: ez a tendencia abban nyilvánul meg, hogy állandóan törekednek
a különböző jelenségek sokkal általánosabbakra való visszavezetésére, hogy szakadatlanul alap­
fogalmakkal igyekeznek magyarázni, valami ahhoz hasonlót tesznek, mint amikor a fizikában az
elemi részecskékre támaszkodva operálnak. Bizonyos tudományágak nemegyszer szembeszegülnek
az ilyen redukálási törekvésekkel: így pi. a biológusok hosszú időn át úgy tartották, hogy az élet­
jelenségek megmagyarázásához az entelekheia, vagyis az életerő fogalmára van szükség; ilyen
kiegészítő hipotézis volt a teremtés természetfölötti aktusának fogalma is, amelyet azért vezettek be,
hogy megszabaduljunk a biogenezis kezdeteivel vagy a tudat keletkezésével kapcsolatos minden
gondtól. Ámde az ilyen fogalmakról egy idő után kiderül, hogy bevezetésük megsérti az Occam-tör-
vényt, és mint szükségteleneket el is vetik őket. A csillagász, ha felnéz a csillagos égre, sok olyan jelen­
séget lát, amelyet bizonyos elméleti modellekből kiindulva már meg tud magyarázni (pl. a csillagok
fejlődésének vagy belső felépítésüknek modelljéből); ezenkívül számos olyan jelenséget is megfigyel,
amelyekre még nincs magyarázat. A Galaxis magvának területéről áradó óriási mennyiségű csillag­

* A létezőket ne szaporítsuk szükségtelenül. - Szerk.

56
 közi hidrogént és néhány extragalaktikus köd erős rádiósugárzásait még nem sikerült elméletileg
megmagyarázni. Mégis, a tudós visszariad az olyasféle magyarázatoktól, mint: „Ez számunkra érthe­
tetlen, tehát értelmes lények tevékenységének a következménye.” Ilyen magyarázatot adni túlságosan
veszedelmes volna, mert elvágná az útját minden olyan kísérletnek, hogy e jelenségeket „természetes”
okokkal magyarázzák meg. Ha egy elhagyott tengerparton sétálva, egymástól szabályos közökre
fekvő kavicshalmokat látunk, és még az elhelyezésük szimmetrikus volta is megragadja figyelmün­
ket, akkor hajlandóak vagyunk feltételezni, hogy olyan jelenség eredményével állunk szemben, amely­
nek tanulmányozása igen gyümölcsöző lehet a tudomány számára: hátha az árapály hidrodinamikus
erejének egy eddig még ismeretlen megnyilvánulása hozta létre a jelenséget? Ha viszont megtudjuk,
hogy egy ember járt előttünk azon az úton, és kavicsokat rakott le, a saját tetszése szerint, akkor
a fizikai és geológiai ismereteink semmivel sem gyarapodnak. Éppen ezért a tudós bizonyos spirális
ködöknek a „galaktikus normától” nagyon is eltérő viselkedését is inkább hajlandó természeti hatá­
sok eredményének, mintsem az Értelem beavatkozásából fakadó jelenségként felfogni.
A „csodákkal” kapcsolatos hipotéziseket tetszés szerint lehet szaporítani. Hallottunk már olyas­
miről is, pl., hogy a kozmikus sugárzás nem egyéb, mint a kozmikus teret minden irányban átszelő
óriási kvantumhajóknak az egész Galaxisban szétáramló égésterméke. Ha úgy fogjuk fel, hogy év­
milliók óta startolnak különféle távoli bolygókról fotonrakéták, akkor a Galaxisból hozzánk érkező
rádióhullámok egy részét ezek kisugárzásuk nyomának fogadhatjuk el, azzal, hogy e sugárzások
a Doppler-hatás eredményeként tolódtak el egészen a rádióhullámok sávjába (minthogy az említett
hullámok állítólagos forrásának tekintett rakéták a fénysebességet megközelítő sebességgel halad­
nak). A bizonyos halmazok területéről százas nagyságrendű km/s sebességgel hirtelen „kirepülő”
csillagok csillagtársaik természetes felrobbanásai nyomán fellépő „parittya”-hatás eredményeként
is száguldhatnak így, de az is lehet, hogy társaikat a csillagmérnökök mesterkedései pusztították el.
Végül: a szupernóvák robbanásainak egy része alapjában véve mesterséges eredetű is lehet... ámde
az Occam-féle borotva könyörtelenül megtiltja, hogy ilyenfajta hipotéziseket elfogadjunk. Mellesleg
megjegyezzük: a „tudományos-fantasztikus” irodalom egyik főbűne az, hogy nyakló nélkül szapo­
rítja a „pótlólagos létezőket” , vagyis az olyan hipotéziseket, amelyekre a tudománynak semmi szük­
sége sincs. Sok-sok sci-fi regény abból a feltételezésből indul ki, hogy Földünkön az élet kifej­
lődése (vagy legalábbis az alacsonyabb rendű emlősök átalakulása az ember ősévé) külső beavat­
kozásra ment végbe: valamikor, még az emberemlékezet előtti időkben „mások” rakétája érkezett
a Földre, s azok, miután meggyőződtek róla, hogy itt jók a feltételek az „élet kitenyésztésére”, le­
rakták a Földre az élet csíráit. ...Talán úgy gondolták, hogy jó cselekedetet hajtanak végre, talán
kísérletnek fogták fel, de az is lehet, hogy csak az egyik csillagjövevény ügyetlenkedett, aki visszatérve
a rakétájára, elejtett egy életcsírával teli fiolát, tehát „lapsus” volt az egész... Ilyen jellegű elképzelé­
seket korlátlanul lehet szülni. Csakhogy mindezek, az Occam-elv szerint tilosak, mert nincs rájuk
szükség, hiszen a biogenezis a „kozmikus látogatók” elméletének bevonása nélkül is megmagyaráz­
ható, jóllehet (amire Sklovszkij hivatkozik is könyvében) elvben nem lehet kizárni az említett eshető­
séget sem, és ki tudja, hátha valamikor maga az ember is más bolygókon fogja elterjeszteni az életet.
Sagan amerikai csillagász, akinek nevét már említettük, kidolgozott egy tervet, amely szerint a
Venust kell bizonyos földi moszatok odatelepítésével alkalmassá tenni a gyarmatosításra... A mód­
szertani elemzés eredménye azonban mégis egyértelmű. A tudósok, akik a csillagmérnökök tevékeny­
ségének megnyilvánulásait keresik a világegyetemben, talán már régóta meg is figyelték azt, amit
keresnek, ámde így minősíteni e jelenségeket, a természetes jelenségek fogalomköréből kiszakítani
őket, és kijelenteni, hogy az Értelem tevékenységéből keletkeztek, tiltja saját tudományuk, amelyet

57
szolgálnak. De hát valóban nem volna kivezető út ebből a dilemmából? Vajon elképzelhetetlenek-e
olyan „egyértelmű csodák” , amelyeket nem lehet nem-technológiai okokkal magyarázni.
Kétségkívül vannak ilyenek. De mindegyiket jellemeznie kell (azonkívül, hogy óriási teljesít­
ményű, tehát csillagászatilag is megfigyelhető energiaforrásokat használnak) egy olyanfajta viselke­
désnek, amely bár csupán a legáltalánosabb vonásaiban és meglehetősen távolról, de hasonlít a mi
folyamatainkra. De hát mit is jelent a „csodák” keresése? A saját lehetőségeinket hatványozottan
tükröző jelenségeket keressük ilyen módon. Egyszóval a haladás fogalmát úgy értelmezzük, mint
haladványnak megfelelő mozgást, a jövőt pedig, mint a Nagy és Hatalmasabb Dolgok korszakát.
Mert vajon mit várhatott földi vagy földöntúli jövőjétől a kőkorszak embere? Hatalmas, remekül
pattintgatott kovaköveket? Hát az ókori ember mire számított az idegen bolygókon? Természetesen
gályaóriásokra, amelyeket kilométeres evezőkkel hajtanak. Tán éppen ez derít fényt gondolkodásunk
hibájára? Talán a rendkívül fejlett civilizáció nem is a maximális energiát, hanem a legtökéletesebb
szabályozást jelenti ? Talán az a nemrég felfedezett hasonlatosság egyfelől az atomreaktorok és atom­
bombák, másfelől a csillagok között, eljövendő utunk kijelölését jelenti? Vajon a legfejlettebb civili­
záció azonos-e a legnépesebbel? Bizonyára nem. Ha pedig nem, akkor szocioosztázisának nem kell
egyértelműnek lennie a növekvő energiamohósággal. Mit csinált a primitív ember a maga gyújtotta
tűzrakás mellett? Beledobott mindent, ami gyúlékony, s táncolt és üvöltött a láng körül, elkábulva
saját hatalmának ilyen megjelenésétől. És mi vajon nem vagyunk-e megdöbbentően hasonlóak
hozzája? Bizony, ez lehetséges. És mégis, minden ilyen „lebeszélő” magyarázat ellenére is, a fejlődés
különféle útjaira kell számítanunk, köztük az expanzív jellegűekre is, amelyek közel állanak az ős­
idők óta bennünk élő hősi koncepcióhoz: az anyag és a tér egyre távolabbi területeinek meghódítá­
sához. Tehát valljuk meg őszintén: mi nem „akármilyen civilizáció” után kutatunk, hanem min­
denekelőtt antropomorf civilizációt szeretnénk találni. A kísérletezés következetességét és rendjét
vezetjük be a természetbe, mert magunkhoz hasonló lényekkel szeretnénk találkozni ilyen jellegű
jelenségek révén. Ámde ilyen jellegű jelenséget nem figyelünk meg. Talán nem is léteznék ilyen?...
Valóban van valami mélyen elszomorító abban, hogy kérdésünkre a csillagvilág némasággal felel -
némasággal, amely olyan teljes, mintha örökkévaló volna.

AZ EM BER KI VÉTELESSÉGE

Baumstein szovjet tudós az említett kérdésben ellenkező álláspontot foglal el, mint Sklovszkij. Sze­
rinte, ha egy civilizáció már létrejött, akkor élettartama időben szinte korlátlan, tehát évmilliárdokra
kell rúgnia. A biogenezis gyakoriságát viszont szerfölött csekélynek tartja. Gondolatmenete a követ­
kező. Annak valószínűsége, hogy a tőkehal-ikrából kifejlődjék az ivarérett állat, igen kevés. Minthogy
azonban az ikrák száma rendkívül nagy (mintegy hárommillió minden íváskor), ezért annak való­
színűsége, hogy legalább egyből, kettőből kifejlődjék a hal, igen közel áll az egyhez. A jelenségek eme
példáját, amelyben az egyes esetek előfordulási valószínűsége rendkívül kicsiny, de az eseteket összes­
ségükben nézve az esemény rendkívül nagy valószínűséggel következik be, mivel az esetek igen nagy
számát vizsgáljuk, vetette össze Baumstein a biogenezis, illetve az antropogenezis folyamataival.
Számításainak - melyeket itt nem idézünk - eredményeképpen arra a következtetésre jut, hogy
Galaxisunk milliárdnyi bolygója közül alig egynéhányon, legfeljebb talán csak egyen, a Földünkön
jött létre a pszichozóon. Baumstein a valószínűségelméletet alkalmazza, amely szerint, ha egy jelenség
megvalósulásának esélye igen csekély, akkor a jelenséget megelőző körülményeknek igen sokszori

58
megismétlődésére van szükség ahhoz, hogy a jelenség végül is megvalósuljon. így pl. igen-igen kevéssé
valószínű, hogy egy játékos, aki tízszer dobja el a kockát, mind a tíz dobással hatost érjen el. Ha azon­
ban egyidejűleg egymilliárd játékos vet kockát, akkor annak valószínűsége, hogy közülük legalább
egynek sikerül tíz hatosból álló sorozatot dobni, egyszeriben nagyon megnő. Az ember keletkezését
hihetetlenül sok ok közrejátszása idézte elő. így pl. először létre kellett jönnie az összes gerincesek
közös ősének, a halnak; a parányi agyú hüllők hegemóniáját fel kellett váltania az emlősök korának,
majd pedig ezek közül ki kellett válniuk a főemlősöknek, arra azonban, hogy az utóbbiak között
megjelenhessen az ember, feltételezhetően döntő hatással voltak a jégkorszakok körülményei, mert
jelentős mértékben megnövelték a kiválogatódás nyomását, és a szervezetek szabályozóképességeit
illetően nagy követelményeket állítottak fel, ez pedig a másodfajú homöosztatikus szabályozó, az
agy energikus fejlődéséhez vezetett.9
Ez a következtetés helyes ugyan, de csupán egy igen lényeges fenntartással. Baumstein tulajdon­
képpen azt bizonyította be, hogy bizonyos szervezetek csakis olyan bolygón jöhetnek létre, amely
egyetlen nagy holddal rendelkezik (az ilyen hold okozza ugyanis az árapály-jelenséget, amely viszont
megteremti a part menti sávok sajátos vegetációjának létfeltételeit), bebizonyította továbbá, hogy a
„cephalizatiót” , vagyis az ősember agyának fejlődését valószínűleg erősen siettette a jégkorszakok­
nak a folyamatos fejlődést zavaró és egyúttal a kiválogatódást erősítő hatása - a jégkorszakokat
viszont, az ő véleménye szerint, a Nap aktivitásának néhány százmillió évenként bekövetkező erő­
teljes csökkenése okozta. Egyszóval, Baumstein bebizonyította ugyan az antropogenezis rendkívüli
ritkaságát, ámde ezt csak a s z ó s z e r i n t i é r t e l m é b e n bizonyította be: vagyis megmutatta,
milyen roppantul valószínűtlen volna egy olyan hipotézis, amely szerint e m b e r s z e r ű élő szer­
vezetek keletkezhetnek a legkülönfélébb napok bolygóin.
Ez a következtetés egyáltalán nem dönti el a kozmikus biogenezis és bioevolúció gyakoriságának
kérdését. A kifejlődés valószínűségi modellje (millió ikrából egyetlen tőkehal) nem alkalmazható.
Hogy a hárommillió ikrából egyetlen egyed fejlődik ki, az még rendben van - ámde az a tény, hogy
valamely ikrából nem fejlődik ki a hal, az egyben az ikra pusztulását jelenti. Ha viszont a főemlősök­
ből nem fejlődik ki a Homo sapiens faja, ez még egyáltalában nem jelenti azt, hogy a Földön egyálta­
lán nem keletkezhetnek értelmes lények. Például a rágcsálókból is kiindulhatnak. A kockajáték
típusú valószínűségi modell nem alkalmazható az olyan önszervező rendszerre, mint az evolúció.
Az ilyen modell ugyanis mindig vagy csak győzelmet, vagy csak vesztést tételez fel, vagyis „minden
vagy semmi” típusú játék -, míg az evolúció minden lehető kompromisszumra is hajlandó: ha
„veszített” a szárazföldön, akkor más szervezeteket szaporít el a vízben vagy a levegőben; ha az
állatoknak valamelyik ága kipusztul, akkor helyét hamarosan elfoglalják - az adaptív radiációnak
köszönhetően - más élőlények. A fejlődés mint játékos, nem hajlandó rögtön belenyugodni a vesz­
teségbe, nem az az ellenfél, aki vagy legyűri az akadályt, vagy elismeri kudarcát, nem olyan, mint a
kemény golyó, amely vagy szétzúzódik a falon, vagy átüti azt. Inkább a folyóhoz hasonlít, amely
medrét megváltoztatva körülfolyja az akadályokat, s úgy kerüli el azokat. S ahogy nincs a Földön
két pontosan egyforma folyású és medrű folyó, ugyanúgy nyilván a világegyetemben sincs két
tökéletesen egyforma evolúciós folyam (vagy - ha úgy tetszik - törzsfa). Az említett szerző tehát
másvalamit bizonyított be, mint amit bizonyítani akart. Megmutatta, hogy milyen kevéssé való­
színű a földi fejlődésnek más bolygórendszerekben való m e g i s m é t l ő d é s e , legalábbis olyan
pontosan, minden részletében annyira azonosan, ahogy az az általunk is ismert ember kialakulásá­
hoz vezetett.
Más kérdés az, hogy szinte fogalmunk sincs arról, mi az, ami a bioevolúcióban a véletlen útján

59
alakul ki (ebben az értelemben a véletlen pl. Földünk nagy kísérőjének, a Holdnak a létezése),
és mi benne a homöosztatikus rendszer törvényei hatásának végső következménye. Tán a legtöbb
meggondolnivalót azok a „megismétlődések”, azok az „akaratlan önplágiumok” jelentik, amelyeket
akkor követett el az evolúció, amikor több millió év elteltével megismételte egyes szervezetek alkal­
mazkodási folyamatait, éspedig olyan közeghez való alkalmazkodásuk folyamatait, amelyeket azok
már régen elhagytak. A bálnák, legalábbis külső alakjukban, ismét a halakhoz váltak hasonlóvá,
valami ilyesmi történt bizonyos teknősbékákkal, amelyeknek előbb volt teknőjük, majd teljesen
elvesztették, végül pedig, több tízezer nemzedék után újból kialakították. Az „elsődleges” és a „má­
sodlagos” teknősbékák teknője nagyon is hasonló, az egyik azonban a belső váz csontjaiból kelet­
kezett, a másik viszont elszarusodott bőrszövetből fejlődik ki. Ámde maga a puszta tény is arra utal,
hogy a környezet „modellező” nyomása döntően abban az irányban hat, hogy - konstruktőri szem­
pontból - egymáshoz közelálló formákat alakítson ki. Bizonyára minden evolúció mozgatóerői:
először is a nemzedéktől nemzedéknek átadandó örökletes információk változásai, másodszor pedig
magának, a környezetnek a változásai. Sklovszkij figyelmeztet arra, hogy a kozmikus tényezők hat­
nak az örökletes információk átadására, és ugyanő dolgozta ki azt az igen eredeti hipotézist, amely
szerint a kozmikus sugárzásnak (mely a bekövetkező mutációk számának tényleges szabályozójává
válik) intenzitása változó volna és attól függene, mennyire közelít meg a bolygó, amelyen az élet
kifejlődött, egy szupernóvát; a kozmikus sugárzás intenzitása olykor meghaladhatja - a „normális”,
vagyis a Tejút egészére átlagosan érvényes mértéket - tízszeresen vagy akár százszorosán is. Meg­
lepő, hogy egyes szervezetek mennyire ellenállának a genetikai információkat megsemmisítő sugárzás
hatásának, így pl. a rovarok a többszázszorosát bírják ki annak a sugárzásmennyiségnek, amely
az emlősök esetében már halálos adag lehet. Ráadásul a huzamosabb ideig élő szervezetek esetében
az ilyen sugárzás nagyobb arányban növeli a mutációk gyakoriságát, mint a rövidebb életűekében
(ami még a szerves világ potenciális matuzsálemeinek „kontraszelekciójára” is hathat bizonyos
módon). Sklovszkij hipotézise szerint az óriáshüllők tömeges pusztulását a mezozoikumban az okoz­
hatta, hogy Földünk véletlenül éppen egy kitörő szupernóvát közelített meg. Tehát, amint látjuk,
a környezet hatása egyetemesebben érvényesül, mintsem gondoltuk volna, hiszen nemcsak a termé­
szetes kiválogatódás kiválogató nyomását, hanem az öröklődő jegyeket megváltoztató mutáció
gyakoriságát is meghatározza. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a fejlődés üteme minimális,
sőt éppenséggel a nullához közeledik olyankor, amikor a környezeti viszonyok gyakorlatilag évmil­
liókon át változatlanok maradnak. Ilyen környezetet jelentenek mindenekelőtt az óceánok mélységei,
ezekben mindmáig fennmaradtak egyes állati formák (halak), amelyek lényegileg nem változtak
a kréta-és a jurakorszak óta. Ugyanígy a Földénél nagyobb éghajlati és geológiai stabilitású bolygók
- egyszóval azok, amelyeket hajlamosak vagyunk „paradicsomnak” nevezni - tekintetbe véve az
élethez való „alkalmazkodottságukat” lényegileg a homöosztatikai megtorpanás, pangás hatalmas
területeit képviselhetik; az élet ugyanis nem a beléje épült „haladási” tendencia folytán, hanem
csakis a fenyegető veszedelem hatására fejlődik. Másfelől a túlságosan viharos változások, amilyen
típusú változások pl. a változó- vagy a kettőscsillagok környezetében lépnek fel, vagy egyáltalában
kizárják az élet keletkezésének lehetőségét, vagy pedig állandóan azzal fenyegetnek, hogy félbeszakít­
ják a kezdődő szerves fejlődést.
Evolúció, úgy gondoljuk, számos égitesten léphet fel. Felmerül a kérdés, vajon minden esetben
feltétlenül az értelem kialakulásával kulminál-e - vagy pedig az értelem megjelenése véletlen, a dina­
mikus törvényszerűségekhez viszonyítva mintegy külső folyamat, valami ahhoz hasonló, mintha

60
a fejlődés ösvénye a körülmények összejátszása folytán nyílna meg előttünk. A világmindenség ma
sajnos nem adhat választ e kérdésünkre, s ezt nem is egyhamar fogja megtenni: így hát ezzel az egész
problematikánkkal megint csak a Földünkhöz vagyunk kénytelenek fordulni, s annyi ismerettel kell
beérnünk, amennyit a Földünkön lezajló jelenségek megfigyeléséből meríthetünk.

ÉRTELEM : VÉLETLEN VAGY TÖRVÉNYSZERŰSÉG?

Az „értelem nélküli” állat és a növény is képes alkalmazkodni a környezeti tényezőkhöz, pl. az év­
szakos változásokhoz. E feladat homöosztatikus megoldásainak fejlődési katalógusa igen nagy. Az
időszakos lombhullás, a gombaspórák képzése, a téli álom, a rovarok átalakulásai: mindez csupán
néhány a felsorolható példák közül. A lényeg azonban az, hogy a genetikai információk által meg­
határozott szabályozó mechanizmusok csupán az olyan változásoknak tudnak ellenállni, amelyek­
nek következtében a megelőző nemzedékek ezreinek váltakozása során kiválogatódtak ezek a mecha­
nizmusok. Az ösztönös viselkedés pontossága nyomban semmit érővé válik, mihelyt egy fajnak olyan
új feladatot kellene megoldania, amelyhez az még nem alkalmazkodott, és genetikailag sem készült
fel rá. A növénynek, a baktériumnak vagy a rovarnak, mint „elsőfajú” homöosztatikus lényeknek
velük születtek azok a reakcióik, amelyekkel a környezet változásaira válaszolniuk kell; a kibernetika
nyelvén szólva: ezek a rendszerek (egyedek) előre programozottak a környezetnek mindazokra a
lehetséges változásaira, amelyekhez alkalmazkodottaknak kell lenniük azért, hogy megőrizzék saját
életüket és biztosítsák fajuk fennmaradását. Az ilyen változások legtöbbször ritmikus jellegűek
(a nappalok és éjszakák, az évszakok, a dagály és az apály váltakozása), a nemperiodikusak sokkal
ritkábbak (ilyen pl. egy ragadozó közeledése, ez kiváltja a készenlétben álló védekező mechanizmus
működését, a futást vagy a „tetszhalál” mozdulatlanságát stb.). Amikor olyan változásokra kerül
a sor, amelyek a szervezetet „kibillentik” a környezettel kiépült egyensúlyából, amikor olyan válto­
zásokra kerül sor, amelyeket az ösztönök „programja” eleve nem vehetett figyelembe, akkor az „első­
fajú szabályozó” nem kielégítő, és válság kezdődik. Egyrészről nagy mértékben megnövekszik
a nem-alkalmazkodott szervezetek halandósága, és ezzel együtt megerősödik a kiválogatódás, ami
bizonyos új formákat (mutációkat) előnyökhöz juttat, ez végül is odavezethet, hogy a genetikus prog­
ramozás rendszerébe bekapcsolódnak olyan reakciók, amelyek a túléléshez elengedhetetlenek. Másik
oldalról, rendkívül kedvező körülmények alakulhatnak ki azoknak a szervezeteknek a számára, ame­
lyek másodfajú szabályozóval, vagyis aggyal rendelkeznek, s ez a környezet igényeitől függően
képes „cselekvési programját” változtatni (önprogramozás, tanulás útján). Feltehetően létezik a válto­
zásoknak olyan típusa, olyan üteme és olyan sorozata (nevezhetjük „labirintus típusúnak” , azoknak
a labirintusoknak alapján, amelyeknek révén a tudósok egyes állatok, pl. a patkányok intelligenciáját
vizsgálják), amelyben a genetikai úton létrehozott és meghatározott szabályozóknak, az ösztönök­
nek már nem elegendő a fejlődésben kialakult hajlékonysága, plaszticitása. Ez kiváltságos helyzetbe
hozza a központi idegrendszer kiépülésének folyamatait, mert a központi idegrendszer a másodfajú
homöosztázisnak, mint olyan rendszernek az eszköze, amelynek működésére alapozódik a helyzet
k í s é r l e t i m o d e l l j e i n e k a m e g a l k o t á s a . A szervezet immár a saját kockázatára,
nem a kész cselekvés-programokra támaszkodva cselekszik, s vagy alkalmazkodik a megváltozott
környezethez (a patkány megtanulja, hogyan találjon rá a labirintusból kivezető útra), vagy pedig
a környezetét alkalmazza önmagához (az ember civilizációt alkot). Létezik persze egy harmadik

61
lehetőség is: a vesztés, amikor a szervezet hibás szituáció-modellt alkotott meg, s ezért a szervezet
nem éri el a szükséges eredményt, s elpusztul.
Az első típushoz tartozó szervezetek „eleve mindent tudnak” , a másodikhoz tartozóaknak előbb
meg kell tanulniuk a helyes viselkedést. Azokat az előnyöket, amelyeket az első típusú konstrukció
ad a szervezeteknek, a túlspecializált voltukkal fizetik meg, a második típusnak az ára - a kockázat.
Az a „csatorna”, amelyen át az öröklődő információ átadása megtörténik, korlátozott átbocsátó
képességű, s ezért az eleve beprogramozott cselekvések száma nem lehet nagy: erre gondoltunk, ami­
kor a szabályozók túlspecializált, „irányított” jellegéről szóltunk. A tanulás viszont előkészületi
szakaszt jelent, amelynek ideje alatt a szervezet különösen ki van téve a tévedéseknek, s ezeket igen
drágán, esetleg az életével kell megfizetnie. Bizonyára ezért létezik mind a mai napig az állatvilágban
a szabályozóknak eme két főtípusa: vannak környezetek, amelyekben a noha sztereotip, de „vele
született”, tehát a bölcsőtől meglevő viselkedés kifizetődőbb, mint a saját tévedések árán szerzett
költséges tudás. Mellesleg megjegyezve, ebből fakad az ösztönök „csodálatos tökéletessége” . Mind­
ez egészen jól hangzik, de vajon mi következik ebből az agyfejlődés általános törvényszerűségeire
vonatkozóan? Vajon a fejlődés mindig kénytelen végül is olyan hatalmas „másodfajú szabályozó­
kat” létrehozni, amilyenek az emberszerű lények nagy agya? Vagy pedig, ha egy bolygón nem kerül
sor „kritikus változásokra” , akkor ott az agy, mint felesleges valami, egyáltalán nem is jön létre?
Az így feltett kérdésre nem könnyű válaszolni. A fejlődés felületes ismerete az, ami rendszerint a
haladás fogalmának naiv elképzeléséhez vezet: hogy az emlősöknek „nagyobb agyuk” , tehát „ma­
gasabb intelligenciájuk” volt, mint az ősgyíkoknak, ezért szorították ki azokat. Ámde az emlősök
többszázmillió éven át éltek egyidejűleg őshüllőkkel, csak másodrangú, az uralkodó hüllőkhöz ké­
pest kis formákat alkotva. Az utóbbi időkben a delfinekkel kapcsolatban hallunk hasonlókat: azt
mondják, hogy a tengerben élő többi lényhez viszonyítva értelmi fejlettségük milyen magas szinten
áll. És lám, a delfinek mégsem váltak a tengerek egyeduralkodóivá. Az intelligencia jelentőségét
mint „önmagában vett értéket” könnyen túlbecsüljük. Ashby ezt több érdekes példával bizonyítja.
A „buta” patkány, amely lassan tanul, óvatosan kóstolgatja a megtalált élelmet. A „gyors” , a
„jó felfogóképességű” patkánynak, amely megtanulta, hogy az élelmet mindig ugyanazon a helyen
és időben találja meg, látszólag nagyobb a túlélési esélye. Ha azonban az élelemben méreg van,
akkor az „ostoba” patkány, amely „nem tanult meg semmit” , a maga ösztönös bizalmatlanságánál
fogva túléli a jó felfogóképeségű, „gyors” kollégáját, amely telezabálja magát, és felfordul. Tehát
nem minden környezetben jelent előnyt az „intelligencia” . Általánosságban véve: a tapasztalat extra­
polálása („átvitele”) a földi környezetben igen hasznos. Elképzelhetőek azonban olyan környezetek
is, amelyekben ez a vonás negatívummá válik. Köztudomású, hogy az ügyesebb stratéga le szokta
győzni ugyan az ügyetlenebbet, de könnyen veszíthet egy kétbalkezes, a stratégiához nem is konyító
ellenében, mert ez utóbbinak a cselekvései annyira „értelmetlenek” , hogy egyenesen kiszámíthatat­
lanok. Érdekes módon a fejlődés, amely oly „fukar” az információk átadásának minden területén,
annyira „túlméretezte” az ember agyvelejét, hogy ez az agyvelő, amely még ma is, a XX. században
is, kitűnően meg tud birkózni egy hatalmasan fejlett civilizáció minden problémájával, anatómiailag,
biológiailag teljesen azonos a mi százezer év előtt élt, primitív, „barbár” ősünk agyvelejével. Ez az
óriási „perspektivikus értelmi potenciál” , ez az „értelembőség”, amely mintegy a történelem hajna­
lán már készen állt, hogy majdan felépítse civilizációnkat, vajon e két vektor összetevődésének
- a mutációk megszaporodásának és a természetes kiválogatódás erősödésének - tisztán valószínű­
ségi evolúciós játékában jött-e létre ?
A fejlődés elmélete nem tud határozott választ adni erre a kérdésre. A kutatások azt mutatják,

62
hogy tulajdonképpen minden állat agyvelejére jellemző a jelentős „túlméretezettség”, ez abban nyil­
vánul meg, hogy az állat képes olyan feladatokat megoldani, amelyekkel az életben mindaddig so­
sem találkozott, amíg a kísérletező tudós nem adja fel neki. Tény továbbá az is, hogy minden állat
agyának tömege növekszik: a mostani kétéltűeknek, hüllőknek, halaknak és általában az állatvilág
összes képviselőinek nagyobb az agyuk, mint paleozoikumi, illetve mezozoikumi elődeiknek volt.
Ebben az értelemben tehát az evolúció ideje alatt valamennyi állat „megokosodott” - ez az álta­
lánosan megnyilvánuló tendencia azt látszik bizonyítani, hogy amennyiben a fejlődési folyamat elég
sokáig fog tartani, akkor végül is az agy tömegének túl kell haladnia a „kritikus nagyságon” , és
akkor megkezdődik a szociogenezis láncreakciója.
Tartózkodnunk kell azonban attól, hogy ezt az „értelem felé való vonzódást” , mint az evolúciós
folyamatok alkotó tendenciáját elhamarkodva „a világmindenségbe extrapoláljuk” . Az „anyag”
meghatározott tulajdonságai, illetve az „építészeti alapok” már rögtön a fejlődés hajnalán annyira
korlátozhatják a fejlődés leendő lehetőségeit, és olyan könyörtelenül kijelölhetik a fejlődés plafon­
ját, hogy „a másodfajú szabályozók” megjelenésére egyáltalán nem is kerülhet sor. Példának te­
kinthetjük a rovarokat, az állatvilág egyik legrégibb, legéletképesebb és legszaporább csoportját.
Földünkön mintegy 700 000 különböző fajuk él, míg az összes gerinces fajok száma mintegy 80 000.
Az egész állatvilágnak több mint háromnegyed részét a rovarok képezik, és mégsem váltak értel­
messé. Ráadásul a rovarok többé-kevésbé ugyanannyi idő óta léteznek, mint a gerincesek, tehát
tízszeres fajszámukat tekintve, a nagy számok törvényének alapján (amennyiben a statisztika volna
a döntő) tízszer akkora esélyük lehetett „a másodfajú szabályozók” megalkotására. Ámde mégsem
így lett, s ez a tény ékesen bizonyítja azt, hogy a valószínűségszámítás nem alkalmazható döntő
kritériumként a pszichogenezis jelenségeire. Hiszen a pszichogenezis csupán evolúciós megoldás,
de a legkevésbé sem törvényszerű, hogy ezt a megoldást válassza. Egyike a legjobb megoldásoknak,
de nem mindig és nem minden világ számára az optimális. Az értelem megszerkesztéséhez az evolú­
ciónak annyira különféle eszközökkel kell rendelkeznie, mint a nem túlságosan nagy gravitáció,
a viszonylag egyenletes, közepes intenzitású kozmikus sugárzás, a közeg változékonysága (mi több,
nemcsak ciklikus változások kellenek), és bizonyára még sok egyéb, előttünk még ismeretlen té­
nyező. Hogy mindezek jelen legyenek egy bolygó felszínén, ez talán nem is olyan kivételes lehető­
ség. Ezek szerint tehát mégiscsak szabad számítanunk arra, hogy a világmindenségben értelemmel
találkozunk, bár megjelenési formái könnyen rácáfolhatnak minden mai elképzelésünkre.

HIPOTÉZISEK

A helyzet paradox jellegű. Támasztékokat kerestünk, hogy megpróbálhassunk földi civilizációnk

jövőjébe tekinteni, és váratlanul segítséget kaptunk az asztrofizikától, amely statisztikai elemzéssel
kutatja, milyen sűrűn fordulhat elő értelmes élet a világegyetemben - de az ilyenfajta kutatások ered­
ményeit nyomban meg is kérdőjeleztük. Dehát milyen alapokon tettük ezt, kérdezhetné az asztro-
fizikus, akinek illetékessége a kulcskérdésben - a „természetes” és a „mesterséges” csillagászati je­
lenségek megkülönböztetésében - sokkal nagyobb a mienkénél. Egy ilyen teljesen indokolt szemre­
hányásra nyomban válaszolni kell. A válasz elszórtan részint már benne foglaltatott jelen fejezetünk
korábbi részeiben, és most már csak az van hátra, hogy rendszerbe foglaljuk.
Meg kell jegyeznünk, hogy a rádiócsillagászat csupán mostanában indul fejlődésnek. A világ­
mindenség lehallgatásának kísérletei folyamatban vannak, többek közt a Szovjetunióban, ahol

63
Sklovszkij professzor egyik munkatársa végzi majd a kísérleteket. Ha a közeli években csillagmér­
nöki tevékenységre valló jelenségeket, illetve mesterséges eredetű jeleket fedeznek fel, ez nyilván
óriási jelentőségű esemény lesz. Ámde a pozitív tények teljes hiánya talán még nagyobb jelentőségű
lesz, minél tovább tartanak majd a kísérletek, és minél érzékenyebb műszereket használnak majd
e célra, annál inkább nő az ilyen események jelentősége. Ha egy bizonyos, eléggé hosszú idő elmúl­
tával sem bukkannak majd ilyen jelenségekre, akkor felül kell vizsgálnunk a világmindenségbeli
bio- és pszichogenezisre vonatkozó mai nézeteinket. Ez ma még túlságosan korai volna. Úgy véljük,
a hipotézisek felállításakor a tudomány mai állása megköti a kezünket. A „csodák” és kozmikus
„jelzések” hiányát ugyanúgy kell tudomásul vennünk, mint ahogyan azt az asztrofizikus teszi. Nem
vonjuk tehát kétségbe a megfigyelési anyagot, csupán annak interpretációját. A pszichozóonos
vákuumot az alant felsorolt három hipotézis mindegyike megmagyarázza.
I. Civilizáció ritkán jön létre a világmindenségben, de ha egyszer létrejött, akkor hosszú életű.
Egy-egy tejútrendszerben legfeljebb tízegynéhány civilizáció keletkezhet. Tehát egy pszichozóonok
által lakott bolygóra több milliárd csillag jut. Ezt a hipotézist az asztrofizikusokkal együtt mi is
elvetjük, mert ellentmond annak az általános nézetnek, miszerint a bolygórendszerek kialakulása és
rajtuk az élet keletkezése tipikus jelenségnek tekinthető. Azt a fenntartást tesszük, hogy ez a hipo­
tézis, ha valószínűsége csekély is, nem feltétlenül hamis. Mivelhogy a tejútrendszerek, akárcsak az
egyes csillagok, különféle korúak, ezért a mienknél lényegesen idősebb tejútrendszerekben már
olyan csillagmérnöki tevékenységnek kell folynia, amelynek jelenségeit műszereink megfelelő töké­
letesítése után mi is észlelhetjük. Feltételezzük ugyanis, akárcsak az asztrofizikusok, hogy minden
vagy legalább majdnem minden - akármilyen ritkán is keletkező - civilizáció azon a technológiai
úton fejlődik, amely, ha eléggé hosszú idő áll a civilizáció rendelkezésére, elvezet a csillagmérnöki
tevékenységhez.
II. Civilizáció létrejötte a világegyetemben gyakori, de rövid életű jelenség. Következik ez: a) az
„önelpusztításra” való hajlamából, b) „elfajulási” tendenciáiból, c) számunkra teljesen érthetetlen
okokból, amelyek a civilizáció fejlődésének egy bizonyos szakaszában kezdenek hatni. Éppen a hipo­
tézisek ez utóbbi kategóriáinak szenteli monográfiájában a legtöbb figyelmet Sklovszkij. Számunkra
legfontosabb az, hogy számba vegyük azokat az alapfeltevésekét, amelyeken ezek a hipotézisek
felépülnek. Tulajdonképpen két alapposztulátumra vezethetők vissza: 1. alapfeltevésként fogadjuk
el, hogy a civilizációk túlnyomó többségének fejlődési ú t j a ugyanolyan, mint a földi civilizáció­
ké, tehát a technológiai fejlődés útján haladnak; 2. hasonló bennük az is, hogy fejlődésük ü t e m e
- már mint csillagászati méretekben, ahol milliós nagyságrendű évkülönbségek nem jönnek szá­
mításba - nem változik. így tehát e hipotéziscsoport kiinduló alapfeltevése az, hogy majdnem mind­
egyik civilizáció o r t o e v o l ú c i ó s jellegű fejlődésen megy át. Hallgatólag még azt is feltételez­
zük, hogy a technológiai haladásnak az a gyorsulása, amelyet Földünkön többé-kevésbé kétszáz
év óta látunk, dinamikusan stabilis folyamat, amelyet csak bizonyos destruktív okok fékezhetnek
(vagyis a „degeneráció” , a civilizáció „öngyilkossága”). Éppen ezért minden civilizáció dinamizmu­
sának jellegzetességeként azt az exponenciális növekedését kell tekintenünk, amely egyenesen vezet
a csillagmérnöki tevékenység kialakulásához. - Mindkét alapposztulátum megtámadható. Nincs
olyan adatunk, amelyből kideríthetnénk, hogy a technológiai irány valóban a pszichozóonok fejlő­
dési törvényének megnyilvánulása-e. Lehet, hogy nem. Tehát legyünk hívek Occam elvéhez, és ne
vezessünk be „nélkülözhető létezőket”, vagyis tényekkel alá nem támasztott hipotéziseket. Fogad­
juk el, hogy a technológiai fejlődési irány a tipikus, mivel saját magunkat és egész történelmünket
átlagos, közönséges, tehát tipikus kozmikus jelenségnek tekintjük.

64
 Más a helyzet a második alapposztulátummal. Jóllehet eddigi történelmünk az ipari forradalom
óta tartós exponenciális fejlődését mutatja civilizációnknak, mégis akadnak bizonyos, nem is cse­
kély jelentőségű tények, amelyek e növekedés dinamikája megváltozásának valószínűsége mellett
tanúskodnak. Ha pedig kétségbe vonjuk a technoevolúció ü t e m é n e k állítólagos - csillagá­
szati méretek szerinti - állandóságát, akkor a kérdés más megoldására nyílik lehetőség. Éppen
ezért, beszélhetünk a megfigyelt (vagy inkább a meg nem figyelt) jelenségekkel összhangban álló
hipotézisek egy harmadik csoportjáról is.
III. A civilizáció keletkezése gyakori, és hosszú életű, de a civilizáció fejlődése nem ortoevolúciós.
Ami rövid, az nem a fennállása időtartama, hanem annak csak egy bizonyos szakasza: az expo­
nenciális törvények szerinti fejlődés ideje. Ez a kiterjeszkedő fejlődési fázis csillagászati méretekben
igen rövid ideig tart: legföljebb tízegynéhány évezred (illetve, amint majd látni fogjuk, valószínű­
leg még ennél is rövidebb). E szakasz után a fejlődés dinamizmusának jellege megváltozik. Ámde
ennek a változásnak semmi köze sincs az „önelpusztításhoz” vagy az „elfajuláshoz” ; a különféle
civilizációk fejlődésének további útjai lényegesen különbözhetnek egymástól. A további fejlő­
désnek ezt a sokféleségét olyan okok idézhetik elő, amelyeket külön tárgyalunk meg. Tárgyalásuk­
kal a későbbiekben sem szegjük meg a meddő spekulációkra vonatkozó tilalmat, minthogy a fejlő­
dés dinamizmusát megváltoztató tényezőket csírájukban már ma, a jelenlegi világunkban is meg­
figyelhetjük. Nem társadalmi, nem szociális természetűek, és egyszerűen világunk struktúrájából
fakadnak, és abból, hogy ez a világ olyan, amilyen. Képzeljük el azokat a lehetséges viselkedés­
megváltozásokat, amelyeket a civilizáció a meghatározott fejlődési szakaszának elérése után fel­
mutathat. Minthogy az ismeretes határok közt a civilizáció szabadon választhatja meg további
magatartásának stratégiáját, ezért természetesen nem jósolhatjuk meg, hogy mivé is fejlődik. A kü­
lönféle változatok közül azonban kiválaszthatjuk azokat, amelyek megfelelnek a tényeknek, vagyis
összhangban állnak azzal a hipotézissel, amely szerint lakott világok sokasága létezik, ezek élet­
tartama igen hosszú, de csillagászatilag megfigyelhetetlenek.
A kapott kép - ilyen módon - egyfelől meg fog felelni az asztrofizika követelményeinek (vagyis
nem fog ellentmondani a „csodák” és a kozmikus jeladások hiányának), másfelől el fogjuk kerülni
von Hörner hipotézisének katasztrófa-fatalizmusát. Úgy vélem, érdemes lesz megismételni azokat
a motívumokat, amelyek arra késztetnek bennünket, hogy elvessük a „kipusztítás statisztikai elke­
rülhetetlenségét”, amely ebből a hipotézisből fakad. Ha Galaxisunk minden civilizációjának fejlő­
dési útja és üteme hasonló is egymáséhoz, és ha egy-egy civilizáció élettartamának átlagos ideje
csupán néhány ezer év, ebből még egyáltalán nem következik az, hogy ne létezhetnének évmilliós
civilizációk is, mint az átlagostól, a normától szélsőségesen eltérő esetek. Von Hörner statisztikája
a gázok statisztikai törvényszerűségeihez hasonlít. A gáz legtöbb részecskéjének sebessége szoba-
hőmérsékleten másodpercenként néhány száz méter, akadnak azonban benne - csekély számmal -
olyan részecskék is, amelyek ennél sokkal nagyobb sebességgel mozognak. Amíg azonban a ma­
roknyi mennyiségű gyors részecske jelenlétének a langyos gáz viselkedésére egyáltalán nincs ha­
tása, addig, ha egy tejútrendszerben legalább néhány „abnormisan” hosszú életű civilizáció fordulna
elő, ezek már az egész galaxisra hatással lennének, minthogy hatalmas, expanzív civilizációs kisugár­
zást indítanának el, amely a csillagvilágnak egyre nagyobb területeire terjedne szét. Tehát a csillag­
mérnöki tevékenység láthatóvá válnék, ami mint tudjuk nem tapasztalható. Von Hörner - ezek
szerint - nyíltan ki nem mondottan, de azt feltételezi, hogy azok a jelenségek, amelyeket statisztikája
vizsgál, időben ugyanolyan korlátozottak és viszonylag rövid élettartamúak, mint amilyen az emberi
élet. Mert léteznek ugyan a hatvan év körüli átlagos élettartamtól statisztikailag eltérő esetek, ámde

65
egyetlen ember sem élhet kétszáz vagy háromszáz évig. Csakhogy az embernek a néhány évtized
elteltével elkerülhetetlenül bekövetkező halála szervezetének sajátosságaiból következik, amit egyál­
talán nem mondhatunk el a társadalmi organizmusokról (társadalmi rendszerekről). Kétségtelenül
minden kifejlődő civilizáció átmehet „válságos” szakaszokon (mondjuk, pl. az atomenergia felfe­
dezésének következményeképpen, majd más változások folytán, amelyekről még nincs tudomásunk),
ámde itt fordított arányokra számíthatunk, mint amilyeneket biológiai populációban figyelhetünk
meg: az utóbbiban ugyanis az egyén hirtelen halála annál valószínűbb, minél h o s s z a b b i d e i g
élt már, ezzel szemben a hosszabb időt megélt civilizációnak éppen „kevésbé halandónak” , vesze­
delmektől kevésbé fenyegetettnek kell lennie, mint a rövidebb ideje létezőnek, hiszen élettartamá­
nak növekedésével egyre bővülő ismeretekre, s ezeknek révén saját homöosztázisának egyre nagyobb
ellenőrzésére tehetett szert. Ezért kimondhatjuk azt, hogy a civilizációk „általános halandósága”
teljesen légből kapott, mesterkélt feltételezés. Von Hörner eleve beépítette ezt a maga matematikai
szerkezetébe, és így „előkészítve” fogott a számolgatáshoz. Szerintünk ez a feltételezés megalapo­
zatlan, önkényes. Tehát a tudományos módszertan és nem az optimizmus (melynek nincs is helye
a világegyetem viszonylatában) parancsolja nekünk, hogy a világegyetemben megfigyelhető pszicho-
zóon-vákuumnak másféle magyarázatát keressük (IIT.)

VOTUM SEPARATUM*

Bár már illenék visszatérnünk Földünkre, mégis maradjunk még egy percig az égben - szeretném
ugyanis elmondani a fent tárgyalt kérdésre vonatkozó különvéleményem. Ez a bejelentés csodálko­
zást kelthet: hát mostanáig folyvást nem csupán a magam nevében beszéltem, vitáztam a különféle
hipotézisekkel? Sietek tehát megmagyarázni, hogy eddig bíróként, bár önbíráskodva viselkedtem
és beszéltem - de tiszteletben tartottam a mások által összeállított törvény cikkelyeit. Ezzel azt
akarom mondani, hogy alávetettem magam a tudományos szabatosság szigorú parancsainak, s az
occami borotvával mindennemű spekuláció fonalát elvágtam. Óvatosságból jártam el így. Az ember­
nek azonban olykor kedve kerekedik, hogy a nyilvánvalóval is szembeszállva, lemondjon az óvatos
megfontoltságról. Ezért mutatom most be a magam álláspontját, de megígérem, hogy utána ismét
alázatos szolgája leszek a módszertannak.
Hát igen, a kozmikus civilizációk... Ameddig a Tudománynak a Természethez intézett kérdései
olyan jelenségekre vonatkoztak, amelyek saját nagyságrendünk skálájához álltak közel (és itt a
mindennapos tapasztalat alapján önmagunkban kifejlődött képességre gondolok: hogy a tanul­
mányozásunk tárgyául szolgáló jelenséget azzal tudjuk mérni, amit közvetlenül, érzékszerveink
útján fogunk fel), addig a természet válaszai is felfoghatóan csengtek fülünkben, érzékelni tudtuk
őket. Amikor azonban már azt kérdeztük a kísérletek útján: „Mi az anyag, hullám vagy részecske?” ,
és úgy véltük közben, hogy kimondottan alternatív kérdést tettünk fel, akkor a kapott válasz olyan
váratlannak bizonyult, hogy csak nehezen tudtuk felfogni. Pontosan ugyanígy, ha ilyeneket kér­
dezünk: „Gyakoriak-e a kozmikus civilizációk vagy ritkák?” vagy ilyesmit: „Hosszú vagy rövid
élettartamúak-e?” - akkor érthetetlen válaszok érkeznek, telve csupa látszólagos ellentmondással:
ezek az ellentmondások nem is annyira a való helyzetet mutatják, mint inkább azt, hogy mi nem
tudunk h e l y e s kérdéseket feltenni a természetnek. Mert az ember sok olyan kérdéssel fordul a

* Különvélemény. - Szerk.

66
természethez, amelyeknek a természet „nézőpontjából” nincs is értelmük, és szeretne azokra egy­
értelmű, s a neki oly kedves sablonokba beilleszkedő válaszokat kapni. Egyszóval, mi nem általá­
nosságban igyekszünk megismerni a Rendet, hanem csupán egy bizonyos rendet firtatunk, amely
kiválóan tömör (lásd az Occam-borotvát!), egyértelmű (hogy ne lehessen többféleképpen értelmez­
ni), egyetemes (hogy az egész világegyetemben uralkodjon), független tőlünk (vagyis a tanulmányo­
zójától) és változatlan (vagyis olyan legyen, amelyre vonatkozóan a természeti törvények nem vál­
toznak az idő múlásával sem). Mindezek azonban a kutatók által felállított követelmények, és nem
számunkra feltárulkozó igazságok. A világegyetem nem értünk teremtetett, és mi sem őérte. Mi a
csillagfejlődés melléktermékei vagyunk, s efféle termékeket a világmindenség mérhetetlen mennyi­
ségben hozott és hoz létre. A lehallgatásokat, a megfigyeléseket persze feltétlenül folytatni kell abban
a reményben, hogy olyan Értelemre bukkanunk, amely annyira hasonló a mienkhez, hogy jelei
alapján ráismerhetünk. Ez azonban őszintén szólva csak reménykedés: hiszen az az Értelem, ame­
lyet valamikor majd felfedezünk, könnyen lehet annyira eltérő az elképzeléseinktől, hogy nem
is akaródzik majd Értelemnek neveznünk.
Ezen a ponton lehetséges, hogy a nyájas Olvasó türelmét veszti. Lehet, hogy azt mondja nekem:
igaz, a Természet homályos választ ad kérdéseinkre, maga azonban nem a Természet! Márpedig
maga ahelyett, hogy érthetően kifejtette volna a kozmikus civilizációkról alkotott véleményét, össze­
bonyolította az egészet, elkezdett fecsegni a Természet törvényeiről, és emlegetett valami Rendet
stb., s végül is a szemantika mögé bújt - mintha azoknak a bizonyos kozmoszbeli értelmes lények­
nek a létezése attól függene, hogy mi mit is értünk az „értelem” szón! Hiszen ez telivér szubjekti­
vizmus, sőt még annál is rosszabb! Nem volna-e illendőbb bevallani, hogy maga egyszerűen -
semmit sem tud?
Természetesen - felelem erre - nincsenek bizonyított adataim, de honnan is lennének? Az is lehet,
hogy tévedek, és a következő években létrejövő „szociokozmikus” kapcsolatok nevetségessé tesz­
nek engem is, meg a következtetéseimet is. Mégis azt kérem, engedje meg, hogy magyarázkodjam.
Azt gondolom, hogy az Értelem kozmikus jelenlétéről talán nem azért nem szerzünk tudomást,
mert ilyen Értelem sehol sincs, hanem azért, mert másképpen viselkedik, mint ahogyan mi elvár­
juk. Az ilyen meglepő viselkedést pedig kétféle helyzetből kiindulva magyarázhatjuk. Először is
az is lehetséges, hogy nem csupán egyetlen Értelem létezik, hanem „különféle Értelmek” létezhet­
nek. Másodszor: ha úgy fogjuk fel, hogy csupán egyetlenegy Értelem létezik, mégpedig ugyanolyan,
mint mi magunk, akkor fontolóra vehetjük, vajon ez az egyetlen Értelem a civilizációs evolúció fo­
lyamán nem változott-e meg annyira, hogy megnyilvánulásaiban végül már nem is hasonlít saját
kezdeti állapotához.
Az első típusú szituáció mintája egy olyan emberi közösség, amelynek tagjai vérmérséklet, jellem
stb. tekintetében különböznek egymástól.
A második típusú szituáció mintája egyugyanazon ember időben egymás után következő külön­
féle állapotainak - csecsemő, gyermek, felnőtt, aggastyán - összessége.
A második típusba tartozó szituációt külön fogjuk tárgyalni azért, mert vannak bizonyos tények,
amelyek azt sejtetik, hogy a világegyetemben valóban „így állhatnak a dolgok” . Ha pedig megkap­
tuk a tényekben a fedezetet, akkor remélhetjük, hogy a Módszertan is engedélyt ad az ilyen meg­
fontolások kidolgozására.
Az első típusú szituációnak sajnos semmiféle ténybeli igazolása sincs: merő spekulatív, „mi volna,
ha” okoskodás. Ezért bástyázom körül oly sok fenntartással a további tárgyalását.
Tehát - „különféle Értelmek” . Még azt sem merném megkockáztatni, hogy eltérő fejlődési irá­

67
nyokról, tehát nemtechnológiai jellegűekről volna szó - elvégre a „Technológia” fogalmáról
ugyanolyan jól elvitázhatunk, mint az Értelem fogalmáról. Mindenesetre az értelmek különfélesége
nem azt jelenti, hogy „ostobábbak” vagy „bölcsebbek”, mint az emberi értelem. Értelmen olyan
másodfajú homöosztatikus regulátort értünk, amely történelmileg összegyűjtött tapasztalataira tá­
maszkodó cselekedeteivel képes ellenállni, ama közeg zavaró hatásainak, amelyben él. Az embert
értelme azért vezethette el a technológia korához, mert a földi környezetnek számos jellegzetes
sajátossága van. Vajon megvalósulhatott volna-e az ipari forradalom, ha nincs a karbon, vagyis az
a földtörténeti időszak, amelyben a napenergiából szerzett készletek utóbb elmerült, elszenesedett
erdőkben konzerválódtak ? Vagy, ha másfajta folyamatok során nem jönnek létre a hatalmas kő-
olajkészletek? - No és? - hallom az ellenérvet. - Olyan bolygókon, amelyeknek nem volt kőszén
korszakuk, másféle erőforrások felhasználása lehetséges, pl. a napenergiáé, az atomenergiáé... és
különben is, eltértünk a tárgytól. Az Értelemről kell beszélnünk.
De hiszen arról beszélünk. Az Atomkorszakot sosem értük volna el, ha nincs közben egy Szén-
és Villanykorszak. És egyébként is a más környezet megköveteli, hogy a felfedezések sorrendje is
más legyen, ez némiképpen többet jelent, mint azt, hogy más bolygókon az Einsteinek és Newtonok
időrendje más. Olyan környezetben, ahol nagyon hevesek a közeg zavarai, ahol azok átlépik a
társadalmi szabályozás korlátáit, ott az Értelem esetleg nem expanzív formában, vagyis nem a kör­
nyezet meghódítására irányuló törekvésként jelentkezik, hanem önmagát igyekszik a környezet alá
rendelni. Arra gondolok, hogy az élettani technológia kialakulása megelőzheti a fizikaiét: az élő­
lények egy ilyen világban önmagukat alakítanák át abból a célból, hogy létezhessenek az adott kör­
nyezetben - ellentétben az emberekkel, akik a környezetüket igyekeznek a saját hasznukra átalakí­
tani. - De hiszen ez nem értelmes tevékenység, itt nincs jelen az Értelem - harsog az ellenvetés .-
Hiszen pontosan ezt teszi minden biológiai faj a maga fejlődésében...
A biológiai faj nem tudja, hogy mit tesz - vitázok ellenfeleimmel. - Nem ő rendelkezik önmagával,
hanem az evolúció irányítja, tömeges áldozatokat vetve a természetes kiválogatódás rostájára.
Én viszont tudatos tevékenységre gondoltam: tervszerű és irányított önevolúcióra, holmi „alkal­
mazkodási visszavonulásra” . A mi felfogásunk szerint ez nem emlékeztet értelmes ténykedésre, mert
az ember jelszava: hősies támadás a környező anyag ellen. De hiszen éppen ebben nyilvánul meg
antropocentrizmusunk. Minél inkább különböznek egymástól a lakott világok körülményei, annál
nagyobbaknak kell lenniük a rajtuk kifejlett értelem különféleségének is. Ha valaki úgy véli, hogy
kizárólag tűlevelű fák léteznek, akkor még a legsűrűbb tölgyesben is hasztalan fog keresni „fákat” .
Civilizációnkról sok jót és szépet mondhatunk el, egy azonban bizonyos: fejlődésének semmi köze
a harmóniához. Hiszen civilizációnk, amely elég erős ahhoz, hogy néhány óra leforgása alatt el­
pusztíthassa bolygónk egész bioszféráját, egyetlenegy, a szokottnál valamivel szigorúbb tél folytán
recsegni, ropogni kezd eresztékeiben. Nem azért mondom ezt, hogy a „saját fészkünkbe piszkítsak”,
hanem éppen ellenkező céllal: az egyenetlen fejlődés bizonyára az egész világegyetem normális
állapota. Ha nem „egyetlen Értelem” létezik, hanem az Értelemnek megszámlálhatatlanul sok
változata, ha a „világegyetem intellektuális állandója” csupán fikció, akkor könnyű megértenünk
miért hiányzanak civilizációkról árulkodó jelzések, még akkor is, ha ez utóbbiak meglehetősen
sűrűn helyezkednek el. Sokféle az Értelem? Igen. Csak éppen mindegyik a „saját planetáris ügyeibe”
bonyolódik bele, mind más-más úton halad, s a gondolkodás, a cselekvés, a célok különbözősége
által egymástól elválasztva. Tudjuk, az ember egy mérhetetlen nagy tömegben is lehet magányos.
Nos, a tömeg emiatt talán nem létezővé válik? És vajon az ilyen magányosság csak „szóhasználati
értetlenségből” ered ? (IV.)

68
A PERSPEKTÍVÁK

1966-ban* még semmi konkrét tudomásunk sem volt a kozmikus civilizációk létezéséről, de kuta­
tásokat mégis végeztek, kísérleteket terveztek a probléma felderítésére. Az Egyesült Államokban
és a Szovjetunióban még konferenciákat is tartottak, amelyeken a tudósok kizárólag a „Mások”
létezéséről és a velük létesíthető kapcsolatokról tárgyaltak. Nyilvánvaló, hogy ez volt és ez maradt
az alapkérdés: léteznek-e egyáltalán ezek a „Mások” . Minthogy pedig az erre vonatkozó tapaszta­
lati adatok még mindig hiányzanak, az igen vagy nem közötti választás látszólag még mindig csak
az egyéni véleményektől, egy-egy tudós „ízlésétől” függ. Mégis fokozatosan egyre több tudós jut
arra a meggyőződésre, hogy a világegyetem totális „pszichozóonos vákuuma” kibékíthetetlen ellent­
mondásban lenne természettudományi ismereteink egészével, amely explicite**ugyan nem követeli
meg a „Mások” létezését, implicite*** azonban igen, mivelhogy a tudományos tapasztalatok meg­
követelik az asztrogenezis és a planetogenezis, végül pedig ugyanígy a biogenezis jelenségeinek nor­
mális, vagyis a világegyetem közönséges „tipikus” jelenségeiként való elismerését, éppen ezért
annak kísérletes, empirikus bizonyítása (eltekintve attól, hogy lehetséges-e ez jelenleg és miként),
hogy az általunk megfigyelhető Metagalaxisban „Mások” nem léteznek, nem csupán egy elszige­
telt hipotézis csődjét jelentené (mármint azért, hogy az élet és az értelem bizonyos sűrűséggel fordul
elő a világmindenségben), hanem ezen túlmenőleg módszertani szempontból súlyosan veszélyeztetné
természettudományos tudásunk egész alapját. Az ilyen vákuum létének felfedezése egyértelmű vol­
na azzal a megállapítással, hogy az anyagi jelenségek ama szakadatlan egymásból való átalakulá­
sának, amely a csillagok kialakulásától a bolygók keletkezéséig, majd ettől a jelenségtől az élet
felléptéig, evolúciójáig stb. vezet töretlenül - nincs helye a világban, márpedig éppen ennek a jelen­
ségnek, ennek a folyamatosságnak az extrapolációjára támaszkodik egész tudományunk, mivel
ez a folyamatosság a tudomány megdönthetetlen alapjának tűnik előttünk. Más szóval az ilyen
„vákuum” felfedezése azt jelentené, hogy az általunk kutatott és posztulált legáltalánosabb termé­
szeti törvényekben valami számunkra érthetetlen szakadás van. Egy ilyenfajta megállapításból az is
következne, hogy sok olyan elméletet kellene felülvizsgálni, amelyeket ma általánosan igaznak
fogadunk el. Idézhetjük Sklovszkij szavait, amelyeket 1964-ben a bjurakani konferencián mondott:
„Számomra a legnagyobb, az igazi »csoda« annak bebizonyítása volna, hogy semmiféle »kozmikus
csoda« sem létezik. Csupán egy csillagász-szakember képes teljes mélységében felfogni annak az
(esetleges) ténynek a jelentőségét, hogy a világegyetem megfigyelt részét alkotó 1021 csillag (kb.
1010 tejútrendszer és mindegyikben levő kb. 1010-10u csillag) közül egyetlenegynek a környezeté­
ben sincs eléggé fejlett civilizáció, noha a bolygórendszerrel rendelkező csillagok százalékos aránya
meglehetősen magas.”
Az egyik fiatal szovjet asztrofizikus, Kardasev, az említett konferencián elmondott felszólalásá­
ban a feltételezett civilizációkat három típusba osztotta be: az elsőbe a földihez hasonló (kb. évi
4- 10l<; erg nagyságrendű energiát felhasználó) civilizációkat, a másodikba a 4 -1033 erg nagyságrendű
energiamennyiséget fogyasztó civilizációkat, a harmadikba pedig azokat a „szupercivilizációkat”
sorolta, amelyek energetikailag már uralják saját galaxisukat (4-1044 erg nagyságrendű energiával
gazdálkodnak). Az első típusba tartozó civilizáció létrejöttéhez szükséges időt (a Földet véve példa­
ként) néhány milliárd évre becsülte, az elsőből a második típusba való átmenet szerinte mindössze

* A könyv megírásának éve, de a megállapítás a jelenlegi időkre is érvényes. - Szerk.

* * Kifejezetten, világosan - Szerk.
* * * Értelemszerűen - Szerk.

69
néhány ezer évet vesz igénybe (e becslés alapja a földi energiatermelés növekedésének az utolsó néhány
évszázad folyamán tapasztalt üteme), a másodikból a harmadikba való átmenet viszont néhány
tucat millió évig tarthat. Ez utóbbi állítást más szakemberek bírálták, azt fejtegetve, hogy ha a
pszichogenezis üteme ilyen, akkor gyakorlatilag már minden tejútrendszerben ki kellett volna fej­
lődnie a saját „szupercivilizációjának” , s ennek eredményeként az ég igen intenzív „csillagmérnöki”
tevékenység színhelye volna, csak úgy nyüzsögnének benne a „kozmikus csodák” . Ilyesmi - s efelett
aligha lehet vita - nem folyik. Eszerint vagy az a helyzet, hogy (bárminemű) civilizáció létrejötte
szerfelett kis valószínűségű jelenség, tehát igen ritka, aminek folytán csupán néhány galaxisban
fejlődött ki civilizáció (és ugyanezért a mi Galaxisunkban talán a miénk az egyetlen), vagy pedig
az energetikai (technológiai) fejlődés ütemét valamiféle jelenség (gát?) - esetleg számunkra teljesen
rejtélyes jelenségek egész láncolata - akadályozza.
Természetesen ez a talány viszonylag igen közönséges okban is lelheti magyarázatát. így pl.,
amint már felvetettük, előfordulhatnak a fejlődésnek olyan útjai, amelyek egy bizonyos (mondjuk,
a földi civilizáció jelenlegi fejlődési szintjének megfelelő) szakaszig közösek, majd ettől kezdve a
fejlődési irányok egész nyalábját felmutatva divergálnak, és eközben a fejlődés mai exponenciális
ütemét az összes „startolóknak” csupán igen kis töredéke bírja folytatni. Egy ilyen valószínűségi
jellegű fejlődési sorompó határozottan különbözik bármilyen titokzatos „tilalomtól” , amely magán
hordja a fatalista determinizmus bélyegét. A kérdés ilyen statisztikai jellegű felfogása a világegye­
temnek visszaadja azt a jellegét, hogy ő a további fejlődésért folyó játék és harc színtere; nehéz és
veszélyes ez a harc, de megéri a fáradságot - ezzel szemben a determinista képlet mint valami titok­
zatos, eleve kimondott ítélet lebegne felettünk, amelyet semmiféle ismeretszerzési vagy emocionális
erőfeszítés nem bír legyőzni.
A kérdésnek ilyetén, a valószínűség szellemében fogant (és nem csupán „megnyugtató”) megol--
dása ma módszertani szempontból is a legreálisabbnak látszik.
Egy általános következtetést mindenesetre majdnem száz százalékos bizonyossággal megfogal­
mazhatunk: hogy a planetogenezistől kezdve, amely, mint tudjuk, v a l ó b a n tipikusnak mond­
ható kozmikus jelenség, a további folyamatoknak (a bio-, majd a pszichogenezisnek, végül pedig
a civilizáció létrejöttének és fejlődési irányainak) hasonlatossága egy bizonyos ponton megszűnik,
azt azonban nem tudjuk, hogy egyetlen „küszöb” létezik-e, amely határozottan kijelöli a további
fejlődés útjának elágazását, vagy pedig a szakaszok egész tömegéről van-e szó, amelyekben a földi
„normától” való eltérések fokozatosan felhalmozódnak. A statisztikai megközelítésre támaszkodva
jogunk van azt állítani, hogy a bolygórendszerek száma együttesen lényegesen nagyobb, mint azoké
a bolygóké, amelyeken élet keletkezik - ez utóbbiakból pedig ugyancsak több létezik, mint ameny-
nyin civilizáció is megjelenik, és így mehetünk tovább egészen addig a szakaszig, amelyben immár
kozmikus méretekben megfigyelhető technológiai eredmények „koronázzák” a civilizációt.
Az említett hipotéziseknek a tudósok érthető okokból viszonylag kevés figyelmet szentelnek, s
inkább a civilizációk közti érintkezés fizikai-technikai problémáira összpontosítják figyelmüket.
Fontosnak vélem ezzel kapcsolatban, hogy legalább néhány megjegyzést tegyek. Először is, az
ember csillagutazásainak - mondjuk fotonrakéták segítségével - jövendölgetése jelenleg sem nem
„divatos”, sem elméletileg nem kidolgozott, minthogy az energiamérleg elemzése (pl. a von Hörner
által felállított mérlegé) azt mutatja, hogy még az annihilálódó anyag „üzemanyagként” való felhasz­
nálása sem oldja meg az ilyenfajta utazások iszonyú energiaproblémáit. Annak az anyagnak a
mennyisége ugyanis, amelynek annihilálódása lehetővé tenné, hogy az egyik tejútrendszerből a
másikba átrepülhessünk, mégpedig „ésszerű” idő alatt (egy emberélet időtartamának nagyság­

70
rendjét meg nem haladva), vagyis a fény sebességét megközelítő sebességgel utazva - kis híján
egyenlő Holdunk tömegével. Ezért jelenleg a hasonló utazásokat még az eljövendő évszázadokra
is irreálisnak tekintik. Igaz, felhívják a figyelmünket arra, hogy egy „fénysebességet megközelítő”
űrhajó a kezdeti tömegveszteségének legalább egy részét pótolni tudná kozmikus anyagból, amely,
ha még oly ritka is, egy ilyen gyors szállítóeszköz számára nem megvetendő potenciális hajtóanyag
lenne. S ki tudja azt, nem fedeznek-e fel még más energetikai lehetőségeket is? Annyi mindenesetre
bizonyos, hogy az asztronautika területén mutatkozó nehézségek különböznek azoktól, amelyek
eleve reménytelenné teszik pl. az örökmozgó megszerkesztésére irányuló törekvéseket: a maga
nehézségei nem állítják szembe a természet törvényeivel a csillagutazást. Sőt még azok a bizonyítékok,
amelyek arra utalnak, hogy a tejútrendszert elhagyó hajónak a Holdét megközelítő kezdeti tömeg­
gel kellene rendelkeznie, csupán az elriasztó technikai nehézségre utalnak, de nem zárják ki a meg­
valósítás elvi lehetőségét, már csak azért sem, mert hiszen Holdunk valóban létezik; és ha vala­
melyik eljövendő földi nemzedékünk eléggé nekiveselkedik, akkor talán el is indíthatja majd erre
az utazásra a mi nagyrabecsült útitársunkat, melyet Galaxisunkban a planetogenezis oly előzé­
kenyen elkészített számunkra.
Másodszor, az a feladat, amely a leginkább foglalkoztatja a tudósokat - a rádiókontaktusok
(esetleg lézerkontaktusok) létesítése a „másokkal” - mint kiderült, jelentős anyagi befektetéseket
igényel megvalósításához: nagyszámú „kozmikus lehallgató” berendezést, esetleg adóállomásokat
is kell építeni, mert - amint ez magától értetődik -, ha takarékoskodás végett minden civilizáció csak
lehallgatással, vagyis jelek vételével próbálkoznék, akkor senki senkit sem hallhatna. S ezek az
alapberuházások még azokat az összegeket is meghaladnák, amelyeket ma az atomenergia kutatá­
sára fordítanak.
Az is kétségtelen, hogy a tudósoknak előbb „ki kell nevelniük” egy olyan kormányzó nemzedéket,
amely hajlandó lesz elég mélyen belenyúlni az államkasszába olyan célok érdekében, amelyek
kellemetlenül emlékeztetnek a hagyományos sci-fi témákra. Az anyagi gondokon kívül a rádió útján
történő kapcsolatfelvételnek érdekes információelméleti aspektusa is van. Arról van ugyanis szó,
hogy minél teljesebben kihasználja az adás az információs csatorna kapacitását, vagyis minél inkább
sikerül a közlendőkből a felesleget, a redundanciát kiszűrni, annál inkább hasonlóvá válik az a
zajhoz, s a felvevő, aki nem ismeri az adás kódrendszerét, hallatlanul nagy gyakorlati nehézségek
elé kerül, nem csupán az érkező információk dekódolása miatt, hanem már mindjárt annak a fel­
ismerése is igen nehéz lesz a számára, hogy e g y á l t a l á b a n i n f o r m á c i ó t kapott-e, s
nem csupán a kozmikus háttérzajt hallja. így az sincs kizárva, hogy rádióteleszkópjainkkal már
ma is egyes szupercivilizációk csillagközi beszélgetéseinek töredékeit fogjuk, de z a j k é n t értel­
mezzük e jelzéseket. Az ilyen civilizációknak, hogy egyáltalán felfedezhessük jelenlétüket, egészen
más természetű jeleket is kellene kibocsátaniuk, olyanokat, amelyek nem használják ki teljes mér­
tékben az adócsatornák kapacitását, hanem lehetőség szerint egyszerűbb, határozottan rendezett és
állandóan megismétlődő szerkezetű „hívójeleket” . Minthogy pedig az ilyenfajta „hívójelek” nyilván
csak egy töredékét jelenthetnék az információs adásokban leadott jeleknek, ezért, a szakosított
földi vevőállomások tömegének felépítése külön is igen nagy jelentőségű (és - amint már említettük
- igen jelentős befektetést kívánó) feladattá válna.
Az egyetlen rejtély tehát, amelyet mind ez ideig még megközelítően sem vagyunk képesek meg­
oldani: a „kozmikus csodák” hiánya; jegyezzük azonban meg, hogy e kérdésben valami paradoxon
rejlik. Mégpedig az, hogy egyfelől mind ez ideig az ilyen „csodáknak” csupa olyan „modelljét”
ajánlgatták, mint pl. a Dyson-gömb, amely minden valószínűség szerint - amint ezt másutt még

71
 megtárgyaljuk egyáltalán sehol sem valósul meg, másfelől tudjuk, hogy a tejútrendszerekben és
a csillagokban lejátszódó jó néhány jelenség még magyarázatára vár, ámde a szakemberek közt
mégsincs olyan, aki rászánná magát, hogy az ismeretlent a „kozmikus csoda” elnevezéssel illesse.
Más dolog az, kifundálni olyan jelenségeket (pl. a Dyson-gömböt), amelyek m i n e k ü n k , a
megfigyelőknek kedvező feltételeket adhatnak a kérdés dichotomikus (csak két lehetőséget meg­
engedő) megoldásához (a „természetes-mesterséges” alternatívához) - és más dolog valóban olyan
jelenségeket előidézni, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben működő csillag-, asztrális-, neutrínó­
vagy éppenséggel holmi kvarkenergetika melléktermékei (V.).
A feltételezett szupercivilizáció részére az energetika nem valamiféle különleges eszköz, amelyet
arra szántak, hogy a világmindenség hírt adjon e civilizáció létezéséről; ezért aztán, mintegy vélet­
lenül egy bizonyos fajta „önálcázásra” is sor kerülhet, aminek következtében azokat a jelenségeket,
amelyeket „azolő a mások” mesterségesekként könyvelnek el, mi a természet erőinek hatásaként
értelmezzük - már amennyiben az általunk ismert természeti törvényszerűségek megengednek ilyen
interpretációt. Annak, aki nem szakember, nehéz megértenie, hogy egyáltalán miféle nehézségek
tornyosulhatnak elénk ebben a folyamatban. Aki valami írásból találna egy oldalt, írták bár isme­
retlen nyelven, ismeretlen betűkkel, egy pillanatig sem töprenkednék azon, hogy ez az írás értelmes
lény műve-e, vagy pedig természetes úton, „az ember közreműködése” nélkül jött-e létre. Ezzel
szemben viszont kiderülhet, hogy a csillag- „zajoknak” ugyanazt a sorozatát lehet „mások jelzé­
seinek” , de lehet a holt anyag kisugárzásának tekinteni, ilyesmi már elő is fordult egyes távoli
égitestek színképének elemzése során: ezeket Kardasev - ellentétben az asztrofizikusok többségével -
szupercivilizációkkal próbálta azonosítani. Valószínűleg a többségnek, bírálóinak volt igazuk.
És végül egy záró megjegyzés. Az emberek túlnyomó többségének - köztük a tudósoknak is, egy
ma még alig maroknyi érdeklődő szakember kivételével - a „más civilizációk” létezésének kérdése
határozottan fantasztikus mellékízű, sőt ráadásul (ami még jelentősebb) semmiféle érzelmi momen­
tum sem fűzi a problémához őket. Az emberek túlnyomó többsége hozzászokott a benépesült Föld
és a néptelen (legfeljebb a mesékben lakott) világűr képéhez, mint az olyan normához, amelyet az
egyedüli lehetségesnek ismer el. Ezért az a gondolat, hogy magányosak vagyunk a világegyetemben,
a legkevésbé sem hat az emberekre a kolosszális szenzáció erejével; éppen erre utalnak Sklovszkij
idézett szavai, amelyekkel tökéletesen egyetértek. A lojalitás, no meg a teljesebb kép felvázolása
kedvéért mindenesetre tegyük hozzá, hogy a magányosságunkat hirdető tézis irtózatosabb és meg-
rázóbb, titokzatosabb lehet a materialistának és az empiristának, míg az idealistáknak ez a csodá­
latosabb, sőt a „megnyugtatóbb” kép. Vonatkozik ez még a tudósokra is. Mindennapi életünkben
megszoktuk, hogy kizárólag emberek tartozhatnak az „értelmes lények” kiválasztott osztályába,
míg a Mások létezését, aminek a természet nem mond ellent, sőt, ami mellett számtalan magától
értetődő következményével a természettudomány, mint mondottuk, kiáll, szerfelett absztrakt gon­
dolatnak tartjuk. Ez az antropocentrizmus, nem adhatja át helyét egykönnyen holmi galaktocent-
rizmusnak, ami annál is érthetőbb, mert hiszen az emberek még az emberekkel is nehezen férnek
meg a Földünkön: ilyen helyzetben tehát egyenesen kozmikus egyetemességet követelni - az ironi­
kus tanmesék enyhe mellékízét érezteti, avagy olyan felelőtlen fantáziálás, amelyre a csodabogarak
egy kis csoportja nagyon igyekszik rábeszélni az egymással szörnyen civakodó Föld-lakókat.
Ebbe én már régen beletörődtem, és nem is kívánom, hogy ebben a szellemben javítsák ki a tan­
könyveket. Mégis úgy vélem, a XX. század második felében aligha lehet teljes értékű ember az, aki
legalább néha nem gondolkozik azokról az eddig még ismeretlen értelmes valakikről, akik közé
magunk is tartozunk.

72
INTELLEKTRONIKA
VISSZA A FÖ LDRE

Meg kell vizsgálnunk, vajon a technoevolúcióban megnyilvánuló értelmes tevékenység stabilisán

dinamikus folyamat-e; tartós folyamat-e, amely bármely hosszú időn át megőrzi expanzív jellegét,
törekvését a korlátlan növekedésre, vagy pedig olyan mértékben változik, alakul át, hogy kiindulási
állapotával való minden hasonlatosságát elveszíti.
Hangsúlyozni szeretném, hogy most következő vizsgálódásaink lényegesen elütnek az előző, koz­
mikus gondolatciklustól. Mindaz, amit a csillagok civilizációiról elmondtunk, bár nem volt merő
spekuláció gyümölcse, az áttekintett hipotézisek azonban maguk is hipotéziseken alapultak, s ennek
folytán a levont következtetések valószínűsége olykor teljesen elenyésző volt. Azok a jelenségek
viszont, amelyekről most szó lesz, olyan prognózisok, amelyek kitűnően ismert, alaposan tanulmá­
nyozott tényeken alapulnak. A most bemutatandó folyamatok bekövetkeztének valószínűsége tehát
hasonlíthatatlanul nagyobb lesz annál, mint az, ami a világegyetem civilizációsűrűségéről folytatott
beszélgetésünket jellemezte.
Civilizációnk jövőjét fogjuk vizsgálni - a tudomány fejlődési lehetőségeinek alapján. Könnyű
azt állítani, hogy a tudomány „mindig” fejlődni fog, és hogy minél több ismeretünk lesz, annál
több új megoldandó kérdés áll majd előttünk. De vajon ez a folyamat valóban határtalan lesz-e?
Úgy látszik, hogy nem, s a megismerés lavinaszerűen növekvő tempójának plafonja van, sőt mi
több, hamarosan el is érjük.
Az ipari forradalom a XVII. században kezdődött. Gyökere, vagyis inkább kanóca (mert hason­
lóbb volt a robbanáshoz, mint a lassú beéréshez) a távoli múltba nyúlt. A tudomány „ősokát”
firtató kérdésre Einstein olyannyira szellemes, mint amennyire találó választ adott: „Senki sem
vakaródzik, ha nem viszket a teste.” A tudomány fejlődését, mint a technológia hajtóerejét, a társa­
dalmi szükségletek váltják ki. Megindították, elterjesztették, meg is gyorsították - csak éppen nem ők
szülték. A tudomány ősalapjai a babiloni és görög időkbe nyúlnak vissza. A tudomány fejlődése
az asztronómiával, az égi mechanika vizsgálatával kezdődött. E mechanikát jellemző grandiózus
törvényszerűségek hívták életre az első matematikai rendszereket, amelyek összehasonlíthatatla-
nabbul bonyolultabbak voltak, mint amilyenekre az ókori technológiának (földmérésnek, építésnek
stb.) szüksége volt a maga kezdetleges számításainál. (A technológiának csak az aritmetika csíráira
volt szüksége.) Az axiómák formális rendszereit a görögök alkották meg (Eukleidész geometriája), a
babilóniaiak pedig a geometriától független aritmetikát. Hogy a tudományok családjában a csillagá­
szaté az elsőszülöttség, azt a tudománytörténészek máig sem vitatják. Utána másodiknak született
meg a kísérleti fizika: jórészt a csillagászat által felvetett kérdések hatására jött a világra. A maga
részéről a fizika megtermékenyítette a kémiát, és kiragadta - bár eléggé későn - a misztikus alkimista
álmokból. A természettudományok közül talán utolsónak, immár századunk küszöbén, lépett ki a
bizonytalan fogalmak ködvilágából - a biológia. A tudomány keletkezésének nem valamennyi, ha­
nem csak legfontosabb okaira mutattam rá, hiszen a különálló tudományok eredményeinek kölcsön­
hatásai gyorsították meg a tudományok fejlődését, az új tudományágak keletkezését. Az elmondottak­
ból világosan kitűnik, hogy a modern tudomány „matematikai szelleme”, mind pedig anyagi szer­
száma - a kísérlet módszere - létezett már, ha csupán csírájában is, az ipari forradalom előtt. Ez a
forradalom hatalmas lendületet adott a tudománynak azzal, hogy az elméleti tudást egyesítette a
termelés gyakorlatával; ennek köszönhető, hogy immár háromszáz esztendeje pozitív visszacsatolás
fűzi össze a technológiát és a tudományt. A tudósok átadják felfedezéseiket a technológusoknak, és
ha az eredmények gyümölcsözőeknek bizonyulnak, akkor a kutatások nyomban „erősítést” kapnak.

75
A visszacsatolás azért pozitív, mert hiába viseltetnek a technológusok elutasítóan a tudósok egy-egy
felfedezésével szemben, ez még nem jelenti azt, hogy abban az irányban az elméleti kutatások abba
is maradnak. Egyébként, a két terület kapcsolatának jellegét tudatosan leegyszerűsítettem; azok
bizony sokkal bonyolultabbak annál, mint ahogyan itt bemutathatnám őket.
Minthogy a tudomány információszerzést jelent, ezért fejlődésének ütemét egészen pontosan
mutatja a megjelenő szakfolyóiratok mennyisége. A XVII. század óta e folyóiratok mennyisége
exponenciálisan növekszik. Minden tizenöt évben megkétszereződik a számuk. Az exponenciális
ütemü növekedés a fejlődésnek általában átmeneti szakasza, és nem tart sokáig. Legalábbis így van
ez a természetben. Az embrió vagy a tápközegbe ültetett baktériumok kolóniája hatványozottan
növekszik - de csak rövid ideig. Kiszámítható, hogy egy baktériumkolónia milyen gyorsan emésztené
meg Földünk egész tömegét.
A valóságban azonban a környezet (a közeg) gyorsan korlátot szab a növekedés ilyen jellegének,
aminek következtében a növekedés lineáris növekedésként folytatódik, vagy a számszerű csökkenés
miatt éppenséggel stagnálni kezd. A publikált tudományos információk számának növekedése
által meghatározott tudományfejlődés az egyetlen olyan ismert folyamat, amely háromszáz év alatt
sem változtatta meg elképesztő ütemét. Az exponenciális növekedés törvénye szerint egy adott hal­
maz növekedése annál gyorsabb, minél töBb tagból tevődik össze a halmaz. E törvény érvényesülése
a tudomány területén azt hozza magával, hogy minden felfedezés az új felfedezések egész sorozatát
hozza létre, s emellett e „születések” száma pontosan arányos a „felfedezéspopuláció” adott idő­
beli nagyságával. Jelenleg, mintegy 100 000 tudományos folyóirat jelenik meg. Ha a szaporodási
ütemük nem változik, akkor i. sz. 2000-ben 1 000 000 tudományos folyóirat megjelenésére számít­
hatunk.
A tudósok száma ugyancsak exponenciálisan növekszik. Kiszámították: ha az Egyesült Államok
minden egyeteme és főiskolája mától kezdve kizárólag csak fizikusokat képezne ki, a következő
század végén az utánpótláshoz már nem volna elegendő ember (nem tudósjelölt, hanem ember
általában, beleszámítva a gyermekeket, az aggastyánokat, az asszonyokat is). Ugyanis, ha a tudo­
mányos fejlődés mai üteme változatlan marad, akkor mintegy ötven év múlva Földünk minden la­
kója tudós lesz. Ez már aztán „abszolút plafon” , mely nyilvánvalóan áttörhetetlen lesz, ellenkező
esetben minden embernek egyidejűleg több tudóst kellene egyesítenie önmagában.
Következésképpen a tudomány exponenciális növekedését az embertartalékok hiánya fogja le­
fékezni. Már ma is megfigyelhetjük e jelenség jeleit. Röntgen felfedezése néhány évtizeddel ezelőtt
a világ akkori fizikusainak egy részét a röntgensugarak kutatásának arcvonalára vonzotta. Manap­
ság ennél nem csekélyebb jelentőségű felfedezések a világ fizikusainak csak jelentéktelen töredékét
vonzzák a maguk területére, minthogy a tudományos kutatások arcvonala mérhetetlenül kiszéle­
sedett, s ennek következtében csökkent azoknak a száma, akik egy-egy szakaszon tevékenykednek.
Minthogy pedig az elméleti tudás állandóan megelőzi az ipar által már realizált ismereteket,
ezért még ha megállna is az elméleti tudás gyarapodásának folyamata, jelenlegi felhalmozott tarta­
lékai akkor is mintegy száz évre elegendőek volnának a technológia további tökéletesítéséhez.
A technológiai haladásnak ez a „tehetetlenségi” effektusa (amely a tudománynak csupán az eddig
felhalmozott és még ki nem használt eredményeiből táplálkozik) végül is megszűnnék, és kitörne
a fejlődési válság. Amikor a „tudományos telítettség” bolygóméretűvé válik, a kutatást igénylő,
és - emberek hiányában - parlagon heverő jelenségek száma növekedni fog. Az elmélet fejlődése
nem marad abba, de fékeződni fog. És ugyan hogyan képzelhetjük el egy olyan civilizáció további

76
 sorsát, amelynek már minden embertartalékát kimerítette a tudomány, és mégis egyre újabbakat
követel?
A technológia tökéletesedése globálisan évi 6%-os növekedéssel jellemezhető. S az emberiség
jelentős részének szükségletei még így is kielégítetlenek maradnak. Ha a tudomány fejlődési ütemé­
nek korlátozódása miatt a technológia növekedése lelassulna, akkor ez a lassulás - amennyiben
a természetes szaporulat növekedése változatlan marad - nem a stagnálást, hanem a kezdődő visz-
szafejlődést jelentené. Azok a tudósok,10 akiknek munkáiból a felvázolt jövendő egyes töredékeit
vettem, nyugtalankodnak a jövőnk miatt. Előre látják ugyanis azt a helyzetet, amelyben majd
dönteni kell arról, hogy milyen kutatások folytatása szükséges és melyeket kell kénytelenségből
abbahagyni. Az a kérdés, hogy ezt kik döntsék el, maguk a tudósok-e avagy a politikusok, természe­
tesen lényeges, de mégis másodrangúvá degradálódik azzal szemben: tekintet nélkül arra, hogy ki
fog dönteni, a döntés téves is lehet. A tudomány egész története tanúsítja, hogy a technológia nagy
előreugrásai a „tiszta tudományos” kutatás során tett felfedezésekből születtek meg, olyan kutatá­
sokból, amelyeknek semmiféle gyakorlati céljuk nem volt. Az ellenkező folyamat viszont - hogy a
technológia által már alkalmazott tudomány méhéből új tudományos elmélet szülessék - egészen
ritka, mondhatni kivételes jelenség volt. Igen, az, hogy nem látni előre, melyik elméleti vizsgálódás­
ból származik majd valami érték a technológia számára, már az ipari forradalom idején jelent­
kezett, és azóta is állandó kísérőnk. Tegyük fel, hogy egy sorsjátékban egymillió sorsjegyet bocsáta­
nak ki, és ezek közül ezer a nyerő. Ha minden sorsjegyet eladnak, a társadalom, amely megszerezte
őket, egész biztosan mind az ezer nyereményt megüti. Ha azonban ez a társadalom csak a felét vásá­
rolja meg a sorsjegyeknek, akkor úgy adódhat, hogy egyáltalán nem is jut nyerő sorsjegyhez.
Hasonló „lottó” ma a tudomány is. Az e nberiség - tudósai által - „megjátszik” minden „sorsjegyet” .
A kihúzott nyereményeket a civilizáció, a technológia számára értékes, új felfedezések jelentik. Ámde
amikor a jövőben hatalmi szóval kell majd megállapítani, hogy a tudományok mely területén kell
tenni a „sorsjegyekre” , és mely területén nem szabad megjátszani a számot, akkor könnyen előfor­
dulhat, hogy éppen ezek az utóbbiak, a „meg nem játszottak” hoznának különösen gazdag, csak
éppen előre nem sejtett eredményeket. Megjegyezhetjük, hogy világunk már éppen éli is egy ilyen
„hazárdjáték” kezdetét. A szakemberek koncentrálódása a rakétatechnika, az atomkutatás stb.
területén olyan hatalmas méreteket ölt, hogy ezt a tudomány egyéb területei, a kutatás más ágai,
már megsínylik.
Az a kép, amit felvázoltunk, nem civilizációnk hanyatlásának megjövendölése. Ilyennek csak az
tekinthetné az általunk bemutatott fejlődést, aki a jövő fogalmát csak a meghatványozódott jelen
formájában képes elfogadni, aki a haladás számára semmi más utat nem lát, csak az ortoevolúcióst,
és akinek szilárd meggyőződése az, hogy egy civilizáció vagy olyan, mint a miénk: háromszáz év
óta lavinaszerűen növekvő - vagy semmilyen se. Az a pont, ahol a fejlődési görbe a rohamos fel­
lendülésből átvált a „telítettség” hajlatába, jelzi a vizsgált rendszer, vagyis a tudomány dinamikus
jellemzőinek megváltozását. A tudomány nem tűnik el, csupán az általunk ismert képe, a növekedés
korlátáitól megfosztott tudomány képe tűnik el. így hát a kirobbanási időszak civilizációnk törté­
netének mindössze egy szakaszát jelenti. Vajon ez az egyetlen? Milyen lesz a „robbanás utáni” ci­
vilizáció? Vajon az értelemnek a mindenirányúsága, amelyet állandó vonásának tekintünk, nem
lesz-e kénytelen átadni a helyét a kiválasztott, irányított cselekvésnyalábnak? Ezekre a kérdésekre
is választ fogunk keresni, de már az is, amit eddig elmondottunk, sajátos fényt vet a csillagvilágban
létező pszichozóonok problémájára. Mert ezredévekig dinamikus fejlődési törvényszerűség lehet a
civilizációk számára az exponenciális növekedés, de évmilliókra számítva, már semmiképpen sem

77
az. A csillagászati idők skálájában mérve ekkora időtartam nem több, mint egy pillanat, de a meg­
kezdett ismeretszerzési folyamat ezalatt kumulatív láncreakciót robbant ki. A civilizációt, amely
a saját embertartalékait felemészti ebben a „tudományos robbanásban” , olyan csillaghoz hasonlít­
hatjuk, amely egyetlen kitörésben egész anyagát elégeti; s ezután vagy labilis egyensúlyi állapotba
kerül, vagy olyan folyamatok küzdőterévé változik, amelyek minden bizonnyal már nem egy koz­
mikus civilizációt hallgattattak el örökre.

A MEGABIT-BOMBA

Az expanzív jellegű civilizációt a szupernóvákhoz hasonlítottuk. Ahhoz hasonlóan, amint a csillag a

robbanásakor elégeti anyagtartalékát, ugyanúgy fecsérli el a civilizáció a maga embertartalékát a
tudomány lavinaszerű növekedésének „láncreakciójában” . Egy szkeptikus erre megjegyezhetné:
azért talán ezzel a hasonlattal mégis túllőttünk a célon... Lehetséges, hogy mértéktelenül felnagyí­
tottam a tudományfejlődés fékezésének következményét? Ha majd elérjük a „telítettség” álla­
potát, a tudomány az embertartalékok plafonja mellett is tovább fog növekedni - immár nem ex­
ponenciális, hanem az összes élő emberek számával arányos ütemben. Ami pedig az olyan jelensége­
ket illeti, amelyeket éppen nem kutatnak - ilyenek mindig is léteztek a tudomány történetében.
Végső soron is a racionális tervezés eredményeként a tudomány fő arcvonalait, a technológiai előre­
törés irányait a szakemberek hada fogja irányítani azután is. Tehát bebizonyítani azt, hogy a civi­
lizáció leendő arculatának mindenképpen különböznie kell majd az általunk ismerttől, mivelhogy
a kifejlett értelem már nem lesz hasonló saját kezdeti állapotához - nem sikerült. És különösen
hamis, nyakatakert a civilizáció „csillag”-modellje, minthogy az anyagtartalék elhasználása a csil­
lag kihunyásával azonos, a civilizáció „ragyogása” viszont nem csökken azért, mert az általa hasz­
nált energiaforrások kimerültek. A civilizáció ugyanis más energiaforrások kihasználására térhet át.
Mellesleg megjegyezhetjük, hogy éppen az ilyen nézetek jelentik a bármely civilizáció csillagmér­
nöki szintet elérő jövőjére vonatkozó elgondolások alapeszméit. Elfogadhatjuk, hogy csillaghason­
latunk leegyszerűsítése volt a dolgoknak: elvégre a csillag csupán energetikai gép, a civilizáció vi­
szont egyidejűleg jelent energetikai és információs „gépezetet” . A csillag fejlődése éppen ezért sok­
kal determináltabb, mint a civilizációé. Ebből azonban nem következik az, hogy a civilizáció fejlő­
dését semmi sem korlátozza, hogy az mindennemű korlátozottságtól mentes. A korlátozottságuk
csupán a jellegében különbözik: a civilizáció csupán addig rendelkezik energetikai „szabadsággal” ,
amíg nem ütközik az „információs sorompóba” . Elvileg a világegyetem minden energiaforrását
felhasználhatjuk. De vajon meg tudjuk-e szerezni őket, vagy pontosabban fogalmazva: e 1j u t h á ­
t ú n k - e hozzájuk, hogy valóban kézbe vegyük őket?
Hogy egy-egy kimerülőben levő energiaforrásról áttérjünk egy újra - a víz, a szél, az izom erejé­
től a szénhez, a kőolajhoz, emezektől pedig az atomenergiához - az megköveteli a megfelelő infor­
mációk e l ő z e t e s megszerzését. És csak, amikor ezeknek az információknak a mennyisége
meghalad egy bizonyos „kritikus pontot”, akkor tárja fel előttünk az információkra épült új tech­
nológia az új energiatartalékokat és az új működési területeket.
Igen-igen kétséges, hogy századunk közepére eljutottunk volna-e az atomtechnológiához akkor
is, ha a szén- és a kőolajtartalékaink kimerültek volna, mondjuk a XIX. század vége felé; az atom­
technológia létrehozásához ugyanis óriási teljesítményekre volt szükség, amelyeket először labo­
ratóriumokban, majd ipari méreteket öltve működtettek. Hiszen az emberiség még ma sincs telje­

78
sen felkészülve arra, hogy áttérjen az atomenergia kizárólagos használatára. Őszintén szólva a ne­
héz atomenergiának (tehát annak, amelynek forrása a nehéz atommagok hasadása) ipari felhasz­
nálása az energiafogyasztás mai ütemű növekedése esetén is az urán és a vele rokonságban álló ele­
mek készletének néhány évszázad alatti „elhasználásához” vezetne. A magfúziós energia (a hidrogén
átalakítása héliummá) felhasználását viszont még nem sikerült megoldani. A nehézségek lényegesen
nagyobbaknak bizonyultak, mint amilyeneknek eleinte látták őket. Az elmondottakból kitűnik:
először is a civilizációnak jelentős energiatartalékokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy i d e j e
legyen annak az információnak a megszerzésére, amely az új energiához vezető kaput feltárja - má­
sodszor pedig a civilizáció köteles az ilyenfajta információ megszerzésének minden más feladattal
szemben elsőbbséget adni. Ha ezt nem teszi, könnyen elhasználhatja azokat az energiatartalékokat,
amelyekhez képes hozzáférni, mielőtt megtanulná, hogyan aknázza ki az újakat. Ezenkívül a múlt
tapasztalatai azt bizonyítják, hogy az új információk szerzésének energiaköltségei abban az arány­
ban növekszenek, ahogyan a korábbi energiaforrásokról áttérünk az újabbakra. A szén és olaj
technológiájának megalkotása energetikailag sokkal „olcsóbb” volt, mint az atomtechnQlógiáé.
így tehát minden új energiaforrásnak csak úgy, mint általánosságban minden ismeretszerzésnek,
az információ a kulcsa. A tudósok számának az ipari forradalom óta tapasztalható viharos gya­
rapodása, olyan jelenséget vont maga után, amelyet a kibernetikusok jól ismernek. Egy meghatá­
rozott távközlő csatornán továbbítható információk mennyisége korlátozott. A tudomány is ilyen
csatorna, amely a civilizációt a külső világgal köti össze (és a sajátjával is, a belső világával, mivel
a tudomány nemcsak az anyagi környezetet, hanem magát a társadalmat és az embert is kutatja).
A tudósok hatványozódóan gyarapodó száma e csatorna áteresztőképességének szakadatlan növe­
kedését jelzi. Ez a növekedés azért vált szükségessé, mert az átadandó információk mennyisége
exponenciális tempóban növekedik. A tudósok számának gyarapodása viszont a megszerezhető
információk mennyiségét növelte meg; ezért az információs csatornát új, párhuzamosan kapcsolt
csatornákkal kellett kiszélesíteni, vagyis új tudósokat kellett „előkészíteni” , ez viszont az átadást
követő információk újabb szaporodását váltotta ki és így tovább. Pozitív visszacsatolású folyamatról
van tehát szó.
Végül azonban be kell következnie egy olyan helyzetnek, amelyben már lehetetlen továbbra is
olyan ütemben növelni a tudomány áteresztő kapacitását, ahogyan azt az információmennyiség
növekedése diktálja. Nem lesz elegendő tudósjelölt. Ezt a helyzetet nevezhetjük megabit bombának,
vagy, ha úgy tetszik, „információs sorompónak” . A tudomány nem tudja átlépni ezt a sorompót,
a lavinaként rázúduló információáradattal megbirkózni nem képes.
A tudomány stratégiája valószínűségi jellegű. Úgyszólván sohasem tudjuk bizonyossággal, me­
lyik kutatás lesz kifizetődő, és melyik nem. A felfedezések - a genotípus mutációihoz hasonlóan -
véletlen jellegűek. És ugyanúgy, ahogy a mutációk, ezek is gyökeres és hirtelen változásokat okoz­
hatnak. A penicillin, a röntgensugár és végül a „hideg”, vagyis a kis hőmérsékleten lezajló (bár még
\ égre nem hajtható, de a jövőben talán az energetikát újból forradalmasító) nukleáris reakciók pél­
dája bizonyítja a felfedezéseknek ezt a véletlen jellegét. Ha ugyanis „eleve semmi sem ismeretes” ,
akkor „mindent kutatni kell, amit csak lehetséges” . Innen ered a tudományt annyira jellemző min­
den irányú expanzió. A felfedezések valószínűsége annál nagyobb, minél több tudós végez kutatá­
sokat. Kutatásokat - de minek a kutatását? Mindent, aminek a kutatását csak elképzelni is tudjuk.
Az a helyzet, amelyben egy X jelenséget azért nem kutatunk, mert nincs tudomásunk a létezéséről,
ez lehet pl. a beteg vérében levő penicillin és baktériumok számának összefüggése) - gyökeresen kü­
lönbözik attól a helyzettől, amelyben feltételezzük, hogy X felfedezhető lehetne, ha előbb több más

79
- R, S, T, V, W, Z - jelenséggel ismerkednénk meg, erre azonban nem vagyunk képesek, mert nincs
a k i megtegye. Miután elértük az embertartalékok kimerítésének plafonját, akkor azokhoz a ku­
tatásokhoz, amelyekkel nem foglalkoztunk, mert semmit sem tudtunk a lehetőségeikről, csatlakoz­
nak majd azok is, amelyeket tudatosan leszünk kénytelenek mellőzni, tudósok hiányában. Az első
szituáció: csatárlánc, amely egyre szélesebb területen nyomul előre, de a két-két katona közti távol­
ságot mégis változatlanul megőrzi, mert az előnyomulókhoz egyre újabb és újabb katonák csatla­
koznak.
A második szituáció olyan csatárlánchoz hasonló, amely úgy válik egyre ritkábbá, ahogy szét­
húzódik.
Ehhez hozzá kell fűznünk azt, hogy még egy járulékos, kedvezőtlen jelenség is megfigyelhető: a
megvalósított felfedezések mennyisége nincs arányban a kutatók számával (vagyis a kétszer annyi
tudós = kétszer annyi felfedezés összefüggés nem igaz). Sokkal inkább a következő helyzet tekint­
hető igaznak: amíg a felfedezések száma harminc évenként kétszereződik meg, addig a tudósok
száma már tíz évenként. Ez a tény látszólag ellentmond annak, amit a tudományos információk
mennyiségének exponenciális növekedéséről mondottunk. Csakhogy az igazság más: a felfedezések
száma szintén exponenciálisan növekszik, de lassabban (kisebb hatványkitevővel), mint a tudósok
száma, és egyáltalában is a felfedezések csupán csekély részét képezik a tudomány által megszer­
zett információk összességének. Elég odapillantanunk a „művek” és a kandidátusi meg doktori
disszertációk hegyeire, amelyeket csak a tudományos fokozat megszerzése érdekében írtak meg,
ahogy egy-egy egyetem vagy akadémia irattárában porosodnak, és nyomban meggyőződhetünk
róla, hogy sokszor száz közül egyetlenegy ilyenfajta „mű” sem hozott akár csak egy szemernyi hasz­
nos eredményt. Éppen ezért jelenti a tudomány információkapacitása határának elérése azt, hogy
az új felfedezések megtételének valószínűsége lényeges mértékben csökken. Sőt a valószínűség nagy­
sága ettől kezdve állandóan olyan mértékben fog csökkenni, ahogyan a tudóslétszám valóságos nö­
vekedési görbéje esik, a további (immár lehetetlen) exponenciális növekedés hipotetikus görbéjétől
eltávolodva.
A tudományos kutatások némileg emlékeztetnek a genetikai mutációkra: az összes mutációk és
az összes kutatások halmazából csupán egy csekély rész válik értékessé, korszakos jelentőségűvé.
És amint az olyan populációt, amely nem rendelkezik a „mutációs nyomás” számottevő tartalékai­
val, homöosztatikus egyensúlyának elvesztése fenyegeti - ugyanúgy a civilizáció is, amelyben a „fel­
fedezési nyomás” meggyengült, kénytelen minden eszközzel ennek a grandiensnek megfordításáért
küzdeni, mert ellenkező esetben a tartós egyensúlyi helyzettől az egyre ingatagabb állapot felé halad.
Tehát megelőző intézkedések kellenek. De milyenek? Vajon nem tartozik-e közéjük a kibernetika
a „mesterséges kutatók”, a „Nagy Agy velők”, az Információgenerátorok és -adók megalkotója?
Avagy talán az a fejlődés, amely az „információs sorompón” túl következik be civilizációs faj­
képződéshez vezet? Dehát mit jelent ez? Nem sokat, hiszen mindaz, amiről szólni fogunk, merő
fantázia. Csupán egyvalami nem fantázia: az az S alakú hajlat, az exponenciális növekedés görbé­
jének az az esése, amely mintegy 30-70 év távolságra van tőlünk.

80
A NAGY JÁTÉK

Mi történik azzal a civilizációval, amely eléri az „információcsúcsot” , vagyis kimeríti a tudomány­

nak mint „hírközlő csatornának” közvetítő kapacitását? Az ilyen helyzetből lehetséges három ki­
bontakozást kívánjuk bemutatni. Nem is az összes lehetőségeket. Azért választottuk ki ezt a hármat,
mert megfelelnek ama stratégiai játék eredményeinek, amelyben a Civilizáció és a Természet vesz
részt egymás ellenfeleként. A „játszma” első fázisát már ismerjük: a civilizáció olyan „lépéseket”
tesz, amelyek expanzívan növekvő tudományt és technológiát teremtenek. A második fázisban
bekövetkezik az információs válság. A civilizáció vagy le tudja ezt küzdeni, és akkor megnyeri ezt
a fázist is, vagy vereséget szenved, vagy pedig „döntetlen” eredményt ér el, amit okosabb sajátos
kompromisszumnak neveznünk.
Nyerni vagy döntetlent elérni, a kibernetika által kínált lehetőségek megvalósítása nélkül - lehe­
tetlen. A győzelmet az jelzi, hogy t e t s z ő l e g e s e n n a g y áteresztőképességű csatornákat
sikerül alkotni. A kibernetika felhasználásával „mesterséges tudósok hadseregének” létrehozása
bármilyen ígéretes megoldásnak látszik, valójában nem egyéb, mint az előző fázis stratégiájának
folytatása: a tudomány struktúrájának nem következik be minőségi megváltozása, mindössze
annyi történik, hogy a kutatás arcvonalán „intellektronikus erősítéseket” dobunk be. De hiszen ez,
minden látszat ellenére is, csupán a hagyományos szellemű megoldás. A „szintetikus kutatók”
számát ugyanis nem lehet a végtelenségig szaporítani. Ezzel a módszerrel tehát csak eltolhatjuk a
válságot, de nem küzdhetjük le. A valódi győzelem a tudománynak, mint információgyűjtő és
-átadó rendszernek gyökeres átépítését követeli meg. Ezt az átépítést elképzelhetjük akár olyannak,
amilyennek sok kibernetikus vázolja napjainkban: egyre hatalmasabb „intellektuserősítők” épí­
tése formájában (amelyek nemcsak a „szövetségesei” volnának a tudósoknak, hanem hamarosan
maguk mögött hagynák is őket az emberi agyat túlszárnyaló intellektronikai fölényük révén), akár
elképzelhetjük olyan formában is, amely minden ma áttekinthető fogalomtól lényegében eltérő.
Ezzel azonban teljesen hátat fordítanánk a jelenségek hagyományos megközelítési módjának,
amelyet a tudomány megalkotott. Az ilyen „információs forradalom” alapjául szolgáló koncepciót
röviden is megfogalmazhatjuk: arról van szó, hogy a természetből az információt agy - emberi vagy
mesterséges agy - közvetítése nélkül „vonjuk ki”, hogy az információknak valamiféle „tenyészetét” ,
illetve „evolúcióját” hozzuk létre. Ezt a koncepciót ma egészen fantasztikusnak érezzük, különösen
- az uralkodó nézetekhez viszonyítva - ennyire eretnek megfogalmazásban. Egy kissé később mégis
megvizsgáljuk, éspedig elkülönítve, mert némi pótlólagos előkészítő magyarázatra szorul; s nem
azért kívánunk vele foglalkozni, mintha nagyon bizalomgerjesztő volna (hiszen a legnagyobb mér­
tékben hipotetikus koncepció ez), hanem azért, mert csakis az ilyen út tudná biztosítani az „infor­
mációs gát” radikális „leküzdését”, vagyis a teljes stratégiai győzelmet a természettel játszott parti­
ban. Itt csupán egy természeti folyamatra mutatunk rá, amely az ilyen megoldás elvileg lehetséges
voltát bizonyítja. A kérdést a fejlődésgenetika vizsgálja. Ez a módszer, amellyel a természet f e l ­
h a l m o z z a é s á t a l a k í t j a az információkat, s mindennemű agyvelő mellőzésével hozza
létre n ö v e k e d é s ü k e t : mégpedig az élő szervezetek öröklődő anyagában. De, amint már
megjegyeztük, erről a „molekuláris információs biokémiáról” majd külön fogunk szólni.
A játék másik lehetséges eredménye a döntetlen. Minden civilizáció megalkot magának egy mes­
terséges környezetet: átalakítja bolygójának felszínét, mélyét és kozmikus környezetét. Ez a folya­
mat a civilizációt nem szakítja el teljesen a természettől, csak eltávolítja tőle. Egyébként meghatáro­
zott módon folytatva, ez a folyamat sajátos burkot hozhat létre, amely a civilizációt az egész világ­

81
egyetemtől elválaszthatja, „betokosítja” . Ez a „betokosodás” a kibernetika sajátos alkalmazása
folytán jön létre, megengedi az információfelesleg „tamponálását” , „eltömeszelését” , és egyúttal
egészen új típusú információ kialakulását is. Egy közönséges civilizáció sorsáról mindenekelőtt a
Természet visszacsatolásaira gyakorolt szabályozó tevékenységének hatóképessége dönt. Különféle
természeti jelenségeket (a szén oxidálódása, az atomok bomlása) összekapcsolva egymással, el lehet
jutni egészen a csillagmérnöki szintig. Az információs krízis fázisában ez a civilizáció már olyan kap­
csolatokat teremtett a Természettel, az energia olyan forrásaihoz jutott el, amelyek évmilliókra bizto­
síthatják fennállását, de mivel ugyanakkor azt is megérti, hogy „a Természet információs potenciál­
jának teljes kiaknázása” nem lehetséges, s az előző stratégia folytatása vereséghez vezethet (minthogy
„a Természet mélyébe” való szakadatlan behatolás, végül is a tudománynak túlspecializálódás miatti
atomizálódásához vezet, és ennek következtében előfordulhat, hogy elveszítik az ellenőrzést a tulaj­
don homöosztázisuk felett) - az ilyen civilizáció a visszacsatolásoknak immár egészen új típusait
alkothatja meg önmagában. Az ilyen „betokosodás” , az ilyen „burok” megalkotása egy „világ­
nak a világban” való felépítését jelenti, egy olyan autonóm civilizációs valóságét, amely nincs köz­
vetlen kapcsolatban a Természet anyagi valóságával. Az ilyen módon keletkezett „kibernetikai-
szociotechnikai” héj magába zárja a továbbra is élő és viruló civilizációt, amely immár a külső
(főként a csillagászati) megfigyelés számára megközelíthetetlen úton fejlődik.
Ez egy kissé rejtélyesen hangzik, pedig az említett helyzetet - legalábbis elvileg - már ma is felvá­
zolhatjuk, mégpedig különféle változatokban. Közülük egyet-kettőt később majd némileg részlete­
sebben is szemügyre veszünk, itt most azonban csupán azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy az effajta
kompromisszum nem fikció. Azért nem az, mert a mi jelenlegi tudásunk és a „döntetlen” megvaló­
sításához szükséges tudás között nem áll fenn a Természet tilalma. Nem úgy, mint pl. a p e r p e ­
t u u m m o b i l e építése vagy a fénysebességnél gyorsabb repülés esetében; ezek, ilyen értelemben
vetten, fikciók.
És végül, a harmadik lehetőség: a veszítés. Mivé válik az a civilizáció, amely nem tud úrrá lenni a
krízisen? A mindentkutatóból, amilyen most a miénk, átalakul olyanná, amely csupán nagyon is
kevés irányba specializálja magát. Mi több, ezeknek az irányoknak a száma is állandóan, bár lassan,
csökken: abban a mértékben, ahogy egymás után az egyes irányokon belül is jelentkeznék az ember­
hiány. Az energiaforrásaik kimerüléséhez közel került civilizációk kétségkívül minden kutatást erre az
arcvonalszakaszra összpontosítanának. Más, gazdagabb civilizációk ettől eltérő módon specializálód­
hatnak. Éppen erre gondoltam a fentiekben, amikor a „fajképződésről”, vagyis fajok, de immár nem
biológiai, hanem civilizációs fajok keletkezéséről beszéltem. Ilyen felfogás szerint a világegyetemet
sok civilizáció által benépesítettnek képzelhetjük, s ezeknek csak egy része szenteli magát csillag­
mérnöki jelenségeknek vagy általában a világűrrel (pl. űrrepüléssel) kapcsolatos tevékenységnek.
Lehetséges, hogy némelyek számára a csillagászati kutatás már olyan „luxus” , amelyet tudósok hiá­
nyában nem engedhetnek meg maguknak. Egy ilyen lehetőség első pillantásra nagyon is kicsiny való­
színűségűnek tűnik. Mint tudjuk, minél fejlettebb a tudomány, annál sűrűbb szálak kötik össze egyes
ágazatait. A fizikát nem lehet úgy elhatárolni, hogy a kémia vagy az orvostudomány ne károsodjék
ezáltal, és ellenkezőleg: máshonnét, pl. a biológiából érkezhetnek új problémák a fizikához. Egy­
szóval a kevésbé fontosnak ítélt kutatási terület fejlődési ütemének korlátozása esetleg éppen azokat
a területeket sújthatja, amelyeknek érdekében ez az ütemfékezés megtörtént. Ráadásul a szűk speciali­
zálódás szűkíti a homöosztatikus egyensúly tűrési határait. Az olyan civilizációk, amelyek ugyan
még a kozmikus katasztrófáknak is ellen tudnak állni, de pl. a járványokkal szemben védtelenek,
vagy az „emlékezést” elvesztették (mert lemondtak saját történelmük tanulmányozásáról), nyomorék

82
civilizációk volnának, melyeket a specializálódásuk egyoldalúságának mértékével arányos veszélyek
fenyegetnek. Ezek nagyon is igaz érvek. Holmi „fajkeletkezést” azonban mégsem szabad kizárnunk
a lehetséges megoldások köréből. Vajon ez a mi civilizációnk, jóllehet még nem érte el „információs
sorompóját” , nem mutat-e fel mégis bizonyos irányú túlspecializálódásos hipertrofiát, és vajon hadi
potenciálja nem emlékeztet-e a mezozoikumi őshüllők hatalmas állkapcsára és páncélzatára, amelyek­
nek egyéb lehetőségeik annyira jelentéktelenül kicsik voltak, hogy végül is ez utóbbi döntötte el a sor­
sukat? Az természetes, hogy a mai túlspecializálódást politikai és nem tudományos-információs
jellegű okok hívták létre, és hogy az emberiség egyesülése után ez a folyamat megfordítható lenne.
Amiben, mellesleg szólva, megmutatkoznék a biológiai és a civilizációs specializálódás közti különb­
ség, az utóbbi ugyanis teljesen megfordítható, míg az előbbi teljes mértékben soha nem fordítható meg.
A tudomány fejlődése a fa növekedésére emlékeztet, a fa törzse ágakra oszlik, az ágak pedig
gallyacskákra ágaznak szét. Amikor a tudósok száma többé már nem növekszik exponenciálisan, az
új „gallyacskák”, az új tudományágak száma azonban tovább nő, akkor űrök keletkeznek, be kell
állnia az információszerzési kiegyenlítetlenségnek, a kutatások tervezésével pedig legfeljebb csak
egyik helyről a másikra tolhatják el ezt a folyamatot. Ez: a „kelleténél rövidebb takaró” esete.
A specializálódás eredményeképpen a civilizáció évezredek során három irányban haladhat; társa­
dalmiban, biológiaiban és kozmikusban. Tiszta formában nyilván egyik sem lép fel. A főirány meg­
választását a bolygón uralkodó körülmények összessége, az adott civilizáció történelme, és az egyes
ismeretágakban tett felfedezések termékenysége, illetve terméketlensége befolyásolja. Mindenesetre
a meghatározott kutatások abbahagyását vagy folytatását illetően megvalósított elhatározások vég­
rehajtása nyomán, egyszer már bekövetkezett változásoknak visszafordítása az idő múltával egyre
kevésbé lehetséges, és végül bekövetkezik a fordulópont: a hajdani döntések kezdenek döntő mér­
tékben hatni a civilizációnak, mint egységes egésznek az életére. Ha a civilizációnak, mint egésznek
kisebb lesz a szabadsági foka, akkor csökken egyedeinek személyes szabadsága is. A születésszabá­
lyozás éppúgy szükségessé válhat, mint a pályaválasztási korlátozás. Egyszóval: a fajkeletkezés előre
nem látható veszedelmekkel terhes (kénytelenségből döntéseket kell hozni, de azoknak a követ­
kezményei csupán évszázadok elteltével jelentkeznek). Éppen ezért számítjuk a fajképződést a Termé­
szettel folytatott stratégiai játékban vesztésnek. Kétségtelen, hogy az azonnali szabályozásnak enge­
delmeskedő zavarok fellépése még nem jelenti a hanyatlást, még kevésbé a pusztulást. Egy ilyen társa­
dalom fejlődése bizonyára a rezgőmozgások, a felemelkedések és hanyatlások évszázadokra nyúló
hosszú sorozatát mutatná fel.
Amint azonban már mondottuk, a vesztés azon lehetőségek fel nem használásának vagy helytelen
felhasználásának a következménye, amelyeket a kibernetika potenciális egyetemessége nyit meg szá­
munkra. Végső fokon a kibernetika dönti majd el a Nagy Játék eredményét, ezért most hozzá fordu­
lunk új kérdéseinkkel. (VI.)

A TUDOM ÁNY MÍTOSZAI

A kibernetika ma tizennyolc esztendős*, tehát még ifjú tudomány, ám bámulatos sebességgel fejiődik.
Vannak iskolái és irányzatai, vannak lelkes hívei és kétkedő bírálói: az előbbiek hisznek egyetemes­
ségében, az utóbbiak keresik alkalmazási lehetőségeinek határait. Foglalkoznak vele nyelvészek és

* 1966-ban. S zak.

83
filozófusok, fizikusok és orvosok, híradástechnikai mérnökök és szociológusok. Már nem monoliti­
kus, mert már bekövetkezett számos ágazatra való osztódása. A specializálódása éppen úgy fejlődik,
mint a többi tudományé. És minthogy minden tudomány megteremti a maga mítoszvilágát: ezt tette
a kibernetika is. A tudomány mitológiája, ez úgy hangzik, mint egy conlradictio in adjecto*, mint
a tapasztalás irracionalitása. És mégis minden tudományág, még a legegzaktabb is, nemcsak az új
elméletek és tények folytán fejlődik, hanem a tudósok új hipotézisei és reménységei folytán is. A fej­
lődés csupán egy részüket igazolja. A többiek ábrándképnek bizonyulnak, és ennyiben a mítoszhoz
hasonlítanak. Megvolt a maga mítosza a klasszikus mechanikának is: Laplace démonjában öltött
alakot, aki ha ismeri a világegyetem összes atomjainak egy bizonyos időpontra vonatkoztatott se­
bességét és helyzetét, állítólag pontosan előre meg tudja mondani, az egész világmindenség jövőjét.
A tudomány persze fokozatosan megtisztítja magát a fejlődésével együtt járó effajta hiedelmektől,
azt azonban, hogy mi a helyes, találó jóslat, és mi a látszatprobléma, csupán ex post**, csupán törté­
nelmi távlatok alapján tudjuk meg. Az ilyen változások során a lehetetlen lehetségessé válik, sőt, ami
még ennél is sokkal fontosabb, maguk az elérni vágyott célok is megváltoznak. Ha a XIX. század
tudósát kérdezik meg az alkimisták álmainak álmáról, hogy lehet-e higanyból aranyat készíteni, ő
kategorikusan elutasítja ennek a lehetőségét. A XX. század tudósa viszont tudja, hogy a higanyatom
átváltozhat aranyatommá. Vajon azt jelenti ez, hogy az alkimistáknak volt igazuk, és nem a tudósok­
nak? Nem. Mert az, ami a fő céljuk volt - a retortában felizzó arany - az atomkutatás számára min­
denjelentőségét elvesztette. Az atomenergia nemcsak hogy hasonlíthatatlanul értékesebb az aranynál,
hanem mindenekelőtt valami teljesen új dolog, amire az alkimisták még legmerészebb álmaikban sem
gondoltak, felfedezéséhez pedig a tudósok által alkalmazott módszer és nem aranycsináló vetélytár-
saik mágikus hókuszpókusza vezetett.
Hogy miért mondom el mindezt? Mert a kibernetikában ma is ott kísért a mesterségesen előállított
értelmes lény, a homunculus középkori mítosza. Az emberi psziché tulajdonságait felmutató mester­
séges agy megalkotásának lehetőségéről folytatott vitába a filozófusok és a kibernetikusok is nem
egyszer bekapcsolódtak már. Pedig ez meddő vita.
Lehet-e higanyt arannyá változtatni ? - kérdezzük az atomfizikust. - Igen, hangzik a felelet, mi
azonban egyáltalán nem ezzel foglalkozunk. Nem érdekel bennünket az ilyen átváltoztatás, és nem is
befolyásolja munkánk irányvonalát.
Lehet-e valaha olyan elektronikus agyat szerkeszteni, amely az eleven agyvelő megkülönböztethe­
tetlen másolata? Bizonyára, de ennek megoldásával senki sem fog foglalkozni.
Ezek szerint különbséget kell tenni a lehetőségek és a reális célok között. Ámde a lehetőségeknek
mindig megvoltak a maguk „ellenprófétái” a tudományban. Számuk engem gyakran épp úgy meg­
hökkentett, mint az a hevességük, amellyel bizonygatták ennek vagy annak a repülő-, atomtechnikai
vagy gondolkodó gép megépítésének lehetetlen voltát. A legokosabb, amit az ember tehet, az, hogy
távol tartja magát a lehetetlenség prédikátoraival folytatott vitáktól - nem azért, mintha feltétlenül
hinni kellene abban, hogy minden lehetséges, hanem azért, mert a meddő vitákba bonyolódó embe­
rek könnyen szemük elől tévesztik a reális problémákat. Az „antihomunkulisták” abban a szilárd
meggyőződésben tagadják a szintetikus psziché megalkotásának lehetőségét, hogy ezzel az embernek
a saját alkotásai fölötti felsőbbrendűségét védelmezik, hiszen - a véleményük szerint - az ember alko­
tásai sohasem szárnyalhatják túl az ember géniuszát. Ennek a védelemnek csak akkor volna értelme,

* Ellentmondás a melléknévben, ellentmondás a definícióban. - Szerk.

** Utólag. - Szerk.

84
ha bárki valóban géppel akarná helyettesíteni az embert - mi több, nem a munka konkrétan meghatá­
rozott fajaiban, hanem civilizációs méretekben. Ezt azonban senki sem akarja. Nem az a cél, hogy
szintetikus emberiséget hozzunk létre, hanem csak az, hogy a technológia egy új szakaszát nyissuk
meg: a tetszőlegesen nagy bonyolultsági fokú rendszerek korszakát. És minthogy maga az ember,
a teste, az agya éppen az efféle rendszerek osztályába tartozik, ez az új technológia biztosítani fogja
az ember számára, hogy uralja önmagát, a saját szervezetét, ami viszont majd lehetővé teszi az ember
olyan ősi álmainak megvalósítását, mint a hőn vágyott halhatatlanság, sőt talán a ma még megfor-
díthatatlannak vélt folyamatok (pl. a biológiai folyamatok, jelesül az öregedés) megfordítását is. Más
kérdés az, hogy ezek a célok netán majd hamisaknak bizonyulnak, akárcsak az alkimisták aranya.
De még ha mindent megtehet is az ember, nyilván akkor sem teheti meg azt tetszés szerinti módon.
Ha elhatározza, akkor végül minden célt elérhet, de talán előbb érti meg, hogy az ár, amelyet fizetnie
kellene érte, értelmetlenné, abszurdummá teszi magát a célt.
Még ha magunk jelölhetjük is ki a célt, de a hozzá vezető utat a Természet szabja meg. Repülhe­
tünk, de nem egyszerűen a széttárt karunkkal. Járhatunk a vízen, de nem úgy, ahogyan azt a Bibliá­
ban olvashatjuk. Talán a halhatatlansággal gyakorlatilag egyenértékű hosszúéletűséget is kivívhatjuk,
ezért azonban majd le kell mondanunk arról a testi formáról, amellyel a természet ruházott fel ben­
nünket. Talán az anabiózis segítségével szabadon tehetünk évmilliókra nyúló utazásokat - akit azon­
ban felébresztenek jégálmából, az idegen világban találja majd magát, mert a „visszafordítható ha­
lála” idején megváltozott az a világ és az a kultúra, amely őt kialakította. Tehát az anyagi világ, ami­
kor teljesíti kívánságainkat, olyan lépésekre kényszerít bennünket, amelyek megtétele után a cél el­
érését egyaránt tekinthetjük győzelmünknek és vereségünknek.
A környező közeg feletti uralmunk a természetes folyamatok egybekapcsolódásán alapul: ezek
révén kerül elő a szén a bányákból, kelnek messze útra hatalmas súlyok, és hagyják el a futószalagot
csillogó személygépkocsik. S mindez annak köszönhető, hogy a Természet néhány egyszerű törvényé­
ben ismétli meg önmagát, a fizika, a termodinamika és a kémia pedig felismerte ezeket a törvényeket.
A bonyolult rendszereket, mint amilyen az agy vagy a társadalom, ezeknek az egyszerű törvények­
nek nyelvén nem írhatjuk le. Ebben az értelemben még a relativitáselmélet és annak mechanikája is
egyszerű, a gondolkodási folyamatok mechanikája azonban már nem az. A kibernetika azért össz­
pontosítja figyelmét ezekre a folyamatokra, mert célja a bonyolultság megértése és birtokbavétele, az
általunk ismert összes anyagi rendszerek közül pedig a legbonyolultabb az agy. Valószínűnek, sőt
bizonyosnak mondhatjuk, hogy létezhetnek nálánál még sokkal bonyolultabb rendszerek is. Ezeket
majd akkor ismerjük meg, ha megtanuljuk a megszerkesztésüket. A kibernetika tehát mindenekelőtt
oly célok elérésének tudománya, amelyek egyszerű módon elérhetetlenek.
Láttuk egy olyan berendezés sémáját, amely nyolcbillió elemből áll - mondjuk a mérnöknek. - Ez
a berendezés saját energiaközponttal, helyváltoztatásra szolgáló berendezésekkel, a szabályozók
egész hierarchikus rendszerével rendelkezik, és ezeken kívül még egy olyan általános elosztója is van,
amely tizenötmilliárd elemből áll. Az említett berendezés annyiféle funkciót képes teljesíteni, hogy
felsorolásukra egy élet sem elegendő. És mindezek ellenére az a séma, amely nemcsak hogy lehetővé
tette a berendezés felépítését, hanem m a g a f e l i s é p í t e t t e , teljes egészében elfér egy akkora
térben, amely nyolcezred köbmilliméternél nem nagyobb.
A mérnök azt válaszolja, hogy ez lehetetlen. Pedig téved, mert mi az emberi spermium fejéről be­
széltünk; ez tudvalévőén tartalmazza azon információk összességét, amelyek ahhoz szükségesek,
hogy elkészülhessen annak a fajnak egy példánya, amelynek neve: Homo sapiens.
A kibernetika nem holmi „homunkulista” ambícióból foglalkozik az ilyen „vázlatokkal", hanem
azért, mert hasonló rangú konstrukciós feladatok megoldására készül. Ma még nagyon is távol áll
attól, hogy valóban lehetővé váljék számára ilyen konstrukciók megalkotása. Hiszen elvégre az élet­
kora mindössze tizennyolc esztendő. Az evolúciónak több mint kétmilliárd évre volt szüksége a maga
megoldásainak kialakításához. Tegyük fel, hogy a kibernetikának még száz vagy ezer évig fog tartani,
amíg utoléri a fejlődést, az időtartam nagyságrendbeli különbsége még így is a mi javunkra szól.
Ami pedig a „homunkulisták” és .,antihomonkulisták” vitáját illeti, ez az epigenetikusok és a pre-
formisták ádáz biológiai vitájára emlékeztet, és azt mutatja, hogy az új tudomány még a gyermek­
éveit - sőt a csecsemőkorát - éli. A kibernetika további fejlődése során nyomuk sem fog maradni.
Mesterséges emberek nem lesznek, mert semmi szükség sincs rájuk. Nem következik be a gondolkodó
gépek „fellázadása” az ember ellen. Az efféle koncepciók alapjában egy másik ősi mítosz, a sátánról
szóló mítosz rejlik, ámde szó sincs róla, hogy az intellektuserősítőből valaha is Elektronikus Antikrisz-
tus váljék. Mindezeknek a mítoszoknak van egy antropomorf közös nevezőjük: mintegy erre lehet le­
vezetni „a gépek gondolkodási ténykedéseit” . Igazi félreértéshalmaz! Persze, azt nem tudhatjuk, hogy
egy bizonyos „bonyolultsági küszöb” átlépése után az automaták nem mutatják-e majd egy sajátos
„személyiség” jeleit. De ha ez bekövetkezik is, személyiségük valami egészen más lesz, mint az em­
bereké: annyira különbözni fog az emberétől, mint amennyire eltér az emberi testtől egy atomreaktor.
Készen kell lennünk arra, hogy meglepetések, bajok, veszedelmek érnek minket, olyan bajok, ame­
lyeket ma el sem tudunk képzelni - de semmiképp sem lehet szó technikai álarcot öltött középkori
démonok és szörnyek visszatéréséről. Ismétlem: a ránk váró gondokat-bajokat ma még el sem tudjuk
képzelni - legalábbis a legtöbbjüket. Néhányat azért mégis megpróbálunk bemutatni, egy-két gon­
dolatkísérlet keretében.

INTELLEKTUSERŐSÍTŐ

A tudományok matematizálódása általános irányzat: még az olyanoké is, amelyeknek hagyományos

eszköztárából eddig teljesen hiányzott a matematika, így a biológiáé, a pszichológiáé és az orvos-
tudományé, sőt e folyamat lassan átterjed a humántudományokra is - igaz, egyelőre inkább csak
elszigetelt partizánakciók formájában; ilyen próbálkozásokat látunk pl. a nyelvészet (elméleti nyel­
vészet) vagy az irodalomelmélet terén (az információelméletet az irodalmi kutatásokban főként köl­
temények elemzésében használják fel). Ugyanakkor azonban egy szokatlan és mondhatni váratlan
jelenség első jeleivel is összeütközünk: a matematika (mindennemű matematika!) elégtelennek bizo­
nyul egyes, a legfrissebb közelmúltban megfogalmazott célok megvalósítására, és éppen a legesleg­
újabb tudományágak legeslegelőbbre nyomuló kutatási arcvonalszakaszán. Oly célokra gondolunk,
amelyek az önszervező homöosztatikus rendszerek előtt álló feladatokkal kapcsolatosak. Nevezzünk
itt meg - inkább csak a példa kedvéért - néhány alapvető problémát, amelyeknél a szakemberek első
ízben ütköztek bele a matematika említett tehetetlenségébe. Az értelemerősítőknek, vagyis a termelés-
irányítás célját szolgáló önprogramozó automatáknak megszerkesztéséről van szó, végül pedig, mint
a legtágabb feladatról, a mi saját, emberi bonyolultságunk fokának megfelelő egyetemes homöosztát
megalkotásáról.
Az intellektuserősítőnek, melyet először talán Ashby jelölt meg reális tervezői programként, a szel­
lemi tevékenységek területén pontosan meg kell felelnie annak a fizikai erőerősítőnek, amelyet minden
emberirányította gép képvisel. Erőerősítő az autó, az exkavátor, az emelődaru, a szerszámgép és álta­
lában minden olyan berendezés, amelynek vezérlőrendszerébe az embert mint az irányítás tényező-

86
jét és nem mint az erő forrását kapcsolják be. Az egyéni értelmi szinteknek az átlagostól való eltérése
minden látszat ellenére sem nagyobb, mint a fizikai képességek terén tapasztalható eltérések. Az átla­
gos intelligencia-index (melyet a leggyakrabban alkalmazott pszichológiai tesztekkel állapítanak
meg), kb. 100—110-re tehető; a kiemelkedően intelligens személyeknél eléri a 140-150-et, felső határa
pedig, amelyet csak igen-igen ritka esetben ér el, valahol a 180-190 táján fekszik. Az az intellektus­
erősítő egyébként, amely kb. ugyanolyan együtthatóval bír, mint amilyennel az ipari munkás fizikai
erejét a termelés folyamán megsokszorozó erősítő (az általa üzemeltetett gép) dolgozik, 10 000-es
intelligencia-indexet mutatna. Egy ilyen erősítőnek a megszerkesztése nem jelent kevésbé reális lehe­
tőséget, mint az, hogy az ember testi erejénél százszorta erősebb gépet konstruáljunk. Egy ilyen erő­
sítő megalkotásának esélyei egyelőre főként azért eléggé csekélyek, mert inkább egy másik berende­
zésnek - a már említett termelésvezérlő automatának (,,az automatikus gyár homöosztatikus agyá­
nak” ) megszerkesztése áll az előtérben. Én azért maradok meg mégis az intellektus példájánál, mert
ezen könnyebb szemléltetni azt az alapvető nehézséget, amelybe a konstruktőr a hasonló feladatok
során ütközik. Arról van szó, hogy olyan berendezést kell szerkesztenie, amely ,,okosabb, mint ő
maga” . Világos, hogyha az alkalmazott kibernetikában már hagyományosnak számító módszer
alapján akarna eljárni, vagyis ha nekifogna, hogy a megfelelő működési programot kidolgozza a gé­
pének, azzal nem oldaná meg a kitűzött feladatot, minthogy ez a program maga meghúzná a megszer­
kesztett berendezés „intelligenciájának” határát. E probléma látszólag - de csupán látszólag - meg­
oldhatatlan paradoxonnak tűnik, ahhoz hasonlóan, mint az a felszólítás, hogy valaki önmagát emelje
fel a saját hajánál fogva (és ráadásul a lábához kötözött száztonnás súllyal együtt). Valóban ez a
probléma megoldhatatlan, legalábbis a mai kritériumok alapján, amikor feltétlenül megkívánjuk,
hogy az erősítő megépítését megelőzze egy elmélet megalkotása, méghozzá okvetlenül matematikai
elméleté. Létezik azonban - egyelőre csak, mint hipotetikus lehetőség - a feladatnak egy egészen
másfajta megközelítése. Az értelemerősítő belső felépítéséről aprólékos ismereteket nem szerezhe­
tünk. Az is lehetséges, hogy erre nincs is szükség. Lehetséges, hogy ezt az erősítőberendezést „fekete
doboznak” tekinthetjük, vagyis olyan berendezésnek, amelynek belső felépítéséről és egymást köve­
tően változó állapotairól halvány fogalmunk sincs. Minket azonban nem is ezek, hanem kizárólag
működésének végeredményei érdekelnek. Ennek az erősítőnek, mint minden kibernetikai berende­
zésnek, amely „ad magára” , vannak „bemenetei” és „kimenetei” . Köztük terül el tudatlanságunk
birodalma, de mit számít ez, ha ez a gépezet valóban úgy viselkedik, mint egy tízezres nagyságrendű
intelligencia-indexű intellektus?
Minthogy ez új s eddig még sohasem alkalmazott módszer, elismerem, hogy inkább hangzik egy
abszurd burleszkből vett ötletnek, mintsem technológiai termelési receptnek. De íme néhány példa,
amely talán igazolhatja ezt a módszert. Tegyük fel (annál is inkább, mert már meg is csinálták), hogy
egy kis akváriumba, amelyben csillós egysejtűek kolóniája él, némi vasport szórunk. A csillósok az ele-
ségükkel együtt ebből a vasból is lenyelnek egy keveset. Ela mármost az akvárium körül mágneses
mezőt hozunk létre, akkor ez meghatározott módon hatni fog a csillósok mozgására. A mező erejé­
nek változásai jelentik ennek a „homöosztátnak” a „bemeneti jelzéseit” , míg a „kimenet” állapotát
maguknak a csillósoknak a viselkedése határozza meg. Egyelőre nem tudjuk (de nem is érdekes),
mire is lehetne felhasználni ezt a „csillós-mágneses” homöosztátot, és az sem számít, hogy ebben az
alakjában semmi sem emlékeztet arra a bizonyos hipotetikus intellektuserősítőre. Nem is ez a lényeg.
Hanem az, hogy bár az egyes csillósok felépítésének bonyolultságát egyáltalán nem ismerjük, és
nem tudnók még a szerkezeti vázlatát sem megrajzolni úgy, ahogyan egy gép szerkezeti rajza el­
készíthető, mégis ezekből az általunk részletesen nem ismert elemekből sikerült összeállítanunk egy

87
olyan, valamennyi részt magában foglaló egész kibernetikarendszert, amely a rendszertörvényeknek
engedelmeskedik, és amely rendelkezik ,,bemenettel” és „kimenettel” is a jelek számára. A csillósok
helyett pl. bizonyos fajta kolloidokat is alkalmazhatunk, vagy villanyáramot bocsáthatunk több
komponensü oldatokon át, eközben bizonyos anyagok kicsapódhatnak, megváltoztatva az oldat
egészének vezetőképességét, ez a maga részéről kiválthatja a „pozitív visszacsatolási" hatást, vagyis
a jel erősítését idézi elő. Valljuk is be mindjárt, hogy az ilyen próbálkozások eddig még nem jártak
döntő sikerrel, és számos olyan kibernetikus van, aki rosszallóan figyeli, hogy eretnek módon eltávo­
lodnak az elektronikus elemekkel való hagyományos manipulációktól, és új anyagokat, az élő rend­
szerek építőanyagát bizonyos szempontból megközelítő új építőanyagokat keresnek (ez a közeledés
távolról sem merő véletlen!).12
Anélkül, hogy jóslásokba bocsátkoznánk az ilyesfajta kísérletek eredményét illetően, ma már egy
kissé jobban megértjük, hogyan lehet „értelmetlen” elemekből olyan rendszereket létrehozni, ame­
lyek a mi akaratunknak megfelelően működnek. Elvi módszertani változások bukkannak fel magában
a konstruktőri tevékenységnek az alapjaiban. A jelenlegi mérnöki tevékenység némileg az olyan ember
viselkedésére emlékeztet, aki addig meg sem próbálja, hogy átugorja az árkot, amíg előzetesen meg
nem állapította elméletileg az összes fontos paramétereket és azok egymás közti viszonyait: az adott
hely gravitációs erejét, a saját izomerejét, amíg részletesen meg nem ismerkedett tulajdon teste moz­
gásának kinematikájával, a kisagyában lejátszódó irányító folyamatok jellegével stb„ stb. A kiberne­
tikai iskolába tartozó technológus-eretnek egyszerűen csak át akarja ugrani az árkot, és - nem alap­
talanul - úgy véli, hogy ha ez sikerül, akkor azzal a problémát már meg is oldotta.
Eközben a következő tényre támaszkodik: bármely testi cselekvés, pl. az említett ugrás, megköveteli
az agy előkészítő és végrehajtó tevékenységét, ami nem egyéb, mint matematikai folyamatok rend­
kívül bonyolult sorozata (hiszen az agy neuronhálózatának mindennemű munkáját ilyen matema­
tikai műveletsorozatokra vezethetjük vissza). Ámde ugyanaz az ugró, jóllehet az ugrás egész agybeli
matematikája „ott van a fejében” , teljességgel képtelen papírra vetni annak elméleti-matematikai
megfelelőjét, vagyis a szabatos képletek és átalakítások megfelelő számú sorozatát. Ennek, a jelek
szerint, az a magyarázata, hogy az a „biomatematika”, amelyet általában minden élő szervezet - az
egysejtű is - gyakorlatban művel, a klasszikus értelemben vett (az iskolai vagy egyetemi) matematika
nyelvén csakis akkor fejezhető ki, ha az impulzusrendszereket többszörösen is lefordítják az egyik
nyelvről a másikra: a biokémiai folyamatoknak és az idegingerületek áramlatának hangtalan és
„automatikus" nyelvéről a szimbólumok nyelvére, amelyeknek formalizálásával, megszerkesztésével
az agynak egészen más területei foglalkoznak, mint azok. melyek ezt a „velünk született matemati­
kát” közvetlenül ellenőrzik és megvalósítják. A rejtély kulcsa tehát éppen abban rejlik, hogy az intel­
lektuserősítőnek nem kell formalizálnia, konstruálnia, szóba foglalnia, hanem olyan automatikusan
és „naivul” , de ugyanakkor olyan pontosan és hibátlanul is kell dolgoznia, mint ahogyan ugrónk
idegműködése dolgozik - ahhoz, hogy ez az erősítő semmi mást ne tegyen, csak oly módon alakítsa át
a „bemeneten” át érkező ingereket, hogy a „kimeneteken” kész megoldások jelenjenek meg. Sem
az erősítő berendezés, sem a konstruktőre - sem bárki más - sohasem fogja tökéletesen tudni,
hogyan végzi ezt, mégis megkapjuk azt, amire kizárólagosan szükségünk van: az eredményt.
A „FEKETE DOBOZ”

Hajdani időkben minden egyes ember ismerte eszközeinek mind a működését, mind pedig a felépíté­
sét: a baltáét, az íjét, a nyílvesszőkét egyaránt. A fejlődő munkamegosztás egyre inkább csökkentette
ezt az egyéni tudást, míg végül a modern ipari társadalomban éles határ húzódik azok között, akik
a berendezéseket kezelik (technikusok, munkások) vagy használják (a liften járó, a TV-t néző, a gép­
kocsit vezető ember) és azok között, akik ismerik ezeknek a berendezéseknek a felépítését. A ma élők
közt nincs olyan ember, aki a civilizáció rendelkezésére álló valamennyi berendezés felépítését is­
merné. És mégis van valaki, aki magáénak mondhatja ezeknek az ismereteknek az összességét: a tár­
sadalom. Az egyének vonatkozásában részleges (parciális) tudás nyomban teljessé válik, ha az adott
társadalom összes tagjait vesszük számításba.
Ámde az elidegenedési folyamat, amelynek során a termelési eszközök, berendezések ismerete el­
különül a társadalmi tudattól, tovább fejlődik. A kibernetika az, ami ezt a folyamatot tovább foly­
tatja, és sokkal magasabb szintre emeli. Elvben ugyanis olyan kibernetikai berendezések is létrehoz­
hatók, amelyek szerkezetét már senki sem ismeri. így a kibernetikai berendezésből - a szakemberek
által szívesen használt kifejezés szerint - „fekete doboz” lesz. „Fekete doboz” lehet a szabályozó is,
amelyet egy meghatározott folyamatba (a javak termelésébe, gazdasági forgalmazásába, a szállítás
koordinálásába, betegség gyógyításába stb.) kapcsolnak be. A szükséges feltétel az, hogy a ,Jem ene­
tek” bizonyos állapotaira a „kimenetek” bizonyos állapotai feleljenek - és semmi több. Jelenleg még
olyan egyszerű „fekete dobozokat” alkotnak meg, hogy mérnök-kibernetikus még tudja e nagyság­
párok kapcsolatainak jellegét. Ez a kapcsolat valamilyen matematikai függvényben fejezhető ki. Le­
hetséges azonban olyan helyzet is, amelyben még ő, a mérnök-kibernetikus sem ismeri majd a szóban
forgó függvény matematikai kifejezését. A tervezőnek az lesz a feladata, hogy meghatározott szabá­
lyozó tevékenységet végző „fekete dobozt” hozzon létre, de sem maga a konstruktőr, sem más nem
fogja tudni, h o g y a n hajtja végre a „fekete doboz” ezt a tevékenységet. Senki sem fogja tudni, hogy
miféle matematikai függvények fejezik ki a „bemenetek” és a „kimenetek” állapotai közti összefüg­
géseket. És nem is azért nem fogják ismerni őket, mert megismerésük lehetetlen lenne, hanem első­
sorban azért, mert - az felesleges; szükségtelen lesz.
A „fekete doboz” problematikájában nem is a legrosszabb bevezetés talán egy tréfa lesz, amely­
ben a százlábút arról faggatják, hogy miként képes megjegyezni, melyik lábát kell a nyolcvan-
kilencedik után felemelnie. A százlábú, mint ismeretes, hosszan töprengett a kérdésen, és minthogy
nem találta meg a választ, hamarosan éhen halt, mivel nem bírt többé elmozdulni a helyéből. Ez
a százlábú tulajdonképpen maga is egy „fekete doboz” : végrehajt bizonyos tevékenységeket anélkül,
hogy „fogalma volna” arról, hogyan is cselekszi ezt. A „fekete doboz” működési elve igen általános
jellegű, és rendszerint egyszerű is, olyasmi, hogy a „százlábúak járnak” vagy, hogy „a macskák egerész-
nek” . A „fekete doboz” működésének megvan a meghatározott „belső cselekvési programja”, amely
meghatározza viselkedésének minden egyes önálló aktusát.
A mai technológus szerkesztői munkáját a megfelelő tervek és számítások elkészítésével kezdi.
Tehát a hidat, a mozdonyt, a házat, a sugárhajtású repülőgépet vagy a rakétát mintegy kétszer
alkotja meg: először elméletileg, papíron, majd utána a valóságban, amikor a műszaki rajzok és
tervek jelképes nyelvezetét a viselkedési algoritmust - mintegy lefordítja az anyagi műveletek soro­
zatára.
A „fekete doboz” algoritmussal nem programozható be. Az algoritmus ugyanis egyszer s min­
denkorra meghatározott cselekvési program, amelyben eleve mindent megjósolnak. Közérthetően

89
kifejezve, mondhatjuk, hogy az algoritmus szabatos, megismételhető és reprodukálható előírás, amely
lépésről lépésre megszabja, hogyan történjen egy adott feladat megoldása. Bármely matematikai
tantétel formalizált bizonyítása csak úgy algoritmus, mint az egyik nyelvről a másikra fordító szá­
mítógépek programja. Az algoritmus fogalma matematikai eredetű: ezért használom - némileg a
bevett szokás ellenére - a technológiával kapcsolatban. Az elméleti matematikust az algoritmus soha­
sem hagyja cserben: aki egyszer egy matematikai bizonyítás algoritmusát kidolgozta, az biztos lehet,
hogy a bizonyítása sohasem fog „összeomlani” . Ámde az alkalmazott algoritmus, melyet a mérnök
használ, félrevezető is lehet, mert csupán látszólag vesz „eleve mindent” számításba. A híd szilárd­
ságát meghatározott algoritmus alapján állapítják meg, ez azonban nem biztosítja abszolút tartós­
ságát. A híd összeomolhat, ha nagyobb erők hatnak rá, mint amilyeneket a konstruktőr elméletileg
tekintetbe vett. Annyi azonban bizonyos, hogyha egy folyamat algoritmusát ismerjük, akkor - a
megadott határok között - teljes fázissorozatát, e folyamat minden szakaszát is megismerhetjük.
Nos hát, az olyan nagyon bonyolult rendszereknél, mint a társadalom, az agy, vagy a még nem
létező „igen nagy fekete dobozok” , az ilyenfajta megismerés lehetetlen. Az ilyesfajta rendszereknek
nincs algoritmusuk. Dehát hogyan értsük ezt? Hiszen minden rendszer, tehát az agy és a társadalom
is, mindig valamilyen meghatározott módon viselkedik. Viselkedésének módját mindenkor kifejez­
hetjük szimbólumokkal, ez kétségtelen, ámde az adott esetben ez semmit sem jelent, mert az algo­
ritmusnak megismételhetőnek, reprodukálhatónak kell lennie. Lehetővé kell tennie eljövendő álla­
potok megjövendölését - ezzel szemben ugyanaz a társadalom, ha két ízben kerül ugyanabba a hely­
zetbe, egyáltalán nem köteles egyforma magatartást tanúsítani. És ugyanígy állunk minden rend­
kívül bonyolult rendszerrel.
Hogyan építhetünk ilyen „fekete dobozt” ? Tudjuk, hogy elvileg nem lehetetlen. Tetszőleges bo­
nyolultsági fokú rendszer minden előzetes terv, számítás, algoritmuskeresés nélkül is megszerkeszt­
hető. Ezt jól tudjuk, hiszen mi magunk is ilyen „fekete dobozok" vagyunk. Testünk az alárendeltünk,
és adhatunk neki bizonyos parancsokat, pedig nem ismerjük (pontosabban: nem kell ismernünk, mert
nem okvetlen szükséges ismernünk) belső felépítését. Itt ismét visszatérünk annak az ugrónak a hely­
zetéhez, aki tud ugyan ugrani, csak azt nem tudja, hogy ezt miként csinálja, vagyis nem ismeri azok­
nak az ideg- és izomingerületeknek a dinamikáját, amelyeknek eredménye az ugrás. Tehát az algo­
ritmusok ismerete nélkül használható berendezések kiváló példája - minden egyes ember. Az egész
világmindenségben hozzánk „legközelebb” álló ilyenfajta „berendezések" egyike a mi tulajdon
agyunk - hiszen a saját fejünkben hordjuk. És mégis, mind a mai napig nem ismerjük részletesen
ennek az agynak a működését. Mechanizmusainak kutatása önmegfigyelés útján: a pszichológia
történetének tanúsága szerint a legnagyobb mértékben félrevezető, és az összes lehető hipotézisek
leghamisabbikának csapdájába visz. Az agy felépítése olyan, hogy cselekvéseinket lehetővé téve,
maga „háttérben” marad. Ez nyilván nem a konstruktőrünk, a természet álnokságának tudható be,
hanem csupán a természetes kiválogatódás eredménye. A természetes kiválogatódás ruházott fel
bennünket a gondolkodás képességével, mert ennek evolúciós hasznossága volt, és mi azért gondol­
kodunk, anélkül, hogy tudnánk, hogyan is gondolkodunk, mert egy ilyen tudás átadása nem állt
„érdekében” az evolúciónak. Nem rejtett az el előlünk semmit sem: csupán eltávolított tevékenységi
teréből minden olyan ismeretet, amelyet a „saját felfogása szerint” feleslegesnek vélt. Ha a mi fel­
fogásunk szerint mégis szükséges, akkor nekünk magunknak kell megszereznünk.
Ilyen módon a kibernetika által javasolt, szokatlannak tűnő megoldást, amely a gépet teljesen ki­
küszöböli az emberi ismeret szférájából - „népszerű formában”, mi több, igen-igen régen már meg­
valósította a természet.

90
 Lehet, mondhatja valaki, ámde az embert a maga „fekete dobozával”, életproblémáinak optimális
megoldására törekvő testével és agyával az a természet ajándékozta meg, amely évmilliárdok próbál­
kozásainak és tévedéseinek árán konstruálta meg ezeket. Hát az legyen a mi célunk, hogy lemásoljuk
a természet alkotómunkájának eredményeit? S ha igen, hát milyen módon? Csak nem gondoljuk
komolyan, hogy megismételhetjük - ezúttal technikai eszközökkel - az evolúciót? Egy effajta „ki­
bernetikus evolúció” tán milliárd- vagy milliószámra, de legalábbis „csak” százezrével nyelné el az
éveket... És egyáltalán, hogyan kellene hozzáfognunk? Vajon a biológiai vagy az abiológiai oldalá­
ról indítsunk támadást a probléma ellen?
A feleletet nem ismerjük. Bizonyára ki kell próbálni majd az összes lehető utakat, főként azokat,
amelyek - különféle okokból - az evolúció számára zárva maradtak. De nem szándékunk fantázia­
képeket szőni a lehetséges-vagyis elképzelhető - „fekete dobozoknak” mint a technológia megalko­
tóinak témájáról. Nem akartunk egyebet, mint megfogalmazni a feladatot. Tudjuk, hogy nagyon
bonyolult rendszerrel csupán nagyon bonyolult szabályozóeszköz boldogulhat. Éppen ezért kell
ilyen szabályozókat keresnünk: a biokémiában, az élő sejtekben, a szilárd test molekuláris struktúrá­
jában mindenütt, ahol lehet. Tehát tudjuk, mit akarunk és mit keresünk, minthogy tudjuk - hála
tanítónknak, a természetnek - azt is, hogy a feladat igenis megoldható. Nos, annyi mindent tudunk,
hogy az már egymaga félsiker.

A HOMÖOSZTÁTOK ERKÖLCSEIRŐL

Eljött az ideje annak, hogy kibernetikai fejtegetéseink körébe bevonjuk az erkölcs problémáit is.
A valóságban a helyzet ennek a fordítottja: nem mi vagyunk azok, akik az etikai kérdéseket bevezet­
jük a kibernetikába, hanem a kibernetika nőtt meg akkorára, hogy következményeivel mindazt is
átfogja, amit erkölcsnek nevezünk: vagyis azoknak a kritériumoknak a rendszerét, amelyek meg­
szabják a cselekvések értékét; mi több, ez az értékelés merőben objektív szemszögből tekintve, ön­
kényes. Az erkölcs ugyanolyan önkényes, mint a matematika, mert mind a kettőt elfogadott axiómák­
ból, sarkigazságokból vezetjük le logikai megfontolások útján. A geometria egyik axiómájaként fogad­
ható el az az állítás, hogy egy egyeneshez egy rajta kívül fekvő ponton át csupán egyetlen párhuzamos
egyenes húzható. Ezt az axiómát el is lehet vetni, és ekkor eljutunk a nemeuklidészi geometriához.
A lényeg az, hogy tisztában legyünk vele: mikor járunk el az előzetesen megállapítottnak megfelelő
módon - amint ez a geometriai axiómák megválasztásakor történik -, hiszen ezek a feltételek, e ki­
választás tőlünk függ. Erkölcsi axiómának tekinthetjük azt is, hogy a torzszülött gyermeket el kell
pusztítani. így a történelemből ismert „tarpéji” erkölcsöt fogadjuk el sarkigazságnak, amely a leg­
utóbbi időkben a közismert Thalidomid-botránnyal kapcsolatban váltott ki szenvedélyes vitát, és
amelyet végleg elvetettek. Gyakran állítják, hogy vannak történelemfölött álló erkölcsi irányelvek.
Ebből a szempontból a „tarpéji erkölcs” még a legenyhítettebb formájában is (ilyen pl. a gyógyítha­
tatlan betegség miatt gyötrődő emberek megölése, az euthanasia)* erkölcstelenségnek, bűnténynek,
gonoszságnak számít. Tulajdonképpen arról van szó, hogy egy erkölcsi rendszert egy másiknak a
szemszögéből ítélünk meg. Mi persze azt a másikat, a „nemtarpéji” rendszert fogjuk választani; ha

* A haláltusa, főleg a gyógyíthatatlan betegek fájdalmának gyógy- és kábítószerekkel való enyhítése. Másik értel­
mezése a fájdalom nélküli halálnak a gyógyíthatatlan és nagy fájdalmakban szenvedd betegeknél a halál tudatos
előidézése a betegnek és hozzátartozóinak beleegyezésével. - Szerk.

91
azonban elismerjük, hogy ez az ember társadalmi fejlődése során jött létre, és nem isteni kinyilatkoz­
tatás alapján, ezzel egyben el kell ismernünk azt a tényt is, hogy a történelemben gyakorlatilag
különféle rendszerek léteztek. A hirdetett és a gyakorolt erkölcs eltérő voltának kérdése még külön
is bonyodalmakkal terheli problémánkat, ám ezek már nem érdekelnek bennünket, mivelhogy csak
a reális cselekvések bemutatására szorítkozunk, és mellőzzük a kétségtelenül lehetséges maszkolá­
sukat, vagy röviden a megtévesztő információkat. Aki tudatosan hamis információkat ad, az
szóban másféle erkölcsöt vall, mint amit a valóságban követ. Az a tény, hogy ilyen hamis információk­
ra egyáltalán szükség lehet, már önmagában bizonyítja: egyes meghatározott erkölcsi axiómák álta­
lánosan uralkodnak a társadalmi tudatban - máskülönben ugyanis nem volna szükség a tények
eltorzítására. Ámde a különböző civilizációk homlokegyenest ellentétesen értékelhetik ugyanazokat
a tényeket. Hasonlítsuk csak össze a prostitúcióról alkotott mai felfogást a babilóniaiakéval.
A babilóniai prostituált papnők nem személyes haszon reményében adták oda magukat, hanem „fel­
sőbb indokoknál fogva” : vallásuk helyeselte magatartásukat. Amit tettek, teljesen megfelelt a vallá­
sukból eredő erkölcsöknek. Ennek folytán a maguk idejében és a maguk társadalmában nem is vol­
tak megbélyegzettek - ellentétben a mai örömlányokkal, minthogy a mai kritériumok szerint a pros­
titúció erkölcsi rosszat jelent. Tehát ugyanazt a tevékenységet a két különböző civilizáció egymással
szöges ellentétben álló értékeléssel méri.
A kibernetikai automatizálás bevezetése meglehetősen váratlan erkölcsi dilemmákat von maga
után. A nagy kapitalista termelőegységek kibernetizálásának egyik amerikai úttörője, Stafford Beer,
egy „homöosztát-társulás” felépítését követeli, és példaként egy nagy acélmű működési szabályo­
zásának elméletét dolgozta ki részletesen. Az ilyen vállalat „agyának” kell megtalálnia az acélterme­
lési folyamat minden összetevő részének optimális lebonyolítását, oly módon, hogy a termelés maxi­
málisan termelékeny és hatásos, zökkenőmentes, és a kínálat (munkaerő, érc, szén stb.), valamint
a piac igényeinek ingadozásaitól, illetve a rendszer belső változásaitól (a termelés egyenetlenségeitől,
az önköltség nem kívánatos alakulásától, az egy dolgozóra jutó maximális termelés ingadozásaitól)
független legyen. Beer elképzelése szerint az ilyen termelőegységnek ultrastabilis homöosztátnak
kell lennie, amely azon nyomban belső átszerveződéssel felel az egyensúly minden megbomlására, és
ilyen módon válik újból kiegyensúlyozottá. Beer szakember-bírálói, akiknek ezt az elméleti modellt
bemutatták, arra mutattak rá, hogy hiányzik belőle a - „vallás” . Beer ugyanis a maga homöosztát-
vállalatát (homöosztát-acélmüvét) tudatosan az élő szervezet működési elvei alapján mintázta meg.
Ámde a természetben az organizmusok „értékének” tulajdonképpen egyedüli lényeges kritériuma
az, hogy képesek fennmaradni - mégpedig bármi áron. Vagyis szükség esetén más organizmusok
elfogyasztásának árán is. A természetbúvár megérti, hogy a természetben nem léteznek „erkölcsi
értékrendszerek”, az éhes ragadozók viselkedését nem tekinti „amorálisnak” , erkölcsi rossznak. Fel­
merül a kérdés: vajon az „acélmű-organizmus” megteheti-e, vagyis van-e „joga” rá, hogy szükség
esetén felfalja versenytársait. Hasonló, talán egy kissé kevésbé drasztikus kérdés sok akad. Vajon az
ilyesfajta homöosztát-egységnek a maximális termelésre kell-e törekednie vagy a maximális haszon­
ra? És mi lesz akkor, ha bizonyos idő eltelte után az elkerülhetetlen technológiai földindulások az
acéltermelést feleslegessé teszik? Vajon az ilyen termelőrendszer „agyába” betáplált „túlélési ten­
denciának” végre kell-e hajtania magának az üzemnek a teljes átépítését, pl. úgy, hogy műanyag­
termelésre szervezi át önmagát? De miért éppen a műanyagtermelésre? És mi legyen ebben a totális
reorganizációban az „agy” számára a vezérfonal, a döntő motívum? - Talán a maximális társadalmi
hasznosság? Avagy megint csak a profit nagysága?
Beer megkerüli, hogy ilyen kérdésekre választ adjon, amikor kijelenti, hogy a vállalat „agya”

92
fölött még ott áll a tulajdonosok felügyelő tanácsa, amelynek a legáltalánosabb és legfontosabb kér­
désekben döntenie kell. Az agynak pedig csak az a kötelessége, hogy optimálisan valósítsa meg ezeket
a döntéseket.13
Ezáltal Beer lemond a saját koncepciójának „önműködően önszervező” elvéről, és az összes „er­
kölcsi” kérdéseket a „fekete dobozon” kívülre helyezi: a felügyelő tanács hatáskörébe utalja. Ez
azonban csak látszatmegoldás. A „fekete doboz” ugyanis, még ha ily módon korlátozzák is, mégis
hoz majd erkölcsi jellegű döntéseket, pl. munkások elbocsátásáról vagy a bérek csökkentéséről intéz­
kedik, ha az acélműnek mint egésznek optimális működési elve ezt megköveteli. Könnyen elképzel­
hető az is, hogy sor kerül Beer homöosztát-acélműve és olyan egyéb berendezések közötti „létért
való küzdelemre” , amelyeket más tőkéscsoportok szolgálatában álló kibernetikusok terveztek. Vagy
annyira korlátozottak lesznek a tevékenységükben, hogy állandóan az ember-„managerhez” fordul­
nak majd döntésért (tönkretegyék-e a versenytársat, mert alkalom nyílt rá stb.), vagy pedig az
erkölcsi következményekkel járó tevékenységük köre kiszélesedik. Az előbbi esetben a homöosztát-
termelő alapvető önszabályozási elvét sértik meg. Az utóbbi esetben a homöosztátok az emberi
sorsokra kezdenek majd hatni - gyakran az alkotóik által előre nem is sejtett módokon és előfor­
dulhat, hogy egy ország gazdasága a maga egészében összeomlik, csupán amiatt, mert a homöosztá­
tok egyike túlságosan is jól teljesíti a rábízott feladatot: szétzúzza összes versenytársát...
S hogy az első esetben miért sértik meg a „fekete doboz” működési elvét? Hát azért, mert egy
ilyen „doboz”, egy ilyen szabályozó a legkevésbé sem hasonlatos az emberhez, oly értelemben, hogy
kérdéseket lehetne hozzá intézni az egyes szakaszokban általa hozott döntésekre vonatkozóan
(tevékenységének társadalmi következményeit illetően), és hogy képes volna válaszolni ezekre a kér­
désekre. Mellesleg megjegyezve, gyakran még az ember-„manager” sem ismeri döntéseinek eme tá­
volabbi következményeit. Az a „fekete doboz” , amelynek az volna a feladata, hogy az acélmű „fenn­
maradását segítse” válaszolva a „bemenetek” (a szénárak, a vasércárak, a gépárak, a bérszínvonal),
valamint a „kimenetek” (az acél piaci ára, egyes fajtái iránti kereslet) minden ingadozására - egészen
más berendezés volna, mint ez a „fekete doboz” , amelynek mindezeken felül még a dolgozók, sőt
talán még a konkurrensek érdekeit is számításba kell vennie. Az előbbi, mint termelő, eredményesebb
lesz az utóbbinál. Ha a bemeneti programba, a működés „axiomatikus magvába” betáplálják mind­
azoknak a munkatörvényeknek a paragrafusait is, amelyek a piacon jelenlevő összes termelőkre köte­
lezőek, ezáltal korlátozható a homöosztátnak a dolgozók kárára történő működése, de növelhető ez
a kár, pl. a konkurrens cégek vagy a más tőkésországokban működő acéltermelők rovására. A leg­
fontosabb azonban az, hogy a „fekete doboz” egyáltalán „nem tudja”, hogy tulajdonképpen mikor
kinek a kárára működik, és azt sem lehet tőle megkívánni, hogy döntéseinek ilyen eredményéről
értesítse az embereket - hiszen, „fekete doboz” lévén, már ex definitione* senki, még a saját konst­
ruktőrje sem ismeri belső állapotát. A homöosztatikus szabályozók bevezetésének éppen ilyen jellegű
következményeire gondolt Norbert Wiener, amikor Cybernetics c. alapvető munkájának új kiadásá­
ban külön fejezetet szentelt működésük kiszámíthatatlan hatásainak. Feltehető, hogy az ilyenfajta
veszedelmeket eleve kiküszöböli egy magasabb típusú „fekete doboz” beállítása, amely mint „irá­
nyító gép” vezetné nem az embereket, hanem az önálló termelők neki alárendelt „fekete dobozait” .
Egy ilyen lépés következményeinek mérlegelése igen érdekesnek látszik.

* Meghatározásából fakadóan. - Szerk.

93
AZ EL E K T R O K R Á C ÍA V E S Z E D E L M E I

Arra törekedve, hogy elhárítsuk a különálló termelőegységeket szabályozó „fekete dobozok” mű­
ködésének társadalmilag káros következményeit, eljutottunk tehát odáig, hogy Legfelsőbb Szabá­
lyozóként a gazdasági hatalom trónjára egy „Fekete Dobozt” ültettünk. Tegyük fel, hogy ez korlá­
tozza a termelés szabályozóinak szabadságát, mert a törvényhozással egyenértékű programozással
kötelezi őket arra, hogy vegyék tekintetbe a munkajog előírásait, a konkurrensek iránti lojalitás el­
vét, a munkaerő-tartalék (vagyis a munkanélküliség) felszámolására irányuló törekvést stb. Lehetsé­
ges ez ? Elméletileg - igen. A gyakorlatban azonban az ilyen programozás rengeteg sokféle különböző
- enyhén szólva - alkalmatlanságot hord a méhében.
A „fekete doboz”, mivel igen bonyolult rendszer, nem írható le, algoritmusát senki sem ismeri, és
nem is ismerheti, működése valószínűségi jellegű, vagyis, ha két ízben kerül ugyanabba a Helyzetbe,
nem kell feltétlenül egyformán eljárnia. Ráadásul - és talán ez a leglényegesebb - a „fekete doboz”
'olyan gép, amely konkrét működése során elkövetett saját hibáiból tanul. A kibernetika alapjaiból
következik, hogy a gazdasági hatalmat gyakorló „Fekete Doboznak” , a gazdaság urának megépí­
tése úgy, hogy eleve mindentudó legyen, és előreláthassa hozott döntéseinek minden lehetséges követ­
kezményét - lehetetlen. Ámde a szabályozó - az idő függvényében - megközelíti ezt az eszményt.
Hogy milyen gyorsan, azt nem tudjuk meghatározni. Lehet, hogy eleinte seregnyi szörnyű krízisbe
sodorja az államot, s aztán fokozatosan megszabadítja a bajoktól. Talán kiderül, hogy a működési
programjába betáplált axiómák ellentmondanak egymásnak (pl. lehetetlen egyidejűleg végrehajtani
a termelőfolyamatok rentábilis automatizálását és megkövetelni a munkanélküliség felszámolását is,
ha ezekkel párhuzamosan nem tesznek megy egy sereg intézkedést, pl. az állam vagy a tőkeköltségére
való átképzését azoknak, akik az automatizálás miatt elvesztik munkájukat stb.). Mi történjék ilyen
esetben? Aligha vállalhatjuk egy ilyen bonyolult feladat pontos elemzését. Csak ennyit mondhatunk:
a „fekete doboz” , akár mint a termelésnek egyik alárendelt láncszemében működő szabályozó, akár
mint állami szintű, egyetemes szabályozó, nem teljes tudással működik. Másképp nem is lehetséges.
Tételezzük fel, hogy nagyszámú próbálkozás és tévedés árán - emberek millióit döntve e közben sze­
rencsétlenségbe -, a „Fekete Doboz” a Gazdaság Ura olyan óriási mennyiségű tudást halmoz fel,
amely hasonlíthatatlanul nagyobb ismerethalmazt jelent, mint az összes tőkés gazdasági szakértők
együttes tudása. Ám még akkor sem lenne semminemű biztosíték arra, hogy az újabb okok által
kiváltott legközelebbi ingadozást nem kísérli-e meg oly módon megszüntetni, hogy attól mindenkinek,
még a tervezőinek is égnek mered a haja. Ezt a lehetőséget egy konkrét példán kell megvizsgálnunk.
Tegyük fel, hogy a gazdasági életet szabályozó „fekete doboz” prognosztikai blokkja („alrend­
szere”) olyan veszedelmet jelez, amely a sok ingadozás után végre szerencsésen elért homöosztatikus
egyensúlyi állapotot fenyegeti. Ez a veszedelem abból ered, hogy a természetes szaporulat nagyobb,
mint amekkora népességnek emberi szükségleteit a civilizáció akkori állapotában képes volna kielégí­
teni. Éppen az adott szaporulati szint hozza magával, hogy az életszínvonal szakadatlanul csökkenni
kezd - a következő esztendőtől, vagy akár harminc év elteltétől kezdve. Tételezzük fel azt is, hogy
ezzel egyidejűleg a „fekete dobozba” az egyik „bemenetén” át, valami olyan, az egészségre teljesen
ártalmatlan vegyszer felfedezéséről érkezett információ, amely annyira csökkenti az ovuláció lehető­
ségét, hogy rendszeres szedése esetén a nők a jelenleg normális száznál több nap helyett, évenként
csak alig néhány napon lesznek képesek a fogamzásra. A „fekete doboz” erre azt a döntést hozza,
hogy a szóban forgó vegyszer kívánatos kis mennyiségét az egész állami vízvezeték-rendszerben hozzá
kell adni az ivóvízhez. Persze, az akció sikerének érdekében az eljárás titokban tartását is el kell ren-

94
delnie, mert különben a természetes szaporulat paramétere megint csak emelkedő tendenciát mu­
tatna: hiszen bizonyára sok ember igyekeznék a szert nem tartalmazó vizet inni - pl. a folyókból,
a kutakból véve a vizet. Ezzel tehát a „fekete doboz” dilemmába kerül: vagy informálja a társadal­
mat, és az ellenállására számíthat, vagy nem informálja, és ezzel megmenti - a közjó érdekében - az
egyensúlyi állapotot. Mármost tegyük fel, hogy a „fekete doboznak” effajta „kriptoXratikus” * haj­
lamai elleni védekezésül betáplálták a programjába az összes elhatározott változtatásai közzétételét.
Beépítettek ezenkívül a „fekete dobozba” még egy vészféket is, amely a leírthoz hasonló esetekben
mindenkor működésbe jön. Tehát a szabályozó tanácsadó szerve, amely emberekből áll, meghiúsít­
hatja azt a tervet, amit a „fekete doboz” kidolgozott. A nehézség azonban abban rejlik, hogy ilyen­
fajta egyszerű helyzet meglehetősen ritkán fog előállni, s a „döntést hozó szerv” az esetek túlnyomó
többségében nem tudja majd eldönteni, hogy vajon nem érkezett-e el az ideje a „vészfék” meghúzásá­
nak. Ezenkívül a vészfék túlgyakori használata a „doboz” egész szabályozó működését könnyen illu­
zórikussá teheti, s ezzel az egész társadalmat teljes káoszba döntheti. Már nem is beszélek arról, hogy
a legnagyobb mértékben homályos, kinek az érdekeit fogja tulajdonképpen az a bizonyos „tanács­
adó testület” képviselni. A mai Egyesült Államokban például egy ilyesfajta „szerv” megakadályozná
az ingyenes orvosi ellátás és a nyugdíjrendszer bevezetését (pontosan ezt tette ott a Kongresszus
akkor, amikor az ilyen változtatásokra javaslattevő „doboz” szerepét J. Kennedy elnök vállalta:
visszatartották azzal, hogy „meghúzták a vészféket”). Bárkinek is az érdekét képviselné az ilyen
„szerv” , azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a „fekete doboz” képességeit nem szabad le­
becsülni. Valószínű, hogyha egyszer, kétszer, háromszor „megfékezik” működése közben, akkor
bizonyára másfajta stratégiát fog kidolgozni. Például arra fog törekedni, hogy az emberek lehetőleg
későn házasodjanak, mivel a kevesebb gyermek gazdaságilag különösen előnyösnek bizonyul; ha
pedig ez sem vezetne kielégítő eredményre, akkor még kerülőbb utakon kíséreli meg a természetes
szaporulat csökkentését. Tegyük fel, hogy létezik olyan gyógyszer, amely elejét veszi a fogak szúva-
sodásának, s egyúttal a gyógyszer szedése az esetek bizonyos százalékában a gének mutációját idézi
elő. Tételezzük fel, hogy ez az új („mutált”) gén egyedül még nem is csökkenti a termékenységet,
hanem csak akkor, amikor egy másik ugyancsak mutált génnel találkozik. Ez utóbbit egy másik,
már régóta használt gyógyszer hatása idézte elő. Ez a másik gyógyszer - tételezzük fel -, az emberi­
ség hímnemű felét az idő előtti megkopaszodás kellemetlenségeitől szabadította meg. Nos, a „fekete
doboz” minden lehető módon általánossá igyekszik majd tenni a fogszúvasodást megelőző gyógyszer
használatát, és ezáltal el is éri óhajtott célját: bizonyos idő múltán mindkét mutált (recesszív) gén
mennyisége annyira megszaporodik a népességben, hogy egyesülésük gyakorivá válik, s ennek folytán
a természetes szaporulat csökkenése bekövetkezik. Felvethető azonban a kérdés: miért nem ad a
„fekete doboz” kellő időben információt a közönségnek erről a lépéséről - hiszen mondtuk, hogy a
beletáplált működési szabály szerint i n f o r m á c i ó t k e l l adnia minden olyan változtatásról,
amelynek bevezetésére készül?
Nem azért mulasztja el a közösség informálását, mintha valami „ravaszság” vagy valami „démoni”
szándék vezetné, hanem egyszerűen azért, mert maga sem fogja tudni, hogy tulajdonképpen mit is
cselekszik. Hiszen nem lesz ez semmiféle „elektronikus sátán” , nem lesz ismereteket közönséges
ember módjára vagy emberfölötti ember módjára szerző és mindenttudó lény - hanem csak egy olyan
berendezés, amely szüntelenül kapcsolatokat, statisztikai korrelációkat, kölcsönös függéseket keres
a millió és százmillió számra felmerülő különálló társadalmi jelenségek között. S minthogy szabá­

* Titkos hatalom. - Szerk.

