J.

Goldenlane:
Tündérmesék
Tegyünk egy kísérletet! Most egy picit csukd be a könyvet, és nézz ki az ablakon! Megvan? Biztos,
nem csalsz? Rendben, hiszek neked! Mit láttál?
Erre a válasz valószínűleg az, hogy házakat. Már ha most éppen egy városban vagy, vagy esetleg
fákat, utcákat, autókat, embereket, esőt, napfényt, valamit. Ha vonatban olvasol, akkor melletted
elsuhanó mezőket. Igaz?
Most pedig csukd be a szemed, és így nézelődj pár pillanatig! Most mit láttál? Szinte hallom a
választ: semmit!
És itt van a kutya elásva! Mert ez az általad semminek titulált valami, nos, ez a fél életedet kitöltő
látvány! Minden éjszaka ezt szemléled! Ez a semmi kísér — megbízható hűséggel — egy életen át, ez
nyújt pihenést, ha belefáradtál a mindennapokba, az imént az ablakon át megszemlélt való világba. Ez
a „semmi” az, amibe minden belefér, amit kitöltenek vágyaid, érzelmeid, vagy akár a ténylegesen
megtörtént események mozaikjai, de ezek is furcsán könnyedre torzulva. Ez az álom. Hát semminek
nevezed még most is?
És ha a válasz erre az, hogy „ó, dehogy, ez minden!”, akkor megint ki kell hogy ábrándítsalak, mert
ez esetben átestél a ló túlsó oldalára. És ha komolyan gondolod a fenti kijelentést, akkor még azt is
meg merem kockáztatni, hogy hamarosan egy nyugodt intézetben fogod magad találni, ahol kedves
ápolók lesik a kívánságaidat. Mert az álom nem minden, épp csak mindennek a fele. És még az sem
biztos, hogy a szebbik fele.
Ám mindenki előtt nyitott mindkét fél világ, a való épp úgy, mint az álom! Te is abban kalandozol
többet, amelyik jobban tetszik. Vannak, akik az egyik, és vannak, akik a másik oldalon érzik jobban
magukat. Még olyanok is vannak, akik sohasem lépik át választott világuk határait. Szerencse kérdése
csak, hogy elismert tudósként, művészként, vagy szánnivaló elmebetegként tekintünk rájuk.
De a többség ismeri mindkét oldalt, ami alatt azt értem, hogy rendesen fizeti a villanyszámlát, ám
azért néha belegondol, mit is csinálna a villanyszámlással, ha ő lenne Bruce Lee.
És itt élünk a határon mi is. És hogy kik vagyunk ez a mi? Nos, éppen erről szeretnék beszélni.
Hosszú mese lesz, jobb, ha kényelmesen elhelyezkedsz, kihúzod a telefont, bezárod az ajtót, és magad
mellé készítesz egy pohár teát.
Ja, és még egyet ígérj meg! De igaz becsületszóra! Amit ha nem tartasz meg, akkor akár el se kezdd
az olvasást!
Soha, de tényleg soha, egyik történetnél se csapd le a könyvet azzal, hogy „márpedig tündérek
nincsenek!”
 AMIKOR ELSÜL EGY FEGYVER
Szikraszép megigazította vörös haját, aztán még egy pillantással ellenőrizte magát a földig érő
tükörben. Körömcipő, csini kis fehér sort, rózsaszín ingecske, visszafogott smink. Plusz egy
gyöngyszínű válltáska. Tökéletes! Aztán egy óvatos pillantást vetett Széllovasra.
Az alacsony, ám masszív testfelépítésű, fekete hajú lány a szoba egyetlen székén ült, és épp most
csatolta fel túlélőkését a lábára. Aztán lehúzta katonai gyakorlójának a szárát, hogy eltakarja a
fegyvert, utána gyors mozdulatokkal felvette bakancsát, majd egy hónaljtok következett, és egy
feketén csillogó pisztoly, amelyet szakértő mozdulatokkal ellenőrzött.
- Izé... biztos vagy benne, hogy egy ilyen kis kiránduláshoz kell riasztópisztoly? - kérdezett rá
bátortalanul Szikraszép.
- Riasztópisztoly? Minek kéne? - nézett fel Széllovas, aztán hanyag mozdulattal a helyére lökte a
fegyvert. - Ez valódi!
- Honnan szerezted? - csodálkozott rá barátnője.
- A bolhapiacon találtam - válaszolt Széllovas oda sem figyelve.
- A bolhapiacon? - ráncolta össze a homlokát Szikraszép.
Erősen törte a fejét. A dolog valahogy nem akart stimmelni.
- Ha kész vagy, mehetünk! - zavarta meg elmélkedését a fekete hajú lány.
Szikraszép picit sóhajtott. Hagyjuk!
- Kész vagyok. De... nem lenne mégis bölcsebb szólni a srácoknak? - tett még egy utolsó kísérletet a
feléjük rohanó fal elkerülésére.
- A srácoknak? Ugyan minek? Mit tudnak ők, amit mi nem? - nézett rá dühösen Széllovas, és
felkapta hátizsákját. - Mozgás!
Ezzel már indult is, menet közben igazítva rá terepszín kabátját a fegyvertokra. Nem bízta a huzatra
az ajtó becsapását, sajátkezűleg is prímán elboldogult vele. Szikraszép egy picit még töprengett, majd
előkapta rúzsát, és írt egy rövid üzenetet a tükörre, aztán futott barátnője után.
Széllovas kint várta, épp böhöm nagy Kawasakijába csiholt életet. Szikraszép mögé pattant a
nyeregben, aztán meglódult velük a világ. A szél felzúgott körülöttük, a táj elmosódott. Széllovast nem
zavarta, hogy városban vannak, és úgy általában módfelett kevés figyelmet szentelt a közlekedési
szabályok betartására. Egyébként is olyan tempóban húztak el a közúti táblák mellett, hogy még a
legjobb akarattal sem olvashatta volna el, mit javallanak éppen az út bölcs építői.
A kanyarokba mélyen bedőlt, és élvezte az életet. Szikraszép pedig tűrt. Ismerte már barátnője
vezetési szokásait, tudta, mire számíthat, amikor felült mögé. Csendesen imádkozott, és persze teljes
erővel kapaszkodott mellé, ha az Úr akarata nem lenne elég a túléléshez.
Aztán kijutottak az országútra, de ez csak annyi változást jelentett, hogy nem volt annyi előznivaló
jármű. Végül egy benzinkút melletti bár parkolójába suhantak be, aztán csikorgó fékezés után
megálltak. Szikraszép lekászálódott, aztán előkapta táskájából a tükröt, és pár mozdulattal
visszaigazgatta a haját az eredeti állásába. És utána persze sietett Széllovas után, aki eddigre már rég
bent volt az épületben.
A hely igazán szakadt volt, a rozoga asztalokat az imádság tartotta, a pultot masszív alkoholisták
támasztották. Biliárdgolyók ütemes csattogása kísérte a rádióból dőlő kommersz technomuzsikát.
Széllovas gint rendelt, Szikraszép málnaszörpöt.
- Mit? - nézett rá csodálkozva a borostás fazon, aki a vendégek kiszolgálását volt hivatva végezni.
- A barátnőm málnaszörpöt kért - ismételte Széllovas, és iszonyú mogorván nézett a pasasra.
- Az nincs - húzta ki magát a borostás.
Nem tudta komolyan venni ezt az alacsony termetű nőszemélyt, sem barbibabás külsejű társnőjét.
- De van! Hisz kérjük! - biztosította a fekete lány, aki pedig azt nem volt képes elfogadni, hogy
valaki ellenkezni merészel vele.
- De nincs!
- De van!
- Nincs!
Széllovas szemében a vita kezdett kissé parttalanná válni, hát fegyvere után nyúlt, hogy rövidre zárja
a problémát, de Szikraszép megfogta a kezét.
- Hagyd! Jó lesz a szódavíz is! Jég nélkül, ha kérhetném, mert nem szeretnék megfázni! - sóhajtotta
beletörődötten.
Ebben végül megegyeztek, megkapták, amit kértek, és leültek az egyik asztalhoz. Aztán vártak.
- Biztos el fog jönni? - kérdezte Szikraszép.
- Biztos. Ha nem, akkor érte megyünk - nyugtatgatta Széllovas, és egy hajtásra kiitta a féldecis
pohárkát.
Utána még egyet rendelt. Az idő telt, a poharak ürültek. A biliárdozók hangulata is kezdett
felengedni az idő múltával, előbb csak sanda pillantásokkal méregették a lányok asztalát, aztán
mókásnak szánt megjegyzéseket tettek, végül az egyik odalépett hozzájuk, és megszólította
Szikraszépet.
- Csinibaba, mondták már neked, hogy szép, macskás szemed van? - kezdte az udvarlást.
- Ó, sokan! - hagyta rá Szikraszép, az igazságnak megfelelően.
- És innál velem egyet?
- Köszönöm, nem - jegyezte meg szégyenlősen mosolyogva a vörös lány.
- Ugyan, gyere csak! - akadékoskodott a fickó, és kézen fogta.
Illetve fogta volna, de Széllovas félre ütötte a pasas mancsát.
- Kopj le a barátnőmről! - javasolta, és szeme résnyire szűkült.
A fickó elvigyorodott, hátralépett, és kihívóan a csípőjére tette a kezét.
- Mi van, kislány, te lennél kettőtök közül a fiú?
Napbarnított, kisportolt teste volt. Öröm lesz megverni, összegezte Széllovas a helyzetet, aztán ütött.
A pasas elszállt. A pult tövében landolt, aztán hitetlenkedve törölte le a vért a szája széléből.
- Van még, aki kötekedni szeretne? - nézett körbe Széllovas, és kihúzta magát, teljes
százhatvanhárom és fél centis valójában, hogy fenyegetőbbnek hasson.
Nos, azért akadt pár jelentkező. Az elsőt tökön rúgta, a második fején széttört egy dákót, a harmadik
lefogta, ennek a lábfejére taposott sarokkal. Közben kapott pár ütést a gyomrára. Hátralökte a
könyökét, kitépte magát a szorításból, aztán szabadjára engedte felháborodását, és végipofozta a
termen az eleddig a gyomrát püfölő pasast.
Szikraszép a sarokban reszkette végig a verkedést. Öklét a szájába gyömöszölte, hogy ne sikítson.
Aztán valaki a lába elé esett, és a derekába kapszkodva akart felállni. Felháborodásában széttört egy
poharat a fickó fején. Hogyne, piszkos kézzel összetapperolná a legjobb fehér sortját! Soha!
Végül már csak Széllovas maradt talpon. Büszkén felvetett fejjel szétnézett a letarolt csehón, egy
kurta mozdulattal elmaszatolta az arcán az orrából csöpögő vért, aztán intett Szikraszépnek.
- Gyere! Kint várunk tovább!
Aztán már indult is, barátnője meg követte. Kimentek a motorhoz, és leültek mellette egy padra.
- Biztos várni akarsz? Nem lenne jobb hazamenni? Mi van, ha kihívják a zsarukat? Vagy ha
egyszerűen utánunk jönnek? - aggodalmaskodott Szikraszép, miközben gyorstapaszt halászott elő a
táskájából.
- Ha kijönnek, még egyszer szétverem a pofájukat! - morogta Széllovas, és óvatosan feltette a
tapaszt a karján vöröslő vágásra. - Nem is emlékszem, melyiknél volt kés - morogta közben
szemöldökráncolva.
- Nálad. Elővetted, szúrtál is, de kiütötték a kezedből, és közben valahogy véletlenül megvágtad
magadat. Közvetlen azután, hogy letépted annak a kopasznak a fülét - világosította fel Szikraszép.
- Ez elég hülyén hangzik - nézett maga elé barátnője, aztán megtapogatta a lábszárát.
A kése nem volt a helyén.
- Ugye, hogy így volt! - mosolyodott el diadalmasan Szikraszép.
Nagyon szerette azokat a ritka helyzeteket, amikor igaza volt.
- Jó, így volt. Visszamegyek a késért, te várj meg itt! - állt talpra Széllovas.
- Ne butáskodj! Ha visszamégy, felkoncolnak!
- Már próbálták, és akkor sem ment. Ne aggódj, nem lesz semmi baj! De hát nem hagyhatok ott
nekik egy hatfunkciós túlélőkést!
Szikraszép még tiltakozott volna, de barátnője már el is indult. Hát maradt, várakozott. Aztán
megunta az ücsörgést, felállt, körbesétálta a motort. Körülötte ébredezett az éjszaka, kocsik húztak el
az országúton, kamionok álltak be a parkolóba. Néhány autó lassított mellette, és a kihajoló sofőr tett
valami árajánlatot, ezekre Szikraszép csak a fejét rázta. És egyre idegesebb volt. Mit csinálhat odabent
Széllovas? Ennyi idő alatt akár minden bent lévő vagányt felboncolhatott volna azzal a "hatfunkciós
túlélőkéssel", mivel vesztegeti még az időt?
Nos, Széllovas nem szolgált rá barátnője neheztelésére. Egyáltalán nem késlekedett, egyszerűen
késleltették.
Amikor belépett, még csak a pincér volt talpon, és ő is gyorsan elmenekült valami hátsó kijáraton át.
Széllovas pedig elkezdte módszeresen átkutatni a bárt. Bekukkantott a felborult asztalok alá,
félregörgette az eszméletlen testeket, még a pult mögé is benézett. Aztán csak meglelte kését, az egyik
összetört szék roncsai alatt.
Felvette, gondosan letörölte róla a vért, aztán visszatette a tokjába.
Majd távozott volna, de egy érces hang utána szólt.
- Állj meg, kicsi!
Idegeskedés nélkül megtorpant, aztán lassan visszafordult, hogy szemébe nézzen az új
versenyzőnek. Aztán - még mindig aránylag nyugodtan - konstatálta, hogy három bodybilder típusú
fazon ácsorog a pult mellett, és a két szélsőnél még fegyver is van. Ahogy futó pillantással meg tudta
állapítani, két Angram kétezrest szegeztek neki. Hogy a fenébe kerülhettek ezek ide? Talán a hátsó
kijáraton jöttek be, gondolta, és még az is bevillant neki, hogy az ajtó, sajnos, ugrástávolságnál
messzebb van.