95
lyozói minőségében a gazdasági viszonyok optimalizálására kell törekednie, ezért a közösség magas
életszínvonala az ő saját egyensúlyi állapotát is biztosítja. A természetes szaporulat állapota pedig
ezt az egyensúlyt fenyegeti. Érkezzen el a pillanat, amikor felfedezi a természetes szaporulat c s ő k -
k e n é s e és a fogszúvasodást megelőző gyógyszer használata közti egyenes összefüggést. Tudósítja
erről a „testületet”, emez pedig kutatásokat végeztet, és megállapítja, hogy ez a gyógyszer n e m
csökkenti a termékenységet (a „testület” tudósai kísérleteiket ugyanis állatokon végzik, amelyek
természetesen nem fogyasztják a kopaszodás elleni szert). A „fekete doboz” semmit sem titkol el az
emberek elől, hiszen jómaga semmit sem tud a mutációkról, a génekről, sem pedig a kétfajta gyógy­
szer alkalmazása és a termékenység csökkenése közti oksági kapcsolatról. A „fekete doboz” mind­
össze a keresett összefüggést deríti fel, és igyekszik ezt a korrelációt felhasználni. Ámde ez a példa is
a leegyszerűsítés bűnében leledzik, jóllehet nem is valószínűtlen (amint azt a Thalidomid-história
is tanúsítja). A valóságban a „fekete doboz” még inkább kerülő utakon fog haladni, még inkább
lépésről lépésre fog haladni, „nem tudva, hogy mit cselekszik” - minthogy ultrastabilis egyensúlyi
állapotra törekszik, az általa felderített és az egyensúlyi állapotának fenntartására felhasznált korre­
lativ összefüggésekben rendkívül bonyolult folyamatok tükröződnek, amelyeket nem kutat, amelyek­
nek okait nem ismeri (illetve nem köteles ismerni). Végül tehát száz év múlva kiderülhet, hogy az
életszínvonal emelkedéséért és a munkanélküliség csökkentéséért olyan árat kellett fizetni, amit előre
senki sem látott: minden hatodik gyereknek bozontos farka nő vagy a társadalom általános intelligen­
cia-indexe csökken (mivelhogy minél értelmesebb valaki, annál inkább akadályozza a gép szabályozó
tevékenységét, az tehát az ilyenek számának csökkentésére fog törekedni). Véleményem szerint nyil­
vánvaló, hogy a gép „axiómatikája” nem képes eleve számításba venni minden lehetőséget - kezdve
a bozontos faroktól egészen az általános elhülyülésig. így tehát redukciót hajtottunk végre, a „Fe­
kete Doboznak” mint az emberi társadalom Legfelsőbb Szabályozójának elméletével egészen eljutot­
tunk a reductio ad absurdumig.

KIBERNETIKA ÉS SZOCIOLÓGIA

A „fekete doboznak” mint társadalmi jelenségek szabályozójának elmélete több ok miatt szenvedett
kudarcot.
Először is: más dolog az, egy e l ő r e m e g a d o t t rendszert szabályozni, tehát pl. egy olyan
szabályozó megalkotására törekedni, amelynek a kapitalista társadalom homöosztázisát kellene
fenntartani, és megint más dolog egy megfelelő szociológiai tudományra támaszkodva t e r v e z e t t
rendszert szabályozni.
Elvileg bármilyen bonyolult rendszer szabályozható. De egyáltalán nem biztos, hogy a szabályo­
zott rendszer - ha a társadalom az - örülni fog akár az alkalmazott módszereknek, akár azok ered­
ményeinek. Ha a rendszer, mint amilyen a kapitalista, hajlamos arra, hogy az önmaga gerjesztette
konjunktúrák és válságok által életre hívott ingadozásokba essék, akkor előfordulhat, hogy a sza­
bályozó az ingadozások kiküszöbölésének céljából olyan eljárásokat alkalmaz, amelyeket heves
ellenkezéssel fogadnak. Könnyű elképzelnünk a Stafford Beer kigondolta „homöosztatikus acélmű”
tulajdonosának reagálását, ha ennek a homöosztátnak az „agya” azt közölné vele, hogy a homöosz-
tázis további megőrzéséhez a termelési eszközök államosítása vagy legalább a haszonnak a felére
való csökkentése szükséges. Ha adott egy rendszer, akkor adottak azok a törvények is, amelyek
bizonyos változékonysági határokon belül a viselkedését megszabják. Nincs az a szabályozó, amely

96
megváltoztathatná e törvényeket: ezt csak csoda tehetné meg. A szabályozó csupán választhat a
rendszer megvalósulható állapotai között. A biológiai szabályozó - az evolúció - vagy a szervezetek
nagyságát, vagy a mozgékonyságát növelheti. Bolhafürgeségíí bálna nem keletkezhet. A szabályozó
tehát kompromisszumos megoldásokat kénytelen keresni. Ha bizonyos paraméterek „érinthetetle­
nek” - mondjuk pl. a magántulajdon -, akkor a lépések közti választás lehetősége csökken, és elő­
fordulhat, hogy a rendszer „egyensúlyának” biztosítására az egyedüli eszköz az erőszak alkalmazása.
Az „egyensúly” szót azért tettük idézőjelbe, mert ez az összeomlani készülő és csak vaspántokkal
összetartott ház egyensúlya. S aki erőszakkal fojtaná el az öngerjesztő rendszer ingadozásait, az el­
vetné a homöosztázis elvét, mivel az önszervezést az erőszakkal cserélné fel. így jöttek létre a hata­
lomnak olyan történelmileg ismert formái, mint a tirannizmus, az abszolutizmus, a fasizmus stb.
Másodszor, a szabályozó szempontjából, a rendszer egyes elemeinek csak annak tudásával kell
rendelkezniük, ami a működésükhöz szükséges. Ez az elv, amely nem találkozik ellenkezéssel a gép
vagy az élő organizmus esetében, ellentétben áll az emberek kívánalmaival: mi ugyanis, mint
egy társadalmi rendszer részei, nemcsak a saját viselkedésünkre vonatkozó információkat igyek­
szünk megszerezni, hanem azokat is, amelyek a rendszer egészét illetik.
Amennyiben a társadalomba bekapcsolt „nem-emberi” szabályozó (egy „fekete doboz”) a krip-
tokráciának ilyen vagy amolyan megnyilvánulása felé vonzódik, akkor a társadalmi homöosztázis-
nak a „kormányzó gépezet” felhasználására irányuló bármely formája egyszeriben nemkívánatossá
válik. Ha a fentebb említett esetek közül a második következik be - a szociológiai tudomány alapján
tervezett rendszer szabályozása -, akkor sincs arra biztosíték, hogy az elért egyensúlyt a jövőben sem
fogja semmi fenyegetni. Azok a célok ugyanis, amelyeket a társadalom tűz ki maga elé, nem azo­
nosak minden időkre. A homöosztázis nem „öncélú fennmaradás” , nem stabilitás a stabilitásért,
hanem ideologikus jelenség. Ezért kezdetben, a tervezéskor, a szabályozó és a neki alávetett társa­
dalom céljai kölcsönösen fedni fogják egymást, később azonban antagonisztikus érdekek is fel­
merülhetnek. A társadalom nem vetheti le magáról a saját sorsa fölötti döntés terhét, s nem ruház­
hatja át ezt a szabadságot egy kibernetikus szabályzó hatalomra.
Harmadszor, a szabadsági fokoknak az a száma, amelyet a társadalom fejlődése során birtokol,
nagyobb, mint a bioevolúció szabadsági fokainak száma. A társadalom képes rá, hogy hirtelen meg­
változtassa a formáját, képes hirtelen módon, ugrásszerűen megjavítani egyes tevékenységi területeit
azzal, hogy „kibernetikus igazgatókat” állít be ezekre a területekre, bár korlátozott, de igen tág telj­
hatalommal. A bioevolúcióban mindezek a forradalmi változtatások lehetetlenek. így hát a társa­
dalom a belső tevékenységnek nagyobb fokú szabadságával rendelkezik, mint az egyedileg tekintett
élő szervezet (amellyel régebben gyakran összehasonlították), sőt még annál is nagyobb fokú ez a
szabadság, mint amivel a bioevolúcióban részt vett szervezetek együttesen rendelkeztek.
A történelemből különféle társadalmi formációk ismeretesek: osztályozás szempontjából ezek
mintegy egy felsőbb hierarchikus rendszer egységeinek, „típusainak” tűnnek. A formákon belüli
kapcsolatok dinamikáját meghatározza ugyan a gazdaságuk, de nem egyértelműen. így ugyanaz a
társadalmi forma - paramétereinek meghatározott határai között variálva - különféle gazdasági
modelleket használhat fel. Ámde ezeknek a paramétereknek részértékei alapján nem válik lehetővé
a társadalmi forma meghatározása. A kapitalista rendszerben is virágozhat a szövetkezeti mozgalom,
de a rendszer ettől még kapitalista marad. Csupán a lényeges paraméterek egész sorának egyidejű
megváltozása változtatja meg nemcsak az adott gazdasági modellt, hanem a ráépülő társadalmi forma
típusát is, mivel ilyen esetben a társadalmi viszonyok összessége alakul át. Ilyen módon más dolog

97
az a d o 11 társadalmi forma szabályozója, és ismét más dolog az olyan szabályozó, amely az adott
formációt (ha szükségesnek tartja) m á s i k társadalmi formává alakíthatja át. Minthogy az emberek
maguk igyekeznek dönteni abban a kérdésben, milyen társadalmi rendszerben fognak élni, valamint
abban is, hogy milyen gazdasági modellt kívánnak realizálni, s végül, hogy milyen célokat valósítson
meg a társadalmuk, hiszen elvégre ugyanaz a társadalom i n k á b b a világűrkutatás fejlesztését he­
lyezheti előtérbe, vagy i n k á b b a biológiai autoevolúcióval foglalkozhat - mindezekre való tekin­
tettel a társadalmi rendszerek gépi szabályozása, noha lehetséges, de semmiképp sem kívánatos.
Más lapra tartozik az, ha az ilyen szabályozást egy-egy konkrét (gazdasági, közigazgatási stb.)
kérdés megoldására, vagy pedig a társadalmi folyamatoknak számítógépekben, illetve más bonyolult
rendszerekben való modellezésére alkalmazzák avégből, hogy alaposan megismerjék ezeknek a fo­
lyamatoknak dinamikai törvényeit. Mert nagy különbség van a között, ha kibernetikai módszere­
ket alkalmazunk a társadalmi jelenségek kutatásában, hogy kijavíthassuk a hibákat, és a között,
ha a kibernetikai szerkesztés gyümölcseit trónra ültetjük, „kezükbe adjuk” a hatalmat. Kiberne­
tikus szociológiára van szükség, de nincs szükség kormányzó gépeket építő mérnöki tevékenységre.

Hogyan kell tehát elképzelnünk a kibernetikus szociológia tárgyát? Ez túlságosan tág körű téma
ahhoz, hogy akár csak körvonalazhassuk is. Hogy azonban ez a terminus, szakkifejezés ne maradjon
üres szó, íme néhány tájékoztató megjegyzés.
A homöosztázis, amelyben a civilizáció él, az ember társadalmi fejlődésének terméke. A társada­
lom egész története folyamán, a legősibb időktől kezdve foglalkozott a rendszer egyensúlyát meg­
őrző szabályozó tevékenységgel. Gondolható: az emberek nem ismerték fel kollektív tevékenységük­
nek ezt a belső értelmét, aminthogy azt sem, hogy gazdasági-termelési létük határozza meg a társa­
dalmi rendjük formáját. Azonos anyagi fejlődési szinten álló társadalmakban, amelyeknek gazdasága
is analóg, az élet ama nem termelési szférájában, amelyet kulturális felépítménynek nevezünk,
különböző struktúrák keletkeznek. Azt mondhatjuk, hogy ahhoz hasonlóan, ahogyan az ősi cso­
portos együttműködés elkerülhetetlenül vezetett a nyelv keletkezéséhez, vagyis az artikulált kom­
munikációs rendszer megjelenéséhez, de azt már egyáltalában nem határozta meg, hogy m i l y e n
lesz ez a nyelv (finnugor csoportba tartozó vagy valamelyik más nyelvcsalád tagja), ugyanígy a ter­
melési eszközök fejlődésének meghatározott szintje kiváltja a társadalmi osztályok megjelenését, de
azt nem határozza meg, hogy az adott társadalomban az emberek közötti viszonyoknak milyen
fajtáit fogadják el.
A nyelv konkrét fajtái, akárcsak az emberek közötti kapcsolatok, a véletlen törvénye alapján ke­
letkeznek, - valószínűségi törvényeknek engedelmeskedve, alakulnak ki. Az eltérő kultúrkörök megfi­
gyelőjének szemében legirracionálisabbnak tűnő, legmegmagyarázhatatlanabb társadalmi kapcsola­
tok és törvények, parancs- és tilalomtípusok elvileg mindig egy célra irányultak; hogy csökkentsék
az egyéni cselekvések spontaneitását, kaotikus voltát, hogy nullára redukálják azokat az eltéréseket,
amelyek az egyensúlyi állapot megbontásának potenciális forrásait jelentik. Addig amíg az etnológust
és az antropológust mindenekelőtt a hitek tartalma, a szociális és vallási pragmatika, vagyis a beava­
tási szertartások, az adott társadalomban uralkodó családi kapcsolatok, a nemek kapcsolata, nem­
zedéki kapcsolatok típusa stb. érdekelheti, a szociológus-kibernetikus kénytelen kutatásait az ilyen
vagy amolyan szertartások, előírások, magatartási szabályok tartalmától nagymértékben elvonat­
koztatni, és struktúrájuk fő jellemzőit kell kutatnia, mert ez a struktúra jelenti a visszacsatolásoknak
azt a rendszerét, azt a szabályozó berendezést, amelynek jellemzői egyaránt meghatározzák az egyéni
szabadság és a dinamikus egésznek tekintett társadalmi rendszer stabilitásának határait.

98
 Az ilyen elemzésről lehet áttérni az értékelésre, az ember ugyanis, természetének plaszticitása foly­
tán a legkülönfélébb kulturális modellek nyújtotta életformákhoz képes alkalmazkodni. A legtöbb
modellt mégis elutasítjuk, minthogy szabályozó struktúrájuk ellenérzésünket váltja ki. Ez az ellen­
érzés a lehető legésszerűbb, minthogy objektív értékítéleteken alapul, és nem azon a szimpátián,
amivel mint meghatározott „kulturális modell” elemei rendelkezünk. A szociosztázis ugyanis egyál­
talában nem követeli meg a cselekvés és a gondolkozás különféleségének, vagyis a személyes szabad­
ságnak olyan szűkítését, amilyen a múltban gyakorlat volt, és még ma is az. Kimondhatjuk, hogy
a szabályozó rendszereknek a többségét, különösen a primitív társadalmakban a korlátozásoknak
jelentős túlméretezettsége jellemezte. Márpedig a családi, a társasági, a mindennapos, a szerelmi stb.
életben az ilyen korlátozások túlméretezettsége ugyanolyan kevéssé kívánatos, mint a hiányos
szabályozás. Kétségtelen, hogy minden társadalom számára létezik a parancsoknak és tilalmaknak
valamiféle szabályozó optimuma.
Mindez igen rövid, sommás felvázolása a kibernetikus-szociológust érdeklő számtalan témák
egyikének. A kibernetikus-szociológus tudománya a történelemben létező rendszerek kutatásával
foglalkozik, és ezzel egyidejűleg törekszik a szociosztázis optimális modelljének elméletét megterem­
teni (optimálisnak a feltételesen elfogadott paraméterek szempontjából értendő). S minthogy itt a
szerepet játszó tényezők száma óriási, ezért lehetetlen valamiféle matematizált, „végleges” társadalmi
képletet találni. A problémát csak a fokozatos megközelítéses módszerrel lehet vizsgálni, az egyre bo­
nyolultabb modellek tanulmányozása útján. És ismét visszatérünk a „fekete dobozokhoz”, de most
már nem lépnek fel többé a jövendő „elektronikus főkormányzó” vagy emberfölötti bölcs szerepében,
aki megszabja az emberiség sorsát - nem, most már csupán „kísérleti gyakorló teret” jelentenek, most
már csak kutatási eszközök, amelyeket arra a célra alkalmazunk, hogy választ kapjunk olyan bonyo­
lult kérdésekre, amelyekre segítségük nélkül az ember nem volna képes megtalálni a választ. Egy
mindenképpen bizonyos: a végső döntésnek, valamint a cselekvési tervezésnek is, az emberek kezében
kell lennie.

A HIT ÉS AZ IN FO RM Á CIÓ

A filozófusok évszázadok óta azon fáradoznak, hogy logikailag megalapozzák az indukciónak, mint
a jövőt a múlt tapasztalataira támaszkodva megjósló, meghatározó következtetési módszernek az
illetékességét. Ez egyiküknek sem sikerült. Nem is sikerülhetett, hiszen az indukció, amelynek ős­
csírája az amőba feltételes reflexe, nem egyéb, mint az a törekvés, hogy a nem teljes információból
teljeset csináljunk. Ez a törekvés azonban már önmagában is az információelmélet ama törvényének
megsértését jelenti, amely szerint egy elszigetelt rendszerben az információ csökkenhet vagy meg­
őrizheti állandó nagyságát, de semmi esetre sem növekedhet. S ennek ellenére az indukciót, akár
feltételes reflex formájában (a kutya azért „hiszi”, hogy a csengetés után enni kap, mert eddig így
történt, és e „hitét” nyálkiválasztással juttatja kifejezésre), vagy akár tudományos hipotézis formá­
jában gyakorolják az összes élőlények, beleszámítva az embert is. Hiányos és csupán „találgatással”
vagy „hozzáképzeléssel” kiegészített információ alapján cselekedni - biológiai szükségszerűség.
Tehát a homöosztatikus rendszerek „hitének” megnyilatkozása nem holmi anomália következ­
ménye. Sőt ellenkezőleg: minden homöosztát, vagy minden szabályozó, amely lényeges változóit
bizonyos határok között igyekszik tartani, mivel e határok túllépése a létét fenyegetné, k é n y t e l e n

99
megnyilatkoztatni a „hitet” , vagyis hiányos és bizonytalan információra támaszkodva úgy cseleked­
ni, mintha az információ teljes és pontos volna.
Minden cselekvés olyan tudásból indul ki, amely töredékes. Ha pedig ilyen bizonytalanság áll fenn,
akkor kettőt lehet tenni: vagy tartózkodni a cselekvéstől, vagy vállalni a kockázatot. A cselekvéstől
való tartózkodás az életfolyamatok abbamaradását jelentené. A „hit” azt jelenti, hogy az történik,
amiben reménykedünk, hogy a dolgok úgy állnak, ahogyan gondoljuk, hogy az elgondolt modell
adekvát lesz a külső helyzettel. „Hitet” csakis bonyolult homöosztátok nyilváníthatnak, mert ezek
azok a rendszerek, amelyek aktívan reagálnak a környezet, a közeg változásaira, amire az élettelen
tárgyak nem képesek. Az élettelen tárgyak semmit sem várnak, és semmit sem sejtenek; a Természet
homöosztatikus rendszereiben az ilyen megsejtések jóval megelőzik a gondolkodást. A biológiai
evolúció lehetetlen volna, ha hiányoznék az e l j ö v e n d ő állapot kialakítására irányuló reakciók
sikerébe vetett csipetnyi „hit”, amely az élő anyag minden parányába beleépült, az élő anyag minden
molekulájában jelen van. Elképzelhetjük magunknak a homöosztátok által nyilvánított „hitek”
szakadatlan áradatát, spektrumát - kezdve az egysejtüekétől egészen az emberéig, a tudományos
elméletekig és metafizikai rendszerekig. A tapasztalat által sokszorosan megerősített hit egyre inkább
igazságnak megfelelővé, valószerűvé válik, és ilyen módon átalakul ismeretté. Az indukciós eljárás
nem alapozódik abszolút bizonyosságra, de azért jogos eljárás, mivelhogy az esetek jelentős részében
siker koronázza. Ez magából a világ lényegéből fakad: abból, hogy sokféle szabályosan ismétlődő
folyamata van, törvényszerűségei vannak, amelyeket az indukció fel tud tárni, jóllehet az indukciós
következtetéssel olykor téves eredményekre jutnak. Ilyenkor a homöosztát által megalkotott modell
nem felel meg a valóságnak, az információ hibás, tehát hibás a reá alapozott hit is (az, hogy így és így
áll a helyzet).
A hit mindaddig átmeneti állapot, amíg kísérletes igazolása meg nem történik. Ha az igazolástól
eltekint, akkor metafizikai konstrukcióvá lesz. Az ilyenfajta hit sajátossága abból áll, hogy r e á l i s
cselekvéseket hajtat végre i r r e á l i s célnak, tehát olyannak elérésére, amely vagy egyáltalában
nem érhető el, vagy megvalósítható ugyan, de nem ezekkel a tevékenységekkel. A reális cél elérése
empirikusan igazolható, az irreális célé viszont csupán olyan következtetéssel, amely hittételekhez,
dogmákhoz kapcsolja a külső vagy belső állapotot. így pl. ellenőrizhető, hogy egy gépezet működik-e
vagy sem, de az már nem, hogy egy ember lelkét megmentik-e majd, azaz üdvözül-e. Az üdvözülés
biztosítására irányuló cselekvések (meghatározott viselkedés, böjtölés, jó cselekedetek stb.) reálisak,
a cél viszont, amire irányulnak nem az (az adott esetben ugyanis a „túlvilágon” van). Előfordul, hogy
a cél „evilági”, itt található meg: pl. amikor egy elemi csapás elhárításáért imádkoznak. A földrengés
abbamaradhat; a célt tehát látszólag elérték, ámde a természeti csapás megszűnése és az imádság
közti összefüggés nem a természet empirikusan megismert törvényszerűségeiből fakad, hanem egy
olyan következtetés eredménye, amely az imádságok állapotát hozza összefüggésbe a földkéreg
állapotával. A hit tehát ilyen esetekben az induktív módszerekkel való sajátos visszaélésre vezet, mi­
vel az indukció eredményei vagy áthelyeződnek a „túlvilágba” (vagyis a kísérletes „sehol sínesbe”),
vagy pedig a természetbe olyan kapcsolatokat próbálnak beleerőszakolni, amelyek abban nem létez­
nek (minden este akkor, amikor a rántottámat kezdem sütni, az égen kigyúlnak a csillagok; a kö­
vetkeztetés : mintha összefüggés lenne a vacsora-előkészületeim és a csillagok megjelenése közt). Ez
természetesen hibás indukció, amely csak hit tárgya lehet.
A kibernetika, akárcsak az összes többi tudomány, semmit sem képes elmondani a természetfölötti
lényekről vagy kapcsolatokról. S mégis az ilyen lények és kapcsolatok létezésébe vetett hit teljesen
földi és reális jelenség. A hit ugyanis olyan információ, amely olykor valóban igaz (hiszek abban,

100
hogy a Napnak létezik közepe, pedig sohasem fogom azt meglátni), máskor meg hamis információ.
Nos hát - s érvelésünk ennek a megállapítására irányult -, a hamis információ rendszerint sikertelen­
séghez vezet, ha elfogadják cselekvési vezérfonalnak a reális környezetben. Ámde még a leghamisabb
információk is számos fontos funkciót tölthetnek be a homöosztátban. A hit hasznos lehet pszicho­
lógiai tekintetben, a lelkiegyensúly forrásává válhat (ebben rejlik a mindenféle metafizikai rendszerek
hasznossága) és a testi jelenségek szférájában is az lehet. Bizonyos eljárások, amelyek akár az agy
anyagi állapotát (meghatározott szereket juttatnak be az agyba a véráram útján) akár funkcionális
állapotát (imádkozás, elmélyülési gyakorlatok) változtatják meg, olyan szubjektív állapotok keletke­
zését segítik elő, amelyeket minden kor és minden vallás ismer. Az ilyen tudatállapotok értelmezése
egyéni megítélés kérdése, ámde ez az önkényes megítélés egy-egy adott metafizikai rendszerben dog­
mává merevedik. Beszélnek pl. a „tudatfölöttiségről” , a „kozmikus tudatról” a személyes „énnek” a
világgal való összeolvadásáról, ennek az „énnek” a megsemmisüléséről vagy a kegyelem állapotáról.
Ezek az ilyenfajta állapotok - egyébként, empirikusan nézve a dolgokat -, teljesen reális jelenségek,
mivel megismételhetők, és a megfelelő szertartások végrehajtása után ismét megjelennek. Ezeknek
az állapotoknak misztikus jellegük megszűnik, ha a pszichiátria szakkifejezéseit használjuk rájuk, ami
persze nem változtat azon a tényen, hogy annak, aki ilyen állapotot átél, az állapot emocionális tar­
talma értékesebb lehet bármi más élménynél. A tudomány nem vonja kétségbe sem az ilyenfajta álla­
potok létezését, sem azt, hogy értékesek lehetnek azok számára, akik átélik őket, mindössze annyit
állapít meg, hogy az ilyen átélések - a metafizikai tézisek ellenére - nem jelentik az ismeretszerzést,
mert a megismerés a világról szerzett információkészlet megnövekedését jelenti, már pedig ilyen
készletszaporulatról ilyen esetben szó sincs.
Meg kell jegyezni, hogy az agy, mint igen bonyolult rendszer, olyan állapotokat vehet föl, amelyek
kisebb vagy nagyobb valószínűséggel jellemezhetők. Igen kis valószínűségű állapotai azok, amikor
kombinatív munkájának során - a benne már felhalmozott információkra támaszkodva - olyan
típusú állítások megfogalmazásához jut el, mint amilyen pl. a következő: „az energia egyenlő a fény-
sebesség négyzete és a tömeg szorzatával” . Ezt a tételt utóbb bizonyítani lehet, s különféle következ­
tetéseket vonhatnak le belőle, amelyek végül is az űrhajózáshoz, a mesterséges gravitációs tereket
létrehozó berendezések építéséhez stb. vezetnek.
A „tudatfölötti” állapotok ugyancsak az agy kombináló munkájának eredményei; noha átélésük
a legemelkedettebb szellemi élményt nyújthatja az átélőnek, információs értékük azonban a nullával
egyenlő. A megismerés ugyanis nem egyéb, mint a már megszerzett információk mennyiségének nö­
vekedése. A misztikus állapotok eredménye az információt tekintve nulla: ez abból látható, hogy
ezeknek az állapotoknak a „lényege” átadhatatlan, és semmi módon sem képesek gazdagítani a világ­
ról szerzett ismereteinket (olyan értelemben, hogy úgy lehessen azokat felhasználni, ahogyan a fenti
példa mutatta).
Ezt a szembeállítást nem az ateizmus diadalmaskodása kedvéért tettük meg: nem ez a célunk. Szá­
munkra csak az a fontos, hogy a leírt állapothoz valamilyen végső igazság átélésének érzete társul,
ami annyira, olyan teljességgel lenyűgözi és birtokba veszi az embert, hogy utána megvetéssel vagy
szánakozva tekint a nyomorúságos materiális problémákkal bíbelődő „empirikusokra” . Ezzel kap­
csolatban két dologról kell szólnunk. Először is: „az élmény igazsága” és „a tudomány igazsága”
közti eltérés érdektelen volna, ha az előbbi nem tartana igényt holmi hegemóniára. Már pedig -
jegyezzük ezt meg, a dolog úgy áll, hogy az átélő egyén egyáltalán nem is volna a világon, ha nincs az
a „földhöz ragadt tapasztalás” , amelyet - a maguk idejében - még az Australopithecusok és a barlang­
lakó ősemberek kezdtek gyakorolni, mert ez a tapasztalás volt az, és nem a „felsőbbrendű megisme­

101
rés” különféle állapota, ami néhány százezer év során lehetővé tette a civilizáció felépítését, mialatt ez
utóbbi folyamat uralkodó fajjá tette az embert a Földön. Ha nem így volna, akkor már az ük-ük-
ükősünket, amint ilyen „felsőbbrendű állapotokat” élt volna át, a biológiai konkurrenciában hama­
rosan kiküszöbölték volna más állatfajok.
Másodszor: az említett állapotokat különféle vegyületek beadásával elő lehet idézni, pl. psziloci-
binnel (egy bizonyos gombafaj kivonatával). Ezalatt a megvizsgált személy, bár mindvégig tudatában
van annak, hogy állapota nem misztikus forrásból fakad, az emocionális élményekből eredően egé­
szen szokatlan feszültséget él át, amelyben a világ legközönségesebb külső ingereit megrázó kinyilat­
koztatásként fogadja. Ezt különben a pszilocibin nélkül is át lehet élni, pl. álomban: amikor is az em­
ber azzal a mélységes meggyőződéssel ébred föl, hogy álmaiban a létezés nagy igazságai tárulkoztak
fel előtte; kijózanulva aztán, ráeszmél, hogy ez olyasvalami volt, mint - magyar hasonlattal - a
Karinthy-féle „álmomban két kismacska voltam, és játszottunk egymással” .
Tehát a fiziológiailag normális agy csupán egy bizonyos szertartásrend előírása szerinti kimerítő
műfogások útján vagy kivételesen és ritkán álomban juthat el a misztikusoknak nevezett felismerések
magaslataira. Ugyanilyen állapotot lehet előidézni - az érzékfeletti jellegükben való előzetes hit nélkül
is - sokkal „könnyebb” úton-módon (pszilocibinnel, peyotllal, meszkalinnal). Napjainkban az ilyen
eredmények elérésének ekkora „könnyűségét” még csak a gyógyszergyártás tudja megadni, ámde -
amint majd látni fogjuk - joggal várható, hogy a neurokibernetika ezen a téren teljesen új lehetősége­
ket fog teremteni. Hangsúlyozom, nem azt vitatjuk, hogy k e 11 - e vajon, h e 1y e s - e előidézni
ilyen állapotot, ezt itt most nem bíráljuk, csupán arról szólunk, hogy ezen állapotok előidézése
„misztikus előkészítés” nélkül is teljes mértékben lehetséges
A pszichikai hatásainál nem kevésbé elterjedtek a hitnek testi következményei. A kuruzslók gyógy­
módjainak eredményeként bekövetkező „csodálatos gyógyulások” , vagy a szuggesztió gyógyító hatá­
sa azokban az esetekben, melyekben annyira ellenőrzött, hogy a misztifikáció lehetőségét ki kell zár­
nunk, mind egy meghatározott hit hatásának eredményei. A tulajdonképpeni hatás elérése végett
gyakran nem is kell holmi bevezető praktikákhoz folyamodni: így pl. ismeretes egy eljárás, amelyet
szemölcs eltüntetésére használnak, a lényege az, hogy az orvos miközben közömbös festékkel keni be
a páciens szemölcsét, határozottan kijelenti, hogy a szemölcsnek hamarosan nyoma sem marad, s a
szemölcs valóban gyakran el is tűnik. Ennek kulcsát abban kell keresnünk, hogy az orvos önmagán
vagy valamelyik kollégáján a siker reménye nélkül végezné ezt a műveletet, mert jól tudják annak
látszólagosságát, s íg y a h i t h i á n y a miatt nem kezdenének működni azok az idegmechanizmu­
sok, amelyek a „hívőnél” a szemölcsöt tápláló véredények görcsét s ezáltal a szemölcs elhalását idézik
elő. Következésképpen bizonyos körülmények közt tehát - bármennyire paradox is - a h a m i s
információ hatása eredményesebb lehet a valódiénál -, de csak egy lényeges fenntartással: az effajta
információ hatása véget ér az adott szervezet határánál, és azon túl szétfoszlik. A hit meggyógyíthatja
a hívőt, de nem mozdíthat ki a helyükből hegyeket, ahogyan ezt régen mondogatták. A Ládák* hegy­
csúcsain a lámák, akik külön erre szentelik magukat, imádsággal próbálnak esőt támasztani az örökké
szárazságtól szenvedő tájon. Az imádságok „valamiért” mégsem segítenek, de a hívők meggyőző­
dése szerint csupán a gonosz szellemek hatása akadályozza meg a. lámákat abban, hogy fel­
adatukkal megbirkózzanak. Iskolapéldája ez a metafizikus okoskodásnak. Hiszen jómagam is bizony­
gathatom, hogy egy démon segítségével birtokában vagyok a hegykimozdítás művészetének, csak

* Kasmír keleti részének a tibeti határ közelében levő része. - Szerk.

102
éppen egy másik démon vagy éppen egy antidémon meghiúsítja ellenakaratával a hegyek elszállítá­
sára irányuló fáradozásaimat.
Egy rendszer keretein belül néha az óhajtott változások megtörténéséhez maga a hit aktusa is
elegendő (lásd: a szemölcs „eltűnése”). Más esetekben, mint pl. a misztikus állapotokéban, az óhaj­
tott eredmények eléréséhez előzetes tréning szükséges. Az előzetes felkészülések, az előkészítő tré­
ningek egyik legalaposabban szabályzatokba foglalt és leginkább szerteágazó formája a hindu jóga.
A test uralását elősegítő gyakorlatokon kívül beletartoznak a szellemet edző gyakorlatok is.
Az ember olyan fokon tanulhatja meg az uralkodást saját teste fölött, hogy az lényegesen meghalad­
ja a normális szintet. Irányítani, szabályozni képes teste egyes területein a vérellátás mértékét (éppen
ebben rejlik a „szemölcseltüntetés” titka is), valamint a főként vegetatív idegrendszerrel (autonóm
idegrendszer) beidegzett szervek (a szív, a belek, a hugyivarszervi rendszer) működését, lassíthatja,
gyorsíthatja a belek fiziológiai folyamatait, sőt még az irányukat is megfordíthatja (a belek perisztal­
tikus mozgásának megfordítása stb.). Természetesen megvannak a határai az akarat eme kétségtelenül
meglepő behatolásának a vegetatív működések területére. Az agy ugyanis, ez a főszabályozó még a
neki alárendelt testet is csupán részben tudja irányítani. Képtelen fékezni pl. az öregedési folyamato­
kat vagy a szervi megbetegedéseket (daganatok, neoplazmák) és nem tud hatni az öröklődési anyag­
ban lejátszódó folyamatokra (pl. mutációkat sem tud előidézni). A szövetek anyagcseréjét képes
ugyan csökkenteni, de a csak viszonylag szűk paraméterek között, ezért pl. azoknak a jógiknak a his­
tóriája, akik huzamos ideig a földbe temetetten is életben maradtak, az ellenőrzés után vagy felnagyí­
tottnak, vagy csalásnak bizonyult, és soha sincs szó az életfolyamatok olyan félbeszakításáról, mint
amilyent a téli álomba merülő állatok (denevérek, medvék) elérnek.
A biotechnika lehetőséget nyújt arra, hogy itt is jelentősen kiterjesszék az emberi szervezet által el­
érhető szabályozás területét: hipotermiai állapotokat, sőt még a klinikai halálhoz közel álló állapoto­
kat is sikerült már gyógyszeres és ahhoz kapcsolódó fizikai (a test lehűtése stb.) eljárásokkal megvaló­
sítani. Ugyanígy, a valamikor sok esztendős munka, erőfeszítés és áldozatok árán, a legmagasabb
fokú önmegtagadással elért eredményeket kétségtelenül sikerül majd egy „könnyített” biotechnikai
módszerrel elérni, és felhasználni olyan állapotok előidézésére (pl. a megfordítható halál állapota),
amilyenekre a jóga vagy más tudományon kívüli módszerek nem képesek.
Egyszóval: a technológia mindkét említett területen sikeresen felveheti a versenyt a hittel, akár
mint a szellemi egyensúly forrásával, akár mint a belső élettani folyamatok rendszerint megközelít­
hetetlen területébe való behatolás eszközével, akár mint a „tudatfölötti állapotok”, a „kozmikus át-
szellemülés” előidézőjével.
Visszatérve a hit és az információ problémájához, most már összegezhetjük az eredményeket.
A homöosztátba bevitt információ hatása nem annyira attól függ, hogy o b j e k t í v e n hamis-e
vagy igaz-e az a bizonyos információ, mint inkább egyfelől attól, hogy a homöosztát mennyire készült
fel az információt igazként elfogadni, másfelől attól is, hogy a homöosztát szabályozó jellemzői
(■paraméterei) milyen mértékben teszik lehetővé a homöosztátnak, hogy a bevitt információnak meg­
felelően reagáljon. Ahhoz, hogy az információ hathasson, mindkét követelménynek teljesülnie kell.
A hitem meggyógyíthat engem, de repülésre nem tud képessé tenni. Az első törekvés ugyanis saját
szervezetem szabályzási lehetőségeinek határain belül marad (még ha nem is mindig tudatos akaratom
hatókörén belül), a másik viszont már túllépi azt.
Az organizmust alkotó alrendszerek viszonylagos függetlensége okozhatja azt is, mikor a rákban
szenvedő beteg tekintet nélkül arra, hogy a gyógyszeres kezelés objektívan sikertelen, mégis a gyógy­
mód megszabadító erejébe vetett hite folytán szubjektívan jobbulást érez. Ámde az ilyen szubjektív

103
meggyőződés a hit antikritikus és szelekciós hatásának eredménye (a beteg személy nem veszi észre,
vagy a maga módján „magyarázza” állapota rosszabbodásának határozott jeleit, pl. daganatának
kitapintható megnövekedését), ez azonban nem tarthat sokáig, sőt hirtelen összeroppanással, elerőt­
lenedéssel végződik, akkor, amikor a valódi és a képzelt állapot közti szakadék már túlságosan el­
mélyült.
Érdekes, hogy a valódi információ egyes esetekben miért is bizonyul kevésbé eredményesnek, mint
a hamis. Miért van az, hogy az orvos biológiai tudása, az orvosé, aki ismeri a hit által mozgásba ho­
zott mechanizmust (a véredények összehúzódását, ami a szemölcs elhalását idézi elő), még sem ver­
senyezhet a páciens hamis meggyőződésével, amely - hamis volta ellenére - mégiscsak meghozza a
gyógyulást? Csupán találgathatjuk az okát. Hogy más dolog ismerni valamit, tudni azt, és egészen
más dolog átélni a folyamatot. Az embernek lehetnek ismeretei arról, hogy mi is a szerelem, ebből
azonban még nem következik az, hogy csak ezekre az ismereteire támaszkodva lehetséges a szerelmet
át is élnie. A megismerési aktusok idegmechanizmusai különböznek az „emocionális érdeklődés”
mechanizmusaitól. Az előbbiek csupán kiinduló állomásul szolgálnak a hitnek, amely nyomban ak­
tivizálja ezeket az utóbbi fajta mechanizmusokat, megnyitja azokat az információs csatornákat,
amelyek a bőr véredényeinek nem tudatosan bekövetkező összehúzódásait lehetővé teszik. Az ilyen
jelenségek működési mechanizmusát részleteiben nem ismerjük. És egyáltalában is túlságosan keveset
tudunk még az agy működéséről. Hiszen az agy nem csupán megismerő gép, nemcsak „gnosztikus
mechanizmus” , hanem egyúttal „hívő mechanizmus” is, erről sem a pszichológusoknak, sem az orvo­
soknak, de az idegkibernetikusoknak sem szabad megfeledkezniük.

EXPERIMENTÁLIS METAFIZIKA

Metafizikainak az olyan információt nevezzük majd, amely kísérletes módon nem ellenőrizhető -
akár azért, mert az ilyen bizonyítás lehetetlen (empirikusan nem lehet ellenőrizni a tisztítótűz vagy a
nirvána létezését), akár pedig azért, mert az információ már ex definitione nem felel meg a kísérleti
bizonyíthatóság kritériumainak (vagyis, közérthetőre fordítva a szót, vallási igazságokat empirikus
eszközökkel nem lehet vagy nem szabad, magyarul: bűn ellenőrizni).
Ha viszont így van, akkor az experimentális metafizika kifejezés minden tekintetben ellentmondá­
sos. Mert hogyan is ítélhetünk meg kísérlet alapján olyasvalamit, ami már meghatározásánál fogva
sem lehet kísérlet tárgya, és amiről .kísérletre alapozva nem is alkothatunk ítéletet?
Ez az ellentmondás azonban csak látszólagos: a feladat ugyanis, amelyet magunk elé tűzünk, vi­
szonylag szerény. Nincs az a tudomány, amely igazolhatná a transzcendens jelenségek létezését vagy
nemlétét. A tudomány mindössze tanulmányozhatja vagy megteremtheti azokat a feltételeket, viszo­
nyokat, amelyek közepette az ilyen jelenségekbe vetett h i t megnyilvánul, és mi éppen ezekkel a
viszonyokkal fogunk foglalkozni.
Amikor egy homöosztátban metafizikai hit keletkezik, az azt jelzi, hogy az állapota olyanná vált,
amelyet a bemenetéinek bármilyen további változásai sem tudnak megmásítani, szétrombolni, bár­
mennyire ellentmondjanak is ezek az információk a benne megalkotott egzisztenciális-helyzet-
modellnek. Lehet, hogy imái nem találnak meghallgatásra, lehet, hogy a lélekvándorlást eme jelenség
belső logikai ellentmondásainak felfedezése cáfolja meg, lehet, hogy a vallásos iratok nyilvánvaló
valótlanságokat tartalmaznak (empirikus értelemben), de mindezek a tények nem ingatják meg a
hitét. A teológus persze azt mondja az olyan emberről, aki ilyen tények hatására elveszti a hitét, hogy

104
„kishitű”, „gyenge hitű” volt, hiszen az igazi hit éppen azt jelenti, hogy a homöosztát állapotát sem­
mi, vagyis semmiféle későbbi bemeneti állapotváltozás nem ingathatja meg, semmi sem változtathat
rajta. A gyakorlatban gyakran sajátos szelekcióra kerül sor. A metafizikus rendszer ugyanis sose telje­
sen következetes, és az empirikus tényekkel való megerősítésének legyőzhetetlen vágyából olyan álla­
pot keletkezik, amelyben a hivő a bemeneteknek azokat a változásait, amelyek a hit igazságát bizonyí­
tani látszanak, hitének pótlólagos bizonyítékaiként fogadja (pl. valakinek a felgyógyulásáért imád­
kozik, és az illető ezután meggyógyul; aszály idején áldozatot mutat be, és megered az eső). A hitének
ellentmondó bejárati állapotokat elveti, vagy „megmagyarázza” abból a gazdag fegyvertárból vett
érvekkel, amelyet a metafizikus rendszer történeti fejlődése során létrehozott.
Meg kell jegyeznünk, hogy a tudományos tételeket a metafizikusaktól egyedül, de elengedhetetlenül
szükséges és ugyanakkor elégséges módon az empirikus bebizonyíthatóság különbözteti meg, olyan
információ jelenléte azonban, amelyet még nem igazoltak, önmagában még nem dönti el a tézis jelle­
gét. így pl. az az egységes térelmélet, amelyet Einstein dolgozott ki életének alkonyán, egyetlenegy
olyan következtetést sem tartalmaz, amelyet kisérletileg ellenőrizni lehetne. Az egységes térelméletben
rejlő információ tehát továbbra sem ellenőrzött, de mégsem metafizikai jellegű, mert ha az egyelőre
még ismeretlen okozatait sikerül levezetni, akkor ezeket kísérletes módon ellenőrizni is lehet. Ilyen
módon az Einstein-féle elméletben található információ tehát, mintegy „rejtett”, „lappangó” infor­
máció, amely arra vár, hogy igazolják. Magát a képletet úgy kell tekintenünk, mint materiális jelen­
ségek meghatározott általános törvényének megfogalmazási k í s é r l e t é t , olyan kísérletnek te­
kinthető, amelynek helyés vagy téves voltáról egyelőre még nem sikerült meggyőződni. Megérthető,
hogy milyen mélységes különbség van a között, hogy megkíséreljük megfogalmazni azt a sejtésünket,
hogy az anyag így vagy úgy fog viselkedni, és a között a h i t között, hogy csak így és nem másként
viselkedhet. A tudós tézise származhat intuíciójának felvillanásából, és az azt igazoló tények a meg­
fogalmazás időpontjában még szerfölött gyérek is lehetnek. A döntő azonban a tudósnak az a k é s z-
s é g e, hogy tézisét empirikus bizonyítással kísérelje meg igazolni. A tudós helyzetét tehát nem a
birtokában levő információk mennyisége, hanem a hozzájuk fűződő kapcsolata, irányukban tanúsított
magatartása különbözteti meg a metafizikus álláspontjától.
A civilizációra oly jellemző munkamegosztáshoz társul az a jelenség, amelyet „információmegosz­
tásnak” nevezhetünk. Nemcsak hogy nem mindent végzünk el magunk, de nem is szerzünk k ö z v e t ­
l e n ü l magunk tudomást mindenről. Az iskolában tudjuk meg, hogy létezik egy Saturnus nevű boly­
gó, és hiszünk is a létezésében, pedig magunk még sohasem láttuk, és lehet, hogy látni sem fogjuk
a szóban forgó égitestet. Azonban elvileg empirikus eszközökkel igazolhatók az ilyen típusú állítások,
ha nem is mindig közvetlenül. A Saturnust meg lehet nézni, de az adott pillanatban nem lehet ellen­
őrizni Napóleon vagy a biológiai evolúció létezését. Ámde a közvetlenül bizonyíthatatlan tudományos
tézisek már empirikusan bizonyítható logikus következményekhez vezethetnek (Napóleon történeti
létezésének következményei; az élet evolúcióját tanúsító tények). A tudósnak empirikus álláspontot
kell elfoglalnia. A bemenetek minden megváltozása (minden új tény), amely ellentmond a modellnek
(az elméletnek), kell, hogy hasson erre a modellre (kétkedést vált ki afelől, hogy valóban adekvát mó­
don megfelel-e a modell a visszatükrözött szituációnak). Az ilyen álláspont inkább óhajtott eszmény,
mint valóság. Sok olyan nézet, amelyet ma általánosan tudományosnak ismernek el, kimondottan
metafizikus jellegű. Talán a legjobb példa erre a pszichoanalítika téziseinek többsége.
Ha részletesen meg akarnánk tárgyalni a pszichoanalitikát, az letérítene bennünket utunkról, de
néhány megjegyzést talán mégis kell tennünk erről a témáról. A tudatalatti több oknál fogva sem
tekinthető metafizikai fogalomnak, a fogalmak kategóriáját illetően az absztraktak közé tartozik,

105
olyasvalamik közé tartozik, mint pl. az atommag potenciáljának küszöbje. Ezt sem látni, sem közvet­
lenül megmérni nem lehet; csupán annyit lehet állítani, hogy létezésének elfogadása lehetővé teszi,
hogy az elméletet a kísérletes tényekkel összeegyeztethessék. Ugyanígy szól számos érv a tudatalatti
létezése mellett. A két fogalom között természetesen számos lényeges különbség van, amelyeket azon­
ban már igazán nem elemezhetünk. Csupán annyit mondunk, hogy a tudatalatti létezése megfelelő
empirikus módszerekkel megállapítható, azt azonban, hogy a gyermek nagyon fél-e megszületése
alatt, hogy kiáltásai azt a rémületét fejezik-e ki, amelyet a szülőcsatornában elszenvedett fájdalmak
váltottak ki benne, vagy inkább a megszületése okozta örömének lelkes kifejezője ez a hang - ez
semmiféle módszerrel sem állapítható meg. Ugyanilyen önkényes az álomszimbólumok értelmezése,
amelyek a „pánszexuális” freudi iskola értelmében kizárólag a közösülésnek, illetve az ahhoz feltét­
lenül szükséges szerveknek a tükröződései; Jung tanítványainak megvan a saját „álomszimbólum-
szótáruk”, és nagy tanulság rejlik abban, hogy a freudisták páciensei a freudista elmélet útmutatásai­
nak megfelelően álmodnak, míg azok, akik Jung iskolájának pszichoanalitikusai szolgálatait veszik
igénybe, e tudós magyarázatainak megfelelő álmokat látnak. Az, a csupán egyetlen módszerrel foly­
tatott rögeszmeszerű magyarázatkeresés, amelyet az „álomképek analízisének” neveznek, a pszicho­
analízisben meglevő értékes elemeket átváltoztatja a teljesen önkényes agyszülemények óceánjában
levő parányi józanész-szigetecskékké.
Ha tehát még tudósok is, akik hivatásuknál fogva mintegy kötelesek híven betartani az empirizmus
elveit, nem egyszer vétenek a tudományos módszer alapelvei ellen, akkor ne csodálkozzunk azon,
ha a legtöbb emberre jellemző, hogy az empirikus alapról „átcsúszik” a metafizikus utakra. Definí­
ciónk értelmében metafizikai jelenségek a hiedelmek, a babonák, általánosan elterjedt, de alaptalan
nézetek - ámde az effajta metafizika csak szűk csoportokra vagy éppenséggel egyénekre jellemző.
Különös jelentőséggel bírnak - a vallásként - társadalmilag elterjedt metafizikai rendszerek. Minden
vallás ugyanis, tekintet nélkül arra, hogy megnyilvánult-e ilyen törekvés a keletkezésekor, az emberek
egymás közti kapcsolatainak társadalmi szabályozójává lesz, természetesen nem az egyetlen ilyen
jellegű szabályozó, hiszen másfajta szabályozók (a gazdasági alap és a társadalmi rend által szültek)
dominálnak, de mégis minden vallás arra törekszik, hogy hasonló helyzetű, kivételes szabályozóvá
legyen. Hogy a vallásnak mi a pragmatikus értéke az egyén számára, hogy képes-e a létezéssel való
tökéletes megbékélés eszközeként megteremteni a lelki egyensúlyát - mindez háttérbe szorul a vallás­
hatásainak - gyakran egyáltalán nem is szándékolt - következményei mellett, amelyeket a társada­
lomra gyakorol.
A vallásnak a társadalom szellemi kultúrájában elfoglalt uralmi helyzete kiváltképp az elmúlt
korszakokban volt különösen erős. Éppen ezért lehet egy-egy meghatározott kultúrkört gyakran
egy-egy meghatározott vallás szférájával azonosítani. Az ősi titok, a metafizikai rendszerek varázsa
arra késztette az embereket, hogy miattuk és értük emeljék a legpompásabb szentélyeket, alkossanak
utolérhetetlen műremekeket, csodálatos mítoszokat és legendákat - ez a varázslatos hatás nem egy­
szer még a legracionálisabban gondolkozó tudósokat is elragadja. így pl. a marxizmushoz egészen
közel álló Lévi-Strauss azt írja műveiben, hogy lényegileg minden civilizáció egyenértékű (illetve
összehasonlíthatatlanok - ami végeredményben ugyanaz). Ő úgy véli, hogy a mi civilizációnk mögött,
figyelembe véve annak egész felgyorsult technológiai fejlődését is értékben, legalábbis nem marad­
nak el az ősi ázsiai civilizációk, pedig ez utóbbiak akkor, amikor a ragadozó kapitalizmus behatolt
a kontinensükre, szinte a teljes gazdasági stagnálás állapotában leledzettek.
Olyasféle ítéletekkel, hogy a buddhizmus értékét a tisztán anyagi értékek benne megnyilatkozó meg­
vetése adja meg, s az, hogy az empirizmust megveti - nem egyszer más nyugati tudósoknál is találko­

106
zunk. Lévi-Strauss találóan állapítja meg, hogy ebben a vonatkozásban minden ítélet szükségkép­
pen viszonylagos, hiszen az, aki egy ilyen ítéletet kimond, a saját kulturális hagyományaitól vezettet­
ve teszi ezt, és a „rosszabbnak” vagy a „jobbnak” azt hajlandó minősíteni, ami kevésbé vagy jobban
hasonlít az őt magát létrehozó civilizáció vonásaira.
. Erről azért beszélünk itt, mert éppen Ázsiában és különösen Indiában huzamos időn át a vallás
mindennemű tudományos és technikai haladást önmagával cserélt fel, és a saját gondolkodásmódjá­
val, amelyet minden következő nemzedékbe beoltott, meggátolta azt, hogy ebben az országban bár­
minemű önálló cselekvési vagy gondolkodási forradalom születhessen.
Nem lehet ugyanis kétséges az, hogyha a görögök és a babilóniaiak nem fedezik fel a deduktív mód­
szert, és ha nem fordulnak ismét az empirizmushoz - különösen az európai reneszánsz korában
akkor a tudomány, a mai alakjában sohasem jöhetett volna létre. Megjegyzendő, Kelet misztikus
vallási tanai mélységes megvetéssel szaturálják a lelkeket mind a logikai gondolkodással (a harmadik
kizárásának törvénye, az azonosság törvénye, a kölcsönösen egyértelmű hozzárendelés törvénye stb.),
mind pedig a technikai empirizmussal szemben. Nem az a célunk, hogy szócsatát folytassunk az ilyen
doktrínákkal, vagy a tudomány dícséretét zengjük. Csupán a hasonló tanok legreálisabb társadalmi
következményeit kell bemutatnunk. Bárhonnét származott ugyanis a baj - csakis a tudomány volt az,
ami az emberiség jelentős részét megszabadította az éheztető tengődéstől. Csakis a mai ipari és bioló­
giai technológia tud megbirkózni a tömeges civilizáció problémáival, a közöny viszont, a tömegprob­
lémákkal, a szüntelenül növekvő emberközösségek problémáival szembeni közöny, amilyen magas­
röptű, ugyanannyira katasztrofális a következményeiben, nos ez a közöny az ázsiai típusú vallási
doktrínák alapja, talpköve. Elegendő elolvasnunk azt, amit ennek a vallási körnek mai gondolkodói taní­
tanak, hogy nyomban megértsük elméleteik és tanaik megdöbbentő felelőtlenségét, lidércnyomásos
anakronizmusát. Mert az a tanítás, amely szerint elegendő, hogy az egyének a legharmonikusabb
vallásból folyó legszebb erkölcstani normák szerint éljenek, és akkor nyomban automatikusan létre­
jön egy egész társadalom vagy éppen az egész emberiség méreteiben az eszményi egyensúly - amilyen
tetszetős, vonzó, éppen annyira téves. Egy társadalmat ugyanis nem csupán az e m b e r e k összes­
ségének kell nézni, hanem egyben anyagi, f i z i k a i rendszernek is. Aki csupán egyének összessé­
gének értékeli, az éppúgy téved, mint az a másik, aki úgy akar bánni vele, mint molekulák tömegével.
Mert más kedvez egy embernek és más a társadalomnak, mint egésznek: itt tehát olyan kompromisz-
szumos megoldásra van szükség, amely a minden irányba kiterjedő ismereten alapul. Ellenkező
esetben - még akkor is, ha mindenki magának Isten szellemének a sugallatára cselekednék is, az így
keletkező társadalom iszonyatos társadalomként alakulna ki. Máris nyilvánvaló, hogy miért szen­
vedett kudarcot az indiai Vinoba Bhave vallásos-emberbaráti akciója, aki zarándokolva kísérelte
meg, a szívekhez apellálva, 50 millió acre-nyi földet szerezni ajándékba hazája hajléktalanjainak és
éhezőinek. A kudarcot azonban némelyek szemében elhomályosítja annak az embernek csodálatos
bátorsága és lelki nemessége, aki ilyen vallásos-emberbaráti módon próbálta egy csapásra megoldani
az égető társadalmi problémákat. Nem is az a lényeg, hogy nem tudta összekoldulni a számításai
szerint szükséges milliókat, hanem az az igazság, hogyha sikerült volna is elérnie a célját, ezzel csak
kérészéletű javulást érhetett volna el, minthogy a természetes szaporulat egy-kettőre semmivé tette
volna a körülmények futólagos megjavulását.
Az a meggyőződés, hogy a nyugati civilizáció a maga szabványosított tömegkultúrájával és az élet
megkönnyítésének gépesített vívmányaival, minden egyes lépésével tönkre teszi az emberben azt
a potenciális gazdagságot, amelynek kifejlesztését kell az ember létének igazi céljaként tekinteni, oda­
vezet, hogy a legkülönbözőbb emberek, köztük nyugati tudósok is, egyre másra az ősi Ázsiához,

107
különösen pedig Indiához térnek vissza, abban a reményben, hogy a technokrácia lélektelensége elleni
panáceát, a mindent gyógyító írt, a buddhizmus szférájában lelik fel. Soha ennél tévesebb felfogást!
Ily módon egyes személyek megtalálhatják „üdvösségüket”, a megbékélést keresők pedig ezt bizo­
nyára meg is lelik a buddhista kolostorokban (hallani is ilyesmiről), ez azonban a problémák intellek­
tuális megkerülésének tipikus példája, egyszerű szökés a valóság elől - hogy ne mondjuk: dezertálás.
Egy vallás sem képes bármit is tenni az emberiségért: minthogy nem empirikus tudás. No persze,
csökkenti az egyén számára a létezés fájdalmát - közben pedig növeli a közösséget gyötrő bajok sum­
máját, főként a saját tanácstalansága és tétlensége következtében, amivel tömegek gondjai iránt
viseltetik. Tehát még a gyakorlati meggondolásokból fakadó érvek sem hozhatók fel a védelmére,
még ennek alapján sem mondható hasznos eszköznek, mert rossz az az eszköz, amely tanácstalan,
amikor a világ kulcsproblémáival kell szembe nézni.
Nyugaton a vallások egyre határozottabban áttolódnak a közéleti szférából az emberek magánéleté­
nek világába. Pedig nagy ám a metafizika iránti éhség, hiszen keletkezése nemcsak a társadalmi jelen­
ségekkel kapcsolatos. A metafizikus rendszerek - legyenek ködösek és aforisztikusságukban több­
értelmű keleti tanítások, vagy olyan tanítások, amelyek európai módon kialakított logikával operál­
nak, mint a skolasztika, mindig egyszerűek, legalábbis a világ bonyolult valóságával összehasonlítva
azok. Hiszen éppen ezzel az egyszerűségükkel, valamint magyarázataik (részint kitérő elhallgatásuk)
teljesen megfellebbezhetetlenségével vonzzák az embereket. Ezeknek a rendszereknek mindegyike
azonnal megfelel (bár mindegyik a maga módján) arra a kérdésre, hogy miként keletkezett a világ,
ki teremtette, és mi az ember rendeltetése.
A zsidó-keresztény rendszer építményének logikusságából fakad „mechanisztikus determinizmusa” .
E tanítás szerint m i n d e n lélek halhatatlan, m i n d e n bűn elnyeri büntetését stb. A teológia
nem hajlandó módszertanilag modernizálódni, nem hajlandó a „két világ” közé határozatlan, inde­
terminisztikus jellegű viszonylatokat iktatni. Egy ilyen „relativizált” metafizikában egy-egy meg nem
hallgatott imádság senkit nem nyugtalanítana, hiszen egy ilyen metafizikában csak a valószínűségek
uralkodnak: a lelkek halhatatlanok lennének ugyan, de egyáltalán nem valamennyien, a bűnök is
elnyernék büntetésüket, csak éppenséggel nem mindig. Ámde a vallásban a múlandó és az örökkévaló
közötti viszonyok közelebb állnak a főkönyvi számvitelhez, mint a természet törvényszerűségeihez.
Végeredményben lojálisán el kell ismernünk azt, hogy az európai vallások, a kereszténység összes
változatai a racionálisan felépített és logikailag ellentmondásmentes rendszerek példái, ha a buddhiz­
mussal és különböző válfajaival hasonlítjuk össze őket. A „nirvána” helyes értelmezését a valláskuta­
tók azóta is hiába kísérelik megadni, amióta Európa első ízben találkozott ezzel a fogalommal. Azt
mondják nekünk, hogy ez nem azonos a nemléttel, de nem is azonos a léttel; a legkülönfélébb hason­
latokra, aforizmákra, Buddha kijelentéseire és a szent könyvekben található mély értelmű mondások­
ra utalgatnak. A halál - a létezés vége, de ez a vége is meg nem is stb. Az ilyen okfejtések még a közép­
kori skolasztikában edzett teológusagynak is rosszabbak még a tortúránál is. A tartalom misztikus
magját éppen a paradoxonnak, a logikai ellentmondásnak kell rejtenie. A keresztény rendszerben is
akadnak ilyen helyek, de azoknak a szerepe egészen más.
Rémülten látom, milyen messzire kalandoztunk tulajdonképpeni témánktól: az experimentális me­
tafizikáról akartunk beszélni, és majdhogynem a valláselmélet területére tévedtünk. így tehát lelki­
ismeretem megnyugtatására engedtessék meg annyit mondanom, hogy nem állt szándékomban be­
feketíteni a buddhizmust, amely egyike az általam ismert legszebb vallásoknak. Kifogásaim egyszerű­
en csak azt jelzik, hogy olyasvalamit keresek benne, amit egyáltalán nem tartalmaz: feleletet bizonyos
kérdésekre, amelyeket ebben a rendszerben még senki sem tett föl. Csak világossá kell tenni az ember­

108
nek önmaga előtt is, hogy mire törekszik: ha az emberiség sorsa tökéletesen közömbös számunkra,
ha nem a világot akarjuk megváltoztatni, hanem önmagunkat, és ezt is csak annyira, hogy létünk
nagyon is rövid időtartamára a lehető legjobban alkalmazkodjunk a valósághoz - akkor a buddhiz­
mus nem is a legrosszabb választás. Ha azonban Bentham tézisét mindenek fölé emeljük - „a leg­
nagyobb mennyiségű boldogságot a legnagyobb számú embernek” -, akkor bármelyik vallásnak sem
az etikai, sem az esztétikai értékei nem fedhetik el előlünk azt, hogy a világ tökéletesítésének, az utak
egyengetésének épp olyan alkalmatlan, épp olyan archaikus eszköze, mint volt valamikor a „vissza
a természethez” jelszó.
Illenék megmondani, mi is az a Bentham-féle „boldogság” - ezt azonban megkerüljük, és csak
annyit mondunk: mindenekelőtt arról van szó, hogy minden ember élhessen, hogy az igényének ki­
elégítése ne okozzon számára problémát, ne legyen az olyan kérdés, amelyen államférfiaknak és tudó­
soknak kell törniük a fejüket; legszerényebben megfogalmazva a „boldogságot” : az éhség, nyomor,
betegségek, félelem és bizonytalanság nélküli élet - de még ebből is túlságosan kevés található a mi
tökéletlenül berendezett világunkban.
Tehát - experimentális metafizika... Nem szándékunk azzal foglalkozni, hogy a metafizikai model­
lek nyelvét lefordítsuk a kibernetika nyelvére: ez lehetséges, de gyakorlatilag semmit sem ad. A jám­
bor hivő számára az információelmélet nyelvére lefordított eredőja a jobbik esetben ostobaságnak,
a rosszabbikban istenkáromlásnak tűnnék. Az igaz, hogy lehetséges lenne bizonyítani, hogy éppen
a bármely homöosztátra jellemző egyensúlyi helyzetre való törekvés meghatározott körülmények
között „rövidzárlattal” tetőzó'dhet: a rendszer hamis vagy kritikán kívüli információ árán szerzett
„örökös” egyensúlyhoz jut. E felfogásban a homöosztátok minden gnosztikus-egzisztenciális gyarló­
ságát kompenzálná a hit, a homöosztát hittel rendelkezve kész volna a létezésre, sőt a lét győztesének
érezné magát. Hogy itt igazságtalanság uralkodik? Majd „odaát” minden kiegyenlítődik. Itt sok
mindennel nem tudunk egyetérteni? Majd „odaát” mindent megértünk, és ezáltal mindent elfogadunk
majd. És így tovább. Ez az egész egzegézisünk, szövegmagyarázatunk persze sehová sem vezet,
hiszen azzal, hogy kimutatjuk a hitek kompenzációs jellegű keletkezését, még nem döntöttük meg
tantételeiket. S még ha az információelmélet matematikai apparátusával azt is kimutatnánk, miként
folyik le az, hogy a homöosztátok szurrogátumszerű metafizikus egzisztencia-modelleket hoznak
létre, hogyan keletkezik bennük a teogónia - magáról e fogalmak (Isten, örök élet, gondviselés)
denotátumainak* létezéséről ez a következtetés még semmit sem mondana. Ha lehetséges volt
Amerikát úgy felfedezni, hogy Indiát keresték, vagy a porcelánt az alkimisták aranycsináló próbál­
kozásaival feltalálni, akkor ugyan miért ne lehetne eljutni Istenhez azáltal, hogy saját létezésünknek
kutatjuk nem a magyarázatát - mert ezt a tudomány adja meg -, hanem az igazolását? Ezek után
mi marad a kibernetikusnak? Csupán egy: olyan homöosztátokat konstruálni, amelyek, bár nem
emberek, mégis képesek spontán módon metafizikát „alkotni” . Más szóval: a kísérletes metafizika
nem egyéb, mint az önszervező rendszereken belüli hitkeletkezés dinamikus folyamatának modelle­
zése, s tegyük hozzá: ennek a hitkeletkezésnek nem szabad beprogramozottnak lennie, hanem spontán
módon kell lefolynia a homöosztát meglevő lehetőségeire támaszkodva, azzal a céllal, hogy a homö-
osztátnak a teljesen evilági lét feltételeihez való optimális alkalmazkodását biztosítsa.
Mert bármennyire bizonyíthatatlan is empirikusan a hit denotátumainak létezése, a hitnek mint
alkalmazkodási eszköznek mint u n i v e r z á l i s információforrásnak értéke kétségtelen. Amint

* Denotátum - nyelvészeti kifejezés (vagy fogalom) - tárgy, amely szemléletessé teszi az adott nyelvi kifejezést
(vagy az adott fogalom kifejezését). - Szerk.

109
erről már meggyőződhettünk, az információnak mint az alkalmazkodás eszközeinek értéke, nem
mindig függ attól, hogy valóságos-e vagy hamis-e ez az információ. Feltételezhetjük azt is, hogy a
különféle homöosztátok egymástól különböző „hittípusokat” alkotnak meg. A továbbiakban csakis
ilyen, összehasonlító kibernetikai metafizikáról fogunk beszélni.

AZ ELEKTRONIKUS AGYAK HITEI

Amit a leendő kutatómunkánk programjául az előbbiekben javasoltunk, vagyis a metafizikai rend­

szerek megalkotására képes homöosztátoknak, valamiféle „hivő gépezeteknek” a megszerkesztése
- egyáltalán nem közönséges játék. A transzcendentális fogalmak géppel segített genézise karikatúra
lenne, de nem erre törekszünk. Feladatunk célja a metafizikus világmodellek kialakulása általános
törvényszerűségeinek felderítése. Elképzelhető (egyelőre a képzeletnél kell maradnunk) kolloid,
elektrokémiai vagy egyéb olyan homöosztátoknak az összessége, amelyek evolúciójuk során megha­
tározott hitformák kidolgozása felé tendálnak. Ezek a vallások nem azért jönnek létre, mintha a szó­
ban forgó homöosztátokat szándékosan így programozták volna be. Egy ilyetén kísérlet értelmetlen
volna. A szóban forgó homöosztátoknak képeseknek kell lenniük az önprogramozásra, vagyis birto­
kában lesznek a célváltoztatás képességének, ami nem más, mint az „akaratszabadság” kibernetikai
megfelelője. Ugyanúgy, ahogyan az ember is az agyának hierarchikusan „alárendelt” számos alrend­
szerből tevődik össze - e homöosztátok mindegyike is különféle felvevő alrendszerekkel (bemenetek-
kel vagy „érzékszervekkel”) és végrehajtó alrendszerekkel (kimenetekkel vagy effektorokkal, mint
pl. a helyváltoztatási mechanizmus) rendelkezik, és megvan a tulajdon „agya” , amelynek működését
semmiképpen sem fogjuk előre meghatározni vagy korlátozni. Nem táplálunk bele semmiféle műkö­
dési utasítást (kivéve azt az egyet, amely nélkülözhetetlen, de amely a homöosztatikus rendszerben
spontán keletkezik: a környezethez való alkalmazkodás tendenciáját). Működése megkezdésekor az
ilyen homöosztát üres lesz, mint egy fehér lap. „Érzékszervei” útján fogja tudomásul venni környeze­
tét, effektorainak segítségével pedig képes lesz hatni is rá. Korlátozásokat csak az effektoraiba fogunk
betáplálni (végrehajtó alrendszereibe, a homöosztát „testébe”, „szómájába”), hogy meggyőződhes­
sünk róla, milyen mértékben hat a „szórna” karaktere az „agy” által generált metafizikára. A meta­
fizika nyilván kiegyenlítő jellegű lesz, éspedig ez a kiegyenlítő jellege a korlátozásokkal kapcsolatban
álló lesz. Hogy ezt miképpen értsük ? Miután tanulmányozta saját korlátozottságát, vagyis megismerte
saját múlandó „tökéletlenségét” , a homöosztát ezeknek az adatoknak az alapján nyilván kidolgozza
saját szerkezetének olyan gondolatbeli kiegészítéseit, olyan „túlvilági tökéletességét” , amelyek opti­
malizálják számára a belső egyensúlyi állapotba való áttérést. Közérthetően megfogalmazva a mondot­
takat, a meglevő helyzet elfogadását biztosítják. A kompenzációs okok azonban nem merítik ki a
metafizika összes „generátorait” . Az „egoista” karakterű kiegyensúlyozási tényezőkön kívül „gnosz-
tikus” és „genetikus” tényezők is hatni fognak. A homöosztát rájön arra, hogy tudása csak megköze­
lítő és tökéletlen lehet. A pontos és teljes tudás megszerzésére irányuló törekvése természetesen el­
juttatja majd egy olyan „metafizikai modellhez” , amely megengedi számára azt az álláspontot,
hogy már „mindent tud”, de mivel ilyen bölcsességet empirikus módon megszerezni lehetetlenség,
ennek a megvalósulását a homöosztát saját anyagi létezésének határain túlra: önmagán kívülre vetíti.
Egyszóval arra a meggyőződésre jut, hogy „lelke” , mégpedig halhatatlan lelke van.
Végül itt vannak a „genetikai” tényezők: saját maga és a környező világ „alkotójának” keresése.
A feladat ezen a ponton különösen érdekessé válik azért, mert a kibernetikai modellalkotás a homö-

110
osztátok létrehozatalán kívül a „számunkra való világ megteremtését” is szemléletessé tudja tenni.
Erre a legegyszerűbb példa olyan számítógép lehet (persze a mostaniaknál sokkal bonyolultabb vál­
tozatban), amelyben két, egymástól meghatározott módon függő folyamat zajlik le. „Folyamatnak”
és „ellenfolyamatnak” nevezhetjük őket. A „folyamat” egy olyan rendszer összeszerveződése, amely
az idők folyamán az értelmes szervezet alteregójává, ikrévé válik. Az ellenfolyamat pedig a „környe­
zete”, a „világa” . Természetesen az „értelmes lények”, valamint a „világuk” az adott szituációban
nem jelentik a mi köznapi valóságunk körülményeinek anyagi megfelelőit, hanem csak a gépben
lezajló bizonyos (elektromos, molekuláris) folyamatok óriási tömegét - de hát hogyan képzelhetünk el
szemléletesen egy ilyen helyzetet? Hasonlíthatjuk ahhoz, ahogyan a valóság „áthelyeződik” az alvó
ember agyában. Ilyenkor mindazok a helyek, kertek, épületek, amelyeket felkeres, benne vannak a
fejében, valamint ott vannak az összes emberek is, akikkel álmában találkozik: agya tehát a mi gép­
világunk megközelítője és megfelelője, hiszen mindkét esetben bizonyos (biokémiai, elektronikai)
folyamatok révén a jelenségek felosztódnak „környezetre” és a benne élő „szervezetekre” . A különb­
ség mindössze az, hogy az álom az egyének magántulajdona, azt viszont, ami a gépben lezajlik, bár­
mely szakember tanulmányozhatja és ellenőrizheti.
Van tehát folyamat, és van ellenfolyamat. A feladat pedig az, hogy a „szervezetek” a „környeze­
tükhöz” alkalmazkodjanak. S most már nemcsak a „szervezet” konstrukciós paramétereit változtat­
juk meg tetszés szerint, hanem a „világét” is. Lehet ez a világ olyan, amelyben az okság vaskövetkeze­
tességgel uralkodik. Vagy lehet igazán statisztikai jellegű ez a világ. Lehet végül valami közbenső
dolog, amely mindkét típus jelenségeinek egymásra halmozódásából jött létre, ami által ez a „gépi”
világ különösen hasonlatos lehet a miénkhez. Létezhet olyan világ, amelyben „csodák” történnek,
vagyis olyan jelenségek zajlanak le, amelyek ellentmondásban állnak az előzőleg megfigyelt törvény-
szerűségekkel. Lehet ez a világ „csodáktól” mentesített. Lehet „leegyszerűsíthető”, végletesen „mate­
matikai” , és lehet „véges értelemben megismerhetetlen” . Ráadásul ez a világ a rendezettség különféle
formáit mutathatja. S ez az, ami különösen érdekelni fog bennünket, hiszen a tudományos kutatással
foglalkozó személyeknek metafizikára való hajlamát alapvetően az jellemzi, hogy a reális világ
rendezettségének tényéből a világ Tervezőjének létezésére következtetnek (pl. Jeans és Eddington
éppen ilyen típusú érveket sorakoztattak fel a Teremtő létezése mellett).
Az ilyen világokban létező homöosztátok bizonyára az empirikus tudományt is megalkotnák. Egy
részük kétségkívül „materialistává” , „agnosztikussá” , „ateistává” fejlődnék. A spiritualista homö­
osztátok pedig ugyancsak átmennének a különféle hitszakadási állomásokon. A hitszakadás - a posz-
tulált transzcendensség axiomatikus magvának megváltozását jelenti. A dolog lényege minden esetben
az, hogy amikor bizonyos meghatározott változásokat táplálunk be a homöosztátok alrendszereibe
vagy éppenséggel a n y a g i lehetőségeiket korlátozzuk (de sohasem a szellemieket, vagyis a gondolati
műveletek szabadságát), akkor különféle metafizikák keletkezéséhez juthatunk el. Ha pedig a „világ”
karakterisztikáit változtatjuk meg, és az ilyen módon nyert eredményeket összehasonlítjuk, akkor meg­
állapíthatjuk, alkalmasak-e a világok, és mely típusaik kedvezőek a metafizikus hit meghatározott
struktúrájának kifejlődésére. Teljességgel lehetséges, legalábbis az a véleményem, hogy egy értelmes
homöosztát („közönséges”, tehát valamiféle „robotember”), amely nem más homöosztátok, hanem
emberek, mégpedig hivő emberek között képződik ki, átveszi majd ezek „metafizikai modelljét” , ami
viszont egészen rendkívüli konfliktusokra vezethet, mivelhogy egyenjogúságot követelne magának
az általa vallott vallás követőivel. Az a jelenség, hogy az egyén „átveszi a metafizikai modellt” a
közösségtől, melyben született és él, annyira tipikus, hogy a fent említett extrapolációnak minden
esélye megvan a megvalósulásra. Ámde az a követelés, hogy az adott vallás híveivel ilyen „meta­

111
fizikai egyenjogosítás” jöjjön létre, ez nem a kutatókra, hanem inkább a teológusokra fog tartozni
(akiknek valamiképpen el kell intézniük ezt a problémát).
A felvázolt típusú kutatásokat különféle módokon lehet fölépíteni. így pl. egy „felsőbbrendű”
(vagyis értelmileg sokkal fejlettebb) és „alsóbbrendű” homöosztátokból álló közösségen belül előáll­
hat olyan helyzet, amelyben a vezető csoport „metafizikai szolidaritása” nem öleli fel az „alsóbb­
rendű” homöosztátokat is, így tehát ezeknek az értelmes gépeknek kevésbé bonyolult társaikhoz való
viszonya pontosan megfelel majd az emberek és a többi élőlény közt fennálló kapcsolatoknak. Gyakran
hallunk a metafizika védelmére olyan érvet, hogy azért van rá szükség, mert értelmet ad annak a mi
számtalan sok gyarlóságunknak, szerencsétlenségünknek, szenvedésünknek, amelynek a Földön, itt,
nem kapjuk meg a jutalmát. Ennek a metafizikus szolidaritásnak a köre - a kereszténységben és a
hozzá közel álló vallásokban - csak az embert foglalja magába, minden más élőlényt kizár. A biológus
számára, aki jól ismeri a földi élet történetét kísérő szenvedések feneketlen óceánját, az ilyen álláspont
éppen annyira nevetséges, mint amennyire elborzasztó. Hiszen így a fajok több évmilliárdos története
azon a határon túl reked, ameddig az idegenek jogának tiszteletében elmegyünk, e mítoszalkotó loja­
litásunk határain kívülre kerül, és lojalitásunk csupán egy mikroszkopikus töredékre terjed ki, csak
a főemlősök egyik ágának néhány ezer esztendős létezésére értendő - és erre is csupán csak azért, mert
mi magunk is ehhez az ághoz tartozunk.
Sajátos és érdekes lehetőséget kínál az, ha a homöosztátokat megfosztjuk létezésük végességének
tudásától. Ez talán csökkentheti metafizikájuk kialakulásának valószínűségét, de nem redukálhatja
zérusra. A homöosztátok elmélete két típusukat különbözteti meg: az egyik a véges (mind az ember,
mind a Természet csak ilyeneket hozhat létre), a másik a végtelen (ez az ún. „Turing-féle általános
automata”). Persze a végtelen automata, tehát az, amely egyik állapotból a másikba végtelenszer képes
átmenni, csupán absztrakció (időben az örökkévalóság és végtelen mennyiségű anyag kellene hozzá).
A mi „gyakorlóterünk” homöosztátjai mégis oly hosszú életűek lehetnek, hogy saját örökkévalóságuk
gondolata teljesen valószínűnek tűnhet számukra. Az ilyen automatából hiányzik a saját múlandósága
felismerésére alapozott „gnosztikus” metafizika, mert abban a reményben ringatja magát, hogy saját
örökkévalóságának folyamán „mindent” meg fog tudni. Minthogy azonban ez csupán a metafizika
megismerési és nem a kompenzációs forrásainak elapadását jelenti, ezért az ilyen homöosztát a maga
végtelen evilági létét akadálynak is tekintheti, mert elállja előle annak a „jobb világnak” a kapuját,
amelybe - a maga helyzetében - csakis öngyilkosság révén juthatna be.

SZELLEM A GÉPBEN

The ghost in the machine - „szellem a gépben” - így nevezi néhány pszichológus (mint pl. Ryle) azt
a felfogást, amely szerint az ember „anyagból” és „lélekből” összetevődő „kettős” lény.
A tudat tehát nem technológiai kérdés, mert a tervezőt nem érdekli, hogy érez-e a gép, csak az,
hogy működik-e. A „tudat technológiájának” kérdése tehát, hogy úgy mondjuk, csak mellékesen,
másodlagosan merülhet fel, ha kiderülne az, hogy a kibernetikus gépek egy bizonyos osztálya ren­
delkezik a pszichológiai élmények szubjektív világával.
De hát miképpen lehet felismerni azt, hogy egy gépnek van tudata ? Ez a kérdés nemcsak elvont
filozófiai jelentőségű, hiszen ha egy kiselejtezésre ítélt gépben, melyet túlságosan is gazdaságtalan
volna megjavítani, tudatot fedeznénk fel, az nyomban megváltoztatná döntésünk jellegét: egy anyagi
tárgy, pl. egy gramofon megsemmisítéséből egy olyan személyiség likvidálása, tudatos elpusztítása

112
válna, amely tudatában lenne saját pusztulásának. No de egy gramofont olyan bekapcsoló szerkezettel
szerelhetünk fel, amely nyomban, ahogy megérinteni akarjuk, bekapcsolja a lemezt, amelyről ilyen
kiáltásokat hallanánk: „Jaj! Könyörgök, kíméld meg az életemet!” - nos, az ilyen kétségkívül lélekte­
len szerkezetet vajon hogyan különböztethetünk meg egy gondolkodó géptől? Csakis úgy, ha sikerül
beszélgetésbe elegyedni vele. Allan Turing angol matematikus Tud-e gondolkodni a gép?1* c. művében
döntő ismérvnek az „utánzási játékot” javasolja, amely abból áll, hogy a Valakinek spontán kérdése­
ket teszünk fel, és válaszaiból kell megállapítanunk, hogy ez a Valaki ember-e vagy gép. Ha nem va­
gyunk képesek a gépet megkülönböztetni az embertől, akkor el kell ismernünk, hogy a válaszoló gép
emberként viselkedik, vagyis saját tudata van.
A magunk részéről ehhez hozzátehetjük, hogy az említett játék tovább bonyolítható. Mégpedig két­
fajta gép képzelhető el. Az első egy „közönséges” számítógép, amely ugyanannyira bonyolult, mint
az emberi agy: lehet vele sakkozni vagy elbeszélgetni könyvekről, a világról, általában bármely témá­
ról. Ha egy ilyet felnyitnánk, csatolt áramkörök tömegét találnánk benne, amelyek az agy neuronhá­
lózatához hasonló hálózatba kapcsolódnak össze, meg emlékezetblokkokat stb. stb. láthatnánk.
A második géptípus teljesen másféle. Ez egy bolygó (vagy éppenséggel világegyetem) nagyságúvá
megnövelt Gramofon. Igen sok, mondjuk száztrillió feleletet rögzítettek rajta - minden elképzelhető
kérdésre rögzítették a feleletet. Amikor tehát feltesszük a kérdést, akkor az ilyen gép egyáltalán „sem­
mit sem ért meg” a kérdésből, ámde a kérdés külső megjelenése - vagyis hangrezgéseink sorozata be­
kapcsol egy bizonyos relét, amely azután elindítja a megfelelő választ tartalmazó hanglemezt vagy
szalagot. A technikai kérdéseket hagyjuk figyelmen kívül. Magától értetődik, hogy egy ilyen gép nem
gazdaságos, és senki sem fog ilyet készíteni, mivel nem is lehet megépíteni, de főként azért, mert azt
sem tudjuk, hogy miért is kellene megvalósítani. A kérdés elméleti oldala azonban érdekel bennünket.
Mert ha azt a kérdést, hogy egy gépnek van-e saját tudata, a gép viselkedése, nem pedig belső felépí­
tése dönti el, akkor vajon nem hamarkodnánk-e el a döntést, kimondva, hogy a „kozmikus gramofon­
nak” saját tudata van? Ezzel nem értelmetlenséget állítanánk-e? (Vagy pontosabban valótlant?)
Mert hát be lehet-e programozni az összes lehetséges kérdéseket? Annyi biztos, hogy egy ember át­
lagosan milliárdra sem felel egész élete során. Pedig mi, minden esetre számítva, ennek sokszorosát
rögzítenénk a lemezre. Tehát mit tegyünk? A játékot kellően hajlékony stratégiával kellene játsza­
nunk. Feladjuk a gépnek (illetve annak a Valakinek, nem tudjuk ugyanis, hogy kiről van szó, mert a
beszélgetést, mondjuk, telefonon folytatjuk), azt a kérdést, hogy szereti-e az anekdotákat. A gép
tegyük fel, azt feleli, hogy természetesen szereti a frappáns históriákat. Elmondunk neki tehát egyet.
A gép nevet. (Pontosabban nevető hang hallatszik a telefonkagylóban.) Nos: vagy az anekdotánk is
ott van a lemezen, s ez lehetővé tette, hogy a megfelelő reakciót kapcsolja be, ti. a nevetést - vagy
pedig valóban gondolkodó géppel van dolgunk (illetve esetleg emberrel: ezt még nem tudjuk). Egy
ideig még eldiskurálgatunk, és váratlanul azt kérdezzük tőle, emlékszik-e még az anekdotára, amelyet
tőlünk hallott. Ha valóban gondolkodó, akkor emlékeznie kell. Tehát azt mondja, hogy emlékszik.
Erre megkérjük, hogy ismételje el a saját szavaival. Ezt már igen-igen nehéz volna beprogramozni:
mert arra köteleznénk „Kozmografonunk” tervezőjét, hogy ne csak a létezhető kérdésekre adandó
feleletsorozatot rögzítse a lemezén, hanem az összes elképzelhető mondatsorozatot is rájátssza, amely
a beszélgetésekben egyáltalán előfordulhat. Ez pedig nyilvánvalóan olyan hatalmas memóriaegységet
- lemezt vagy magnószalag-mennyiséget - követelne meg, amit az egész Naprendszerben sem lehet
elhelyezni. Tételezzük fel, hogy a gép nem tudja elismételni az anekdotánkat. Lelepleztük tehát:
gramofon. A hiúságában megsértett konstruktőr hozzálát a gép tökéletesítéséhez: olyan emlékezettel
látja el, amelynek segítségével már vissza tudja idézni a korábban hallottakat. Ezzel azonban már meg

113
is tette az első lépést a gramofon-géptől a gondolkozó gép felé. A lélektelen (tudat nélküli) gép ugyanis
nem ismerheti fel, a csupán némi apró formai eltéréssel feltett, de azonos tartalmú kérdés azonos vol­
tát. Éppen ezért az ilyen kérdések: „Szép idő volt-e tegnap ?” - „Kellemesnek bizonyult-e a tegnapi
időjárás?” stb. stb.: ezek a lélektelen gép számára mind különbözők, a gondolkodó gépnek azonban
azonosak. Az egyre-másra leleplezett gépet tehát konstruktőrjének állandóan át meg át kell építenie.
Az átépítések hosszú sorozata után a gépbe betáplálná a dedukció és az indukció képességét, a gon­
dolattársítás képességét, az azonos tartalmú, de különféleképpen megfogalmazott kérdések azonos
„lényegének” megragadását is. Végül is eljutna a már „közönséges” gondolkodó gép megalkotásához.
így merül fel egy igen érdekes kérdés: tulajdonképpen mikor, mely pillanatban jelenik meg a gép­
ben a tudat? Tegyük fel, hogy a konstruktőr nem építette át a gépet, hanem mindegyiket múzeumba
tette, és következő modelljét is az alapoktól kezdte építeni. Tízezer gép áll már a múzeumban:
ennyi volt az egymás után következő módosított modellek száma. Ez mind együttvéve f o l y a m a ­
t o s á t m e n e t e t képvisel a zenélődobozhoz hasonló „lélektelen automatától” a „gondolkodó
gépig” . Vajon már a 7852. változatnál tudatos-e a gép, vagy csak a 9973-nál válik azzá? Abban kü­
lönböznek egymástól, hogy az első nem tudott számot adni róla, miért neveti el magát az anekdota
hallatán, csupán azt ismételgette, hogy hallatlanul mulatságos - a második viszont tudja, hogy min
nevetett. Az ám, de hát az emberek közt is vannak, akik nevetnek az anekdota hallatán, de képtelenek
volnának megmagyarázni, hogy mi a mulatságos az elmondottakban - hiszen köztudomású, hogy
a humor elmélete igen kemény dió. Hát ezekből az emberekből is hiányoznék a tudat? Szó sincs
róla, csak éppen „lassan esik le náluk a tantusz” , hadilábon állnak az intelligenciával, eszük nem
gyakorlott a problémák analitikus megközelítésében, a gép esetében viszont nem azt kérdezzük,
hogy intelligens, okos vagy butuska a gép, hanem csak az érdekel bennünket: van-e tudata vagy sem.
Eszerint valahogy úgy kellene vennünk, hogy a N° 1. modell nulla tudatú, a N° 10 000 viszont
teljes tudattal rendelkezik: az összes közbenső gépek tudata pedig egyre növekvő sorozatot alkot.
Ez a megállapítás megmutatja, hogy milyen reménytelen vállalkozás a tudat megjelenésének pontos
megállapítása. A gép egyes elemeinek („neuronjainak”) kikapcsolása a tudatnak csupán olyan
jelentéktelen, kvantitatív változásait („gyengüléseit”) hozza magával, amilyeneket az élő agyban
egy lezajló betegség vagy a sebész kése okoz. A megszerkesztésénél felhasznált anyaghoz, sem pedig
a „gondolkodó” berendezés méreteihez a problémának semmi köze sincs. Gondolkozó elektromos
gépet lehet szerkeszteni olyan különálló blokkokból, amelyek az agy különálló tekervényeinek felel­
nek meg. Most pedig válasszuk szét ezeket a blokkokat, és osszuk szét őket az egész Földön úgy,
hogy az egyik Moszkvába, a másik Párizsba, a harmadik Melbourne-be, a negyedik Yokohamába
kerüljön és így tovább. Ezek az egymástól különválasztott blokkok önmagukban „pszichikailag
halottak” , ha viszont összekapcsolódnak (pl. telefonkábelek révén), akkor egyetlen egész személyi­
séget, egységes „gondolkodó homöosztátot” alkotnak. Az ilyen gép tudata természetesen nincs sem
Moszkvában, sem Párizsban, sem Yokohamában, hanem bizonyos értelemben valamennyi városban
ott van, másik értelemben pedig egyikben sincs. A tudatról aligha mondható el ugyanis olyasmi,
mint ami a Visztuláról elmondható, hogy ti. a Tátrától a Balti-tengerig nyúlik el. Az emberi agy
is ugyanezt a problémát tárja elénk - ha nem is ilyen élesen -, hogy a véredények, a fehérjemolekulák
és a kötőszövetek ugyanis mind az agy belsejében helyezkednek el, de nem a tudat belsejében: még
azt is lehetetlen kimondani, hogy hol van a tudat: közvetlenül a koponyatető alatt, avagy inkább
lejjebb, a fülnél, a fej két oldalán... Az egész homöosztátban „szétszórtan” található meg, annak
egész működési hálózatában egyszerre van jelen. S ha az értelmet a megfontoltsággal össze akarjuk
egyeztetni, akkor nem mondhatunk többet erről a tárgyról.

114
AZ INFORMÁCIÓVAL JÁRÓ GONDOK

Már a végéhez közeledünk azoknak az elmélkedéseinknek, amelyeket a kibernetika különféle, de

a fő területétől meglehetősen távol eső kérdéseinek szenteltünk. A kibernetika az egyik legforradal­
mibb ágazatában már megfogalmazta az információ változásait irányító törvényeket, és ezáltal
a tudomány történetében elsőnek vert hidat a korábban hagyományosan humánnak tekintett tudo­
mányágak - pl. a logika -, valamint a fizika egyik ágazata, a termodinamika között. Az információ-
elmélet különféle alkalmazásairól már beszéltünk - sajnos nagyon is általánosan és némileg ködösen
is, mivel ebből a könyvből hiányozni kell annak az egzaktságnak, amelyet csak a matematika fel-
használása tesz lehetővé. Most pedig vegyük fontolóra, hogy mi is voltaképpen az információ,
és milyen helyet foglal el a világban.
Az információ fogalma a fizikától - szülőanyjától - olyan távol eső területeken, mint amilyen pl.
a költészet és a festőművészet éppen most csinálja meg a maga karrierjét, s nyomban meg is mondjuk,
ez a karrier felülmúlja a fogalom jelenlegi jelentőségét, ámbár azt már nem tudjuk, vajon a jövőbeli
lehetőségeit is meghaladja-e. Sokat beszélnek az információmennyiségről, mielőtt azonban hozzá­
fognánk a méréshez, hasznosabb lesz egy kétségkívül alapvetőbb problémát megvizsgálnunk, miben
áll az információ sajátossága, mivel anyagi jelenség ugyan, ámde nem anyag és nem is energia.
Ha az egész világegyetemben egyetlenegy élőlény sem volna, a csillagok meg a kövek létezésén
ez mitsem változtatna. De léteznék-e ebben az esetben információ? Létezhetett volna-e akkor Ham­
let? Egy bizonyos értelemben - igen: mint olyan, nyomdafestékfoltokkal elborított tárgy, amelynek
a neve: könyv. Ebből azonban tán az következik, hogy annyi Hamlet létezik, ahány példánya ennek
a könyvnek létezik? Szó sincs róla. A rengeteg csillag rengeteg csillag marad, függetlenül attól,
hogy megfigyeli-e valaki a csillagokat vagy sem. A sok csillag esetében még akkor sem mondhatjuk,
hogy mindezekben az esetekben ugyanarról a csillagról van szó, még ha ideálisan hasonlítanak
egymásra, akkor sem. Egymillió könyv, amely mind a Hamlet címet viseli: egymillió f i z i k a i tárgy,
amelyek azonban mind az e g y e t l e n e g y Hamletnek a megismétlődései, milliónyi megismétlő­
dései. Ebben áll a szimbólum, vagyis az információ részecskéje és az anyagi hordozója közötti
különbség. A Hamletnek mint fizikai tárgyak tömegének, amelyek információt hordoznak, létezése
nem függ az értelmes lények létezésétől. Ezzel szemben a Hamlet csak akkor létezhet mint információ,
ha olyasvalaki is létezik, aki el tudja olvasni, meg tudja érteni. Ebből pedig az az eléggé meghökkentő
következtetés fakad, hogy a Hamlet nem része az anyagi világnak, legalábbis mint információ
nem az.
Azt is mondhatnánk, hogy az információ létezik, akár vannak értelmes lények, akár nincsenek.
Vajon egy megtermékenyített szalamandratojás nem tartalmaz-e információt. Természetesen tar­
talmaz, sőt még többet is, mint amennyit a Hamlet: a különbség abban rejlik, hogy a Hamlet c.
könyv statikus struktúra, amely csupán az olvasás, tehát az emberi agyban lejátszódó folyamat
során válik dinamikussá, míg a szalamandratojás dinamikus struktúra, amely „önmagát olvassa el”,
vagyis olyan fejlődési folyamatokat indít el, amelyek az érett szervezet kifejlődéséhez vezetnek.
A Hamlet mint könyv, lényegénél fogva statikus struktúra. Ámde „dinamikussá” tehető. Tegyük
fel, hogy egy csillagmérnök arra alkalmas kódoló berendezés segítségével a Hamlet szövegét egy
hatalmas csillagra „kapcsolja rá” , majd meghalna a mérnök, és vele együtt a világegyetem minden
értelmes lénye kipusztulna. A berendezés „olvassa” a Hamletot, vagyis a szövegét betűről betűre
átalakítja olyan impulzusokká, amelyek e csillagnak pontosan meghatározott változásait idézik
elő. A csillag a protuberanciáival, összehúzódásaival és tágulásaival, életének tüzes lüktetésével

115
„leadja” a Hamletol. A Hamlet a csillag sajátos kromoszómakészletévé lett, mivel ugyanúgy irányítja
a csillag változásait, mint ahogyan a megtermékenyített petesejt kromoszómái irányítják a magzat
kifejlődését.
Még most is azt állíthatjuk, hogy a Hamlet nem része az anyagi világnak? Nem, nem, most sem
az. Megalkottunk egy hatalmas i n f o r m á c i ó l e a d ó t , egy csillagot, valamint megalkottuk
hozzá a k ö z v e t í t ő c s a t o r n á t - a világegyetemet. Ámde továbbra is hiányzik a címzett,
nincs aki átvegye ezt az információt. Azt is feltételezhetjük, hogy azok a kisugárzások, amelyeket
ez a csillag akkor bocsát ki magából, midőn Polonius meggyilkolásának jelenetét „adja le” , a szom­
szédos csillagokat is kirobbanásokra késztetik. Tételezzük fel, hogy a kitörések eredményeként e
csillagok körül bolygók keletkeznek, és amikor Hamlet halálának leadására kerül sor, addigra ezeken
a bolygókon már az élet első csírái is jöjjenek létre, míg az az igen kemény sugárzás, amelynek
formájában a csillag a tragédia utolsó jeleneteit „adja le”, növelje meg azon élőlények öröklődési
anyagában a mutációk gyakoriságát, amelyekből egyszer majd kialakulnak az ó'smajmok. Mindez
kétségkívül roppant érdekes jelenségsorozat - de vajon mi a közös ebben a Hamlet tartalmával?
Semmi. Lehetséges, hogy az talán csak a szemantikus információhoz tartozik? Az információ-
elmélet ezzel nem törődik. Az csupán az információ mennyiségét méri. No jó, de hát mennyi
információt tartalmaz a Hamlet? Ez a mennyiség azzal a valószínűséggel arányos, amivel az infor­
máció a hírközlő-csatorna kimeneténél, vagyis ott, ahol a vevő, azaz a címzett van, megjelenik.
De hát ki a címzett? És hol végződik az információt közvetítő csatorna? Az Andromeda-csillagkép-
ben? Vagy talán az Andromeda-ködben? Feltételesen fogadjuk el „címzettnek” , mondjuk a „le-
adóhoz” közeli egyik csillagot. Hogyan számítsuk ki ez esetben a valószínűséget? A negatív entrópia
útján? Ilyesmi lehetetlen, hiszen az entrópia csupán akkor jelenti az információ mértékét, ha a
rendszert, amelyben az entrópiát megmérjük, a termodinamikai egyensúly állapota jellemzi. És ha
nem? Nos akkor a kapcsolat a vonatkoztatási rendszer függvénye. És hol ez a rendszer? Ott volt
Shakespeare fejében, agyának felépítése és a Shakespeare-t felnevelő, kialakító egész civilizáció
határozta meg. De most nem létezik ez a civilizáció, és semmilyen más civilizáció sem, csupán egy
pulzáló csillag, amelyet egy „tolmácsberendezés” segítségével a Hamlet c. könyvre „kapcsoltak”
rá. Ez a csillag egyébként csupán erősítő: az információ a könyvben van. Tehát mit jelent mindez
együttesen ?
A nyelv: szimbólumrendszer, jelképei nyelven kívüli szituációkra vonatkoznak. Mondható, hogy
ugyanúgy létezik lengyel nyelv, ahogyan az átöröklés nyelve (a „kromoszómanyelv”) létezik. Az em­
beri nyelv mesterségesen megalkotott információhordozó. A kromoszómanyelv: a biológiai evolúció
által alkotott információs kód. Mindkét nyelvnek megvannak a címzettjei, és megvan a jelentősége.
A szalamandratojás meghatározott génje meghatározott vonását szabja ki a szervezetnek (a tényleges
szimbóluma ennek a vonásnak, egyúttal pedig a magzatfejlődés folyamatában - annak potenciális
építője). Ha a tojás a szalamandrát ugyanúgy „meghatározza” (tartalmazza konstrukciójának
leírását), ahogyan a Hamletot a nyomtatott papír (mert tartalmazza az eljátszandó színdarab konst­
rukcióját), akkor ebből az is következik, hogy a kontraktáló köd „meghatározza” a folyamat
következtében belőle képződő csillagot (miután tartalmazza a nélkülözhetetlen konstrukciós feltéte­
lek összességének leírását).
De akkor a hullófélben levő bomba a robbanás szimbóluma, a villám a mennydörgésé, a bélgörcs
pedig a - hasmenésé. Nos, ez az álláspont elfogadhatatlan. A szimbólum lehet ugyan tárgy, de nem
erre a tárgyra vonatkozik, hanem valamely másra. Amikor a teherhordók kicipelik a raktárból az
elefántcsontot, akkor a néger kavicsokat rak le. E kavicsok tárgyak ugyan, de valami más tárgyra

116
vonatkoznak - az adott esetben az elefántagyarakra vonatkozó szimbólumok. A szimbólum elvileg
nem azonos a jelenségnek magának korai fejlődési fokával: legalábbis az emberi információs tech­
nika szférájában nem az. Egy szimbólumot hozzákapcsolni ahhoz, amit meghatároz, önkényes
eljárás (ami nem jelenti azt, hogy csak valaki szeszélyétől függ, hanem azt, hogy ezzel még nem
hozunk létre valamiféle viszonyt a szimbólum és annak denotátuma között). Lényegében véve a
gének nem szimbólumok, minthogy ténylegesen azt a különleges esetet képviselik, amikor az in­
formáció hordozója egyúttal későbbi „jelentésének” kezdeti szakaszát képviseli. Megállapodhatunk
abban, hogy szimbólumoknak tekintjük őket - ez a meghatározás kérdése, és nem az empirikus
kutatásé, hiszen nincs olyan empirikus kutatás, amely kiderítené, hogy egy gén a kék szem „szimbó-
luma”-e, avagy csupán „ennek az információnak hordozója” . Az ilyen meghatározás nem volna
praktikus, hiszen akkor á g é n szó a szimbólum szimbólumává válna, s ezenkívül - a megszokott
értelmezés szerint - a szimbólumok nem képesek spontán átalakulásra (kémiai egyenletek jelei nem
lépnek egymással kémiai reakcióba). Ezért jobb a gént (önálló átalakulásra képes) információs
jelnek neveznünk. Következésképpen a jel általánosabb fogalom.
A jel eleve feltételezi az információ létezését (az kódjának egy része), az információ pedig csupán
akkor létezik, ha van címzettje. Amilyen jól tudjuk azt, hogy a Hamletnak ki a címzettje, azt is olyan
jól tudjuk, hogy a ködöknek nincs címzettje - no de vajon ki a címzettje a szalamandratojásban
rejlő kromoszomális információnak? Az érett szervezet nem az: ez csak meghatározott „későbbi
stádiuma” az információ-átadásnak. Ez a szervezet a maga részéről ugyancsak rendelkezik cím­
zettel - de hol ? A szalamandra nem tud élni sem a Holdon, sem a Szaharában, hanem csakis mo­
csaras partú folyóban, amelynek vize élelmet ad a számára, és ahol, partnereket találva, szaporodhat.
Tehát a szalamandra genetikai információjának címzettjei: az a bizonyos környezet az adott fajhoz
tartozó teljes populációval, valamint mindazok az egyéb szervezetek, amelyeket ő fog felfalni,
illetve, amelyek majd őt falják fel. Röviden: a genetikai információ „felvevője” az egyed biogenetikus
környezete. Ebben fog más szalamandrákat nemzeni, ami által folytatódik a genetikai információ
körforgása, mint az evolúciós folyamat része. Analóg módon: a Hamlet létezését lehetővé tevő
„környezet” az emberi agy.
Ha azonban így van, akkor tulajdonképpen mért nem lehet azt mondani, hogy a ködben található
információ címzettje a Tejútrendszer? Ha pedig nem a Tejútrendszer, akkor talán azok a bolygók,
amelyeket a ködből keletkezett csillag valamikor majd létrehoz. Ezeken a bolygókon élet fog kelet­
kezni, és eléri az értelmes színvonalat - talán ez az értelem lesz a nebuláris * információ címzettje ?
A termodinamikából ismeretes; az információ (vagyis az entrópia) mennyisége egy zárt rendszeren
belül nem növekedhet. Minthogy mi magunk csillaganyag-maradványból jöttünk létre, a világ-
egyetem pedig zárt rendszert alkot (mivelhogy „kívüle” nincs semmi sem), mindebből egyértelműen
következik az, hogy a Hamlet is, mint mindaz, amit az ember egyáltalán alkotott, kigondolt vagy
hazudott, információ formájában ott volt már abban az ősködben, amelyből a galaxisok, csillaghal­
mazok, bolygók, mi önökkel együtt, valamint ez a könyv is keletkeztek. így hát az egész kérdést
kiválóan sikerült az abszurdumig visszavezetnünk.
A dolog nyitja az, hogy „információ önmagában” nem létezik. Még akkor sem, ha van címzettje.
Információ csak egy meghatározott rendszerhez viszonyítva létezhet, amelynek keretei között a
kiválasztás megtörténik. E kiválasztásnak (a természetes kiválogatódásnak) eredménye lehet egy
szalamandra vagy (a Shakespeare agyában lejátszódó szelekcióval) egy „drámafaj”.

* Nebula - köd. - Szerk.

117
 Ha a rendőrség le akar tartóztatni egy gonosztevőt, akiről csak annyit tud, hogy Smithnek hívják,
és egy bizonyos helységben lakik, akkor e név ismeretéből nyert információmennyiség még attól is
függ, hogy hány Smith lakik a szóban forgó községben. Ha csupán egy, akkor egyáltalán nincs szó
kiválasztásról, és az információmennyiség egységnyi. Ha a község összes lakóinak ugyanaz a család­
neve, akkor abban az értesülésben, hogy a gonosztevő neve Smith, a z a d o t t r e n d s z e r s z e m ­
p o n t j á b ó l nulla információ rejlik. Mellesleg megjegyezhetjük: némelyek felfogása szerint
negatív információ is létezik: az ismertetett esetben a negatív információ az volna, ha a rendőrséghez
olyan bejelentés érkeznék, hogy az ott lakó gonosztevőt Brownnak hívják.15
Az információ mértéke tehát viszonylagos, és az összes elképzelhető lehetőségek (állapotok)
eleve elfogadott halmazától függ. Az adott jelenség lehet szimbólum, vagyis a szóban forgó jelenség
potenciális állapotainak elfogadott halmazára vonatkoztatva információk hordozója, de az is lehet,
hogy nem az, ha a halmaz (vagy a vele kapcsolatos vonatkoztatási rendszer) megváltozik. Tegyük
hozzá: igen ritka eset, hogy a természet egyértelműen határozza meg a lehetséges állapotok halmazát.
Az ember, aki többé-kevésbé tisztában van ezzel, a maga elé kitűzött c é 1 figyelembevételével vá­
lasztja meg a maga halmazát, vonatkoztatási rendszerét, s ennek folytán a kapott információ nem
a dolgok valóságos állapotának (a világnak) visszatükröződése, hanem egy olyan állapotnak a
függvénye, amelynek értékei egyaránt függnek a természettől (a kutatott részétől), valamint attól a
vonatkoztatási rendszertől, amelynek megalkotója az ember. (VII.)

KÉTSÉGEK ÉS ANTINÓMIÁK

1. Azt a merész „maximális programot” , amelyet már a kibernetika megalkotói vázoltak fel, az
utóbbi esztendőkben többször is meglehetősen éles bírálat érte: utópiának vagy éppenséggel mítosz­
nak minősítették, amire csak egy példát idézünk, Mortimer Taube könyvének alcímét: The Myth
o f Thinking Machines.16
„Megfigyelhetjük - írja Taube -, hogy az óriási mesterséges agy, a fordítógép, a tanulógép, a
sakkozógép, a felfogó gép stb., amelyekkel irodalmunk telis-tele van, mind azoknak az embereknek
köszönheti a »létezését«, akik lebecsülik a feltételes mód jelentőségét. Ezt a játékot így játsszák.
Először is kijelentik, hogy némi jelentéktelen technikai részletektől eltekintve, a gép programja
azonosítható magával a géppel. A következő lépés az, hogy egy nem létező program blokkvázlatát
azonosítják magával a programmal. Legvégül pedig: az a kijelentés, az hogy egy nem létező prog­
ram blokkvázlata a nem létező gép számára elkészíthető, már egyszeriben azonos is e gépnek a léte­
zésével. Pontosan ilyen módon »jöttek létre« Uttley feltételes valószínűségű gépei, Rosenblatt »per-
ceptronja«, Simon, Shaw és Newell komplex problémaanalizátorai és mindazok a nagyszámú nem
létező gépek, amelyekre az irodalom úgy hivatkozik, mintha léteznének.”
Valamivel később pedig, „az ember mint gép” problémával kapcsolatban ezt olvassuk: „...íme
a klasszikus circulus vitiosus - 1. javasolnak megépíteni egy agy-modellező gépet, noha az emberi
agyat még nem írták le; 2. a gép részletesen leírt jellemzőit az agy jellemzőivel analógnak jelentik
ki; 3. ezek után azt a »felfedezést« teszik, hogy a gép ugyanúgy viselkedik, mint az agy... A hiba
lényege: azt »fedezik fel«, amit posztuláltak.”
Amilyen mértékben maga a konstrukciós előrehaladás már rácáfolt Taube egynémely következ­
tetésére, úgy vált feleslegessé, hogy vitába szálljunk 1961-ben kiadott könyvével. Nemcsak hogy
perceptron létezik, de ismeretesek már a gépi sakkjátékok reális programjai is - igaz, hogy még

118
 csak közepes játékosi szinten játszanak a gépek, bár nem értjük, miért kell a sakkozógépek létezé­
sének elismerésével addig a percig várni, amikor az utolsó, még le nem győzött sakkvilágbajnok is
mattot kap egy elektronikus géptől, hiszen az emberek túlnyomó többsége még az említett közepes
szinten sem tud játszani (akiknek sorába - bár ez nem érv - sajnos e sorok írója is beletartozik).
Taube azonban a maga polemikus, helyenként nihilista színezetű könyvében a kutatóknak egy
bizonyos körére vonatkozóan reprezentatív módon néhány, további figyelmünkre méltó ellenvetést
hangoztatott. Újból felvetette azt az immár szinte klasszikus dilemmát, hogy „gondolkozhat-e a
gép?” - a kérdést két részre, a szemantikus, illetve az intuitív jellegű működés problémájára osztva
szét. Úgy tűnik, hogy a formális eljárásnak valóban megvannak a maga korlátái, amelyek a deduktív
rendszerek elégtelenségéről szóló Gödel-tételből fakadnak, és hogy tisztán algoritmusos módszerek­
kel aligha lehet valóban sikerrel az egyik természetes nyelvről a másikra fordítani, minthogy a kettő
közt hiányzik a kölcsönösen egyértelmű megfelelés viszonya. Ezzel a kérdéssel egy kissé később
ismét foglalkozunk. Mielőtt azonban rátérnék az intuíció eléggé homályos fogalmának taglalására,
jegyezzük még meg, hogy Taubénak akkor is igaza van, amikor rámutat arra, milyen gyakran lehet
az ember és a gép működésének ugyanaz az eredménye ugyanakkor, amikor az azonos eredményeket
adó folyamatok különböznek egymástól. Ebből fakad az az óvatosságra intő megállapítás, miszerint
a meghatározott feladatok megoldására beprogramozott berendezések tanulmányozása során fel­
merülő megfigyelések legtöbbjét nem szabad könnyelműen az ember pszichikai műveleteinek szfé­
rájára kivetíteni. Az ember és a gép effajta összehasonlításának egyébként még további fokozatai
is vannak - könnyen előfordulhat ugyanis, hogy különböző embereknél egymástól igen eltérő agy­
működési folyamatok vezetnek egyforma eredményekhez. És, végül, még ugyanaz az ember is, akit
több ízben algoritmikai szempontból ugyanabba az osztályba tartozó feladat elé állítottak (tehát
a feladatoknak olyan osztályáról van szó, amelyeknek esetében a megoldás algortimusa ismeretes),
gyakran különféle módon oldja meg e feladatokat; az emberi magatartásnak ez az eltérő jellege,
szabálytalan volta, kétségkívül megkeseríti az életét mindazoknak, akik az agyfolyamatok modelle­
zésével foglalkoznak.
Ami azonban az intuíciót illeti, automatizálásának, tehát az agyon kívüli reprodukálásának,
utánzásának problémája közel sem tűnik olyan reménytelennek, mint ahogyan Taube gondolja.
Érdekes kutatások folytak abban az irányban, hogy az ember heurisztikáját a sakkjáték példáján
hasonlítsák össze a gép heurisztikájával, éspedig azért, mert a sakkjátékot a „szemantika nem
terheli” , és a játékfeladatok megoldása - legalábbis bizonyos mértékben - független az olyan min­
denfajta „értelmezésektől”, amelyek annyi kínzó keveredést okoznak a pszichikai műveletek egész
területén. De hát - ezt kell először felvetnünk - mi is az a heurisztika? Tyihomirov szovjet tudós,
aki a fentebb említett kutatásokat folytatta (1. a Voproszi Filoszofii c. folyóirat 1966. évi 4. számát),
meghatározott általános szabályokat ért rajta, amelyek alapján az alany olyankor igyekszik meg­
oldani az eléje állított feladatokat, amikor az összes lehetséges alternatívákat módszeresen végig­
próbálni lehetetlen (pontosan ilyen a sakkjáték: ott az elképzelhető összes játszmák száma nagyság­
rendben eléri a 10" értéket). Korábban megpróbálták kielemezni a sakkozónak ezt a heurisztikáját
(„ráhibázó készségét”): azt kívánták tőle, hogy a parti közben végig fennhangon gondolkozzék.
Kiderült azonban, hogy a „nyomozási” (az optimális manővert kereső) műveletek többsége nyelv
alatti szinten zajlik le, ezekről egyébként a játékos nem is ad számot önmagának. Tyihomirov ezután
a sakkozók szemmozgását rögzítette; ekkor viszont az derült ki, hogy a játékos keresői heurisztikája,
amelyet ez a mozgás legalábbis részben tükrözött, meglehetősen bonyolult struktúrájú. Az orientációs
sáv szélessége szakadatlanul változik, vagyis a sakkasztalnak és a rajta felállított figuráknak az a

119
körzete, amelyet a játékos a legaktívabban figyel, szemgolyójának mozgatásával jelezve bizonyos,
igen gyorsan felépített, mintegy „próbálgatott” húzássorozatokat (tehát bizonyos „befelé vitt”
játszmaelemeket, egymás után végigvizsgált műveletsorozatokat). Ha az ellenfél húzásai megfelelnek
a belső várakozásnak, tehát a játékos jóslatainak, akkor ez a sáv minimumra szűkül össze, és ellen­
kezőleg: minden meglepetésnek számító, előre nem látott húzás nyomán a tájékozódási keresések
sávja jelentősen kitágul, és az előállott szituációnak a korábbinál sokkalta messzebb menő újrata-
nulmányozása következik be. Különösen érdekes pedig az, hogy egy bizonyos fajta „inspirációt” ,
vagyis „hirtelenül felötlő” taktikai ötletet - hasonlóan ahhoz az „alkotói sugallathoz” , amelyet a
klasszikus anekdota a „heuréka!” felkiáltáshoz kapcsol - igen gyors szemmozgások sorozatai
szokták megelőzni, mégpedig abban az időszakban, amikor a sakkozónak még sejtelme sincs róla,
hogy nyomban valamilyen ötlet fog majd az „agyában megszületni” . Ebből pedig az következik,
hogy az a bizonyos váratlanság, vagyis a teljesen új gondolatnak „a semmiből való előbukkanása” ,
amit szubjektiven „megvilágosodásnak” , „feltárulásnak” fogadunk, csak látszat vagy önámítás,
amely introspektiv önismeretünk tökéletlenségéből ered, holott valójában minden ilyen ötletet a
maximálisra felfokozott sebességű információgyűjtés előz meg (az információk az adott esetben a
sakktábláról erednek), az ötlet felbukkanásának „váratlan” jellegét pedig a küszöb alatti szinten
már megszervezett, és legalábbis vázlatosan kidolgozott információnak a tudat területére való be­
hatolása okozza, vagyis az információ átmenete az alsóbb integrációs szintről arra a legmagasabb
szintre, amelyen a legeredményesebb cselekvés terve véglegesen megformálódik.
Természetesen továbbra sincs fogalmunk arról, hogy mi történik az agy dinamikájának ezeken
a bizonyos alsóbb szintjein; e tapasztalatok azonban minden egyes esetben igazolják azt a hipotézist,
miszerint az agy által felfogott bemenő jelzések információs feldolgozása több lépcsőben zajlik le.
Ha egyáltalán lehet algoritmusról szólni az agyműködéssel kapcsolatban, a feladatok megoldásánál
egyszerre sok, részint egymással kölcsönösen összefüggő, részint független algoritmus működik közre.
Az agy mintegy az egymástól meglehetősen függetlenül működő alrendszerekből tevődik össze teljes
rendszerré; ráadásul az, amit mi „tudatnak” nevezünk, esetleg - ha képletesen akarjuk magunkat
kifejezni - az egyik oldal felé „húzhat” ; az ember igen homályosan számot ad magának arról, hogy
„valami” letaszítja őt a tudatosan megválasztott útról - jóllehet a tudatában még semmiféle más
konkrét cselekvési megoldás nem alakult ki. Kissé metaforikus értelemben azt mondhatnánk, hogy
a tudat alatti szférák, még az előtt, mielőtt a tudatnak az információs feldolgozás kész eredményét
át tudnák adni „valahogyan” - talán az emocionális feszültség „csatornáin” ? - értesítik a tudatot
arról, hogy „meglepetés” várható. Minél sürgősebben el kell azonban vetnünk az ilyenfajta szc-mlé-
letességet, mert különben az intuitív heurézis modellozására törekvő konstruktőr dühöngeni fog,
hiszen ő, a maga műhelyében az önvizsgálat legkifinomultabb „szellemi monológjának” a nyelvével
sem tud kezdeni semmit, az miben sem segíti.
A sakkozó (vagyis sakkozásra beprogramozott) gép olyan heurézist gyakorol, amelyre programja
(s hozzátehetjük: tanulásra is képes programja) szánja. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy igen sok
függ a programozó tehetségétől (minthogy a programozás kétségkívül tehetség kérdése). A gép egy
időegység alatt összehasonlíthatatlanul több műveletet tud megvizsgálni, mint az ember (kb. millió­
szorta gyorsabban dolgozik az embernél), s az ember mégis legyőzheti, minthogy sajátos dinamikus
integrációra képes: a bábuk mindenkori elhelyezkedését, ha vérbeli sakkozó, egységes és összetartozó
rendszernek, összefüggő egésznek fogja fel, amelyet határozottan kifejezett, de szertefutó, „szét­
ágazó” fejlődési tendenciák jellemeznek. A gép különböző taktikákat alkalmazhat, meghatározott
lépésekkel újabb lépéseket készíthet elő, cselt is alkalmazhat stb., de mindenkor kénytelen „felmérve

120
összegezni” a sakktáblán kialakult helyzetet, s persze nem készíthet prognózist sok lépéssel előbb,
mivel ez fizikai lehetetlenség még a gép számára is. A sakkozó embert heurézise mégiscsak képessé
teszi olyan összevonásokra, amilyenek megtételére a gép nem képes. A sakktábla valahogyan emo­
cionális-formális értéket nyer az ember esetében, hogy azt holmi egyéniesített egészként fogja fel.
Csakis az integrációnak ez a szintje, amely a sakktáblát - a bábuk helyzetének még a legcsekélyebb
különbözősége esetében is - teljesen másnak láttatja, csakis ez teszi lehetővé, hogy egy nagymester
egyidejűleg több tucat partit játsszon le.
Miután képességeinknek ilyen - „gépi” szemszögből nézve fenomenális - szintjét konstatáltuk,
ezen a ponton egyelőre meg is kell állapodnunk. Akárhogyan is, de az emberi heurézis az összes
élőlények „heuréziséből” származik, de mivel az élő szervezetek a keletkezésüktől kezdve mindig
hiányos és pontatlan információkra voltak kénytelenek cselekvésükben támaszkodni, ez csak meg­
közelítő invariánsok megállapítására vagy szétfolyós döntések elfogadására kényszerítette őket.
A modellezésben a kiinduló minta, legalábbis a kezdeti szakaszban, éppen ezért nem az olyan beren­
dezés, amely a 100%-osan helyes vagy hamis döntés szigorú logikájára épül fel, mint működési elvre,
hanem olyan berendezés, amely a „többé-kevésbé”, az „úgy-ahogy”, a „megközelítően” működési
elv alapján dolgozik. Ha már a fejlődés az egész élő szervezetek színvonalán e l s ő n e k éppen ilyen
„berendezéseket” alkotott, ennek sokkal egyszerűbbnek kellett lennie, mint az explicite logikával
dolgozó rendszerek megalkotásának. Tulajdonképpen minden ember, még az apró gyermek is,
„akaratlanul” használja a nyelv nem tudatosult törvényeiben rejlő logikát, míg a formális logika
tudományának tanulmányozása nem is akármilyen szellemi megerőltetést követel. És az a körül­
mény, hogy minden egyes idegsejtet parányi logikai elemnek tekinthetünk, semmit sem változtat
a helyzeten. S hozzá kell még tennünk, hogy, bár az ilyen elemeknek a mennyisége durván számítva
minden emberi agyban egyforma, mégis igen-igen jelentős különbözőségek tapasztalhatók közöttük,
amelyeknek eredményeként az egyik emberből kitűnő fejszámoló, de gyenge matematikus lesz,
a másikból kiváló matematikus, aki azonban nehezen végzi el a számtani alapműveleteket, a harma­
dikból zeneszerző, aki csak éppen a matézis ábécéjét képes elsajátítani, végül a negyedikből olyan
személy, akiben egyaránt megvan az alkotó és a reprodukáló tehetség. Keveset tudunk arról, ami
minden emberi agy működésében közös - az ilyen hatalmas eltérések materiális okairól meg éppen­
séggel semmit. Ez azután újabb nehézségekkel sokszorozza meg problémánkat. A kibernetikus éppen
ezért üdvözli örömmel az olyan gépek megjelenését, amelyek legalább elemi szinten képesek meg­
birkózni bizonyos fajta megkülönböztető, azaz megismerési műveletekkel, tehát a „többé-kevésbé”
alapon működnek - ha az ilyen megismerés általános formális elmélete még hiányzik is. A perceptro-
nokra gondolunk.
Ezek „látó receptorokkal” (a szem recehártyájának durva utánzataival), valamint véletlen („lottó­
szerű”) módon összekapcsolt pszeudoneuron-elemekkel ellátott berendezések, amelyek egy viszony­
lag egyszerű algoritmus által irányított tanulási folyamat segítségével képesek az ábrák (egyszerű
síkidomokból álló rajzok, pl. számjegyek vagy betűk) felismerésére. Az eddig megszerkesztett
perceptronok egyelőre még primitívek*, és nem tudnak, mondjuk, emberi arcokat felismerni, persze
nem tudnak „szöveget olvasni” sem - és mégis döntő lépést jelentenek a szövegolvasásra is képes
gépek megszerkesztésének útján. Létezésük ugyanis hallatlanul leegyszerűsíti az összes előkészítő
procedúrákat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a megoldandó feladatokra vonatkozó informá­

* Ismét hangsúlyozzuk, hogy a megállapítás a könyv megírásának idejére vonatkozik, a fejlődés ezen a terü­
leten is rohamos. - Szerk.

121
ciókat a számítógépbe bevezessék: ma ugyanis minden ilyen feladatot előbb ,,le kell fordítani” a
gép nyelvére, és ez a tevékenység, mivel nem gépesített eljárás, a gépet kezelő embereknek rengeteg
idejét rabolja el. Az egyre bonyolultabb és egyre pontosabban működő, egyre „tehetségesebb”
perceptronok megkonstruálása tehát igen sokat ígérő tevékenységnek látszik. Ez nem jelenti azt,
mintha a perceptronok az agynak holmi „pontosabb” modelljét mutatnák, mint a számítógépek
- annál kevésbé jelenti ezt, mert hiszen számítógépen a perceptron működése is modellezhető -, és
azt sem igen állíthatjuk, hogy a perceptron „jobban hasonlít ”az agyra, mint az ilyen gép. Minden
effajta berendezés az agyműködés bizonyos elemi aspektusait modellezi a maga szűk működési
területén - ennyi az egész, talán a leendő perceptronok közel visznek majd bennünket az „intuíció”
megértéséhez. Tegyük hozzá: az ide vonatkozó irodalomban némi terminológiai zavar, illetve
fogalmi tisztázatlanság uralkodik: a „heurisztikus viselkedést” némelyek „nem-algoritmikusnak”
nevezik; ám az ilyesfajta meghatározás attól függ, mit tartunk algoritmusnak. Egy végletesen deter­
minált működési utasítást-e, amely a működés folyamán az őt magát átalakító visszacsatolás folytán,
„önmaga” alakul át a kezdetitől eltérő formájúvá? Itt bizonyos esetekben még „önprogramozásról”
is beszélhetünk - ez ugyancsak részben némi zavar forrása -, mivel ez a fogalom a legkülönbözőbb
viselkedési típusokra alkalmazható. A klasszikus digitális számítógépekben a programozás élesen
elkülönül a programot realizáló, alárendelt munkavégző berendezésektől, az agyban viszont nem
mindig tapasztalható ilyen éles elhatárolás. Attól a pillanattól kezdve, hogy a bonyolult rendszer
működése „plasztikussá” válik, másként megfogalmazva, attól a pillanattól kezdve, amikor deter-
mináltsága viszonylagossá, relativisztikussá válik, amikor többé már nem egyszer s mindenkorra
meghatározott, merev „előírások” egyirányú megvalósulását jelenti, akkor az algoritmus fogalma
már nem alkalmazható közvetlenül a deduktív tudományokból átvett alakjában. Hiszen most is
lehetséges determinisztikusán diktálni a viselkedést, de csupán egy bizonyos határig lehetséges ez
(bizonyos számú lépés után a rendszer, mondjuk, „értesül” arról, hogy most kell az alternatívák
egész halmazán belül megkezdenie a következő lépés „szabad megkeresését” ; a rendszer ezután
tehát a „próbák és hibák” módszerével kezd működni, amíg ki nem tapogatja az „optimális” értéket
- pl. egy bizonyos funkció minimumát vagy maximumát -, s ezután megint a „merev' cselekvési
utasítás kapcsolódik be egy időre). Ámde az is lehetséges, hogy az egész algoritmus, „az egyformán”
kifejezés bizonyos értelmében véve, valószínűségi jellegűvé válik, vagyis a következő lépéseknek
egyikét sem határozzák meg „apodiktikusan” a gép számára, hanem mindössze bizonyos területeket,
azoknak megengedett kereteit jelölik ki, amelyek között vagy más fajtájú („lokálisan determinált”)
algoritmusok, vagy „a hasonlóságnak” (a „képek felismerésének” , „alakok felismerésének”, vagy
pedig egyszerűen a leképzések hasonlóságának) megkeresésére irányuló „egybevető” műveletek
indulnak el. Ez bizonyos „a priori megállapított” irányítás, „keresés”, „kiegyenlítés”, „indukció”
típusú műveletekkel is kombinálódhat. Az pedig, hogy ekkor még mindig „algoritmussal” , vagy
pedig már „intuíción” alapuló „heurisztikával” van-e dolgunk, ugyanúgy megállapodás kérdése,
mint ahogyan megállapodás jellegűek az olyan megállapítások, hogy a vírus kristályos alakban
„nem élő” , ámde a baktériumsejtbe behatolt vírus „eleven” .

2. Milyenek lehetnek tehát azok a megkísérelt válaszok, amelyeket arra a kérdésre próbálunk
adni, hogy vajon a „gépi gondolkodás” eredményei képesek-e az ember intellektuális lehetőségeinek
plafonját meghaladni?
Talán helyes, ha felsoroljuk a lehetséges válaszokat, megjegyezve, hogy nem tudjuk, vajon ezek
az összes változatok-e, és azt sem tudjuk, hogy közülük melyik az igaz.

122
 a) A gépi gondolkodás - bizonyos elvi okok folytán - nem haladhatja meg az ember intellektuális
plafonját. Ezt a válasz azzal indokolja, hogy azért nem, mert egyetlenegy rendszer sem lehet „értel­
mesebb” az embernél: már mi magunk is elértük a plafont, csak még nem tudunk róla. Vagy azért
nem, mert az „ember” típusú gondolkodó rendszerekhez kizárólag egyetlen út vezet, a természetes
fejlődés útja, amelyet legfeljebb „megismételni” lehet, ha egy egész bolygót használhatunk ehhez
gyakorlóterünkül. Végül talán azért nem, mert a nemfehérjés rendszerek intellektuális szempontból
(mint információátalakítók) mindig „rosszabbak” a fehérjéseknél stb.
Mindez igen valószínűtlennek tűnik, jóllehet kizárnunk az ilyen lehetőséget egyelőre nem lehet.
Ezt kijelentve a heurisztikára támaszkodom, amely azt sugallja, hogy az ember mint értelmes lény,
mégiscsak eléggé átlagos lehet, ha már a természetes kiválogatódásnak mintegy millió év alatt vi­
szonylag kis számú paraméter alapján sikerült őt kialakítania. Létezhetnek nála „értelmesebbek” is,
és a természet folyamatait utánozni is lehet, és különféle utakon juthatunk el olyan állapotok­
hoz, amelyekhez a természet másféle állapotok láncolatán átjutott el. Az ergodikus elmélet leendő fej­
lődése bizonyára sok mindent megmagyaráz majd nekünk a rejtvényeknek ebben a szférájában.
b) A gépi gondolkodás szintje meghaladhatja az ember „intellektuális plafonját” olyan értelemben,
ahogyan a számtantanár okosabb a tanítványainál. Minthogy azonban az ember meg tudja érteni
azt is, amihez nem önmagától jut el (a gyermekek megértik az euklidészi geometriát, ámbár nem ők
maguk gondolták ki), az emberiséget nem fenyegeti az a veszély, hogy elveszíti „a gépek megismerő
stratégiája” feletti ellenőrzést: mindig érteni fogja ugyanis, hogy mit, hogyan és miért tesznek. Nos,
ezt a felfogást is elfogadhatatlannak tartom.
Tulajdonképpen mit is jelent az, hogy „a gépi gondolkodás meghaladhatja az ember intellektuális
plafonját” ? Ha tán olyasminek gondolják ezt a fölényt, ahogyan a tanító a gyermekkel szemben
fölényben van, akkor hibásan értik a dolgok lényegét, hiszen a tanító ugyancsak nem a geometria
alkotója. A tudomány megalkotóinak a viszonya a többi emberhez, ez a dolog lényege; ez az analó­
giája a „gép-ember” viszonynak. Ez pedig azt jelenti, hogy a gép elméletalkotásra képes, vagyis sokkal
szélesebb tartományban képes a jelenségeknek ebből vagy abból az osztályából kiválasztani az in­
variánsokat, mint az ember. Ashby eredeti megfogalmazása szerint az intellektuserősítő nem helyet­
tesítené a tudóst, mivelhogy nem több információszelektornál, a tudós munkáját pedig nem lehet
az egyszerű kiválogatásra redukálni. Magá'ól értetődik, Ashby gépe a kiválasztandó szituációk ele­
meiként valóban jóval nagyobb számú alternatívát tudna felsorakoztatni és mérlegelni, mint ameny-
nyire az ember képes, s egy ilyen berendezés reális és hasznos is lenne, ámde csak olyan helyzetekben,
amikor tulajdonképpen útvesztőbe kerültünk, és ki kell választanunk azt az utat, amely továbbvezet,
az olyan helyzetekben azonban haszontalannak bizonyulna, amikor előbb azt kell kitalálni, hogy
egyáltalán milyen utak is léteznek (pl. „a folyamatok kvantálásának útja”). Intelligenciaerősítőnk
tehát még első lépésnek sem tekinthető azon az úton, amely a tudósok alkotómunkáját automatizáló
gép felé vezetne. Egy ilyennek a szerkezetét egyelőre még megközelítően sem tudjuk felvázolni, de
azt legalábbis fő vonalaiban tudjuk, hogy mit is kell csinálnia a gnosztikai gépnek: bonyolult rend­
szerek elméletének megalkotásához a paramétereknek olyan nagy számát kell számításba vennie,
amekkorával a jelenkori tudomány algoritmusai képtelenek megbirkózni. A fizikában a jelenségek
egyes szintjeit elkülönítve lehet szemlélni (atomfizika, magfizika; szilárdtest-fizika, mechanika). A szo­
ciológia területén ez nem lehetséges, minthogy ott különféle (elkülönült-egyedi, plurális-tömeges)
szintek váltakozva bizonyulhatnak vezető jellegűeknek, vagyis olyanoknak, amelyek meghatároz­
zák a rendszer dinamikus trajektóriáját. A fő nehézség tulajdonképpen a számításba veendő változók
mennyiségében rejlik. Annak a „gnosztikai gépnek” , amely képes lenne megalkotni „a társadalmi

123
rendszerelméletét” , a változók óriási számát kellene figyelembe vennie, ebben különbözne ez a folya­
mat az általunk ismert fizikai formalizmustól. Tehát a „gnosztikus alkotó” kimeneténél olyan el­
méletet kapnánk, amely egész egyenletrendszerrel kódolt formát öltött magára. Vajon képesek
volnának-e az emberek bármit is kezdeni ezekkel az egyenletekkel?
Az így kialakuló helyzetet talán jobban megérthetjük egy biológiai példán. Ha egy petesejt infor­
mációs tartalma egyenlő holmi lexikon információinak mennyiségével, és ha a genotípus dekódolt
információival töltenék meg a lexikon köteteinek lapjait, egy ilyen lexikont csak azért lehetne elol­
vasni, mert az olvasója ismeri a fizikát, a kémiát, a biokémiát, az embriogenezis elméletét, az önszer­
vező rendszerek elméletét stb. Egyszóval ismeri a megfelelő nyelvet, és a nyelv alkalmazásának
szabályait. A gép által „megszült” elmélet esetében nem fogja ismerni eleve sem a nyelvet, sem annak
szabályait, hanem előbb mind a kettőt meg kell tanulnia. A kérdés tehát végső alakjában így hangzik:
megtanulhatja-e ezt az olvasó ?
Elmélkedéseinkbe ehelyütt belép az időtényező is, mert az szemmel látható, hogy a baktériumsejt­
nek az osztódásnál a benne rejlő és az aminosavak, illetve nukleotidok nyelvére kódolt egész infor­
máció elolvasásához sokkal-sokkal kevesebb időre van szüksége, mint amennyire nekünk lenne
szükségünk ugyanennek az elolvasásához. Amíg mi „szemünkkel és agyunkkal” egyetlenegyszer
átfutnánk a baktérium „képletesített és átkódolt szövegén” , az alatt az időtartam alatt maga a bakté­
rium több száz osztódáson megy át, mivel minden egyes osztódás során hasonlíthatatlanul nagyobb
sebességgel olvassa „saját magát” . A „társadalmi elmélet” esetében viszont - vagy immár általános­
ságban: valamely szokatlanul bonyolult rendszerében - az olvasás időtartama akkora lehet, hogy
az olvasó egyszerűen már csak ezért sem érti meg, hogy mit is olvas. Nincs ugyanis abban a helyzet­
ben, hogy gondolatban műveleteket végezzen az egyenletek elemeivel: túlságosan is nagy hosszúságuk
miatt kisiklanak figyelmének köréből, meghaladják emlékezetének lehetőségeit, igazi sziszifuszi
munka elé állítják az olvasót, s ekkor a kérdés már így hangzik: vajon ezt a gép adta elméletet sike­
rülhet-e olyan alakra redukálni, amely eléggé egyszerű ahhoz, hogy az ember felfoghassa ? Attól tar­
tok, hogy ez nem lesz lehetséges. Ez persze nem jelenti azt, mintha a redukálás önmagában is lehe­
tetlen volna, csupán az elméletnek az egyszerűsítések nyomán minden soron következő formája egy­
felől még mindig túlságosan is távoli, még mindig nagyon is bonyolult lesz az ember számára az
eredetihez képest, más felől pedig sokkal szegényebbé válik elemeinek elvesztése miatt.
A gép tehát, amikor redukál, ugyanazt teszi, amit a fizikus, aki a középiskolai matematikaanyag
szegényes fegyvertárára támaszkodva magyarázgatja nyilvános előadáson a gravitációs hullámok
elméletét. Vagy azt teszi, amit az egyszeri bölcs, aki tudásra szomjas királyának egymás után szállí­
tott - először tevekaravánra rakott egész könyvtárat, majd öszvérre málházva száz kötetet, végül pe­
dig egy rabszolga által cipelt vaskos könyveket, mert a királynak a sorozatos „redukálás” után még
mindig „túlságosan is bőven áradó” volt a tudás forrása.
Ebből látható, hogy immár fölösleges megtárgyalnunk egy ilyen (harmadik) lehetőséget:
c) A gép meghaladhatja az ember intellektuális plafonját, akár olyan területen is, amelyet az ember
még képes, akár olyan területen, amelyet már nem képes felfogni. Ez a lehetőség azonban már a
második feltevés megcáfolásánál jelentkezett következményként.
Valószínű, hogy ott, ahová az ember gondolatával maga is be tud hatolni, nem lesz szüksége a
gépre másként, csak mint rabszolgára, aki a munkaigényes segédműveleteket végzi el helyette (a szá­
molást, a kívánt információk beszerzését), tehát „emlékezetének kisegítője” , „asszisztense lesz a sza­
kaszonkénti műveletek elvégzésénél” stb. Ott, ahol az ember értelme már nem lesz elégséges, ahová
az ember önmaga nem juthat el gondolataival, ott a gép látja el a jelenségek kész modelljeivel, kész

124
elméletekkel. Itt merül fel a következő kérdés-antinómia: „Hogyan lehet ellenőrizni azt, ami ellenőriz­
hetetlen?” Lehetséges, hogy „antagonista” gépeket kell majd szerkeszteni, amelyek kölcsönösen
ellenőriznék egymást (egymás működésének eredményeit). De mit tegyünk akkor, ha a kimeneteken
egymásnak ellentmondó eredmények jelennek meg? Hiszen végeredményben tőlünk függ, hogy mit
kezdünk a gépek által szült elméletekkel, különösen kiélezett helyzetben pedig akár tüzbe is vethetjük
őket. Más a helyzet a kormányzógépekkel, vagyis azokkal, amelyek még a legvalószínűbb megtestesü­
lései az Ashby-féle intellektuserősítőnek. Majdnem-emberi (kváziemberi) személyiséggel felruházott
robotgépeket valószínűleg nem fogunk szerkeszteni, hacsak nem olyan célokkal, mint amilyeneket
Fritz Leiber mutat be The Silver Eggheads c. könyvében, ahol még csodálatos bordélyházak is van­
nak, és bennük olyan elektronikus hölgyek, akik „aközben” Bachot dúdolják orgonahangon vagy
khiméra-farkuk van. Ehelyett majd létrejönnek és növekednek, terjeszkednek a termelést, az áru­
forgalmat, az elosztást irányító gépközpontok, és olyanok is, amelyek a kutatómunkát irányítják
(koordinálva azoknak a tudósoknak a tevékenységét, akiknek munkáját annak korai fázisában -
szimbiózis útján - kisegítő gépek mozdítják majd elő). Az ilyen helyi koordinátoroknak azonban
felsőbbekre, mondjuk országos vagy kontinentális hatáskörű Összehangolókra lesz szükségük.
S vajon ezek között elképzelhető-e konfliktushelyzet? A lehető legnagyobb mértékben. Konfliktusok
támadnak majd beruházási, kutatási és energetikai téren, mert hiszen a különféle műveletek és lépések
között mégiscsak el kell majd dönteni - az egymással kölcsönös kapcsolatban álló elemek egész han­
gyabolyára való tekintettel - az elsőbbség kérdését. S az ilyen konfliktusokban majd döntéseket is
kell hozni. Ez - tegyük hozzá gyorsan - természetesen az emberek dolga lesz. Nagyon helyes. Mint­
hogy azonban a megoldások irtózatosan bonyolult problémák megoldásai lesznek, ezért a Koordiná­
tort ellenőrző emberek, ha tájékozódni akarnak az elébük táruló matematikai óceánban, kénytelenek
lesznek más gépek segítségéhez folyamodni, mégpedig a döntésoptimalizálókhoz. Mindezek felett
pedig ott van a közgazdaság globális aspektusa: mert a gazdasági életet is koordinálni, összehan­
golni kell. Az összplanetáris Koordinátor sem egyéb, mint gép, s mellette egy „tanács” működik,
mely olyan emberekből áll, akik az egyes kontinenseken működő „ellenőrgép”-rendszerek helyi dön­
téseit ellenőrzik, vizsgálják felül. Hogyan teszik ezt? Úgy, hogy saját külön gépeik vannak - az opti­
mális döntések biztosítására, ún. döntésoptimalizálók. Nos és lehetséges-e, hogy az ő gépeik, amikor
az ellenőrzés céljából megismétlik a kontinentális gépek műveleteit, más eredményeket adjanak?
Bizony, nagyon könnyen lehetséges ez is, mivelhogy minden gép, mialatt elvégzi a lépéseknek azt
a meghatározott sorozatát, amelyből létrejön a feladat megoldása (bizonyára a szukcesszív apporoxi-
máció módszerével, a fokozatos megközelítéssel, már csak a változók hatalmas száma miatt is),
közben valahogyan elfogult - angol filozófiai tolvajnyelven használt kifejezéssel: „biased” - lesz.
Tudjuk, hogy az ember elvileg képtelen bármiben is elfogulatlan lenni, de hát miért kell elfogulatlan­
nak lennie egy gépnek? A dolog lényege az, hogy az elfogultság nem feltétlenül emocionális előítéle­
tek eredménye: már akkor is felléphet a gépben, amikor az alternatívák konfliktust jelentő tagjainak
a gép különböző „súlyt” ad. Lehetséges-e, hogy az ilyen esetek mérlegelésekor az egymástól függetle­
nül, egymással párhuzamosan működő gépek egymástól eltérő értékelést adjanak? Persze hogy lehet­
séges, hiszen ezek a gépek objektív okok miatt valószínűségi berendezések lesznek, és ezért nem is
működhetnek egyformán. A vezérlés algoritmikus szempontból olyan lesz, mint egy „döntési fa” ,
vagy inkább „döntési fák” rendszere: ellentétes kívánságokat, különféle törekvéseket, kínálatokat,
érdekeket kell összeegyeztetni; nem lehet eleve olyan „árjegyzékét” összeállítani az összes lehetséges
konfliktushelyzeteknek, hogy pusztán ennek a tételeire s az általa meghatározott „pontszámokra”
támaszkodva, tekintet nélkül az alkalmazott valószínűségi módszerekre, sikerüljön ugyanannak

125
a kormányzati problémának egymást követő több megoldása során pontosan azonos eredmények­
hez jutni. Ráadásul az eredmények különbözőségének foka természetesen a megoldandó problémák
bonyolultságának is valamilyen függvénye. A helyzet talán világosabbá válik, ha arra gondolunk,
hogy részben a játékelmélet nyelvén is leírható. A gép mintegy játékosnak tekinthető, aki egy bizo­
nyos „koalíció” ellen folytat játszmát, a koalíció pedig óriási létszámú s legkülönfélébb termelő, piaci,
valamint szállítási, szolgáltatási stb. csoportokból áll. A gép feladata, képletesen szólva, annak el­
érése, hogy a koalíción belül optimális egyensúly maradjon fenn, egyik „tagja” se rövidüljön meg
a többiek miatt, és ne is jusson nyereséghez a mások rovására. A koalíció ugyanis ebben a felfogás­
ban egyszerűen az egész bolygó gazdasági életének egésze, amelynek homöosztatikusan s ugyan­
akkor „igazságosan és egyenletesen” kell fejlődnie, míg „a gépnek a koalíció ellen folytatott játéka”
lényegileg abban áll, hogy a gép ebben a dinamikusan fejlődő gazdasági életben rendszeresen őrizze
meg azt az egyensúlyi állapotot, amely vagy mindenkinek hasznot hoz, vagy legalábbis a veszteséget,
ha már elkerülhetetlen, a minimálisra csökkenti. (Ún. minimax játék.) Mármost, ha a „koalíciónk
elleni játszmát” egymás után különböző géppartnerek fogják játszani (még akkor is, ha mindegyik
esetében a kiindulásnál a koalíció belső helyzete azonos), a legnagyobb mértékben valószínűtlen,
hogy minden egyes játszmának pontosan egyforma lefolyása legyen, és mindegyik pontosan egy­
forma eredménnyel végződjék. Ez majdnem ugyanaz, mint az a követelmény, hogy különböző embe­
rek, akik egymás után játszanak ugyanazon mester ellen sakkpartit, pontosan egyformán játsszanak,
csupán azért, mert mindegyiknek ugyanaz a személy az ellenfele. Ezek után mit tegyünk azoknak a
gépeknek ellentmondó „értékeléseivel”, amelyeknek az volna a feladatuk, hogy kisegítsék az embert
a helyi koordinátorok vitájának eldöntésében? A végtelenségig nem lehet folytatni a leírt eljárást -
ez regressus ad infinitum* lenne, valamit tenni kell. De mit? A helyzet ilyennek látszik: vagy az
elektronikus koordinátorok képtelenek több változóval operálni, mint az ember, s akkor egyáltalán
nem érdemes ilyeneket szerkeszteni - vagy képesek rá, és akkor az ember már nem tud maga „tájé­
kozódni” az eredmények között, vagyis nem tud a géptől függetlenül, „a helyzetről alkotott saját
véleménye alapján” dönteni. A koordinátor megbirkózik a feladattal, az „ellenőr”-ember azonban
valójában semmit sem ellenőriz, csak képzeli ezt magáról. Hát nem világos? Az a gép, amelynek
segítségéhez az ember-„ellenőr” folyamodik, bizonyos értelemben a koordinátor hasonmása, s az
embernek ebben a helyzetben csak a kifutó szerepe jut, aki az információs szalagot az egyik helyről
a másikra szállítja. Ha pedig a két gép nem egyforma eredményt ad, akkor az ember nem tehet egye­
bet, mint fej vagy írás alapon választ; a „legfőbb felügyelőből” a véletlen választás eszközévé lett!
Tehát ismét, s méghozzá a csupán kormányzógépek esetében, olyan helyzetbe kerültünk, ahol ama­
zok „tehetségesebbek” az embernél. Príma facie** ezt meg kellene tiltani nekik, pl. egy ilyenfajta
rendelet alapján: „Tilos olyan koordinálógépeket építeni és használni, amelyeknek információ­
feldolgozó képessége megakadályozza, hogy az ember-„ellenőr” érdemben felmérhesse működésük
eredményeit.” Ez azonban merő fikció lenne, mert amikor a szabályozást igénylő gazdasági folya­
matok dinamikája a koordinátorok további fejlesztését fogja követelni, akkor át kell majd lépni
az emberi képességek határát, s mi ismét antinómia előtt állunk.
Úgy tűnhet, hogy tán ködösítéssel, misztifikációval foglalkozom? Elvégre, ma minden ilyen gép
nélkül is boldogulunk! Hát igen, ámde mi - a jövőéhez képest - még igen egyszerű társadalomban
élünk. A miénkhez hasonló, viszonylag primitív és a jövőbeli igen bonyolult társadalom között

* Végtelenségig hajtva. - Szerk.

* * Első pillantásra. - Szerk.

126
többé-kevésbé akkora a különbség, mint egy klasszikus értelemben vett gép és egy élő szervezet
között. A klasszikus értelemben vett gépekben és az „egyszerű” civilizációkban különböző fajta
öngerjesztő rezgések ébrednek, a paraméterek ellenőrizhetetlenül eltérhetnek a normáktól, ami hol
gazdasági válságot, hol éhínséget, hol pedig holmi Thalidomid-mérgezést vált ki. Hogy felfoghassuk,
miként is működik egy bonyolult gép, meg kell értenünk a következőket: mozogni, járni, beszélni,
egyszóval élni azért tudunk, mert a másodperc minden töredékében testünk billiónyi pontjában
egyszerre vágtatnak „libasorban” oxigénmolekulákkal terhelten a vörös vértestek hadai, mert testünk­
nek billiónyi sejtjeiben további billiónyi más folyamat játszódik le, féken tartva a részecskéknek
az anarchikus hőkáosz felé irányuló, szakadatlan Brown-mozgását, ráadásul milliárdnyira rúg az
olyan folyamatok száma, amelyeket szűk paraméterhatárok közt kell tartani, mivel ha kiszabadulnak
ezek közül a határok közül, nyomban megkezdődik az egész rendszer dinamikájának széthullása.
Minél bonyolultabb egy berendezés, annál totálisabbnak kell lennie a szabályozásának, annál ke­
vésbé engedhető meg a paraméterek helyi ingadozása. Vajon az agyunk úgy uralkodik a testünkön,
mint egy regulátor? Ez vitathatatlan. Vajon mindegyikünk ura-e a saját testének? Csak a paraméte­
rek igen szűk határai között - minden egyebet az előrelátó természettől „kapunk” . Ámde senki sem
adhatja nekünk, azaz senki sem vállalhatja helyettünk a nagyon bonyolult társadalmi rendszer
szabályozását. A Wiener által említett veszély abból áll, hogy az olyan helyzethez, amelyben már
„intellektronikus támogatásra” van szükségünk, fokozatosan, észrevétlenül juttat el bennünket
a fejlődés, s abban a pillanatban, amikor már kezdjük elveszíteni az általános áttekintést, és ezáltal
az ellenőrzés is kezd kicsúszni a kezünkből, nem fogjuk tudni megállítani a civilizációt úgy, mint
holmi órát - annak tovább kell „járni” .
De vajon „magától” fog-e járni, úgy, mint idáig? Nem feltétlenül. Vannak a homöosztatikus
értelemben vett fejlődésnek negatív aspektusai is. Az amőba sokkal kevésbé érzékeny az időleges
oxigénhiányra, mint az agy. A középkori városoknak csak vízre és élelemre volt szükségük, a jelen­
kori város pokollá válik, ha megszakad az elektromosenergia-ellátása, ahogy ez néhány évvel ezelőtt
történt Manhattanben, amikor a felhőkarcolókban megálltak a liftek, a föld alatt pedig a metrósze­
relvények. A homöosztázis kétarcú: az egyik oldalon növekszik a külső természetes okok által kivál­
tott zavaró tényezőkkel szembeni érzéketlensége, de ezzel együtt megnövekszik a belső, magának
a rendszernek (szervezetnek) a rendezetlenségéből fakadó zavarokkal szembeni érzékenysége. Minél
inkább mesterséges a környező közegünk, annál inkább függünk a technológiától, annak megbízható
voltától, vagy kordából való kitöréseitől, ha ezt a viselkedést megengedi. Márpedig az ilyen kitörést
megengedheti. Az egyénnek a zavarokkal szembeni ellenállóképességét is a maga kettős jellegében
kell vizsgálnunk: mint elszigetelt elemét, vagy mint a társadalmi struktúra elemének ellenálló képes­
ségét. Az a zavaró tényezőkkel szembeni ellenállás”, amelyet Robinson Crusoe tanúsított, annak az
információs „előprogramoztatásnak” volt az eredménye, megnyilvánulása, amelyet a saját társadal­
mában kapott (mielőtt a lakatlan szigetre került volna „elszigetelt elemként”). Analóg ezzel a helyzet­
tel az az injekció, amely az újszülöttnek egész életére meghatározott immunitást adva, megnöveli
annak mint elszigetelt elemnek kimondottan egyéni zavarokkal szembeni ellenállóképességét. Ezzel
szemben minden olyan esetben, amikor az ilyen beavatkozásoknak meg kell ismétlődniük, a társa­
dalmi kapcsolatoknak kell kifogástalanul működniük: ha tehát a szívelégtelenségben szenvedő bete­
get a bőre alá beültetett szerkezet, a pacemaker menti meg a haláltól, utánozva és helyettesítve az
idegimpulzusokat, akkor a betegnek e szerkezethez rendszeresen meg kell kapnia az energiaután­
pótlást (telepet). így hát egyfelől a civilizáció megmenti az embert a haláltól, de másfelől fokozottan
függővé teszi saját hibátlan működésétől. Földünkön az emberi szervezet maga szabályozza a cson­

127
tokban levő mész és a vérben levő mész kölcsönös viszonyát, a világűrben azonban, ahol a súlytalan­
ság állapotában a mész a csontból kiválasztódik a vérbe, a természet helyett már n e k ü n k m a ­
g u n k n a k kell a kalcium-háztartásunk szabályozásába beavatkoznunk. A történelemből ismert
társadalmi formákban nemegyszer volt tapasztalható a homöosztázis hirtelen megbomlása, ezeket
egyaránt előidézhették külső zavaró tényezők (járványok, természeti katasztrófák), de belső okok is.
A homöosztázis e zavarainak tisztán leíró katalógusát képviselik a történelmi krónikák. A társadalmi
struktúrák ellenállása az ilyen megrázkódtatásokkal szemben különféle volt, és némely esetben
a homöosztatikus egyensúly zavara az egész rendszert kilendítette a stabilitás kereteiből, ki, a vissza­
fordíthatatlan változások szférájába, s ezzel az egész struktúra forradalmi megváltozását idézte elő.
Az emberek azonban mindig társadalmi viszonyokban álltak a többi emberekkel, vagy saját maguk
irányítottak, vagy ókét kormányozták, zsákmányolták ki, tehát bármi történt is, az az emberi cselek­
vésekből fakadt. Bár az is igaz, hogy ezek a cselekvések az egyének és a csoportosulások fölött álló
meghatározott erőkben tárgyiasultak meg; a hasonló anyagi-információs kapcsolatok különböző
formákat öltöttek; s a társadalmi stabilizáció másodrangú perifériális emelői, támaszai is működésbe
léptek, kezdve az egyik legrégibbel: a családdal. A technológia fejlődésének mértékében növekszik
a szabályozandó folyamatok bonyolultsága, s ezért irányításukhoz végül is szükségszerűvé válik
az emberi agynál nagyobb változatosságot mutató regulátorok alkalmazása. Alapjában véve ez a
társadalmi rendszertől független (meta-formációs) probléma, mert ennek szükségességét egymástól
eltérő társadalmi rendszerű országokban is érezni kezdik, mihelyt a technoevolúciónak eléggé magas
fokára jutottak el. S ekkor az „embertelen”, vagyis nem emberekből álló regulátorok minden való­
színűség szerint jobban meg tudnak majd birkózni a feladatokkal, mint az emberek, tehát a techno­
lógia fejlődése e téren is jelentősen tényezője lesz a „struktúra tökéletesedésének” . Ráadásul teljesen
megváltozik a pszichológiai helyzet, mivelhogy más dolog azt tudni, hogy azokból a viszonyokból,
amelyekbe az emberek szükségszerűen lépnek egymással, dinamikus-statisztikus törvényszerűségek
születnek, amelyek nemegyszer egyének, egyes csoportok vagy egész osztályok érdekeiben működ­
nek, és egészen más dolog azt tudni, hogy sorsunk egyszerűen kicsúszik a kezünkből, és ezért „elekt­
ronikus gyámunkra” bízzuk magunkat. Ekkor ugyanis olyan különleges állapot jön létre, amelynek
biológiai hasonmása annak az embernek a helyzete volna, aki annak tudatára ébred, hogy testének
valamennyi életfolyamatát nem ő maga, nem agya, nem a rendszer belső törvényszerűségei irányítják,
hanem valamilyen külső központ, mely minden egyes sejtjének, enzimjének, idegszálának, teste min­
den molekulájának előírja az optimális működését. És még ha az ilyenfajta szabályozás (mondjuk)
még tökéletesebb is lenne annál, mint amelyet természetes úton a „szervezet szomatikus bölcsessége”
valósít meg, és távlataiban több erőt, egészséget és hosszabb életet helyezne kilátásba, azzal mégis
nyilván mindenki egyetért, hogy a mi emberi természetünk felfogásában „természetellenesnek” érez­
nénk. És bizonyosan ugyanezt lehet elmondani - a hasonlattól visszatérve témánkhoz - a „társada­
lomnak intellektronikus társadalmi koordinátoraihoz való kapcsolatáról is. Minél inkább megnövek­
szik majd a civilizáció belső struktúrájának bonyolultsága, annál nagyobb mértékben kell majd (egy­
re több területen) a homöosztázis éber fenntartása végett ilyen regulátorokat alkalmazni a szigorú
ellenőrzésre és beavatkozásra. Szubjektiven azonban az ilyen folyamat olybá tűnhet, mintha az az
említett gépek „telhetetlenségének” volna a megnyilvánulása, amint egymás után vonják saját ural­
muk alá a lét mind újabb, korábban kimondottan emberi területeit. De hiszen nem valami „elektro­
nikus istenekkel” állunk szemben, nem is valami ilyenfajta uralkodókkal hanem csak berendezések­
kel, amelyek kezdetben csak elszigetelt és különlegesen fontos vagy bonyolult folyamatok vigyázá-
sára voltak hivatva, lassanként azonban, a sajátos evolúció folyamán, már-már az egész társadalmi

128
dinamikára kiterjesztik gyámkodásukat. És ezek a berendezések - e szavaknak valamiféle antropo-
morf értelmében - nem igyekszenek majd „uralmuk alá hajtani az emberiséget”, hiszen nem szemé­
lyek, tehát híjával vannak az egoizmusnak és hatalomvágynak, hiányoznak belőlük azok a tulajdon­
ságok, melyeket - e fogalom értelmében - józanul szintén csupán „személyeknek” lehet tulajdonítani.
Magától értetődik, hogy az emberek kezdhetik megszemélyesíteni ezeket a gépeket, olyan „törekvése­
ket” és „érzéseket” tulajdonítva nekik, amelyek hiányoznak belőlük, azonban ez már mitológia lenne,
csak éppen már új, az intellektronikus korszak mitológiája születne meg ily módon. Én egyáltalán
nem kívánom demonizálni ezeket a személytelen reguláló gépeket, csak felvázolom azt a furcsa hely­
zetet, amelyben a S e n k i - mint Polüphémoszhoz a barlangjába - belép hozzánk, ezúttal azonban
a hasznunkra. A végső döntések joga és hatalma egyszer s mindenkorra megmaradhat az ember kezé­
ben - de hát mi ebben a haszon, amikor az ilyen szabadság felhasználásának kísérletei azt mutatják
majd, hogy a gépek eltérő döntései - ha ilyenek egyáltalán volnának - hasznosabbak lehetnének,
hiszen a gépek a döntésükben sokkal több tényezőt vehetnének figyelembe. A gépek sokoldalúsága
fejlettebb az emberénél. Néhány fájdalmas lecke után az emberiség könnyen átalakulhatna olyan
szófogadó gyermekké, aki mindig engedelmeskedik a - S e n k i adta jó tanácsoknak. E változat
értelmében a Regulátor sokkalta gyengébb, mint a „Fejedelem” variánsban volt, hiszen most soha
semmit és semmikor sem parancsol, hanem csak tanácsol - de vajon e gyengeségéből tudunk-e majd
erőt meríteni?

3. Itt az ideje, hogy e fejezetünk címének megfelelően, belemélyedjünk abba a problémába, amelyhez
képest csupa említésre sem méltó semmiség, igazi gyerekjáték minden más berendezés, amit e könyv­
ben tárgyalunk - még azokat is beleszámítva, amelyek világok teremtésére is képesek. Mindeddig el­
kerültük ezt a témát, annál a józan óvatosságnál fogva, amelyet nem szabad azonosítani a félelemmel,
jóllehet a tisztesség megkívánja annak beismerését, hogy a félelem közeli rokona a bennünket hallga­
tásra intő okoknak. Egyébként azt a problémát, amelybe sajnos kénytelenek leszünk elmélyedni, már
többször is megközelítettük, de az utolsó pillanatban mindig kitértünk előle, és úgy tettünk, mintha
nem is vennénk észre azt a szakadékot, amelybe belepillantani csak most merészkedünk. Azért
fecsegünk ennyit, hogy előkészítsük az olvasót a Szfinxnél is titokzatosabb rejtéllyel való párharcra.
Mégpedig-mondjuk ki végre - a j e l e n t é s problémájával való küzdelemre kell felkészülni, a fe­
neketlen szakadékok legmélyebbikével kell megvívni a harcot.
Valóban általános előny származnék belőle, ha sikerülne teljes egészében megkerülnünk ezt a prob­
lémát, de mégsem tehetjük, mert elállja az utunkat, az agyfolyamatok modellezésének útját, és semmi­
képp sem hagyja, hogy kikerüljük.
A kibernetikát megelőző korszakban lehetséges, hogy sikerült volna elérnünk azt, ha szilárdan
kitartunk a konstruktőri állásponton, hogy véges-végig egyetlen szót se szóljunk a j e l e n t é s r ő l .
Ez ma már lehetetlen. Az említett régi szép időkben a nyelv logikai rekonstrukciójával, tehát a for­
malizálásának műveleteivel foglalkozó személyeket olyan ártalmatlan csodabogaraknak tekintették,
akiknek munkájára az égvilágon senkinek sincs szüksége - így hát minden olyan nekibuzdulásukat és
kijelentésüket, amely szerint ők a megismerésnek tényleges eredményt hozó eszközeit alkotnák meg,
elnéző vagy gúnyos megjegyzések kísérték, és megkérdezték tőlük: tulajdonképpen mi az a r e á l i s ,
amit ti tettetek? A kifogásokat és megjegyzéseket valahogy ilyen aforisztikusan foglalták össze: „Ha
van szárnyatok, akkor miért nem repültök?”
Valójában senki, a fizikusokat is beleértve, egyáltalán nem sietett, hogy megpróbálja használni azt
a nyelvi rekonstruálást, amelyet az akkoriban logisztikusoknak, vagy inkább logikai empiristáknak

129
nevezett személyek lépten-nyomon népszerűsítettek. Mintegy harminc esztendőnek kellett eltelnie,
amíg végre kiderült, hogy munkásságuk nagyon is hasznot hajtó. A mondatok kiszámításának nyel­
vére, a logikai szemantikára és általánosságban az egész matematikára rávetették magukat a mérnö­
kök - a számítógépek konstruktőrjei; ez nagyjában ugyanabban az időben történt, amikor Boole-nak
a keletkező kommunikációelmélethez nélkülözhetetlen munkáiról is kezdték lerázni a port. Újból
bebizonyosodott, hogy még az olyan elméleti munka is, amelynek természettudományos mondani­
valóját keletkezésének idején általánosan képzelgésnek minősítették, előbb vagy utóbb valamely új­
fajta technológia megvalósításához rendkívüli mértékben szükségessé válik.
Ugyanakkor azonban azok a mérnökök, akik egyik napról a másikra lelkesen kezdték hallgatni
az üres előadótermekhez szokott professzorokat, az egzakt iskolák filozófusaitól - tán nem is nagyon
tudatosan, először ártatlan formákban - valami olyan kísértetet örököltek, amelyet addig azok tiszta
logikából felépített erődjük pincéjében hermetikusan elzárva tartottak. Nem is sejtették, hogy az in­
formációs struktúrákat a leltáruknak egész, részint nem is óhajtott gazdagságával együtt veszik bir­
tokukba. Azután hamar ráeszméltek, mert őket is rémítgetni kezdte a j e l e n t é s kísértete, amellyel
addig magányosan birkóztak a filozófusok; gyűrve, gyömöszölve igyekezték különféle módokon
béklyóba verni, közben pedig az veri béklyóba őket.
A j e l e n t é s jelentéséről már könyvtárakat írtak össze. Azt azonban, hogy mi is az voltaképpen,
senki sem tudja olyan egységes értelemben, amilyenre a konstruktőrnek szüksége volna ahhoz, hogy
ne csak a meghatározását adhassa meg (ilyen definícióknak se szeri, se száma), hanem egy olyan
rendszert is képes legyen megszerkeszteni, amely úgy viselkedjen, mint a jelentést m e g é r t ő lény.
A j e l e n t é s valóságos istencsapás a strukturális nyelvészet meg a kibernetika számára, nem is
szólva a filozófusokról, akiknek valóban mindig töméntelen sok gyötrelmet okozott, akik azonban
már mégis beletörődtek létezésébe. Bárkinek, akinek bármilyen köze van is, szakmájánál fogva a
nyelvtudományhoz - feje felett, mint Damoklész kardja, ott függ a j e l e n t é s problematikája.
Bárhol üti is fel fejét a j e l e n t é s , minden pontos és egzakt munka egyszeriben lehetetlenné válik;
nyomában kúsznak a végtelenség, a bizonytalanság, a határozatlanság lázálmot keltő rémei és minden­
nemű kvantálási, lépésenkénti, precíziós eljárás belevész az átkos elmeelsötétülések mocsarába -
ezért számtalan sok olyan műfogást dolgoztak már ki, amelyek hivatva volnának elébe vágni e kísér­
tetnek, hogy ne tudjon benyomulni oda, ahol a szabatosság mindenekfölötti követelmény. Különféle­
képpen jártak el. A legtöbb sikert talán még a matematikusok aratták, akik saját rendszereikből kiker­
gették ezt a démont, és minden reteszt rázártak az ajtóra, amely mögött ott áll, kijelentve, hogy az,
amivel ők foglalkoznak, semmit sem „jelent” , és csupán egy furcsa fajtája a szórakozásnak, olyan
játék, mint a jelek tologatása a papíron, és ezeknek a jeleknek önmagukon kivi'! senkihez-semmihez
sincs közük. Meg kell jegyeznünk mégis, hogy korunk egyik legragyogóbb elméje, Gödéi a teorémájá-
val bebizonyította, milyen tökéletlenül lehet csak a j e l e n t é s t száműzni a matematika területéről,
éppen azért, mert magát a matematikát sem lehet majd a maga e g é s z é b e n formalizálni. Mert a
matematikában is ott kísért az említett szellem, csak éppen nagy távolságban, a legmesszebb látóhatá­
rán bolyong, és inkább csak a matematika filozófusait, a matematikusokat rémítgeti. Ezalatt az
egyik tisztán egzakt matematikai irányzat hívei, az intuicionisták még meg is próbálták némiképp az
ördög kezessétételét - bár ezeket a próbálkozásokat nem túlságosan nyíltan tették, s a szellemidézők
nagyon is óvatosan viselkedtek. A konstruktivisták azonban, a formalistákkal együtt még így is azzal
vádolják az intuicionistákat, hogy az ördöggel cimboráinak, és ezt minden alkalommal az orruk
alá is dörgölik.
A logikai empiristák, a fizikalisták, s végül a behaviouristák ugyancsak a legkülönfélébb ördög­

130
űzésekkel próbálták a j e l e n t é s t kiszorítani, vagy pedig tortúráknak vetették alá, kínpadra von­
ták, megfosztották mindenféle általánosan elfogadott attribútumától, és abban reménykedtek, hogy
e gyötrelmektől a démon elerőtlenedik, s többé nem fogja aláásni rendszereik eleganciáját; azután
kifejtették, hogy mit is jelent a jelentés a z ő á l l á s p o n t j u k szerint, ezzel pedig irgalmatlanul „le­
fejezték” mindazt, ami nem fért bele az ő önkényes, de megmentőnek szánt meghatározásukba. És
valóban sikerült felépíteniük sok olyan sudár épületet, amelyekből a j e l e n t é s problémája telje­
sen hiányzik, és olyan illedelmes hallgatással, kulturált hallgatással kerülik el, ahogyan jobb társaság­
ban az „illetlen” témákat szokás elkendőzni. Mindezt természetesen helyesen kell értenünk. Mint
ismeretes, a logikai és a logikai szemantikai tankönyvekben szerepelnek azok a János vagy Péter
nevű személyek, akik időről időre ilyen típusú ítéleteket fejtenek ki: „London Anglia fővárosa” vagy:
„Esik a hó.” Igazak-e vagy valótlanok-e ezek az ítéletek? - erről csak azért beszélhetünk, mert a logi­
kai szemantikában a j e l e n t é s n e k egyáltalán nem az a funkciója, mint a köznapi nyelvben;
néhány igen tehetséges tudós, Tarskival az élen „metalingua” nyelveket és egyéb kitűnő appa­
rátusokat hozott létre, amelyek megengedik, hogy most már minden félelem nélkül kimondhassuk,
hogy az „Esik a hó” ítélet akkor és csak akkor igaz, amikor valóban hull a hó.
Hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor társaságban arról beszélgetnek, hogy Mr. Smith nőül veszi
Miss Brownt, és a jelenlevők készséggel megtárgyalják ennek a témának minden részletét, csak éppen
az ilyen események egyik leglényegesebb anyagi-testi vonatkozását kerülik meg teljességgel - ugyanis
a jó társaságban senki sem meri megkérdezni, hogy hát: „Tulajdonképpen hogyan is fogja az a Mr.
Smith azt a Miss Brownt... ?” (Aminthogy én sem merem leírni.)
Azoknak a pornográfusoknak a szerepét, akik az ilyen szerfölött illetlen kérdéseket fel is teszik,
a formális rendszerek kritikusai játsszák, mint pl. Taube, akinek óhaja szerint János vagy Péter ne
azt mondja, hogy: „Esik a hó”, hanem más ítéletet, olyasvalamit, mint az, hogy: „Isten létezik” ;
az ilyen ítélet csak akkor lehet igaz, ha Isten valóban létezik, ámde nincs a világon olyan tény vagy
olyan szituáció, amely tény vagy szituáció és az említett ítélet között a formális egyenértékűség (ekvi­
valencia) viszonya lenne megállapítható. A továbbiakban pedig ezt mondja Taube: „Ha Tarski azt
felelné, hogy a formális egyenértékűség nem az ítélet és a tény, hanem az egyik nyelv mondata és a
másik nyelv mondata közt áll fenn, akkor ezzel egyetérthetnénk. Nehéz azonban megérteni, miért
merőben formális s miért nélkülözi a szemantikus értelmet (significance) az az egyenértékűség, amely
egyugyanazon nyelv mondatai közt áll fenn, míg az egyik nyelv mondata és a másik nyelv mondata
közt fennálló egyenértékűségnek megvan az ilyen (értelmi) tartalma (content). Vagy Tarski érvelése
az, ami merőben formális, vagyis definíciójánál fogva igaz, és ez esetben semmiféle szemantikus tar­
talma sincs: vagy a tények halmaza és egy tetszés szerinti nyelv kísérlettel bizonyítható kapcsolatára
vonatkozik, akkor pedig valóban van szemantikus tartalma, de olyan, amely minden formális rend­
szer keretein kívül esik még akkor is, ha igénybe vesszük a metalinguák\éget nem érő hierarchiáját.”
Az, hogy egy társaságbeli beszélgetést a fent említett helyzettel hasonlítottunk össze, egyáltalán
nem tréfa volt: a valóságban mindkét esetben megtörténik ugyanis egy kényes kérdés elhallgatása,
csak éppen az egyik esetben ez a kérdés szexuális természetű, a másik esetben viszont ismeretelméleti,
azaz episztemológiai jellegű. A legokosabb neopozitivisták egyike, Eino Kaila, a nyelvészetben ural­
kodó állapotokat igen sikeresen hasonlította a jéghegyhez, mivel annak csak kicsiny része emelkedik
az óceán felszíne fölé; a jéghegy látható része alatt, a vízben, az óceán homályában merülnek el a lát­
hatatlan jégtömegek, ehhez hasonlóan, az alapvető nyelvi formák a mélybe nyúlnak, a „lelki élet
homályába”, míg a felszíne fölé a kristálytiszta formalizált konstrukciók emelkednek ki. És bármit
válaszoljon is Taubének akár Tarski, akár a logikai szemantika bármelyik szakértője, nem lehet két­

131
séges, hogy bármely formális eljárás nem egyéb, mint holmi b e s z ú r á s , amely egy nem formális
kezdet és egy nem formális vég közé illeszkedik be; vagyis elődje és utódja nem formális elem. Elő­
ször ugyanis a tudós kigondol valamit, aminek értelmi tartalma van, s ezután kezdődik a formalizálás
munkája, midőn pedig ez a munka befejeződik, eredményei ismét é r t h e t ő e k n e k bizonyulnak
(legalábbis a szakembereknek). E közbülső tag különválasztása, bár megengedett, mégis mindig
különválasztás, és mit sem segítenek azok a bizonygatások, amelyek azt állítják, hogy azoknak a
jeleknek a leírásakor, amelyekből a formalizált érvelés összetevődik, a szemantikus nem gondolt
semmi olyanra, ami „jelent” valamit, és hogy magát ezt a következtetést még az értelmetlen gép is le
tudná vonni. Azért nem segítenek, mert a gépben ez a különválasztott „beszúrás” működik, ám ennek
kezdete és vége nem a gépben, hanem az emberi fejben van. Azt állítani, hogy csupán a formalizált
tag a „lényeges”, ugyanaz, mint azt bizonygatni, hogy mindaz, ami a jegyesek közt az esküvő előtt
történt, és ami az esküvő után a házasfelek között történni fog, egyáltalán „nem számít” , mert a lé­
nyeg maga az esküvő, amely nem csupán az egyetlen illedelmes téma, hanem a házastársi élet egész
j e l e n t é s e erre redukálódik, ez testesíti meg azt.
Mármost a formális következtetés nem formális kezdete és vége megmutatja, mennyire illuzórikus
volt az egzaktságok rajongóinak az a kísérlete, hogy életterükből kiűzzék a j e l e n t é s t , é s mennyi­
re hasonló az ilyen tisztogatási akció ahhoz a patkányirtáshoz, amikor először seprűvel kikergetjük
a patkányokat a szobából, majd körülnézünk bent, és sugárzó arccal kijelentjük, hogy itt bizony
egyetlen egy patkány sincs.
Mit számít az, hogy a szobában nincs belőlük egy sem, amikor ott nyüzsögnek az ajtó előtt: és
ugyanígy a formális rendszerben ugyancsak nincs j e l e n t é s , de viszont ott tolakszik körülötte
körben-karikában, és bár nem tud bejutni a középre, aminthogy az ördög sem tud belépni a szentelt
krétával meghúzott körbe, mi azonban jól tudjuk, hogy nem bírjuk ki egy örökkévalóságig a kör bel­
sejében való kucorgást, hanem előbb-utóbb ki kell lépnünk belőle, és találkoznunk kell a ránk lesel­
kedő démonnal. No de hát a mérnökök nem is tudnak megmaradni a formális rendszerek szentelt
krétáival megvont sáncai között, ők ugyanis empirikusan akarnak eljárni, és hiába hajlandó a logika­
professzor akár életfogytiglan megmaradni ebben az ostromzárban, őket, a mérnököket a legkevésbé
sem vonzza az ilyesmi. A mérnökök abban a meggyőződésükben, hogy a matematika formális rend­
szereit odáig lehet „szabatosítani”, ahol már véges automaták alakjában testesülhetnek meg, számító­
gépeket építenek. Amikor azonban már fordítógépeket akarnak szerkeszteni hasonló módszerrel,
akkor nehézségekkel találják magukat szemben. A nehézségek abban a mértékben növekednek,
ahogyan a fordítás algoritmusa fejlődni és bonyolódni kénytelen, ha a gépnek a nyelvben tényleg
előforduló mondatokat kell tolmácsolnia, és nem olyanokat, amelyeket a legnagyobb gonddal, mint
a lehető legegyszerűbbeket választottak ki, mint pl. azt, hogy: „Esik a hó.” A kiűzött démonok bosz-
szúja rettenetes. A szemantikusok hajlanak arra, hogy a j e l e n t é s t a szinonimarendszerre egysze­
rűsítsék le, főként gyakorlati célok érdekében; a „ház” szó jelentése: „épület” , igen ám, de itt a kö­
vetkező mondat: „szellem hatalmas, de porhüvely gyarló” , s ezt a gép így fordítja: „a spiritusz erős,
de a hús romlott” . Kétségtelen, hogy a nyelvet elválasztani a jelentéstől rendkívül hasznos is lehet;
enélkül sose jött volna létre az információelmélet; de a nyelvet csak akkor szabad gyökeres sebészeti
beavatkozásnak alávetni, ha kereken kimondjuk, mit is csinálunk; be kell vallanunk, hogy amputál­
juk a közönséges szemantikát - nem bevallani ugyanis egyszerű struccpolitika, amelynek következ­
ményei azután az ártatlan konstruktőrökre ütnek vissza. És sok szakember mégis úgy tesz, mintha
a j e l e n t é s t ő l megfosztott nyelvvel - az ő csontváz-preparátumukkal - „mi sem történt” volna;
no persze, tudós emberek lévén, nagyon jól tudják, hogy sem a dedukció útján nyert, sem a közön­

132
séges nyelvet nem lehet a végletekig formalizálni, és mégis ezt teszik, abban a feltevésben, mintha a
„nem lehet mindvégig” és az „egyelőre lehet” közt elegendően tágas térség nyílnék ahhoz, hogy
benne hosszan és buzgón ügyködjenek.
Sőt még többre is jogot formálnak. Minthogy a formalizált nyelv területéről képtelenek közvetlenül
eljutni a reális világ területére, ezért csapdákat állítanak ennek a világnak: formalizálják, de rejtett
módon, s közben különféle módokon ismételgetve az „empirikus” szót, ún. „modell-univerzumokkal”
operálnak, s ezeket saját nyelvi rendszereiknek rendelik alá. De még ez is, természetesen igen hasz­
nos tevékenység lehet, ameddig az ember tisztában van vele, hogy mit is tesz tulajdonképpen; ámde
az ilyen személyek lélektanilag többé-kevésbé érthető okokból olykor megfeledkeznek magukról,
és ha műveiket olvassuk, akkor az az érzésünk támad, hogy ők ugyanabban az értelemben tartják
a saját modelljeiket empirikusoknak, ahogyan empirikus a Wilson-féle ködkamarával dolgozó
fizikusok tevékenysége.
Tisztán kell látni azonban, hogy a mi mostani következtetéseinknek igen-igen kevés közük van
holmi „antiformalista” doktrínához, egy ilyen doktrína ugyanis több volna a vétségnél: hiba volna.
Tisztában kell azonban lennünk azzal is, hogy milyenek ezek a határok, amelyek között engedélye­
zett a mozgásunk. Úgy látszik, ezek a határok könnyen áthághatók; a játékelmélet témakörében már
ma hónapokra bele lehet süllyedni a megjelent hatalmas munkákba, hogy aztán végre az ötvenediknél
és annak is egyik legutolsó lapján felfedezzük azt az apróbetűvel kinyomtatott lábjegyzetet, amely
közli, hogy a játékelméletet valamennyi terjengősen felépített elméletével egyetemben sajnos a világ
egyetlenegy reális szituációjában sem lehet felhasználni, mivelhogy ezek a reális szituációk egytől
egyig mind sokkal bonyolultabbak, mint bármilyen konstrukció, amit eddig a játékelmélet produkált.
Ugyanekkor a népszerű feldolgozásokban már hadviselő stratégiai gépezetekről is olvashatunk
stb. stb.
Hogy mármost visszatérjünk a j e l e n t é s jelentéséhez: egy bizonyos angol filozófus pontosan
ezzel a címmel - The Meaning o f the Meaning - adta ki munkáját, amelyben a j e l e n t é s szónak
mintegy 36 különféle jelentését sorolja fel. Az „elhallgatás elvének” Taube-szerü kritikusai nem sokat
segítenek rajtunk akkor sem, amikor a kritikáról a konstruktív programra térnek át - olyan filozófu­
sokra hivatkoznak ugyanis, mint Whitehead, pedig ő olyan „őserdőkbe” vezet el bennünket, ahol
szó sem lehet a világon semmi empirikus bebizonyításról. Ezekben a sűrűségekben a platóni ideák és
más szellemek tévelyegnek, és noha Ashby kitart a mellett, hogy a kibernetika a szellemekkel - leg­
alábbis a szabályosan kísértükkel - meg tud birkózni, itt még a kibernetika is erőtlenné válik.
Amint most már az eddigiek alapján kitalálható, a konstruktőröknek nem valami irigylésre méltó
a helyzetük. Az a segítség, amelyet a deduktív rendszerek anatómusaitól kellene kapniuk, nem tart
ki eléggé sokáig; a konstruktőrök azt követelik, hogy termelési recepteket, de legalább véges direk­
tívákat közöljenek velük, mert elvégre gépeiket igazán nem tömhetik meg olyan végtelenségekkel,
amilyeneket vitathatatlanul még az emberi agy sem tartalmaz, amelynek „másolataivá” kellene ezek­
nek a gépeknek válniuk. A j e l e n t é s definíciói a szinonimika keretében teljességgel elégtelenek:
az ignotumot* az ignotummal magyarázzák. Azok a közhasználatú definíciók, amelyek szerint a je ­
lentés valami kapcsolat, viszonylagosság, hozzárendeltségi viszony, jelképes funkcionálás eredménye,
jelölt szituáció, alárendeltségi viszony, tükröződés - semmit sem adnak a konstruktőröknek, hiszen
ezek nem is azt szeretnék végleg megtudni, hogy m i is a z a j e l e n t é s , mint inkább azt, hogy
h o g y a n l e h e t e l k é s z í t e n i (utánacsinálni). Hajlandóak akár le is mondani az „abszolút

* Ismeretlen. - Szerk.

133
pontos” , „végleges” ismeretről - egy munkahipotézis kedvéért, de olyanért, amelyet a gyakorlatban
lehetséges ellenőrizni és igazolni. A „vizuális képek felismerésének” semmiféle általános elmélete
nem létezik, de vannak már olyan gépek, amelyek (igaz, nehezen) felismernek ilyen képeket, és
olyanokat is akarnak építeni, amelyek „értelmesen” viselkednének. Egyelőre azonban a nyelv for­
mális és értelmi partja közt még mélység tátong. A „jelentés” végül is mindig a „megértésbe” kapasz­
kodik bele, ilyesmi pedig nem létezhet ott, ahol nincs valaki, aki megértsen. A nyelvnek ez az „ember­
mentessége” tehát tarthatatlan, és aki erőnek erejével kitart mellette, az oda lyukad ki, ahová a beha-
viouristák, akik roppant szigorúan tiltották, hogy a pszichikumról nemempirikus-fizikai kifejezé­
sekkel értekezzenek; úgy végzi, mint az az ember, aki nagyon szabatosan és tökéletesen minden rész­
letében akarja tanulmányozni az ember járását, de úgy, hogy közben, az isten szerelméért, egyetlen
szót se ejtsen a lábról vagy akár a láb létezésének lehetőségéről. Ryle professzor rendkívül érdekes
könyvet írt, amelyben általános elképedésre azt bizonyította be, hogy tudat egyáltalában nem is léte­
zik a világon. Megsemmisítette, szétzúzta, kigúnyolta a tudatot, széttaposta, olyanfajta elnevezésekkel
halmozta el, mint theghostin themachine. Valójában az egyedüli következetes lépés, amelyről sejtel­
mem sincs, hogy miért nem tették meg máris, az volna, hogy most már a szolipszizmussal szimmet­
rikusan ellentétes doktrínát fejtsen ki valaki. Ha emez azt állítja, hogy csak „én” létezem, akkor ki
kellene jelenteni, hogy csak „mások” léteznek. Egy ilyen „tanítás” mellett remek érveket lehetne
megalapozásként felsorakoztatni. Ha más emberek nem fordulnának énhozzám, ha nem felelnének
a kérdéseimre, ha észre sem véve haladnának el mellettem, ha átnéznének rajtam, tehát egyszóval,
ha egyáltalán senki számára sem léteznék, akkor vajon nem kellene-e arra gondolnom, hogy én
tulajdonképpen a valóságban nem is létezem? Tehát mindenki csupán azért létezik, mert mások szá­
mára létezik, ha pedig neki magának úgy rémlik, mintha „saját magának” is léteznék, az csak olyas­
valami lehet, mint egy lázálom, egy hallucináció, álom, képzelődés vagy éppen elborult lelki állapot.
Előfordulnak persze olyan állapotok is, amelyekhen úgy rémlik nekem, hogy én valami repülő, vagy
nem is emberformájú lény, vagy éppenséggel olyan másvalami vagyok, amely már le sem írható,
holmi „én” megtestesülése vagyok - az ilyen állapotok azonban rendszerint éjszaka állanak elő, és
csupán az, hogy környezetemből senki sem erősíti meg egzisztenciámnak ilyetén formában való léte­
zését, kényszerít annak elismerésére, hogy az egészet csak képzeltem, mondjuk: álmodtam stb. stb.
Ha tehát valóban csak mások léteznének, akkor a behaviouristák, fizikalisták, formalisták körében
az általános megkönnyebbülés, megnyugvás, öröm hangulata lenne úrrá, megszabadulnának millió­
nyi gondjuktól, vagyis, mindent egybevetve, valódi ismeretelméleti paradicsom születne. A magam
személyét illetően nem tartok különösebb igényt a most kifejtett abszolút eredeti doktrínára, s az
érdeklődőknek készséggel rendelkezésére bocsátom.
Minthogy pedig a j e l e n t é s jelentéséhez közvetlenül eljutni nem tudunk, a jelenleg általánosan
elfogadott eljárás a következő: fizikalista és formalista eszközökkel elemzik a nyelvet, azzal a k i nem
mondott céllal, azzal a titkolt elképzeléssel, hogyha azt - mármint a nyelvet - előbb szétboncolják,
atomizálják, kizsigerelik, felaprítják, majd pedig az ellenkező irányban, de immár az ismeretek birto­
kában, újra összerakják, s valami anyagi rendszerbe, pl. számítógépbe becsavarozzák -, akkor a
j e l e n t é s mintegy önmagától, de vasszükségszerűség erejével jelenik meg ebben a rendszerben,
mintha a gépbe betelepítették, alkatrészeihez hozzácsavarozták volna; és mindezek révén a feladatot
véglegesen megoldják. Ezt g módszert szemléletesen is elképzelhetjük, ha egy csodálatos képet ábrá­
zoló kőmozaik átszállítására gondolunk; elegendő ugyanis az, ha gondosan megszámozzák a mozaik­
kövek hátlapját, s ezután már nyugodtan szét lehet szedni, minden aggodalom nélkül ládákba lehet
csomagolni a köveket, és útnak indulhat a mozaik, mert hiszen a rendeltetési helyen csak a számozás

134
sorrendjére kell majd ügyelnie az összerakójának, és a másik, a művészi, a jelentéssel bíró oldal las­
sanként magától fog előbukkanni a kép alakjában - az egyszerű sorrendi művelet eredményeképpen.
Ugyanez az eljárás a nyelv vonatkozásában bizonyos szűk területeken elképzelhető ugyan, de a
nyelv egészére vonatkoztatva nem lehetséges.
Attól tartok, hogy most következő kijelentésemért kihajítanak a jobb társaságból, annyira illetlen
lesz. De meg kell tennem, kimondom. Pedig ebben az illetlenségben nincs is semmi leleplező. A
M ONDAT: SZAVAKKAL KIFEJEZETT GONDOLAT. Én még az iskolában tanultam ezt, s ám­
bátor rajongok a kibernetikáért, dehát - amicus Plató, séd magis amica veritas. * Nos, tisztelt uraim,
ez az igazság.
A nyelv nem gondolkozás, és a gondolkozás nem nyelv (vagyis nem kell k i z á r ó l a g nyelvinek
lennie). A jelentés persze viszonyítás, hozzárendelés, continuum jellegű és így tovább - ámde min­
denekelőtt átélés. A mondat akkor jelent valamit, ha előidézi azt a gondolatot, amelynek kifejezése,
lehetnek értelmetlen mondatok, de értelem nélküli gondolat nem létezik. A jelentés nem „rejtőzik”
a mondatban, hanem a fejünkben keletkezik akkor, amikor halljuk vagy olvassuk a mondatot. Nem
lehet úgy beszélni a mondatról, mintha az v o 1n a a jelentés. Azt szokták mondani, és joggal, hogy
a mondatnak van (egy meghatározott) jelentése. Igen, van neki; s ezért, ha betű szerinti értelemben
elszakították azoktól a lényektől, akik megértenék, nem létezik a nyelvben a jelentés. A mondat ezért
hasonlítható az öntőformához, amelyet a beléöntött gondolat tölt meg jelentéssel. A mondatot egy
pszichikai folyamat tölti meg jelentési tartalommal. Ha a formát megvizsgáljuk, hamarosan kiderül
róla, hogy nem „pontos” . Egy gipszmintát bele lehet préselni egy másik anyagba, anélkül, hogy e
tisztán mechanikus átmásolás során bármely lényeges részlet veszendőbe menne. Egy kellő bonyo­
lultságú mondatot azonban nem lehet ugyanilyen mechanikus eszközök igénybevételével, vagyis tisz­
tán algoritmusos fordítással „átpréselni” egy másik nyelv anyagába. Ez a mondat ugyanis nem egy­
szerűen a gondolat öntőformája, hanem elszegényített, megkurtított és ugyanakkor nem is élesen,
egyértelműen meghatározott formája, mármint olyan értelemben, hogy többféleképpen értelmezhető,
többféleképpen adható elő, különböző módokon „forgathatjuk fejünkben” . A jelentést kialakító
pszichikai folyamatok nem egy meghatározott jelsorozat passzív felvevői és „szótár” , valamint
„mondattan” segítségével dolgozó összerakói. Teljesen érthetetlen mondatokat válogathatunk össze
még abban az esetben is, ha ismerjük a szóban forgó nyelvet, annak mondattanát és szókincsét. Én
pl. (nyilván elmebeli hiányosságaim miatt) nem értem meg Heidegger vagy Husserl némely monda­
tát, ezek semmit sem jelentenek számomra.
Komolyan beszélek. A mondat csupa hézaggal teli és nagyon általánosan megfogalmazott cselek­
vési program, és csupán azért „érthető”, mert az agy a maga egész létezésének folyamán összegyűjtött
előprogramozással rendelkezik. A más nyelvre való fordítást olyan próbálkozáshoz hasonlíthatjuk,
mintha két különböző gerincesnek a csontváza között akarnánk a kölcsönös megegyezőségi viszo­
nyokat megállapítani. Efféle kapcsolatmegállapításhoz semmiféle tisztán „formális” összehasonlítás
alapján nem juthatunk el, hacsak nem párosul egyúttal a szóban forgó állatok anatómiájának, fizioló­
giájának valamint ökológiájának ismeretével. Mert hogyan is találhatnánk ki a bálnafarok és az
elefántfarok között fennálló funkcionális különbséget, ha nem tudjuk azt, hogy a bálna az óceánban,
az elefánt pedig a szárazföldön él? Amit a nyelvnek a szemantika, ugyanazt jelenti a csonttannak
a gravitáció, mert mindkét „csontvázas lény” kialakulását olyan tényezők irányítják, amelyek ezektől

* A latin mondás teljes szövege: Amicus Plató, amicus Socrates, séd magis amica veritas, ami magyarul ennyit
jelent: Barátom Platón, barátom Szókratész, de még jobb barátom az igazság. - Szerk.

135
maguktól függetlenek. A nyelvek az emberi agy ökológiai környezetében élnek, amely eredetét a ter­
mészettől veszi, de a társadalmi rendszerek határáig terjed. A jelentések - a mondatokon kívül -
a pszichikai folyamatokban léteznek, akárcsak az izmok, amelyek a csontvázon kívül vannak, vagy
ahogy a szobrász keze sincs benne az agyagban. Ezek alkotják ugyanis a zenekart, míg a mondat
csupán a partitúra. Egy szimfónia partitúrája még nem szimfónia - persze a zenekar nem is játszhatja
el a szimfóniát a partitúra nélkül. A nyelvi szövegek fokozódó nehézségei folyamatos spektrumot
alkotnak, amely ráadásul nem is egymértékű; gyakorlatilag minden ember számára található olyan
szöveg, amelyet az illető olyan jelentéktelen fokon ért csak meg, hogy a benne rejlő potenciális in­
formációnak a legnagyobb részét elveszíti a megismerése során. A nagyon nehéz és nagyon szakmai
szövegek túlnyomó részét a legtöbb ember egyáltalán nem érti meg, amiből az következik, hogy a jó
fordítógépnek gyakorlatilag átlagon felüli intelligencia-együtthatóval kellene rendelkeznie; azt
azonban nem tudjuk, hogy miként lehetne olyan programot kidolgozni a fordítógép számára, amely
ezt az együtthatót annál „nagyobbá” tenné, minél nehezebb szöveget kell majd lefordítania.
Nem véletlen, hogy az „algoritmusos fordítógépek” eszméjének éppen Taube az egyik legdühöd-
tebb kritikusa - az a Taube, aki - mint a programozás szakértője - nagyon is jól tudja, mekkora sza­
kadék tátong a fordítási programok reális alkalmazhatósága és a között, amit az e témára vonatkozó
rengeteg-és annál merészebben megfogalmazott, minél kevésbé konkrét - dolgozatban olvashatunk.
Ezekben a dolgozatokban a mindeddig megfejteden természetű szellemi jelenségeket a „fizikalista”
terminológia fűzőjébe szorítják bele, mintha az megszüntetné minden titokzatosságukat; így olvas­
hatunk a „tudat és tudatalatti entrópiájáról” , a „megértési” , valamint az „emocionális” „kódokról” ,
„esztétikai információról” , a pszichoanalízist kibernetikai álarc mögé bújtatják, az alkotás folyama­
tát azonosítják a próbálkozások és tévedések módszerével, egyenlőségjelet tesznek az elméleti tudósok
és a skizofrén személyek alkotásai közé (mi több, láthatóan az „információ eredetiségének” tisztán
formális taglalása látszik módfelett tudományosnak, vagyis „kibernetikusnak” - ennek során az
értelem egyenlő jogokat élvez az értelmetlenséggel, elvégre sem az egyiknek sem a másiknak „semmi
köze sincs az algoritmus fogalmához”). A helyzet ma pontosan a fordítottja annak, ami a Wright
testvérek korában állt fenn. Azok már el is végezték a levegőnél súlyosabb géppel az első repüléseket,
amikor a szakértők, illetve az úgynevezett szakértők közül még szinte senki sem hitt az ilyen repülések
megvalósításának lehetőségében. Ezzel szemben a programozó szakember tudja, hogy mi az, amit a
számítógépektől várhat, és ismeri a programok algoritmusos korlátáit is, azonban olyan „szakértők”
egész hada veszi körül, akik nemcsak hogy nincsenek segítségére a nehézségek leküzdésében, hanem
kurtán-furcsán letagadják a nehézségek létezését, és érvként megalapozatlan kijelentések tömegét
zúdítják rá. Világos, hogy az ilyen „kibernetikus sámánizmusból” az agyak megzavarásán kívül az ég­
világon semmi sem származhat. Azok a személyek, akik üres óráikban „új információfajtákat” vagy
„mindenható gépeket” ötlenek ki, és mindezek tetejébe még könyveket is kiadnak, tele rengeteg sémá­
val, amelyek azt igyekeznek bemutatni, hogy a mérnöki pozícióból miként lehet utánozni az emberi
agyat - teljes lelkinyugalommal adhatják át magukat ennek a derűs foglalatosságnak, hiszen „talál­
mányaikat” , „felfedezéseiket” sose fenyegeti, hogy valamikor is végrehajtják kísérleti ellenőrzésüket.
Pedig a probléma igenis fennáll, és nincs az a terminológiai varázsige, amely megoldaná. A szerfelett
munkaigényes struktúra-kutatások arra mutatnak, hogy a primitív gépi fordítások minőségének meg­
javítása érdekében megtett akár legcsekélyebb lépést is az alkalmazott algoritmusos struktúra arány­
talanul, szinte gigászi mértékű bonyolulttá válásával kell megfizetni; mert más az, ha egy nagy számí­
tógépet úgy kell beprogramozni, hogy képes legyen lefordítani olyan mondatokat, mint „Ott áll a
szék” , „Hull a hó” , „A gyermekek iskolába mennek” - és egészen mást jelent egy olyan program

136
megszerkesztése, amelynek révén a gép majd ilyen mondatokat fog lefordítani: „A tárgy elsajátításá­
nak elsődleges módszere magában foglalja a tárgynak nemcsak a korlátozottság értelmében vett
izolációját, hanem abban az értelemben is, hogy »kívülről« kizárólag a megismerő szubjektum számá­
ra legyen hozzáférhető, aki így egyetlen aktus során megragadhatja, vagy legalábbis megsejtheti.” Az
ilyen mondatot lefordítani, anélkül, hogy ismernők az értelmét - egyszerűen lehetetlennek látszik. Aki
a lefordítására vállalkozik, annak a mondattan helyett inkább a fenomenológusok műveit kell tanul­
mányoznia. Nyilvánvaló, hogy nincs az az algoritmus, amelynek révén az ilyen mondat stílusa olyan
mértékben megragadható volna, hogy a fordítás legalább megközelítse az eredetit. Felvethető a kér­
dés: tulajdonképpen miért nem lehet a kérdést valószínűségi módszerekkel megoldani? A könyv
szövegét a kromoszómákban rejlő információkkal hasonlíthatjuk össze. A szöveg úgy foglalja magá­
ban az értelmet - ahogyan a genotípus az érett egyedet. Mindkét esetben valószínűségi determinált-
sággal állunk szemben. Mint ismeretes, egy szervezet fenotípusa eltérhet a genotípusától, és ezzel
analóg módon egy irodalmi vagy filozófiai mű „fenotípusa” is meghatározott határértékek között (az
egyedektől függően) ingadozhat. A szóródás azonban, jóllehet valószínűségi jellegű, egyáltalán nem
kaotikus jellegű, nem véletlenszerű. A valószínűségi folyamat az approximációt, az eszményi pontos­
ság értékhatárának szinte érintőszerű megközelítését foglalja magában - erről pedig a fordítás eseté­
ben nem lehet szó, mivelhogy egy megadott szöveg „hű fordításainak” kategóriáján belül különféle
„hűségfajták” különböztethetők meg, s ezek egymással nem is mérhetőek össze teljesen. A jó fordítás
visszatükrözi az eredetit, de magán viseli a fordító saját stílusának jegyeit is. Annak a gépnek, amely
ugyanígy tud fordítani, ugyancsak rendelkeznie kellene saját stílusának jegyeivel, ami azt jelentené,
hogy e gépnek meghatározott egyénisége van, tehát nem lenne csupán egy bármely mennyiségben
reprodukálható „egységes algoritmus” megtestesülésének egyike. így intuitív módon eljutunk ahhoz
a többé-kevésbé jól ismert megállapításhoz, hogy ha az eljárást nem lehet egyértelművé tenni, akkor
formalizálni sem lehet. Ám legyen - mondhatná valaki -, képviseljenek csak a jó fordítások egy hal­
mazt, sőt tán potenciálisan végtelen halmazt, mi azonban ezzel is megbirkózhatunk, ha bevezetjük a
kontinuum fogalmát. Ezt a fogalmat javasolja egyébként a kibernetikusoknak Taube is. Ez a fogalom
matematikai, tehát igen nemes származású fogalom, ám a konstruktőrök mégis (a timeo Danaos et
dona ferentes* elv alapján) igen óvatosan elhárítják maguktól a gyönyörűen kitervelt ajándék elfo­
gadását. Mert más dolog egy tiszteletre méltó, bár gyakorlati haszon nélküli szinonimaszótár, és
egészen más a hírhedt kontinuum, amelynek végtelen volta mindennemű szótár kereteit szétfeszíti.
Mi magunk, amikor társalgunk, természetesen nem riadunk vissza tőle, egyszerűen azért nem, mert
m i értjük azt, amit mondunk.
A megértés egyáltalán nem holmi másodlagos kísérőjelenség, holmi epifenomen* *, nem egyszerűen
csak a kényelmünket szolgálja („Milyen pompás - valamit megérteni!”), nem fényűzési tárgy, és nem
is intellektuális megfelelője az érzéki gyönyörnek,.és nem is lehet úgy elkülöníteni az információbefo­
gadás aktusától, mint ahogyan a közösülés testi élvezetét el lehet választani annak természetes
fiziológiai következményeitől. A megértés - munka, amit el kell végezni, a nyelvi szelekciónak olyan,
m á r m i n i m u m r a r e d u k á l t és semmi mással nem helyettesíthető kritériumát jelenti, ame­
lyet már semmiképpen sem lehet egyszerűbb - éppenséggel a tisztán formális - kritériumokra redukál­
ni. Agyunk nem azért olyan nagyon bonyolult, mintha idegileg degenerálódó fajt képviselnénk, és

* Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is. Az Aeneis egyik sora. - Szerk.
* * Epifenomen - a fő jelenséget kísérő és általa kiváltott mellékjelenség, amely azonban a fő jelenségre nincsen
hatással. Az epifenomenalizmus - tanítás, amely azt állítja, hogy a gondolkodás az agyfolyamatok epifenoménja.
Ezt a nézetet többek között egyes pszichoanalitikusok és behaviouristák is támogatják. - Szerk.

137
nem is azért, mintha a genetikai sodródás folyamán a mutációk valamiféle felhalmozódása véletlenül
akkumulálta volna fel ezt a bőséget. Agyunk azért olyan, amilyen, mert ha k e v é s b é k o m p l i ­
k á l t v o l n a - mint amilyen pl. a majmok agya -, nem volna képes a gondolat- és nyelvalkotó
műveletekre. Ha a j e l e n t é s e k nem volnának biológiailag hasznosak, ha nyelvi funkcionálásunk­
ban való jelenlétük nem volna szükséges, akkor egyáltalán nem is jöttek volna létre.
Reménytelennek látom a behaviourista módszert is, annak legmerészebb logikai végkövetkezteté­
seivel egyetemben, amelyek szerint a j e l e n t é s problémáját, ha megtanuljuk a lehető legszaba-
tosabban tanulmányozni a pszichikai folyamatok alapzatát képező anyagi folyamatokat, egysze­
rűen kidobhatjuk. Ez az út egy olyan „befejezett algoritmus” megalkotását jelentené, amelynek so­
rán az agy kívülről megfigyelt állapotaihoz teljesen hozzárendelnénk egyes, introspekció révén meg­
határozott, belső állapotait. Az ilyen hozzárendelések „szótárának” birtokában egy „értelmetlen”
gépet is úgy lehetne beprogramozni, hogy olyan fordítást adjon, mint a legkiválóbb fordító. Viszont
igen-igen valószínűnek látszik, hogy az agy azonos értelemben vett azonos anyagi állapotához nem
feltétlenül kölcsönös egyértelműséggel rendelhetők hozzá a belső állapotok: csupán az integráció
elemi szintjeinek idegkódjai állanak közel egymáshoz. Minél magasabbra emelkedünk az agyhier­
archia lépcsőjén (az információs integráció szintjein), annál nagyobb mértékben válnak egyediekké
a kódok, és azok a kódok, amelyekben egy bizonyos agy realizálja a maga állapotait, határozottan
eltérhetnek egy másik agy kódjaitól (az emberi agyak ugyanis valószínűségi berendezések, amelyek
félig véletlen jellegű kezdeti megoszlás alapján startolnak, és egyedi dinamikus pályákon haladnak).
A kódoknak ez a szóródása okozza, hogy az agy anyagi dinamikus alakzatai, amelyek pl. a piros
szín felfogásához vannak hozzárendelve, a különböző emberek agyában nyilvánvalóan azonosak
még, sőt talán az emberek és a majmok agyában is, míg azok az alakzatok, amelyek „a bánat belső
felfogásához” rendeltek, egyénileg oly nagymértékben különböznek egymástól, hogy szó sem lehet
semmiféle olyan „anyagi állapotok osztályáról”, amelyet a „bánat” szóhoz invariáns megváltozha­
tatlan szimbólumként hozzárendelhetnénk.
A kibernetikának az volt a szándéka, hogy mint valami Prométheusz, aki az Olümposzról ellopta
a tüzet, nyomban az ember legmagasabb rendű intellektuális műveleteinek szférájába hatoljon be, s
hatalmába kerítse ezt a teljes területet, mintegy toronyiránt vágva át a terepen, elkerülve azt a gigászi
utat, amelyen az emberi agy egyre fiatalabb evolúciós eredetű idegformációi fokozatosan rárétegeződ-
tek még a páncélos halaktól öröklött ősagy régi alapjaira. És a kibernetikának mindjárt az út legelején
sikerült is automatizálni bizonyos logikai-aritmetikai műveletek körét. Az így birtokba vett hídfőről
kezdte meg nagy sietve az extrapolálást minden lehető irányban, beásva magát az elfoglalt területen,
ámde az ezután következő támadásai már nem jártak eredménnyel, ezeket nem koronázta hasonló­
képpen egyidejű elméleti és gyakorlati siker. Az az első győzelem éppen annyira helyi jellegűnek,
mint amennyire csupán taktikainak bizonyult, és ráadásul egy bizonyos, súlyos-jóllehet lélektanilag
érthető - hiba is csúszott bele. Többen ugyanis lelkűk mélyén úgy vélték, hogy minekutána sikerült
oly „elit klasszisú” és (legalábbis a kisiskolások és a háziasszonyok mértéke szerint) nehéz művelete­
ket is automatizálni, mint amilyenek a logikai számítás műveletei, az ami még hátra van, az semmi­
képpen sem lehet ennél nehezebb. Nem vették figyelembe, hogy más dolog a szillogizmusok ismeretére
támaszkodva élni a logika lehetőségeivel, és más, egy meglevő nyelv szemantikai-mondattani struk­
túrájába rejtett változatával összeütközni. Még a gyengeelméjű agya is, akinek csorog a nyála, nehe­
zen ejti ki a szót és alig érti meg, amit mondanak neki - még ennek az agya is olyan szisztéma, amely­
ben j e l e n t é s e k funkcionálnak; információ-adaptálási szempontból hasonlíthatatlanul univerzá-
lisabb annál a számítógépnél, amely másodpercenként több millió műveletet végez.

138
 Szóltunk már könyvünkben a technikai „embermásolás” szükségtelen voltáról. Az ilyen radikális
tézist a kellő óvatossággal kell kezelnünk. Az „értelmesen viselkedő” gépek megszerkesztésének kö­
vetelménye a valóságban nem jelenti azt, mintha a fordítógépeket az emberek „belső életének teljessé­
gével” akarnánk felruházni, nem tudhatjuk azonban, milyen mértékben lehetséges „személyteleníteni”
az olyan gépeket, amelyeknek feladata az, hogy jól fordítsanak.
Nem tudjuk, lehetséges-e „érteni” anélkül, hogy a „személyiségnek” legalább a csíráival ne rendel­
kezzen az, akinek érteni kell? Úgy véljük, megértés nélkül is lehetséges eredményesen működni a reá­
lis világban: erre tanít bennünket az evolúció operatív nyelvezetének létezése, és ezért vizsgáljuk meg
a továbbiakban a „technikai megértés apszichikus” változatainak különböző fajait. Nem tudjuk
azonban elképzelni, hogy lehetséges volna fordító eszközként a végtelenségig hatásosan használni egy
ilyen operatív nyelvet az értelmi töltésű nyelvek területén. Mert vagy értelmesen fognak működni a
gépek, vagy igazán hatásos fordítógépek sohasem lesznek. Az operatív működés ugyanis csak a kap­
csolatokig vezethető; a megértés pedig, bár a kapcsolati jellege is megvan, ennél több. így tehát egy
hosszadalmas ostromállapot küszöbén állunk. Nem érdemes hallgatnunk azoknak a tanácsára, akik
a visszavonulást ajánlják, ezek ugyanis defetisták, s ezekből a tudomány területén sincs hiány, különö­
sen olyankor, ha az ostrom hosszúnak és fáradságosnak ígérkezik. És szép számmal akadnak kuruzs-
lók is, akik nyakra-főre hirdetik, hogy megtalálták a „jelentés elleni gyógyszert” . Emezeknek sem kell
túlságosan hitelt adnunk, mert - ugyanúgy van itt is, mint az orvoslásban -, ha egy betegség ellen
túlságosan is sokfajta gyógyszert alkalmaznak, akkor ez azt jelenti, hogy e gyógyszerek egyike sem
valóban hatásos. És ha nincs is rövid út, a csúcshoz mégiscsak elvezet valami út, noha az is előfordul­
hat, hogy „lentről”, az elemi folyamatok mélyéről kell utat törnünk magunknak - nem rohammal,
hanem kitartó és rendszeres erőfeszítéssel sikerül ezt az ormot meghódítani.
■
PROLEGOMENA
A MINDENHATÓSÁGHOZ
A KÁOSZ ELŐTT

Említettük már, miféle konstrukciós jellegű tényezők azok, amelyek képesek kiváltani a „homöosztá-
tok metafizikájának” kialakulását. Amikor erről szóltunk, akkor a „metafizikai álláspont” forrásai­
nak igen leegyszerűsített osztályozását állítottuk fel. Ezzel könnyen azt a benyomást kelthettük, mint­
ha olyan súlyos és történeti méretekben oly makacs problémákat, mint a lét értelmének, az egyéni lét
korlátozottságának, a transzcendencia lehetőségének kérdései, mi egyszerűen, bizonyos kibernetikai
analógiákra hivatkozva, néhány lapon akarnánk megoldani, elintézni.
Szeretnék előre védekezni az effajta „felületesség” vádja ellen. Nem vonok vissza semmit - csupán
annyit jegyzek meg, hogy eddigi fejtegetéseim, valamint a most következők, amelyek még merészeb­
bek lesznek, csak mint a kérdés e l s ő m e g k ö z e l í t é s e i primitívek.
Ha a teremtés koronái vagyunk, ha egy természetfölötti aktus hívott életre bennünket, ha tehát
mint értelmes lények, sajátos tetőződését jelentjük minden létezőnek, akkor a jövőben nyilván még
csak megerősödik, megsokszorozódik az anyag fölötti hatalmunk, de a fent említett kérdésekhez
való viszonyunk, amelyekre csak a metafizika képes válaszolni, nem változik.
Ha viszont önmagunkat csupán a fejlődés kezdeti stádiumának tekintjük, amely számunkra, mint
önálló faj számára mindössze félmillió évvel ezelőtt, civilizációnknak pedig alig néhány tucat évszázad
előtt kezdődött, és ha feltételezzük, hogy ez a fejlődés esetleg (bár nem feltétlenül) még évmilliókig el­
tarthat, akkor a mi jelenlegi tudatlanságunk egyáltalán nem von maga után holmi eljövendő tudat­
lanságot. Ami persze nem jelenti azt, hogy m i n d e n ilyenfajta kérdésre meg fogjuk találni a választ;
inkább úgy mondanám, hogy túlnövünk azokon a kérdéseken, amelyekre nem találjuk a választ, és­
pedig nem azért nincs rájuk felelet, minthogyha rejtve volnának előlünk a feleletek, hanem azért,
mert rosszul feltett kérdések. Mindaddig, amíg találgatjuk, hogy miként is keletkeztünk, és mi alakí­
tott bennünket ilyenné, amilyenek vagyunk, ameddig ámulattal tölt el bennünket a Természetnek
az élettelen és az élő anyag világában kifejtett működése, s utánozhatatlan mintakép a számunkra,
csupa olyan megoldásnak az összessége, amelyek tökéletességükkel és bonyolultságukkal felülmúlják
mindazt, amit mi magunk képesek vagyunk megalkotni, mindaddig az ismeretlenek mennyisége na­
gyobb marad annál, amit tudunk. És csak ha majd versenyre kelhetünk a Természettel a teremtés terü­
letén, ha megtanuljuk úgy utánozni, hogy már képesek leszünk konstruktőri korlátozottságát felfedez­
ni, csak akkor léphetünk majd be a szabadság birodalmába, vagyis a céljaink szolgálatába állított,
alkotó stratégiai manőverek területére. A technológiára hatni - mint már előbb említettem - egyetlen
eszközzel lehet, egy másik technológiával. Terjesszük ki ezt a megállapítást. A Természet lehetőségei
kimeríthetetlenek (kibernetikai nyelven szólva: a benne meglevő információk mennyisége egyenlő a
végtelennel). A Természet katalógusát tehát már csak azért sem készíthetjük el, mert mi még, mint
civilizáció is - időben korlátozottak vagyunk. A Természet végtelenségét azonban valahogyan, mond­
hatjuk, ellene is lehet fordítani, ha technológusokként is bevezetjük műveleteinkbe a meg nem szám­
lálható halmazok fogalmát - többé-kevésbé hasonló módon, mint ahogyan a matematikusok teszik
a halmazelméletben. El is törölhetjük a „mesterséges” és a „természetes” közti különbséget; ez majd
akkor következik be, ha a „mesterséges” eleinte nem lesz megkülönböztethető a természetestől, majd
pedig sokkal tökéletesebbé válik, mint az. S hogy ez milyen módon következhet be: erről még beszél­
getni fogunk. És hogy a túlhaladást miként értelmezzük? Úgy, hogy a Természet segítségével olyas­
mit valósítunk meg, amire a Természet maga nem képes.
Vagy úgy, mondhatja most valaki, tehát mindezek a frázisok csak arra voltak jók, hogy magasabb

143
rangot adjanak az emberi alkotásoknak, azoknak a mindenféle gépeknek, amilyeneket a Természet
nem hoz létre.
Minden attól függ, mit értünk ezen a szón: „gép” . Ez a fogalom természetesen jelentheti csupán
azt, aminek megépítését eddig megtanultuk. Ha azonban a „gépen” mindazt fogjuk érteni, ami
s z a b á l y o s s á g o t mutat viselkedésében, akkor a helyzet megváltozik. Ilyen tág felfogásban
már nem lényeges az, hogy a már létező anyagokból, a fizika által felfedezett kb. száz elemből készült-e
a „gép” , vagy pedig sugárnyalábakból, avagy gravitációs mezőkből. És az sem számít, hogy mint
energiafogyasztó „gépezet” kerül-e felhasználásra, vagy mint az energia „létrehozója” . Természetes,
hogy a természeti jelenségek világában a semmiből nem lehet energiát teremteni. Lehet azonban értel­
mes lényekből, valamint azoknak környezetéből olyan rendszert konstruálni, amely úgy viselkedik,
hogy az általunk ismert termodinamikai törvények nem hatnak benne. Erre valaki azt az ellenvetést
tehetné, hogy ez „mesterséges” rendszer, amelybe ravaszul, a benne élő lények számára nem észlelhető
módon, kívülről kell energiát eljuttatnunk. Csakhogy mi semmit sem tudunk arról, hogy vajon
nem befolyásolják-e olyan energiaforrások a Metagalaxist, amelyek reá vonatkoztatva éppen úgy kül­
sők, mint amilyet.ek az említett rendszerünkbe „bekapcsolt” források volnának; lehet, hogy vannak
ilyenek, talán örök energiaszaporulatát a végtelen világegyetemnek köszönheti. És ha így volna is ez,
ebből talán az következik, hogy a Metagalaxis - „mesterséges” ? Mint látjuk, minden a vizsgálat tár­
gyává tett jelenségek méreteitől függ. Következésképpen a gép tehát olyan berendezés, amely viselke­
désében szabályosságot mutat - valamiféle szabályosságot: statisztikait, valószínűségit, avagy deter­
mináltál. Ilyen értelemben az atom is, az almafa is, a csillagvilág vagy a természetfölötti világ is gép
- gép mindaz, amit meg tudunk majd konstruálni, és ami a következő módon fog viselkedni: lesz­
nek belső állapotai, és lesznek meghatározott külső állapotai is, míg ezen állapotok összessége közt
olyan kapcsolat lesz, amely bizonyos törvényszerűségeknek engedelmeskedik.
Az a kérdés, hogy jelenleg hol található a természetfölötti világ, egyenlő értékű azzal a kérdéssel,
hogy hol volt a varrógép, mielőtt az ember megjelent volna a Földön. A válasz: sehol, de megvolt a
lehetőség a megépítésére.
No persze, a varrógépet könnyebb megszerkeszteni, mint a túlvilágot. Megpróbáljuk egyébként
annak bizonyítását, hogy nincs olyan tilalom, amely akár az „időnkívüliség” megteremtését lehetet­
lenné tenné.
Mindezekhez tegyük még hozzá - Ashby nyomán -, hogy a gépeknek két fajtája létezik. Egyszerű
gép olyan rendszer, amely úgy viselkedik, hogy belső állapota, valamint a külső közeg állapota együt­
tesen, egyértelműen meghatározza a következő állapotát. Ha a változók folyamatosak, akkor egy
ilyen gép leírása egyenértékű az olyan közönséges differenciálegyenletek rendszerével, amelyekben az
idő jelenti a független változót. * Ilyenfajta, a matematika szimbolikus nyelvén kifejezett leírásokat ál­
talánosan használnak a fizikában, és részben pl. a csillagászatban. Az ilyenfajta rendszer („gépek”)
- az órainga vagy a gravitációs mezőben zuhanó kődarab, vagy a keringő bolygó - vonatkozásában
az említett egyenletek rendszere kielégítő pontossággal adja meg a jelenség tényleges pályájának meg­
közelítését. (VIII.)
Egy-egy olyan bonyolult gép esetében, mint amilyen egy élő szervezet, az agy vagy a társadalom, az
effajta elgondolás (a „szimbolikus modellalkotás”) gyakorlatilag nem alkalmazható. Szemlátomást
minden azon múlik, hogy milyen sokat akarunk a szóban forgó rendszerről tudni. A tudásigényt pe-

* A szerzőnek ezzel az állításával nehéz egyetérteni. Kétségtelen, hogy a közönséges differenciálegyenletek rendszere
alkalmas n é h á n y (Ashby felfogása szerinti) egyszerű gép leírásához. De ez a matematikai apparátus aligha írhatja le
valamennyi ilyen gépet. - Szerk.

144
dig a kitűzött cél, valamint a körülmények összessége határozza meg. Ha a vizsgált rendszer egy akasz­
tott ember, s ennek eljövendő állapotait, csak mint i n g á é i t akarjuk meghatározni (azaz meg­
jósolni), akkor elegendő két változót tekintetbe vennünk: a szögkitérést és a szögsebességet. Ha az az
ember él, és viselkedését akarjuk megjósolni, akkor a számításba veendő fontos változók mennyisége
óriásivá válik, és jóslatunk a leendő állapotnak csupán annyival valószínűbb meghatározása lesz,
amennyivel több változót veszünk tekintetbe - a valószínűség azonban sohasem éri el az egészet (gya­
korlatilag persze eléri: hiszen a gyakorlatban a 0,9999999 valószínűség teljesen kielégítő számunkra).
A matematika egész sereg olyan módszert dolgozott ki, amelyekkel a megközelítő megoldások elér­
hetőek olyankor, ha a fontos változók mennyisége lehetetlenné teszi a közönséges analitikus módszer
alkalmazását. Ilyen pl. az ún. Monté Carlo-módszer. Nem hagyjuk figyelmünket elterelni ilyen kérdé­
sekkel, mivelhogy most nem a matematika érdekel bennünket, és ezenkívül a matematika által jelen­
leg használt eszközök feltételezhetően másféléknek fogják átadni helyüket a jövőben.
Jelenleg számos új tudományág kutatja azokat a problémákat, amelyek a „bonyolult gépekkel”
kapcsolatban merülnek fel. Ilyen tudományágak: az információelmélet, az operációkutatás, a kísér­
letek tervezésének elmélete, a döntéselmélet, a játékelmélet, a lineáris programozás elmélete, a ve­
zérlés elmélete, a csoportfolyamatok dinamikája. Az a vélemény, hogy ezek valamennyien, meg még
a néhány fel nem sorolt is, majd az általános rendszerelméletben egyesülnek. Valószínű az is, hogy
ennek az általános elméletnek a fejlődése két irányú lesz majd. Hiszen általa érthetjük meg egyfelől
a Természet által létrehozott fizikai rendszerek elméletét - másfelől pedig a matematikai rendszerek
fejlődését; az utóbbi figyelemre sem méltatja az általa vizsgált kapcsolatok reális létezését, hanem csak­
is azzal törődik, hogy az ilyen rendszerek mentesek legyenek a belső ellentmondásoktól. Ez a szétága-
zás eddig még nem is jelentkezett élesen, mi azonban mégis annak az állapotnak a megjövendölését
kockáztatjuk meg, amikor e két ágazat valahogyan ismét egybekapcsolódik, ez akár olyan tetszés sze­
rinti tulajdonságokkal rendelkező rendszerek k o n s t r u á l á s á n a k lehetőségét jelenti majd,
amelyek megtalálhatók a reális világban, akár olyanokét, amelyek nem találhatók meg. Itt azonban
fenntartással kell élnünk. A Természet ugyanis, jóllehet kapcsolatai végtelen számúak, bizonyos tilal­
mak létezése folytán korlátok közé szorul (energia nem nyerhető a „semmiből”, a fénysebesség nem
léphető túl, az elektron helyzete és impulzusmomentuma nem mérhető meg egyidejűleg stb.). Amed­
dig világunk nagyjából azonos a természet világával, s csak egy kissé általunk (a technológiai tevé­
kenység révén) kiegészített formát öltött magára, és ameddig mi magunk kizárólag vagy majdnem
kizárólag a természeti folyamatok (a bioevolúció) eredményei vagyunk - addig a Természet korlátái
a mi korlátáink is. Ebben az értelemben valamikor valóban reprodukálható lesz Napóleon, de nem
úgy, hogy az elsőnek hűséges kópiája legyen, hanem úgy, hogy ráadásul még karjával egyszerűen
csapkodva repülni is tudjon. Ilyesmi a mi megszokott világunkban nem lehetséges. Hogy az ilyen
Napóleon repülni is tudjon, ahhoz egy olyan környezetet kellene teremteni a számára, amelyben az
„akarattól függő repülés” egyáltalán lehetséges volna. Más szóval: erre a célra egy olyan mesterséges
világot kellene megalkotni, amely a természetestől elszigetelten létezik. S minél nagyobb mértékű
lenne az általunk kreált világ elszigetelt volta a természetestől, annál jobban kifejezetté válna, hogy
ebben a világban a természetes világtól eltérő törvények uralkodnak. Vitapartnerünk, akivel már fen­
tebb is összekülönböztünk, azt állítja, hogy mindez humbug, csalás, mert a kézkinyújtással való re­
pülést, és más efféle igényeket, ügyesen „bele kellene építenünk” abba a Természettől elszigetelt külön
világunkba. Nos, igen. Hiszen mi a Természetet is konstruktőrnek tekintjük, és úgy fogjuk fel, hogy
ő építette bele vitapartnerünkbe is hátgerincét, izmait, veséjét, szívét, agyát és számos egyéb „alkat­
részét” ; tehát kisülne, hogy vitapartnerünk bár teljesen normális ember, talán éppen ezért - „hum-

145
búg” , csalás volna? Az a megszokás, hogy az emberi alkotásokat hitványabbaknak tartjuk a termé­
szetieknél, még érthető konvenció a fejlődés mai fokán, de le kell vetnünk, ha a nagyon is távoli
jövőről akarunk beszélni. Mert vetélkedni fogunk a Természettel minden tekintetben: alkotásaink
megbízhatóságát és tartósságát illetően, működésük univerzalitásának, szabályozó potenciáljuknak,
homöosztázisuk skálájának és még sok egyéb tényezőnek a tekintetében. E kérdésnek különleges
figyelmet fogunk szentelni, s ezért külön is megtárgyaljuk.
Most azonban tovább folytatjuk bevezetésünket a „pantokreáció” elméletébe: az egyszerűség
kedvéért így fogjuk nevezni egyezményesen azt a képességet, amely abból áll, hogy a fizikai és mate­
matikai rendszerek általános elméletére támaszkodva bárminemű, a Természet által meg nem valósí­
tott célt képesek vagyunk elérni.

A KÁOSZ ÉS A REND

Mint olyanoknak, akik valamikor teremteni fognak, kezdetben a káosszal kell foglalkoznunk. Mi is
az a káosz ? Ha az A eseménykör X eseményéhez a 5 eseménykör minden lehetséges esete tartozhat,
és ha az összefüggésnek ez a hiánya általános jelenség, akkor a káoszt látjuk magunk előtt. Ha viszont
az ,4-nak X eseménye meghatározott módon m e g s z a b j a azt, hogy a 5-ben milyen esemény kö­
vetkezhet be, akkor A és B közt kapcsolat jött létre. Ha az A-ba tartozó X esemény egyértelműen ha­
tározza meg azt, hogy 5-ben milyen esemény zajlik majd le (elforgatjuk a kapcsolót: kigyúl a lámpa),
akkor az A és 5 közötti kapcsolat determinisztikus. Ha az ,4-ban előforduló X esemény olyképpen
korlátozza 5-t, hogy az A -ba tartozó X esemény után 5-ben vagy Y vagy Z esemény következhet be,
mégpedig 100 közül 40 esetben 7 , a Z esemény pedig 60 esetben követi az A-ba. tartozó X eseményt,
akkor A és 5 között valószínűségi kapcsolat áll fenn.
Mármost vegyük fontolóra, hogy lehetséges-e a káosznak egy másik „típusa” is, mégpedig olyan,
amelyben meghatározatlan kapcsolatok uralkodnak (tehát nem determinisztikusak, de nem is való­
színűségiek, mert mindkét esetben, mint már tudjuk, van valamiféle rend). Tegyük fel, hogy A-nak X
eseménye után egyszer az Y esemény, másszor az U esemény zajlik le a 5-ben, ismét másszor viszont
a F-ben következik be J esemény stb. A mindennemű szabályosság hiánya ilyen körülmények közt
egyáltalán nem engedi meg, hogy bármiféle létező kapcsolatot is felfedezzünk, következésképpen a
meghatározatlan kapcsolatok ugyanazt jelentik, mint a nem létező kapcsolatok, ilyen kapcsolatok
esetén csakis a káosz lehetséges. A következőkben azt vizsgáljuk, hogyan lehet utánozni a káoszt.
Legyen egy olyan gépünk, amelynek igen sok billentyűje és jelzőlámpája van, s ha lenyomják vala­
melyik billentyűt, akkor kigyúl valamelyik lámpa. Még abban az esetben is, ha a berendezésben ural­
kodó rendszer szigorúan determinisztikus is, a külső szemlélő még ez esetben is arra a következtetésre
juthat, hogy káosz van előtte. Ha ugyanis az első billentyű lenyomása a T lámpa kigyulladását vonja
maga után, míg a második lenyomása után a W lámpa, harmadszorra a D, negyedszerre meg a Q
gyúl ki, és ha ez a sorozat n a g y o n h o s s z ú , annyira, hogy az 1. számú billentyű lenyomása után
csak a milliomodik esetben gyúl ki újra a T lámpa, viszont ezután a sorozat szabályosan megismétlő­
dik. E rendezett kapcsolatokat az látja, aki a folyamatot végigfigyeli, míg az a megfigyelő, aki nem
tudta kivárni egyetlen sorozat befejeződését sem, arra a véleményre jut, hogy a gép viselkedése kaoti­
kus. A káosz tehát egy determinált rendszerrel is utánozható, ha az okok által determináltan kivál­
tott okozatok sorozata túllépi a megfigyelés időtartamát, akkor az okozatok megjelenése véletlen
jellegűnek tűnhet. Kész szerencse, hogy a természet felépítése nem ilyen.

146
I

Mindezeket nem azért mondottuk el, mintha a káoszt szeretnénk utánozni, hanem azért, hogy
megmutassuk: a kísérletező - azaz a tudomány - a rendnek, vagyis a fennálló kapcsolatoknak n e m
m i n d e n fajtáját képes felfogni.
Ha az A -ba tartozó X esemény korlátozza a B lehetséges eseményeit, akkor azt mondjuk, hogy A
és B között kapcsolat van. Minthogy tehát az A -ba tartozó X esemény bizonyos mértékben determi­
nálja azt, ami a 5-ben történik, ezért ez a kapcsolat információközlésre felhasználható. Ez pedig
egyúttal o r g a n i z á c i ó létezését is jelzi: A és B bizonyos „rendszert” , „berendezést” alkot.
A természetben végtelen számú kapcsolat van. Ámde nem minden kapcsolat határozza meg egy­
forma mértékben a rendszernek vagy a rendszer egy részének a viselkedését. Ha nem így volna, akkor
oly mennyiségű fontos változóval volna dolgunk, hogy az egyszerűen lehetetlenné tenné a tudományt.
A kapcsolatok különbözősége arra utal, hogy a rendszer többé vagy kevésbé elszigetelt a világegyetem
többi részétől. A gyakorlatban annyi kapcsolatot, vagyis lényegtelen változót hagyunk figyelmen kí­
vül, amennyit csak lehet.
A és B kapcsolata, amely csökkenti B lehetséges állapotainak számát, bizonyos fajta korlátozásnak
tekinthető. De hát minek a korlátozása? Tán a „korlátlan lehetőségeké” ? Nem, a lehetőségek száma
nem végtelen. Ez a korlátozás csak a B lehetséges állapotainak halmazára érvényes. De honnét tud­
hatjuk, hogy mely állapotok a lehetségesek ? Az eddigi tudásunkra alapozzuk ? De hát mi az a tudás ?
A tudás azt jelenti, hogy meghatározott esemény bekövetkezésére számítunk abban az esetben, ha
meghatározott események előzőleg bekövetkeztek. Aki semmit sem tud, az mindenre számíthat. Aki
valamit tud, az úgy számíthat, hogy nem minden történhet meg, csak bizonyos események, más ese­
mények bekövetkezését lehetetlennek tekintheti. A tudás tehát a különféleségek korlátozása, és annál
nagyobb a tudás, minél kisebb bizonytalansággal számíthatunk az esemény bekövetkeztére.
Tegyük fel, hogy Mr. Smith, aki bankhivatalnok, puritán erkölcsű nagynénjével lakik együtt, a
nagynéni albérlőnőt is tart, a házuk emeletes, a homlokzata üvegből van, s ennek folytán az utca túlsó
oldalán lakó tudós megfigyelő szemmel tarthatja mindazt, ami a házban történik. Tekintsük a ház
belsejét annak a „világegyetemnek”, amelynek felkutatása a feladatunk. Azoknak a „rendszereknek”
a száma, amelyeket ebben a világegyetemben megkülönböztethetnénk, gyakorlatilag egyenlő a vég­
telennel. Vizsgálhatjuk pl. e mindenséget atomonként. Ez esetben molekulahalmazokkal van dolgunk,
amelyekből a székek, az asztalok készültek, de a három személy teste is ezekből jött létre. A személyek
mozognak, s mi szeretnénk megjósolni jövendő állapotukat. S minthogy minden emberi test kb.
1025 molekulából áll, ezért e molekuláknak háromszor egyenként 102S pályagörbéjét - vagyis téridő-
trajektóriáját - kellene felrajzolnunk. Ez nem a legalkalmasabb módszer, hiszen mire Smith úrnak,
a kisasszonynak és a nénikének csak kiinduló molekulaállapotait meghatároznánk, kb. tizenötbillió
esztendő telne el - az illetők már rég elporladtak sírjukban, mielőtt mi még első reggelijüket leírhattuk
volna az analitikus módszerrel. A számításba veendő változók mennyisége attól függ, hogy tulajdon­
képpen mit is akarunk tudományosan megállapítani. Amikor a néni lemegy a pincébe zöldségért,
Smith úr megcsókolja az albérlőnőt. Elméletileg még az is a molekulák viselkedésének analíziséből
volna megállapítható, hogy ki kit csókolt meg, a gyakorlatban azonban, amint már kimutattuk, előbb
fog kihűlni a Napunk. Nos, túlbuzgóak voltunk: mindenségünket ugyanis elég úgy tekintenünk, mint
három testből összetett rendszert. Ebből időlegesen megfigyelhető két test konjugációja, együttállása,
amikor a harmadik lemegy a pincébe. Kezdetben megjelenik világegyetemünk Ptolemaiosza. Látja,
hogy két test akkor, amikor a harmadik eltávolodott, együttállásba kerül. Ezért megalkotja a maga
tisztán leíró jellegű elméletét: megrajzolja a szükséges ciklusokat és epiciklusokat, s ennek folytán
már eleve tudhatja, milyen helyzetet foglal majd el a két felső test akkor, amikor a harmadik a leg-

147
alsóbb helyzetben lesz. Mi több, úgy adódott, hogy az általa megrajzolt körök kellős közepén a
konyhai mosogató található, s ezért ő, Ptolemaiosz ezt ruházza fel e világegyetem központjának
rendkívül fontos tulajdonságával. Itt minden a mosogató körül forog.
Majd e csillagászat szép lassan fejlődik. Eljön a Kopernikusza is, és megcáfolja a mosogatócentrikus
elméletet, majd utána a Keplere rajzolja meg sokkal egyszerűbben, mint annak idején Ptolemaiosz
tette, e három test trajektóriáit. Ezután megjelenik a színen a Newtonja is. Kijelenti, hogy a testek
viselkedése kölcsönös vonzásuktól, vagyis a tömegvonzástól függ. Smith úr vonzza az albérlőnőt,
emez pedig Smith urat. Amikor a nénike is jelen van, akkor mind a ketten ő körülötte keringenek, a
néni nagyobb vonzóerejének megfelelően. Most már mindent kitűnően megjósolhatunk. Hirtelen azon­
ban megjelenik világegyetemünk Einsteinje, aki bírálja Newton elméletét. Az ő véleménye szerint
tökéletesen fölösleges dolog bármilyen erőhatást posztulálni. Megalkotja a relativitáselméletet, amely­
ben a rendszer viselkedését a négydimenziós tér geometriája határozza meg. Az „erotikus vonzás”
ugyanúgy eltűnik, mint ahogyan az igazi relativitáselméletben is eltűnik a vonzóerő. Helyébe a térnek
a gravitációs tömegek (a mi példánk esetében: az erotikus tömegek) körüli meggörbülése lép. Most
már Smith úr és a kisasszony pályáinak közeledését bizonyos görbék határozzák meg, nevezzük őket
erotodézikus görbéknek. A néni jelenléte az erotodézikus görbék torzulását idézi elő, mégpedig olyan
mértékben, hogy a kisasszony és Smith úr összekapcsolódása nem történhet meg. Az új elmélet egy­
szerűbb, mert semmiféle „erő” jelenlétét sem követeli meg, mindent a térgeometriára vezet le, és külö­
nösen szép az általános képlete (a csókolózási energia egyenlő az erotikus tömegek és a hangsebesség
négyzetének szorzatával, mert alighogy a néni mögött becsapódik az ajtó, s ennek hangja elérkezik
Smith úrhoz meg a kisasszonyhoz, rögtön egymás karjaiba vetik magukat).
Ámde ezek után új fizikusok lépnek a színre, közöttük Heisenberg. Meggyőződnek arról, hogy
Einstein valóban helyesen jósolta meg a rendszer dinamikus állapotait (a csókolózás állapotát, a
nemcsókolózás állapotát stb.), ámde most már rendelkezésre állanak olyan óriási nagy optikai be­
rendezések, amelyek megfigyelhetővé teszik a karok, lábak, fejek egyes árnyékait, és kimutatják,
hogy olyan változók is léteznek itt, amelyeket az erotikus relativitáselmélet nem vett figyelembe.
Az új tudósok nem vonják kétségbe az erotikus gravitáció létezését, de megfigyelve a kisebb eleme­
ket, amelyekből a kozmikus test összetevődik (tehát a kezeket, lábakat, fejeket), felfedezik viselke­
désük indeterminált voltát. Például Mr. Smith karja nem mindig ugyanazt a helyzetet veszi fel
csókolózás közben. így rakják le az alapjait annak az új tudományágnak, amelyet Mr. Smith, a néni
és az albérlő kisasszony mikromechanikájának neveznek el. Ez statisztikai és valószínűségi jellegű
elmélet. A rendszer nagy részei determinisztikusán viselkednek (alighogy a néni mögött becsapódik
az ajtó, Mr. Smith és az albérlőnő azon nyomban... stb. stb.), ez azonban i n d e t e r m i n i s z ­
t i k u s törvényszerűségek összegezett, együttes hatásának eredménye. Ezúttal azonban már igazi
nehézségek merülnek fel: Heisenberg mikromechanikájától ugyanis nincs átmenet Einstein makro-
mechanikájához. A testek mint egészek determináltan viselkednek, a gyengédségek módjai azonban
eltérőek. Az erotikus gravitáció nem mindenre nyújt magyarázatot. Mi az oka annak, hogy Smith
egyszer az albérlőnő álla alá nyúl, másszor meg nem? A megfigyelési statisztika szaporodik. S egy
váratlan bomba: a karok és a lábak egyáltalán nem oszthatatlan elemek, hanem feloszthatok felső­
karra, alsókarra, combra, lábszárra, kézre, ujjakra stb. Az „elemi részecskék” mennyisége riasztóan
növekszik. Már semmiféle egységes elmélete sincs működésüknek és az általános erotikus relativitás-
elmélet, valamint a kvantummikromechanika közt (felfedezték a gyengédségek kvantumát) át­
hidalhatatlan szakadék tátong.
Valóban: a gravitációs elmélet és a kvantumelmélet (immár az igazi világegyetemben és nem abban,

148
amelyik a mi tréfás feltételezésünkben szerepelt) összeegyeztetése még meg nem oldott feladat.
Általánosságban minden rendszert meghatározhatunk oly módon, hogy tetszés szerinti részből áll­
jon, ami után a szóban forgó részek kapcsolatainak feltárása következik. Ha kizárólag néhány
általános állapotot akarunk előre meghatározni, akkor ehhez elegendő olyan elmélet, amelyben a
változók száma kicsiny. Amint az előzőekhez képest egyre inkább részrendszereket kezdünk vizs­
gálni, úgy bonyolódik a helyzet. A természet egyik csillagot a másiktól elszigeteli, az egyes atomi
részecskéket azonban nekünk magunknak kell elszigetelnünk egymástól; s ez csupán egy a gondot
okozó ezernyi probléma közül. Olyan leírásokat kell választanunk, amelyekben a számitásba
veendő változók minimumánál elérhető a prognózis lehetséges maximális pontossága. Példánk
tréfa volt csupán: hiszen annak a bizonyos három személynek a viselkedése determinisztikusán
leírhatatlan. Ahhoz hiányzott viselkedésükből a kellő szabályosság. Az ilyen eljárás nemcsak lehet­
séges, hanem bizonyos mértékig önmagától kínálkozik, amikor olyan rendszerről van szó, amely
nagyfokú szabályosságot és egyúttal jelentős mértékű elszigeteltséget mutat fel. A feltételek ilyen
összetalálkozása az égbolton megvan, de nem egy lakásban. Ámde a változók számának növekedé­
sével még a csillagászatban is megjelennek a differenciálegyenletek alkalmazásának nehézségei:
ilyen nehézségek már három gravitáló test pályáinak meghatározásakor is felmerülnek, hat testre
vonatkozóan pedig az ilyen egyenletek megoldása egyszerűen lehetetlen.
A tudomány annak köszönheti a létezését, hogy a jelenségek leegyszerűsített modelljeit alkotja
meg, a kevésbé lényeges változókat elhanyagolja (pl. úgy veszi, mintha a rendszer viszonylag kisebb
testeinek tömege a zérussal volna egyenlő), és i n v a r i á n s o k a t keres. Ilyen invariáns pl. a
fénysebesség. A valódi világmindenségben könnyebb ilyen invariánsokat találni, mint a nagynéni
lakásában. Ha a csókolózást - nagyon is megalapozottan - nem vagyunk hajlandók ugyanolyan
általános jelenségnek felfogni, mint a gravitációt, hanem azt firtatjuk, hogy miért csókolja meg
Mr. Smith az albérlőnőt, akkor máris zsákutcába kerültünk. A mechanikai matematika minden
korlátozottsága mellett is annyira egyetemes, hogy a kozmikus testek helyzetének kiszámítását ezer
meg millió évekkel előre is lehetővé teszi. De hogyan számítsuk ki Mr. Smith agyimpulzusainak
pályáit, hogy előre megállapíthassuk az albérlő kisasszonnyal való „orális koincidenciáit” , avagy
nem ilyen tudományosan szólva: - a csókjaikat? Még ha ez lehetséges volna is, az agy egymás után
következő állapotainak szimbólumos leírása bonyolultabb lenne magánál a jelenségnél (vagyis az
impulzusoknak a neuronhálózaton való áthaladásánál). Ilyen körülmények között egy tüsszentési
aktus neuron-egyenértékének leírása egy akkora kötet lapjait töltené meg, amelynek a fedőlapját
csak emelődaruval lehetne felnyitni. A gyakorlatban a matematikai apparátus sokkal korábban
gabalyodna bele a keletkező bonyolultságba, mint amikorra sikerülne az ilyen kötetet megtölteni
tartalommal. Mi marad hát hátra? Az, hogy m a g á t a j e l e n s é g e t ismerjük el önmaga leg­
tökéletesebb leírásának, s az analitikus tevékenységet alkotóival váltsuk fel. Egyszóval - az i m i -
t o 1 ó g i a i gyakorlat.

149
SZKÜLLA ÉS KHARÜBDISZ, AVAGY NÉHÁNY SZÓ A MÉRSÉKLETRŐL

Most érkeztünk el fejtegetéseink legveszélyesebb pontjához. Bőven vetettünk fel kérdéseket, ame­
lyekre eddig csak húztuk-halasztottuk a választ, ígéreteket tettünk olyan hivalkodó elnevezésekkel,
mint „pantokreáció”, elmondtunk már egyet-mást a káoszról is, eljutottunk az „¡mitológia” kezde­
tének kezdetéhez, s mindez könyörtelenül egyre újabb problémák felé taszít bennünket. Ilyen kér­
désekről van szó: a matematikáról, és arról, hogy milyen viszonyban áll a reális világgal, ezúttal a
mi világunkkal, a nyelv és szemantika problémájáról, a „létezés” különféle fajairól... egyszóval:
közeledünk a filozófia legmélységesebb kérdéseinek birodalmához, ahhoz a területhez közeledünk,
amelyben egész konstruktőri optimizmusunk nyomtalanul elmerülhet. Nem arról van szó, mintha
mindezek a problémák mérhetetlenül bonyolultak volnának, és hogy mindegyikhez legalább egy
vaskos kötetre, ha ugyan nem egy egész könyvtárra volna szükség - de még csak azt sem állítjuk,
hogy mindezekhez hiányzik az általános illetékességünk. A dolog lényege az, hogy itt ez az ille­
tékesség mit sem jelent, mivelhogy mindezek a problémák vitathatóak.
Ezt pontosabban meg kell magyaráznom. A tudomány - mondjuk a fizika - jelenlegi állapotát nép­
szerűsítő, mégpedig jól népszerűsítő könyvek úgy állítják be a kérdést, mintha két, egymástól élesen
elválasztható terület léteznék: az, amelyet a tudomány már egyszer s mindenkorra megállapított,
és az a másik, amelyet teljesen még nem sikerült megvilágítania. Tökéletesen olyan ez a helyzet,
mint egy pincéjétől padlásáig pompásan berendezett, gyönyörű épületben, annak egyes lakosztá­
lyaiban tett látogatás, ahol azonban itt is, amott is megoldatlan fejtörők hevernek az asztalokon.
A palotából azzal a meggyőződéssel távozunk, hogy a szóban forgó rejtvényeket valaki előbb vagy
utóbb megoldja, hiszen erről meggyőzött minket - az épület remek volta. És még csak eszünkbe
se jut, hogy azoknak a fejtörőknek a megoldása a fél épület összeomlását okozhatja. Hasonlóan
láthatjuk a dolgokat, hogyha matematikai, fizikai avagy információelméleti tankönyveket olvasunk.
Az impozáns konstrukció lép az előtérbe. A homályos problémákat azonban még inkább eltüntetik
a szemünk elől, mint a népszerűsítő előadások esetén. A népszerűsítők ugyanis - s most a tudomá­
nyos felkészültségű ismeretterjesztőkre gondolunk -, tisztában vannak vele, milyen megrázó hatást
kelt az, hogy előadásuk közben egyszerre megjelenik a Titok. Ámde a tankönyvek (pl. egyetemi
tankönyvek) szerzői mindenekelőtt a bemutatásra kerülő konstrukciók tömörségére, monolitikus
voltára törekszenek, tehát semmibe veszik a hatáskeltést, s ráadásul nem érzik magukra nézve köte­
lezőnek, hogy a többemeletes képleteket köznapi nyelvre tegyék át, s ez megkönnyíti számukra a
vitás magyarázatok, értelmezések elkerülését. Persze, aki kiismeri magát a kérdésben, az tájékozott
arról is, hogy milyen sok különféle módon lehet értelmezni a kvantumegyenletek egész szimboli­
kájának anyagi-fizikai jelentését, és hogy az egymással harcoló nézeteknek miféle szakadéka rejlik
az egyik vagy másik képlet mögött. Tisztában van ezenkívül azzal is, hogy egy másik elméleti ember
olyan könyvet írt volna, amely sok helyen eltérne az előtte fekvő szövegtől.
Mindez ugyanannyira érthető, mint amennyire szükséges is, minthogy sem népszerűsíteni, sem
tanítani nem lehet úgy, hogy nyomban az időszerű viták kellős közepébe vetjük bele magunkat.
Az ismeretterjesztő művek olvasója maga amúgy sem vesz részt e kérdések megoldásában, annak
pedig, aki az elméleti tudományoknak kívánja szentelni életét, előbb meg kell ismernie a fegyvere­
ket és a hadszíntér konfigurációját, meg kell tanulnia a fegyelmet, és el kell sajátítania taktikájának
alapjait, mielőtt részt vehetne a tudomány haditanácsában. Ámde a mi célunk nem a már elért ered­
mények népszerűsítése, sem pedig a szakmai ismeret bármely fokának megszerzése; a célunk: be­
pillantani a jövendőbe.

150
 Ha követeléseinket még tovább is hihetetlen nagyságúra felduzzasztanánk, és egyetlen lendülettel
akarnánk a tudomány legmagasabb csúcsaira eljutni, oda, ahol már nem ismeretterjesztő művek
vagy tankönyvek szerzői vitáznak egymással, hanem azok, akik maguk alkották meg az utóbb taní­
tásra, népszerűsítésre kerülő dolgokat - ha eléggé merészek volnánk ahhoz, hogy részt vegyünk vi­
táikban, hát bizony ez a nevetségesnél is rosszabb lenne. Ez hiba volna. Hagyjunk fel a komikus
szituációk keresésével. Ám akkor tulajdonképpen mit tehetünk? Tegyük fel, hogy megértjük mind­
azt, amit az információkutatók, a matematikusok, a fizikusok mondanak, amikor egyik vagy másik
nézet mellett törnek lándzsát. Egymásnak ellentmondó nézetek ezek. A tér kvantálásának kon­
cepciója (kvantum-térelmélet) nem egyeztethető össze a klasszikus kvantummechanikával. Az elemi
részecskék „rejtett paraméterei” vagy léteznek, vagy nem léteznek. A folyamatok végtelen sebesség­
gel való terjedése a mikrovilágban ellentétben áll a fénysebesség véges voltának elvével. Az „in-
tellektronisták” azt állítják, hogy az agy modellje kettős (diszkrét) elemekből felépíthető. A „fungoi-
disták” viszont tagadják ennek lehetőségét. Mindkét oldalon vannak kiváló szakemberek, akik ké­
pesek lennének egy-egy új tudományos fordulatot végrehajtani. Netán próbáljuk meg eklektikusán
összeegyeztetni véleményeiket? Hiábavaló kísérlet volna: a tudomány előrehaladása nem születik
kompromisszumokból. Vagy fogadjuk el helyesnek az egyik fél érvelését, szemben a másikéval?
Dehát hogyan állapítsuk meg a helyes kiválasztás kritériumait ott, ahol egy Bohr vitatkozik egy
Einsteinnel, vagy egy Brouwer egy Hilberttel ? Avagy tán a filozófusokhoz forduljunk-e kritériumo­
kért? De hiszen nemcsak hogy több különböző iskolájuk, irányzatuk létezik, hanem még egyugyan­
azon iskolán belül is viták dúlnak a fizika, illetve a matematika alapjainak egységes értelmezése körül!
Pedig hát mindezek nem holmi akadémikus problémák, a viták nem egy-egy részlet jelentése körül
folynak: a tudományok legalapvetőbb alapköveiről van szó. A végtelenségnek, a dimenzióknak,
az atomi részecskék és a kozmosz-struktúra kapcsolatának, a jelenségek megfordíthatóságának
vagy megfordíthatatlanságának, az idő irányának kérdései ezek - hogy ne is említsük a kozmológia,
illetve a kozmogónia problémáit.
Szküllánk tehát így fest: szakadék, amelynek partjához nagy könnyelműen odarohantunk, csak
azért, mert közben tekintetünket az évezredes távlatból felsejlő jövő felé szegeztük. Megkülönböztet-
hetőek-e az elemi részecskék, vagy sem? Posztulálhatjuk-e az „antivilág” reális létezését? Létezik-e
a rendszerek bonyolultsági plafonja? Van-e határa a lefelé, a végtelen kicsiny felé való haladásnak,
illetve a felfelé, a végtelen nagy felé való törésnek, vagy pedig ezek is, valami általunk nem értett
módon - a körhöz hasonlóan - összezárulnak? Vajon tetszés szerinti nagy energiára gyorsíthatók-e
fel a részecskék? És mennyiben érint mindez bennünket? Mit jelent számunkra? Mégpedig vala­
mennyiünknek, hacsak az, amit „pantokreációnak” nevezünk, nem bizonyul üres fecsegésnek,
oktalan szószátyárkodásnak, bolondok vagy gyermekek játékszerének? Hogyha valami csoda foly­
tán magunkban egyesíthetnénk a földkerekség legzseniálisabb szakembereinek minden tudását,
ezzel sem jutnánk semmire: mert nem arról van szó, hogy ma lehetetlenség univerzális bölccsé válni,
hanem arról, hogy egy ilyen bölcs - még ha létezne is - kénytelen volna afelől dönteni, hogy melyik
táborhoz csatlakozzék. Hogy az anyag hullám- vagy korpuszkuláris természete mutatkozik-e meg,
az attól függ, hogy mit vizsgálunk. És ez a helyzet a hosszúsággal is? Vajon a hosszúság nem olyas­
valami-e, mint a szín - vagyis a jelenségnek nem olyan tulajdonsága, amely a valóság minden szint­
jén adottan van jelen, hanem keletkezik? Ha a fentebb felsorolt kérdéseket felteszik neki, a legki­
tűnőbb szakember is azt fogja válaszolni, hogy nem ismer más választ, mint a saját személyes né­
zeteit, amelyek - magától értetődően - egy gigászi elméleti konstrukción nyugszanak, ezt azonban
a többi, ugyancsak nem kevésbé kitűnő szakember képtelen elfogadni.

151
 Mindezekkel azonban a világért sem akarnám azt a látszatot kelteni, mintha a mai fizika vagy
kibernetika nem volna egyéb, mint ellentmondások és kérdőjelek tengere. Ez nem igaz. Az eredmé­
nyek óriási nagyok, dicsőségük azonban nem képes eloszlatni azt a homályt, ami beburkolta őket.
Voltak a tudomány történetében olyan időszakok, amikor úgy tűnt, hogy a felépített palota már
közel áll a befejezéséhez, és az eljövendő nemzedékeknek már nem lesz egyéb feladatuk, mint az
apró részletek tökéletesítése. Ilyen optimizmus uralkodott pl. a XIX. század végén, az „oszthatatlan
atom” korszakában. Akadnak azonban olyan korszakok is - és a miénk is ezek közé tartozik -,
amikor őszintén szólva nem léteznek megdönthetetlen tudományos tételek, vagyis olyanok, amelyek­
nek megcáfolását az összes szakemberek egyhangúlag lehetetlennek mondanák. Olyan időszak ez,
amikor egy kiváló fizikus arra utaló tréfás megjegyzése - az egyik új elméletről: nem eléggé őrült
ahhoz, hogy igaz lehessen -, tulajdonképpen komolynak tekinthető. Olyan időszak, amelyben
egy-egy várvavárt új elmélet oltárán a tudósok hajlandóak feláldozni akár a legalapvetőbbnek,
legszentebbnek tekintett igazságokat is: amikor kifejtik kétkedésüket abban, hogy a mikrorészecske
a téridő egy meghatározott pontjában található, és megengedik, hogy az anyag a semmiből kelet­
kezik (Hoyle állított fel egy ilyen hipotézist) vagy megkérdőjeleznek ilyesmit: az atomon belüli
jelenségekre egyáltalában alkalmazható-e olyan fogalom, mint a hosszúság.17
Ennél azonban nem kisebb veszedelmet jelent a Kharübdisz: a könnyelmű „felületesség” , a
tudomány végtelen lehetőségeivel való zsonglőrködés, a kozmikus fecsegés örvénye, amely már-már
a sci-fi-vel rokon, azzal a területtel, ahol mindent lehet mondani, mert semmiért sem vállalnak fele­
lősséget. Ahol mindent könnyed fölényességgel és felületességgel kezelnek, ahol a logikus okfejtés
réseit és rongyait álkibernetikus halandzsával rejtik homályba, ahol dúsan tenyésznek a közhelyek
„gépekről, melyek olyan verseket írnak, mint Shakespeare” , és a zagyvaságok olyan kozmikus civi­
lizációkról, melyekkel nem nehezebb eldiskurálni, mint szomszédunkkal a sövény túlsó oldaláról.
Istenigazában nem könnyű elhajózni e két, magához húzó örvény között. Sőt kétlem, hogy ez
egyáltalán lehetséges. Ámde, ha a hajónknak pusztulnia kell is, mégis - navigare necesse est, * hiszen
ha nem mozdulunk el a helyünkből, biztosan nem jutunk el sehová sem. Tehát mérsékletre van
szükségünk - de vajon milyenre? Konstruktőri mérsékletre; mivel csak annyira akarjuk megismerni
a világot, amennyire az elengedhetetlenül szükséges számunkra ahhoz, hogy megjavíthassuk. Ha
pedig ezt nem sikerül megtennünk, akkor jobb is, ha akár a Szkülla, akár a Kharübdisz örvénye
nyel el bennünket.

A KONSTRUKTŐR HALLGATÁSA

Azt mondtam, hogy a tudás és a butaság örvényei között hajónk iránytűje a konstruktőr mérséklete
lesz. Ez a mérséklet pedig azt jelenti, hogy hiszünk az eredményes tevékenység lehetőségében, és
abban is, hogy bizonyos lemondás szükséges. Le kell mondani mindenekelőtt arról, hogy „végső”
kérdéseket tegyünk fel. Hallgatás ez, de nem a süketséget tettető emberé, hanem a cselekvés hallga­
tása. Arról, hogy cselekedni lehetséges, sokkal biztosabb és jobb tudomásunk van, mint arról, hogy
milyen módon történik ez. A konstruktőr - nem szűk látókörű pragmatista, nem olyan építő ő,
aki csak felrakja a házát téglából, és nem törődik, honnét van az a tégla, miből van - csak már
felépült volna az a ház... A konstruktőr mindent tud a maga tégláiról, kivéve azt, hogy milyenek

* Hajózni szükséges. - Szerk.

152
akkor, amikor senki sem látja őket. Tudja, hogy a tulajdonságok a helyzetnek a megkülönböztető
vonásai, és nem a dolog jellemzői. Van olyan vegyianyag, amely egyes emberek számára ízetlen,
mások keserűnek érzik. Azoknak keserű, akik szüleiktől egy meghatározott gént örököltek. Nem
mindenki rendelkezik ezzel a génnel. Mármost az a kérdés, hogy a szóban forgó anyag „valóban”
keserű-e, a konstruktőr szerint értelmetlen. Ha valaki érzi ennek az anyagnak keserűségét, annak
az embernek ez az anyag keserű. Kutatni legfeljebb azt lehet, hogy e kétféle ember miben különbö­
zik egymástól - ennyi az egész. Némelyek úgy vélik, hogy azokon a tulajdonságokon kívül, amelyek
a helyzet függvényei (pl. a hosszúság, keserűség), tehát éppen ezért változóak, léteznek nem változó
tulajdonságok is, s a tudomány éppen az ilyen invariánsoknak a kutatásával foglalkozik; ilyen pl.
a fénysebesség. A konstruktőrnek is ez a véleménye. Biztos abban, hogy a világ akkor is létezni
fog, ha ő már nem létezik - ellenkező esetben nem dolgoznék annak a jövőnek az érdekében, ame­
lyet nem fog megélni. Azt mondják neki, hogy a világ létezni fog az utolsó élőlény elpusztulása után
is, az azonban inkább csak egy fizikai világ lesz, mintsem az érzékelhető érzékelés világa. Abban a
világban továbbra is léteznek majd atomok és elektronok, de nem lesznek benne hangok, szagok
vagy színek. S a konstruktőr mégis megkérdezi, vajon mely fizikához fog tartozni ez a világ, a XIX.
századihoz az atom-golyócskáival, vagy a jelenlegihez a hullám-részecske atomjaival, avagy jövő­
belihez, amely tán egységes szintézisbe fogja össze az atomok és a galaxisok tulajdonságait? Ezt a
kérdést pedig nem azért teszi fel, mert nem hisz a világ reális voltában. Azt előfeltételként fogadja
el, ugyanakkor azt is látja, hogy a testeknek a fizika által feltárt tulajdonságai a helyzetnek a függ­
vényei, mégpedig a természettudomány adott időbeli állapotának a függvényei. Beszélhetünk arról,
hogy az óceán létezik, noha senki sincs a világon, de azt már nem kérdezhetjük, hogy akkor milyen­
nek látszik majd. Ha valamilyennek látszanék, az azt jelentené, hogy valaki nézi. Ha a konstruktőr
egy olyan szeszélyes nőt szeret, aki hol viszonozza az érzelmeit, hol pedig nem, akkor kialakulhatnak
benne ugyan egymásnak ellentmondó vélemények erről a nőről, ezek azonban semmiképpen sem
változtatnak a hölgy objektív létezésén. Kutathatja a viselkedését, feljegyezheti a szavait, regisztrál­
hatja agyának elektromos potenciáljait, vizsgálhatja élő szervezetként vagy molekulák, sőt atomok
összességeként vagy akár a téridő helyi görbületeként - mindebből azonban nem következik az,
hogy annyi különböző nőről van szó, ahány módon vizsgálható. A konstruktőr nem veszi bizonyos­
ra, hogy valaha is lehetségessé válik ezt a sok különféle vizsgálati módszert olyan egyetlenre redu­
kálni, amellyel az atomok ütközései alapján leolvashatóvá válna a szerelem. Mégis úgy cselekszik,
mintha ez lehetséges volna. Ezzel pedig a konstruktőr magáénak vall egy meghatározott filozófiát,
noha védekezik az ellen, hogy bevonják a vitájába. Szerinte egyetlen valóság létezik, amelyet azon­
ban végtelen sokféle módon lehet értelmezni. Az értelmezések némelyike lehetővé teszi a kitűzött
célok elérését. Ezeket a maga eszközeivé teszi. Tehát mégiscsak pragmatista volna, akinek az igaz­
ság egyet jelent a hasznossággal?
Válaszként a konstruktőr azt javasolja, hogy a kérdező vele együtt vegye szemügyre az emberi
tevékenységet. Bármit tesznek az emberek, azt mindig valamilyen céllal teszik. Az viszont kétség­
telen : ezeknek a céloknak megvan a maguk hierarchiája és bonyolult struktúrája. Vannak, akik úgy
cselekszenek, hogy tetteiknek látszólag ne legyen semmi célja. Mégis, már pusztán az előbbi mondat
szerkezetéből - „úgy cselekszenek, hogy...” - kiderül, hogy egy meghatározott célt követnek: cse­
lekvésüket céltalannak akarják beállítani. Mások abban a meggyőződésben cselekszenek, hogy
céljukat csupán a haláluk után fogják elérni. Sokan a valóságban (objektiven) más cél felé halad­
nak, mint amit maguk elé tűztek. De ez nem változtat azon, hogy céltalan cselekvés nem létezik.
És mi a tudomány célja? Tán a jelenségek „lényegének” megismerése? De miként lehetne meg-

153
tudni azt, hogy ez a megismerés már megtörtént? És mi ez, a teljes „lényeg” , vagy pedig - egy része?
Vagy a jelenségek megmagyarázása a cél? De miből áll ez a megmagyarázás? Összehasonlításból?
Nos hát, összehasonlíthatjuk a földgolyót egy almával, vagy a bioevolúciót a technoevolúcióval -
de mivel hasonlíthatjuk össze az elektronegyenlet Schrödinger-féle ’¿'-függvényét ? És a részecskék
„ritkaságát” ?
A konstruktőr szerint a tudomány: előrelátás. Sok filozófusnak is ugyanez a véleménye, legtöb­
bet a neopozitivisták beszélnek róla. Ráadásul úgy vélik, hogy a tudomány filozófiája lényegileg
a tudomány elmélete, és hogy ők azok, akik tudják: miként alkot a tudomány, s miként igazolja
vagy cáfolja az újabb és újabb elméleteket. Az elmélet a megfigyelt tények általánosítása. Reájuk
támaszkodva jósolja meg a tudomány a jövőbeli állapotokat. Amikor ez a jóslás teljesült, és ráadá­
sul még addig ismeretlen jelenségek létezésére utalt, akkor az elméletet igazoltnak, igaznak ismerik
el. így van ez elvben - a gyakorlatban azonban a dolgok ennél sokkalta bonyolultabbak. A fent
említett filozófusok úgy viselkednek, mint az az idős hölgy, aki az újságban a szerelmesek lelki kli­
nikájának rovatát vezeti. Nem arról van szó, hogy tanácsai értelmetlenek volnának: szó sincs róla,
nagyon is okosak lehetnek, csak éppen hasznavehetetlenek. Az idős hölgynek megvan az élettapasz­
talata, s az „erotikái statisztika” alapján tanácsolja pl. az ifjú leányzónak azt, hogy hagyja faképnél
csapodár udvarlóját. A filozófus ismeri a tudomány történetét, és ennek alapján tanácsolja a fiziku­
soknak, hogy hagyják faképnél az elméletüket, mivelhogy ez az elmélet „megcsalja” őket, mert
több olyan jelenség is van, amelyet nem lát előre. Ilyen értelmes tanácsot nem nehéz adni. Ám az
ifjú leányzó azt hiszi, hogy az udvarlójára sikerül a legjobb irányban hatnia; a fizikusok pedig
ugyanezt gondolják elméletükről. Egyébként - a leánynak tetszhet egyidejűleg több fiú is, s ugyanez
a helyzet a fizikusokkal. Erről vagy arról a nézetükről azonban le kell mondaniuk egy másiknak a
javára. Ha lemondanak a részecskék helyének megállapításáról, akkor az előrelátás egyik lehető­
ségét biztosították, de elveszítik a másikat. Ha pedig kvantálni kezdik a teret, és bevezetik a végtelen
sebességgel terjedő változás fogalmát, akkor egy csapásra előre láthatják az olyan, szubatomos
részecskék létezését, amelyek ténylegesen léteznek; de ezzel egyidejűleg ezek a döntések a fizika épü­
letének alapjait támadják meg, és szörnyű megrázkódtatást okoznak az épület összes emeletein.
Egyetlenegy tudományban sem létezik olyan elmélet, amely „mindent” tekintetbe venne, és min­
dent előre látna. Az esetek többségében azonban belenyugodhatunk a dolgok ilyen állapotába,
mert amit mellőznek, az egyelőre kevésbé lényeges a szóban forgó tudomány előrelátásainak szem­
pontjából. Ámde a fizikában drámai a helyzet: nem tudjuk, hogy valójában mi a kevésbé lényeges,
mit lehet fölös ballasztként kihajítani. Könnyű a döntés akkor, amikor egy hirtelen sebességgel
zuhanó léggömb kosarában ülünk, és az a kérdés, hogy a homokzsákot dobjuk-e ki vagy a társun­
kat. Tessék azonban elképzelni egy olyan helyzetet, amikor nem tudjuk, hogy mi a ballaszt és mi a
pótolhatatlan érték! A kvantummechanika egyenleteit tekinthetjük „ballasztnak” , más szóval
„semmiségnek”, merő formai fogásnak, de tulajdoníthatunk ugyanezeknek az egyenleteknek ob­
jektív, fizikai jelentést is.
Az ilyen kérdések ex post megvizsgálva, vagyis akkor, amikor már két ember személyes históriá­
jának részévé vagy a tudomány történetének elemévé váltak, módot adnak mind az idős hölgynek,
mind a filozófusoknak arra, hogy megerősítsék azt a hitüket, hogy mégiscsak nekik volt igazuk.
Nyilvánvaló, hogy jobb egy fülig szerelmes, pompás fiatalember a csapodár himpellérnél; jobb az
olyan elmélet, amely matematikai támasztékok nélkül is mindent előre lát, mint a gyors javításokkal
kifoltozott másik, de hát hol az ördögben található egy ilyen mesebeli királyfi és egy ilyen elmélet?
Az idős hölgy és a filozófus jóindulatú megfigyelők. A konstruktőr, akárcsak a fizikusok, elkö-

154
telezte magát a cselekvésre. Éppen ezért tisztázza önmagával, hogy a hasznosság fogalma különféle­
képpen értelmezhető: mást ért rajta egy morfinista, és mást Newton. Ezért nem hagyja, hogy be­
vonják az olyan vitákba, amelyeket meddőknek tart. Ha az agy atomokból áll, vajon ez azt jelenti-e,
hogy az atomokban „pszichikai potenciál” rejlik? Ha a hullám kivet a partra három rudat, ame­
lyekből háromszöget rakhatunk ki, de marokra is foghatjuk őket, és fejbe kólinthatunk velük vala­
kit - akkor vajon „tulajdonsága-e” ezeknek a rudaknak az ütés és a geometria potenciális lehetősé­
ge? A konstruktőr azt javasolja, hogy mindent tapasztalati úton döntsenek el, ha pedig nem lehet­
séges a kísérletezés, sőt, soha nem is lesz lehetőség rá, a kérdés akkor számára megszűnt létezni.
Az olyan kérdéseket, hogy „mi módon létezik a matematika” vagy „miért létezik a világ” - válasz
nélkül hagyja, mégpedig nem a tudatlanság iránti vonzódása folytán, hanem azért, mert ismeri
azokat a következményeket, amelyeket az effajta kérdések feszegetése von maga után. Őt csupán az
érdekli, hogy mit kezdhet a matematikával meg a világgal. Semmi több.

ŐRÜLTSÉG, AMELYNEK M ÓDSZERE VAN

Képzeljünk el egy őrült szabót, aki megvarr minden elképzelhető ruhát. Az emberekről, a madarak­
ról, a növényekről nem tud semmit. A világ nem érdekli, nem tanulmányozza. Csak ruhákat varr.
Hogy kinek, nem tudja. Nem is gondol erre. Vannak gömb alakú, nyílás nélküli ruhái is; másokra
csöveket varr, ezeket kabátujjaknak, nadrágszáraknak nevezi. Számuk önkényesen alakul. A íuhák
különböző mennyiségű darabokból állanak. A szabó csupán egyvalamivel törődik: következetes
igyekszik lenni. Vannak szimmetrikus és aszimmetrikus ruhái, vannak kicsinyek és vannak nagyok,
némelyik tágítható, vannak egyszer s mindenkoira rögzített alakúak. Valahányszor egy új ruha
varrásába kezd, meghatározott feltételezésekből indul ki. Nem mindig ugyanabból. De pontosan
a meghatározott alapelvhez tartja magát, és arra törekszik, hogy ezekből ne jöjjön létre ellentmon­
dás. Ha nadrágszárat varr a ruhához, azt többé nem vágja le; nem fejti szét, amit egyszer összevarrt;
hiszen mindezek, akárhogyan is, de ruhák, nem pedig vaktában összevarrt szövetdarabok. A kész
ruhákat elviszi egy óriási raktárba. Ha beléphetnénk oda, meggyőződhetnénk arról, hogy némelyik
ruha egy polipra illik, némelyiket fákra vagy lepkékre lehetne ráhúzni, egyesek - emberekre valók.
Találnánk kentaurokra és egyszarvúra méretezett ruhát, vagy olyan lényekre, amilyeneket még csak
el sem képzeltek soha. A ruhák túlnyomó többsége pedig senkire-semmire sem illenék. Mindenki
egyetért abban, hogy az említett szabó sziszifuszi munkája tiszta őrület.
A matematika pontosan így cselekszik, mint ez a szabó. Struktúrákat teremt, csak azt nem tudni,
kinek a részére. A matematikus önmagukban tökéletes modelleket épít (mármint tökéletesen egzak­
takat), ámde nem tudja, hogy m i n e k a modelljeit alkotta meg. Ez nem is érdekli. Amit tesz,
azért teszi, mert ez a fajta tevékenység lehetségesnek bizonyul. A matematikus persze - különösen
a kiindulási elvek és a feltételek megállapításakor - olyan szavakat használ, amelyeket jól ismerünk
a köznyelvből. Beszél pl. gömbökről, illetve egyenesekről, meg pontokról; ámde ezekkel a szakki­
fejezésekkel nem az általunk jól ismert dolgokat jelöli meg. Az ő gömbje burkolatának nincsen
vastagsága, pontjának nincsenek méretei. Az általa megalkotott tér, nem a mi terünk: ugyanis
tetszés szerinti számú dimenziója lehet. A matematikus nemcsak a végtelent (infinitum) és a trans-
finitumot ismeri, hanem a negatív valószínűséget is. Márpedig, ha valaminek teljes bizonyossággal
be kell következnie, akkor ez azt jelenti, hogy valószínűsége: egységnyi. Ha a megvalósulása telje-

155
 sen lehetetlen, akkor a valószínűsége zérussal egyenlő. Kiderült, hogy történhet valami, ami keve­
sebb, mint az esemény egyszerű be nem következése.
A matematikusok nagyon is jól tudják azt, hogy nem tudják, mit cselekszenek. Bertrand Russell,
aki igen illetékes ebben, ezt mondta egyszer: „A matematikát olyan doktrínaként határozhatjuk
meg, amelyben sohasem tudjuk, miről beszélünk, és azt sem tudjuk, hogy amit mondunk, igaz-e.”
A matematika a mi felfogásunkban pantokreáció, amelyet papíron, ceruzával valósítanak meg.
Éppen ezért is szólunk róla: mert úgy sejtjük, hogy - valamikor a jövőben - a matematika fogja
megindítani a más világok „mindenhatósági generátorait” . No persze, ettől még távol vagyunk.
A matematika egy része minden bizonnyal egyszer s mindenkorra „tiszta” matematika marad, vagy
ha valakinek így jobban tetszik: üres marad, mint amilyen üresek az őrült szabó raktárában a ruhák.
A nyelv olyan jelképrendszer, amely lehetővé teszi, hogy megértsük egymást, mivelhogy jelképei
vagy a külső világ jelenségei (egy vihar, egy kutya), vagy belső világunk jelenségei (szomorú, édes,
kellemes) mellé vannak rendelve. Ha nem léteznék valóságos vihar vagy szomorúság, akkor ezek
a szavak sem léteznének. A köznyelv nem szabatos, a jelentések határai használatuk során elmosód­
nak, és ráadásul a nyelv, mint egész a társadalmi-civilizációs változásokkal együtt fejlődik. Arról
van szó, hogy a nyelv nem autonóm struktúra, mivel a nyelvi alkotások nyelven kívüli helyzetekkel
vannak kölcsönös kapcsolatban. Bizonyos körülmények közt a nyelv autonomitása igen magas
fokot érhet el („kiszera méra bávatag...”)* - akár az idézett példa szerinti költői szóalkotás révén,
akár azáltal, hogy a logika nyelvvé lesz, és szigorúan megrendszabályozzák. Mindig lehetséges
azonban kinyomozni a valósághoz fűződő genetikai kapcsolatait. Ezzel szemben, ami a matematika
nyelvének jelképeit illeti, ezek önmagukon kívül semmihez sem kapcsolódnak. Némileg hasonlít a
matematikai rendszerhez a sakk. Ez is, az is zárt rendszert képez, megvannak a saját kiindulási alap­
elvei és eljárási szabályai. A sakkszabályok helyességének kérdését ugyanúgy nem lehet felvetni,
mint ahogy nem lehet kérdés tárgyává tenni a tiszta matematikáét sem. Csak azt lehet megkérdezni,
vajon egy megadott matematikai rendszer vagy egy bizonyos sakkparti helyesen, vagyis a szabályai­
nak megfelelően került-e lejátszásra. A sakknak azonban nincs semmiféle alkalmazott jelentősége,
míg a matematikának van. Van olyan felfogás, amely ezt a gyakorlati alkalmazhatóságát roppant
egyszerűen magyarázza. Éspedig úgy, hogy maga a Természet, lényegénél fogva „matematikai” ,
így vélte Jeans és Eddington, és azt hiszem, ez a nézet Einsteintől sem volt egészen idegen. Ezt tanú­
sítja az a mondása, hogy „Herr Gott ist raffiniert, aber boshaft ist er nicht” . A természet bonyolult­
sága - így értem én ezt a mondatot - megfejthető, mert befoghatjuk a (matematikai) törvényszerű­
ségek hálójába. Ha ugyanis rosszindulatú - „matematikátlan” - volna, akkor ezáltal holmi rossz­
indulatú hazugként mutatkozna: logikátlan, önmagának ellentmondó, vagy meghatározhatatlan,
legalábbis eseményeiben szétfolyó, kiszámíthatatlan volna. Mint ismeretes, Einstein életének végéig
élesen szemben állt a kvantumelmélet indeterminista felfogásával, s a kvantumjelenségeket - gon­
dolatkísérletei által - fáradhatatlanul igyekezett a determinisztikus törvényekre visszavezetni.
A fizikusok kezdve a XVI. századtól át- meg átfésülik azoknak az „üres ruháknak” a raktárát,
amelyeket a matematika hoz létre. A mátrixszámítás „üres struktúra” volt mindaddig, amíg Heisen­
berg fel nem fedezte „a világnak azt a szegletét”, amelyre ez az üres konstrukció pontosan ráillett.
A fizika története hemzseg a hasonló példáktól.
Az elméleti fizika és egyúttal az alkalmazott matematika eljárási folyamata a következő: az em-

* Ilyen jellegű próbálkozás volt a Dada is, a húszas évek talán legfurcsább irodalmi vállalkozása, amelynek akkor
egyik „apostola” a nemrég elhunyt kiváló román származású francia költő-író, Tristan Tzara volt. - Szerk.

156
pirikus tételeket matematikaiak váltják fel (vagyis meghatározott matematikai jelképekhez fizikai
jelentések kapcsolódnak, olyanok, mint a „tömeg” vagy az „energia” stb.), az így nyert matematikai
kifejezés immár a m a t e m a t i k a szabályainak megfelelően alakul át (ez a folyamatnak tisztán
deduktív, formális része), a végeredmény pedig azáltal, hogy ismét anyagi jelentés kapcsolódik
hozzá, átalakul empirikus tétellé. Ez az új tétel a jelenség leendő állapotának megjövendölése lehet,
avagy bizonyos univerzális egyenlőségeket (hogy az energia egyenlő a tömegnek és a fénysebesség
négyzetének szorzatával), vagyis fizikai törvényeket fejezhet ki.
A fizikát tehát lefordítjuk a matematika nyelvére, a matematikával matematikai módon bánunk,
az eredményt most már ellenkező irányban a fizika nyelvére fordítjuk le, s íme: a valóságnak meg­
felelő eredményt nyerünk (természetesen csak akkor, ha „helyes” fizikára és matematikára támasz­
kodva jártunk el). Mindez persze szimplifikáció, hiszen a mai fizikát már annyira „átitatta” a ma­
tematika, hogy még kiinduló fogalmai is telisteli vannak vele.
Úgy tűnik nekünk, hogy az empirikus tudomány - a természet kapcsolatainak egyetemessége foly­
tán - mindig csak „nem teljes, nem egzakt és nem megbízható” lehet, legalábbis a tiszta matematiká­
val szembeállítva, amely „teljes, egzakt és megbízható” . Következésképpen nem igaz az, hogy az a
matematika, amelyet a világnak a megmagyarázására a fizika, illetve a kémia használ, túlságosan ke­
veset mond el erről a világról, s hogy ez a világ mintegy „kisiklik” a tekintete elől, ezért képtelen azt
a kellő általánosságban áttekinteni - ennek inkább az ellenkezője igaz. A matematika többet mond
el (vagyis inkább igyekszik elmondani) világunkról, mint amennyit szabad volna neki elmondania.
És ez napjainkban sok gondot okoz a tudománynak. E gondokat minden bizonnyal sikerül majd
végül is leküzdeni. Valamikor talán majd a mátrixszámítást is felváltja a kvantummechanikában
egy másik, pontosabb áttekintést, jobb prognóziskészítést lehetővé tevő számítási mód. De akkor is
csak a mai kvantummechanikát tekintik majd elavultnak: a mátrixszámítás nem avul el. Mert csak
az empirikus rendszerek veszítik el korszerűségüket - a matematikaiak soha. Ürességük a halhatat­
lanságukat jelenti.

Tulajdonképpen mit is jelent a természet „matematikátlansága” ? A világ kétféleképpen tárgyal­

ható. Vagy úgy, hogy a fizikai elméletben a valóság minden elemének megvan a maga pontos meg­
felelője (matematikai „alteregója”) - vagy úgy, hogy nincs ilyen hasonmás (illetve nem is lehet). Ha az
adott jelenség számára lehetséges olyan elméletet megalkotni, amely nemcsak a jelenség meghatáro­
zott végállapotát mondja meg előre, hanem az összes közbenső állapotait is, és ráadásul, ha a mate­
matikai átalakítások minden szakaszában hozzá lehet rendelni a matematikai jelképhez annak anyagi
megfelelőjét, akkor teljes joggal beszélhetünk az elmélet és a valóság azonos alakúságáról. Maga
a matematikai modell lesz a valóság alteregója. Az ilyen posztulátum a klasszikus fizikára jellemző,
és ebből fakadt a meggyőződés: „a természet matematikai jellegű” .18
Van azonban egy másik lehetőség is. H ajói célozva lövünk egy repülő madárra, s az holtan hullik
alá, elértük azt a végeredményt, amit elérni kívántunk. Pedig a golyó röppályája és a madáré egyál­
talán nem azonos alakúak. Csak egyetlen bizonyos ponton találkoznak, amit végpontnak nevezünk.
Az elmélet ugyanígy képes előre megjósolni egy jelenség végállapotát még akkor is, ha a reális elemek
és az elmélet matematikai jelképei között hiányzik a kölcsönös egyértelmű megfelelés. Példánk talán
primitív, de tán a semminél mégis jobb. Manapság kevés az olyan fizikus, aki meggyőződéssel vallaná
a matematika és a világ „alteregó” viszonyát. Ez persze - amint a madárlövészet példájával is meg­
próbáltam megmagyarázni - a legkevésbé sem jelenti azt, mintha az előrelátás esélyei csökkentek
volna. Csak éppen hangsúlyozni kívántam a matematika eszköz szerepét. Megszűnt hű leírás lenni,

157
többé nem tekinthető a jelenség mozgó „fotográfiájának” . Inkább olyasvalami, mint egy lépcső,
amelyen feljuthatunk egy hegyre, jóllehet maga a lépcső semmiben sem hasonlít a hegyhez. Álljunk
meg egy pillanatra ennél a hegynél. Ha fényképet készítünk róla, arról megfelelő mércét alkalmazva,
leolvashatjuk a magasságát, lejtőjének hajlásszögét stb. A lépcső is elmondhat egyet-mást arról a
dombról, amelyhez alkalmazták. Az a kérdés azonban, hogy a hegyen mi felel meg a lépcső fokainak
- értelmetlen. A fokok csak arra szolgálnak, hogy rajtuk feljussunk a tetőre. Ugyanígy, azt sem lehet
kérdezni, hogy „igazi”-e a lépcső. Csupán mint a cél elérésének eszköze jobb vagy rosszabb lehet.
Ámde alapjában véve ugyanezt lehet mondani a hegy fényképről is. Úgy látszik, mintha az hűséges
ábrázolata volna a hegynek - ha azonban egyre erősebb lencsékkel kezdjük vizsgálni, akkor a hegy­
oldal részletei végül is a fotoemulzió szemcséinek kis fekete pontjaira hullanak szét. Ezek a szemcsék
viszont ezüst-bromid-molekulákból állanak. S vajon az egyes molekuláknak megfelel-e valami egy-
értelműleg a hcgylejtőből ? Szó sincs róla. Az a kérdés, hogy „hová lett” az atommag belsejében
a hosszúság, ugyanolyan, mintha azt kérdeznénk, hogy „hová lett” a hegy akkor, amikor mikrosz­
kópon át nézzük a fényképet. A fénykép csak mint egész hűséges, igazi, és ugyanígy, csak mint egész,
hűséges, igazi az elmélet is (pl. a kvantumelmélet), amely lehetővé teszi, hogy jobban jósolhassuk
meg a barionok és a leptonok keletkezését, és azt is megmondja, hogy még milyen részecskék létez­
hetnek, de azt is, hogy milyenek nem létezhetnek.
Az ilyenfajta tételekre könnyen lehetséges, hogy olyan búbánatos kijelentéssel reagálnak: a ter­
mészet megismerhetetlen. S ez a szörnyű félreértés. E sorok szerzője egykor titkon azt remélte, hogy
a mezonok és a neutronok végül is „mindennek ellenére” nagyon, de nagyon pici kis csöppecskékre
hasonlítanak vagy ici-pici pingpong-labdácskákra. Ebben az esetben úgy viselkedhetnének, mint
a biliárdgolyók, vagyis a klasszikus mechanika törvényei szerint. Bevallom, a mezonok „pingpong­
szerűsége” engem ma nagyobb ámulatba ejtene, mintáz, hogy hétköznapi tapasztalatunk egyetlenegy
tárgyához sem hasonlítanak. Ha majd a nukleonoknak ma még nem létező elmélete lehetővé fogja
tenni pl. a csillagok változásainak irányítását, akkor ez, úgy vélem, bőséges kárpótlást fog nyújtani
ugyanezeknek a nukleonoknak ezért a „titokzatosságáért”, amely egyszerűen csak abból áll, hogy
képtelenek vagyunk szemléletesen magunk elé képzelni őket.
Ezzel pedig le is zárjuk a természet matematikai vagy matematikátlan jellegét firtató fejtegetésein­
ket, hogy visszatérjünk a jövőt érintő kérdésekhez. A tiszta matematika eddig olyan „üres struktú­
rák” raktára volt, amelyből egy-egy fizikus kiguberálja azt, ami „ráillik” a „természetre” . Minden
egyéb parlagon hever. A helyzet azonban megváltozhat. Ma még a matematika engedelmes rabnője
a fizikának, s úrnőjének elismerését annyira érdemli ki, amennyire utánozni képes a világot. Lehet
azonban a matematikából a fizika uralkodónője is - nem a mai fizikáé, hanem a nagyon távoli jövő
szintetikus fizikájáé. Ameddig csak papíron és a matematikusok gondolataiban létezik a matematika,
addig üresnek mondjuk. No, és ha képesek leszünk egy ilyen matematika konstrukcióit materiali-
zálni? Ha képesek leszünk „eleve megadott” világokat létrehozni, építési tervekül használva fel a
matematikai rendszereket? Vajon gépek lesznek-e az ilyen konstrukciók? Ha az atomot nem tekint­
jük gépnek, akkor nem. De igen akkor, ha az atomról az a véleményünk, hogy gép. A matematika
fantomológiai generátor (fantomtermelő) lesz, világokat fog alkotni: „egy másféle valóságot, mint
a létezés valósága” . Hogy tudjuk ezt elképzelni? És lehetséges-e egyáltalán?
Még nem készültünk fel kellőképpen ahhoz, hogy megtárgyaljuk ezt, a ma csupán elképzelhető,
legújabb technológiai forradalmat. Megint egyszer nekilódultunk, és túlságosan messze rohantunk
előre. Visszakoznunk kell tehát a pantokreációtól az ¡mitológiához. Előbb azonban szükséges lesz
néhány szót ejtenünk a nem létező tárgyak rendszertanáról.

158
AZ ÚJ LINNÉ, AVAGY NÉHÁNY SZÓ A „REN DSZERTA NRÓL”

Bevezetőben hadd tisztázzunk még valamit. A jövőbe kívánunk tekinteni. Éppen ezért figyelembe
kell vennünk, hogy a jelenkori tudomány semmiség ahhoz viszonyítva, amivé az eljövendő évezredek
folyamán fog fejlődni. Az ilyen álláspont azt a látszatot keltheti, mintha majdnem megvető fölényes­
séggel semmibe vennők a XX. század tudományát. Ez nem áll. Minthogy azonban civilizációnk
tízegynéhány ezer esztendő óta létezik, és mi - vállalva a teljes kudarc kockázatát - azt akarjuk elkép­
zelni, hogy milyen lesz a mai naptól kb. ugyanilyen időtávolságra fekvő korban: a mai eredmények
közül egyetlenegyet sem tekinthetünk tetőpontnak. Abból a magasságból, amelyre még fel kell ka­
paszkodnunk, jól látható, hogy a kibernetikai forradalom csupán egyetlen lépés előrehaladás volt
a neolitforradalomhoz képest, s onnét tekintve, a zérus ismeretlen felfedezőjét is csak egy lépés vá­
lasztja el Einsteintől. Megismétlem: fel „kell” kapaszkodnunk, azt „akarjuk” elképzelni - ezeket
hangsúlyozni kívánom ugyanis, mivel másképpen, vagyis más perspektívából e képzeletbeli kirándu­
lásunk során semmit sem sikerülne elérnünk. Úgy is vélhetné valaki, hogy a múlt és a jelen fölé ilyen
magasra emelkedő nézőpontra csak jogtalan bitorlókként kapaszkodhatunk fel, s e vádat teljesen
megértem. Ha osztanám is, akkor hallgatnom kellene.
Hátra van még a kifejtés gyakorlati nehézsége. Egymás után kell majd szólnom olyan dolgokról,
amelyeket egyidejűleg kellene bemutatnom. Szándékom ugyanis nem a „leendő találmányok”
katalógusszerű felsorolása, hanem az általános lehetőségekre akarok rámutatni, minden technikai
leírogatás nélkül (ami egyébként is voltaképpen „üres” követelőzés volna). Nem általánosságokról,
hanem valóban „általános” lehetőségekről lesz szó, olyanokról, amelyek bizonyos vonatkozásban
meghatározzák a jövő arculatát. Egyszer sem fogjuk azt állítani, hogy így meg így lesz, csupán azt
vesszük számításba, hogy így meg így lehet, hiszen ez a munka nem fantasztikus irodalmi alkotás,
hanem különböző mértékben megalapozott hipotézisek gyűjteménye. Egységes egésszé olvadnak
ugyan össze, de valamennyit nem lehet egyszerre leírni. Ugyanilyen nehézséggel küzd az a fiziológus
is, aki egy tankönyvbe próbálja összefoglalni a szervezet működésére vonatkozó ismereteket. Egymás
után tárgyalja meg a légzőszervek, a vérkeringés, az anyagcsere stb. működését. Helyzete annyiban
előnyösebb, mert tankönyveket régóta írnak, és a tárgy ilyen felosztását, még ha problematikus is,
a hagyomány szentesítette. Én azonban semmi olyant, vagy majdnem semmi olyant nem írok le, ami
már létezik, és nem hivatkozhatom sem szemléltető modellekre (ismét csak ritka kivételtől eltekintve),
sem pedig a jövőt tárgyaló tankönyvekre. Ilyenekről ugyanis nincs tudomásom. Kénytelen vagyok
tehát önkényes osztályozást alkalmazni; az említett nehézségekkel kapcsolatos, hogy bizonyos kérdé­
sekkel és problémákkal kétszer, sőt háromszor is foglalkozni fogok, néha pedig külön fogok szólni
olyasvalamiről, amit más kérdésekkel együtt kellett volna tárgyalnom, ez azonban meghaladta ké­
pességeimet.
E mentegetőzés után most hadd mutassam be „a tárgy rendszertanát” . Ez lesz ugyanis mostantól
kezdve a vezérfonalunk. Az elnevezések, amelyeket használni fogok, munkajellegűek lesznek: csupán
rövidítések lesznek, amelyeknek semmi egyéb céljuk nincs, mint az, hogy megkönnyítsék a felméren­
dő terület áttekintését. Egyébként ez az oka annak is, hogy a „rendszertan” szót idézőjelbe tettem.
Mindazt, amit az ember vagy más értelmes lény egyáltalán megtehet, a „pantokreáció” kifejezésben
foglaljuk össze. Ez: az információ szerzése és az információnak meghatározott célok érdekében való
felhasználása. (Hasonló felosztás egyébként bizonyos mértékig ma is létezik: ennek felel meg a tudo­
mány elhatárolása a technológiától.) A jövőben ez a helyzet olyan módon fog megváltozni, hogy az
információ megszerzése automatizálódik. Az információgyűjtő rendszerek nem fogják meghatározni

159
 a cselekvés irányát: olyanok lesznek, mint a malom, amely lisztet készít, de hogy a lisztből mi lesz,
az már a pékre (vagyis a technológusra) tartozik. Arról azonban, hogy milyen gabonát öntsenek a
malom garatjába, nem annyira a pék dönt, hanem a molnár, a malom vezetője, s e vezető szerepét a
tudomány fogja betölteni. A magvak megőrlésének folyamata: az információ megszerzése. Hogy ez
miképpen képzelhető el, arról külön fogunk szólni.
A pantokreációnak az a része, amely az információk felhasználásával foglalkozik, a fizikai és a ma­
tematikai rendszerek általános elméleteinek keresztezéséből származik, és két területre oszlik. Rövid­
ség valamint bizonyos mértékű szemléletesség céljából az elsőt ¡mitológiának, a másodikat pedig
fa n t onkológiának fogjuk nevezni. Ezek részben fedik egymást. Természetesen próbálkozhatnánk
némileg szabatosabb meghatározással is, így pl. azt mondhatnánk, hogy imitológia az olyan kons­
truktőri tevékenység, amely a természetben kitüntethető, abból kiemelhető matematikára, algorit­
musokra támaszkodik - ezzel szemben a fantomológia olyan matematikai struktúrák objektív meg­
testesítése, amelyeknek a természetben semmi sem felel meg, ekvivalensük nincs. Ez azonban már
magában foglalná azt a felfogást, hogy a természet alapjait tekintve matematikai jellegű, márpedig
nem akarunk ilyen posztulátumot elfogadni. Ezenkívül ez még az algoritmizálás egyetemességét is
magában foglalná, ami szerfölött kétséges. Ezért okosabb nem hajszolni az eleve való megformulá-
zást, az előzetes definiálást.
Az imitológia a pantokreáció legkorábbi stádiuma, s a reális jelenségeknek - a tudományos elmé­
letekben már ma is gyakorlatban alkalmazott - számítógépes stb. modellezéséből következik. Egy­
aránt magában foglalja a valószínű (természeti, pl. csillagok, a vulkánkitörések), valamint a nem
valószínű (a természetiekhez nem tartozó, pl. atomreaktor, civilizáció) anyagi folyamatok megindítá­
sát, megvalósítását. Tökéletes imitológus az, aki a természet tetszés szerinti jelenségét le tudja másol­
ni, vagy az olyan jelenségeket, amilyeneket a természet spontánul ugyan nem hoz létre, de amelyek
megalkotásának megvannak a reális lehetőségei. Hogy miért sorolom még a gépek megépítését is
az utánzó tevékenységek közé, azt ugyancsak külön fogom megmagyarázni.
Az imitológia és a fantomológia közt nincs éles határ. A fantomológia, mint az imitológia magasabb
fázisa, az egyre valószínűtlenebb (a természetesektől egyre eltérőbb) folyamatok megvalósítását
foglalja magában, egészen a teljesen lehetetlenekig, vagyis az olyanokig, amelyek semmiféle körülmé­
nyek közt sem következhetnek be, minthogy ellentmondanak a természeti törvényeknek. Az a látszat,
hogy az ilyen folyamatok üres osztályt alkotnak, mivelhogy a megvalósíthatatlant semmiképpen sem
lehet megvalósítani. Noha csak megközelítően és igen primitív módon, de mégis azt igyekszünk be­
bizonyítani, hogy ennek a „lehetetlenségnek” nem kell abszolútnak lennie. Most egyelőre csak azt
mutatjuk meg, hogy miként képzelhető el a fantomológia felé megteendő első lépés. Az atommodell-
nek az a hivatása, hogy az eredetinek vagyis a természetnek a megismerését szolgálja. Ezért építettük
fel. Ha nem felel meg a természetnek, akkor értéktelennek tartjuk. Ez a helyzet ma. A stratégia azon­
ban meg is változhat. Az említett modellt más célokra is felhasználhatjuk: arra, hogy a modell alap­
ján a természetes atomtól teljességgel különböző atomot vagy a valóditól (természetestől) eltérő „más
anyag” építőelemét alkossuk meg.

160
A M ODELLEK ÉS A VALÓSÁG

A modellalkotás a természet - néhány sajátosságának figyelembevételével végrehajtott - utánzása.

De miért csak kevésévei, néhányéval? Azért, mert ügyetlenek vagyunk? Nem: mindenekelőtt azért,
mert védekeznünk kell az információk túltengése ellen. Az ilyen felesleg egyébként az elérhetetlen­
séggel, a hozzáférhetetlenséggel volna egyenlő. A festő képeket fest, ám jóllehet a festőnek szája is
van, és beszélgetni is tudunk vele, nem sikerül megtudnunk tőle, hogy hogyan teszi azt, amit tesz,
hogyan alkotja meg a művét. Arról, ami festés közben az agyában lejátszódik, maga sem tud semmit.
Az erre vonatkozó információ benne van ugyan a fejében, de számunkra hozzáférhetetlen. Modell­
alkotáskor egyszerűsíteni kell: az igen gyengécske kép festésére képes gép is többet tudna elmondani
nekünk a festészet anyagi, vagyis agybeli alapjairól, mint a művész olyan „tökéletes modellje”,
amilyen az egypetés ikertestvére lenne. A modellezési gyakorlat meghatározott változó mennyiségek
kiválasztását, mások figyelmen kívül hagyását jelenti. A modell és az eredeti azonossága akkor követ­
keznék be, ha a bennük lezajló folyamatok fednék egymást. Ez nem történik meg. A modell kifejlő­
désének eredményei különböznek a valóságos fejlődéstől. Erre az eltérésre három tényező hathat:
a modellnek az eredetihez viszonyítottan leegyszerűsített volta; a modell olyan sajátossága, amely
az eredetitől idegen; magának az eredetinek a határozatlansága. Amikor az eleven agyat az elektro­
nikus aggyal imitáljuk, akkor a neuronhálózatot imitáló elektromos hálózaton kívül még olyan jelen­
séget is számításba kell vennünk, mint az emlékezet. Az élő agynak nincs külön emlékezetraktára.
A valódi neuronok univerzálisak, s az emlékezés az egész agyban „szétszórt” . Áramköreinknek, villa­
mos kapcsolásunknak nincs meg ez a képessége. Ezért speciális memóriaegységet kell bekapcsolnunk
az elektronikus agyba (pl. ferromágneseket). Ezenkívül a valódi agy viselkedésének „véletlenszerű­
ségével”, cselekvéseinek kiszámíthatatlanságával is kitűnik, az elektronikus hálózatra ez nem jellemző.
Mit tegyen hát a kibernetikus? Beépít a modelljébe egy „akcidencia-generátort” (véletlenség-gene-
rátort), amely a bekapcsolása után véletlenszerűen kiválasztott jelzéseket küld a hálózat belsejébe.
Ezt a véletlenszerűséget eleve előkészítették, s ennek megfelelően ez a kiegészítő berendezés véletlen
számok táblázatára vagy egyéb hasonló megoldásra támaszkodva dolgozik.
Van tehát már olyasvalamink, ami a „kiszámíthatatlanság”, a „szabad akarat” analógiája. Mind­
ezek után a két rendszer - az idegrendszer és az elektronikus rendszer - kimeneti paramétereinek ha­
sonlósága megnövekedett. Ámde ez a hasonlóság csupán az egymáshoz rendelt „bemeneti” és „ki­
meneti” állapotok vonatkozásában növekedett meg. A hasonlóság egyáltalán nem növekszik, hanem
ellenkezőleg csökken akkor, ha a dinamikus bemenet-kimenet kapcsolatokon kívül mindkét rend­
szernek az egész felépítését is figyelembe vesszük. (Avagy másként, ha a változók nagyobb mennyi­
ségét vesszük számításba.) Az elektronikus agynak ugyan most már van „akarata” és „emlékezete”,
csakhogy a valódi agynak nincs sem akcidencia-generátora, sem memóriaegysége. Minél közelebb
kerül tehát a modell az eredetihez bizonyos imitált változók körében, annál jobban távolodik el tőle
más területeken. És ha még a neuronok változó ingerelhetőségét is tekintetbe akarjuk venni, amelynek
feltételeit a küszöbérték (az ingerküszöb) létezése szabja meg (az élő szervezet ezt ráadásul biokémiai
reakciókkal oldja meg), akkor minden átkapcsoló elemet („neurisztort”), illetve a neuronok minden
egyes megfelelőjét specifikus elektromos berendezéssel kellene ellátnunk stb.19 Ezért a modellnek
olyan változóit, amelyek a modellált jelenségben nem nyilatkoznak meg, nem létezőnek tekintjük.
Ez az információszerzés általános módszerének ama speciális esete, amely feltételezi az előválasztást.
Például a közönséges telefonáló számára a kagylóban hallható recsegés csupán „zaj”, míg a vonalat
vizsgáló távközlési mérnök éppen ezt a zajt tekintheti információnak (ezt a példát Ashbytől vettem át).

161
 Ha tehát úgy akarnánk modellezni egy jelenséget, hogy m i n d e n változóját tekintetbe vesszük
(tegyük fel egy pillanatra, hogy ez lehetséges), akkor az eredetinél g a z d a g a b b berendezést
kellene építenünk, azokkal a pótlólagos változókkal kellene gazdagítanunk, amelyek a modellező
berendezésre jellemzőek, de amelyekkel az eredeti nem rendelkezik. Éppen ezért alkalmazható
gyümölcsözően a számokkal dolgozó modellezés addig, amíg a változók száma csekély. Ha a változók
mennyisége növekszik, akkor ez a módszer hamar eléri alkalmazhatósága határát. Ezért aztán a mo­
dellezésnek ez a típusa kénytelen lesz átadni helyét egy másiknak.
Elméletileg a legkifizetődőbb egy jelenséget egy másik ugyanilyen jelenséggel modellezni. De vajon
lehetséges-e ez? Az ember modellezéséhez - úgy tűnik - újra kell alkotni magát az embert, a bioevolú­
ció modellezéséhez meg kell azt ismételni egy olyan bolygón, mint amilyen a Földünk. Egy alma leg­
tökéletesebb modellje egy másik alma - a világegyetemé egy másik világmindenség.
Ez bizony úgy fest, mint az ¡mitológiai gyakorlat reductio ad absurdumja - de azért ne siessük el
ezt az ¡leletet.
A kulcskérdés így hangzik: létezik-e olyasvalami, ami, bár nem hű (modellezett) másolata egy
jelenségnek, mégis több információt foglal magában, mint maga a jelenség? Nos igen, létezik. Még­
pedig - a tudományos elmélet. A jelenségek egész osztályát öleli fel, mindegyikről beszél, és egyidejű­
leg valamennyiről együttesen is szól. Természetesen az elmélet az a d o t t jelenségnek jó néhány
változóját nem veszi tekintetbe, de ezek a kitűzött cél elérése szempontjából lényegtelenek.
Ugyanakkor itt újabb nehézség kapcsolódik be. Kérdezzük csak meg, hogy az elmélet csupán
annyi információt foglal-e magában, amennyit mi magunk helyeztünk beléje (mialatt a megfigyelt
tényekre és más elméletekre, pl. a dimenzióelméletre támaszkodva megalkottuk), vagy hogy ennél
több információt is rejthet magában? Ez lehetetlen? De hiszen a kvantumtérelmélet - a fizikai vá­
kuum elméletére támaszkodva - számos jelenséget jósolt meg. A béta-bomlás elmélete mellett ebből
születtek meg a szuperfolyékonyság (a folyékony hélium) elméletének eredményei, de így jött létre
a szilárdtest-elméletben is számos eredmény. Ha általánosságban nézve a dolgokat egy elméletnek
egy X jelenséget kellene megjósolnia, majd pedig kiderül, hogy belőle levezetve olyan egyéb jelensé­
gek is fellépnek, amelyeknek létezéséről mind ez ideig nem volt tudomásunk, akkor feltehetjük a kér­
dést, ugyan honnét került bele ez a „pótlólagos” információ?
Onnét került bele, hogy világunkban - általánosságban szólva -, a változások kölcsönös összefüg­
gése, koherenciája uralkodik. A változások egymáshoz kapcsolódásából került oda. Egy valamit
végiggondolunk, és ez az egy valami „maga után von” mást.
Ez meggyőzően hangzik, dehát akkor hogy’ is állunk az információmérleggel? Az elméletbe
belehelyeztünk x bit mennyiségű információt, és eredményként x+n-et kapunk? Vajon ez nem azt
jelenti-e, hogy ha a rendszer eléggé bonyolult (amilyen az agy), akkor képes pótlólagos információkat
létrehozni, többet annál, mint amennyivel az előző időpontban rendelkezett, és mindezt külső infor­
máció beáradása nélkül? De hiszen ez igazi információs perpetuum mobile volna!
A mai információelméletre támaszkodva ezt sajnos nem lehet eldönteni. Az információmennyiség
annál nagyobb, minél kisebb volt egy meghatározott jel megérkezésének valószínűsége. Amiből vi­
szont az következik, ha egyszer olyan közlést kapunk, mi szerint a csillagok ementáli sajtból vannak,
akkor az információmennyiség egyszerűen kolosszális lenne, mert annak a valószínűsége, hogy ilyen
jelet kapjunk elképzelhetetlenül kicsiny. Ez esetben a szakember mégis joggal veti szemünkre, hogy
összekevertük az információ két különböző fajtáját: a szelektívet, tehát azt, amely a lehetséges jelzések
(hogy a csillagok hidrogénből, entelekheiából, kiskutyák húsából, sajtból stb. állanak) halmazából
való kiválasztás útján határozódik meg, de semmi köze sincs a valósághoz, vagyis ahhoz, hogy az

162
információ megfelel egy meghatározott jelenségnek, valamint a strukturális információt, amely egy
helyzet tükröződését jelenti. Eszerint a csillagok megsajtosodásának szenzációs híre sok-sok szelek­
tív információt és nulla mennyiségű strukturális információt tartalmaz, mert nem igaz az, hogy a csil­
lagok sajtból vannak. Nagyon jó. Most azonban vegyük elő a fizikai vákuum elméletét. Ebből az el­
méletből következik, hogy a béta-bomlás így meg így zajlik le (ami igaz), de az is, hogy az elektron
töltése végtelenül nagy (ami nem igaz). Az első eredmény mégis annyira értékes a fizikusnak, hogy
bőségesen kárpótolja a másik valótlanságáért. Az információelmélet azonban közönyös a fizikus
választása ügyében, hiszen nem veszi számításba az információ é r t é k é t , még akkor sem, ha
strukturális információról van szó. Ráadásul egyetlenegy elmélet sem létezik „önmagában”, egyik
sem „szuverén” , hanem részint másokból ered, részint másokkal egyesül. A benne rejlő információ
mennyiségét tehát igen nehéz megmérni, mert pl. a híres E=m -c2 képletben rejlő információ egész
sereg más képletből és elméletből „került” e formulába.
Lehetséges tán, hogy csak ma van szükség a jelenségek elméleteire és modelljeire? Talán egy másik
bolygó tudósa kérdésünkre egyszerűen csak szó nélkül kezünkbe nyomna egy darab valamit, ami a
földön hever, egy ócska cipőtalpat, és ezzel adná értésünkre, hogy a világegyetem összes igazságát ki
lehet olvasni ebből az egy darabka anyagból ?
Álljunk meg egy pillanatra az ócska cipőtalpnál. Tréfánkhoz mulatságos következmények kapcso­
lódhatnak. Vegyük csak a következő egyenletet: 4 + x = 7. Egy gyenge értelmi képességű tanuló nem
tudja, hogyan jusson el az * értékéhez, holott ez az eredmény már „benne ül” az egyenletben, csak
éppen elrejtőzik a tétova tekintet elől, de „magától” jelentkezik az elemi átalakítás elvégzése után.
Kérdezzük meg tehát, ahogy ez az igazi eretnekekhez illik, hogy vajon mért ne történnék ez így a ter­
mészetben is? Vajon az Anyagba nincs-e „beleírva” összes lehetséges átalakulása (mint pl. a csilla­
gok, a kvantumrepülők, a varrógépek, a rózsa, a selyemlepkék és az üstökösök megalkotása) ? Ha
igen, akkor a természet alaptéglácskáiból, a hidrogénatomból „deduktív módon” kifejleszthető mind­
ezen lehetőségek összessége (kezdve a száz kémiai elem szintetikus előállításának szerény lehetőségétől,
és végezve az emberinél trilliószorta nagyobb szellemi képességű berendezések megépítésével). És
kialakítható az is, ami m e g v a l ó s í t h a t a t l a n (az édes konyhasó [NaCl], a kvadrillió mérföld-
nyi átmérőjű csillagok stb.). E felfogás szerint az anyag magában foglalja a maga összes lehetőségeit,
valamint összes lehetetlenségeit (tilalmait), csak éppen mi nem tudjuk megfejteni a „titkos írását” .
Az anyag ebben az esetben tehát olyasvalami volna, mint egy matematikai feladat, csak éppen mi,
mint az a gyenge értelmi képességű tanuló, nem tudjuk kihámozni belőle a „teljes információt” , ami
pedig ott van benne. De mindaz, amit most elmondtunk, nem egyéb, mint tautológiái ontológia,
vagyis szószaporítás.

PLÁGIUM ÉS TEREMTÉS

Mit jelentettek azok a szörnyűséges gondolatok, amelyeknek kimondását megkockáztattuk? Sem

többet, sem kevesebbet annál, minthogy az atomból „kiolvasható” a maga „kozmikus lehetősége”,
„evolúciós”, „civilizációs” és egyáltalában minden egyéb elképzelhető lehetősége. Világos, hogy ezt
tréfának szántuk. Egyelőre még a konyhasó tulajdonságait sem tudjuk a külön-külön vett nátrium-
és klóratomból levezetni. Néhány tulajdonságát igen. De az, amit „tudományosan” „tautológiái on­
tológiának” neveztünk, legfeljebb csak egy másik világ építési terve, mely különbözik a miénktől,
amelyben az anyag elemi tégláiból nem lehet „mindent” kitenyészteni, levezetni. Már sokkal reáli-

163
sabbnak tetszik a következő megközelítés. Lehetséges-e vajon hozzájutnunk a természeti folyamatok
végeredményéhez akkor is, ha nem plagizáljuk közvetlenül teljesen azt, amit a természet alkotott, ha­
nem „oldalbejáraton át” jutunk be a szóban forgó folyamatok sodrába? Ha igen, akkor egészen más
pozíciókból kiindulva, mint azok, amelyek a természet startjának voltak kísérőjelenségei, bizonyos
számú lépés megtétele után olyan eredményhez juthatnánk, amely azonos a természet által elért ered­
ménnyel.
Vegyünk egy primitív példát. Szükségünk van a földkéreg szeizmikus rezgéseire. Ahelyett, hogy
tűzhányókat „hoznánk létre” stb., ahogy a természet teszi, a földrengést egy trotyltöltet felrobbantá­
sával váltjuk ki. Előidéztük a szeizmikus rengést, amelyet célunkul tűztünk ki, ebből következik, hogy
a jelenség (illetve jelenségsorozat) végeredményeit nem egyértelműen határozza meg a hatásoknak és
okoknak az a láncolata, amely ehhez a végeredményhez elvezet.
Vagy egy kevésbé primitív példa. A penicillint a Penicilium notatum elnevezésű gomba választja ki.
Ahelyett, hogy gombát termesztenénk, és kivonnánk a szükséges anyagokat stb., veszünk néhány
egyszerű vegyületet, és ezekből szintetizáljuk a penicillint.
Most pedig egy olyan példa, amely eléggé közel áll a megvalósításhoz. A legnagyobb mennyiségű
energiát az annihilizációs folyamat során nyerhetjük, vagyis az anyag és az antianyag egymással való
reagáltatása során. Antianyag - mai tudásunk szerint - a mi Metagalaxisunkban nem fordul elő.
Egyes részecskéit azonban már elő tudjuk állítani. Ha ezt ipari termelés szintjén tudnánk elvégezni,
akkor az antianyag megfelelően, pl. „mágneses palackokban tárolva” (tehát úgy, hogy ne léphessen
azonnal annihiliációs reakcióba) az űrrepülések legalkalmasabb üzemanyaga lehetne. Érdekes, hogy
ebben az esetben egy olyan anyagfajtát állítunk elő, amely a természetben lényegileg nem található.
Végül egy jelenleg teljesen irreális példa. A spermium (ondósejt) fejének egy meghatározott három­
ezred köbmilliméter nagyságrendű térfogatában a kémiai molekulák nyelvén „kódolva” , megtalál­
ható azon ember agyának felépítési terve, aki majd azt követően kifejlődik ebből a spermiumból, mi­
után ez a spermium egyesült a petesejttel. Ez a terv a „termelési recept”, és e recept „végrehajtási
utasítását” foglalja magában. Ebben a mikroszkopikus terjedelmű térben ott van az információ arról,
hogy m i t kell tenni és h o g y a n kell tenni, továbbá ott van az a mechanizmus is, amely mindezt
végrehajtja. Képzeljük el, hogy sikerült a spermiumot aktivizálásra bírni, illetve pontosabban szólva
a petesejtet (ami az információmennyiség szempontjából egyre megy: a megtermékenyítés lehetővé teszi
a heterozigóta populáció kialakulását, az evolúció ezért formálta ki a nemeket, de a megfelelő eszkö­
zökkel szűznemzésre is lehet késztetni a petét), s így az embrió fejlődése megindul. Kezdetben az egész
embrió fejlődik, e fejlődés egy bizonyos fázisában azonban eltávolítjuk a céljaink szempontjából „fölös­
leges” részeket, és csak azzal törődünk, hogy az agy kifejlődjék. Az így nyert neuronpreparátumot
folyékony táptalajra helyezzük, ahol más „preparátumokkal”, vagyis agyrészekkel összeforr, minden­
nek eredményeként pedig végül valamiféle „mesterséges agy” jön létre, de olyan, amelyet csupa termé­
szetes szövetből alkottunk meg.
Ez esetben etikai természetű vádaskodásokkal találkozhatunk. Ezeknek elkerülése végett lemon­
dunk az emberi petesejt használatáról, hanem csak lemásoljuk a benne rejlő egész örökletes informá­
ciót. Ma már tudjuk, legalábbis elvileg, hogy miként lehet ezt megoldani. Hasonlít ez a matricával
való „könyvnyomtatáshoz” , illetve egy kliséről való levonat elkészítéséhez A papír szerepét az ál­
talunk szintetizált (vagyis nem a szervezetből származó) nukleinsavak rendszere tölti be; a petesejt
pedig csak azt az „utasítást” adja, hogy miként kell e savmolekulákat egyesíteni. Tehát „öntvényt”
készítettünk a petesejt kromoszómáiról, ahhoz hasonlóan, ahogyan egy szoborról készítenek gipsz­
másolatot. S csak most, ezeket a „mesterséges” kromoszómáinkat tesszük a fejlődés kiindulópontjává.

164
S ha még ez sem tetszenék valakinek, akkor még kerülőbb úton járva is végrehajthatjuk a tervet. A
petesejt kromoszóma-információját a kémiai jelképek és képletek nyelvén papírra írjuk, ezeknek meg­
felelően szintetizáljuk a kromoszómákat, és az így nyert „laboratóriumi petesejt” kerül majd az
embriogenetikus „termelésbe” . Amint látható, ezazeljárásunk elmossa a különbséget a „természetes”
és a „mesterséges” között. A modellezés tehát megengedi, hogy átlépjük a plagizálás és az alkotó
cselekvés közti határvonalat, mert hiszen az öröklési kód pontos ismerete folytán természetesen az is
lehetséges, hogy e kódon a tetszés szerinti változásokat hajtsuk végre. így nemcsak a gyermek szemé­
nek kívánt színét lehetne beprogramozni, hanem az agyban az egyes meghatározott „tehetségeket”
megvalósító „gén-kódok” pontos ismeretére támaszkodva, tömegesen termelhetnénk „képesség­
matricákat” , s ilyen módon a szülők által megrendelt hajlamokat (zeneértést, matematikai tehetséget
stb.) „komponálhatnánk” bele bármely petesejt öröklődő anyagába.
Úgy látjuk, felesleges ismernünk azt a teljes evolúciós utat, amelyet a Természet megjárt, mielőtt
kiformálta az embert. Nincs szükségünk a fejlődés egyes szakaszaira vonatkozó sok millió informá­
cióra, a Sinanthropusra, a moustier-i meg az aurignaci civilizációkra vonatkozó információkra; ha
előállítottuk az ondósejtnek vagy a petesejtnek az eredetivel „egyenértékű” „modelljét”, akkor (az
értékes genetikai vonások koncentrálása révén) minden eredetinél tökéletesebb genotípust nyerünk, s
így „kiskaput” nyitunk magunknak az emberi szervezet kialakulásának folyamatába. Ezután, fel­
bátorodva, egymás után egyre tökéletesebb modelleket készítünk, míg csak el nem érkezünk egy olyan
kromoszóma-rendszerhez, amelyből már hiányoznak a működéssel kapcsolatos vagy szervi meg­
betegedésekre való hajlamok, ezzel szemben minden (testi és szellemi) tekintetben tökéletes kiegyen­
súlyozottságot mutatnak. Végül, ellenőrzött mutációkat váltva ki (vagyis megváltoztatva a Természet
által megadott öröklődési kódot, megváltoztatva az egyes gének kémiai struktúráját), olyan vonások
kifejlődését érnénk el, amelyekkel eddig a Homo-nem nem rendelkezett (kopoltyúképződés, amely a
vízi életet tenné lehetővé, az agy megnövekedését stb.).
Nem az ember ilyen „autoevolúciójának” akartunk figyelmet szentelni most. Ennek távlatait, vala­
mint az evolúciós megoldások kritikáját könyvünk utolsó részében fogjuk tárgyalni. Itt csupán arra
akartunk rám utatni: hogyan működhet, hathat az ¡mitológia, vetélkedve a természettel.

AZ IMITOLÓGIA TERÜLETE

Az ember rendszerint egymást kizáró, alternatív elméleteket alkot. A biológia területén a preformiz-
mus harcolt az epigenézissel, a természetes kiválogatódás elmélete a szerzett tulajdonságok öröklődé­
sének elméletével. A fizikában a determinizmus az indeterminizmussal harcolt. Az ilyen elméletek
„alacsony szinten” kizárják egymást, vagyis hallgatólagosan feltételezik, hogy egyikük a „végleges” .
Aztán rendszerint kiderül, hogy az egyik elmélet közelebb állt a valósághoz, de mégsem jelentett
többet, mint egyetlen lépést a helyes úton.
A messze előretört ¡mitológia korában mindez a tudomány őstörténetéhez fog tartozni. A „jobbik”
elmélet az lesz, amelynek segítségével képesek leszünk irányítani az evolúciót, megváltoztatni a szer­
vezet regenerálódó képességeinek határait és ütemét, hangszerelni a csíra öröklődési sajátságait, s ez
sokkal korábban válik lehetővé, mintsem hogy megtanulnánk pl. a sejtmag kromoszóma-apparátusá­
nak szintetizálását. Minden tudomány elméleteket konstruál, de az egyes tudományágakban külön­
féleképpen viszonyulnak az elméletekhez. A csillagászati elméletek látszólagos tökéletessége abból fa­
kad, hogy a kutatás tárgyául olyan rendszerek szolgálnak, amelyeknek kivételesen nagyfokú az elszi-

¡65
geteltségük a környezetüktől. Ha viszont csökkent mértékű elszigeteltséggel van dolgunk, mint a
többtestproblémában, ahol több test hat kölcsönösen egymásra, ott már nehézzé válik eljutni a
megoldáshoz. Az elmélet „hozzávetőleges” jellege különösen jól látható ott, ahol a megfigyelt jelen­
ségek köre a jelenséghez magához viszonyítva, csekély (ilyenek a kozmogónia, a biogenezis, a plane-
togenezis). Ezzel szemben pl. a termodinamika vagy a kromoszóma-elmélet esetében az a vélemény,
hogy olyasvalamivel van dolgunk, ami több, mint a saját elgondolásainknak a természettel való
egybevetése, és hogy ezek az elméletek már majdnem a „legtisztább” igazságot tartalmazzák.
Nem tudnám megmondani, hogy vajon az imitológia eltünteti-e majd ezt a különbséget. Végül is a
világegyetem mai állapota valóban „különböző irányokból” alakulhatott ki, vagyis az, amit ma meg­
figyelünk, sokfajta módon keletkezhetett. Még sok mindent kell felfedezni, s ezért nem érdemes olyan
pótlólagos kockázatot vállalnunk, hogy megjósoljuk az egyes tudományágak leendő fejlődését.
Az ¡mitológiának, mint tudjuk, nem kell „teljes utánzásnak” lennie, még akkor se, ha van, aki ezt
megkívánná tőle. Tudjuk, hogy az imitológia által alkalmazott változók száma modelljeinek „transz-
formálásakor” attól a céltól függően változik, amely célt ez a modellező termelés szolgálni akar. En­
nek eredményeként az adott, meghatározott cél szempontjából létezik egy bizonyos i n f o r m á c i ó ­
o p t i m u m , amely nélkülözhetetlen a cél eléréséhez, és amely egyáltalán nem azonos az információ
maximumával.
Az imitológia szerint bármit tesz is az ember, az mind modellezés. Ez értelmetlenségre hasonlít. A
csillagvilágban vagy élő szervezetekben lezajló jelenségekre vonatkozóan ez elfogadható, de modelle­
zésnek tekinteni egy atomreaktort ? Egy villamos főzőlapot ? Egy rakétát ?
Megkíséreljük megadni a modellalkotás nagyon leegyszerűsített osztályozását.
1. Létező jelenségek modelljei. Azt akarjuk, hogy eső essék. Megalkotjuk az éghajlati, a légköri stb.
jelenségek modelljeit. Megtudjuk, hogy milyen az eső „kezdeti állapota” . Ha ezt a feltételt megvaló­
sítottuk (a természetben), akkor zuhogni kezd az eső. Olykor, de nagyon ritka esetben, az is előfordul,
hogy színes eső esik. Például, amikor egy tűzhányó kitör, és színes kőzetport vet ki a légkörbe, amely
megfesti a vízcseppeket. Ilyen esőt is teremthetünk: ha az egymással összefonódó, esőelőidéző okok-
okozatok „fonatába” mintegy „belefonunk” egy olyan rendszert is, amely aztán a szükséges színezé­
ket eljuttatja a felhőkbe vagy a kondenzálódó vízcsöppekbe. Ilyen eljárással megnöveljük egy létező,
de ritka természeti tünemény valószínűségét. Eső elég gyakran esik, tehát az a plusz, amivel mi a
csapadék valószínűségének növeléséhez hozzájárulunk, nem túlságosan nagy. A színes eső - már
szokatlan dolog. Ennek esetében a mi cselekvésünk, mint a „kis valószínűséggel bekövetkező álla­
potok valószínűségének növelése”, eléggé magas színvonalat ér el.
2. „Nem létező” jelenségek modelljei. A természet nem valósítja meg az összes lehetséges folyama­
tokat, bár igaz, hogy nagyobb mértékben realizálja őket, mint amennyire általában gondolni szokás.
Nem minden mérnök tudja azt, hogy bizonyos tengeri állatfajoknak vitorlájuk van, hogy az evolúció
felhasználja a sugárhajtás és a radarvisszhang elvét (az echolokációt), hogy a halak olyan „mano-
méterrel” rendelkeznek, amely közli velük, milyen mélységben vannak stb. Vagy lényegesen általáno­
sabban szólva: arra az „ötletre”, hogy a valószínűbb folyamatokat (az entrópia, a dezorganizáció
növekedése) össze kell kapcsolni a kevésbé valószínűekkel (élő organizmusok létrejötte), ami viszont
a szervezettség növekedését és az entrópia csökkenését vonja maga után - a Természet már évmilliár­
dokkal ezelőtt „rájött” . Hasonlóképpen alkotott emelőket, kemodinamikus és kemoelektrikus
gépeket, a napenergiát vegyi energiává átalakító transzformátorokat (a gerincesek csontvázát, sejtjeit,
növények fotoszintézist megvalósító sejtjeit), alkotott továbbá közönséges szivattyút (a szívet) és oz­
motikus elv szerint működőt (az utóbbi: a vese), „fényképezőgépeket” (a látószervek) stb. A bioevo-

166
 lúció keretében nem nyúlt az atomenergetikához, mert a sugárzás megsemmisíti a genetikus informá­
ciót és az életfolyamatokat. Viszont „alkalmazta” ezt a csillagokban.
Tehát, a legáltalánosabban tárgyalva a kérdést, a Természet különféle folyamatokat kapcsol össze
egymással. Ebben mi u t á n o z h a t j u k , és ezt meg is tesszük. Mindenütt és mindig különböző fo­
lyamatokat kapcsolunk össze egymással: amikor vízzel hajtatjuk a malmot, ércet olvasztunk, fémet
öntünk, fémmegmunkáló gépeket, berendezéseket szerkesztünk, gyapotot vetünk el, s a leszüretelt
gyapotból ruhaanyagot szövünk stb. Eredményként valahol mindig az entrópia növekedése lép fel,
még akkor is, ha helyileg csökken (motor, villanyfőző, atomreaktor, civilizáció).
Elektromos mezőben az elektronok így meg így viselkednek; ezt a folyamatot összekombináljuk
másokkal, és íme, létrejött a televízió. Vagy a ferromágneses memória, vagy a kvantuméi ősítés folya­
matai (mézerek, lézerek).
Ámde mindig a természetet utánozzuk. Ezt persze helyesen kell értelmezni. Rohanó elefántok vagy
zsiráfok csordája összetaposhatná az agyagot úgy, hogy „egy gépkocsi negatívja” maradjon a nyo­
mukban, a közeli tűzhányó pedig olvadt magnetitot vethetne ki magából, amely azután beleömölne a
„formába” , s így egy „automobil” vagy valami reá emlékeztető keletkeznék.
Ez persze hihetetlenül kis valószínűségű. De a termodinamika szemszögéből nem mondható lehe­
tetlennek. Az ¡mitológia következményei arra redukálódhatnak, hogy a rendkívül kis valószínűséggel
bekövetkező „természetes” események bekövetkeztének valószínűségét megnöveljék. Elméletileg a
fakerék, fatányér, kilincs, autó „spontán” keletkezése is lehetséges. S tegyük hozzá: egy effajta „szin­
tézisnek” a vas-, réz-, alumínium- stb. atomok hirtelen reagálása útján való létrejövetele hasonlít­
hatatlanul valószínűbb, mint egy élő szervezet spontán keletkezése azáltal, hogy az atomok egyidejű­
leg közelednek is egymáshoz, és rögtön a megfelelő helyre is „ugranak” ahhoz, hogy létrejöjjön egy
eleven amőba vagy régi ismerősünk, Mr. Smith. Egy gépkocsi legfeljebb tízegynéhány ezernyi alkat­
részből készül. Egy amőba több millióból áll. Ráadásul az autó esetében, akár a karosszériájáról,
akár a motorjáról van szó, az egyes atomok és testek helyzetének, fázisainak, kristályosodása pillana­
tának nincs jelentősége. Ezzel szemben azoknak a molekuláknak a helyzete és tulajdonságai, amelyek­
ből az amőba „készült”, létezésének kérdésében döntő jelentőségűek. Tehát akkor, miért mégis
amőba jött létre, és nem gépkocsi? Azért, mert spontánul, számottevő valószínűséggel csakis olyan
rendszer jöhet létre, amely kezdettől fogva rendelkezik az önszervezés sajátosságaival. Továbbá azért,
mert ilyenek voltak Földünkön a „kiindulási feltételek” .
Most pedig egy bizonyos általános szabályt fogunk kimondani. A Természet konstruktőri valószí­
nűségi eloszlása teljességgel különbözik az ember konstruktőri valószínűségi eloszlástól - jóllehet ez
utóbbinak nyilvánvalóan teljesen benne kell foglaltatnia az előbbiben. A Természet számára fontos
valószínűségi eloszlás (normál görbe) a fazekak vagy számítógépek spontán úton való létrejöttét az
egész világmindenség viszonylatában még szupercsillagászati arányokat meghaladó mértékben is
valószínűtlenné teszi. Az összes halott bolygók és kiégett csillagtörpék átfésülése után talán lelnénk
néhány „véletlen kanalat” , avagy talán még egy spontán úton kikristályosodott horganyzott konzerv­
dobozt is, arra azonban, hogy ez merő véletlen folytán még sertéshúst vagy valami más ehetőt is tar­
talmazzon, egy teljes örökkévalóságig kellene várakozni. Az ilyen jelenségek mégsem „lehetetlenek”
olyan értelemben, mintha a természet tilalmai állnák útjukat (vagyis a természet törvényei, hiszen az
ilyen törvény, ha elrendeli, hogy így és így kell lenni, akkor egyidejűleg tiltja is, hogy másképpen legyen).
Tehát a mi konstruktőri tevékenységünk a Természet potenciális konstruktőrségének keretén belül,
mint annak egy bizonyos különleges esete helyezkedik el, azzal a lényeges kiegészítéssel, hogy ott for­
dul elő, ahol a valószínűségi értékek jelentősen csökkennek, annyira, hogy semmihez sem foghatóan

167

I
mikroszkopikus méretűekké válnak, ily módon olyan, termodinamikailag igen valószínűtlen álla­
potokhoz jutunk el, mint amilyen a rakéta vagy a tv-készülék. Ott azonban, ahol a Természet a „saját
elemében” épít, mi a leggyengébbek vagyunk: nem tudunk ugyanis ( e g y e l ő r e m é g nem tudunk)
önszervezési folyamatokat kiváltani olyan méretekben és olyan ügyesen, mint ő, a Természet. Persze,
ha ő sem volna erre képes, akkor most nem volna könyvemnek nyájas Olvasója, és nem léteznék a
szerző sem. Mindabból, ami konstruktőrileg lehetséges, eddig az ember „a Természet termelési
skálájának” csupán egy bizonyos, igen-igen szűk szakasza iránt tanúsított érdeklődést. Nem próbál­
tunk meg meteorokat vagy üstökösöket konstruálni, sem pedig szupernóvákat (bár ma már, hála a
hidrogénbombának, a legjobb úton vagyunk ez irányban). Dehát vajon semmiképp sem volna lehet­
séges átlépnünk a Természet által megszabott határt? No persze, elgondolni mindenképpen lehet
olyan világmindenségeket és természeteket, amelyek különböznek a miénktől. De hogyan lehetne
meg is valósítani őket ?
Tegyük félre ezt a témát - nem is túlságosan hosszú időre.
FANTOMOLÓGIA
A FANTOMATIKA ALAPJAI

A ránk váró probléma így hangzik: miként lehet megalkotni egy olyan valóságot, amely a benne élő
értelmes lények számára semmivel sem különböztethető meg a normális valóságtól, és mégis attól el­
térő tövényeknek engedelmeskedik ? Ahhoz, hogy egyáltalában nekivághassunk a probléma megoldá­
sának, első lépésként szerényebb, korlátozottabb feladatot tűzünk ki, mint amivel kezdtük. Megkér­
dezzük: lehet-e vajon olyan mesterséges valóságot alkotni, amely teljesen hasonló a természeteshez, sőt
attól semmiképp sem különböztethető meg? Az első probléma: világok teremtése, a második: illúzió­
alkotás. De olyan illúzióké, amelyek tökéletesek. Egyébként abban sem vagyok biztos, szabad-e
ezeket merő illúzióknak nevezni. A választ önökre bízom.
A vizsgálandó területet a fantomatika tudományának fogjuk nevezni: ez a tulajdonképpeni kreációs
mérnöktevékenység, a teremtő mérnökség küszöbe. Egy kísérlettel kezdjük, amely - rögtön előrebo­
csátjuk - nem tartozik hozzá a tulajdonképpeni fantomatikához.
Adva van egy ember, aki a verandáján ülve, a kertjét nézegeti, és egyidejűleg a kezében tartott
rózsát szagolgatja. Rendre megörökítjük (pl. magnószalagra felvéve vagy másképpen) az illető ember
összes idegein végigfutó impulzusok sorozatát.
Egyszerre több százezer ilyen közös felvételt kell elvégezni, mivel az összes változásokat regisztrálni
akarjuk, amely az illető ember érzőidegeiben (a testfelületi és a test belsejében levő érzőideg-rendszer­
ben), valamint az agyidegekben lezajlik (vagyis azokat a jelzéseket, amelyek a bőr szenzoros sejtjeitől
és az izmok proprioceptoraitói* valamint az ízlelő-, szagló-, halló-, látószervektől valamint egyen­
súlyt érzékelő szervektől indulnak ki).
Amikor már megörökítettük ezeket a jelzéseket, akkor emberünket teljesen elszigeteljük a külvilág­
tól, pl. sötét szobában, langyos vízzel teli kádba fektetjük, szemgolyójára elektródákat helyezünk,
ilyeneket vezetünk a fülébe, erősítünk a bőréhez stb. Egyszóval a szóban forgó egyén összes idegeit
összekapcsoljuk magnetofonunkkal, majd bekapcsoljuk ezt a magnetofont, s így bevezetjük idegrend­
szerébe az előzetesen szalagra vett feljegyzéseket.
Ezt nem is olyan könnyű megoldani, mint ahogyan bemutattam. Attól függően, hogy az ingerek
topológiai lokalizációja milyen jelentőségű az idegtörzsben, egyes idegeket könnyebb, másokat nehe­
zebb a fent leírt módon bekapcsolni. Különlegesen bonyolult ennek megoldása a látóideg esetében.
A nagyagyvelőkéreg szaglóközpontja, legalábbis az ember esetében, szinte egyáltalán nem ad térbeli
információt, ez majdnem dimenziómentes: ha egyszerre három szagot érzünk, aligha tudjuk meg­
mondani, melyik honnan árad felénk. Ezzel szemben a látóközpont térbeli lokalizáló képessége igen
fejlett, az ingerületek már a recehártyában előrendeződésen mennek át, s a látóideg olyan sokszálú
kábel, amelynek minden szála egész kötegnyi impulzust vezet tovább, s ezt az impulzusköteget a kérgi
látóközpont meghatározott részére szállítja. Ezért olyan nagyon nehéz ennek az idegnek a belsejében
„a kellő helyre juttatni” , elosztani a regisztrált impulzusokat (maga a regisztrálás is bonyolult). (Ha­
sonló, bár kisebb nehézséget okoz a hallóideg.) E probléma megoldásának többféle technikai útja is
elképzelhető. Legegyszerűbbnek látszik még az, ha a kéregnek szánt ingereket a tarkó felől vezetjük

* A proprioceptorok - az izmokban, az inakban és az ízületekben levő idegvégződések. A proprioceptorok azok az

„adók” , amelyek az izmok és az inak megfeszüléséről, a testrészek mozgásáról és helyzetéről adnak információkat.
A megfelelő érzeteket kinetikus érzeteknek nevezik. A proprioceptorok által küldött jelzések nagyon fontosak a bonyo­
lult mozgások végzéséhez (a mozgások koordinálásához), és az egyensúly fenntartásához. A proprioceptorok száma
meghaladja az összes többi receptorokét együttvéve, és többet is dolgoznak, mint az összes többi érzékszervek, noha
ez a munka szubjektívan sokkal kevésbé észrevehető. - Szerk.

171
be, tehát közvetlenül a látóközpontba vezetjük őket; minthogy azonban természetesen szó sincs a ké­
reg sebészi feltárásáról, a bőrön és csonton át történő ingerlés esetén pedig nem lehet kellő lokalizá­
ciós pontosságot elérni, ezért az elektromos impulzusokat másféle impulzusokká kellene átalakítani,
pl. egy átlagos neuronnál nem vastagabb élesen irányított sugárnyalábokká, amilyeneket a lézer
állít elő az ultrarövid hullámsávban. Ha eléggé gyengék, és kellően fókuszáltak az ilyen hullámok,
akkor képesek ingerelni az agykérget úgy, hogy közben az agyszöveteket egyáltalán nem károsítják.
Ez azonban már meglehetősen kockázatos eljárás, arra sincs biztosíték, hogy a kívánt eredményekhez
jutunk-e el általuk.
Éppen ezért, egy speciális „szemgolyó-toldalékot” szerkeszthetnénk, amely az „ellenszem” szerepét
töltené be: olyan, a szemmel optikailag egyenértékű berendezés volna, amely a pupilla nyílásán át csat­
lakozik a természetes szemhez (természetesen nem közvetlenül, hiszen a pupilla előtt még ott van az
elülső szemcsarnok és a szaruhártya, de mind a kettő átlátszó). A szem az „ellenszemmel” olyan egy­
séges rendszert alkot, amelyben az „ellenszem” az adó-, a szem pedig a vevőkészülék. Amikor az em­
ber (normális körülmények között) az „ellenszemen” át néz, és nem közvetlenül a saját szemével,
akkor mindent a megszokott módon lát, ámde az orrnyergén olyasvalami helyezkedik el, mint egy
szemüveg (csak éppen bonyolultabb annál), ráadásul ez a „szemüveg” nem csupán fényt áteresztő
„közvetítő” a szem és a külvilág között, hanem ugyanakkor felbontó szerkezet is: a látott képet
annyi elemre bontja szét, amennyi a retina pálcikáinak és csapjainak száma. Az „ellenszem” látó­
mezőjének elemei (pl. vékony kábel útján) a regisztráló szerkezethez kapcsolódnak. Ezáltal ugyanazt
az információt, amelyet a látóhártya felvesz, ravaszul nem a retina m ö g ö t t a látóidegbe bekapcso­
lódva gyűjtjük össze, hanem a szem elé helyezett „információgyűjtő toldalékunk” segítségével,
e 1ö 1r ő 1. Ha ezek után meg akarjuk ismételni a reagálást, akkor ismét feltesszük arra az emberre ezt
a „szemüveget” , de most már sötétben, s a készülékünkben őrzött regisztrátumot, vagyis információt
a készülék-,,ellen szem” -szem-Iátóideg csatornán küldjük az agyába. Ez a megoldás távolról .sem
tekinthető a legjobbnak, de legalább műszakilag megtervezhető és realizálható. Megjegyzendő még,
hogy ennek a megoldásnak semmi köze sincs ahhoz az eljáráshoz, amikor a pupillához állított kame­
rával filmet vagy valami mikrofilmet vetítenek a szem belsejébe. Elgyanis a film vagy bármely más,
ilyen típusú feljegyzés f i x á l t élességű képet ad, és az ember nem tudja a tekintetét, többek közt
az éles premier plánról egy kevésbé éles hátsóbb síkra irányítani. A film tehát előre meghatározza azt,
hogy mit kell részletesebben és mit kevésbé részletesen látni még akkor is, ha háromdimenziós (szte­
reoszkópikus) filmről van szó. Márpedig a szemlencse ellapulását, illetve kidomborodását előidéző
izom-összehúzódások ereje egyike az agyba átvivődő sajátos jelzéseknek, s ez teszi lehetővé, többek
közt, a távolság „megsarcolását” , jóllehet kisebb mértékben, mint a kétszemes látás esetén. Ezért
kell a szemnek az akkomodációs szabadságot is biztosítani, ha tökéletes imitációra törekszünk,
nem is szólva arról, hogy a filmkép „az emberi szem szempontjából” optikailag nem kifogástalan.
Azért tértünk el ilyen hosszan a tárgytól, mert nem is annyira egy konkrét megoldást akartunk be­
mutatni (hiszen ötleteink túlságosan is primitívek), mint inkább hangsúlyozni kívántuk, hogy a prob­
léma egyfelől milyen nehéz, de másfelől azt is, hogy elvileg megvan a megoldásának a lehetősége.
Emberünk tehát, amikor ott pihen a sötétben, s agya felé minden idegszálán pontosan ugyanolyan
impulzussorozatok futnak, mint futottak akkor, amidőn a verandán ült a rózsával - szubjektívan
ugyanabban a helyzetben leledzik. Látja majd az eget, saját kezében a rózsát, a veranda mögött a ker­
tet, a pázsitot, a játszadozó gyermekeket stb. Valami ehhez hasonló kísérletet már végre is hajtottak
- kutyán. Először a fent említett módon rögzítették azokat az impulzusokat, amelyek akkor haladnak
át a mozgatóidegeken, amikor a kutya szalad. Ezután átvágták a kutya gerincvelőjét. Hátsó lába

172
ennek következtében megbénult. Amikor a megbénult láb idegeihez kapcsolták a korábban rögzített
elektromos impulzusokat, a kutya bénult hátsó része „megelevenedett” : ugyanolyan mozdulatokat
kezdett végezni, mint amiket futás közben egy egészséges kutya tesz. Ha az impulzusok tempóját
megváltoztatták, a mozgás gyorsasága is megváltozott. A mi elképzelt kísérletünk és ez utóbbi, való­
ságos kísérlet közt az a különbség, hogy a kutyába centrifugális* (mozgató-) idegein át vezették be az
impulzusokat, mi viszont a centripetális * * (érző-) idegekbe szándékozunk bevezetni őket. Mi történik
azonban akkor, ha a vizsgált személy, pl. fel akar állni a karosszékéből, hogy kimenjen a kertbe? Ez
természetesen nem sikerülhet neki. Ugyanis azok az impulzusok, amelyeket a szóban forgó ember ide­
geibe vezetünk be, rögzítettek, és nem képesek a változásra. Ha megpróbálna felállni, furcsa, zavarba
ejtő helyzetbe kerülne, meg akarná ragadni a tőle egy méterre látott korlátot, és a levegőt markolná
meg. Érzékelései hasadást szenvednének, éspedig szétbomlanának arra, amit érez és érzékel, s más­
részt arra, amit tesz. Ez a kettéválás abból a különbségből fakadna, amely jelenlegi motorikus aktivi­
tása és általunk megörökített, korábbi érző aktivitása között áll fenn.
Vajon az életben előfordulnak-e hasonló helyzetek? Megtörténik, hogy valaki, aki életében először
került színházba, hangosan felszól a színészeknek, „jó tanácsokat” ad nekik (pl. Rómeónak, hogy
ne legyen öngyilkos), és módfelett csodálkozik, amikor a színészek nem veszik tudomásul a tanácsait.
Azért sem reagálnak rá, mert az egész darab a maga teljességében - színpadon, filmen vagy könyvben
- „előre beprogramozott” , egyszer s mindenkorra determinált, és az események menetét semmiféle
beavatkozással sem lehet megváltoztatni. A művészetben csak egyirányú információátadás folyik.
Mi csupán a címzettjei, felvevői vagyunk ennek az információnak, egy-egy filmvetítés vagy színházi
előadás „felvevői” vagyunk. Passzív felvevők, s nem a cselekmény részt vevői. Egy könyv nem nyújt,
annyi illúziót, mint a színház, mert rögtön hátralapozhatunk a befejezéshez, és meggyőződhetünk róla,
hogy az determinált, eleve meghatározott. A színházi előadás rögzített cselekménye - a könyvtől
eltérően - csupán a színészek emlékezetében rögzített (legalábbis annak a nézőnek a részére, aki még
nem ismeri a színdarab nyomtatott szövegét). A sci-fi művekben olykor olvashatunk olyan jövendő
szórakozásokról, amelyek a kísérletünkben leírthoz hasonló hatáson alapulnak. Az ilyen alkotás hőse
felteszi fejére a megfelelő elektródákat, s máris nyomban a Szahara kellős közepén vagy a Mars fel­
színén találja magát. Az efféle leírások szerzői nincsenek tisztában azzal, hogy a művészetnek ez az
„új” válfaja a maitól mindössze a lényegtelenül megváltozott „bekapcsolási módban” különbözik,
amivel a néző az eleve mereven beprogramozott meséhez kapcsolódik, és hogy elektródák nélkül is
ugyanilyen teljes illúzió kelthető egy sztereoszkópikus „cirkorámával” , amelyben a sztereohang-
hatásokhoz esetleg még „kiegészítő illatcsatornát” is kapcsolnak. A látómező a cirkorámában is
ugyanaz, mint a természetben, vagyis potenciálisan 360°, mindaz, amit látunk, három kiterjedésű, ter­
mészetes színű. Speciálisan e célra készült szerkezet „sivatagi szelet” zúdít ránk, vagy „marsbeli” illa­
tokkal áraszt el bennünket, tehát egyáltalán nem szükséges ezért „elutazni” a 2000. évbe, hiszen meg­
felelő befektetésekkel ma is megvalósítható. Az pedig, hogy a szerző hová ülteti be az elektródákat,
lényegtelen, mivel azoknak az elektródáknak az a feladatuk csupán, hogy a XXX. évszázad civilizá­
ciójának a hangulatát kölcsönözzék a munkának - adják meg a couleur localt.
Míg ugyanis a „hagyományos” művészetben a tartalom az érzékszervek útján jut el a felfogója
agyába, addig a sci-fi által szült „új” művészetben ezek az érzékszervek már feleslegesek lesznek,
mivelhogy az információs tartalom közvetlenül az idegekbe vezetődik majd be. Egyébként az infor-

* Központból kifelé tartó. - Szerk.

* * Központ felé haladó. - Szerk.

173
mációáramlás itt is, ott is megmarad egyirányúnak. Ez az oka annak, hogy sem a mi szemléltetési cél­
lal bemutatott kísérletünk, sem az a bizonyos „új művészet” nem tartozik a fantomatikába. A fanto-
matika ugyanis k é t i r á n y ú kapcsolatok létesítését kívánja meg a „mesterséges valóság” és az
érzékelője, a felfogója között. Más szóval: a fantomatika olyan művészet, amelyben a visszacsatolás is
működik. Persze valaki felfogadhatna színészeket, beöltöztethetné őket XVII. századi udvaroncok­
nak, önmagát pedig francia királynak, s az egész álöltözetű társasággal a megfelelő környezetben (pl.
egy kibérelt ódon kastélyban) eljátszhatná a maga „uralkodását a Lajosok trónján” . Az ilyen tevé­
kenység, az ilyen játék még primitív fantomatikának sem nevezhető, már csak azért sem, mert ebből
a szférából könnyen ki lehet lépni.
A fantomatika olyan szituáció megteremtését követeli meg, amelyben ebből a megalkotott, fiktív
világból a reális világba semmiféle módon „kilépni” nem lehet. Ezek után vizsgáljuk meg azokat a
módszereket, amelyekkel a fantomatika világa megvalósítható, valamint azt az érdekes problémát,
vajon egyáltalán létezik-e olyan elképzelhető módszer, amellyel a fantomatizált ember megállapíthatja,
hogy élményei csak illúziók, melyek őt az időlegesen elveszített valóságtól elválasztják.