- Te intézted el őket? - intett körbe a középső fazon.
- Ja - vetette fel a fejét Széllovas, és kihívóan csípőre tette a kezét.
Aztán óvatosan megpróbálta elővenni a zsebébe rejtett, icipici, ám módfelett hatásos füstbombát. De
a pacákok nem hagytak rá időt.
- Akkor jobb, ha felemeled a kezed! Most! És arccal a falnak, de gyorsan! Motozzátok meg! - adta ki
a parancsot a főnökszerű, és két embere már ugrott is.
Széllovas mogorván tűrte, hogy lefegyverezzék. Pisztolyát, kését elvették, ezt nem bánta, de
észrevették a füstbombát, a könnygázgránátot, sőt, a felkarjára tekert fojtóhurkot is. Pedig azt még
tizenharmadik születésnapjára kapta, a nagypapájától, és azóta szerette volna élesben kipróbálni
fogazott acéldrótját. És most elvették! A piszkok!
- Giorgio figyelmeztetett, hogy veled vigyázni kell - jegyezte meg a főnök, miközben magához vette
a lány zsebeiből előkerült arzenál darabjait.
Tehát Giorgio köpött, villant át Széllovas agyán a gondolat. De tiszta kizárt, hogy önszántából!
Elvégre kiben lehetne jobban megbízni, mint egy profi fegyvercsempészben? De akkor az is tuti, hogy
már nincs abban az állapotban, hogy eljöhessen a találkára, vonta le a végső konklúziót. Szegény srác!

- Miről beszélsz? - kérdezett azért vissza magabiztosan.

- Nem kell a játék, meséld el szépen az igazat!
- Egy pohár málnaszörpre ugrottam csak be, de nem akartak kiszolgálni. Hát megmogorvultam, és
illemre tanítottam őket! Ez csak nem bűn! - védekezett kevés megyőződéssel, de határozottan.
Ám persze a főnök nem hitt neki.
- Majd beszélsz te! - morgta, aztán intett az embereinek.
A jól idomított gorillák pedig karon fogták a lányt, aztán vitték. A hátsó kijáraton át távoztak. Kint
egy fekete, hatszázas S Mercedes várta őket, a visszafogottan tiltakozó Széllovast minden
magyarázkodás nélkül begyömöszölték a hátsó ülésre, kapott maga mellé két hústornyot, aztán
elindultak.
Utálom a maffiát, gondolta magában a fekete lány, miközben kihajtottak az országútra. Már megint
elcsesztek nekem egy jó mulatságot, plusz elvették a fojtóhurkomat, és ráadásul még agyon is fognak
verni. De legalább Szikraszép megúszta, tette még hozzá, és ettől egy kicsit jobb kedvre derült.
Közben a vörös lány szolidan idegeskedett. Fel és alá járkált, és már éppen rászánta magát, hogy
bemegy a bárba barátnője után, amikor az épület mögül kigördült egy fekete kocsi. Szikraszép
szemmeresztgetve bámult utána. Most Széllovas ült a hátsó ülésen, vagy nem? No, de hát miért ment
volna el vadidegen emberekkel, ráadásul annélkül, hogy szólt volna? Bár Széllovas szokott furcsa
dolgokat csinálni, merengett, aztán csak bement a bárba. De ott nem volt senki, illetve senki
beszédképes, hát tanácsot nem kérhetett.
Így visszaszaladt a parkolóba. Utána kéne menni annak a fekete kocsinak, morfondírozott, de sajnos
a Kawasakit nem tudta vezetni. Végül kiállt az út mellé, és elkezdett stoppolni. Pár kocsi elhúzott
mellette, de aztán egy böhöm nagy kamionféle csak megállt. A sofőr kinyitotta az ajtót, és kihajolt.
 - Mi, van pici?
- Jó estét! Megtenne egy szívességet? Egy fekete kocsit szeretnék utolérni! - magyarázkodott
Szikraszép.
- Oké, pici, pattanj a nyeregbe!
A vörös lány pedig gyorsan felmászott a fülkébe. A motor fedübörgött, a monstrum meglódult.
- Mert, tudja, azt hiszem, a barátnőm azzal a kocsival ment el. Olyan fekete volt. Mármint a kocsi.
Meg tulajdonképpen a barátnőm is. A márkáját sajnos nem ismertem fel. Persze, a kocsinak, nem a
barátnőmnek. Én sajnos nem értek az autókhoz! - fecsegett Szikraszép. - De gondolom, ez a kamion
utol tudja érni, igaz?
A sofőr pedig rátaposott a gázra.
- A barátnőd is ilyen jó bőr? - kérdezte közben vigyorogva.
- Ó, ő nagyon csinos, meg kedves is - biztosította a vörös lány a férfit, aztán csendesebben
hozzátette: - Bár néha kicsit ingerlékeny.
- De biztos nincsenek olyan szép, zöld szemei, mint neked!
- Lehet - vont vállat Szikraszép.
Közben suhantak az éjszakában. A szembejövő kocsik reflektorfénye táncolt a szemükben, és sorra
hagyták el az épeszű tempóban közlekedő autókat. Hamarosan feltűnt Széllovasék fekete kocsija.
- Az lesz az! Most lenne olyan kedves lassítani? És mondjuk, feltűnésmentesen követni őket? -
kérdezte Szikraszép.
A sofőr csak vigyorgott, és a kamion "feltűnésmentesen" besorolt a Merci mögé.
- Jó így, pici?
- Igen, köszönöm! - mosolygott udvariasan Szikraszép, aztán még hozzátette. - Biztos tud úgy
vezetni, hogy az egyik keze a combomon van? Nem szereték balesetet szenvedni!
- Nyugi, pici! Még sose álltam fejre!
Szikraszép megnyugodott. Akkor minden rendben van! Hát tovább leste a Széllovasékat. A fekete
kocsi nem sokára lassított, majd lekanyarodott.
- Követhetnénk őket még egy kicsit? - kérdezte bátortalaul Szikraszép.
- Megvesztél, pici? Azt akarod, hogy földútra vigyem a masinát?
- Ja, az földút? Ó, nem vettem észre! Akkor legyen olyan kedves megállni! Kiszállnék.
A sofőr bólintott, aztán lassítottak, és megálltak az út szélén, a lejárótól nem messze. Szikraszép
megpróbálta kinyitni az ajtót, de nem sikerült.
- Elnézést, hogy működik ez az izé? - kérdezte.
- Ne siess annyira, picim! - vigyorgott rá a sofőr, és a lány fölé hajolt, de nem azért, hogy kinyissa az
ajtót.
- De kérem! - háborodott fel Szikraszép, amikor a pasas az inge alá nyúlt, és habozás nélkül fejbe
csapta a válltáskájával.
A fickó visszahőkölt, a lány pedig, még mindig vérig sértve, feltépte az ajtót, és kiesett az útmenti
leanderek közé. Kicsit gurult, és csúnyán felhorzsolta a lábszárát, hogy még a sortja is földes lett. Ám
nem állhatott meg rendbe tenni külsejét, a szintén mogorvának tűnő sofőr már jött is.