A FANTO MATI KAI GÉP

Mit élhet át az az ember, akit egy fantomatikai generátorhoz kapcsoltak? Bármit. Megmászhatja az
Alpok meredek csúcsait, űrruha és oxigénmaszk nélkül sétálhat a Holdon, hűséges csapatának élén,
páncélban csörtetve, középkori várakat vehet be, vagy meghódítja az Északi-sarkot. Mint maratoni
győzőt vagy minden idők legnagyobb költőjét ünnepelheti a tömeg, s átveheti a svéd király kezéből
a Nobel-díjat, szerelmét viszonozhatja Madame de Pompadour, párbajt vívhat Jágóval, hogy meg­
bosszulja Othellót, vagy őt döfheti le a maffia bérgyilkosa. Azt is érezheti, hogy hatalmas sasszárnya
nő, repülhet, vagy hallá is válhat, hogy korallzátonyok közt élje le az életét; irtózatos cápaként tátott
szájjal vetheti magát áldozatainak tömegére, akár a fürdőző emberek közé ronthat, hogy jóízűen el­
fogyasztván őket, tenger alatti barlangjába vonuljon vissza békés emésztésre. Lehet kétméteres néger,
lehet Amenhotep fáraó, lehet Attila, vagy éppen ellenkezőleg, jámbor lelkű szent, lehet próféta, mind­
járt azzal a biztosítékkal, hogy próféciái az utolsó szóig teljesülni fognak, meg is halhat, fel is támad­
hat, mindez számtalanszor megismétlődhet.
Hogyan lehet ilyen élményeket megvalósítani? Persze, ez a feladat egyáltalán nem egyszerű. A szó­
ban forgó ember agyát egy olyan géphez kell kapcsolni, amely meghatározott szaglási, látási, tapintási
stb. ingerkombinációkat lépes kiváltani benne. És ez az ember ott áll majd a piramis tetején vagy egy
2500-beli Miss Universum ölelő karjaiban hever, vagy éppen páncélba öltözött ellenségeit hányja
kardélre. Egyidejűleg pedig azokat az impulzusokat, amelyeket az ő agya fog az agyába érkezett im­
pulzusokra válaszként kitermelni, a gépnek gyorsan, a másodperc tört része alatt tovább kell küldenie
a maga alrendszereibe, s ott, a visszacsatolások korrekciós játéka folytán, továbbá az önszervező be­
rendezések által a tervezettekkel összhangban kialakított ingerláncolatok révén, a szépségkirálynő
viszonozni fogja gyengédségeit, a kezébe fogott virágok szárai rugalmasan hajladoznak, az ellenség
kebléből pedig, melyet ő kényére-kedvére átdöf, sugárban freccsen ki a vér. Bocsánatot kérek előadá­
som melodrámaszerű hangvételéért, de túl sok idő és hely elpazarlása nélkül szerettem volna érzékel­
tetni, miben rejlik a fantomatikának, mint annak a „visszacsatolásos művészetnek” a hatása, amely
a korábbi passzív felvevőt aktív részvevővé, hőssé, a beprogramozott események főszereplőjévé teszi.
Azt hiszem, jobb az ilyen, mondhatni operahősök nyelvén szólni, mintsem a technikai kifejezések

174
 nyelvét alkalmazni, ami nemcsak hogy túlságosan nehézkessé tenné az elmondottakat, hanem hiába­
való is volna, minthogy sem fantomatikai gép, sem a hozzá való program még nem létezik.
Gépnek nem lehet olyan programja, amely előre számításba vehetné a felvevő (néző) s egy személy­
ben szereplő személy összes esetleges ténykedéseit, reakcióit. Ez lehetetlen. De ezenkívül is a gépnek
nem szükséges ugyanolyan bonyolultnak, összetettnek lenni, amely egyenlő a fantomatikai cselek­
mény valamennyi szereplője (ellenségek, udvaroncok, szépségkirálynő stb.) bonyolultságának össze­
gével. Köztudomású, álmunkban különféle szokatlan helyzetekbe kerülünk, rengeteg emberrel talál­
kozunk, köztük vannak furcsák is, akik egészen szokatlan módon viselkednek, szavaik meghökken-
tőek, egyszerre egész tömeggel vagyunk képesek beszélgetni, pedig mindez, vagyis a legkülönfélébb
szituációk, álombéli partnereinkkel egyetemben mind csupán egyetlenegy valaminek - álmodó agyunk­
nak - működési terméke. A fantomatikai vízió programja tehát csak nagy vonásokban felvázolt keret
lehet, olyasvalami, mint „Egyiptom a XI. dinasztia korában” , vagy „tengerfenéki élet a Földközi­
tenger medencéjében” , a gép emléktárolóiban a témára vonatkozó tények teljes készletének ott kell
őrződnie, a tényeknek ez a halott tömege a szükségesség függvényében mozgékonnyá válik, és plasz­
tikussá alakul át, úgy ahogy a helyzet diktálja. A szükségességet természetesen magának a fantomati-
zált személynek a „magatartása” határozza meg, pl. úgy, hogy elfordítja a fejét, hogy a fáraók trón­
termének azt a felét vegye szemügyre, amely „a háta mögött” található. Azokra az impulzusokra,
amelyeket az agy ekkor a tarkó és a nyak izmaiba küld, azon nyomban meg kell érkezni a „válasznak”
mégpedig így: annak az optikai ábrázolásnak, amely az agyába jut, úgy kell megváltoznia, hogy az
ember látómezejében valóban feltűnjön „a terem hátsó része” ; hiszen a fantomatikai gépnek az em­
beri agy által generált impulzusfolyamok, ingeráradatok legcsekélyebb változásaira is azonnal,
e változásokkal adekvát módon kell reagálnia. Mindezek persze az ábécének éppen csak a legelső
betűi. A fiziológiai optika törvényeit, a gravitáció törvényeit stb. mind híven kell reprodukálni (kivéve,
ha ezek a kiválasztott vízió témájával ellentmondásban vannak: valaki pl. karjait széttárva óhajt le­
begni, tehát a gravitáció törvényét megszegve). Az okok és okozatok fentebb említett szigorúan
determinált láncolatai mellett a fantomatikai vízióban eleve gondoskodni kell olyan folyamatok cso­
portjáról is, amelyek „magában” a vízióban fejlődnek ki, éspedig fejlődésük során viszonylagos
szabadsággal kell rendelkezniük. Ez közérthetően megfogalmazva annyit jelent, hogy a benne fellépő
személyeknek, a hős fantomatikai partnereinek emberi vonásokat kell felmutatniuk, tehát bizonyos
(viszonylagos) mértékig a hős tetteitől és szavaitól függetlenül kell cselekedniük és beszélniük, nem
lehetnek marionettek - kivéve ismét azt az esetet, ha a fantomatizáló műbarát éppenséggel ezt óhaj­
taná az „előadástól” . Persze, a cselekedetet végrehajtó szerkezet bonyolultsági foka minden esetben
más és más lesz: könnyebb imitálni a világszépségverseny győztesét, mint Einsteint; ebben a második
esetben a gépnek már eleve olyan bonyolultsággal, vagyis olyan intelligenciával kell rendelkeznie,
amely megfelel egy lángeszű ember értelmi képességének. Csak az remélhető, hogy többen óhajtanak
majd a különféle szépségkirálynőkkel csevegni, mint ahányan a relativitáselmélet megalkotójával
szeretnének elbeszélgetni. A teljesség kedvéért tegyük még hozzá fejtegetéseinkhez, hogy az a „tolda­
lék”, vagyis közbenső láncszem, az az „ellenszem” , amelyről bevezetőnkben, mint szemléltető példá­
ról szóltunk, egy teljes erejű és teljes illúziós szabadsági fokú fantomatizátorban vajmi kevés hasznot
hajthatna: itt más, ennél tökéletesebb megoldásokra van szükség. Az alapelvük azonban azonos.
Az embert két információs csatorna: egy centripetális és egy centrifugális kapcsolja össze azzal a kör­
nyezettel, amelyet a fantomatizátor utánoz. A gép ebben a helyzetben mindenre képes lesz, egyetlen
dolog kivételével: nem irányíthatja közvetlenül a felvevő agyfolyamatait, hanem csupán azt a tény­
anyagot, amely beárad ebbe az agyba, tehát az ember nem kívánhatja pl. azt, hogy a fantomatában

175
tudathasadást vagy erős szkizofréniás rohamot éljen át. Ez a megjegyzésünk azonban egy kissé még
korainak tűnik. Most még csakis a „perifériális fantomatikáról” beszélünk, amely az emberi test
„perifériájára” hat, mivel az impulzusok játéka és ellenjátéka az idegekben zajlik le, és az agy mélyében
lezajló agyfolyamatokba nem hatol be közvetlenül.
Az a kérdés, hogy miként lehet egy fantomatikai látomás fiktív voltát príma Jade, azaz első látásra
felismerni, analóg azzal a kérdéssel, amelyet olykor az álmot látó ember tesz fel önmagának.
Vannak ugyanis olyan álmok, amelyek cselekményének realitását rendkívül határozottnak érez­
zük. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az alvó ember agya sohasem rendelkezik olyan aktivi­
tással, az elemzésre és a gondolkozásra való képességgel ugyan olyan mértékben, mint éber állapo­
tában. Normális körülmények közt az álmot lehet valóságként felfogni; de fordítva nem (a valóságot
nem foghatjuk fel álomként), legfeljebb csak kivételes esetekben, különleges állapotban (nyomban
ébredés után, vagy betegség idején, vagy erősödő szellemi kifáradás állapotában). Ámde éppen ezek
azok az esetek, amikor tudatunk könnyen hajlandó „rászedetni” magát, mert elsötétültebb a meg­
szokottnál.
A fantomatikai cselekmény viszont az álommal ellentétben, éber állapotban zajlik le. A „más sze­
mélyeket” , „más világokat” nem a fantomatizált személy agya hozza létre, hanem a gép termeli. A
fantomatizált ember a kapott információ mennyiségének és tartalmának szempontjából a gép rab­
szolgája: semmi egyéb, kívülről érkező információt sem kap. A kapott információval azonban teljesen
szabadon rendelkezhet, vagyis kénye-kedve szerint értelmezheti, elemezheti, persze csak amennyire
felfogóképességétől és fürgeségétől telik. Azt jelenti-e ez, hogy a teljes tudatával rendelkező ember ké­
pes a fantomatikai „becsapás” leleplezésére?
Erre azt felelhetjük: ha a fantomatika olyasvalamivé lesz, mint a mai mozi, akkor már maga az a
tény, hogy el kell menni a fantomatizátor épületébe, meg kell venni a jegyet stb., tehát mindazok az elő­
készítő cselekedetek, amelyeknek emlékét a fantomatizált ember mégiscsak megőrzi az előadás idején
is, végül pedig annak a tudata, hogy ki is ő valójában a mindennapi életben - mindez együttvéve lehe­
tővé teszi számára, hogy ne tulajdonítson túlzott jelentőséget annak, amit átél. Ennek pedig két as­
pektusa lehet: egyrészt, aki tudja azt, hogy az átélt cselekmény csak feltételezett, az, pontosan úgy,
mint álmában, sokkal többet enged meg magának, mint a való életben (vagyis harci, társaságbeli vagy
erotikus merészsége eltérhet viselkedésének megszokott normáitól); ehhez az aspektushoz azonban,
amely szubjektiven igen kellemes - hiszen a cselekvés szabadságának nyitna utat -, a másik, éppen
ellenkező hatású aspektus járulna: annak tudata, hogy sem a végrehajtott tettek, sem a látomásban
fellépő személyek nem anyagiak, vagyis nem valóságosak. A hitelesség szomját tehát még a legtöké­
letesebben előállított vízió sem elégíthetné ki.
Bizonyára így lehetne, és így is lenne, ha a fantomatika valóban a szórakoztatás szolgálatában álla­
na vagy művészeti műfajjá válna. A feltételezett Fantomata Műintézet igazgatóságának egyáltalán
nem állna érdekében, hogy túlzottan álcázza az élmények fiktív voltát, ha ez pl. a látogatókból ideg­
sokkot válthatna ki. Bizonyos fajta vágyak realizálását pedig - pl. a szadista jellegűeket -, nyilván a
törvények is tiltanák.
Minket azonban most nem az ilyen, utilitáris-adminisztratív jellegű kérdés érdekel - érdeklődésünk
egészen más irányú: ismeretelméleti. Annyi kétségtelen, hogy a vízióba vezető „bejárat” tökéletesen
álcázható. Valaki elsétál a Fantomata Műintézetbe, és megrendel egy kirándulást a Sziklás-hegységbe.
A szép és kellemes kirándulás után a látogató „felébred” - vagyis a vízió véget ér -, a Műintézet tech­
nikusa leveszi a kliensről az elektródákat, és udvariasan elbúcsúzik tőle. Kikíséri az ajtóig, az illető

176
kilép az utcára, és egyszerre egy szörnyű kataklizma kellős közepén találja magát. Házak omlanak
össze, reng a föld, az égből Mars-lakókkal zsúfolt hatalmas „csészealj” ereszkedik alá. Mi történt? Az
állítólagos felébredés, az elektródák levétele, a Fantomata Műintézetből való távozás - mindez
s z i n t é n hozzátartozott ahhoz a vízióhoz, amely az ártatlan turistakirándulással kezdődött.
De még ha senki sem szélhámoskodnék ilyen „trükkökkel”, a pszichiáterek rendelői akkor is meg­
telnének mindenféle olyan betegekkel, akiket újfajta mánia üldöz: a rettegés attól, hogy amit átélnek
és éreznek, nem valóság, hanem „valaki” bebörtönözte őket ebbe a „fantomatikus világba” . Azért
említem az éremnek ezt az oldalát, mert szemléletesen mutatja meg, hogy a technika nemcsak.a nor­
mális tudatot alakítja, hanem behatol még azok közé a pszichikai betegségtünetek közé is, amelyek
megjelenését saját maga váltotta ki.
Az élmények „fantomatikai” jellegének álcázására a leírt esemény csupán az egyik lehetőség. El­
képzelhetünk, számos egyebet is, nem kevésbé hatásosakat, nem is szólva arról, hogy a látomásnak
tetszés szerinti mennyiségű „emelete” (felvonása) is lehet, amint ez az álom esetében is elő szokott
fordulni, amikor azt álmodjuk, hogy felébredtünk, holott valójában a következő, az előbbibe bele­
kapcsolódó álmot látjuk.
A „földrengés” hirtelen megszűnik, a csészealj eltűnik, a kliens pedig felfedezi, hogy még mindig
abban a bizonyos fotelban ül, fején a drótokkal, amelyek összekötik a szerkezettel. A technikus ud­
varias mosollyal közli, hogy az imént egy „ráadásban” volt része, a kliens távozik, hazamegy, lefek­
szik aludni, és másnap munkába indul - ott pedig azt látja, hogy hivatala nincs többé, mert felrobban­
totta az utolsó háborúból ott felejtett akna.
Természetesen mindez lehet ugyancsak a vízió folytatása. De hogyan győződjék meg erről?
Először is van egy nagyon egyszerű módszer. A gép, mint mondottuk, a külvilágból érkező infor­
mációknak egyetlen forrásává lett. Ez így is van. Ámde az is igaz, hogy magának a szervezetnek az
állapotáról nem ez a kizárólagos információs forrás. Csak részben az: ugyanis a test i d e g -mechaniz­
musait helyettesíti, a kéz, a láb, a fej helyzetéről, a szemgolyó mozgásáról informál stb. Ezzel szemben
nem ellenőrzi (legalábbis az eddig ismertetett Fantomata Műintézetben) a szervezet által szolgáltatott
b i o k é m i a i információt. Elég tehát száz térdhajlítást tennünk: ha ettől kiver a veríték, ha lihegni
kezdünk tőle, és a szívünk hevesebben dobog, izmaink pedig elfáradnak, akkor mindezt éber állapot­
ban érezzük, és nem a látomás világában történik velünk, mert izmaink elfáradása idézte elő, hogy a
tejsavszintjük megemelkedett; a gép nem lehet hatással sem a vércukorszintre, sem a vérben levő
szén-dioxid mennyiségére, sem pedig arra, hogy az izmokban hogyan halmozódik fel a tejsav. Fanto­
matikai víziónkban akár ezer térdhajlítást is végezhetünk az elfáradás legcsekélyebb jele nélkül. Bár
ezt a problémát is meg lehet oldani, persze csak akkor, ha valaki a fantomatika további tökéletesíté­
sét kívánná megoldani. Először is, egészen primitív módon, lehetővé tehetné azt, hogy a fantomatizált
személy igazi mozdulatokat végezzen: elegendő lenne ehhez alkalmas módon elhelyezni őt úgy, hogy
hogy szabadon mozoghasson (vagyis, hogy izomzatút képes legyen dolgoztatni). Amikor kardot ven­
ne a kezébe, a külső megfigyelő szemében természetesen csak a mozdulata volna igazi: tenyere nem a
kard markolatát szorongatná, hanem a levegőt. Ámde ezt a naív módszert tökéletesebbel is felvált­
hatnánk. A szervezet kémiai állapotáról tudósító információ különböző utakon jut el az agyba. Vagy
az idegek útján (amikor az elfáradt izom „megtagadja az engedelmességet” , ennek következtében az
idegimpulzusok nem képesek kiváltani a mozgását, vagy úgy, hogy izomfájdalmat érzünk, ami szin­
tén az idegvégződések ingerlődésének a következménye; mindez persze szintén utánozható fantomati-
kusan), vagy pedig közvetlenül: a vér szén-dioxidfeleslege kiváltja a nyúltagy légzési központjának
ingerületi állapotát, a lélegzetvétel mélyebbé és szaporábbá válik. De hiszen a gép egyszerűen

177
megnövelheti a szén-dioxid mennyiségét abban a l e v e g ő b e n , amelyet az ember belélegzik; ha
az oxigénmennyiség ennek megfelelően csökken, akkor a kétfajta gáz mennyiségi viszonya a vérben
úgy változik meg, mint ahogy a nehéz testi munka következtében szokott. Tehát a tökéletesített gép
a „biokémiai-fiziológiai módszert” használhatatlanná teszi a fantomatizálás leleplezésére.
Már csak „a géppel való intellektuális játék” marad hátra. A lehetőség, hogy a fantomatikai
spektákulumot a valóságtól megkülönböztessük, a szerkezet „fantomatikai potenciáljától” függ.
Tételezzük fel, hogy a most legutóbb leírt helyzetben vagyunk, és azt próbáljuk kideríteni, hogy
igazi valóság-e ez vagy sem. Tegyük azt is fel, hogy ismerünk egy kiváló filozófust vagy pszicholó­
gust, elmegyünk hát hozzá, és beszélgetni kezdünk vele. Ez a beszélgetés illúzió is lehet, ámde annak
a gépnek, amely az értelmes beszélgetőpartnert imitálja, sokkal bonyolultabbnak kell lennie, mint
annak a másiknak, amely egy soap opera* jeleneteit, a Mars-lakók csészealjának leszállását repro­
dukálja. Alapjában véve, a „kirándulási” Fantomata Műintézet meg az „embereket teremtő”
Fantomata Műintézet két különböző berendezés. Ez utóbbinak a megépítése összehasonlíthatat­
lanul nehezebb, mint az előbbié.
A szituáció reális voltát még másként is megállapíthatjuk. Mint minden embernek, úgy nekünk
is vannak titkaink. Lehetnek együgyűek, de teljesen a miéink. A gép nem tud „gondolatot olvasni”
(ez azért lehetetlen, mivel az emlékezet „idegkódja” az adott ember individuális sajátossága, és
az egyik egyén kódjának „feltárása” semmit sem árul el a más emberek kódjáról). Éppen ezért sem
a gép, sem bárki más nem tudja, hogy íróasztalunk egyik fiókja nehezen nyílik. Tehát hazaszaladunk,
és megnézzük, mi a helyzet. Ha a fiók nehezen húzható ki, az igen valószínűvé teszi azt, hogy az a
helyzet, amiben vagyunk a reális világ helyzete. Mily aprólékosan kellett volna az előadás alkotójá­
nak nyomozni utánunk, hogy - már mielőtt beléptünk volna a Fantomata Műintézetbe - felfedez­
zen, és szalagjain rögzítsen még ilyen jelentéktelen apróságot is, mint ez a makacskodó fiók! Az át­
éltek színelőadás voltát még az ehhez hasonló kis részletekkel a legkönnyebb leleplezni. A gépnek
azonban mindig marad lehetősége a taktikai manőverre. A fiók nem akadozik. Tudomásul vesszük,
hogy továbbra is a „színelőadás” belsejében vagyunk. Megjelenik a feleségünk, közöljük vele, hogy
ő most csak „illúzió” . Ezt be is bizonyítjuk: vígan húzogatjuk a fiókot ki-be. Feleségünk részvevőén
mosolyog, és elmondja, hogy reggel asztalost hívatott, s az meggyalulta a fiók alját. Nos, megint
bizonytalanságban vagyunk. Lehet, hogy az igazi valóságban vagyunk, de az is lehet, hogy a gép
egy ügyes manővert hajtott végre, s ezzel kiparírozta a lépésünket. Kétségtelen: a géppel folytatott
„stratégiai játék” megköveteli azt, hogy a gép ismerje mindennapi életünket a részleteiben is. Nem
szabad azonban túlzásba esnünk: a fantomatikával rendelkező világban minden olyan jelenség,
amely nem a legmindennapibb, felébreszti a gyanakvást, hogy csak költött látomás, pedig hát a
valóságban is előfordul olykor, hogy felrobban egy régóta elföldelődött, citfelejtett bomba, de az
is, hogy a feleségünk asztalost hívat. Tehát csak a következőket állapíthatjuk meg, hogy az a meg­
győződés, miszerint X egyén nem a fantomatikus, hanem a reális világban van, az mindig csupán
valószínű lehet, néha nagyon nagy valószínűsége lehet ennek, de teljes bizonyossággal sohasem
állítható. A géppel folytatott játék a sakkpartihoz hasonló helyzetet teremt: a mai elektronikus gép
elveszti a játszmát egy mesterjátékos ellenében, de egy közepes játékost le tud győzni; a jövőben
pedig minden ellenfelét legyőzi. Ugyanezt mondhatjuk el a fantomatikáról. A dolgok igazi helyze­
tének kiderítésére irányuló mindennemű erőfeszítés fő nehézsége abban gyökeredzik, hogy az az

* Zenés játék (főként melodramatikus hangvételű), amelyet a rádió rendszerint nappal közvetít a háziasszonyok
számára. A „soap opera” - „szappan opera” elnevezést ezért kapta, mert az ilyen előadásokat gyakran megszakítja
a reklám, különösen a szappan- és mosóporreklámok. - Szerk.

178
ember, aki azzal a gyanúperrel él, hogy a világ, ami körülveszi, nem igazi, kénytelen magára ha­
gyatkozva cselekedni. Ha ugyanis bárki mástól bárminemű segítséget kér, akkor ezáltal s t r a t é ­
g i a i l a g é r t é k e s i n f o r m á c i ó t k ö z ö l , vagy pontosabban k ö z ö l h e t a g é p ­
p e l . Ha a környező világ valóban csak illúzió, akkor ha egy régi cimboránkkal próbáljuk meg­
osztani a létezés hamis voltával kapcsolatos gyanakvásunkat, azzal kiegészítő információt adunk
át a gépnek, amely azt majd arra használja fel, hogy erősítse érzékleteink realitásába vetett meg­
győződésünket. Ennek alapján olyan helyzet is előállhat, hogy ennek az embernek az az érzése
támad, miszerint: s e n k i b e n s e m bízhat önmagán kívül, s ezáltal kezdeményezéseinek köre
jelentékenyen összeszűkül. Az ilyen ember védekezésbe szorul, mert mindig bekerítésben harcol.
Amiből egyúttal az is következik, hogy a fantomatizált világ a teljes magányosság világa. Egyidejű­
leg csupán egy ember lehet benne, ugyanúgy, mint ahogyan az is lehetetlen, hogy két reális személy
szerepeljen ugyanabban az álomban.
Egyetlenegy civilizáció sem tudja magát „teljes mértékben fantomatizálni” . Ha ugyanis minden
egyes tagja egy meghatározott pillanattól kezdve fantomatikai víziókat élne át, akkor annak a civi­
lizációnak a reális világa megtorpanna a fejlődés útján, és kipusztulna. Mert még a legínycsiklan-
dozóbb fantomatikus étkek sem képesek az emberi életfunkciók fenntartására (jóllehet a jóllakott­
ság érzése az idegekbe bevezetett megfelelő impulzusokkal előidézhető), a huzamosabb időn át
fantomatizált állapotban tartott embernek reális táplálékot kell adni. Természetesen elképzelhetünk
egy olyan, összplanetáris Szuperfantomatát, amelyhez a szóban forgó bolygó összes lakói „egyszer
s mindenkorra” , tehát életük hosszáiglan oda vannak kapcsolva, eközben testük életfolyama­
tait automata berendezések tartják fenn (pl. a táplálóanyagok vérbe juttatásával stb.). Az ilyen
civilizáció természetesen rémképnek tűnhet. Ámde lehetőségének problémáját mégsem ilyen krité­
riumok döntik el. Ezt a kérdést valami egészen más dolog oldja meg. Mégpedig az, hogy egy ilyen
civilizáció csak egyetlen nemzedék - a Szuperfantomatához kapcsolt nemzedék - életének végéig
létezhetne. Valójában tehát egy különleges euthanázia, a civilizációs öngyilkosságnak egy kellemes
változata volna. S ezért lényegileg megvalósíthatatlannak számítható.

KÖRNYÉKI ÉS KÖZPONTI FANTOMATIKA

A fantomatika olyan sorozatba állítható be, amelyben az emberi agynak a történelemből ismert
többé vagy kevésbé sajátos befolyásolási módozatai sorakoznak fel: e befolyásolások vagy környé­
ki ingerkeltők segítségével (periferikus előfantomatika) vagy közvetlenül az agyra ható ingerkel­
tőkkel (központi előfantomatika) dolgoznak.
Az előbbi csoportba tartoznak azok a - főként a régi civilizációkban tökéletesen kicsiszolt -
szertartások, amelyek motorikus (pl. szertartásos táncok), hang (az emocionális folyamatok „meg-
táncoltatása, megingatása” ritmikusan következő impulzusok révén, a ritmust az emberiség a maga
evolúciós fejlődésében korábban érzékelte, mint a dallamot) s vizuális ingerkeltők stb. segítségével
sajátos eksztázis állapotát váltották ki az emberekben. Ezek a szertartások lehetővé tették, hogy
egész embercsoportok jussanak el az egyéni tudatelhomályosodás, illetve a tudat körének leszűkü­
lése állapotába, ami mindig együtt jár a nagyon heves emóciókkal. Az ilyen kollektív izgalmi tető-
ződés a mai ember fogalomvilágában a „tömeges kicsapongás” , az orgiák fogalmához kapcsolódik,
a hajdankori közösségekben azonban ilyen tömeges eksztázis inkább az általános izgalom által
kiváltott egyéni élményeknek félig misztikus, félig démonikus egybeolvadását jelentette, amely-

179
ben egyáltalán nem a szexuális elemek domináltak; s ez természetes is, hiszen az efféle praktikák
vonzóereje inkább a titokzatosságukban rejlett, abban, hogy az emberben köznapi tapasztalatából
nem ismert, rejtve élő erőket szabadítottak fel.
A második csoportba a különféle szereknek, mint a meszkalinnak, a pszilocibinnak, a hasisnak,
az alkoholnak, a mérges gombák főzetének fogyasztása tartozott. Ezek az agy kémiai folyamatait
befolyásolva, kiváltják az eksztázis szubjektiven emelkedett, gyönyörteljes, részegítő érzését, a
léleknek olykor inkább az esztétikai, máskor inkább az emocionális érzéseire apelláló élményeket
nyújtanak. Egyébként az emberek gyakran összekapcsolva alkalmazták a kétféle gyakorlatot, hogy
ezáltal az érzésélmények lehető tetőződését érjék el. A fantomatikával e műveleteket az agyba be­
vezetendő információ aktív befolyásolása köti össze, aminek célja az, hogy az agyban egy kívánatos
állapotot idézzenek elő, mégpedig nem azért törekszenek ennek az előidézésére, hogy az agy ilyen
módon az embernek a környezetéhez való adekvát viszonya szabályozója legyen, hanem azért,
mert az ilyen állapot érzéki élvezetet vagy megrázkódtatást (katarzist), tehát lényegileg heves és mély­
reható élményt ad. Vajon azok a hajdani szertartások a szadizmus vagy mazochizmus kollektív
megnyilvánulásai voltak-e? Vagy tán vallásos jellemvonásokat viseltek magukon? Avagy az ős­
csíráit jelentették „a tömegekkel való bánás művészetének” , amelyben az előadók és a nézők különvá­
lása nem következik be, hanem a „cselekmény” közös alkotóivá válnak. Miért érdeklődünk eziránt ?
Azért, mert e kérdésnek bizonyos kapcsolata van magának a fantomatikának az osztályozásával.
A pszichoanalitikai iskolák hajlamosak arra, hogy minden emberi cselekvés okát az ösztönök elemi
forrásaiban keressék. Ilyen megközelítésben mind a puritán aszkézisre, mind pedig a legféktelenebb
kicsapongásra rásütik a „mazochizmus” vagy a „szadizmus” bélyegét. A lényeg nem is annyira az,
hogy ez nem volna igaz, hanem inkább az, hogy az ilyen igazságok túlságosan laposak, és ezért a tu­
domány számára aligha van hasznuk. A pánszexualizmusról és más effélékről folytatott viták ugyan­
olyan meddőek, mint amilyen az arról folytatott vita volna, hogy vajon a szexuális aktus a nap-
tevékenység megnyilvánulása-e? Végső soron kétségtelenül az: hiszen az élet a Nap sugárzásának
köszönheti létrejöttét, tehát a Naptól a Föld kérgéig, majd tovább az evolúció fejlődési folyamatain
át vezető okok és okozatok hosszú láncolatát bemutatva, be lehet bizonyítani, hogy mint válik az
elfajult sugárkvantumok energiája a növények formájában az állatok - s köztük az ember - táplá­
lékává, s hogy mindez az energiaforrástól immár mérhetetlenül távoli szakaszban végül is azokhoz
a nemi aktusokhoz vezet, amelyeknek köszönhető, hogy ez az egész folyamat folytatódhat (hiszen
szaporodás nélkül az organizmusok már mind kihaltak volna). És hasonlóképpen azt is mondhat­
juk, hogy műalkotásokban a nemi ösztön szublimálódik. Aki így beszél, az inkább metaforát mond,
mintsem igazságot - a tudományos igazság mindenesetre nem ez. Hiszen nem minden igazság tudo­
mányos: a lényegtelen változók óceánja még a butaság óceánjánál is nagyobb, márpedig ez nagy szó.
Amikor az okok és okozatok sorozata már eléggé hosszú, akkor az egymástól távoli szakaszok
összekapcsolásának mindennemű kísérlete inkább átvitt, mintsem tudományosan megalapozott
értelmet nyer. Különösen vonatkozik ez az olyan bonyolult rendszerekre, mint amilyen az idegrend­
szer, ahol a nagyszámú belső összekapcsolódás és visszacsatolási hurok miatt már nehéz megálla­
pítani, hogy mi az ok és mi az okozat. „Első okot” keresni egy olyan összetett hálózatban, mint az
emberi agy - merő apriorizmus. S jóllehet a pszichoanalitikus pszichiáter ezt nem fogja elismerni,
az érveléséből azonban az derül ki, hogy egy szigorú nevelő és Hasfelmetsző Jack csupán annyiban
különböznek egymástól, mint két gépkocsi, amelyek közül az egyiknek sokkal jobban működik a
féke, és csak ezért nem okoz katasztrófát. Egyébként is: a művészi, a mágikus, a vallási és a szóra­
koztató tevékenység évszázadokkal ezelőtt nem különült el egymástól annyira, mint ma. Mi a fanto-

180
matikát „szórakoztató technikának” nevezzük, tekintettel arra, hogy az ilyen jellegű mai techniká­
val áll genetikai kapcsolatban, ez azonban nem jelenti azt, hogy a jövőben nem lehetnének ennél
egyetemesebb ambíciói.
Osztályozási rendszerünkben a perifériális fantomatikát az agyra való közvetett hatásként hatá­
rozzuk meg, mégpedig abban az értelemben, hogy a fantomatikus ingerek csupán információt kö­
zölnek az aggyal a t é n y e k r ő l ; ugyanígy hat a valóság, az agy külső környezete is. Mindig a
külső környezet állapotait és nem az ember belső állapotait határozza meg, ezért aztán u g y a n ­
a z o k a megállapítások (hogy vihar van, hogy egy piramison ülünk), akár mesterséges, akár ter­
mészetes tények alapján állapítódnak meg, a különböző személyekben különféle érzéseket, indula­
tokat, reagálásokat keltenek.
A „centrális fantomatika” is lehetséges, vagyis az agy meghatározott központjainak közvetlen
ingerlése, ami kellemes érzéseket, esetleg éppenséggel kéjérzetet váltana ki. Ezek a központok a
középagyban, illetve az agytörzsben találhatók. Igen közel fekszenek hozzájuk a harag és a szoron­
gás (az agresszív-védekező reakciók) központjai. Itt említjük meg Olds és Milner már klasszikusnak
számító kísérletét. Az állat (a patkány) ketrecben tartózkodott, a köztiagyába krónikus (vagyis
állandó jellegű) elektródát ültettek be, s ezt a helyet az állat akkor tudta villamossággal ingerelni,
ha lábával megnyomott egy pedálszerű billentyűt, mely zárta az érintkezőt. Néhány állat huszon­
négy órán át állandóan ingerelte önmagát, olyan sűrűséggel, amely elérte az óránkénti nyolcezret -
tehát másodpercenként több mint kétszer. Ha az elektródát egy kissé távolabb ültették be, akkor
az állat csak egyszer ingerelte magát, és nem ismételte meg többé. H. Magoun megfogalmazása sze­
rint ezt úgy kell értelmezni, hogy az agynak azon a részén két ellentétes idegmechanizmus helyez­
kedik el, a „jutalomé” és a „büntetésé” . „Azt jelenti-e ez - teszi fel Magoun a kérdést -, hogy az ég
és a pokol az állat agyában lokalizálódott ?”20
Jasper és Jacobsen hasonló kapcsolatokat fedezett fel az emberi agyban, s eközben a vizsgált
személy az ingerlés helyétől függően hol nyugtalanságot és félelmet érzett, akárcsak egy epilepsziás
roham előtt, hol pedig kellemes érzést tapasztalt. Az ilyen anatómiai-fiziológiai alapokra támaszkodó
„központi fantomatika” valamiféle „agybeli onanizálás” volna, habár a hipotalamusz környékének
ingerlésekor tapasztalt élvezet nem azonos a szexuális kielégüléssel (orgazmussal). Persze, mi egyrészt
hajlandóak vagyunk ezt a fajta „boldogságrohamot” , amelyet elektromos ingerlés idézett elő,
közönséges onanizálásnak tekinteni, lenézni. Másrészt a kibernetikusok, mint a már említett Stafford
Beer, tisztában vannak azzal, hogy egy bonyolult homöosztátba be kell kapcsolni a jutalom és a
büntetés mechanizmusát. Az egyszerű homöosztátban (mint amilyent Ashby szerkesztett négy elem­
ből) nem szükséges egy ilyen különleges alrendszer; az „algedonikus* kontrollnak” erre a fajtájára
csak a többféle egyensúlyi helyzettel és több lehetséges önprogramozási módszerrel valamint cse­
lekvési céllal rendelkező, nagyon bonyolult rendszereknek van szükségük.
Minthogy pedig az emberek máig sem hagytak fel a „kellemes állapotokat” előidéző szerek -
köztük mérgek (alkaloidok, alkohol stb.) használatával, ezért a jövőben sem lehetséges kizárni a
„centrális fantomatika” keletkezését, pusztán annak a ténynek az alapján, hogy azt, mint „a meg-
könnyített élvezet technikáját” erkölcsileg elítélik. A fantomatikának ezt a fajtáját azonban bár­
hogyan is, de nem szabad „művészetnek” tekinteni, ez csak olyan „művészet”, mint a kábítószer­
szedés vagy az ivás. Más a helyzet a perifériális fantomatikával, amely bizonyos körülmények közt
művészetté - de egyben a legkülönfélébb visszaélések területévé is válhat.

* Algedonikus, a fájdalom és élvezet görög megfelelőiből összetevődő szóhibrid. - Szerk.

181
A FANTOMATIKA HATÁRAI

A perifériális fantomatika olyan élmények világába vezeti be az embert, amelyeknek nem reális
voltát felfedezni nem lehet. Megjegyeztük, hogy egyetlenegy civilizáció sem fantomatizálódhat tel­
jesen, mert ez az öngyilkosságát jelentené. Ámde ugyanilyen reductio ad absurdum lehetséges a tele­
vízió esetében is. Az a civilizáció, amely két részre oszlanék, azokra, akik adják a programot és
azokra, akik készüléküknél nézik az adást, ugyancsak képtelen volna a létezésre. A fantomatika
ezért lehetséges, sőt az is valószínű, hogy megvalósul, de csak mint szórakoztató technika, és nem
mint olyan út, amelyre a társadalom rálépve, elszakadhat a reális világtól, és „betokosodhat”, úgy
ahogy azt már tárgyaltuk.
Úgy látszik, mintha a fantomatika volna az a sajátos csúcs, amely felé korunk nagyszámú szóra­
koztató technikája törekszik. Közéjük tartoznak: a „vidám parkok” , a „bűvészkedések” , az „elva­
rázsolt kastély” és végül az egyetlen hatalmas, primitív pszeudofantomata, az egész Disneyland.
Az ilyen, törvényesen megengedett technikai szórakoztatásokon kívül léteznek illegálisak is (pl. egy
ilyet ábrázol J. Génét* az Erkélyben, ahol a „pszeudoautomatizálás” egy bordélyházban folyik).
A fantomatikának vannak bizonyos olyan adottságai, amelyeknek révén művészetté lehet. Legalább­
is első pillantásra így tűnik. Éppen ezért a fantomatikus produkciók is - akárcsak a filmalkotások
vagy más művészeti ágak alkotásai - kétirányú fejlődésen mehetnének át (művészileg értékes mun­
kák és olcsó piaci termékek produkciója).
A fantomatika azonban hasonlíthatatlanul nagyobb, veszélyesebb következményeket hordozhat
magában, mint amelyeket az elfajuló, olykor éppenséggel a társadalmi normák határát is felrúgó
(pl. a pornográf) film. Sajátosságait tekintve ugyanis a fantomatika olyan élményt nyújt az ember­
nek, amelynek privát jellegéhez csupán az álomé hasonlítható. A fantomatika nem egyéb, mint a
vágyaknak „pótanyaggal” történő kielégítése, amellyel könnyű visszaélni, könnyű megsérteni a
társadalmilag engedélyezett normákat. Ellenérvként azt is mondhatná valaki, hogy egy esetleges
„fantomatikai paráználkodás” nem jelenthet a társadalom számára veszélyt, hanem éppen ellenke­
zőleg olyasvalami lehetne, mint a „rossz vér lecsapolása” . Elvégre, ha fantomatikai színelőadásban
„okozunk rosszat felebarátunknak”, ezzel senkinek sem ártunk. Hát felelősségre vonhatnak bárkit
is akár a legborzalmasabb rémálomért is? És nem jobb-e, ha valaki az ellenségét a Fantomata
Műintézetben veri meg vagy akár meg is gyilkolja, mintha a valóságban tenné ugyanezt? Vagy ha
„megkívánná felebarátjának a feleségét” , ami egyébként szerencsétlenné tehetné egy békés család
életét? Míg így?! Vagyis, röviden, nem képes-e a fantomatika - mindennemű károkozás nélkül -
elvonni az emberben rejtőző pusztító erőket?
Egy ilyen értelmezéssel az ellenkezője állítható szembe. A látomásban elkövetett bűnök - mondja
a szemben álló fél -, csak arra ingerük az embert, hogy azokat a valóságban is megismételje. Az em­
ber, mint tudjuk, leginkább azt szeretné elérni, ami elérhetetlen a számára. Lépten-nyomon talál­
kozunk ezzel az „aberrációval” . Racionális alapja nincs. Mert mire törekszik a művészetnek az a
rajongója, aki mindenét hajlandó volna odaadni egy hiteles Van Gogh-képért, amelyet legfeljebb
csak egy egész seregnyi szakértő segítségével tud megkülönböztetni egy tökéletes hamisítványtól.
Az eredetire. így a fantomatikai élményeket hitelességük hiánya megfosztaná attól az értéküktől,

* J. Génét - mai francia író. A tolvaj „mesterséggel” kezdte, első művét a börtönben írta meg. Az Erkély c., megfil­
mesített darabjában (1954) - egy olyan bordélyházat ábrázol, ahol kisebbrendűségi komplexusban szenvedőknek, sze­
rencsétlen flótásoknak stb. olyan szituációkat teremtenek meg, amelyben bíró, tábornok, püspök és más kiemelkedő
személyiségek szerepét játszhatják. - Szerk.

182
 amit így határozhatunk meg: „kifogják a szelet a vitorlából”, inkább valamiféle iskolát jelentené­
nek, a társadalmilag tilos cselekvések tökéletesítésének gyakorlórendszerét, ahelyett, hogy e hajla­
mok „elnyelői” lennének. Az a tény pedig, hogy a fantomatikus látományok a valóságtól meg­
különböztethetetlenek, mérhetetlenül sok bűncselekményt szülne. És történhetne olyan gyilkosság
is, amely után a tettes azzal védekeznék, hogy abban a meggyőződésben élt, miszerint az egész
csupán fantomatikai színjáték. Ezenkívül, sok ember úgy belebonyolódnék a valódi és a fiktív
élet egymástól megkülönböztethetetlen világába, a reális dolgok és a kísértetek szubjektívan egysé­
ges világába, hogy nem találna rá e labirintusból kivezető fonálra. Valójában „frustráció-generáto-
rok” , a teljes lelki összeomlás előidézői volnának a fantomaták.
Tehát súlyos érvek szólnak az ellen, hogy a fantomatikát olyan világnak ismerjük el, amelyben
a cselekvés - akárcsak az álomban - teljesen szabad, amelyben a nihilista féktelenség őrjöngését
csak a képzelet korlátozza, és nem a lelkiismeret. Bizonyára létesülhetnek illegális Fantomata Mű­
intézetek. Ez már azonban inkább a rendőrség hatáskörébe tartozó probléma, mintsem a kiberneti­
kusokéba. A kibernetikusoktól azt lehetne megkövetelni, hogy valamiféle „cenzúrát” építsenek
bele a szerkezetükbe (a freudi „álomcenzúra” mintájára), hogy az állítsa meg a fantomatikus szín­
játék menetét, amint az élvezőjében agresszív, szadista vagy ezekhez hasonló hajlamok nyilatkoznak
meg.
Ez látszólag merőben technikai probléma. Annak számára, aki ért egy Fantomata Műintézet
felépítéséhez, bizonyára nem is lesz túlságosan nehéz feladat, hogy ilyen korlátozásokat illesszen
beléje. Ámde itt a követelt korlátozásoknak két, teljesen váratlan következményével találkozunk.
Először hadd mutassuk be a sokkal egyszerűbbiket. A műalkotások túlnyomó többségét lehetetlen
volna fantomatizálni: ezek ugyanis kétségtelenül nem maradnak meg a megengedett határok között.
Ha a vízió hőse annak az egészen jámbor óhajának adna kifejezést, hogy Podbipieta vagy magyar
példával Kinizsi Pál szeretne lenni, akkor aligha tudjuk elkerülni a bűncselekményt, hiszen ebben
a szerepben egyszerre három törököt fog egy kardcsapással levágni, ha viszont Hamlet lesz, akkor
úgy döfi át tőrkardjával Poloniust, mint egy patkányt. Ha pedig - bocsánat a hasonlatért -, egy szent
személy vértanúságának tövises útján kíván végighaladni, az ügy akkor is meglehetősen kétséges
fordulatot venne. Pedig nem is csak arról van szó, hogy úgyszólván nincs is olyan irodalmi mű,
amelyben valaki valakit meg ne gyilkolna, vagy valaki ne ártana valakinek (még a gyermekmeséket
is beleszámítva: gondoljunk csak a Grimm testvérek vértől csöpögő meséire). A lényeg inkább abban
van, hogy az ingerkeltők szabályozásának területe, más szóval a fantomatizátor „cenzúrája” egyál­
talában kívül esik a fantomatizált személy élményeinek tulajdonképpeni szféráján. Valaki talán
azért akarja, hogy megkorbácsolják, mert vértanúságot akar szenvedni, de lehet, hogy azért, mert
egyszerűen flagelláns mazochista. Ellenőrizni csak az agyba bevezetett ingert lehet, de azt már nem,
hogy mi játszódik le ennek hatására az agyban, hogyan dolgozik, milyen élményben részesül. Az él­
ménytartalom kívül marad a kontroll határán (a most említett esetben ez negatívumnak számít,
elvileg azonban azt mondhatjuk, hogy igen szerencsés jelenség). Már az a nagyon szűkös kísérleti
eredmény is, amelyhez - műtétek közben - az emberi agy különböző tájainak ingerlése révén jutot­
tak, arra mutat, hogy az azonos vagy hasonló tartalmú jelenségek minden agyban szigorúan egye­
dileg rögzítődnek. Az a nyelv, amelyen idegeink agyunkkal beszélgetnek, gyakorlatilag minden
ember esetében ugyanaz, de már az emlékek és az asszociációs-kapcsolások nyelve, illetve kódolási
módja nagymértékben egyéni. Erről könnyű meggyőződni, mivelhogy az emlékezés megformálódá­
sa szigorúan specifikus módon alakul minden egyes egyed esetében. így pl. a fájdalom az egyik
ember esetében a felmagasztosító szenvedés vagy a bűnért járó büntetés fogalmához kapcsolódhat,

183
míg egy másikéban beteges élvezetet jelenthet. így hát eljutottunk a fantomatika határára: nézetek,
megítélések, meggyőződések, emóciók közvetlen kialakítása a fantomatikával lehetetlen. Lehet
megformálni vele az élménynek kvázimateriális tartalmát, de semmiképp az élményekkel járó véle­
ményeket, gondolatokat, élvezeteket és asszociációkat. Ezért is nevezzük ezt a fajta technikát „peri­
fériálisnak” , „periférikusnak” . Teljesen úgy, mint a valóságos életben, két ember két azonos külső
hatásból, helyzetből különböző, homlokegyenest ellenkező következtetést vonhat le (persze emocio­
nális vagy világnézeti síkon, de nem a tudományos általánosítások síkján). Mert igaz ugyan, hogy
nihil est in intellectu, quod non fuerit prius in sensu* a fantomatikában helyesebb lenne inkább azt
mondani: in nervo, ** ámde az idegingerületek jellege nem határozza meg egyértelműen az emocio­
nális-intellektuális tartalmat. A kibernetikus ezt így mondja: sem a „bemeneti” , sem a „kimeneti”
állapotok nem határozzák meg egyértelműen magának a rendszernek az állapotát.
Hogyhogy nem határozzák meg? - kérdezhetné valaki. - Hiszen előbb arról volt szó, hogy a fan­
tomatika „mindennek” az átélését megengedi, még olyasmiét is, hogy valaki krokodilusnak vagy
éppenséggel halnak érezze m agát!
Nos, krokodilus is lehet, cápa is lehet, de csak „úgy, mintha”, mégpedig ezt a minthát kétszeresen
értelmezve. Először is azért „úgy mintha” , mert ez, mint már tudjuk, csupán csalóka látomás.
Másodszor pedig azért, mert ahhoz, hogy valóban krokodilussá válhasson valaki, ahhoz krokodi-
lusagyat kellene hordani a fejében, és nem emberi agyat. Az ember valóságban csak önmaga lehet.
Ám ezt helyesen kell értelmeznünk. Ha a Nemzeti Bank tisztviselője arról ábrándozik, hogy a
Beruházási Banknak legyen a tisztviselője, akkor kívánsága elvileg sem megvalósíthatatlan. Ha
viszont két órára Napóleon szeretne lenni, akkor - fantomatikai színjáték idején - azzá lesz, de csak
külsőleg: ott látja majd maga körül a „régi gárdát” , hűséges marsalljait stb., de képtelen lesz fran­
ciául beszélgetni velük, hacsak előzőleg nem beszélte ezt a nyelvet. Továbbá ebben a „bonapartei”
helyzetében is a saját jellemvonásait és nem a történelemből ismert Napóleonéit fogja érvényre jut­
tatni. Legfeljebb igyekezni fog m e g j á t s z a n i Napóleont, vagyis többé-kevésbé sikerültén utá­
nozni őt. És ugyanez vonatkozik a krokodilusra is... A fantomatikában megtörténhet, hogy egy
fűzfapoéta, mint már említettük, megkapja a Nobel-díjat, s az egész világ - természetesen csak a
fantomatikus víziójában - a lába elé vetheti magát, magasztalhatja csodálatos költeményeiért, ő
azonban ezeket a költeményeket még a víziója közben sem képes megírni, legfeljebb, elfogadhatja,
hogy a fiókjába kerüljenek...
Megjegyezni kívánjuk: minél távolabb esik valakinek a saját jellemétől és korától az általa meg­
testesíteni kívánt alak egyéni alkata és történelmi kora, annál mesterkéltebb, naivabb, sőt primití­
vebb lesz a viselkedése a fantomatikus cselekmény során. Mert ahhoz, hogy valaki megkoronáztassa
magát vagy pápai követeket fogadjon, ismernie kell az egész udvari szertartásrendet; a fantomatizá-
tor által megalkotott személyek tehetnek úgy, mintha nem tudnának a Nemzeti Bank hermelin­
palástba bújtatott tisztviselőjének bárgyú viselkedéséről, tehát ezek miatt a balfogások miatt az ön­
kielégülésén csorba nem esik, ámde az is kiderül mindebből, hogy milyen átlátszóan triviális, egy­
ügyű ez az egész szituáció. Ezért bajos elképzelni, hogy a fantomatika teljes értékű művészetté vál­
hat. Először is nem lehet forgatókönyvet írni hozzá, legfeljebb csak a szituációk keretvázlatait;
másodszor pedig a művészetben meghatározottak a jellemek, vagyis az alakoknak eleve megadott
jellemük van, ámde a Fantomata Műintézet kliensének megvan a maga saját egyénisége, és nem

* Semmi sincs az értelemben, ami előbb ne lett volna meg az érzetekben. - Szerk.
* * Az idegben. - Szerk.

184
lesz képes a forgatókönyv által előírt szerepét eljátszani, mivelhogy nem hivatásos színész. Mind­
ezek folytán a fantomatika mégiscsak mindenekelőtt a szórakozás egyik fajtája lehet. Holmi „Szu-
per-Cookká” , vagy „Szuper-IBUSZ” irodává válhat, mely mindenféle lehető és lehetetlen utazásokat
szervez a világegyetembe, mi több, hatalmas területen igen értékes alkalmazásaira is módot lehet
találni, ámde ezeknek semmi közük sincs sem a művészethez, sem pedig a szórakozáshoz.
A fantomatika segítségével a legmagasabb szinten reális gyakorló- és oktatószituációkat lehet
megteremteni; tehát az oktatás és vizsgáztatás eszközévé lehet tenni a legkülönfélébb foglalkozási
ágakban: orvosok, pilóták, mérnökök stb. képzésében anélkül, hogy fennforogna a repülőkataszt­
rófa, az orvosi műhiba vagy a téves számítás és konstrukció okozta házösszeomlás veszélye. Ráadá­
sul lehetővé teszi a pszichológiai reagálás kutatását, ezért különösen értékes lesz az űrrepülő-jelöl­
tek kiválasztásában stb. A fantomatikai színjáték álcázási módszere olyan helyzetek megteremtését
teszi lehetővé, amelyek közt a vizsgált egyén nem fogja tudni, vajon valóban a Hold felé repül-e,
vagy csupán úgy tűnik, hogy oda repül. Az ilyen álcázás elengedhetetlen, mert feltétlenül azt kell
megismerni h i t e l e s e n , hogy az ember hogyan reagál egy valódi útibaleset körülményei közt,
és nem az imitált balesetben való viselkedése az érdekes, amikor bárki könnyen fitogtathatja a bá­
torságát.
A „fantomatikai tesztek” lehetővé teszik a pszichológusoknak, hogy jobban megismerjék az
emberek különféle reagálását széles területen, hogy feltárják a pánikkeletkezés mechanizmusát stb.
Lehetővé teszik a gyors selejtező válogatást a különféle tanulmányokra és foglalkozásokra jelentke­
zők között. Pótolhatatlannak bizonyulhat a fantomatika mindazoknak, akiket a körülmények
(tudományos sarkkutató állomáson, Űrrepülés közben, űrállomáson való tartózkodás alatt vagy
éppen a csillagok hasznosításakor) viszonylag szűk, zárt térben hosszú magányosságra kényszerí­
tenek. A fantomatika segítségével egy-egy csillag felé vezető út hosszú éveit olyan normális fogla­
latoskodás töltheti ki, amivel a személyzet tagjai a Földön is foglalkoznának, a földi tengereken és
kontinenseken való vándorlás esztendeivé vagy éppen a tanulás esztendeivé válhatnak, hiszen a
fantomatikai „foglalkozásokban” kiváló professzorok előadásait is hallgathatják majd. Igazi áldás
lesz a fantomatika a világtalanoknak (kivéve azokat, akik központi idegrendszeres vakságban
szenvednek, az agykéreg látóközpontjának sérülése folytán vakok), mert a vizuális élmények egész
hatalmas világát nyitja meg számukra. Hasonló áldása lesz a szenvedőknek, betegeknek, lábado­
zóknak stb. stb. És az öregeknek is, akik újra át szeretnék élni ifjúságukat - millióknak és milliók­
nak; vagyis, amint mindebből kitűnik, lehet, hogy a fantomatika szórakoztató funkciója egészen
mellékes lesz csak.
Kétségtelen, hogy a fantomatika nem fog mindenkinek tetszeni, lesznek, akiknek rossz vélemé­
nyük lesz róla. Feltűnnek ádáz ellenfeleinek csoportjai, a valódiság bálványozói, akik megvetik
majd a vágyak teljesülésének azt az azonnali lehetőségét, amelyet a fantomatika nyújt az embernek.
Hiszem azonban, hogy józan kompromisszumokra kerül majd sor, hiszen végül is minden civilizá­
ció az élet megkönnyítését jelenti, s a haladás nagymértékben az ilyen könnyítések körének kiszé­
lesítéséből áll. Nyilvánvaló, hogy a fantomatika súlyos veszedelemmé, társadalmi csapássá is vál­
hat, ámde ez a lehetőség a technika minden vívmányára vonatkozóan fennáll, ha nem is mind­
egyiknél egyenlő mértékben. Köztudomású, mennyivel kevésbé veszedelmes a gőzgéptechnika és
az elektrotechnika gyümölcseivel való visszaélés, mint az, ha az atomtechnikával élnek vissza. Ez
azonban már a társadalmi rendszerek és az uralkodó politikai viszonyok problémaköre, és sem a
fantomatikához, sem pedig a technikának bármely más ágához nincs semmi köze.

185
C E RE B ROM ATI KA

Lehetséges-e a normális, tehát a biológiailag kialakult kommunikációs csatornákat megkerülve

hatni az agyfolyamatokra, tehát a tudatállapotra? Kétségkívül lehetséges, hiszen a gyógyszervegyé­
szet ma már nagyszámú olyan szert kínál, amelyek részint különféle módon serkentik, részint meg­
fékezik az agytevékenységet, sőt olyanok is akadnak, amelyekkel az agy tevékenységét egy bizonyos,
meghatározott mederbe lehet terelni. így pl. sok hallucinogén anyag specifikusan hat: egyesek inkább
látomásokat idéznek elő, mások viszont csupán a stupor, a tompultság vagy a teljes kielégültség
meghatározatlan állapotait. De vajon lehetséges volna-e szándékainknak megfelelően f o r m á l ­
n i , a l a k í t a n i ezeket az agyfolyamatokat? Vajon röviden szólva, lehet-e Mr. Smith agyát
úgy „átalakítani”, hogy legalább időlegesen „valódi” Bonaparte Napóleonná legyen, vagy a való
életben zseniális zenei tehetségről tegyen tanúságot, vagy esetleg meggyőződéses, feltétlenül hivő
tűzimádóvá váljék?
Itt mindenekelőtt határozottan el kell határolni egymástól bizonyos dolgokat. Először is a fen­
tebb említett „átdolgozások” egymástól rendkívül különböző természetű dolgokat jelölhetnek.
Mindegyikük az agy neuronhálózatának dinamikus struktúrájában bekövetkezett változást képvi­
seli, ezért nevezzük valamennyit együtt közös névvel cerebromatikának. A fantomatika „hamis
információt” ad át az agynak, a cerebromatika magát az agyat „hamisítja meg”, „alakítja át” .
Továbbá más dolog egy m e g a d o t t személyiséget egy tulajdonság bevezetésével gazdagítani,
pl. zenei tehetséggel (ami kétségtelenül változtat a személyiségen, de azért mégis úgy számítható,
hogy ugyanaz marad, aki volt, csak éppen egy kissé módosultán), és egészen más Mr. Smithből
Napóleont faragni.
Nos, addig nyújtózzunk, amíg a takarónk ér. Ilyen értelemben az agy bizonyos részeinek (pl. a
homloklebenynek) funkcionális kikapcsolása a felnőtt embert infantilissá teheti. Ennek az ember­
nek a reagálásai hasonlóvá válnak a kisgyermekek reagálására, a gyermek intellektuális korlátozott­
ságával és érzelmi ingatagságával egyetemben. Meg is lehet szűntetni a fali központok fékező hatá­
sát, ami az egyénből agresszivitás-kitörést vált ki (ezt teszi az alkohol, különösen olyanok esetében,
akik hajlamosak az agresszivitásra). Egyrészt tehát a neuronhálózatnak az adott személyiségre jel­
lemző aktivitását bizonyos határok közt szabályozni és korlátozni lehet. Másrészt azonban a pszi­
chikumhoz nem lehet olyan tulajdonságokat hozzáadni - a szó szoros értelme szerint -, amelyek
abból hiányoznak. A felnőtt is volt gyerek, homloklebenyei akkor még velőhüvelytelen idegrostok­
ból álltak, ez magyarázza meg némileg a körülbelüli hasonlóságot a gyermek és az olyan beteg
között, akinek homloklebenye funkcionálisan nem működik. Éppen ezért a felnőtt ember gyermekké
változhat, bár nem teljesen, mert agyának többi része megmarad „nem-gyermeknek” , és olyan
mennyiségű emléke és tapasztalata van, ami a gyermeknek nem lehet. „El lehet távolítani a féket”
az egyik vagy másik működési ösztönről, s ezzel a normális ember telhetetlen falánkká, erotomá-
niássá stb. tehető. Ily módon tehát arra lehet kényszeríteni az ember egyéniségét, hogy eltérjen
normális állapotától, eredeti irányától - de ennél többre nem. Ilyen beavatkozásokkal Mr. Smith­
ből sohasem lehet Napóleont faragni.
Itt kénytelenek vagyunk kis kitérőt tenni. Hiszen kijelentettük, hogy a „bemenetek” és a „ki­
menetek” állapotai nem határozzák meg egyértelműen a tudat állapotait, ami, ha másból nem, hát
abból is látható, hogy azonos környezetben különféle világnézetek jöhetnek létre, mivelhogy ugyan­
azt az információt különféleképpen lehet értelmezni. Ebből azonban nem vonhatjuk le azt a követ­
keztetést, hogy a tudat független a beléje érkező információ tartalmától. Egy leegyszerűsített példa:

186
ha valaki hisz abban, hogy „az emberek jók” , mi pedig - akár fantomatikai látványosságokkal, akár
az események megfelelő elrendezésével, huzamos időn át szüntelenül hitványnak és aljasnak mutat­
juk be az embereket, akkor a szóban forgó személynek az emberi nemességbe vetett hite megrendül­
het. Ilyen módon a periferikus fantomatika is oda hathat megfelelő eszközökkel, hogy a vélemé­
nyek megváltozzanak, még olyan véleményeket is megváltoztathat, amelyek már szilárdan meg­
gyökeresedtek. Minél több tapasztalattal rendelkezik valaki, annál nehezebb ilyen megváltozását
előidézni. Különösen nehéz megingatni a metafizikai meggyőződést, tekintettel a már említett saját­
ságokra, hogy képes az információt vele ellentétes struktúrákkal blokkolni.
Más a helyzet a közvetett cerebromatikus „lélekformálással”, amikor is a pszichikai folyamatokra
idegalapjuk modellezése és nem az afferens idegek útján hatnak.
Az agy nem egyöntetű, és nem is oszthatatlan. Nagyszámú, egymással összefüggésben, kapcsolat­
ban álló „alrendszere van” , s mi több, ezek a kapcsolatok fiziológiailag változékonyak, ti. az agy­
nak nem mindig ugyanazok a részei szolgálnak a más részeiből érkező ingerületek „bemenetéül”
vagy fordítva. A neuronhálózat univerzális hajlékonysága és modellalkotó dinamikája éppen azon
alapul, hogy megvan benne a képesség az össze- és szétkapcsolódásra, ennek eredményeként az ilyen
kombinációk útján különféle alrendszerek jönnek létre. Aki tud kerékpározni, az készenlétben tar­
togat olyan „kidolgozott” kapcsolatokat, amelyek cselekvéseinek egészébe automatikusan „beugra­
nak”, valahányszor biciklire ül. Hogy valakit szokatlan módon, vagyis a meghatározott gyakorlás
nélkül, pusztán magának a megfelelő információnak közvetlenül az agyába való bevezetése útján
tanítsanak meg kerékpározni - ez bizony még elméletben sem egyszerű feladat.
Az ilyen feladat megoldásához két módszert lehet használni. Az első a „genetikus” : a kerékpározás
képességét (vagy a Korán szövegének ismeretét, vagy a műugrás művészetét stb.) vele születővé
kell tenni, vagyis be kell programozni már annak a petesejtnek a genotípusába, amelyből az adott
egyed agyastul kifejlődik. Ezen az úton el lehet jutni egy olyan helyzetbe, amelyben tulajdonképpen
már semmit sem kell tanulni, hiszen az egész elméleti és gyakorlati tudás még a magzati fejlődés
előtt „bevezetődött” a kromoszómákba, és ilyen módon öröklődővé vált. Meg kell azonban mon­
dani, hogy ez az eljárás megkövetelné a genotípusos információk mennyiségének jelentős növelé­
sét és a sejtmag struktúráinak lényegesen bonyolultabbá válását stb. Az sem tekinthető lehetetlen­
nek, hogy a genotípus a kiegészítő információt csak addig tudná magába fogadni, amíg az bizo­
nyos határt nem halad túl, erre vonatkozóan semmit sem tudunk, de azért ilyen lehetőséget is szá­
mításba kell vennünk. Ha valóban így van, akkor a genotípus tökéletesítését olyan egyéni tulajdon­
ságokra kell korlátozni, amelyek legalább m e g k ö n n y í t i k a megtanulandó elsajátítását, ha
már nem tudják teljes egészében helyettesíteni a tanulást. Kétségtelenül nagy eredmény lenne, ha
az emberi tudás teljes egészét öröklődővé lehetne tenni, ha az újszülött tizenegynéhány nyelv meg
a teljes kvantumelmélet ismeretének birtokában jönne a világra... S ennek egyáltalán nem azt kellene
jelentenie, hogy azon nyomban beszélni kezdene is „az emberek és az angyalok nyelvén” , vagy hogy
bölcsőjében előadást tartana a spinről vagy a kvadrupolus momentumról, * az említett ismeretek az
évek során maguktól fejlődnének ki az agyában, együtt a szervezetének kifejlődésével, amely érése
során különböző változásokon megy át.
S ez megint olyan világ képét vetíti elénk, ahol a gyermekeket „beprogramozzák” , mégpedig
úgy, hogy az öröklött (vagy helyesebben az eleve megkomponált és a petesejt kromoszómáiba rög-

* A kvadrupolus négypólust jelent, vagyis egymástól egyenlő távolságra elhelyezkedő, egyenlő értékű, de páronként
ellentétes előjelű négy töltés együttesét. - Szerk.

187
zített) képességekkel és tudással együtt járjon az a hajlam is, hogy azt tegyék, amihez az örökölt
képesség és tudás megadja a lehetőséget, vagyis azzá legyenek, amivé elrendeltettek (ez a világ egy
kissé hasonlítana arra, amelyet Huxley ír le). Persze ezen a téren is lehetséges volna mindenféle
visszaélés és olyan törekvés, hogy „különféle minőségű embertípusokat termeljenek ki”, tehát
„felsőbbrendű” és „alacsonyabb rendű” szellemiségekkel bírókat. Ez lehetséges, de éppen ennyire
lehetséges volna Földünk egész légkörét úgy megmérgezni, hogy a bioszférája néhány óra leforgása
alatt elpusztuljon. Tudjuk, sok olyan lehetséges dolog van, ami aztán mégsem valósul meg. Egy-egy
új technológiai forradalom kezdeti stádiumában, vagy amikor már „megsejthetővé” válik a közeledő
forradalom, felbukkannak az új technika eredményeinek fetisizálására irányuló tendenciák, az olyan
feltételezések, hogy ettől kezdve éppen ez az újdonság határozza meg teljes egészében az emberi
tevékenységet. így volt ez a múltban, és így volt nem is olyan régen az atomkutatással (amikor is
úgy vélték, hogy néhány év alatt a villamos erőműveket és a kazánokat szinte kivétel nélkül min­
denütt fel fogják váltani az atomreaktorok). A jövőnek ilyen hipertrofikusan lineáris elképzelése
rendszerint eltér a valóságtól. Az öröklődés programozásával is lehetséges éppen olyan értelmesen,
mint amilyen mértékletesen foglalkozni, a felsőbb matematikának velünk születő ismerete teljes
mértékben összefér az emberi méltósággal.
A másik cerebromatikai módszer a már érett emberi agy átalakítását jelenti. Az előbbiekben
inkább a tudományos információ programozásáról beszéltünk, mint az egyéniség formálásáról;
magától értetődik, hogy genetikusán (kromoszómálisan) sokkal könnyebb egy bizonyos egyéniség­
típus modellezése, mint egy bizonyos tudásé. A genotípusban foglalt információ mennyisége ugyanis
elvileg nem sokat változik, attól függően, vajon hepciáskodónak avagy hidegvérűnek „tervezzük-e
be” a leendő Mr. Smitht. Ami a cerebromatikát illeti, a neuronhálózatra való megfelelő hatással
egy érett egyéniséget átalakítani, vagy az agyába eljuttatni a belőle hiányzó tudást, az ilyen pró­
bálkozás a látszat ellenére mindkét esetben igen nehéz feladat, több nehézséget rejt magában, mint
a „genetikus embrionális”-módszer. Könnyebb jó előre programozni a fejlődést, mint lényeges mér­
tékben átalakítani egy már teljesen kialakult rendszer dinamikáját.
A nehézség kétoldalú: technikai és ontológiai.* Nehéz dolog a neuronhálózatba bevezetni a
kerékpározni tudás információját. És nagyon nehéz „hirtelen” „meggazdagítani” a negyvenesz­
tendős Mr. Smitht „matematikai” tehetséggel. Az ilyesmihez mind sebészi, mind kibernetikai mód­
szerekre egyaránt szükség volna, valahogy fel kellene nyitni a záródott neuroníveket, áramköröket
(idegeket), hogy biológiai vagy elektronikus, vagy valamiféle egyéb „betéteket” kapcsoljunk belé­
jük. Technikailag az ilyesmi a legnagyobb mértékben hálátlan feladat lenne. Át kellene kapcsolni,
ha nem is milliárdnyi, de legalábbis többször tízmillió csatlakozást. És jóllehet Lorente de Nó szerint
az agykéregben nincs több, mint 10 000 olyan főbb (nagy) neuronkör, amelyben impulzusok kerin­
genek, mégis attól kell tartanunk, hogy minden neuronkörnek, neuronpályának m i n t e g é s z ­
n e k , meghatározott szerepe van (úgy is, mint a gondolkodás szubsztrátumának, és úgy is, mint
funkcionális elemnek), éppenséggel mint sértetlen egésznek van szerepe. így hát az áramkör szétkap­
csolása, és valami betétnek a „belekapcsolása” szubjektívan és objektívan is teljesen elpusztítaná
ennek a láncnak elsődleges szerepét, és közel sem jelentené csupán e szerepnek „szabályozó-infor­
mációs” kiszélesítését.
De talán elég is már ezekből a részletekből, hiszen úgyis a háttérbe, sőt a háttér hátterébe szorul-

* Nem túlságosan világos, hogy a szerző a továbbiakban miért nevezi ezt a kérdést ontológiainak. Nyilván az
„ontológia” terminust összekapcsolja a személyiség létezésével. - Szerk.

188
nak ahhoz az ontológiai problémakörhöz képest, amelyet az ilyen műtétek szülnek. Ha egy dinamót
centrifugálszivattyúvá akarunk átalakítani, akkor annyi alkatrészét kell leszerelnünk, és annyi új
alkatrészt kell beszerelni, az egészet oly mértékben kell átalakítanunk, hogy az összeszerelt szi­
vattyú már nem tekinthető egy „volt dinamónak”, csak egyszerűen egy szivattyú, és semmi több.
Hasonló módon azok az „átdolgozások”, amelyek révén Mr. Smithnek Napóleonná vagy Newtonná
kellene válnia, végső soron egy teljesen új egyéniség megjelenéséhez vezethetnek, mely az eredeti­
hez csak oly lazán kapcsolódik, hogy a történtek lényegét tekintve, az ügyet gyilkosságnak lehet
minősíteni. Hiszen az adott esetben megsemmisítettünk egy embert, és annak az embernek a képé­
ben egy újat hoztunk létre. S ráadásul a fokozatok egyébként is viszonylagosak, és nem is lehetne
pontos határvonalat húzni a „gyilkos-cerebromatika” meg ,,a személyiséget megőrző, csupán né­
hány vonását átalakító cerebromatika” között. Az olyan brutális műtét, mint a homloklebeny rost­
jainak átmetszése, (lobotomia), lényegesen megváltoztatja a jellemet, az egyéniséget, az ösztönöket
és az érzelmeket. Ezért a lobotomiát több országban (köztük Lengyelországban is) eltiltották.
Az ilyen operációk annál is veszélyesebbek, mivel a megoperált személy szubjektívan rendszerint
nincs tisztában a pszichikumában végbement változásokkal. Bár az is igaz - tegyük hozzá vigaszta­
lásul -, hogy jelenlegi ismereteink éppen ilyen csonkító műtétekből származnak.
De hát vajon lehetséges-e olyan „kiegészítést” létrehozni, amelyet mint a „zenei tehetség” hor­
dozóját „bekapcsolhatunk” Mr. Smith agyába, s amely csak gazdagítja, de nem semmisíti meg Mr.
Smith személyiségét? Erre a kérdésre nem adható kategorikus és egyetemleges felelet. A kérdésnek
nincs általános érvényű megoldása. Legnehezebb az operáció kritériumait megszabni: mert ha a
cerebromatikus azt ígéri is, hogy „óvatosan” fog eljárni, akkor is olyan helyzetben van, mint az az
ember, aki egy szalmakazalból csak néhány szálat vesz el egyszerre. Egy-egy művelet után a meg­
fogyatkozás mikroszkopikusan kicsiny ugyan, egy idő múlva azonban a kazal megszűnik létezni.
És ki tudná megmondani, hogy ez mikor következett be? Ezért, az a cerebromatikus, aki azt vállalja,
hogy Smitht apró lépésekben „alakítja át” Beethovenné, nem kevésbé veszedelmes, mint az a
másik, aki ugyanezt a változást egy csapásra akarja előidézni.
Az előbbiekben leegyszerűsítettük a kérdés technikai oldalát, pedig az agy különböző részeinek
a személyiség kialakításában játszott szerepe nem is egyforma. A pontosan lokalizálható központok
(agykéreg-analizátorok) - pl. a látó- vagy hallómező - befolyása a személyiség konstitúciójára egé­
szen minimális. Ezzel szemben az apró supraorbital is tekervények, valamint a talamusz magjai
e tekintetben sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint az agy többi része. Mindez azonban nem befo­
lyásolja lényegileg következtetéseinket. Az etika, és nem mindenféle „materiális probléma” paran­
csolja nekünk, hogy vessük el a „lélekátalakítások” eszméjét, az olyan átalakításokét, amelyeknek
során egy adott, bár tökéletesen buta személyiségnek tán roppant kedves és igen tehetséges, de
m á s egyéniséggé kellene átváltoznia. A „lélek technológiája” , akár mai, akár jövőbeli alakjában
itt a szubjektív egyéni lét páratlan, megismételhetetlen voltának problémájába ütközik. Megismétel­
hetetlen, nem abban az értelemben, hogy titokzatos, kideríthetetlen jelenség, hanem csupán abban
az értelemben az, ahogy egy bonyolult rendszer dinamikus pályái páratlanok. Annak meghatározá­
sa, hogy e pályáknak milyen eltéréseit kell a személyiség teljes megváltozásának tekinteni, és hogy
melyek számítanak csupán a személyiség olyan „korrekciójának” , amely létezésének folyamatossá­
gát nem pusztítja el - ilyesminek a meghatározása csak önkényes, teljesen relatív lehet. Más szóval:
a „cerebromatika” észrevétlenül ölhet embert, hiszen a bűncselekményt nyilvánvalóvá tevő tárgyi
bizonyíték, a holttest helyett - egy másik ember keletkezik. Magát a „gyilkosságot” tetszés szerinti

189
számú, sok szakaszra lehet felbontani, amely körülmény csak még inkább megnehezíti az ilyen prak­
tikák felfedezését, és a bűnösség megállapítását is.
S ezzel már meg is indokoltuk, hogy milyen okosan jár el Mr. Smith, ha nem kívánja azt, hogy
„alakítsák át” Casanovává vagy híres feltalálóvá: hiszen az eredmény az lenne, hogy a világ egy
rendkívüli emberhez jut, de Mr. Smith elveszíti azt, amihez a legjobban kell ragaszkodnia: önmagát. *
De hiszen azt is mondhatjuk, hogy az emberi élet, a születésétől kezdve az érettségen át nem egyéb,
mint egymást sorozatosan felváltó személyiségek szakadatlan „elhalása” , a kétéves tökmagé, a
hatéves kópéé, a tizenkét éves suttyóé stb., egészen a rájuk alig hasonlító felnőtt ember személyisé­
géig. És ha valaki olyan pszichikai átalakítást kívánna magán végrehajtatni, amely a társadalmat
értékesebb egyénnel gazdagítaná, mint amilyen a jelölt jelenleg, akkor vajon miért kellene ebben
megakadályozni ?
Annyi bizonyos, könnyű elképzelni olyan civilizációt, amelyben a cerebromatikai műtétek meg­
engedettek, valamint olyat is, amelyben a gonosztevőket kényszer „személyiség-összetörő” cerebro­
matikai operáció elvégeztetésére ítélik. Határozottan ki kell azonban mondani, hogy ezek a folya­
matok a személyiségre nézve pusztító folyamatok, az egyik személyiségből egy másik személyiséggé
való „átalakítás” nem képzelhető el sem megfordítható, sem pedig megfordíthatatlan folyamatnak,
mivelhogy az ilyen metamorfózisok között az egyén létezésének megszűnésével egyenértékű pszi­
chikai pusztulás zajlik le. Az ember tehát vagy önmaga lehet, vagy senki - két kivétellel, amelyről
külön fogunk szólni.**

TELETAXIA ÉS FANTOPLIKÁCIÓ

Az a kategorikus kijelentés, amellyel előző fejezetünket zártuk - hogy az ember vagy önmaga lehet,
vagy senki -, nem mond ellent a fantomatika potenciális lehetőségeinek. Tudjuk már, hogy Mr.
Smith, aki a Fantomata Műintézetben Nelson életét „éli át”, csupán megjátssza, vagyis utánozza
a hírneves tengernagyot. Csak kivételes naivitással hihetné azt, hogy ő valóban eme kiváló történelmi
személyiség. Persze, ha elég sokáig élne a fantomatizált világban, akkor az a körülmény, hogy admi-
rálisi parancsait ellentmondás nélkül teljesítik, végül bizonyára hatással lenne a lelkivilágára, és attól
lehetne tartani, hogy irodájába visszatérve, kiadná a parancsot - valószínűleg merő szórakozottság­
ból -, hogy a főkönyvelőt akasszák fel az előárboc vitorlarúdjára. Ha viszont holmi kisgyerek vagy
kamasz kerülne a fantomatizált világba, az annyira beleélné magát a helyzetbe, hogy csak a legna­
gyobb nehézségek leküzdése árán tudna a közönséges világba visszatérni. Vagy, ki tudja, talán egyál­
talán képtelen volna rá. Bizonyos, hogy egy újszülött, akit életének legelső hete óta „barlanglátomás-

* Hogy egy adott műveletben a Tj időpontban bekövetkezett a teljes „személyiség elpusztítás” , és egy másik, T 2
időpontban az előbbi személyiség helyébe új személyiség lépett - kísérletileg nem ellenőrizhető. Ez ugyanis egy folyama­
tos eerebromatikus „irányváltoztatás” , és minthogy az elsődleges személy iség meggyilkolását felfedezni nem lehet,
ezért az effajta műtéteket egy általában meg kell tiltani. Az apró „korrekciók” valószínűleg nem vezetnének személyiség
elpusztítására, de - akárcsak a kopasz ember paradoxonában - nem lehet tudni, hogy az ártatlan javítgatások szituációja
mikor alakul át gyilkossági szituációvá.
** Az előző személyiség tapasztalatainak és emlékeinek teljes egészét át lehet „telepíteni” az új személyiségbe,
vagyis a mesterségesen kialakítottba. Ez látszólag biztosítja a létezés kontinuus voltát, ámde a korábbi visszaemlékezések
az új személyiségben „nem tapadnak meg”. Azzal egyébként tisztában vagyok, hogy álláspontom kategorikus volta
e kérdésben vitatható.

190
bán” fantomatizálva él, vademberré nő fel, és akkor már szó sem lehetne arról, hogy visszatérjen
a civilizációba. S ezt nem azért mondom, hogy paradoxonokkal szórakoztassam az olvasót, vagy tré­
fáljak, hanem azért, hogy megmutassam: a személyiség nem valami feltétlen és megváltoztathatatlan
adottság, a fantomatika pedig a közönséges ébren álmodás megfelelője, legfeljebb egy kissé színesebb
és háromdimenziós megfelelője. Illuzórikus voltát a fantomatizált ember kizárólag úgy állapíthatja
meg, ha összehasonlítja a valósággal. A huzamos fantomatizálás természetesen lehetetlenné teszi
az ilyenfajta értékelést, és elkerülhetetlenül oly stabilis megváltoztatásokat idéz elő, amilyenek az
egyén valódi életében sohasem következnének be. Ez egyébként nem más, mint az adott környezet­
hez és időhöz való alkalmazkodás általános kérdésének speciális esete.
Említettük, hogy az igazi nehézséget a fantoinatikai látomásnak az a sajátossága jelenti, hogy nem
valódi, és biotechnikai eszközökkel végrehajtott menekülést jelent a valóságtól. A kibernetika két
olyan módszert ajánl, amellyel az élmények eme hitelességnélküli voltát le lehet küzdeni. Nevezzük
ezeket a módozatokat (mert valamilyen nevet csak kell adni nekik) teletaxiának és fantoplikációnak.
A teletaxia nem „rövidzárlat”, ez esetben az embert nem egy valóságutánzó s őt a világtól izoláló
géphez kapcsolják hozzá, hanem olyan géphez, amely csak közbenső láncszem az ember és a reális
világ között. A „teletaktor” prototípusa pl. a csillagászati távcső vagy egy tv-vevőkészülék. Ezek
a prototípusok azonban szörnyen kezdetlegesek. A teletaxia lehetővé teszi az embernek tetszés
szerint kiválasztott reális helyzetbe való olyan bekapcsolását, hogy úgy érezze, mintha valóban ab­
ban a helyzetben volna. Technikailag ez a probléma különféle módokon oldható meg. Megépíthetik
pl. az embernek pontos modelljét, s annak minden receptora (a látó-, a halló-, a szagló-, az egyensúly-,
a tapintóreceptor stb.) megfelelő módon hozzákapcsolódik az ember szenzorikus pályáihoz, az érző­
idegekhez, és ugyanez történik valamennyi mozgatóidegével is. Az „agyhoz kapcsolt” alteregó, illet­
ve „távoli hasonmás” tartózkodhat pl. egy tűzhányó kráterében, a Csomolungma csúcsán, vagy a
Föld körüli kozmikus térben, vagy baráti beszélgetést folytathat éppen Londonban, mialatt az őt
vezérlő ember maga, Varsóban tartózkodik. Kétségtelen, hogy a hírközlő jelzések - az adott esetben
a rádiójelek - terjedési sebességének véges volta nem engedi meg, hogy az ilyen alteregó túlságosan
messzire távolodjék el attól az embertől, aki irányítja. Már a Hold felszínén végzett séta során is hatá­
rozottan érződik a reakciók késése, mert a jelnek kb. egy másodpercre van szüksége ahhoz, hogy
elérje a Holdat, és ugyanannyi időt vesz igénybe a visszafelé vezető útja. így hát gyakorlatban a „tá­
voli hasonmást” irányító személy attól nem lehet távolabb, mint néhány ezer vagy legfeljebb tízegy­
néhány ezer kilométer távolságra. Az illúzió, hogy a Holdon vagy egy tűzhányó belsejében vagyunk,
tökéletes és teljesen veszélytelen lesz, hiszen az, hogy az alteregót elpusztítja egy katasztrófa, pl. egy
kőlavina, a hozzákapcsolt ember számára csak a közvetítés hirtelen végeszakadását jelenti, de épsé­
gét, egészségét semmiképp sem fenyegeti. Az ilyen távközlési rendszer nyilván különösen hasznos
lesz az égitestek kutatásában, és alkalmazásra találhat számos olyan szituációban, amelynek semmi
köze a szórakozáshoz. Külsőleg az alteregó persze nem kell, hogy hasonlítson a vezérlőjéhez,
sőt az ilyen hasonlatosság a világegyetem kutatása során teljesen fölösleges: csupán bizonyos „tele-
taxiai turisztika” esetében lehet kívánatos, amikor az illúziót teljessé kell tenni. Mert ellenkező eset­
ben az ember ugyan látni fogja a holdfelszín napszítta fehér szikláit, és érezni fogja a talpa alatt a kö­
veit, de ha kezét a szeméhez emeli, akkor természetesen a távoli hasonmás végtagját látja, s a tükör­
ben sem önmagát látná, hanem az automatát, a robot-alteregót, ami bizony sok emberre kellemetle­
nül hatna, hiszen ilyen módon nem csupán egy másik helyzetbe kerülne át az ember, hanem úgy
érezné: korábbi tartózkodási helyével együtt tán a tulajdon testét is elvesztette.
A teletaxiától már nem hosszú az út a fantoplikációhoz, amely egyszerűen azt jelenti, hogy az egyik

191
személy idegpályáihoz hozzákapcsolják egy másik személy azonos pályáit, ennek az operációnak
eredményeként egy megfelelően berendezett Fantoplikációs Műintézetben (egy fantoplikátorban)
egyszerre akár ezer ember „vehet részt” egy maratoni futásban, a versenyző' szemével láthatja az
eseményeket, úgy érezheti annak mozdulatait, mintha csak a sajátjai lennének - egyszóval a saját
benyomásai messzemenően azonosulnak annak élményeivel. Az elnevezést azért választottam, mert
az érzéseknek ilyen közvetítésében egyszerre tetszés szerinti számú személy vehet részt (ezért fantop-
1i k á c i ó ). Ennél a módszernél azonban az információátadás csak e g y i r á n y ú , minthogy a
futóhoz „kapcsolt” személyek nem irányíthatják egyidejűleg mozdulataikkal a futót. Az eljárás alap­
elve már ismeretes. Az űrhajósok testének különböző pontjaira rögzített mikroadók éppen ily módon
közvetítik a Földön tartózkodó tudósoknak az információkat arról, ami az űrhajós szívében, kerin­
gési rendszerében stb. lejátszódik. Hasonló problémákkal foglalkozik a bionikának nevezett új
tudományág. Az élő szervezetek bizonyos receptorainak munkáját igyekszik technikai eszközökkel
utánozni, meg arra, hogy az agyat és az idegeket közvetlenül odahangolja a végrehajtó mechanizmus­
hoz, kihagyva egyes normális láncszemeket, pl. a kezet. Említettük, hogy az egyik személyiségből a
másikba való átalakulás lehetetlen - két kivétellel. Persze sem a teletaxia, sem a fantoplikáció nem
tartoznak ezek közé, hiszen ezek csupán az agy meghatározott információforráshoz való bekapcsolá­
sának két különböző módszerét képviselik. Minket viszont mindenekelőtt az érdekel, milyen lehető­
ségei vannak annak, hogy egy agyat összekapcsoljanak egy másik aggyal, továbbá, hogy az ilyen pro­
cedúra milyen további esetleges következménnyel járhat, vagyis az egyik tudatnak a másik tudatba
való „átugrása”, vagy méginkább két, esetleg több ember pszichikumának egyetlen tömbbe való egye­
sítése, vagy végül, az a kérdés, hogy lehetséges-e az individuum tudatának olyan átalakulása, amely
nem jelenti egyúttal személyiségének megszűnését. Ha elismerjük, hogy a Nemzeti Bank tisztviselője,
a z a bizonyos Mr. Smith, akiről gyermekkora óta tudjuk, hogy ilyen meg ilyen tulajdonságokkal
rendelkezik (amelyek agya neuronhálózatának ilyen meg ilyen dinamikus sajátosságainak felelnek
meg) és a z a személy, aki a megkülönböztethetetlenségig hasonlít rá, de akinek más a természete,
más az érdeklődése s mások a képességei, és aki mégis azt állítja, hogy ő Mr. Smith, és csak éppen egy
műtéten ment át, amelynek során az agyába bizonyos gyengén fejlett szellemi képességeinek felerősí­
tésére „erősítőt montíroztak be” , nos, ha azt ismerjük el, hogy ez a két ember két különböző személy,
akkor egyszeriben értelmét veszti az egész probléma, a reinkarnáció vagy a „szellemi” átmenések,
átalakulások lehetetlenek lesznek, és ennek megfelelően az új Mr. Smithnek, aki úgy képzeli, hogy ő
azonos a régi Mr. Smith banktisztviselővel, arra a következtetésre kell jutnia, hogy ezt csak úgy véli.
Ha viszont, miután végighallgattuk és megállapítottuk, hogy kiválóan őrzi emlékezetében előbbi
életét, egészen a gyermekkorától kezdve, valamint arra is emlékszik, hogy szándékosan vetette magát
alá az operációnak, és végül arra is megvan a képessége, hogy összehasonlítsa saját korábbi (elveszí­
tett) pszichikai vonásait az újakkal - akkor elismerjük, hogy az illető egyazon személy, a probléma
pedig ugyanakkor teljességgel megoldhatóvá válik. íme az első kivételünk: a kiindulási kritériumok­
tól függően - vagy elismerjük, vagy nem ismerjük el a két Mr. Smith azonos voltát (vagyis az operáció
előtti T[ pillanatban levő Mr. Smith, valamint az operáció utáni T2 időpontban levő Mr. Smith azonos
voltát).
A kibernetikának azonban sajnos teljesen korlátozatlanok a lehetőségei. Megjelenik egy ember, aki­
ben régi ismerősünket, Mr. Smitht ismerjük fel. Hosszasan elbeszélgetünk vele, és meggyőződünk
róla, hogy valóban ő az, a mi jó öreg, teljesen változatlan ismerősünk, kitűnően emlékszik,reánk és
saját életére. Hajszálra ugyanaz, aki mindig volt. Ezek után pedig megjelenik valami démoni kiberne­
tikus, és közli velünk, hogy ez az állítólagos Mr. Smith a „valóságban” egészen más ember, akit ő „ala-

192
k/tott át” Mr. Smithszé, megfelelő módon átformálva a testét és az agyát, az utóbbit el is látta Mr.
Smith élettapasztalatainak teljes tárházával, míg maga az eredeti Mr. Smith a fenti operáció (az em­
lék-leltár összeállítása) során sajnos életét vesztette. Sőt kibernetikusunk arra is hajlandó, hogy meg­
vizsgálás céljából rendelkezésünkre bocsássa ismerősünk, az elhunyt Mr. Smith tetemét. Nos, az egész
ügy kriminilisztikai oldala nem is érdekel bennünket annyira, mint az ontológiai aspektusa. Az első
esetben ugyanazt az embert „alakították át” egy másikká, de megőrizte eredeti múltjának emlékeit.
A második esetben egy egészen új személy „imitálja” minden tekintetben Mr. Smitht, pedig „nem
ő az” , mert Mr. Smith már a sírban nyugszik.
Ha a folyamatosság kritériumának a személyiség létezésének s z a k a d a t l a n s á g á t tekintjük,
tekintet nélkül a lezajló átalakulásokra (hivatkozva pl. arra a „fiziológiai átalakulásra” amelynek
során „egy csecsemőből Einstein lett”), akkor az első Mr. Smith (az első példánkban szereplő) az
igazi.
Ha viszont a személyiség v á l t o z a t l a n s á g á t vesszük kritériumnak, akkor a második Mr.
Smith lesz az „igazi” . Az eredetinek ugyanis már „teljesen más az egyénisége”, szeret hegyet mászni,
kaktuszokat termeszt, beiratkozott egy zenei főiskolára, és Oxfordban a fejlődéstanról tartelőadáso­
kat, mialatt a második továbbra is változatlanul banktisztviselő, és „egyáltalán semmiben sem vál­
tozott meg” .
Egyszóval a probléma, hogy az egyén azonos vagy nem azonos - r e l a t í v , megoldása az elfogadott
megkülönböztető kritériumoktól függ. Egy kibernetikailag primitív civilizációnak szerencsére nem
kell törődnie az ilyen paradoxonokkal. Ezzel szemben majd annak a civilizációnak, amely már teljesen
uralja az ¡mitológiát, a fantomológiát (ahogyan most már mondhatjuk: a környéki és a központi
fantomatikát,afantoplikációt, a teletaxiát és a cerebromatikát), és amely teljes hévvel hozzáfogott már
a pantokreációs tevékenységhez, annak a civilizációnak majd meg kell oldania a „személyiség-relati­
vitáselmélet” körébe tartozó problémákat is. E megoldások nem lehetnek abszolút érvényűek, mivel­
hogy abszolút, változatlan kritérium nincs. Ahol a személyiség átalakítása megvalósíthatóvá vált, ott
az egyének identitása k u t a t a n d ó jelenségből d e f i n i á l a n d ó jelenséggé változik át.

SZEMÉLYISÉG ÉS INFORM ÁCIÓ

Tudomásom szerint Norbert Wiener volt az, aki elsőként mondta ki a gondolatot, hogy elméletileg
lehetséges az embert „megtáviratozni” , „távirati úton továbbadni” , emellett ezt a nem mindennapi
hírközlési módszert a kibernetika egyik technika alkalmazásának tekintette csupán. Valóban mi
egyéb is az ember vagy bármely anyagi tárgy, ha nem meghatározott információk összege, amelyet
átkódolva a rádiójelek vagy távirójelek nyelvére, tetszés szerinti távolságra közvetíthetünk? Még azt
is állíthatjuk, .hogy mindaz, ami létezik: információ. Információ a könyv, információ a cserépkorsó,
a festmény és minden pszichikai jelenség is, mert az.emlékezet, a szubjektív létezés folytonosságának
ez az alapja, tulajdonképpen agybeli információfeljegyzés, aminthogy ennek a feljegyzésnek az eltörlő-
dése - egy trauma vagy az agy megbetegedése következtében megsemmisítheti az ember valamennyi
emlékét. Az ¡mitológia, a jelenségnek megfelelő információkészletre támaszkodó felidézése. Magától
értetődően nem állítjuk azt, hogy k i z á r ó l a g o s a n csak az információ létezik. A cserépkorsót
úgy azonosíthatjuk, ha rendelkezésünkre áll a reá vonatkozó információknak (vegyi összetételének,
topológiájának, méreteinek stb.) teljes adattára. Ez a szimbólumokból álló adattár, vagy ha úgy tet­
szik „személyleírás” , annyiban azonos a korsóval, amennyiben az említett leírás felhasználásával újra

193
megalkothatjuk a korsót, mégpedig úgy, hogy - ha eléggé precíz berendezés (pl. egy atomszintetizá­
tor) áll a rendelkezésünkre - az ekként létrehozott „másolat” semmiféle kutatói módszerrel nem lesz
megkülönböztethető az eredetitől. Ha hasonló módon járunk el pl. egy Rembrandt-festménnyel, ez
esetben a „másolat” és az „eredeti” megszokott értelemben vett fogalmai teljesen értelmüket vesztik,
minthogy semmiképp sem lehet majd megkülönböztetni az egyiket a másiktól. Az ilyen típusú eljárás
feltételezi a korsóban, a festményben vagy bármely tárgyban található információ kódolását, és ezt
követően az atomszintetizátorban lezajló dekódolásukat. Közbenső állapot vagyis az a stádium,
amikor az eredeti korsó már nem létezik (mert pl. összetört), hanem csupán az „atom-személyleírása”
áll rendelkezésünkre, anyagilag nézve a dolgokat, természetesen nem azonos az eredeti példánnyal. Az
ilyen leírás papirosra irható, de képviselheti az elektronikus számítógép memóriaegységében őrzött
impulzussorozat is stb., eközben természetesen nyoma sincs bárminemű anyagi hasonlatosságnak e
jelrendszer és a korsó vagy a festmény között. És mégis egyértelmű, kölcsönös megfelelés áll fenn ezen
információtömegjeiéi, valamint az eredeti tárgy között, és éppen ez a megfelelés az, ami lehetővé teszi
a tárgy pontos újrateremtését.
Ha sikerülne atomokból szintetizálnunk Napóleont (azzal a feltétellel, hogy Napóleon „atom-
személyleírása” rendelkezésünkre áll), akkor Napóleon ismét élő ember lesz. Ha pedig elkészítjük bár­
mely ember ilyen személyleírását, és távirat formájában közöljük egy vevőkészülékkel, amelynek be­
rendezése a kapott információ alapján felépíti a szóban forgó egyén testét és agyát, akkor az illető épen,
egészségesen fog kilépni a készülékből.
Egy ilyen elgondolás technikai megvalósíthatóságának kérdése azonban háttérbe szorul a procedú­
ra meghökkentő következményeihez képest. Mi történik akkor, ha az „atom-személyleírást” nem egy­
szer, hanem két ízben továbbítjuk? Ez esetben a vevőkészülékből két azonos ember fog kilépni.
Ha pedig nem vezeték útján, ha nem csupán egy irányba küldjük az információt, hanem rádióhullá­
mon, és a vevőkészülékek a földkerekség több ezer pontján veszik az adást - sőt számos bolygó és
bolygóhold felszínén is -, akkor a „leadott” ember ezeken az összes helyeken meg fog jelenni. Mr.
Smith személyleírását igaz csupán egy ízben adtuk le, de íme Smith a készülékek fülkéjéből kilépve,
egyszerre millió alakban jelenik meg Földünkön és az égben, városokban, hegycsúcsokon, őserdőben
és a Hold krátereiben.
Mindez mindaddig csupán kuriózum, amíg meg nem kérdezzük: hol van hát tulajdonképpen most
már Mr. Smith? Hová vitte el őt magát ez a távirati utazás? Hiszen a vevőkészülékekből kilépő sze­
mélyek ex definitione* tökéletesen azonosak egymással, és valamennyit egyformán Mr. Smithnek
hívják tehát nyilvánvaló, hogy a legalaposabb megvizsgálásuk vagy kihallgatásuk sem hozhat semmi
eredményt, nem magyarázhat meg semmit. Itt tehát, logikailag nézve a dolgot, csak két lehetőség közt
választhatunk: e személyek közül vagy mindegyik Mr. Smith - vagy egyik sem az. Mégis, hogyan
lehetséges az, hogy Mr. Smith egyidejűleg százmillió helyen létezik? Tán a személyisége „megsok­
szorozódott” ? Hogy értsük ezt ? Egy ember elmehet ide vagy amoda, átélhet egy meghatározott hely­
zetet, de adott pillanatban csak egyet élhet át, csak egy szituációban lehet. Ha Mr. Smith az íróasztalá­
nál ül, nem lehet ugyanakkor az Eratosthenes-kráterben, a Venuson, az óceán fenekén és egy nílusi
krokodilus pofája előtt. A táviratilag leadott személyiségek közönséges, normális emberek. Nem lehet
őket valami titokzatos pszichikai kapcsolattal egységes egészként összefogni, ami lehetővé tenné,
hogy egyidejűleg éljék át az említetteket és más hasonló élményeket.
Tegyük fel, hogy az egyik Mr. Smitht, azt, amelyik a Nílus partjára került, elnyelte a krokodilus.

* Meghatározás szerint. - Szerk.

194
Ki halt meg? Smith. És ugyanakkor mégis továbbra is létezik, egyszerre sok-sok helyen? Az összes
Smitheket nem is köti össze egymással semmi egyéb, mint szokatlan hasonlóságuk, ez pedig őszintén
szólva egyáltalában semmiféle kapcsolatukat sem jelenti, akár fizikai, akár pszichikai értelmét tekint­
sük e fogalomnak. Az egypetés ikrek is hasonlóak egymáshoz, ámde pszichikailag függetlenek.
Mindegyikük önálló, teljes személyiség, mindegyikük csak a saját életét, egyszeri sorsát éli át. És ugyan­
ez vonatkozik a sok millió, széttáviratozott Mr. Smithre is. Ezek egymástól különböző, mert egy­
mástól teljesen független pszichikai alanyok milliói.21
Ez a paradoxon megoldhatatlannak látszik. Nem tudunk elképzelni semmiféle olyan kísérletet,
amely lehetővé tenné, hogy megfejtsük: h o 1 található annak a Smithnek a folytatása, akit távírónkon
leadtunk. Ámde próbáljuk meg másfelől megközelíteni a problémát. Létezik az ún. személyiséghasa­
dás, a pszichiátriából jól ismert jelenség. Ez a hasadás ugyan a valóságban sohasem olyan teljes mér­
tékű, mint ahogyan egyes irodalmi alkotásokban elénk tárják, az élőlény agyában azonban lehet olyan
műtétet végezni, amely kettéosztja az agyveló't, s amelynek következtében egy koponyában egyidejűleg
két, egymástól gyakorlatilag független központi idegrendszer fog működni. Azt tudjuk, hogy egy test­
nek lehet néha két feje, hiszen az ilyenfajta torzszülöttek néha a megszületésük után egy ideig még él­
nek is (ilyesmi még emberek esetében is előfordult), és ilyen lényt már különleges műtéttel is sikerült
alkotni (pl. a Szovjetunióban kutyákon hajtottak végre ilyen műtétet).
Egy agynak két önálló és önállóan is működő részre való osztását idegsebészi beavatkozással való­
sították meg pl. majmokon. Ezt a kettéosztást a nagyagyvelő két féltekéjét egymással összekötő kér­
gestestnek lehetőség szerinti legmélyebb átvágásával érik el. Képzeljük el, hogy ilyen műtétet hajtanak
végre Mr. Smithen. A nagyagyvelő féltekék szétválasztását fokozatosan hajtották végre, olyan lassan,
hogy az agyfunkciókban semmiféle váratlan zavar se következhessék be, és hogy a két féltekének,
mialatt egymástól funkcionálisan függetlenekké válnak, idejük legyen az ilyen kegyetlen beavatkozás­
sal feltétlenül együtt járó sokk után teljes mértékben helyreállítani a funkcióikat. Egy bizonyos idő
múltán Mr. Smith fejében már két, egymástól működésileg független agy létezik. S ez, úgy látszik,
az általunk már ismert paradoxonhoz vezet. Azok a majmok, amelyeken ilyen műtéteket hajtottak
végre, alapos vizsgálat szerint pontosan ugyanúgy viselkednek, mintha két - viszonylag önálló
aggyal rendelkeznének, emellett a kettő közül az egyik, az amely állandó dominánsként mutatkozik,
ez irányítja az alacsonyabb idegpálya-rendszereket, és ilyen módon az egész testet, vagy pedig mind­
kettő „odakapcsolódik” ezekhez a pályákhoz, és felváltva irányítják a testet. A majmot természetesen
nem lehet kikérdezni szubjektív állapotáról. Más a helyzet Mr. Smith esetében. Tegyük fel (bár az ana­
tómiai törvényeknek ellentmond, de a jobb megértés kedvéért megengedhető), hogy a kettéosztott
agynak teljesen egyenértékű a két féltekéje (a valóságban, a normális ember esetében rendszerint a bal
oldali félteke a domináns). Azt is tételezzük fel, hogy mindegyik félteke ugyanazt az emlékezetet és
ugyanazt a személyiség-struktúrát őrzi magában, mint amelyet korábban a kettéosztás előtt őrzött az
ép agy. Az a kérdés, hogy mármost melyik félteke képviseli Mr. Smith folytatását, e két agy közül me­
lyik az „igazi” Mr. Smithé, értelmetlen. Két analóg Smith áll előttünk egy testben. Tudatának dinami­
kus pályája egy anyagi operáció következtében két ágra bomlott, s ez a két ág két, egymástól független
személyiséget alkot, s közülük mindegyik egyenlő joggal tekinti önmagát az eredeti személyiség foly­
tatásának. A megkettőződés tehát az adott esetben reális valósággá lett. Két ilyen rendszer között
természetesen konfliktusokra is kerülhet sor, minthogy csupán egyetlen, közös szervezettel, egyetlen
érzékelő és végrehajtó (izomzat) rendszerrel rendelkeznek. Ha azonban egy új operációval ezt a két
féltekét - melyek immár teljes értékű agyakként működnek - átültetjük két, e célból előkészített test­
be, akkor két, egymástól immár fizikailag is elválasztott Mr. Smith jelenik meg. A személyiség meg-

195
sokszorozása tehát, bár szemléletesen alig tudjuk magunk elé képzelni, reális lehetőség. A vevő-
készülékből kilépő egyén szempontjából ő maga, és csakis ő maga az, aki a világon egyedül a „meg­
táviratozott” személy jogos, normális és értelmes folytatása, és nincs is semmi alapunk arra, hogy ezt
az állítását kétségbe vonjuk.
Ilyen módon tehát ugyanazt az embert egyszerre sok irányba is leadhatják. Ez nem azt jelenti,
hogy minden személyben egyazon személyként jelenik meg, hanem annyi „személyben” létezik, ahány
atommásolata készült. Az egyén többszörös újratermelése, többszörös folytatása ténnyé válik.
Ez azonban csupán az első, és - tegyük hozzá - viszonylag a legprimitívebb, legegyszerűbb para­
doxon.
Kiderül ugyanis, hogy az „egzisztenciális relativitásnak” különleges esetével van dolgunk, amely
némiképpen hasonlít az Einstein-féle relativitáselmélethez, amely szerint a mérési eredmény az elfo­
gadott vonatkoztatási rendszertől függ. Mint már tudjuk, a vevőkészülékekből kilépő Smithek
nézőpontjából, m i n d e g y i k ü k külön-külön a megtáviratozottnak a folytatása. Ezzel szemben
a megtáviratozott Mr. Smith szempontjából egyikük sem az...
És, tulajdonképpen hogyan is zajlik le az a bizonyos „leadás” ? Mr. Smith belép az adókészülék
kabinjába, ahol elkészül az „atom-személyleírása”, tegyük fel, olyan módon, hogy igen kemény
sugarakkal világítják át. Az ilyen módon kapott „atomtervrajzot” továbbítják távirati úton. Egy
pillanattal később a vevőkészülékekből országszerte kezd kiáradni a megszámlálhatatlanul sok Mr.
Smith.
És mi történt az eredetivel? Ha kilép a kabinból, ahol atomjainak „leltárbavételét” elvégezték,
akkor a napnál világosabb, hogy nem került át sehová sem, hanem maradt, ahol addig volt. S még
akkor is, ha több millió másolata kezdi meg életét a vevőkészülékekben, ez az eredeti Mr. Smith
helyzetében semmi változást nem okoz, s ha neki mindezekről semmit sem árulunk el, szépen haza
fog menni, és halvány fogalma sem lesz róla, hogy voltaképpen mi is történt. Ebből pedig az követke­
zik, hogy az „eredetit” meg kell semmisíteni^ mégpedig nyomban az „atomleltározás” után. Ha Mr.
Smith helyzetébe képzeljük magunkat, akkor könnyen megérthetjük, hogy az ilyen távirati utazás táv­
latait egyáltalán nem láthatja rózsásaknak. Lényegileg arra számíthat, hogy amíg ő ott a kabinban
meghal, addig a vevőkészülékekből olyan egyének lépnek ki, akik tökéletes hasonmásai, d e n e m ő
maga. A helyzet ugyanis a következő: az embei minden adott állapota és saját megelőző állapota kö­
zött szigorúan meghatározott oksági kapcsolat van. Én a Ti időpontban azért élvezem az édes ízt,
mert To időpontban egy kockacukrot helyeztek a nyelvemre. Mr. Smith és az ő atom-személyleírása
közt ugyancsak oksági kapcsolat van: a személyleírás azért ilyen meg ilyen, mivelhogy így meg így
hatottunk Mr. Smith testére, és ennek a hatásnak eredményeként kerülhetett sor a Mr. Smith felépíté­
sét tartalmazó teljes információ továbbítására. Hasonlóképpen információs és oksági kapcsolat van
az atom-személyleírás és a „másolatok” között, akik a vevőkészüléket elhagyják: hiszen ezeket úgy
állították elő, ahogyan azt a személyleírás „receptje” előírta. De vajon miféle összefüggés áll fenn
mindezen átalakulások összessége (Smith mint élő szervezet - Smith mint leadott információ - sok­
sok Smith, akik az információnak megfelelően termelődtek) valamint Mr. Smith meggyilkolása
között, amely nyomban az atom-személyleírás elkészítése után bekövetkezett.
Mondjuk ki nyíltan: semmiféle kapcsolat sincs. Ha elkészítettük a falon függő Rembrandt-festmény
atomkópiáját, akkor ezt mondhatná valaki: a helyzetéből felismerem az eredetit, az a falon lóg, míg
a másolata az a másik kép, amely az állványon áll. Ha az eredetit elégetjük, akkor többé soha senki
meg nem találja. Megsemmisítettük azt az egyetlen tárgyat, amely kétséget kelthetett az atomkópia
valódiságában. Ámde a kópia ettől nem lett eredetivé - abban az értelemben, hogy átváltozott volna

196
azzá a fából és vászonból álló tárggyá, amelyet a híres holland festő néhány évszázaddal ezelőtt fes­
tékréteggel vont be. Kísérletes úton lehetetlen megkülönböztetni attól, de mégsem az, mert más a tör­
ténete, más az eredete.
Ha megöljük Mr. Smitht, akit arról biztosítottunk, hogy nyomban újra kinyitja majd a szemét, mi
több, egyszerre millió helyen, akkor be kell vallani, hogy aljasságot követünk el: olyan gyilkosságot
hajtunk végre, amelynek nyomait „kibernetikus eszközökkel” megsemmisítjük, sőt még rá is licitá­
lunk a bűntényre, mert egy elpusztított egyén helyett tömegesen jelennek meg pontosan ugyanolyan
emberek.
Ha pedig egy ember távirati továbbításához nem elegendő az atom-személyleírásának a leadása, ha­
nem ráadásul még azt az embert el is kell pusztítani, akkor az egész vállalkozás bűncselekmény jel­
lege egyszeriben nyilvánvalóvá válik. Hogy a képet még élesebbé tegyük, tegyük fel a következőt:
leadjuk a Smith személyleírását, és személyének kópiái már meg is jelennek a vevőkészülékek ajtajá­
ban, de az eredeti példány még él, és semmiről sem tud. Vajon feltehető-e, hogy itt marad velünk
mindaddig, amíg csak nem lépünk hozzá magasra emelt pöröllyel, és abban a pillanatban, mikor szét­
verjük a koponyáját, Mr. Smith hirtelen, ismeretlen módon azoknak a megtáviratozott személyeknek
vagy valamelyikévé, vagy - egyszerre valamennyivé „válik” ?! Mi az, ami tulajdonképpen átszállítja
őt a távíróvezeték túlsó végére, ha a leadott jelek maguk nem tudták ezt végrehajtani? Tán a tarkóját
ért pörölycsapás? Világos, az ilyen feltételezés már nem is paradoxon, hanem merő képtelenség.
Smith elpusztul, mégpedig végérvényesen, örökre, tehát szó sem lehet semmiféle ember-megtávirato-
zásról.
Ez a nehézség nemcsak az emberre vonatkozó információk távirati továbbításával kapcsolatos.
Feltételezhető pl., hogy a jövőben minden ember birtokolhatná a saját teste „atommatricáját”, ame­
lyet a „személyiségbankban” őriznek. Ez a matrica - az atomstruktúrájának ideális leírása,
úgy felelne meg az adott ember atomstruktúrájának, ahogyan egy épületterv felel meg a reális épület­
nek. Ha ez az ember meghal, pl. egy baleset következtében, akkor családja bemegy a bankba, a matri­
cát beteszi az atomszintetizátorba, és a tragikus körülmények közt elhunyt személy - mindnyájuk
örömére - kilép a készülékből, és hozzátartozóinak karjaiba veti magát. Mindez lehetséges, ámde
- amint már tudjuk - a boldog családi jelenet egyáltalán nem teszi semmissé az „eredeti példány”
halálát. Minthogy ebben az esetben senki sem követett el gyilkosságot, csupán annyi történt, hogy
egy katasztrófa vagy egy betegség áldozatát egy „atomhasonmással” sikerült felcserélni, így hát most
hiányzanak azok az erkölcsi gátak, amelyek az effajta praktikát - legalábbis egy meghatározott civili­
zációban - elfogadhatatlanná tennék.
Nem lehet azonban ilyen módszert alkalmazni abból a célból, hogy önmagunkat lássuk el „lét­
tartalékkal”, vagyis hogy személyes létezésünket biztosítsuk. Az a tény ugyanis, hogy fiókomban
vagy a bankban őrzöm a saját „atom-személyleírásomat” , amelyet csak be kell dugni a szintetizátor­
ba, s máris átalakul az én eleven hasonmásommá (közbevetőleg megjegyezzük, hogy ez a személy­
leírás nem egyéb, mint cselekvési program), és akár már most, a saját életemben megvan a magam élő
hasonmása - mindez semminemű hatással sincs a saját sorsom alakulására. Ha szakadékba zuhanok,
vagy más módon vesztem életemet, a hasonmás kétségtelenül felvált, én azonban akkor már nem élek.
Ennek bizonyítékát jelenti az eredeti és a másolat egyidejű létezésének lehetősége. Kettejük közt olyan
a kapcsolat, mint az ikrek között, márpedig józan ésszel senki sem fogja azt állítani, hogy az egyik
ikertestvér a másik „létezési tartalékául” szolgál.
Egyelőre arra a következtetésre jutottunk, hogy nem maga az információ megíáviratozásának ak­
tusa az, ami megfordíthatatlanul elpusztítja az embert, hanem azért hal meg, mert a leadás után meg-

197
gyilkolják, a gyilkosságnak az a célja, hogy azt az illúziót keltse, mintha ez az ember a saját szemé­
lyében vándorolt volna át a drót másik végébe. Ezek szerint a személyiség halálának megfordíthatat-
lansága s z a k a d á s t jelent a létezés folytonosságában.
És ezzel beléptünk a paradoxonok igazi poklába. Tudvalévőén a jelenkori orvostudomány sok
reményt fűz a hibernálás* évről évre tökéletesedő eljárásához. Hasonló visszatartott, meglassított
fiziológiai folyamatokat felmutató állapotba, amilyent a természetben egyes emlősökön (denevéreken,
medvéken) figyelhetünk meg, az ember is hozható, (megfelelő gyógyszerekkel, a test lehűtésével stb.),
noha az ember normális körülmények közt sosem merül „téli álomba” . Ámde ez az állapot olyan mély-
lyé válhat, hogy a téli álom helyett egyre inkább az igazi halálhoz hasonlít. A megfordítható halálnak
ilyen állapotát, amely már nemcsak a meglassulását, hanem a teljes megállását jelenti az összes élet-
folyamatoknak, az egész szervezet igen erős lehűtésével érik el. Bizonyos kísérleti állatokon már jelen­
leg is sikerült ezt megvalósítani, ami pedig az egysejtű szervezeteket illeti (amelyek közé bizonyos
értelemben az ondósejtek is tartoznak, az emberi ondósejtek is), ezeket fagyasztás segítségével igen
sokáig, talán éppen tetszés szerinti ideig életben lehet tartani. Teljesen reálissá válik tehát az a lehető­
ség, hogy egy nőt egy halott, sőt akár több évszázad óta halott férfi ondójával termékenyítsenek meg.
Az olyan bonyolult szervezeteknek, mint az emberi test (illetve általában az emlősök teste) a víz
fagypontjánál alacsonyabb hőfokra való lehűtése nagy nehézségekbe ütközik, mivel a szövetekben le­
vő víz hajlamos ajég alakjában való kikristályosodásra, márpedig ez a protoplazma életfontosságú
struktúráinak szétrombolására vezet. Ezek a nehézségek azonban nem legyőzhetetlenek. Joggal téte­
lezzük fel, hogy technikailag megoldják az olyan megfagyasztási módszer megalkotását, amely azzal
kecsegtet, hogy szinte százszázalékos esélyt nyújt egy későbbi, tetszés szerinti időpontban végrehaj­
tandó felélesztésre. Igen-igen reménykednek abban, hogy ezek a módszerek többek közt a hosszú űr­
utazások perspektíváját is megjavítják. Ámde azoknak a gondolatkísérleteknek fényében, amelyeket
eddig megvizsgáltunk, ez a technika bizonyos kétkedést is kelt. Vajon ez esetben valóban megfordít­
ható halálról van szó? Nem lehetséges-e az, hogy a megfagyasztott személy egyszer és mindenkorra
meghal, amaz pedig, akit felélesztünk, nem ő, hanem csak holmi kópiája ? Úgy látszik, hogy egy és
ugyanaz a személy. Hiszen az életfolyamatait csupán megállították ugyanúgy, ahogyan megállítják
egy óra szerkezetét. Újabb megindításuk azonos értelmű a feléledéssel. Egyébként, az említett folya­
matok nem is szűnnek meg teljesen. Tudvalevő, hogy ezekkel a jelenségekkel egy kissé hasonló a hely­
zet, mint azzal a koronggal, amelynek hét cikkelye a szivárvány egy-egy színét mutatja. Ameddig áll,
vagy csak lassan forog, addig külön-külön látjuk az egyes színeket. A forgás meggyorsulásakor a
színek fehér színné olvadnak össze. Valami hasonló történik a tudattal is. Az alapját alkotó folyama­
toknak meghatározott sebességgel kell lezajlaniuk, ha ennél lassabban folynak le, a tudat homályo-
sodni kezd, majd sokkal előbb széthullik, mint ahogyan az agy biokémiai reakciói valóban megszűn­
nek. A tudat tehát hamarabb huny ki, mint ahogyan az anyagcsere-folyamatok megállnak, majd gya­
korlatilag ezek is egészen megállnak, de néhány azért folytatódhat, noha igen-igen lassan. Persze, az
abszolút nulla fok közelében valóban teljesen megállnak, és a szervezet öregedése is megáll. Nos,
így vagy úgy - az élő szövet minden struktúrája megőrződik. így hát a megfagyasztási operációról
elhárítottuk a gyilkosság vádját.
Hajtsunk azonban végre még egy gondolatkísérletet. Tegyük fel, hogy Smith barátunkat majdnem
az abszolút zérus fokig hűtöttük le. Agya éppúgy, mint testének minden más szerve, kristályos struk-

* Hibernáció - téli álom, a test hőmérsékletének mesterséges lesüllyesztése a fiziológiai határok alá, ennek ered­
ményeként az életfolyamatok meglassulnak vagy felfüggesztődnek. - Szerk.

198
túrát öltött. Azokon az elhanyagolhatóan jelentéktelen, kicsiny rezgéseken kívül, amelyeket az ato­
mok még a legalacsonyabb energiaszinten is végeznek, elektronmikroszkópunkkal semmiféle mozgást
sem észlelünk. Mr. Smith agyának atomjai a fagy bilincsébe verten mozdulatlanokká és ennek folytán
hozzáférhetőbbekké váltak, koponyájából egyenként kivehetőek, és megfelelő edényekben elhelyez­
hetőek. A rend kedvéért rakjuk külön minden elem atomjait. Őrizzük meg őket így, a biztonság ked­
véért továbbra is a folyékony hélium fagyos hőmérsékletén, majd, amikor eljön az ideje, rakjuk
vissza mindet pontosan a helyére, gondosan ügyelve, hogy mind odajusson vissza, ahonnan kivettük.
Majd az egész, de még fagyott állapotban levő agyat a testtel együtt sikeresen élesszük fel. A kiolvasz­
tott Mr. Smith felkel, felöltözik, és hazamegy. Semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy ő az, a saját
személyében. De akkor kiderül, hogy laboránsunk egytől-egyig összetörte az ^Sozes kémcsövet,
amelyekben a Mr. Smith agyát képező szén-, kén-, foszfor- és egyéb más atomok voltak. E kém­
csöveket mi a hűtőkamrában egy asztalra tettük, a laboráns pedig feldöntötte az asztalt, majd, látva
a katasztrófát, sebten eltüntette a nyomait; ami a szétszóródott elemekből megmaradt, azt új kém­
csövekbe gyűjtötte össze, a hiányokat pedig pótolta, e célból felhasználva a laboratóriumi naplóban
talált feljegyzéseket, amivel a naplóba korábban atomról atomra tökéletes részletességgel feljegyeztük,
hogy melyik kémcső mit tartalmaz. Még nem is tértünk magunkhoz a közlés után, s az ablakunkból
még látjuk a távolodó Mr. Smitht, amint sétabotját lóbálva, halad át az udvaron, amikor egyszerre
csak nyílik az ajtó, és szobánkba belép - egy másik Mr. Smith. Mi történt? Az asztalról földre hulló
próbacsövek összetörtek, laboránsunk siettében csak a felét szedte össze a szétszóródott poroknak,
a kollégája azonban, hogy segítsen neki, később gondosan összeszedte a szétszóródott elemek marad­
ványait, és azt, ami még hiányzott, ő is pótolta a laboratóriumi napló szerint, majd helyükre rakta az
atomokat, nagy buzgalmában bekapcsolta az élesztőberendezést és feltámasztotta a II. Mr. Smitht.
No de, vajon e két Smith úr közül melyik jelenti a megfagyasztott Smith igazi folytatását, az első
vagy a második? Mindegyikükben ott van az „eredeti” atomjainak kb. a fele, ami egyébként nem is
olyan lényeges, mivelhogy az atomoknak nincs egyéniségük, és a szervezet anyagcsere-folyamatában
szakadatlanul cserélődnek. A dolog mindenesetre úgy fest, hogy Mr. Smith sokszorosítódon. No de
mi van az eredetivel? Vajon mind a két testben él, vagy egyikben sem? Ezúttal azért nem oldható
meg a kérdés - ellentétben azzal a kísérlettel, amikor a nagyagy-féltekék között átvágtuk a kérges­
testet, mert hiányzik minden olyan kísérleti kritérium, amelyre támaszkodhatnánk. A dilemmát per­
sze tökéletesen önkényesen is megoldhatnánk, ha pl. abban állapodnánk meg, hogy ismeró'sünk,
akit folyton ilyen nyaktörő próbáknak vetünk alá, mindkét Mr. Smithben folytatódik. Ez kényelmes,
sőt az adott esetben talán természetes is lenne, ámde ez etikai szempontból igencsak meggondolkoz-
tató. Mr. Smith a belénk vetett bizalommal lépett be a hibernáló hűtődébe, és olyan nyugodtan,
amint annak idején a távírda leadófükéjébe lépett, ahonnét a pörölycsapás után lábánál fogva húztuk
ki, csupán azzal nyugtatva meg magunkat, hogy sebaj! Naprendszerünk bolygóin több példányban
úgyis újra megjelenik. Amabban az esetben - be is bizonyítottuk - gyilkosság történt. No és most?
No persze, hulla nincs, és ez a mi javunkra szól, ámde ezúttal is megtehettük volna, hogy Mr. Smitht
egy kupac atommá porlasztjuk szét, pedig nem célunk, hogy észrevétlen és roppant esztétikus módon
kövessünk el gyilkosságot, hanem arra törekedtünk, hogy senkit se kelljen meggyilkolni.
Kezdjük már elveszíteni a fejünket. Valóban léteznék hát egy anyagtalan lélek, és úgy ül az agy
struktúráinak fogságában, mint madár a kalitkában, amely kiröppen a testi bilincsek közül, ha össze­
omlanak, szétválnak a kalitka rácsai - vagyis a struktúrák atomjai? Csak kétségbeesésünk hajszol
ilyen metafizikai feltevések felé minket. Ámde ezek sem oldanak meg semmit. Mi is történt az agyban
a kérgestest átvágása után? Hát csak nem sikerült egyúttal kettéhasítanunk az anyagtalan lelket is?

199
És egyébként is, hiszen a vevőkészülékekből a teljes normális lélekkel rendelkező Mr. Smithek hada
távozott, amiből nyilvánvalóan adódik az a következtetés, hogy a lélek, ha egyáltalán létezik, akkor
bármely atomszintetizátor könnyedén megszerkeszti. És egyáltalában nem is arról van szó, hogy van-e
Mr. Smithnek anyagtalan lelke. Tegyük fel, hogy van. A problémát abban kell keresni, hogy minden
egyes új Mr. Smith minden szempontból tökéletesen ugyanolyan volt, mint az eredeti Mr. Smith,
noha akkor ő már egyáltalán nem létezett, hiszen az atomleíráson, a „táviratozáson” stb-n kívül még
a pörölyt is használni kellett! Tehát az ilyen magyarázat semmire sem vezet.
Vagy tán a paradoxon azzal magyarázható, hogy elképzelt kísérleteink ugyanúgy ellentmondásban
állnak a reális világ lehetőségeivel, mint pl. a végtelen sebességgel való utazás vagy a perpetuum
mobile? Ámde ez nem igaz. Vajon az egypetéjű ikrek esetében a természet nem prezentálja-e az em­
beri szervezet lehető legtökéletesebben pontos másolatait? Az igaz, hogy atomstruktúrájukat tekintve
az ilyen ikrek nem abszolút identikusak. Ennek azonban az is az oka, hogy az evolúciós technológia,
vagyis a kiválogatódás sohasem törekedett elérni az abszolút identikus atomstruktúrát, minthogy
biológiai szempontból ennek semmi jelentősége sincs, és fölösleges is lett volna. Ha pedig az egyfor­
mán bonyolult rendszerek hasonlóságának ilyen foka nem szándékoltan és véletlenül mégis meg­
valósult - elvégre a valószínűségi elemek a megtermékenyített petesejt első osztódásakor nem csekély
szerepet játszanak abban, hogy ikrek jöjjenek létre akkor a jövő kor kibernetikával társult bio­
technológiája nyilván megkísérli majd, hogy kivívja magának azt a sikert, amely a Természetnek
csupán véletlenül lett osztályrésze.
Következtetéseink teljessége végett azt a lehetőséget is mérlegelnünk kell, hogy mi történik akkor,
ha maga az atom-személyleírás elkészítése semmisíti meg az élő szervezetet. Egy ilyen helyzet kikü­
szöbölhet néhány paradoxont (pl. a „folytatása” és az eredeti szervezet egyidejű létezésének lehetséges
voltát), és ez szolgálhatna alapul annak megállapításához, hogy éppenséggel így kell lennie, vagyis
hogy ezt az együttlétezést csak elképzelni lehet, egyébként megvalósíthatatlan fikció. Ezért egy kissé
behatóbb figyelmet kell szentelnünk ennek a kérdésnek. Képzeljük el azt, hogy kétfajta készülék áll
rendelkezésünkre az emberek megtáviratozására: egy O készülék és egy N készülék. Az O készülék
megóvja a táviratilag leadott személyt, vagyis miután összegyűjtötte a leadandó személy atomstruk­
túrájának teljes információját, az illető ép és egészséges marad. Az N készülék viszont úgy dolgozik,
hogy az információ összegyűjtésének során egyidejűleg szétrombolja a vizsgált személy atomstruktú­
ráját, s ennek folytán a leírás elkészítése után csak holttest marad belőle, illetve szétporladt maradvá­
nyai plusz a struktúrájára vonatkozó teljes információ. Tegyük még hozzá, hogy a nyert információ-
mennyiség mindkét esetben ugyanaz lesz, vagyis teljes és elégséges ahhoz, hogy ugyanazt a személyt
a vevőállomáson a megtáviratozása után újra életre kelthessék.
Az O típusú készülék, az amelyik megóvja az ember életét, sokkal tökéletesebb, és ezzel együtt sok­
kal bonyolultabb is lesz, történetileg kétségkívül későbben fogja megalkotni egy olyan technológia,
amely jóval fejlettebb lesz, mint az embermegsemmisítő készüléket létrehozó. Mégis előbb ezt a O
készüléket vegyük szemügyre. Ez a készülék a „letapogatás”, vagyis a pásztázó sugár elve alapján
működik, kb. úgy, mint a televíziós képcső. A készülék által gerjesztett sugár végigfutja a vizsgált sze­
mély testét. Ahányszor ez a sugár atomot vagy elektront érint, azt nyomban feljegyzi a készülék
memóriájába, márpedig ez az említett sugár az anyag minden egyes részecskéjével „találkozik” . A test
felszíni rétegeinek atomjai, miután helyüket feljegyezték, mintegy átlátszóvá válnak a sugár számára.
Ahhoz persze, hogy ez megtörténhessék, a sugárnak nem szabad anyaginak (korpuszkulárisnak)
lennie. Tegyük fel, hogy valóban ez nem anyagi sugárzás, hanem csupán elektromágneses mező táma­
dáspontjai, amelyeket úgy tudunk irányítani, hogy egymásra helyeződjenek. A lényeg az, hogy amikor

200
a mező térben terjed ki, a készülék mutatói nem mozdulnak. Ha a mező kiterjedése során atommal
találkozik, akkor kölcsönhatás következik be, a tér feszültsége az atomtömegtől függően megváltozik,
s a készülék mutatói kilendülnek, a megfelelő emlékezet-berendezés ezt feljegyzi, s egyidejűleg rögzíti
a kölcsönhatás téridő koordinátáit, vagyis lokalizálja az eseményt, továbbá a kölcsönhatások sorrend­
jét is stb., maid a 102Hegyenkénti leolvasás elvégzése után (másodpercenként több milliárd leolvasás
sebességgel) már rendelkezésünkre áll a teljes információ a test összes atomjainak helyzetéről, vagyis
a test anyagi konfigurációjáról.
A készülék annyira érzékeny, hogy az ionizálódott atomra'másként reagál, mint a nem ionizáltra,
és ismét másként a fehérjeláncok egy meghatározott helyén lévő atomra, hiszen a reagálás a molekula
elektronburkolatának tömöttségétől függ stb. A feljegyzést végző, mozgó elektromágneses mezők
hatásukkal kétségkívül előidézik azt is, hogy a test atomjai könnyedén kilendülnek korábbi helyzetük­
ből, ezek a kilendülések azonban olyan jelentéktelenek, hogy a szervezet mindennemű károsodás nél­
kül el tudja viselni őket. Amikor már kész a leírásunk, vezetéken leadjuk a vevőkészüléknek, az pedig,
megkapván az információt, működésbe lép, és a vonal túlsó végén megteremtődik az individuum­
kópia. Ez a személy eszményien hasonló az eredetihez, az eredetinek azonban minderről mit sem kell
tudnia, az eredeti elhagyja a fülkét, és hazamehet, s nem is kell sejtenie, hogy valahol másolata - eset­
leg másolatainak egész légiója - jött létre. Ez volt tehát az első kísérlet.
Indítsuk most el a második készüléket. Ez jóval brutálisabban dolgozik, minthogy letapogató suga­
ra anyagi, és a kibocsátott részecskék egymás után belecsapódnak a test atomjaiba, kezdetben a külső
rétegeiébe, majd az egyre mélyebb rétegekéibe stb. Minden egyes alkalommal összeütközés, majd
visszapattanás történik, és a bombázó részecske kitéréséből ismerve a részecske impzulzusát, kiszá­
mítjuk a célrészecskének (a test atomjának) helyzetét és tömegét. Ilyen módon pontosan ugyanolyan
részletes leíráshoz jutunk, mint az első volt, ámde ezzel az eljárással szétporlasztottuk a szervezetet,
amelyből végső soron mindössze egy láthatatlan felhőcske marad.
Tessék jól megjegyezni: mindkét esetben pontosan ugyanazt az információmennyiséget kaptuk,
ámde a második esetben a leolvasás során megsemmisítettük az eredeti szervezetet. Minthogy pedig
a megsemmisülés oka kizárólag a készülék működésének brutális jellege volt, a szerzett információ
terjedelme ettől s e m m i v e l s e m n ö v e k e d e t t , ezért a megsemmisülés ténye az információ-
továbbítás tényének csupán kísérő jelensége, és egyáltalán nem áll kapcsolatban sem a leolvasással,
sem az atommásolatnak ezt követő szintetizálásával a vonal túlsó végén.
Az információtovábbítás és az általa lehetővé tett szintézis ugyanis mindkét esetben tökéletesen
azonos. És minthogy egyformán zajlik le, ebből világos, hogy az eredeti sorsa egyáltalában nincs
hatással azokra az eseményekre, amelyek a vezeték túlsó végén történnek. Más szóval: a túlsó oldalon,
a vevőkészülékben, mindkét esetben tökéletesen egyforma személyek keletkeznek. Minthogy pedig az
első esetre vonatkozóan bebizonyítottuk, hogy a létrejött személy nem lehet az eredetinek a folytatása,
ezért ugyanennek a megállapításunknak igaznak kell lennie a második esetben is. Sőt, ezenkívül még
azt is bebizonyítottuk, hogy a szintetizátorban létrehozott személy mindig utánzat, másolat, nem
pedig „vezetéken közvetített eredeti” , ebből pedig az következik, hogy a szervezet létét meghatározó ok-
okozatláncba beépített „beszúrás” - amelyet az információ leírása és továbbítása alkot, lényegileg
nem egyszerűen csak beszúrás, nem csupán cezúra ugyanazon személy szakadatlan létezésének két
része között, hanem az individuumimitációnak - valami ikerféleség megalkotásának - aktusa, emellett
az eredeti vagy életben marad, vagy elpusztul. Sorsa a másolat sorsára semmiféle hatással sincs, mint­
hogy ez a másolat sohasem az eredetinek a folytatódása; az eredeti viszont az első esetben azáltal,
hogy életben marad, puszta jelenlétével megcáfolja azt az állítást, mintha őt tulajdonképpen valahová

201
„táviratilag közvetítették” volna, a második esetben pedig pusztulása következtében azt - a fenti bizo­
nyításunk szerint - hamis látszatot kelti, mintha mégis elindult volna „a vezetékben való utazásra” .
Végül képzeljük el kísérletünknek egy olyan változatát, amely atommatrica valamint atomszinteti­
zátor nélkül történik. Ma még megvalósíthatatlan ugyan, de ezen az úton már jelentős előrehaladást
tettek. A petesejt szervezeten kívüli megtermékenyítésére, és a magzat biobölcsőben való kifejleszté­
sére gondolunk. A petesejtet ketté kell osztani. Egyik felét megfagyasztjuk, a másik felét hagyjuk nor­
málisan fejlődni. Tegyük fel, hogy kifejlődik belőle az ember, s életének huszadik esztendejében meg­
hal. Ekkor kiolvasztjuk a petesejt másik felét, és húsz esztendő múlva birtokunkban lesz a „második
iker” , erről pedig bízvást elmondhatjuk, hogy folytatása az elhunytnak: ezt ugyanolyan alapon mond­
hatjuk, ahogyan a szintetizátorban létrehozott atommásolatról elmondottuk. Az a körülmény, hogy a
„folytatás” keletkezésére húsz évig kellett várni, semmit sem jelent, hiszen teljesen lehetséges, hogy
az atomszin'cuzátornak is húsz évig kellett volna működnie az atommásolat létrehozásához. Ha
pedig mármost azt a „másik ikret” a halott folytatásának, nem pedig meghökkentően hasonlító
alteregójának tekintjük, akkor ugyanezt kell vonatkoztatnunk az atommásolatra is. így tehát minden
közönséges iker, amelynek fejlődését hibernálás révén feltartóztattuk, tulajdonképpen a saját testvéré­
nek a „folytatása” . Minthogy pedig a hibernálás időtartama tetszés szerint megrövidíthető, végső
fokon mind a két iker a másiknak a folytatása, ami viszont már nyilvánvaló abszurdum. Bár igaz,
hogy az iker nem eszményi molekuláris másolata az „eredetinek” . Ámde az a hasonlatosság, amelyet
ugyanaz az ember mutat fel mondjuk nyolc, majd hetvenesztendős korában, nyilvánvalóan még kisebb
mint az ikrek hasonlósága. Ennek ellenére senki sem tagadja, hogy ez a gyerek és ez az aggastyán egy-
ugyanaz a személy, amit a két ikertestvérről nem lehet elmondani. Tehát nem az analóg információ
mennyisége az, ami a létezés folytonosságát eldönti, hanem az agy dinamikus struktúrájának (még
akkor is, ha az élet folyamán jelentős változásokon megy át) genidentitása, vagyis genezisének egysé­
ges volta.
VILÁGOK TEREMTÉSE
BEVEZETES

Láthatóan egy korszak alkonyán vagyunk. Nem arra gondolok, hogy a gőz és a villamosság kora
adja át helyét a kibernetika és az űrkutatás korának: elvégre már maguk ezek az elnevezések is a
technológia előtti meghódolást fejezik ki, mivel az már túlságosan hatalmassá vált ahhoz, hogy kény­
telenek legyünk belenyugodni jövendő önállóságába. Az emberi civilizáció olyan, mint egy tervek
nélkül épült hajó. Építése csodálatosképpen sikerült. A civilizáció hatalmas hajtóműveket alkotott,
és elrendezkedett a hajó belsejében is, birtokba vette, igaz, hogy egyenetlenül, ez azonban rendbe
hozható. Hanem a hajónak nincs kormányosa. A civilizációnak nincs elegendő tudása, amely lehe­
tővé tenné számára, hogy a sok lehetséges közül kiválasszon egy meghatározott utat, ahelyett,
hogy a véletlen felfedezések áramlatában sodródnék. Mert azok a felfedezések, amelyekből ez az
építmény összerakódott, még mindig jórészt a véletlen művei. Nem változtat ezen a tényen az
sem, hogy továbbvezető utunkat nem ismerve, mégis a csillagok partja felé törünk. Minden való­
színűség szerint egyszerűen azt valósítjuk meg, ami már ma is lehetséges. A tudomány belebonyoló­
dott a természettel folyó játékba, s jóllehet egyik játszmáját a másik után nyeri meg, de annyira
engedi magát a nyereményeiből fakadó következményekbe belevonni, annyira kiaknázza mindegyi­
ket, hogy stratégia helyett taktikát alkalmaz. A paradox helyzet lényege a következő: minél több
ilyen sikert, ilyen nyert játszmát hoz a jövő, annál súlyosabbá válik a helyzet, mert - amint már
utaltunk rá - nem mindig lesz rá lehetőség, hogy kiaknázzuk mindazt, amit megszereztünk. Ezt az
embarras de richesse-1, * ezt az információlavinát, amelyet az emberre ismeretszerzési mohósága
zúdított, feltétlenül meg kell fékeznünk. Meg kell tanulnunk, hogyan lehet szabályozni még a tudo­
mány fejlődését is, mert különben fejlődése soron következő szakaszainak véletlenszerű jellege még
csak fokozódni fog. A nyeremény, vagyis az új, nagyszerű tevékenységek számára váratlanul feltá­
ruló térségek határtalanságukkal zárnak körül bennünket, s nem engedik, hogy új lehetőségeket
pillantsunk meg, amelyek ki tudja - távolabbi perspektívában tán sokkal értékesebbek a feltárul-
taknál. Arról van szó, hogy a civilizációnak meg kell szereznie saját fejlődésében a stratégiai manő­
verezés szabadságát ahhoz, hogy saját maga határozhassa meg a saját útját. Manapság a világnak
egyéb gondjai vannak: megosztott, képtelen kielégíteni milliók szükségleteit, de mi lesz, ha ez egyszer
sikerülni fog? Ha megkezdődik a javak automatikus termelése? Vajon túléli-e ezt a Nyugat? Egy
groteszk látomás: árucikkek és gépek milliárdjait előállító ember nélküli gyárak, élelmicikkek annak
a csillagnak az energiájából termelődve, amelyre civilizációnkat „rákapcsolták” - vajon miféle
General Apocalyptics lesz annak a csillagnak a tulajdonosa?
De hagyjuk a tulajdonjog kérdését. Ha azt mondom, hogy véget ér egy korszak, nem is gondolok
a régi társadalmi rendszerek agóniájára. Az emberiség elemi szükségleteinek kielégítése az a kötelező
feladat, amely az érettségi vizsgánkra való felkészülést jelenti, s ennek a vizsgának nem is a befejezé­
sét, hanem az elejét.
A tudomány a technológiából nőtt ki, és megerősödve vontatókötélre vette a technológiát. A jövő­
ről beszélni, méghozzá a távoli jövőről - annyit jelent, mint a tudomány változásairól beszélni.
Amiről elmélkedni fogunk, az talán sohasem valósul meg. Kétséget kizáróan csak az bizonyos, ami
megtörténik, és nem az, amit elképzelhetünk. Nem merném állítani, hogy Démokritosz vagy Thalész
merészebben gondolkozott, mint a mai ember. Talán nem, hiszen ők még nem látták a tényeknek
azt a labirintusát, a hipotéziseknek azt a szövevényes dzsungelét, amelyen megadatott áthatolnunk

* Zavaró bőség. - Szerk.

205
e néhány évezreden át, hiszen a tudomány egész története, őszintén szólva, komor vidékként tárul
elénk, hol sokkalta több a kudarc, a vereség nyoma, mint a sikeré, hol az eldobott rendszerek „csont­
vázai” hevernek, s telis-tele van annyira elavult elméletekkel, mint a primitív kőeszközök, s valami­
kor általánosan elismert, de immár szétzúzott törvények cserepeivel. Ma megértjük, hogy a tudo­
mányban folyó évszázadokig tartó elkeseredett viták csak látszólag voltak hiábavalók; hiábavaló­
ságuk abban állt, hogy olyan fogalmakról és olyan szavakról vitáztak, amelyekből már maga az
időmúlás is mintegy kilúgozta az értelmet. Ez történt több száz év múltán Arisztotelész örökségével,
ez történt azzal a harccal, amit a biológiában az epigenetikusok és preformisták vívtak egymással,
de azért mondom azt, hogy „látszólag hiábavaló” , mert ugyanilyen joggal lehetne azt is mondani,
hogy lám az a sok mindenféle kihalt szervezet, a fosszilis állatvilág, amely megelőzte az ember meg­
jelenését, „látszólag” értelmetlen vagy felesleges lett volna... Nem tartom szerencsésnek azt az állí­
tást, mintha ezek mind csak előkészítették volna az ember eljövetelét: mivel ebben a túlságosan is
önző antropocentrizmus tükröződik. Elegendő tán annyit mondani, hogy ezek a kihalt élőlények -
csakúgy mint az öreg elméletek -, korszakok, állomások láncát alkották, nem mindig szükséges,
nem mindig elkerülhetetlen, gyakran túlságosan nagy árat fizető, gyakran hamis útra csaló szaka­
szokat, de a maguk tömegében mégis ezek rakták le azt az utat, amely egyre feljebb és feljebb vezet.
Egyébként nem is egyéni értékük elismeréséről van szó.
Nincs egyszerűbb, mint szervezetek kihalt formáit primitívnek, téves elméletek megalkotóit
pedig ostobáknak nevezni. Amikor ezt írom, előttem egy tudományos folyóirat friss száma fekszik,
és benne híradást olvasok egy kísérletről, amelynek eredménye ellentmondásban áll a fizika egyik
alaptörvényével, azzal az einsteini posztulátummal, miszerint a fénysebesség állandó. Lehet ugyan,
hogy ez a törvény még megállja a helyét - de nem is ez a fontos, hanem valami egészen más. Éspedig
az, hogy a tudomány számára nincsenek sem megdönthetetlen törvények, sem megrendíthetetlen
tekintélyek. A tudomány tévedései és hibái nem nevetségesek, hiszen a tudatosan vállalt kockázat­
ban keletkeznek. Ennek megértése jogosít fel hipotézisek kimondására, mert még akkor is, ha ezek
hamar összeomlanak, kudarcuk már a helyes úton talál bennünket. Igen, az ember, történetének
hajnalától kezdve, mindig ezt az utat kereste, még akkor is, ha nem tudott róla.

IN FORMÁCIÓTENYÉSZTÉS

Manapság jó néhány kibernetikus foglalkozik a „hipotéziseket teremtő automatika” problémájával.

A gép által kialakított „elmélet” olyan információs struktúra, amely eredményesen kódol egy kor­
látozott mennyiségű s a környezet jelenségeinek meghatározott osztályára vonatkozó információ-
készletet. Ez az információs struktúra sikeresen használható fel az adott osztályra vonatkozó meg­
bízható prognózisok elkészítéséhez. A szóban forgó jelenségosztály gépalkotta elmélete a gép nyel­
vén fejezi ki azt a v á l t o z a t l a n tulajdonságot, amely ennek az osztálynak minden elemére
érvényes. A gép a környezettől kapja az információt, majd bizonyos „konstruktumokat” alkot,
vagyis hipotéziseket, amelyek ennek az „evolúciónak”, ennek a „megismerési folyamatnak” a során
vagy a pusztulásukig vagy a stabilizálódásukig versengenek egymással.22
A legfőbb nehézségeket okozó kérdések: a kiindulási invariánsok keletkezése a gépben, amely
meghatározza a hipotézisalkotás további folyamatait - a gépi memória befogadóképességének és a
benne már meglevő információ elérési gyorsaságának a problémája, valamint a szabályzóan irá­
nyított növekedése azoknak az asszociációs fáknak, amelyek a lavinaszerűen gyarapodó alternatív

206
 munkaváltozatokat képviselik. És emellett a figyelembe veendő kiindulási változók számának cse­
kély növekedése (pl. ha mondjuk egy ingáról van szó, akkor a kérdés így hangzik: hány változót
kell tekintetbe venni, hogy előre megjósolhassuk jövendő állapotát) ennek a programnak az össze­
omlását idézheti elő. Öt változó esetén egy nagy számítógép, amely másodpercenként egymillió
műveletet végez, az összes lehetséges értékeket két óra leforgása alatt tudja áttekinteni. Hat változó
esetén ugyanehhez a folyamathoz 30 000 ilyen gép szükséges, és néhány évtizedig kell maximális
sebességgel dolgozniuk. Ebből az következik, hogyha a változók véletlenszerűek (legalábbis számunk­
ra: vagyis amíg semmiféle kapcsolatot sem tudunk felfedezni közöttük), akkor semmiféle berende­
zés, legyen akár mesterséges, akár természetes, nem tud néhány tucat változónál több változóval
dolgozni, még akkor sem, ha méreteiben a Metagalaxissal vetekszik.
Ha valaki pl. egy olyan gépet szeretne építeni, amely a szociogenezist modellezné (s ebben min­
den embernek, aki valaha élt, mondjuk, az Australopithecusok korától kezdve egy változósorozatot
feleltetne meg), akkor olyan feladatot tűzne maga elé, amelyet sem most nem lehetne megoldani,
sem bármikor, mivel egyáltalában megoldhatatlan. Szerencsére nincs is rá szükség. Ha a természet­
nek külön-külön kellett volna minden egyes elektron spinjét, (perdületét) impulzusnyomatékát
szabályozni, akkor sohasem hozott volna létre rendszereket. Ezt még atomszinten sem tette meg
(nincs olyan élő szervezet, amely csak egy-kétmillió atomból állana), mert képtelen a statisztikus
ingadozási jelenségek (fluktuációk) és a Brown-féle mozgások szabályozó irányítására. A független
változók mennyisége ezen a szinten túlságosan is nagy. Az élő szervezetek sejtes felépítése követke­
zésképpen nem is annyira annak a következménye, hogy az első élő rendszerek egysejtűek voltak,
hanem inkább egy olyan szükségszerűségnek a folyománya, amelynek gyökerei sokkal mélyebbre
nyúlnak, az anyag fundamentális sajátosságaiban gyökereznek. A rendszerek felépítésének hierar­
chikus volta engedi meg, hogy a fő szabályozónak alárendelt különböző szintek viszonylagos auto­
nómiával rendelkezzenek, ám ezzel együtt ez a rendszerben lezajló összes változások ellenőrzéséről
k é n y s z e r ű lemondást is jelent.
És hierarchikusnak kell lennie ama, általunk posztulált gyümölcsök felépítésének is, amelyeket
az Imitológia-fa a jövőben fog megteremni. Nemsokára meg is vizsgáljuk ezt a problémát. Most
azonban az imitológiai tevékenység területére irányítjuk az érdeklődésünket.
Ismételjük meg, tekintsük át, amire már eddig eljutottunk.
Csak egy meghatározott bonyolultsági fokig kifizetődő olyan modelleket építeni, amilyen a lé­
nyegesnek nevezett változók dinamikusan kapcsolódó rendszere. Igen fontos ismerni a modell alkal­
mazhatósági határait, vagyis azt, hogy a modell milyen határok között képes reprodukálni a való­
ságos jelenség viselkedését. A lényeges változók kiválasztása nem jelenti azt, hogy lemondtunk a
pontosságról, sőt ellenkezőleg: megóv bennünket a lényegtelen információk özönétől, ez a kiválasz­
tás teszi lehetővé, hogy gyorsabban felfedezzük a megvizsgálthoz hasonló jelenségek egész osztályát,
vagyis, hogy elméletet alkothassunk. Azt, hogy mi a modell és mi az „eredeti” jelenség, a konkrét
körülmények dönthetik el. Ha a neutronok a láncreakcióban ugyanolyan ütemben szaporodnak,
mint táptalajon a baktériumok - vagyis paramétereiket tekintve mindketten exponenciális szapo-
rodásúak - , akkor ezen jelenségek egyike a másik modelljéül szolgálhat. Ha pl. kényelmesebb a bak­
tériumokat kutatni, akkor a baktériumtenyészetet tekintjük a modellnek. Ha a modell kezd mérhe­
tetlenül bonyolulttá válni, akkor vagy más típusú modellt keresünk, vagy „egyenértékű” , azaz
ekvivalens modell után nézünk (az egyik embert egy másikkal „mintázzuk meg” ; az embriogenezis-
be az „oldalbejáraton” hatolunk be, ahogyan erről már beszéltünk).
Az előzetes tudásnak annál nagyobbnak kell lennie, minél pontosabbnak kell lennie a modellnek.

207
 Hogy a modell szemléletes-e, annak nincs jelentősége. A fontos csak az, hogy „kérdéseket tehessünk
fel neki”, és azokra megkapjuk tőle a választ. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy másként köze­
líti meg a tudós és másként a technológus a modellt. A technológus - amennyiben ez volt a célja -
megelégszik a végtermékkel, ha lehetőséget kap élő szervezet szintetizálására. A tudós, legalábbis a
klasszikus értelemben vett tudós, részletesen kívánja tanulmányozni a „szervezetszintézis-elméletet” .
A tudós algoritmust szomjazik, a technológus viszont inkább ahhoz a kertészhez hasonlít, aki el­
ülteti a fát, leszüreteli az almát, és nem töpreng azon, vajon „hogyan csinálta ezt az almafa” .
A tudós az ilyen szűkén gyakorlatias, pragmatikus szemléletet a teljes megismerés kánonja elleni
bűnnek tekinti. Ügy vélem, a jövőben mindkét álláspont megváltozik.
A modell abban a viszonylatban megegyezik az elmélettel, hogy mellőz egy sereg - az adott jelen­
ség szempontjából lényegtelennek tartott - változót. Ámde minél több változót vesz figyelembe a
modell, annál inkább válik „elméleti” reprodukálásából a jelenség másolatává. Az emberi agy
modellje egy dinamikus struktúra, s ez azokat a változókat veszi figyelembe, amelyek valamennyi
emberi agy számára lényegesek, míg Mr. Smith agyának modellje annál kevésbé „alkalmazható” a
többi agyra, minél inkább megnövekszik „dinamikus érintkezési felülete” Mr. Smith agyának összes
folyamataival. Mert, így végül, az ilyen modell még azt is figyelembe veszi, hogy Mr. Smith hadilábon
áll a matematikával, sőt azt is, hogy tegnap véletlenül találkozott a nénikéjével. Nyilvánvaló, hogy
az ilyen pontos modell, amely bizonyos mértékben „szó szerinti” értelemben vett megismétlése a
jelenségnek (a Capelia csillagnak, a Buksi kutyának vagy Mr. Smithnek), számunkra hasznavehetet­
len. Ebből pedig az tűnik ki, hogy az a gép, amely őrületes sebességgel mindenféle anyagi jelenséget
lemásolna - u n i v e r z á l i s p l a g i z á t o r lenne, és hogy a jelenség változóinak ilyen totális
számbavétele automatikusan kikapcsolná gépünket mindennemű alkotó tevékenységből: az alkotó
tevékenység ugyanis lényegében v á l o g a t á s t jelent, bizonyos változók kiválogatását, mások
elvetését, célja pedig az, hogy megtalálja a jelenségeknek ama o s z t á l y á t , amely számára a szá­
mításba vett változók dinamikus pályája közös. Ennek az osztálynak viselkedési törvényei jelentik
magát az elméletet.
Az elméletek megalkotása azért lehetséges, mert az egyes jelenségek változóinak mennyisége össze­
hasonlíthatatlanul nagyobb azoknak a változóknak a mennyiségénél, amelyek rá is vonatkoznak
és más jelenségek tömegére is, vagyis közösek, emellett az előbbiek mellőzése - a tudomány céljai­
nak szempontjából - megengedett. Ezért mondhatunk le akár az egyes molekulák történetének a
kutatásáról, akár arról, hogy Mr. Smith tegnap találkozott-e a nénikéjével, és ugyanígy milliónyi
egyéb változótól is eltekinthetünk.
Igaz, a fizika és a biológia lényegesen eltérő módon közelít az általa tanulmányozott jelenségek­
hez. Az atomok kölcsönösen felcserélhetők, a szervezetek ezzel szemben nem. A modern fizika
számára az atomok egyedi története lényegtelen, kivéve egy bizonyos hipotézist, amely az atom
által kibocsátott foton „vörösödéséről” szól. Az atom iderepülhetett a Napból vagy a pincében
heverő széndarabról is leválhatott, ettől a tulajdonságai mit sem változnak. Ha Mr. Smithszel azt
közölte a nénikéje, hogy kitagadja az örökségből, mire Mr. Smith végképp kétségbeesik, akkor
ez a változó igen lényegessé válik. Mr. Smith állapotát úgy-ahogy meg is érthetjük, de csak azért,
mert igen hasonlítunk hozzája. Más a helyzet az atomokkal. Ha megalkották a nukleáris erők elmé­
letét, és ezután mégis felteszi valaki a kérdést, hogy mi is tulajdonképpen, de úgy „igazándiból” ,
a pszeudoskalar csatolás, akkor ez a kérdés értelmetlen. Minekutána algoritmusunk műveleteihez
már bizonyos terminusokat kapcsoltunk, nem kívánhatjuk meg, hogy ezek a terminusok valami mást
is kifejezzenek, valamit, aminek az algoritmusnak éppen ezekhez a lépéseihez semmi kapcsolata

208
 sincs. Legfeljebb ezt felelhetjük: „Hogyha ön ilyen meg ilyen átalakításokat hajt végre papíron,
majd pedig ezt itt amoda teszi, akkor eredményként két és felet fog kapni, majd ezután, ha ön ezt
meg ezt teszi a laboratóriumban, és ránéz a készüléknek erre a mutatójára, akkor a mutatót a 2-es
és a 3-as beosztás között éppen a középen fogja látni.” A tapasztalat, íme, igazolta az elméleti ered­
ményt, és éppen ezért használni fogjuk a pszeudoskalar csatolás fogalmát, és az egész egyéb ide­
tartozó terminológiát.
Ilyen módon az antiparalel fotonok minden egyébbel egyetemben annak a létrának a fokait jelen­
tik, amelyen feljutunk a padlásra, s e padláson még egyéb értékeket is találhatunk, pl. az atomener­
gia valami új forrását - a létra „értelmét”, „önmagában való” értelmét firtatni azonban nem lehet.
A létra annak a mesterséges környezetnek egy darabja, amelyet létrehoztunk azért, hogy valahová
felfelé jussunk, az antiparalel fotonok pedig egy papíron végzett olyan művelet részei, amely bizonyos
jövendő állapotok megjósolását teszi lehetővé - semmi egyebet. Azért mondtam el ezt, nehogy az
a látszat keletkezzék, mintha az ¡mitológia olyasvalami akarna lenni, mint az, ami nekünk „min­
dent megmagyaráz” . A magyarázat az a folyamat, amelynek során az ismeretlen ismertető jeleket
és viselkedést ismert fogalmakra vezetjük vissza, úgy, hogy felkutatjuk a már ismert dolgokkal való
hasonlóságukat, ha pedig az ismeretlen nem hasonlít sem a körhöz, sem gömbhöz, sem sajthoz, sem
székhez, akkor sem kell kétségbeesnünk, mert nem vagyunk tanácstalanok: megmaradt számunkra
a matematika.
A technológus tudós viszonya a világhoz valószínűleg változni fog. A tudóst az ¡mitológia kap­
csolja majd ehhez a világhoz. Az ¡mitológia önmagában semmiféle tevékenységi célt sem jelöl ki,
az ilyen célokat a fejlődés egy-egy meghatározott szakára vonatkozóan a civilizáció tűzi ki. Az ¡mi­
tológia akárcsak a távcső: azt mutatja meg, ami felé irányítjuk. Ha valami érdekeset veszünk észre,
akkor fokozhatjuk a nagyítást (az információszerző gépeket erre a tárgyra irányíthatjuk). Hála a
valóság különféle aspektusait modellező számtalan folyamatnak, az ¡mitológia különféle „elmélete­
ket” mutat be, a-jelenségek különféle kapcsolatait és jellegzetességeit tárja elénk. Tökéletesen elszi­
getelt dolgok nem léteznek, a természet azonban kegyes hozzánk: létezik a viszonylagos elszigetelt­
ség (a valóság különböző szintjei - az atomszint, a molekuláris szint stb. - között).
Léteznek rendszerelméletek (pl. a mechanikában), a bioevolúció elmélete, a rendszerek rendszer-
elmélete, a civilizáció elmélete pedig a rendszerek rendszereinek rendszerelmélete volna. Merő sze­
rencse, hogy a kvantumfolyamatok már szinte sose jelentkeznek az egysejtű szervezet nagyságszint­
jén sem, legfeljebb csak kivételesen. Ha nem így volna, akkor bizony belefulladnánk a különfélesé-
gek óceánjába: reményünk sem lehetne bármiféle szabályozásra, mivel kezdetben a szabályozás
a biológiai homöosztázisra alapozódik (a kétségkívül értelem nélküli növények létezésének köszön­
hető, hogy a Föld légkörében az oxigén mennyisége állandó, következésképpen ezt a mennyiséget
a növények szabályozzák), ám később, az értelem megjelenésével, az elméleti tudás eredményeit
felhasználó homöosztázisra támaszkodik.
Az „ultimativ modellezés” ilyen körülmények között nemcsak lehetetlen, hanem fölösleges is.
Az egyetemes elméletet csak a valóságnak ilyen, számos változót mellőző, „nem éles” tükrözése
hozza létre. Akárcsak a nem éles fényképfelvétel, amelyről nem lehet megállapítani, hogy Smith
urat vagy Johns urat ábrázolja-e, csak annyit látni róla, hogy embert ábrázol. Egy Mars-lakónak,
aki tudni szeretné, hogy milyen is az ember, a nem éles felvétel többet mond, mint Mr. Smith kiváló
portréja, ennek alapján ugyanis hajlandó volna azt hinni, hogy minden embernek ugyanilyen krump­
liorra, ritkán nőtt fogazata és bal szeme alatt kék foltja van. Következésképpen minden információ­
nak előfeltétele a címzett létezése, az „általánosságban vett információ” nem létezik. Az „imitoló-

209
giai gép” címzettjei: a civilizáció és tudósai. Ma még maguknak kell kirostálással dúsítaniuk az
információércet” . A jövőben már csupán kivonatot kapnak, s nem tényekből építenek majd fel
elméletet, hanem más elméletekből (ami részben már ma is előfordul, hiszen nincs olyan elmélet,
amely teljes egészében izolált volna a többitől).

Az olvasó most bizonyára arra számít, hogy bemutatom neki azt az „információtenyésztést” ,
amire már régen ígéretet tettem. Ehelyett azonban a tudományos elméletek lényegét fogjuk vizsgá­
lat tárgyává tenni. Úgy fest a dolog, mintha az olvasó kíváncsiságát igyekezném minden eszközzel
felcsigázni. Kérem azonban, vegyék figyelembe, hogy mire is akarunk kilyukadni. Célunk sem több,
sem kevesebb, mint a tudomány automatizálása. Ijesztő feladat; mielőtt nekiveselkednénk, alaposan
meg kell tudni, hogy mivel foglalkozik a tudomány. Amit most az imént elmondottunk, az mind­
össze az első, metaforikus megközelítés volt. A metaforákat azonban pontos nyelvre kell lefordítani.
Nagyon sajnálom ezt, de elkerülhetetlen. Nos tehát, fel kell találnunk egy olyan berendezést, amely
begyűjt<mo az információt, általánosítaná azt, ahhoz hasonlóan, ahogyan a tudós teszi, és végül a
kutatások eredményeit a szakemberek rendelkezésére bocsátja. A berendezés tényeket gyűjt, ténye­
ket általánosít, új tényanyaggal ellenőrzi általánosításainak helyességét, és ez az a „készgyártmány” ,
ami - immár a „műszaki ellenőrzés” lezajlása után - elhagyja a „gyárat” .
A berendezés tehát elméletet termel. Az elmélet - tudományelméleti értelemben - szimbólumok­
ból felépülő, de a reális jelenség strukturális megfelelőjét képező olyan rendszer, amely a jelenségtől
független szabályok szerint alakulhat át, méghozzá úgy, hogy a jelenség pályájának soron követ­
kező szakaszai a szóban forgó elmélet által figyelembe vett változókra vonatkozóan egybevágnak
az elméletből deduktív módon levezetett változók értékeivel (IX.).
Az elmélet nem egy különálló jelenségre, hanem a jelenségek osztályára vonatkozik. Az osztály
különböző elemei egyidejűleg létezhetnek térben (mint a biliárdgolyók az asztalon), vagy időben
egymás után (mint ugyanannak a golyónak időben egymást követő helyzetei). Minél népesebb a
jelenség, annál „jobb” az elmélet, mert annál általánosabban alkalmazható.
Egy elméletnek esetleg nincsenek is kísérlettel ellenőrizhető következményei (ilyen pl. Einstein
egységes térelmélete). Mindaddig, amíg nem sikerült egy elméletből ellenőrizhető következtetéseket
levonni, addig az elmélet hasznavehetetlen. Mégpedig nemcsak, mint a reális cselekvés eszköze,
hanem, mint a megismerés eszköze is. Az elméletnek ugyanis ahhoz, hogy hasznos legyen, kell, hogy
„bemenete” és „kimenete” legyen. A „bemenet” szolgál az általánosítandó tényeknek, míg a „ki­
menet” a megjósolandó tényéké (amelyek által ellenőrizhető). Ha csupán „bemenete ”van, akkor
ugyanúgy metafizikus, minthogyha nem volna sem „bemenete” , sem „kimenete” . A valóságban a
helyzet kevésbé szép, vagyis nem ilyen egyszerű. Egyes elméletek „bemenetei” más elméletek „ki­
menetei” . Léteznek többé és léteznek kevésbé általános elméletek, de - a fejlődés perspektívájában -
mindezeknek olyan hierarchikus egységet kell képezniük, mint amilyen pl. a szervezet. A bioevolú­
ció elmélete összekapcsolódik a kémiából, a geológiából, a zoológiából, a botanikából származó
alárendelt elméletekkel, ugyanakkor ő maga az önszervező rendszerek elméletének van alá rendelve,
annak speciális esete.
Jelenleg az elméleteket kétféleképpen szokás megközelíteni: komplementárisán és redukciósán.
A kiegészítő, a komplementáris eljárás azt jelenti, hogy ugyanazt a jelenséget, a jelenségeknek ugyan­
azt az osztályát két különféle elmélettel tudjuk megmagyarázni, és emellett a gyakorlat dönti el,
hogy a kettő közül melyiket mikor kell alkalmazni. A kiegészítő módszert használják pl. a mikro­

210
fizikában (az elektron mint hullám, vagy mint részecske). Némelyek azonban úgy vélik, hogy ez
csak átmeneti állapot, és mindig a redukciós felfogás felé kell törekedni. Ahelyett, hogy az egyik
elméletet kiegészítenék egy másikkal, olyan elméletet kell konstruálni, amely egyesíti a kettőt, s az
egyiket vagy a másikat vagy éppen mindkettőt egy még általánosabbra vezeti le (ebből áll a „reduk­
ció”). így pl. van olyan vélemény, amely szerint az élet jelenségei fizikai-kémiai folyamatokra vezet­
hetők vissza. Ez az álláspont azonban vitatott.
Egy elmélet annál inkább tekinthető hihetőnek, minél több különféle konzekvenciái igazolódtak.
Lehet az elmélet teljesen elhihető, és mégis szinte teljesen értéktelen (pl. a közhely, mint az az elmé­
let, amely egyetlen tételt mond ki: „minden ember halandó”).
Egyetlenegy elmélet sem veszi figyelembe az adott jelenség összes változóit. Ez nem jelenti azt,
hogy nem volnánk képesek minden egyes esetben felsorolni e változók tetszés szerinti mennyiségét,
sokkal inkább azt jelenti, hogy nem ismerjük a jelenség összes állapotait.
Az elmélet azonban képes rá, hogy előre megjósolja a már felhasznált változók új értékeit. Per­
sze nem úgy, hogy minden esetben szabatosan leszögezze, mik ezek az újonnan felfedezett változók,
és hol keresendők. Az „utalás” ezekre az új változókra „elrejtve” ott lehet az elmélet algoritmusá­
ban, és bizony alaposan ismerni kell a dolgok állását, hogy az elásott kincset megtaláljuk. Ilyen
módon közeledünk az olyan ködös és titokzatos fogalmak szférájához, mint amilyen típust pl. az
„intuíció” képvisel. Az elmélet ugyanis a struktúrára vonatkozó információ, ezt a struktúrát elvben
az összes irtózatos mennyiségű, elgondolt struktúrák közül választhatjuk ki, s ez a struktúra semmi­
nek sem felel meg a természetben létező dolgok közül; a kiválasztás végleges, s a mérhetetlenül sok
konkurrens egymást követő kiküszöbölésével rörténik meg („A testek az átmérőjük köbével arányo­
san, a köztük levő távolság négyzetével fordított, tömegeik szorzatával pedig egyenes arányban
vonzzák egymást” stb., stb.). A valóságban nem így történik. A tudósok nemcsak vaktában, a pró­
bálkozás és a ráhibázás módszerével dolgoznak, hanem igénybe veszik a sejtést és az intuíciót is.
Ez az ún. „alaklélektan” problémájához tartozik. Képtelen vagyok ismerősöm arcát úgy leírni,
hogy leírásom alapján rögtön felismerhessék, ha szembe találkoznak vele az utcán. És magam azon­
ban rögtön felismerem. Tehát arcát - az érzéklés lélektanának értelmében úgy fogom fel, mint vala­
miféle képet, alakot („Gestalt”). Az is gyakran előfordul, hogy az egyik ember egy másikra emlékez­
tet, holott nem mindig tudjuk megmondani, hogy miben emlékeztet, hasonlít arra. Semmiképp
sem arcának vagy testének valamelyik részével, kiilön-külön véve azokat, hanem valamennyi voná­
sának együttes egészével, mozgásával, összes vonásainak és mozdulatainak harmóniájával, tehát
megint csak valami „alak” formájában. Az általánosító érzékelésnek ez a típusa azonban nemcsak
a vizuális érzékietek szférájára korlátozódik. Vonatkozhat bármely fajta érzékelésre. Egy dallam
megőrzi a maga „alakját” , függetlenül attól, hogy fütyüljük-e vagy fúvós zenekar játssza, vagy uj­
junkkal „pötyögtetjük” a zongorán. A formák, hangok stb. „alakjának” ilyen felismerési módjait bár­
ki tanúsíthatja. Az az elméleti tudós, aki már megbarátkozott az elméletek absztrakt formális­
szimbolikus apparátusával - hiszen egész életét ilyenek között töltötte -, ezeket az elméleteket (ha
valóban nagy tudós) meghatározott „alakokként” kezdi felfogni - természetesen arcvonások és han­
gok nélküli alakokként - ezek tulajdonképpen a tudatában létező valamiféle absztrakt konstrukciók.
És megtörténhet, hogy hasonlóságot fedez fel két, addig egymással semmi kapcsolatban sem álló
elmélet „alakjai” között, vagy pedig összehasonlítva a kettőt, rájön, hogy ezek egy még nem létező
általánosítás részeseteit képviselik.
Mindez, ahogyan elmondtuk, természetesen nagyon primitív. Majd még visszatérünk ehhez a

211
 problémához - pontosabban: az tér vissza mihozzánk akkor, amikor meg akarjuk indítani az
„információtenyésztőt” .
Szórakozzunk el most a következő játékkal. Legyen adott két matematikus: az egyik lesz a Tudós,
a másik - a Természet. A Természet az elfogadott posztulátumokból egy bonyolult matematikai
rendszert vezet le, a Tudósnak pedig az a feladata, hogy megfejtse, vagyis reprodukálja az említett
rendszert. Mindez úgy zajlik le, hogy a Természet ott ül egy szobában, és időről időre egy ablakocs­
kán át megmutat a Tudósnak egy kis kartonlapocskát, rajta néhány számmal; a számok azoknak
a változásoknak felelnek meg, amelyek a Természet által konstruált szóban forgó rendszerben az
adott fejlődési szakaszban végbemennek. Elképzelhetjük azt is, hogy a Természet a csillagos égbolt,
a Tudós pedig az első földi csillagász. A Tudós kezdetben semmit sem tud, vagyis a felmutatott
számok között („az égitestek mozgásai között”) semmiféle összefüggést sem fedez fel, egy idő eltel­
tével valami eszébe jut. Végül is kísérletezni kezd: ő is felállít egy bizonyos matematikai rendszert,
s ezután lesi, hogy vajon a számok, amelyeket hamarosan megmutat neki a kis ablakon át a Termé­
szet, megfelelnek-e a várakozásának. Nos, kiderül, hogy a Természet által mutatott számok mások;
a Tudós most ismét próbálkozik, és ha jó matematikus, akkor egy idő múltán sikerül rátalálnia a
helyes ösvényre, vagyis megalkotnia pontosan ugyanazt a matematikai rendszert, amelyet a Termé­
szet használ.
Ebben az esetben szabad azt mondanunk, hogy előttünk két teljesen egyforma, azonos rendszer
van, vagyis a Természet által alkalmazott matematikai rendszer analóg a Tudós által felépítettel.
Most ismételjük meg ezt a játékot, de változtassunk a játékszabályokon. A Természet most is szá­
mokat mutogat a Tudósnak (mondjuk kettesével), de ezek nem a matematikai rendszerből származ­
nak. Minden alkalommal annak az ötven műveletnek az egyikével képezi ó'ket a Természet, amely­
nek lajstromát rendelkezésére bocsátottuk. A két első számot a Természet teljesen szabadon választ­
hatja meg. A következőket azonban már nem: hanem kiválasztja - tetszése szerint - a jegyzékben
foglalt átalakítási szabályok egyikét, végrehajtja a benne foglalt osztásokat, szorzásokat vagy hat­
ványozásokat stb., az eredményt megmutatja a Tudósnak, majd kiválasztja a másik szabályt, ismét
átalakít (az előző eredményeket alakítja át), az eredményt ismét megmutatja és így tovább. Vannak
olyan műveletek, amelyek tiltanak bárminemű változtatást. És vannak olyan műveletek, amelyek
azt írják elő, hogy ha a Természet bal füle viszket, akkor valamit le kell vonnia, ha pedig semmije
sem viszket, akkor gyököt kell vonnia. Ezenkívül azonban van még két olyan művelet is, amely­
nek végrehajtása mindig kötelező. A Természetnek minden alkalommal úgy kell párba kapcsolnia
az eredményeket, hogy a két felmutatott szám közül az első kisebb legyen a másodiknál, és ezen­
kívül a két szám közül legalább az egyikben - egy páratlan számjegy mellett - mindig zérusnak kell
állania.
Bár ez talán különösnek látszik, de az ilyen módon létrehozott számsor sajátos szabályosságokat
mutat fel, és ezeket a szabályosságokat, törvényszerűségeket a Tudós felfedezheti, másként meg­
fogalmazva: egy bizonyos idő múlva már képes lesz előrelátni, természetesen csak közelítőleg, hogy
legközelebb milyen számok fognak megjelenni. Minthogy azonban minden következő számpár
helyes megállapításának a valószínűsége abban a mértékben, ahogyan a prognózist igyekszik nem­
csak a következő szakaszra, hanem valamennyi egymást követő szakaszra kiterjeszteni, rohamosan
csökken, a Tudós kénytelen lesz néhány jóslási rendszert alkotni. Az a jóslat, hogy páratlan szám­
jegy mellett zérus fog megjelenni, teljes biztonságú, hiszen minden számpárban megjelenik, jóllehet
különböző helyeken. Az is biztos, hogy az első szám mindig kisebb a másodiknál. Minden egyéb

212
változás azonban már a különféle valószínűségeloszlásoknak felel meg. Tehát a Természet a tevé­
kenységében ugyan egy bizonyos „rendet" mutat, ez a „rend” nem egyetlen, meghatározott típusú
rend. Felfedezhetünk benne különféle jellegű törvényszerűségeket, mégpedig jelentős mértékben a
játék időtartamától függően jelennek meg. A Természet mintegy transzformációknak alá nem vetett
„invariánsokat” mutat fel, ezek eljövendő állapotait egy bizonyos, nem túlságosan távoli időre
meghatározott valószínűséggel lehet megjósolni, a nagyon távoli állapotait azonban előre meglátni
nem lehet.
Ilyen helyzetben a Tudós azt is gondolhatná, hogy a Természet valójában csak egyetlen rendszert
alkalmaz, de a rendszer változó operátorai oly nagyszámúak, hogy ezt a rendszert ö, a Tudós, kép­
telen rekonstruálni; ámde minden valószínűség szerint hamarosan arra a megállapításra jut, hogy
a Természet statisztikailag tevékenykedik, s akkor a közelítő megoldások olyan módszereit alkal­
mazza, amelyek a „Monté Carlo-típusúnak” felelnek meg. A legérdekesebb mégis az, hogy a Tudós
megsejtheti a „természeti szintek hierarchiájának” létezését (számok; felettük műveletek a számok­
kal; ezek felett pedig szuperműveletek - párosítás és a nullázás). Vannak tehát különféle szintjeink,
és vannak „tilalmaink” (hogy az első szám sohasem lehet nagyobb a másodiknál), tehát vannak
„természeti törvényeink”, ámde ez az egész fejlődésben levő számrendszer mint formális struktúra,
nem alkot egységes matematikai rendszert. Ez azonban a problémának csak egy része. Ha a játék
nagyon sokáig fog tartani, akkor a Tudós végül is rájön, hogy a Természet bizonyos műveleteket
gyakrabban hajt végre, mint másokat (mégpedig azért, mert a „Természet” is ember, és vonzódással
kell viseltetnie bizonyos műveletek iránt, az ember ugyanis nem képtelen teljesen kaotikusán, „ta­
lálomra” tevékenykedni). A Tudós a játékszabályok értelmében csak megfigyeli a számokat, és nem
tudja, hogy azokat valamiféle természeti folyamat vagy gép, vagy éppenséggel egy másik ember hoz­
za-e létre. Azonban lassanként gyanakodni kezd, hogy a transzformációs műveletek mögött egy
még magasabb rangú' tényező működik, egy olyan tényező, amely eldönti, hogy milyen operációt
kell alkalmazni. Ez a tényező (a Természetet játszó ember) csak korlátozott cselekvési választék­
kal rendelkezik, a számok sorozataiban azonban mégis fokozatosan kirajzolódik hajlandóságának
rendszere (pl. a 4-es számú műveletet gyakrabban alkalmazza, mint a 17-est stb.), vagyis megnyilat­
koznak pszichikumának sajátos dinamikus jellegzetességei. Van azonban még egy, viszonylag
független tényező is: hiszen a Természet függetlenül attól, hogy milyen műveleteket részesít előny­
ben másokkal szemben, időről időre, valahányszor arra az operációra hibáz rá, amelynek eredménye
a fülviszketéstől függ, így vagy amúgy kell hogy eljárjon. Ez a viszketés pedig már nem tudatának
dinamikájával, hanem inkább perifériás bőrreceptorainak molekuláris folyamataival van össze­
függésben. A tudós tehát végső fokon nem csupán az agy folyamatait kutatja, hanem még azt is,
hogy mi történik a „Természetet” játszó ember bőrfelületének egy bizonyos részén!
Persze tulajdoníthatna a „Természetnek” olyan jellegzetességeket, amelyekkel az nem rendelkezik.
Vélekedhetne pl. úgy, hogy a „Természet” kedveli a zérust a páratlan szám mellett - holott valójá­
ban ilyen eredményt kényszerül szolgáltatni, mert ezt parancsolták neki. Példánk igen primitív, de
megmutatja, hogy a Tudós hogyan interpretálhat különféleképpen egy megfigyelt „számvalóságot” .
Tekintheti ugyanis úgy, m i n t k ö l c s ö n h a t á s b a n l e v ő r e n d s z e r e k k i s e b b
v a g y n a g y o b b m e n n y i s é g é t . Bármilyen matematikai modelljét építse is fel a jelenség­
nek, arról szó sem lehet, hogy „természetelmélete” minden egyes elemének, minden szimbólumának
pontos megfelelője volna a fal túlsó oldalán. Még akkor is, ha egy év elteltével megismerné a transz-
formációk összes szabályait, még ez esetben is képtelen lenne a viszkető fül algoritmusának meg­

213
alkotására. Márpedig csakis így, ebben az esetben lehetne szó az azonosságról vagy a Természet és a
matematika izomorfizmusáról.
így hát a Természet matematikai leképezésének lehetősége a legkevésbé sem foglalja magában a
Természet „matematizáltságát” . A lényeg még csak nem is az, hogy igaz-e az említett hipotézis,
mivel teljesen felesleges.

Minekutána megtárgyaltuk a megismerés folyamatának mindkét oldalát (a „miénkét” , vagyis

az elméletét, valamint a „túlsót” , vagyis a Természetét), most végre hozzákezdhetünk a megismerési
folyamatok automatizálásához. Legegyszerűbbnek látszanék egy „szintetikus tudós” megalkotása,
valamiféle „elektronikus szuperagy” formájában, amelyet érzékszervek, illetve „perceptronok” köt­
nének össze a külvilággal. Egy ilyen javaslat spontán merül fel, hiszen annyi sok szó esik a gondolko­
dási folyamatok elektronikus utánzásáról és azoknak a műveleteknek a tökéletességéről és gyorsasá­
gáról, amelyeket már manapság is el tudnak végezni a számítógépek. Én mégis úgy vélem, hogy az út
nem egy „elektronikus felsőbbrendű ember” megépítésének tervén át vezet. Mindnyájunkat lenyűgöz
az emberi agy bonyolultsága és hatalma, és ezért egy információs gépet sem tudunk másként elképzel­
ni, csak az idegrendszer analógiájaként. Az agy kétségkívül nagyszerű alkotása a természetnek. Most
azonban, hogy e szavakkal már kifejeztem az agyat megillető hódolatot, még azt szeretném hozzáfűzni
a mondottakhoz, hogy olyan rendszer ez, amely a különféle feladatait nagyon is nem egyforma hatá­
sossággal végzi el.
Az az információmennyiség, amelyet egy síelő agya műlesiklás közben képes „feldolgozni”, sokkal
nagyobb annál a mennyiségnél, amelyet ugyanennyi idő alatt egy kiváló matematikus agya „dolgoz
fel” . Itt információmennyiségen elsősorban azoknak a változóknak a mennyiségét értem, amelyeket a
műlesiklást végző személy agya szabályoz, vagyis amelyeken „uralkodik” . A síelő által ellenőrzött
változók mennyisége teljességgel összehasonlíthatatlan azzal a mennyiséggel, amely a matematikus
agyának „szelekciós mezejében” található. Ennek oka az, hogy a síelő által végzett szabályozó beavat­
kozások óriási többsége automatizált, a tudatának területén kívül fekszik - míg a matematikus nem
képes ilyen mértékben automatizálni a formális gondolkodást (jóllehet az automatizáltság e g y b i ­
z o n y o s fokának elérésére a jó matematikus is képes). Az egész matematikai formalizmus olyan,
mint valami korlát, amelybe belekapaszkodva a világtalan is biztosan eljuthat a kívánt irányba. S
hogy mire jó a deduktív módszernek ez a „korlátja” ? Az agy mint szabályozó, csekély „logikai mély­
séggel” rendelkezik. A matematikai levezetés „logikai mélysége” (az egymást követő műveletek soro­
zatos szakaszainak mennyisége) hasonlíthatatlanul nagyobb, mint az agy „logikai mélysége”, mint­
hogy az agy nem gondolkodik elvontan, hanem biológiai rendeltetésének megfelelően úgy működik,
mint a testet kormányzó berendezés (vö. a műlesiklót a lesiklópályán).
Ez az első „mélység” semmiképpen sem ok a dicsekvésre - éppen ellenkezőleg. Ez azzal függ össze,
hogy a valóban n a g y o n bonyolult jelenségeket az emberi agy képtelen eredményesen szabályozni,
h a c s a k n e m a t e s t b e n l e j á t s z ó d ó f o l y a m a t o k r ó l v a n s z ó. Az agy
ugyanis, mint a test szabályozója a változóknak óriási mennyiségét igazgatja: számuk mindenképp
százakra, ha ugyan nem ezrekre tehető. De hiszen - mondhatná valaki - minden állatnak van agya,
amely sikeresen kormányozza a lestét. Az emberi agy pedig e feladaton kívül még számtalan sok
egyebet is meg tud oldani; egyébként - elég összehasonlítani egy majom agyának a méreteit az emberi
agyéval ahhoz, hogy tájékozódhassunk, legalább hozzávetőleges megközelítéssel, mennyivel nagyobb
agytömeg „rendeltetett” az ember esetében az intellektuális feladatok megoldására!
Nincs értelme vitatkozni arról, mennyivel fölötte áll az ember a majomnak értelmi képességben.

214
Az emberi agy természetesen sokkal bonyolultabb, ám e bonyolultságnak jelentős része „nem alkal­
mas” elméleti problémák megoldására, mert testi folyamatokat irányít, ez a rendeltetése. A probléma
tehát így fest: ami kevésbé bonyolult (az agy i d e g s ej t r e n d s z e r é n e k a z a r é s z e , amely
az intellektuális folyamatok bázisát képezi) információt igyekszik szerezni arról, ami bonyolultabb
nála (az e g é s z a g y r ó 1). Ez bár nem lehetetlen, de szerfölött nehéz feladat. Mindenesetre köz­
vetve nem lehetetlen (egyáltalában egyetlen ember még csak meg sem tudná fogalmazni ezt a fel­
adatot). A megismerés - társadalmi folyamat: mintegy az ugyanazt a dolgot kutató sok emberi agy
„intellektuális” összetettségének „összegeződéseként” folyik. Minthogy azonban ezt az „összegező­
dést” mégiscsak idézőjelben kell írnunk-hiszen az egyes különálló tudatok nem kapcsolódnak össze
egy egységes rendszerbe ezért ezt a problémát eddig még nem oldottuk meg.
Dehát miért nem egyesülnek egyetlen rendszerbe a különálló tudatok ? Nos, a tudomány nem éppen
egy ilyen felsőbbrangú rendszer? De az, csak éppen a szó átvitt értelmében. Ha valamit megértek,
akkor azt a „valamit” egészében, elejétől a végéig én értem. Az pedig nem lehetséges, hogy az egyes
emberek tudatai egyesülve, valamiféle „felsőbbrendű intellektuális teret” alkossanak, ahol olyan
igazság fogalmazódna meg, a m e l y e t a z a g y a k k ö z ü l k ü l ö n - k ü l ö n e g y i k s e m
t u d n a b e f o g a d n i . A tudósok kétségtelenül együttműködnek, de végső fokon mégiscsak
egyetlen embernek kell megfogalmaznia a probléma megoldását, mert ezt semmiféle „tudósok kara”
nem végezheti el.
Vajon biztos-e, hogy így van ? Vagy lehetséges, hogy a helyzet más: hogy Galilei előbb megfogalma­
zott valamit, majd ezt átvette tőle, és továbbfejlesztette Newton, hozzájuk csatlakozott még néhány
más személy, majd Lorentz megalkotta a maga transzformációját, és ekkor Einstein mindent egészé­
ben összefogva egyesítette az összes tényeket, és megalkotta a relativitáselméletet? Magától értetődik,
hogy így történt, ennek azonban semmi köze sincs a tárgyunkhoz. Bármely elmélet csak a változók
kis mennyiségével dolgozik. Az elmélet nagyobb egyetemessége korántsem azt jelenti, hogy óriási
számú változóval dolgozik, hanem azt, hogy az esetek hatalmas számára alkalmazható. Ez a relativi­
táselméletre is igaz.
Mi azonban másvalamiről beszélünk. Az agy kitűnően képes a test változóinak azt az óriási töme­
gét szabályozni, amelyre „rákapcsolt” . Ez automatikusan vagy félautomatikusan történik (amikor fel
akarunk állni, és nem törődünk mással, vagyis azzal az egész kinetikus együttessel, amelyet ez a „pa­
rancs” mozgásba hoz). A gondolkodási szférában, a gondolkodás tekintetében azonban, vagyis mint
az említett körön, azaz a szomatikus jelenségek körén kívül eső jelenségeket szabályozó gép, az agy
kis produktivitású berendezés, és ami még fontosabb, nem tud megbirkózni olyan helyzetekkel,
amelyekben egyidejűleg kell nagyszámú változót figyelembe vennie. Ezért képtelen pl. pontosan (algo­
ritmizálásuk alapján) szabályozni a biológiai vagy a társadalmi jelenségeket. Egyébként ezeknél még
sokkal kevésbé bonyolult (pl. éghajlati, légköri) folyamatok is megcsúfolják szabályozóképességét
(az adott esetben most csupán úgy értelmezzük ezt a szabályzóképességet, hogy képes a korábbi álla­
potok ismerete alapján a leendő állapotok részletesen pontos megjövendölésére) (X.).
Végül pedig a maga „legelvontabb” működésében a testnek sokkal nagyobb a befolyása az agyra
(lévén a testnek a kétirányú visszacsatolás folytán egyidejűleg ura és szolgája),mint ahogyan azt rend­
szerint gondoljuk. Minthogy - e test „közvetítésével” - összekapcsolódik a környező világgal, éppen
ezért törekszik szakadatlanul arra, hogy e világnak minden törvényszerűségét a testi tapasztalatok
formáin át fejezze ki (ez az oka, hogy kutatták azt, vajon ki tartja a vállán a Földet, ki „húzza” a fel­
dobott követ vissza a Föld felé stb.).
Az agynak mint információs csatornának éppen a testi jelenségek területén maximális az átengedő

215
 képessége. Ezzel szemben, amint a kívülről érkező információknak, pl. egy olvasott szövegnek infor­
mációmennyisége meghaladja a másodpercenkénti 10-20 bitet, az agy blokkolódik, képtelen az infor­
máció feldolgozására.
A csillagászat, az ember által kidolgozott első tudományágak egyike, mindmáig nem találta meg a
„soktest-probléma” megoldását (vagyis nem döntötte el az egymást vonzó sok anyagi pont mozgásá­
nak kérdését). Pedig van valaki, aki képes megoldani ezt a problémát. A Természet, aki „matematika
nélkül” , pusztán e testek viselkedése, mozgása révén teszi ezt. Felmerül a kérdés: vajon az „informá­
ciós válságot” nem lehetne-e hasonló módon megrohamozni ? Már hallom is az ellenvetést: ez lehe­
tetlen! Ez értelmetlen állítás! Az összes tudományok matematizálódása csak fokozódik, nemhogy
csökkenne! Matematika nélkül semmire se megyünk!
Ezzel egyetértek, de előbb szögezzük le, hogy miféle „matematikáról” van szó. Arról-e, amely
egyenlőségek és egyenlőtlenségek formális nyelvével kifejezve papírra írtan található, vagy a számító­
gép-óriások kettes számrendszerű elemeiben rögzítetten tárolódik -, avagy pedig arról, amelyet -
mindennemű formalizálás nélkül - a megtermékenyített petesejt valósít meg? Ha csupán az első fajta
matematikára vagyunk kárhoztatva, akkor valóban információs válság fenyeget bennünket. Ha
azonban a másik fajta matematikát kezdjük működtetni - céljaink érdekében -, akkor a helyzet egé­
szen más fordulatot vehet.
A magzat fejlődése - „vegyi szimfónia” , amely abban a pillanatban kezdődik meg, amikor az ondó­
sejt magja egyesül a petesejt magjával. Képzeljük el, hogy sikerült nyomon követnünk - molekuláris
szinten - ezt a fejlődést, kezdve a megtermékenyüléstől egészen az érett szervezet megjelenéséig, és
hogy most a vegytan formalizált nyelvén kívánjuk bemutatni, ugyanazon a nyelven, amelyet az egy­
szerű reakciók bemutatására - mint amilyen pl. a 2 H + 0 = H20 - szoktunk használni. Vajon milyen
is lenne egy ilyen „embriogenezis-partitúra” ? Először is szép sorjában le kellene írnunk a „startnál”
meglevő összes vegyületek képletét. Azután elkezdenénk leírni a megfelelő átalakításokat. Minthogy
egy érett szervezet molekuláris szinten kb. 1025 bit mennyiségű információt tartalmaz, ezért kvadrilliós
nagyságrendű képletmennyiséget kellene leírnunk. E reakciók feljegyzéséhez nem volna elegendő az
összes óceánok és kontinensek felülete együttvéve. Teljesen reménytelen feladat volna.
Egyelőre hallgassunk róla, hogy a kémiai embriológia hogyan birkózik meg az ilyenfajta problé­
mákkal. Úgy vélem, a biokémia nyelve előbb-utóbb kénytelen lesz gyökeresen átépíteni magát. Lehet,
hogy létrejön egy fizikai-kémiai-matematikai formalizmus, kialakul az ennek megfelelő formalizált
nyelv. Ez azonban nem ránk tartozik. Hiszen, ha valakinek „szüksége” lenne egy élő szervezetre, az
nem jelenti azt, hogy erre a szörnyű tömegű leírásra is szüksége lenne. Elegendő volna venni egy ondó­
sejtet, és megtermékenyíteni vele egy petesejtet, amely ezután egy bizonyos idő eltelte alatt „magától”
alakulna át a „kívánt megoldássá” .
Érdemes elgondolkozni azon, hogy nem leszünk-e képesek mi magunk is valami hasonlót végre­
hajtani a tudományos információ területén. Nekifogni az „információtenyésztésnek”, a -keresztezés­
nek, s a „növekedéséről” olyképpen gondoskodni, hogy a végén „érett organizmusként” t u d o m á ­
n y o s e l m é l e t h e z jussunk!
Kísérleteinkhez modellként tehát nem az emberi agyat javasoljuk, hanem az evolúciónak egy másik
alkotását: a csíraplazmát. Az agy térfogategységében levő információmennyiség összehasonlíthatatla­
nul kisebb annál a mennyiségnél, amely az ondósejt azonos térfogatában található. (Az ondósejtről
beszélek, és nem a petesejtről, mert az előbbinek nagyobb az információs „pakoltsága” .) Persze ne­
künk nem arra az ondósejtre és nem a genotípusok kifejlődésének ama törvényeire van szükségünk,

216
amelyeket az evolúció hozott létre. Ez csupán kiindulópont, de egyúttal az az egyetlen anyagi rendszer
is, amelyre támaszkodhatunk.
Az információnak információból kell keletkeznie, csakúgy, mint ahogyan a szervezet is szervezetből
jön létre. Az „információadagoknak” meg kell egymást termékenyíteniük, kereszteződniük kell,
mutálódniuk is kell, vagyis csekély változásokon kell átmenniük, de gyökeres átalakulásokon is,
amik a genetika számára már ismeretlenek. Lehetséges, hogy mindez holmi tartályokban zajlik
majd le, ahol egymással reagálnak az információmolekulák, amelyek meghatározott információt
tartalmaznak kódolt alakban, ahhoz hasonlóan, ahogyan a kromoszómák foglalják magukba kódol­
tan a szervezet vonásait. Talán egy sajátos „fermentációs információerjesztés” lesz?
Lelkesedésünk azonban korai: túlságosan messze futottunk előre. Ha elhatároztuk, hogy az evolú­
ciótól kell tanulnunk, akkor fel kell derítenünk, hogy milyen módon halmozza fel az információt.
Ennek az információnak egyfelől rögzítettnek, másfelől képlékenynek kell lennie. A stabilizáláshoz,
vagyis az optimális információátadáshoz olyan feltételek szükségesek, mint pl. a leadó zavarmentessé­
ge, kis zajszintü csatorna, a jelek (jelzések) változatlansága, az információknak monolitikus kompakt
blokkokba való tömörített volta, és végül az információ redundáns volta (a megértéshez szükséges
felesleg az információban). Az információk összekapcsolása megkönnyíti a hibák feltárását, és csök­
kenti azoknak az információátadásra gyakorolt hatását; ugyanezt segíti elő az információ redundan­
ciája. A genotípus ugyanúgy használja ezeket a módszereket, mint a híradástechnikai mérnök. Ugyan­
ez vonatkozik a nyomtatott vagy írott szöveggel átadandó információra is. Olvashatónak kell lennie
(zavarmentesség), a megsemmisülésnek ellenálló legyen (pl. a nyomdafesték kifakulása esetén), egyes
betűinek tömbökké (szavak), emezeknek pedig magasabb rendű egységekbe kell egyesülniük (mon­
datok). A szövegbe foglalt információ ezenkívül redundáns is, vagyis információfelesleg is van benne,
erről az a tény árulkodik, hogy a részben megsérült szöveget is el lehet olvasni.
A szervezet a tárolási idő során azzal biztosítja az információ védelmét a zavarok ellen, hogy
fenntartja az ivarsejtek jó elszigeteltségét, az átadást a kromoszómák osztódásának pontosan működő
mechanizmusával oldja meg, továbbá a génekben kapcsolja össze tömbökké az információt, majd
e tömböket (gének) magasabb rendű egységekké, kromoszómákká kapcsolja össze (az öröklési
szöveg mondataivá). Végül mindenegyes genotípus redundáns információt, azaz felesleges információt
is tartalmaz, amit az árul el, hogy a - természetesen csak bizonyos határig - sérült petesejtből kifejlődő
szervezetnek nem kell magán viselnie ezt a sérülést (XII.). A fejlődés során a genotípusos információ
fenotípusossá változik át. Egy rendszernek azt a végső alakját nevezzük fenotípusnak (vagyis mind az
alaktani mind az élettani vonásait, következésképpen a működése jellemzőit is), amelyet egyaránt
alakítanak ki az öröklődéses-genotípusos és a környezeti tényezők. Ezek eredő hatását fejezi ki.
Ha szemléltető modellt kívánunk használni, azt mondhatjuk, hogy a genotípus hasonlít egy üres,
lelappadt gumiléggömbhöz. Ha szögletes edénybe helyezzük, akkor a léggömb, amelynek „geno­
típusos tendenciája” szerint ki kellene gömbölyödnie, az alakjával alkalmazkodik az edény alakjához.
A szervezetes fejlődés lényeges sajátossága ugyanis az a plaszticitás, az az idomulási készség, amelyet
a „szabályozó ütközők” hatásának köszönhet: ezek az ütközők pedig mintegy a „csillapító betét”
szerepét játsszák a genotípus utasításai és a környezet követelményei között. Egyszerűen megfogal­
mazva arról van szó, hogy a szervezet képes rendkívül kedvezőtlen viszonyok közepette is élni,
vagyis olyan viszonyok közepette is, amelyek a genotípusos programozásban szabványosított keret­
viszonyoktól jelentősen eltérnek. Egy alföldi növény képes arra, hogy hegyvidéken keljen ki és fej­
lődjön ki, de alakjában hasonlóvá kell válnia a hegyi növényzethez. Másként megfogalmazva, a

217
 fenotípusa megváltozik, a genotípusa azonban nem, mert ha magvai az alföldre kerülnek, azokból
ismét az eredeti alakjának megfelelő növény fejlődik ki.
Hogyan zajlik le az információ evolúciós körforgása?
Ciklikusan. Ez a rendszer két csatornából áll. Az első csatornán átadandó információ forrásai
a szaporodási aktusban részt vevő érett egyedek. Minthogy azonban nem mindegyik ivarérett egyed
alkalmas egyformán a szaporodásra, és előnyt élveznek azok az egyedek, amelyeknek az alkalmaz-
kodottsága a legtökéletesebb, ezért adaptív vonásaik - a fenotípusosokat is beleértve - részt vesznek
„az átadók kiválogatódásában”. Éppen ezért az ilyen információ forrásául végső soron nem magukat
a szaporodó szervezeteket tekintjük, hanem az egész biogeocönózist, más szóval életterüket, vagyis
ezeket az organizmusokat a környezetükkel együtt (és az ott élő más szervezeteket is, mert hiszen
az adott szervezetnek ezek jelenlétéhez kell alkalmazkodnia). Végső soron tehát az információ a
biogeocöncAstól a magzati fejlődésen át az érett szervezetek következő nemzedékéig halad. Ez a
genotípusos információkat átadó embriogenetikus csatorna. A másik csatornán, az ellenkező irányún,
az információ az érett szervezetektől a biogeocönózis felé áramlik, ez az információ azonban már
fenotípusos információ, mert az egész egyedek „szintjén” és nem az ivarsejtek „szintjén” adódik át.
A fenotípusos információ nem egyéb, mint a szervezetek élettevékenységének összessége (amivel
táplálkoznak, ahogyan táplálkoznak, ahogyan alkalmazkodnak a biogeocönózishoz, ahogyan azt
megváltoztatják a saját létezésükkel, ahogyan a természetes kiválogatódás folyik stb.).23
Az első csatornán, tehát a kromoszómákban molekuláris szinten kódolt információ fut, míg az
ellenkező irányú csatornán az a makroszkopikus fenotípusos információ adódik át, amely az adap­
tációban, a létért folytatott küzdelemben és az ivari kiválogatódásban nyilvánul meg. A fenotípus
(az érett szervezet) mindig több információt foglal magában, mint a genotípus, hiszen a környezet
hatásai külső eredetű információkat képviselnek. Minthogy pedig az információs körforgás nem
egyetlenegy szinten zajlik le, azért valahol olyan átalakuláson kell átmennie, amely egyiknek a „kódját”
lefordítja a másik „nyelvére” , vagyis e szintnek megfelelően kódolja. Ez az embriogenezis folyamán
következik be, ez a folyamat mindenkor az a „tolmács” , amely a molekuláris nyelvről lefordítja
a kódot a szervezet nyelvére. így alakul át a mikroinformáció makroinformációvá.
Az előbb leírt információs körforgásban a genotípus semmiféle változása sem következik be,
tehát fejlődés sincs. Az evolúció a genotípus átadása során spontán előforduló „nyelvbotlásoknak”,
hibáknak következtében következik be. A gének mutálódása nem irányított, hanem vaktában és
véletlenszerűen történik. Csakis a környezet szelekciós hatása az, ami kiválogatja, vagyis a következő
nemzedékekben rögzíti azokat a mutációkat, amelyek növelik a környezethez való adaptálódottságot,
vagyis a fennmaradás esélyét. A kiválogatódás antientropikus (vagyis a rendet felhalmozó, növelő)
tevékenységét digitális számítógépben lehetséges utánozni. Minthogy azonban ilyen gépünk nincs,
szórakozzunk csak egy „evolúciós játékkal” .
Egy gyereksereget egyforma nagyságú csoportokra osztunk. Az első csoport legyen a szervezetek
első nemzedéke. Az „evolúció” abban a pillanatban kezdődik meg, amikor az első csoportban
mindenegyes gyermeknek átnyújtjuk a maga „genotípusát” . Olyan csomag ez, amelyben egy fóliából
készült körgallér található a használati utasítással együtt. Ha roppant szabatosak akarnánk lenni,
akkor azt mondhatnánk, hogy a körgallér a petesejt anyagának (citoplazma), a használati utasítás
viszont a mag kromoszómáinak felel meg. A „szervezet” a használati utasításból megtudja, hogy
„miként kell fejlődnie” . Ez a „fejlődés” abból áll, hogy magára kell kanyarítania a körgallért, és
végig kell futnia egy folyosón, amelynek van egy nyitott oldalablaka. Az ablaknál egy lövész áll,
kezében borsóval töltött riasztópuskával. Az eltalált egyed „elesik a létért való küzdelemben”, tehát

218
nem tud „szaporodni” . Aki sértetlenül fut át, visszateszi a körgallért meg a használati utasítást, és
ezt a „genotípus-utasítást” átadja a „következő nemzedék” egyik egyedének. A körgaiiérok a szürke
szín különféle árnyalataiban készültek, a nagyon világosaktól a majdnem feketéig, a folyosó falai
pedig sötétszürkék. A lövész annál könnyebben találja el a futó alakot, minél inkább kirajzolódik
a sziluettje a háttérből. A „létért való küzdelem” során a legtöbb esélyük azoknak van a túlélésre,
akiknek a körgallérja hasonló színárnyalatú, mint a folyosó falainak színe. Ilyen körülmények
között a környezet szűrőként működik: kiselejtezi azokat, akiknek az alkalmazkodottsága e környe­
zethez a legrosszabb. Kialakul a mimikri, vagyis a környezet színéhez való hasonulás. S ezzel egy­
idejűleg csökken az egyéni színek eredeti, széles skálája.
Az egyed azonban nem kizárólag a „genotípusának” , vagyis a körgallérja színének köszönheti
a fennmaradás esélyeit. Ha ugyanis megfigyeli elődeinek sorsát, vagy ha egyszerűen csak tájékozódik
a helyzetben, akkor meg fogja érteni, hogy bizonyos viselkedési mód (a gyors futás, a lehajlás futás
közben stb.) ugyancsak megnehezíti a lövésznek a célzást, márpedig ezáltal növekszenek a „túlélési”
lehetőségei. Ilyen módon az egyed a környezete révén olyan nemgenotípusos információhoz jut,
amely nem állt a használati utasításban. Ez már fenotípusos információ. Ez szeméiyes eredménye.
A fenotípusos információ azonban nem öröklődő, mert „a következő nemzedéknek” csak az „ivar­
sejtet” adja át: vagyis azt a csomagot, amely a körgallért meg a használati utasítást alkalmazza.
Amint mindebből kitűnik, az egyedi fejlődés során szerzett tulajdonságok nem öröklődnek. A kör­
nyezetet átszelő „átrohanások” egy bizonyos mennyisége után már csak azok „élnek”, akiknek
a genotípusa és a fenotípusa (a körgallér színe és a viselkedési módjuk) a megmenekülés legnagyobb
esélyét biztosította. Az eredetileg heterogén csoport kiegyenlítődik. Csupán a leggyorsabbak, a
legügyesebbek és a védőszínű körgallérba öltözöttek maradnak életben. Ámde minden következő
„nemzedék” csupán a genotípusos információt kapja meg; a fenotípusosat magamagának kénytelen
megszerezni.
Most pedig - valamilyen gyártási, termelési hiba következtében - a körgallérok közt jelenjenek
meg foltosak. Ez a „zajhatás” játssza a genotípus mutálódásának szerepét. A foltos körgallérok
élesen elütnek a háttértől, ezért a „mutánsoknak” igen kevés a „túlélési” esélyük. így hát hamar
„elpusztítja őket” a riasztópuskás lövész, akit most ragadozónak tekinthetünk. Ámde, ha a folyosó
falait foltos tapétával ragasztjuk be (a környezet megváltozása), akkor a helyzet hirtelen megvál­
tozik: most már csak a mutánsok maradnak életben, és ez az új, „öröklődő” információ hamarosan
kiszorítja a korábbit, mégpedig az egész populációból.
A körgallér felvételének és a használati utasítások elolvasásának aktusa, amint már említettük,
az embriogenezisnek felel meg, amelynek során a szervezet kifejlődésével együtt fejlődnek ki a
funkciói. Ez az egész működés együttesen képezi az első csatornán futó, s az embriogenezisben
lezajló genotípusos-információátadást (a biogeocönózistól az érett egyedekig). A környezeten való
átfutás legjobb módszerének elsajátítása a fenotípusos információ megszerzését jelenti. Minden olyan
egyed, amely szerencsésen túljutott a kritikus helyen, immár kétféle információt hord magában:
az öröklődő genotípusos információt és a nemöröklődő fenotípusos információt Ez utóbbi vele
együtt egyszer s mindenkorra eltűnik az evolúció színpadáról. Míg az a genotípusos információ,
amely átjutott a „szűrőn”, kézből kézbe kerül, s ez jelenti az ellenirányú átadást (a másik csatornán
való átadást).
A biogeocönózistól az érett egyedig az információ - tehát a mi modellünkben is - „mikroszkopikus”
szinten halad (az átnyújtott csomag felnyitása, a használati utasítás megismerése stb.), a szerveze­
tektől pedig vissza a biogeocönózishoz - immár makroszkopikus szinten (ugyanis a csomag, vagyis

219
a genotípus, nem önmaga megy át a környezeten - ezért a csomag „hordozójának”, a z e g é s z
e g y e d n e k kell áthaladnia rajta).
Ebben a játékban a biogeocönózis együttesen jelenti az egész folyosót és a futó gyermeket is
(vagyis a környezetet, amelyet a populáció népesít be).
Egyes biológusok - így Smalgauzen is - úgy vélik, hogy az információkeringés valójában a be­
mutatott módon megy végbe, ámde az érett organizmus sem tartalmaz több információt, mint
amennyit a genotípus foglalt magában, vagyis az az információnövekedés, amelyet az egyed és a
környezet közti kapcsolatok játéka hozott létre, csupán látszólagos, és azon szabályozó mechaniz­
musok működésének eredménye, amelyeket a szervezet a genotípusos információk alapján alkotott
meg. Ezeknek a reakcióknak plasztikus volta viszont azt az illúziót kelti, mintha a szervezetben levő
információmennyiség valóban megnövekedett volna.
Pedig, ha éppenséggel a genotípusos információról van szó, az elvileg mindaddig, amíg mutálódás
be nem következik, változatlan marad. A fenotípusos információ viszont nagyobb a genotípusos
információnál; az ellenkező álláspont az információelméletnek ellentmondana, de a biológiai elmé­
leteknek nem. E két dolgot meg kell különböztetni. Ha létrejött a viszonyítási halmaz, akkor az
információmennyiséget a jelenség fejlődése határozza meg, és nem lehet belőle önkényesen egy
bizonyos mennyiséget elvenni azon a címen, hogy az csak „látszólagos információ” . Annak pedig
hogy a regulátorok működése folytán vagy egyéb módon jön-e létre, semmiféle jelentősége sincs
mindaddig, amíg azt firtatjuk, hogy mekkora a mennyisége egy meghatározott anyagi tárgyban,
amilyen - a viszonyítási halmaz szempontjából - a szervezet.
Nem akadémikus vitáról van szó: ez a dolog számunkra elsőrendű jelentőségű. Az a koncepció,
amelyről az előbb beszéltünk, azt sugallja, hogy a környezet „zaja” csakis szegényítheti a fenotípusos
információt (pontosan ezt állítja Smalgauzen). Megjegyzendő, a zaj információforrás is lehet. Hiszen
a mutáció éppen ilyen „zajt” jelent. Tudjuk, az információmennyiség valószínűsége fokától függ.
Az a mondat, hogy „a bór - kémiai elem” meghatározott mennyiségű információt rejt magában.
Ha viszont a vessző elmosódik a bór szó ó betűje fölött, és ezáltal a mondat így változik: „a bor
- kémiai elem” , akkor egyfelől az információátadásban zavar keletkezik a „zaj” következtében,
tehát az információ c s ö k k e n é s e forog fent, másfelől viszont ugyanakkor az információ m e g ­
n ö v e k e d é s e is fennáll, minthogy a második állítás valószínűsége sokkal kisebb, mint az elsőé!
Itt ugyanis egyszerre következik be a s z e l e k t í v információ növekedése, és a s t r u k t u r á -
1 i s információ csökkenése. Az előbbi a lehetséges mondatok halmazára vonatkozik („az X - kémiai
elem” típusra), a második pedig a reális szituációk halmazára, amelyeket ez a mondat visszatükröz.
A reális szituációt visszatükröző mondatok halmaza az adott esetben ilyen mondatokból áll, mint:
,,a nitrogén kémiai elem” , ...„az oxigén kémiai elem” ... stb. Ez a halmaz annyi mondatot foglal
magában, ahány kémiai elem a valóságban létezik, tehát kb. százat. Ezért, ha semmit sem tudunk
azon kívül, hogy a kapott mondat melyik halmazból kerül kiválasztásra, akkor a meghatározott
mondat megtalálásának valószínűsége: -j-^.
A második halmaz az adott nyelv összes olyan mondatait magában foglalja, amelyek az „az X
- kémiai elem” mondatba behelyettesíthetők („az ernyő kémiai elem” , „a láb kémiai elem” stb.).
Tehát ez a halmaz annyi mondatot tartalmaz, ahány főnév van a nyelvben, tehát néhányszor tízezret.
Az információmennyiség a valószínűséggel fordított arányban áll, következésképpen e mondatok
megjelenése mindegyik esetben ezerszer valószínűtlenebb, vagyis megfelelően nagyobb információ­

220
mennyiséget képvisel. (Nem ezerszer többet, mivel az információ logaritmus útján fejeződik ki,
ennek azonban az adott esetben nincs elvi jelentősége.)
Amint ebből láthatjuk, az információ fogalmával igen óvatosan kell bánnunk. Hiszen ezzel analóg
módon a mutációt is tekinthetjük az információ (strukturális) c s ö k k e n é s é n e k , és az infor­
máció (szelektív) egyidejű n ö v e k e d é s é n e k . Hogy minek is kell tekinteni tulajdonképpen,
az a biogeocönotikus környezettől függ. Normális körülmények között a mutáció a reális világra
vonatkozó strukturális információ c s ö k k e n é s é t jelenti, és ezáltal, noha a szelektív információ
növekedett, a szervezet, mint rosszabbul alkalmazkodott, el fog pusztulni. Ha a körülmények meg­
változnak, akkor ugyanaz a mutációs információ egyidejűleg mind a strukturális, mind a szelektív
információ mennyiségének növekedését idézi elő.
Hozzá kell tennünk, hogy a „zaj” csak nagyon különleges feltételek esetén lehet információforrás:
akkor, amikor ez az információ egy olyan halmaz eleme, amelynek minden elemét a szervezettség
(bonyolultság) magas szintje jellemzi. Ha a bőr szó a zaj hatása következtében borrá változik, ez a
változás csupán az egyik szervezettségtől a másikhoz való átmenetet jelent; ha viszont a bőr szóból
tintapaca válik, ez egyáltalában minden szervezettség megsemmisülését jelenti. A mutáció ugyancsak
az egyik fajta szervezettségről a másik fajtára való átmenetet jelenti, hacsak nem olyan letális geneti­
kus mutációról van szó, amely a fejlődés folyamán elpusztítja az egész szervezetet.
Egy mondat lehet igaz vagy valótlan, míg a genotípusos információ lehet adaptív vagy nemadaptív.
Mindkét esetben strukturális jellegűek a kritériumok. A szelektív információ értelmében véve a
mondat valószínűsége nagyobb fokú vagy kisebb fokú lehet attól függően, hogy milyen halmazból
választottuk ki. Hasonlóképpen a mutáció, ha szelektív információ minőségében tekintjük, ugyancsak
kevésbé vagy inkább valószínű lehet (következésképpen több, illetve kevesebb információt tartalmaz).
A fenotípusos információ rendszerint strukturális, hiszen a környezet hatására jön létre, a szervezet
pedig adaptációs reakciókkal felel ezekre a hatásokra. Éppen ezért a külső eredetű, strukturális
fenotípusos információt hozzáadhatjuk a strukturális genotípusos információhoz, és ekkor megkap­
juk a strukturális információnak azt a teljes összegét, amelyet a felnőtt egyed önmagában hord.
Ez természetesen nem azonos az öröklődés kérdésével: kizárólag a genotípusos információ öröklődik.
Az információmérleg felállítása a biológusok gyakorlatában igen nehéz feladatnak bizonyul, mert
éles határ csak elméletileg vonható a között, ami genotípusos információ, és a között, ami fenotípusos
információ - éppen ezért léteznek a szabályozó mechanizmusok. Ha az osztódó petesejtre semmiféle
külső hatás egyáltalában nem gyakorolna befolyást, akkor fejlődését „deduktív” jellegűnek nevezhet­
nénk, abban az értelemben, hogy a genotípusos információ olyan átalakulásokon megy át, amelyek­
ből semmiféle információnyereség sem adódhat. Hasonló módon „fejlődik” egy matematikai rend­
szer is, amely kezdetben csak a kiindulási alapfeltevésekből (a „magvául” szolgáló axiómákból),
valamint az átalakítási szabályokból áll. E kettőt közösen nevezhetjük „a matematikai rendszer
genotípusának” . Azonban magzatfejlődés az így felfogott elszigeteltségben nem lehetséges, hiszen a
petesejtre mindig hatnak bizonyos befolyások - ha más nem, hát legalább a gravitáció. Tudjuk,
hogy ez utóbbinak milyen alakformáló hatása van pl. a növények fejlődésére.
Befejezésül, mielőtt végre hozzálátnánk egy „autognosztikus” , illetve „kibergnosztikus” gép
tulajdonképpeni megtervezéséhez, tegyük még hozzá az eddigiekhez, hogy a vezérlésnek különféle
típusai léteznek. Létezik folyamatos vezérlés, ez az ellenőrzött paraméterek értékeire ügyel állandóan,
és létezik diszkrét szabályozás (korláti szabályozás), amely csupán akkor kapcsolódik be, amikor
az ellenőrzendő paraméterek bizonyos kritikus értékhatárokat átlépnek. A szervezet mindkét vezér­

221
lési típust használja. Például a hőmérséklet alapjában véve folyamatosan szabályzódig a vércukor-
szint viszont diszkrét módon ellenőrződik. Az agyat is tekinthetjük olyan szabályozónak, amely
mind a két módszert alkalmazza. Ezeket a kérdéseket azonban Ross Ashby oly tökéletesen mutatta
be Az agy szerkezete (Design fór a brain) c. munkájában, hogy azt nem szükséges megismételni.

Az egyedfejlődés nem más, mint a kétfajta - a külső és a belső - információ egybevetése. így
keletkezik a szervezet fenotípusa. A szervezet azonban önmagára és a fejlődésre is dolgozik, vagyis
önmagának is léteznie kell, és egyidejűleg a fajt is fenn kell tartania. Információtenyészetünk „beren­
dezésének” b e n n ü n k e t kell szolgálnia. Éppen ezért a bioevolúció törvényét, amely kimondja,
hogy a környezetéhez legjobban alkalmazkodott marad fenn, tenyészetünkben fel kell váltanunk
ezzel a törvénnyel; „Az marad fenn, ami a legpontosabban f e j e z i ki a környezetet.”
Tudjuk már, mit jelent „a környezet kifejezése” . Ez a strukturális információk felhalmozását,
és nem a szelektív információk összegyűjtését jelenti. Ismételgetéseink talán már feleslegesek is,
meg unalmasak is, de itt mégis újra ismételnünk kell egy gondolatot. A teletechnikai mérnök az
információérkezés valószínűségét olyan módon kutatja, hogy számára egy száz betűt tartalmazó
mondat ugyanazt az információmennyiséget jelenti, függetlenül attól, hogy egy újságcikkből vagy
Einstein elméletéből származik-e ez a mondat. Az információ k ö z l é s é n é l ilyen aspektus a
legfontosabb. Az információ mennyiségéről azonban olyan értelemben is lehet szó, hogy a mondat
többé vagy kevésbé valószínű helyzetet ír-e le (tükröz-e vissza)? Ilyenkor a mondat információs
tartalma nem attól függ, hogy az adott nyelvben milyen valószínűséggel jelenik meg ez vagy az a
betű, nem is a betűk közös mennyiségétől, hanem csakis magának a helyzetnek a valószínűségi
fokától.
A mondat és a reális világ viszonyának a hírközlő csatornán való átadás szempontjából nincs
jelentősége, de döntő tényezővé válik annak az információnak az értékelésekor, amely pl. egy tudo­
mányos törvényben rejlik. Mi csak ennek a második fajta, strukturálisnak nevezett információfaj­
tának a „tenyésztésével” fogunk foglalkozni.
A „közönséges” vegyi molekulák semmit sem fejeznek ki, illetve - ami ugyanazt jelenti - „csak
önmagukat fejezik ki” . Nekünk olyan molekulákra van szükségünk, amelyek önmaguk kifejezésén
kívül valami rajtuk kívül állónak is a leképezései (modelljei). Ez teljességgel lehetséges, mert a kro­
moszómában egy meghatározott hely azonkívül, hogy „önmagát”, vagyis a dezoxiribonukleinsav
egy részecskéjét jelenti, kifejezi azt a tényt is, hogy az ebből a kromoszómából kifejlődő szervezetnek
pl. kék szeme lesz. Az igazság az, hogy ezt a tényt csupán, mint a genotípus teljes szervezettségének
egyik eleme „fejezi ki” .
Mármost hogyan kell értenünk a hipotetikus „elmélet-organizmusok” által végrehajtandó „kör­
nyezet-tükrözést” ? A környezet, amit a tudomány kutat, mindaz, ami létezik, tehát az egész világ
- csak éppen nem az egész egyszerre. Az információgyűjtés abból áll, hogy a világon levő rendszerek
közül meghatározottakat választunk ki, kutatjuk a magatartásukat. Egyes jelenségek, mint a csilla­
gok, a növények, az emberek olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, hogy maguk „kínálkoznak”
rendszereknek; más jelenségek (a felhők, a villámok) csupán látszólag rendelkeznek hasonló auto­
nómiával, ilyen környezetüktől való viszonylagos elszigeteltséggel, függetlenséggel. Áruljuk el most,
hogy „információs evolúciónkat” távolról sem zérusnál vagy a teremtés kezdeténél fogjuk elkezdeni,
vagyis nem áll szándékunkban olyasvalamit alkotni, aminek először „magától” el kell érnie az
emberi megismerés szintjét, és csak ezután mehet tovább. Nem tudom, hogy ez lehetetlen volna-e;
bizonyára nem; ám végső soron is egy ilyen, „zérustól elinduló” fejlődés óriási időtartamot igényelne

222
(talán éppen akkorát, mint a biológiai evolúció). Erre azonban egyáltalán nincs szükség. Nyomban
felhasználhatjuk ismereteinket, beleértve az osztályozás területét is (tudjuk, hogy melyik rendszer
érdemes a kutatásra, es melyik nem). Számításba vesszük, hogy egy ideig talán nem sikerül zseniális
felfedezésekre szert tennünk, s hogy ilyenek csak akkor következnek majd, amikor már megszilárdult
a „tenyészetünk” . A megoldáshoz a fokozatos megközelítés módszerével fogunk eljutni. A tenyésze­
tet különféleképpen tervezhetjük meg. Mintegy próbamodellként szolgálhat egy kupacnyi folyami
kavics, mint „különféleségi generátor” , és „szelektor” , tehát a ..szabályosságra” különösen érzékeny
kiválogató berendezés is szükséges a modellhez. Ha a szelektor kerek nyílásokkal ellátott válaszfalak
sorozatából áll, akkor a kimenetnél csak gömbölyű kavicsokat kapunk, mert a többiek nem jutnak
át a „szűrőn” . A rendezetlenségből (a kavicshordalék „zajából”) meghatározott rendet kaptunk,
ámde a kerek kavicsok önmagukon kívül semmit sem képviselnek. Pedig az információ képviseletet
jelent. A szelektor nem válogathat az „önmagában való tulajdonság” alapján, hanem csak valami
olyasmi alapján, ami ezen kívül áll. Vagyis'egyfelől m i n t s z ű r ő n e k a „zajok” generátorába,
másfelől viszont a külső világ egy bizonyos részébe kell bekapcsolva lennie.
A „különféleségi generátor” koncepcióján alapul Ross Ashbynek az „intelligenciaerősítő" szer­
kesztését célzó elgondolása. Ashby azt állítja, hogy egy teljesen kaotikus módon működő berendezés
elegendő a tudományos törvény, a matematikai képletek stb. generelásához .így pl. a Newton-féle
binominális kifejezést morzejelekkel - merő véletlen folytán - egy lepke is „leadhatja” , amikor a
virágszirmok felett libegteti szárnyacskáit. S mi több: ilyen csodálatos véletlenekre még csak várni sem
kell. Minthogy minden információt, tehát, tegyük fel, a Newton-féle binomináiis kifejezést - kettes
számrendszerrel kódolva - tízegynéhány szimbólumot igénybe véve leadhatjuk, ezért kaotikus moz­
gásaik során az említett képletet a levegő minden köbcentiméterének részecskéi m á s o d p e r c e n ­
k é n t t ö b b s z á z e z e r í z b e n leadják. Valóban így is van; Ashby közli is az idevonatkozó
számításait. Amiből már egyszerű a következtetés, hogy szobám levegőjében, mialatt ezeket írom,
olyan molekulaalakzatok röpködnek, amelyek a kettes számrendszerű kód nyelvén mérhetetlen
mennyiségű mindenféle értékes képletet fejeznek ki, köztük az általam felvetett téma megfogalma­
zásait is, de sokkalta pontosabban és világosabban, mint ahogyan én teszem. S mit mondjunk ezek
után a Föld egész légköréről! Ebben a másodperc tört részéig az ötödik évezred tudományának
legzseniálisabb törvényei bukkannak fel, és tűnnek is el nyomban, még meg nem született Shakes-
peare-ek versei, drámái, énekei, más kozmikus rendszerek titkai és a jó ég tudja, hogy mi még!
S mi következik mindezekből? Sajnos - semmi. Ugyanis ezek a sok milliárdnyi atomütközésből
keletkezett „értékes” eredmények sok billió egyéb, teljesen értelmetlennel keverednek. Ashby úgy
mondja, hogy az új gondolatok önmagukban értéktelenek, mivelhogy mázsaszámra, hektárnyi nagy
területeken hozhatók létre olyan „zajos”, olyan véletlen folyamatokkal, mint amilyen a gázok
atomjainak összeütközése, és viszont mindent a kiválogatás, a szelekció dönt el. Ashby ezzel azt
szándékozik bebizonyítani, hogy az „intelligenciaerősítő” megalkotása igenis lehetséges, mégpedig
a tetszés szerinti zajfolyamatok generálta ötletek s z e l e k t o r a k é n t . Mi más oldalról közelít­
jük meg a problémát; Ashbyt azért idéztem, mert be akartam bizonyítani, hogy hasonló cél felé
ellentétes utakon is lehet törekedni (bár céljaink nem azonosak, mert az „erősítő” másvalami, mint
a „tenyészet”). Ashby azt javasolja, hogy induljunk ki a maximális különféleségből, s azt fokozatosan
„szűrjük meg” . Ezzel szemben mi bár nagy, de nem óriási különféleséggel igyekszünk kezdeni,
olyannal kívánunk kezdeni, amit egy önszervező anyagi folyamat (mondjuk a megtermékenyített
petesejt) is bemutat, és arra törekszünk, hogy ez a folyamat tudományos elméletté „fejlődjön ki” .

223
 Bonyolultsága ez alatt talán növekedni fog, de az is lehet, hogy csökken; számunkra nem ez a leg­
lényegesebb.
Megjegyzem, hogy az Ashby által posztulált „különféleségi generátor” bizonyos értelemben már
ma is létezik.
Mondható, hogy a matematika fáradhatatlanul gyártja a megszámlálhatatlan mennyiségű „üres”
struktúrát, a világ pedig, meg a fizikusok és a többi tudósok szüntelenül át- meg átfésülik a külön-
féleségnek ezt a tömkelegét (vagyis a különféle formális rendszereket), s ott időről időre találnak is
valami gyakorlatban használhatót, ami „ráillik” a meghatározott anyagi jelenségekre. A Boole-
algebra korábban keletkezett, mintsem bárki bármit tudott volna a kibernetikáról; majd kiderült,
hogy az agy is használja ennek az algebrának az elemeit, és a digitális számítógépek működését is
erre az elvre alapozták. Cayley évtizedekkel korábban találta fel a mátrixszámítást, mintsemhogy
Heisenberg rájött volna e számításnak a kvantummechanikában való használhatóságára. Hadamard
mesélt egy bizonyos formális „üres” rendszerről, amellyel matematikusként foglalkozott, és amely­
ről nem is sejtette, hogy bármi köze is lehet a valósághoz, utóbb ez a rendszer alkalmasnak bizonyult
empirikus kutatások elvégzésére. Ilyen módon a matematikusok testesítik meg a „különféleségi
generátort” , míg a kísérletező tudósok az Ashby által posztulált szelektort.
Nos, a matematika a valóságban természetesen nem „zajgenerátor” ; hanem rendgenerátor.
Különféle „önmagukban való rendek” generátora. Rendeket hoz létre, amelyek közül némelyik
többé vagy kevésbé töredékesen egybevág a valóságos világgal. Ez a töredékes egybevágóság teszi
lehetővé a tudomány és a technológia, vagyis a civilizáció fejlődését.
Néha azt mondják, hogy a matematika „fölöslegesen” rendezett a valósághoz képest, amely
hozzá viszonyítva kevésbé rendezett. Pedig ez egyáltalán nem így igaz. A matematika minden
nagyságát, változatlanságát, elkerülhetetlenségét, egyértelműségét figyelembe véve is korunkban
mégis első ízben ingott meg, mert alapjaiban repedések jelentek meg a harmincas évektől kezdődően,
amikor Kurt Gödel bebizonyította, hogy alapvető posztulátumát - az ellentmondásnélküliségét
és egy úttal a rendszerén belüli teljességét (XII.) - nem lehet kielégíteni, mert ha a rendszer ellentmondás
nélküli, akkor nem lehet teljes, ha pedig teljes, akkor megszűnik ellentmondás nélkülinek lenni.
Úgy tűnik, hogy a matematika is ugyanolyan gyarló, mint minden emberi tevékenység; személyes
véleményem szerint, ebben nincs semmi rossz, semmi lealacsonyító. De hagyjuk a matematikát,
ha már viszolygunk tőle. Vajon nem lehet-e elkerülni a megismerési folyamatok matematizálását ?
Nem azt a fajta matematizálást, amely mindennemű szimbólumok és formalizmus nélkül vezérli
a kromoszómák és a csillagok folyamatait, hanem azt, amely jelképek apparátusával, meg algorit­
musos átalakítások szabályaival dolgozik, és műveleteivel olyan logikai mélységet épít ki, amelynek
a természetben semmiféle megfelelője sincsen. Rá vagyunk-e utalva ezekre a segédeszközökre?
Először is valljuk be magunknak - csak mintegy bemelegítésül -, hogy bár ez ígéri a legkevesebbet,
a legkönnyebb a „matematikai rendszerek tenyésztésével” kezdeni a dolgot. Magától értetődik:
az „axiomatikus magból” kiinduló „deduktív fejlődés” alapján zajló kitenyésztésről van szó, ennek
a tenyészetnek a „genotípusa” a megengedett átalakítások összes szabályait magában foglalja.
Ily módon mindenféle „matematikai szervezethez” jutunk, amilyeneknek az elképzelésére csak
képesek vagyunk, a legbonyolultabb kristályos struktúrák alakjában stb.; eközben pontosan az
ellenkezőjét tettük annak, amit ez ideig művelt a tudomány. Mert a tudomány a matematikai rend­
szerek ürességét töltötte ki a jelenségek anyagi tartalmával, mi viszont nem a jelenségeket fordítjuk
le a matematika nyelvére, hanem ellenkezőleg, a matematikát fordítjuk le az anyagi jelenségek
nyelvére.

224
 Ily módon természetesen ugyancsak mindenféle számításokat elő lehetne állítani, sőt még különféle
berendezéseket lehetne tervezni, mindezt azonban úgy, hogy a „genotípusba” a kiindulási adatokat
(pl. egy megépítendő gép működési paramétereit) bevezetjük, s a genotípus, amely kifejlődik, meg­
adja - „szervezet” alakjában - a feladat végmegoldását, illetve a géptervet. Persze, ha már sikerül
a paraméterek adott értékeit a „genotípus” molekuláris nyelvén kódolnunk, akkor utóbb ugyanezt
a „matematikai organizmussal” is megtehetjük, és azt a bizonyos kristályt vagy a „deduktív fejlődés”
folyamán előállított egyéb struktúrát a számok, a tervrajzok stb. nyelvére fordítjuk vissza. A meg­
oldás minden alkalommal „önmagától nő ki” a megindított reakciók során, s nekünk magunknak
egyáltalán nem kell fejünket törnünk e folyamatnak egyes szakaszain. Csupán a végeredmény a
fontos. S emellett a fejlődésnek a belső visszacsatolások ellenőrzésével kell folynia, hogy abban a
pillanatban, amidőn a meghatározott paraméterek elérik a megfelelő értékeket, akkor ez az egész
„embriogenezis” megállhasson.
Az „empirikus információtenyésztés” elindítása a biológiai evolúció fájának „fejtetőre állításait”
jelentené. Az evolúció homogén rendszerből (az őssejtből) indult el, olyan fát alkotott, amely ágak
millióira ágazott el - típusokra, családokra, fajokra. A „tenyésztés” materiális megfelelőikben
visszatükröződő konkrét jelenségekből indul ki, és mindezeknek olyan „közös nevezőre hozása”
felé törekszik, amelynek végeredményeként egységes elmélethez jutunk, méghozzá molekuláris nyel­
ven kódolva egy pszeudoorganizmus stabilis struktúráiban.
De talán már elég a metaforákból. Lássunk hozzá egy bizonyos osztály különálló jelenségeinek
modellezéséhez. A bevezető információt magunk gyűjtjük össze, mégpedig „klasszikus” módszerrel.
Most az a feladatunk, hogy ezt az információt beoltsuk egy információtermő talajba, szubsztrátumba.
Ilyen szubsztrátumként a szintetikus polimervegyületek kémiáját kívánjuk felhasználni.
Feladatunk az, hogy a rendszer pályáját (a jelenség lefolyását) egy másik rendszer dinamikus
pályájával ábrázoljuk. A folyamatokat folyamatokkal, nem pedig formális szimbólumokkal kell
bemutatnunk. A megtermékenyített petesejt a papírra leírt saját „atom-személyleírásával” vagy az
atomokat utánzó golyókból készített térmodellel izomorf. Ez azonban nem izodinamikus modell,
hiszen a golyókból felépített modell teljességgel érthetően nem fejlődhet. A modell ugyanazt az
információt tartalmazza, mint a petesejt. Ámde e két esetben más az i n f o r m á c i ó h o r d o z ó .
Éppen ezért a petesejt képes a kifejlődésre, a papíros hordozó viszont nem. Nekünk pedig fejlődni
képes modellekre van szükségünk. Persze ha a papírra vetett egyenletek jelei hajlandóak volnának
az egymással való reakciókra, akkor az egész „információtenyésztés” felesleges volna. Ez azonban
természetesen lehetetlen. Az információtenyészet létesítése viszont hallatlanul nehéz feladat, tőlünk
időben igen-igen távol esik a megvalósításának lehetősége, de - remélhetjük - nem képtelenség.
Lehet, hogy az „információhordozók” nyersanyagává, pl. szintetikus polimerek óriásmolekulái
válnak. Az ilyen molekulák fejlődnek, növekednek, struktúrájuk bonyolultabbá válik, amint a
„táplálékul” szolgáló részecskékkel egyesülnek, e részecskék abban a közegben vannak oldott álla­
potban, amelyben a „hordozók” maguk is tartózkodnak. A hordozók kiválasztása úgy történik,
hogy fejlődésük, egymást követő megváltozásaik izodinamikailag megfeleljenek a külvilág meghatá­
rozott rendszere (jelenség) változásainak. Minden ilyen molekula: „genotípus” , amely az általa
képviselt helyzetnek megfelelően fejlődik.
Kezdetben jelentős mennyiségű (néhány billió) olyan molekulát helyezünk el a tartályban, ame­
lyekről eleve tudjuk, hogy az első fázisokban változásaik a megfelelő irányúak. Megkezdődik az
„embriogenezis”, amely jelzi, hogy a hordozó fejlődésének pályája megfelel a reális jelenség mozgási
pályájának. A fejlődés a szituációval fennálló kapcsolatai révén ellenőrződik. Ezek a kapcsolatok

225
szelektívek (vagyis kiselejtezik a „helytelenül fejlődő molekulákat”). Az összes molekulák együttesen
„információ-populációt” képeznek. A populáció tartályok során halad át. Mindegyik tartály egy-egy
szelekciós állomás. Röviden nevezzük „rostának” .
Ez a „rosta” olyan berendezés, amely a megfelelő módon (pl. automatikus manipulátorokkal,
perceptronokkal stb.) kapcsolódik a reális jelenséghez. A jelenség állapotáról szóló strukturális
információkat a „rosta” lefordítja a molekulák nyelvére, és speciális mikroszkopikus részecskefajokat
hoz létre, amelyek közül mindegyik „a jelenség egy állapotának a leírása” vagy mozgási pályájáinak
pillanat-keresztmetszete lesz. Tehát kétféle részecske hullámai csapnak össze. Az elsők, mint ön­
szervező információhordozók, a fejlődésük során már e pillanatra elért állapotukkal „megjósolják”
a reális jelenség állapotát. A második hullám a „rostában” létrehozott részecskék áradata, amelyek
azt az információt hordozzák, amely a jelenség tényleges állapotáról számol be.
A „rostában” olyan reakció következik be, amely ahhoz hasonló, ahogyan a szerológiában az
antitestekkel összecsapatják az antigéneket. Itt azonban az összecsapódás alapja az „igaz” és a
„hamis” közti különbség. Mindazok a részecskék kicsapódnak, amelyek helyesen jósolták meg a
jelenséget, mert molekuláris struktúrájuk „beleülik” a „rosta” által termelt részecskék csapdájának
molekuláris struktúrájába. Az összecsapódott hordozók, amelyek „helyesen jósolták meg” a jelenség
állapotát, a szelekció következő szakaszába kerülnek, itt a folyamat megismétlődik (ismét össze­
ütköznek a jelenség soron következő állapotáról hírt hozó részecskékkel, az állapotot helyesen
„előre megmondok” ismét agglutinálódnak stb.). Végül egy bizonyos mennyiségű olyan részecskét
kapunk, amelyek a teljes jelenség fejlődésének izodinamikus, szelekciós modelljét képezik. S minthogy
kezdeti vegyi összetételüket ismerjük, azt is tudjuk, hogy mely molekulák tekinthetők a kutatott
rendszer fejlődése dinamikus modelljeinek.
Ez a bevezetés az információs evolúcióhoz. Az Ajelenség fejlődését helyesen megjósoló információs
„genotípusok” egy bizonyos mennyiségéhez jutottunk ilyen módon. Egyidejűleg folyik az egész
kutatott osztályhoz tartozó Y, Z jelenségeket modellező részecskék analóg „kitenyésztése” . Tegyük
fel, hogy végre megszereztük a szóban forgó osztály valamennyi, hétszázmillió elemi jelenségének
hordozóit. Most szükségünk van az „osztályelméletre” , amely az osztály invariánsainak, vagyis
az egész osztály közös paramétereinek meghatározását foglalja magában. Következésképpen az
összes lényegtelen paramétereket ki kell rostálni.
Lássunk hozzá a hordozók „következő nemzedékének” ki neveléséhez, amelyek már nem a reális
jelenség fejlődését, hanem a hordozók első nemzedékének fejlődését modellezik. Minthogy a jelen­
ségnek végtelen mennyiségű feltárásra kínálkozó változója van, ezért előzetesen végre kell hajtani
a lényeges változók kiválasztását. Igen sokan vannak, az azonban nyilvánvalóan nem lehetséges,
hogy ezek lennének az összes változók. Az előzetes kiválogatást, amint már megjegyeztük, a „klasz-
szikus” módszerrel folytatjuk, vagyis a tudósok hajtják végre.
Ám a hordozók új nemzedéke ez alkalommal nem modellezi az első nemzedék fejlődésének összes
paramétereit, de a lényeges változók kiszelektálása most önmagától zajlik le (katalitikus kicsapatás
módszerével). A második nemzedék hordozóinak különböző egyedei fejlődésükben az eredeti hordo­
zók különféle változóira nem reagálnak. Némelyek a lényeges változókat kerülik ki, s ennek követ­
keztében dinamikus pályáik eltérnek a „helyes jóslat” dinamikus trajektóriájától. Ezeket aztán a
soron következő „rosták” egymás után küszöbölik ki. Végül kiválogatódnak azok a második nemze­
dékbeli hordozók, amelyek noha figyelmen kívül hagyták a változók bizonyos mennyiségét, mégis
„megjósolták” az elsődleges hordozók fejlődésének teljes pályáját. Ha gyakorlatilag ugyanaz a
második menetben „célba érő” hordozók felépítése, akkor ez azt jelenti, hogy megkaptuk, vagyis

226
„kikristályosítottuk” a kutatott osztály elméletét. Ha a hordozók között még továbbra is különféle-
ség (vegyi, topológiai) van, akkor a szelektálást meg kell ismételni, hogy folytatódjék a lényegtelen
változók kiküszöbölése.
A „kikristályosított elméletek” vagy, ha így jobban tetszik, az „elméleti organizmusok” második
nemzedéke már „rivalizálni” kezd tiikrözési képességben a jelenségek egy másik osztályának
„elméletét” alkotó analóg részecskékkel. Ilyen módon igyekszünk az „osztályok osztályának elméle­
téhez” eljutni. Ez a folyamat tetszés szerinti ideig folytatható abból a célból, hogy az „elméleti álta­
lánosítás” különféle lépcsőfokait érjük el. Elérhetetlen, de azért elképzelhető a „megismerés koro­
nája” , valamiféle „elméleti szuperorganizmus”, amely a célunkul kitűzött evolúciós piramis csúcsán
foglal helyet: vagyis egy „minden létező elmélete” . Ennek megalkotása természetesen lehetetlen,
csak azért beszélünk róla, hogy még szemléletesebbé tegyük a „fejtetőre állított evolúciós fával”
való analógiát.
A most ismertetett koncepció kifejtése meglehetősen fárasztó - mégis igen primitív koncepció.
Gondolni kell a tökéletesítésére. Például érdemes volna bizonyos fajta „megvalósított lamarckiz-
must” alkalmazni a „tenyésztés” során. Tudjuk, hogy Lamarcknak a szerzett tulajdonságok öröklő­
dését hirdető elmélete nem felel meg a biológiai tényeknek. Ám a „szerzett tulajdonságok” öröklő­
désének módszerét alkalmazhatnánk az információs evolúcióban azzal a céllal, hogy az „elméleti
általánosítások” folyamatát siettessük. Az igaz, hogy „kikristályosított információról” beszéltünk,
de ugyanilyen joggal lehetséges lenne az is, hogy az „elmélethordozó” részecskék mások (pl. poli­
merek) legyenek. Az is előfordulhat, hogy hasonlóságuk az élő szervezetekhez egyes vonatkozások­
ban nagyon is jelentős lesz. Lehetséges, hogy nem is részecskékből kellene kiindulnunk, hanem
viszonylag nagy konglomerátumokból vagy éppenséggel „pszeudoorganizmusokból” , illetve „feno-
típusokból”, amelyek egy reális jelenség információs feljegyzését képviselik, és arra kellene törekedni,
hogy az ilyen „fenotípus” kitermelje a maga „általánosítását” , a maga „elméleti tervét” vagyis „elmé­
let-genotípusát” , tehát éppenséggel homlokegyenest az ellenkezőjét kellene kitűzni, mint amit a kö­
zönséges biológiai jelenségekben tapasztalunk.
Hagyjuk abba az ilyen elgondolásokat, mert hiszen igazolni egyiket sem lehet. Csak annyit jegy­
zőnk még meg, hogy bármely „részecskeelmélet” egy olyan rendszertörvénnyé általánosított infor­
máció forrása, amelyet általunk érthető nyelvre fordíthatunk le. Vagyis kódolható információt ad.
Ezek a részecskék mentesek a formális matematikai rendszerek korlátozottságaitól: ugyanis képesek
három, öt vagy hat gravitáló test viselkedésének modellezésére, ami matematikailag (legalábbis
egzakt módon) elvégezhetetlen vállalkozás volna. Amikor elindítjuk az „öttestelmélet” hordozójának
fejlődését, akkor a reális testek helyzetére vonatkozó adatokhoz kívánunk jutni. E célból egy megfe­
lelő készülékben úgy kell „elindítanunk” őket, hogy a visszacsatolás révén fejlődésük pályái a kuta­
tott rendszer pályáival összehangolódjanak. Ez természetesen feltételezi azt, hogy a szóban forgó
hordozóknak önszabályozó és önszervező mechanizmusaik legyenek. Mondhatjuk tehát, hogy úgy
vagyunk ezzel, mint Liao Hszi-ming, aki a sárkányok elleni harcra oktatott, s az egyetlen bökkenő
csak az volt, hogy tanfolyamának elvégzője sehol sem tudott sárkányra bukkanni. Mi sem tudjuk:
sem azt, hogy miként kell létrehozni az „információhordozókat” , sem azt, hogy hol keressünk
hozzájuk építőanyagot. Mindenesetre bemutattuk, hogyan képzelhető el egy távoli „biotechnológia”
jövője. Amint láttuk, lehetőségei nem csekélyek. S most, az elmondottakon felbátorodva, befejezésül
hadd mutassuk be a biotechnológia még egy változatát.
Különálló osztályt képeznének az olyan „információhordozó spermiumok” , amelyeknek feladata
nem a jelenségeknek vagy berendezéseknek a kutatása, hanem a létrehozása volna. Ilyen „spermi-

227
uniókból” vagy „petesejtekből” bármely kívánatos tárgy (gép, szervezet stb.) keletkezhetne. Persze,
egy ilyen „munkás spermiumnak” egyaránt kellene rendelkeznie a kódolt információval, valamint
végrehajtó szervekkel is (akárcsak a biológiai spermiumnak). Az ivarsejt tartalmazza végső céljának
információját (a szervezet), és azt az információt is, hogy ezt a célt milyen úton lehet elérni (embrió-
genezis), a „magzat felépítéséhez” szükséges anyag azonban kész formában áll rendelkezésre (a
petesejtben). Egy olyan „munkás spermium” is elképzelhető, amely nemcsak arra vonatkozó infor­
mációval rendelkezik, hogy milyen tárgyat kell megépítenie, és milyen módon kell ezt tennie, hanem
ráadásul még arra vonatkozó információja is van, hogy környezetének anyagait (pl. egy másik
bolygón) miként dolgozza át a szükséges építőanyaggá. Ha egy ilyen „spermium” megfelelő program­
mal rendelkezik, akkor a homokba kitéve, létrehozza mindazt, ami szilíciumból csak létrehozható.
Esetleg más anyagokat kell „elébe dobni” , és természetesen energiaforrást (pl. atomenergiát) kell
rákapcsolni. Ez a pánbiotechnológiai záróakkord azonban éppen az a hely, ahol legfőbb ideje befejez­
ni ezt az elmefuttatást (XIII.).

GNOSZTIKAI MÉRNÖKTEVÉKENYSÉG

Ideje megmagyaráznom, hogy könyvemben miért fordítok nagyobb figyelmet a technológiai fejlődés
aspektusára, mint a tudományéra, holott a tudomány a technológia hajtóműve. Arról van szó, hogy
a tudomány - ha szabad így kifejeznem magam - kevésbé ismeri önmagát, mint a technológia,
ugyanis kevésbé ismeri a saját korlátáit, mint amaz. Ezek a korlátok elsősorban nem is azt érintik,
a m i r ő l a tudomány beszél, vagyis a világot, amelynek teljes képét igyekszik bemutatni, hol mint
a filozófia szövetségese, hol mint versenytársa, hol csak mint annak korrigálója - hanem inkább azt,
hogy m i l y e n m ó d o n tevékenykedik a tudomány. A tudomány leendő állapotokat jósol meg,
de saját leendő állapotátjövőbeli fejlődését megjósolni képtelen. „Jó”, tehát a gyakorlatban igazolódó
elméleteket alkot, de saját maga azt már nem tudja „jól” , hogy ezt miként teszi. Kísérletes jelenségeket
vizsgál, amelyeket a tapasztalat segítségével ellenőrizhet, de önmagát megint csak képtelen ilyen kö­
vetkezetesen empirikus módon tárgyalni. Arra vonatkozóan, hogy a technológusok termelési recept­
jei tulajdonképpen mik, eléggé könnyű egységes álláspontra jutni. Arra vonatkozóan azonban, hogy
mik is tulajdonképpen a tudományos elméletek, ilyen általánosan egységes vélemény nem létezik.
Rendszerint megkülönböztetik egyrészt a fenomenologikus elméleteket,* amelyeket, mint „gyors­
fogyasztásra szánt” általánosításokat, munkahipotézisként alkalmaznak a jelenségek egy bizonyos
csoportjához vagy osztályához, másrészt a magyarázó elméleteket. Ez a felosztás talán nem is rossz,
a baj csak ott van, hogy gyakran nemigen tudják, hogyan alkalmazzák a gyakorlatra. Ugyanaz az
elmélet bizonyos jelenségekkel kapcsolatban lehet fenomenologikus, mások esetében pedig magyarázó.
Például Newton elmélete magyarázza a Kepler-törvényeket, amelyek kifejezetten fenomenologikus
jellegűek, mert csak leírják a bolygók keringését, de nem magyarázzák meg, hogy miért éppen így
mozognak a bolygók. Newton elmélete összevetve a relativitáselmélettel, fenomenologikusnak bizo­
nyul, hiszen nem magyarázza meg a gravitációs tér tulajdonságait, hanem csak adottnak veszi azokat,
míg az einsteini elmélet a tér metrikáját a benne levő gravitáló tömegektől teszi függővé. Ámde
Einstein elméletének „megmagyarázó ereje” is korlátozott, mivel ez az elmélet sem tárja fel, hogy

* Fenomenologikusnak nevezik a természettudományban a jelenségek olyan leírását, illetve elméletét, amely főleg
a közvetlenül észlelhető sajátosságokra, illetve ezek összefüggéseire vonatkozik, a mélyebb okok keresésének, a jelensé­
gek mögött levő lényeg feltárásának az igénye nélkül. Ilyen elmélet pl. a klasszikus termodinamika. - Szerk.

228
„mi is az a gravitáció” . Egyébként is a megmagyarázás mindig lépésenkénti eló'rehaladást jelent, olyan
folyamatot, amelynek egy bizonyos ponton meg kell állania ; a megismerés nem más, mint egyes - for­
málisan már általánosított - tényeknek más általánosításokhoz való viszonyítása, és ez végeláthatat­
lan folyamat. Mindenesetre - amint ezt a példák mutatják - a régebbi elmélet fenomenologikus
volta lelepleződik, amikor az új elmélet részévé válik, de amíg ez nem történik meg, addig a szak­
emberek véleménye ebben a kérdésben eltérő lehet (és el is térnek egymástól).
S mihez tartják magukat ilyen helyzetben a szakemberek? Álláspontjukat gyakran lélektani ténye­
zők eleve meghatározzák. így pl. Einstein fenomenologikus elméletnek tekintette a kvantum-
mechanikát, mivel nem volt hajlandó elismerni a mikrojelenségeknek elvileg statisztikai jellegét.
(„Az Úristen nem kockázhat a világgal” - mondta.) Az én véleményem szerint, ha egy tudományos
elmélet nemcsak kísérletileg igazolható, és nem csupán beleilleszthető egész tudományunk „informá­
ciós struktúrájának” már felállított épületébe, hanem ezenkívül még szubjektívan át is élhető, azt az
érzést tapasztalva, hogy intellektuális kielégülést is nyújt nekünk, mert abba a sajátos állapotba jut­
tatott bennünket, amelyben úgy érezzük, hogy a „dolgok lényegét értettük meg", ez olyan, mint vala­
mi fényűző ráadás, amelyet hálás szívvel illik fogadni, de amelyet feltétlenül, minden időben és minden
jelenségre vonatkozóan megkövetelni nem lehet. Elkerülhetetlenül némileg,,állati” értelmünk sajátos­
ságai a „magyarázat megértésének” folyamataira minden bizonnyal túlságosan is erőteljesen hatnak
ahhoz, hogy a tudománytól olyan magyarázatokat követelhetnénk meg, amelyek kíváncsiságunkat
oly teljes mértékben kielégítik, hogy azokba nemcsak belenyugszunk, hanem amelyeket „értő
módon” „átélni” is tudunk. Ha nem volnának deduktív matematikai rendszereink, akkor szinte
teljesen tehetetlenül állanánk mindazon jelenségek előtt, amelyek kívül esnek biológiai környezetünk
szféráján, vagyis azon, ami motorikus-vizuális valamint hallási-tapintási testi érzékeléseinkkel meg­
közelíthető. A fizikusok kórusa által ismételgetett felhívás: hogy a „lehető legőrültebb” elméletet
kell kigondolni, tulajdonképpen arra szólít fel, hogy radikálisan tépjük szét azokat a hatalmas
kötelékeket, amelyek még absztrakcióinkat is összekötik a mindennapi tapasztalatok közegével.
Valójában nem is az „őrült” elgondolásokról van szó, hanem arról, hogy megszabaduljunk - biológiai
és pszichológiai értelemben is attól az „állati princípiumtól” , amely gátat vet megismerésünk
további előretörésének. Hogy ez a további előretörés milyen mértékben lehetséges, hogy kell-e
valahol határának lennie, ezt, szó, ami szó, nem tudjuk. Bevallhatjuk, ugyanis, hogy egy felől a jelen­
tések megértése végső fokon alig több, mint a velük való bánáshoz szükséges ügyességek kifej­
lesztése, de másrészt az is ismert, hogy általánosságban az összes konstruált nyelvek, beleértve a
legformalizáltabbakat is, nem tökéletesen autonómok, és nem is lehetnek azok, mert létezésüket és
azt, hogy képesek a működésre, mindig annak köszönhetik, hogy végső soron a normális nyelvekben
gyökereznek. Ez utóbbiak pedig mindennapi világunk sajátos struktúráinak és törvényszerűségeinek
szakadatlan nyomása alatt formálódtak ki. Márpedig ezekben a struktúrákban és törvényszerűsé­
gekben másra elcserélhetetlen természetes világunk nyilatkozik meg. Azt is tudjuk, hogy a tudomány­
ban nem szabad bárminek a „nyilvánvaló” voltára hivatkozni, minthogy a „nyilvánvalóságokban”
csupán a megcsontosodott szokások következményei nyilatkoznak meg, s ezeket a szokásokat az
emberi lények működésének - adott történelmi körülmények között kialakult - anyagi és társadalmi
színvonala határozza meg, és sok filozófiai rendszer szerencsétlenségére azt a kődarabot jelentik,
amelyen végül is kicsorbult éles kaszájuk vagy beretvájuk, és beigazolódott az ún. „őslétezők”
illuzórikus volta - azoké a tulajdonképpeni „nyilvánvaló” dolgoké, amelyeknek - megfelelő kivá­
lasztás esetén - minden rendszer alapját kellene szolgáltatniuk, mert ellenkező esetben megnyílnék a
végtelen redukciók szakadéka: valamilyen regressus ad infinitum vagy egy circulas vitiosus csapdája.

229
 Amikor sietve meghátrálunk az ilyen veszedelmes fejtegetések világától, s úgy térünk vissza té­
mánkhoz, hogy immár némileg meggyőzó'dtünk arról, milyen bizonytalan a tudomány abban a
kérdésben, vajon mik is a saját elméletei, és hogy mennyire hiányzik minden tudományos elmélet-
alkotás mellől valamilyen metateória. A dolgok ilyetén állásánál még talán az információs megköze­
lítés módszere látszik a legtöbbet ígérőnek, mert azt a többinél kevésbé terhelik szubjektív vagy
voluntarista lerakódások. Nem állítjuk azt, hogy ez tökéletes vagy csalhatatlan, sem pedig azt, hogy
véglegesen megoldaná a problémákat egészen a tudományos elméletek ontológiai „státusának”
problémájáig; ámde - amint rövidesen látni fogjuk - az ilyen kérdéseket még csak érinteni sem kell
olyankor, amikor „rendezett” vagy - az adott szövegösszefüggésben - egyszerűen „hibátlanul
funkcionáló” tudományos elméletek technológiai tömegtermeléséhez akarunk hozzáfogni. A tudo­
mányfilozófia művelőjét ez az álláspont nem elégíti ki, sőt a mienkéhez hasonló minimalizmust bizo­
nyára kibúvónak, csűrés-csavarásnak véli, vagy - ki tudja - tán még úgy is tekinti, mint dezertálást,
arról a területről való megengedhetetlen megfutást, ahol megoldásokra volna szükség. Nos, legyen
bár így - vállalva mindezeknek a vétkeknek a terhét, foglalkozzunk gondolatkísérletünkkel, jól
megértve céljuk szerény voltát.
Az információmennyiség megmérhető, a megmérhetöség pedig az első előrevivő lépést jelenti.
J. Bronowski javasolta azt, hogy a Természetnek a Tudós által megfejtett „titkosírásáról” szóló
régi metaforát kellene a tudományos elméletek információs analízisének kiindulópontjává tenni.
Először is leszögezendő, hogy az az információ, melyet a Tudós a Természettől kap, sajátosan kódolt
közlés, emellett príma facie sem az nem tudható, hogy m i k é n t lehet dekódolni, sem az, hogy egy­
általában csupán egyetlen helyes „kód” 1 é t e z i k - e. Az is ismeretlen, hogy mi képviseli ennek a
kódnak az olyan elemekhez hasonló elemeit, mint mondjuk, az ábécében a betű vagy a nyelvben a
szó. Az írásfejtő feladata reménytelen volna, ha csupán egyedül az információs közlés állana a ren­
delkezésére - de mégis fel kell tennie a Természetnek (a tapasztalati tényeknek) számára ismeretlen
nyelvén -, azokat a „kérdéseket”, amelyekre az majd (a kísérlet anyagi eredményeivel) válaszolni fog.
A Természet „kérdéseinek” és „válaszainak” nyelve az emberek számára abban az értelemben
marad érthetetlen, hogy nem lehet azonosítani azzal a nyelvvel, amelyet az emberek egymás között
használnak. De csak annyira nem érthető, amennyire n e m b e f e j e z e t t : hiszen sohasem
ismeretes, hogy már felfedeztük-e „végső” elemeit ennek a nyelvnek, és sikerült-e azoknak „végső”
jelentését megállapítani. Ugyanakkor minél hosszabb ideje halmozza fel a tudomány azt az informá­
ciós közlést, amelyet a Természet „feleletei” alkotnak, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy
a közlésben felfedezett szabályosságok nem véletlenszerűek, hanem a vizsgált világ számára inhe-
rensek, hogy belsőleg hozzátartoznak ehhez a világhoz, mint lényeges és általános összefüggései­
nek kifejezései. Ilyen módon megismételhető és reprodukálható kapcsolatok képében a törvény-
szerűségeknek egyre nagyobb tömegét fedezzük fel. Ha ugyanannak a jelenségnek vagy a jelenségek
egy osztályának több, „egymással konkurráló” elmélete állana rendelkezésünkre, akkor kiszámítva,
hogy egyik-egyik mekkora információmennyiséget foglal magában, úgy döntenénk, hogy azt választ­
juk, amely több információt tartalmaz. Az információ ugyanis a rendezettség fokát jelzi; következés­
képpen mindig arra törekszünk, hogy a természetben a rend m a x i m u m á t tárjuk fel. A maxi­
mális rend, amelyet el tudunk képzelni, nagyobb annál, mint amelyet a természet felmutat, mert
mi nem vártuk a (Heisenberg-féle) határozatlanságot, az elemi részecskék megkülönböztethetetiensé-
gét, a mérések relativitását, a (fénysebességet megközelítő) sebességek összeadhatatlanságát stb.
A helyzet tehát nem az, mintha bizonyos rendtípusokat egyszerűen ráhúznánk a természetre, s benne
- amint bizonyos filozófusok hirdették - csupán azt találjuk, amit mi magunk „vetítettünk” beléje,

230
(mivelhogy a kísérletező kérdéseire „felelve” a természet m e g h a m i s í t ó d i k , a m i túlzottan is
optimista, túlságosan is leegyszerűsíthető rendre való hajlamunk miatt.).
Minthogy pedig a természet a neki „javasolt” rendek közül bizonyos típusokat előnyben részesít,
ezért a tapogatózásaink - próbáink, hibáink - során maga jelöli ki további kutatásaink stratégiai
irányvonalát. Más dolog az, hogy nem egyszer „ötletre”, „ihletre” is szükség van, mert ennek segít­
ségével sikerülhet valakinek a jelenségek valamely területén egy-egy újfajta rendet „kitalálnia” ,
amelyet „javasolhat” a természetnek, más szóval, „amelyet a természetben kereshet” . A jelenségeknek
ugyanarra az osztályára vonatkozó információmennyiségeket, amelyeket a különböző elméletek
foglalnak magukban, összehasonlíthatjuk egymással, de nem hasonlíthatjuk össze sem közvetlenül,
sem közvetetten azt az információmennyiséget, amely, mondjuk, a fizikai elméletekben foglaltatik,
„magának a természetnek” az információtartalmával, mivel a természet potenciálisan végtelen.
A „metateoretikus” problémák megteremthetik, méghozzá a legközelebbi jövőben, a maguk
technológiai vonatkozásait, annak gyakorlati értelmében. Ha lábbelitermelésbe akarunk fogni, akkor
arról a kérdésről, hogy mi is az a lábbeli, szerfölött elvont vitát kezdeményezhetnénk (feneketlen
dilemma a következő: tegyük fel, hogy a barlanglakó ősembernek „véletlenül” a talpára ragadt két
bőrdarab. Nos tekinthető ez már lábbelinek, noha az elmondott eseményt nem előzte meg a „lábbeli­
készítés” szándékolt aktusa, vagyis a lábbeli „absztrakt modelljének felbukkanása a barlanglakó
fejében” stb.)2. A technológusnak csak az a lényeges, hogy birtokában legyen a termelési receptnek -
majd a gyakorlat megmutatja, hogy az, amit készített, lábbeli-e vagy sem. A „metalábbelinek”
történelem előtti ontológiai vonatkozású kérdései és más hasonlók nem tartoznak rá. Tehát analóg
módon, ha a tudományos elméletek termelését akarnánk kifejleszteni, akkor j ó s o l ó m i n ő ­
s é g ü k b e n való gyakorlati kipróbálásuk adja majd tudomásunkra, hogy a kívánt jellemzőjű
gyártási végterméket sikerült-e előállítanunk.
Itt egyáltalán nem érintjük azt a kérdést, hogy azoknak az elméleteknek, ha sikerül őket létrehoz­
nunk, „magyarázó” jellegük lesz-e, vagy csupán „fekete doboz” típusú elméletek lesznek-e (vagyis
olyan dobozt sikerült-e termelnünk, amelyről semmit sem tudunk azonkívül, hogy ha a bemenetébe
bevezetjük egy jelenség adott állapotát, akkor a kimenetnél az eljövendő állapotára kapunk prognó­
zist). Érthető a „magyarázó” elméletek megszerzésére irányuló vágy, de a jelenség lényegének megér­
tésénél fontosabb a birtokbavétele (persze ha lehetséges), vagyis az, hogy megismételhetővé, szabályoz-
hatóvá tegyük, értsünk hozzá, hogyan lehet megvalósításának valószínűségét növelni vagy csökken­
teni. Lehet, hogy a „megértés” végül is a már említett fényűző ráadásnak fog bizonyulni, amely az
ismeretek fejlődésének csupán egy bizonyos szakaszában biztosítja az emberek lelki komfortját, de az
is lehet, hogy ez nem következik be. Ráadásul ezt a kérdést egyáltalában nem kell a „termelés meg­
indítása” előtt véglegesen megoldani.
Mondható az, hogy a megtermékenyített petesejt (pl. tyúktojás) a „prognózisa” annak a szerve­
zetnek, amely kifejlődik belőle; tehát úgy is mondható, hogy ez olyan termelési recept, amely „ön­
magát” materiálisán megvalósítja. Kérdezzük meg, tulajdonképpen mi a különbség az elmélet és a
termelési recept között ? A kibernetika nyelvén a termelési recept a működési program, annak algo­
ritmusa. Az elmélet formalizált alakjában ugyancsak algoritmus; ha az volna a szándékunk, hogy
világegyetemet készítsünk, akkor következésképpen el kellene készítenünk a saját világegyetem­
termelő receptünket, aminek egyenértékűnek kellene lenni egy „kimerítő világegyetem-elmélettel”,
vagyis olyan elmélettel, amely egyértelműleg határozza meg a világegyetem összes paramétereit.
Az ilyen paraméterek mennyisége azonban, amint máshonnan már tudjuk, végtelen, amiből az
következnék, hogy a „receptnek” vagyis az algoritmusnak is végtelennek kell lennie. Mégis láthatóan

231
 elegendő csak néhány paraméter értékét meghatározni, hiszen az ennek során keletkező kapcsolatok
folytán a többi paraméter-értékek mintegy „automatikusan” , „önmaguktól” , a mi külön beavatko­
zásunk nélkül fognak meghatározódni. Sőt ez rendkívül valószínű is. Az algoritmusnak tehát egy­
általán nem kell végtelennek lennie; azok a paraméterek, amelyeket meghatározni nem kell, „lényeg­
telenek” , és a „világegyetem-elmélet”, mint „világegyetem-recept” szintén nem lesz végtelen sorozat
(mármint jelek, kódelemek sorozata). Kevésbé becsvágyó technológusaink termelési receptjei a
végtermékeket tekintve konvergensek: végtermékeik egybevágóak, hiszen ezek a termékek olyan
azonosak egymással, mint a homo- sőt izomorfhalmazoknak (pl. hűtőszekrény, autók, varrógépek
halmazának) egyes elemei. A tudományos elmélet „divergens” recept, mert különféle állapotoknak
(jelenségosztályoknak) nagy mennyiségére vonatkozik. Ám az ilyen megkülönböztetés relatív és meg­
lehetősen kétes is. Kiderül, hogy a kettő közti különbséget az információk mennyisége dönti el:
az evolúció elmélete és az evolúció termelési receptje között, vagy a csillagépítés elmélete és a csillag­
termelés receptje között óriási szakadék tátong, amelyet az elméletek esetében az információ hiánya
okoz. Hogy csillagot vagy evolúciót „készítsünk” , ahhoz - egyszerűen megfogalmazva - sokkal
többet kell tudnunk, mint ahhoz, hogy bármelyiknek megalkossuk a tudományos elméletét. Amiből
az következik, hogy a termelési recept az anyagi jelenség feletti uralomnak magasabb fokát jelenti,
mint a tudományos elmélet, és ezzel magyarázható a tudomány eddigi vezetése alól szívesen fel­
szabaduló technológiának bizonyos mértékű (legalábbis potenciális) fölénye. Ahhoz, hogy valamit
előre lássunk, rendszerint kevesebb információ szükséges, mint ahhoz, hogy azt a dolgot (azt a jelen­
séget) előállítsuk. Próbáljuk most egybevetni az elméleti fizika egy képletét - pl. azt, hogy E = mc2,
a megtermékenyített tyúktojás genotípusával. „Minek felel meg” a tojásban ez a képlet, ha mind­
kettőt - a képletet és a genotípust is - egy bizonyos fajta algoritmusnak tekintjük?
A genotípus információs tekintetben teljesen „önellátó” . Csirke kel ki belőle, csak lássuk el a
tojást kellő mennyiségű hővel. A tojásban meglevő anyagok ehhez elégségesek, elvileg sem szükséges
a számára semmiféle kiegészítő információ. Ezzel szemben Einstein képlete önmagában semmi:
információs tartalmat, mint műveleti útmutatás csak az elméleti fizika alapján nyer, és ha megpró­
bálnánk megállapítani, „mennyi fizika” bevonása kell ahhoz, hogy a képlet „ugyanolyan alkalmassá
váljék a működésre” (a jóslásra), mint a tojásban a gén, akkor kiderülne, hogy kis híján az egész
fizikát - a méréselméletet is beleértve - kell olyan „genotípusnak” tekintenünk, amelynek keretei
között a „képlet-gén” konkrét műveleti tartalmat kap. Az adott esetben - éppen a műveleti értelem
miatt - akciónkba még embereket is, éspedig fizikusokat is be kell vonnunk, minthogy az egész
fizika „önmagától” nem mozdul ki a helyéből: valakinek végre kell hajtania a méréseket, a kísérle­
teket, be kell helyettesítenie az adatokat, meg kell határoznia a határfeltételeket stb. így hát egyetlen
tyúktojással csak „a fizika a fizikusokkal együtt” egyenértékű mint információs struktúra, amely
előre megjósolja a jövendő állapotát.
Mint már említettük, a fizika „divergens” módon jósol: Einstein képlete ..címzettjének” , „leendő
állapotainak” - az energia és a tömeg viszonyát illetően - az egész világot kell tekintenünk, ezzel
szemben a tojás azt az egyetlen szervezetet határozza meg előre, amely kikel belőle. Igaz, a külső
világ sajátos „transzformációkat” hajt végre azon a szervezeten (minthogy az embrionális fejlődésre
pl. ilyen tényezők hatnak, mint a gravitáció, a sugárintenzitás stb.), a tojás azonban információs
szempontból az ilyen transzformációkkal szemben nagymértékben invariáns, hiszen nem okozhatnak
olyan változást, amelynek következtében a fejlődő csirke szalamanderré válna. Mégis, mindeme
fontos különbözőségek ellenére egybe lehet vetni az „elméletet” és a ,,termelési recepteket” . Legalábbis
abban az értelemben, hogy létezhetnek olyan termelési receptek, amelyek alig vagy nemileg, vagy

232
eléggé hasonlítanak az általunk tudományos elméleteknek nevezett struktúrákhoz. Ez a hasonlóság
folytonos skálát mutat - kezdve a homomorfizmustól egészen az izomorfizmusig.
Tudvalevően minden algoritmushoz hozzárendelhető egy olyan véges automatának nevezett gép,
amely realizálni fogja ezt az algoritmust, s ennek során az említett gép és az említett algoritmus
között kölcsönösen egyértelmű megfeleltetés jön létre. Ha képesek volnánk az egész fizikát formali­
zálni, akkor felépíthetnénk egy olyan automatát, amely a fent említett értelemben (izomorf módon),
vagyis kölcsönösen egyértelműen egyenértékű lenne ezzel a fizikával. Ez azonban bizony nem valami
szellemdús foglalatosság volna részünkről, hiszen az eredményként kapott gép csak ugyanazokat a
transzformációkat hajtaná végre, amelyeket a fizikus végez el a fizikai egyenletekkel - ezenfelül semmi­
hez sem értene, semmit sem tudna „kitalálni” . A fizikának sok ember közös erőfeszítésével már meg­
alkotott algoritmusát képviselné, csak éppen gép alakjában megtestesítve - semmi többet.
Mégis érdekes volna mérlegelni a következő lehetőségeket: tegyük fel, hogy már vannak olyan gépe­
ink, vagyis véges automatáink, amelyek egyenértékűek egy meghatározott elméleti rendszerrel, és
ráadásul fejlődésre is képesek. Tehát a „teóriagépeknek” különleges fajtáját képviselnék, olyan
véges automatákat, amelyek fejlődésen mennek át, vagyis a környezeti körülményektől függően
bizonyos változások zajlanak le bennük, aminek során környezetük bizonyos változásaikat e l ő n y ­
b e n r é s z e s í t i , más változásaikat e l v e t i . Egyszóval olyan „mutáció” és „természetes
kiválogatódás” állana rendelkezésünkre, mint bármely evolúciós folyamatban.
Először is hadd jegyezzük meg, hogy ilyen gépek bizonyos értelemben már léteznek is, hiszen
ilyenek maguk a megtermékenyített petesejtek, ezenkívül, ha sikerülne egyszer úgy eljárnunk, hogy az
„evolúciós adaptáció” identikus legyen a lényeges kapcsolatokkal, vagyis a környezetbeli invariánsok
megismerésével, akkor „elméletgépeinkben” megnövekednék az információk mennyisége, és a
fizikának a fejló'désen átmenő véges automaták ilyen „elméleti fajtájának” genotípusaiban kódolt,
s önszervezés folytán megindult evolúciójához jutnánk.
A környezetnek nyilvánvalóan egészen különlegesnek kellene lennie, hiszen visszacsatolások
rendszereiből kellene állania, amelyek a külső világ állapotairól informálják a gépet, és olyan infor­
mációkból, amelyeket a „gépeknek” az ezeknek az állapotoknak a változásaira adott válaszai
alkotnak. Ez a terv ma még megvalósíthatatlan képzelgésnek tűnik. Gondoljunk azonban az előttünk
álló évezredekre - akkor talán megváltozik a helyzet.
Próbáljuk meg elképzelni az alábbi kérdésre a választ (hiszen sokkal pontosabbra ezen a helyen
nincs lehetőségünk): vajon az elméletautomaták valóban elméletalkotók „fajtájává” válhatnak-e,
olyképpen, hogy megszerzik azt a képességet, amivel már létező algoritmusokat transzformálni tud­
nak egészen a gyökeres átalakításokig, ha a környezetből eredő kísérleti adatok ezt kívánnák meg, sőt
még az olyan transzformálás képességére is szert tehetnek-e, amely eleve új „létezők” - vagyis
afféle „kvantumok”, „vektonok”, „kvarkok” stb. bevezetését írja elő? A transzformálandó algo­
ritmusok ebben az esetben maguknak a gépeknek a belső struktúrái, tehát azt kérdezzük, képesek
volnának-e „adekvát módon” válaszolni a környezet információs változásaira - mégpedig belső szer­
vezettségük kialakításával. Ebben az értelemben, a gépek bonyolultabbakká válnak, elméleti infor­
mációktól egyre terhesebbekké lennének. Lehetséges ez? Az a mechanizmus, amelyet a „közönséges”
evolúció használ, a mutációs - a próbálkozások és hibázások mechanizmusa - láthatóan igen keveset
ígér. A genotípusok, mint tudjuk, sohasem változtak meg „belső inspirációból”, az evolúció éppen
ezért olyan módfelett lassú folyamat, és pontos megismerési analógiája sem hozna különös hasznot.
A konstruktőröktől azt kellene megkívánnunk, hogy teremtsék meg az értelmen kívüli gondolatok
keletkezésének lehetőségét (márpedig a gondolatok szabályosan az értelemben keletkeznek), hiszen

233
automatáink egyáltalában nem agyhoz hasonló rendszerek - inkább holmi „gondolattalan” geno­
típusra emlékeztetnek.
És itt most két olyan kulcskérdéshez érkezünk, amelyeket optimista hallgatással mellőztünk akkor,
amikor az információtenyésztést tárgyaltuk meg. Az első: elméleti struktúrák előállítása olyan mate­
riális generátorra], amely nem agy; a második: az ilyen struktúrák eredményes kiválogatódásának
kifejlesztése. Az ún. elméleti struktúrák formalizált rendszerek, amelyeket tehát egy bizonyos axióma­
összességből deduktív módon vezetnek le, meghatározott transzformációs szabályok alkalmazásával,
és néhány, a reális világban létrejöhető vagy létre nem jöhető összefüggést képviselnek. E struk­
túráknak anyagi közegben való megtestesítése, vagyis a velük izomorf véges automaták megépítése a
legkevésbé sem változtat azon a tényen, hogy formális struktúrákkal van dolgunk, amelyekre ránehe­
zedik a matematikai kutatások minden, szerfölött vesződséges, sőt részben titokzatos következménye.
Minden formális rendszert a fentebb említett szabályok segítségével kell generálni, és a megadott
axiomatikus magból kell levezetődnie. A szabályok és az axiómamag együttesen alkotják az algo­
ritmust, márpedig Gödéi, Church és más kutatók munkáiból tudjuk, hogy léteznek olyan feladatok,
amelyeknek megoldására semmiféle algoritmus sem alkalmas, aminthogy azt is tudjuk, hogy egy
adott formális rendszernek minden deduktívan levezethető (mennyiségét tekintve), megalkotható,
végtelen deduktív következménye egyúttal egy bizonyos fajta „kontinenst" is alkot, és hogy azon
mindig létezik a transzformációknak olyan „lépésenként dedukciós” útja, amely a rendszer
axiómáitól egészen e „kontinens” területén „elhelyezkedő” meghatározott tételhez vezet. Ugyanekkor
azonban - Gödéi bizonyítása szerint - végtelen mennyiség létezik olyan tételekből, amelyeket, habár
az adott rendszerben valóban igazak, de mégsem lehet semmiféle dedukciós módon levezetni belőle:
ezek - hogy szemléletesen fejezzük ki magunkat - „igazságszigeteket” képviselnek, amelyek elszige­
telten szétszórva a „dedukciós-kontinens” határain túl léteznek. Tehát még akkor is, ha volna
végtelenségig működő generátorunk, az csak a rendszer „kontinensét” vizsgálhatná, de sohase
léphetné át annak határait, nem is ugorhatná át azokat a „dedukciós szakadékokat”, melyek azt az
említett „igazságszigetektől” elválasztják, de hiszen éppen ezek jelenthetnének - tisztán gyakorlati,
tapasztalati szempontból - értéket, mint meghatározott, reális jelenségek formális modelljei.
Church hipotézisének értelmében (amelyet igaz, hogy nem sikerült bebizonyítani, mert még magát
az algoritmus fogalmát sem sikerült teljesen formalizálni, de amely gyakorlatilag véve bizonyosnak
látszik) az algoritmusok ugyanazt jelentik, mint az úgynevezett általános rekurzív függvények*,
ezért egy algoritmikus procedúra révén elvileg „minden lehetséges algoritmus” kikereshető, és ezek
meghatározott megszámolható halmazt alkotnak (az említett függvények változói által alkotott
értékekét). De még akkor is, ha végtelen idő állana rendelkezésünkre, nem léphetnénk túl egy ilyen
procedúra révén az említett „kontinens” határait. Egyszóval: a véges automaták „elméleti válfaja”
alá van vetve a formális rendszerek mindennemű korlátozásának.

* Itt Church tételéről van szó. A szerző azonban nem helyesen tárgyalja ezt a sajátságos matematikai megállapítást.
A helyzet a következő.
Az effektív kiszámíthatóságnak létezik egy intuitíven „pontatlan” fogalma. Az effektív (számítási) folyamat olyan,
amelyben „effektíven” azaz véges számú lépésben választ kaphatunk a minket érdeklő kérdésre. így pl. effektív folya­
mat a f2 tizedesjegyeinek kiszámítása, vagy egy egész számú elemekből álló 25-ödrendű determináns értékének kiszámí­
tása.
Másrészt viszont létezik az általános rekurzív függvény matematikai formális, „egzakt” fogalma, amely hosszadal­
mas matematikai kutatások eredményeként jöhetett létre (az algoritmus fogalma is formális matematikai fogalom).
Church tétele azt mondja ki, hogy az effektíven kiszámítható függvény és az általános rekurzív függvény ugyanaz.
Ily módon Church tétele összeköti az intuitív és a formális fogalmakat, objektumokat, ezért nem bizonyítható be,
vagy általánosságban nem képezheti bizonyítás tárgyát. - Szerk.

234
 Visszatérve mármost a Természethez, ha arra a kérdésre keresünk választ, hogy az milyen módon
küzdötte le az ilyesféle korlátozásokat (márpedig megtette, többek közt akkor, amikor a természetes
fejlődés módszereivel létrehozta a fajok törzsfáját), akkor rájövünk, hogy azok az „üzenetei” , ,,nyilat­
kozatai”, amelyeket az öröklődés „kromoszóma-nyelvén” mond ki, azért nem formálisan korláto­
zottak, mert ezek az üzenetek nem t i s z t á n formálisak. Noha a „genetikai kódot” formálisnak
mondják abban az értelemben, hogy lehetséges egy megfelelően formalizált nyelven (pl. a iizikai-
kémia nyelvén) kifejezni (azzal leképezni), ám ez csupán ismeretszerzés végett értékes megközelítés
a biológus számára, de nem a valóságos állapot megállapítása. A Természet ugyanis, amint már
rámutattunk, a „formális” folyamatokat nem választja el az anyagiaktól, hanem „mind a kettőt
egyszerre hajtja végre” . Olyan „információs üzenetet” alkot, amelynek elemei - vagyis anyagi hor­
dozói - egymással közvetlenül reagálnak, és ily módon az embriogenezis folyamatában a gének
„formális” nyelve egyidejűleg a „gén-mondatok” meghatározott helyeibe beillesztendő pótlás
anyagává válik. Formalizáló eljárásunk a folyamatok bizonyos strukturális aspektusának rögzíté­
sére korlátozódik, mellőzve a többi vonatkozást - mert másképp nem tehetünk. Úgy látszik azonban,
hogy nekünk is ugyanazt kell tennünk, mint amit a Természet tesz: vagyis olyan rendszerekkel kell
dolgoznunk, amelyek egyidejűleg anyagiak és információsak. Úgy tűnhet, hogy tulajdonképpen éppen
ezt tesszük akkor, amikor pl. számítógépeket vagy véges automatákat szerkesztünk meg, valójában
azonban ez nem igaz. Ezek a mi berendezéseink elvileg mások, mint az élő struktúrák - legyenek akár
érettek, legyenek akár az ivarsejtekig „redukálva” . Mindazt, ami az ilyenfajta berendezésekben azok
paramétereit nemlineárissá teszi, vagyis ami, közérthetően megfogalmazva, jellegüket mint m a t e ­
r i á l i s tárgyakét meghatározza, egyáltalán nem vesszük figyelembe, hiszen a bennük lejátszódó
transzformációknak kizárólag az információs aspektusai érdekelnek bennünket, és ezekből sem az
összes, hanem csak azok, amelyek a gép programjának megfelelően valósulnak'meg. Hogy mindezt
szemléletesebbé tegyük, hasonlítsunk össze egy tetszés szerinti számítógépet egy eleven szervezettel,
pl. egy amőbával. Nos, a gép, ha kikapcsolják is, megmarad gépnek, ezzel szemben a „kikapcsolt"
amőba átmegy a tartós egyensúly állapotába, ennek végső stádiuma a bomlás, amelyben mole­
kulák kaotikus halmazára esik szét az állat. Az amőba struktúrája ilyen módon nem izomorf az őt
modellező gépek bármelyikének struktúrájával, az amőba ugyanis anyagi „események” bonyo­
lultan egymásba fonódó sorozatait képviseli, és semmi többet - míg a gép viszont „eseményekből”
és abból a stabilisán rendezett közegből áll, amelyben ezek az „események” lejátszódnak. Egy, az
amőbával izomorf gépet szerkeszteni annyit jelent, mint olyan rendszert létrehozni, amely „kikapcso­
lás” esetén egészen a Brown-féle mozgások szintjéig bomlik szét. Ez az életre jellemző állapot abból
áll, hogy mindennemű stacionárius állapota csupán pszeudostacionárius állapot, mivelhogy állandó
energiautánpótlást igényel, emiatt egy mozdulatlanul álló ember munkát végez, ellentétben az ugyan­
úgy mozdulatlan híddal. Mindez a biogenezis kiinduló feltételeiből eredő elkerülhetetlen következ­
ménynek tekinthető, minthogy az önszervezés csupán fokozatosan, viszonylag kis léptekkel emelked­
het - a termodinamikailag valószínűbb állapotoktól évmilliárdok során eltávolodva - a rendezettség
magasabb szintjére. Egyúttal azonban az a kérdés is felvethető, hogy vajon ez a fejlődés eredménye­
ként létre jött állapot j e l e n l e g is a legoptimálisabb-e (konstruktőri értelemben), és továbbá
vajon a tartós egyensúlyi állapottól már alaposan eltávolodott életnek, mint pszeudostacionárius
állapotnak puszta fenntartására irányuló munka nem felesleges-e, nem olyasvalami-e, amit csak
rátukmáltak mai fizetésként azokért a tartozásokért, amelyeket a biogenezis a termodinamikus
egyensúly megőrzéséért már a startnál vállalt. Elvégre egy ilyen megoldás, jóllehet energetikailag
sokkal költségesebb a „gépinél” , önellátó. Ellentétben a gépekkel, amelyeket megszerkesztünk,

235
az amőba „csakis önmagára számíthat” , ami pl. abban nyilvánul meg, hogy (homogén rendszer lévén)
a géptől idegen, önszabályozó tendenciákat mutat. Igaz, ez még nem dönti el előre az arra a kérdésre
adandó feleletet, hogy vajon a maximális hatásfokkal működő információt feldolgozó berendezésnek
az amőbához vagy egy számítógéphez kell-e jobban hasonlítania. Az időbeli „események” és a
tőlük független struktúra szétválasztására gondolunk. Egy ilyen rendszert pusztán történésekből
felépíteni annyit jelent, mint az amőba vagy az agy mesterséges egyenértékesét megalkotni - csak
még azt nem tudjuk, hogy ennek a biológiai elvnek az alapján felépült rendszerek, mint a világot
m e g i s m e r n i hivatott berendezések mindig hatékonyabban működnek-e az „élettelen” , a gépi
változatoknál. Mindenesetre kijelenthető, hogy ha információs gépet építünk „a fizika háromnegyed
része nem számít”, ugyanezt azonban nem jelenthetjük ki, ha amőbát építünk. Az igazi amőbában az
„anyagi atomtulajdonságok” egyike sem „fut” üresjáratban, mert ezek vagy olyan tulajdonságok,
amelyek elősegítik az életfolyamatokat, vagy olyanok, amelyek „akadályozzák” azokat (az előbbiek­
hez tartoznak pl. a hőtermelő reakciók bizonyos eredményei, az utóbbiakhoz pedig a hő disszipációja
és a Brown-féle mozgás). Az amőbában ezek a különféle tulajdonságok, amelyeket mi csupán sema­
tikusan választunk szét, kölcsönkapcsolatban állanak egymással, aminek következtében a diffúzióval
metabolizmust állíthatunk szembe, míg az elektronok, amelyek nem szűnnek meg a „maguk módján”
viselkedni, tehát mint egészen közönséges és nem mint holmi „élő” elektronok (ilyenek ugyanis nem
léteznek), intenzíven „dolgoznak” a redoxi-folyamatok stb. „érdekében” .
Nos hát, az amőba, megjegyzendő: akárcsak minden egyéb anyagi tárgy is, semmiféle tisztán
formális rendszernek nem „megtestesülése” , s ezért nem is vonatkoznak rá az ilyen rendszerekhez
immanensen hozzátartozó korlátozások. Ahhoz hasonlóan, ahogy az anyagi testek bármilyen
rendszere „a legkisebb nehézség nélkül” megtalálja a térben azt az egyetlen utat, amelyet a gravitáció
előírt számára (bár a matematikus kimeríti értelmét, eszét, mégis hiába törekszik arra, hogy az
ilyen bonyolult égi mechanikai helyzetet jóslás céljából megformalizálja, vagyis képletekbe foglalja
ugyanezt az utat), ugyanúgy az amőbának sincs semmiféle „problémája” azzal kapcsolatban, hogy
egyszerre irányítsa mindazokat az anyagi mikrofolyamatokat, amelyekből struktúrája összetevődik,
hiszen ezek a folyamatok teljesen kölcsönkapcsolatban állnak, és nincs bennük semmiféle olyan
„maradék” , ami „kilógna” az amőba „egzisztenciális formalizmusából” .
Ebben az értelemben az amőba „nemformálisan” él, míg nekünk ugyanakkor reszketnünk kell
attól, hogy a gép az Istenért csak ki ne ugorjon annak a formalizmusnak a határaiból, amelyet
struktúrájának meg kell testesítenie. Nincs hát benne semmi csodálatos, hogy sok kibernetikus,
elkeseredve ettől a helyzettől - így a már említett Gordon Pask is - a legfantasztikusabb zselatin-
szulfát-kolloid és egyéb modelleket építi, mert mindenáron azt szeretné, hogy nemlineáris jellegük
már kezdettől fogva megváltoztathatatlanul hozzájuk tartozó alapjukká legyen. Vagy másként meg­
fogalmazva, arra törekszik, hogy ezeknek a rendszereknek az önszervezés a kezdet kezdetétől egyik
alapjává, immanens formálójává váljon. Tehát ábrándjaikban olyan utat látnak meg, amely a
teljesen „vad", „irányítatlan” , „csak éppen hogy” , de az önszervezés alapján mégis funkcionáló
rendszerektől olyan „engedelmes” rendszerekhez vezet, amelyek „önmagukban” is fennmaradnak,
és számunkra is lehetővé teszik bizonyos információs műveletek végrehajtását, ha megtanuljuk,
hogyan rendelhetjük alá ezeket a kezdetben „vad” rendszereket a saját szándékainknak. Nekem úgy
rémlik, hogy a kritikusoknak mégis igazuk van: a vak próbálkozások és hibák módszerével több
millió évig is kereshetünk „engedelmeskedni” hajlandó rendszereket, minthogy a feladat sajnos
igen bonyolult, a kipróbálandó alternatívák száma pedig egyszerűen végtelen. Természetesen a puszta
szerencsére számíthatunk - ezt bizonyítja az az általános érdeklődés, amely mindenféle szerencse­

236
játékot kísér míg azonban a szerencsejátékban végül is valaki mindig nyer, addig az „alkalmas
rendszerek osztályát” Isten tudja hol lehet megtalálni, és keresése kb. ugyanazt jelenti, minthogyha
azt akarnánk kivárni, hogy Monté Carlóban egymás után hússzor álljon meg vörösön a golyó (ami
persze nem kizárt, a valószínűségelméletnek nem mond ellent, de ilyen széria mégsem akadt a rulett
fennállása óta).
De még ha végre megalkottuk volna is az „elméleti organizmusok kolóniáját” , vagyis azokat az
elméletalkotó gépeket, amelyekre nem vonatkoznak a formális korlátozások, akkor egy másik és
talán még bonyolultabb akadályt kellene leküzdenünk: alkotó tevékenységüket ugyanis megfelelően
fékezni kellene, az általuk létrehozott mérhetetlen mennyiségű konstrukció tengeréből ki kellene
halásznunk a szerfölött csekély számú „gyöngyöket” , vagyis azokat a struktúrákat, amelyek vala­
milyen szempontból értékesek. Lehetnek értékesek empirikus értelemben, mint bizonyos jelenségek
általánosításai, és lehetnek értékesek, mint - inkább a matematikusokat érdeklő - reláció-struktúrák.
Fogalmunk sincs azonban, hogy milyen módon kellene egy ilyen kiválogatást elindítani.
Ez a feladat egy bizonyos, mégpedig lényeges értelemben hasonló ahhoz, amellyel a fordítógépek
szerkesztői bajlódnak. Ezek a konstruktőrök arra törekszenek, hogy a s z ö v e g j e l e n t é s m e g ­
é r t é s é t , amely a nyelvi kiválogatódás ismérvének szerepét játssza, tisztán formális, algoritmus­
rostával helyettesítsék (a gép ne azért fordítson, mert érti azt, amit olvas, hanem azért, mert a jelen­
tésekhez sikerül a nyelvi kijelentéseknek tisztán formalizált tehát mondattani-alaktani vagy fonema-
tikai aspektusait egyértelműen hozzárendelni), ehhez hasonlóan mi is helyettesíteni szeretnénk a
tudósok kritériumát bizonyos automatizálható, értelmen kívüli kritériumokkal, amelyeknek segít­
ségével rendszeresen kiszűrhetnénk azt, ami „a megismerés szempontjából értékes” .
S ha a konstruktőrök némi ingerültséggel, sőt eléggé huzamosan tartós haraggal viseltetnek a
tudomány filozófusaival szemben, ez onnét ered, hogy az utóbbiak, mialatt igen sok mindent és
ráadásul nagyon is egzakt dolgokat állítanak olyan témakörökben, mint a tudományos megismerés
logikája, vagy az episztemológiai heurisztika, vagy végül abban a témában, hogy „mi is” az a tudo­
mányos elmélet - ezzel együtt semmiféle olyan végleges megállapításra nem jutottak, amely igazi
segítséget jelentene a konstruktőröknek. A reális, szabatos meghatározások útja, amelyen sok tudós
haladt már (tán Popperral az élén, hiszen ő jelentette ki, a dolgok tényleges állásának megfelelően,
hogy az empirikus „eltorzítás” ugyancsak empirikusan „kimutatható”), annak megállapításához
vezetett, hogy az elméleti terminusokat empirikus tényekből levezetni nem lehet, vagyis hogy a
tényekben abszolút semmi olyasmi sincs, ami bennünket ezeknek és nem más „létezőknek” , pl.
holmi „valószínűségi kilengéseknek” az elfogadására kényszerítene. A tények elméleti tárgyalása
olyan általánosításukat jelenti, ami sem nem teljesen önkényes (a radikális konvencionalizmus
értelmében), sem nem teljesen determinált (a naiv indukció értelmében). Ismét tehát a legjobb útra
jutottunk ahhoz, hogy belefulladjunk olyan kérdések megtárgyalásába, amelyekkel a filozófia évszá­
zadok óta vesződik, pontosan, hogy vannak-e és ha igen, akkor milyen mértékben „universalia
in rebus” ; márpedig a nominalizmus, realizmus és konceptualizmus eme örök vitája az ártatlan
konstruktőröknek csak kelepce lehet, s az egyetlen menekülést ennek az egész tiszteletreméltó
problémakörnek a megoldásából az a manőver jelenti, amely a megváltó empirizmus álláspontjához
vezet.

237
 e

NYELVÉSZETI M ÉRNÖKTEVÉKENYSÉG

A testek anyagi, energetikai, valamint információs kölcsönhatásban állnak egymással. A hatás

eredménye az állapotváltozás. Ha a földre vetem magam, mert valaki azt kiáltotta „Feküdj!” , akkor
helyzetváltozásomat egy információ érkezése idézte elő; ha azért esem el, mert egy enciklopédiakötet
hullott a fejemre, akkor a változás anyagi hatás következménye. Az első esetben nem voltam kény­
szerítve az elesésre, a másodikban viszont el kellett esnem. Az anyagi-energetikai hatások determi­
náltak, az információsok viszont csak bizonyos valószínűségi eloszlásokban okoznak változást.
így fest ez, legalábbis, ha igen kevéssé egzakt módon általánosítunk. Az információs ténykedések
az anyagi-energetikai viszonyok által megszabott határok között változtatják meg a valószínűségi
eloszlásokat. Ha valaki azt kiáltaná nekem „Repülj!” , ezt végrehajtani még akkor sem tudnám, ha
akarnám. Az információ átadódott, de a megvalósítása nem. Megváltoztatja az agyam állapotát,
de a testemét nem. Megértem, amit mondtak nekem, de a mondottakat végrehajtani nem tudom.
A nyelvnek tehát van egy működtetési vonatkozása és egy diszkurzív (megértési) oldala. Ebből a
megállapításból indulunk ki. A nyelv segítségével fogjuk megérteni az „összes lehetséges állapotok”
halmazából kiemelt állapothalmazt, vagyis azt a végső „alhalmazt” , amelyben a „valamilyen”
(egy bizonyos „X”) elvű kiválogatódás lezajlik. Egy adott nyelvben az X olyan változó, amely bizo­
nyos határok közt különféle értékeket vesz föl. Miféle „állapot-alhalmazokról” van szó? Sok fölös
szót megtakarítunk, ha mindjárt egy példához nyúlunk. Egy másik ilyen alhalmaz - nem a nyelvé­
szet területéről - a Naprendszerben levő testek összes lehető pályáit foglalja magában. Könnyű fel­
fedeznünk, hogy, bár a lehetséges pályák száma végtelenül sok, mégsem lehetnek akármilyenek
(pl. négyzet alakú pálya lehetetlen). A testek úgy viselkednek, mintha mozgásukra bizonyos k o-r -
l á t o z á s o k volnának érvényesek. Mondjuk azt - Einstein nyomán -, hogy a testek e mozgásaira
a korlátozást a térnek a tömegeloszlás által meghatározott geometriai szerkezete, metrikája rója ki.
A rendszerben mozgó testek minden létezhető pályája, valamint a rendszerbe bármikor bevezethető
testek pályái nem azonosak ezzel, a korlátozó tulajdonságú térrel. Hasonlóképpen lehet különbséget
tenni a nyelvészetben a kijelentések („pályák”) és a nyelv (mintegy „nyelvi tér”) között. S a hasonlat
folytatható. Ahogyan a gravitációs tér korlátozza a testeket mozgásukban, ugyanúgy a „nyelvi tér”
is korlátozza a kijelentések „pályáit” . S ugyancsak hasonlóan ahhoz, ahogyan minden kinetikai
pályát egyfelől a tér geometriai szerkezete (metrikája), másfelől a test kezdeti feltételeinek (kezdő-
sebességének, mozgási irányának) összessége határoz meg - ugyanúgy a kijelentés megformálásá­
ban egyaránt részt vesznek a „nyelvi tér” körülményei mondattani-jelentési szabályok formájá­
ban, és a kijelentő egyed diakróniájában és szinkróniájában rejlő „helyi határadottságok” . Mint
ahogyan a testek pályái nem azonosak a gravitációs térrel, ugyanúgy a kijelentések sem azonosak
a nyelvvel, ámbár ha a rendszerből eltűnnék minden tömeg, akkor megszűnnének a gravitáció
okozta korlátozások is: ha mindazok meghalnának, akik tudnak lengyelül, akkor megszűnnének
a megfelelő mondattani-jelentési szabályok, vagyis megszűnnék a lengyel nyelv „tere” . Felmerül a
kérdés: tulajdonképpen hogyan léteznek ezek a „terek” - a nyelvi meg a gravitációs? Kacifántos
kérdés: a vizsgált jelenségek „ontológiai státusát” feszegeti, azzal kapcsolatos. A testek mozgásai
és a nyelvi artikulációk kétségkívül léteznek - de vajon pontosan ugyanúgy léteznek-e, mint a gra­
vitáció meg a nyelv? Mindkét esetben - feleljük - a leírás bizonyos formáit alkalmazzuk, amelyek
magyarázatot adnak a dolog állapotára, és megengedik a jóslást (a nyelv esetében csak valószínű­
ségi alapon, de nem erről kívánunk beszélni). Ezeket a leírásokat azonban nem kell véglegeseknek
elfogadnunk, hiszen nem tudhatjuk, hogy Einstein és a nyelvészek a legutolsó, immár mindörökké

238
megmásíthatatlan szót mondták-e ki ezekben a kérdésekben (a nehézkedésében és a nyelvében).
Ez az utóbbi körülmény azonban nem szaporítja sem a bolygóközi rakéták, sem a beszélő gépek
konstruktőrjeinek gondjait, legalábbis nem ontológiai problémaként, hiszen mindegyikük számára
ezek csakis technikai kérdések. Most pedig mutassuk be az „összes lehető” nyelvek megoszlási mo­
delljét egy kétpólusú skála két pólusa között. Ennek egyik pólusát nevezzük operációsnak, „működ­
tetőnek”, a másikat diszkurzívnak, „megértésinek” . A természetes nyelv ezen a skálán a „megértési”
pólustól nem messze helyezkedik el, a fizikai tudományok nyelve valahol a középen, az öröklődés
nyelvének a helye pedig valahol a „működtetési” pólusnál található.
Az információs és az anyagi „működtetés” között csak annyi a különbség, hogy a tisztán anyagi
működések eredményei semmitől sem függenek, vagyis ha egy anyagi jelenség létrejön, és tudni
lehet, hogy az „információs” tényezők szerepe benne teljességgel jelentéktelen, akkor ez a jelenség
nem tekinthető „igaznak” vagy „valótlannak” , illetve „adekvátnak” vagy „nemadekvátnak” ,
hanem csak egyszerűen létrejött, és semmi több.
Minden nyelvi kijelentést egy meghatározott vezérlő programnak, vagyis transzformációk mát­
rixának tekinthetünk. A megvalósult tanszformációk eredménye lehet vagy tisztán információs, vagy
- egyidejűleg - anyagi is. Ami viszont a vezérlést illeti, az megvalósulhat magában a rendszerben,
amikor a rendszer egyik része (a petesejt magja) foglalja magában a programot, többi részei pedig
végrehajtják a megadott transzformációkat. Lehetséges a rendszerközi vezérlés létrejötte is, pl. amikor
két ember szóbelileg vagy levél útján jut megértésre egymással. Olykor csupán viszonylagosan állapít­
ható meg, hogy két kölcsönkapcsolatban álló rendszerrel van-e dolgunk, vagy csupán eggyel: ez az
egyébként fontos kérdés most nem érdekel bennünket. Egy meghatározott kijelentés, pl., ami egy
könyvben van, az olvasó agyának folyamatait vezérli. Míg az öröklődési nyelv vezérlési programjai
teljesen pontosan részletezettek, addig a természetes nyelv kijelentései hézaggal teli programot jelen­
tenek. A megtermékenyített petesejt nem állítja szembe az általa kiválasztott stratégiát a változásait
vezérlő kromoszóma-csoporttal (jóllehet, mint egész, képes meghatározott stratégiát folytatni a
környezettel szemben, amikor a környezetből érkező zavaró hatásokkal szemben ellenakciót fejt
ki). Stratégiáját megválasztani a címzett csak akkor képes, ha az érkező program nem kényszeríti
egyértelmű magatartásra, tehát pl. akkor, ha az a program hézagoktól tarkállik. Ilyenkor a program
a hézagok méreteitől, valamint a címzett „interpretációs képességétől” is függő kiegészítéseket kíván
meg. Az interpretációs képességeket a címzett belső struktúrája, valamint a megelőző előprogramo­
zás határozza meg. Egy regény olvasója a vezérlés indeterminisztikus volta miatt kénytelen elfogadni
a különböző színtű stratégiai döntéseket (ide tartoznak az egyes mondatok, egész elmondott jelene­
tek, a jelenetekből felépített rendszerek stb.). A stratégia rendszerint információs maximalizálásra,
illetve szervező optimalizálásra redukálódik (szeretnénk minél többet tudni, mégpedig a legteljesebb,
legösszefüggőbb módon). A szövegnek programként való felfogása (érzékelése) a megengedett
interpretációs ingadozások határai között kiegészítést követelő eljárás, csupán egy elemét jelenti
hierarchikusan felépített viselkedésünknek, hiszen semmiképpen sem azért olvasunk, hogy valami
mellérendelő vagy alárendelő stratégiával foglalkozzunk, hanem azért, hogy megtudjunk valamit.
Amiben érdekeltek vagyunk, az a felfogás igazi eredménye, az információnyereség. Rendszerint a
küszöb alatti szinten történik döntés erről vagy arról az értelmezésről, és a mindenféle mondattani­
jelentési vezérlési műveletek ugyancsak itt zajlanak le. Más szóval a „töredékes programnak gondolat­
ban történő kiegészítése” az önvizsgálat számára hozzáférhetetlen módon megy végbe. A tudat már
csak ezeknek a döntési folyamatoknak a végeredményeit kapja meg, olyan információk formájában,
amelyeket, úgy tűnik, hogy a szöveg közvetlenül adott át nekünk. Csak ha a szöveg nehéz, akkor

239
„emelkednek fel” részben az addig automatizált ténykedések a tudat terébe, s a tudat mint valami
felsőbb interpretáló bíróság kapcsolódik bele a cselekménybe. Ez a különböző egyedek esetében külön­
féle módon zajlik le, minthogy egy szöveg „nehézségi” fokát nem lehet minden ember esetében egy­
forma skála szerint mérni. Egyébként az agy sok szakaszos munkájának teljes megismerése sohasem
érhető el az önvizsgálat útján, s ez a megközelíthetetlenség egyike az elméleti nyelvtudomány lidérc­
nyomásainak. Ha a szöveg alapvető invariánsainak továbbítása megtörtént, az adás minőségét elég
jónak tekintjük, jóllehet a szöveg, mint az „információs rekonstrukció” programja még hézagos, ennek
oka az, hogy az „adó” agya és a „vevő” agya a cselekvési párhuzamosság magas fokával jellemzett
homomorf rendszerek, különösen abban az esetben, ha az előprogramozásuk - ugyanannak a kul­
túrának a határai között - analóg módon történt.
A nyelvi kijelentések formalizálása az interpretációs önkényesség sávjának maximális szűkítésére
irányul. A formalizált nyelv nem tűri az alternatív értelmezéseket - legalábbis ez az ideál. A valóság­
ban azonban kiderül, hogy ez a sáv nem nulla szélességű, ezért bizonyos kijelentések, amelyek a ma­
tematikus számára egyértelműek - egy számítógép számára nem ilyenek. A formális nyelv tisztán
információs operációkat realizál gondolkodáson kívüli (vagy végső soron nem okvetlenül gondol­
kodó) módon, hézagok nélküli programot képvisel, amelyben az összes elemeknek, valamint az
elemek átalakítási szabályainak is e x p 1 i c i t e kell megadva lenniük már a kiindulásnál (a körül­
mény, hogy a címzett „kitalálásainak” nem jut hely, lehetetlenné kell hogy tegye a különféleképp ér­
telmező stratégiák alkalmazását). A formális kijelentések elemi lépésekre bontott megkonstruált,
belső kapcsolatokkal rendelkező, s a külső (a reális világhoz fűződő) kapcsolatokat nélkülöző struk­
túrák. Külső bizonyító próbákkal sem ellenőrizhetők, a tiszta matematikában az „igaz” fogalma
nem több, mint az ellentmondás nélküli felépítés lehetősége.
Az öröklődés nyelve mind információs, mind anyagi értelemben véve működtető nyelv. Ez a
nyelv, azért ilyen aprólékos, mert a benne generált „kijelentések” egy bizonyos idő elteltével „bioló­
giai adekvátságuk” tekintetében szükségszerűen „ellenőriződnek, felülbírálódnak” az élő rendsze­
rek alkalmazkodottságának „természetes próbáival", amelyek az ilyen rendszerek természetes
ökológiai közegében zajlanak le. Az ezen a „nyelven” megfogalmazott „kijelentéseknek” tehát ki
kell elégíteniük az „igazság” kritériumait, mégpedig a pragmatikus értelemben is: a „működés”
eredményessége a hatásban mutatkozik meg, s eközben az „igaz" a túlélést, a „hamis” a pusztulást
jelenti. Ezeknek az elvontan logikus végleteknek a valóságban a lehetőségek széles és folyamatos
színképe felel meg, mivelhogy az olyan „génmondatok", amelyek „belső ellentmondást” képvisel­
nek, mert letális géneket tartalmaznak, egyáltalában nem képesek befejezni működésük bevezető,
embriogenetikus szakaszát; ezzel szemben más „mondatok” elvetése csak huzamosabb idő eltelté­
vel, pl. egy vagy több nemzedék élete folyamán következik be. Mi több, magának az említett nyelv­
nek, e nyelv egyes „mondatainak” kutatása tekintet nélkül ama mindenféle „adekvátsági kritéri­
umra”, amelyet a környezet tartalmaz , nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy a sejtmagban
programozott műveletek megvalósíthatók-e, s ha igen, milyen mértékben.
A működtető nyelvben nincsenek semmiféle „intellektuális”, „emocionális” , „akarati” kifejezé­
sek, aminthogy köznevek sem szerepelnek benne. Ennek ellenére az ilyen nyelv egyetemessége jelen­
tős lehet. Tekintetbe kell még vennünk azt is, hogy a kromoszómák nyelve tökéletesen apszichikus
és gondolkodáson kívüli, hiszen nem valakinek a gondolkodásából fakad, mégis az általa vezérelt
átalakulások láncolatának a végén értő lények nyelvét „szüli meg” . (Megértési vagy gondolkodó
nyelv.) Ámde először is egy ilyen értelemben véve ,,származék”-gondokodó nyelv keletkezése
csak az egész emberi közösségek szintjén következik be (egy magányos egyed nem hoz létre nyelvet),

240
másodszor pedig a kromoszóma-nyelv nem determinálja a gondolkodó nyelv keletkezését, hanem
csupán olyan viszonyokat teremt, amelyek kedveznek megjelenése valószínűségének.
Csak kifejezetten megértési nyelv a valóságban sehol sem létezik, mesterségesen azonban meg­
teremthető. E célból olyan elszigetelt rendszereket kell felépíteni, amelyek a Leibniz-féle „moná-
dok” sajátos modifikációi, s az idő függvényében változó meghatározott belső állapottal rendelkez­
nek, és ezek mellé a belső állapotok mellé oda kell rendelni rövidített jelentéseiket. A „megértési fo­
lyamat” abból áll, hogy az egyik monád közli a másikkal a maga belső állapotának megnevezését.
Az egyik monád megérti a másikat, mivelhogy „belső tapasztalatból” ismeri az összes állapotokat,
amelyekről kollegája értesítheti. Önkéntelenül is felmerül az önvizsgálat szubjektív nyelvével való
analógia, amelyen az érzésállapotokat, az akarati állapotokat („akarom, hogy jókedvű legyek” ) és
az intellektuális állapotokat („ábrándozom az örömről”) közöljük. Az az „X ”, amelyre a kromoszó­
ma-nyelv „kijelentéseinek” kiválogatódása alapozódik, mint már tudjuk, a környezettel való „bio­
lógiai adekvátság” . És mi lehet az ilyen „ X ” a monádjainknál ? A kiválogatódás alapja itt az elne­
vezéseknek és a belső állapotaiknak adekvát volta - semmi egyéb; tehát egy tisztán megértési nyelv­
vel a működtetés már meghatározott értelmében semmire sem jutunk. Ezért kétségtelen, hogy ilyen
„totálisan szellemi” alakban nem is létezik. Ámde kezdetleges alakokban, amelyeknek - szókészle­
tünk szűkös volta és szintaxisunk hiánya folytán - a „nyelv” elnevezésre nincs is joguk - vagyis az
állatoknál - létezik. Mivel biológiailag hasznos, hogy az egyik állat (pl. egy kutya) tájékozódjék
egy másik állat „belső állapotáról”, és mivel az ilyen állapotokhoz meghatározott megfigyelhető
viselkedési módok kapcsolódnak, ezért az állatok e sajátos „viselkedési” kódjukkal tudják belső
állapotaikat (félelem, agresszivitás) egymással közölni (mégpedig a mienkénél szélesebb diapazonú
érzékelési csatornákon, mert a kutya képes megszimatolni a másik kutya félelmét vagy agresszivi­
tását, vagy éppen szexuális készségét).
A kifejlett, tisztán megértési nyelv (pl. a „monádjaink” nyelve), megalkothatja a saját matemati­
káját és logikáját, mivel az elemi belső állapotokkal (ha nemcsak pillanatnyilag átélhetők, hanem
meg is jegyezhetők) különböző műveletek (összeadás, kivonás, osztás, kiküszöbölés stb.) végezhetők.
Megjegyezzük, hogy ilyen fajta „monádok” természetesen, evolúciós úton nem jöhetnek létre, de ha
valaki megalkotja őket, akkor lehetővé válik a matematika és logika létrejötte a külső világgal való
közvetlen kontaktus nélkül is (feltételezésünk szerint a monádoknak nincsenek érzékszerveik, és
csak egymással állanak összeköttetésben, pl. olyan vezetékek révén, amelyeken a „megértési nyelv”
kijelentéseit adják és veszik).
A természetes emberi nyelv részben megértési, részben működtetési jellegű. Ezen a nyelven el­
mondhatjuk, hogy „fáj a fejem”, ahhoz azonban, hogy ezt a kijelentést meg is értsük, tapasztalnunk
kellett a fájdalmat, és fejjel is rendelkeznünk kell. Mondhatjuk azt is, hogy „fáj nekem a kudarc” .
Ez a nyelv ugyanis keresztül-kasul át van itatva belső állapotaink olyan származékaival, amelyek
kivetíthetők a külső világba (tavasz „ é r k e z é s e ” ; „ k e s e r ű tenger” ). Teremthető benne ma­
tematika és logika is. Végül pedig különféle empirikus műveletek is végrehajthatóak ennek a nyelv­
nek a segítségével. A gének működtetési nyelve és a közönséges nyelv között a következő érdekes
kapcsolat van. Az öröklődés nyelve az emberek megértési nyelvén is kifejezhető - ha most még nem
is, de ideális esetben igen, mert elvileg nem lehetetlen a megoldása. Ugyanis minden gént meg lehet
nevezni így vagy amúgy, ha másként nem, hát számozással (hiszen a természetes nyelv magában
foglalja a matematikát a halmazelmélettel együtt). Ezzel szemben a kromoszóma-nyelvvel nem lehet­
séges egyértelműen visszaadni a természetes nyelvet. Amint már megjegyeztük, az öröklődés nyel­
vében nincsenek köznevek, de az intellektuális állapotok elnevezései is hiányoznak. Ha ez csak

241
 furcsaság volna, akkor a dolog nem volna említésre érdemes. Ámde rendkívül tanulságos is. Egy
meghatározott kromoszóma-kijelentés vezetett Lebesgue, Poincaré, Ábel* megszületésére. Tudjuk,
hogy a matematikai tehetséget a kromoszóma-kijelentés határozza meg. Igaz ugyan: olyan értelem­
ben egyáltalán semmiféle „matematikai-tehetség-gén” nem létezik, hogy megszámozható, elkülönít­
hető volna. A matematikai képességet a genotípusnak, mint egésznek egy ismeretlen strukturális­
funkcionális összetevője határozza meg, s mi nem tudjuk megítélni, hogy mennyiben tartalmazzák
ezt az ivarsejtek, és milyen mértékben „helyezkedik el” a társadalmi közegben. Az azonban kétség­
telen, hogy a közeg inkább az „előhívója” a tehetségnek, mintsem a „teremtője” . A működtetési
nyelv tehát, amely a szótárában egyetlenegy köznévvel sem rendelkezik, realizálhat olyan állapoto­
kat, amelyekben ezeknek a közneveknek a deszignátumai megjelennek. A fejlődés tehát az „egyes­
től” az „általános” felé tart: a kevésbé bonyolult állapottól a bonyolultabb felé. S ezek szerint nem
igaz az, hogy a gének működtetési nyelve nem nyújt eléggé egyetemes eszközt, hogy ennek a nyelv­
nek a kutatásából a konstruktőr vajmi keveset kaphat, s hogy végül is minden „kijelentés” , amelyet
ezen a „nyelven” mondanak ki, „mindössze” egy bizonyos faj konkrét példányának önmegvalósító
termelési receptje és semmi több. Az öröklődési nyelv a maga egyetemességében bámulatosan
„gazdag”, nagymértékben redundáns. Ez a nyelv rendszerek konstruálására szolgáló eszköz, s az
általa alkotott rendszerek olyan feladatokat tudnak elvégezni, amelyekkel maga az alkotójuk (már­
mint ez a nyelv) képtelen megbirkózni - ha másért nem, hát azért, mert hiányzik a megfelelő szó­
kincse és nyelvtani apparátusa.
Bebizonyítottuk tehát, hogy az öröklődési nyelv által demonstrált működtető hatásosság túllépi a
mi formális matematikai kutatásaink által kijelölt határt. A petesejt fejlődése sem nem „tautológiás
jellegű” folyamat, sem nem következmények „deduktív” levonása az „axiómák és transzformációs
szabályok ama készletéből” , amelyet a sejt magja magában foglal.
Formális rendszereink jelei mindig azonos tulajdonságokkal rendelkeznek, minden egyes „X ”
és minden egyes „O ” jel ex definitione és szükségképpen semmiben sem különbözik bármely más
„A ”-től és „ 0 ”-tól, tekintet nélkül arra, hogy a levezetés melyik tagjában, melyik helyet foglalják el.
A kromoszóma-nyelv „jelei” viszont nincsenek lehetőségeikben ilyen radikálisan korlátozva, mivel
a reális anyag egész „potenciálja” ott áll mögöttük, ami által ezek a „jelek”, vagyis az információ-
hordozó molekulák az embriogenetikai átalakulások folyamatában mindazokat a tulajdonságokat
felhasználják, amelyek a keletkező atomalakzatokból csak „kivonhatok” . Amíg mi mindenfajta
formalizálásunkat az absztrakció lehető legmagasabb szintjén hajtjuk végre (minthogy csakis ilyen
műveletek által érhetjük el a meghatározások megbízható invarianciáját), addig az evolúció homlok-
egyenest az ellenkező úton halad. Hiszen a kromoszomális „jóslási számítások” nem engedhetik meg
maguknak a bármifajta absztrakció „luxusát” , mert nem a türelmes papiroson bontakozódik ki a fej­
lődésük, hanem a valóságban zajlik le - s éppen ezért bennük az anyagnak kivétel nélkül minden
olyan állapotát számításba kell venni, amelyben - e szerint a számítások szerint - az információs
vezérlésnek működnie kell. Ebben a sajátos értelemben lehet azt mondani, hogy a szervezet a maga
ivarsejtjeivel szintetikus ítéleteket mond ki a priori, minthogy ezeknek túlnyomó többsége (legalábbis,
mint már rámutattunk, pragmatikus értelemben) igaznak bizonyul.
Egyébként ennek az „igazságnak” vagy pontosabban teljes megfelelőségnek az ismérvei válto­

* Henri Lebesgue (1875-1941) - francia matematikus, a modern valós függvénytan és általában a mérték- és integrál­
elmélet megalkotója. Henri Poincaré (1854-1912) - francia matematikus, különösen a topológia, az égi mechanika és a
függvénytan területén jelentős az alkotása. Niels Henrik Ábel (1802-1829) - norvég matematikus, aki fiiggvénytani
kutatásokkal foglalkozott; nevéhez fűződik az Abel-féle integrál, az Abel-csoport stb. - Szerk.

242
zóak, magának a fajok átalakulásának és fejlődésének a lehetősége is ebből ered: számunkra azonban
sokkal lényegesebb az, hogy a maga anyagi hordozójával elválaszthatatlanul összeforrt működtetési
nyelv területén is hiányzik az „igazságnak” vagy legalábbis a kijelentések „hatékonyságának”
minden kritériuma. Sem a megértési, sem a működtetési nyelv nem képes a megjelenésre, sem a
működésre, ha nem hozzák létre, és nem irányítják nyelven kívüli tényezők. A nyelvek igazságának,
helyességének s végül hatékonyságának kritériumai rajtuk kívül találhatóak: az anyagi természet
birodalmában. Ezek hiányában mind a megértési, mind pedig a működtetési nyelv az értelmetlenség
szörnyszülötteit képes megteremteni, amiről egyaránt tanúskodik az írásbeliség története és a fajok
természetrajza.
Éppen ezért ilyen, természeténél fogva elmosódó programot csak a következő nemzedékeknek
címezhetünk. A fejtegetéseink elején említett skálát be kell zárni, akárcsak egy kört. Az örökló'dési
információ keletkezése magába zárja a nyelvteremtés kezdetét. Működtető nyelv - még az első
apszichikus szintjén - ama tudás kumulatív felhalmozódásának eredménye, amely tudás a próbák és
hibák „szondázó” módszerével akkumulálódott fel mindazokról a területekről, amelyek a fizika
(beleértve a kvantumfizikát), a polimerek és a szűk energia- és hőmérséklethatárok között kolloidá-
lis oldatokat alkotó meghatározott vegyületosztályok kémiája között terülnek el. Ez a folyamát
néhány milliárd év alatt elvezet - társadalmi közösségek szintjén - a természetes, részben megértési,
részben működtetési nyelv kialakulására. A maga részéről ennek a nyelvnek (hogy kitörhessen azok­
ból a formális korlátozásokból, amelyek uralkodnak rajta, hogy a konstruáláshoz nélkülözhetetlen
magas szintű pontosságot megszerezze) meg kell alkotnia a működtetési nyelvek „második nemze­
dékét” -- olyan eszközök segítségével, amelyek annak eredményeként rendelkeznek információs
autonómiával, mert az agyon kívüli anyagi rendszerekbe vannak belehelyezve. Ezek a nyelvek -
mintegy mellékesen - átlépik a „megértés” , illetve a „megérthetőség” határát, és eZen az áron talán
sikerül feljutniuk az alkotó egyetemességnek arra a szintjére, amely sokkal magasabb, mint amilyen
az első nemzedéké, a kromoszóma-nyelvé volt, amely pedig az információs átalakulások egész vég­
telen világát szülte. Az a nyelv szókincs és szintaxis tekintetében mindkét elődjénél gazdagabb lesz,
ahhoz hasonlóan, ahogyan a természetes nyelv is gazdagabb az öröklődési nyelvnél. Ez az egész
evolúció nem más, mint azoknak a folyamatoknak az információs vetülete, amelyeknek során
egyszerűbb rendszerekből sokkal bonyolultabb rendszerek jönnek létre. Az ilyen folyamatok rend­
szertörvényeiről semmit sem tudunk, mivelhogy a fejlődés antientropiás grádiensével rendelkező je­
lenségek iránt mind a fizika, mind a termodinamika egyelőre egy bizonyos fajta „kelletlen semle­
gességet” tanúsít. És minthogy egy ilyen homályos tárgyban ésszerűtlen lenne bármi többet is mon­
dani, eljött az ideje az elhallgatásnak.

MÉRNÖKTEVÉKENYSÉG A TRANSZCENDENCIA TERÜLETÉN

Korábban már említettük, hogy az „információtenyésztés” mellett egy másik lehetősége is megvan
az információs lavina megfékezésének. Most ezt mutatjuk be. És specifikus, éppenséggel ontologi-
kus példán mutatjuk be. így a nyájas olvasót a jövőbeli lehetőségek legsűrűbbjébe vezetjük. Ami
nem jelenti azt, hogy az általunk leírandó tervet megvalósításra méltónak is véljük. De mégis érdemes
bemutatni, már csak azért is, hogy a lehetséges pantokreációs tevékenységek lendületes nagyságát
érzékeltessük.

243
 Azt halljuk manapság, hogy az aktuális valóság és a természetfölöttiség éles szétválasztása, ami álta­
lános jelenség, veszedelmesen aláássa a tartós értékek világát. Minthogy csak a múlandóság léte­
zik, és minthogy mindenünk csak benne kereshető, ezért az egyedüli boldogság, amely osztály­
részünkül juthat, tisztán testi jellegű. Az ég semmit sem hozott tudomásunkra, nincs olyan nyom,
amely arra mutatna, hogy magasabb, anyagtalan céloknak kellene szentelnünk magunkat. Egyre
kényelmesebben rendezzük be életünket, egyre szebben építkezünk, egyre gyorsabban változó,
egyre rövidebb életű divatokkal, táncokkal, egyetlen évadra szóló sztárokkal szórakozunk. A XIX.
századi angolparkok rögtönzött szórakoztató eszközeiből műszakilag egyre tökéletesebb ipar lesz,
mindenen eluralkodik a gépek kultusza - a gépeké, amelyek műhelyben, konyhában, szántóföldön
az embert helyettesítik. Mintha elérendő eszményképünk egy királyi udvar világa, az udvaroncok
lázas semmittevése volna, ennek kellene az egész világon elterjednie, hogy ötven vagy legfeljebb száz
év múlva ilyen udvaronccá váljon négy-ötmilliárd ember a földön' Ugyanakkor azonban megjelenik
az üresség, a felszínesség, a hamis máz érzése, amely különösen azokban a civilizációkban érezteti
leverő hatását, amelyek a legtöbb primitív bajt - így az éhséget, a nyomort - már maguk mögött
hagyták. Az alulról megvilágított fürdőmedencék világában, a csupa króm és csupa műanyag között
hirtelen felötlik az a gondolat, hogy az utolsó olyan koldus, aki önként vállalta sorsát, felcserélve
előbbi életét az aszkézissel, mert hitt az örök boldogságban, amelynek eléréséért szenvedünk kis
ideig e siralom völgyében - az a koldus, amint tekintetét a reá váró természetfölötti világ végtelen­
jére szegezte, hasonlíthatatlanul gazdagabb volt a ma emberénél, akinek gondolatait a tv-szósz,
gyomrát pedig az egzotikus országok mindenféle ínyencsége tölti el. A szabad idő kitöltendő térré
- tulajdonképpen üreséggé - lesz: hiszen az ábrándok két fajtára oszlanak: olyanokra, amelyek
azon nyomban megvalósíthatók, s ezáltal megszűnnek ábrándoknak lenni - és olyanokra, amelyek­
nek elérhetetlensége nyilvánvaló. A pusztává váló oltárok utolsó bálványképe: az ember saját teste,
fiatalsága; már senki másnak nem kell szolgálnia, senki másról nem kell gondoskodnia. Ha semmi
változás sem következik be - így szónokol Nyugaton számos értelmiségi -, akkor az ember bele­
fullad a fogyasztói hedonizmusba. És ha még legalább élvezet járna mindezzel... de erről szó sincs:
tökéletes komfortjában egyre mélyebb unalomba, csömörbe süllyed, még hajtja ugyan a pénz és a
csillogó tárgyak mániákus felhalmozása vágya, mint tehetetlenségi nyomaték, a civilizációnak ezek
a csábjai azonban nem adnak feleletet a kérdéseire, nem nyújtanak útmutatást, tanácsot, hogy mit
tegyen, mire törekedjék, miről szőjje ábrándjait, miben reménykedjék... Mi marad hátra? A rettegés
az öregségtől, a betegségtől, no meg a tabletták, hogy visszaadják lelki egyensúlyát, melyet elveszí­
tett, amikor végleg elszakadt a természetfölöttiségtől.
Helyrehozhatatlanul?.. Hiszen meg tudja ezt a természetfölöttiséget teremteni! Ó nem, nem
átvitt értelemben gondolom, nem azért, hogy a hitet úgy gyakoroltassam, mint valami reggeli tor­
nát, az egészség kedvéért. A hit legyen igaz. Ezért megrendíthetetlen, lerombolhatatlan alapokra
állítjuk. Felépítjük a halhatatlanságot, az örök igazság világát, amely majd jutalmaz és büntet...
Hogy hol építsük fel? Hát természetesen a túlvilágon...
Nem tréfálok. A „túlvilágot” igenis meg lehet építeni. Hogy hogyan? Nos - a kibernetika segít­
ségével.
Tessék csak elképzelni egy rendszert, amely nagyobb, mint egy bolygó, és egyúttal maximálisan
bonyolult rendszert alkot. Csak vázlatosan, általánosan programozzuk be. Keletkezzenek ebben a
rendszerben az elindított s kibontakozó evolúciós folyamatok eredményeként a mienkénél szebb
tájak és tengerek, s jöjjenek létre értelmes gondolkodó lények. Álljon rendelkezésükre közeg -
természetesen a rendszer belsejében. Egy ilyen folyamat első gyümölcseiről már beszéltünk: akkor

244
a gépi folyamatokat két részre választottuk: az egyiket alkották az organizmusok, a másikat ezek
környezete.
Az új gép igazi kolosszus. És az előbb említetteken kívül még egy harmadik, kiegészítő része is van:
a Túlvilág. Amikor az egyén - a gondolkodó lény - meghal, amikor földi élete véget ér, amikor
teste porrá-hamuvá lesz, akkor személyisége sajátos „csatornán” át a gépnek ebbe a harmadik részé­
be jut. Oda, ahol az Igazságosság az úr, ahol a Büntetés és a Jutalom található - igen, ott van a
Paradicsom, és ott van valahol a titokzatos, a felfoghatatlan Mindenek Alkotója. Lehet, hogy más­
ként lesz: hogy ennek a harmadik résznek egyetlenegy földi vallásban sincs szóval kifejezhető egyen-
értéke. Hiszen az itteni lehetőségek teljességgel korlátlanok. Az egyesülés „drága elhunytjainkkal” ?
Ott? Miért is ne?!! A lélek megtisztulása az örökkévalóság birodalmában, a megértés és átélés
egyéni képességének kitárulkozása? Mi sem egyszerűbb: az erre a „túlvilágra” átkerülő egyéniség­
ben kifejlődnek a megfelelő „emocionális-intellektuális” alrendszerek. Vagy a Nirvána volna inkább
ínyünkre? Az összes egyéniségek halál utáni összeolvadása egyetlenegy szemlélődő Lélekben?
Ez is megvalósítható. Sokféle ilyen világ építhető fel. Egész szériájuk készülhet el, és akkor tanul­
mányozhatjuk, melyikben lesz a legnagyobb a „boldogság végösszege” . A „felicitológiai mutató” *
értékei szolgálhatnak konstruktőri útmutatónkul. A tetszés szerint alkotott lények részére kedvünk­
re alkothatjuk meg a reájuk váró kibernetikus paradicsomokat, purgatóriumokat, poklokat, azok
a „szelektorok” pedig, amelyeknek nagyjából Szent Péter szerepét kell betölteniük, a megfelelő mó­
don fogják irányítani a „túlvilág” tájai felé a kárhozottakat és az üdvözülteket. Megkonstruálható
az utolsó ítélet is. Minden megkonstruálható.
No jó, mondjuk, hogy így van, hogy végrehajtjuk ezt az eszeveszett kísérletet? Mi hasznunk lesz
belőle? S egyáltalában minek tegyük mindezt?
Pedig ez még csak a bevezető szakasz...
Tegyük fel, hogy a hozzánk hasonló értelmes lények egy nemzedéke majd ezer vagy százezer év
múlva képes lesz egy ilyen gépet megkonstruálni. Sajnálom, hogy mindig csak ezt kell ismételget­
nem: „gép” meg „gép” - de nincs rá más szavunk. Mi volna egy felhőkarcoló a barlanglakó foga­
lomvilágában? Égig érő barlang? Vagy hegy? Tessék elképzelni egy mesterséges parkot. Csupa
valódi, de messziről odahozott fákkal. Vagy egy mesterséges tengert. Vagy egy szputnyikot. Ez
utóbbiak rendszerint fémből készülnek. Ha azonban valamelyik ugyanolyan anyagból épül majd,
mint a Hold, és a nagysága is akkora lesz - ugyan, hogyan ismerhetjük fel „mesterséges” voltát?
Ha azt mondjuk, „mesterséges” , túlságosan gyakran azt értjük alatta, hogy „tökéletlen” . Ez azon­
ban csak a mai helyzet. „Gép” helyett tehát inkább azt mondhatjuk majd, hogy: „alkotás” . Ez
egész világ lesz, a saját törvényeivel, és nem lesz megkülönböztethető a „valóditól” - odáig emelke­
dik a konstruktőri művészet. Megjegyzem, hogy ami a teremtés technikai részét illeti, arról a követ­
kező részben adok felvilágosítást. („Kozmogóniai mérnöktevékenység”).
Tehát a túlvilágalkotók ezt mondják maguknak: az odaát lakó lények, akik semmit sem tudnak
rólunk, gyarló testi létünkről, amely oly hamar és mindenkorra véget ér - mennyivel boldogabbak,
mint mi vagyunk! Hisznek a transzcendenciában, s e hitük teljesen megalapozott. Hisznek a síron
túli létben - teljes joggal! Hisznek a Túlvilágban, a Jutalomban és a Büntetésben, a Bűnbocsánat­
ban és a Mindenható Irgalomban - majd haláluk után meg is győződhetnek róla, mind, még a kis-
hitűek is, hogy mindez valóban így van... A gyermekeinknek, sajnos, nem adatik meg, hogy ilyen
világban éljenek. Azaz - várjunk csak! Elvégre őket is átvihetjük oda. Vagy tán nem? Mik azok a

* Felicitas - boldogság. - Szerk.

245
gyermekek? Hozzánk hasonló lények, hasonlóak a nézeteik, a gondolataik, az érzéseik. Hogy mi­
képpen jönnek létre? „Beprogramozzuk” őket az Evolúciótól kapott módszerünkkel: a nemi aktus
útján - ez valószínűségi programozás, amely a jelleg-öröklődés Mendel-féle szabályainak és a
populációgenetika törvényeinek engedelmeskedik. Kiválóan ismerjük saját öröklődési anyagunkat.
Ahelyett, hogy úgy nemzenénk a gyermekeinket, mint mostanáig tesszük, ugyanazokat a tulajdon­
ságokat, amelyek bennünk - potenciális apákban és anyákban - petesejtjeinkben és spermiumaink­
ban rögzítve léteznek, pontosan ugyanezeket a tulajdonságokat annak a „megalkotandónak” a
méhébe juttatjuk el, amelyet külön erre a célra tervezünk majd meg. Ez lesz az ígéret Földje, a mi
aktusunk pedig a nagy Exodus, amely elvezet az ígéret Földjére. Ilyen módon az emberiség leendő
nemzedékei elfoglalják maguknak a Túlvilágot, így szerzik meg maguknak a transzcendenciát -
mindazt, amiről hosszú évszázadokon át ábrándoztak... és mindez nem lesz illúzió, hanem valóság
lesz, az a realitás, amely halálunk után vár reánk, nem mítosz, amelynek pótlékként kell kompen­
zálnia bennünket biológiai esendőségünkért!
Lehetetlen volna? Úgy hiszem lehetséges - legalábbis elvben. Ez a „valami alkotás”, az a világ
a maga örök, transzcendencia uralta szintjeivel, attól kezdve egy boldog emberiségnek lesz a lakó­
helye...
- De hiszen mindez csak ámítás - mondhatjuk. - Hogyan tehetünk boldoggá valakit ámítással?
A konstruktőrök nevetnek az ilyen szemrehányáson. - Miért volna ámítás ? Azért-e, mert annak a
másik világnak mások a törvényei, mint a miénknek? - Azért, mert egy egész megtestesült transz-
cendentikus felépítménnyel gazdagabb a miénknél ?
- Nem - feleljük nekik -, hanem azért, mert nem igazi. Mert ti alkottátok. - Nos, mi alkottuk.
És ki alkotta a tiéteket, azt az „igazi” világot? Ha volt alkotója, akkor ezek szerint az is csak ugyan­
olyan „ámítás” ? Vagy nem? Tehát hol a különbség? Csináltunk, alkottunk egy civilizációt, mi,
veletek együtt, hát ámítás volna? Végül is, mi mind mint biológiai lények, egy természetes folyamat
következményei vagyunk; több milliárdnyi véletlen próbálkozás során formált ilyenné, amilyenek
vagyunk; mi rossz van hát abban, ha megpróbáljuk saját kezünkbe venni ezt a folyamatot ?
- Ó nem - mondjuk - nem erről van szó. Hanem arról, hogy azok a lények be lesznek zárva,
be lesznek börtönözve abba a ti világotokba, a beteljesült remények kristálypalotájába, ahol töké­
letesen beteljesül mindaz, ami a határain kívül nem szokott megtörténni.
- De hiszen ez ellentmondás - válaszolják a Tervezők -. Ha valóban hozzáépítettük ehhez a
világhoz „mindennek a beteljesülését”, tehát ez nem szegényebb, hanem gazdagabb, mint a „termé­
szetes” világ. Nem játszik meg, nem imitál semmit: csak önmagát adja. Az élet és a halál ugyan­
azok benne is, mint a mi világunkban, csupán annyi különbséggel, hogy ez még nem merít ki min­
dent... Hogy „bebörtönözve” ? Mit tudtok ti ennek a világnak a méreteiről? Hátha a Metagalaxis-
sal egyenlő ? Magatokat netán a Metagalaxistok foglyainak, a benneteket körülvevő csillagok rabjai­
nak tekintitek ?
- De hiszen az a világ - az hamis világ! - kiáltjuk.
- És mi igazi? - felelik nekünk. - Az, ami bizonyítható. Amott pedig több a bizonyítható, mint
ideát, mert itt minden véget ér az érzéki tapasztalás határán, és azzal együtt széthullik - míg amott,
még a hit is bizonyítható!
- No jó - feleljük -, akkor már csak az utolsó kérdés van hátra. Az a világ a múlandóságban
egyenértékű a miénkkel, nem igaz? De igaz, így van. No, akkor a lényeget illetően nincs köztük
semmi különbség! A ti világotokban ugyanúgy lehet kételkedni, és ugyanúgy lehet arra a meggyőző­
désre jutni, hogy a teremtésnek nincs semmi értelme, mint ebben a mi megszokott világunkban.

246
Az, hogy az a kételkedés a halál után eloszlik, semmiben sem befolyásolja magát a halandó élet
menetét. Tehát a ti új, nagyszerű világotokban is el lehet jutni egy ugyanilyen hedonista, fogyasztói
csődbe jutott civilizációhoz, mint a régi világban... Akkor hát minek az építés? Csak azért, hogy
megadjuk egy „halál utáni boldog csalódás” lehetőségét?... Mert ezek után talán már megértitek,
hogy az örökkévalóságnak bárminemű misztériumai hatnak is majd a ti világotoknak abban a
„harmadik” transzcendentális részében, mindez a legcsekélyebb mértékben sem változtat múlandó
életének lefutásán. Ahhoz, hogy más legyen az a ti világotok, már a maga múlandó képében is,
olyan jeleket és nyomokat kellene felmutatnia, amelyek kifejezetten utalnak a metafizikai meghosz-
szabbítására. Tehát a múlandó valósága nem lehet azonos a miénkkel.
- Úgy van - felelik a Konstruktőrök.
- Az ám, de hiszen a mi világunknak is lehet „metafizikai meghosszabbítása” , csak éppen hogy
modern civilizációnk nem hisz ennek a realitásában! - kiáltjuk. - Tudjátok már, hogy mit alkotta­
tok? Atomról atomra megismételtétek azt, ami már van! Most hát, ha szabadulni akartok egy
ilyen fölösleges plágium vádjától, akkor konstrukciótokhoz nemcsak hozzá kell adnotok azt a
„másik világot”, hanem mindenekelőtt meg kell változtatnotok világotok anyagi alapját, múlandó
létezését! Tehát csodákat kell bevezetnetek ebbe a világba, vagyis meg kell változtatnotok a termé­
szeti törvényeket, vagyis a fizikát, vagyis - mindent!
- Úgy is van - válaszolják a Konstruktőrök. - Hiszen a hit - a halál utáni beteljesülés nélkül is -
sokkal többet jelent a múlandó életben, mint maga a beteljesülés, mint maga a transzcendentális
világ, ha nem járt előtte a hit... Ez módfelett érdekes probléma. Tehát reálisnak tűnik, vagyis meg­
oldható, de csakis annak a megfigyelőnek, aki kívüle áll az adott világnak - illetve szabatosabban
meghatározva: mindkét világnak, a természetesnek és a természetfölöttinek. Csak az ilyen külső
megfigyelő tudhatná, hogy megalapozott-e a hit vagy megalapozatlan. Ami pedig az önök javas­
latát illeti, hogy az új világba vezessük be a csodákat is - ezt el kell vetnünk. Ez meglepi önt? A cso­
dák nem a hit bebizonyítását szolgálják, hanem a hitnek tudássá való átalakítását jelentik. Hiszen
a tudás az, ami a megfigyelt tényeken alapul, amilyen tényékké válnának ebben az esetben a „cso­
dák” . A tudósok ezek megfigyelését átalakítanák a fizika vagy a kémia, vagy a kozmogónia ágazatai­
vá; és ha még a prófétákat is bevezetnék, akiknek szavára megindulnak a hegyek - még ez sem vál­
toztatna semmit a helyzeten. Mert más dolog az, ha a legendák dicsfényétől övezett szent írásokból
értesülünk az ilyen dolgokról, és más az, ha saját szemünkkel figyeljük meg őket. Csak egyiket
tehetjük a két lehetséges cselekvésnek: vagy olyan világot alkotunk, amely tud saját transzcendens
meghosszabbításáról, vagy olyan világot, amely képes h i n n i a transzcendenciában, akár van
ilyen transzcendens része, akár nincs, de meggyőződni erről, az egyik vagy a másik lehetőség igaz
voltát bebizonyítani lehetetlen. Ugyanis a hitet megalapozni annyit jelent, mint megsemmisíteni,
mert a hit maga a teljes abszurditás és megalapozatlanság, a lázadás a kísérletes tapasztalás ellen,
az áhítatos reménykedés, melyet meg-megrendítenek a kétség rohamai, a szorongó várakozás,
nem pedig a telített bizonyosság, melyet csak alátámasztanak „szemléltető segédeszközök” képében
a csodák. Egyszóval: egy világ, amelyben megvan a transzcendencia „hétköznapi” ismerete, amely­
ben tudják, hogy mi az a transzcendencia - az a világ: hit nélküli világ.
És ezzel vége is a beszélgetésnek. Következni pedig az következik belőle, hogy a Nagy Nyugta­
lanságnak és a vele egyenlő veszélyességű nemtörődömségnek közös forrása nem az, hogy az ember­
ről a materializmus „leamputálja” a transzcendenciát, hanem a társadalom lehető legvalóságosabb
dinamikája ez a közös forrás. Nem a transzcendencia reneszánszára, hanem a társadalom újjászü­
letésére van szükségünk.

247
K O Z M O G Ó N IA I M É R N Ö K T E V É K E N Y S É G

Már rámutattunk, az olyan pantokreációs vállalkozás hiábavalóságára, amelynek célja az örökké­

való túlvilágra vonatkozó álom megvalósítása volna. Érdemes azonban megemlítenünk, hogy ez
a hiábavalóság nem a terv technikai oldalát illeti, hanem abból fakad, hogy az evilági empirikus
bizonyításnak alá nem vethető „transzcendencia” létezése pontosan ugyanúgy hat ama világ lakói­
nak sorsára, mintha nem létezne a túlvilág. Másként megfogalmazva: mi a különbség abban, hogy
létezik-e az a „túlsó part” vagy sem, ha itt, ebben az életben nem lehet eldönteni létezése kérdését.
Ha lehetne, akkor a transzcendencia megszűnne transzcendencia lenni, nem volna az a fenyegető
és egyúttal csodálatos ígéret, hanem ehelyett a valóságnak olyan meghosszabbítása, folytatása vol­
na, amely mindennemű hitet megsemmisít.
Racionálisabbnak és figyelemre méltóbbnak tartom tehát azt a pantokreációt, amely teljes egé­
szében „evilági” világok megalkotásával foglalkozik. Azokat a személyeket, akik ilyen feladat meg­
oldásával foglalkoznak, nevezzük kozmogonikus mérnököknek, vagy egyszerűen kozmogonikusok-
nak. A kozmogonikus szó ez esetben ugyanúgy származik a kozmogóniából, mint az elektronikus az
elektronikából: mind a kettő konstruktőri tevékenységre utal.
A kozmogónia szakértője a világok keletkezését kutatja - a kozmogónia technológusa, a kozmo­
gonikus mérnök maga alkot világokat. S hozzátehetjük: tevékenysége igazi alkotás, nem csupán
a természetnek ilyen-amolyan utánzása.
Mielőtt hozzáfogna a világépítéshez, a kozmogonikusnak bevezetőül meg kell határoznia, hogy
milyen is legyen tulajdonképpen az a világ. Szigorúan determinált legyen-e, vagy indeterminisztikus,
véges legyen-e vagy végtelen, függjön-e bizonyos tilalmaktól, illetve (miután a kettő egyre vezethető
le) mutasson-e olyan állandó szabályosságokat, amelyek törvényeknek nevezhetők, avagy magukra
ezekre a törvényekre is érvényes legyen a változás ? A semmitől sem korlátozott változékonyság
jelentené - amint már sajnálkozva megállapítottuk - a káoszt, az oksági összefüggések hiányát,
a kapcsolatok hiányát, tehát mindennemű szabályozás lehetetlen voltát. A káosz megalkotása,
jegyezzük meg teljesen futólag, egyike azoknak a dolgoknak, pontosabban azoknak az állapotok­
nak, amelyeknek megteremtése a legnehezebb konstruktőri feladatok egyike, minthogy építőanyaga
(amelyet mégiscsak a természetből veszünk) a rendezettség jegyeit viseli magán, s e rendezettségnek
még az elemei, töredékei is beszivárognak a konstrukció alapjaiba. Erről bárki meggyőződhet,
akár egy olyan egyszerű kísérlettel, mint egy olyan számítógép működése, amelybe azt a feladatot
programozták be, hogy teljesen véletlenszerűen, tehát kaotikusán megjelenő számok hosszú sorát
állítsa elő. E sorozatnak véletlenszerűbbnek kell lennie, mint annak, amelyet „fejből” adhat az
ember, mert az ember pszichikai folyamatainak szabályossága általában semmiféle „üres” , merő­
ben véletlen működést sem enged meg. Egyébként még az a gép, amelynek kaotikus működést
írtunk elő, sem fog e területen kifogástalan működést kifejteni. Ha képes volna rá, sok gondtól
kímélné meg a véletlen számok táblázatainak összeállítóit.24
Munkáját konstruktőrünk azzal kezdi, hogy a többféleséget megfékezi. Alkotásának térbeli és
időbeli dimenziókkal kell rendelkeznie. Igaz, az időről lemondhatna, ez azonban túlságosan korlá­
tozná: ahol nincs idő, ott semmi sem történik (ha a pontosságra törekszünk, akkor ezt fordítva
kell megfogalmaznunk: ahol semmi sem történik, ott nincs idő). Az idő ugyanis nem olyan mennyi­
ség, amelyet kívülről vezetnek be a rendszerbe (a világba), hanem immanens vonása ennek a világ­
nak: a világban lezajló változások jellegzetességeivel függ össze. Többfajta időt teremthetünk,
amelyek különféle irányokba folynak. Egyesek közül megfordíthatok lehetnek, mások viszont

248
nem. Természetesen a világban, a hozzá viszonyítottan külső megfigyelő szempontjából csupán
egyetlen idő folyik, ez azonban azért van így, mert a szóban forgó megfigyelő a saját órájával méri
az időt,valamint azért, mert ő azokat a különféle időket mind abba az egybe suvasztotta bele, amelyet
a természettől kapott. A természetből ugyanis kozmogonikus-mérnökünk nem tud kilépni, abban
épít, és a természet anyagait használja. Minthogy a természet felépítése hierarchikus, a kozmogonikus
az általa kiválasztott szintek valamelyikén tevékenykedhet. Rendszerei lehetnek nyitottak vagy zártak;
ha nyitottak - tehát ha belőlük meg lehetne figyelni a természetet -, akkor nyilvánvalóvá lenne,
hogy ezek a rendszerek annak a Nagynak alárendeltjei, amelybe a kozmogonikus belehelyezte a
konstrukciót. A kozmogonikus-mérnök éppen ezért szívesebben szenteli magát a zárt rendszerek
építésének.
Mielőtt néhány szót ejtenénk az ilyen építés céljairól, a tartamát szeretnénk firtatni. Ámde a tar­
tósság fogalma relatív fogalom. A természetben létező atomok viszonylag állandóak, de csak vi­
szonylag, mert az elemek túlnyomó többsége hosszabb-rövidebb idő elteltével szétbomlik. Az uránon-
túli (transzurán) elemek Földünkön azért nem fordulnak elő (bár szintetizálásuk lehetséges), mert
Naprendszerünk oly régóta létezik, hogy ezek a nem stabilis transzuránok már szétbomolhattak.
Nem állandóak továbbá a csillagok sem: egyikük sem élhet tovább, mint kb. tízegynéhány milliárd
esztendeig. Mérnök-kozmogonikusunk kozmogóniai ismeretei össze sem hasonlíthatóan gazdagab­
bak a miénknél, tehát tudja - vagy egész pontosan, vagy legalábbis pontosabban mint mi -, hogy
miként van most, miként volt és miként lesz. Más szóval, tudja, hogy pulzál-e a világmindenség
véges, de határtalan egészként, vajon átmegy-e mintegy húszmilliárd évenként a „kék” összehúzó­
dásból (amikor a központ felé mozgó galaxisok fénye kékebbé válik) a „vörös” tágulásba (amikor
a szétfutó galaxisok fénye a színképtartomány vörös vége felé „tolódik” el a Doppler-hatás foly­
tán), avagy talán világegyetemünk egészen más viselkedést mutat fel. Mindenesetre úgy gondolom,
hogy egy fázisnak az időtartama, az a bizonyos húszmilliárd év, gyakorlatilag a mérnök-kozmológus
konstruktőri elképzeléseinek időbeli határát jelzi, mert még akkor is, ha ennyi idő elteltével sem
kezdődne meg a „kék összehúzódás” , amelynek során a hőmérséklet kolosszális növekedése nemcsak
az életet, hanem minden mást is, amit az élet alkotott, megsemmisít, maguk az atomok sem viselnék
el ezt az „üzemidőt”, azok az atomok, amelyekből a konstruktőr úgy építette a világát, ahogyan
a téglákból szokás. A pantokreáció tehát nem hoz létre örökkévalóságot, mert ez lehetetlen. Szeren­
csére azonban nincs is reá szükség. Ugyanis a között az ember között, aki a maga személyében
évmilliárdokig fenn akarna maradni, hogy saját maga győződjék meg arról, hogy mit is jelent tulaj­
donképpen az ilyen létezés (mert ezt egyetlen ember sem tudná sohasem elképzelni), és közöttünk
semmi közös sincs. Rendkívül sajátos lény lenne ugyanis.
Tartósságról, állandóságról beszéltünk, és az atomokkal kezdtük. Majd az atomoktól nyomban,
és idő előtt áttértünk a kozmoszra. Az atomok tartósak; kevésbé hosszú életűek a csillagok és a
bolygók; még rövidebb ideig tartanak a geológiai korszakok; végül inkább szerénynek mondható
a hegyek öröklétűsége, hiszen azt csupán évek tízmillióiban számolhatjuk. Ennyi idő alatt elporlad­
nak, és az esők, meg folyók vize lemosta poruk többé kevésbé egyenletes réteggel borítja be a
kontinenseket és az óceánok fenekét. S ha tekintetbe vesszük azt, hogy az óceánok és a szárazföldek
is szakadatlanul változtatják alakjukat, és ez (a mi mércénkhez képest) viszonylag gyorsan, már
milliókban számítható évek alatt történik meg - akkor az, hogy a mérnök-kozmogonikus többé-
kevésbé ugyanannyi idő tartamára tervezi saját alkotását, mint amennyi idő alatt őt magát hozta
létre az evolúció (tehát mintegy három- vagy négymilliárd évre), ha nem mondható is egészen sze­
rénynek, de mindenesetre nem tekinthető túlzottan merész vállalkozásnak. Merészségnek valami

249
egészen más számítana: mégpedig, ha nem arra törekednék, hogy a természet anyagaiból építsen és
nem a természetben magában hozzon létre valamit, hanem ha a természet akarná irányítani, vagyis
a saját kezébe kívánná ragadni az evolúciót, és nem is csupán a biológiait vagy a homöosztatikusat,
hanem az egész világegyetem fejlődését. Valóban, egy olyan elgondolás, hogy a Nagy Kozmogónia
kormányosává legyen valaki, és nem annak a kisebbnek megalkotója kíván lenni, amelyről itt szólunk
- nos, az ilyen szándék merészsége joggal megdöbbentene bennünket. Tárgyalásunk során az ilyet
teljesen mellőzni is fogjuk. Netán azért, mert feltétlenül, teljesen és egyszer s mindenkorra lehetetlen ?
Talán igen, de annyi bizonyos, hogy nagyon is érdekes terv. Akaratlanul töprengeni kezd az em­
ber rajta, honnan vehető energia ahhoz, hogy a változásokat a kívánt mederbe tereljük, milyenek­
nek kellene tervezni a visszacsatolásokat, hogyan érhető el az, hogy a természet fékezze meg magát
a természetet, és hogy a természet maga alakítsa és vezesse önönmagát oda - szabályozó és nem
energetikai közbelépés hatására -, ahová a világegyetem útjainak igazi - vagy inkább: mindenható
konstruktőre akarják. Mindezekről azonban nem fogunk szólni. Hanem visszatérünk a mi alsóbb­
rendű természetes elemekből épült világainkhoz, amelyek nem a természet ellenére, hanem segít­
ségével, a természet méhében születnek meg.
Kozmogonikus-tervezőnk (aki most már, a fenti kis kitérő után, közelebb áll hozzánk, hiszen
megértettük, hogy ő nem lesz olyan istenigazában mindentől független, és nem is rendelkezik majd
olyan hatalommal a világegyetem fölött, amely csak a gondolatkísérletekben lehetséges), a külön­
féle filozófiai rendszerek által elgondolt világokat megvalósíthatja. Arról már szóltunk, hogy mi
történne, ha „kétrekeszes”, transzcendenciával rendelkező világot alkotna meg. Megalkothatja
azonban Leibniz filozófiájának a világát is, annak eleve megállapított harmóniájával. Megjegyez­
zük, hogy az, aki ilyen világot épít, az a jelek végtelen terjedési sebességét is bevezetheti, mivel­
hogy az ilyen rendszerben minden folyamatot eleve beprogramoznak. E jelenség mechanizmusát
részletesebben is felrajzolhatnánk, de aligha volna érdemes.
Most pedig próbálja meg a konstruktőr a maga világát értelmes lények lakóhelyévé tenni. Miről
kell gondoskodnia elsősorban? Tán arról, hogy ne pusztuljanak el rögtön? Nem, ez magától értetődő
előfeltétele az egésznek. Alapvető gondja a konstruktőrnek az lesz, hogy azok a lények, amelyek
ebben az általa alkotott világegyetemben laknak, ne fedezzék fel annak „mesterséges” voltát. Félő
ugyanis, hogy a „mindenségükön” kívüli bármi létezőnek már a puszta megsejtése is nyomban arra
ösztökélné őket, hogy a „mindenségükből” kijáratot keressenek. E világ rabjainak tudva magukat,
megostromolnák a környezetüket, utakat keresnének kifelé - ha másért nem, hát merő kíváncsiságból.
C s a k a kijárat megtalálását tenni lehetetlenné számukra, ez azt jelentené, hogy bebörtönzöttségük
tudatát sugalljuk nekik, s ugyanakkor kivesszük kezükből tömlöcük kulcsait. A kijáratot álcázni vagy
eltorlaszolni éppen ezért megengedhetetlen. Magának a kijárat létezésének a megsejtését kell lehetet­
lenné tenni. Ellenkező esetben az értelmes lények raboknak fogják érezni magukat még akkor is, ha
„börtönük” valóban a Tejútrendszer méreteivel vetekedne is. A helyzetet csak a végtelenség mentheti
meg. Legjobb az lesz, ha valami egyetemesen ható erő úgy zárja össze a világukat, hogy az gömbhöz
váljon hasonlóvá, aminek folytán keresztül-kasul bejárhatják, és mégsem jutnak el soha valamilyen
„végéhez” . A végtelenségnek másféle technikai megoldásai is lehetségesek; ha pl. úgy intézzük, hogy
az az erő ne legyen egyetemes jellegű, csupán a perifériákon hasson, de oly módon, hogy kivétel nélkül
minden anyagi tárgyat megkisebbítsen, ahogyan a „világ határához” közeledik, akkor ezeket a hatá­
rokat sohasem lehet majd elérni, úgy, ahogy az abszolút zérus hőfokot sem lehet elérni a reális
világban. Minden következő lépéshez még több energiára lesz szükség, és emellett ezek a lépések
egyre kisebbek lesznek; a mi világunkban különféle „területeken” fordul elő hasonló jelenség, pl.

250
amikor egy testet fénysebességig akarunk felgyorsítani, ilyen jelenséggel találjuk magunkat szemben;
az energia felhasználások végtelenül megnőnek, de az anyagi tárgy sebessége, amelybe ezt az energiát
„belefektetjük”, még így sem éri el a fénysebesseget. A végtelennek ez a típusa a nulla határértékig
csökkenő sorozat megvalósítása. Most azonban már talán elég is a kozmotechnikai fejtegetésekből.
Hogy valóban hiszünk-e megvalósításuk lehetőségében? Talán soha senki sem fog ilyen vállalkozásba
- de inkább a szabad választás eredményéből fakad majd ez, semmint az erőtlenség következtéből.
S ha így van, akkor hadd mutassunk be egy példán valamit, amit bizonyosan senki sem fog megépí­
teni (aminthogy nem építenek meg és általában nem tesznek meg sokmindent, ami lehetséges lenne),
pedig megépíthető volna, ha megvan hozzá a kellő eszköz és a kellő akarat.
Tételezzük fel (de csak a szemléletesség kedvéért, hiszen másképpen semmit sem tudunk meg­
magyarázni), hogy létezik egy terjedelmes, tíz Holddal is felérő, bonyolult homöosztatikus zárt
rendszer, amelyet egymással kölcsönkapcsolatokban álló piramidális hierarchiájú alrendszerek
építenek fel, olyasvalami, mint egy önszabályozó és önszervező automatikus számítógép. Száz
trillió eleme közül némelyikből „bolygók”, másokból pedig olyan napok lesznek, amelyek körül e
bolygók keringenek stb. Impulzusok egész zuhatagai, megszámlálhatatlan záporai rohannak szün­
telenül e kolosszus belsejében (ezeket talán a csillaghalmazba kapcsolják be, mint energiaforrásba).
Ezek az impulzuszuhatagok ábrázolják a csillagok fénysugarait, a bolygók atmoszférájának mozgá­
sait, az ottani állatok szervezetét, az óceánok hullámzását, vízeséseket, az erdők lombkoronáját,
a színeket és alakokat, szagokat és ízeket. S mindezt érzékelik, felfogják a „gép” részeit képező
lakosok. Nem mechanikus részei ők a gépnek - erről szó sincs; hanem a folyamatai. Bizonyos sajátos
koherenciával, olyan kölcsönös vonzással, olyan összekapcsolódásokkal rendelkező folyamatok,
hogy ebből gondolkodó és érzékelő személyiség keletkezik. Tehát úgy fogják fel a saját világukat,
mint mi a miénket, hiszen alapjában véve az is, amit mi szagnak, illatnak vagy alaknak észlelünk,
végső fokon ott, ahol mindennek címzettje, a tudat fog fel és észlel, nem egyéb, mint bioelektromos
impulzusok nyüzsgése az agytekervényekben.
A kozmogonikus-konstruktőr vállalkozása lényegesen különbözik az általunk korábban leírt fan-
tomológiai jelenségektől, mégpedig abban, hogy a fantomatika a természetes agy illúziója, amely a
bevezetett impulzusok következtében jön létre az agyban, mégpedig ezek az impulzusok olyanok
volnának, hogy azonosak lennének azokkal, amelyek akkor jutnának el az agyba, ha az az ember
- ennek az agynak a tulajdonosa - valóban a természet anyagi környezetébe kerülne. Ezzel szemben
a kozmogonikus világa olyan terület, amelybe a Homo naturális, a magunkfajta testi lény nem is
hatolhat be, aminthogy a fénysugár sem hatolhat be azokba az elektronikus folyamatokba, ame­
lyeknek segítségével a számítógép az optikai jelenségeket kutatja. Néhány, ehhez némileg hasonló
„helyi hozzáférhetetlenséget” különben a saját világunkból is ismerünk, hiszen semmiképpen sem
tudunk behatolni sem más ember álmába, sem más ember ébrenlétébe, vagyis tudatszférájába, hogy
ott közvetlenül résztvegyünk érzékeléseiben és reakcióiban.
Ellentétben tehát azzal a helyzettel, ami a fantomatikában keletkezik, a kozmogónikában mind a
világ, mind pedig a lakói „mesterségesek” (ha így akarjuk nevezni a megalkotottakat). Ámde erről
egyikük sem tud és nem is tudhat semmit. Pontosan azt érzékelik, amit az ember a valóságos vagy
fantomatikus körülmények között (hiszen azt már tudjuk, hogy az átélő ezeket képtelen megkülön­
böztetni egymástól érzékelése során). És hasonlóképpen, ahogy nem tudunk kiugrani a bőrünkből,
sem bele nem tudunk tekinteni más ember tudatába, ugyanúgy annak az alkotott világegyetemnek
a lakói sem képesek bármi módon megfejteni világuk hierarchikus alárendeltségét, vagyis azt, hogy
az a világ egy másik világban (éspedig a miénkben) helyezkedik el.