- Hülye kis liba!
Szikraszép nem habozott, felkapta a zuhanás közben elejtett táskáját, és már futott is. Szándéka
szerint a földút mellett. A különféle gyomok érdeklődve kaptak magassarkú topánkája után, a
magasabbra nőtt zöldfélék meg még ennél is többet akartak, ingét, haját szaggatták. Ráadásképpen egy
felbőszült kamionsofőr loholt a nyomában. Szikraszép komolyan fontolóra vette, hogy segítségért
kiáltson, és nagyon reménykedett benne, hogy Széllovas nincs túl messze.
És ez egyébként így is volt. A maffiózóknak nem tűnt fel az őket követő kamion, bár a sofőrjük
buzgón tekintgetett hátrafelé, de valahogy inkább az egyszerűbb, szürke tucatautók érdekelték,
amelyek közül viszont egyik sem viselkedett gyanúsan. Így hát mit sem sejtve fordultak le egy
megfelelőnek tűnő elágazásnál, hogy valami kellemesen elhagyott helyen végre kikérdezhessék
foglyukat.
Széllovas sem vette észre az őket követő kamiont, lefoglalták gondolatai. Azon töprengett, hogy
megérné-e egy egy-egyes csere. Mert abban biztos volt, hogy a mellette ülő két fazonból az egyiket
simán megölhetné. Csak egy gégeütés, és már kész is! De közben a másik hátbalövi, ez is fix. Hát úgy
döntött, vár még, hátha kettőt is magával vihet az örök vadászmezőkre. Vagy esetleg hármat,
ábrándozott tovább magában mosolyogva, miközben megálltak.
 A főnök kiszállt, aztán a hátul ülő gorillák Széllovast is kirángatták a kocsiból. Rövid erdei túra
következett, majd egy tisztább részen megálltak.
- No, kislány, szóval mit is akartál te Giorgiótól? - kezdte a főnök.
A két izomember közben kicsit hátralépett, és elővették a fegyvereiket. Széllovas buzgón számolt.
Mögötte vannak ketten, ez nem jó. Előtte a főnök, meg még egy, aki vezetett. Nyilván ez az utóbbi
fogja őt verni, főként. De ha csak egyszer is belép az őt sakkban tartó két pisztoly egyike elé, akkor
oké. Akkor ő bizony megöli a másik pisztolyost, és utána még lesz ideje kicsinálni még valakit. Jó lesz
ez így, gondolta, és már előre élvezte a mulatságot. És persze nem válaszolt.
A főkök intett, és a verőember megmozdult. Széllovas elég tessék-lássék módon védekezett, nem
akarta, hogy egy, a lábába eresztett golyóval szelidítsék meg. Pár pofon elcsattant, de sajnos a pasas
egyelőre nem került a pisztolyok tűzvonalába, aztán a főnök megint megálljt intett neki.
No, most még azt is meg kell hallgatnom, hogy megpróbál a lelkemre hatni, törődött bele Széllovas,
és lenyalta szája szélén szivárgó vért. De mielőtt a főnök nekikezdhetett volna a szentbeszédnek,
megzavarták őket.
A bozótból, nem is túl messziről női sikítások hallatszottak, aztán feltűnt a menekülő Szikraszép. A
gorillák ugyan megdöbbentek, de ezt még kiheverték volna. Ám a lány mögött hamarosan előbukkant
egy vérben forgó szemű fickó is, és ettől már rájött a mutatóujjukra az idegrángás. Lőttek, egyenesen a
szerencsétlen sofőrre. Közben Szikraszép felismerte Széllovast, és golyózápor ide, lőporfüst oda, de
ettől némileg megnyugodott.
- Segítség! - kiáltotta még utoljára, aztán behúzódott barátnője széles, ám alacsonyan fekvő válla
mögé.
- Te nem voltál egyedül... - esett le a főnöknek, de nem folytathatta, mert ekkorra Széllovas
feldolgozta a helyzetet, levonta a következtetéseket, majd hangos "Hujjé!" kiáltással harcba vetette
magát.
Először az eleddig őt pofozó maffiózót dózerolta el, seperc alatt kifektette a pasast. Közben a két
fegyveres elégedetten vette tudomásul, hogy sikeresen kilőttek egy kamionsofőrt, legalábbis a
célszemély bebukott a gazba. Hát sarkon fordultak, új célpontot keresve.
Széllovas akkor már a főnököt verte, aki szinte már-már számottevő ellenfélnek bizonyult. A két
izomagynak pillanatok alatt leesett, hogy nem lenne célszerű belelőni az embergomolyagba, hát
beszálltak a bunyóba, és lefejtették a démoni, fekete lányt vezérükről.
Az rövid ideig lihegett, majd megkísérelte átvenni a helyzet irányítását. Pisztolyt rántott, aztán
elkapta az eseményeket megkövülten bámuló Szikraszépet, és a lány halántékának nyomta a fegyvert.
- Szétloccsantom a barátnőd agyvelejét, ha nem adod meg magad! - kiáltotta.
Aztán csak várt, de Széllovas egyszerűen meg sem hallotta az ultimátumot. Épp a két gorillával
verekedett, és igazán remekül érezte magát.
A főnök egy ideig habozott, de aztán úgy döntött, hogy nem lenne értelme lelőni ezt a kis libát, hát
várt. Hamarosan eljött a megfelelő pillanat, az egyik gorilla kidőlt, és Széllovas, ha rövid ideig is, de
fedezék nélkül maradt. A főnök habozás nélkül belelőtt.
A lány megtántorodott, aztán a megmaradt gorilla elkapta a nyakát. A főnök elégedetten engedte le a
fegyvert, ám nem örülhetett sokáig. Tíz gondosan manikűrözött köröm mart az arcába. És a káosz
tovább tombolt a tisztáson.

Ám a világ többi része meglehetősen nyugodt volt. Például a város békésen aludta álmát az utcai
lámpák barátságos fényében. Széllovasék háza előtt is határtalan csend honolt, egészen addig, míg egy
furcsán csillagpettyes, fekete Fiat Topolino meg nem törte a nyugalmat. A kis kocsi befordult a
sarkon, aztán megállt a magasba nyújtózkodó épület előtt. Két fiatal férfi ült benne. Aztán kinyílt az
autó ajtaja, és a sofőr kiszállt.
Ezerszínű selyeminget és kopott farmert viselt. Álmodozva emelte a szemét az égre. Társa is
kikászálódott a bogárkából. Ő Miki egeres pólót és pálmafákkal ékes bermudát hordott, plusz egy
kitaposott, leffegő talpú szandált.
- Kisvillám! - szólította meg a tarka ingest.
- Igen? - kérdezett az vissza, de közben már a ház ablakait fürkészte.
- Biztos bele akarsz vágni?
- Persze! - válaszolta Kisvillám határozottan.
Árnyéktáncos nagyot sóhajtott, aztán még egy kicsit kotorászott a kocsiban, és előhúza gitárját. Picit
hangolt még rajta, de aztán belátta, hogy nem húzhatja tovább az időt.
- Nyugi! - biztatgatta Kisvillám. - Egy szerenádból nem lehet baj!
- Aha. Lehet. De tudod, én kinézem Széllovasból, hogy első álmából ébredve kivág közénk egy
kézigránátot.
Kisvillám megvetően nézett rá.
- Árnyéktáncos, te hülye vagy! Széllovas egy finom lelkű, zenekedvelő leányzó, csak éppen ezt
leplezi a világ elől!
- Roppant ügyesen - morogta még társa, de aztán csak megpendítette a húrokat.
Édes dallam szállt az ég felé, Kisvillám pedig belefogott az általa írt, a szerelemről és Széllovasról
szóló dal éneklésébe. Árnyéktáncos az első két strófa alatt egy kicsit még aggódott, hogy valaki nekik
támad, de a negyedikre megnyugodott. A hatodiknál már inkább azt furcsállotta, hogy még mindig
nem történik semmi, a kilencedikre ezen furcsálkodás holmi rossz előérzetté nőtte ki magát, amely
folyamatosan rágta a lelkét a tizennegyedik versszakig, de utána eszébe jutott, hogy esetleg Széllovas
füldugóval alszik, hát ismét megnyugodott, és a maradék tíz strófát már türelmesen kísérte végig.
Aztán csak bámulták a néma ablakokat.
- Biztos, hogy az ő lakása alatt vagyunk? - bökte ki végül Árnyéktáncos.
Kisvillám csak a fejét csóválta, aztán szedett pár göröngyöt a földszinti erkély korlátjára akasztott
virágládából, és megdobálta az ablakokat. Egy ideig semmi sem történt, aztán kicsit távolabb kinyílt
egy ablak, és megjelent egy hajcsavarókkal ékes fej.
- Jobb ha abbahagyjátok a randalírozást, mert kihívom a rendőröket, ebadta huligánok! - kiabált ki az
éltes matróna.
- Elnézést, szép hölgyem, hogy megzavartuk, nem ez volt a célunk! - fordult felé Kisvillám.
A háziasszony egy kicsit meresztgette a szemét, aztán elmosolyodott.
- Ja, maga az, aki a rózsát szokta küldeni! A barátnője nincs itthon. Estefelé ment el, motorral, és az
a kis vörös lány is vele volt. Véletlenül láttam!
Kisvillám elkomorodott, de azért udvariasan meghajolt.
- Köszönöm, hölgyem! Az ön szépségét csak szemének élessége múlja felül!
- Buta fiú! - nevetett fel kacér zavarodottsággal a középkorú nő, aztán visszahúzódott.
Az ablak becsukódott, és a két fiatal férfi ismét egyedül maradt.
- Nos, tehát nincsenek itthon - szögezte le Árnyéktáncos.
- Akkor a B terv következik - bólintott rá Kisvillám.
- Muszáj?
- Persze! Ma van kétszáztizenhét és még egy napja, hogy együtt járok Széllovassal! Erről meg kell
emlékezni! - szögezte le határozottan Kisvillám.
Aztán kinyitotta a kocsi ajtaját, és kivett egy fehér papírcsomagocskát, amelyet vörös szalag kötött
át. Társa közben lecserélte a gitárt egy szerszámosládára. Majd felmentek az első emeleti folyosóra,
Széllovasék ajtaja elé.
Árnyéktáncos letérdelt a zár elé, barátja kezébe nyomott egy zseblámpát, aztán elővett a szerszámos
ládából egy darab drótot meg egy vékonyka csavarhúzót, és nekilátott feltörni az ajtót. Kisvillám
ábrándosan dudolászott, és türelmesen várt. Árnyéktáncos hosszan vacakolt, aztán eltörte a drótot.
Ennek kapcsán káromkodott egy kicsit, majd elővett egy nagyobb csavarhúzót, és elkezdte leszedni a
zárat. Kisvillám kezdte megunni a helyzetet.
- Kész vagy már? Azt mondtad, jól értesz az ilyesmihez.
- Ne légy destruktív, és pláne ne lóbáld azt a zseblámpát! Ha nem látok, nem fog menni.
- Ha nem látsz, nyisd ki a szemed! - mordult vissza Kisvillám, de azért igyekezett moccanatlanul
tartani az ajtóra vetülő fénykarikát.
Árnyéktáncos pedig visszafordult munkájához. Tovább szöszölt, aztán megcsúszott a csavarhúzó, és
felsértette a kezét. Újból káromkodott, aztán friss elhatározással elővett egy kalapácsot, és a nagyobb
csavarhúzót feszítővasnak használva nekiesett kipattintani a zárnyelvet. Az ajtókeret fája reccsenve
tört, majd szilánkokat köpött a nagyvilágba, de feladta. Árnyéktáncos felállt, és arcán büszke
mosollyal kitárta az ajtót.
- Mondtam, hogy ki tudom nyitni!
- Aha. Meg valami olyat is, hogy nyoma sem fog maradni... - akadékoskodott Kisvillám, aztán vállat
vont, lekattintotta a zseblámpát, és bement.
A lányok lakása több, mint egyszerű volt, egyetlen szobából állt, amelyben csak két matrac és egy
szék foglalta a helyet. No meg Szikraszép bőröndjei és Széllovas rakétavetőjének állványa. A fehérre
festett falak sugallta puritán hangulatot csak egy hatalmas, földig érő, ám keretezetlen tükör törte meg.

Kisvillám mindezzel nem törődött, odament Széllovas matracához, és a párnájára tette ajándékát.
Árnyéktáncos közben a tükörre írt feliratot bámulta.
"Elmentünk a Diabolóba, és még egy pisztolyt is viszünk. Kicsit aggódom."
Aztán barátja is mögé lépett, és megszemlélte a kintről beszűrődő fényben kísértetiesen vöröslő
betűket.
- Na, ez tipikus! - mordult fel végül. - A zongoraszékem mindhárom lábát feltenném rá, hogy
Szikraszép írta.
- Hát tényleg nem tudom elképzelni, hogy Széllovas bármilyen helyzetben is aggódjon, akár a
legcsekélyebb mértékben is - jegyezte meg epésen Árnyéktáncos, aztán merengőbb hangon folytatta. -
Nem kéne utánuk menni? Lehet, hogy bajban vannak.
- Utánuk? - meresztett nagy szemeket Kisvillám. - De hova? Nagy ez a város, és nagyrésze a
pokolhoz tartozik, ezer helyet címezhettek az ördögnek! És általában, szerinted miféle bajban
lehetnek?
- Nem tudom, de ha egyszer Szikraszép aggódik...
- Szikraszép akkor is aggódott, amikor közöltem vele, hogy a Föld gömb alakú, és forog! Nagyon
félt, hogy le fog esni, ha majd alulra kerülünk - vont vállat Kisvillám, aztán elindult kifelé.
Barátja némán követte. Törte a fejét, és ez ugyan sokáig tartott, de nem maradt eredménytelen.
- Figyelj, én emlékszem egy Diabolónak nevezett bárra! - szólalt meg, amikor beültek a kocsiba. - A
negyvenkettesen, kifelé menet, nem sokkal az előtt a leágazás előtt, amely a Fekete Hölgy kastélyába
vezet.