251
 Arra is képtelenek rájönni, hogy egyáltalán alkották-e őket, és ki alkotta meg őket kozmikus
lakóhelyükkel egyetemben, amelyet úgy kutatnak át keresztül-kasul, ahogyan csak akarják. Lám,
minket senki (személyesen senki) sem alkotott, és még sincs hiány olyan filozófiákban, amelyek
azt tanítják, hogy éppenséggel így történt, és a mi világunk - nem minden stb. stb. Pedig hát azoknak
az embereknek, akik ezt hirdették, pontosan ugyanolyan érzékszerveik voltak és ugyanolyan agyuk
volt, mint nekünk, sőt gyakran egészen kiválóan működő aggyal rendelkeztek. Bizonyos tehát,
hogy abban a másik világban is akadnak majd különféle filozófusok, akik efféle téziseket hangoz­
tatnak - a különbség csak az, hogy amazoknak igazuk lesz. Minthogy azonban semmiféle lehetőségük
sem lesz arra, hogy meggyőződjenek eme igazságuk bizonyítható voltáról, ezért annak a világnak
az empirikusai őket metafizikusoknak, spiritualistáknak fogják kikiáltani. Lehetséges az is, hogy
ama világnak valamelyik fizikusa mialatt az anyag kutatásával foglalkozik, azt fogja odakiáltani
honfitársainak: „Ide hallgassatok! Felfedeztem, hogy mi valamennyien száguldozó elektromos im­
pulzusokból vagyunk felépítve!” Ami megint csak igazság lesz, hiszen azokat a lényeket, valamint
a világukat is tulajdonképpen tényleg ilyen formában és ilyen anyagból alkotta meg a konstruktőr.
Ez a felfedezés mégsem fogja megváltoztatni azt az általános meggyőződésüket, hogy a létezésük
anyagi és reális. S ez is ismét csak helyes megállapítás lesz: hiszen ők ugyanúgy anyagból és ener­
giából állanak, mint mi magunk, akik vákuumból és elektronokból tevődünk össze, pedig eszünk
ágában sincs, hogy kételkedjünk anyagi mivoltunkban.
Itt azonban mégis felmerül egy bizonyos különbség a struktúrában. Ugyanis az a világ és a lakosai
ahhoz hasonlóan anyagi folyamatok, ahogyan anyagi folyamatok a számítógépben azok a folya­
matok, amelyekkel egy csillag fejlődését modellezik. Azonban a csillagmodellt alkotó impulzushal-
mazok a számítógépben egyúttal olyan elektromos töltések is, amelyek a tranzisztorok kristályaiban,
a katódlámpák vákuumában stb. futkosnak. Ama világ fizikusai így el fognak jutni oda, hogy azok
az elektromos impulzusok, amelyekből ők a világukkal együtt megépültek, bizonyos alelemekből
állanak: így jutnak majd el az elektronok, atomok stb. létezésének felismeréséig. Ámde ontológiájuk
számára még ebből sem sül ki semmi, hiszen amikor mi magunk megtanultuk, hogy az atomok
mezonokból, barionokból, leptonokból stb. állanak,* ez még nem nyújtott alapot ahhoz, hogy
holmi ontológiai következtetéseket szűrjünk le saját „mesterséges” genezisünket illetően.
Az alkotásnak (azaz pontosabban az „alkotott állapotban” való létezésnek) a tényét annak a
világnak a fizikusai csak úgy fedezhetnék fel, ha e g y b e v e t n é k a mi igazi világunkat az övékkel.
Csak akkor vennék észre, hogy a mi világunk egy valóságemelettel alacsonyabb, mint az övék
(azért kevesebb, mert ők elektromos impulzusokból vannak megépítve, és csupán ezek az impulzusok
állanak ugyanabból az anyagból, mint a mi világunk). Némileg átvitt értelemben: az alkotott világ
olyasvalami, mint egy nagyon makacs, nagyon hosszú és nagyon logikus, tömör álom, amelyet
senki sem álmodik, hanem, amely „önmagától álmodódik” - egy „számítógép” belsejében.
Térjünk most vissza ahhoz a kérdéshez, hogy miféle okok késztethetnek értelmes lényeket a koz-
mokreációs tevékenység útjára. Ennek sok, és különböző oka lehet. Nem szeretnék kifundálni
olyanokat, amelyek valamilyen kozmikus civilizációt ebbe az irányba visznek; elegendő, ha a civi­
lizáció technológiai típusára utalunk - a motívumok majd csak felmerülnek a civilizáció fejlődése
folyamán. Tán majd ilyen módon védekeznek az információs lavina ellen. Mindenesetre az ilyen
leány-civilizáció (vagyis a leírt módon beprogramozott és zárt civilizáció) „begubózik” a világ­

* Ehhez annyit kell megjegyeznünk, hogy az „állás” szó itt egyáltalában nem jelenti úgy az összetevődést, mint
ebben a mondatban: a társadalom emberekből áll. Bármennyire felnagyítanánk ugyanis az atomot, még akkor sem
láthatnánk benne egy darab mezont vagy baríont stb. - Szerk.

252
mindenség többi részével szemben, és hozzáférhetetlenné válik a külső hatások (jelzések stb.) szá­
mára. Meglehetősen mulatságos tény, hogy ő maga viszont - ha eléggé terjedelmes és megfelelően
heterogén - tud építeni a saját világán belül alsóbbrendű, hierarchikusan egymás után következő
világokat, amelyek aztán úgy csücsülnek egymásban, mint ahogyan a gyermekjátékul szolgáló
festett üreges fababák - az orosz matrjoskák - helyezkednek el egymáson belül.
S hogy mindez ne lássék lázálmas fantáziálgatásnak, megjegyezzük, hogy bármely szabadon alko­
tott rendszer bonyolultságának, ha lassan is, de idővel csökkennie kell, ha kívülről nem kap után­
pótlást (más szóval: a rendszer entrópiájának növekednie kell). Minél nagyobb egy rendszer,
annál több lehetséges egyensúlyi állapottal rendelkezik, és annál tovább képes lokális folyamataival
látszólag megszegni az entrópia növekedésének törvényét. Lokálisan ugyanis az entrópia csökkenhet,
pl. a biológiai evolúció folyamán, amelynek termodinamikai mérlege a földkerekség viszonylatában
negatív, minthogy e néhány milliárd év folyamán növekedett az információ. Természetesen az egész
rendszer mérlegének pozitívnak kell lennie (a Nap entrópiájának növekedése méreteiben összehason­
líthatatlanul nagyobb, mint a Föld entrópiájának csökkenése). Említettük, hogy a kozmogóniai
alkotásnak egy csillagba kell „bekapcsolva” lennie, mint a nélkülözhetetlen rend forrásába. Hasonlóan
jól lehet egy ilyen világ „külső szférájának” egész felületét a természetes világegyetemből feléje áradó
energia „elnyelőjévé” tenni. Ekkor az ott lakó lényeknek egyetlen lehetőségük marad az igazság
felfedezésére; vagy arra a számításra jutnak, hogy egy nagyon nagy rendszernek az entrópiája
- vagyis az adott esetben az ő rendszerüké - nem növekszik szükségképpen, vagy pedig arra a követ­
keztetésre jutnak, hogy valahonnan kívülről érkezik energia az ő „mindenségükbe” .
Térjünk vissza az egymásba helyezett világok hierarchiájához, amelyek valamilyen kozmikus
civilizáció elhatározása nyomán jöttek létre - egy civilizáció elhatározásából, amely a mi világunkat
túlságosan is tökéletlennek tartja. így hát ez a civilizáció megalkotja a „2. számú burokba zárt
világot” , csakhogy néhány millió év múlva ez utóbbinak a lakói sem lesznek megelégedve a náluk
uralkodó állapotokkal, s minthogy utódaiknak szebb jövőt áhítanak, berendezik számukra - saját
világukon belül és annak anyagából - a 3. számú világot. Ezek a világok a maguk egymásutánjában
alfélé „mindenségjavítók”, „baj-egyenirányítók” , „ontológiai helyreigazítok” vagy ahogyan még
akarná valaki nevezni őket... Talán ezekben az egymásra következő világok valamelyikében végre
már olyan tökéletes lesz a lakók élete, hogy nem foglalkoznak további kozmokreációs kutatásokkal,
felhagynak vele. így vagy úgy, de előbb vagy utóbb meg kell szakadnia e tevékenységnek, elvégre
a 100 000-ik számú civilizáció tagjai mégsem ültethetik fiaikat és leányaikat egy atom felszínére...
Megkérdezhetné valaki: nem tartom-e legalább egy kevéssé valószínűnek, hogy az emberek valaha
legalább megközelítőleg ehhez hasonló tervekkel foglalkozzanak.
Egyenes kérdésre egyenesen kell válaszolnom. Úgy vélem, ez aligha következik be. Ámde, ha
elképzeljük az értelmes életnek, azt a teljesen megszámlálhatatlanul sok világát amely egy-egy
óriási tejútrendszerben kering, és elgondoljuk, hogy ilyen tejútrendszer összehasonlíthatatlanul több
létezik, mint ahány pelyhe a pitypangnak a messze nyúló rétek levegőjében röpdös, sőt több, mint
a homokszem a sivatagban - akkor már pusztán ezeknek a száma is lehetővé tesz minden valószí­
nűtlenséget. Persze, ha ez egyáltalában megvalósítható. Legalább minden milliónyi tejútrendszer
közül egyben. Hogy azonban a csillagpornak ebben az egész átfoghatatlan térségében soha senki
sem vetette volna fel egy ilyen vállalkozás gondolatát és nem mérlegelte volna, hogy van-e ereje a
végrehajtásra - ezt valahogyan teljesen valószínűtlennek gondolom. És mielőtt valaki kategorikusan
tiltakozni próbálna, gondolja meg, hogy mennyire elősegítik az ilyen fantáziálást azok a júliusi
éjszakák, midőn az égbolt telis-tele van csillagokkal...
VIII
GÚNYIRAT
AZ EVOLÚCIÓRÓL
BEVEZETÉS

Néhány millió évvel ezelőtt a közeledő jégkorszak előhírnökeként megkezdődött a lehűlés. Nőttek
a hegyek, felemelkedtek a kontinensek, s a buja őserdők, ahogyan a szárazság fokozódott, úgy
húzódtak vissza a füves síkságok elől. A szavannák előretörése mindjobban megszűkítette az ágak
között lakó négykezűek megszokott környezetét, azt a környezetet, amely nagyon gyakran kénysze­
rítette őket arra, hogy függőleges testtartást vegyenek fel (talán többször, mint bármilyen mást),
és amely tökéletességig kifinomítotfci csuklójuk és kézfejük mozdulatait, a hüvelykujjukat szembe
állította a többivel, s a látásukat a legfőbb tájékozódási eszközükké alakította át. Az egyre ritkuló
és védelmet mind kevésbé nyújtó fákról különböző fajok szálltak alá, hogy megtegyék erőpróbájukat
a távoli szavannás síkságokon. A függőleges testtartás elvetése és a kutyáéhoz hasonló pofa másod­
lagos kialakulása vezetett a páviánok keletkezéséhez. Rajtuk kívül az akkori kísérletezők közül,
akik elhagyták lakóhelyüket, a fákat, csupán egyetlenegy maradt meg.
Az ember genealógiájának egyenes vonalát hiábavaló fáradozás keresni, hiszen a talajra való
leszállást és a két lábon járást megszámlálhatatlanul sokszor próbálták meg újra meg újra. S íme a
szavannán, ebben a jégkorszak előtti ökológiai zugban, ahol négylábú növényevők legelésztek,
megjelentek a Hominoideák. Tekintet nélkül járásuk bizonytalanságára, idegileg már felkészültek
arra, hogy olyan testtartást vegyenek fel, amely az őserdők sűrűjében már kialakult náluk. A kezük és
a szemük már emberi volt, de az agyuk még nem. Ennek kifejlődését a versengés segítette elő. Mert
ezek a falkás életet élő állatok vetélkedtek egymással. Belső elvídasztású rendszerükben bekövetkezett
bizonyos eltolódások folytán gyermekkoruk tartama, vagyis az az időszak, amíg a falka vagy horda
védelme alatt gyűjthették a tapasztalatokat, meglehetősen hosszúra nyúlt. Közlési eszközül mimikát
és kibocsátott hangokat használtak, és ez alakult át a következő fejlődés során beszéddé. Valószínű,
hogy már az előemberek hosszú életűek voltak, számottevően hosszabb volt az élettartamuk az egyéb
Antropoideák élethosszához képest. A létért való küzdelemben ugyanis azoi a csoportok maradtak
fenn, amelyek állományában különlegesen nagy tapasztalattal rendelkező, tehát legrégebben élő,
öreg egyedek is voltak. Talán első ízben történt az egész fejlődés során, hogy a kiválogatódás a
megnyúlt öregséggel rendelkező faj fenntartására irányult: mivel az öregség most vált első ízben
biológiailag értékessé, információ-kincstárként.
Az ember előjátéka - áttérés a szerszámok véletlen, „majomszerű” használatáról a szerszámkészí­
tésre, amely a „majomszerű” kődobálásnak, hegyes gallyak használatának, dobálásának technológiá­
jából keletkezett. A tárgyak dobálása, a távolhatás kezdete. A paleolitba való átmenet viszont az első
egyszerű gépek keletkezését, a környező világ folyamatainak kihasználását jelenti: a tüzét, mint
a homöosztázis eszközét, mert függetlenít az időjárási viszonyoktól, az éghajlattól - a vizét, mint
szállítóeszközét. Az életforma is megváltozott: vadászkóborlásból nomádvándorlássá lett, .majd pedig
megtelepüléssé, amikor is a növények gyűjtögetéséről a termesztésükre tértek át az emberek; ez
alatt azonban eltelt vagy egymillió év. Beköszöntött a csiszolt kőkorszak.
Valószínű, hogy mi nem a neandervölgyi ősemberektől származunk, hanem minden bizonnyal
kiirtottuk ezt a velünk oly közeli rokonságban álló formát. Kiirtottuk - ehhez nem kellett feltétlenül
meggyilkolnunk vagy felfalnunk őket - hiszen a létért való küzdelem a legkülönbözőbb formákat
öltheti. A neandervölgyi olyan közel állt az ősemberhez, a Homo primigeniushoz, hogy ezek a
fajok kereszteződhettek is, ami bizonyára meg is történt. És a neandervölgyi ősember, ez a rejtélyesen
nagy, a mai átlagembernél nagyobb koponyaűrtartalommal rendelkező ősember megalkotta a maga
kultúráját, amely vele együtt pusztult el. A mai ember őse ( Homo sapiensfossilis) új kultúrát alkotott.

257
 Ettől a pillanattól nem sok idő telt el - mármint geológiai méretekben és megkezdődött a tulaj­
donképpeni technológiai fejlődés első fázisa. Egy sereg civilizáció élt a létezés néhány ezer éve alatt
- túlnyomórészt a szubtropikus övezetben. De hiszen ez csupán pillanat azokhoz az évmilliókhoz
képest, amelyek kiformálták az embert és a társadalmi csoportot.
Ebben az első fázisban, kezdetben, a „természetes” energiaforrások kihasználására kerül sor:
ezek vagy nem emberiek (igásállatok) vagy emberiek (rabszolgák). A kerék és a forgómozgás fel­
találása (amit egyébként egynémely civilizáció, még olyan fejlett is, mint a mezo-amerikai, nem
ismert) néhány szűk működési tartományban használható, önadaptációra alkalmatlan gépek meg­
szerkesztésének vált az alapjává. Majd sor kerül a környező közegek nyújtotta energiafajták fel-
használására is: a szélére, a vízére, a kőszénére és ezután hamarosan már a villamosságéra is. S ez
utóbbi nemcsak gépeket hajt, hanem lehetővé teszi, hogy az információt messze távolságra továb­
bítsák. Lehetővé teszi a cselekvések energia segítségével való koordinálását, és meggyorsítja a ter­
mészetes környezetnek mesterséges környezetté való átépítését.
A második fázisba való átmenet a lényeges technológiai változásokkal kezdődik. A hajtóművekben
a természeti jelenségekkel összemérhető kapacitások felszabadítása lehetővé teszi a gravitáció leküz­
dését. Az atomenergia mellett a kibernetikai konstruálás lehetőségei is feltárulnak, aminek lényege
az, hogy a gépek mechanikus építése helyébe fejlődésük és működésük programozása lép. Ez pedig
az életjelenségek utánzásának nyilvánvaló következménye, amelyet már, bár nem mindig tudatosan,
de inkább csak mintának működési útmutatásnak tekintett az ember, és közel sem mint olyan tárgya­
kat, amelyek kétségbevonhatatlan fölényük folytán csak a tehetetlen bámulatra méltóak.
Az egyre bonyolultabb rendszerek megépítése tölti ki fokozatosan azt az óriási űrt, amely elméleti
tudásunkban az egyszerű gépekről - gőzgépről, villamosgépekről - szerzett s viszonylag teljes
ismereteink, valamint az egyes bonyolult rendszerekről - az evolúcióról, az agyról - összegyűjtött
ismereteink között tátong. Ez a tendencia a maga teljes kifejlődésében az „egyetemes ¡mitológia”
felé halad, közben az ember megtanulja, hogyan alkothat meg mindent, ami csak létezik - kezdve
az atomtól (laboratóriumban szintetikusan előállított antianyag) egészen a saját idegrendszerével
egyenlő értékű berendezésekig.
Az eközben lezajló lavinaszerű információnövekedés világossá teszi az ember számára, hogy az
információval való bánásmód a technológia sajátos ágának megteremtését kívánja meg. Lényeges
segítséget nyújt azoknak a módszereknek a kutatása, amelyeket a bioevolúció használ e téren.
A távlatokban kirajzolódik annak a lehetősége, hogy a megismerési folyamatok automatizálásával
(pl. „információtenyésztés” révén) sikerül leküzdeni az információs válságot. Ez pedig talán lehetővé
teszi majd, hogy tökéletesítsük olyan cselekvéseinket, amelyek megbízhatatlan elemekből felépített
megbízható és tetszés szerinti bonyolultságú rendszerek elvén alapulnak. S ezt ismét a biológiai
jelenségek analóg technológiájáról szerzett ismereteinknek köszönhetjük. Reálissá válik a javak
előállításának teljes l'üggetlenítése az emberi felügyelettől, s ezzel párhuzamosan kirajzolódnak
a „hedonisztikus technika” (fantomatika stb.) körvonalai. S e sorozatnak végső határa valamiféle
kozmogonikus mérnöktevékenység, amely lehetővé teszi a mesterséges világok megalkotását, me­
lyeket azonban oly nagy mértékben függetlenítettek és különítettek ei a természettől, hogy képesek
minden tekintetben helyettesíteni a természet világát. Ezzel azután el is mosódik a különbség a „mes­
terséges” és a „természetes” között, hiszen a „mesterséges” a konstruktőr akarata szerinti tetszőlege­
sen kiválasztott paramétereivel felül is múlhatja a „természetest” .
ilyen tehát az ember technológiai evolúciójának első fázisa. S ez nem a fejlődés végső határa.
A civilizáció története a maga //o.w'mk/ac-prcdógusával és lehetséges meghosszabbításaival, amelyekre

258
már utaltunk, összesen ezertől háromezer évszázadig tartó folyamat, a homöosztázis körének ki-
szélesedési folyamata, vagyis az a folyamat, amelyben az ember átalakítja környezetét. Ez a hata­
lom, amely a technológia eszközeivel behatol a mikro- és a makrokozmoszba egészen a legtávolabbi
s még csak általános körvonalaiban kirajzolódó „pantokreációs” határokig, magát az emberi
szervezetet azonban nem érinti. Az ember a természet utolsó reliktuma lesz, ő lesz - a Természet
által megalkotott világon belül - a Természet utolsó „hiteles alkotása” . Ez az állapot nem tarthat
a végtelenségig. Az ember alkotta technológia elkerülhetetlenül behatol az ember saját testébe is.

A FAJ REKONSTRUÁLÁSA

Azt a jelenséget, amelynek a civilizációs fejlődés második fázisát kell tartalommal kitöltenie, külön­
féleképpen vizsgálhatjuk és különféleképpen magyarázhatjuk. Különbözőek lehetnek továbbá -
bizonyos határok között - ennek a jelenségnek reális formái és irányai is. Minthogy pedig további
vizsgálódásainkhoz mindenképpen szükségünk van valamiféle vázlatra, tehát vegyük, használjuk
a legegyszerűbbet, de nem feledkezünk meg arról, hogy ez csak séma, vázlat, s ennélfogva leegy­
szerűsítése a dolgoknak.
Először is: az emberi szervezetet adottnak és - általános konstrukciójában - érinthetetlennek
tekinthetjük. Ebben az esetben a biotechnológia feladatai a betegségek kiküszöböléséből és megelő­
zéséből, valamint a tönkrement életműködések helyreállításából, illetve az elpusztuló szervek bioló­
giai (szervátültetés, szövetátültetés) vagy technikai (protézis) helyettesítőinek alkalmazásából fognak
állani. Ez a leghagyományosabb és egyben a legrövidlátóbb módszer.
Másodszor: lehet úgy is tenni, hogy a fent leírt cselekvések fölött a természet evolúciós változásait
felváltó céltudatos emberi vezérlőtevékenység uralkodjon. Az ilyesfajta szabályozásnak egyébként
különböző céljai lehetnek. Mivel a kevésbé alkalmazkodottakat megsemmisítő természetes klválo-
gatódás a civilizáció alkotta mesterséges környezetből hiányzik, a legfontosabb talán azoknak a káros
következményeknek az elhárítása, amelyek ezzel a helyzettel állnak összefüggésben. De az is lehet,
hogy eme szerény program helyébe maximális program lép: azé a biológiai önevolúcióé, amelynek
az a feladata, hogy az ember egyre tökéletesebb típusait alakítsa ki (lényegesen megváltoztatva az
olyan öröklődési paramétereket, mint amilyen pl, a mutációra való hajlam, a daganatos meg­
betegedésekre való hajlam, a test fizikai jegyei, a szövetközi korrelációk, s végül az élettartam
paramétereinek megváltoztatása és talán az agyméretek, valamint az agy bonyolultságának alakítása).
Egyszóval, ez volna - talán évszázadok hosszára, talán évezredek tartamára „beütemezve” - „a
Homo sapiens következő modelljének” ntegalkotási terve, nem hirtelen ugrásra alapozott terv,
hanem olyan lassú és fokozatos megváltoztatásokra, amelyek elsimítják a nemzedékek közti különb­
ségeket.
Végül harmadszor: ez az egész probléma sokkal, de sokkal radikálisabb módon is kezelhető.
Lehet ugyanis egyaránt elégtelennek minősíteni mind a „milyen legyen az értelmes lény?” kérdésnek
természet adta konstrukciós megoldását, mind pedig azt a másik megoldást is, amelyhez a termé­
szettől átvett, de önevolúciós eszközökkel jutnánk el. Ahelyett tehát, hogy az ilyen vagy amolyan
paraméterek vonatkozásában adottnak tekintett modellt „javítgatnánk” , „foltozgatnánk” , kiindul­
hatunk a paraméterek önkényesen megválasztott új értékeiből. A viszonylag szerény biológiai élet­
tartam helyett megkívánhatjuk a majdnem-halhatatlanságot. Ahelyett, hogy a Természet által
megadott konstrukciót erősítenénk olyan keretek közt, amilyeneket a Természet által használt

259
építőanyag egyáltalán megenged, megkövetelhetjük azt a legmagasabb fokú ellenállóképességet,
amilyent csak nyújtani képes a létező technológia. Ami röviden ezt jelenti: nem rekonstruálni, a
meglevő megoldásokat eldobni, és teljesen újakat kidolgozni.
A dilemmának ez az utóbbi megoldása ma olyan tökéletes abszurdumnak, annyira elfogadhatat­
lannak látszik, hogy érdemes lesz meghallgatnunk, milyen érvek hozhatók fel mellette. Mindenek­
előtt - mondja az ilyen megoldás híve - a „profilaktikára és protézisekre” építő megoldások szük­
ségesek és elkerülhetetlenek, aminek legjobb bizonyítéka az, hogy az emberek tulajdonképpen már
rá is léptek erre az útra. Már léteznek olyan protézisek, amelyek időlegesen helyettesítik a szivet,
a tüdőt, a gégét, léteznek szintetikus véredények, mesterséges bélfodrok, szintetikus csontok és mell-
hártya-szövetek, teflonból készült mesterséges izületfelszínek. Olyan műkezeket is terveznek, ame­
lyeket közvetlenül a karcsonk, vagy a vállcsonk izmaiból eredő bioáramok irányítanak. Gondolnak
olyan berendezésre is, amely a végtagokat járás közben vezérlő idegimpulzusokat tartalmazná; a
gerincvelő-sérülés következtében megbénult ember ezzel a készülékkel járni tud majd, megfelelően
beállítva a stimulátort, mire ez a lábát ellátja azokkal az impulzusokkal, amelyeket egy egészséges
egyénről készült „felvételek” tartalmaznak. Ugyanakkor növekszenek az átültetések alkalmazásának
lehetőségei: a szaruhártya, a csontelemek, a vérsejt-termelő csontvelő után az életfontosságú szer­
vekre kerül a sor. A szakemberek azt állítják, hogy a tüdőátültetés már nem is távoli jövő kérdése.25
A test biokémiai védelmének - a fajidegen fehérjék elleni védekezésének - leküzdése teszi lehetővé
a szív, a gyomor stb. átültetésének alkalmazását. Hogy átültetett természetes szervet vagy inkább
a biológiai anyagból készült pótszervet alkalmazzanak-e, ezt minden esetben a tudomány pillanatnyi
állása és a technológia fejlettsége dönti el. Bizonyos szerveket talán könnyebb lesz mechanikaiakkal
pótolni, mások esetében viszont jobb megvárni az eredményes átültetés technikájának kidolgozását.
A legfontosabb mégis az, hogy a biológiai és az abiológiai protézisek alkalmazásának további
fejlődését már nemcsak az emberi szervezet szükségletei fogják diktálni, hanem az újfajta technológia
igényei is.
Amerikai tudósok kutatásaiból már ma tudjuk, hogy az izomösszehúzódások erejét jelentősen
fokozni lehet azzal, ha az idegek és az izmok közé impulzuserősítőt iktatunk be. A berendezés
modellje a bőrről felveszi az izmoknak szóló idegimpulzusokat, felerősíti ezeket, majd eljuttatja
a megfelelő effektorokhoz. Ettől függetlenül szovjet bionikus-tudósok, akik az élő szervezetek
effektorainak és receptorainak szakemberei, olyan berendezést szerkesztettek, amely számottevő
mértékben megrövidíti az emberi reakciók időtartamát. Ez az időtartam ugyanis túlságosan hosszú,
ha az ember az űrrakéták vagy akár szuperszonikus repülőgépek kormányánál ül. Az idegim­
pulzusok ugyanis másodpercenként csupán száz méteres sebességgel futnak, s az érzékszervtől (pl.
a szemtől) előbb az agyhoz, onnan pedig az idegpályák útján az izmokhoz (mint effektorokhoz)
kell eljutniuk, ami néhány tizedmásodpercbe kerül. Most hát azon fáradoznak, hogy az agyból
kiinduló és az idegrostokban futó impulzusokat kivonva, közvetlenül juttassák a mechanikai effek-
torba. Ilyen módon elegendő a pilótának e l h a t á r o z n i , hogy elfordítja a kormányt, s a
kormány máris elfordul. Az a helyzet, amely az ilyenfajta technikai megoldások gondos tökéletesítése
után előáll, paradox helyzet lesz. A protézis elhelyezése után a baleset vagy betegség folytán meg­
rokkant ember jelentős mértékben felül fogja múlni az egészséges normális embereket. Hiszen
nehéz dolog lenne nem a létező legjobb protézissel ellátni egy rokkantat, márpedig a protézis gyor­
sabban, hatásosabban és megbízhatóbban fog működni, mint egynémely természetes szerv!
Ami viszont a javasolt „önevolúciót” illeti, ennek a szervezet olyan átalakításaira kell korláto­
zódnia, amelyek még a biológiai plaszticitás határain belül maradnak. Ez a korlátozás azonban

260
nem tekinthető feltétlenül szükségeknek. A genotípusos öröklődő információ programozásával nem
érhető el, hogy a szervezet gyémántot vagy acélt termeljen, mert az ilyesmihez olyan magas hőfok
és nyomás szükséges, amekkora az embriogenezisben elképzelhetetlen. Pedig már ma is lehet olyan
protézist készíteni és beültetni az állkapocscsontba, amelyeknek a fogrésze olyan kemény anyagokból
készül, amilyeneket a szervezet nem termel, és amelyek gyakorlatilag nem pusztulnak el. A legfon­
tosabb ugyanis a kidolgozás és a működés tökéletessége, és nem a szerv eredete. Amikor penicillint
szedünk, akkor igazán nem törődünk vele, hogy egy laboratóriumban állították-e elő retortában,
vagy pedig valódi gombák készítették táptalajon. Amikor tehát az ember rekonstrukcióját tervezzük,
mégpedig úgy, hogy csupán azokra az eszközökre korlátozódunk, amelyeknek kifejlődését az
öröklődési anyag információátadó tevékenysége tesz lehetővé, akkor feleslegesen mondunk le arról,
hogy a szervezetet olyan tökéletesítésekkel, olyan új funkciókkal lássuk el, amelyek a meglevőknél
sokkalta alkalmasabbak, hasznosabbak volnának.
Erre az felelhető, hogy a konstrukciós átalakítás híve netán nem ad számot magának arról, milyen
következményekkel járna az általa felállított posztulátumok teljesítése. Ugyanis egyáltalán nem
csupán arról van szó, hogy az ember kötődik ahhoz a testhez, amelynek ténylegesen a birtokában
van. Hanem arról van szó, hogy testiségünk abban az alakjában és azzal a funkciójával, amelyet
a természet adott nekünk, kitölti egész kultúránkat és művészetünket, beleértve a legabsztraktabb
elméleteket is. Ez a testiség formálta ki az összes történeti esztétikai rendszerek kánonjait, az összes
létező nyelveket, s ezek által az emberi gondolkodás egészét. Testi a lelkünk is: nem hiába származik
maga a megnevezése is a légzés, lélegzés szóból. Minden látszat ellenére, nincsen olyan érték, amely
a testi tényező részvétele nélkül keletkezett volna. A szerelem is a lehető legtestibb fogalom, még
a lehető legkevésbé fiziológiai értelmezésében is. Ha- az ember valóban elhatározná, hogy a saját
maga által létrehozott technológia nyomása alatt átalakítja önmagát, s egy tökéletes, kristályos
agyú robotot tekintene a felváltójának utódjának, akkor a lehető legnagyobb őrültséget követné el.
Sem többet, sem kevesebbet nem jelentene ez, mint az emberi faj igazi kollektív öngyilkosságát,
azzal a látszattal álcázva, hogy az emberiség gondolkodó gépekben folytatódik, amelyek az általa
megalkotott technológiának képezik a részét; ugyanis az ember ekképp végső soron is annak nyitna
szabad utat, hogy az általa létrehozott technológia őt magát szorítsa ki arról a helyről, ahol lakik,
a maga ökológiai életteréből, s így mintegy új, szintetikus fajjá váljék ez a technológia, amely a
történelem porondjáról kiszorítja a kevésbé alkalmazkodott fajt.
Ellenfelünket nem győzik meg ezek az érvek. Pontosan ismerem az emberi kultúra testi jellegét
- mondja -, de nem vagyok hajlandó elismerni, hogy mindaz, ami benne van, tökéletes és méltó
arra, hogy örökké fennmaradjon. Hiszen tudják önök, milyen végzetes hatást gyakoroltak bizonyos
fogalmak kifejlődésére, társadalmi és vallási törvények létrejöttére olyan, alapjában véve a véletlen­
nek köszönhető tények, mint amilyen például az ivarszervek elhelyezkedése. A takarékos működés
és a mi esztétikai szempontjainkkal szembeni közömbösség következménye az, hogy az anyagcsere
végtermékeit eltávolító utak közel kerültek a nemi utakhoz, részben egyesültek. Ez a biológiailag
racionális szomszédság, mely egyébként még az őshüllők szintjén, tehát több százmillió évvel ezelőtt
realizálódott konstrukciós döntések elkerülhetetlen következménye, az emberek szemében akkor,
amikor kutatni és megfigyelni kezdték a saját szervezeti működéseiket, a szégyen és a bűn árnyékát
vetette a közösülési aktusra. Ennek az aktusnak a tisztátalansága mintegy önmagától merült fel
annak folytán, hogy olyan szervek hajtják végre, amelyek oly szoros kapcsolatban állanak a kivá­
lasztó tevékenységgel. A szervezetnek kerülnie kell a kiválasztás végtermékeit, ez biológiailag fontos.
Ugyanekkor viszont törekednie kell a nemi egyesülésre, mert ez viszont az evolúciós szempontokból

261
 nélkülözhetetlen. Nos hát, a két ilyen jelentős és egymással merőben ellentétes parancs konfrontá­
ciójának döntő mértékben elő kellett mozdítania az eredendő bűnről, a nemi élet s a velejáró jelen­
ségek természetes tisztátlanságáról szóló különféle mítoszok keletkezését, s az emberi értelem az
öröklődőén programozott taszítás és vonzás közt vergődve, hol a bűn és bűnhődés fogalmaira
felépült civilizációt, hol a szégyen és a szertartásokkal lecsapolt fajtalanság civilizációját hozta létre.
Először is ezt kell elmondani.
Másodszor pedig, azt fűzhetem hozzá mindezekhez, hogy én egyáltalán nem követelem az ember­
nek semmiféle „elrobotosítását” . S ha mégis különféle elektronikus és egyéb protéziseket emlegettem,
ezt csupán azért tettem, hogy olyan konkrét példákra hivatkozhassak, amilyenek már ma is hozzá­
férhetőek. Robotnak egy olyan mechanikus fajarikót, nagyjából-egészéből emberformájú gépezetet
nevezünk, amely emberi értelemmel rendelkezik. Tehát primitív karikatúrája, nem pedig az utóda
az embernek. A szervezetünk rekonstrukciójának semmi esetre sem kell szükségszerűen azt jelente­
nie, hogy bármely értékes sajátosságunkról lemondunk, csupán azt jelenti, hogy kiküszöböljük az
emberből a tökéletlen és primitív vonásokat. Az evolúció, amikor fajunkat kialakította, rendkívül
elhamarkodottan cselekedett. Az a tendenciája, amely oly jellemző rá, hogy a kiindulási faj konst­
rukciós megoldásait, amíg csak lehetséges fenntartja, számos olyan hiányossággal terhelte meg
szervezetünket, amelyek négylábú elődeink számára ismeretlenek voltak. Amazok medencéje nem
hordozza az összes belső szervek terhét, mint az ember esetében, akiben ennek a túlterhelésnek
következtében alakult ki a medencekimenetben az az izmos diafragma, amely nagy mértékben
nehezíti a szülést. A függőleges testtartás káros hatással van a vérkeringésre is. A négylábú állatok
esetében ismeretlen a visszértágulás, amely az emberi test egyik keserve. A koponya gyors növekedése
folytán a garatüreg úgy meghajlott derékszögben - ott, ahol a nyelőcsőbe megy át, - hogy azon a
helyen légörvények keletkeznek, s ezek miatt a garat falára rengeteg részecske rakódik le a levegőből,
és mikroorganizmus is, ez azzal a következménnyel jár, hogy a torok rendkívül sok fajta fertőző
betegség előtt nyitott kapuvá vált. Az evolúció igyekezett ellenhatást kifejteni azzal, hogy a kritikus
helyet nyirokszövetgyűrűvel vette körül. A „rögtönzése” azonban eredménytelen volt, sőt még
újabb bajok forrásának is bizonyult, mert a nyirokszöveteknek ezek a konglomerátumai a gócos
fertőzések legkedveltebb fészkévé váltak (XIV). Nem állítom, hogy az ember állat-elődei az eszményi
konstrukciós megoldásokat képviselték, hiszen az evolúció szempontjából minden faj „eszményi”,
ha képes a fennmaradásra. Csak azt állítom, hogy még a mi mérhetetlenül szegény és tökéletlen
tudásunkkal is el tudunk képzelni olyan - egyelőre megvalósíthatatlan - megoldásokat, amelyek
számtalan szenvedéstől szabadítanák meg az embert. Azért tűnik számunkra mindennemű protézis
rosszabbnak a természetes végtagoknál és érzékszerveknél, mert az előbbiek mindeddig valóban
elmaradtak az utóbbiak mögött hatásosság tekintetében. Azt is megértem, hogy ahol a technológia
nem követeli meg az ellenkezőjét, ott eleget lehet tenni az elfogadott esztétikai kívánalmaknak.
Testünk felszínét nem tartanók szépnek akkor, ha bozontos szőrzet fedné, de ugyanez volna véle­
ményünk, ha acélbádogból lenne. De ezt a kültakarót olyanná is lehetne tenni, hogy se a szemünk,
se más érzékszervünk ne legyen képes megkülönböztetni a bőrtől. Más a helyzet a verítékmirigyekkel:
köztudomású, hogy a civilizált ember mennyire igyekszik megsemmisíteni működésük eredményét,
ami némelyeknek sok gondot is okoz egyéni higiéniájukban. Hagyjuk azonban ezeket az aprólékos
részleteket. Hiszen nem arról van szó, hogy mi történhet meg húsz vagy száz év múlva, hanem
arról, hogy mi az, ami még egyáltalán elképzelhető. Nem hiszek semmiféle végleges megoldásban.
Nagyon valószínű, hogy bizonyos idő elteltével az „emberfölötti ember” is tökéletlen lénynek fogja
látni önmagát, mivelhogy az új technológia lehetővé tesz majd számára olyasmit is, amit mi ma a

262
fantázia megvalósíthatatlan játékának vélünk (pl. az egyik személyiségből a másikba való „átszál­
lást”)- Ma úgy tartjuk, hogy egy szimfóniát, egy festményt vagy egy szobrot tudatos szellemi
erőfeszítéssel lehet megalkotni. Ezzel szemben az utód „megkomponálásának” , s az általunk kívá­
natosnak vélt testi és lelki tulajdonságai „hangszerelésének” gondolata (hogy valóban olyanná váljon,
amilyennek látni szeretnénk), förtelmes eretnekségnek számít. Ámde volt idő, amikor eretnekségnek
tekintették az ember repülésvágyát, az emberi test tanulmányozására, a gépek építésére, a földi
élet keletkezésének firtatására irányuló törekvéseket, márpedig azokat az időket, amikor ez általános
vélemény volt, mindössze évszázadok választják el tőlünk. Ha intellektuális anyámasszony katonái
akarunk lenni, akkor persze hallgathatunk is a jövőbeli fejlődés valószínű útjairól. Ámde ez esetben
azt legalább nyíltan el kell ismernünk, hogy gyáván viselkedünk... Az ember nem változtathatja
meg a világot, ha nem változtatja meg saját magát. Megteheti az első lépéseket valamely úton,
úgy viselkedve, mintha nem lehetne tudni, hová visz az az út: ez azonban nem az elképzelhető
legjobb stratégia.
A fajrekonstrukció lelkes hívének most elhangzott szavai, ha nem fogadjuk is el azt, amit mond,
megérdemlik, hogy legalább foglalkozzunk velük. Bármely elvi ellenvetés két különböző álláspont
valamelyikéből érkezhet. Az első inkább érzelmi, mintsem racionális jellegű, legalábbis abban az
értelemben, hogy nem hajlandó elfogadni az emberi szervezet forradalmi átalakítását, nem veszi
tudomásul a „biotechnológiai” érveket. E nézet az ember felépítését mai formájában is érinthetet­
lennek tekinti, még akkor is, ha elismerjük, hogy számos gyarlóság jellemző rá. Hiszen ezek a
hiányosságok - testiek és lelkiek egyaránt - a történelmi fejlődés során értékekké váltak. Tekintet
nélkül arra, hogy milyen is lenne egy autoevolúció eredménye, ez a folyamat azt jelentené, hogy
az embernek el kellene tűnnie a Föld felszínéről; „utódjának” szemében csak ugyanolyan halott
zoológiái elnevezést jelölne a „képe” , mint számunkra az Australopithecus vagy a neandervölgyi
ősember név. Egy olyan majdnem-halhatatlan lény számára, aki a saját testét éppen úgy formálhatja,
akár a környezetét, az örök emberi problémák legnagyobb része egyszerűen már nem is létezik:
a biotechnológiai fordulat tehát nemcsak a Homo sapiens nevű fajt semmisítené meg, hanem szellemi
örökségét is elpusztítaná. Ha egy ilyen átalakulás nem fantazmagória, akkor a hozzákapcsolódó
kilátások gúnyolódásnak tűnhetnének csupán: az ember, ahelyett, hogy megoldaná a maga prob­
lémáit, ahelyett, hogy feleletet találna ősidők óta gyötrő kérdéseire, egyszerűen a testi tökéletesedésbe
bújik el előlük. Hát mennyiben nem szégyenletes futás az, s mennyiben nem semmibevevése a fele­
lősségnek az, ha a Homo - a technológia segítségével - metamorfózist hajt végre, mint a rovarok,
és átalakul holmi deus ex machinává! ...A második álláspont nem zárja ki az elsőt: nyilván még
osztja is annak érveit és érzéseit, csak éppen hallgatólagosan. Amikor megszólal, akkor kéidéseket
tesz föl. Melyek azok a konkrét javítások és rekonstrukciók, amelyeket az „autoevolucionisták”
javasolnak? Nem hajlandóak részletes magyarázatokba bocsátkozni, idő előttinek mondják ezeket?
Akkor honnan tudják, hogy a biológiai megoldások máig el nem ért tökéletessége valaha is elérhető
lesz-e? Milyen tényekre alapozzák feltételezéseiket? Vajon nem valószínűbb-e, hogy az evolúció
már elérte anyagi lehetőségeinek csúcsát? Hogy az emberi szervezet bonyolultsági foka jelenti a
határértéket? No persze, ma is tudjuk, hogy a külön-külön vizsgált paraméterek területén - mint
amilyen az információ továbbításának sebessége vagy a l o k á l i s működés csalhatatlansága, vagy
a funkciónak a végrehajtó és ellenőrző elemek sokszoros megismétlésével biztosított állandósága
- a gépi berendezések felülmúlhatják az embert; ámde más a külön vett energia, hatékonyság,
gyorsaság vagy tartósság erősítése, és más, egészen más, mindezen optimális megoldásoknak e g y e t -
1 e n rendszerben való egyesítése.

263
 Az autoevolucionista glfogadja a kihívást, s az érvekkel ellenérveket szegez szembe. Mielőtt
azonban vitába bocsátkozna racionalista ellenfeleivel, elárulja, hogy alapjában véve az elsőnek
említett ellenvélemény tőle sem idegen. Hiszen lelkének mélyén ő maga is ugyanolyan háborgó
ellenszenvet érez a fajrekonstrukciós tervezgetéssel szemben, mint az, aki oly kérlelhetetlenül elítélte
azt. A leendő változást azonban ő elkerülhetetlennek véli, s éppen ezért keres valamiféle mellette
szóló érvet, hogy az elkerülhetetlen tény végül is egybeessék az önkéntes választás eredményével.
Pedig ő nem apriorisztikusan opportunista: nem állítja azt, hogy ami elkerülhetetlen, annak okvet­
lenül, természetéből fakadóan jónak kell lennie. Csupán reméli azt, hogy j ó l e h e t .

ÉLETKONSTRUÁLÁS

Ahhoz, hogy valaki megtervezzen egy áramfejlesztőt, egyáltalán nem szükséges ismernie feltalálásának
történetét. Egy fiatal mérnök kitűnően boldogulhat enélkül is. Hogy az első szövőgépek milyen
történelmi körülmények közt jöttek létre, ez a kérdés teljesen érdektelen, illetve legalábbis érdektelen
lehet. Mellesleg megjegyezve, a dinamó mint a kinetikai vagy vegyi energiának villamos energiává
való átalakítója valójában már inkább elavultnak tekinthető. Amikor, nem sok idő múlva, a villa­
mosságot a sorozatos átalakítások sok gondot okozó kerülő útja helyett (amelyben a szén vegyi
energiáját hőenergiává, a hőenergiát kinetikai energiává kell átalakítani, és csupán a kinetikai
energiát lehet villamos energiává alakítani), majd közvetlenül, pl. atomreaktorban fogják termelni,
akkor már csupán a technikatörténészt fogja érdekelni a régi áramfejlesztők konstrukciója. A bio­
lógiában ismeretlen fogalom a fejlődés történetétől való ilyen függetlenülés. Azért beszélünk most
erről, mert az evolúció eredményeinek kritikájába fogunk.
Ez lehetne csupán konstruktőri kritika is, csupán az eredmények bírálata, anélkül, hogy a megelőző
fázisokat számításba venné. Az igazat megvallva, az emberek hajlamosak arra, hogy a biológiai
megoldásokat tökéleteseknek fogadják el - ennek oka azonban az, hogy saját képességeik messze
elmaradnak a biológiai képességek mögött. A gyerek szemében a felnőttek minden cselekedete
nagyszerűnek látszik. Felnőtté kell válni ahhoz, hogy a. hajdan tökéletesnek látott dologban
felismerjük a gyengeségeket. Ez azonban nem minden. Éppen a konstruktőri lojalitás az, ami a
biológiai megoldások értékelését megköveteli tőlünk, és ezt nem szabad arra korlátozni, hogy a
konstruktőrre vonatkoztatott'gúnyiratot állítunk össze. Tőle, ettől a tervezőtől nemcsak az életet
kaptuk, hanem a halált is - nemcsak a gyönyört, hanem - az annál jóval több - szenvedést is. Az
értékelésben olyannak kell megmutatni ezt a konstruktőrt, amilyen volt. Márpedig - mindenekelőtt
- igen távol állt a mindenhatóságtól. Az evolúció startjának pillanatában Robinsonhoz hasonlóan
lakatlan szigetre, illetve bolygóra került. Robinsonként került egy üres bolygóra, s itt nemcsak
minden eszköze és külső segítsége, nemcsak tudása és előrelátó képessége hiányzott, de nem szá­
míthatott még önmagára sem, vagyis tervező elgondolásaira - hiszen a Földön forró vizű óceánon,
viharos gázkisüléseken és oxigénmentes légkörön kívül semmi sem volt a tűző Nap alatt. Amikor
tehát azt mondjuk, hogy az evolúció így meg így kezdődött, hogy ezt meg ezt tette, akkor perszo-
nifikáljuk az önszervezés folyamatának nemcsak hogy személyiséggel, de még céllal sem rendelkező
első csetlő-botló lépéseit.
A nagy szimfóniának olyan prelúdiuma volt ez, amely nemcsak hogy magát a nagy szimfóniát,
de még annak legközelebbi taktusait sem ismerte. A molekuláris káosznak a rá jellemző anyagi
lehetőségein kívül csupán egy hatalmas szabad paramétere, szabadsági foka volt: az idő.

264
 Nem telt el még száz év attól az időtől, amikor ar Földünk életkorát 40 millió esztendőre becsülték.
Ma tudjuk, hogy legalább négymilliárd év óta létezik. Én még úgy tanultam az iskolában, hógy a
Földön néhány 100 millió év óta van élet. Ma olyan szervesanyag-maradványok ismeretesek, amelyek
2700 millió évvel ezelőtt élt élőlények anyagát alkották. Ha a mai napig eltelt időt tekintjük, akkor
az egész evolúciós időtartam 90%-a telt el addig a pillanatig, amíg létrejöttek az első gerincesek, -
a csontoshalak. Ez hozzávetőlegesen 350 millió évvel ezelőtt következett be. További 150 millió
esztendőbe telt, amíg ezeknek a csontoshalaknak az utódai kiléptek a szárazföldre, és birtokukba
vették a levegőt. Majd a ma 50 millió éves emlősök után, mintegy egymillió évvel ezelőtt meg­
jelent az ember.
Könnyű dolog a milliárdokkal dobálózni. De igen nehéz felfognunk az ekkora számok, az ekkora
időszakok konstruktőri jelentőségét. Amint látható, az egymás után következő, sorozatos meg­
oldások közötti időközök megrövidülése nemcsak a technikai evolúciót jellemzi. Az előrehaladást
nemcsak a társadalmilag összegyűlő elméleti tudás felhalmozódása, hanem az öröklődési anyagban
felhalmozódó genetikai információ gyarapodása is sietteti.
Több mint 2500 millió éven át az élet kizárólag az óceánok vizében fejlődött. A levegő és a száraz­
föld azokban a korszakokban halott volt. Mintegy 500 fosszilis fajt ismerünk a kambriumból
(több mint félmilliárd évvel ezelőtti időből). A prekambriumba tartozó kőzetekben viszont kis híján
száz év óta folyó megfeszített kutatómunkával is alig egy-két fajt sikerült felfedezni. Ennek a meglepő
hézagnak az okait mindmáig nem tudják megmagyarázni. Úgy látszik, az élő formák mennyisége
viszonylag rövid (évmilliós nagyságrendű) idő alatt növekedett meg jelentős mértékben. A pre­
kambriumba tartozó formák szinte kizárólag növények (moszatok) voltak, az állati formák majd­
hogynem teljesen hiányoznak: az ujjainkon megszámolhatóak. A kambriumban viszont tömegestül
jelennek meg. Egyes tudósok hajlanak rá, hogy elfogadjanak egy hipotézist, amely szerint a földi
körülmények valami általános és gyökeres változása következett be. Talán a kozmikus sugárzás
intenzitásában következett be ugrásszerű változás: ez Sklovszkij említett hipotézisének lényege.
De akármi történt is, bolygóméretekben ható ismeretlen tényezőnek kellett egész Földünkre így
hatnia, mert a kambrium előtti hézag a paleontológiái adatok összességére vonatkozik. Másfelől
azonban ne higgyük azt, hogy az óceán vizei holmi ismeretlen okoknál fogva az alsó-kambrium
elejéig egyáltalán csak viszonylag kevés élő szervezetet tartalmaztak, és hogy a kambrium nagyszámú
új fajának megjelenését az előbbi formák hirtelen populációs gyarapodása előzte meg. Élő organizmus
már az anchaeozoikumban, vagyis a prekambriumban is sok volt: geológiai adatokból-tudjuk
ugyanis, hogy az oxigén és a nitrogén aránya a légkörben már jóval a kambrium előtt hasonló
volt a maihoz. Minthogy pedig a levegőben levő oxigén az élő szervezetek működésének terméke,
ebből az következik, hogy az élő szervezetek összes tömege akkor csak valamivel lehetett kisebb,
mint a mai. A kövült alakok hiányának oka, legalábbis részben, bomlékonyságuk lehet: a pre-
kambriumi formáknak nem volt ásványi anyagból képződött vázuk. Hogy pedig a kambriumban
hogyan és miért került sor egy ilyen „rekonstruálódásra” , azt nem tudjuk. Könnyen lehetséges,
hogy ezt a rejtvényt sose sikerül majd megfejtenünk. Lehetséges azonban az is, hogy a biokémiai
kinetika alaposabb megismerése rávezet bennünket e rejtély megfejtésének útjára, csak sikerüljön
a fehérjés homöosztázis mai struktúrájából kiindulva tisztáznunk azt, hogy a legnagyobb valószínűség
szerint milyen kezdetlegesebb formái előzhették meg. Persze a rejtélyt csupán akkor fogjuk felfed­
hetni, ha megoldása a szervezetek belső struktúráival függ össze, és nem a kambrium küszöbén
bekövetkezett páratlan kozmikus, geológiai vagy éghajlati átalakulások sorozatával.
Mindezekről azért beszélünk, mert a „kambriumi fordulatot” az evolúciónak valamiféle „bio­

265
kémiai találmánya” is kiválthatta. De ha így történt is, ez a „találmány” sem változtatott a kiinduló
architekturális fundamentális elven, melynek alapja: a sejttéglácskák használata.
Az élet evolúcióját kétségtelenül megelőzte a kémiai reakciók evolúciója: ilyen módon az őssej­
teknek nem kellett a holt anyagból, mint a rend forrásából táplálkozniuk. Egyébként nem is old­
hatták meg egy csapásra az egyik legnehezebb feladatot, amelyet a szerves vegyüieteknek az egyszerű
anyagokból (amilyen pl. a szén-dioxid) a Nap fotonjainak energiáját felhasználó szintetizálása
jelent. A szintézisnek ezt a mesterművét csupán a növények hajtották végre, amelyek birtokában
voltak annak a művészetnek, hogy miként lehet a klorofillt, valamint az egész enzimapparátust
létrehozni, amellyel a sugárkvantumok elfogására képessé váltak. Szerencsére kezdetben az ős­
organizmusok bizonyára rendelkeztek olyan szerves anyagokkal, amelyeket könnyen felvehettek,
és amelyek a hajdani szervesanyag-gazdagságnak a maradékai voltak, e gazdagság pedig olyan
folyamatok során jött létre, mint amilyenek pl. az ammóniából, nitrogénből és hidrogénből álló
légkörben lezajló elektromos kisülések.
Térjünk azonban vissza az elemi sejt alapvető dinamikus problémájához. A sejtnek a saját lényeges
paramétereinek változásait olyképpen kell irányítania, hogy azok a még megfordítható fluktuációk
területéről ne csússzanak át a megfordíthatóság határain túlra, a megfordíthatatlan folyamatok
birodalmába, a szétbomláséba, vagyis a haláléba. Az ilyen ellenőrzés folyékony kolloidos közegben
csak korlátozott sebességgel mehet végbe. Ezért azoknak a fluktuációknak, amelyeket a statisztikai
természetű molekuláris mozgások váltanak ki, sem szabad gyorsabbaknak lenniük, mint a sejten
belüli információcserének. Ellenkező esetben a központi szabályozó, a sejtmag, elveszítené hatalmát
a lokális folyamatok fölött, a szükséges beavatkozásra vonatkozó információ ugyanis rendszerint
túlságosan későn érkeznék, s ez már a megfordíthatatlan (irreverzibilis) változások kezdetét jelentené.
A sejt méreteit tehát végső fokon két paraméter határozza meg: a sejt tetszés szerinti pontjától a
szabályozóhoz továbbított információk sebessége, valamint a lokális vegyi folyamatok sebessége.
Korai fázisaiban az evolúció egymástól nemegyszer igen elütő méretű sejteket hozhatott létre.
Dinnye vagy éppenséggel elefánt nagyságú sejt megalkotása azonban lehetetlen, a fent leírt kor­
látozások folytán.
Meg kell jegyeznünk, hogy a technológus ember számára már a sejt is olyan rendkívüli berendezés,
amelyet inkább csak csodálni lehet, mint megérteni. Egy olyan „egyszerű” szervezet, mint a Esche-
ricia coli (baktérium) húsz percenként osztódik. Ez alatt az idő alatt a baktérium másodpercenként
1000 molekulás sebességgel termeli a fehérjét. És minthogy egy-egy fehérjemolekula kb. 1000 amino-
savból tevődik össze, s ráadásul mindegyiknek megfelelően kell a térben „elhelyezkednie” és bekap­
csolódnia a keletkező molekuláris konfigurációba, ezért nem is akármilyen kis feladat a fehérje­
termelés. A legóvatosabb becslés szerint is egy-egy coli baktérium másodpercenként l e g a l á b b
1000 bit információt termel és dolgoz fel. Ez a szám különösen szemléletessé válik akkor, ha össze­
vetjük azzal az információmennyiséggel, amennyit az emberi agy képes megemészteni. Ugyanennyi
idő alatt - másodpercenként kb. 25 bitet. Egy kis redundanciájú nyomtatott szövegoldal kb. 10 000
bitet tartalmaz. Amint láttuk, a sejt információs potenciálja azokban a saját belső folyamataiban a
legnagyobb, amelyek saját dinamikus létezésének folytatódását segítik elő. A sejt olyan „gyár” ,
amelyben mindenféle „nyersanyag” van elhelyezve: a „termelő gépek” mellett, fölött és alatt, ezek a
„gépek” pedig: a sejtszervecskék (organellumok), a riboszómák, a mitokondriumok s más hasonló
mikrostruktúrák, amelyek nagyság tekintetében feleúton állanak a sejt és a kémiai molekula között.
Ezek a mikrostruktúrák rendezett bonyolult vegyi struktúrákból állnak, a „hozzájuk erősített”
enzim típusú „feldolgozó eszközökkel” ; úgy tűnik, mintha e „gépekhez” és a hozzájuk tartozó

266
 „műszerekhez” egyszerűen a molekulák közönséges hőmozgásai szállítanák a „nyersanyagot”, nem
pedig holmi speciálisan irányított erők, amelyek a szükséges nyersanyagot odahúzzák, és félrevetik
azt, ami felesleges, vagy ami nem alkalmas a „feldolgozásra” . E „gépeket” tehát mintegy bombázzák
a „sorukra váró” táncoló molekulák patakjai, és csak a „gépek” specifikus voltán és válogató képes­
ségén múlik, hogy ebből a látszólagos káoszból a „megfelelő” elemeket ki tudják ragadni. S minthogy
mindezek a folyamatok kivétel nélkül statisztikai jellegűek, ezért az általános termodinamikai meg­
gondolások arra a következtetésre késztetnek bennünket, hogy az ilyen átalakulások során szükség­
képpen melléfogásoknak is be kell következniük. Vagyis olyan hibáknak, mint amilyen pl. az, ha a
fehérje keletkezőfélben levő molekuláris spiráljának egyes pontjaiba, „hamis” aminosavak épülnek
be. Az ilyen hibák azonban ritkán fordulhatnak elő, legalábbis normális esetben, mivel „hamisan
szintetizált” sejtfehérjéket nem sikerült felfedezni. Az utóbbi években számosán kutatták az élet
vegyi reakcióinak kinetikáját. Ezek a reakciók nem szigorúan ismétlődő ciklikus folyamatoknak
mutatkoztak, hanem holmi plasztikus egésznek, amelyet fáradhatatlan rohanása során nemcsak
megfékezni, és feltartani, hanem gyorsan és hatásosan irányítani lehet valamely, az adott pillanatban
fontos cél elérésére. A modellezett sejt „kimeneti paramétereinek” feldolgozása után egy nagy
teljesítményű számítógép harminc órán át dolgozott, amíg kiszámította a legmegfelelőbb reakció­
sebesség-összetételt az egész sejtre vonatkozólag, valamint e reakciók egyes láncszemeinek optimális
sebességét a sejten belül. Tehát ide vezet a feladatnak a tudományban ma nélkülözhetetlen forma­
lizálása: a baktériumsejt ugyanezeket a problémákat a másodperc tört része alatt oldja meg, és
természetesen agy - elektronikus vagy neuronokból álló agy - nélkül.
A sejt egyneműsége valóságos is, meg látszólagos is, egyszerre. Valóságos abban az értelemben,
hogy plazmája nagy molekulás proteidok, fehérjék és lipoidok kolloidális oldata - tehát folyékony
közegbe merült molekulák „káosza” . Látszólagos viszont azért, mert a sejt áttetsző lévén, fittyet
hány azoknak a próbálkozásoknak, hogy megfigyeljük dinamikus mikrostruktúráit, a metszetkészítés
és e struktúráknak festékkel való rögzítése, olyan változásokat idéz elő, amelyek megsemmisítik
a sejt eredeti szervezettségét. A sejt, amint erről fáradságos és körülményes kutatások meggyőztek
bennünket, még csak nem is egy, afféle átvitt értelemben vett „gyárüzem” , amilyennek fent leírt
képünk mutatja. A sejtmag és a protoplazma közti diffúziós és ozmotikus folyamatok nem egyszerűen
a fizikai mechanizmus hatására zajlanak le, nem csupán az ozmotikus nyomáskülönbségek megvál­
tozása miatt, maguk ezek a gradiensek mindenekelőtt a sejtmag ellenőrzése alatt állanak. A sejtben
mikroáramokat, molekuláris mikroáramlatokat különböztethetünk meg (mintegy a vérkeringés
miniatűr ekvivalenseit), az organellumok pedig ezeknek az áramlatoknak a csomópontjaiul szolgál­
nak, s egyúttal „univerzális automaták” is, amelyek a térben megfelelő alakzatban eloszlott fermen-
tumkomplexummal rendelkeznek. A sejtszervecskék ezzel egyidejűleg az energia akkumulátorai is,
amelyek a megfelelő pillanatban és irányban tudnak energiát kibocsátani.
Elképzelhető mindez még holmi egymás mellett úszó gépekből és nyersanyagokból álló gyárnak is,
azt azonban nehéz megérteni, hogy miként lehet olyan gyárat konstruálni, amely szüntelenül változ­
tatja az alakját, termelő gépcsoportjainak kölcsönös kapcsolatát, gépcsoportjainak specializálódott-
ságát stb. A sejt vizes kolloidok rendszere, és sok kényszerkeringést végző áramlattal és olyan struk­
túrával rendelkezik, amely nem csupán működésében mozgékony, hanem a változásai is rendezetle­
nek (olyan értelemben, hogy a protoplazmát még meg is keverhetik, mégis tovább fog működni,
vagyis élni, ha a keverés során bizonyos alapvető struktúrái nem sérültek meg). A sejtet állandóan
meg-megrázzák a Brown-féle mozgások, szüntelenül ki-kilendül stabilis helyzetéből. A sejtfolyamatok
egészének meghatározott irányítása csak statisztikailag lehetséges, az azonnali beavatkozó-szabályozó

267
döntések valószínűségi taktikájára támaszkodva. Az oxidálódási folyamatok a sejtben olyan formá­
ban zajlanak le, hogy az elektronok egy „folyékony pszeudokristályos félvezetőn” haladnak át, s eköz­
ben meghatározott ritmusok mutatkoznak, amelyeket éppen a folyamatos szabályozó beavatkozás
idéz elő - és ugyanez áll az egyébb folyamatokra is, pl. az energetikai ciklusra, amelynek során
az energia adenozin-trifoszfát-molekulákban akkumulálódik stb.
Alapjában véve minden felsőbbrendű szervezet csak ebből az elemi építőanyagból rakódott össze:
az összes „következtetések és következmények” azokból az eredményekből és tényekből fakadnak,
amelyek kezdve a baktériumsejtektől a többsejtűekig, minden sejtben ott vannak. Egyetlen több­
sejtű szervezet sem rendelkezik a sejt egyetemlegességével, univerzalitásával, bár bizonyos értelemben
a központi idegrendszer plaszticitása ezt az egyetemlegességet helyettesíti. Bármely amőba felmutat
ilyen univerzális képességeket; és kétségtelen igen kényelmes olyan lábbal rendelkezni, amely szükség
esetén tapogatóvá változik, s amelyet, ha elvész, nyomban egy másik láb pótol - a pseudopodiumokra
gondolok, az amőbák állábaira. Ugyancsak kényelmet nyújt az a képesség, ha a test „tetszés szerinti
helyén lehet kinyitni a szájat” : az amőba, amely protoplazmájával körüláramolja, s úgy kebelezi be
a táplálékul szolgáló élelemrészecskéket, erre is képes. Ugyanakkor itt jelentkezik első ízben az előre
kijelölt célok rendszere. A szövetté egyesülő sejtek vázzal, izmokkal edényrendszerrel és idegekkel
rendelkező mikroszkopikus szervezetet képesek alkotni. Ilyen szervezetek esetében még a legtökéle­
tesebb regeneráció sem olyan sokoldalú, mint az életműködéseknek az egysejtű léttel együtt veszen­
dőbe ment egyetemessége. Az építőanyag határt szab a „megfordítható szervek” létrehozásának.
A protoplazma képes egy kissé összébb is húzódni, megrövidülni, vezetni az ingerületeket, meg­
emészteni az elnyelt táplálékot, ámde nem a specializálódott izomsejt hatásosságával rövidül meg,
az ingerületeket sem úgy továbbítja, mint az idegszövetek, és nem tudja a táplálékot sem „megrágni” ,
sem sikeresen üldözőbe venni, ha ez az élelem energikus, és menekül. A specializálódás ugyan a sejt
sokoldalú képességei közül egyes tulajdonságok célirányos erősítését jelenti, ugyanakkor azonban
lemondás is erről a sokoldalúságról, s ennek következménye - tán nem is a legkevésbé fontos követ­
kezménye - az egyes egyed halála.
A „sejtfeltételezést” két szempontból érheti bírálat. Először genetikailag: ez esetben adottnak
vesszük az aminosav típusú és egyéb - az óceán és a légkör kémiai aktivitásából, tevékenységéből
származó - szerves vegyületek számára a folyékony (vizes) közeget. Hiszen ezek az anyagok csakis ott
halmozódhattak fel, csakis ott tudnak egymással reagálni, megteremtve az önszerveződés csíráit,
azok között a körülmények között, amilyenek az akkor „alig” másfél milliárd éves Földön uralkod­
tak. Elfogadva ezeket a kiindulási feltételeket, felvethetjük azt a kérdést: vajon az evolúciós meg­
oldásoktól eltérő prototípusok realizálódásának a lehetőségei milyenek voltak? - Másodszor: ha
elvonatkoztatunk attól, hogy az említett helyzet elkerülhetetlen, akkor elgondolkodhatnánk azon,
hogy milyenek volnának a felsorolt korlátozásoktól független optimális megoldások. A kérdés
másként megfogalmazva: vajon az önszerveződés fejlődési távlatai nem lennének-e jobbak akkor,
ha valamilyen konstruktőr szilárd vagy légnemű közegbe helyezte volna a kezdetüket?
Nos, szó sem lehet arról, hogy ma rivalizálhatnánk - akár csupán elméleti feltételezésben is -
a homöosztázis megoldásának azzal a kolloidos változatával, amelyet az evolúció kidolgozott.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez az eredmény valóban felülmúlhatatlan. Ki tudhatja, vajon nem
bizonyos atomok hiánya, nem az a tény, hogy bizonyos elemek hiányzottak abból a nyersanyagból,
az őssejteknek abból az építőanyagából, amellyel az evolúció dolgozhatott - nem ez zárta-e el
mindjárt a kiindulásnál azt az utat, amely más, tán energetikailag hatásosabb, dinamikailag sokkal
stabilisabb állapotok és homöosztázis-típusok megalkotásához vezetett volna? Az evolúció azzal

268
dolgozott, amivel éppen rendelkezett, az anyagait hihetőleg a leghasznosabban használta fel. S mint­
hogy mi úgy véljük, hogy a világmindenségben mindenütt jelen vannak az önszervező folyamatok,
s ezért egyáltalában nemcsak kivételes esetekben jelenhetnek meg, nemcsak a körülmények rend­
kívüli és különlegesen kedvező összetalálkozása esetén lehetséges ez - ezért feltételezhetőnek tartjuk
olyan önszerveződő típusok keletkezését cseppfolyós fázisokban, amelyek eltérnek a fehérjés, sőt
még a kolloidális típusoktól is, emellett ezek a változatok éppen úgy lehetnek „gyatrábbak”, mint
ahogyan „különbek” is, a földinél.
De mit is jelent tulajdonképpen az, hogy „gyatrább” vagy „különb” ? Nem próbálunk-e ezekbe a
kifejezésekbe belecsempészni valamiféle platonizmust, valamilyen teljesen önkényes értékelési rend­
szer kritériumait? Nos, a mi kritériumunk a haladás, azaz inkább a haladásnak a lehetősége. Azt
értjük ezen, hogy az anyagi színpadon olyan homöosztatikus megoldások lépnek fel, amelyek nemcsak
hogy fenn tudnak maradni, dacolva a belső és külső zavarokkal, hanem fejlődni is tudnak, vagyis
megnövelik a homöosztázis területét. Ezeknek a rendszereknek a tökéletessége nemcsak az adott
állandó környezethez való alkalmazkodottságban mutatkozik meg, hanem a változékonyságra való
képességükben is. A maguk részéről ezeknek a változásoknak felelniük kell a környezet követelmé­
nyeire, és egyúttal lehetővé kell tenniük a további, átalakulásokat is, tehát sose szabad megtörténnie
annak, hogy az egymást követő egzisztencia-megoldások útja eltorlaszolódik, a fejlődés zsákutcában
megreked.
Az ilyen módon, az eredményei alapján értékelt földi evolúció megérdemli mind a pozitív, mind a
negatív jegyet. A negatívat azért, mert - amint majd külön is szólunk róla - nemcsak kezdeti kiválasz­
tásával (építőanyagát illetően), hanem később is a megformáló hatások módszereinek megválasztásá­
val is megfosztotta a maga legmagasabbrendű és végső termékeit - tehát voltaképpen bennünket -
attól az esélytől, hogy a haladás művét zökkenőmentesen, simán folytathassuk biológiai síkon. Mind
a biotechnológiai, mind pedig a morális meggondolások lehetetlenné teszik számunkra, hogy egy­
szerűen az evolúció módszerével dolgozzunk továbbra is: biotechnológiailag azért lehetetlen ez,
mert minket magunkat, mint meghatározott konstrukciós megoldásokat, túlságosan is d e t e r ­
m i n á l n a k a természet alkotóerői; morálisan pedig azért, mert elutasítjuk magunktól mind a
vak próbálkozások, mind pedig a vak kiválogatódás módszerét. Egyúttal azonban mégis pozitívan
értékelhetjük az evolúció által létrehozott megoldásokat, mivelhogy minden biológiai korlátozottság
ellenére a tudomány társadalmi fejlődése révén legalábbis perspektivikusan - rendelkezünk a cselek­
vés szabadságával.
Teljesen valószínűnek látszik, hogy a „földi variáns” nem a legrosszabb és nem is a legjobb az
összes lehetségesek közül - mármint a fent ismertetett kritériumok alapján. S bár statisztikai jellegű
vizsgálódások a Naprendszer körében voltaképpen megengedhetetlenek, mivelhogy alig néhány
bolygó tartozik e rendszerhez - mégis, bár csupán ilyen sovány összehasonlító anyagra támaszkod­
hatunk, az a következtetés kínálkozik, hogy a sejtes-fehérjés homöosztázis, tekintet nélkül mind­
erre bizonyos vonatkozásokban jobb az átlagosnál, minthogy ugyanannak a naprendszernek
azonos létezési idejében a többi bolygó nem hozott létre értelmes formákat. Ez azonban, s itt az
előzetes figyelmeztetésemre hivatkozom, igen kockázatos következtetés, minthogy eltérőek lehetnek
az időskálák, valamint a változások ütemei is: lehetséges, hogy a metán-ammónia-bolygók egy
másik evolúciós lánchoz tartozhatnak, olyanhoz, amelyben a mi évszázadainknak évmilliók felel­
nek meg. Ezért meg is tiltjuk magunknak, hogy még tovább is elmélkedjünk erről a témáról.
A „folyékony” homöosztátokról most áttérünk a szilárdakra és a légneműekre. Milyenek lenné­

269
nek - vetődik fel a kérdés - az önszerveződésnek a perspektívái, ha valamely konstruktőr légnemű
vagy szilárd anyagok felhalmozódásában indította volna el fejlődésük kezdetét.
A kérdés nem akadémikus, hanem nagyon is reális jelentőségű, minthogy a feltett kérdésre adott
felelet egyaránt vonatkozhat egy esetleges mérnöki döntésre, valamint arra is, hogy milyen való­
színűséggel keletkeznek a Földünkhöz nem hasonló kozmikus testeken másféle, nem kolloidos
jellegű, hanem „szilárd” vagy „légnemű” evolúciós folyamatok. Amint tudjuk, a lezajló reakciók
gyorsaságának ez esetben elsőrendű a jelentősége. Elsőrendű, de nyilván nem kizárólagos, minthogy
e reakciók lefolyását meghatározott keretek között kell tartani, ellenőrizhetőknek és megismétel-
hetőknek kell lenniük. A ciklikus folyamatok megalkotása a molekuláris szintű legkorábbi, első
visszacsatoláson alapuló automatizmusok keletkezését jelenti, és részlegesen felszabadítja a központi
szabályozót az alól a kötelezettsége alól, hogy állandóan figyelje mindazt, ami az uralma alá rendelt
területen történik. No és a gázok... Ezekben a reakció gyorsabban mehet végbe, mint a vizes kö­
zegben, ámde igen lényeges tényezővé válik itt a hőfok és a nyomás. Földünkön az evolúció a reak­
ciók megindítására és meggyorsítására a „hideg” technológiát alkalmazta, vagyis a katalízisre ala­
pozott technológiát, s nern a nagy hőmérsékleteket használta. Ez a közvetett módszer volt az egyet­
len lehetséges. A nagy nyomás és magas hőmérséklet hatására létrejövő rendszer bonyolultsága ki­
sebb lehet ugyan a katalitikus rendszer bonyolultsági fokánál, de a semmiből az evolúció mégsem
hozhatta létre ezt az első rendszert. Az adott esetben „vegyész-Robinsonként” lépett föl. S az ilyen
helyzetben nem is az „abszolút” információs mérleg a döntő, vagyis az a tény, hogy kevesebb infor­
máció kell a megfelelő szivattyúk építéséhez, bizonyos reakciók összekapcsolásához (pl. a napsuga­
rak fókuszálásához), amelyeknek eredményeként a test reagálásához szükséges viszonyok megterem­
tődnek. Ilyenkor a legjobb az az információ, amely az adott körülmények közt felhasználható, műkö­
désbe hozható. A szilárd testek és az atmoszféra Földünkön nem nyújtottak hasonló lehetőségeket.
De vajon más körülmények között létrejöhetnek a megfelelő viszonyok? Erre a kérdésre nem tudunk
felelni. Csak különféle hipotéziseket lehet építeni. Annyi bizonyos, hogy szilárd testekből mi is
tudunk homöosztátokat építeni, jóllehet egyelőre csak primitíveket (mint amilyenek az elektroni­
kus gépek). Ezeket a megoldásokat azonban, amelyek számos alapvető hiányosságot tartalmaznak,
csupán kiindulásnak tekinthetjük az ilyen homöosztátok igazi konstruálásához.
Először is: az általunk épített modellek „makrohomöosztátok”, vagyis olyan rendszerek, amelyek­
nek molekuláris struktúrája nincs közvetlen kapcsolatban funkcióik teljesítésével. Az ilyen kapcso­
lat nem egyszerűen csak a funkció teljesítésére való alkalmasságot jelenti, amire természetesen
egy elektronikus gép esetében is szükség van. A gép vezetékeinek a szükséges vezetőképességgel,
a tranzisztoroknak vagy a neuromimoknak pedig a megadott jellemzőkkel stb. kell rendelkezniük.
Az ilyen kapcsolat mindenekelőtt azt jelenti, hogy az igen nagy mennyiségű elemtől függő bonyo­
lult rendszernek, amely képtelen az összes elemek állapotára folyamatosan felügyelni, a „meg­
bízhatatlan” elemek esetén is „megbízható működés” elve szerint kell felépülnie. Ezeknek az
elemeknek tehát rendelkezniük kell azzal a képességgel, hogy automatikusan kijavítsák és ellen­
súlyozzák a károsodásokat, amelyeket külső vagy belső okok idéztek elő. Az eddig megkonstruált
gépek nem rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal (bár a tervbe vett újak - legalábbis részben -, rendel­
keznek majd vele).
Másodszor: a dolgok ilyetén állásának megvannak a következményei. Egy számítógép megkíván­
hatja bizonyos részeinek (pl. lámpáinak) hűtését, tehát szivattyú használatát a hűtőfolyadék kering-
tetésének fenntartására. Ez a szivattyú azonban önmaga nem homöosztát. S az is igaz, hogy felépí­
tése éppen ezért sokkal egyszerűbb, mint egy homöosztatikus szivattyúé, de sérülése esetén valószí­

270
nűleg az egész gép gyorsan leáll. Ezzel szemben a szerves homöosztátnak a szivattyúja, vagyis a
szíve, jóllehet tisztán mechanikus működésre (a vér k.eringtetésére) szolgál, mégis több szintű homö-
osztatikus rendszert képvisel. Először is egy felsőbbrendű, nagyobb homöosztátnak (szív plusz
véredények plusz idegszabályozás) része; másodszor lokális autonómiájú rendszer (a szív össze­
húzódásokat szabályozó autonómiája saját idegdúcaiba épült be); harmadszor pedig maga a szív
sok millió mikrohomöosztátból áll: az izomsejtekből. Igen bonyolult megoldás, de egyben sokol­
dalú védelmet nyújt a zavarok ellen. Amint ezt már elmondtuk, az evolúció ezt a feladatot a csepp­
folyós közegben lezajló molekuláris katalízis hideg technológiájára támaszkodva oldotta meg.
Elképzelhetünk egy analóg megoldást, de szilárd építőanyag felhasználásával, pl. kristályos ho-
möosztátok megszerkesztését. A molekuláris technika és a szilárd testek fizikája egyaránt azon az
úton halad, hogy megoldjon egy ilyen feladatot.
Egy olyan „univerzális homöosztátnak” a megépítésére, mint amilyen a sejt, egyelőre még nem
is gondolhatunk. Mi fordított úton haladunk, mint az evolúció: bármennyire paradox is a helyzet,
könnyebben tudunk ugyanis szorosan specializált homöosztátokat készíteni. A neuron egyenérté-
kesei pl. a neurisztorok, a neuromimok, az artronok: ezekből megfelelő rendszereket építenek fel,
olyanokat mint a MIND (Magnetic Integrátor Neuron Duplicator), amely a számos információs
jelből összetevődő, különféle rajzok felismerésének logikai funkcióját hajtja végre. A kriotron típusú
rendszerek nagyság tekintetében szinte versenyre kelhetnek az idegsejttel (tíz esztendővel ezelőtt
a hasonló feladatokat végző elemek, a katódsugárcsövek, még milliószorta nagyobbak voltak a
neuronnál!), a működés sebességét illetően pedig felül is múlják azt. Önjavító tendenciákat megvaló­
sítani egyelőre még nem sikerült. Nóta bene: a központi idegrendszer szövete sem regenerálódik.
Ismerünk azonban olyan kristályos rendszereket, amelyek akkor keletkeznek, amikor az atomrács
nyommennyiségben meghatározott elemek atomjaival szennyeződik; ezek a rendszerek - a gyár­
tási módtól függően - kaszkáderősítőkként, heterodinként (vevőoszcillátorként), reléként, egyen­
irányítóként stb. viselkednek. Hasonló kristályokból* pl. rádió-vevőkészülékek építhetők meg.
A következő lépés már nem egy kristályblokkokból összeépített, tetszés szerint működő egység ösz-
szeállítása lesz, hanem egy egykristályból álló rádiókészülék (vagy elektronikus agy).
Miért vonz bennünket ez a megoldás? Nos azért, mert az ilyen rendszer sajátossága az, hogy a
kettészelt rádió-kristályból k é t f ü g g e t l e n és tovább is (csupán fél teljesítménnyel) működő
rádióvevő lesz. Ezeket a részeket még tovább is lehet osztani, és az eredmény minden alkalommal
„rádió” lesz mindaddig, amíg az utolsó részecske még tartalmazza a szükséges funkcionális eleme­
ket, vagyis az atomokat. Ily módon jut el az ember az építőanyag-paraméterek kihasználásának
addig a határáig, amelyet az evolúció - ha szabad így mondani - az anyag más frontján, a kolloi­
dokban, ért el. Hiszen az evolúció is alkalmazza a „molekuláris mérnöki technikát” : egész konst­
ruktőri munkálkodását ezzel is kezdte meg. Építőköveinek mind a dinamikus hasznosság, mind
az információ-befogadóképesség alapján osztályozott molekulák szolgáltak a kezdet kezdetétől.
(Az univerzális megoldások forrásai az enzimek: ezek ugyanis a szintézis és a szétbontás bárme­
lyik funkcióját képesek betölteni, sőt, mint a kromoszómákban levő gének elemei, a sejten belüli
információátadást és az öröklődő információ továbbadását is meg tudják oldani.) Az evolúció által
létrehozott rendszerek szűk - mintegy 40-50 fokig terjedő - hőmérsékleti határok között működ­
hetnek, és nem is a víz fagyáspontja alatt (márpedig a víz az az anyag, amelyben az élet összes reak­

* Az ilyen kristályok első változatai az integrált áramkörök, amelyek egyre nagyobb szerepet játszanak a techni­
kában. - Szerk.

271
ciói lezajlanak). A molekuláris mikrominiatürizáláshoz (molektronika) kedvezőbbek -a kis, akár
az abszolút zérus fokhoz közel álló temperatúrák, mert ilyen körülmények között az effajta rendszer
a szupravezetés jelenségéből fakadó határozott előnyhöz jut a biológiai rendszerekkel szemben (bár,
őszintén szólva, az élet számára számba jöhető összes paraméterük szempontjából még igen messze
elmarad az utóbbiak mögött).
Az alacsony hőmérséklet által létrehozott rendszer-egyensúly eredményeként, amely felülmúlja azt,
amelyet a protoplazmacsöppben megfigyelhetünk, csökken az önjavítás szükségessége. így tehát
ahelyett, hogy megoldanánk a problémát, valahogyan megkerüljük. Más forrásokból tudjuk, hogy
a kristályok „önjavító tendenciát” mutatnak fel, ugyanis a megsérült kristály, ha oldatba tesszük,
önállóan kiegészíti a maga atomrácsát. Ez bizonyos távlatokat tár fel előttünk, de ezeket egyelőre
nem tudjuk kiaknázni. Sokkal nehezebb problémát jelent a „légnemű homöosztát” megalkotása.
Ezt a problémát a szakirodalom, tudomásom szerint, még nem is érintette. Szakirodalomnak ugyanis
aligha nevezhetjük a Blacíi Cloud (Fekete felhő) c. fantasztikus regényt27, habár szerzője, Fred
Hoyle, ismert asztrofizikus. S mégis úgy vélem, hogy az általa ott bemutatott „organizmus”, az
az óriási köd, kozmikus por-, és -gázhalmaz, amelynek dinamikus struktúráját elektromágneses
mezők stabilizálják - megkonstruálható. Más kérdés persze az, hogy ilyen, elektromosságból és
gázokból álló „organizmusok” a bolygóközi „természetes evolúció” során létrejöhetnek-e. Ez sok
ok alapján is lehetetlennek látszik.
Olybá tűnhet, mintha a legfantasztikusabb dolgokkal foglalkoznánk, és már régen átléptük volna
a megengedett határt. Pedig bocsássanak meg, nem ez a helyzet. Általános szabályként kimondhat­
juk a következő megállapítást: azok, és csakis azok a homöosztázisok valósulnak meg a természet
erői áltál, amelyeknek végállapotai fokozatos, éspedig a jelenségek általános termodinamikai való­
színűsége irányának megfelelő fejlődés útján érhetőek el. A világmindenség úrnőjéről, az Entró­
piáiéi, és a í „élő anyag lázadásáról a termodinamika második főtétele ellen” túlságosan sok s kellő­
képpen át nem gondolt dolgot mondtak már el ahhoz, hogy kötelességünknek tarts ük, miszerint
világosan és határozottan hangsúlyozzuk, milyen nagy elővigyázatlanságról tanúskodnak az effajta,
félmetaforikus tézisek, és milyen kevés közük van a valósághoz. Az ősköd, amíg hideg atomfelhő,
kevésbé rendezett, mint a szabályos korong alakba elrendeződött Tejútrendszer, a maga szétkülö­
nült csillaganyagával. A látszólagos kezdeti „rendetlenség” magában rejtette - nukleáris struktúrák
formájában - egy magasabb fokú rend forrását. Amikor a köd szétesik a protosztelláris örvényekre,
s amikor a gravitációs erőhatások már eléggé összenyomják ezeket a gáztömböket, hirtelen „feltá­
rul az ajtó” - az atomenergia ajtaja -, s a kirobbanó sugárzás megkezdi a harcot a csillagokat és
a csillagrendszereket kialakító gravitációval. S már teljes általánosságban szólva: bár a nagy anyagi
rendszerek olyan állapotokra törekszenek, amelyek valószínűsége mindig maximális, tehát a leg­
nagyobb entrópiára, ezek azonban oly sok közbenső állapoton haladnak át, oly szerfölött különféle
utakon, s végül gyakran oly hosszú, tízmilliárd években mérhető időn át történik ez a fejlődés, hogy
„útközben” egyáltalában nem a termodinamika második főtétele „ellenére”, nem egy és nem tíz,
hanem mérhetetlenül sokfajta önszervező evolúciót szülhetnek. Létezik tehát a homöosztatikus
rendszereknek egy óriási nagy, de látszólag még üres (mert általunk ismeretlen elemekből álló)
osztálya, azoknak a homöosztatikus rendszereknek az osztálya, amelyek f e l é p í t h e t ő e k
akár szilárd testekből, akár folyadékokból vagy gázokból, s emellett ennek az osztálynak van egy
különleges alosztálya: azoknak a homöosztátoknak a halmaza, amelyek egy külön konstruktőr
személyes külső beavatkozása nélkül, csak a természet irányító erőinek hatására létrejöhetnek.
Amiből világosan kitűnik az, hogy az ember fölébe kerekedhet a természetnek, hiszen az a lehet­

272
séges homöosztátok közül csak néhányat tud megkonstruálni, mi viszont - ha megszereztük a szük­
séges ismereteket bármelyiket megépíthetjük.
A kozmikus konstruktőrségnek ezt az optimizmusát ki kell egészítenünk azzal a figyelmeztetés­
sel, hogy bizony, számos „ha” tüskéje veszi körül. Ki tudja, megszerzi-e valaha az emberiség az
említett „építői feladatok” megoldásához szükséges összes információkat. Lehetséges, hogy létezik
- a határsebességhez, a fénysebességhez hasonlóan - egy „információszerzési határ” is... Erről sem­
mit sem tudunk. Ezenkívül arra is emlékeztetni kell, hogy az „ember kontra Természet” feladatnak
ténylegesen milyen arányai vannak. Azokat az embereket, akik e feladat megoldásán gondolkod­
nak, azokkal a hangyákkal hasonlítanám össze, amelyek azzal hencegnek, hogy a hátukon hordják
el a Himalája-hegységet. Bár lehet, hogy ezzel az összehasonlítással még lebecsültem a hangyák
lehetőségeit. Tán az ő feladatuk mégis könnyebb volna. Még az esetben is, ha a mi egész modern
technikánkat és a hangyák eszközeit - saját állkapcsukat és hátukat - azonos értékűnek tekintenénk.
A különbség csupán annyi, hogy míg a hangyák kizárólag a biológiai evolúció keretében képesek fej­
leszteni eszközeiket, addig mi, mint már kifejtettük, az információs evolúciót is mozgásba hozhat­
juk. S tán éppen ez a különbség dönti majd el valaha a kérdést - az ember javára.

HALÁLKONSTRUÁLÁS

Az élő szervezetek sajátossága létezésük korlátozott tartama, valamint az öregedés és a halál folya­
matai. Ezek azonban egymástól nem elválaszthatatlan folyamatok. Az egysejtűeknek mint indi­
viduumoknak megvannak a határaik, de nem halnak meg, mert lánysejtekké osztódnak. Némely
többsejtűek, pl. a hidrák, amelyek bimbózás útján szaporodnak, laboratóriumi körülmények között
igen sokáig elélhetnek az öregedés megjelenése nélkül. Tehát nem igaz, hogy minden többsejtű
protoplazmájának meg kell öregednie: ugyanis a kolloidok öregedését (besűrűsödésüket, vagyis
szol állapotúból gél állapotúvá való változásukat, azaz folyékony állapotúból kocsonyássá válásu­
kat) nem lehet ilyen módon a biológiai megöregedéssel azonosítani. Persze a plazma kolloidjai
hasonlóan öregednek meg, mint a nem-biológiai kolloidok, de a látszólagos ok valójában okozat.
A sejt kolloidjainak öregedése az életfolyamatok feletti ellenőrzés elveszítésének a következménye,
nem pedig fordítva.
Egy jeles biológus, J. B. S. Haldane mondta ki azt a hipotézist, amely szerint az egyedi halál örök-
lődési tényezők: letális gének hatására következik be. E letális gének az organizmus életében olyan
későn nyilvánulnak meg, hogy a természetes kiválogatódás útján már nem kerülhetnek „kiselejte­
zésre” . Ilyen hipotézist nehéz elfogadni. Az evolúcióban nemcsak a halhatatlanság, de még a matu­
zsálemi kor sem kifizetődő. A szervezet még ha individuálisan nem öregedett is meg (vagyis „nem
romlott el”), a populáció evolúciójának keretében olyan értelemben mégis megöregszik, ahogyan
egy különben kiválóan karbantartott, 1903-as Ford kocsi mára már tökéletesen elavult - mint
olyan konstrukciós megoldás, amely a mai gépkocsikkal nem tudja felvenni a versenyt.
Ámde az egysejtű szervezetek osztódási időköze sem lehet tetszés szerinti hosszúságú. Igaz, lehet­
ne „kényszeríteni” őket olyan hosszú életre, amely néhány tucatszor hosszabb ideig tart, mint
amennyi az átlagos individuális élettartamuk. Ezt azonban csak azon az áron lehetne elérni, hogy
olyan sovány „diétára” fogjuk őket, amely még éppen lehetővé teszi a szervezet életfunkcióinak fenn­
tartását, de a két leányorganizmus létrehozásához szükséges növekedéséhez már nem szolgáltat

273 '
 anyagot. A legegyszerűbb organizmusok öreg kiónjai* (populációi) bizonyos értelemben öregszenek;
egyedeik pusztulni kezdenek, és csupán attól a konjugációs** folyamattól élednek fel, amelyben az
öröklődési információ kicserélődésére kerül sor. Az igazat megvallva, itt valami érthetetlen van.
A halál problémáját különféleképpen lehet vizsgálni. Vajon az evolúció „beleépítette-e” a szerve­
zetekbe? Vajon inkább csak véletlen jelenség, az egyéni létezéstől eltérő dolgokra vonatkozó konst­
ruktőri döntések másodlagos következménye? Vajon annak a megsemmisítő aktusnak a megfele­
lője-e, amellyel a konstruktőr áthúzza előző megoldásait, és újfajta feldolgozásba kezd, avagy
inkább valamilyen „anyagelfáradás” szándékolatlan következménye?
Egyértelmű választ nem könnyű adni. Két dolgot kell megkülönböztetnünk: a hosszú élet meg­
szerzése ugyanis más megoldandó feladat, mint a halál elkerülése. A hosszú élet, mint már említet­
tük, biológiailag akkor válik fontossá, ha az utódok - mieló'tt önállósulnának - hosszabb védelmet
igényelnek. Az ilyesmi azonban kivételes eset. Alapjában véve, amikor a természetes kiválogatódás
megtörtént, és az utódok világra jöttek, akkor a szülő-organizmusok sorsa az ó' „egyéni” ügyükké
lesz, vagyis lényegileg senkié se. Bármilyen degenerációs folyamatok kísérjék is az öregedést ezek
után - ezek a faj további evolúciós folyamatára semmi hatással sincsenek. Az öreg mammuthusok
agyarai kereszteződve nőttek, tulajdonosaikat lassú éhhalálra ítélve, a kiválogatódás azonban nem
küszöbölhette ki ezt a jelenséget, mivelhogy ez csak a szaporodási tevékenység megszűnése után
következett be. Az állatok és a növények öregsége, amely a természetes kiválogatódás határán túlra
tolódott el, már nem tartozik annak hatáskörébe, abba már beleavatkozni nem tud. S ez áll nemcsak
a satnyulás jellegű változásokra, hanem az életkor hosszúságára is. Mihelyt az utódnemzedék sorsát
illetően már nem jár biológiai haszonnal (szemben azzal, ahogy az emberiség hajnalán biológiailag
volt értékes) a hosszú élet, mivel véletlenszerűen, egy meghatározott mutáció következtében jött
létre, a véletlenek ugyanilyen törvényei eltűnésre ítélik, mivelhogy nincs olyan szelektív tényező,
amely genetikailag rögzíthetné, tartóssá tehetné. Ez egyébként kitűnik abból is, hogy miként oszlik
meg az élet hosszúsága a növény- és az állatvilág egyedei között. Ha a kiválogatódás szempontjából
fontos gének kapcsolódnak össze azokkal, amelyek a hosszú élet előfeltételeit teremtik meg, akkor
ezáltal ez utóbbiak egyetlen igazi esélyükhöz jutnak. Talán ez az oka annak, hogy a teknősbékák
és a papagájok olyan sokáig élnek. Határozott korreláció ugyanis nem állapítható meg az állat típusa
és a hosszú élet ténye között: más madarak élete általában inkább rövidnek mondható. Máskor
meg a környezet kedvező a hosszú élethez, ezért a leghosszabb életű élő szervezetek a mammutfe-
nyők, élettartamuk 5000-6000 év.
\ szaporodás kétségtelenül szükséges tényező az evolúció számára: az egyéni létezés időbeli kor­
látozottsága már csupán ennek a következménye. A szaporodáshoz az organizmusnak életképessé­
ge teljében kell eljutnia; további létezése mintegy a „tehetetlenségének” a következménye, vagyis
abból a „dinamikus nekilódulásból” ered, amelyet az embriogenezis kezdeményezett. Az evolúció
olyan, mint az a lövész, aki egy meghatározott célpontot, pl. egy repülő madarat igyekszik eltalálni,
s hogy golyójával később, a cél elérése után, mi történik, meddig repül tovább, örökké lebegni
fog-e már a térben, vagy nyomban visszahullik a Földre, mindezeknek már sem az egyik sem a másik

* A klón azon egyedek összessége, amelyek azonos genetikai konstitúcióval, vagyis ugyanazzal a genotípussal
rendelkeznek; pl. azon egyedek összessége, amelyek vegetatív szaporodás útján egyetlen őstől származnak. - Szerk.
* * Konjugáció az egysejtűek egyik ivaros szaporodási módja. A konjugáció során a konjugáló egyedek között pro-
toplazmahíd képződik, amelyen át megtörténik a haploid sejtmagok (fél kromoszóma-apparátussal rendelkező sejtma­
gok) kicserélődése. A csere lezajlása után a két haploid mag, a „saját” és az „idegen” , összeolvad egyetlen normális
diploid sejtmaggá. - Szerk.

274
szempontjából semmi jelentősége nincs. Persze nem szabad túlságosan leegyszerűsíteni ezt a kérdést.
Nehéz egymással összehasonlítani annyira különböző' szervezeteket, mint egy mammutfenyő vagy
egy hidra, meg a gerincesek. Tudjuk, hogy bonyolultság és bonyolultság közt különbség van, s hogy
az ilyen rendszerek dinamikus törvényeinek megvan a maguk hierarchiája. Abból, hogy a hidra
majdnem halhatatlan, valójában kevés következtetés vonható le az emberre mint „érdekelt félre”
vonatkozóan. Állandóan fenntartani a rendszeren belül a folyamatok korrelációját, kölcsönös kap­
csolatát annál nehezebb, minél erősebb a struktúra elemeinek kölcsönös összefüggése, vagyis minél
pontosabb az egész szervezetnek az organizációja. Minden egyes sejt a maga létezése során el­
követ olyan „molekuláris tévedéseket” , amelyeknek summáját bizonyos idő elteltével már nem
bírja ellensúlyozni. Legalábbis addigi alakjában képtelen rá; az osztódás a megújulás sajátos módja:
utána a folyamatok mintegy elölről kezdik pályafutásukat. Hogy miért - azt nem tudjuk. Még
azt sem tudjuk, hogy feltétlenül így kell-e lennie. S azért nem tudjuk, hogy elkerülhetetlen-e ez a
jelenség, mert az evolúció még sohasem tett tanúságot olyan „ambíciójáról”, hogy meg akarná
oldani a homöosztátok b á r m i l y e n h o s s z ú i d e i g t a r t ó szabályozásának feladatát.
Minden művészetét más irányban érvényesítette: a fajok minél hosszabb életére, az egyéni fölötti
életnek, mint a homöosztatikus változások bolygóméretű summázatának halhatatlansága meg­
valósítására törekedett, és ezt - a probléma frontális megrohamozásával végre is hajtotta.

TUDATKONSTRUÁLÁS

Aki elég türelmesen megfigyelte már, hogyan viselkedik egy amőba, mikor egy csepp vízben vadá­
szatra indul, feltétlenül elcsodálkozott azon, mennyire hasonlít a racionális - hogy ne mondjuk:
emberi - cselekvéshez az, amit ez a protoplazmacsöpp felmutat. Jennings remek könyvében, ebben
a régi, de ma is figyelemre méltó olvasmányban (Das Verhalten dér nierderen Organismen)2i láthat­
juk, és el is olvashatjuk vadászatának leírását. Az amőba a vízcseppjének fenekén kúszva, egy másik­
ba ütközik, amely kisebb nála, és kezdi azt körülvenni, kinyújtva állábait. Amaz igyekszik kisza­
badulni, de a támadó erősen fogja a megragadott részt. Az áldozat teste lassan megnyúlik, végül
kettészakad. A menekülő amőba maradványa okos sietséggel eltávolodik, a támadó pedig plazmá­
jával elönti azt, amit elnyelt, és tovább indul az útján. Eközben az áldozat „felfalt” része élénk moz­
gásba kezd. A „ragadozó” protoplazmájának belsejében úszva, hirtelen eléri annak külső nyálka-
burkát, áttöri, és kiszabadul. A „meglepett” támadó előbb hagyja, hogy zsákmánya tovakússzon,
de azután üldözésére indul. Számos, egészen groteszk szituációnak lehetünk szemtanúi. A támadó
többször is utoléri áldozatát, emez azonban folyton kisiklik előle. Több sikertelen próbálkozás után
a támadó „beletörődik” a helyzetbe, békén hagyja üldözöttjét, és lassan eltávolodva, jobb vadász­
szerencsére les.
A bemutatott példában az a legcsodálatosabb, hogy mily nagy mértékben antropomorfizálható.
A protoplazmacsöppecske magatartásának indítékait tökéletesen megértjük: a támadást, az áldozat
elnyelését, az üldözés kezdeti makacsságát, s végül „beletörődését” amikor látja, hogy a játék nem
éri meg a fáradságot.
Nem véletlen, hogy erről itt, a „tudat építőanyagának” szentelt részben szólunk. Mi a tudatot
és az értelmet azért vesszük természetesnek más embereknél, mert mi magunk is rendelkezünk velük.
S mindkettőt a hozzánk közel álló állatoknak - kutyának, majomnak - is tulajdonítjuk bizonyos
mértékig. Minél kevésbé hasonlít azonban egy állat szervezetének felépítése és viselkedése a miénk­

275
 hez, annál nehezebben esik elfogadnunk azt, hogy ez az állat is ismeri az érzéseinket, a félelmet, az
élvezetet. Ezért alkalmaztam annyi idézőjelet az amőba vadászatának fenti históriájában. Az anyag,
amelyből egy szervezet „készült”, rendkívülien hasonlíthat saját testünk építőanyagára, s mégis
mit sejtünk, mit tudunk elképzelni egy haldokló bogár vagy csiga érzéseiről, szenvedéseiről? Még
nagyobb ellenállásunkat, idegenkedésünket kelti fel a helyzet, ha az az „organizmus” holmi kriot-
ronokból és vezetékekből összetett, s a folyékony hélium hőfokán tartott rendszer vagy egy kristály­
blokk, vagy éppenséggel egy gázfelhő, amelyet elektromágneses mezők tartanak kordában.
Ezt a problémát egyszer már érintettük; amikor az „elektronikus gép tudatáról” beszélgettünk.
Most nincs más hátra, mint megtenni az általánosítását az ott elmondottaknak. Mert ha azt, hogy
A-nek van-e tudata, kizárólag ennek az A-nek a viselkedése dönti el, akkor semmi jelentősége sincs
annak, hogy ez az X milyen anyagból készül. Ezek szerint tehát nemcsak az ember alakú robot,
nemcsak az elektronikus agy, hanem az a hipotetikus mágneses gázrendszer, amellyel beszédbe
lehet elegyedni, valamennyien a tudattal rendelkező' rendszerek osztályába tartoznak.
A problémát általánosságban így lehet megfogalmazni: valóban lehetséges-e az, hogy a tudat egy
rendszernek olyan állapota, amelyhez különféle konstrukciós utakon, sőt különféle anyagok fel-
használásával lehet eljutnunk? Eddig úgy véltük, hogy nem minden élőnek van tudata, de aminek
tudata van, az feltétlenül élő. Dehát mit kezdjünk azzal a tudattal, amelyet egy nyilvánvalóan holt
rendszer esetében tapasztalunk? Ezzel a nehézséggel már találkoztunk egyszer, s ott valahogyan
leküzdöttük. Amíg az emberi agy az a minta, amelyet másolni kell - akármilyen anyagból -, addig
még nem olyan nagy a baj. Csakhogy az agy bizonyára nem az egyetlen megoldása annak a bizo­
nyos „hogyan konstruálhatunk értelmes és érző rendszert” elnevezésű problémának. Ami az értel-
mességet illeti, ellenvetéseink nem lesznek túlságosan súlyosak, hiszen már megkonstruáltuk az
értelmes gépek prototípusait. Rosszabb a helyzet az „érzéssel” . A kutya reagál a forró tárgy érin­
tésére; vajon azt jelenti ez, hogy az olyan visszacsatolásos rendszer, amely kiáltást hallat, ha recep­
torához égő gyufával közeledünk, ugyancsak érez? Szó sincs róla, ez csupán mechanikus imitáció
- halljuk az ellenvetést. Hallottuk ezt már számtalanszor. Az ilyen ellenvetések annak a posztulálá-
sán alapulnak, hogy az értelmes cselekvésen és az ingerekre való reagáláson kívül vannak bizonyos
„abszolút létezők” is: az Értelem és az Érzés, amelyek mintegy a Tudat Kettősségében egyesülnek.
Pedig nem így van.
A. Dnyeprov, aki fizikus és fantasztikus regényeket is írregyik novellájában annak cáfolatául, hogy
a nyelvről nyelvre fordító gép „szellemiesülne” , leírt egy kísérletet: a gép elemei - tranzisztorok
vagy más relék helyett - egy nagy területen megfelelő módon egymástól távol felállított emberek
voltak. Ez az emberekből épített „gép” a jelátadás egyszerű funkciójának végrehajtásával portugál
nyelvről oroszra fordított egy mondatot, majd pedig konstruktőrje megkérdezte a „gépelemekül”
szolgáló embereket, valamennyit, hogy mi volt a mondat tartalma. Persze egyikük sem tudta, hiszen
az a rendszer mint dinamikus egész fordított az egyik nyelvről a másikra. A konstruktőr - ebben a
novellában - a történtekből azt a következtetést vonta le, hogy „a gép nem gondolkodik” . Az egyik
szovjet kibernetikus azonban ugyanabban a folyóiratban, amely az elbeszélést közölte, azt vála­
szolta Dnyeprovnak, hogy ha az egész emberiséget felállítanák ilyen módon, és minden ember funk­
cionálisan a novellabeli konstruktőr agyának egy neuronját képviselné, akkor az a rendszer csak
mint egységes egész gondolkoznék, és ebben az „emberagy-játékban” részt vevő személyek közül
egyik sem értené azt, amit az „agy” gondol. Amiből viszont egyáltalán nem következik az, hogy
magának a konstruktőrnek nincs tudata. Lehet egy „gépet” építeni akár még spárgadarabokból
vagy rothadt almákból is, gázatomokból vagy ingákból, lángnyelvekből, elektromos impulzusokból,

276
 sugárkvantumokból és bármiből, amit ki tudunk találni - csak funkcionálisan legyen az agy dinami­
kus egyenértékese, és máris „értelmesen” fog viselkedni, már ha az „értelmesség” az egyetemes
cselekedni tudást jelenti ott, ahol az elérni szándékolt célokat minden irányban érvényesülő kiválasz­
tás és nem egy előzetes beprogramozás határozza meg (mint pl. a rovarok ösztöneinek esetében).
Az említett lehetőségek közül bármelyiknek a megvalósítását csakis a technikai nehézség hiúsíthat­
ja meg (hogy Földünkön túlságosan kevés az ember ahhoz, hogy mint „neuronokból” egy ember
agyát lehessen „megépíteni” belőlük, ezenkívül aligha lehetne elkerülni azt, hogy további kapcsola­
tok is ne létesüljenek köztük, pl. telefonok útján stb.). Ezek a problémák azonban nem is érintik a
„gépek tudata” ellen felhozott ellenvetéseket.
Azt mondtam valamikor (Párbeszédek [Dialogi] c. könyvemben), hogy a tudat egy rendszernek
olyan tulajdonsága, amelyet akkor ismerünk fel, ha mi magunk vagyunk az a rendszer. Persze itt
nem akármilyen rendszer jöhet számításba. Még csak nem is feltétlenül olyan rendszer, amely tes­
tünkön kívül található. Testünk nyolcbillió sejtjének mindegyikében legalább néhány száz olyan
enzim van, amely meghatározott vegyi anyagok bizonyos koncentrációjára érzékeny, s az enzim
aktív csoportja sajátos „bemenetet” jelent. Az említett enzimek tehát „érzik”, hogy túlságosan sok
vagy nagyon is kevés van-e jelen abból az anyagból, és ennek megfelelően reagálnak - de ugyan
mit tudunk erről mi, akik mindezeknek a sejteknek és enzim-rendszereknek a tulajdonosai vagyunk?
Amíg kizárólag csak a madarak és a rovarok tudtak repülni, addig a „repülő” jelző egyúttal azt is
jelentette, hogy „élő” . Nagyon is jól tudjuk azonban, hogy abszolút „holt” berendezések is tudnak
manapság repülni - az értelmes gondolkodás és az érzés problémájával is hasonló a helyzet. Az a
megítélés, hogy végső soron egy elektronikus gép képes lehet majd a gondolkodásra, de semmiképp
sem az érzésre, az emóciók átélésére - ugyanebből a félreértésből ered. Hiszen nem igaz, hogy az
agy bizonyos idegsejtjei a logikai kapcsolók tulajdonságaival rendelkeznek, mások viszont az „érzé­
sek átélésével” foglalkoznak: hanem mind igen-igen hasonlóak egymáshoz, és csupán a neuronháló­
zatban elfoglalt h e l y ü k tekintetében különböznek egymástól. Ugyanígy a nagyagykéreg látó­
mezőjének és hallómezőjének sejtjei alapjában véve egyneműek, és teljesen lehetséges, hogy az ideg­
pályák olyan átkapcsolása, amelynek során a hallóideg a nyakszirti lebenyhez, a látóideg pedig a
hallóközponthoz kapcsolódnék, ha ez az átkapcsolás elég korán (pl. újszülött korban) történik meg,
többé-kevésbé hibátlan látást és hallást eredményezne, noha az illető személy hallókéreggel „látna”
és a látókéreggel „hallana” . Már az egészen egyszerű elektronikus berendezésekben is vannak „ju­
talom” és „büntetés” típusú kapcsolások, tehát a „jóleső” és a „kellemetlen” átélések aktív meg­
felelői. Ez a kétértékű mechanizmus igen hasznos, mert sietteti a tanulás folyamatát: nyilván ezért
alakította ki az evolúció. Egész nagy általánosságban tehát azt mondhatjuk, hogy a „gondolkodó
homöosztátok” osztálya magában foglalja, mint alosztályát az élőlények agyát, rajta kívül pedig
biológiai tekintetben teljesen „holt” homöosztátok töltik meg. Igaz viszont, hogy ez- a „holtság”
csak a fehérjék hiányát, valamint egy sereg olyan paraméter hiányát jelenti, amelyeket mi az élő
sejtek és szervezetek sajátosságaiként ismerünk. Annak a kérdésnek eldöntése, hogy melyik osztály­
ba tartozik egy olyan homöosztatikus rendszer, amely, bár pl. elektromágneses mezőkből és gázok­
ból épült, mégis nemcsak gondolkodási műveleteket végez el, nemcsak képes reagálni az ingerkel­
tőkre, hanem ezen felül szaporodni, környezetéből (pl. villamos érintkezőből) „táplálék” felvételére
képes, mozoghat a tetszése szerint megválasztott irányban, növekedhet, és képes ezeket és más funk­
ciókat alá rendelni a saját megmaradásának, mint fő működési elvnek, célnak - egy ilyen homö-
osztát besorolása nem csekély gondot okozna.
Egyszóval, ami a homöosztátok tudatát illeti - itt nem annyira „elmélyült” válaszokra, mint

277
inkább meghatározásokra van szükség. Azt jelentené ez, hogy kiindulópontunkhoz tértünk vissza,
és azt akarjuk megmagyarázni, hogy a zsír ex definitione zsíros? Egyáltalában nem! Empirikusan
kell megállapítani, egy rendszer mely paramétereinek kell változatlanoknak maradniuk ahhoz, hogy
megnyilvánulhasson benne a tudat. A „világos” és a „homályos”, a „tiszta” és az „elborult” tudat
közt ugyanis a határvonalak elmosódottak, az ilyen állapotok határait önkényesen kell megvonni,
teljesen úgy, amilyen önkényesen kimondjuk azt, hogy régi ismerősünk, Mr. Smith már kopasz-e,
vagy még csak kopaszodik. Ily módon a paramétereknek azt a halmazát kapjuk meg, amelyre a
tudat megkonstruálása végett szükségünk van. Ha bármely, teljesen önkényesen kiválasztott (pl.
ócska vaskályhákból összeállított) rendszer felmutatja ezeket a paramétereket, akkor tudatot tulaj­
donítunk neki. No, és ha más paramétereket tapasztalunk, vagy a megállapított paraméterek más
értékeit? Akkor meghatározásunk értelmében azt mondjuk, hogy az a rendszer nem mutatja fel
az ember tudatát (vagyis emberi típusú tudatot), s e megállapításunk a legnyilvánvalóbb igazság
lesz. Ha pedig egy rendszer, bár csak ezeket a szóban forgó paramétereket mutatja, mégis zseniálisan
viselkedik, okosabban, mint az összes emberek együttvéve? Nos, ez sem változtat a helyzeten; ha
ugyanis ennyire bölcs, akkor nem lehet emberi tudata, mert hiszen egyetlenegy ennyire zseniális
ember sincs. Dehát mindez nem szofisztika? - kérdezhetné valaki. Hiszen az is lehetséges, hogy
valamely rendszernek másféle tudata van, mint az embernek. Mondjuk, éppen annak a „zseniális­
nak” . Vagy egy olyannak, aki ahogy ő maga mondja: akkor úszik a boldogságban, ha - kozmikus
sugárzásban fürödhet...
Itt már azonban átlépjük a nyelv határát. Hiszen egy „másféle tudat” lehetőségeiről semmit sem
tudunk. Persze, ha kiderülne, hogy az „emberi típusú” tudatot az A, B, C és D paramétereknek
rendre a 3, 4, 7 és 2 értékei jellemzik, és ha valamely rendszer ugyanezekre a paraméterekre rendre
a 6, 8, 14 és 4 értéket mutatja, s ráadásul teljesen szokatlan, tán számunkra megérthetetlen formá­
ban is értelemről tenne tanúságot, akkor bizony fontolóra kellene vennünk, hogy szabad-e vállal­
nunk egy extrapolálás kockázatát (hogy így az említett rendszert valamilyen „kétszeres tudat” bir­
tokosának tekintsük). Mindez, amit leírtam, nagyon is naivnak és leegyszerűsítettnek látszik.
Egyszerűen arról van szó, hogy azok a paraméterek, valamint értékeik nyilván nem lesznek elszi­
getelve, hanem egy „általános tudatelmélet” keretében, vagy még inkább „az emberi agy bonyo­
lultságánál nem kisebb bonyolultsági fokú gondolkodó homöosztátok általános elméletének”
keretében fognak csomópontokat, részeseteket jelenteni. Egy ilyen elmélet keretein belül maradva
lehetséges lesz extrapolációkat végezni, amelyek persze bizonyos kockázattal függnek össze. De hát
hogyan ellenőrizzük az extrapolációs hipotéziseket? Úgy, hogy „elektronikus előtéteket” alkotunk
az emberi agy számára? No de erről már éppen eleget beszéltünk, talán túlságosan sokat is; ezért
a legbölcsebb lesz, ha elhallgatunk, s már csak annyit teszünk hozzá az elmondottakhoz - ami
egyébként magától értetődik -, hogy szerintünk nem is lehetséges spárgából, rothadt almákból vagy
vaskályhákból gondolkodó egyedeket építeni, mint ahogyan aligha lehetne palotákat építeni ma-
dártollakból vagy szappanhabból. N e m m i n d e n anyag alkalmas egyformán arra, hogy olyan
konstrukció anyagául szolgáljon, amelyben a „tudat fellángolásának” kell bekövetkeznie. Ez azon­
ban természetesen annyira nyilvánvaló, hogy nem is érdemes rá több szót vesztegetni.

278
HIBÁKRA ALAPOZO TT K O N ST R U K C IÓ K

Azt a termodinamikai paradoxont, amely az írógépet vaktában verő majomfalkáról szól, a majmok
oly sokáig ütik a billentyűket, amíg véletlenül összehozzák az Encyclopaedia Britannicát, az evolúció
megvalósította. A számtalan külső tényező megnövelheti a populáció halandóságát. Erre a felelet:
a nagy termékenységre irányuló kiválogatódás. Ez az irányítatlan cselekvések irányított eredménye,
így a változások egymáshoz viszonyítottan véletlenszerű két rendszerének szuperpozíciójából, egy­
másra rakodásából egy egyre tökéletesedő organizáció rendje bontakozik ki.
A nemek azért léteznek, mert evolúciósán hasznosak. A közösülés lehetővé teszi kétfajta öröklődési
információ összehasonlítását. Az a kiegészítő mechanizmus, amely elterjeszti a populációban a
„konstrukciós újdonságokat”, a „találmányokat” , illetve egyszerűen a mutációkat, és egy­
idejűleg meg is védi a szervezeteket azoktól a káros következményektől, amelyek ugyanezeknek az
„újításoknak” az egyedfejlődés során való megjelenéséből adódnak: a heterozigótaság. Zigóta az
a sejt, amely két különböző nemű - egy hím és egy nőstény - ivarsejt összeolvadásából jön létre,
e mellett az egyes tulajdonságok génjei - az allélok* - dominánsak vagy recesszívek lehetnek.
A domináns gének a szervezet fejlődése során mindenképpen megnyilvánulnak, míg a recesszív gé­
nek csak akkor, ha a saját recesszív partnereikkel találkoznak. A mutációk ugyanis egyfelől rend­
szerint károsak, és az új genotípusterv szerint kialakult egyedeknek rendszerint kisebb a túlélési
esélyük, mint a normálisaknak. Másfelől a mutációk, mint kísérletek a kritikus helyzetből való
menekülésre, pótolhatatlanok.
Repülő rovarok olykor szárnyatlan utódokat hoznak a világra, s ezek a leggyakrabban elpusztul­
nak. Ha a szárazföld lesüllyed vagy a tenger szintje megemelkedik, akkor a korábbi félsziget szi­
getté válhat. A szelek a repülő rovarokat a víz fölé sodorják, s ott azok elpusztulnak. Ilyenkor a
szárnyatlan mutánsok képviselik a faj továbbélésének esélyét. A mutációk tehát egyidejűleg károsak
is és hasznosak is. Az evolúció ugyanannak jelenségnek két oldalát egyesítette. A mutált gén rend­
szerint recesszív, s ha domináns vagy normális génnel találkozik össze, akkor az érett szervezet
konstrukciójában nem mutatkozik meg. Ámde az egyedek ebben az esetben rejtett (látens) mutált
tulajdonságot hordoznak magukban, és azt továbbadják utódaiknak. Kezdetben a recesszív mutá­
ciók bizonyára ugyanolyan gyakorisággal jelentkeztek, mint a dominánsok, az utóbbiakat azonban
a természetes kiválogatódás kiküszöbölte, mert ennek minden tulajdonságát, beleértve az öröklő­
dési mechanizmust is és a mutálódásra való hajlamot (a „mutabilitást”) is „elbírálta” . Többségükben
a recesszív mutációk maradnak meg, ezek alkotják a populáción belül a baleseti készültséget, az
evolúciós tartalékot.
Ez a mechanizmus, mely lényegében az információátadás hibáin alapul (mert a mutációkat éppen
ilyen hibáknak tekintjük), nem olyan megoldás, amely a személyiséggel rendelkező konstruktőrt
csábítaná. Bizonyos körülmények között ez a mechanizmus - mivel a kiválogatódás hiányzott -
új konstrukciós tulajdonságok megjelenését engedte meg. Az ilyesmi a kis, elszigetelt populációk­
ban fordul elő, ahol az azonos szülőktől származó egyedek sokszoros kereszteződése a génkészlet­
nek olyan kiegyenlítődését hozza magával, a genotípusos konstitúció olyan egységessé válását idézi
elő, hogy a recesszív mutált tulajdonságok gyakran találkoznak, és ezért váratlan hirtelenséggel

* Allél-gének (allélok) - a kromoszóma azonos locusán (helyén) elhelyezkedő gének, amelyek azonban struktúrájuk­
ban eltérőek. A domináns alléi az egyed örökletes jegyére erőteljesebben hat, mint a recesszív alléi. - Szerk.

279
tömegesen jelennek meg a fenotípus-mutánsok. * Ennek a jelenségnek „genetikai sodródás” (gene­
tikai „drift” ) a neve. Ilyen módon jöhettek létre a szervezetnek bizonyos, másképpen megmagya­
rázhatatlan formái (a szarvasok agancsának gigantizmusa stb.). Az igazat megvallva, nem tudjuk,
vajon ez a tényező alakította-e ki a mezozoikum ősgyíkjainak hátán a hatalmas csonttarajokat;
ezt a rejtvényt nem tudjuk megfejteni, mert előidéző oka ugyanígy lehetett az ivari kiválogatódás is -
elvégre igazán nem ismerhetjük az évmilliókkal ezelőtt élt nőstény hüllők különleges gusztusát.
A tény, hogy a mutációknak már maga a gyakorisága is öröklődő jelleg, s hogy bizonyos gének
növelhetik vagy csökkenthetik, eléggé sajátos fényt vet a problémára. Mutációknak számítanak az
olyan véletlenek, amelyek megváltoztatják a genetikai kód szövegét, ez pedig a kód átadása feletti
ellenőrzés elvesztését jelenti. Ha valamikor véletlen jellegűek voltak is, a kiválogatódás azonban még­
sem tudta kiküszöbölni őket. Ámde a konstruktőr szempontjából igen fontos, hogy miért nem tudta
ezt a kiválogatódás megtenni: azért volt-e képtelen rá, mert „nem akarta” (hiszen a nem mutálódó
faj elveszíti fejlődési plaszticitását, és a környezetben bekövetkező változások során elpusztul), vagy
pedig azért, mert a mutálódás nyújtotta előnyök egybeesnek az objektív szükségességgel: mert a
mutációk, mint a molekulák ellenőrizhetetlen statisztikai mozgásának következményei, elkerülhe­
tetlenek.
Evolúciós nézőpontból ez a megkülönböztetés jelentőség nélküli, számunkra azonban lényeges
lehet: hiszen, ha a gén típusú információhordozó molekuláris rendszerek megbízhatatlansága elkerül­
hetetlen, akkor hogyan lehet majd biztonsággal tervezni a szerves rendszerekkel egyenlő bonyolultsági
fokú megbízható rendszereket? Tételezzük fel, hogy „kibernetikai spermiumokat” igyekszünk készí­
teni, amelyek majd belefúrják magukat egy idegen bolygó kérgébe, s annak anyagából felépítik az
általunk kívánt gépet. A „mutáció” odáig vezethet, hogy az ilyen gép teljesen hasznavehetetlen lesz.
Az evolúció azért tud megbirkózni ezzel a feladattal, mert mint statisztikai módszerrel dolgozó konst­
ruktőr, sohasem kockáztat egyetlen megoldást - a tétje: mindig egy populáció. A mérnök számára
elfogadhatatlan az ilyen megoldás: hát valóban kénytelen azon a példabeli bolygón a „kifejlődő
gépek erdejét” kinevelni, csupán azért, hogy azután belőle kiválassza a legjobban működőt? S mi
lesz akkor, ha a feladat az volt, hogy az adott genotípusánál bonyolultabb rendszereket kell ter­
vezni, pl. olyanokat, amelyeknek, mint már említettük, az „öröklődő tudást” kell beprogramoz­
niuk? Ha a bonyolultság fokozódásával automatikusan növekszik a mutációra való hajlam, és bizo­
nyos határt meghalad, akkor a kvantummechanikát tudó csecsemő helyett fejletlen lényt kapha­
tunk. Ezt a problémát egyelőre nem tudjuk megoldani: további sejttani és genetikai kutatásokat
igényel.
Az információátadás ellenőrzésével és a sejtközi korrelációkkal szoros összefüggésben áil a daga­
natok problémája. A rák minden valószínűség szerint sorozatosan egymást követő szomatikus
mutációk láncolatának következménye. A probléma irodalma olyan mérhetetlen, hogy képtelenek
vagyunk a sűrűjébe behatolni. Csak annyit mondunk, hogy nincs olyan adat, amely megcáfolná ezt a
nézetet. A szövetekben a sejtek az egész élet folyamán osztódnak; s minthogy minden egyes osztódás­
nál előfordulhat egy mutációs „félrecsúszás”, ezért a tumorképződés esélye arányos az osztódások
mennyiségével, és ami ugyanaz, az egyed életkorával. A valóságban a rákra való hajlam - az organiz­
mus elöregedése függvényében - mértani haladvány szerint növekszik. Ez nyilván annak a következ­
ménye, hogy bizonyos szomatikus mutációk mintegy az előkészítői a következő, a praecancerosus

* Tulajdonképpen az történik, hogy az allélpár egyik tagja valami véletlen ok következtében nem kerül be azokba az
ivarsejtekbe, amelyekből az utódnemzedck keletkezik. Ekkor a populációban csak a másik alléi adódhat tovább, és az
homozigóta formában rögzítődik. - Szerk.

280
 mutációknak, s ezek azután a további osztódások sorozatával már a daganatsejteket hozzák létre.
A szervezet bizonyos mértékig védekezhet a daganatos hiperplázia * támadása ellen, védekező ereje
azonban a korral együtt gyengül, tehát ez a tényező - az életkor - is befolyással van a rákos daganatok
képződésére. Rákot előidézőén hathatnak a legkülönfélébb tényezők, így bizonyos vegyületek és az
ionizáló sugárzások: ezekben a közös az, hogy megsemmisítik a kromoszómás információt. A rákot
előidéző tényezők működése tehát nem specifikus - legalább részben nem az: olyan „zajt” képeznek,
amely megnöveli a sejtosztódáskor a soron következő hiba bekövetkeztének valószínűségét. Nem
minden szomatikus mutáció vezet rákra: léteznek jóindulatú daganatok is - sajátos mutációk ered­
ményei, előfordulhat, hogy egy sejt nem annyira sérül meg, hogy belepusztuljon, csupán annyira,
hogy a szabályozó szerepet betöltő magja kicsússzék a szervezetnek mint egésznek ellenőrző tevékeny­
sége alól.
Vajon ebből közvetve az következik-e, hogy a mutációk elkerülhetetlen jelenségek? Ez a kérdés
vita tárgya, mert ugyanilyen könnyen lehetséges az is, hogy olyan konstrukciós kiindulási elvek
távoli következményeivel van dolgunk, amelyeket az evolúció a kezdet kezdetén fogadott el. Hiszen
az emberi test sejtje nem foglal magában több genotípusos információt, mint amennyit az az ivar-
sejt tartalmazott, amelyből a szervezet egésze keletkezett. Ha tehát amaz megengedte a mutabilitást
akkor a szomatikus sejt, mivelhogy általa termelődött, ezt a jegyét is örökli. A központi idegrend­
szer idegsejtjeit daganatos sérülések nem érik, ámde ezek nem osztódnak, márpedig az elfajulás
csak az egymást követő osztódások folyamán lehetséges. A rák tehát ezek szerint mintegy annak a
„mutálódási döntésnek” az eredménye, amelyet az evolúció a legkorábbi stádiumaiban fogadott el.
A vírusos hipotézis összeegyeztethető a mutációssal, minthogy a vírusok és a gének biokémiai
rokonsága számottevő. A „rák génje” bizonyos értelemben a „rák vírusaként” is felfogható. Vírusnak
azonban olyan rendszert nevezünk, amely idegen a szervezettől, és kívülről hatol beléje. Tulajdon­
képpen csak ez az egyetlen különbség közöttük.
Bonyolítja a kérdést a daganatok változatos sokfélesége és különböző válfajaik jelentkezése,
mint amilyenek a túlnyomórészt fiatal egyedekben keletkező szarkómák. Ráadásul a rák egyáltalán
nem holmi végzetszerű elkerülhetetlenség, hiszen gyakori, hogy szinte hihetetlenül magas kort
megérő egyének egyáltalán nem betegednek meg rákban. Csak véletlen jellegű okokkal magyarázni
a rákokozta elhalálozást, ugyancsak nem kielégítő, minthogy lehetséges (pl. egereknél) olyan tiszta
vonalakat kitenyészteni, amelyek a daganatképződményre való hajlam tekintetében lényegesen
különböznek egymástól, a szóban forgó hajlam tehát öröklődő tendencia. Az embernél lényegében
még nem sikerült ilyen öröklődő hajlamot felfedezni. Nagyon nehéz azonban megkülönböztetni
egymástól a rák felé vezető mutációs elfajulások csökkenő gyakoriságát a szervezetnek esetleg erőtel­
jes ellenállóképességétől, hiszen köztudomású, hogy a szervezet meg is tudja semmisíteni a rákos
sejteket, ha nincsenek túlságosan sokan.
S még ha ezeket az egyelőre még meg nem értett kérdéseket sikerül is 'egyszer megmagyarázni,
továbbá, ha számítani lehet is arra, hogy a rák terápiája terén a ma még viszonylag szerény (különösen
a megóvó gyógymód terén elért) eredmények után jelentős sikerekre lehet számítani a gyógyszeres
kezelésben (nagy kiválogatókészségű citosztatikus szerekkel) - mégis, úgy vélem, a rákhajlamosság
gyökeres megszüntetése megoldhatatlan feladat. A rák ugyanis a sejt egyik olyan működési elvének
a következménye, amely magához az élet forrásához tartozik, tehát az élet fundamentális elvei
közé tartozó elvből fakad.

* A szövetelemek számának gyarapodásával járó túltengés, szövetszaporodás. - Szerk.

i
281
BIONIKA ÉS BIOKIBERNETIKA

Megtárgyaltuk az információátadás dinamikáját, valamint öröklődő rögzítésének technikáját is

(ez utóbbit az lnformációtenyésztés c. fejezetünk bevezetésében). Ezek együttesen alkotják azt a mód­
szert, amelynek segítségével az evolúció a genotípusok maximális stabilitását nélkülözhetetlen
plaszticitásukkal egyesíti. Az embriogenezis nem annyira a mechanikus növekedés meghatározott
programjainak lefuttatásából, mint inkább a nagyfokú autonómiával rendelkező és csak „keretdirek-
tívákkal” ellátott szabályozók működésbe léptetéséből áll. A magzatfejlődés tehát nem egyszerűen
a megtermékenyítéskor startoló biokémiai reakciók „versengését”, hanem ezeknek szakadatlan
kölcsönös együttműködését és kölcsönös egymásformálását jelenti.
Az érett szervezetben ugyancsak szakadatlanul folyik a játék ama szabályozók hierarchiái között,
amelyekből a szervezet felépült. A „boldoguljon ahogy tud” elvnek következetes folytatása - ha a
reagálási variánsok száma kielégítő, és egyidejűleg hiányzik a merev rögzítettségük az, hogy a
szervezet a „másodfajú szabályozó” , az idegrendszer megkonstruálása folytán a legmagasabb rendű
egyedi autonómiához jut.
A szervezet ugyanis „multisztát”, a lehetséges egyensúlyi állapotoknak oly nagy mennyiségével
rendelkező rendszer, hogy az egyedi életben ezeknek csak egy része valósulhat meg. Ez az elv egy­
aránt érvényes az élettani, valamint a kóros állapotokra. Ez utóbbiak is sajátos egyensúlyi állapotokat
jelentenek, tekintet nélkül arra, hogy egyes paraméterek ilyenkor abnormális értékeket vesznek fel.
A szervezet olyankor is „boldogul, ahogy tud”, amikor az ártalmas reakciók kezdenek ismétlődni
benne, s ez a szabályozás circulus vitiosusa felé irányuló hajlam egyike azon következményeknek,
amelyek egy multistabilis, legnagyobb mértékben bonyolult homöosztát-piramis funkcionálásából
erednek, márpedig bármely többsejtű élőlény ilyen.
Ebből az állapotából már nem lendítheti ki egy olyan, normális körülmények közt eredményes,
magasabb rendű irányítás, amelynek mechanizmusa leggyakrabban két érték közötti egydimenziós
kilengéseket használ (fékezés-ösztökélés, a vérnyomás emelése vagy süllyesztése, a vér savasságának
növelése vagy csökkentése, az érverés, a bélműködés perisztaltikájának, a lélegzésnek, a belső
szekréciónak gyorsítása vagy lassítása stb.). Létezik az agy ellenőrzése alá eső terület határán olyan
teljesen helyileg szabályozott működés, amit az agy szinte nem is ellenőriz (a sebek behegedése), ez a
szabályozás öregkorban gyengül („az organizmus perifériájának anarchiája” : degenerációs helyi
elváltozások, amelyeket előrehaladott korban levő egyedeken, pl. a bőrükön, könnyen megfigyel­
hetünk), és létezik a szervek, a rendszerek határain belül maradó ellenőrzés, és végül az egész organiz­
mus totális ellenőrzése. Ebben a hierarchiában összefonódik a vezérlő- és a tájékoztató (visszacsato-
lásos)-információk közlésének két módszere: a nem folyamatos jelek, az impulzusos jelek útján
történő (diszkrét módszer), valamint a folyamatosan történő (analóg módszer) közlés. Az előbbit
inkább az idegrendszer, a másodikat pedig inkább a belső elválasztású mirigyek rendszere alkalmazza,
de ez sem egyértelműen éles elhatárolás, minthogy a jelek vezetéken is továbbítódhatnak (mint
telefon-összeköttetés esetén), vagy haladhatnak egyszerre az összes információs csatornákon is azzal,
hogy csak az igazi címzett reagál rájuk (mint az olyan rádiójelzésekre, amelyeket tulajdonképpen
bárki vehet, de amelyek mégis csupán egyetlen tengerjáró hajónak szólnak). Ha „fontos kérdésről”
van szó, akkor a szervezet megindítja a megkettőzött információközlést: a veszélyérzet mind az
idegrendszer működése, mind pedig annak eredményeként, hogy a vérbe adrenalin hormon választó­
dik ki (analóg működés), kiváltja a szövetek és szervek készenléti állapotának erősödését. Az infor­

2X2
 mációs csatornáknak ez a többszörössége még abban az esetben is biztosítja a működést, ha egyes
jelek nem érkeznek el rendeltetési helyükre.
Említettük már a bionikát, azt a tudományágat, amely az élő szervezetek birodalmában megfigyelt
megoldásoknak technikai megvalósításával foglalkozik: különösen sok eredményt nyújtottak az
érzékszervek kutatásai. Ezek érzékenység tekintetében a legtöbb esetben jelentékenyen felülmúlják
a technológusok mérőelemeit. A bionika annak a gyakorlati biotechnológusnak a működési terepe,
akit az azonnali eredmények érdekelnek. Ezzel szemben a bionikához közel álló másik kutatási ág,
az élő rendszerek modellezése (különösen az idegrendszeré, valamint egyes részeié és az érzékszer­
veké), amely nem közvetlen, azonnali technikai eredmények elérésére tör, hanem inkább az organiz­
musok működésének és struktúrájának megismerésére törekszik, a biokibernetika körébe tartozik.
Megjegyezzük, hogy a két új tudományág között a határok ugyancsak elmosódóak. A biokibernetika
már széles arcvonalon betört az orvostudomány területére, és előrenyomul ott. Magába foglalja a
szervek és funkciók protézissel való javítását, pótlását (mesterséges szív , szív-tüdőkészülék, művese,
pacemakerek beültetése a bőr alá a szívműködés serkentésére), elektronikus művégtagok készítése,
olvasó- és tájékozódószerkezetek a vakok részére, sőt már annak megoldásán is dolgoznak, hogy a
vakok sértetlen látóidegeibe a szemgolyót elkerülve impulzusokat vezessenek be, ami az általunk
felvetett fantomatikával áll összefüggésben. Továbbá a biokibernetika átfogja a diagnosztika terü­
letét is, létrehozva az orvosok „elektronikus segédszemélyzetét”, először diagnosztikai gépek formá­
jában, amelyeknek máris két változata (az „általános diagnoszta” és a „specialista diagnoszta”)
ismeretes, és olyan gépekében is, amelyek közvetlenül a páciens szervezetéből szerzik meg a szükséges
információt (az utóbbiakhoz tartozik az a készülék, amely önműködően regisztrálja az elektrokardio-
gramot, az elektroenkefalogramot és automatikusan elvégzi az előszelekciót, kiszűri a lényegtelen
információt és diagnosztikai értékkel bíró kész eredményeket szolgáltat); külön területet képviselnek
az „elektronikus vezérlőtámaszok” : ide tartozik az önműködő érzéstelenítő, amely egyidejűleg hatá­
rozza meg a szervezet több paraméterének értékét, így pl. az agy bioáramaiét, a vérnyomásét, a vér
oxidálódásának mértékét stb., és szükségnek megfelelően növeli az érzéstelenítőszer vagy az ellen­
szere adagolását, esetleges csökkenés esetén fokozza a nyomást; és elkészültek már olyan készülékek
tervei (hordozhatóké is), amelyek állandóan ügyelnek a beteg szervezet bizonyos paramétereire. Ide
tartozik az a készülék, amely a magas vérnyomásban szenvedő beteg vérnyomását azzal stabilizálja,
hogy rendszeresen a szervezetébejuttatja ennek vagy annak a vérnyomást szabályozó szernek a meg­
felelő adagját. Felsorolásunk egyszerű és hiányos. Jegyezzük még meg, hogy az orvostudomány
hagyományos szerei, a gyógyszerek, az „analóg informátorok” csoportjába tartoznak, minthogy
ezeket rendszerint „általánosságban” adják be, a testüregekbe, a belső szervekbe vagy az érrend­
szerbejuttatják azzal a küldetéssel, hogy az orvosság most már „önmagától” találja meg a címzettjét,
a rendszert vagy a szervet. Az akupunktúrát ezzel szemben inkább olyan módszernek tekinthetjük,
amely az idegvégződéseket ingerelve „diszkrét” információt vezet be a szervezetbe - amíg, ugyanis,
a gyógyszeres kezelés közvetlenül megváltoztatja a homöosztát belső állapotát, addig az akupunktúra
ennek a homöosztátnak a „bemeneteire” hat.
Az evolúció - akárcsak minden konstruktőr - nem számíthat tetszés szerinti cél elérésére. Egyfelől
kiválóan működik pl. annak a „megfordítható halálnak” a mechanizmusa, amely a különféle
spórákra, moszatokra, szkleróciumokra, sőt néhány kis testű soksejtű szervezetre is jellemző. Más­
felől igen értékes az emlősök melegvérűsége is. Ezeknek a tulajdonságoknak az összekapcsolása ideá­
lisan sokoldalú megoldást jelentene, de lehetetlen. Tgaz, hogy ezt bizonyos állatok téli álma meg­
közelíti, ez azonban nem igazi „megfordítható halál” . Az életműködések: a vérkeringés, a léleg­
i
283
zés, az anyagcsere ugyan ilyenkor meglassulnak, de meg nem szűnnek. Ezenkívül az ilyen állapot
túllép a fenotípus élettani mechanizmusainak szabályozási határain. A téli álom lehetőségének örök­
lődő programozásúnak kell lennie. Ez az állapot mégis rendkívül értékes - különösen az űrrepülések
korában, és leginkább abban az alakjában, amelyben a denevérek esetében jelenik meg.
A denevérek megjelenése pillanatában minden ökológiai fészek látszólag már foglalt volt. Hiszen
a rovarevő madarak kitöltötték a nappalt, és a baglyok az éjszakát, így hát úgy tűnt, hogy az új faj
számára nem akad menedék sem a földön, sem a fákon. Ezért az evolúció a denevéreket az alkonyat
zugába helyezte be, amikor a nappali madarak már álomba merültek, az éjszakaiak pedig még nem
repültek ki vadászútjukra. A változó és rossz megvilágítási viszonyok, amelyek ilyenkor uralkodnak,
erőtlenné teszik a szemet. Ezért a denevéreknek ultrahangos „radarkészüléke” fejlődött ki. Ráadásul
rejtekhelyükül gyakran azok a barlangmennyezetek szolgálnak, amelyek addig ökológiai fészek
minőségükben ugyancsak üresek voltak. A legtökéletesebb azonban ezeknek a szárnyas emlősöknek a
hibernációs mechanizmusuk. Testük hőmérséklete a zérus fokig szállhat alá. Szöveti anyagcseréjük
ebben az időben gyakorlatilag megszűnik. Az állat nem olyan, mintha aludnék, hanem mintha elpusz­
tult volna. Ébredése azzal kezdődik, hogy izmainak anyagcseréje növekedni kezd. Néhány perccel
később már helyre állt a vérkeringése és a lélegzése is, s a denevér készen áll a repülésre.
A mély hibernálásnak nagyon hasonló állapotába lehet eljuttatni az embert is: megfelelő gyógy­
szeres technikával és lehűtési műveletekkel. Ez különösen érdekes. Ismerünk eseteket, amikor
mutáció következtében fellépő vele született betegséget, amelynek a lényege az, hogy a szervezet
valamely életfontosságú anyagot nem termel ki, úgy sikerült kompenzálni, kordában tartani, hogy
a szövetekbe vagy a vérbe bevezették ezeket az anyagokat. De ilyen módon csak időlegesen lehet
helyreállítani az élettani normát. A hibernálási műveletek túlhaladnak ezen a normán, megnövelik
a szervezeteknek az egyébként a genotípusba beprogramozott lehetőségeit. Ebből az is kiderül, hogy
a szabályozó potenciálok, noha örökletesen korlátozottak, megfelelő eljárások alkalmazásával
mégis tágíthatok. Most visszatérünk egy korábban említett kérdéshez, az emberiség „genetikus
szennyeződéséhez”, amelyet közvetve az okoz, hogy a civilizáció megakasztotta a természetes
kiválogatódás működését; közvetlen okai pedig a civilizáció eredményei, amelyek megnövelik a mutá­
cióra való hajlamot és a mutációk számát (ionizáló sugárzások, vegyi faktorok stb.). Kiderült, hogy
lehetséges az öröklődő betegségek és gyengélkedések esetében gyógyszeres kezeléssel ellenhatást
elérni, amely a sérült genotípust nem változtatja meg, minthogy a gyógyszer nem az ivarsejtekre,
hanem az érésben levő vagy akár a már felnőtt szervezetre hat. Persze ennek a gyógyításnak megvan­
nak a maga határai. Azok a defektusok, amelyeket a genotípus-sérülések korai megnyilvánulásai
váltanak ki, pl. a Thalidomid által okozotthoz hasonlók, minden valószínűség szerint gyógyíthatat­
lanok. Megjegyezzük, hogy ma a gyógyszeres ráhatások tűnnek a legtermészetesebbeknek, azért,
mert ezek a kezelések megfelelnek az orvostudomány hagyományainak. Lehetséges azonban, hogy
az öröklődési kód „melléfogásainak” kiküszöbölése lesz a legegyszerűbb (bár egyáltalában nem
ártalmatlan) eljárás, s egyúttal következményeiben, eredményeiben nyilván jóval radikálisabb lesz,
mint a sérült rendszerek későbbi terápiája.
Azokat a perspektívákat, amiket ez az „antimutációsan normalizáló” önevolúció tár fel, aligha
lehet túlbecsülni. A genetikai kód átalakítása folytán a vele született testi és pszichikai defektusok
keletkezését előbb csökkenteni, később teljesen kiküszöbölni lehet majd, s így eltűnik azoknak a
szerencsétlen, nyomorék embereknek a kategóriája, akiknek száma jelenleg már sok millióra rúg, és
még tovább növekszik. A genotípusok gyógyítása tehát, vagy pontosabban a genotípus biotechnikája
mentő eredményeket ígér. Valahányszor azonban, amikor a mutált gén eltávolítása nem bizonyulna

284
elegendőnek, hanem egy másikkal kellene pótolni, a „tulajdonságok megkomponálásának” problé­
mája a maga teljes, fenyegető nagyságában tornyosulna fel előttünk. Egy Nobel-díjas tudós, aki
éppen az öröklődés terén végzett kutatásaiért kapta kitüntetését, s aki úgy tűnik, hogy közvetlenül
érdekelt az ilyen sikerekben, azt mondotta, hogy nem szeretné megélni azt a kort, amikor ezek a
kutatási eredmények realizálódnak, mégpedig az irtózatos felelősség miatt, amelyet akkor az ember­
nek majd vállalnia kell.
Jóllehet a tudomány alkotóit minden tisztelet és becsülés megilleti, én úgy gondolom, hogy az
idézett álláspont nem méltó egy tudóshoz. Nem lehet egyidejűleg felfedezést tenni, és ugyanakkor
arra törekedni, hogy a találmány következményeinek vállalását elhárítsa az ember magáról. Az ilyen
magatartás következményeit - bár egyéb, nem biológiai területekről - jól ismerjük. Gyászosak a
következmények. A tudós hiába igyekszik munkáját annyira összeszűkíteni, hogy annak kizárólag
információszerzési jellege legyen, és hogy fallal zárja el gyakorlati felhasználásának problémáitól.
Az Evolúció, amint könyvünkben már explicite is meg implicite is kimutattuk, könyörtelenül dolgo­
zik. S az ember, amikor lépésről lépésre megismeri az Evolúció konstruktőri tevékenységét, nem
tehet úgy, mintha kizárólag csupán az elméleti tudás felhalmozásán dolgoznék. Az az ember, aki
felismeri elhatározásainak következményeit, megszerzi magának a döntés hatalmát és viselni
fogja annak a felelősségnek a súlyát, amelyet az Evolúció, ez a személytelen konstruktőr azért
viselt el olyan könnyedén, mert - számára az nem is létezett.

KONSTRUKTŐRI SZEMM EL

Az Evolúció mint alkotó utolérhetetlen zsonglőr, aki technológiai korlátozottsága folytán roppant
nehéz helyzetekben végzi szemfényvesztő mutatványait. Kétségtelenül többet érdemel meg annál,
hogy megbámuljuk - megérdemli, hogy tanuljunk tőle. Ha azonban tekintetünket elfordítjuk konst­
ruktőri tevékenységének sajátos nehézségeiről, és kizárólag eredményeire összpontosítjuk figyel­
münket, akkor kedvünk kerekedik, hogy az evolúcióról gúnyiratot készítsünk,
íme vádjaink, a kevésbé általánostól az általánosabb felé haladva:

1. Nincs összhang az átadott információ redundanciája és a szervek felépítése között. A Dancoff

által felfedezett törvényszerűségnek megfelelően az Evolúció a genotípusban átadott információ
redundanciáját azon a lehető legalacsonyabb szinten tartja, amely még összeegyeztethető a faj folytató­
dásával. Ilyen módon az Evolúció ahhoz a konstruktőrhöz hasonlóan jár el, akit nem az érdekel,
hogy összes automobiljai a célba érjenek, hanem teljesen elégedett már azzal is, ha a többségük
odajut. Ez a „statisztikai konstruktőr-tevékenységnek” elve: amelyben a sikerességet nem az ered­
mények összessége, hanem a túlsúlyban levők döntik el. Ez idegen a mi gondolatvilágunktól (XV).
Különösen pedig olyankor, ha az információ kisfokú redundanciájáért nem gépeknek, hanem élő
szervezeteknek, sőt emberi testeknek defektusaival kell megfizetni: évente 250 000 gyermek születik
súlyos öröklődő rendellenességgel. A redundancia minimális szintje az egyedek konstrukciójának is
tulajdonsága. Az életműködések és szervek összhangot nem ismerő elhasználódása következtében
a szervezet öregedése nem egyenletes. A normától való eltérés különféle irányokban következik be:
„a rendszer gyengesége”, tehát pl. a vérkeringés, az emésztés vagy az izületi rendszer stb. gyengesége
a jellemző vonása. Végül pedig a szabályozók egész hierarchiája ellenére, ha csak egyetlenegy vérrög
zárja is el valamelyik eret az agyban, vagy az egyetlenegy szivattyú (a szív) hibás lesz - az már

285
halált okoz. Azok a különálló mechanizmusok, amelyeknek az a hivatásuk, hogy elhárítsák, leküzd­
jék az ilyen katasztrófákat - mint pl. a szív visszereinek artériás egyesülése - a legtöbb esetben csődöt
mondanak, és ottlétük meghökkentően az előírások formális végrehajtásának jellegét ölti, mintha
csak valami üzemet látnánk, ahol a tűzoltókészülék ugyan ott található a megfelelő helyen, de olyan
csekély mennyiségben, illetve csak a „dísz kedvéért” kirakva, hogy hirtelen szükség esetén az ég­
világon semmire sem használhatók.

2. A takarékosság vagy éppenséggel az információs fukarság most említett elvének éppen ellenkezője
az az elv, amelynek lényege az, hogy az egyed fejlődéséből nem küszöbölődnek ki a felesleges elemek.
Mintegy mechanikusan, mintegy a tehetetlenség folytán adódnak át az adott fajt megelőző, régen
eltűnt formák maradványai. így pl. az embriogenezis folyamata alatt a magzat egymás után meg­
ismétli az ősi embriogenezisek fejlődésére jellemző egyes fejlődési fázisokat: az emberi magzat sorra
egymás után kialakítja a kopoltyúkat, a farkat stb. Az igaz, hogy más célokra használja fel (a
kopoltyúívekből képződik az állkapocs, a gégefő), éppen ezért látszólag ez nem játszik szerepet.
Ámde az organizmus annyira bonyolult rendszer, hogy minden nélkülözhetető komplikációtöbblet
növeli a diszkoordináció esélyeit, a daganatokhoz vezető kóros formák keletkezését stb.

3. A „nélkülözhető komplikációk” most említett elvének következménye az egyedek biokémiai

egyedisége. Hogy az öröklődő információt fajtól-fajhoz nem lehet átadni (a fajok közti átadhatatlan-
ság) érthető, mivelhogy egy pánhibridizálódás pl. a denevér és a róka, vagy a mókus és az egér
egymás közti kereszteződésének lehetősége megfosztaná az élő természetet az ökológiai piramis
harmóniájától. A genotípusok különféle fajainak ez a kölcsönös zártsága egyetlen faj keretén belül is
folytatásra talál abban a formában, hogy a szervezet fehérjéi megismétlődhetetlenül egyediek.
A gyermek biokémiai egyedisége még az anyjának biokémiai egyediségétől is különbözik. Ennek
pedig komoly következményei vannak. Ez a biokémiai egyediség abban nyilvánul meg, hogy a
szervezet elkeseredetten védekezik minden idegen fehérje ellen, ez viszont az életmentő átültetéseknek
(bőrnek, csontnak, szerveknek stb.) a végrehajtását teszi szinte lehetetlenné. Ahhoz, hogy megment­
hessük az olyan emberek életét, akiknek a csontvelője képtelen a vérképzésre, előbb testüknek
egész védekező berendezését kellene leküzdeni, és csak ezután lehetne beléjük oltani az emberi dono­
rok adta szöveteket.
A biokémiai egyediség elve a természetes fejlődés során nem szenvedett sérelmet, vagyis a kiválo-
gatódás nem irányult arra, hogy egy faj egyedei homogén fehérjeállománnyal rendelkezzenek, a
szervezet felépítése ugyanis olyan, hogy minden egyed kizárólag önmagára támaszkodhat. Az Evolú­
ció nem vette számításba a kisegítő külső beavatkozás lehetőségét. Megértjük tehát a reális helyzet
okait, ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy az organizmusnak segítséget vivő orvos-
tudomány egyidejűleg küzdeni kénytelen ugyanannak a szervezetnek „értetlen” tendenciája, a meg­
mentő eljárások elleni védekezése ellen.

4. Az Evolúció nem tud a fokozatos változások útján megoldásokat keresni akkor, ha ezeknek a
változásoknak mindegyike nem a z o n n a l , nem a meglevő nemzedék számára hasznos. És
analóg módon képtelen megoldani olyan feladatokat, amelyek nem kicsiny változtatásokat, hanem
a konstrukció gyökeres átépítését követelik meg. Ilyen értelemben az Evolúció „opportunista” és
„rövidlátó” . Igen sok élő rendszert éppen emiatt jellemez olyan bonyolultság, amely elkerülhető
volna. Ez, amiről most szólunk, más, mint a 2. pontban említett „nélkülözhető komplikáció” : ott

286
 ugyanis a v é g s ő á l l a p o t h o z v e z e t ő ú t (petesejt-magzat-érett szervezet) szempontjából
tettük bírálat tárgyává a bonyolultságtöbbletet, míg a 3. pontban a felesleges biokémiai bonyolultság
káros voltára mutattunk rá. Most pedig, egyre messzebbre jutva a bálványrombolás útján, már a
szervezet egészére vonatkozó egyes megoldások alapvető elgondolását kritizáljuk. Nem tudott pl.
az Evolúció kerék jellegű mechanikai berendezéseket kiformálni, mivelhogy a keréknek első pillana­
tától kezdve teljes önmagának kell lennie, vagyis forgástengellyel, kerékaggyal, koronggal stb. kell
rendelkeznie. Ugrásszerűen kellett volna tehát létrejönnie, hiszen még a legkisebb kerék is nyomban
kész kerék volna, nem pedig valamilyen „átmeneti” forma. Nem mintha valaha is nagy szükség lett
volna a szervezetekben pontosan egy ilyen mechanikai berendezésre, de azért ez a példa meggyőzően
megmutatja, milyen típusú feladatok azok, amelyeket az Evolúció képtelen megoldani. A szervezetnek
számos olyan mechanikai eleme van, amelyet nem-mechanikaival lehetne helyettesíteni. így pl.
a vérkeringés alapulhatna az elektromágneses szivattyú elvén, ez esetben a szív elektromos szerv volna,
amely megfelelő módon váltakozó mezőket hoz létre, a vértestecskék pedig dipólusok volnának
vagy esetleg jelentős ferromágneses zárványaik lennének. Egy ilyen szivattyú egyenletesebben
tartaná fenn a vérkeringést, kevesebb energiabefcktetéssel és az érfalak rugalmassági fokától függet­
lenül. A jelen helyzetben az érfalak rugalmasságának kell ellensúlyozniuk azt a nyomásingadozást,
amit az okoz, hogy a vér egymást követő löketekben, porciókban kerül a főütőérbe. S minthogy a
vér helyietváltoztatását előidéző szerv működése a biokémiai energiának közvetlenül hemodinami-
kus energiává való átalakításán alapulna, ezért az egyik legnehezebb és tulajdonképpen megoldatlan
probléma - vagyis az, hogy a szív abban a pillanatban legyen jól táplált, amikor arra a legnagyobb
szüksége van, azaz az összehúzódás pillanatában -, többé nem volna probléma. Az Evolúció által
megvalósított sémában összehúzódásakor az izom egy bizonyos fokig csökkenti az őt tápláló vér­
edények belvilágát, és ezzel összefüggésben az átáramló vérmennyiséget, ennek folytán az izomros­
tokban pillanatnyilag csökken az oxigén mennyisége. A szív vitathatatlanul így is elvégzi feladatát,
ezzel a megoldással is. De annál rosszabb fényt vet ez a megoldásra, hiszen egészében elkerülhető
lenne. A véráramlás többlettartalékának elenyésző volta okozza azt, hogy jelenleg a koszorúserek
megbetegedései jelentik világviszonylatban a halálozások egyik fő okát. Egy ilyen „elektromágneses
szivattyú” sohasem valósult meg, pedig az Evolúció képes dipólus-molekulák, valamint elektromos
szervek alkotására is. A fent kifejtett elgondolás azonban a legvalószínűtlenebb változásokat köve­
telné meg, és ráadásul egyidejűleg két, egymástól szinte teljesen elszigetelt rendszerben: a vérképző
szerveknek meg kellene kezdeniük az általunk posztulált „dipólusok” vagy „mágneses vörös vérsej­
tek” termelését, és ugyanabban az időben a szívnek izmokból álló szervből elektromos szervvé kellene
átalakulnia. Nos, két ilyen mutációnak - a vak véletlentől függő - egybeesése olyan jelenség, amely­
nek a bekövetkeztére - tudomásunk szerint - akár egymilliárd évig is hiába lehetne várni. És így is
történt. Mellesleg szólva, egy ennél sokkalta szerényebb feladatot - a szívsövény nyílásának elzárását
a hüllőknél-az Evolúció megoldatlanul hagyott; a rosszabb hemodinamikai jellemzők az Evolúciót
nem zavarják, egyáltalában meghagyja alkotásainál akár a legprimitívebb szerveket is és a legkez­
detlegesebb biokémiai „felszerelést” is, ha ezek a lények ennek segítségével meg tudják oldani a
fajfenntartást.
Meg kell jegyezni, hogy kritikánknak ebben a szakaszában nem követelünk evolúciósán, vagyis
biológiailag lehetetlen megoldásokat, amilyen egyes anyagok felcserélése volna (hogy a csont­
fogakat cserélje ki acélfogakra, ízületek porcból való felületeit Teflon felszínnel váltsa fel. Azokat a
genotípus-rekonstrukciókat, amelyek a szervezetnek lehetővé tennék a Teflon [poli(tetraflour-etilén)]
termelését, még csak elképzelni sem tudjuk. Ezzel szemben az, hogy az öröklődési anyagban olyan

287
szervek legyenek beprogramozva, mint az említett „hemoelektromos szivattyú” - lehetséges, leg­
alábbis elvben.
Az Evolúció opportunizmusa és rövidlátása - vagy helyesebben megfogalmazva: vaksága - a
gyakorlatban azt jelenti, hogy olyan megoldásokat alkalmaz, amelyek véletlen folytán elsőkként
jelentek meg, és hogy ezekről a megoldásokról csak akkor mond le, ha egy véletlen alkalom másféle
lehetőséget teremt. Ha azonban az egyszer megteremtett megoldás e l z á r j a az utat az összes
többi megoldás elől, legyenek azok akár a legtökéletesebbek és összehasonlíthatatlanul hatásosabbak,
akkor az adott rendszer további fejlődése megakad. így pl. a ragadozó hüllők állkapcsa az évek
tízmillióin át megmaradt - mechanikailag nézve - igen primitív rendszernek, ezt a megoldást azután
a hüllőknek úgyszólván az összes ágazatai „magukkal vonszolták”, ha közös ősöktől származtak;
tökéletesítést csak az emlősök esetében „sikerült” bevezetni (a farkas típusú ragadozóknál), tehát rend­
kívül későn. Amint a biológusok többször is helyesen megállapították már, az Evolúció csak az
abszolút életfontosságú megoldások kidolgozásában bizonyul ügybuzgó konstruktőrnek, és csak
akkor, ha azok a teljes életképesség fázisában (a szaporodás előtt) szolgálják a szervezetet. Ezzel
szemben mindaz, aminek nincs ilyen kritikus jelentősége, többé vagy kevésbé elhanyagolódik,
merőben véletlen metamorfózisok és teljesen vaktában bekövetkező sikerek kénye-kedvére adódik.
Az Evolúció természetesen képtelen előre látni valamely adott konkrét lépésének a következ­
ményét, még akkor is így van, ha az egy egész fajt vezet a fejlődés zsákutcájába, holott egy viszonylag
csekély változás lehetővé tenné, hogy ezt elkerülje. Megvalósítja azt, ami azon nyomban lehet­
séges és kedvező, a többivel pedig nem törődik. A nagyobb szervezeteknek nagyobb az agyuk, s
ebben az agyban a neuronok mennyiségének szaporodása megelőzi a tömeg növekedését: ebből
fakad látszólagos előszeretete az „ortoevolució” , a testméretek lassú, de szakadatlan növelése iránt,
amely azonban igen gyakran valódi kelepcének, az eljövendő pusztulás eszközének bizonyul:
az ősi óriások (pl. a jurakorszak hüllői) egyetlen ága sem maradt fenn máig. Ezek szerint tehát az
Evolúció - minden fösvénysége ellenére, amelyet azzal tanúsít, hogy csak a legszükségesebb „átdol­
gozásokat” végzi el - az összes lehető konstruktőrök közül a legpazarlóbbnak bizonyul.

5. Konstruktőri minőségében az Evolúció kaotikus is, logikátlan is. Látható ez pl. abból a módból is,
ahogyan a regenerálódás lehetőségeit szétosztja a fajok között. Az organizmus nem az emberi
technológiára jellemző m a k r o s z k o p i k u s cserélhető alkatrészek elvének alapján épül fel.
A mérnök úgy tervez, hogy a berendezés egész blokkjai cserélhetőek legyenek. Az Evolúció pedig
„a cserélhető részek mikroszkopikus elve alapján tervez, ez az elv szakadatlanul megnyilvánul,
minthogy a szervek sejtjei (a bőr-, a haj-, az izom-, a vérsejtek stb., kivéve a sejtek néhány kategóriá­
ját, pl. a neuront) az osztódás révén állandóan újakra cserélődnek, a leánysejtek tulajdonképpen
ilyen „cserealkatrészek” . Ez az elv tökéletes is volna, jobb a mérnökinél - ha a gyakorlat oly gyakran
nem mondana neki ellent.
Az emberi szervezet több billió sejtből épült fel: ezek közül mindegyik nemcsak azt a genotípusos
információt tartalmazza, amely a feladata végrehajtásakor elengedhetetlenül szükséges, hanem a
teljes információt, vagyis ugyanazt, mint amelyet a petesejt tartalmaz. Elméletileg tehát lehetséges
volna mondjuk a nyelv nyálkahártyájának sejtjeiből érett emberi szervezetet kifejleszteni. A gyakor­
latban ez nem lehetséges, mivelhogy ezt az információt nem lehet felhasználni, nem lehet működ­
tetni. A szomatikus sejtek nem rendelkeznek embriogenetikai potenciállal. Az igazat megvallva,
nemigen tudjuk, hogy miért van így. Talán bizonyos inhibitorok (növekedésgátlók) játszanak benne
szerepet, hiszen ezt a szövetek kölcsönhatásának elve megkívánja: a legújabb kutatások szerint a

288
rákosodásnak azon kell alapulnia, hogy ezek az inhibitorok (hisztonok) a szomatikus mutációt
szenvedett sejtekből eltűnnek.
Mindenesetre a látszat azt mutatja, hogy az összes szervezeteknek - vagy legalábbis a fejlődés
ugyanazon fokán állóknak - többé-kevésbé hasonló regenerálódási képességet kellene felmutat­
niuk, mivelhogy mindegyiküknek eléggé egyforma redundanciájú információt tartalmaznak a sejtjei.
Pedig nem így van. Még pontos kapcsolat sincs a fajnak az evolúciós hierarchiában elfoglalt helye
és regenerációs lehetőségei között. A béka igen gyarló regenerátor, majdnem olyan hitvány, mint az
ember. Ez pedig nemcsak hogy az egyed szempontjából hátrányos, de a konstruktőr álláspontjából
nézve nem is logikus. Ezt az állapotot az evolúció folyamán bizonyára meghatározott okok idézték
elő. Mi azonban most nem azzal foglalkozunk, hogy mentséget keresünk az Evolúciónak, mint
a szervezetes rendszerek megalkotójának, gyarlóságaira. Minden evolúciós ágazat végső állapota
- vagyis a „tömegtermelés” tárgyává lett jelenleg élő „modell” - egyfelől azokat a tényleges körül­
ményeket tükrözi, amelyeknek meg kell felelnie, amelyekkel meg kell birkóznia, másfelől pedig a vak
próbálkozásoknak és kereséseknek azt a milliárdesztendős útját, amelyet elődei megtettek. A mostani
megoldások kompromisszumos jellegét tehát ráadásul még mindazok a megfelelő konstrukciók is
pótlólagos kompromisszumteherrel sújtják és fokozzák, amelyek - ugyancsak kompromisszumos
megoldások voltak.

6. Az Evolúció nem halmozza fel a saját tapasztalatait. Olyan konstruktőr ő, aki elfelejti egykori
eredményeit, s minden alkalommal újra meg újra meg kell keresnie őket. A hüllők két ízben is
„betörtek” a levegő birodalmába: először mint csupaszbőrű ősgyikok, másodszor pedig már tollaza­
tot öltve, és mindkét alkalommal élőiről kellett kialakítaniuk a repülés körülményeihez való alkal­
mazkodást - a végrehajtó szerveknek és az idegrendszernek az adaptációját újból kellett elvégezniük.
A gerincesek elhagyták az óceánt a szárazföldért, majd visszatérve a vízbe - nullától kellett kezdeniük
„akvatikus” megoldásaik kidolgozását. Minden tökéletes specializációnak az az átka, hogy csak az
adott viszonyokhoz való alkalmazkodást jelenti, s minél teljesebb a specializálódás, annál könnyeb­
ben vezet pusztuláshoz, ha ezek a körülmények megváltoznak. Pedig a legjobb konstrukciós meg­
oldások nemegyszer a legkülönbözőbb, végletesen specializált oldalágakban szóródnak szét. A pápa­
szemes kígyó azon érzékszerve, amely a vörösön inneni sugarakra reagál, még a 0,001 °C nagyság-
rendű hőmérséklet-változást is észleli. Bizonyos halak elektromos szervei egy milliméterről még 0,01
mikrovolt feszültségkülönbségre is reagálnak. A denevérek táplálékául szolgáló molyfaj hallószerve
érzékeli a denevérek ultrahang-echolokációjának frekvenciáját. Bizonyos rovarok tapintószervének
érzékenysége már a molekuláris rezgések érzékelésének határát súrolja. Köztudomású, milyen
fejlett némelyik rovarnak a szaglószerve. (Pl. a kínai selyemlepke hímjéi.) A delfineknek hidro-
lokációs rendszerük van, s a feléjük haladó rezgésnyalábokat felvevő ernyőként koponyájuk homorú
homlokrésze szolgál: az ezt fedő zsírpárna úgy működik, mint egy gyűjtőreflektor. Az emberi szem
az egyes fénykvantumokra is reagál... Nos, amikor egy faj, amely ilyen szerveket fejlesztett ki,
elpusztul, vele együtt mennek veszendőbe az említettekhez hasonló „evolúciós találmányok” is.
Ki tudná megmondani, hány effajta tűnt el az elmúlt évmilliók során. Azokat a „találmányokat”,
amelyek léteznek, nem lehetséges kiterjeszteni annak a fajnak, családnak, sőt még annak a változat­
nak határain túl sem, amelyben kialakultak. Ez az oka annak, hogy az ember öregkorában fogatlan
lény, holott ezt a problémát már vagy tucatszor megoldották, s minden alkalommal egy kissé más­
ként (a halak, a cápák, a rágcsálók stb. esetében).

289
7. A legkevesebbet arról tudunk, hogy milyen módon hajtja végre az Evolúció a maga „nagy felfede­
zéseit”, a maga forradalmaik Pedig hogy végrehajtja, az biztos: hiszen az új típusok megalkotása
ezt jelenti. Természetesen e téren is fokozatosan jár el, hiszen másképpen nem is tud. E tekintetben
már a legnagyobb fokú ötletszerűséget vethetjük a szemére, mert a típusok nem az adaptáció útján,
nem is gondosan előkészített változások eredményeképpen jönnek létre, hanem az evolúciós lottó­
játék húzásainak eredményeként, amelyben ráadásul nagyon gyakran nincs is főnyeremény.
A genotípusok evolúciójáról már annyit beszéltünk, hogy az, amit most G. Simpson nyomán29
fogok bemutatni, bizonyára magyarázat nélkül is érthető lesz. A nagy populációkban, ha a szelekciós
nyomás alacsony, a genetikai változékonyság rejtett tartaléka keletkezik (a recesszív mutációjú geno­
típusokban). Kis populációkban ezzel szemben bekövetkezhet az új genetikai típusok véletlen rögző-
dése, fixálódása. Simpson ezt „kvantumevolúciónak” nevezi (ez az ugrás azonban mégis kevésbé
forradalmi annál, mint amit egykor Goldschmidt posztulált, amikor a genotípus hipotetikus makro-
rekonrirukciójának eredményeit a hopeful monsters - „reménnyel kecsegtető szörnyetegek” -
névvel illette). Ez pedig úgy történik, hogy heterozigóta állapotúból a mutáció ugrásszerű átmenettel
homozigóta állapotúba megy át; ennek folytán az addig rejtett jegyek hirtelen megnyilatkoznak,
mégpedig egyszerre jelentős mennyiségű génnél (az ilyenfajta jelenségnek hallatlanul ritkának kell
lennie, mondjuk egyszer vagy kétszer fordulhat elő negyedmilliárd év alatt).
A populáció elszigetelődése és számszerű csökkenése legtöbbször a halandóság hirtelen növekedése
időszakában következik be, ezt rendszerint elemi csapások, katasztrófák idézik elő. Ilyenkor az
elpusztuló milliók alkotta háttérben nagyon elszórtan bekövetkezik az adaptív radiáció ténye:
hirtelen olyan új próba-modellek kerülnek felszínre, amelyeket a természetes kiválogatódás nem
vizsgáztatott le, ezek az előbb leírt ugrásszerű módon keletkeznek, és csak majd az evolúciós folya­
mat további menete hajtja végre „gyakorlati kipróbálásukat” . S minthogy az Evolúció mindig a
véletlenszerű módszerrel válogat, ezért egyáltalán nem szükséges az, hogy a „nagy találmányokat”
elősegítő körülmények szükségszerűen, vagy akárcsak a valószínűség alapján ezek keletkezéséhez
vezessenek. Igaz, a halandóság növekedése, az elszigetelődés megkönnyíti, hogy a gamétákban*
addig lappangó állapotban levő „baleseti” tartalékból nagyobb számban „bukkanjanak elő” mutált
fenotípusok, maga ez a tartalék azonban nemcsak megmentő találmánynak, a rendszer új formájának,
hanem még inkább értelmetlen és ártalmas tulajdonságok csomójának is bizonyulhat. A kiválogató-
dási nyomás iránya ugyanis egyáltalán nem kell hogy azonos legyen a mutációs nyomások irányával;
a szárazföld szigetté alakulhat, s a szárnyatlan rovarok teljesen véletlenül átalakulhatnak szárnyasok­
ká, ami még csak rontja a helyzetüket. Az egyik ugyanannyira lehetséges, mint a másik, és csak
amikor a két nyomás - a mutációs és a kiválogatódási - irányai ugyanabba az irányba mutatnak,
ekkor válik lehetségessé a valóban jelentó's igazi eló'rehaladás. Ámde, ahogyan ma kezdjük a hely­
zetet megérteni, ez a jelenség is a ritkaságok ritkaságának számít. A konstruktó'r ezt a helyzetet egyen­
értékűnek véli azzal a helyzettel, ami akkor áll elő, ha egy tengerjáró hajó mentőcsónakjait úgy
látják el „élelemkészlettel”, hogy a hajótörés bekövetkezése után a hajótöröttek találgathatják:
vajon a csónak „vastartalékát” tartalmazó dobozban ivóvíz van-e vagy sósav, a csomagokban kon­
zerv van-e vagy kődarabok?... És bármi groteszk is a leírt helyzet, a kép alapjában véve mégis
megfelel az Evolúció módszerének, azoknak a feltételeknek, amelyek közepette legnagyobb szabású
tetteit végrehajtja.

* A zigótává összeolvadó különnemű ivarsejteket nevezzük gamétáknak. - Szerk.

290
 Hogy nem tévedünk, erről a kétéltűek, a hüllők és az emlősök monofiletikus* keletkezése tanús­
kodik: az, hogy csak egyetlen ízben jöttek létre, minden egyes osztály csupán egyszer alakult ki az
összes geológiai korszakok tartama alatt. Igen érdekes volna választ kapnunk arra a kérdésre, hogy
m? történt volna akkot, ha 360 millió évvel ezelőtt nem jöttek volna létre az első gerincesek? Vajon
akkor „további százmillió évig” kellett volna várni? És vajon megismételte volna-e e mutációs
teremtést, de sokkal kisebb valószínűséggel? És vajon nem küszöbölt-e ki ez a találmány egy másik,
potenciálisan ugyancsak lehetséges konstrukciót?
Csupa eldönthetetlen kérdés, mivelhogy úgy történt, ahogy történt. Igaz, hogy egy mutáció
- amint már mondottuk - egy kissé mindig valamely szervezetnek egy más szervezetté való átválto­
zását jelenti, noha gyakran ez az átalakulás „adaptációs értelmetlenség” Egy genotípus szervezett­
ségének magas szintje ilyen módon megteremti azokat a körülményeket, amelyek között a lottó­
húzások tetszőlegesen hosszú sorozata majdhogynem az eggyel egyenlő valószínűségűvé teszi a jóval
fejlettebb változat vagy ág megjelenését. („Fejlettebb” formának az olyat értjük, amely - mint J.
Huxley mondja - nemcsak dominál a maga szervezettségével mindazok fölött, amelyek megelőzték,
hanem potenciális átmenetet is képvisel a fejlődés további szakaszaihoz.) Az evolúció „nagy fordula­
tainak” példájánál ismét, s nagyon drasztikusan beleütköztünk a természetes konstruálás véglegesen
statisztika: jellegébe, A szervezet szemléltető példája annak, hogy miként épülhet megbízhatatlan
elemekből egy megbízható működésű rendszer. Az evolúció pedig annak a bizonyítéka, hogy
miként lehet a kettős tét - az élet és a halál - hazárdjátékával mérnöki feladatokat megoldani.

8 Az Evolúciónak egyre fundamentálisabb kritikájára térünk át: most, mintegy mellesleg, a vezérlési
módszerét is meg kell bírálnunk. A genotípusokat ellenőrző visszacsatolás súlyos hibákat enged át,
s emiatt következik be a populáció genetikai terheltsége. Fő témánk most az Evolúció kiindulási és
legalapvetőbb következményeinek egyike lesz: az építőanyag kiválasztása. Az Evolúció retortái és
laboratóriumai: a parányi ragacsos fehérjecsöppecskék. Ezekből készíti el a vázakat, a vért, a miri­
gyeket, az izmokat, a szőrzetet, a páncélokat, az agyat, a nektárokat és a mérgeket. E „termelési
lehetőségek” szűkös volta elképesztő, ha összehasonlítjuk a végtermékek univerzális jellegével. Ha elte­
kintünk a hideg technológia okozta korlátozásoktól, és ha nem a molekuláris és a kémiai akrobatika
mutatványainak tökéletessége, hanem ezek helyett az optimális megoldások racionális tervezésének
általános elve köti le az érdeklődésünket, akkor már tere nyílik a szemrehányásoknak.
Hogyan képzelhető el olyan szervezet, amely tökéletesebb a biológiainál? Mint determinált rend­
szer - s ilyen értelemben a természetes rendszerekhez (az élő szervezetekhez) hasonló - olyan egység
lehet, amely ultrastabilitását a legtermelékenyebb energiának, tehát nyilván a nukleáris energiának
beáramlása révén tartja fenn. Az oxidálódásról való lemondás feleslegessé teszi a vérkeringési,
vérképző rendszereket, a tüdőt, s a központi légzésszabályozás egész piramisát, a szöveti enzimek
egész vegyi apparátusát, az izomanyagcserét, valamint az izmok viszonylag jelentéktelen és határo­
zottan korlátozott erejét. A nukleáris energia általános átalakulást tesz lehetővé: a cseppfolyós közeg
nem a legjobb hordozója ennek az energiának (bár ilyen homöosztátot is lehetne építeni, ha valakinek
különleges érdeke fűződik ehhez); ámde ez az energia különféle távlatokat nyit meg a távolbaható
működések előtt, akár vezetékek útján és diszkrét jelleggel (kábeleken, az idegekhez hasonlóan)

* Monofiletikus evolúció - az evolúciós folyamat egyik formája, amely abban foglalható össze, hogy a populáció
öröklött jegyeinek átlagos értéke hosszirányban tolódik el. Ennek a folyamatnak alapvető vonása, hogy a populáció
megoszlása nem figyelhető meg, hanem az mint egész változik meg. - Szerk.