Erre Kisvillám is elkomorul.
- Szerinted ... oda mentek?
- Hát...
- Na jó, nézzünk a fenevad szemébe! - bólintott Kisvillám, és a kis Fiat Topolino kihajtott az
utcából.
Némán tették meg az utat, és alig fél óra múlva elérték a benzinkutat, amely mellett a szakadt bár
állt. Megálltak, kiszálltak.
- Az Széllovas Kawasakija, nem? - kérdezte Árnyéktáncos.
Kisvillám csak rosszat sejtve bólintott.
- Menjünk be! - javasolta.
És úgy lett. Beléptek, ám a bárban néma csend, felborult asztalok, mozdulatlanul fekvő testek
fogadták őket.
- Világos - tette csípőre a kezét Kisvillám. - Széllovas itt járt.
- Aha - bólogatott társa. - No, keressünk túlélőt!
Ám mielőtt nekiláthattak volna, egy borostás fickó lépett be a terembe a hátsó ajtón át.
- Mit akarnak? - kérdezte kicsit talán ellenséges hangon.
- Semmit! - védekezett Árnyéktáncos kapásból. - Épp csak két lányt keresünk, egy feketét meg egy
vöröset. Azzal a motorral jöttek - mutatott ki a parkolóba.
- Miért, mit akarnak tőlük? - húzta össze a szemöldökét a pasas.
- Á, semmit, csak beszélni akarok az egyik fejével - morogta Kisvillám.
És közben azon morfondírozott, hogy most már tényleg közli Széllovassal, mennyire nem tart
nőiesnek egy kocsmai verekedést.
- No, hát jártak itt. Alig negyed órája. A fekete verte szét a fiúkat, aztán találkozott pár fickóval, és
elhúztak. Egy fekete Mercin.
Kisvillám tovább komorodott. Itt biztosan baj van.
- És a társnője, a vörös? - érdeklődött tovább Árnyéktáncos.
- Lestoppolt egy Coca-colás kamiont, aztán lelépett ő is. Kifele mentek a városból - válaszolt a
borostás immáron kissé nyugodtabban, aztán megszólalt a hivatástudata, és belépett a pult mögé. -
Akarnak inni valamit?
Kisvillám bólintott.
- Valami erőset. Mondjuk, gint - sóhajtotta.
Általában nem fogyasztott mást, csak vörösbort, de most szükségét érezte némi lelki támasznak.
 - Én nem is tudom - vont vállat Árnyéktáncos. - Talán egy málnaszörpöt.
És nem értették, a fickó miért sikolt fel, és rohan ki a hátsó ajtón.
- Épeszű ez?
- Mindenki akkor őrül meg, amikor akar, hagyjuk! - legyintett Kisvillám. - Nekünk momentán van
saját problémánk. Azt javaslom, menjünk a lányok után.
- Mégis, hogyan? Egy fekete Merci, meg egy kólás kamion! Ezer futkos belőlük az utakon!
- Azért legalább a Fekete Hölgy kastélyába vezető leágazásig elmehetünk! - javasolta társa, aztán
kimentek, és ismételten bepréselődtek a Topolinóba.
Kihajtottak a parkolóból, és besoroltak a forgalomba. Kisvillám a végsebességig pörgette a motort, a
kis Fiat hörögve tiltakozott. A huszadik század acélcsodái pedig, ügyet sem vetve a csöppség heroikus
küzdelmére, állva hagyták őket. Ám mikor már éppen kezdtek beletörődni a kudarcba, feltűnt előttük
egy pirosra festett kamion, amely az út szélén parkolt. Lassítottak, aztán megálltak előtte.
- Sehol senki - állapította meg rövid terepszemlézés után Kisvillám.
Árnyéktáncos közben a kamion mögötti leágazás földútjának a porát fürkészte.
- Itt viszont nemrég behajtott egy kocsi.
- Fekete Mercedes? - kérdezte mohón társa.
- Ja, Széllovassal a fedélzeten! - mordult fel Árnyéktáncos. - Honnan tudhatnám? De utána
mehetünk.
És kocogva nekiindult. Kisvillámban felmerült, hogy ezt akár kocsival is megtehetnék, de aztán arra
gondolt, hogy a kamion sofőrje is feltehetőleg gyalog távozott. Meg általában, így jóval csendesebbek,
és lehet, hogy valakin rajta kell ütniük! Bár jó lenne tudni, hogy kin, fejezte be az értelmetlen fejtörést,
és loholt barátja után.
Ám az hirtelen megállt.
- Baj van?
- Ja. Eltűnt a kocsinyom. Itt - mutatott a földre Árnyéktáncos.
- Hogyhogy eltűnt?
- Ahogy mondom. Se előre, se hátra nem vezett tovább.
- Azt akarod mondani, hogy ... - és Kisvillám tétován felmutatott a fekete levegőégbe.
- Akár.
Ám ekkor valami nyögés zavarta meg őket. Hökkenten kapták fel a fejüket.
- Erre! - vágott neki a bozótnak kis hallgatódzás után Árnyéktáncos, barátja pedig követte.
Hamarosan újból hallották a zajt, aztán kiértek egy tisztásra. Egy középkorú, szakadt ruhájú fickó
hevert a gyepén, és jajongva káromkodott. Jöttükre abbahagyta, és megtisztelte őket figyelmével.
- Kik vagytok? - kérdezte idegesen.
- Mit tudsz egy fekete hajú lányról? - esett neki türelmetlenül Kisvillám, és megragadta a fickó
vállát.
A pasas nagyot nézett.
- Tessék?
- A barátom azt szeretné, ha elmondaná, ki maga, és mit keres itt - fordított Árnyéktáncos.
- Én... Én csak egy kamionsofőr vagyok. Ne bántsanak!
- Ezt kipipálhatod. Tovább! - biztatta Kisvillám, aztán, mivel a sofőr értetlennek tűnt,
megmagyarázta. - Onnan, hogy felvettél egy vörös lány a Diabolo előtt.
- Felvettem - bólintott a pasas. - Azt kérte, hogy kövessek egy kocsit, amellyel a bartánője megy.
Hittem neki, olyan nagy bűn ez? Ha tudtam volna, hogy mi lesz belőle...
- A rizsa nem kell. Szorítkozz a tényekre! - intette Kisvillám.
- Az a kocsi itt fordult le valahol. Én megálltam, a vörös lány kiszállt. Én meg utána mentem, hogy...
szóval...
- Lapozzunk! - könyörült meg rajta Árnyéktáncos.
- Aztán kiértünk erre a tisztásra, és itt már voltak. Pár fickó meg egy lány. És belémlőttek.
Ezzel a sofőr feléjük nyújtotta ragacsos kezét.
- Jézusom, vér! - kiáltott fel Árnyéktáncos, seperc alatt fehérre sápadt, majd a gyomrára szorította a
kezét, és összegörnyedt.
- Kérlek, legalább pár lépéssel menj arrébb! - háborodott fel Kisvillám, barátja pedig eltámolygott. -
Tovább! - folytatta kíméletlenül.
A sofőr kétségbeesetten próbálta összeszedni magát.
 - Innen elég szakadozott a kép. Elmentek, az biztos.