291
 történjék ez a működés, akár analóg jelleggel (amikor pl. a sugárzás az analóg információhordozó
hormonkapcsolatokkal válik ekvivalenssé); a sugárzások és az erőterek pedig a homöosztát kör­
nyező közegére is hathatnak, ami által a végtagok primitív mechanikája a csúszó-csapágyával
egyetemben feleslegessé válik. Persze, a „nukleáris erőre épített” szervezetet éppen annyira groteszk­
nek, mint amennyire értelmetlennek látnánk, ámde csak azt kell magunk elé képzelnünk, hogy az
ember milyen helyzetben van az induló űrrakétában, máris helyesen tudjuk értékelni az evolúciós
megoldás egész törékenységét, szűkös voltát. A megnövekedett gravitációban a főként folyadékokból
álló testet ugrásszerűen megnövekedő hidrodinamikai túlterhelések érik: a szív felmondja a szolgá­
latot, a szövetekben részben nincs elegendő vér, másrészt meg szétrepeszti az ereket, izzadmányok és
ödémák keletkeznek, az agyműködés szinte nyomban azután megszűnik, ahogy az oxigénellátása és
-utánpótlása abbamarad, ilyen körülmények között még a csontváz is igen-igen gyenge konstrukció­
nak bizonyul ahhoz, hogy ellenálljon a reáható erőknek. Ma az általa alkotott gépeknek éppúgy a
legmegbízhatatlanabb blokkja az ember, mint ahogyan mechanikailag is a leggyengébb láncszeme
az általuk megvalósított folyamatoknak.
De még az sem vezet elkerülhetetlenül vissza bennünket a biológiai megoldásokhoz, ha lemon­
dunk is a nukleáris energiáról, a mezőkről stb. A biológiainál már az a rendszer is tökéletesebb
lesz, mely a biológiaiéhoz képest egy kiegészítő szabadsági fokkal rendelkezik: a szabad anyagválasz­
tással; vagyis olyan rendszer, amelynek sem az alakja, sem a funkciója nem eleve determinált. Az a
rendszer, amely a szükségleteknek megfelelően alakítja ki a vevőszerkezetét, vagyis eflfektorát, új
érzékszervet vagy új végtagot, vagy pedig egy új helyváltoztatási módot dolgoz ki. Tehát egyszóval
olyan rendszer, amely közvetlenül, a saját „szómája” fölötti hatalmánál fogva hajt végre olyasmit,
amit mi csak kerülő úton, technológia segítségével, másodfajú szabályozók, vagyis agyak útján
tudunk elérni.
Cselekvéseink kerülőutas jellege azonban kiküszöbölhető. Aki előtt még hárommilliárd év áll, az
olyan mélyre hatolhat be az anyag titkaiba, hogy maga ez a kerülőutas cselekvési mód válik feles­
legessé.
Az építőanyag kérdését kétféleképpen vizsgálhatjuk. Vagy a szervezeteknek a természethez való
alkalmazkodásában vizsgáljuk a kérdést, ez esetben az Evolúció által választott megoldásnak több
pozitív oldalát látjuk. Vagy pedig a perspektivikus lehetőségek szemszögéből tekintjük, s ez esetben
nyomban szemünkbe tűnik az építőanyag minden korlátozottsága. Számunkra a leglényegesebb
időbelileg korlátozott volta. Amikor évmilliárdok állnak rendelkezésünkre, akkor a majdnem-
halhatatlanságot is megkonstruálhatjuk - ha éppen ezt akarjuk. Az evolúció ebben a kérdésben
teljességgel érdektelen.
Dehát miért mérlegeljük az öregedés és a halál problémáját abban a pontban, amelyet az építő­
anyag hiányosságainak szentelünk? Nem tartozik-e ~z inkább a szóban forgó építőanyag szerve­
zettségének kérdéséhez? Hiszen magunk említettük, hogy a protoplazma - legalábbis lehetőségei­
ben - halhatatlan. A maga rendjét szüntelenül megújító, helyrehozó lévén, éppen ezért konstrukció­
jának alapelvében nem foglaltatik a folyamatok megszakadásának a harmónia megbomlása miatti
elkerülhetetlensége. Ez bonyolult kérdés. Ha van is valamicske fogalmunk arról, ami egy szervezet­
ben pillanatok vagy órák leforgása alatt zajlik le - azokról a törvényszerűségekről, amelyeknek
években számított időtartamok alatt engedelmeskedik, úgyszólván semmit sem tudunk. Ezt a tudat­
lanságunkat egész ügyesen álcázzák az olyan kifejezések, mint a „növekedés” , az „érettség”, „öre­
gedés”, ezek azonban csupán félmetaforák - állapotok ködös elnevezései, nem pedig pontos leírásai.
Az Evolúció konstruktőr-statisztikus: ezt már tudjuk. Ámde nemcsak fajképző tevékenysége

292
átlagoló, statisztikai jellegű, az egyes egyed felépítését is ugyanerre az elvre alapozza. Az embrioge-
nezis maga is csak általánosságban vezérelt teleologikus pontosságú kémiai robbantás, amely
maga is statisztikai törvényeknek engedelmeskedik, mivelhogy a gének a „végtermék” egyes sejtjei­
nek sem a mennyiségét, sem az elhelyezkedését nem határozzák meg. A többsejtű szervezeteknek
egyetlen külön vett szövete sem köteles elhalni, az ilyen szöveteket - a szervezettől elválasztva -
évekig lehet mesterséges tápközegen tenyészteni. A szervezet tehát, mint egész halandó, de alkotó
részei nem azok. S ezt hogy értsük? A szervezetet élete során különféle zavarok és sérülések érik.
Ezek közül egyesek a környezetből erednek, másokat akaratlanul is ő maga okoz magának. S az
utóbbiak a leglényegesebbek. Beszéltünk már az életfolyamatok „kisiklásainak” bizonyos fajtáiról,
ezek egy bonyolult rendszerben mindenekelőtt a korrelációs egyensúly elvesztéséből állanak. Néhány
főtípusa létezik az ilyen kisiklásoknak: patologikus egyensúlyi állapot megszilárdulása (pl. a gyo­
morfekély esetében), egy circulus vitiosus (pl. a hipertóniában) vagy végül lavinaszerű (láncreakciós)
reakció (epilepszia). Ide számíthatjuk cum grano salis, a neoplazmákat is. Mindezek a zavarok
siettetik az öregedés folyamatát, ez a folyamat azonban azokban az egyedekben is lezajlik, akik
úgyszólván sohasem voltak betegek. Úgy tekinthetjük, hogy az öregedés az életfolyamatok statisz­
tikai jellegéből fakad, abból a jellegből, amelyet igen primitíven a söréttel való lövés szemléltethet.
Bármilyen gondosan készült a puskacső, a sörétszemek a megtett út függvényében szóródnak.
Az öregedés a folyamatok hasonló szóródását jelenti és azt, hogy ennek folytán fokozatosan kisza­
badulnak a központi ellenőrzés alól. Amikor ez a szóródás kritikus értékig ér, amikor az összes
kompenzáló apparátusok tartalékai kimerülnek, akkor beáll a halál.
Ezért élhetünk azzal a gyanúperrel, hogy a statisztika, amely oly kifogástalan a labilis egyensúlyi
állapot (Bertalanffy szóhasználatával: Fliessgleichgewicht) kialakulási alapelvének kiindulásaként,
és mindaddig kifogástalanul beválik, amíg az így adottaknak vett elemekből felépült szervezetek
egyszerűek, maga a statisztika nyomban hibákhoz vezet, mihelyt átléptünk egy bizonyos bonyo­
lultsági határt. Ebben az értelemben a sejt sokkal tökéletesebb alkotás, mint a többsejtű szervezet
- bármilyen paradoxul hangzik is ez a megállapítás. Meg kell azonban értenünk, hogy amikor ezt
mondjuk, akkor egészen más nyelvet használunk, illetve egészen más dolgokkal foglalkozunk,
mint amelyek az Evolúció számára voltak fontosak. A halál több okból is következménye az evolú­
ciónak: a szakadatlan változások terméke, a fokozódó specializálódás eredménye, és végül annak is
következménye, hogy az Evolúció ilyen és nem más anyaggal kezdte a tevékenységet, vagyis azzal az
egyetlen anyaggal, amelyet lehetséges volna megalkotnia.
Ezért valójában nem gondoljuk komolyan, hogy gúnyiratot írjunk erről a személytelen teremtőnk­
ről. Egész másra gondolunk. Egyszerűen arra törekszünk, hogy tökéletesebb konstruktőrök legyünk,
mint amilyen ő, és ezért óvakodnunk kell hibáinak megismétlésétől.

AZ EMBER REKONSTRUÁLÁSA

Problémánk az ember tökéletesítésének kérdésébe tartozik. Többféle módon közelíthetjük meg.

Alkalmazhatjuk a „megóvási technikát” , ami nem más, mint az orvostudomány. Ilyenkor a norma,
vagyis a minta az az állapot lesz, amit átlagos egészséges állapotnak számítanak, s a tevékenység
arra irányul, hogy minden ember elérhesse ezt az állapotot.
Az ilyen tevékenységek területe lassanként megnövekszik. Még akár a genotípusból eleve hiányzó
paramétereket is meg lehet próbálni beépíteni a szervezetbe (ahogyan a már említett hibernációs

293
 lehetőségnél szó volt erről). Fokozatosan át lehet térni az egyre általánosabb protézisalkalmazásra;
a szervezet védőerőinek leküzdésére abból a célból, hogy a szervátültetések sikeressé váljanak.
Mindez már ma is megvalósulóban van. Már megtörténtek az első vese- és tüdőát ültetések, * s az
átültetés egyre szélesebb területen folyik, főként az állatkísérletek (,,tarta!ék”-szívek) területén.
Sőt az Amerikai Egyesült Államokban már létrejött a „cserélhető szervek” társulata is. hogy össze­
hangolja és elősegítse a kutatásokat ezen a területen. A szervezet tehát fokozatosan átépíthető,
kicserélve egyes funkcióit és paramétereit. Ez a folyamat az objektív szükségszerűség nyomására és a
technológiai lehetőségek növekedésének megfelelően valószínűleg két irányban fog haladni: a
b i o l ó g i a i változások irányában (átültetésekkel a defektusok és csonkolások megszüntetésére
stb.), valamint a m ű - t e s t r é s z e k k e l v a l ó p ó t l á s irányában (olyankor, ha a mechani­
kus, a ,,halott”’ protézis jobb megoldás a felhasználó számára, mint a természetes szerv vagy szövet
átültetése). A protézisalkalmazás ilyen határok között persze nem mehet el odáig, hogy az ember
holmiféle robottá alakítása bekövetkezhessek. Ez az egész fázis, amely nyilván nemcsak a mostani
évszázad végéig tart el, hanem a jövő század elejét is minden bizonnyal felöleli, magában foglalja
annak az alapvető „konstrukciós tervnek” az elfogadását, amelyet a Természet adott meg. Eszerint
sértetlenek maradnak a test, a szervek és a funkciók felépítésének direktívái, akárcsak a kiindulási
alapelvként elfogadott fehérje alapú építőanyag és a velejáró elkerülhetetlen következmények: az
öregség és a halál.
irreálisnak gondolom az élet s t a t i s z t i k a i meghosszabbítását, az átlagos élettartam száz­
évesnél hosszabbra nyújtását anélkül, hogy az öröklődő információba be ne avatkoznánk. Sok bölcs
ember mondotta már nem is egyszer nekünk, hogy „tulajdonképpen” , „elvben” az ember akár
1'40-160 évig is elélhetne, hiszen némely egyed meg is éri ezt a kort; nos, ez az érvelés ahhoz az argu­
mentációhoz méltó, amelyben azt bizonygatják, hogy „tulajdonképpen” akármelyikünk Beethovenné
vagy Newtonná fejlődhetne, hiszen ők is emberek voltak. No persze, emberek voltak, aminthogy
emberek a matuzsálemi korú kaukázusi hegylakók is, de őszintén szólva a populációs átlagra vonat­
kozóan ebből semmi következtetést sem lehet tenni. A hosszú élet meghatározott gének működésének
következménye: aki ezeket elterjeszti az egész populációban, az megteremti e populáció statisztikai
hosszúéletűségét. S bárminemű ennél radikálisabb változtatási programot sem ma, sem az elkövet­
kező száz esztendőben - szemmel láthatóan - nem sikerülhet megvalósítani, Egyedül csak a szervezet
forradalmi átalakításának programját lehet elgondolni. Primitív, naiv módon ugyan, de ez mégis lehet­
séges.
Először is abban kell megállapodnunk, hogy mit is akarunk.
Ahhoz hasonlóan, ahogy a térbeli nagyságoknak megvan a skálája, kezdve a metagalaktikus ködök­
től a tejútrendszereken, a helyi csillagrendszereken, a bolygórendszereken, a bolygókon, a bioszférá­
jukon, az élő szervezeteken, a vírusokon, a molekulákon és az atomokon át egészen a kvantumokig -
ugyanígy az időbeli nagyságoknak is megvan a maguk skálája, vagyis időtartamuk különféle. Ez
utóbbi nagyjából-egészéből megfelel az elsőnek. A leghosszabb a galaxisok individuális élettartama
(tíz egynéhány milliárd esztendő), utánuk következnek a csillagok (10 milliárd év körül), a biológiai
evolúció egészként tekintve (4-6 milliárd év), a geológiai korszakok (150-50 millió év), a mammut-
fenyő (kb. 6000 év), az ember (kb. 70 év), az egy napig „virágzó” tiszavirág, a baktérium (kb. 15 perc),
a vírus, a cisz-benzol, s a sort a másodperc tnilliomodrészéig élő mezon zárja.
Teljesen irreálisnak látszik olyan értelmes lényt konstruálni, amelynek individuális élettartama

* A könyv megírása óta más szervek átültetésére is sor került (máj, szív stb.). - Szerk.

294
elérné hosszúságban a geológiai korszakokét. Az ilyen lénynek vagy bolygószeríí térbeli méretekkel
kellene rendelkeznie - vagy le kellene mondania arról, hogy a korábbi benyomásait folyamatosan
megőrizze a memóriája. Persze itt tág tere nyílik a „tudományos fantasztikum” szellemének megfelelő
groteszk ötleteknek: elképzelhetők pl. olyan hosszú életű lények, akik pl. a város gigászi, föld alatti
„mnemotronjaiban” őrzik az emlékezetüket, és ultrarövid hullámok útján állanak kapcsolatban
saját, százezer év előtti ifjúkori emlékeikkel. Ilyen módon az életkor reális megnövelésének a határa
valahol a biológiai plafon körül lehet (a mammutfenyőé, vagyis kb. 6000 év). És milyen legyen ennek a
hosszú életű lénynek, a legfontosabb tulajdonsága? Elvégre a hosszú élet nem lehet öncél, hanem
szolgálnia kell valamire. Kétségtelen, hogy senki, sem ma, sem százezer év múlva nem képes olyannak
meglátni a jövőt, amilyen az valóban lesz. Ezért a „tökéletesített modell” alapvető tulajdonsága az
autoevolúciós potenciája kell hogy legyen. Az, hogy önmagát átalakíthassa ez a ieny olyan módon
és olyan irányban, ahogyan az majd neki, az általa kialakítandó civilizáció szempontjából meg fog
felelni.
Tehát mi az, ami lehetséges? Úgyszólván minden, tán csak egyetlen dolog kivételével. Képzeljük el,
hogy az emberek összebeszélnek és valamikor a néhánytízezredik év egy szép napján kijelentik: „Elég
volt, ezentúl már legyen így, ahogyan most van, legyen így mostantól kezdve örökkön-örökké.
Ne változtassunk semmit, ne találjunk fel semmit, ne fedezzünk fel semmit, mert jobb, mint most,
úgysem lehet, s még ha lehetne is, nem akarjuk, hogy másként legyen.”
Nos, jóllehet sok kevéssé valószínű dologról szóltam már e könyvben - ezt a most vázolt jelenetet
látom a legvalószínűtlenebbnek valamennyi közül.

A K1BORGIZÁLÁS

Különös figyelmet érdemel az ember rekonstruálásának ma ismert egyetlen - egyelőre tisztán hipoteti­
kus - terve, amelyet a tudósok felvetettek. Ez nem általános átépítési terv. Egy meghatározott célt
kellene szolgálnia: az embert alkalmazkodóképessé kellene tennie a világűrhöz, mint „ökológiai
fészekhez” . Az ún. kiborgról (a „kibernetikus organizáció” szavak rövidítése) van szó. A „kiborgi-
zálás” az emésztőrendszer eltávolítását jelenti (a máj és esetleg a hasnyálmirigy egy részének kivételé­
vel), amivel kapcsolatban feleslegessé válik az állkapcsok, a rágóizmok és a fogazat is. És ha a beszéd
problémája „kozmikusán”, vagyis állandó rádiókapcsolat révén oldódik meg, akkor eltűnik a száj is.
A kiborgnak számos biológiai eleme van, olyanok, mint a csontváz, az izomzat, a bőr, az agy,
ámde ez az agy a testnek korábban nemakaratlagos, automatikusan működő funkcióit már tudatosan
vezérli, a szervezet kulcsfontosságú pontjaiban ugyanis ozmotikus szivattyúk helyezkednek el, s ezek
a szükségnek megfelelően hol táplálóanyagokat, hol aktivizáló testeket: orvosságokat, hormonokat
- az alapanyagcserét élénkítő vagy ellenkezőleg, csökkentő, esetleg éppen a kiborgot hibernált állapot­
ba vezető preparátumokat juttatnak a szervezetbe. Az ilyen autohibernációs készenlét jelentős mérték­
ben növelheti a túlélés lehetőségét egy balesetnél vagy más hasonló esetben.
A vérkeringési rendszert meglehetősen „hagyományos” módon képzelik el, noha a kiborg oxigén­
mentes körülmények közt is dolgozhat (természetesen az űrruhájában tárolt oxigéntartalékkal).
A kiborg azonban már nem egy protézisekkel részlegesen ellátott ember, hanem részlegesen átalakí­
tott ember, aki mesterséges emésztő-szabályozó rendszerrel bír, s ez teszi lehetővé számára, hogy a
különféle kozmikus környezetekhez alkalmazkodni tudjon. De azért mégsem mikroszkopikusan
átalakított ember, mert az alapvető építőanyagai a testének továbbra is az élő sejtek, ezenkívül pedig,

295
magától értetődik, a szervezetében beállott változásokat nem adhatja át az utódainak (nem öröklő-
dőek). Még az is feltételezhető, hogy a „kiborgizálást” a biokémizmus átalakításával is kiegészíthetik,
így pl. szerfölött kívánatos volna, a szervezetet az állandó oxigén-utánpótlástól függetleníteni. Ez az
út azonban már ahhoz a bizonyos „biokémiai forradalomhoz” vezet, amelyről az előbbiekben beszél­
tünk. Egyébként már tudjuk, hogy fölösleges olyan testeket keresni, amelyek a hemoglobinnál ered­
ményesebben tudják tárolni az oxigént - mert enélkül is lehetséges meglehetősen sokáig kibírni léleg­
zetvétel nélkül. A bálnák egy óránál is tovább képesek a víz alatt maradni, s ez nemcsak a megnöveke­
dett tüdőtérfogatuk eredménye. Olyan szervrendszerrel rendelkeznek, amely kifejezetten erre a célra
fejlődött ki. Az átalakításhoz megkövetelt elemeket tehát szükség esetén a bálnáktól is kölcsön-
vehetjük.
Arról még nem szóltunk, hogy egyáltalában kívánatos-e a kiborgizálás vagy sem. Most is csak azért
említettük meg, hogy megmutassuk: ilyesféle problémákkal egyáltalában foglalkoztak már szakem­
berek. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy hasonló tervet manapság - minden valószínűség szerint -
nem lehetne megvalósítani (és nemcsak az orvosi etika szemszögéből volna ez megvalósíthatatlan,
hanem azért, mert egy ilyen tömeges méretet öltő sebészi beavatkozás és az oly életfontosságú szer­
veknek különféle „ozmotikus szivattyúkkal” való felcserélése az életben maradás elenyészően
csekély esélyével kecsegtetne), és ez annak ellenére van így, hogy a terv lényegileg bizony eléggé
„konzervatív” .
A bírálat fő forrása azonban nem is annyira a kitervelt műtétek sorozata, hanem várható végered­
ményük. A kiborg minden látszat ellenére egyáltalán nem lenne az „eddigi modellnél” egyetemesebb,.
univerzálisabb lehetőségekkel rendelkező ember. Inkább csak amolyan „kozmikus változat” lenne, és
távolról sem az összes égitestekhez, hanem legfeljebb a Hold vagy a Mars típusúakhoz alkalmazko­
dott. Az eléggé kegyetlen beavatkozások eredménye tehát - az adaptációs egyetemesség tekintetében -
meglehetősen sovány; mégis a legsúlyosabb ellenérv magának „az ember degenerálásának” a kon­
cepciója, vagyis az, hogy a különféle embertípusokat többé-kevésbé a hangyák specializációjának
képére és hasonlatosságára alakítanák ki. Lehet, hogy a terv kigondolóinak eszükbe sem jutott ez az
analógia, mégis lehetetlen nem rágondolni még olyan embernek is, aki minden előítélet nélkül
ismerkedik meg e tervvel. Hibernált állapotban ozmotikus szivattyúk nélkül is lehet az ember, s az
űrrepülőket ugyanígy egy sereg mikrogyámmal is el lehetne látni (önműködőkkel vagy általuk irányí­
tottakkal), abból a célból, hogy a megfelelő preparátumok bekerüljenek a szervezetükbe. Már maga
az az elgondolás, hogy a kiborg szájatlan legyen, véleményem szerint inkább a laikus tömegnek
szánt hatáskeltés, mintsem biológus szakembereknek szóló terv. Nem tudom elhallgatni, hogy az
ilyen és hasonló átalakítások területén könnyebb megelégedni azzal, hogy a jövőbeli szükségességük­
ről mondunk közhelyeket, mintsem konstrukció^ szempontból meggyőző, bár ma még technikailag
nem reális kiigazításokat javasolni. Egyelőre az ipari kémia reménytelenül elmaradt az élő szervezetek
biokémiája mögött, s a molekuláris technika, beleértve a molekuláknak mint információhordozók­
nak az alkalmazását, még gyermekcipőben jár a szervezetek molekuláris technológiájához képest.
Ámde azok az eszközök, amelyekhez az Evolúció, hogy úgy mondjuk, inkább „kétségbeesésében”
nyúlt, mintsem szabad választásából (merthogy az objektív körülmények a „hideg technológia” és az
elemeknek igen szűk választéka - gyakorlatilag csak a szén, a hidrogén, az oxigén, a kén, a nitrogén,
a foszfor, valamint nyomokban a vas, a kobalt s más fémek - használatára szorították), nos ezek az
eszközök nem képviselik a világmindenség viszonylatában a homöosztátok konstruálásának csúcs-
eredményeit. Amikorra a kémiai vegyületek szintézise, az információelmélet és az általános rendszer­

296
elmélet hatalmasat fejlődik, az emberi test az akkori világ legkevésbé tökéletes elemének fog bizo
nyúlni. Az emberi tudás túl fogja haladni az élő szervezetekben felhalmozott biológiai tudást.
És akkor majd azok a tervek, amelyeket ma még a tökéletes evolúciós megoldásokra szórt rágalmak­
nak számítunk - majd megvalósulnak.

AZ Ö N FEJLŐ DÉSŰ GÉP

Mivelhogy az ember átépítésének lehetőségét borzalmas dolognak látjuk, hajlandóak vagyunk azt
hinni, hogy az ilyen célra alkalmazott technikai eljárások is ugyanilyen borzalmasak. Az agysebészet,
a lombikban tenyésztett embrió, amint a genetikai technika ellenőrzése alatt fejlődik - csupa olyan
kép, amilyent a fantasztikus irodalom szokott elénk tárni. Pedig az eljárások teljességgel észrevétle­
nek is lehetnek. Az Egyesült Államokban néhány esztendő óta és azóta már több helyen másutt is
házasságkötésre, házasfelek kiválasztására programozott számítógépek dolgoznak. A „házasság­
közvetítő gép” kiválasztja az egymáshoz testileg-lelkileg legjobban illő párokat. Az egyelőre még
gyér rendelkezésre álló adat tanúsága szerint a gépi közvetítéssel létrejött házasságok tartóssága
mintegy kétszerese a közönséges házasságokénak. Az Egyesült Államokban az utóbbi évek során
egyrészt csökkent a házasságra lépők életkora, másrészt a megkötött házasságoknak mintegy a fele
ötéven belül felbomlott - ebből következően igen nagy az elvált huszonévesek száma, és sok az olyan
gyermek is, aki nélkülözi a normális szülői gondoskodást. Még nem találták meg a módját, hogy a
nevelés családi formáját mivel is lehetne felváltani, minthogy a probléma nemcsak a megfelelő
intézmények (gyermekotthonok) fenntartásához szükséges pénz előteremtése, hanem sokkal inkább
az, hogy a szülői érzéseknek egyszerűen nincs pótszere, s ha ezek a gyermek életéből korán, huzamo­
san hiányzanak, akkor a következménye nem egyszerűen csak a gyermekkori élmények negatív
volta lesz, hanem gyógyíthatatlan károsodásokat okozhat az ún. „felsőbb emocionális szférában” .
Jelenleg a helyzet ez. Az emberi párok véletlenszerű módon - mondhatni a Brown-mozgások „mód­
szerével” - alakulnak ki, minthogy bizonyos számú futólagos érintkezés után egyesülnek, amikor
végre rátalálnak „az igazi” partnerra, amit jelek szerint a kölcsönös vonzódásnak kell bizonyítania.
Ám az ilyen felismerés valójában meglehetősen a véletlen függvénye (hiszen mintegy 50%-ban té­
vesnek bizonyul.) A „házasságközvetítő gépek” megváltoztatják a helyzetet. A megfelelő kutatások
útján a gépet ellátják a jelöltek pszichoszomatikus tulajdonságairól szerzett ismeretekkel, s a gép
ezután keresi ki az optimálisan összeillő párokat. A gép nem szünteti meg a választás szabadságát,
mert nemcsak egyetlen jelöltet nevez meg. Működése valószínűségi jellegű, tehát a bizalmat keltő
szférába tartozó kiszűrt csoporton belül javasolja, hogy válasszanak, és ami fő, a gép az emberek
milliói közül tudja kiválogatni az ilyen csoportokat, míg az egyén a maga hagyományos „véletlen
találati” módszerével egész életében is legfeljebb néhány száz jelölttel találkozhat. A gép tehát való­
sággá teszi azt az ősi mítoszt, amely a férfiakról és a nőkről szól, akiket egymásnak szánt a sors,
s akik mégis hiába keresik egymást. Már csak az kell, hogy a közvélemény is jóváhagyólag fogadja
el ezt az újítást. Bár az igazat megvallva, ezek csak racionális érvek. A gép kiterjeszti a választás
lehetőségeit, ezt azonban közvetítetten, mintegy az egyén feje fölött teszi, megfosztva őt a tévedés
és a szenvedés jogától, s általában az együttélés mindennemű viszontagságaitól, holott lehetnek
olyanok is, akik éppen az ilyen viszontagságokra áhítoznak, vagy legalábbis arra, hogy legyen
joguk kockáztatni. Mert igaz ugyan, hogy az általános vélemény szerint az ember azért köt házas­
ságot, mert tartósan ebben a kötelékben kíván élni - de azért lehet olyan ember is, aki talán szíve­

297
sebben választ éppenséggel egy végzetesen záruló izgalmas kalandot a könnyelműen kiválasztott
partnerral, mintsem hogy harmonikus egyetértésben „hosszú és boldog” életet éljen le a párja olda­
lán. Ámde, ha az átlagigényeket vesszük figyelembe: a házaspároknak a gép rendelkezésére álló,
„több ismeret” alapján való összehozása eló'nyeiben messze felülmúlja a hátrányait, s így, az ilyen­
fajta gyakorlatnak jelentős lehetőségei vannak az általános elterjedésre. Ha a „gépi közvetítéssel”
kötött házasság válik a kulturális normává, akkor a gép által ellenzett házasság tán afféle tiltott és
mégis csábító gyümölcs lesz majd, s a társadalom olyan légkörrel fogja körülvenni, mint valami­
kor, mondjuk, a rangon aluli frigyet. Persze az is lehetséges, hogy az ilyen „kétségbeesett lépést”
bizonyos körök a „különleges bátorság jelének” - „a veszély kihívásának” fogják tekinteni.
A „házasságközvetítő gépek” alkalmazása igen komoly következményekkel járhat fajunk jövőjét
illetően. Ha az individuális genotípusokat megfejtik, és a megállapított „személyiségi pszichoszoma­
tikus profilok” mellett ugyancsak bevezetik a gép memóriaegységébe, akkor a házasságközvetítő
gép feladata nemcsak az egymáshoz illő személyek kiválasztása lesz, hanem az egymáshoz illő
genotípusoké is. A kiválasztás ekkor kétlépcsős lesz. A gép először az egymásnak pszichoszomati­
kusán megfelelő partnerek osztályát fogja kiválogatni, majd ez az osztály másodfokú kiszűrésre
kerül, s a gép kirostálja az olyan jelölteket, akiknek esetében nagy a valószínűsége annak, hogy az
elképzelések szerint nem kívánatos gyermekeket hoznának a világra. Például testi vagy lelki fogya­
tékosságban szenvedő gyermekeket: ezt a kiszűrést feltétlenül helyeseljük, vagy pedig kicsiny szel­
lemi képességekkel rendelkező, esetleg kiegyensúlyozatlan személyiségű gyermekeket - ez a ki­
szűrés már, legalábbis napjainkban, némileg aggályt keltő. Az ilyen eljárás, különösen olyan kor­
szakokban tűnik kívánatosnak fajunk öröklődési anyagának stabilizálása és védelme tekintetében,
amikor a civilizációs környezetben megnövekszik a mutagén anyagok, a mutációt kiváltó tényezők
koncentrációja. A populáció genotípusainak stabilizálásától azonban már nincs messze további fej­
lődésük irányítása. És ezzel már beléptünk a tervszerű ráhatás, ellenőrzés szakaszába, amely folya­
matos átmenetet alkot a faj evolúciójának irányításához. Ugyanis a genotípusokat a genotípusok­
nak megfelelően kiválogatni, annyit jelent, mint a faj evolúcióját irányítani. Ez a fajta technika
az összes lehetségesek közül a legkevésbé tűnik drasztikusnak, radikálisnak, mivel lényegileg észre­
vehetetlen, viszont éppen ezáltal hoz létre kényes erkölcsi kérdést. Kultúránk kánonjainak meg­
felelően a társadalomnak minden lényeges változásról értesülnie kell, s „az önevolúció ezeréves
terve” pl. ilyent jelentene. Ámde információt adni a megfelelő indokolás nélkül ugyanannyi, mint
tervet készíteni anélkül, hogy az érintetteket meggyőznénk a terv megvalósításának szükségességé­
ről. Az érveket azonban megfelelő módon egyrészt csak azok fogják megérteni, akik széles körű
ismeretekkel rendelkeznek az orvostudomány, az evolúciós elmélet, az antropológia, valamint a
populáció-genetika területén. S az említett technikai megoldás másik sajátossága az, hogy hatásos­
sága attól függ: a szervezet milyen jegyeivel kapcsolatban alkalmazzák. Viszonylag könnyű volna
pl. arra törekedni, hogy elterjesszük a magas fokú értelmi képességet, mint olyan természetes faji
jelleget, amely ma mégsem olyan gyakori, mint ahogyan kívánatos volna. Az ilyesminek abban a
korban lenne óriási a jelentősége, amikor az ember és a gép verseng majd egymással az észbeli képes­
ségekben. Viszont mindennél nehezebb lenne, az ismertetett módszerrel mélyre ható változásokat
elérni a szervezet strukturális felépítésében. Milyen változásokról lehet szó? Egyes kutatók véle­
ménye szerint (közéjük tartozik pl. Dart is) „örökletesen terheltek vagyunk” vagy pontosabban a
„rosszra” és a „jóra” való törekvés „aszimmetriája” tüntet ki bennünket, ennek oka az, hogy őseink
háromnegyed millió éven át emberevők voltak, mégpedig nem is kivételesen, csupán a fenyegető
éhhalál elleni védekezésül (ahogyan az a „közönséges” ragadozók esetében is előfordul), hanem

298
rendszeresen. Erről már elég régen van tudomásunk, manapság azonban néha a kannibalizmust az
antropogenezisben teremtő tényezőnek tekintik a következő gondolatmenet alapján: a növényevés
nem „maximalizálja” az élelmességet, hiszen a banán nem kényszeríti gyűjtögetőjét sem a villám­
gyors helyzetfelismerés taktikájának, sem pedig a megrohanás, a harc és az üldözés stratégiájának
kifejlesztésére. Az emberszabású majmok is valahogy ezért maradtak vissza a fejlődésükben, az
ősember pedig azért jutott előre a leggyorsabban a maga fejlődésében, mert önmagával egyenlő
értelmi képességűre vadászott. S ennek folytán a „nem-szemfülesek” legintenzívebb kiselejteződése
következett be - hiszen egy korlátolt értelmű növényevő legfeljebb néha böjtöl, ámde, ha a magához
hasonlókra vadászó nem eléggé fürge és ügyes, hamarosan el kell pusztulnia. A „kannibalizmus,
mint találmány” ezek szerint az értelmi fejlődés meggyorsítójának bizonyult, mivelhogy a fajon be­
lüli küzdelem miatt csak azok az egyedek maradtak életben, akinek az agya a legjobb felfogóképes­
ségű, akik a legáltalánosabban képesek élettapasztalataikat új helyzetekre alkalmazni. Egyébként
megjegyezhetjük, hogy az Australopithecus, akiről szó van, mindenevő volt; ugyanis a kőkultúráját
megelőzte az osteodontokeratikus kultúra, mivelhogy az első fütykös, amelyhez véletlenül - a
lerágása után - jutottak, hosszú csont volt, valamint az első edényeket és bunkókat is koponyák és
egyéb csontok szolgáltatták, a vér párolgása pedig elősegítette az első szertartások kialakulását.
Amiből nem az következik, hogy elődeinktől a „bűnözés archetípusát” örököltük, hiszen az ösztö­
nön kívüli területeken semmiféle olyan kész ismeret nem örökölhető, amely meghatározott cselek­
vések kiváltására irányulna, és azt is csak feltételezni lehet, hogy az ember agyát és testét a szaka­
datlan harc formálta ki. Ugyancsak megfontolásra késztet a kultúra történetének „aszimmetriája”
is, amelyben a jó szándékok szinte szabályszerűen fordultak rosszra, fordított irányú metamorfó­
zisra azonban nem került sor, viszont az egyik uralkodó vallásban a vér mindmáig különleges
szerepet játszik - az átlényegülés* tanában. Ha a hasonló hipotézisnek van reális alapja, és agyunk
mélye valóban több százezer évnek a hatására alakult ki, akkor a fajnak egy bizonyos feljavítása -
az ún. „aszimmetria” területén valóban kívánatos volna. Ma persze nem tudjuk sem azt, hogy
k e l l e egyáltalán valami intézkedést tennünk ebben az irányban, sem azt, hogy m i k é n t kel­
lene azt megtenni; „házasságköttető gépek” révén legfeljebb néhány ezer év elteltével lehetne a kívánt
állapothoz eljutni, mert ezek csupán a természetes evolúció nagyon is lassú ütemét tudják a maxi­
málisra felfokozni, vagyis meggyorsítani. A forradalmi tervvel kapcsolatban tehát talán a „gyorsítás”
technikai megoldásaihoz kellene folyamodni. Mindenesetre tény az, nogy azt az ellenkezést, ame­
lyet az autóevolúciós átalakulás távlata kelt, nem csupán ezeknek az átalakulásoknak a méretei
határozzák meg, hanem maga a folyamatosan fokozatos átmenet, amely feléjük vezet. „Az agy es
a test átszabása” undort kelt bennünk, viszont a „házasságkötési tanácsadás gépi módszere” eléggé
ártalmatlan eljárásnak tűnik, pedig ezek az utak csak hosszúságukban különböznek, és analóg
eredményekhez vezethetnek.

* A kenyérnek és bornak Krisztus testévé és vérévé való átváltozása az áldozást szertartás idején. - Szerk.

299
AZ ÉRZÉKLETEN TÚLI JELENSÉGEK

Sok lényeges problémát egyáltalán nem érintettünk ebben a könyvben, sokat csak felületesebben
tárgyaltunk annál, amit megérdemeltek volna. S ha most, könyvünk végéhez közeledve, a telepátiá­
ról és a vele rokon, érzékleten túli jelenségekről szólunk - csupán azért tesszük, nehogy szemünkre
vethessék, hogy amikor oly sok figyelmet szentelünk az eljövendő világnak, amikor oly makacsul
mechanizáljuk a lélek problémáit, akkor szinte vakságba esünk. Mert hiszen, ha a telepátia már ma
oly nagy érdeklődést ébreszt, még bizonyos tudományos körökben is, akkor vajon nem fölöttébb
valószínű-e, hogy behatóbb megismerése gyökeresen meg fogja változtatni fizikai nézeteinket, sőt
talán az ilyen jellegű jelenségek még a konstruktőri beavatkozások számára is hozzáférhetővé vál­
hatnak? Ha az ember telepata lehet, és ha ez elektronikus agy az ember teljes értékű „helyettesítője”
lehet, akkor mindebből az az egyszerű következtetés adódik, hogy az ilyen agy is, ha megfelelően
van megépítve, mutathatja az érzékleten túli megismerés képességét. S innét már egyenes út vezet
oda, hogy különféle új technikai megoldásokat gondoljunk ki az információknak „telepatikus csa­
tornákon” való továbbítására, ember nélküli „telepatatronokhoz”, „telekinetorokhoz” valamint
a kibernetikus látnokokhoz.
Elég alaposan ismerem az ESP (Extra-Sensory Perception, érzékszerveken kívüli érzékelés) jelen­
ségeiről szóló irodalmat. Néhány tudós, mint Rhine vagy Soal kutatási eredményei ellen felhozott,
valamint a G. Spencer Brown epésen, de elmésen megírt könyvében foglalt érvek számomra kellően
meggyőzőek. Mint tudjuk, századunk első évtizedének bizonyos jelenségei, amelyeket oly nagy oda­
adással kutatott az akkori tudományos világ, a „spiritiszta médiumok” jelenlétében lejátszódó tüne­
ményekről van szó, szinte azon nyomban megszűntek, ahogy a vörösön inneni sugarakkal működő
berendezések megjelentek, mivel ezek mindent megfigyelhetővé tettek, ami akár a leggondosabban
elsötétített szobában történt. A „megidézett szellemek” láthatóan nemcsak a kivilágítástól félnek,
hanem a vörösön inneni látcsövektől is.
A Rhine és Soal által kutatott jelenségeknek semmi közük sincs a „szellemekhez”. Rhine és Soal
szótárában telepátia — információtovábbítás értelemtől értelemhez, anyagi (érzékszervi) csatornák
nélkül; a kriptesztézián az értelem útján való információszerzést értik, amelynek során tetszőleges
módon elrejtett, eltakart és távoli anyagi tárgyakról ugyancsak érzékszervi közvetítés nélkül jutunk
információhoz; pszichokinézisen (PK) anyagi tárgyakon tisztán értelmi erőfeszítéssel, tehát ismét
bármiféle anyagi effektor nélkül végzett műveleteket értenek; és végül a jövőbe látás* anyagi jelen­
ségek jövőbeli állapotainak megjövendölése, az ismert előzményekből levonható következtetések
felhasználása nélkül („szellem jövőbe tekintése”). Az idevonatkozó kutatások, különösen azok,
amelyeket Rhine végzett a laboratóriumában, óriási mennyiségű statisztikai anyagot nyújtottak.
Az ellenőrzést igen szigorúan hajtották végre, a statisztikai eredmények meglehetősen mérlegel­
hetek voltak. A telepátia tanulmányozásakor gyakran használják az ún. Zener-féle kártyákat, a
pszichokinézis vizsgálatakor pedig játékkockákat vető gépeket alkalmaznak: a kísérletező a dobott
pontok számát igyekszik növelni vagy csökkenteni.
Spencer Brown bírálja a statisztikai módszereket, azt állítva, hogy a hosszú véletlen sorozatokban
az eredményeknek bizonyos kevéssé valószínű egymásra következései ismétlődhetnek, mégpedig

* A szerző a terminológiát nem használja pontosan: kriptesztézia - a jövőbe látás „válfaja” . Amit a szerző jövőbe
látásnak nevez, azt a parapszichológiái irodalomban proszkópiának nevezik. Analóg módon retroszkópiának nevezik
az elmúlt események „látásának” képességét, míg pszichometriának azt a képességet, hogy a hozzá tartozó személyi
tárgyakkal képesek legyünk a tulajdonosról információt szerezni. - Szerk.

300
annál nagyobb valószínűséggel, minél hosszabb a sorozat. Minden hazárdjátékának jól ismert az
olyan jelenség, mikor valaki „jó passzban van” (vagy „peches passzban”). Brown véleménye szerint
a merő véletlen folytán a hosszú játéksorozatok folyamatában az átlagos eredményektől való, szinte
tetszés szerinti nagyságú eltérésekre is sor kerülhet. És valóban ezt a tézist alátámasztja egy tény,
amelyet mindenki ismer, aki valaha az ún. véletlen számok táblázatának összeállításával foglalko­
zott: olykor az a szerkezet, amelyeknek a legteljesebb kaotikus szórásban kellene produkálnia a
számjegyeket, egyszerre csak egymás után tíz vagy akár száz zérust ad, s ugyanaz történhet meg
természetesen bármely számjeggyel. Ez persze a véletlen következménye: azok a statisztikus appa­
rátusok, amelyeket a tudósok kísérleteiknél használnak, sohasem „üresek”, minthogy ezeket (vagyis
a képleteiket) „kitölti” a jelenségek anyagi tartalma. Ezzel szemben a teljesen üres, vagyis semmi­
féle anyagi jelenséggel kapcsolatban nem álló véletlen sorozatok hosszú ideig tartó megfigyelése
éppen olyan „jelentékenynek” tűnő eltérések megjelenéséhez vezethet, amelyeknek lényegtelenségét,
vagyis esetlegességét az által is bizonyítani lehet, hogy az ilyen eltéréseket nem lehet megismételni,
és egy bizonyos idő elteltével „maguktól” szétfolynak, és megsemmisülnek, és utánuk az eredmé­
nyek ismét igen hosszú időn át csak jelentéktelen mértékben ingadoznak a várható statisztikai átlag
körül. Ha tehát olyan jelenségre várunk, amely a természetben nem fordul elő, és kísérletünkhöz
a véletlen próbálkozások sorozatát használjuk fel, akkor lényegileg egyszerűen ennek a minden
anyagi jelentéstől elszakított sorozatnak a viselkedését rögzítjük, és eközben időről időre ismét be­
következnek a „statisztikailag számottevő eltérések”, hogy azután ismét nyomtalanul eltűnjenek.
Brown érvei kimerítőek, én azonban nem mutatom be valamennyit, minthogy az említett jelenségek
nemlétezéséről engem másvalami győz meg.
Hogyha a telepatikus jelenségek valóságosak volnának, hogyha az információközlésnek egy sajá­
tos csatornáját jelentenék, amely független mindazoktól a zavaroktól és zajoktól, amelyek az érzék­
szervek által felvett információt torzítják, akkor a biológiai evolúció kétségkívül ki is használta volna
az effajta jelenségeket, mert igen jelentős mértékben növelnék a fajoknak a létért való küzdelemben
a megmaradási lehetőségeit. Mennyivel könnyebben vezethetné a ragadozófalka vezére (pl. farkas-
falkáé) az áldozata üldözése közben a sötét erdőben a fák között szétszóródó falkát, hogyha ez a
vezérállat telepatikus kapcsolatban állhatna a falkájával, tehát olyan kapcsolatban, amely - mint
mondják nem függ sem a légköri, sem a látási viszonyoktól, sem pedig az esetleges anyagi akadá­
lyoktól. S különösen nem kellett volna az evolúciónak azokhoz a fárasztó, nyakatekert módszerekhez
folyamodnia, amelyeknek célja a két nembeli szexuális partnerek kölcsönös, egymásra találása.
Egyszerű „telepatikus hívás” léphetne a szaglás, a látás, a hidrolokációs érzék stb. helyébe.
Az egyetlen, valóban elgondolkodásra késztető eset annak a bizonyos éjjeli lepkének a casusa,
amely több kilométeres távolságból csalogatja magához szexuális partnereit. Másfelől azonban
ismeretes, milyen érzékenyek a rovarok csápjainak szagló, illetve szagló-tapintó szervei. Az éjjeli
lepke akkor is magához csalja partnereit, ha hálóból készült kalitkában helyezik el; nem tudjuk,
vajon megismétlődnék-e ez a jelenség akkor is, ha a lepkét légmentesen elzárt edénybe raknák.
Korábban példákkal bizonyítottuk, hogy milyen érzékenyek lehetnek az állatok egyes érzékszervei.
Az evolúciónak mindezen eredményei teljesen fölöslegesek volnának, hogyha a telepatikus jelenségek
a természetes kiválogatódás törvényeinek nem engedelmeskednének. Amíg pedig ez a kiválogatódás
hat, addig nincs a szervezetnek olyan jegye, amelyre nyomban ahogy megnyilvánul, ne volna érvé­
nyes, hogy ennek a törvénynek van alávetve. Ha pedig bármilyen éjjeli lepke, ember vagy kutya
bizonyos kísérletek során telepátiát mutat fel, ebből az következik, hogy a telepátia hozzátartozik az

301
élő szervezethez. Ezek szerint mezozoikumbeli elődeinknél is jelentkezniük kellett volna a telepati­
kus jelenségeknek.
Ha az evolúció két-hárommilliárd éves fennállása alatt nem tudott ebből a jelenségből többet
felhalmozni, mint a sok ezer kísérlet során is alig felfedezhető néhányat, akkor még a statisztikai
apparátus analizálása nélkül is eljutunk annak megállapításához, hogy ez az egész problémakör
semmiféle jövőbeli perspektívát nem mutat. Mellesleg szólva, bármely környezethez nyúlunk, min­
denütt a telepatikus jelenségeknek szerfölöt t nagy potenciális hasznosságát és egyúttal teljes hiányát
tapasztalhatjuk.
A mélyvízi halak teljes sötétségben élnek. Vajon primitív lumineszkáló szerveik helyett, amelyek­
kel éppen csak közvetlen környezetüket tudják megvilágítani, nem volna-e számukra alkalmas,abb
a telepatikus lokáció, hogy elkerüljék ellenségeiket és megtalálják partnereiket? Nem kellene-e
kivételesen erős telepatikus kapcsolatoknak létezniük szülők és utódaik között? S lám, egy nőstény,
ha kölykeit elrejtjük, azokat mégis látásával, szaglásával, csak éppen nem „telepatikus érzékével”
fogja keresni. Vajon az éji madaraknak nem kellene-e erős telepatikus kapcsolatokat „kidolgozniuk” ?
Hát a denevéreknek? S ilyen példákat százával is felsorolhatnánk. Éppen ezért nyugodt a lelkiismere­
tünk, amiért nem foglalkoztunk a telepatikus technológia jövőbeli fejlődésének perspektíváival:
mert ha a kísérletekről készült feljegyzések statisztikai hálójában ott rejlik is valahol egy általunk még
nem ismert jelenség objektív valóságának cseppecskéje, ennek semmi köze sincs az érzékszerveken
kívüli ismeretszerzéshez, (XVI.)
Ami pedig a pszichokinézist illeti, nyilván elég lesz néhány mondat annak megállapításához, hogy
minden statisztikai kísérlet felesleges - elegendő felállítani egy megfelelő érzékenységű húros Eintho-
ven-galvanométert. majd felkérni valamely „szellemi” erőművészt, hogy térítse el, mondjuk csak egy
ezred milliméternyire a galvanométer tükréről visszaverődő és a számskálára hulló sugárnyalábot.
Ehhez; több mint tízezerszer kisebb ere kell amannál, amely a vetőpohárból az asztalra hulló kockák
olyan fordulatát idézi elő, hogy elég legyen az eredmény befolyásolására, növelhesse vagy csökkent­
hesse a valószínűségelmélet alapján várható pontok számát. S a pszichokinetikus erőművész még
hálás is lehetne nekünk ötletünkért, minthogy a kockákra csak egy kurta pillanatig gyakorolhat
befolyást; mialatt a pohárból aláhullva, szétszóródnak az asztalon, ezzel szemben a galvanométer
előtt üldögélve, annak hihetetlenül érzékeny kvarchúrjára órákig vagy akár napokig tartó akarat­
koncentrációval gyakorolhatja a befolyását.
IX
MŰVÉSZET
ÉS TECHNIKA
 Hál a művészeteknek mi a sorsa a technológiai gyorsulás korában? Erről mind ez ideig szándékosan
hallgattam, mégpedig azért, mert ha még a művészetekről is szólok, ezzel szétfeszítettem volna
könyvem kereteit, és tulajdonképpen külön még egy másikat kellett volna írnom; ezzel a feladattal
bizonyára nem is tudtam volna megbirkózni. Másfelől azonban óvatosságom olyan feltűnő űrt
támasztott művemben, hogy azt most legalább csekély mértékben ki kell töltenem.
Korunk technológiája paradox módon egyszerre két ellentétes irányban érvényesíti hatását. Minden
eddiginél tökéletesebb eszközöket ad a műalkotások tömeges sokszorosításához. Olyan információs
csatornákat hozott létre, amelyeken a kép, a zene, a szó, az ének milliókhoz juthat el a másodperc
tört része alatt. Ezzel megteremtette annak a lehetőségét, hogy a művész korábban ismeretlen
egyetemes hatást gyakorolhasson közönségére - az egész földkerekségen. Ugyanakkor a technológia
mint bárminemű művészi inspiráció forrása teljesen meddő. Nem vonatkozik ez a megállapítás
azokra a területekre és hatásokra, amelyek művészeti használati termékek előállítását segítik elő,
anyagi szükségleteket elégítenek ki. Ezen a téren a technológia szerepe gyakran jelentős, amint
erről a modern építkezés: a belső építészet és a nagy urbanisztikai alkotások példái tanúskodnak.
Ha valamely művészeti ág funkcionális jellegű, s alkotásai konkrét materiális célok elérését szolgálják,
az az ág hatalmas szövetségesre talál a technológiában. Városaink, házaink, közlekedési eszközeink,
mindennapi használati tárgyaink egyaránt kielégíthetik elemi szükségleteinket és esztétikai igényein­
ket is.
Ámde a művészet a maga történeti fejlődése során többé vált, mint pozitív benyomások és érzelmek
előidézésének egyszerű eszközévé. Miután elhagyta a mágia és a vallások szféráját, s miután függet­
lenítette magát ezektől, most már azoknak a kihívásoknak egyikévé vált, amelyeket az ember mint
egyén vet oda a múlandóságnak. Ebben a mindig vereséggel végződő küzdelemben a művészet a
többi taktikánál és módszernél eredményesebbnek bizonyult. Kihívás, amelynek különös pátoszt ad
gyakran fel nem ismert hiábavalósága - kihívás, melyet az egyén tesz meg, bár nem csupán a művé­
szet nevében. Mindenekelőtt tehát az egyéniség kifejezése, tartósabb azonban, mint ez az egyéniség.
A művész igyekszik más emberekre - köztük más művészekre is - rákényszeríteni a maga világél­
ményét, azt a módot, ahogyan ő a világot látta. Ehhez eszközeit a képességei határozzák meg. Ha az,
amit akart, nagyon jól sikerült, akkor a másokra rákényszerített formái és műveinek tartalma köz­
tulajdonná válik, és ilyenkor a szóban forgó stílus, képzőművészeti, építészeti forma, elbeszélő
hagyomány első felfedezője - vagy felfedezőinek csoportja - eltűnik a későbbi nemzedékek szeme elől,
s ezek a műveknek csak egy bizonyos holttá merevedett alakzatával kerülnek érintkezésbe. így áll ösz-
sze a művészettörténet, mint tiszteletre méltó leletek halmaza, míg egy-egy élő művésznek a kulturális
értékek összegének gazdagításában az a szerepe, hogy a hagyományok őrzője vagy legyőzője legyen.
A technológia valahogyan természetes s egyúttal első ellenfele a művészetnek, már annak bölcsőjé­
nél is az, mert - egyénietlenít. Amint a szociológusok nagyon jól tudják: a társadalmi intézmények
strukturális dinamikájának olyan jellegűnek kell lennie, hogy funkcionálásában ne nyilvánuljanak
meg dolgozóinak egyedi vonásai. Az ember vele született jellemvonásainak háttérbe kell szorulniuk
olyan tulajdonságok előtt, amelyeket a betöltött társadalmi funkció követel meg. A nagy társadalom
annál jobban működik, minél kevésbé nyilvánulnak meg az emberek személyes tulajdonságai munká­
jukban. Egy bizonyos szempontból - amely éppen oly eszményi kívánság, mint amilyen naiv - nyilván
az volna a legjobb, ha mind a kormányokat irányító emberek, mind a technikusok és a pilóták, a
kalauzok és az elárusítók jellemileg valamennyien a tökéletesség mintaképei volnának. Minthogy
azonban ez nyilvánvalóan lehetetlen, ezért a társadalom életében az egyénietlenítés, a dezindividuali-
záció a kívánatos, és ennek folytán a jóindulat, az altruizmus, az udvariasság már inkább elsajátí-

305
 tandó szakmai készségnek, mintsem született hajlamok eredményének számít. Korunk technológiája
egyénietleníti mind a termelést és a szolgáltatást, mind ezeknek a piacra kerülő végtermékeit. Egyre
fogy az olyan foglalkozások száma, amelyekben a személyes művészet, azaz mesteri tudás - akárcsak
az egykori, türelmes kézművesek leleménye és tehetsége - még szükséges volna, vagy amelyekben
az ilyen mesteri tudás a kollektív kezdeményezés kára nélkül, akár egyáltalában megmutatkozhatna.
Hogy a zsúfolt utakon fenn lehessen tartani a forgalmat, hogy az ipari termék a legracionálisabb
módon jöhessen létre, hogy a szolgáltatás a legkedvezőbb és a legpontosabb lehessen - a technikusok­
nak, az elárusítóknak, a munkásoknak, a vezetőknek le kell mondaniuk minden olyan tulajdonságuk
megnyilvánításáról, amely eltér az átlagostól, akár pozitív, akár negatív irányban tér el attól. A kollek­
tív együttműködés akkor a leggyorsabb és akkor zökkenőmentes, ha a közlekedésben, az igazgatás­
ban, a szolgáltatásban mindenki a másikhoz a lehető leghasonlóbb módon viselkedik, és az egyéni­
ségtől, egyedi vonásoktól mentes, pontos mintákat utánozza, amelyek precízen kidolgozott techno­
lógia tapasztalatainak eredményei.
A termelés elegyénietlenítése a tudományra is kiterjed: a magányos, nagy feltalálók napja lassan
leáldozik. S ezt már abból is látjuk, hogy a Pasteurök és Edisonok életpályája és jelleme sokkal
szorosabban hozzáforrott felfedezéseikhez és találmányaikhoz, mint ahogyan ma tapasztalható.
Igaz, a nagy felfedező-alkotók ma sem névtelenek, ámde egy Fleming vagy egy Yukawa személyisé­
gének és életművének összefüggései elmosódnak, minthogy a felfedezők egyéni koncepciója, alighogy
megfogant, máris „futószalagra” kerül további megmunkálás végett, tudományos közlemények
formájában kontinensről kontinensre továbbítják, és mindezek folytán már nehéz megkülönböz­
tetni azt, amit az első felfedező alkotott, attól, amivel más tudósok járultak hozzá az immár közös
műhöz. Egyre többször születnek meg a találmányok és a felfedezések széles körű, intenzíven
együttműködő kollektívákban.
A művészetek terén az ilyen egyénietlenítés lényegében a művészetek felszámolását jelentené. Az
„alsóbbrendű” művészetre, vagyis a szórakoztatásra ez nem vonatkozik. A szórakoztatás a diadalmas­
kodó technológiák légkörében is fejlődőképes, hiszen bizonyos értelemben neki magának is ugyan­
olyan pontosan működőnek és személytelennek kell lennie, mint egy autónak vagy egy repülőgépnek.
Mint ilyen termék, a szórakoztatás is cserélhető alkatrészekből, meghatározott reakciókat kiváltó
szabványfogások szabványösszetételéből áll, tehát még akkor is, ha nagyszerű, akkor is sztereotip
darabokból összeszerelt konstrukció marad. A szórakoztatásnak (vagy ahogy sokan nevezik: a szó­
rakoztatóiparnak) a legkevésbé sem árt az, ha hiányzanak belőle az alkotói egyéniség egyedi ismer­
tetőjelei - a művészet egyszerűen azonban nem létezhet ezek nélkül.
A művészek az eltechnológiásított társadalomban olyan furcsa reliktumok, olyan, szinte anakro­
nisztikusjelenségek, akiket persze lehet dédelgetni, lehet még tisztelni is, de - Csak némi nevetségesség
árán. Dehát honnét ez a nevetségesség, amely mintegy Damoklész kardjaként függ a technológiai
korszak csaknem minden alkotójának a feje fölött? Mindenekelőtt a mennyiségből. Egyetlen
Shakespeare nagyszerű jelenség - tucatnyi Shakespeare már csak érdekes, de ahol pl. 20 000 olyan
drámaíró él, aki shakespeare-i tehetségről tesz tanúságot, ott nem él egyetlenegy Shakespeare sem,
mivelhogy más dolog a versengés, ha egy maroknyi alkotócsoport tagjai akarják a közönségre
kényszeríteni a saját látásmódjukat - és egészen más, legalább annyira nevetséges, mint amennyire
szánalmas az, ha az információs csatornák bemeneténél tülekedés folyik.
Amikor az alkotók száma exponenciálisan növekszik, akkor a „felismert tehetség” az életben már
nem számít kivételnek, hanem szabálynak. Megjegyzem, itt az idézőjel nem is helyénvaló, mert egy
pillanatig sem tartom kétségesnek, hogy az ecset és a toll hajdani mestereivel felérő tehetségek száma

306
ma ugyanúgy felülmúlja a letűnt korban élőkét, ahogy a most élő emberek teljes létszáma is több a
Föld akkori lakosságáénál. Persze lehetséges, sőt valószínű, hogy a nagyon tehetséges egyének -
valószínűségszámítás alapján várható száma statisztikailag most is pozitív és negatív irányban
fluktuál, ámde a Rembrandtok és Shakespeare-ek hiánya nem az ilyen fluktuációkon múlik. Valaki
most azt mondhatná, hogy ma nincsenek a hajdaniakkal egyenértékű tehetségek, mert ha volnának,
akkor léteznének az olyan művek is, amelyekről nyomban felismerhetnénk, hogy alkotójuk lángész.
Ez azonban alapjában véve félreértés, hiszen a közismertség valójában nem a tehetséget határozza
meg, hanem a kifejezésre juttatott tartalmat jellemzi nagymértékben. Ahol nagyon sokan vannak
Shakespeare-ek, ott senki sem lehet Shakespeare, mert Shakespeare csak egyetlenegy lehet: a művész
ugyanis társadalmi jelenség, és tehetsége a tömegekre gyakorolt hatásával együtt alkot megbontha­
tatlan egységet. Egy Shakespeare-nek mint sajátos törvényhozónak, mint értékek alkotójának, mint a
világmegítélés és a világátélés mintaképének kell önmagát rákényszerítenie a kortársaira - ahol azon­
ban 20 000 ember képes ilyen mintaképül szolgálni, ott valamiféle Bábel tornya keletkezik; mindenki
mondja a magáét, és senki senkire sem hallgat. Ilyen helyzetben a művésznek számot kell vetnie
azzal, hogy nevetséges: mert milyen más szóval illethetnénk az olyan embert, aki verseiben a milliók
nevében szenved, mialatt tizenöt vagy legfeljebb harminc ember hallgatja...
Előfordul, s nem is egyszer, hogy a félreismert művész, vagyis az, akinek nem sikerült odafurakod-
nia a tömegkommunikációs csatornákhoz, a zordon közömbösség és a gőgös magányosság szerepét
játssza, ez azonban ne tévesszen meg senkit sem. Művész ugyanis nem az, aki a maga egyéni módján
éli át és tehetségéhez képest juttatja kifejezésre a világot, hanem az, aki ezt a saját látásmódját
egyidejűleg másokra is képes rákényszeríteni. Tehát a művészet kérdésében a technológiai korszakban
közösen dönt bizonyos kommunikációs csatornák információ-áteresztőképessége, valamint a tehet­
ségekben mutatkozó kínálat. Minél több tehetség jelentkezik, annál rosszabb lesz mindegyik egyedi
helyzete, s tulajdonképpen nem is az alkotók anyagi helyzetére, hanem műveik helyzetére gondolunk.
A vérbeli művész ambíciói egyetemes jellegűek, műveivel igyekszik átlépni a földrajzi és néprajzi
határokat, minél nagyobb viszont a műalkotások termelőinek a száma, annál élesebben előtérbe
lépnek a felvevő piac dezintegrációs törekvései. A televízió, a kiadóvállalatok, a sajtó, a rádió, a
film hatalmas információs apparátusai átveszik ugyan a hajdani mecénások szerepét, gyakorlatukban
azonban inkább a kockajátékosra, mintsem holmi jó érzékű kritikusra emlékeztetnek. A művészet­
tőzsdék nyomása óriási: a párizsi ,,marchand”-ok mindegyik szezonban „feldobnak” egy festő­
művészt, jóllehet vásznainak értékét semmi módon sem lehet megkülönböztetni a kevésbé szerencsés,
bár tehetség tekintetében vele egyenrangú kollégáinak százaiéitól. Ha a jeles alkotók kevesen vannak,
akkor szembetűnő a korreláció a hatásuk és az általuk képviselt művészi színvonal között. Ha
viszont számuk légió, akkor műveik hírnevét nagyrészt a művészet leggonoszabb ellensége dönti el:
az emberek közötti, véletlen jellegű ingadozások statisztikája. Valakinek a műve odakerül az infor­
mációs csatornák rendszerének bemenetéhez, és ennek folytán erősítést kap, maga a művész pedig
hírneves lesz, ami megérdemelt ugyan, de sem nem jobban, sem nem kevésbé, mint az ugyanolyan
tehetséges, de névtelenül maradt vetélytársai. Az információs csatornák áteresztőképességének
növelésével sem lehet jobbra fordítani a dolgok állását, minthogy a világ képtelen befogadni az
azonos idő alatt egyre nagyobb mennyiségben keletkező műalkotásokat. Aki járt múzeumokban és
képtárakban, az jól tudja, mennyire gyilkosa a szépségnek a nagy mennyiség. Az információs
csatornák növelése csakis a felvevő piacok további széthullására és ezáltal kulturális dezintegráció­
hoz vezethet, tehát a technológia, amikor segíteni akar a művészeken, valójában elpusztítja őket,
minthogy a művészet ekkor már tulajdonképpen a civilizáció integrálódásának tényezőjévé vált, és

307
 azzá az erővé, amely az adott korszak legerősebb egyéniségei által kikényszerített minták kaptafájára
húzza valamennyiük gondolatait, érzéseit.
Jóllehet úgy gondolná az ember, hogy a mértéktelen tehetségkínálat még az egyéb nehezítő
tényezők hatása ellenére is a művészet felvirágzását hozza magával, ám a sajátos művészetinfláció
valójában mégiscsak kedvezőtlen körülményeket alakít ki a kiemelkedő alkotások keletkezéséhez,
sőt még azt is hangsúlyoznunk kell, hogy ez a jelenség - mely bizonyos mértékig rokona az „infor­
mációlavinának” - csak most kezd jelentkezni. Mellesleg megjegyezzük, hogy e jelenség éppen
annyira tartozik az információelméletbe, mint a pszichológiába, minthogy az ingertöbbletnek a
kívánt reagálási típust megsemmisítő hatásáról a nagy számok sajátos törvénye dönt. Ez a törvény
nemcsak a művészet világára vonatkozik; tudvalevő, milyen nagy számmal vannak olyan ingerek,
amelyek külön-külön mind az emberi természet ellenkezését váltanák ki, együttesen azonban csírájá­
ban fojtják el az ilyen ellenérzésnek már a puszta lehetőségét is: ugyanúgy, mint ahogy a terror
áldozatainak tömegei, vagyis a részvét-, a szánalomkeltés potenciális tárgyainak nagy mennyisége
borzadállyal teli tehetetlenséggé és zavarrá változtatták át ezeket az érzéseket azokban, akik felszaba­
dítókként nyitották meg a koncentrációs táborok kapuit.
Az a bizalmatlanság, sőt ellenséges érzés, amellyel a művészek a technológiai fejlődés gyorsulása
iránt viseltetnek, a művészetnek azokon a területein nyilvánul meg, amelyek nemcsak érzelemkeltő,
hanem megismerési funkciót is betöltenek. Elsősorban az irodalomra gondolok. Ennek rétegződése,
szórakoztató és elit irodalomra való szétkülönülése különösen Nyugaton szembetűnő. Az irodalmi
kísérlet szembeszáll azokkal az erőkkel, amelyek a társadalom fejlődési irányait meghatározzák.
Az irodalom távolmarad a találmányok és a haladás területéről, ami ez utóbbiaknak a megbélyeg­
zését, sőt nem is mindig néma megbélyegzését jelenti. Az irodalom azzal szerzett magának történelmi
dicsőséget, hogy nem volt hajlandó igent mondani az emberi világ gonoszságaira - ámde egykori
ellenfelei, a társadalmi rendszerek és az emberi természetnek általuk kialakított vonásai, átadták
helyüket a technológia evolúciós gradienseinek, amelyek a legnagyobb, korábban nem is sejtett
mértékben személytelenek. Hogy ilyen gradienseket bírálhassunk, ahhoz természetesen az irodalmitól
teljesen idegen nyelvezetet kell használnunk. E gradiensek statisztikai jellegű tömegjelenségek
eredményei, a mi világunk anyagi kiaknázásának következményei, és mindannak, ami benne nem
kívánatos, gyakran jóval nagyobb mértékben okozója az emberen kívül eső, mintsem az ember által
létrehozott világ. Ámde az irodalmat az ember jobban érdekli, mint a világ; nem állítom azt, hogy a
kritika, a természetnek, a világmindenségnek valamilyen leleplező története nem lehetne művészileg
termékeny - de annyi bizonyos, hogy az irodalom ilyesmire nem szánta rá magát, s világviszonylat­
ban élenjáró alkotásai olyan problémákkal foglalkoznak, amelyek a civilizáció szempontjából
alapjában véve mellékes kérdések. Az irodalom már korábban is érdeklődött a társadalmilag mellékes
kérdések iránt, ámde a romantikus mellékesség messze esik a pszichopatológiáitól. Értékes tehetsé­
gek gyakran azért menekülnek a pszichopatologikus kérdésekhez, mert ez az a terület, ahol a tech­
nológia erőtlen. A romantikus őrült helyett ma már inkább az idióta lép elő irodalmi hőssé,
minthogy a művész számára nem az átlagon felüliség, hanem az átlagon aluliság adja vissza azt az
alkotói szabadságot, amelyet a technológia korszakában elveszített. Az átlagon felüli egyént józan
esze, az ellenállás hiábavalóságának elemi tudata visszatartja attól, hogy a tömegtársadalomban
megpróbáljon kitörni a kollektivizmus pályáiról; ebben a helyzetben másképpen viselkedni, vagyis
irracionális cselekedetekkel tenni hitet belső szabadsága mellett - erre csak értelmileg fejletlen ember
vállalkozhatik. S itt most Dosztojevszkij börtönlakója jut eszembe, aki már előre meglátta, hogy „a
jövő kristálypalotája” elől az ember - ha már más menekvése nem lesz - az őrületben keres majd

308
védelmet. Ennek persze még nem kellett volna feltétlenül kretinizmussá fajulnia, ámde az utóbb
kialakult életkörülmények a beteg egyénnek éppen ezt a fajta megtestesülését termelték ki.
Az írók keresik korunk hősét, ezek a kereséseik pedig olyan egyénekhez és társadalmi csoportokhoz
vezetik el őket, akik és amelyek vagy „függetlenek a technológiától” (pl. az értelmileg hibás egyének),
vagy a technológiai forradalom által annak szándéka ellenére jöttek létre (a társadalomellenes nihiliz­
mus, amely a fiatal nemzedék bizonyos köreiben egyre nagyobb mértékben terjed).
„Az emberi sors képletét” úgy, ahogyan azt az irodalom szintetizálja, nemcsak széles szociológiai
síkokon, „a mi korunk hőséről” szőtt gondolatokkal lehet vizsgálat tárgyává tenni, hanem egyéni
síkokon, ontológiai síkon is. Hiszen az irodalom éppen e területen, mint a pszichológia előfutára tett
értékes felfedezéseket. Nos, ezután hogyan jelentkezik ez a probléma? Vajon a technológia korszaká­
ban lehetséges-e továbbra is „az ember rejtélyét” emlegetni, mintha az ember olyan lény volna,
amely nem ismeri önmagát? És lehet-e az irodalmat nevezni ama fényforrásnak, amely ezt a rejtélyt
megvilágítja?
Dehát mi is voltaképpen „az ember rejtélye” ? Érthetjük ezen a kifejezésen azt a rejtvényt, hogy a
tudat miként jelenik meg meghatározott anyagi struktúrákban, pedig ez a probléma már inkább
tudományos-filozófiai kutatások tárgya és kevésbé művészeti alkotások témája. Ámde ez a rejtély
a legutóbbi két évszázad irodalmi hagyományainak megfelelően is felfogható. Az irodalom előtt két
lehetséges út nyílt: vagy úgy mutathatta be az egyén lelki életét, mintha az nemcsak szubjektívan
önmaga számára jelentené a teljességet, vagy pedig elindulhatott abba az irányba, ahol egyre maga­
sabb szinten mutathatta be, miként rejtőznek el a fejlődést irányító erők a tudat tiszta világának a
falai mögött, aminek következtében az, akit irányítanak, igazában nem is tud létezésükről. Az ábrá­
zolás előbb említett módja naiv, szimplifikáló, velejéig hamisító: ezt ma már csak harmadrendű
művekben alkalmazzák. Az emberi lelkivilág leírásának evolúciója abba az irányba indult el, hogy
lemondjon a hős indokolatlan (mert a valóságnak meg nem felelő) teljes önismeretéről, arról, hogy
az ember olyan lény, amely - a legegyszerűbben megfogalmazva - mindig tudja, mit és miért cselek­
szik.
Leglényegesebb az lett, hogy a szubjektív élmények áradatának („a tudat sodrának”) tökéletlen­
ségét és töredékességét mutassák be. Nagyon könnyen lehetséges, hogy több kiváló író éppen nem is
volt tisztában az ilyen eljárás valódi, „metodológiai” indítékaival. Egyszerűen csak bemutatták a
dolgok állását, úgy, ahogyan önvizsgálatuk alapján tudták, és átlagon felüli éleslátásuk révén képesek
voltak egyre pontosabban kihámozni a maguk szubjektív igazságát a látszatra tökéletes önismeret
rétegeiből. Az ilyen korlátozottságon épült fel - paradox módon - az előrehaladás, vagyis a szellemi
igazság hűséges - „úgy, ahogy van” - reprodukálása. Ez az út egyidejűleg abba az irányba is vezetett,
ahol egyre növekedik mindannak az elhallgatása, ami a szellemi cselekvések és megoldások legfőbb
fóruma. Faulkner és Dosztojevszkij hősei sokkal kevesebbet tudnak önmagukról, mint a balzaci
hősök - éppen ezért sokkal inkább hasonlítanak mihozzánk, hiszen mi sem tudjuk, hogy valójában
hol, miben rejlenek tetteink végső indítékai. Ilyen értelemben tehát szabad „az ember rejtélyéről”
beszélni. De hát voltaképpen hová vezet ez a „rejtély” ?
Mert nem más ez, mint az evolúció által kialakított agyfelépítés pszichológiai következménye.
Az ember széles körben programozhatja a saját viselkedését, megvan a választási lehetősége. Ez az
önprogramozás azonban nem „a semmiből” merül fel, és nem csupán „az embernek önmagával foly­
tatott beszélgetéséből” jött bennünk a világra. A választás előzetes körülményei olyan tényezők,
amelyek többségükben kívül esnek a tudatos önvizsgálat körén. Pontosan ezen a területen kívül
rejlenek azok a legfőbb hajtó- és fékezőerők, amelyeknek elnevezésével és osztályozásával sorra

309
 egymás után foglalkoztak a vallási doktrínák, a filozófiai rendszerek és végül a pszichológiai iskolák,
élükön a pszichoanalitikaiakkal.
Ezeknek a doktrínáknak és iskoláknak a módszerei, ahogyan ma látjuk, meglehetősen primitívek
voltak: perszonifikáló kivetítéssel dolgoztak (az „ördög” az emberben stb.), bőven használtak átvitt
elnevezéseket („sötét” és „tiszta” erők), valamint fiktív létezőket, amelyeknek általános alkalma­
zását heurisztikai alkalmasságuk tette lehetővé, s ezért úgy kezdtek dolgozni velük, mintha reálisan
is léteznének (mint hogyha Mr. Smith „akarata” bármiben is hasonlítana Mr. Smith izomzatúhoz),
végül, meglehetősen önkényes, áltudományos tákolmányokat agyaltak ki (pl. az Ego, a Szuper-Ego,
meg az Id a pszichoanalízisben). Ez az egész magyarázó tevékenység, jóllehet hagyományai több
évszázadra nyúlnak vissza, többször vezetett tévútra, mint az indítékok és átélések mechanizmusának
megismeréséhez, illetve azok azonosításához. Ebben az ügyben az utolsó szót, ahogyan azt ma
feltételezzük, a neurofiziológia fogja kimondani, amely a biokibernetikától és az információelmélettől
kapott egzakt módszerekkel dolgozik. A neurofiziológia nyelvén az „ember rejtélye” az, hogy
„ön-maga saját magának megismerhetetlen”, s ez olyan irányító megszerveződésének a következmé­
nye, amelyben a programozást megválasztó mechanizmusok jelentős része hozzáférhetetlen hordozó­
juk vagy birtokosuk számára. Közvetlenül mindenképpen hozzáférhetetlen, mint ahogyan köz­
vetlenül szívünk összehúzódásait vagy vérnyomásunkat sem tudjuk bizonyos határokon túl szabá­
lyozni. Az ellenőrző tudatnak ez a tehetetlensége olyan lényeges okokból ered, amelyek mint a
központi idegrendszer kialakítói, nem évszázadokon, hanem évek százmillióin át hatottak. Tegyük
még hozzá: ebben a végleges konstrukcióban nem minden érdemli meg az elismerést - mármint a
mai ember szemszögéből. E kérdés azonban már az evolúciós megoldások kritikájára tartozik, amelyet
más helyen tárgyaltunk. Most az evolúció által „megadott” emberről van szó. Az agy a legfelsőbb
szabályozója és vezérlője az összes testi folyamatoknak - a sajátjainak is. E folyamatok egyik
része az introspektiv felülvizsgálat és tudatos ellenőrzés tárgya, de tegyük hozzá mindjárt: az ilyen
folyamat kevés. Ráadásul azt sem szabad úgy elképzelni, mintha a két területnek (a tudatosnak és a
tudattalannak) az ellenőrzését valami áthághatatlan gát választaná el egymástól. Egy ilyen megoldás
még konstrukciósán is lehetetlennek látszik. Tehát mindaz, ami alakítja, ami kitölti a tudatot,
minthogy tulajdonképpen a tudaton kívülről érkezik - de nem a testen kívülről (vagyis nem a külső
környezetből) -, „az ember rejtélye” : ez az, ami benne van, de introspekció útján megismerhetetlen
önmaga számára. Azt szokás mondani, hogy az ember „test” és „szellem” . A valóságban ez nem
minden, hiszen arról, hogy testünk van, közvetlen tudomással bírunk („érezzük”), valamint analóg
módon tudjuk azt is, hogy „szellemünk” (tudatunk) van - ámde megvan bennünk még az a szubjek­
tívan nem érzékelhető „többlet” is, amely kormányozza a „testet” éppúgy, mint a „szellemet” is,
és amelynek egy bizonyos részét (nem az egészét) a pszichoanalízis a „tudatalatti” elnevezéssel
illette.
Itt egy bizonyos paradoxont - vagy inkább látszólagos paradoxont - fedezhetünk fel: ugyanis az
introspektiv tudás olyan, hogy a szubjektív átéléskor teljesnek, véglegesnek látszik. Mert nincs az
úgy, hogy az ember, amikor elhatároz valamit, rögtön érezné is, hogy elhatározásának létrejöttében
éppúgy közreműködtek tudatos indítékok, mint olyanok is, amelyeknek ő ténylegesen nem ébred
a tudatára, de amelyek mint lokalizálhatatlan, és meg nem nevezhető erők, mégis befolyásolták az
elhatározását. Nem, ez nincs így. Sőt ellenkezőleg, az, aki elhatároz valamit, rendszerint azt képzeli,
hogy tudja, miért cselekszik így meg így, és hogy az elhatározását előre meghatározó tényezők
közül őbenne egyetlenegy sincsen saját maga elől elrejtve. így ez a benyomásunk, ez az önismeretünk
igen gyakran hibás, voltaképpen csak látszat, mert semmi sem szed rá bennünket olyan gyakran,

310
olyan sikeresen és olyan mindenoldalúan, mint a tulajdon tudatunk. Különösen, ami cselekvéseink
indítékait és tartalmát illeti. Bár nem mindig ez a helyzet. Előfordul, hogy az, ami elhatározásunkat
előre eldönti, ami tudatunkra annak világos szféráján kívülről hat, oly mértékben kerül ellentétbe a
tudattartalmunkkal, hogy valamilyen felsőbbséges erőnek, holmi „kísértőnek” , ellenállhatatlan kény­
szernek érezzük; ilyenkor aztán az irányításnak az a része, amelyre az introspekció nem terjed ki,
és amelynek forrásai éppen ezért a tudató: ellenőrzésnek mindig hozzáférhetetlenek, különösen
könnyen perszonifikálódhat (pl. mint „ördög”), hogyha a tudat számára, mint hozzá viszonyítva
külső, de mégsem a külvilágból származó, tehát rejtélyes erő jelentkezik. A tudat - hogy végre a
lehető legtömörebben fejezzük ki magunkat - olyan kormányos, amely a nála nagyobb kormányos­
ban, az agy egészében, helyezkedik el. Az ember önmaga számára: az aktuális tudattartalomnak
állandó ismerete, valamint a tudatnak alárendelt információs alcsoportok (vagyis az emlékezet),
továbbá a végrehajtó „alcsoportok” (test és szellem engedelmes készülékei, amelyek a lábhoz hason­
lóan működtethetők, mint például a fejben dolgozó szorzótáblák). Az ember tehát önmaga számára
tudatot jelent, ez azonban nem minden, hiszen kitűnően ismerheti valaki, introspekciós tapasztala­
taiból, saját tudatirányításának jellegzetességeit, és ugyanakkor sokkal gyengébben tájékozott lehet
annak a nagyobb, felsőbb rendszernek az irányító jellegzetességeiről, amelybe ez a „kisebbik” bele­
épült. Ez a nagyobbik határozza meg az intellektuális működés rendjét, az információkeringés pre-
ferenciás rendszereit (vagyis a jellemet, köznapi nyelven szólva: az egyedi személyiséget), önmagát
azonban nem ismerheti meg az ember akkor, ha csak a saját szellemébe mélyed el - inkább a saját
viselkedését kell megfigyelnie ehhez, mégpedig hosszú időn át.
Az ember helyzete, az emberi sors többé-kevésbé hasonló - igaz, némi túlzással - annak az autó-
versenyzőnek a helyzetéhez, akinek egy teljesen ismeretlen kocsit kell vezetnie, és ráadásul még
azt is megkívánják tőle, hogy a versenypályán történtek minden következményét vállalja. Tehát reá
hárítják a felelősséget a „vezető plusz ismeretlen kocsi” együttes magatartásáért, holott ő kizárólag
csak önmagáért volna hajlandó a felelősséget vállalni, minthogy a kocsit nem ismeri, és azt sem tudja,
mit várhat tőle. Ilyen „ismeretlen kocsi” - a tulajdonosa számára ismeretlen jellegű irányító rend­
szerrel - az agy. S az a bizonyos ismeretlen, nagy vonásokban felvázolva, kétféleképpen nyilvánul
meg. Először, elárulja magát kivételes helyzetekben, tehát olyanokban, amelyek kívül esnek a min­
dennapos megszokottságon, pl. váratlan veszély felmerülésekor. Senki sem tudja valóban, hogy
miként is fog viselkedni ilyen helyzetben. Az irányító rendszernek a tulajdonos előtt ismeretlen
paraméterei ilyenkor hirtelenül, mint az események sodrában bekövetkező tudatsodródás tényei
jelentkeznek, amelyeken a tudat nem képes úrrá lenni. Egy süllyedő hajó fedélzetén vagy egy halál­
tábor krematóriumának bejáratánál az ember elkövethet olyasmit, aminek elkövetését korábban
elképzelni sem bírta, és ellenkezőleg, azelőtt önmagának is ismeretlen hősi magatartást tanúsíthat.
Az ilyen „rövidzárlati próbatétel” - jegyezzük meg a pontosság kedvéért - nem „az igazi szellemi
arculatot” mutatja, mivelhogy nem áll az, mintha a felsőbb irányítás jellege a tudat vonatkozásában
valamiféle állandó, csak éppen ismeretlen nagyság volna. Egy adott egyed esetében természetesen
bizonyos értékek felé mutat, ezek azonban nem állandóak, hanem bizonyos változékonysági hatá­
rok között ingadoznak. A statisztikai tényezőnek, amely rendszerint elmosódik, az agynak, e na­
gyon kiterjedt irányító hálózatnak a működésében különleges megjelenési esélyei vannak az em­
lített „rövidzárlati próbatétel” idején, minthogy az indulásra kész viselkedési programok, prefe­
rencia-rendszerek ilyenkor rendszerint alkalmatlannak bizonyulnak, és a kutató is, akinek pedig
teljes ismeretanyag áll rendelkezésére az agy mechanizmusáról, valamint az egész agynak a „próba­
tétel” előtti dinamikus állapotáról, aligha tudná előre megjósolni annak viselkedését, legfeljebb

311
csak bizonyos számszerű valószínűséget tudna kifejezni (valószínű, hogy az egyed így meg így fog
viselkedni). Mindezt azért említem, mert az említett típusú irtózatos próbatételek, amelyek sajnos,
igen gyakoriak napjainkban, és még gyakoribbak voltak a közelmúltban, óriási nehézségeket tá­
masztottak művészi ábrázolásukkal szemben, minthogy csakis azt a következtetést lehetett belőlük
levonni, hogy az egyedi magatartás előre semmiképp sem látható, szétzúzza a már ismerős személyiségi
alkatot. A „lélek szakértőjének” - és minden író ezzé szeretne válni - gyakran nem az a legször­
nyűbb felfedezése, hogy az ember vadállattá lehet, hanem inkább az, hogy egy ilyen változáson
ugyanúgy ő is átmehet, mint bárki más, s ez a bűn és az ártatlanság vegyes érzését hagyja maga
után. Ha ezt a jelenséget az információelmélet nyelvére akarjuk lefordítani, akkor ki fog derülni,
hogy az olyan egyensúlyra (alkalmazkodási egyensúlyra) törekvő rendszer, amilyen az agy is,
olyankor, ha az ingerek együttese egy bizonyos határértéket meghaladt, ugrásszerűen alakul át, s
ennek következtében az egyensúly (kibernetikai értelemben) helyreáll, az ilyen alkalmazkodással
azonban az addigi preferencia-rendszerek, illetve erkölcsi értékek egyébként megfordítható széthul­
lása járhat együtt. Ami az egyik agynak határérték, és a funkcióérték ugrásszerű változását idéz­
heti elő, arról egyáltalán nem biztos, hogy hasonlóan kritikus értéket jelent-e a más agyak számára.
Az ilyen változások köreit azonban az „agy tulajdonosa” nem ismeri, s tulajdonképpen ezek jelen­
tik az ő „titkát”.
Érdekes, hogy az a hirtelen magatartásbeli változás, amely egy civilizált embert tulajdonkép­
pen bármely szörnyűségnek, még a kannibalizmusnak is, az elfogadására késztethet, mint reali­
tás hosszú idó'n át szigorúan ki volt zárva az emberi pszichéről összegyűjtött ismereteink köré­
ből. Pedig kétségtelen, hogy azoknak a bestialitásoknak az indukciója, amelyeket Közép- és
Kelet-Európa élt át a második világháború éveiben történelmileg egyáltalán nem tekinthető egyedül­
állónak. Az a bizonyos elhallgatás talán kulturális fejlődésünk egész hagyományából eredt, amelynek
kitűzött célja volt felállítani egy imponderabilia-rendszcrt, a parancsoknak és a tilalmaknak olyan
rendszerét, amelyeket a társadalom állítólag soha és sehol sem hág át. Ez a hagyomány az ember
szellemi tartalmának egy bizonyos modelljét hozta létre, egy összeforrott és megfelelően berendezett
rendszer képét, amely - s ez a legfontosabb - összefüggő egészet alkot, s nem egyeztethető össze a
magatartásnak semmiféle statisztikai sem pedig „teherbíróképességi” magyarázatával (olyan érte­
lemben, hogy az erkölcsi törvény az irányítás jellegének egyik vonása, s ugyanúgy változásoknak
van kitéve, mint az összes többi vonás).
Az ember a társadalmilag kialakított és szentesített cselekvési módok medrében mozog: ami
viszont neuronhálózatát, központi vezérlőrendszerét illeti, ennek tárgyi komponense a maga véletlen­
statisztikai módján az agy dinamikájának minden szintjén hat. Az összetartozás annál egyértelműbb,
minél alacsonyabb rendű végrehajtó struktúrákat vizsgálunk. Ha az elhatározás már elindította
őket, precíziós pontossággal egymásba kapcsolódva kezdik megvalósítani a mozgató ténykedést,
a serkentő impulzusok tökéletesen szinkronizált lavináit váltva ki, ezek a lavinák viszont rendsze­
rint valószínűségi alapon működő gátló rendszerek működésbe lépésének köszönhetik létrejöttü­
ket. Mi hát a tudat? Amennyire csak képes azzá lenni, a szellemi rend őrzője. Az a „fórum”, amely
az „óhajokat” összehasonlítja az egyén történetén belül kialakult átlagos magatartási móddal.
Az a hely, ahol szükség esetén működni kezdenek a visszahúzás erői, a fékek. Az a terep, ahol ál­
landó küzdelem folyik az összpontosításért, a koherenciáért; bár, az igazat megvallva, a tudat
nem is annyira ez a hely, mint inkább a törekvés, hogy azzá legyen. Feladata, mint tudjuk, szembe­
állítani egymással az összes „sodródási” tendenciákat, amelyek az „óhajok” és az ösztönök folya­
matában mutatkoznak. Az autóversenyző, ha hozzáértő, úrrá tud lenni több szempontból is „fele-

312
lőtlen”, tökéletlen kocsiján. A hasonlat tán közelebb áll a valósághoz, mint gondolnánk. Egy több
milliárd alkatrészből, több ezer áramkörből összetett, gigászi homöosztát hajlamot mutat egymás­
sal gyakran ellentétes, egymást kölcsönösen semlegesítő, lokális aktivitású gócok kialakítására; a
nem kívánatosak elfojtása nem érhető el az áramellátás közvetlen kikapcsolásával, ez utóbbira
egyébként szükség sincs, minthogy elegendő csak megfelelő módon átkapcsolni, új pályákra irányí­
tani az ingerületeket. Tudni kell azonban azt, hogy hol találhatóak ezek a pályák, és hogyan lehet
átkapcsolni az ingerületeket; röviden: a versenyzőnek meg kell ismerkednie kocsijának jellegzetes­
ségével; az embernek pedig önmagával, saját „rejtélyével” . Az ember megtanulhatja, „hogyan
vezesse önmagát” - majdnem úgy megtanulhatja, mint ahogyan még a nem kifogástalan kocsi ve­
zetése is elsajátítható.
Hát a pszichoanalízisnek mi a szerepe az általunk vizsgált problémakörben? Amikor két ember
tiltott (tiltottnak mondott) hajlamot érez egymás iránt, akkor a pszichoanalízisnek nyilván igaza
van azzal a középkori teológussal szemben, aki tán az ördögöt vádolta volna meg azzal, hogy az
ő cselekedete szülte e hajlamot. Csakhogy a pszichoanalízis is a perszonifikáció módszerével él,
csak sokkal „elmosódottabb” formában. Az ő „ördöge” ugyanis nem közvetlenül a pokol kül­
dötte; a pszichoanalízis pokla a tudatalatti /r/ben van lokalizálva, ördögének neve pedig nem Bel­
zebub, hanem Libidó. Nos, metaforikusán, bevezető megközelítésként, ez nem is a legrosszabb,
azonban a pszichoanalízis nem képes megnyitni a továbbvezető utat. Maga zárja el azt, mert a
libidó legalábbis abban hasonlít az ördöghöz, hogy tovább osztani vagy szétbontani nem lehet.
Ha olyasvalamit teszek, ami csak árt nekem, és ha a pszichoanalitikus megmagyarázza, hogy a
Libidó hatása alatt cselekedtem, akkor el kell hallgatnom. Hogy cselekedetemtől semmiféle kielégü­
lést sem kaptam? Megkapta a tudatalattim. Hogy ezt honnét tudjuk? Onnét, hogy, ha ezt a ma­
gyarázatot nem fogadnánk el, akkor űr keletkeznék, márpedig a pszichológia semmitől sem retteg
annyira, mint az ű rtő l-a motiváció, az átélés, az emóciók terén egyaránt. És nem is csak a pszicho­
lógia mint tudomány: maga a tudatunk is retteg az űrtől, ösztönösen. Jól tudjuk, hogy az az em­
ber, aki egy hipnotikus szeánsz után az adott helyzettel kapcsolatban nem álló cselekedetet hajt
végre, amelyre a poszthipnotikus szuggesztió kényszerítette, úgyszólván sohasem válaszol arra a
kérdésre, hogy miért cselekedett így - ugyanis ő maga sem tudja; az esetek túlnyomó többségében
ilyenkor kitalál valami önigazolást, még'ha ez furcsa, saját magának is valószínűtlen. A „motiváció
rését” , amely tudatában tátong, azzal tölti ki, ami éppen eszébe jut. A pszichoanalízis annak idején
a polgári társadalomnak bizonyos, tudományosként tetszelgő sznob köreiben olyan szenzációt kel­
tett, amely már-már botrányízű volt, különösen a tudatalattinak hangosan hirdetett pánszexuális
jellege miatt - én mégis úgy vélem, hogy ennél még nagyobb ellenállásba ütköznék az az elmé­
let, amely azt állítaná, hogy a tudatalatti a p s z i c h i k u s jellegű, és egyszerűen csak összehan­
golt ingerületek keringése, amelyet semmiféle „sóvárgás” vagy „pusztítási ösztön” vagy más efféle
címszó alatt beskatulyázni nem lehet. A horror vácid erősebb, mint a botránytól való félelem.
A kibernetikust a libidó posztulálása nem befolyásolja; ez a szakember nem fél az apszichikus je­
lenségektől, mert tudja, hogy itt is visszacsatolásos vezérlőrendszerek jellegzetességeivel áll szemben,
és e rendszereknek olyan változásait látja, amelyek információ-statisztikai elemzéssel vizsgálhatók.
Az „ördög” nem a tudatalattiban, hanem a neuronhálózatokban lakik, a neve pedig: a nemlineáris
önprogramozás általános elmélete.
Korábban már említettük, hogy a helyzet, amelyben a tudat csak egy része egy ismeretlen egész­
nek, konstrukciósán elkerülhetetlen. Úgy tűnik, hogy ezt már magának a neuronhálózatnak a topo­
lógiája is bizonyítja.

313
 A jelek hurkokon és körökön a rendszernek anatómiai felépítése és egyedi története által megha­
tározott pillanatnyi dinamikus jellegétől függően keringenek, s eközben a vezérlőrendszer ugyan­
azon elemei egyszer azt a helyet jelenthetik, amelyről az el nem bírált információ máshová továbbí­
tódik, máskor viszont a végső döntés helyei lehetnek. Tehát, hogy szemléltető példával éljünk,
sohasem lehet ujjúnkat egy átkapcsoló neuronra helyezve kimondani, hogy a kiválasztási aktusok
egy adott osztálya részére ez a kizárólagos fórum. Mindig hierarchikusan strukturált folyamatok
tömegével van dolgunk, valóságos döntéspiramissal, amelyből a csupán látszólag egynemű kivá­
lasztási aktusok eredményei statisztikus-dinamikus módon fakadnak. Tekintettel a dolgok ilyetén
állására, a tudatnak olyan lokalizálása, amely szerint az agy meghatározott részei állandó székhely­
ként hozzája rendeltek, mindig a lehetetlenséggel lesz határos, meg kell elégednünk azzal, hogy
legfeljebb csak nagyon elmosódó határvonalak között tudjuk elhelyezni. Mindenesetre szabad azt
gyanítanunk, hogy egyes észlelések és tudatos cselekvések, amelyek az introspekcióval már semmi­
féle egyszerűbb elemre sem vezethetők vissza, az objektív kutatás során olyan folyamatokká vál­
nak, amelyekben a különféle összetevőknek mindig óriási tömege vesz részt. És éppen a dolgok
ilyetén állása teszi azt, hogy a cselekvések és a gondolatok pszichológiai motiválásának keresését
nemcsak sikerrel helyettesítheti, hanem a tökéletes elemzés terén túl is szárnyalhatja - a neuro-
fiziológiai biokibernetika.
íme egy kiragadott példa: ilyen értelmezés szerint mit jelent minden egyes elhatározás, akár gon­
dolati, akár mozdulati? Kiválasztási aktus a váltókként működő szinapszisok olyan beállításán
alapul, amely az információ egyik fajtáját átengedi, a másikat pedig visszatartja (blokkolja). Ez nem
más, mint a neuronhálózatban bizonyos „elsőbbségi szabályok” elrendelése, más szóval: bizonyos
jelek privilegizálása. Minthogy ezáltal bizonyos jelek nagyobb súlyra tesznek szert, mint mások, ezért
értékalkotó aktusról van szó; tehát ez a látszólag sajátosan és kizárólagosan emberi kreációs tevé­
kenység már a neuronhálózat kibernetikus mechanikájának teljesen elemi lépcsőfokán is meg­
jelenik.
Semmiféle ok sem indokolja, hogy az említett hálózat különböző részein ne működhessenek
egymással logikailag ellentétes preferenciarendszerek. Amelyek ráadásul nemcsak logikailag, hanem
emocionálisan is ellentétesek („Mr. Smith egyik része szereti Miss Brownt, a másik része gyűlöli”).
A pszichológiai szakkifejezések igen durva szimplifikálások, nem veszik tekintetbe a Mr. Smith
rendelkezésére álló - illetve inkább az ővele rendelkező - vezérlés teljes karakterisztikáját. Ezt csak
egy hipotetikus kibernetikus információkutató mutathatja be, de nem egy mai pszichológus vagy
író.
Dehát miért nem képesek rá? Mindaz, ami introspekció útján nem fedezhető fel, de aminek jelen­
létét „a központi szabályozó tulajdonosa” mégis megfigyelheti a saját viselkedésében - különösen
akkor, ha módszeresen figyeli saját reagálásait -, különféle terminológiák szerint nevezhető el.
Ily módon az önismeret előtt rejtett irányító tényezők az ördögi erők és a szeretet, a démoniz­
mus, a szentség, illetve - a tudományos pontosság igényével - a pszichoanalitikai Super-Ego, Ego
és Id közt elosztott különféle komplexusok, elfojtások, vágyak nevét kaphatják. Az irodalom pedig,
amint ezt már láttuk, kölcsönveheti, és használhatja mind az ördögöket, mind a komplexusokat is,
csak éppen „a vezérlőrendszer dinamikai karakterisztikájával” nem tud mit kezdeni. A teljességi
igénnyel fellépő ismeret - felhasználhatatlan ismeretnek bizonyul.
De vajon azért-e, mert az író képtelen rá, hogy művében - művészi eszközök formájában - a
neuronstruktúra képleteit szerepeltesse? Szó sincs róla. Olyan értelemben hasznavehetetlen a számá­
ra, mint ahogyan (legalábbis) feleslegesek volnának azok a képletek, amelyek azt írnák le, hogy

314
milyen fajta biokémiai változások hozzák létre egy ifjú hős szellemi megerősödését. Itt másfajta
nehézségről van szó.
Minthogy több évtizeden át és nem csekély fáradság árán sikerült felfedni, hogy a pszichikai álla­
potok e l n e v e z é s e nem fedi lefolyásukat és tartalmukat; minthogy fokozatosan tudatossá
lett, hogy az érzések és a cselekvések motívumai több értékűek, több jelentésűek és heterogének,
az irodalom konzekvensen lemondott arról, hogy nevén nevezze ezeket az állapotokat - ehelyett
inkább aprólékos leírásukat választotta. Minél pontosabb a ,,tudat sodrának” vagy behaviourista
módon csak bemutatott magatartásnak a jegyzőkönyve, annál közelebb kerül a valósághoz az író,
ha ily nagy korlátozás és ily szigorú lemondás árán a legjobb hatásokat használja ki, minthogy az
olvasó, akárcsak maga a mű hőse, éppen annyira természetes, mint fokozatos módon jut el az él­
mények kulcsfontosságú tetőződéséhez. „ 0 , de hiszen mindazt, amit tett, csak azért tette, mert sze­
reti azt a nőt!” - állapítja meg magában az olvasó egy bizonyos ponton, és ennek a felfedezésének
pszichológiai igazsága százszor erősebben realizálja a fiktív irodalmi alakok érzelmi állapotait, mint
hogyha csak ez a szó ismétlődnék sokszor: „szerelem”, „szerelem” . És ami több, ami sokkal fon­
tosabb, az érzés bonyolult szétaprózódását, ingadozását, változó fázisait s végül egyedülálló, csak
az adott egyénre jellemző „stílusát” csak éppen ezen a módon lehet átadni.
Kiváló módszer ez, kidolgozták már a legapróbb részletekig, de - ennek is megvan a maga határa.
Egy bizonyos pontig ugyanis a hőst szellemi és testi rezdüléseinek egyre pontosabb leírása még mind
reálisabbá, mind valószínűbbé teszi: ámde eljön egy pillanat, amikor a további elaprózott bősz jegy­
zőkönyvezés valahogy a szándékolttal ellenkező hatásokat kezd kiváltani. A bemutatott szemé­
lyiségnek lassanként valamiféle szétszóródása következik be. Mint amikor egy fényképet a részle­
tek láthatóbbá tétele végett túlságosan felnagyítanak, s a körvonalak ennek folytán elmosódnak, az
arcélek szétfolynak - ugyanígy a személyiség is, ha túlságosan közeli perspektívából szemléljük,
laza, majdnem teljesen szétfolyó, alakot ölteni nem tudó rezdülések konglomerátummá válik. Az
író sok mindent tehet: megmagyarázhatja azt, ami homályos előttünk, élessé teheti azt, ami ködös,
végigmondhatja azt, ami félbeszakított, s ilyenkor felvillanyoz bennünket az a sajátos érzés, hogy
mintegy helyettünk cselekedett, hogy sikerült kifejeznie egy olyan jelenséget, amelyet valami zava­
ros, szótlan, intuitív módon mi magunk is ismertünk, s így benne önmagunkat, saját lelkűnknek
valamelyik oldalát ismertük fel - mindezt megteheti az író, amikor azonban túlságosan sokat beszél
nekünk magunkról, akkor semmiféle élményünk sem támad. Persze egy magatartási jegyzőkönyv
túllépheti a konvencionális pszichológiai terminológia határait, s ez csak haszonnal jár a műre
és a felvevőjére is, aki így szól önmagához: „Igazában már magam sem tudom, szereti-e azt a nőt
vagy gyűlöli-e, érzem azonban, hogy ez így van, hogy ez lehetséges!” Az a kívánság azonban, hogy
reprodukáljuk azt, ami egy magatartásban irracionális, ami disszonanciáival szétzúzza a személyiség
alakját, nem csupán a konvencionális pszichológiai szóhasználat határain túlra vezet el, hanem
azon a sávon is túlra, ahol az individuális cselekedetek, amelyeket figyelünk, már egységes egésszé
állanak össze. Valamilyen alakká - az alak pszichológiai értelmében. A hőst most már nem tudjuk
azonosítani, és amikor ez bekövetkezik, amikor eltévedünk nemcsak motívumai, céljai, a világhoz
fűződő kapcsolatai közt, hanem még benne magában is, vagyis cselekedeteinek kusza erdejében,
akkor egyidejűleg veszendőbe megy „az emberi sors képlete” , az ember ellentmondásokkal teli, de
egyedülálló individualitása. Tehát még ha úgy van is, hogy a szétszóródás és az a káosz, amellyel
a pszichológiai jegyzőkönyvben találkoztunk, a kibernetikai kutatás során összeforrottságot és alakot
kap - ez az ismeret a művészet területén nem használható fel. Ilyenkor tán csak maga a képlet árulja

315
 el nekünk - miután materiális folyamatokra vezettük le - egy alanyilag irracionális magatartás
tárgyi racionalitását; az írónak ebből semmi haszna.
Valaki tiltakozhatna, mondván, hogy közhelyekkel érvelünk. Elvégre minden pszichikai aktus­
nak megvan a maga megfelelője a különféle szintű materiális folyamatokban: tehát pl. a szerelmet
„lefordíthatjuk” az atomösszeütközések nyelvére, s ugyanígy az aminósavak táncáéra - ebből azon­
ban a művészet számára semmi sem adódik. Vitapartnerünk azonban nem értette meg a dolog lénye­
gét. A testi ugyanis - amint megpróbáljuk bebizonyítani - nem fedi egyértelműen a szellemit. Min­
den bizonnyal minden pszichikai folyamatnak megvan a maga materiális megfelelője, ámde fordítva
ez sajnos nem igaz. Nem minden testi folyamatnak, amely lejátszódik az agyban, van meg a maga
szellemi megfelelője - még akkor is, ha az a folyamat valami szellemiről hoz döntést! Annak tehát,
aki a jelenségeknek csupán merőben materiális, fizikai oldalát látja, „az ember rejtélye” nem lesz
többé rejtély. Ennek az embernek több ismerete lesz, mint annak, aki csupán annak bemutatására
kénytelen korlátozódni, amit a művészet regisztrál.
Vajon nem ez volna-e a magától értetődő? Nem mehet-e az irodalom is, meg a tudomány is a
maga útján? Hiszen működési területeik nem fedik egymást. Nos, nem fedik egymást, ez igaz, ámde
az elavult s éppen ezért csak részleges tudás békés együttélése a dolgok tényleges állapotát felölelő
tudománnyal teljességgel lehetetlen. S abból, amit az imént mondtunk, kiderül, hogy a szellemet
kivonva a testből, eredményként nem zérust, hanem tisztán testi maradékot kapunk, amelyet már
semmiféle pszichizmusra sem tudunk tovább redukálni, j ó l l e h e t e z d ö n t i el a p s z i -
c h i z m u s o k l e f o l y á s á t é s t a r t a l m á t . Ezt a „maradékot” teljesen megemészteni
nem a művészet tudja, hanem a tudomány. A művészet nem azért talált szövetségest a pszichoanalí­
zisben, ami ebben a tudományos, hanem éppen azért, ami tudománytalan. Azért, mert a pszicho­
analízis olyan titokzatos fantomokat teremt meg, mint a Libidó vagy az Id, mert magas rangot tu­
lajdonít az álomlátásoknak, és tágabbra nyitja az ajtót a mitologikus kombinatorika tereire -
ugyanekkor bezárva azokat az ajtókat, amelyeken át a szellem mikromechanikájának a mélyére le­
hetne hatolni.
Képletesen szólva: az ember középkori, szó szerinti ördögéből lassan, fokozatosan egy feltételezett,
átvitt értelmű ördög lett: kényelmes konvenció, pótlólagos elnevezés olyan folyamatokra, amelyek­
nek nemcsak az arcuk hiányzik, hanem még álarcuk, még összetartozásuk sincs. Megfigyelhetjük
ezt „az ördög evolúcióját”, mint annak jelét, hogy az irodalom egyre inkább lemond a perszonifi-
kációról. Az az „ördög”, amely az emberben lakik, az, amellyel Iván Karamazov beszélgetett,
mintegy az említett ,,maradék”megszemélyesítése, és úgy keletkezett, hogy azt, amit a tudat
közvetlenül nyer az introspekcióból, elvonatkoztatták attól, ami a tudatot irányítja, ami a tudat
belsejéből azonban nem figyelhető meg. Ezt az ördögöt annak idején a pszichológiai ismeretek egy
bizonyos szintjén az emberi lélek megismerésével indokolták. Goethe olvasója a Faust ördögét még
szó szerint értelmezheti, már más a helyzet Adrián Leverkühn ördögével, amelyet maga Thomas
Mann kénytelen volt huzamosan „kétértelműsíteni”, amikor a zeneszerzőnek a pokol képviselőjével
folytatott beszélgetéséhez azzal párhuzamosan, de egy mélyebb síkon, mintegy idézőjelben hozzá­
fűzte azt az óvatos megállapítást, hogy hát ez mind csupán egy beteg elme látomása. Mann ördöge
egyébként nem véletlenül „stilizáltabb” , mint Dosztojevszkij ördöge: már nem volt elég, hogy „agy­
láz” atmoszférájában került a színre, ráadásul még alaposabb „kimagyarázkodásra” is szükség
volt, ezért beszél annyit ő is, meg a zeneszerző is az agybeli folyamatokról (amelyek a pia mater, a
lágyagyburok alatt folynak le).
Manapság a realista irányzatban az ördög legfeljebb jelként szerepel: utalásként arra, hogy az

316
a személy, akinek vele van dolga, nem lehet normális (hallucinál, lázálmot lát stb.). „Az ember
rejtélye” , miután megfejtették, hogy nem más, mint a neuronhálózat evolúciójának során előállott
sajátos dinamikus struktúra eredménye, elveszítvén komor nimbuszát, most alkalmazhatóságát,
művészi „fotogén” jellegét is elveszíti, és ha a tudományból eltűnik utolsó árnyéka is, többé már a
művészetben sem lehet helye, hiszen a hipotézisek csak addig lehetnek egyenjogúak a mítoszokkal,
ameddig az igazság ismeretlen.
Ez az egész gondolatmenet magától értetődően azt a meggyőződésemet tanúsítja, hogy az iroda­
lomnak ismereti tartalmat kell hordania magában, s hogy ilyen értelemben legfeljebb (mondjuk)
„semleges” lehetne, de semmi esetre sem válhatna dezinformációvá. Amikor egy jelenség mechaniz­
musa végleg ismertté válik, akkor a vele ellentétes magyarázatnak már nincs helye.
Ebben az irányban nem lehet messzebb menni, mint ameddig Thomas Mann ment A megtévesztett
c. novellájában, ahol egy változó korba került nő hirtelen támadt vérzésében szerelmi fellángolásá­
nak jeléül visszatérő havi vérzését látja, holott az valójában egy halálthozó, rosszindulatú daganat
előhírnöke. Az akaratlan és szörnyű tréfát, amelyet a test űz a lélekkel, ezt a kísérteties „félreértést”
az író az egyedül lehetséges módon, kommentár nélkül meséli el: hiszen igazán nem sorakoztathatta
fel művében a sejtosztódásoknak és a gének információátadásának a keletkező rákra vonatkozó sta­
tisztikai adatait, de még kevésbé állíthatta volna úgy be, mintha e vak véletlen mögött valamiféle
démoni erő, vagy éppen egy tudatosan ártó hatalom rejlenék. Ez a legátlátszóbb misztifikáció lett
volna. Az ördög tehát a művészet számára egyszer s mindenkorra elveszett - és nem is egyedül.
Az irodalomnak és a tudománynak a pszichológia terén folytatott versengése idestova már végleg
visszavonhatatlanul a múlté lesz. Ez a nézet ma még vitatott, tán nagyon is egyéni, de állítom azt,
hogy a legközelebbi évtizedekben általánossá válik. Jellemző tünet az irodalmi kísérletek gnoszeo-
lógiai meddősége, pedig ilyen kísérletek nem csekély intenzitással folynak. Felfedezések helyett
nemegyszer álfelfedezések jelentkeznek (egy behaviourista inkább fejletlen elméjű egyéneket szere­
peltet, míg például a lélekelemző író inkább a tudat paranormális, elhomályosult, félálombeli álla­
potait mutatja be); erőszakkal elmossák az egyes személyek közti határokat, hogy ne lehessen
tudni, .melyik emlék kié - csakhogy ez az egész „elködösítő” módszer nem vezet sehová sem. Úgy
rémlik, hogy mindazt, amit egy jó emberről el lehet mondani, már elmondták - már csak az ember
szellemének pokoli regiszterei azok, amelyeket még nem aknáztak ki teljesen; az infernót idéző halál­
táncok és a szörnyűségek példái szolgáltatnak még elég sok fehér foltot, amit ki lehet tölteni - ámde
nyilván ez sem mutat semmiféle fejlődési irányba.
Bemutattuk tehát - csak töredékesen és igen felületesen - azt a válságot, amelyet a technológia
okoz az irodalom fejlődésében, amikor forrásaiban és eredményeiben támadja meg a művészetet.
Még maga a technológia „agya”, a tudomány, sem lép fel e téren semlegesként, amikor veszélyezteti
az irodalmat, mint a szellemi jelenségek kutatóját. A helyzet annál súlyosabb, mert az irodalom,
amint ez az uralkodó felfogás alapján megállapítható, nincs teljesen tisztában ezeknek a jelenségek­
nek a mechanizmusával, legalábbis annyiban, hogy láthatná, milyen irányból fenyegeti veszély.
Bízzunk benne, hogy legyűri nehézségeit és új formában, új tartalommal születik újjá, mint főnix­
madár a hamvaiból, és nem is hagy el bennünket, mert ugyan mit is érne akár a legragyogóbb,
diadalmas Technológia kora, ha a Művészet árván hagyná?
Krakkó-Zakopane, 1963
ZÁRÓSZÓ

1
Abban az utószóban, amellyel a Summa első kiadását lezártam, szemléletes példán akartam bemu­
tatni az egymást követő tudományos megállapítások kérészéltűségét, s ezért hivatkoztam akkor
- az 1963-as év vége felé - egy felfedezésre, az ún. kvazárokra, amelyek mérhetetlenül távoli, csillag-
szerű testek, de mégsem csillagok, és energiakibocsátásuk, úgy látszik, teljesítményében messze
meghaladja az általunk eddig ismert összes energiaforrásokat, beleértve az annihilációs folyamato­
kat is. Ezekre az objektumokra vonatkozóan igen gazdag megfigyelési anyag gyűlt össze, különféle
hipotézisek buktak meg, de a jelenleg elfogadott kozmológiai és kozmogóniai modelleket nem érté­
kelték át, olyannyira, hogy azok tartalmaznák az új adatokat, és azokat a maguk elidegeníthetetlen
alkotóelemeivé tették volna. Az eddig elfogadott világegyetem-modellek helyességét mindenesetre
kétségbevonták, és ma a szakemberek közt, akiket felpezsdített egy eljövendő szintézis reménye,
meglehetős nyugtalanság uralkodik, s e nyugtalanság góca (igaz, eléggé krónikus formában ahhoz,
hogy hozzászokjanak) a fizika, és különösen az elemi részecskék fizikája. Ugyanis mindaz, amit
a kérdés szakértői a hipotetikus „szuperrészecskékről”, a kvarkokról mondanak, és mindaz, amit
egyesek nagy merészen valamilyen kapcsolatról állítanak, amely e kvarkok és még a galaxisok kö­
zött is fennállhat, és amely végre egy valóban átfogó teljességű modell keretében lehetővé tenné
a mikrovilág és makrovilág szintézisét - mindez inkább az ábrándok, mint a kísérleti bizonyításnak
alávethető hipotézisek jegyét viseli magán.
Amikor tehát a megismerés egy felsőbb emeletére lépve, az elhagyott fokon magunk mögött
hagyjuk az anyagi világnak teljesen világos, sőt szemléletes, de sajnos elavult modelljeit, akkor
már sejtjük magunk fölött a következő emeletet, és ma „az elértek” állandóan ismétlődő relativi-
zálódásának ebben az érzésében rejlik tán a tudomány fejlődésének alapvető vonása - hiszen ennek
meggyorsulása feloldja, vagy éppenséggel pragmatizálja az elméleti építmény érvényességét és jelen­
tőségét, ez pl. abban nyilvánul meg, hogy a fizikusok egyre szívesebben alkalmaznak bizonyos
„ideiglenes” szakkifejezéseket a szerfölött homályos ontológiai „státusról”, mindenféle „pszeudó-
részecskékről” vagy „pszeudólyukakról” .
Hangsúlyozni kell, hogy (főként a fizika terén) az elméleti konstrukciók változásának ez a gyorsu­
lása szinte valami engedélyező szankcióval látja el a kitűnően „felállványozott”, de mégis ideiglenes
fogalmak megalkotását, ez azonban nemcsak hogy nem a fizikának valamiféle gyengülését, holmi
viszonylagossági mocsárba merülését jelenti, hanem az elért technológiai eredményeket illetően, a
nagyon is látható haladás felé mutat. Ez azt bizonyítja, hogy egy nagymértékben nem végleges tudás­
ra támaszkodva, határozottan befejezett, végleges anyagi eredmények érhetők el. Egyszóval, a

319
fizika hatékonysága a technológia tekintetében növekvőben van még abban az esetben is, ha az
egyes fizikai fogalmak „metafizikai bizonyossága” (ha ilyennek a jelenlétéről egyáltalán szó lehet)
egyre csak közeledik, egyébként talán közelítőleg, a zérus felé.
Azt, hogy a világ reális, létezik, kétségtelennek tartjuk, ámde arra a kérdésre, hogy „miként és
mivel teszi ezt” egyidejűleg érkeznek különféle és történelmileg változó feleletek, amelyek az infor­
mációnövekedés szempontjából - és különösen technológiailag egyre gyümölcsözőbbek. Úgy lát­
szik, egymással ellentétes filozófiai irányzatok - különféle színezetű pozitivizmusok, valamint a
velük szemben álló doktrínák - útkereszteződésén állunk. Ez a történetileg kialakult antagonizmus
megérdemli, hogy közelebbről szemügyre vegyük, abban az aspektusban, hogy mit is várhatunk a
jövőtől. Klasszikus értelemben az episztemológiának egy bizonyos elvi kérdéséről van szó: hogy
vajon tudásunk valóban csak az ember állati készségeinek felfokozása-e, amely felnövekedett odáig,
hogy az ösztönösségből elméletté változik, és amely a magát mindenbe beleártó teleológia-keresés
során a fajok fejlődése révén nyert alakot - vagy pedig mintegy mögötte vagy tőle függetlenül az
Értelem dolgozik-e bennünk, mint a gondolatnak valami sajátos törekvése az eszközei fölötti auto-
nomizálódása és a lét végső igazságainak elérése felé, tehát azt jelenti-e mindez, hogy ez az Értelem
felfedezte ama szükséges dolgok létező világának bizonyos „tulajdonságait”, amely dolgoknak az
alapzatát az empirikus előrehaladás sohasem lesz képes alámosni. így vázolható fel a „pozi-
tivisztikus” szellemi irányzatnak, amely végleg elkötelezte magát a lehetséges anyagi hatások szférá­
jában, és másfelől a nem eszközkategóriákban gondolkodó s a megismerést transzcendentalizálni
törekvő „tiszta értelemnek” az antagonizmusa. A pozitivisztikus álláspont szerint ez az Értelem
csupán tévedés, azoknak az „információátalakítóknak” alaptalan követelése, amelyeket sokkal
földibb célok érdekében ültetett koponyánkba az Evolúció. Ugyanakkor ezzel homlokegyenest
ellenkezően, az Értelem, ez az egész, beláthatatlan, de másfelől haszonnal járó sürgölődés, amely
az empirikus problémák körül folyik, alapjában véve nem más, mint sajátos lemondás, bezárkózás
olyan kérdések körébe, amelyek csupán eszközök segítségével megoldhatóak, ha körükből eltávo­
lítjuk azokat a problémákat, amelyek évszázadok óta magyarázatot kívánó titkokként izgatták az
emberi gondolkodást. Az, hogy ezeket „látszatproblémák” vagy éppenséggel „értelmetlen problé­
mák” névvel illetjük, ez valójában a végletes empirizmus álláspontjának logikus következménye,
ám olyan következmény, amely hiába igyekszik működési diadalaival elfeledtetni az említett titkok
vonatkozásában megnyilvánuló tehetetlenségét.
Ezt a tiszteletre méltó konfliktust tette gúny tárgyává Leszek Kolakowski Pozitivista filozófia c.
művének31 záró fejezetében. Következtetése két, egymással szembeállított álláspont egymáshoz
való viszonyításában tetőződik: a minden rendű és rangú pozitivizmusok hol azt teszik, hogy az
Értelmet, annak transzcendentális igazságok felé törekvő „tiszta” alakját azáltal redukálják, hogy
így vagy amúgy az állatvilág mélyéről származtatott biológiai aktivitás körébe sorolják, hol meg
„aszketikusabb” alakokban ábrázolják, s lemondva arról, hogy diszkrimináló választ adjanak a ge­
netikus magyarázat kérdésében, ennek az Értelemnek minden gondolati gyümölcsét nemlétre ítélik,
mégpedig a kísérleti „kifordhbatóság” hírhedt guillotine-jának alkalmazásával. A „tiszta értelem”
ügyét Kolakowski vesztett ügynek tartja, lenyűgözi őt azonban ez ügy párthíveinek makacssága,
amit ő legalábbis azért tart nagyszerűnek, mert olyan szokatlanul sokáig tart, és egyre újabb for­
mákban való újjászületése mintha ennek az Értelemnek az „immanens” jellege mellett szólna, léte­
zése ugyanis szinte biztosítja azt a telítetlenséget. amit minden empirikus, tehát eleve nem teljes
adathalmaz maga után hagy, hiszen a kísérleti tudományok mást adni nem tudnak. Az egymással
küzdő filozófiák e drámájának bemutatásában az utolsó tagot, amely teljes egészében, tehát mint-

320
egy „kívülről” is magában foglalja e csata értékelésének próbáját, több szempontból fenntartással
kell fogadnunk. Először is azért, mert nem áll, hogy az empirista ne tudna valamilyen értelmes vá­
laszt adni a világ olyan „tulajdonságainak” kérdésében, amelyek „feltétlenül végesek” - mégpedig
abban a szerénynek mondható értelemben, hogy fizikailag megvalósíthatatlan világmodelleket is
el lehet képzelni (pl. nem lehetségesek olyan világok, amelyekben ellenkezőjükre fordított termodi­
namikai törvények uralkodnak). És lehetséges, legalábbis megközelítőleg, azt a megállapítást tenni,
hogy a világmindenség bizonyos l o k á l i s tulajdonságai azért szükségesek, hogy a világminden­
ség jelenlegi alakjában állhasson fenn. Továbbá, ami talán még fontosabb: az a végső alternatíva,
amelyhez Kolakowski elérkezik, az Embernek és Világnak az az immanens alkalmatlansága, össze-
egyeztethetetlensége, amely a soha nem csillapítható (mégpedig „az Ember Természetének hibájá­
ból”, vagy, ha úgy tetszik, „a Világ Természetének hibájából” nem csillapítható) tudásszomj sui
generis tragédiájának létezését valósággal szuggerálja - nem azért áll gyenge lábon, mert az empiriz­
muson kívül eső feleletet jelent, hanem inkább azért, mert a maga expresszíven metaforikus jelle­
gével eltakarja előlünk az olyan megértés lehetőségét, amelyet nem kevésbé súlyos következményeket
magukban hordozó eredmények terhelnek, de amely valamit mégis ki tud fejezni a további fejlő­
dés tényleges állapotairól, legalábbis hipotézisként. A szemléleti perspektíva megváltozásával ugyan­
is az említett antagonizmus bizonyos átalakulás után - legalább részben - elveszíti gyászos dicsfé­
nyét, annak a vereségnek értelmet elszomorító képét, amelyet az empiristákkal vívott hosszú harc
után detronizált szuverén gondolat mért reá, bár, jegyezzük meg, az empiristák ebben a harcban
meglehetősen pyrrhusi győzelmet arattak, hiszen elvégre ők is az igazság keresésére indultak, amit
azután a végén - az örömet legfeljebb mazochistáknak okozó elégtétellel - a közvetlenül funkcio­
náló hasznosságra voltak kénytelenek átcserélni.
Először is tehát, ami a genetikai redukciókat illeti, az ember bárminemű tulajdonságainak komp-
romittálására irányuló erejük szerfölött korlátozott. Ilyen redukciókat alkalmaztak egy naiv argu­
mentum ad hominem primitív alakjában azok az antidarwinista felfortyanások, melyek az evolúció
elméletét azzal akarták lejáratni, hogy az - a majmokkal hoz rokonságba bennünket. Persze az
effajta „érvelések” pejoratív mellékízének csak egy meghatározott korszak történelmileg privilegi­
zált esztétikai normáira vonatkoztatva volt némi „meggyőző” értéke. Gondolkodásunknak „gya­
korlati” és „tiszta” értelemre való szétválasztása talán ugyanolyan, mint amilyen - egy másik
létszférában - a nemek és az erotikus szerelem kölcsönös kapcsolata. Genetikai nézőpontból a két
nem létezése egzakt módon levezethető az információátadás elméletének merőben fizikai értelme­
zéséből. Az anyagi világban az ilyen kommunikációkat szükségképpen hőmozgás vagy sugárzás
jellegű „zajok” zavarják, s a megtermékenyítés aktusa alapjában véve nem egyéb, mint az öröklődő
információnak minden nemzedékben megújuló olyan „leolvasása”, ami a „zajok” okozta vesztesé­
geket a minimálisra csökkenti, és ugyanakkor az értékes mutációs „újdonságokat” gyorsuló ütem­
ben terjeszti a populációban, ami alkalmazkodási-evolúciós szempontból hasznos jelenség.
Ilyen módon a kétneműség ténye egészen a termodinamikáig vezethető vissza, és „a nemek
titka” ebben az értelemben egyszer és mindenkorra megoldottnak tekinthető. Elfogadható-e azon­
ban az erotikus szerelem olyannak, szinte a fizikai-információelméleti szükségszerűség szankciója
fémjelzi, s ezáltal nemcsak egészen oksági gyökeréig vezethető vissza, hanem egyszerűen egy be­
köszöntem készülő „zajellenes kromoszómainformáció-leolvasás” első stádiumának tekinthető? Ezt
a nézetet a legbőszebb empirista sem lesz képes magáévá tenni, mert nagyon is jól tudja, hogy az,
a maga „biológiailag előkészítő” feladatainak szempontjából milyen borzalmasan túlméretezett,
milyen, valósággal evolúcióellenes „elhajlásokat” , a fajra szerfölött káros „szuperfixálásokat” okoz,

321
hiszen azt tapasztaljuk, hogy partnerének halála után az egyed nem viszi át érzéseit haladéktalanul
s nyilvánvaló haszonnal a szexuálisan már hasznavehetetlen holttestről a fajnak egy másik, amazzal
nemileg azonos példányára, hanem olykor igen hosszú időn át még óvja, szinte dédelgeti ezt az
immár teljesen antiracionális és antibiológiai érzést. Ilyenkor ez a szerelem a legteljesebb mértékben
fölösleges, és a természetes kiválogatódásnak ki kellene selejteznie megnyilvánulásait, előnyben
részesítve a totális promiszkuitást, minthogy ez maximalizálja a nemzés tempóját, minden erotikái
gyász pedig csak fékezően hat rá. Nincs olyan biológus, aki elfogadná ezt az ilyen értelmezést, mert
ez bizony közönséges vulgarizálása, ha ugyan nem egyszerű kifigurázása az evolúció törvényeinek.
Mert más dolog: „feltárni” a kétneműség keletkezésének természeti-oksági mechanizmusát - és
megint más azt tapasztalni, hogy ennek az „ősoknak” a feltárása egyenlő az egész emberi erotikának
genetikus forrásaira való redukálásával. Ehhez hasonlóan értelmünk genetikusán állati eredete sem
kompromittálja a prakticista beállítású értelmet, és nem is csinál aberrációs jelenséget a „tiszta
értelemből” . Az az álláspont, amely az ember „agybeli túlméretezettségében” - s ez nem elégíthető ki
az empíria sietős válaszaival - legalább közvetett okát látja a fajunk „elfajulásának” , hatalmas vitát
kavar, méghozzá a legkevésbé megfelelő helyen. Az elfajulás magában foglalja a norma létezését
- de hát mi is ez a norma? Egy érdemes antropoidea? vagy egy mammuthus? egy neandervölgyi?
egy számítógép? egy angyal? Ha pedig nem az anyagi rendszerekben, hanem az értékek szférájában
van szó elfajulásról, elhajlásról, akkor ugyan mi jelentheti azt az arany középutat, amelytől a fejlődés
folyamán elhajoltunk?
Az ilyenfajta biologizáló filozofálásnak, melyről megjegyezhetjük, hogy ma kevésbé divatos,
mint volt néhány évtizeddel ezelőtt, racionális forrása bizonyára abban rejlik, hogy az emberek
egyéni és társadalmi működésének, olykor szinte önpusztító tevékenységének ellentmondásaként
ott van az élő természet pontos funkcionálása - az, amit nem véletlenül neveznek „a Természet
bölcsességének” . Az elfajulás - így gyanítom -, arra vezethető vissza, hogy ezt a bölcsességet vala­
hogy lenéztük, mert kitörtünk az „ösztönösen bölcs” természeti rend kereteiből, és civilizációnk
építésekor ezekhez képest szabad kezdeményezéseket kerestünk - végzetes következményekkel.
Hiszen nem indul per az egyes fajok ellen azért, mert más fajokat kipusztítottak; mindaz, ami a
természetben történik, mintegy elkerülhetetlen és vétlen, s már csak ezért is tökéletesebb annál,
mint ami a szakadatlan - s a hitek és filozófiák sokfélesége folytán egyre kiéleződő - kutatómunkára
ítélt társadalmakon és elméken belül lejátszódik. Az Ember és a Természet itt vázolt szembeállítá­
sának két aspektusát a rövidség kedvéért „értékelésinek”, illetve „konstruktőrinek” fogjuk nevezni.
Az olyan „értékelő” szembeállítás, amely szerint az állati (vagyis az „információszegénység” )
jelenti a normális állapotot, és az emberi az „abnormálisát” (vagyis az elfajulást), logikailag éppen
olyan elhibázott, mintha pl. háromszögeket és négyszögeket hasonlítanánk össze egymással annak
megállapítása végett, hogy e kettő közül melyik az, amelyik a másikhoz képest „elfajulást” jelent:
mindkét esetben egymással összemérhetetlen kategóriákkal operáltunk. Egy értékelési szövegben
az „elfajulás” elnevezés csupán egy „rosszabb” állapotnak, vagyis „a rossznak” empirista elnevezés­
be való burkolása, míg a „norma” fogalmát implicite azonosítják a „jóval” . Hogy azonban a boly­
gók vagy az oroszlánok viselkedése miért „jó”, és miért „rossz” az emberé - azt nem tudjuk. Ugyan­
ilyen alaptalanul lehetne pontosan ellenkezőleg értékelni.
Más a helyzet a „konstruktőri” felfogással. Érdemes megjegyeznünk, hogy azt a konstruktőrt,
aki összes félresikerült terveit és rosszul működő gépeit megsemmisítve, csak a legsikerültebb alkotá­
sait tárná elénk, nem bölcsnek, hanem inkább hipokritának neveznénk. A Természet eljárásai erő­
teljesen emlékeztetnek egy ilyen konstruktőr gyakorlatára. Úgynevezett bölcsessége tautológiái

322
eredetű, hiszen az, ami „nem jó ” (mármint evolúciós-alkalmazkodottsági értelemben), az el is pusztul,
s ezért a „fajok létezése” sző szerinti értelemben úgy fogalmazható meg, mint a „jól konstruált”
sőt „tökéletes” életformák „létezése” .
Ha számításba vesszük, hogy egy évezredre mintegy harminc emberi nemzedék jut, akkor a Homo
sapiens faj prototípus-termelésének elsődleges beindításától 30 000 nemzedék, attól a modelltől pedig,
amely már bekerült a tömegtermelésbe, és amely csekély változásokkal még ma is működik, 4000
6000 nemzedék választ el bennünket. Ez a szám a fajok evolúciós differenciálódásának tipikus
lefolyásaival összehasonlítva, különösen, ha a konstrukciósán „sikerült” fajokat vesszük számításba,
igen csekély. így pl. a ló mintegy 20-30 millió nemzedékre tekinthet vissza Az arányeltérés meg­
hökkentő.
Az ember megjelenését megelőző evolúciós sikerek egyik legnagyobbika volt az olyan rovarok
megalkotása, amelyeknek társadalmi - az állatok közt egyedülálló módon - egyedek közti exteriori-
zált (vagyis külső tárgyakra vonatkozó) nyelveket alakítottak ki, ezek szimbolikusan fejezik ki
a strukturális idő-tér viszonylatokat (ilyen pl. a méhek nyelve). A rovarok fluktuációt leküzdő
ellenállóképessége egyenesen elképesztő. A gerincesek egy-egy faját teljesen kiirtani nem jelentene
különösebben nehéz feladatot az embereknek - ezzel szemben a rovarok esetében, mint ezek biológiai
ellenfeleinek, ma sem sokkal jobb a helyzetünk, mint volt elődünké 100 000 évvel ezelőtt. Az ízelt­
lábúak osztályában az idegi vezérlés öröklődési csatornában való előprogramozásának a direktívája
diadalmaskodott, mégpedig oly mértékben, ahogyan azt az evolúciónak sohasem sikerült megismé­
telnie. Nincs kívülük még egy élőlény, amely működésre kész (jóllehet mondattan és szókincs tekin­
tetében szegény) nyelvvel jönne a világra. És ezt a sikert alaposan ki is aknázták, amiről már maga
az a tény is tanúskodik, hogy mintegy 715 000 rovarfaj létezik - míg az összes többi állatfajok
együttes száma 140 000 körül van. Minthogy a rovarok több százmillió év óta léteznek, osztályukban
az evolúció végigpróbálta az összes konstrukciós variánsokat, és ebben a „mérnöki szakmában”
már szó sem lehet semmiféle „forradalmi felfedezésről” .
Az evolúciónak következő sikere az ember: az előbb említettnél gazdagabb kiterjedési lehetőségek­
kel (aminek bizonyítéka az emberi fejlődés üteme, és nem a mi önimádatunk), ezt azonban az
ökológiai egyensúly elvesztésének állandóan nagy kockázata kísérte, mivelhogy a földi környezet
változásainak üteme egyaránt túlszárnyalja a biológiai alkalmazkodás maximális ütemét, akár az
egyed, akár a faj adaptálódásáról van szó. Az ökológiai egyensúly biztosítéka a természetben az
evolúciós változások lezajlásának lassúsága : ennek köszönhető, hogy a faj jobb alkalmazkodásának
útján a rendszer szervezetének önszabályozó változásai kiegyensúlyoznak minden „mutációs lépést”.
Konstruktőri szempontból „a Természet bölcsessége” a végtermékért hozott áldozat, az egyéni
kezdeményezésnek olyan minimumával, amely alig egyeztethető össze a faj túlélésének funkciójával.
Az egyedi működés paramétereinek erősen egyénietlenítő hatású korlátozása nyilván a rovaroknál
kulminált. Az ilyen „bölcs” eljárás „óvatosnak” mondható, mert maximális önbiztosításra mutat
azáltal, hogy az egyedi cselekvésért „áthárítja a felelősséget” magára a f a j n a k az egymást követő
nemzedékekben megismétlődő sémáira. Hasonlattal élve, azt mondhatjuk, hogy a rovaroknak azért
nem kell a haladás útjait keresniük, mert azt - evolúciósán - már megtalálták, és mert mindaz, ami
„cselekvési döntés” lehet az életükben, öröklődőén beprogramozott bonyolult ösztönök alakjában
már rendelkezésükre áll. Tehát valamiképpen maga a méhek vagy hangyák biológiai struktúrája
„bölcs”, az ő társadalmaikban nincs helye a (káros) működések „negatív” szórásának, de a „pozitív­
nak” sem, vagyis a „zseniális egyedeknek” ebben a társadalomban nincsen helyük, még akkor sem,
ha másfelől lehetséges volna ilyenek létrejötte. Az ilyen „bölcsesség” környezetileg, ugrásfüggvény-

323
 ként realizálódik: amint a környezeti változók változása bizonyos értékhatárokon átlép, az elő­
programozott műveletek eredményessége hirtelen és megfordíthatatlanul aláhanyatlik. Az ember
viszont „saját szakállára” , mármint nem az információközlés örökletes csatornáin át szerzi meg a
bölcsességet. Sorsa és lehetőségei tehát nemcsak a faj konstrukciós tervétől, hanem - mégpedig nagy­
mértékben - a társadalom történetileg kialakult tervétől is függenek. Innen a következtetés, hogy nem
lehet az ember „elfajulásáról”, mint evolúciós patológiai jelenségéről beszélni, empirikusan azonban
lehet mérlegelni, hogy mekkora vajon a - komparativisztikában meg is mérhető -- működési koc­
kázatossága a Homo sapiens modelljének, aki a fejlődésben résztvevő lények közül egyetlenként -
maximális mértékben vesztette el a létfenntartás lehetőségét garantáló, önműködő biztosítékokat.
Ezek nek az elvesztésére azért került sor, mivel az agy megnövekedése olyan helyzetbe hozta a hominida-
„prototípusokat” , amelyekben faji ösztönösségnek a kultúra által közvetített kumulált egyedi tapasz­
talatok ellenállhattak. A rovarok társadalmi struktúrája tisztára biológiai alakulat, minthogy konkrét
megjelenési formáját az öröklődési csatornán át érkezett nemzedéki információ határozza meg.
Ezért azután változásainak ütemét is csak a természetes kiválogatódás és kiselejteződés törvényei
irányítják. Szoros értelemben vett társadalmi evolúcióról tehát tulajdonképpen csak az ember vonat­
kozásában beszélhetünk, mert az ember társadalmi szervezettségének változékonysága nem az
öröklődési csatornától függő, vagyis nem biológiai a fajok fejlődésének értelmében. Az „emberi
sors irányítása” kettős (kétcsatornás) módjának megvan a dinamikai következménye: megengedi a
természetes fejlődés tempójának túlszárnyalását, radikálisan függetleníti a fejlődést a „mutációs
kiigazításoktól”, ugyanakkor azonban ez a tényező azzal, hogy (a meggyorsítás révén) potenciálisan
növeli az alkalmazkodási plaszticitást, tehát kiterjeszti az aktív homöosztázis hatósugarát, egyúttal
más szempontból hasznosan - a bioökológiai biztosítások funkcióját is megszünteti. A hangyaboly
vagy a méhraj evolúciós szempontból lassú is, meg a fenti értelemben optimálisan biztosított is
egyidejűleg, ezzel szemben az emberi társadalom a technoevolúció folytán a változékonyságnak
olyan széles területét szerzi meg, hogy végül már nem’is biztos abban, lépést tud-e tartani azokkal az
átalakulásokkal, amelyeket éppen e változékonysága idézett elő. Ilyen módon az evolúciónak minden
alkalmazkodási tendenciában meglevő lassú, de biztos ütemét túlszárnyalja egy faj fejlődése, amely
a biológiai fejlődés természetes menetét a technológiainak exponenciálisan gyorsuló ütemével
cserélte fel. Ehhez a szituációhoz hozzátartozik az állandó kockázat, mely más, mint az evolúciós,
minthogy annak a fajnak, amely évmilliók óta létezik, megvan - eltekintve egy külső katasztrófa
bekövetkeztétől - a huzamos fennmaradást jelentő állandó esélye, míg az a faj, amely technológiát
fejlesztett ki, e technológia felfokozódásának közvetett eredményeivel mintegy önmaga intéz táma­
dást támadás után saját ökológiai biotopja ellen. Bizonyos technológiák negatív következményeivel
más technológiák eredményeit állítja szembe - ámde az így nyert „domesztikált”rendszer-egyensúly
mindig sokkal ingatagabb, mint a természetes. A stabilizáltságnak ez a csökkenése elkerülhetetlennek
látszik, mert léte egyre inkább függ a társadalom technikai bázisának hatásosságától. Lehetséges,
hogy ez a csökkenés bizonyos tartósan fennmaradó értékig haladna, ha a folyamatban kevesebb
változó venne részt, mint amennyi szerepel benne: ha, mondjuk, a technoevolúció fejlődési tempója
véglegesen állandósulna. Ámde nincs így: a fejlődés olyan gyorsuló ütemben zajlik le, amely a civili­
záció felépítésének kezdeti fázisaiban mégjelentéktelen, és gyakorlatilag nincs is nagyobb jelentősége,
aminek folytán ezekben a szakaszokban viszonylag csekély is a civilizációnak „technológiai függő­
sége”, pl. a kőkorszak mindkét szintjén (a paleolitikumban és a neolit korban). Ámde tízegynéhány
évezreddel később a bekövetkező változásoknak a meggyorsulása olyan tényezővé lesz, amelyet már
nem lehet mellőzni: mert zavarja a leendő állapotok megjövendölését, s ennek folytán elmossa,

324
átmenetiekké, majdhogynem pillanatnyiakká teszi az egymás után elért egyensúlyi állapotokat. Még
nem szoktunk hozzá a rendszer-szervezettség ilyen totálisan dinamizált formájához, és ezért érezzük
úgy, mintha egy meghatározott, bár talán még csak homályosan ismert végleges egyensúlyi állapot
felé törekednénk, és mintha a jelenlegi akceleráció csupán az odavezető út volna, mintegy
valami „társadalmi embriogenezis” jelensége, amely a maga sebességével végül is létrehozza az
„érett” struktúrát. Mégis úgy kell gondolnunk, hogy az ilyen feltételezések alaptalanok, mert a
változások helyébe semmiféle végső tartósság sem lép mindaddig, amíg a tudomány és technológia
gyorsuló evolúciója tart, ennek pedig nem látni a végét, sőt egy ilyen befejeződést el sem tudunk
képzelni. Mindenesetre az első utalás erre az lenne, ha a technológiai változékonyságnak valamiféle
szabályozóit fedeznénk fel, amelyekkel megfoszthatnánk ezeket a folyamatokat eddigi heves karak­
terüktől, ámde megint csak nem tudjuk, hogy tulajdonképpen hol, mivel is kellene megkezdeni az
olyan tényezők kutatását, amelyek a technoevolúció ütemét szabályozzák. A technikai gyorsulásnak
egyetlen, s tegyük hozzá: tőlünk független szabályozója az, hogy milyen fokúak azok a legyőzendő
nehézségek, amelyekbe a Tudós és a Konstruktőr ütközik, s amelyek határozottan kölcsönös össze­
függésben állanak a jelenségek rendszerbeli bonyolultságának szintjével. A helyzet nem valami
előnyös számunkra, minthogy a kapcsolatoknak ebben a rendszerében kifejezésre jutó sorrend,
amiben a haladás információs-vezérlő „kvantumait” felhalmozzuk, inkább a természet sajátosságai­
tól, mintsem a stabilizálás társadalmi igényétől függ. Nem tudunk azonban változtatni a dolgok
ilyetén állásán, és azt sem tudjuk, sikerülni fog-e ez bármelyiknek is az elkövetkező földi nemzedé­
kek közül.
Tehát arra a következtetésre jutunk, hogyha nem lehet is szólni az ember „elfajulásáról” bár­
milyen empirikus értelemben, tisztán konstruktőriben - összehasonlítással - már mérlegelhetjük
a Homo sapiens modell működési kockázatosságát, minthogy ez a Homo sapiens - a fejlődő lények
közül az az egyetlen, amely sokkal inkább önmagának, mint bármely emberen kívüli tényezőnek
köszönheti majd akár óriási, valóban „kozmikus” karrierjét, akár - ugyancsak lenyűgöző, mert
bolygóméretű - pusztulását. Ez általánosan ismert, közhelyszerű igazság, mégis érdemes megismételni
annál inkább, mert mindennemű értékelési szándék nélkül folytatott eszmefuttatás eredménye: hiszen
csupán összehasonlítottuk a földi evolúciós folyamat néhány válogatott „termékét” .
Kolakowskinak az az állítása, amely a fenti megjegyzések ürügyéül szolgált, egy másik - némileg
magasabb - szinten is felfogható, éspedig, mint az a kérdés, hogy átléphető-e vagy sem az, ami a
világról szerzett ismeretünkben az „állatit” jelenti. Nos, szervezetünk összesített működésének
makroszkopikus szintje kétségkívül megadja nekünk azt a kiváltságot, hogy felfedezhessünk bizonyos
típusú összefüggéseket, amelyeket éppen ezen a makroszkopikus szinten mindjárt az első látásra
észreveszünk, a belőlük fakadó összes következményekkel egyetemben. Ez a kiváltság megkönnyíti
az empirikus tudás területén tett első lépéseket, majd a tudás bizonyos előrehaladása után viszont
bizonyos fajta ballaszttá kezd átalakulni, azokká az antropomorfizmusokká, amelyekkel a testünk­
höz képest nagyon kicsi vagy nagyon is nagy méreteket kutató fizikusok folytatnak meglehetősen
elkeseredett küzdelmet. Valljuk be, bizonyos misztifikációval éltünk: az „állati” kifejezést ugyanis
csak kölcsönvéve és csak ideiglenes értelemben használtuk, hiszen nem szabatos, de nem is sejtjük,
miben nyilvánulhatna meg megismerésük „nem-állati” volta. A megismerés korlátját az eszköze
jelenti, a nyelv: ez az, és nem „a bennünk levő állat”, ami határt szab nekünk a felderítésben, hiszen
csak az vethető alá empirikus próbának, amit szavakkal ki tudunk fejezni. Természetesen nem minden
nyelvi kijelentés fordítható vissza empirikusan, de mindaz, ami visszafordítható, szükségképpen
nyelvi. így jutunk bele abba a szférába, amely a mai filozófiát a tegnapitól megkülönbözteti, hiszen.

325
 amint mondani szokás, a tegnapi filozófusok a világ dolgain, a maiak a nyelv dolgain törik a
fejüket.
Korábban azt javasoltuk, hogy működtető és megértési nyelveket különböztessünk meg. A tisztára
működtető nyelvben a szó a betű szerinti értelemben testté válik. Az ilyen nyelv semmit sem „magya­
ráz” , hanem csak materializálja kijelentéseinek „tartalmát” - a megfelelő cselekvési sorozatok prog­
ramozásával. Érdekes a két nyelvfajta összehasonlítása: a működtető ugyanis molekuláris szinten
startol, s ebből a többsejtűek makroszkopikus szintjére lép ki - ezzel szemben a természetes nyelv
makroszkopikus szinten (a testünk szintjén) jön létre, és ebből lép ki „mindkét irányba”, ti. az atomok
és a tejútrendszerek irányába. Mind a két nyelvben felfedezhetjük az egyes „elnevezéseknek” nem­
csak a „konnoíátumait” , hanem a „denotátumait” is, sőt még a „szemantikát” is, - ha elfogadjuk,
hogy a természetes nyelv jelentéseinek azok a folyamatok felelnek meg, amelyeket ez a nyelv az
„agyközegben” megszervez - az öröklődési nyelv „jelentéseinek” pedig azok a folyamatok felelnek
meg, amelyek természeti közegen belül „igazolják” azt, hogy a szervezetben egyes, génnel deter­
minált vonások, jellegek vannak jelen. Ebben az értelemben azonban a működtető nyelv szeman­
tikája a legkifejezettebben lezárt, minthogy a gén szerint determinált tulajdonságok konkrét funkcióin
túl nincs az ökológiai környezeten kívül eső semmiféle további próba jellegű „visszavonás” (a geno­
típus egy bizonyos része kijelöli a végtagok keletkezését, amelyek a mozgást „jelentik” , egy másik
rész kijelöli a látást „jelentő” szemet, ezt és más semmit), a természetes nyelv „agyközege” viszont
csak „közbenső próbaállomás”, minthogy a Természet és a Kultúra világában mások - az agy
szempontjából külsők - is léteznek.
Külön kérdés azoké a közneveké, amelyek a működtető nyelvből hiányzanak, hiszen éppen ezért
van az, hogy a jellege, mint fentebb mondottuk, lezárt, míg a természetes nyelv a jelenlétük folytán
halmazelméleti (kontinuum) jellegű. Ha primitív leegyszerűsítéssel ragadjuk meg ezt a kérdést,
akkor úgy mondhatjuk, hogy a köznevek megalkotásának szüksége a reális világ valószínűségi
természetéből jön létre, mégpedig ennek a sajátosságnak leggyakoribb, sztochasztikus „kiadása”
szerint. Ezekben a jelenségekben egyszerre jelentkező két aspektus szétválaszthatatlanságáról van
szó, s az egyik aspektus az, hogy a jelenségek egymáshoz hasonlóak lehetnek, a másik pedig az, hogy
ugyanakkor bizonyos szempontokból’különbözhetnek is egymástól. Minden asztal egy bizonyos
értelemben „páratlan”, más értelemben viszont az „asztalok” osztályának egyik eleme; a köznevek
„megmerevítik” a hasonlóságokat, és minimálisra csökkentik a különbségeket; ahol a dolgok és a
jelenségek unikális volta uralkodik, ott a köznevek egyáltalán feleslegesek, sőt lehetetlenek is.
A valóságban nincs olyan magas rangú szabályosság, amelynek meglétét a nyelv megköveteli; a
nyelv, mint az események leírása ezeknél többnyire rendezettebb. A sztochasztikus folyamatok,
amelyek a földi körülmények közt szokatlanul gyakoriak, azt jelentik, hogy a véletlen elemek
(,,a káosz komponensei”) és a rendezettség elemei („a rend komponensei”) együtt vannak jelen ugyan­
azokban a jelenségekben (az emberek, az állatok, a társadalom, a bonyolult és nemlineáris gépek és
rendszerek viselkedése, az éghajlati, a meteorológiai változások stb.). A tudomány történetében a
determinisztikus koncepciók megelőzik az indeterminisztikusakat, minthogy az előbbiekre mintegy
önműködően, tehát korábban vezet rá bennünket maga a nyelv, amely igyekszik elkerülni a jelenségek
sztochasztikájának véletlen aspektusait, illetve, hogy egy kissé világosabban fejezzük ki magunkat:
analízis nélkül beszorítja őket a köznevek fűzőjébe. A működtető nyelv megközelítő eredményeket
ér el - funkcionális értelemben - mégpedig a fejlődési gradiensek működésbe helyezésének folytán,
amelyeket a molekuláris „önfenntartó”, tehát „teleológiai” láncreakciók hoznak létre. Igen fontos
a konstruktőr szempontjából, ha kiderül, hogy igen különféle technikák alkalmazásával is lehet

326
olyan eredményekhez jutni, amelyek invariancia tekintetében hasonlóak egymáshoz. Molekuláris
szinten „az, hogy kaotikus” legtöbbször egyenértékű azzal, hogy „termikus” - vagyis a részecskék
hőmozgásával. Az önfenntartó reakciók, és ezek folytán a fejlődési gradiensek erősítik a sztochaszti­
kus folyamatokban levő szabályossági elemet, tehát a végeredmény működésileg - de nem másként! -
hasonló a köznevek alkalmazásához: mindkét esetben a jelenségek rendje kerül felhasználásra,
„elfojtva” véletlenszerűségüket.
A nyelveknek, mint kvantumos vezérlősorozatoknak a természetét nem lehet teljes egészében
megérteni, ha nem vesszük tekintetbe az őket megalkotó rendszerek fizikai lényegét. Az élet termo­
dinamikailag meghatározott módon valószínűtlen állapot, mégpedig jelentős mértékben az, mivel
- egyesek véleménye szerint - maximálisan eltávolodott a tartós egyensúly állapotától S vajon egy
rendszer, mely a szüntelen rendeződése folytán szivárog, és mát az indulásánál a rend állandó
vesztésére van ítélve, hogyan képes nemcsak stacionárius állapotra szert tenni, hanem - pl. az embrió-
genezissel - magasabb szintű szervezettséget is elérni ? N os: a molekuláristól kezdve a minden szinten
„beléje szerelt” ciklikus folyamatok révén: ezeknek ugyanúgy, mint a leesni készülő labdát levegőben
tartó ritmikus ütéseknek, mindenekelőtt i d ő b e n kell szervezetteknek lenniük. Az élet termő-
dinamikus elméletének nincs matematikai apparátusa. Amikor ilyennek hiányában B. Goodwin az
élő rendszerekre vonatkozó formális elméletében a statisztikai mechanika klasszikus apparátusát
alkalmazta, akkor már az első megközelítésben kimutatta, hogy milyen kiemelkedő szerepet játszik
az életfolyamatban a sejt időleges megszervezettsége, mert ez a biokémiai jelenségeket tulajdonképpen
alkotó molekuláris rezgések egybehangolása. A sejt: szinkronizált oszcillátorrendszer, s ezt a konstruk­
ciós megoldást - az egyre újabb szabályozást hozó ciklusok periodikus voltán alapuló nyomással -
a kiindulási anyag diktálja. Az elvégzett analízisek szerint egy ilyen folyamatot rezgésmentesen
stabilizálni nem lehet, ezt tiltja a fizika, tiltják az építőanyag sajátosságai. Az embriogenezis, az
anyagcsere, a morfogenezis mind i d ő b e n összpontosuló folyamatok, vagyis harmonikusan
együttműködő molekuláris oszcillátorok szinkronizált tevékenységének eredői, és ez a magzat­
fejlődésben a hatványozódó konvergencia, érett állapotban pedig a pszeudóstacionárius állapot
hatását kelti, míg a periodikus folyamatok szinkronizált jellegének gyengülése az öregedéshez és
halálhoz vezet el. Amint látjuk, az a jelenség, amelyet a kibernetikusok mindig negatívan értékelnek,
a visszacsatolási szuperkorrekció által a rendszerben előidézett oszcilláció alkotja az életfolyamat
nélkülözhetetlen dinamikus vázát. Tulajdonképpen innen is nyerik időbeli megszervezettségüket
a nyelvi kijelentések, mint vezérlő-szabályozó programok, mint koncentrált rendezési dózisok,
amelyeket állandóan újra és újra be kell juttatni a rendjét veszítő rendszerbe. Ebben a megvilágítás­
ban a természetes nyelvek megjelenésének „esélye” már benne van az életjelenségek alapjaiban,
ugyanúgy, mint ahogyan az egysejtűek elemi reakciói is „előzményeit” jelentik az agyak keletkezésé­
nek. Ilyen értelemben ez is, meg amaz is egy sztochasztikus láncolat jelentéktelen, de huzamos való­
színűségeként múlhatatlanul megvalósul, persze, ha az evolúciós folyamat elég hosszú ideig tart.
A természetes nyelv ún. „értelmező ereje” számunkra - bármilyen paradoxul hangzik is ez -, alap­
jában véve homályos erő. Nem bocsátkozunk kockázatos vitába „a megmagyarázás lényegét”
illetően, csak a most következő megjegyzésekre szorítkozunk. Fajunk az emberszabásúak törzsétől
nem egészen háromnegyed millió évvel ezelőtt vált el annak a természetes kiválogatódásnak a
hatására, amely előnyben részesítette a felépítési paraméterek egy bizonyos csoportját - és a kiválo-
gatódás ismérvei nem tartalmazták sem a kvantumelmélet felállításának, sem az űrrakéták építésének
készségét. S mégis az emberi agy információátalakító-képességének e kiválogatódás útján nyert
„túltengése” elegendőnek bizonyult a paleopithecus látóhatárától ennyire távol eső eredmények

327
 megvalósítására. De nem kevésbé volna igazán meghökkentő, ha az derülne ki, hogy a rendeknek
az a halmaza, amelyet elménk „a lényeg megértésének” mélyreható érzésével megalkotni és elfogadni
képes volt, a legpontosabban fedi mindazoknak a lehetséges rendeknek a halmazát, amelyek az
egész világegyetemben csak felfedezhetőek. Elismerjük, hogy ez nem lehetetlen, ámde a legnagyobb
mértékben valószínűtlennek látszik. Talán ez, a lehetőségeinket bagatellizáló gondolatmenet az
egyetlen, amelyet ilyetén tudatlanságunkban javasolhatunk, hiszen korlátáinkat tulajdonképpen
nem is ismerjük, és ezért óvatosabbnak látszik feltételezni a létezésüket, mint átadni magunkat a
határtalan optimizmusnak, hiszen az optimizmus elvakíthat, míg a korlátok posztulálása a korlátok
keresésévé alakul át, s ez végül utat nyit e korlátok megrohamozásához. Ezért valójában már látjuk is
azt a távoli eljövendő állapotot, amelyben könnyebb lesz uralkodnunk egy jelenség fölött, mintsem
megérteni azoknak a feltételeknek a teljességét, amelyek lehetővé teszik ezt az uralmunkat, mégpedig
ama változók és paraméterek nagy számára való tekintettel, amelyek a különösen nagyra törő vállal­
kozásokhoz hozzátartoznak. Reálisnak tartjuk ugyanis, hogy előbb-utóbb végleg szétágazzon a
természetes nyelv működtető és megértési aspektusa, amelyeknek sajátos ötvözete az emberi nyelv.
Hogyha sikerül keresztezni a véges automaták által termelt algoritmusokat nemalgoritmusos infor­
mációáramlatokkal, amelyek önszervező gradiensek felügyelete alatt álló jelenségekből fakadnak,
akkor a működtető nyelv megszűnik megértésinek lenni, s a tudományos „értelmezések” helyett,
ilyenektől megfosztott jóslatokat fog produkálni. A megértési nyelv a gnosztikus automaták által
viselt információhadjáratok megfigyelője lesz, learatja a győzelmek gyümölcsét, hírt ad semmi mással
fel nem cserélhető élményekről, végül - nem utolsósorban tán, de értékelméleti elvek generátora­
ként lép fel. Valamely hirtelen fordulatról, amelynek eredményeként a gépek gondolatilag is uralkod­
nának felettünk, kár szólnunk. A működtető generátorok zavara sietteti a már most is észlelt válto­
zásokat, hiszen egy mind általánosabban megvalósuló szimbiózis, illetve a tudósok és az információs
gépek szinergiája jön létre. Hogy a cselekvések ellenőrzése milyen mértékben marad az ember
kezében, ez - valljuk meg - egy kissé a kiválasztott nézőponttól is függ. Abból, hogy valaki tud úszni,
még nem következik, hogy hajó nélkül át tudna kelni az óceánon, s még kevésbé lehet ebbe a képbe
beleilleszteni a sugárhajtású repülőgépeket meg a kozmikus rakétákat. Hasonló evolúció kezdődik
- többé-kevésbé párhuzamosan - az információs univerzumban. Az ember ráirányíthatja a gnosztikus
gépezetet a problémára, amelyet tán ő maga is meg tudna oldani (s ha nem ő, akkor tán az ükunokája)
a gép azonban a működése során felhívhatja olyan problémára is a figyelmét, amelynek még a
létezéséről sem volt sejtelme. Nos, ebben a legutóbbi példában, ugyan kié a vezető kezdeményezés?
Alig képzelhető el, még megközelítően is, akár annak a funkcionális egyöntetűségnek a foka, amely
ebben a „megismerési ember-gép kettősfogatban” érvényesül, akár azok a különféle szabadsági
fokok, amelyekkel az ilyen körülmények közt működő emberi agy gazdagodhat. És ez, hangsúlyozzuk
a nyelvi „kettéágazásnak” csak a kezdeti stádiumaiban van így. További szakaszairól ma egyáltalá­
ban szinte lehetetlen bármi konkrétet is mondani.
Ámde hogyan állunk a kétféle értelem dilemmájával ? A konstruktőr hiába prezentálná működésé­
nek gyümölcseit a filozófusnak, és hiába utalna arra, hogy a filozófia klasszikus kérdéseire adott fele­
letek milyen mértékben függenek a technológiailag konstruált határfeltételektől (a nihil est in intel-
lectu, quod non fuerit prius in sensu ugyancsak az agyak kromoszóma-előprogramozásának konkrét
jellegétől függ; az ilyen előprogramozás megfelelő redundanciája az agyak számára hozzáférhetővé
teheti az „a priori szintetikus tudást”.) A gnosztikai gépek építőjének sikere a filozófus szemében
általában mindennemű gondolkodás kudarcát jelenti, még a gyakorlati gondolkodásét is, ezzel
pedig önmagát fosztotta meg még az eszközül szolgáló igazságok megalkotásától is. A konstruktőr

328
pedig, akinek ükapja annak idején könnyezve sajnálkozott a szép vitorlásokon, de azért megépítette a
gőzhajót - ükapjához hasonlóan - maga is fájdalmas nosztalgiát érez, az aggodalmakat azonban nem
osztja.
A konstruktőr érvei süket fülekre találnak a filozófusnál, minthogy ez utóbbi megveti az emberhez
képest automatizált és exteriorizált gondolkodást, és mindent, ami létezik, maga akar végiggondolni,
míg amaz annak révén akarja elérni ezt a célt, hogy megalkotja a szükséges rendszert, vagyis az
ennek megfelelő struktúrát. De tulajdonképpen hogyan is viszonyulnak egymáshoz ezek a többé-
kevésbé különböző rendszerek? Mindegyikük önkényesen megállapíthatja, hogy a többiekhez
képest különleges és egyedül fontos „metapozíciót” foglal el. Hiszen ciklikus folyamatok sorozatában
vagyunk, és jóllehet egy ilyen körforgás lebilincselő, mégis mi értelme van, ha mindegyik álláspont
mellett találhatni érveket, csak ne legyen bennük belső ellentmondás. A gondolat, amely a bizonyos­
ság mennyországába szeretne eljutni, azt a térképén különféle pontokra helyezi el, e lokalizálások
térképe pedig - más szóval: a filozófia története annak a keresése (a nyelvben), ami egyáltalán vala­
hol, a nyelv mögött található. Nem hiányzik az a felfogás sem, hogy a metafizikák a tudatalattiban
kikelt, majd a tudat által nyelvi ruhába öltöztetett hiponoikus csodabogarak, illetve az ilyen értelem­
ben vett metafizikák a leglogikusabb és legmakacsabb álmaink. A filozófus ezt a pszichoanalitikusan
kompromittáló álláspontot, mely az ő munkáját az álom fátylába borítja, „egyből” elsüllyeszti, amikor
a pszichoanalízist a megfelelő lenézéssel osztályozza. Nagyszerű, bár egy kissé meddő, de kultúrát
teremtő szórakozás ez, a rendszeren belüli átmenetekből áll, ahol is a pozíciók tetszés szerinti meg­
változása maga után vonja mind az értékelési, mind pedig a megismerési perspektíva átalakulását.
A gondolkodás, amely bennünket teljesen áthatva sem jut el odáig, hogy működtető (vagy működő)
cselekvéssé változzék, szívfájdítóan védtelennek bizonyul. Ami a klasszikus metafizikai rendszerekben
maradandó, az a nyelv szemantikus réseibe bocsátott gyökereivel merít éltető erőt, mert a nyelv az,
amely az egymást követő kultúrákat összekapcsoló diakrónikus egyetemességét egy alkalmazkodóan
megnyújtható és egyúttal a szilárd támasz képzetét keltő életlenséggel menti meg, hiszen a nyelvből
nemcsak meríteni lehet az ott talált jelentéseket, hanem belé is lehet helyezni újakat, aktusok révén,
amelyeknek felfedezéseknek kell lenniük, és mivel csupán tetszés szerintiek, ezért annál veszedelmeseb­
bek, minél ösztönösebbek. Az eífajta filozofálások tehát egy szakadék megalapozásai, minthogy azok
az. „alapok” , amelyek a nyelvben megszilárdulnak, nem szükségesek, hiszen mindegyiken át lehet
hatolni, hogy „távolabb jussunk” , mindegyiket kétségbe lehet vonni. Honnét ered az oly makacs
eljárás? Megmagyarázására nem kell újfajta létezőket előidézni: hasonló ez minden olyan aktushoz,
amely sem nem kezdeményezi az életet, sem nem tartja fenn - egyszerűen csak züllés, bár szívesen
elismerjük, hogy nemesebb züllés, mint a többiek, s benne a nyelv a mindenre képes partner, A logika
a Kamaszutráét, az abszolutum pedig a kicsapongásig különleges, mert mindig meddő kéjérzet
szerepét tölti be. Annyi bizonyos, hogy filozófia nélkül nem lehet élni, és nincs igaza a mondásnak,
hogy primum edere, deinde philosophari, mert hiszen már az evés látszólag egyszerű művelete is az
irányzatoknak egész kötegét foglalja magában, kezdve az empirizmustól a pragmatizmusig - más
azonban az a filozófiai minimum, amelyet a cselekvési rendszer belülről egyesít, kívülről pedig irányít,
és más a nyelv lepárlása és kiáztatása mindaddig, amíg annyira el nem párolog, hogy csak maga az a
bizonyosság marad meg, mely kielégíti a megismerési kéjvágyat. Következetesen elbarikádozni
magunkat a nyelv „várában” lehetetlen. Két út vezet belőle kifelé: az egyik a reális cselekvések vilá­
gába, a másik azoknak a létezőknek a világába, amelyeket a nyelv állítólag nem teremt, hanem csak
feltárja a létezésüket. A fenomenológusok azzal fenyegetőztek, hogy a logikai-matematikai igazságok
világának szuverenitásáról való lemondás az állat véletlenségébe taszítja az embert, ámde nem

329
vagyunk kénytelenek az általuk felvetett és állítólag elpusztíthatatlan alternatíva - „az ember
esetleges lény” vagy „az ember feltétlenül értelmes” - lehetőségei közül választani, mivelhogy e kettő
egyidejűleg jelentkezik. Nyelv nélkül, mint már tudjuk, nem lehet konstruálni, még akkor sem, ha az
építő személytelen. Ha tehát a mondattan és a logika molekuláris áttételeit jelentő szabályoknak még
az aminosavak és a nukleotidok is alá vannak vetve, a maguk embriogenetikai beszélgetéseikben,
akkor vajon nem több-e a valószínűnél az, hogy a nyelv - mint földi, és ebben az értelemben esetleges
alkalmazkodási jelenség - egyúttal majdnem kozmikusán univerzális is? Mégpedig azért, mert a
planetáris közegek hasonlatossága folytán a bennük keletkező antientrópiás rendszerek szükségkép­
pen igy hozzák létre e közegeknek megközelítő leképezéseit, s a nyelv, a logika, a matematika azért
bizonyulnak egyenesen a természet távoli derivátumainak, mert másként nem tudnának szembesze­
gülni a természetnek minden megszervezettet megsemmisítő fluktuációival. A bioevolúció működtető
nyelve első származékául létrehozza az idegrendszer nyelvét, az idegkódokat, a szinguláris vezérlést
(„szervezet-szervezet” valamint „szervezet-környezet” viszonylatban) - második származékául
pedig a természetes nyelvet, amely úgy alakult ki, hogy a kellő számú és megfelelően adaptálódott
érzékszervi csatornákban (hang, látás, tapintás stb.) exteriorizálódottan szimbolumos idegkódok
adódtak át. Kiderült tehát, hogy a logika nem a Homo sapiens fajához, hanem a materiális világ-
egyetemhez relativizálódott, és emellett természetesen létezhet az olyan, funkcionálisan hasonló, bár
strukturálisan nem szükségképpen hasonló logikák egész halmaza, amelyek alkalmasak volnának, de
amelyeket az evolúció kiselejtezett. Az ilyen, kozmikus plafonig felemelt nyelvészeti komparativiszti-
kából az következik, hogy általában minden nyelv - a kromoszómáké és az idegeké ugyanúgy, mint
a természetes - közvetített, vagyis „nemautonóm létezésű”, minthogy olyan rendszereket képeznek,
amelyeket meg kell konstruálni, elemeik kiválogatása és megszervezése útján így kell létrehozni
azokat a struktúrákat, amelyeket csak a reális világ tud megcáfolni vagy a létezés értelmével felruház­
ni. Ami különböző, az csupán a m é r t é k e annak a közvetítettségnek, annak a hamisító hatású
ciklikus jellegnek, melynek folytán az állítások szétszórása azért a természetes nyelvben a legnagyobb,
mert a helyes funkcionálás kritériumai az embriogenezis, valamint az idegszabályozás nyelvében
sokkalta erősebbek, mint a természetes beszédben. Más szóval: minden nyelv „empirikusan megfor­
dítható”, a természetes nyelvnek azonban az empirikái és logikai „túlélés” kritériumain kívül
kulturális kritériumai is vannak - éppen ez az oka annak, hogy a biológiai torzszülöttek életképtele­
nek, ellentétben a nyelvi értelmetlenségek vagy a kultúrán belüli illúziók torzszülötteivel. A rossz
konstruálás büntetése a biológia nyelvében a nyomorékon születés vagy a halál. A metafizikusoknak
az analóg bűnért nem kell ilyen súlyosan bűnhődniük, minthogy az emberi elmék környezete hason­
líthatatlanul liberálisabb a bennük vegetáló (vagy bűnhődő) jelentésekkel szemben, mint amilyent a
természetes környezet tanúsít az élő szervezetek iránt.

2
Mindaddig, amíg a technológia az emberiség létezésének kedvező állapotúvá teszi környezetünk
anyagát, addig a természetes homöosztázis meghosszabbítását jelenti, minthogy elvi különbség sem az
érzékszervek és a kutatási eszközök, sem pedig az izmok és a reaktorok közt nincs. Az előbbiek a
környezetből merítik a hasznos információt, az utóbbiak pedig ezeknek az információs áramlatok­
nak a vezérletével teremtik meg a környezettel szembeni energetikai szuverenitás lehetőségét. Ámde
„az igények kielégítését” szolgáló technológia, ha egyszer már megindították, egyre fokozottabb

330
I

agresszivitást tanúsít. Úgy tűnhetne, hogy a korgó gyomor éhségének és a szexuális éhségnek csilla­
pítása között nincs lényeges különbség, minthogy mindkét esetben sajátos biológiai kielégülésről
van szó. A technológia, amely már régen behatolt az emberek egymás közti kapcsolatainak (az anyagi
javak termelésének, elosztásának stb.) szférájába, megteszi a következő lépést, létezésünknek egyre
intimebb régióiba nyomulva be, nagyon is nyugtalanító következményekkel. Az uj helyzet nem
fajunk még egy „elhajlásának” a következménye, hanem az excentricitásnak, vagyis annak az
eredménye, hogy az ember nem foglal el központi helyet a természet világában. Erre nem került
volna sor, ha valami jóindulatú Gondviselés őrködnék sorsunk fölött. Még egyszer igazolódik, hogy
az a lényegileg minden szándékolt tervezést nélkülöző sorrend, amelyben a természetnek egyre
újabb és újabb területeit (köztük saját testünket) egyre inkább a hatalmunkba hajtjuk, az antinó­
miák kelepcéit rejtegetheti magában. „Helyes” - a fent említett értelemben - a végrehajtandó
cselekménynek olyan sorrendje volna, amellyel szüntelenül együtt járna nemcsak annak a felismerése,
hogy mit hajtunk végre az adott percben, hanem azé is, hogy milyen távoli következményeket von
maga után a „racionalizáló technikának” ez a támadása, behatolása. Az emberiség kétharmad részé­
ből, vagyis a mintegy két milliárd ember közül, akik rendszeresen éheznek, évente 40 millió hal meg
krónikus rosszul tápláltság következtében. Ugyanekkor másutt különleges technikai eszközökre
van szükség, hogy összegyűjtsék és megsemmisítsék azt a csomagolóanyagot, amelyben szervezetten
dobják a piacra a termékeket. Ámde az a felfogás, hogy a szegények borzalmasan élnek, a gazdagok
meg pompásan, leegyszerűsíti a képet. A valóságban itt is, ott is rosszul áll a szénánk, jóllehet a
bőség és az ínség következményeinek alig van közös vonásuk.
És mégis az ínség veszedelmeit szoktuk csupán a kellő komolysággal tárgyalni, míg az ellenkező
előjelű veszedelmet hajlandóak vagyunk lebecsülni, s legfeljebb csak tréfát űzünk belőle. Ez érthető:
fajunkat az evolúció az elemi szükségletek kielégítéséért folyó szakadatlan harcban alakította ki,
hiszen éppen ez a normális körülménye az élet összes „domesztikálatlan, megszelidíthetetlen”
formáinak a természetben. Ezzel szemben az a helyzet, amelyben az éhség és a szomjúság túlságosan
könnyen csillapítható, igazi újdonságot jelent történetünkben, és egészen a legutóbbi időkig olyan
állapotnak tartották, amelynek megvalósítására minden fenntartás nélkül törekedni kell. Ámde foko­
zatosan meggyőződünk arról, hogy a szükségletek mértéktelen kielégítése különböző módon, de
rendszerint károsan hat azoknak az értékeknek társadalmi szerepére, amelyek az emberi magatartás
motiváló vázát alkotják.
A szükségletek technológia által megvalósított kielégítésének ártalmas volta olykor szembetűnő,
így pl. a lizergsav-dietil-amid (a hírhedt LSD) olyan anyag, amelynek alig néhány mikrogrammnyi
mennyisége a tökéletesség, a már-már misztikus mindenbeteljesülés érzését váltja ki élvezőjében
szubjektívan. Az ember szeret elébevágni a dolgoknak, biológiailag a jövő felé hajlónak alakult ki,
mindenkori jelene a jövőbe törekszik, s ha nincs a jelenben várakozás, remény, törekvés, akkor el is
veszítette számára igazi értelmét. Az LSD megsemmisíti a személyes jövővágyak egészét, de annyira
megerősíti a létezés adott pillanata átélésének érzéseit, hogy a jelen olyan állapotként kezd uralkodni,
ahol mindaz, ami nem ő, minden kívüle létező jelentéktelenné válik, hiszen végre „sikerült feljutni
a csúcsra” , és ez az elért csúcs lett a jelen. Érdekes összehasonlítási alapot ad az a hatás, amelyet az
ízeltlábúakra gyakorol az LSD. Az LSD hatása alatt álló pók tovább szövi a hálóját, de mértanilag
tökéletesebb formát ad neki, mint a normális pók, a preparátum ugyanis a pókot szintén elvágja
a külső ingerkeltőktől, ámde nem szünteti meg az öröklődő programozásban egyszer s mindenkorra
rögzített ösztönös cselekvések menetét, az csupán különlegesen „tiszta formában” nyilvánul meg.
Az ember, ha LSD hatása alá kerül, elveszíti a reális cselekvésnek mindennemű képességét, mert

331
 mechanizmusai nem vele születtek, a kultúra impregnáló hatásai alakították ki, és ezért sokkal
könnyebben engednek a szétziláló hatásoknak és könnyebben szakadnak el a valóságtól. Az ilyen
állapot ártalmassága nyilvánvaló, minthogy odáig vezet, hogy elszakadnak a többi emberrel való
együttműködés összes szálai (még akkor is, ha a szubjektív átélésben ez az állapot értékesnek,
sőt felmagasztosítónak tűnhet). Minthogy az a társadalom, amely oly egyénekből áll, akik rendszere­
sen élvezik az LSD hatását, nem volna képes a fennmaradásra, ezért ezt a preparátumot, mivel
társadalmi veszéllyé vált, különösen az Amerikai Egyesült Államokban, ahol a fiatal fiúk és lányok
milliói élnek vele, kábitószernek minősítették (holott valójában nem az), terjesztését eltiltották,
büntetik.
Körülbelül ugyanebben az időben vezették be az Egyesült Államokban a fogamzásgátló tablettákat,
s ezek közt már olyanok is vannak, amelyek „utólag” is hatnak: mert még akkor is meggátolják,
hogy a megtermékenyített pete beágyazódjon a méhbe, ha a közösülés utáni hetedik napon veszik be.
Ezek a tömegesen használt szerek semmiféle testi ártalmat sem okoznak, és első látásra nem is
érthető, miért kellene valakinek fellépnie az olyan ésszerűsítés ellen, amely a megtermékenyítést
radikálisan elválasztja az evolúció által hozzákapcsolt gyönyörtől - ez annál is inkább nem érthető,
mert a világ népesedésének növekedése szempontjából ezek a preparátumok éppen a legalkalmasabb
időpontban jelentek meg. Az eddig használt óvószerek mechanikus beavatkozást kívántak, esztétikus­
nak sem voltak tekinthetők, és megbízhatatlanok voltak, míg a tabletták ugyanúgy lenyelhetők,
mint holmi vitamintabletta, sőt megtehető ez post coitum* is, aminek nem is csekély a lélektani
jelentősége (mert a nő a férfival való érintkezés előtt akár önmagának sem kénytelen bevallani,
hogy szexuális kapcsolat gondolatával foglalkozik). Ilyen módon a két nem még biológiailag is
egyenjogúvá válik, mivelhogy egyenlő mértékben megszabadultak mindennemű, következményétől
annak a közösülésnek, amely, felszabadulván a régi, viktoriánus tilalmak alól, immár holmi külö­
nösen kellemes testgyakorlássá válik - mert mi egyébbé is válhatna, végeredményben?
A technológia „ésszerűsítő” tevékenységének azonban - mindkét említett esetben közös - negatív
vonásai vannak. A közösülés vegyileg garantált terméketlensége gyengíti a nemek kapcsolatát, s e
tekintetben az LSD hatásához hasonló, mert az - immár radikálisan - elvágja mindazokat a szálakat,
amelyek az egyént a többi emberekhez fűzik. Nem a szexualitás a lényeg, és nem is a „tökéletesség
megízlelésének” vegyileg előidézett állapota, hanem a technológiai behatolás módszere, amely tisztán
helyi működéssel azonnali teljes érzéki kielégülést szervez meg. Holott az ilyen hatások nagyon is
nem lokalizált következményekkel járhatnak. Ismeretes, pl. hogy a rovarirtó szerek alkalmazása
elpusztítva egyes kártevőket, közvetve alapjaiban döntötte romba az adott területen élő fajok
ökológiai piramisát. A rovarirtó szerek megbontják egy ökológiai hierarchia dinamikus egyensúlyi
helyzetét, tehát egy anyagi rendszert bontanak meg, azok a szerek pedig, amelyek vágyakat vagy
ösztönöket elégítenek ki - a társadalom értékrendszerét taszíthatják ki egyensúlyi állapotából. A nemi
aktusokat „meddősítésük” által megkönnyíteni annyit jelent, mint közvetve alátámasztani azt a
véleményt, amely szerint az erotikus kapcsolatok bizonyos nehezen értékelhető tényezői - feleslege­
sek : az említett eljárás ugyanis következményeivel megfosztja értéküktől, jelentőségüktől a szerelmi
kapcsolatokat. A nemi vonzódásokat így megfosztani a történetileg reájuk rétegződött burkolatuktól
nem sikerült volna, hogyha ezek az értékek minden embernek összeforrtak volna a benső „énjével” ,
ami azonban nem volt általános jelenség. Mindaz, amit nehezen értékelhető, vagyis imponderábilis
erotikái elemnek nevezünk, a maga konkrét jelenségeiben összefügg a kulturális körülményekkel,

* Közösülés után. - Szcrk.