- Persze, hogy biztos, hisz nincsenek itt! - mordult fel Kisvillám. - Mi lett a lányokkal?
- Elvitték őket. Talán... azt hiszem, előtte a feketét le is ütötték. Meg a vöröset is... talán.
- Remek! - pattant talpra Kisvillám, és agyában beindultak a gőzhengerek.
- Izé, segítenének?
- Ja! Arra van a kamionja! - mutatta az utat a tarka inges férfi, és visszamerült a gondolatai közé.
A sofőr reszketve és értetlenkedve feltápászkodott, és elindult a mutatott irányba. Cél nélkül, vakon
a félelemtől gázolt át a dzsungelt idéző vadonon, sötét árnyak szaggaták ruháját, titokzatos hangok
téptek az idegeibe. De aztán elérte az országút megnyugtatóan valós aszfaltját, és meglátta kamionját
is, amelynek piros oldalán biztonságot árasztva kanyarogtak a fehér betűk.
Felkapaszkodott a fülkébe, és padlógázzal indított. Sok kilométerrel később engedett csak fel
lekében a feszültség.
- Ezt megúsztam! - suttogta maga elé.
Oldalán ugyan vérzett egy golyóhorzsolta seb, de már nem is fájt, és más sérülése nem volt.
A mellkasán lévő, vöröslő foltot csak másnap reggel vette észre. Nem volt nagy, épp csak mint egy
ötszázlírás. Mint egy golyó bemeneti nyílása... Aztán a hátán meglelte a párját is. És ez megváltoztatta
az életét.

- Hiába, a Fekete Hölgy kastélya körül sok minden megtörténhet - vont vállat Kisvillám. - Akár az is,
hogy egy kocsinyi maffiózó felszívódik a semmiben.
Árnyéktáncos közben megvívta és győzelemre vitte csatáját a gyomrában felébredt kígyóval
szemben, és most aránylag higgadtan hallgatta barátját.
- Tehát azt javallod, hogy tegyük tiszteletünket nála?
- Ha van jobb ötleted...
- Nem vagyok úgy öltözve - nézett végig Árnyéktáncos Miki egéren és a pálmafákon, melyek a
bermudáján hintáztak.
- Mindegy. Ez vészhelyzet, meg fogja érteni. Menjünk!
És mentek. Gondolataikba merülten lépkedtek, a földutat követve, míg fel nem tűnt előttük az
éjszakánál is sötétebb kastély. Magas kőkerítés határolta, amely karcsú boltívbe kapaszkodott fel,
hogy beengedje az utat a kertbe. Az ív csúcsán fekete madár ült. Jöttükre felrúgta magát a levegőbe, és
elrepült az épület felé.
A két férfi meg se torpant, átsétáltak a boltív alatt, majd végigmentek a gondozott kerten, és végül
megálltak a kastély kapuja előtt. Az kopogás nélkül is kitárult.
- Az úrnő a kék szalonban várja önöket! - hajolt meg előttük a libériás inas, majd félreállt.
Szótlanul léptek be a csodás terembe. Tükrök játszottak pajkosan az ezer és egy gyertyával
megkoronázott arany csillár fényével, a falakon lévő festmények suttogva meséltek nekik az élet és a
halál apró mozzanatairól. Felsiettek a márványszobrok őrizte lépcsőn, majd balra fordultak, és
beléptek a kék szalon fehér ajtaján.
Velük szemben, egy szélesölű fotelben ült a Fekete Hölgy.
- Úrnőm! - ereszkedtek féltérdre.
A hölgy éjszín ruhát viselt, mely bőrének ujjhegynyi foltját sem hagyta szabadon. Kezét fekete
kesztyű takarta, arcát átláthatatlan fátyol fedte. Hangja bársonyos volt, mint a nyáréjszaka.
- Üdvözöllek benneteket, kedves barátaim! - bólintott, majd kegyesen csókra nyújtotta kezét. -
Üljetek le! - intett utána a fotellel szemközti kanapéra.
Leültek szorosan összezárt térdekkel, Árnyéktáncos zavartan és abszolút eredénytelenül takargatta a
bermudáján pompázó pálmákat.
- Remélem, nem zavartuk meg nagyon magányát - kezdte Kisvillám.
- Ó, dehogy! - kacagott fel a hölgy. - Minek köszönhetem látogatásotokat?
- Nos, attól tartunk... illetve úgy hisszük ... szóval...
- Nem tud valamit néhány maffiózóról, aki errefelé tűnt el ma este? - vágta félbe barátja habogását
Árnyéktáncos.
- Maffiózók? A szolgák jelentették, hogy pár csavargó megzavarta a környék csendjét, és megtették
a szükséges intézkedéseket is.
- Mi lett velük? - kérdezte udvariatlanul mohón Kisvillám.
- Valamelyik éjdémon bezárta őket a kazamaták labirintusába - vont vállat a Fekete Hölgy.
 - Örökre?
- Dehogy! Csak reggelig. Akkor szabadon elmehetnek.
Kisvillám megnyugodva felsóhajtott.
- Persze, már amelyik megéli - tette hozzá a Fekete Hölgy. - De ez miért érdekel titeket?
- Nos, velük volt Széllovas meg Szikraszép - magyarázta Árnyéktáncos, mivel Kisvillám hirtelen
nem kapott levegőt.
- Ó, ez borzalmas! - hajolt előre a hölgy, és összekulcsolta maga előtt a kezét.
- És mit lehetne tenni?
- Sajnos nem sokat. Én nem adhatom parancsba egy démonnak, hogy engedje el őket, ha egyszer
már megengedtem, hogy eljátsszon velük! És a szolgáim közül sem hiszem, hogy bármelyik le merne
menni. Még magam sem tudom, hogy miféle sötét, rég bezárt szörnyetegek élnek odalent! Oda
lemenni... igazi hőstett - fejezte be a Fekete Hölgy csendesen.
Két hősünk összenézett.
- Talán mi lemehetnénk...
- Remek! - nevetett fel a hölgy. - És hogy lássátok, mennyire sajnálom, ami történt, adok nektek egy
igazfényű drágakövet. A kazamaták túlvilági sötétjében ugyanis semmi más fény nem látszik -
magyarázta.
- Köszönjük. És ha még egy gombolyagnyi fonalat is kaphatnánk... - jegyezte meg Kisvillám, aki
már hallott a görög mitológiáról.
- Rendben! - nevetett fel a hölgy, és felállt. - Kövessetek!

Közben Széllovas kezdett magához térni. Először azt hitte, a szemének van baja, aztán beletörődött,
hogy sötét van. Nagyon sötét, és hideg, és penészszag. Nohát, nohát, ez valami pince lesz! Vajon
egyedül vagyok-e, gondolta, ám ekkor egy zölden foszforeszkáló szempár hajolt fölé.
- Jól vagy? - kérdezte Szikraszép.
- Prímán! - felelte hetykén, és rögtön iszonyú fájdalom nyilallt a lábába és csuklójába.
Arra emlékezett, hogy combon lőtték, de mi lehet a kezével? Lánccsörgés adta meg a kellemetlen
választ. Felszisszent.
- Hol vagyunk? - kérdezte aztán.