332
ugyanúgy, mint azok a bonyolult, olykor nehéz, sőt fájdalmas praktikák, amelyek a primitív társada­
lomban a beavatáshoz, az iniciációhoz fűződtek. Mi sem egyszerűbb, mint ezeket a praktikákat
- azon a címen, hogy irracionálisak - mellőzésre ítélni, ez a felfogás azonban még a pragmatizmus
szempontjából sem védelmezhető meg, minthogy a kultúrához kapcsolódó összes műveletek, hatá­
sok valójában legfeljebb csak olyan értelemben „nem feltétlenül szükségesek”, hogy szerepüket
más kultúrákban más-más rituálék vagy ceremóniák töltik be. A társadalmak az akadályok egész
rendszerét teremtették meg, amelyet az érettség (csoportos, családi, hivatási, nemi) megszerzése
során az egyénnek le kell küzdenie, és ezek bizony nem csupán és nem egyszerűen „felesleges meg­
nehezítések” . Ezeket megsemmisítve, egyidejűleg a viselkedés meghatározott motívumait is meg­
semmisítjük. Az ilyen „javítások” erőltetése, az ilyen „ésszerűsítések” kiválthatják az axiológiai
kollapszust, vagyis egész értékrendszerünk összeomlását, és ez megfordíthatatlanul tönkreteszi a
társadalmi egyensúlyt.
Nem állítjuk azt, hogy fogamzásgátló gyógyszerkészítmények megsemmisíthetnék az erotikus
szerelmet és az általános promiszkuitáshoz vezetnének, csak úgy véljük, hogy olyan tényezővé lesznek,
amely a „szerelem nélküli szexuális szituáció” megvalósulásának valószínűségét statisztikailag
megnöveli. Az az intenzitás, amellyel „a megkönnyítés technikája” aláássa az értékeket, egyenes
arányban áll e technika hatásosságával. Például a tudást hosszú és megfeszített tanulás útján szerez­
zük meg, s ezt teheti fölöslegessé egy „információtabletta”, amely a megfelelő információk összessé­
gével látja el az embert. Az „ingyen kapott” tudásnak ez a technikája még nem létezik, de úgy látszik,
hogy az ilyenfajta tanulás - legalább részben - megvalósítható. Ámde a tanulás fáradsága nemcsak
azt a célt szolgálja, hogy egy bizonyos mennyiségű információs tőkét gyűjtsiink magunknak, hanem
megvan az említett tőke természetétől független sajátos szerepe is: felébreszti a vetélkedés szenve­
délyét, hozzászoktat az akadályok legyőzéséhez, megerősíti a „stress iránti ellenállóképességet” ,
és ilyen módon alakítja a személyiség struktúráját. Az „információtabletta” tehát a tanulás mind­
ezen kísérőjelenségeinek kiküszöbölésével eltorzíthatja az ember pszichikai fejlődését. Az effajta
ésszerűsítések nyújtotta azonnali sikerek elterelik a figyelmet azokról a későbbi károkról, amelyekkel
majd fizetni kell értük. Minél gazdagabb a társadalom, annál világosabban lép napjainkban erre az
útra. Ki tudja, hogy valamikor nem kell-e majd olyan „mesterséges bonyodalmakat” életbe léptetni,
amelyek visszaadnák a túl könnyen elérhető célok értékét - ámde az ilyenfajta beavatkozást belső
ellentmondások terhelik: mert lehet ugyan adminisztratív kényszerre olyan tornagyakorlatokat
végezni, amelyek megedzik a testünket, de nem lehet hasonló módon „szellemi tornagyakorlatokkal”
megedzeni az egyéniségünket, mert más dolog a nyilvánvaló célt szolgáló tornagyakorlat, és egészen
más dolog a szokások viszonylagos volta (sőt formális volta). így pl. az, hogy a két nem lemondjon
a szexuális kapcsolatok már elért maximális megkönnyítéséről, szinte lehetetlennek látszik. Mert
hogyan adjuk vissza ezeknek a kapcsolatoknak elvesztett romantikus dicsfényét, az intim komoly­
ságát, a felelősséget - ezek mind minőségi tulajdonságok -, amikor a valóságos és őszinte érzések nem
engedelmeskednek sem az adminisztratív előírásoknak, de még az egyéni megfontolásoknak sem?
Legfeljebb színészkedésre lehetne ránevelni a két nemet - tehát szimulálásra, ami teljesen az óhajtott
cél megkerülését jelentené. Azt pedig már említeni is kár, hogy valamiféle „Általános Megnehezítési
Minisztérium” felállításának terve múlhatatlanul nevetségbe fúlna. A lényeg az, hogy az értékek
atrofizálása, elsorvadása, amelyet a technológia elindított, irreverzibilis folyamat. Pedig a technológia
egyre újabb arcvonalakon kezdi támadni strukturális szervezettségünket, és nem tudjuk, miféle
erődítményekkel védjük meg, s védjük-e egyáltalán testünket egy ilyen ostrommal szemben, minthogy
az ostromló - állítólag - a mi legjobb szövetségesünk. Ha ott élne a tökéletesség eszményképe, ahol

333
 minden maximálisan megkönnyíteti, akkor - még ha a bölcs Pangloss kétszáz évvel ezelőtt tévedésben
leledzett is - ma már a kilőtt ágyúgolyó sebességével közelednénk minden világok legjobbja felé,
ahol a patikában tanulás nélküli tudást lehet vásárolni, misztikus állapotokat hit nélkül, és gyönyört
- gátlások, lelkiismeret-furdalás nélkül, tehát még a józan észre is, ha valakit éppen ennek a hiá­
nya gyötörne, nyilván akadna ott recept.
Az ilyen eljárás - az értékeknek előnyökkel való felváltása - a rablógazdálkodás modern változata.
Nehéz volna ellene szegülni a fogamzásgátló szerek bevezetésének, mert hiszen a helyzet kétségbeejtő
volta kétségbeejtő mentőeszközöket követel meg. De legalább nevezzük nevén a „gyermeket” .
A technológia képtelen felváltam a civilizáció axiológiai hátgerincét. A modern világban sem a szoká­
sok, sem az elfogadott erkölcsi normák nem képesek kiállni a technológia támadását; megfékezésére
is csak olyankor kerülhet sor (mint pl. az LSD esetében), amikor egy instrumentális újítás következ­
ményei drasztikus módon kerülnek összeütközésbe a tételes törvényekkel. Valahányszor azonban
nem ilyen frontális támadásra indul a technológia, hanem bekerítő hadműveletet alkalmaz - a
társadalom a maga jogi normáival együtt gyakorlatilag szinte teljesen erőtlennek bizonyul. S utólag
észbe kapni rendszerint végleg hiábavaló, mert ha a technikai eszköz egyszer már széles körben meg­
honosodott, további előretörését már feltartóztatni nem lehet - hiszen már mindenütt jelen van.
Az etika világában a gyakorlatban tehát jelentéktelen, szemmel láthatóan tervszerűtlen visszalépések­
hez folyamodnak (nem tudom, hogy foglalkozott-e már valaki egyáltalán pl. az atomenergia fel­
szabadításának társadalmi-etikai aspektusaival). A társadalmi gyakorlatnak ezen a terén előrelátás
helyett véletlen uralkodik, tervszerű ellenőrzés helyett, csak tanácstalan, legfeljebb nyugtalankodó
közönyösség van - nincs alapos tudás, hanem még az öntudatot is nélkülöző tudatlanság... A „min­
den megkönnyítésének” gyakorlata olyan világ megteremtésére irányul, ahol nagyon könnyű, de
nem nagyon érdemes élni.
Az etikai rendszerek diakronisztikus és szinkronisztikus összehasonlítása azt bizonyítja, hogy e
rendszerek ugyanabból a csírából, az együttműködés elvéből kisarjadt „fák” , amelyek azonban nem
egyformán elágazott értékkoronát viselnek. A kutatás céljától függően ezeken az „etikai fákon”
akár az értékek különböző kategóriáit fedezhetjük fel, akár pedig azt állapíthatjuk meg, hogy
ezeknek az értékeknek a különbözőségét csupán a fa hierarchiájában való elhelyezkedésük eltérő
volta okozza (vagyis az egyes értékek kölcsönösen egymás fölé- illetve alárendeltek), s emellett az
elsőbbséggel rendelkező értékek bizonyos konstellációkban a többieket nullára csökkenthetik.
Az előbbi vizsgálati mód inkább statikus és szinkronikus, az utóbbi dinamikus és diakronikus
jellegű, tehát az evolúciónak is megfelel, illetve csak transzformatív, minthogy az, amit mi „etikai
fának” neveztünk, az idők során bizonyos átalakulásokon megy át. Ezeknek az átalakulásoknak
az üteme korábban „szervesen” fokozatos, valamint, ha nem is abszolút mértékben, de mindenesetre
kétségtelenül autonóm volt. A technoevolúció meggyorsulása a „tökéletesítő” formáiban lerombolja
ezt az autonómiát és az evolúciós tempót. Lehetséges, hogy az egész probléma lényege az, hogy
miként kellene felváltani a nem ellenőrzött zavarokat visszacsatolásos szabályozással, hogy ennek
folytán az értékek dinamikája ne engedelmeskedjék többé passzívan a technológia támadásainak,
amelyek az instrumentális hatások elért tökéletességével diktálják az erkölcsök „piaci árfolyamát”.
Aminek következménye az, hogy az értékek csak úgy sodródnak a technológiában fogant társadalmi
i perturbációk árjában. Ez a problematika le is fordítható az „oksági hálózatok elméletének” nyelvére,
minthogy a társadalmi struktúrán belüli s előnyértékekkel ellátott visszacsatolások jellegéről van
szó. Azoknak az utaknak, amelyeken a vezérlő utasítások a civilizáció „axiológiai magvától” e
civilizáció „technológiai forrásához” futnak, meg kell rövidülniük, a küldött utasítások hatékony-

334
ságának pedig fokozódnia kell. A modellezés számára ez nehéz feladat, minthogy még előbb meg
kell formalizálni az etikai parancsok és a belső „én” összeolvadottságának paramétereit. És eközben
nem tudjuk, hogy helyesen mérődött-e össze az említett „összeolvadottság” az etikai normák meg­
őrzésével, amely azután maradt meg, hogy a tisztán külső hatásokat, amelyek e normák alkalmazását
előidézték, eltávolítottuk. A kibernetika kiválogatott etikai problémákat már kutat, ám bonyolult
szocio-technikai összefüggésekben ilyesmit nem végez. Pedig ez volna egyik legsürgősebb feladata.
Elképesztő, hogy azoknak a kérdéseknek, amelyektől ilyen nagy mértékben függ a jövőnk, az etika
kutatói mindeddig nem szenteltek kellő figyelmet.

3
Egy könyv befejezése bizonyos fokig az összegezését is jelenti, érdemes tehát itt utoljára még elgon­
dolkodnunk azon a sietségemen, amellyel fajunk eljövendő „Gnózisáért” a felelősséget nem létező
gépek élettelen szerkezeteire hárítottam át. Azt kérdezhetné valaki, nem azért történt-e az, mert
a szerző nem kellőképpen gondolta át egy próbálkozását, és zsákutcába jutott: a történeti korszak
korlátái - és saját korlátái - folytán képtelen volt behatolni a tudomány jövő perspektíváiba, tehát
inkább kiagyalt valamit, azaz pontosabban: csak könnyedén modernizálta azt a híres-nevezetes
Ars Magnál, amelyet a furfangos Lullus* már meglehetősen régen - úgy 1300 körül -javasolt, és
amelyet néhány évszázaddal később Swift érdeme szerint a figurázott ki Gulliver utazásaiban.
Nem érintve most illetéktelenségemnek kérdését, csak a következőket szeretném kijelenteni.
Ez a könyv abban különbözik a tiszta fantáziálástól, hogy a hipotézisek számára lehetőleg biztos
támasztékot keres, s ennek során azt tartja a legszilárdabbnak, ami a valóságban létezik. Ezért hivat­
kozik folytonosan a Természetre: minthogy ilyen cím alatt működnek egyaránt az „apszichikus
önműködő prognozátorok”, valamint a „megértési berendezések” is - a nagy evolúciós fa kromo­
szóma-gyökereinek és agykoronájának formájában. Megéri a fáradságot, mert józan alapja van
annak a mérlegelésnek, hogy képesek vagyunk-e utánozni az Evolúciót. Ami viszont megszerkeszté­
sük elvi lehetőségét illeti, erről nem is lehet vita, hiszen mindezek a „berendezések” léteznek, és,
amint tudjuk, évmilliárdos empirikus kipróbálásuk nem is a legrosszabb eredménnyel folyt le.
Fennmarad a kérdés, miért helyeztem az értelem nélküli oksági „kromoszóma-modellt” az értel­
mes „agymodell” fölé. Ez a döntés tisztán konstruktőri, anyagi-információs előfeltételekre épült fel,
minthogy kapacitás, áteresztőképesség, miniatürizálási fok, építőanyag-takarékosság, megbízhatóság,
hatékonyság, stabilitás, gyorsaság és végül egyetemesség szempontjából a kromoszómás rendszerek,
fölényben vannak az agy rendszereivel szemben, azokat az összes felsorolt értelemben legyőzik.
S ezenfelül nyelvi aspektusból semmiféle formális korlátozottságot sem mutatnak, materiális műkö­
désük során pedig sohasem vetnek fel akár szemantikus, akár gondolkodási jellegű aprólékos
problémákat. Tudjuk végül, hogy lehetséges egymással közvetlenül összevetni molekuláris szinten
a genotípus-aggregátokat, azzal a céllal, hogy a környezeti állapotokkal kapcsolatban biztosítsuk
anyagi működésük optimális eredményét. Hogy ez valóban lehetséges, annak tanúbizonysága minden
egyes megtermékenyítési aktus. A megtermékenyítés „egy molekuláris döntés vállalása” , ami az
organizmus leendő alakjára vonatkozó két, részben alternatív „hipotézis” szembeállításából ered;
a két, egymással szembeállított hipotézis „hordozói” pedig a két különböző nemű szülő gamétái.

* Raimondus Lullus (1235-1315) spanyol teológus és filozófus. - Szerk.

335
A materiális jóslati elemek ilyen rekombinálásának lehetősége nem valamilyen más, amazokra
vonatkoztatva külső elemek ontogenetikus folyamataira való rátétéiből ered, hanem magába a
kromoszómák struktúrájába van beépítve. Ezenkívül a genotípusok kizárólagosan és teljes egészük­
ben a tudomány számára oly kedves prognózisnak vannak szentelve. Az agy ezzel szemben nélkülözi
mindezeket a konstrukciós tulajdonságokat. Az agyak nem tudják egymással közvetlenül szembe­
állítani teljes információs tartalmukat úgy, mint a kromoszómák, minthogy a genotípusoknál sokkal
„határozottabban zárt” rendszerek, jelentős részük pedig, amely rendkívül bonyolult és állandó
kapcsolatban áll a rendszervezérlés feladataival, „jóslási munkát” végezni képtelen. Természetes,
hogy az agy mintegy mintakép, illetve már „kész”, „kipróbált” prototípus, amelyet „csak” megismé­
telni kellene, talán megerősítve szelektivitását, hogy mesterséges változataiban az elméletalkotás
generátoraként szerepeljen. Ezzel együtt, jó lenne olyan sajátosan specializált berendezéseket is
bekapcsolni ebbe az alkotásba, mint a kromoszomális struktúrák, ám ez nemcsak hogy szerfölött
nehéz lenne, de végül is könnyen keresztülvihetetlennek bizonyulhat. Az „öröklődési rendszer”
hatékonysága azonban, amelyet az egy hordozóatomra egy időegység alatt eső bitek számával
mérünk, olyan fokúnak mutatkozhat, hogy érdemesnek bizonyul - sőt nem is csak egyetlen nemze­
dékben - a kipróbálásra. Mert hol az a technológus, aki ellenállana egy ilyen kísértésnek ? A Termé­
szet húsz aminosavbetűből építette fel azt a nyelvet a maga „tiszta állapotában”, amely - a nukleotid-
szótagok csekély átalakítása után - ki tudja fejezni a fágokat, a vírusokat, a baktériumokat, a tiran-
noszaurusokat. a termeszt, a kolibrit, az erdőket és a népeket, csak álljon rendelkezésére elegendő
idő. Ez a tökéletesen elméletnélküli nyelv eleve számításba veszi nemcsak az óceánmedrek és a
hegycsúcsok körülményeit, hanem a fény kvantumjellegét, a termodinamikát, az elektrokémiát, a
hanglokációt, a hidrosztatikát - és Isten tudja, még mit, amiről nekünk egyelőre még fogalmunk
sincsen! És ezt csupán „gyakorlatilag” végzi, teremt mindent, nem ért semmit, és mégis, ez az érte­
lemnélkülisége mennyivel jobban működik a mi minden bölcsességünknél! És nem megbízhatóan
végzi, tékozló sáfára a világ tulajdonságairól elmondott szintetikus állításoknak, mert ismeri a világ
statisztikai jellegét, és éppen ennek megfelelően működik: nem tulajdonít jelentőséget egy-egy
megállapításnak - neki az évmilliárdos kijelentések egésze számít. Valóban érdemes megtanulni egy
ilyen nyelvet, amely filozófusokat alkot, míg a miénk csak filozófiákat.

Krakkó, 1966 augusztus

FÜGGELÉK
JEGYZETEK
I . Érdekes eredményhez jutnánk, ha megkísérelnénk
lerajzolni a technológiai evolúció vázlatos család­
fáját. Á ltalános képét illetően bizonyára hasonlítana
a biológiai evolúció családfájához (vagyis kezdetben
egyetlen törzse lenne, és az a későbbi korszakokban
mind erőteljesebben ágazna szét). Csak az a bökkenő,
hogy az ismeretek tényleges növekedése a techniká­
ban a fajok közti kereszteződések term éke, a bioló­
giában azonban nem. Az emberi tevékenységnek
egymástól bármilyen távol eső területei is m egter­
mékenyíthetik egymást, s hozhatnak utódokat (így
jön létre a kibernetika és az orvostudom ány, a
m atem atika és a biológia „hibridje” stb.), ezzel
szemben a biológiai fajok, ha egyszer megszilárdul­
tak és kellően differenciálódtak, kereszteződve nem
tudnak term ékeny utódokat nemzeni. Ennek követ­
keztében a technológiai evolúció ü t e m é t az
állandó - a biológiaiét jóval felülmúló - gyorsulás
jellemzi. Ezenkívül a távoli prognózist a techno­
evolúció területén megnehezíti a váratlan fordulatok
hirtelen, teljességgel előreláthatatlan megjelenése
(a kibernetika felbukkanását sejteni sem lehetett
m indaddig, amíg fel nem tűnt). Az idők folyamán
létrejövő új „technológiai fajok” mennyisége a m ár
létező fajok szám ának a függvénye, és ez sem
m ondható el a biológiai evolúcióról.
A technoevolúció hirtelen fordulatait pedig nem
lehet egybevetni a biológiai m utációkkal, minthogy
az előbbieknek sokkal nagyobb a jelentőségük. így
pl. a fizika jelenleg nagy reményeket fűz a neutrínók
kutatásához, amelyek ugyan m ár eléggé régen
ismeretesek, azt azonban, hogy a világegyetem
viszonylatában milyen általános a befolyásuk külön­
féle folyam atokra (pl. a csillagok keletkezésére), s
hogy ezekben a folyam atokban milyen nagy, sokszor
döntő szerepet játszanak - ezt csak a legutóbbi
időben kezdik a tudósok megérezni. Bizonyos csillag­
típusok, am ikor elvesztik egyensúlyi állapotukat
(pl. a szupernóvák a kitörésük előtt), neutrínó­
emissziót végezhetnek, amely sokszorosa a látható
spektrum tartom ányban kibocsátott sugárzásuknak.
N em vonatkozik ez a N ap-típusú stacionárius
csillagokra (a N apnak a béta-bom lás jelenségei által
előidézett neutrínó emissziója sokkal kisebb ener­
giájú, m int a fénysugárzás form ájában kibocsátott
energia). Jelenleg a csillagászat a szupernóvák
kutatásához különösen sok reményt fűz. Mivel a
szerepük a világegyetem általános fejlődésében, az
elemek - különösen a nehézelemek — keletkezésében,
de az élet genezisében is egészen kivételes jelentő­
ségűnek látszik; ezért lehetséges az, hogy a neutrínó­
csillagászat, amely nem a hagyom ányos műszerekkel
(tükrös teleszkópokkal vagy reflektorokkal) dolgo­
zik, legalább részben elfoglalja az eddigi optikai
asztronóm ia helyét (ez utóbbival versengő másik
tudom ányág a rádiócsillagászat).
A neutrínó problém ája bizonyára sok más titkot
is rejt magában, lehet, hogy az ide vonatkozó k u ta­
tások az energia korábban nem ismert forrásainak
felfedezéséhez vezetnek el (mégpedig nyilván azok­
nak az igen magas energiaszinten bekövetkező vál­
tozásoknak kapcsán, amelyek pl. az elektron­
pozitron pároknak neutrínó-antineutrínó párokká
való átalakulását, illetve az ún. fékezési neutrínó­
sugárzásokat jellemzik).
A világegyetem egészének képe radikális változá­
son mehet át: ha a neutrínórészecskék mennyisége
valóban olyan nagy, m int ahogyan m a egyesek
gondolják, akkor a világegyetem evolúcióját nem is
annyira az űrben szigetekként egyenetlenül szétszórt
galaxisok, m int inkább az űrt egyenletesen betöltő
neutrínógáz tömegei határozzák meg.
Mindezek legalább annyira sokat ígérő, mint
am ennyire vitatható problém ák. Példájukon mégis
különösen jól látható, hogy mennyire nem jósolható
meg előre a tudás fejlődése, és milyen hamis volna
az a vélemény, hogy m ár teljes bizonyossággal
ismerjük a világegyetem természetének minden
alapvető törvényét, és hogy a további felfedezések
m ár csak kiegészíthetik ezt a fő vonásaiban hű
339
 képet. A jelenlegi helyzet inkább arra m utat, hogy a
technológia számos ágában pontos és teljesen
bizonyos ismeretekkel rendelkezünk, ez azonban az
alkalm azott technológia területére vonatkozik, amely
F öldünk civilizációjának anyagi alapjait képezi,
ezzel szemben a mikrokozm osz és a m akrokozm osz
természetéről, az újfajta technológiák keletkezésének
kilátásairól, a kozm ogóniáról és a planetogóniáról
úgy látszik kevesebbet tudunk, mint néhány évtized­
del ezelőtt. Mégpedig azért, m ert ezeken a területeken
jelenleg különféle s egymással gyakran homlok-
egyenest ellenkező hipotézisek és teóriák vetélkednek
(pl. a F öldünk tágulásáról, a szupernóvák szerepéről
a bolygók és az elemek keletkezésében, a szupernóva­
típusokról stb. szóló hipotézisek).
A tudom ány fejlődésének eme eredménye csak
paradoxnak tűnő, m ert a „tudatlanság” fogalm át
kétféleképpen értelm ezhetjük. E két fogalom nagyon
távol áll egymástól. Először is a tudatlanságról
beszélve nemcsak az ismeretlen tények összességére
gondolhatunk, de még arra is, aminek nem tudásáról
semmi fogalm unk sincs (a neandervölgyi ősember
nemcsak hogy semmit sem tu d o tt az elektronok
term észetéről, de még létezésük lehetőségét sem
sejtette). Ez, hogy úgy m ondjuk, „totálisnak” nevez­
hető tudatlanság. M ásodszor jelentheti a tudatlanság
azt is, hogy van ugyan ism eretünk a problém a léte­
zéséről, de nincs ism eretünk arról, hogy hogyan
oldjuk meg ezt a problém át.
N os, a haladás egyrészről kétségkívül csökkenti
az első típust, a „totális” tudatlanságot, a második
fajtát azonban, m árm int a felelet nélküli kérdések
halm azát megnöveli. Ez az utóbbi állításunk nem ­
csak az emberi cselekvés szférájára vonatkozik,
vagyis nem csupán az em ber elméleti-megismerési
gyakorlatára vonatkozó ítélet, hanem bizonyos
m értékben a világegyetemre is alkalm azható (hiszen
az a tény, hogy az ismeret növekedésével szaporod­
nak a kérdések, azt is jelenti, hogy a világegyetemnek
sajátos struktúrái vannak).
A fejlődés mai szakaszán hajlandóak vagyunk a
Létezők Összessége immanens vonásának tekinteni
a korlátlan tartam ot, az „infinitezimális-labirintus”
jelleget. Ámde az is meglehetősen kockázatos volna,
ha egy ilyen feltételezést fogadnánk el a létezésre
vonatkozó heurisztikus ontológiai tézisnek. Az em ­
ber történeti fejlődése túlságosan rövid ahhoz, hogy
az efféle téziseket, mint az „abszolút igazságok”
közé tartozót mondhassuk ki. A tények és a tény-
kapcsolatok igen nagy mennyiségének megismerése
elvezethet egy sajátos „megismerési csúcsra” , amely
után a válasz nélküli kérdések száma csökkenni
kezd (ellentétben azzal, hogy addig a pillanatig
340
szakadatlanul növekedett). A nnak számára, aki
csupán százig tud számolni, a kvintillió és a végtelen
közt semmiféle gyakorlati különbség sem létezik.
N os hát, az em ber, am ikor a világegyetemet kutatja,
inkább csak olyan lény, aki épp hogy kezd számlálni
tanulni, és nem végtelenségekkel könnyedén zsonglőr­
ködő m atem atikus. S tegyük még hozzá: a világ-
egyetem felépítésének „végleges” képletét (amennyi­
ben egyáltalán létezik ilyen) akkor ismerhetjük
majd meg, h a elértünk a „gnoszeológiai tetőpontra” ,
am int erről a fentiekben beszéltünk. A kérdések
állandó és folyam atos áradata ezzel ellentétben nem
határozza meg eleve ezeknek a kérdéseknek a meg­
oldását, előfordulhat ugyanis az, hogy csupán egy
- m ondjuk - száz millió évnél is hosszabb szakadat­
lan fejlődést felm utató civilizáció éri el a „megisme­
rési csúcsot” . És ez okból minden e tárgyra vonat­
kozó, sokkal korábbi szakaszban kifejtett állítás
m egalapozatlan.
II. A technogenezis problém áinak véletlen-statisz­
tikai jellegű megközelítése összhangban van a
N eum ann János által m egalapozott, s m a a külön­
féle társadalm i kérdésekre oly divatosan alkalm azott
játékelmélettel. K ülönben m agam is többször hivat­
kozom e könyvemben ilyen modellekre.
Más dolog az, hogy a problém a reális bonyolultsá­
ga nem engedi meg, hogy bezárkózzunk a valószínű­
ségi sémákba. A m int a 220. oldalon is említem:
ahol magas szervezettségi fokú rendszerekkel van
dolgunk, ott még az igen kicsiny strukturális válto­
zások is jelentős hatásokat válthatnak ki. Ráadásul
ehhez kapcsolódik az „erősítés” kérdése is. Lehet
szó „térbeli erősítésről” , ennek modellje lehet pl.
az emelő, amely a kis elmozdulást „erősíti” , vagy
helyzetváltoztatássá teszi; „időbeli erősítés” -ről is
beszélhetünk, ennek modelljéül pl. az em brionális
fejlődést tekinthetjük. Mind ez ideig még nem
létezik semmi olyan, ami a topologikus szociológiára
emlékeztetne, azaz a személyiségek cselekvéseinek és
a topologikusan értelmezett társadalm i struktúrának
a kapcsolataival foglalkoznék. E struktúrák közül
néhány „erősítő” effektust m utathatna fel, más szó­
val elősegítenék, hogy az egyén gondolata vagy
viselkedése elterjedjen a társadalom ban, sőt ez a
jelenség akár még lavinaszerű (láncreakciós) jel­
leget is ölthet (a kibernetika csak a legutóbbi időben
kezd érdeklődni az ilyen típusú jelenségek iránt, am e­
lyek az igen bonyolult rendszerekben - pl. a társada­
lomban vagy az agyban - lépnek fel, az utóbbiban pl.
epilepszia form ájában). Más struktúrák ezzel ellen­
tétben „csillapíthatják” az egyéni cselekvéseket. Ezt
a kérdést Dialógusok c. könyvemben érintettem .
 Természetesen egy a d o t t társadalm i struktúrá­
ban a cselekvési szabadság attól a helytől függ,
amelyet az egyén ebben a struktúrában elfoglal
(a királynak nagyobb a szabadsági foka, m int a rab­
szolgának). Ez a fajta megkülönböztetés azonban
inkább közhely jellegű, m ert semmi újjal sem
gazdagítja a rendszer dinam ikájának elemzését:
ehelyett a k ü l ö n b ö z ő struktúrák különféle
m ódon tám ogatják vagy elnyomják az egyéni kezde­
ményezéseket (pl. a kutató gondolatot). Ez a kérdés
tulajdonképpen a szociológia, a pszichoszociológia,
az információelmélet és a kibernetika közös határ-
területéhez tartozik. Valódi eredményekre ezen a
területen még várni kell. A Lévi-Strauss javasolta
valószínűségi modell téves akkor, ha szó szerint értel­
mezzük. Értéke abban áll, hogy objektív módszer
alkalm azását követeli meg a tudom ánytörténet és a
technológiatörténet területén, ahol korábban a
problém áknak inkább a „hum án” megtárgyalása
dívott, valahogy ilyen stílusban: „A z emberi szellem,
m ialatt történelm ének folyam án sorra egymás után
szenvedte vereségeit és aratta diadalait, végül is
m egtanulta, hogyan kell olvasnia a Természet Nagy
K ö n yvét...” stb. stb.
Lévi-Strauss kétségkívül joggal hangsúlyozza,
hogy a szellemi javaknak különböző kultúrák közti
kicserélődése, az „inform ációs hibridizáció” milyen
nagy jelentőségű. Egy-egy kultúra olyan, m int az a
magányos játékos, aki hajlamos egy m eghatározott
stratégiát követni. Csak a különböző kultúrákat
egyesítő koalíció létrejöttével kerülhet sor a stratégia
gazdagítására (a tapasztalatok kicserélésére), ami
azután jelentős m értékben növeli a „technológiai
nyerés” esélyét. Idézem Lévi-Strausst: „A nnak esé­
lye, hogy a kultúra egységes egészbe foglalja össze a
különböző találmányok bonyolult együttesét - azt,
am it civilizációnak nevezünk - , am a kultúrák
mennyiségétől és különféleségétől függ, amelyekkel
az általunk megtárgyalt kultúra részt vesz - legtöbb­
ször akaratlanul - a közös stratégia kidolgozásában.
Tehát számszerűség és különféleség...*
Csakhogy az ilyenfajta együttm űködés nem mindig
lehetséges. És a kultúra nem mindig „ z á rt” , vagyis
földrajzi fekvésénél fogva elszigetelt (mint amilyen
pl. Japán, amely szigetország vagy a Himalája
fala m ögött elterülő India). A kultúra lehet struk­
turálisan „ z á rt” , elzárva maga elől teljesen és ön tu ­
datlanul minden olyan utat, amely a technikai
haladáshoz vezet. Természetesen a földrajzi fekvés
itt is nagy szerepet, játszhat, és különösen nagy
* C. Lévi-Strauss: Rasa a história. A Rasa a Nauka
c. kötetben. Varsó. 1961. 170. o.
szerepet játszott E urópában, ahol egymás mellett
jöttek létre a különböző népek kultúrái. Intenzíven
hatottak egymásra, ez ha másból nem, de a háborúk
történetéből látható...
Ámde a véletlenségnek ez az eleme nem szolgálhat
kellő m agyarázattal. Az általános módszertani
szabálynak megfelelően - amennyiben csak lehet­
séges - a statisztikai törvényszerűségeket vissza kell
vezetni a determinisztikus törvényszerűségekre: a
kezdeti kudarcok utáni újabb kísérletek nem jelen­
tenek holmi időfecsérlést (s itt csak Einsteinnek és
m unkatársainak a kvantum m echanika „determ ina-
lizását” célzó hiábavaló próbálkozásaira utalok).
Hiszen l e h e t s é g e s (bár nem feltétlenül szüksé­
ges), hogy a statisztikai törvényszerűség tulajdon­
képpen csak ködös ábrázolása, homályos megközelí­
tése, nem pedig pontos tükrözése, egyenértékese a
reális jelenségnek. A statisztika lehetővé teszi, hogy
m e g j ó s o l j u k a gépkocsi-balesetek számát az
időjárástól, a hét napjától stb. függően. Az e g y e d i
módszer azonban a baleset könnyebb elkerülését
teszi lehetővé (minthogy minden balesetet d e t e r ­
m i n á l t okok váltanak ki: rossz látási viszonyok,
a m egbízhatatlan fék, a gyorshajtás stb.).
Egy M ars-lakó, ha megfigyeli a földi autóutakon
az „autófolyadék” áram lását, a maga „autó-tes-
tecskéivel” ezt a jelenséget könnyen merőben statisz­
tikainak vélheti. Azt az esetet pedig, am ikor Mr.
Smith, aki naponta autón megy m unkába, egy íz­
ben félútról visszafordul, M ars-lakónk „indeter­
minisztikus” jelenségnek szám íthatná. Pedig Mr.
Smith azért fordult vissza, mert otthon felejtette az
aktatáskáját. íme a jelenség „rejtett param étere” .
Egy másvalaki azért nem autózik eredeti céljáig,
mert közben egy fontos találkozó ju to tt az eszébe,
vagy azért, m ert észrevette, hogy a m otorja túl-
hevült.
Ilyen módon tehát különféle, tisztán oksági ténye­
zők a maguk összességében elemi tárgyak hatalm as,
de csak látszólag homogén tömegének bizonyos,
átlagos viselkedését egy összegezett képben m u tat­
hatják. A M ars-lakó azt javasolhatná a földi m érnö­
köknek, hogy építsék szélesebbre az utakat, mert
ezzel megkönnyítik az „autófolyadék" cirkulálását,
és így csökkentik a balesetek számát.
Amint az elm ondottakból kitűnik, reálisan hasznos
koncepciók felvetésére a statisztikai szemlélet ij>
vezethet. Gyökeres javítást azonban csak a „rejtett
param éterek” figyelembevétele tenne lehetővé: Mr.
Smithnek azt kellene tanácsolnunk, hogy aktatáská­
ját mindig tartsa a kocsijában, a másik vezetőnek
azt, hogy fontos találkozóit jegyezze be a noteszébe,
a harm adiknak pedig, hogy kocsiját idejében vigye
341
 műszaki ellenőrzésre stb. A célba nem érkező gép­
kocsik állandó számarányának titka nyomban el­
tűnik, ha a rejtett param étereket feltárják. U gyan­
így foszlik szét az emberiség kultúraterem tő straté­
giája változóinak titokzatossága, ha m űködésüket
gondosan megvizsgáljuk topológiai és információ-
elméleti módszerekkel. Am int igen találóan jegyezte
meg Gelfand szovjet m atem atikus-kibernetikus:
még a m érhetetlenül bonyolult jelenségekben is fel­
fedezhetők lényeges és nem lényeges param éterek.
És mégis mily gyakran folyik elkeseredett makacsság­
gal a kutatás egyre újabb meg újabb nem lényeges
param éterek feltárására. Ilyen jellegű pl. az a k u ta­
tás, am ikor a naptevékenység ciklusai és a gazdasági
„prosperity” ciklusai közti összefüggéseket kívánják
feltárni (lásd pl. H untingtonnál). Nem arról van szó,
hogy ilyen összefüggés nincs, hiszen felfedezték,
hogy van: az igazság az, hogy túlságosan is sok az
ilyenfajta összefüggés.
H untington a könyvében olyan töm egüket sora­
koztatja fel, hogy a haladás m otorjainak problém ája
elmerül a korrelációk óceánjában. A nem lényeges
kapcsolatok - tehát a nem lényeges változók - figyel­
men kívül hagyása legalább olyan pozitív haszonnal
jár, mint a lényegesek felkutatása. Eleve, term észete­
sen, nem tudható, hogy a változók közül melyek a
lényegesek, és melyek nem azok. Ámde a dinamikai
és topológiai módszer éppen azt teszi lehetővé, hogy
mellőzzük az ez esetben hasznavehetetlen m atem ati­
kai módszert.
III. Véleményünk a kozmoszbeli l e h e t s é g e s
civilizáció fejlődési típusokról, amelyet a csillagmér­
nöki jelzések és jelenségek m e g f i g y e l h e t e t -
l e n s é g é r e alapoztunk, természetesen hasonlít­
hat ahhoz az ismert következtetéshez, amely szennt
Babilóniában létezett a drótnélküli távíró. (Mivel
a régészek az ásatások során huzalokra nem bukkan­
tak, tehát Babilóniában rádió-összeköttetést alkal­
maztak.)
Erre az ellenvetésre a következő feleletet adhatjuk.
Amint a VI. jegyzetben ezt még tárgyaljuk, a civili­
záció exponenciális ütem ű növekedése hosszú időn
át nem lehetséges. Az a hipotézis, amely szerint
rövid, alig néhány évezredig tartó technológiai fejlő­
dés után be kell következnie a civilizáció annihiláció-
jának, abszurd determinizmuson alapul (azon a felté­
telezésen, hogy m i n d e n civilizációnak gyorsan
kell elpusztulnia, m ert hiszen, ha a 99,999%-uk
elpusztul is, a m egm aradó töredékszázalék még m in­
dig elegendő lenne arra, hogy rövid százezer években
szám ítható idő alatt e civilizációk a maguk hatalmas
342
expanzív radiációjával egész galaxisokat fogjanak
össze...
így tehát csupán egy harmadik hipotézis m arad:
a pszichozoónok kivételesen ritka előfordulására
vonatkozó (egy-egy galaxisban egy vagy legfeljebb
kettő-három ). Ez a hipotézis ellentmond az alapvető
kozmogóniai posztulátum nak (a világegyetem vi­
szonyai homogeneitásának) és az abból fakadó követ­
keztetésnek, hogy Földünk, N apunk és végül mi
magunk - mindez együttvéve - csupa - igen nagy
valószínűséggel - nagyon is átlagos, tehát viszonylag
gyakori jelenséget képviselünk.
Ezért látszik a legvalószerűbb hipotézisnek az a
koncepció, amely szerint a civilizáció „elhatárolja
m agát” (elbarikádozza magát) a világegyetemtől
azért, hogy működése csillagászati méretekben
nehezen, illetve alig megfigyelhető legyen. S én éppen
ezt a koncepciót tekintettem vezérelvemnek e könyv
megírásakor.
IV. Az összes megtárgyalt hipotézisek a Sklovszkij
által elfogadott világegyetem-modellen alapulnak,
vagyis a „pulzáló” világegyetem modelljén. Ebben
a világegyetemben a galaxisok „vörös” szétfutásának
fázisát felváltja azok „kék” koncentrálódása. Az
ilyen „kozm ikus erőgép” egy-egy „ütem e” kb. 20
milliárd évig tart.
Léteznek másféle kozm ogóniai modellek is, mint
pl. Lyttleton-féle, ez megfelel a „tökéletes kozm ogó­
niai elvnek” , amely viszont azon a feltételezésen
alapul, hogy a világegyetem megfigyelhető állapota
m i n d e n k o r ugyanaz m arad, vagyis, hogy a
megfigyelő a galaxisok távolodásának mindenkor
ugyanazt a képét láthatja majd, mint amilyent most
mi látunk. Ez a modell egész sereg asztrofizikai
jellegű nehézséggel ütközik össze, arról m ár nem is
szólva, hogy feltételezi az anyag semmiből való
m egalkotását (egy szoba nagyságú térfogatban száz
millió év alatt egyetlen hidrogénatom létrejötte).
Biológiai érveket a kozm ogóniai modellek m egtár­
gyalásakor rendszerint nem szoktak használni, mégis
meg kell jegyeznünk, hogy a végtelenül idős és vál­
tozatlan világegyetem feltételezése még egy pótló­
lagos paradoxonhoz vezet. H a ugyanis a világ-
egyetem a jelenlegi megközelítő állapotban végtele­
nül régóta létezik, akkor végtelen mennyiségű civili­
zációnak kellett volna keletkeznie benne. Márpedig
bármilyen kegyetlen és ijesztő korlátok szabnának is
határt egy-egy ilyen civilizáció időtartam ának, elég,
ha elfogadjuk azt, hogy egy tetszés szerinti kicsiny
töredékük eléri a csillagtechnológiai szintet, és az
értelmes lények fennm aradását sikerül függetlenítenie
az anyacsillag korlátozott élettartam ától, s ekkor
arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a világ-
egyetemben jelenleg is feltétlenül végtelenül sok
civilizáció létezik (minthogy a végtelennek bármilyen
kis töredéke is végtelen). Közvetve tehát ez a p ara­
doxon is afelé visz minket, hogy a világegyetem
időben változó állapotainak hipotézisét fogadjuk el.
Mellesleg azt is megjegyezzük, hogy a biogenezis­
nek nem kell kizárólag csak az olyan bolygórendsze­
rekben lezajlania, amelyeknek egy központi csillag
szolgál energiaforrásukul. Am int erre Harlow
Shapley hívta fel a figyelmünket (lásd The American
Scholar, 1962 III. sz.), a csillagok és a bolygók
közt folyam atos az átm enet, vannak igen kicsiny
csillagok, és vannak igen nagy bolygók is; különösen
nagy a valószínűsége annak, hogy a világegyetemben
tömegestül vannak „közbenső” testek, vagyis olyan
öreg és nagyon kicsiny csillagok, amelyeknek
szilárd felszínük (héjuk) van, és saját, lassan kihűlő ijesztően „falánkká” válik, hiszen a saját naprend­
magjuk hevíti őket. Az ilyen testeken, Shapley fel-
tételezése szerint, ugyancsak bekövetkezhet a homö-
osztázis különféle form áinak, vagyis az életnek a
keletkezése. Ez a fizikai körülményekkel kapcsolatos
számos lényeges különbség következtében különböz­
nék az élet planetáris fo rm áitól: az ilyen „csillagboly-
gók” tömege a Földéhez képest általában igen nagy
(különben túlságosan gyorsan hűlnének ki), s ezen­
kívül nincs saját napjuk, vagyis örök sötétségbe
merült magányos égitestek, tehát a rajtuk keletkező
élőform áknak bizonyára hiányozna a látószervük.
E teljesen meggyőző hipotézis m egtárgyalásának
azért nem szenteltünk helyet, mivelhogy a keletkező
élet és civilizáció minden lehetséges form ájának
ismertetése nem tartozik a feladatunkba. Csak azokat
vizsgáltuk, amelyeknek a fejlődése, minden valószínű­
ség szerint emlékeztet a földire, a világegyetemre
pedig csak, mint olyan fórum ra appelláltunk, amely­
nek a mi saját civilizációnk fejlődésének lehetséges
útjait kell eldöntenie.
V. Az elemi részecskék korábbi káoszában valam i­ ban (ruházat, lakás, közlekedés stb.) fellépő igényei­
féle rendet terem tő ún. oktettelm élet egyik folyom á­ ből fakadnak. Ezzel szemben az exponenciálisan
nya az a feltételezés, hogy különös részecskék létez­
nek. Ezeket G ell-M ann nevezte el kvarkoknak
(a kvark = quark szónak nincs semmi értelm e;
J. Joyce találta ki, Finnegans W ake c. könyvében
szerepel). Az oktettelm élet szerint az összes elemi
részecskék kvarkokból tevődnek össze, amelyek a
protonoknál sokkal nagyobb töm egű részecskék, és
egyesüléskor nagy töm egdefektust m utatnak. Az
intenzív kutatások ellenére m ind ez ideig nem
sikerült a feltételezett kvarkokat szabad állapotuk­
ban felfedezni, és egyes k u tató k hajlanak arra a
gondolatra, hogy csak egy alkalm as m atem atikai
fikcióról van szó.*
V I. Az exponenciális növekedéssel kapcsolatos
problém ák nagyobb m értékben határozzák meg
civilizációnk eljövendő fejlődését, mintsem általában
gondolják. Az értelmes lények, valam int az inform á­
ciók - a technikai-tudom ányos inform ációk - szám á­
nak exponenciális növekedése egyaránt lehetséges.
Az inform ációk és az energiaforrások exponenciális
növekedése pedig az élőlények szám ának viszonyla­
gos stabilizációja mellett is bekövetkezhet. Minden
valószínűség szerint bármely civilizáció a technikai­
tudom ányos inform ációk és az elérhető energia-
források növekedési ütemének maximalizálására
törekszik. Nincs ugyanis olyan elképzelhető ok,
amely kiküszöbölné az ilyen m agatartás indítékait.
Az űrrepülés fázisába lépő civilizáció energetikailag
szerén túli galaktikus repülés m ár a N ap energia­
kapacitásának részeihez hasonlítható energiameny-
nyiséget követel, hogyha elő akarják idézni azokat
a fénysebesség megközelítése által kiváltott relativi-
tási effektusokat, amelyek lehetővé teszik a két irányú
repülést (a bolygótól a csillagig és vissza) egyetlen
nemzedék (az űrhajó-személyzet) élettartam ának
megfelelő nagyságrendű idő alatt. Tehát még akkor
is, ha a bolygón élő emberek számát korlátozzák, a
civilizáció energiaszükségleteinek roham osan növe­
kedniük kell.
Ami viszont a szerzett inform áció mennyiségét ille­
ti, még az inform ációszaporulat sorom pójának á t­
lépése sem nyitja meg a populációnövekedés olynemű
szabadságát, amilyen kívánatos volna. Számos szak­
em ber m ár m a felhívja figyelmünket a túlzott de­
mográfiai expanzivitásnak (vagyis az élőlények sza­
porodásának) eljövendő káros következményeire.
M indenekelőtt azokra a nehézségekre figyelmeztet­
nek, amelyek a bolygó exponenciálisan szaporodó
lakosságának élelmiszerben és egyéb anyagi javak­
növekedő civilizáció társadalm i-kulturális fejlődésé­
nek problém áit tudom ásom szerint még senki sem
analizálta behatóan. Pedig ezek távolabbi perspek­
tívában olyan tényezőnek bizonyulnak, amely meg-
* Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a
neutrínókról is sokáig ez volt a vélemény. A béta-bomlás
elméleti magyarázatára Pauli által 1931-ben bevezetett
részecske létezését kísérletileg csak 1954-ben, tehát 23
évvel később sikerült hitelt érdemlően bizonyítani. -
Szerk.
343
határozza a természetes szaporodás megfékezésének
szükségességét, még akkor is, ha a technológiai töké­
letesedés eredményeként billiós embertömegek laká­
sát és élelmezését lehetne biztosítani.
Ebben a vonatkozásban tipikusnak látszik Dyson
példája, azé az asztrofizikusé, aki kifejtette a
„D yson-göm b” m egalkotásának eszméjét: ennek a
nagy bolygók anyagából épített üres gömbét,
amelyet egy csillagászati egység távolságban kellene
megépíteni a N aptól. D yson úgy véli, hogy m i n ­
d e n civilizáció, m ár néhány ezer éves létezése után
objektív jellegű tényezők m iatt (elsősorban a népesség
megnövekedése m iatt) kénytelen napját egy olyan
vékony falú, üres gömbbel körülvenni, amely egy­
részt a teljes kisugárzott napenergia elnyelését bizto­
sítja, másrészt óriási térséget biztosít az adott civi­
lizáció lakóinak széttelepítésére. S minthogy ennek
a gömbnek a N ap felé néző belső felülete nagyjából-
egészéből m illiárdszorosa volna a F öld felszínének,
ezért ennek megfelelően m illiárdszor annyi ember
is tudna rajta elhelyezkedni, m int a Földünkön.
A „D yson-göm b” belsejében tehát egyszerre kb.
3-8 trillió em ber élhetne.
D yson annyira meg van győződve a „N ap körüli
göm bök” megépítésének elkerülhetetlen szükséges­
ségéről, hogy ilyeneket akar keresni a világm inden­
ségben, m inthogy az ilyen gömb feltétlenül észreve­
hető: m int a 300 Kelvin-fokos (abszolút skála)
állandó hősugárzás helye (azon az alapon, hogy
napjának sugárenergiáját az ipari célokra szükséges
különféle fajta energiákká alakítja át, amelyek végül
is hősugárzás form ájában hagyják el a gömböt).
Ismerek néhány „ortoevolúciós” eszm efuttatást,
de ez egyike a legm eghökkentőbbeknek. Dyson,
m iután valóban kiszám ította a rendszerünkbe ta r­
tozó összes bolygók anyagmennyiségét, a N ap
energia-kapacitását stb., olyan következtetésre ju ­
to tt, hogy egy ilyen asztrotechnológiai alkotás teljes
m értékben m egvalósítható volna (minthogy anyag­
ból elegendő mennyiség van egy ilyen gömb meg­
építéséhez, s ilyen m ódon a napsugárzás teljes ener­
giája felhasználható lenne). Nos, mindez bizonyára
lehetséges. Csak hogy az ilyen érvelések hallgatólago­
san arra épülnek fel, hogy - először az élőknek trilliós
tömegekre való szaporodása kívánatos dolog, m ásod­
szor pedig, hogy társadalm i-kulturális vonatkozás­
ban is lehetséges feltételeznünk a terv megvalósít­
hatóságát, nemcsak technikailag.
A z összes élőlények, tehát az értelmesek is, a
bioevolúciótól oly m értékű szaporodásra irányuló
törekvést kaptak, amely a szaporulat m utatószám ai­
val túlhaladja a halandóság okozta veszteségeket.
Abból azonban, hogy az em berek t u d n á n a k
344
exponenciális ütem ben szaporodni, még nem követ­
kezik az, hogy ezt tenniük is k e l l .
Megjegyzendő, hogy a Dyson-gömb sem képes
a populációnak az exponenciális szaporodást tet­
szés szerinti huzam os időn át lehetővé tenni. A m i­
kor a rajta élők száma túllépi a tízegynéhány trilliót,
felm erül annak szükségessége, hogy vagy fékezzék
meg a további szaporodást, vagy pedig keressenek a
világmindenségben más terepet a gyarm atosításra
(pl. a legközelebbi csillagrendszerekben). Következés­
képpen először is le kell szögeznünk azt, hogy a
Dyson-gömb csak elodázza a természetes szaporulat
szabályozásának problém áját, de meg nem oldja.
Majd ezután figyelembe kell vennünk azt, hogy m in­
den társadalom önszervező rendszer: az igaz, hogy
az ilyen rendszerek határnagyságáról lényegileg még
semmit sem tudunk, de nem lehet kétséges, hogy az
ilyen rendszerek nem növekedhetnek tetszés szerinti
hosszú időn át. A legnépesebb rendszer, amelyet
ism erünk - az em beri agy - mintegy 12 milliárd
elem (neuron) összessége. Bizonyára létezhetnek
billiós nagyságrendű elemmennyiségből álló rend­
szerek, de roppant kétségesnek látszik az, hogy
egyáltalán lehetséges-e olyan egyöntetű rendszerek
létezése, amelyekben az elemek számát csak trilli­
ókban lehet mérni. Egy bizonyos határon túl bom ­
lási folyam atoknak be kell következniük: osztódá­
soknak, és ezek folytán a kulturális-társadalm i
dezintegrációnak. S itt nem naiv próbálkozásokról
van szó, m int az olyan kérdések megválaszolása:
hát mit fog tulajdonképpen csinálni az a több trillió-
nyi élő aki a Dyson-gömb belső felületén lakik (bár
e lények sorsa meglehetősen szánalom ra méltónak
m ondható: ugyanis a „ballon” felszínének, mint az
egy lakóra eső anyagmennyiség hozzávetőleges
kiszám ításából kitűnik, viszonylag vékonynak és
egyneműnek kell lennie, tehát szó sem lehet rajta
holmi „tájképről” , hegyekről, erdőkről, folyókról
stb.), és nem kívánjuk megvitatni, hogy milyen
„foglalkozása” , „hivatása” lesz e lényeknek. A fő
problém a az, hogy több trilliónyi együtt létező
lénynek nem lehet olyan egységes, közös kultúrája,
egységes társadalm i-kulturális hagyom ánya, ami
legalább egy kevéssé hasonlítana az em ber tö rtén e­
téből ismert bárm inő jelenségre. A Dyson-gömb
elhatárolja azt a világot a csillagos égtől, eltünteti a
bolygókat, tehát lem ondást jelent a bolygókon
uralkodó körülm ényekről is, mesterséges alkotm ány,
olyan m int valami billiószorosra növelt város, amely
önmagával vesz körül rendszerének központját,
egy csillagot. N éhány egyszerű számítás után köny-
nyen m egértjük, hogy területén valamiféle, ilyen­
am olyan rend, lakóinak a létezéshez szükséges
 anyagokkal való ellátása, m ind csak azzal a fel­
tétellel valósulhat meg, ha e gömb lakói egész életü­
kön át m egm aradnak születési helyük közvetlen
közelében.
Ezek a lények tisztán fizikai okoknál fogva nem
utazhatnának (még ha a D yson-göm bön léteznének
is „érdekes, látványos helyek” - ezek a turistáknak
nem a millióit vonzanák, m int m anapság, hanem
a százmilliárdjait). M inthogy pedig a technikai
civilizáció növekedésével az egy főre ju tó m echanikai­
műszaki berendezések tömege is állandóan növek­
szik, ezért a Dyson-gömb felülete nem is annyira
város lenne, hanem a Földünk felületénél milliárd-
szor nagyobb, óriási gyári műhely vagy inkább óriási
géppark. És tetszés szerint folytathatnánk annak fel­
sorolását, hogy miért volna - enyhén szólva - kényel­
metlen az ilyen trilliós tömegek életform ája. Ezzel
aztán az abszurdumig vezetjük le m agának a hala­
dásnak egész eszméjét: hiszen az emberi szabadsá­
gok növekedését, és nem a csökkenését értjük rajta,
ami pedig teljesen nyakatekert ötlet volna, az a
„korlátlan szaporodás szabadsága” lenne (ez egyéb­
ként is, m int em lítettük, csak látszólagos), s ennek
oltárán kellene feláldozni az egyéb szabadságoknak
egész tömegét.
A civilizáció nem az ö s s z e s lehető szabadságok
megnövekedését jelenti. A kannibálok szakács­
művészetének szabadsága, az öncsonkítás szabad­
sága és számos egyéb „szabadság” máris egyetem-
legesen törültetett a technikailag fejlődő társadalom
Magna Charta Libertatumjáöól. S tulajdonképpen
nem is érthető, hogy miért éppen a szaporodás szabad­
sága m aradna érintetlen, noha az egyéniség teljes
mozgásszabadságának elveszítéséhez, gúzsbakötésé­
hez, a kulturális hagyományok csődjéhez, az Ég és a
Föld minden szépségéről szó szerinti értelem ben
vett lemondáshoz vezetne; ami pedig a Dyson-gömb
trilliónyi lakójának életm ódját, m int a világegyetem
mindennemű értelmes lényének fő fejlődési vonalát
illeti, ezt az elgondolást csak alig valamivel tartom
kevésbé borzalmas, iszonyatos lázálom nak, mint a
Hörner-féle víziót, a pszichozoónok önelpusztítását.
Egyébként is számszerűen exponenciálisan növekvő
civilizáció egyáltalán nem is lehetséges, minthogy
lakói néhány százezer év lefolyása alatt benépesítenék
a világegyetem egész látható részét mind a legtávolibb
m etagalaktikus csillaghalmazokig. Fia tehát a
Dyson-gömb csupán néhány ezer évre elodázhatja a
születésszabályozás megvalósítását, akkor ki kell
jelentenünk, valóban rettenetes árat kell fizetni azért,
m ert nem akaródzott idejében megtenni azt, amit
a józan eszünk diktált.
*
D yson koncepcióját inkább mint kuriozitást m u tat­
tam be, és nem azért, m intha tényleges érdeklődést
érdemelne. A „D yson-göm b” megépíthetetlen,
am int azt ki is m u tatta V. D. Davidov csillagász
(az SZTA által kiadott Priroda c. folyóirat 1963. évi
11. számában). Lehetetlenség a megvalósítása akár
m int vékony falú gömbnek, akár mint gyűrűsávok
rendszerének, ak ár m int csészepárnak, minthogy e
felsoroltak közül egyik sem alkot - bármily rövid
időtartam ra is - dinamikusan stacionárius konst­
rukciót.
V II. A kém iában uralkodó „geocentrizm usról”
szerfölött érdekes megjegyzéseket tesz J. H odakov
professzor (a Priroda c. folyóirat 1963. évi 6. szám á­
ban). Felhívja figyelmünket, hogy az elemek jellem­
zőinek leírásai relatívak, hogy csak az ad o tt elem
és a többiek viszonyára nyújtanak tájékoztatást.
Ilyen relatív fogalom pl. az „éghetőség” : a hidro­
gént azért tartjuk éghetőnek, mert az oxigénatmosz­
férában ég. Ha Földünk atm oszférája, mint a nagy
bolygóké, metánból állana, akkor a hidrogént
tartanánk éghetetlen gáznak, az oxigént pedig éghe­
tőnek. Hasonló a helyzet a savakkal és a bázisokkal:
ha a vizet más oldószerrel cseréljük fel, akkor a
vizes közegben savként viselkedő anyagokból
bázisok lesznek, a gyenge savak erősekké válnak
stb. Még az elem „fémességének” a mértéke is, vagyis
az a foka, amelyben fém tulajdonságokat m utat, a
szóban forgó elemnek az oxigénhez való viszonyát
fejezi ki. Az oxigén, am int egykor Berzelius m ondta,
az a tengely, amely körül a mi egész kémiánk
forog. Ámde az oxigén a Földön foglal el kivételes
helyzetet és nem is az összes többi elemhez viszonyít­
va. Az a tény, hogy különösen sok van belőle
Földünkön, határozta meg az olyan „geocentrikus"
kémia létrejöttét, m int amellyel mi dolgozunk. Ha
a Föld kérge más elemekből állana, és mélyedéseit
víz helyett más folyadékok töltenék ki, akkor
másféle osztályozást alkalm aznánk az elemekre, és
vegyi tulajdonságaikat egészen másként értékelnénk.
A Jupiter-típusú bolygókon az oxigén helyett a nitro­
gén az, amely a negatív elektromos töltést képviseli;
a hasonló bolygókon az oxigén, tekintettel ritka
voltára, nem ju th at fontosabb szerephez. A vizet az
ilyen bolygókon az am m ónia helyettesíti, amely a
hidrogén és a nitrogén egyesüléséből jön létre, a
mészkövet a kalcium -cián-am id, a kvarcot a szilícium
és az alumínium nitrogénes vegyülcte stb. Más
kell hogy legyen egy „nitrogénes” bolygó m eteoroló­
giája is, és mindezen kapcsolatoknak összessége
bizonyára döntő befolyást gyakorol az önszervező­
345
dés (a bioevolúció) folyam ataira is, s ezért hipoteti­
kusan (legalábbis egyelőre hipotetikusan) fehérje
nélküli élő organizmusok jöhetnek létre.
V III. A valóságban nem létezik „egyszerű” rendszer.
M inden rendszer bonyolult. A gyakorlatban azon­
ban ezt a bonyolultságot elhanyagolhatjuk, minthogy
nincs hatással arra, ami bennünket érdekel. Egy
közönséges zsebórában, amely számlapból, rugókból
hajszálrugóból, fogaskerekekből áll, kristályosodási,
anyagelfáradási, korróziós folyam atok, elektromos
töltések beáramlásai, az alkatrészek tágulásai vagy
összehúzódásai stb. következnek be. E folyam atok
gyakorlatilag nem befolyásolják az órának, mint
egyszerű időm é-ő gépezetnek a m űködését. H asonló­
képpen figyelmen kívül hagyjuk azt a több ezer
param étert, amelyet minden gépben és m inder
tárgyban elkülöníthetnénk, persze csak időlegesen
hagyhatjuk figyelmen kívül: hiszen ezek a valóban
létező, csak általunk éppen figyelembe nem vett
param éterek az idők folyam án annyira megváltoz­
nak, hogy a gépezet m ár nem tud m űködni. A tu d o ­
mány a lényeges változók megállapításán és egyide­
jűleg a nem lényeges változók mellőzésén alapszik.
Bonyolult az a gép, amelynek túlságosan sok p ara­
m éterét n e m s z a b a d figyelmen kívül hagyni,
m ert mindegyik lényeges m ódon vesz részt a m űködé­
sében. Ilyen gép pl. az agy. Ez nem jelenti azt, hogy
maga az ilyen gép, ha szabályozó, miként az agy,
kénytelen a z ö s s z e s param étereket figyelembe
venni. Hiszen gyakorlatilag végtelen sok param éter
különböztethető meg. Ha az agynak ezeket mind
tekintetbe kellene vennie, akkor a saját feladatát
nem oldhatná meg. Az agynak „nem kell” figyelembe
vennie az egyes atom oknak, protonoknak és elekt­
ronoknak, amelyekből felépült, a param étereit.
Az agy bonyolultsága, mint általában minden
szabályozóé, avagy tágabb értelem ben minden gépé,
nem előny, hanem inkább szükséges rossz. Az orga­
nizmusok bonyolultsága az evolúció konstruktőri
válasza a környezetüket képező közeg bonyolult­
ságára, m ert a környezet nagyfokú bonyolultságával
csak a nagyfokú heterogenitással rendelkező
szabályozó tud megbirkózni. A kibernetika annak a
tudom ánya, hogy a reális rendszerek állapotát és
dinam ikáját miként lehet - bonyolultságukra való
t e k i n t e t n é l k ü l - szabályozni.
IX. Bármilyen furcsának tűnik, arra vonatkozóan,
hogy valójában mit is tekintünk tudom ányos elm é­
letnek, igen sok, egymással ellentétes nézet áll fenn.
Még egyugyanazon világnézet körén belül is.
M aguknak a tudom ány alkotóinak a nézetei e kér­
346
désben egyáltalán nem hitelesebbek azoknál a néze­
teknél, amelyeket a nagy művészek vallanak saját
alkotói módszereikről. Tisztán lélektani m otívum ok
válhatnak am a gondolati folyam at későbbi racio­
nális leírásának forrásává, amelyet m aga a szerző
nem is képes részleteiben felidézni. így pl. Einstein
egyaránt meg volt győződve arról, hogy a külvilág
az em bertől függetlenül, objektíven létezik, és arról
is, hogy az em ber megismerheti e világ felépítését.
Ám ezt különféleképpen lehet értelmezni. Term é­
szetesen minden új elmélet egy lépéssel előbbre
visz a korábbihoz képest (Einstein gravitációs elméle­
te N ewton elméletéhez képest), ebből azonban nem
következik szükségképpen az, hogy létezik, vagyis
létezhet egy „végleges elmélet” , amely a megismerés
útjának végső állom ása lesz. A jelenség egy egységes
elméletben való összefoglalásának posztulátum a (pl.
az egységes térelméletben) látszólag igazolódik a
klasszikus fizika evolúciójával, hiszen ez a fizika
a jelenségek különálló területeit felölelő elméletektől
az egyre átfogóbb szemlélet felé haladt. Á mde nem
feltétlenül szükséges az, hogy a jövőben is így legyen:
még a kvantumjelenségeket valam int a gravitációs
jelenségeket is egyaránt felölelő egységes mezőelmé­
let m egalkotása sem szám ítana ezen igazság bizonyí­
tékának (nem bizonyítaná azt, hogy a természet
eleget tesz ennek a követelménynek), hiszen nem
lehet megismerni a z összes jelenségeket,
tehát nem lehet m egtudni, vajon az új (még nem
létező) elmélet ezeket a még ismeretlen jelenségeket
is felöleli-e. Egyébként, a tudós nem dolgozhat
azzal a gondolattal, hogy ő a megismerés folyam atá­
nak csak múlékony, közbenső, átm eneti láncszemeit
alkotja meg - még ak k o r sem dolgozhat így, ha
történetesen éppen ilyen filozófiai nézeteket vall is.
Minden elmélet „csupán egy ideig igaz” - ezt m u ta t­
ja a tudom ány egész története. Egy idő után átadja
helyét a következő elméletnek. Teljesen lehetséges,
hogy létezik az elméleti konstrukcióknak valamiféle
határértéke, amelyet az emberi értelem m ár nem bír
átlépni s a j á t m a g a , de átléphet m ajd mondjuk
az „intelligenciaerősítő” segítségével. A kkor feltárul
a haladás további útja, de azt megint csak nem
tudhatjuk, vajon az ilyen „erősítők” építése során
nem ütközünk-e m ajd végül is a bonyolultságnak,
az objektív törvényszerűségnek egy bizonyos fokán
olyan objektív, leküzdhetetlen akadályba, amely
ugyanúgy m eghaladhatatlan, m int a fénysebesség.
X. A technikai kibernetika kutatásának tárgyául
szolgáló rendszerek közül ki lehet választani egy
olyan osztályt, amely általános konstrukciós elveivel
oly nagy m értékben emlékeztet az agyra, hogy az
ilyen rendszereket „biológiaiaknak” lehet nevezni.
Ezek a rendszerek, csak a term észetes evolúció
útján állhatták elő. Ezen az úton egyetlen általunk
alkotott gép sem keletkezhetett, m inthogy e gépek
sem önálló létezésre, sem önm aguk reprodukálására
nem képesek. „Evolúciós m ódszerrel” csakis bioló­
giai rendszer jöhet létre, vagyis olyan, amely létezésé­
nek minden pillanatában a környezetéhez alkalm az­
k o d o tt. A z ilyen rendszer konstrukciójával nemcsak
azokat az aktuális célokat tükrözi, amelyekre ren­
deltetett, hanem ezzel egyetemben az egész megtett
evolúciós u ta t is. H ajtókerekek, vezetékek, gumi stb.
önm aguktól nem tudnak áramfejlesztővé össze-
állani. A többsejtű szervezet nem csupán azért
keletkezik egy sejtből, m ert így követelik az élet
feltételei, hanem azért is, m ert az egysejtűek a tö b b ­
sejtűek előtt léteztek, és rendelkeztek azzal a képes­
séggel, hogy csoportokba (kolóniákba) egyesülje­
nek. Ennek eredményeként a biológiai szervezetek
- ellentétben a közönséges gépekkel - e g y n e m ű -
e k . E zért tud a biológiai szabályozó úgy is m ű­
ködni, ha nem rendelkezik m eghatározottan lokali­
zált funkciókkal.
Egy példa Ivahnyenko M űszaki kibernetika c.
könyvéből. A kibernetikai „teknősbékához” számí­
tógépet kapcsolunk. Nincs semmiféle „receptora” ,
csak olyan berendezése, amely működésének
m i n ő s é g é t méri. Ez a „teknősbéka” egy terem ­
ben mozog, keresi a helyet, ahol a hő, a megvilágítás,
a rezgések és egyéb zavarok, a lehető 1 e g k e v é s-
b é befolyásolják a m űködését. A z ilyen rendszernek
nincsenek „érzékszervei” , nem „észleli” a fényt, a
hőm érsékletet stb. A m aga „egészével” fogja fel az
ilyen ingereket, ezért a biológiai típusúak közé
soroljuk. A m ikor a hőm érséklet-változás hátrányo­
san hat a gép valamelyik részére, akkor a működésé­
nek minőségét m érő készülék regisztrálja a helyzet
rom lását, bekapcsolja a m otort, és a teknősbéka
elindul, hogy kóborolva, „jo b b ” helyet keressen.
Valahol m ásutt vibrálás zavarja e gép e g y m á s i k
részének m űködését, a reagálás ugyanaz lesz: a
teknősbéka elindul, keresi az optim ális körülm énye­
ket. A rendszert nem kell az összes lehető zavarok
tekintetbevételével program ozni: lehetséges, hogy a
konstruktőr az elektromágneses zavaró hatásokra
nem is gondolt, ám de ha a gép m űködése romlik,
ak k o r a „teknősbéka” keresni fogja a kedvező „élet-
körülm ényekét” . Egy ilyen berendezés a próbák és
hibák módszerével m űködik, amely akkor válik
m egbízhatatlanná, ha a problém a túlságosan bonyo­
lult, vagy ha a káros hatások utólag lépnek fel (pl.
a radioaktivitás). M inthogy pedig az a l k a l m a z ­
k o d á s nem mindig jelent egyúttal m e g i s m e -
r é s t is, ezért a biológiai szabályozónak nem kell „a
gnosztikai gép legtökéletesebb m odelljét” képvisel­
nie. Teljesen lehetséges, hogy egy ilyen berendezés
ideális prototípusát nem a biológiai szabályozók kö­
zött, hanem a kibernetika által vizsgált más bonyo­
lult rendszerek osztályában kell keresnünk.
X I. Az inform ációközlés módszerének valószínűség-
számítási-statisztikai módszere lehetővé teszi, hogy
szinte m atem atikai egzaktsággal közelítsük meg a
kétneműség, valamint a beltenyésztésből ( inbreeding) ,
vagyis a közelrokon egyedek kereszteződéséből
származó káros következmények problém áját. A n­
nak valószínűsége ugyanis, hogy egy bizonyos számú
egyednek legyen ugyanaz a genetikai sérülése
(recesszív mutáció), annál nagyobb, minél közelebb
áll a rokonságuk. A m ikor ugyanazoktól a szülőktől
szárm aznak, ez a valószínűség eléri a maximális
értéket. És ugyancsak ilyenkor a legnagyobb a
lehetősége a fenotípus-m utánsok létrejöttének, term é­
szetesen csak abban az esetben, ha az említett
egyedek genetikai inform ációja valóban sérült volt:
az olyan közelrokon egyedek kereszteződése, am e­
lyeknek a genotípusa ép, nem járhat semmiféle káros
következménnyel.
H a több különböző szedőgépünk van, és azokkal
olyan m atem atikai szöveget szedünk, amelyben
minden egyes szedéshiba a szöveg lényeges eltorzu­
lását idézi elő, nyilvánvaló, hogy am ikor a különböző
szedőgépeken kiszedett, azonos szövegeket össze­
hasonlítjuk, olyan anyaghoz ju tu n k , amely lehetővé
teszi az eredeti inform áció teljes rekonstruálását,
minthogy igen-igen kevéssé valószínű, hogy a külön­
böző gépek okozta sajtóhibák pontosan ugyanazo­
kon a helyeken forduljanak elő. Ha viszont a szedő­
gépsorozatunk gépei egymáshoz tökéletesen hason­
lóak, amelyek sajátos konstrukciós hibájuk folytán
mindig ugyanazokat a sajtóhibákat követik el,
akkor a rajtuk kiszedett szövegek egybevetése
(„összeolvasása” ) haszontalan, nem engedi meg az
inform áció rekonstruálását, minthogy e szövegek
mind ugyanazon a helyen hibásak. Persze ha a szedő­
gépek egyáltalán nem követnek el szedési hibákat,
akkor nincs problém a; ugyanez a biológiai infor­
m ációátadásra is vonatkozik.
X II. „Egy bizonyos rendszer ellentm ondás-nélküli­
ségét kim utatni annyit jelent, mint bebizonyítani
azt, hogy egyetlen olyan A kijelentés sincs benne,
amelyet illetően a szóban levő rendszeren belül az
A és a nem-zl is levezethető.
Egy rendszer teljességét bizonyítani annyit jelent,
mint azt bebizonyítani, hogy a rendszer bármilyen
347
állítását saját m agát levezethetjük, deduktív módon
vagy ennek az állításnak a tagadását vezethetjük le
deduktívan.*
X III. Bármily csábítónak és sokat ígérőnek tűnhet is ges (az elektronikus agy, mint mindenek ura, dönt
egy optim ista szemlélő szám ára az a kilátás, hogy
„inform ációtenyészetet” hoznak létre, ez az ered­ ez a lem ondás nem fizikai jellegű okoknál fogva el­
mény még ha megvalósítja is ez vagy az a civilizáció,
bizonyára nem lesz majd holmi végleges egyetemes
gyógyszer, amely minden bajtól megvált. M indenek­ nem nyújthatja az „ism eretet m indenről” , a „m inden­
előtt az „inform áció tenyésztése” még kiélezheti
- ahelyett, hogy m egoldaná - azt a válságot, amely
az inform áció f e l e s l e g é n e k képződésével
kapcsolatos. Az emberiség mind ez ideig nem ismerte
a bőséggel járó gondokat (kivéve a kudarcok és a
szenvedések bőségét...), ezért alig bírjuk elképzelni,
hogy melyek az eredményes módszerek olyan helyze­
tekben, am ikor nem egyetlen működési út áll nyitva,
hanem több száz, vagy talán több ezer is egyszerre.
Például, am ikor (a „tenyészet” által létrehozott
„inform ációtöm eg” tudósítása szerint) A, B, C,
D stb. m ódon lehet cselekedni, éspedig úgy, hogy
e cselekvések közül egyidejűleg mindegyik sokat
ígér, de elfogadása autom atikusan kizárja az összes
többit (tegyük fel pl. az em bert biológiailag át lehetne a civilizációnak, amely ezt az evolúciós gépezetet
alakítani olyképpen, hogy szinte elpusztíthatatlan
lénnyé legyen, ez azonban ugyanekkor megköveteli a
szaporodás roppant radikális csökkentését, m ert ha
senki vagy m ajdnem senki sem hal meg, akkor a világ
növekvő ütemben válik egyre szűkebbé és szűkebbé).
Azok a kritérium ok, amelyek jelenleg gyakran
döntőek a gyakorlati eljárás kérdéseiben, idővel
elveszíthetik aktualitásukat (pl. a gazdasági
rentabilitás vagy az energiatakarékosság kritérium a
megszűnik hatni akkor, am ikor egy gyakorlatilag
kim eríthetetlen anyagi folyamat válik energiafor­
rássá). A m ikor az elemi szükségleteket m ár teljesen
kielégítették, akkor az a problém a nyomul az elő­ mintsem igazi ugrás a fejlődésben, minthogy attól a
térbe, hogy „m iként to v áb b ?” - vajon új igényeket
kell-e terem teni, s ha igen, akkor milyeneket...
Nyilvánvaló, hogy az ilyen dilem m ákra semmiféle
„inform ációtenyésztés” sem adhat választ, minthogy
ez a „tenyészet” csak eljárási alternatívákat szolgál­
tat, azt m utatja meg, hogy mit l e h e t , de sohasem
azt, hogy mit k e l l tenni. Ennek a kérdésnek az
eldöntése sohasem gépesíthető - az ilyesmi csupán
akkor volna lehetséges, ha a társadalom politikai
rendszerét oly m értékben átalakítanák, hogy az
mássá válna, m int az, am it mai felfogásunk szerint
emberinek nevezünk. Az „információs szabadság­
* M. Markowic: Formalizm w logice wspólczesnej.
Varsó, 1962. 52. old. (jegyzet).
348
nak ” a megnövekedése, azaz a lehető cselekvés
útjainak m egszaporodása m aga után vonja a döntés,
a választás felelősségének megnövekedését is. A vá­
lasztásról lem ondani fizikailag nyilvánvalóan lehetsé­
arról, hogy mi történjék az emberiséggel), azonban
fogadhatatlan.
Azonkívül, az inform áció tenyésztése valójában
nemű ism eretet” , a „m inden, egyáltalán lehetséges
ism eretet” . Természetesen elképzelhető egy egész
hierarchia, láncszemek egész bonyolult struktúrája,
s ez a struktúra olyan inform ációhordozó és infor­
mációgyűjtő láncszemekből áll, amelyek közül
egyesek a világ tényeire és ezek kapcsolataira vonat­
kozó ismeretek elemi „begyűjtőinek” szerepét töltik
be, mások a kapcsolatok kapcsolatait kutatják,
minden rendű és rangú törvényszerűségeket keresnek,
ismét mások az előbbiek által elért eredmények osz­
tályozásával foglalkoznak, hogy a visszacsatolások
eme egész, óriási piram isának a „kim enetén” csak
olyan inform ációk jelenjenek meg, amelyek a leg­
szélesebb értelem ben véve lehetnek hasznosak annak
felépítette. Végeredményben azonban az említett
tenyészetpiramis működése nem szakadhat el túl­
ságosan attól, am i a civilizáció életének a z a d o t t
fejlődési szakaszban tág értelemben
vett anyagi és szellemi tartalm át jelenti. Ellenkező
esetben egy ilyen tenyészet, „elszakadván” em ber­
szülőanyjától, olyan inform ációkat termelne, am e­
lyek nemcsak hasznavehetetlenek, hanem értelm et­
lenek is, m ert nem fordíthatók le a civilizáció által
használt nyelvre. Egyébként az „elszakadásnak”
„a jövőbe ugrásnak” , „az információs robbanás­
n ak ” ez a jelensége azért is inkább lenne katasztrófa
pillanattól kezdve, am ikor az „inform ációtenyészet”
túlságosan is messze előretör a civilizáció ismeretei­
nek aktuális arcvonala elé - elvesznek és eltűnnek
a lényegtelen inform áció k i s z ű r é s é n e k a
kritérium ai, ami által a „tenyészet” váratlanul
m agától „bom bává” - sőt nem is megabit-, hanem
gigabit-bom bává - alakul át, olyan moloch lesz
belőle, amely a belőle áradó inform ációóceánokba
fojtaná a Földet, s ez a helyzet az összes lehető
özönvizek legképtelenebbikét hozná létre.
Hogy ezt jobban megérthessük: tegyük fel, hogy a
neolit korban vagy akár a korai középkorban egy
„inform ációtenyészet” kezd m űködni, és ismereteket
szolgáltat a XX. század technológiai vívmányairól,
az atom technikáról, a kibernetikáról, a rádiócsilla­
 gászatról stb. stb. Az akkori civilizáció minden két­
séget kizáróan képtelen lett volna akár felfogni, akár
megérteni, akár megemészteni, akár megvalósítani
ennek az egész információs lavinának a legkisebb
töredékét is. Még kevésbé bírt volna helyes vagyis
értelmes taktikai és stratégiai döntéseket hozni (hogy
készítsenek-e nukleáris fegyvert vagy sem, alkalm az­
zák-e tág m éretekben az új technológiát, vagy korlá­
tozzák-e néhány, esetleg csak egyetlenegy arcvonal­
szakaszra stb.)
Az „inform ációtenyésztő” - ha ugyan egyáltalán
m egvalósítható - a legoptimisztikusabb felfogás
szerint az „a világba bekapcsolt” berendezés, amely
a világot sajátos módon kutatva, azt fürkészi ki, hogy
anyagilag mi a lehetséges benne (mi a megvalósít­
ható). Tehát egy ilyen „tenyészet” felfedezheti, hogy
megszerkeszthető a lézer, a neutrínó-energiaátala-
kító - hogy egy bizonyos m ódon lehetséges mondjuk
az idő ütemének, a gravitációs mezőnek a megváltoz­
tatása, hogy a látszólag m egfordíthatatlan folyam a­
tok (mint bizonyos biológiai folyam atok) ilyen-amo­
lyan módon mégis m egfordíthatóak stb. Az ilyen
tenyészet különösen akkor m utatkozik értékesnek,
ha konkrét - jóllehet csak általánosságban körvona­
lazott - feladattal bízzák meg. Ezzel szemben, ha
m agára hagyják, gyors ütemben olyan inform áció­
túltermelést áraszt, amelyben ő m aga és alkotója
egyaránt elsüllyed. A helyzet iróniája abban rejlik,
hogy a szóban forgó tenyészet „nem gondolkodik” :
egyaránt szorgalmasan termeli a civilizáció szám ára
hallatlanul fontos jelenségek kapcsolataira vonat­
kozó inform ációkat (m ondjuk arról, hogy ilyen
vagy am olyan módon lehet átkelni a Galaxison),
valamint a teljesen jelentéktelen kapcsolatokra
vonatkozókat is (hogy pl. a Jupiter felhőit szalma­
színűre lehet festeni). Persze, amíg ennek az infor­
mációtenyészetnek a szelektorai értelmes lények
aktív befolyása alatt állanak, addig eredményesen
hajthatják végre az információk kiválogatását.
H a azonban elvetnék az ilyen racionális szelektálási
módszert, és átlépnének az „egyetemes inform áció­
n ak ” , a minden tény ismeretének birodalm ába,
akkor az információs özönvíz elkerülhetetlenné
válnék. Tisztában kell lennünk azzal, hogy m inden­
nem ű inform áció - a hasznos is - lavinaszerűen
gyarapodik. Tegyük fel, hogy a „tenyészet” rátalál
arra az útra, amely az agynak egyik testből a másikba
való átültetéséhez vezet, s ha ezzel a problémával
kezd foglalkozni, akkor felfedezését az „agyátülte­
tés technikájában” rengeteg új tény és jelenség fogja
nyomon követni stb. És hát mi a haszna m indezek­
nek, ha ez az egész problém a egyáltalán nem érdekli
az adott civilizációt? A következmény: a tenyésze­
tet esetleg könnyen „elönti” a teljesen felesleges in­
form ációk tömkelegé. Tessék csak elgondolni, hogy
a technológiának, a fizikának, az elektronikának,
de még a művészi alkotásnak is, mégpedig a legkü­
lönfélébbeknek milyen tág területeit öleli fel jelen­
leg világszerte a televízió. H a a „tenyészet” valamely
másik berendezés nyom ára bukkanna, amely képes
lenne hasonló szerepet betölteni a civilizációban,
akkor azt, hogy egyáltalán érdemes-e ezen az új
technikán dolgozni, megvalósításának kérdését m ár
előre, az ismeretek felhalmozásának kezdete előtt
el kellene dönteni - ellenkező esetben a „tenyészet”
milliárdszám ra fogja kibocsátani a „lehetséges ta ­
lálm ányokat” , amelyeket azonban senki sem hasz­
nál fel.
N em lesz felesleges hozzátennünk, hogy a tudom á­
nyos információ termelésével rokon, s ma különösen
égető, bár első pillantásra szinte közhelynek látszó
problém át jelent azoknak a technikai megoldások­
nak az összehangolása, amelyeknek célja az, hogy
az érdekeltek m egtalálják a term észetből m ár „ki­
v o n t” és nyom tatásban m egörökített inform ációt.
Ezt a problém át többek közt ez a körülm ény veti
fel, hogy a szakkönyvtárak exponenciális ütemben
gyarapodnak, és m inden, eddig alkalm azott óvin­
tézkedés: rövidített inform ációk (ún. „annotációk”),
kivonatok, időszaki összefoglalók stb. kiadása, kép­
telen biztosítani azt, hogy az illetékes személyek
pontosan megkapják a sajátos szempontjuk szerinti
lényeges inform ációkat. Ha ugyanis egyrészt a vala­
hol m ár elvégzett kísérletek megismétlése olcsóbb­
nak és gyorsabbnak látszik a megfelelő közlemények
kikeresésénél, vagy másrészt, ha a tudós feltételez­
heti, hogy a számára fontos információk nem „a
természet m éhében” rejlenek, hanem ismeretlen
könyvtárak polcain húzódnak meg, akkor m aga a
kutatási folyam at válik kérdésessé: hiszen, ha az
eredményeit kiadványhegyek borítják el, akkor nem
érhetik el azokat, akiknek a legnagyobb szükségük
volna reájuk. E jelenség ártalm asságát gyakran m a­
guk az érdekeltek sem ismerik fel teljesen, mert álta­
lánosságban mégiscsak sikerül nekik szemmel ta r­
taniuk a saját szakterületükre vonatkozó kiadványo­
kat. Ismeretes azonban, hogy a felfedezések szem­
pontjából a leggyümölcsözőbb a különböző tu d o ­
mányos területekről származó inform ációk k e ­
r e s z t e z é s e , és ezért nagyon könnyen lehetsé­
ges, hogy az öt kontinens tudom ányos könyvtárai­
ban m ár ma is számos olyan értesülés található,
amelyek egyszerűen egymás mellé állítva, s az ille­
tékes szakember által egybevetve, értékes, új általá­
nosítások kezdetévé válnának. S ezt éppen a speciali­
zálódás fokozódása, az egyes szakm ákon belüli és
349
állandóan csak folytatódó differenciálódás akad á­
lyozza. A könyvtárosi szakm a m ár nem pótolhatja
a szakmai értelem ben valóban elsőrendű illetékes­
séget, minthogy egyetlenegy könyvtáros sem képes
megmondani azt, hogy az egymástól kölcsönösen
távol eső szakterületek mely eredményeit kell első­
sorban az egyes kutatókhoz továbbítani. Még kevés­
bé lehetne a tudós könyvtárost valamilyen autom ati­
zált katalógussal vagy bármelyikkel a m a elérhető
önm űködő technikai megoldások közül felváltani,
mert az algoritmusos módszerek m ind reménytele­
nebbeknek bizonyulnak az „inform ációlavina” osz­
tályozásában. M ár közismert az a m egállapítás, hogy
ma minden felfedezést kétszer tesznek meg: először,
am ikor m egtörténik a közzététele, és másodszor,
am ikor a m ár talán rég kiadott közleményt felfedezi
a szakemberek társasága. H a az információk rögzí­
tésének, őrzésének és eljuttatásának mai technoló­
giájában az elkövetkező fél évszázad folyam án nem
történik forradalm i átalakulás, akkor groteszk és
egyben őrült vízió megvalósulása fenyeget bennün­
ket: a világot könyvhegyek borítják el, az em beri­
ség pedig karám okba terelt könyvtárosokból fog
állani. Az ismeretek m egtalálására vonatkozó direk­
tívák összességét - m int m etodológiát - a „könyv­
tár-fronton” valamilyen „ariadnológiának” , a fel­
halm ozott ismeretek labirintusából kivezető útm u­
tatásnak kell felváltania. A könyvtárosgép, amely a
megfelelő személyekhez ju ttatja el a megfelelő infor­
m ációkat, nem lehet „nem gondolkozó” , amelynek
működése pl. gyakorisági analízisen alapul (bár elő­
fordultak ilyen próbálkozások: hogy egy m ű „érté­
kességét” annak a kiszám ításával állapítsák meg,
hányszor hivatkoznak rá a szakemberek a saját
műveik forrásjegyzékeiben - vagy pedig az ún. m e­
chanikus címzéssel, kiszűrve azokat a műveket,
amelyekben bizonyos szakkifejezések m eghatározott
sűrűséggel fordulnak elő). A kutatások ugyanis ki­
m utatták, hogy még a rokonterület szakembere sem
képes a kellő szabatossággal szétválogatni a szak­
m ára vonatkozó műveket - am int ezt J. Kémény
bebizonyította. A „gondolkozó” könyvtárosgépnek
azonban a dolog természeténél fogva, és minden irá­
nyú, tökéletes tájékozódása folytán jobb szakember­
nek kellene lennie, mint az összes kutatóknak külön
és együttvéve... ím e a paradoxonok, amelyekkel az
egyre rosszabb helyzet terhes. Úgy látszik, hogy az
információelosztás válsága a jövőben kényszerítőén
fogja előidézni a publikálhatóság kritérium ainak
megszorítását, hogy a kezdeti kiszűréssel meghiúsítsa
a szakpiacnak olyan értéktelen m unkákkal való el­
árasztását, amelyeket csak a tudom ányos fokozat
elnyerése végett vagy egyéb karrierokokból tettek
350
közzé. Még az sincs teljesen kizárva, hogy a lapos
művek közzétételét végül is ártalm asnak fogják m i­
nősíteni, a tudósok szakmai etikájának megszegését
fogják benne látni, m inthogy az ilyen művek egysze­
rűen csak olyan „zajt” csinálnak, amelyek megnehe­
zítik a tudom ány további fejlődéséhez életfontossá­
gú, értékes inform ációk vételét. Egy jól m űködő
„cím zőrosta” bekapcsolása nélkül elindított infor­
mációtenyészet minden valószínűség szerint papi­
rosözönvízhez vezetne, és ez a katasztrofálisan re­
dundánssá vált inform ációtöm eg minden további
m unkát lehetetlenné tenne. A nnál aktuálisabb fel­
ad attá vált a megismerési módszerek autom atizálá­
sa - legalább könyvtári-könyvkiadói szinten.
XIV. Az evolúció konstrukciós megoldásainak rész­
leges kritikája helyenként olyan benyom ást kelthet,
m intha „tudatlanságból írt gúnyirat” volna, hiszen
szerveink biom echanikáját (pl. a szívműködés m ér­
hetetlen kom plikált egészét) máig sem ismerjük
minden részletében. A biológiai struktúrák pontos
m atem atikai modelljeinek m egalkotása felé haladva,
még csak az első lépéseket tettü k meg, így pl. N o r­
bert W iener és A. Rosenblueth m egalkották a szív­
izom fibrillációjának m atem atikai elméletét. De
hiszen egy olyan konstrukció kritikája, amelyet nem
ismerünk kiválóan, m egalapozatlannak, elham arko­
dottnak tűnhet. Á mde az ilyen és hasonló evolúciós
megoldások bonyolultságára vonatkozó ismereteink
nagy pontatlansága sem takarhatja el azt a tényt,
hogy a biológiai bonyolultság sok esetben azért áll
elő, m ert az evolúció az egyszer m ár kiform ált szer­
veket a másik, a korábbi szervezetből makacsul á t­
viszi a később keletkezett szervezetekbe. Az a konst­
ru k tő r, aki az űrrepülési technika egész jövőjét kizá­
rólag a vegyi anyagokkal m űködő rakétahajtóm ű­
vektől szeretné függővé tenni, éppen em iatt kénysze­
rülne hátborzongató m éretű és egyúttal hátborzon­
gatóan bonyolult űrhajókat és hajtóm űveket építeni.
A z kétségtelen, hogy így is sikereket érhet el, ezek
azonban inkább technológiai zsonglőrm utatványok
lennének, mint a legésszerűbb megoldások, hiszen
ha radikálisan l e m o n d a n á n a k a vegyi meg­
hajtás gondolatáról, és forradalm i m ódon más típ u ­
sú (nukleáris, annihilációs, magnetohidrodinam ikus,
ionos vagy egyéb hasonló) hajtóm űvekre térnének
át, a nehézségek és bonyodalm ak nagy tömege m agá­
tól elesne.
A bonyolultság a terem tő tevékenység alapját je­
lentő eszme sajátos konzervativizmusából fakad, a
bonyolultságot a „konceptuális inercia” hozta létre,
az ugrásszerű és radikális változásoktól való viszoly­
gás (vagy az, hogy képtelenek ilyen változások
végrehajtására), tehát joggal tartju k feleslegesnek az
ilyen bonyolultságot annak a konstruktőrnek a szem­
pontjából aki a legjobb eredm ényekre törekszik, és
nincs tekintettel olyan alapelvekre, amelyeket nem
kénytelen figyelembe venni. A mai rakétakonstruk­
tő r, akárcsak az evolúció, olyan szerkezet bonyolul­
tab b á tétele árán kénytelen megbirkózni a felmerülő
nehézségekkel, amelyek a jövőbeli (pl. nukleáris)
technológiában feleslegesek lesznek. A konstruktőr
azonban el fogja vetni mindezeket a bonyolult meg­
oldásokat, mihelyt csak lehetővé teszi majd számára
a technológia további fejlődése a nukleáris, a foton­
vagy egyéb nemkémiai meghajtás realizálását. Ezzel
szemben az evolúció a szövegünkben em lített és
m egérthető meggondolások m iatt nem teheti meg,
hogy ugyanilyen radikális m ódon „félretegyen” ,
„elvessen” bármilyen megoldást. Nagy általánosság­
ban kijelenthető, hogy az evolúciótól - több milliárd
éves fennállása és m űködése után - semminemű
olyan megoldás sem várható, amely teljesen új lenne,
de tökéletességben mégis felérne azokkal, amelyeket
m űködésének hajnalán dolgozott ki. S éppen ez a
körülmény, amely megengedi az evolúció konstruk­
tőri m egoldásainak bírálatát, még akkor is, ha nem
fogjuk fel, úgy ahogyan illik a bonyolultságukat: ezt
a bonyolultságot ugyanis az evolúció által megvaló­
sított kreációs módszer következményének tartjuk,
amely m ódszerrel m ások - egyszerűbb s egyben
eredményesebb módszerek - konkurrálhatnak. S ha
m aga az evolúció ilyeneket elindítani nem tud, ez
annál rosszabb ránézve, de talán annál jobb az em ­
bernek, a jövőbeli konstruktőrnek.
E problém ának a szigorúan konstruktőrin kívül
van egy teljesen másféle aspektusa is, am elyet szinte
egyáltalában nem érintettem . A z em ber (s ez lénye­
gileg a fenti megjegyzés folytatása) nem ismeri ön­
m agát alaposan, sem biológiai, sem pedig pszichikai
téren. Kétségtelen, hogy bizonyos mértékig jogosult
az a m ondás (amelyet A. C arrel választott könyvének
címéül), hogy: „az ember, az ism eretlen lény” (m ár­
m int önm aga számára). Titokzatos és felderítetlen
ellentm ondásokat rejt nemcsak a teste, ez a „bioló­
giai gép” , hanem az elméje is. Felvethető tehát a kér­
dés: egyáltalán szabad-e kom olyan mérlegelni annak
a lehetőségét, hogy „a Homo sapiens természetes
m odelljét” átalakítsuk, m ielőtt pontosan megismer­
tü k volna valódi felépítését és értékeit? Vajon az
öröklődési anyagra gyakorolt hatások (s ez csak egy
szerény és kiragadott példa) nem képesek-e bizonyos
káros genotípusjegyek kiküszöbölésével együttesen
bizonyos potenciálisan értékes tulajdonságokat is
felszámolni, amelyekről még semmi tudom ásunk
sincs?
Ez ismételt, mégpedig „biológiai-konstruktőri”
felvetése volna egy olyan tém ának, amelyről (egy
kissé hagyom ányosabb form ában) az eugenikusok
és ellenfeleik vitatkoznak. Hogy vajon az epilepszia
kiküszöbölése nem fosztana-e meg bennünket az
olyan epileptikusoktól, mint amilyen Dosztojevszkij
volt? ,
Elképesztő, milyen elvont módon folytatják az
ilyen vitákat. M indennem ű cselekvés - am int erről
könyvünkben szó is van (természetesen e „felfedezés”
szerzőségére nem kívánunk igényt tartani) egyálta­
lában - tökéletlen ismeretekre épül fel: m ert hát
ilyen annak a világnak a jellege, amelyben élünk.
H a tehát a „faj rekonstrukciójával” addig akarnánk
várni, amíg teljes ism eretet szerzünk róla, akkor egy
örökkévalóságon át csak várakozhatnánk. K övet­
kezményeinek részleges m egjósolhatatlansága, vagyis
potenciális nem teljes értékűsége, minden cselekvést
teljesen diszkreditál bizonyos filozófiai doktrínák
hirdetőinek felfogásában, s ezek körében alapot szol­
gáltat olyan tézisek megfogalmazására, mint az,
hogy „a tétlenség felette áll a cselekvésnek” (megje­
gyezhetjük, hogy ez igen régi motívum, és nyomon
követhető Csuang-cétől kezdve korszakokon és kon­
tinenseken át). Az ilyenfajta bírálat azonban és a
„tétlenség” dicsőítése többek közt azért lehetséges,
m ert több ezer évszázadon át olyan aktivitás folyt,
amelynek során létrejött a civilizáció, s vele együtt a
beszéd meg az írás (amelyek egyáltalán lehetővé te­
szik bármiféle vélemény és gondolat megfogalmazá­
sát). Az a filozófus-apologeta, aki egy végletes kon­
zervativizmus (pl. a biológiai vagy a technikai szfé­
rára vonatkoztatott tétlenség) mellett tö r lándzsát,
olyan, mint az a milliomosfiú, aki hála az apja által
felhalm ozott vagyonnak, mentesülve a megélhetési
gondoktól, bírálja a vagyon birtoklását. H a követ­
kezetes volna, el kellene dobnia m agától a vagyonát;
a „biokonstruálás” ellenfele a maga részéről nem
korlátozódhat az „em berrekonstruálási tervekkel”
szemben tanúsított ellenzékiségre, hanem köteles
volna lemondani a civilizáció vívmányainak egészé­
ről, az orvostudom ányról, a technikáról stb., hogy
négy lábon ügessen vissza az erdőbe. Hiszen m ind­
azok a megoldások és módszerek, amelyekkel n e m
fordul szembe (mint pl. éppen az orvosi gyógyászati
módszerek) valam ikor olyan álláspontokkal vívták
a harcot, amelyek nagyon hasonlóak voltak az ő
m ostani álláspontjához. És csupán az idő múlása - e
megoldások és módszerek eredményességével p áro ­
sulva - döntötte el, hogy ezek a megoldások be-
kebeleztessenek a civilizáció összesített eredményei
közé, és ma m ár senkinek az ellenállását sem vált­
ják ki.
351
 Semmiképp sem szándékunk az, hogy itt vagy
bármely más helyen a „forradalm i rekonstruálások”
apológiáját hirdessük. Egyszerűen úgy véljük, hogy a
történelemmel vitázni mindig értelmetlen. H a az
em ber m ár sokkal régebben képes lett volna tu d a to ­
san ellenőrizni és szabályozni saját civilizációjának
fejlődését, akkor ez talán tökéletesebb, kevésbé
ellentmondásos és sokkal hatékonyabb volna, m int a
létező. De ez éppenséggel lehetetlen volt, m ert az
em ber, civilizációját megteremtve és fejlesztve, egy­
idejűleg, m int társadalm ilag gondolkozó lényt, ön­
m agát is modellezte.
A biokonstruálás ellenfele azt a megjegyzést teheti,
hogy a megismételhetetlen egyedi létezés felm érhetet­
len érték, ezért nekünk, tudatlanoknak tilos a geno­
típusokkal m anipulálni, megszabadítani őket árta l­
m asnak gondolt jegyeiktől, m ásokat beléjük vezet­
ni stb. M egállapítja azonban, hogy érveinek igazát
csak egy nem létező és a m iénktől eltérő világban
lehetne bizonyítani. A mi világunkban ugyanis az ál­
talános politikai helyzet odáig fajulhatott, hogy
F öldünk légkörét évtizedekre radioaktív csapadék
fertőzte meg, s akkor a legtöbb kiváló genetikus és
biológus külön hangsúlyozta is, hogy ennek feltét­
lenül igen sok m utáció keletkezését kellett m aga után
vonnia, amelyek az elkövetkező nem zedékekben
m utatkoznak meg, és hogy ugyanígy minden kísér­
leti atom robbantás egy bizonyos mennyiségű defor­
mációt, megbetegedést és rákosodás, fehérvérűség
stb. előidézése folytán idő előtti elhalálozást okoz.
Mi több, ezeknek a robbantásoknak semmi egyéb
céljuk sincs, m int az, hogy növeljék az érdekelt felek
nukleáris potenciálját. Ennek a politikának, amelyet
néhány, önm agát civilizáltnak nevező állam mind a
mai napig folytat, az áldozatait legalább ezrekben
(de valószínűleg inkább tízezrekben) lehet számolni.
Tehát i l y e n világban élünk, i l y e n világban
mérlegeljük a biokonstruálás kérdéseit. N em állít­
hatjuk azt, hogy m indaz, ami a szabályozás általános
elégtelenségének következményeként jelentkezik,
nem a mi lelkiismeretünket és nem a mi „civilizációs
m érlegünket” terheli, és hogy eltekintve a dolgok
m ostani állásától, legalább a teljesen ellenőrzésünk
alá tartozó területeken csak tökéletes jövőbelátással
szabad eljárnunk (hisz az ilyen követelmény egyene­
sen az abszolút tétlenséghez vezetne).
Az em ber csak akkor lép fel „titokzatos” lényként,
ha egy m eghatározott „szerzőt” - egy személyes alko­
tó t tulajdonítunk neki; ebben az esetben az emberi
term észet számos biológiai és pszichikai ellentm on­
dása elgondolkodtatásra késztet, hogy mik is lehet­
nek ennek a mi „terem tőnknek” titkos és szám unk­
ra m egérthetetlen motívumai. H a viszont figyelem­
352
be vesszük, hogy évmilliókig tartó evolúciós próbál­
kozások és tévedések eredményeként jö ttü n k létre,
akkor a „titokzatosság” azoknak a megoldásoknak
a katalógusára redukálódik, amelyek az ad o tt evolú­
ciós-történelmi körülmények közöttm egvalósíthatóak
lettek volna, s így áttérhetünk annak mérlegelésére,
miként kellene önszervezésünk folyam atait átalakí­
tanunk ahhoz, hogy kiküszöböljük m indazt, ami
fajunknak szenvedést okoz.
M indez természetesen nem jelenti azt, hogy ezál­
tal az em bert valamiféle m egkonstruálandó anyagi
tárgyhoz vagy valamiféle tökéletesítést kívánó techni­
kai term ékhez hasonlítanánk. A morális felelősség
atm oszférájának nem szabad elhagynia a biokonst­
ruálás birodalm át. Ez a terület óriási kockázattal
függ össze (bár talán nem kevesebb reményt is ígér).
Hiszen ha az em ber a nem ellenőrzött civilizációs­
társadalm i hatások következtében oly sok kínt,
szenvedést okozott önm agának az elmúlt évszázadok
folyam án (és nem is csak az elmúlt századokban),,
akkor legfőbb ideje, hogy most m ár tudatosan,
teljes felelősségének tu d atáb an vállalja a kockázatot,
mihelyt ezt az összegyűjtött ismeretek összessége
megengedi - még akkor is, ha ez az ismeret hiányos
lesz.
XV. A szövegben bem utatott „antistatisztikus”
konstruktőri beállítottság ma m ár tulajdonképpen
elavult. A berendezések megbízhatóságát nem vizs­
gálhatjuk a statisztikai-technikai módszerektől füg­
getlenül. Ezt a technológiai fejlődés írja elő, amely­
ben a sorozatgyártást (a tömegtermelést) a term elt
berendezések bonyolultságának növekedése kíséri.
H a egy 500 elemből álló rendszer minden eleme
99%-ig m egbízható is, a rendszer m int egész mégis
alig í°/0-os megbízhatóságú (feltéve, hogy m űködé­
séhez az összes elemei feltétlenül szükségesek). Az
elérhető maximális megbízhatóság az elemek szá­
m ának négyzetével áll arányban, aminek folytán
megbízható term éket lehetetlen kapnunk, különösen
akkor, ha nagyon bonyolult rendszerről van szó.
Az emberhez m int szabályozóhoz „kapcsolt” rend­
szerek (a repülőgép, a gépkocsi) kevésbé érzékenyek
a sérülésekre, m inthogy az em ber plasztikus viselke­
dése gyakran kom penzál egy hibás működést. Ezzel
szemben egy ’ em bernélküli” rendszerben, amilyen
az interkontinentális rakéta vagy általában egy au to ­
m atikus berendezés (pl. számítógép), nem lehet szó
ilyen plaszticitásról, s ezért az ilyeneknél tapasztal­
ható kisebb fokú megbízhatóságot nemcsak elemeik
nagyobb száma, valamint az alkalm azott technoló­
gia újszerűsége, hanem a véletlenül beállt hibák
jelenségeit „kiegyenlítő” em ber hiánya is okozza.
A konstruálás területén megfigyelhető lavinaszerű
fejlődéssel kapcsolatos megbízhatóságelmélet m a ki­
terjedt tudományág. A m a alkalm azott módszerek
a végtermékhez viszonyítva általában „külső” jelle­
gűek (számítások, többszörös próbák, a hibák közé
eső átlagidő kutatása, az elemek elhasználódási ide­
jének kutatása, minőségi ellenőrzés stb.). Az evolúció
ugyancsak „külső ellenőrzést” alkalmaz, ez a ter­
mészetes kiválogatódás, s ezenkívül még „belső”
módszereket is: ilyenek a berendezések megkettőzése,
az önjavítás tendenciáinak beépítése, amelyek m ű­
ködhetnek helyileg, és lehetnek a hierarchia sokkal
magasabb fokán álló kisegítő-vezérlő, ellenőrző köz­
pontoknak alávetettek; végül pedig - ami talán a
legfontosabb - maximális plaszticitású berendezése­
ket alkalm azott az evolúció szabályzókként. És ha
ezeknek az elvileg hatásos módszereknek ellenére
a szervezetek mégis oly gyakran megbízhatatlanok,
ebben nagymértékben az evolúciónak a konstrukciós­
teremtő információközlés nagyobb fokú redundan­
ciájától való „viszolygása” a bűnös (am int ezt a
Dancoff-szabály tanúsítja).
Alapjában véve az öregkori szenvedések és beteg­
ségek 99% -a azzal áll összefüggésben, hogy a szer­
vezetnek egyre több rendszere válik m egbízhatatlan­
ná (a fogak kihullása, az izmok rugalm asságának
csökkenése, a látás-, a hallásromlás, a szövetek helyi
sorvadása, elfajulási folyam atok stb.). A jövőben a
berendezések m egbízhatatlansága elleni harc fő­
iránya a technika területén szemmel láthatóan kö­
zeledni fog az evolúciós megoldáshoz, mégis azzal a
lényeges különbséggel, hogy míg az evolúció inkább
„beépíti” alkotásaiba a „m egbízhatatlanság leküz­
désére szolgáló” konstrukciókat, addig az em ber­
konstruktőr hajlam osabb lesz a végtermékhez viszo­
nyítottan külső módszerek alkalm azására - hogy az
elemek m értéktelen mennyiségével ne tegye sokkal
bonyolultabbá a konstrukciót. Általában a tevé­
kenykedés kritérium ai e kétféle esetben nagyon is
különbözőek: az „anyagi befektetések” pl. az evolú­
ció szám ára nem játszanak szerepet, hiszen a fel­
használt öröklődési anyag (spermium, peték) meny-
nyisége nem számít, a fő, hogy elegendő álljon belő­
lük rendelkezésre a faj fenntartásához. Az egyes
technikai felszerelések fejlődésének terén folytatott
kutatás azt m utatja, hogy a működési hatékonyság
fokozása (a m agasabb fokú megbízhatóság elérése)
olyan folyam at, amely jóval később zajlik le, mint
az egészében optimális megoldás megkeresése (el­
vileg - vagyis fő vonásaikban - a harm incas, sőt már
a húszas esztendők repülőgépei is nagyon hasonlítot­
tak a m aiakhoz: levegőnél nehezebb gépek voltak,
amelyeket a szárnyaikon ébredő felhajtóerő tartott
a levegőben, elektromos gyújtású, belsőégésű m o to r­
hajtotta őket, a mainak teljesen megfelelő kormány-
rendszerrel stb.). Az óceánrepülések sikere pl. nem
a méretek megnövelésének volt az eredménye (hiszen
m ár régebben is építettek terjedelmes, sőt olykor a
m aiaknál még terjedelmesebb repülőgépeket), hanem
csakis a régebben elérhetetlen, magasabb fokú m ű­
ködési megbízhatóságnak köszönhető.
Az elemek exponenciális szaporodása a nagyon
bonyolult berendezések megbízhatóságát hirtelenül,
nagymértékben csökkenti. Ebből fakadnak azok a
hallatlan nehézségek, amelyek az annyira bonyolult
berendezések megépítésével kapcsolatosak, mint egy
több lépcsős rakéta vagy egy számítógép. A meg­
bízhatóságnak az elemek és az inform ációátadás
megkettőzésével való fokozása szintén csak egy bizo­
nyos határig lehetséges. Egyáltalán nem biztos, hogy
a tartalékbcrendezéssel legjobban biztosított meg­
oldás egyúttal az optimális megoldást is jelentené.
Ez némileg a drótkötél szilárdságára emlékeztet: ha
túlságosan hosszú, akkor m ár a keresztmetszetének
semmiféle növelése sem segít, m ert a kötél a saját
súlyától fog elszakadni. Ha tehát nem merül fel
valamilyen ismeretlen tényező, akkor a m egbízhatat­
lanság exponenciális növekedése által kiváltott m ű­
ködési hiba fog határt szabni a rendkívül bonyolult
berendezések (m ondjuk: több száz milliárd vagy
több billió elemből álló elektronikus számítógépek)
építésének.
Felmerül még egy szerfölött lényeges kérdés: le­
hetővé válhat-e valam ikor olyan berendezések ter­
melése, amelyek képesek lesznek túllépni ezen a
„m egbízhatósági küszöbön” , tehát amelyek e tekin­
tetből sokkal hatásosabbak lesznek majd az evolú­
ciós megoldásoknál? Úgy látszik, hogy ez nem lehet­
séges. A nalóg korlátok lesnek ránk az anyagi jelen­
ségeknek bizonyára minden szintjén, tehát a szilárd­
test-fizikában és a molekuláris technológiában is
stb. Az öregedést szövet-sejt szinten sok biofizikus
az „elemi m olekuláris tévedések” , az élő sejt által
fenállásának folyam án elkövetett „atom -m elléfogá­
sok” kum ulatív hatásának tekinti, em ellett ezek a
„h ib ák ” a rendszert mint egészet átviszik azon a
határon, amelyen még lehetségesek a megfordítható
folyam atok. H a pedig így áll a helyzet, akkor viszont
felvethető az a kérdés, hogy vajon a mikrofizika tö r­
vényeinek statisztikus jellege, az eredményeknek ez
a sajátos bizonytalansága, amely az összes anyagi
történéseket, még a legegyszerűbbeket is - pl. a ra ­
dioaktív atom bomlását, az atom i részecskék egye­
sülését, e részecskéknek az atom m ag általi befogá­
sát - jellemzi, nem onnét ered-e, hogy m i n d e n ,
ami történik, „ m e g b í z h a t a t l a n u l ” tö r­
353
ténik, tehát, hogy a sajátos „gépeknek” tekintett kezdje meg valamely ország 500 pszichológusa sta­
(m ert mint rendszerek s z a b á l y o s viselkedést tisztikai módszerekkel kutatni azt, hogy létezik-e
tanúsító) atom ok és atom okat „összetevő” részecs­ telepátia. A statisztikának megfelelően felerészük az
kék (a protonok, a neutronok, a mezonok) nem átlagos alatt m aradó vagy átlagos eredményeket,
„m egbízható” elemei a világegyetem nevű konstruk­ felerészük pedig a statisztikailag várt eredményektől
ciónak, de akkor sem alkotnak „m egbízható beren­ pozitív irányba m utató eltéréseket kap. M árm ost
dezést” , am ikor a kémiai vegyületek, szilárd testek, kapjon az ötszáz közül száz pszichológus különösen
folyadékok, gázok m olekuláinak részeivé válnak. jelentős eredményeket, ami megerősíti azt a meg­
Vagyis összefoglalva: a természetnek mindazon tö r­ győződésüket, hogy „valami mégis van a dologban” .
vénye, amelyet a tudom ány feltárt, vajon nem a m ű­ Ennek a száznak ismét a fele a további kutatások so­
ködés statisztikai m egbízhatatlanságának alapzatán rán jelentéktelen eredményeket kap, ami arra kész­
nyugszik-e? És vajon a világegyetem az Evolúciós teti, hogy hagyja abba kutatásait, míg a tudósok m á­
Fához hasonlóan - nem épült-e fel a „m egbízhatat­ sik fele még inkább megerősödik abban a meggyőző­
lan elem ekből” álló „m egbízható rendszer” (vagyis désében, hogy telepatikus jelenségeket fedezett fel.
a viszonylag megbízható rendszer) elve alapján? És Végül öten-hatan m aradnak, olyanok, akik egymás
vajon a kozmikus struktúra (anyag, antianyag, po­ után t ö b b í z b e n ju to ttak pozitív eredmények­
zitív részecskék, negatív részecskék stb.) sajátos po­ hez, ezek aztán m ár „elvesztek” , ezeknek nem lehet
laritása mintegy szükségképpeni-e, minthogy s e m ­ megmagyarázni, hogy annak a statisztikának áldo­
miféle más vil á g eg ye te m f e l é p ü l é ­ zatául estek, amelynek segítségével harcoltak.
s e n e m v o l n a l e h e t s é g e s , tekintettel a Egészen általánosságban, egyes eseteknek nem
m indenütt ott leselkedő „m űködési m egbízhatatlan­ lehet jelentőségük a tudom ány szem pontjából, m ert
ságra” , amely egy másféle világegyetemnek nem en­ m ár egyszerű számvetés is bizonyítja a következőket:
gedne meg semmiféle evolúciót, hanem egyszer s néhány milliárd em ber álmodik éjjelente, tehát telje­
m indenkorra a?, „őskáosz” állapotában rögzítené sen valószínű, hogy e m illiárdok közül legalább
meg? Az ilyetén - valljuk be: félig fantasztikus - n é h á n y s z á z esetben „beteljesül” az álom ta r­
problémafelvetés antropom orfizálónak tűnhet, vagy talma. H a ehhez még hozzávesszük az álm ok term é­
legalább is az gondolható, hogy kiskaput nyit a szetes homályosságát, ködösségét, valam int átm ene­
„M indenség Nagy M érnökéről” , vagyis a M inde­ ti jellegüket és a „titokzatos” jelenségek élvezőinek
nek Terem tőjéről folytatható vitának... Ez azonban ízlését, akkor az ilyen történetek széles körű elter­
nem áll, hiszen ha m egállapítottuk is, hogy az evolú­ jedése teljesen érthetővé válik. Ami pedig a valóban
ció nem rendelkezett semmiféle egyedi teremtővel, teljesen érthetetlen jelenségeket, valamiféle „jelené­
azért m egvitathatjuk a konstruktőri művészetét, és sek” stb. megfigyelését vagy a term észeti törvények
különösen azt az előbb is em lített építési elvét, hogy „hatályon kívül helyeződését” (vagyis a „csodákat”)
egészen m egbízhatatlan alkotó részekből viszonylag illeti, a tudom ány ezeket inkább hajlandó érzéki csa­
m egbízhatóan m űködő rendszereket épít. lódásoknak, hallucinációknak, látom ásoknak tekin­
teni. S ez ne sértse meg az érdekelteket: a tudósokat
XVI. Tekintettel az érzékszerveken kívüli érzékelés­ nem holmi „akadém ikus m egfontolás” , hanem csak­
sel kapcsolatos problém ák iránt tanúsított igen nagy is a tudom ány érdeke vezeti e közben. A tudom ány
érdeklődésre, nem lesz érdektelen ideiktatnunk a kö­ túlságosan eggyéforrott építmény, és túlságosan sok
vetkezőket. Az emberek nagy élvezettel szokták me- aprólékos erőfeszítés árán épült fel ahhoz, hogy a
sélgetni az „előre m egálm odtam ” kezdetű históriá­ tudósok a jelenségeknek egyik, másik vagy tizedik
kat, valamint a velük vagy hozzátartozóikkal meg­ változatáért, mely nem felel meg az évszázadok során
esett olyan történeteket, amelyek m intha a telepátia feltárt, alapvető természeti törvényeknek, hajlandóak
a kriptesztézia stb. létezését bizonyítanák. Éppen legyenek sutba vetni ezeket a biztos igazságokat egyes
ezért tisztázni kell, hogy az ilyen elbeszéléseknek, bebizonyíthatatlan - és m indenekelőtt m e g n e m
származzanak bár szem tanúktól, tudom ányos szem­ i s m é t l ő d é s ü k m i a t t bebizonyíthatatlan -
pontból semmi jelentőségük nincsen. A tudom ány jelenségekért. A tudom ány ugyanis m e g i s m é t ­
azonban, sokak véleményétől eltérően, egyáltalán l ő d ő jelenségekkel foglalkozik, és csak ezért képes
nem azért veti el ezeket, m ert lenézi, m int ahogyan a a felkutatottakhoz hasonló jelenségeket m e g j ó ­
tudósok lenézik az „egyszerű em bereket” . Fianem s o l n i , am it igazán nem lehet elm ondani az
egyszerűen a tudom ányos módszerek parancsára ESP-ről vagyis az érzékszerveken kívüli érzékelés
nem hajlandó foglalkozni velük. Lássunk először is jelenségéről.
egy egyszerű példát, amelyet S. Browntól vettünk át: Különösen az „evolúciós” érvet tarto m döntő­

354
nek. M ert bármilyen sok em ber volna is, aki látta,
hallotta, átélte a „telepatikus jelenségeket” , szám­
arányuk nyilván a zérushoz lesz közel, ha azoknak
a „kísérleteknek” a számához hasonlítjuk, amelyeket
a természetes evolúció „végzett” a fajok létezésének
évmilliárdos időtartam a alatt. H a telepatikus tulaj­
donságokat nem sikerült „felhalm oznia” , ez azt je ­
lenti, hogy nem volt mit felhalmoznia, kiszűrnie,
sűrítenie. M ár halljuk az ellenvetést, hogy az ilyen
tulajdonságokkal a jelek szerint nemcsak az olyan
felsőbbrendű szervezetek rendelkeznek, mint az em ­
ber vagy a kutya, hanem olyanok is, mint a rovarok.
Nos, a rovarok evolúciója több száz millió évig ta r­
to tt, ami legalábbis elegendő lett volna ahhoz, hogy
az ízeltlábúak minden osztályát kivétel nélkül „te­
lepatákkal” töltse meg; hiszen a létért való küzde­
lemben aligha lehetne az életben m aradást erőtelje­
sebben tám ogató tulajdonságot elképzelni, mint azt
a lehetőséget, hogy környezetünkről és a benne élő
más organizm usokról érzékszerveink elkerülésével,
„telepatikus inform ációhordozó csatornán” szerez­
zünk értesüléseket. Ha Rhine vagy Soal statisztikái
egyáltalán bizonyítanak valamit, úgy ez a „valam i”
valószínűleg az emberi gondolkodás olyan dinam i­
kus struktúráit jelenti, amelyek hosszú véletlen soro­
zatok „m egfejtésének” próbatételén m entek át, s a
nyert eredmények azt tanúsíthatják, hogy egy agy
típusú rendszer általunk meg nem értett m ódon néha
„akaratlanul is” rátalálhat az ilyenfajta sorozatok
megfejtésének leghasznosabb stratégiájára, és ezzel
az eredményeket valamivel az átlag fölé emelheti.
A m ikor ezt állítom, tulajdonképpen m ár felesleges
dolgokat is m ondtam , m inthogy ugyanilyen könnyen
lehetséges az is, hogy két álvéletlen sorozat egybe­
eséséről van szó (Zener-féle kártyák húzásáról és a
k u tató által kigondolt megfelelőiknek „húzásáról” ),
mindössze annak eredményeképpen, hogy „milyen
passszban” van valaki
Könyvem m ostani kiadásának korrektúrájakor is­
m erkedtem meg M acGowan és Ordway Intelligence
in the Universe c. m unkájával. E két szerző úgy véli
hogy „értelm es autom aták” építése a világegyetem
valamennyi biológiai civilizációjának fejlődési tö r­
vényszerűségét jelenti. F öldünkön pedig ennek a
feladatnak a m egoldását a politikailag kiéleződően
antagonisztikus helyzet fogja előmozdítani, m int­
hogy a korm ányok szolgálatába állított stratégiai
gép annak biztosít előnyt ellenfele fölött, aki igénybe
veszi. A z így megkezdődött vetélkedés, versengés,
m iután a fegyverkezési szférából új területre is á t­
került, szükségképpen egyesüléshez kell hogy ve­
zessen, mivelhogy a magas fokú és autonóm - vagyis
az em lített gépek által tervezett és irányított - evolú-
ciójú emberek meggyőződnek arról, hogy az együtt­
m űködés hasznosabb, mint az antagonizm usok
megerősödése. Ez az általános jólét korszakát kell
hogy megnyissa, am it a biológiai lényeknek a szemé­
lyes szabadságuk jelentős mértékű csökkenésével
kell megfizetniük. Egy idő után az autom ata u ral­
kodó esetleg felveszi a kapcsolatot más bolygók h a­
sonló uralkodóival, és elhagyja alattvalóit, hogy a
világegyetem „derűsebb tájaira” távozzék. Az árván
m aradt biológiai társadalom megépíti magának a kö­
vetkező autom atát, és ez a ciklus sokszorosan meg­
ismétlődik. Kezdete - am int a szerzők bem utatják -
nem nélkülözi a valószínűség jeleit, ami m ár nem
m ondható el a következő szakaszokról („jólét a gép
uralm a alatt” , „a gép exodusa a K ozm oszba”). Az
elektronikus exuralkodók vándorlásai a Galaxisban
- ez m ár merő fantázia. Az autom ata-uralom - a
szerzők véleménye szerint - a „tökéletesen felvilágo­
sodott abszolutizm us” jegyeit viseli m agán; mindkét
oldal érdekeinek összeegyeztetője. Hiszen mint me­
chanikus Értelem, racionális, „m indent jobban tu d ”
az embereknél, s m agatartásukat azért irányítja az
emberek javára, m ert ez egybeesik a saját javával is.
Az érdekeknek ez az eszményi egybevágása kétséges­
nek látszik, am int ezt m ár többször is hangoztattuk,
és ezenkívül az em bereket százszázalékig ésszerűen
irányítani bizony kockázatos és hálátlan vállalko­
zás. Stapledon minden bizonnyal a pszichoszocioló-
gia jobb ismeretéről tesz tanúságot, am ikor a First
and last men c. könyvében a Nagy Agyvelők uralm á­
nak káprázatos kezdetét és kataklizmás végét m utatja
be. Bár erről a szerzők nem szólnak, a szociális evo­
lúcióról bem utatott verziójuk csak egy újabb válto­
zata a feleletnek arra a kérdésre, hogy mi lehet a
Silentium Universi (a világegyetem hallgatása) oka.
Hiszen a biológiai társadalom (ez m ár az én követ­
keztetésem) az U ralkodó tudása nélkül nem tudna
kapcsolatba kerülni azokkal a M ásokkal, az U ralko­
dónak pedig nem lehet érdeke, hogy felvegye a kap­
csolatot az „alacsonyabb” vagyis biológiai szintű
civilizációkkal, hiszen a nyert inform ációk ezeket
inkább elriaszthatnák a kibernetikai m unka folyta­
tásától. Ezért is alkalm azhat az U ralkodó olyan in­
form ációstechnikákat, amelyek a miénkéhez hasonló
civilizációk számára megismerhetetlenek. Ez a hipo­
tézis azonban a fejlődésnek olyan determ inált egy-
vágányúságát tételezi fel, hogy ez m ár majdnem
gyermekmesébe illő leegyszerűsítés, és több benne a
Science-Fiction elem, mint a józan jövőbelátás.
A SZÖVEGBEN IDÉZETT
FORRÁSMUNKÁK

1 E. Bellam y:Looking Backward - 2000-1887. The Myth of the Thinking Machines). Columbia
New American Library, New York 1960. University Press, 1961.
2 P. M . S. Blackett: Military and Political C on­ 17 J. Sz. Sapiro: O kvantovanyii prosztransztva i

sequences of Atomic Energy. Turnstile Press, vremenyi v tyeorii elem entarnyih csasztyic.
London 1948. Voproszi Fiioszofii, 1962. 5. sz.
3 P. de Latll: Sztuczne myslenie. Varsó 1958. 18 D. Bohm: Q uantum Theory. Prentice-Hall Inc.,

4 L. S. Davitasvili: Tyeorija polovovo otbora. Iz- New York.

datyelsztvo Akademii N auk, Moszkva 1961. I I V. V. Parin -R . M . Bajevszkij: Kibernyetyika v

5 J. M . Sm ith: The Theory of Evolution. Penguin megyicinye i fiziologii. Medgiz, Moszkva 1963.
Books, 1962. 20 H. W. Magoun: Czuwajqcy mózg. Varsó 1961.

6 C. Lévi-Strauss: Rasa a história. A Rasa a Nauka 21 J. Shields: Monozygotic Twins. Oxford University

c. kötetben. Varsó 1961. Press, 1962.

7 A. Koestler: Lotus and Robot. London I960. 22 5. Amarel: An A pproach to A utom atic Theory

8 J . Sz. Sklovszkij: Vszelennaja, Zsizny, Razum. Form ation. A Principles o f Self-Organisation c.

Izdatyelsztvo Akagyemii N auk SZSZSZR, M oszk­ kötetben. Pergamon Press, 1962.
va 1962. 23 I. I. Szmaigauzen: Osznovi evoljucionnovo pro-

9 A. /. Baumstejn: Voznyiknovenyije Obitajemoj cessza v szvetye kibernyetyiki. Problemi Kibernye­

Planyeti. Priroda, 1961. 12. sz. tyiki, 1960, 4. sz.
10 Derek J. de Solla Price: Science since Babylon. 24 G. Spencer Brown: Probability and Scientific In­

Yale University Press, 1961. ference. Longmans, London 1958.

11 W. Ross Ashby: Wst^p do cybernetyki. Varsó 1961. 25 New York Times: 1963. május 20.

12 G. Pask: A Proposed Evolutionary Model. A 26 A. G. Iwachnienko: Cybernetyka techniczna. Varsó

Principles o f Self-Organisation c. kötetben. Perga- 1962.
mon Press, 1962. 27 F. Hoyle: Black Cloud. The New American Lib­

13 Stafford Beer: Toward the Cybernetic Factory. rary, 1957.

28 H. S. Jennings: Das Verhalten der niederen O rga­
Uo.
14 A. M . Turing: Mozset li masina miszlity? M oszk­ nismen. Berlin 1910.
va 1960. 29 G. G. Simpson: The M ajor Features of Evolution.

15 A. A. Harkievics: O cennosztyi informacii. Prob­ Columbia, New York 1953.

30 G. Spencer Brown: Id. mű.
lem/ Kibernyetyiki, 1960. 4. sz.
16 M . Taube: Com puters and Com mon Sense (The 31 L. Kolakowski: Filozófia pozytywistyczna. PWN,

Varsó 1966.
A SZÖVEGHEZ FELHASZNÁLT
FORRÁSMUNKÁK
I . Fizika
L. Arcimovics: Upravljajemije tyermojagyernije
reakcii. Goszfizmatizdat, 1963.
P. W. Bridgman: Reflections of a Physicist. Philo­
sophical Library, New York 1960.
M . Born: Fizika v zsiznyi mojevo pokolenyija.
Inosztrannaja Lityeratura, Moszkva 1963.
V. A. B iljnkov-M . M . Lebegyenko-A. M. Rizsov:
Objegyinyonnij Insztyitut Jagyernih Isszledovanyij.
Izdatyelsztvo G lavnovo Upravlenyija po iszpolzo-
vanyiju atom noj enyergii, Moszkva 1960.
D. I. Blohincev: Osznovi kvantovoj mehanyiki.
Viszsaja Skola, Moszkva 1963.
D. Bohm: Przyczynowosc i przypadek w fizyce
wspóiczesnej. Ksi^zka i Wiedza, Varsó 1961.
D. Bohm: General theory of collective coordinates.
(Oroszul.) Moszkva 1964.
L. de Broglie: Sur les Sentiers de la Science. Albin
Michel, Párizs.
G. V. Chester: The Theory of Irreversible Processes.
Reports on Progress in Physics. XXVI. köt., 1963.
„D aedalus” , Journal of the American Academy of
A rts and Sciences. Special Issue: Arms Control,
1960.
M . Duquesne: M atière et Antim atière. Presses Uni­
versitaires de France, 1960.
A. Einstein: Fizika i realnoszty. (Oroszul.) Moszkva
1965.
A. Einstein. L. Infeld: Ewolucja fizyki. PWN Varsó
1962.
Elementarnije csasztyici i kompenszirujuscsije polja.
(Gyűjt, köt.), szerk.: D. Ivanyenko. Moszkva 1964.
The Feynman Lectures on Physics. A ddison-
Wesley Publ. Com p., London. 1-5. köt.
AT. Fierz, V. F. Weisskopf: Theoretical Physics in
the Twentieth Century. Cambridge, USA.
P. Fong: Elementary Q uantum Mechanics. A ddison-
Wesley Publ. Com p., London 1962.
A. Fok: K vantovaja fizika i sztrojenyije matyerii.
Izdatyelsztvo Leningradszkovo Unyiverszityeta,
Leningrad 1966.
D. A. Frank-Kamenyeckij: Plazma csetvjortoje
szosztojanyije vescsesztva. G oszatom izdat. Moszkva
1963.
Ph. Frank: M odern Science and its Philosophy.
H arvard University Press, 1949.
A. Fridman: Mir kak prosztransztvo i vremja.
Izdatyelsztvo N auka, Moszkva 1965.
A. Goudot: Les Q uantas et la Vie. Presses Universi-
taires de France, Párizs 1958.
S. A. Goudsmit: Alsós. Henry Schuman, New York
1947.
A. N. Gubkin: Elektrety. PWN Varsó 1963.
W. Heisenberg: Fizyka a filozófia. Ksitjzka i Wiedza,
Varsó 1965.
A. R. v. Hippie: Molecular Science and Molecular
Engineering. John Wiley, New York 1959.
P. Sz. Kudrjavcev: Isztorija Fiziki. Ucspedgiz,
Moszkva 1948.
H. Kahn: Therm onuclear War. Princeton University
Press, 1960.
K. Kailash: Perturbation Theory and the Nuclear
Many-Body Problem. N orth Holland Publishing
Co., A msterdam.
A. Sz. Kompanyejec: Csto takoje kvantovaja meha-
nyika? Izdatyelsztvo N auka, Moszkva 1964.
M . v. Laue: H istória fizyki. PW N, Varsó 1960.
V. G. Levies: Vvegyenyije v sztatyisztyicseszkuju
fiziku. Goszizdat Tyehnyiko-Tyeoretyicseszkoj Li-
tyeraturi, Moszkva 1950.
H. M assey: The new Age in Physics. London 1960.
H. Melville: Big Molecules. G. Bell Sons. London.
G. M essi: N ovaja era v fizike. G oszatom izdat,
Moszkva 1963.
Mezőny, grawitaeija, m ateria. (Gyűjt, köt.) Biblio­
téka Problemów, Varsó 1962.
K. H. Muhin: Vvegyenyije v jagyernuju fiziku. Atom-
izdat, Moszkva 1965.
357
 J. A. N yikolszkij: Kvantovije uszilityeli. Izdatyelszt­
vo Energija, Moszkva 1964.
J. V. Novozsilov: Elementarnije csasztyici. Fizma-
tizdat, Moszkva 1963.
/. Orear: Fundam ental Physics. John Wiley, New
Y ork.
C. F. J. Overhage: The Age of Electronics. McGraw-
Hill Book Com pany, New York 1962.
R. Palmer, A. Platt: Reaktori na bisztrih nyejtronah.
G oszatom izdat, Moszkva 1963.
E. N. Parker: Interplanetary Dynamical Processes.
John Wiley and Sons., New York.
R. E. Peierls: The Laws of N ature. London 1959.
L. Pelliot, W. P. Wilcox: Physics. The Mac Millan
Com pany.
D. Pines: The many-body problem. W. A. Benjamin
Inc., New York 1961.
M . Planck: Scientific A utobiography and other
Papers. Philosophical Library, New York 1949.
Sz. J. Psezseckij: Mehanyizm ragyiacijionno-himi-
cseszkih reakcij. Izdatyelsztvo Himicseszkoj Litye-
raturi, Moszkva 1962.
H. Reiehenbach: The Direction of Time. University
California Press, 1956.
H. Reiehenbach: The Philosophy of Space-Time.
Dover Publications, New York 1958.
R. Resnick, D. Halliday: Fizyka. I. köt. PW N, Varsó
1965.
J. A. Szeleznyev: Osznovi elementarnoj fiziki. Iz­
datyelsztvo N auka, Moszkva 1964.
/. Szumilewicz: O kierunkú uplywu czasu. PW N,
Varsó 1964.
Voproszi pricsinnosztyi v kvantovoj mehanyike.
Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi, Moszkva
1955.
Voproszi jagyernoj metyeorologii. G oszatom izdat,
Moszkva 1962.
J. Weber: G eneral Relativity and G ravitational
Waves. New York 1961.
M. R. Wehr, J. A. Richards: Physics of the Atom.
London.
Weightlessness - Physical phenom ena and Biologi­
cal effects. (Gyűjt, köt.) Plenum Press, 1961.
H. W eyl: Mind and N ature. University of Pennsyl­
vania Press, Philadelphia 1934.
II. Csillagászat. Asztrofizika.
A s z t r o b i o 1ó g i a . Ű r r e p ü l é s
J. G. Beimet: The D ram atic Universe. The F ound a­
tions of N atural Philosophy. H older and Stoughton,
London 1956.
358
H. Bondi, R. A. Lyttleton és m ások: Rival Theories
of Cosmology. Oxford University Press, London
1960.
W. v. Braun, W. L ey: Die E roberung des W eltraums.
Fischer Bücherei, 1958.
M . Caidin: W orlds in Space. Singwick and Jackson,
London 1954.
A. G. W. Cameron: Interstellar Com m unication.
W. A. Benjamin Inc., 1963.
A. Eddington: N auka na nowych drogach. Trzaska,
Evert, Michalski, Varsó 1937.
M . Sz. Ejgenszon: Vnyegalaktyicseszkaja asztrono-
mija. Goszfizmatizdat, M oszkva 1960.
J. Gadomski: Powstanie K osm osui jegozyeie. Nasza
Ksi^garnia, Varsó 1963.
G. W. Gotland: A stronautics in the sixties. (Oroszul.)
R. A. M ac Gowan, F. I. Ordway: Intelligence in the
Universe. Prentice-Hall, New Y ork 1966.
F. Hoyle: Frontiers of A stronom y. The New A m eri­
can Library, 1963.
S. Isajew, N . Puszkow: Zorze polarne. Bibliotéka
Problemów, Varsó 1961.
H . S. Jones: Life on other Worlds. The New A m eri­
can Library, 1959.
S. A. Kaplan: Fizyka gwiazd. Bibliotéka Problemów,
Varsó 1963.
F. Kucharzewski: M echanika w swym rozwoju his-
toryeznym. Bibliotéka Polska, Varsó 1924.
J. N . Leonhard: Flight into Space. The New Am e­
rican Library, 1954.
Les processus nucléaires dans les astres. (Az 1953.
évi liége-i nem zetközi asztrofizikai kollokvium
anyaga.)
W. Ley: Rockets, Missiles and Space Travel. Viking
Press, New Y ork 1958.
A. C. B. Lovell: The Individual and the Universe.
Oxford University Press, London 1961.
K. A. Lubarszkij: Ocserki po asztrobiologii. Izda­
tyelsztvo Akagyemii N auk, Moszkva 1962.
R. A. Lyttleton: The M odern Universe. H older and
Stoughton, London 1961.
C. Payne-Gaposchkin: Stars in the Making. C am b­
ridge 1952.
Planéta Ziemia (Gyűjt, köt.) W ydawnictwo Geolo-
giezne, Varsó 1962.
H. Shapley: Galaxies. H arvard University Press,
1961.
H. Shapley: O f Stars and Men. W ashington Square
Press, 1958.
A. G. Sm ith, T. D. Carr: R adio exploration of the
Planetary System. D . van N ostrand Com p., 1964.
O. Struve: A stronom ie. W alter de G ruyter und Co.,
Berlin 1962.
M . Subotowicz: A stronautyka. PW N , Varsó 1960.
J. Sz. Sklovszkij: Vszelennaja, Zsizny, Razum.
Moszkva 1965.
R. Tocquel: Zycie na planetach. PW N, Varsó 1965.
M . Waidemeier: Ergebnisse und Probleme der
Sonnenforschung. Zürich 1941.
Vnyezemnije civilizacii (Gyűjt, köt.) Izdatyelsztvo
Akagyemii N auk Armjanszkoj SZSZR., Jereván
1965.
Voproszi Koszmogonyii. Tom V II: Szimposzium
o proiszhozsgyenyii zemli i planyet. Izdatyelsztvo
Akagyemii N auk, Moszkva 1960.
Voznyiknovenyije zsiznyi vo vszelennoj. Dokladi na
szovescsanyii Komisszii po Koszmogonyii Asztro-
nomicseszkovo Szovjeta AN SZSZSZR. Izdatyelszt­
vo Akagyemii N auk, Moszkva 1963.
A. Wróblewski: Z tajem nic M arsa. Bibliotéka Prob-
lemów, Varsó 1958.
W. Zonn: Ewolucja gwiazd. Bibliotéka Problemów,
Varsó 1958.
III. Bi ológi a. Biofizika.
Pszichológia
E. Ackerman: Biophysical Science. Prentice Hall,
New Y ork 1962.
P. Alexander: Promienowanie a zycie. Bibliotéka
Problemów, Varsó 1962.
N. M . Amoszov: Modelirovanyije mislenyija i pszihi-
ki. N aukova D um ka, Kijev 1965.
E. Baldwin: Biochemia dynamiczna. PW. Rolnicze
i Lesne, Varsó 1959.
A. Barnett: The H um an Species. Penguin Books,
1961.
W. S. Beck: M odem Science and the N ature of Life.
Penguin Books, 1961.
L . Berland: Les insectes et l’homme. Presses Univer­
sitaires de France, Párizs 1962.
L . v. Bertalanffy: Theoretische Biologie. 1-2. köt.
Berlin 1932.
Biological Clocks. Cold Spring H arbor, The Biolo­
gical Laboratory. 1961.
W. Bladergoen: W stçp do energetyki i kinetyki pro-
cesów biologicznych. PW N , Varsó 1957.
J. Brachet: The Biochemistry of Development. Per-
gam on Press, 1960.
J. A. C. Brown: Spoleczna psychologia przemyslu.
Ksiqzka i W iedza, Varsó 1962.
H . E. Burtt: Psychologia stosowana. PW N, Varsó
1965.
F. J. J. Buytendijk: Mensch und Tier. Rohwolt,
1958.
R. Calder: Medicine and Man. The New American
Library, 1958.
L . Cammer: O utline of psychiatry. M cGraw Hill,
1962.
R. Chauvin: Les Sociétés animales. Plon, Párizs 1963.
Conflict and Creativity. Editors: S. \1 . Färber and
R. H. L . Wilson. 1-2. köt. M cG raw Hill, 1963.
S. T. Cowan, E. Rowatt: The Strategy of C hem othe­
rapy. 1958.
Culture and the Evolution of Man. E ditor: M . F. A.
Montagu. Oxford University Press, New York 1962.
R. Dubos: Miraze zdrowia. PZW L, Varsó 1962.
D. Devar, L. M . Davies, J. B. S. Haldane: Is Evolu­
tion a m yth? London 1949.
M . Dixon, E. C. Webb: Enzymes. Longmans, 1958.
M . Dresher: Games of strategy theory and applica­
tions. Prentice-Hall 1961.
N. P. Dubinyin: lonyizirujuscsije izlucsenyija i nasz-
ledsztvemoszty. Izdatyelsztvo Akagyemii Nauk,
Moszkva 1960.
N. P. Dubinyin: Problemi ragyiacionnoj genyetyiki.
Goszizdat Lityeraturi v oblasztyi A tom noj N auki i
Tyehnyiki, M oszkva 1961.
C. S. Elton: The Ecology of Invasions by Animals
and Plants. M ethuen Co. 1958.
H. J. Eysenck: Sense and Nonsense in Psychology.
Penguin Books, 1962.
H. J. Eysenck: Uses and Abuses of Psychology.
Penguin Books, 1962.
R. A. Fischer: The Genetical Theory of N atural Se­
lection. Dover Publications, New York 1958.
B. E. Flaherty: Psychophysiological Aspects of
Space Flight. Colum bia University Press, 1961.
S. Freud: Totem und Tabu. Fischer Bücherei, 1962.
S. W. Frost: Insect Life and Insect N atural History.
D over Publications, New York 1959.
E. Geissler: Bakteriophagen. Akademie Verlag, Ber­
lin 1962.
A. Grçbecki, W. Kinastowski, H. Kuznicki: Ewolucjo-
nizm. PW N, Varsó 1962.
V. Sz. Gurfinkel, J. M . Koc, M . L. S ik: Regulacija
pozi cseloveka. N auka, 1965.
J. B. S. Haldane: Biochemia genetyki. PW. Rolnicze
i Lesne, Varsó 1958.
C. S. Hall: A Prim er of Freudian Psychology. The
New American Library, 1961.
R. J. C. Harris: Cancer. Penguin Books, 1962.
H. Harrison, J. Weiner és mások: H um an biology.
C larendon Press, Oxford 1964.
P. Hartman, R. S. Suskind: G ene Action. Prentice-
Hall. New York 1965.
G. Heberer: A nthropologie. Fischer Bücherei, 1959.
359
 L. Hirszfeld: Immunológia. Czytelnik, Wroclaw
1949.
S. J. Holmes: The Principle of Stability as a Cause of
Evolution. The Q uarterly Review of Biology, 1948.
23. köt. 4. sz.
Horizons in Biochemistry. A. Szent-Györgyi dedi­
cated volume. Academic Press, 1962.
I. M . L . Hunter: Memory. Penguin Books, 1962.
J. H uxley: Evolution in Action. The New A m eri­
can Library, 1961.
Inzsenyernaja pszihologija. Progressz, Moszkva 1964.
H. Kalmus: Zmiennosc i dziedzicznosé. PZWL.
Varsó 1962.
L. S. Kubie: Psychoanalyse ohne Geheimnis. R o­
w ohlt, 1960.
M . P. Lansberg: A Prim er of Space Medicine. Else­
vier, Am szterdam 1960.
P. P. Lazarjev: Szocsinyenyija. 2. köt. Izdatyelsztvo
Akagyemii N auk, Moszkva 1950.
P. F. Lomov: Cselovek i tyehnyika. Ocserki inzse-
nyernoj pszihologii. Izdatyelsztvo Leningradszkovo
Unyiverszityeta, Leningrad 1963.
A. N. Leontyev: Problemi razvityija pszihiki. Miszl,
Moszkva 1965.
A. Luria: M ozg cseloveka i pszichicseszkije processzi.
Izdatyelsztvo Akagyemicseszkovo Pedagogicseszko-
vo Insztyituta R SZFSZR. Moszkva 1963.
L. Maison: Les enfants sauvages - m ythe et réalité.
Union G énérale d ’Éditions, Párizs 1964.
H. Marquart: N atürliche und künstliche E rbän­
derungen. Row ohlt, H am burg 1957.
H. M arquart: Die Strahlengefährdung des M en­
schen durch Atomenergie. Rowohlt, H am burg 1959.
Materialy do nauczania psychologii. Séria IV: Psy-
chologia kliniczna i psychopedagogika specjalna.
PW N, Varsó 1965.
Mechanisms in Biological Com petition. Cambridge
University Press.
P. A. M ody: Introduction to Evolution. H arper and
Brothers Publ. New Y ork 1962.
A. M üntzig: G enetic Research. Stockholm 1961.
V. A. N yegovszkij: Patofiziologija i tyerapija agonyii
i klinyicseszkoj szmertyi. Medgiz, Moszkva 1954.
Nyekotorije problemi szovremennoj embriofiziologii.
(Gyűjt, köt.) Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi,
Moszkva 1951.
Pervije koszmicseszkije poljoti cseloveka. Megyiko-
biologicseszkije isszledovanyija. Akagyemija N auk
SZSZSZR. Moszkva 1962.
J. Piaget: Six études de psychologie. Genève 1964.
Primenyenyije matyematyicseszkih metodov v bio-
logii. Izdatyelsztvo Leningradszkovo Unyiverszitye­
ta, Leningrad 1963.
360
Problemy ewolucjonizmu. Pod redakcja. Z . Kielan
i A. Urbanka. 1-4. köt. PW Rolnicze i Lesne, Varsó
1957-1958.
Problemi koszmicseszkoj megyicini. 4. köt. N auka.
Moszkva 1965.
J. TV. Racket: The Biochemistry of Development.
Pergamon Press, 1960.
F. H. T. Rhodes: The evolution of life. Penguin
Books, 1962.
J. Rostand: Aux frontières du Surham ain. Union
Générale d ’Éditions, Párizs 1962.
A. S. Romer: Man and the Vertebrates. Penguin
Books, 1962.
R. S. de Ropp: Drugs and the Mind. G rove Press.
New Y ork 1960.
H. Ross: A Synthesis of Evolutionary Theory.
Prentice-Hall Inc. New York 1962.
G. Ryle: The Concept of Mind. Barnes and Noble,
New York 1949.
Sensory Com m unication (Gyűjt. köt.). Editor W. A.
Rosenblith. John Wiley Sons.
R. B. Setlow, E. C. Pollard: M olecular Biophysics.
Addison-Wesley Publ. Com ., London 1962.
H. S. Shelton, D. Devar: Is Evolution proved? Hollis
C arter, 1947.
W. J. Schull [E ditor]: M utations. Second Conferen­
ce on Genetics. The University of Michigan Press,
1962.
S. Skowron: Dziedzicznosé. Wiedza Powszechna,
Varsó I960.
S. Skowron, H. Roguski: O regeneracji utraconych
czçsci organizmu. Wiedza Powszechna, Varsó 1962.
P. J. Sm idt: A nabioz. Izdatyelsztvo Akagyemii
N auk, Moszkva 1955.
W. J. H. Sprott: H uman G roups. Penguin Books,
1962.
A. M . Srb., R. D. Owen: G enetyka ogólna. PW
Rolnicze i Lesne, Varsó 1959.
IT. M. Stanley, E. G. Valers: Viruses and the N ature
of Life. New York 1961.
G. L. Stebbins: Zmiennosc i ewolucja roslin. PWN,
Varsó 1958.
C. Stern: Principles of Human Genetics. London
I960.
S. S. Stevens: Handbook of Experimental Psycho­
logy. John Wiley and Sons, New York 1951.
B . Strehler: Time. Cells and Aging. Academic Press,
1962.
P. Swartz: Psychology. D. van N ostrand Com p..
New York 1963.
Sztruktura i funkcija kletki (Gyűjt. köt.). Redak-
tor: G. M . Frank. Moszkva 1964.
H. Szarski: Pochodzenie plazów. PWN Varsó 1961.
 /. /. Szmulhausen: Organizm jako ealosc. Ksiqzka i
Wiedza, Varsó 1962.
G. Tembroock: G rundlagen der Tierpsychologie.
Akademie Verlag, Berlin 1963.
Tem po przemian ewolucyjnych. Wypisy z ewolucjo-
nizmu. VII. köt. IV. füzet. PW N, Varsó 1955.
C. Thompson: Psychoanaliza. PW N, Varsó 1965.
R. Thomson: The Psychology of Thinking. Penguin
Books, 1961.
G. Viaud: Instynkty. PW N. Varsó 1965.
M . V. Volkenstejn: Molekuli i zsizny. Vvegyenyije
v m olekularnuju biofiziku. Izdatyelsztvo N auka,
Moszkva 1965.
C. Waddington: New Patterns in Genetics and Deve­
lopment. Colum bia University Press, 1962.
Wallace and Srb: A daptation. Prentice-Hall. New
York, 1961.
W. Grey Walter: The Living Brain. Penguin Books,
1961.
R. Williams: Biochemical Individuality. J. Wiley
and Sons, New York.
W. Windle: Regeneration in the Central Nervous
System. 1955.
D. W. Wooley: A Study of A ntim etabolites. 1952.
J. H. Woodger: Biological Principles. Routledge and
Regan. London 1948.
Zagadnienia wspólczesnej genetyki. PWN, Varsó
1958.
A. A. Zavarzsin: Ocserki po evoljucionnoj gisztolo-
gii nyervnoj szisztyemi. Izdatyelsztvo Akagyemii
N auk, Moszkva 1950.
I V. K i b e r n e t i k a .
I nf ormác i óel mél et . Mat emat i ka.
Nyelvtudomány
V. G. Admonyij: Osznovi tyeorii grammatyiki. Iz­ taires de France, Párizs 1963.
datyelsztvo N auka, Moszkva 1964.
M . A. Ajzerman, és mások: Logika, Avtomati, Al-
goritmi. Goszfizmatizdat, Moszkva 1963.
TV. Sz. Akulov: Tyeorija cepnih processzov. Gosziz- com puters. Van N ostrand Comp.
dat Tyehnyiko-Tyeoretyicseszkoj Lityeraturi, M oszk­ Cybernetyka - argum enty za i przeeiw. Ksiqzka i
va 1951.
A. G. Arkagyijev, E. V. Braverman: Obucsenyije
masini raszpoznavanyiju obrazov. N auka, Moszkva
1964.
W. R. Ashby: Design for a Brain. London 1954.
W. R. Ashby és m ások: A utom ata Studies. Princeton M . Fisz: Rachunek prawdopodobiehstw a i statys-
University Press, 1956.
V. O. Askenazij: Primenyenyije tyeorij igr v vojen- M . G. Gaaze-Rapoport : Avtomati i zsivije organyiz-
nom gyele. Izdatyelsztvo „Szovjetszkoje Ragyio".
Moszkva 1961.
Avtomatyicseszkoje upravlenyije. R edaktor: V. V.
Szo/odovnyikov. Izdatyelsztvo Akagyemii N auk,
Moszkva 1961.
Badania operacyjne w zarzíjdzaniu. PW E, Varsó
1964.
/. Bazovsky: Reliability, Theory and Practice. Pren­
tice-Hall Inc., London 1961.
E. Beckenbach and R. Bellman: An introduction to
inequalities. Ram don House, 1961.
S. Beer: Cybernetics and M anagement. The English
University Press. London 1959.
E. T. Bell: The Queen of Sciences. Williams and
Wilkins Co., 1931.
R. Bellman: A daptacyjne procesy sterowania. PWN,
Varsó 1965.
Beszkonyecsnije antagonyisztyicseszkije igri. Pod
redakcijej: TV. Vorobjova. Goszfizmatizdat. Moszkva
1963.
E. C. Berkeley: Symbolic Logic and Intelligent
Machines. C hapm an Hall Ltd., New York.
Biologicseszkije aszpekti kibernyetyiki. Izdatyelszt­
vo Akagyemii N auk, Moszkva 1962.
Bionyika. Izdatyelsztvo N auka. Moszkva 1965.
E. Bore/: Probabilité et certitude. Presses Universi­
taires de Trance.
/. B. Bross: Jak podejmowac decyzje. PWN, Varsó
1965.
TV. P. Busztenko és mások: Metód sztatisztyicsesz-
kih resenyij. Goszizdat Fiziko-Matyematyicseszkoj
Lityeraturi, Moszkva 1962.
D. TV. Chorafas: Procesy statystyczne i niezawod-
nosc urzqdzeri. W ydawnictwo Naukowo-Technicz-
ne, Varsó 1963.
M . Choynowski: Zatozenia cybernetyki a zagad­
nienia biologii. Postçpy Wiedzy Medycznej, 1957.
3. sz.
L. Couffignal: La Cybernétique. Presses Universi­
R. Courant i H. Robbins: Co to jest m atem atyka.
Bibliotéka Problemów, Varsó 1959.
J. Culbertson: M athem atics and logic for digital
Wiedza Varsó 1965.
Csitajuscsije usztrojsztva. Insztyitut Naucsnoj In-
formacii Akagyemii N auk, Moszkva 1965.
A. Ducrocq: Era robotów . Bibliotéka Problemów,
Varsó I960.
tyka matem atyczna. PWN, Varsó 1958.
mi. Goszizdat Fiziko-Matyematyicseszkoj Lityera­
turi, Moszkva 1961.
361
M . Goncsarenko: K ibernyetyika v vojennom gyele.
Izdatyelsztvo D O SZA A F, Moszkva 1960.
F. H. George: The brain as a com puter. Pergamon
Press, 1961.
V. M . Gluskov: Vvegyenyije v kibernyetyiku. Iz­
datyelsztvo Akagyemii Nauk Ukrainszkoj SZSZR.,
Kijev 1964.
H. Greniewski: Elementy cybernetyki. Bibliotéka
Problemów, Varsó 1959.
M. Greniewski: Wstep do program ow ania i modelo-
wania cyfrowego. PW N, Varsó 1961.
H. Greniewski i M . Kempisty: Cybernetyka z lotu
ptaka. Ksiqzka i W iedza, Varsó 1963.
J. Hadanmrd: Psychology of Invention in M athe­
matical Field. Princeton University Press, 1949.
A. Heyting: Intuitionism . N orth-H olland Publ.
Comp.
Inform acionnije szisztyemi. Insztyitut N aucsnoj
Informacii Akagyemii N auk, Moszkva 1964.
Inform ation Theory, a Symposium. London 1955.
Inform ation storage and neural control. W. S. Field
editor. Charles C. Thomas Publ., 1963.
Isszledovanyija po bionyike. N aukova Dum ka,
Kijev 1965.
A. G. Ivahnyenko, V. G. Lapa: Kibernyetyicseszkije
predszkazivajuscsije usztrojsztva. N aukova D um ka,
Kijev 1965.
A. M . Jaglom, J. M . Jagloin: Prawdopodobienstwo
i inform acja. Ksiqzka i Wiedza, Varsó 1963.
Kai Lai Chung: M arkov Chains w ith stationary
transition probabilities. Springer Verlag, G öttin-
gen-H eidelberg 1960.
J . G. Kemeny, J. L. Shell, G. L. Thomson: Introduc­
tion to finite mathem atics. Prentice-Hall.
M . Kempisty: Modele cybernetyczne 0-1. PW N,
Varsó 1963.
Kibernyetyicseszkije modeli. Akagyemija N auk
Gruzinszkoj SZSZR, Tbiliszi 1965.
Kibernyetyicseszkij szbornyik. Izdatyelsztvo Inoszt-
rannoj Lityeraturi, Moszkva 1961.
Kibernyetyicseszkij szbornyik. N ovaja szerija. Mir,
Moszkva 1965.
Kibernyetyika, mislenyije, zsizny. R edaktor: I.
Berg. Miszl, Moszkva 1964.
K ibernyetyika i zsivoj organyizm (Gyűjt. köt.).
N aukova D um ka, Kijev 1964.
J. C. C. Kinsey: Introduction to the Theory of
Games. M cG raw -H ill Com p., 1952.
G. Klaus: Kybernetik in philosophischer Sicht.
Dietz Verlag, Berlin 1961.
E .K ofler: Z dziejów matematyki. Wiedza Powszech-
na. Varsó 1962.
362
G. V. Kolsanszkij: Logika i sztruktura jazika. Iz­
datyelsztvo „Viszsaja Skola” , 1965.
A. P. Krajzmer: Tyehnyicseszkaja kibernetyika. Iz­
datyelsztvo Energija 1964.
S. Körner: The Philosophy of M athem atics. H u t­
chinson University Library, 1960.
O. Lange: Calosc i rozwój w swietle cybernetyki.
PW N , Varsó 1962.
0 . Lange: O ptym alne decyzje. PW N , Varsó 1964.
R. S. Ledley, J. B. Wilson: Program m ing and utili­
zing Digital Com puters. M cG raw -H ill Book Com p.,
1962.
S. Lem : Dialogi. Wydawnictwo Literackie, K rakkó
1957.
R. D. Luce, H. Raiffa: Games and Decisions. John
Wiley and Sons, New Y ork 1957.
M . M arkowic: Form alizm w logice wspóiczesnej.
PW N, Varsó 1962.
M athem atik und D ichtung (Gyűjt. köt.). R edaktor:
Helmut Kreuzer. N ym phenburger Verlag, 1965.
1. A. M elcsuk: Avtomatyicseszkij szintaktyicseszkij
analiz. I. köt. Szibirszkij Otgyel Akagyemii N auk
SZSZR, 1964.
A. I. Mihajlov, A. 1. Csornij, R. Sz. Gilarevszkij:
Osznovi naucsnoj informacii. Izdatyelsztvo N auka,
Moszkva 1965.
T. M ilewski: J^zykoznawstwo. PW N, Varsó 1965.
A. Moles: Théorie de l’inform ation et perception
estéthique. Flam m arion, Párizs.
J. v. Neumann: D ie Rechenmaschine und das G e­
hirn. R. O ldenburg München 1960.
M . N. Nyikolajev: Sznarjad protyiv sznarjada. Vo-
jennoje Izdatyelsztvo, M oszkva 1960.
/. N övik: Kibernyetyika - filoszofszkije i szociolo-
gicseszkije problem i. Goszpolitizdat, Moszkva 1963.
V. Oszipov, I. Kovalenko, J. Petrov: Szovjetszkij
rabocsij i avtomatyizacija. Profizdat, Moszkva 1960.
V. V. Parin, R. M . Bajevszkij: K ibernyetyika v
megyicinye i fiziologii. Medgiz, Moszkva 1963.
Z . Pawlak: G ram atyka i m atem atyka. PZW S,
Varsó 1965.
Péter Rózsa: Játék a végtelennel. Budapest 1960.
M . Pei: The story of language. The New American
Library, 1949.
Perspektywy cybernetyki. Ksiqzka i Wiedza, Varsó
1965.
J. R. Pierce: Electrons, Waves, and Messages.
H annover House, New York 1956.
M . Sz. Pinszker: Inform acija i inform acionnaja usz-
tojcsivoszty szlucsajnih velicsin i processzov. Izda­
tyelsztvo Akagyemii N auk, Moszkva 1960.
J. A. Poletajew: Zagadnenia cybernetyki. PW T,
Varsó 1961.
 Primenyenyije tyeorii igr v vojennom gyele. Izda-
tyelsztvo „Szovjetszkoje R agyio” , Moszkva 1961.
Principi posztrojenyija szamoobucsajuscsihszja
szisztyem. G osztyehizdat, Kijev 1962.
Problemi Kibernyetyiki. (Folyóirat, szerkeszti: A. A.
Lapunov: Moszkva. 1960. 3., 4. sz.; 1961. 5., 6. sz.;
1962. 8. sz.; 1963. 10., 11. sz.; 1965. 14., 15. sz.
Problemi peredacsi informacii (Gyűjt. köt.). Iz-
datyelsztvo Akagyemii N auk, Moszkva 1961.
Program m irovannoje obucsenyije i kibernyetyi-
cseszkije obucsajuscsije masini (Gyűjt. köt.). „Szov­
jetszkoje R agyio” , Moszkva 1964.
I. I. Revizin, B. J. Rozencvejg: Osznovi obscsevo i
masinnovo perevoda. Izdatyelsztvo „Viszsaja Sko-
la” , Moszkva 1964.
F. Rosenblatt: Principles of Neurodynam ics. Per-
ceptrons and the Theory of Brain Mechanisms.
Spartan Books, 1962.
W. Sadowski: Teória podejmowania decyzji. Pols­
kié Wydawnictwo G ospodarcze, Varsó 1960.
L . Sailleron: L’A utom ation. Presses Universitaires
de France, Párizs 1958.
H. G. Schachtschnabel: A utom ation in W irtschaft
und Gesellschaft. Row ohlt, Ham burg 1960.
W. Siniak: Elektroniczne maszyny liczttce. (Zastoso-
wania wojskowe, Wydawnictwo M ON, Varsó 1964.
IV. Sluckin: Mózg i maszyny. W iedza Powszechna,
Varsó 1957.
Szisztyema „Cselovek i avtom at" (Gyűjt. k ö t.)..Iz­
datyelsztvo N auka, Moszkva 1965.
/. A. Szizova: C sto takoje szintakszisz? Izdatyelszt­
vo N auka, Moszkva 1966.
S. Glam: A Collection of M athem atical Problems.
Los Alamos Scientific Laboratories.
A. M . Vekker: Voszprijatyije i osznovi jego modeliro-
vanyija. Izdatyelsztvo Leningradszkovo Unyiver-
szityeta, Leningrad 1964.
Vozmozsnoje i nyevozmozsnoje v kibernyetyike.
Izdatyelsztvo Akagyemii N auk, Moszkva 1965.
Vvegyenyije v nauku o jazike. R edaktor; R. A. Bu­
dagov: Proszvescsenyije, Moszkva 1965.
N. Wiener: Cybernetyka i spofeczenstwo. Ksi^zka i
Wiedza, Varsó 1961.
N. Wiener: The Human use of H uman Beings.
Houghton Mifflin Co., Boston 1950.
N. Wiener: Cybernetics or C ontrol and C om m uni­
cation in the Animal and the Machine. Second Edi­
tion. M. 1. T. Press. Cambridge, Masachussets 1962.
G. S. Wheeler: Kapitalizm w obliczu automatyzacji.
PWE Varsó 1962.
P. M . Woodward: Wstçp d o teo rii informacji. PWN
■Varsó 1959.
J. Whatmough: Language. The New Am erican Lib­
rary, 1960.
H. P. Yockey: Inform ation Theory in Biology. Per-
gam on Press.
M . Yowits, Y. S. Cameron: (Editors): Self-Organi-
zing Systems. Pergamon Press, 1960.
V. F i l o z ó f i a . S z o c i o l ó g i a .
Kulturális ant ropol ógi a
K. Ajdukiewicz: J§zyk i poznanie. I. köt. PWN,
Varsó 1960.
K. Ajdukiewicz: Jezyk i poznanie. II. köt. PWN,
Varsó 1965.
K. Ajdukiewicz: Logika pragmatyczna. PW N, Var­
só, 1965.
S. Amsterdamski, Z . Augustyniak, W. Mejbaum:
Prawo, koniecznosé, praw dopodobienstwo. Ksitjzka
i Wiedza, Varsó 1964.
Anthropologie. Fischer. F rankfurt n/M 1951.
A. J. Ayer: The Problem of Knowledge. Penguin
Books, 1961.
F. Baade: Rok 2000 - K u czemu zmierza swiat.
PW Ekonomiczne, Varsó 1962.
J. Bauer: Irrwege der menschlichen Gesellschaft.
Verlag Ars Medici, Liestal 1959.
Stephen W. Barker: Philosophy of M athematics.
Elisabeth and M onroe Beardsley Editors, Prentice-
Hall, 1964.
R. Benedict: Urformen der K ultur. Row ohlt, H am ­
burg 1960.
H. Butterfield: Rodowód wspótczesnej nauki (1300-
1800.) PW N, Varsó 1963.
J. Bronowski: The Com m on Sense of Science. Pen­
guin Books, 1960.
C. Brown: Understanding other Cultures. Prentice-
Hall. 1963.
V. H. Childe: Post^p a archeológia. PW N, Varsó
1954.
V. G. Childe: Man Makes Himself. W atts and Co.,
London 1936.
M . W. Childs, Douglas Cater: Ethics in a Business
Society. The New American Library. 1963.
T. Czezowski: Filozófia na rozdrozu. PW N, Varsó
1965.
E. I. Dirgwall: The American Women. The New
American Library. 1958.
D. A. Drennen: A m odern introduction into m eta­
physics. Com parative Readings from Parmenides to
W hitehead. The Free Press of Glencoe, 1962.
B. Dunham: Man Against Myth. Frederich Muller,
London 1948.
363
M. Eliade: Aspects du mythe. Editions G allim ard,
Párizs 1963.
W. A. Fairservis: The Origins of Oriental Civiliza­
tion. The New American Library, 1959.
Filoszofszkije problemi tyeorii tyagotyenyija Ejns-
tejna i relatyivisztszkoj koszmologii. N aukova
D um ka, Kijev 1964.
Filoszofszkije voproszi fiziologii viszsej nyervnoj
gyejatyelnosztyi. Izdatyelsztvo Akagyemii N auk,
Moszkva 1963.
Filoszofszkije voproszi szovremennoj fiziki. N auko­
va D um a, Kijev 1964.
Filozófia Egzystencjalna. Redakcja L. Kolakows-
kiego i K. Pomiana. PW N, Varsó 1965.
R. Firth: Human Types. The New American Lib­
rary, 1958.
J. M . Gavin: W ojna i pokój. Wydawnictwo MON,
Varsó 1961.
L. Geymonat: Filozófia i filozófia nauki. PWN.
Varsó 1966.
J. Giedymin: Problemy, zatozenia, ro/strzygniecia.
PTE, Poznan 1965.
D. Gierulanka: Zagadnienie swoistosci poznania
matematycznego. PWN, Varsó 1962.
J. B. S. Flaldane: Science advances. George Allen
and Unwin Ltd., 1947.
A. Hegedűs: Wspótczesna socjologia burzuazyjna a
rzeczywistosc spoleczna. PWE, 1964.
E. Huntington: Mainsprings of Civilization. The
New Am erican Library, 1959.
J. Huxley: Knowledge, M orality and Destiny. The
New A merican Library, 1957.
A. Inkeles [E ditor]: Readings on modern sociology.
Prentice-Hall, 1966.
Isztorija filoszofii. R edaktori: AT A. Dinnyik, M. T.
Novcsuk és m ások: VI. köt. N auka, Moszkva 1965.
T. Kotarbihski: Wyklady z dziejów logiki. Zaktady
im. Ossolinskich. Lódz 1957.
C. Lévi-Strauss: Antropologie structurale. Plon,
Párizs 1958.
Logicseszkaja sztruktura naucsnovo znanyija. Iz­
datyelsztvo N auka, Moszkva 1965.
A. Malewski: O zastosowaniach teorii zachowania.
PW N, Varsó 1964.
B. Malinowski: Szkice z teorii kultury. Ksiqzka i
W iedza, Varsó 1958.
R. M ayntz: Soziologie der O rganisation. Rowohlt,
1963.
B. M azlish (Editor): Psychoanalysis and History
(Gyűjt. köt.). Prentice-Hall, 1963.
G. W. M ills: Elita wladzy. Ksiqzka i Wiedza, Varsó
1961.
364
J . R. Newman: W hat is Science? W ashington Square
Press, 1961.
M . Ossowska: Podstawy nauki o moralnosci. PWN,
Varsó 1963.
M . Pei: The Story of Language. The New A m eri­
can Library, 1958.
A. Podgórecki: Zasady socjotechniki. Wiedza Pow-
szechna, Varsó 1966.
H. Poincaré: The value of science. Dover Publica­
tions, New York 1958.
Problemi logiki naucsnovo poznanyija. N auka.
Moszkva 1964.
H. Reichenbach: Experience and Prediction. The
University of Chicago Press, Chicago 1938.
A. Remane: Das soziale Leben der Tiere. Rowohlt,
1960.
B. Russel: H uman Knowledge. G. Allen and Unwin
Ltd., London 1948.
A. Schaff: Wst^p do semantyki. PWN, Varsó 1960.
A. Schaff: Filozófia czlowieka. Ksiqzka i Wiedza,
Varsó 1965.
A. Schaff: Marksizm a jednostka ludzka. PWN,
Varsó 1965.
E. Schroedinger: Die N atúr und die Griechen.
Rowohlt, H am burg 1956.
J. Szczepahski: Socjologia. PW N, Varsó 1961.
J. Szczepahski: Elem entarne poj^cia socjologii.
PWN, Varsó 1963.
J. W. N. Sullivan: The limitations of Science. The
New American Library, 1959.
A. N. Whitehead: A dventures of Ideas. The Am eri­
can Library. 1963.
G. J. Withrow: The N atural Philosophy of Time.
London 1961.
R. E. Wilson: The A rts in Society. Prentice-Hall,
1964.
M . E. Wolfgang, L. Savitz, N. Johnston: The Socio­
logy of Crime and Delinquency. John Wiley and
Sons, 1962.
I. Z . Young: D oubt and Certainty in Science. Oxford
University Press, 1960.
C. Znamierowski: Rozwazania wstepne do nauki o
m oralnosci i prawie. PW N, Varsó 1964.
VI . T e c h n i k a . T e c h n o l ó g i a .
Határterületeik
C. C. Adams: Space Flight. M cGraw-Hill Comp.,
1958.
E. N. da C. Andrade: Maszyny. Mathesis Polska,
Varsó 1936.
 Americas A stronautical Timetable. G rosset-D unlap,
New York 1960.
/. Asimov: View from a height. Dennis-Dobson,
London 1964.
G. I. Babat: Elektrycznosc pracuje. PW Szkolnictwa
Zawodowego, Varsó 1952.
A. D. Bagrejev: Vojennoje iszkussztvo kapitalisz-
tyicseszkih goszudarsztv. Vojennoje Izdatyelsztvo
Minyisztyersztva O boroni, Moszkva 1960.
H. P. Bardt: Die m oderne G rosstadt. Rowohlt,
Ham burg 1961.
J. Ph. Baxter: Scientists against Time. Little, Brown
and Co., Boston 1948.
E. Broda, T. Schönfeld: Die technischen A nw endun­
gen der Radioaktivität. VEB Verlag Technik, Berlin
1956.
R. Calder: Spadkobiercy. Opowiesc o czlowieku i
stworzonym przez niego swiecie. PIW, 1965.
A. C. Crombie: N auka sredniowieczna i poczqtki
nauki nowozytnej. PAX, Varsó 1960.
A. Ducrocq: Czlowiek w przestrzeni. PW N, Varsó
1964.
P. Francastei: A rt et Technique. Editions G onthier,
1956.
J . W. Gardner: Electricity w ithout Dynamos. Pen­
guin Books.
P. Lessing: Understanding Chemistry. The New
American Library, 1959.
B. F. Lomov: Cselovek i tyehnyika. Izdatyelsztvo
Leningradszkovo Unyiverszityeta, Leningrad 1963.
Ch. N. Martin: Blaski i cienie energii jqdrowej.
Wydawnictwo MON, Varsó 1962.
Ch. N. M artin: Energia - m otor swiata. W ydaw­
nictwo M ON, Varsó 1965.
L. M umford: Technika a cywilizacja. PW N, Varsó
1966.
R. G. Perelman: Dvigatyeli galaktyicseszkih ko-
rablej. Izdatyelsztvo Akagyyemii N auk, Moszkva
1962.
N. D. van S id e : Modern Airmanship. D. N ostrand
Com pany, 1957.
L. E. Simon: G erm an Research in W orld Way II.
John Wiley and Sons, London 1947.
Ch. Singer: A short history of scientific Ideas to
1900. Oxford at the Clarendon Press, 1959.
A. Sternfeld: Iszkussztvennije Szputnyiki. Goszizdat
Tyehnyiko-Tyeoretyicseszkoj Lityeraturi, Moszkva
1958.
G. Thomson: The Foreseeable Future. Cambridge
1955.
Vzajmogyejsztvije nauk pri izucsenyii zemli. N auka,
M oszkva 1964.
O. S. W olczek: Künstliche Energiequellen im kos­
mischen Raum . (A IX. Nemzetközi Űrhajózási
kongresszus anyagából.) Am szterdam 1958.
VI I . K ü l ö n f é l é k
K. Baschwitz: Hexen und Hexenprozesse. R itten-
Loewig, München 1963.
J. L. Beilanger: La stupéfiante histoire de la drogue
dans le monde. „Voici” , Éditions Mondiales, Párizs.
M . Dessoir: Vom Jenseits der Seele. Die Geheim ­
niswissenschaften in kritischer Betrachtung. Ferd.
Enke Verlag, S tuttgart 1931.
M . Gardner: Fads and Fallacies in the N am e of
Science. Dover Publications Inc., New York 1957.
M . V. C. Jeffreys: Personal Values in Modern
World. Penguin Books, 1962.
E. Keyhole: The Flying Saucer Conspiracy. H u t­
chinson, London 1957.
R. Levinsohn: Animal, Men and Myths. H arper and
Brothers, New York 1954.
H. Markiewicz: Glówne problem y wiedzy o litera-
turze. Wydawnictwo Literackie, K rakkó 1965.
J. M arquiset: Les droits naturels. Presses Universi­
taires de France, Párizs 1961.
M . Mead: Male and Female. The New American
Library, 1960.
F. Mihajlov, G. Caregorodcev: Za porogom szozna-
nyija. G oszpoiitizdat, Moszkva 1961.
F. Osborn: O ur plundered planet. F aber and Faber,
London.
D. H. Rawcliffe: Illusions and Delusions of the Su­
pernatural and the Occult. Dover Publications Inc,
New York 1959.
E. Rosset: Polska roku 1985. PWN (Omega), Varsó
1965.
!
TARTALOM

AZ ELSŐ KIADÁS ELŐSZAVA [5] A „fekete doboz” [89]

A homöosztátok erkölcseiről [91]
A MÁSODIK KIADÁS ELŐSZAVA [9] Az elektrokrácia veszedelmei [94]
Kibernetika és szociológia [96]
I. DILEMMÁK [13] A hit és az információ [99]
Experimentális metafizika [104]
II. A KÉT EVOLÚCIÓ [21] Az elektronikus agyak hitei [110]
Bevezetés [23] Szellem a gépben [112]
A hasonlóságok. [25] Az információval járó gondok [115]
Az eltérések [28] Kétségek és antinómiák [118]
Az ősok [37]
Néhány gyermeteg kérdés [41] V. PROLEGOMENA A MINDEN­
HATÓSÁGHOZ [141]
III. KOZMIKUS CIVILIZÁCIÓK [45] A káosz előtt [143]
A kérdés megfogalmazása [47] A káosz és a rend [146]
A módszer megfogalmazása [48] Szk ülla és Kharübdisz, avagy néhány szó
A kozmikus civilizációk statisztikája [51] a mérsékletről [150]
A kozmikus katasztrófa elmélete [53] A konstruktőr hallgatása [152]
A csodák metateóriája [56] Őrültség, amelynek módszere van [155]
Az ember kivételessége [58] Az új Linné, avagy néhány szó a
Értelem: véletlen vagy törvényszerűség ? [61 ] „rendszertanról” [159]
Hipotézisek [63] A modellek és a valóság [161]
Votum separatum [66] Plágium és teremtés [163]
A perspektívák [69] Az ¡mitológia területe [165]

IV. INTELLEKTRONIKA [73] VI. FANTOMOLÓG1A [169]

Vissza a földre [75] A fantomatika alapjai [171]
A megabit-bomba [78] A fantomatikai gép [174]
A nagy játék [81] Környéki és központi fantomatika [179]
A tudomány mítoszai [83] A fantomatika határai [182]
Intellektuserősítő [86] Cerebromatika [186]
Teletaxia és fantoplikáció [190]
Személyiség és információ [193]
V ll. VILÁGOK TEREMTÉSE
Bevezetés [205]
lnformációtenyésztés [206]
Gnosztikai mérnöktevékenység [228]
Nyelvészeti mérnöktevékenység [238]
Mérnöktevékenység a transzcendencia
területén [243]
Kozmogóniai mérnöktevékenység [248]
Vili. GÚNY1RAT AZ EVOLÚCIÓRÓL [255]
Bevezetés [257]
A faj rekonstruálása [259]
Életkonstruálás [264]
Halálkonstruálás [273]
Tudatkonstruálás [275]
Hibákra alapozott konstrukciók [279]
Bionika és biokibernetika [282]
Konstruktőri szemmel [285]
[203] Az ember rekonstruálása [293]
A kiborgizálás [295]
Az önfejlődésű gép [297]
Az érzékiden túli jelenségek [300]
IX. MŰVÉSZET ÉS TECHNIKA [303]
ZÁRÓSZÓ [319]
FÜGGELÉK [337]
JEGYZETEK [339]
A SZÖVEGBEN IDÉZETT
FORRÁSMUNKÁK [356]
A SZÖVEGHEZ FELHASZNÁLT
FORRÁSMUNKÁK [357]

A mű eredeti címe:
Stanislaw Lem: Summa technológiáé wydanie il poszerzone
Wydawnictwo Literackie, K raków 1967

A kiadásért felel a Kossuth K önyvkiadó igazgatója

Szerkesztette Surányi Éva. A szöveghűséget ellenőrizte Nagy Ernő Miklós
A borító és a kötésterv Réber László m unkája
Műszaki vezető Szécsi A ndor. Műszaki szerkesztő K un G ábor
A szedést 1972. II. 26-án kezdték meg. Megjelent 1972. IX. 30-án, 15 000 példányban
Terjedelme 36,8 (A/5) ív. PL - 116-K-7274
Készült ZK /66-os gépen, ofszet rotációs eljárással
72.0232/1:- 3351 - Zrínyi N yom da, Budapest. Felelős vezető: Bolgár Imre