- Valami boltíves helyiségben. - nézett körbe Szikraszép. - Ajtó is van, és ráadásul nyitva, de ezek a
vacak bilincsek a falhoz vannak rögzítve. És mindenütt iszonyú mocsok. Szerintem itt évek óta nem
takarítottak.
- Eléred a cipőmet?
- Nem hiszem. Széllovas nagyot sóhajtott a sötétségbe. Aztán felemelte a kezét, és ráharapott a
vaskarperecre. Megégette a száját, hogy könnybe lábadt a szeme, de nem adta fel. Nehogy már ne
tudjon elrágni egy alig háromujjnyi rozsdás vasat! Hamarosan kiszabadult a jobbja. Megrázta, hogy
egy kicsit felélénküljön benne a vérkeringés, aztán felhúzta a lábát, és levette bakancsát. Előhalászta a
talpbetétje alá rejtett kis rugós kést, kipattintotta a pengét, és azzal már könnyen leszedte a másik
bilincset is.
- Hol vagy? - nézett körbe.
- Itt - villant fel mellette a zöld szempár.
- Nyújtsd a kezed!
Szikraszép lánccsörgetve felemelte a kezét, és Széllovas őt is megszabadította bilincseitől. Aztán
elővette az öngyújtóját, amelyet szerencsére nem vettek el tőle, és felkattintotta a lángot. Semmi.
- Te látod az öngyújtóm fényét? - kérdezte idegesen.
Lehet, hogy mégis a szemével van valami baj?
- Alig. És olyan furcsán, homályosan.
Széllovas megnyugodva tette el az öngyújtót. Tehát nem abban van a hiba, sem nem a szemében.
Persze, ez esetben rejtély lapul a sötétben, de majd kiderül, hogy mi! Mindenesetre vigyázniuk kell, ez
az egész.
- És most mi lesz? - zavarta meg Szikraszép.
- Bekötözöm a lábamat - morogta a fekete lány.
- Hát tényleg elég csúfan néz ki!
Széllovas nem válaszolt. Kitapogatta a sebet. Szerencsére csontot nem ért, de jól érezhetően még
benne volt a golyó. Megpróbálta kinyomni, de nem ment, hát kicsit megtágította a sebet a késével.
Közben szótlanul nyelte a könnyeit.
- Juj! - borzongott Szikraszép.
Aztán, csak hogy ne kelljen néznie a hentesmunkaszerű operációt, hát rendberakta a haját, leporolta
sortját. Sejtette, hogy ennek ellenére még nagyon tépetten nézhet ki. És még az egyik körme is letört!
Széllovas közben a szájába vette a kést, nehogy elveszítse ebben az átok sötétben, aztán csak
kiszedte a golyót. A trikója aljából kötést tépett, majd mintha minden rendben lenne, feltápászkodott.
- No, menjünk haza! Mára elegem van! - közölte.
- Oké, vezetlek! - lépett mellé barátnője.
Kitántorogtak az ajtón. Szikraszép érdeklődve nézett szét.
- Nahát, itt vannak!
- Kik?
- Négy ájult pasas. Azt hiszem, azok, akik téged vertek. Aha, ennek az arcán megvannak a
karmolásnyomok is.
- Remek, lefegyverezzük őket! Segíts! Nekiláttak, és hamarosan siker koronázta munkájukat. A
maffiózók fegyverei megvoltak, sőt, megtalálták náluk a Széllovastól elvett holmikat is. A fekete lány
örömmel szorította magához az elveszettnek hitt fojtóhurkot.
Közben a főnök lassan magához tért. Hiába meresztgette a szemét, csak a sötétet látta, de jól hallotta
ám, hogy valaki motoz körülötte. És nagyon rossz, szinte kísérteties érzése támadt.
- Ki vagy? - kérdezte idegesen.
- Halgass, és jutalmul nem öllek meg! - nyugtatgatta Széllovas mogorván, és zsebrevágta a
könnygázgránátot meg a füstbombát. A főnök egy kicsit fellélegzett, hogy nincs azért akkor baj,
nagyon is evilági az ellenfél. Nyilván csak a leütése után hallucinálta azokat a szárnyas oroszlánokat,
akik "elragadták" a kocsit. Tiszta hülyeség!
Ám ekkor egy nagy, zöldszín, világító macskaszempár emelkedett fölé.
- Jézusom, egy oroszlán? - nyögte.
Szikraszép torokból felmordult. A fickó hátrakapta a fejét, aztán koppant a falon, és visszaájult. -
Most mit szórakozol vele? - mordult rá ingerülten Széllovas a barátnőjére.
- Bocs, azt hittem, hogy vicces! - szontyolodott el Szikraszép.
- Nagyon! Meghalt?
- Csak elájult. - Jó, akkor hagyjuk! - lépett tovább Széllovas, aki nem empátiájáról volt híres. - Van
tovább út?
- Igen - bólogatott buzgón Szikraszép, és nem jutott az eszébe, hogy ebből barátnője semmit sem lát.

- Akkor rajta! - És... ezeket itthagyjuk?

- Miért, te cipelnéd őket? - vetette neki oda Széllovas, és ebben maradtak.
Aztán kézen fogták egymást, és tovább mentek. Széles folyosóra jutottak, amely hamarosan
kettéágazott. - Menjünk jobbra! - javasolta Széllovas.
- Miért pont jobbra? - értetlenkedett Szikraszép.
- Jó, tőlem mehetünk balra is. A lényeg csak az, hogy mindig egy irányba. - Miért?
- Mert mindeféle labirintusból így lehet kijutni! No, rajta! Balra! - unt rá a párbeszédre Széllovas.
Szikraszép még szívesen elgondolkodott volna, hogy hogyan is van ez a labirintusokkal, de aztán
feladta, és szótlanul vezette barátnőjét a halott sötétben.

Ugyanabban a halott sötétben, amely a csapóajtó alatt lapult. Kisvillám idegesen lenézett, aztán
magához szorította a fonalgombolyagot, és elkezdett lemászni. Árnyéktáncos szó nélkül követte.
- Sok szerencsét! - intett még búcsúzóul a Fekete Hölgy, aztán hátralépett, és az inas becsukta az
csapóajtót.
Körbefolyta őket a sötét.
- Hülyék vagyunk mi - sóhajtotta beletörődötten Kisvillám.
- Beszélj a magad nevében! - intette Árnyéktáncos, és fél kézzel a fénykövet tartva követte lefelé.
Hamar leértek a rozsdás létra aljára. A drágakő barátságos ragyogása kicsit visszarettentette a lent
uralkodó éjszakát. Kisvillám a legalsó létrafokhoz kötötte a fonal végét, aztán körbenézett. A
kőboltozatos, rothadásszagú helyiségből négy folyosó indult, minden falán egy.
- Mondjuk, arra! - intett Kisvillám.
- Nem kéne inkább kiabálni? Hátha meghallják, és idejönnek! - habozott barátja.
 - Hülyeség! Próbáltál te már egy pincelabirintusban fel-alá pattogó hangot követni? És egyébként is,
ne ébresszük fel a kazamaták kísérteteit!
- Oké - törődött bele Árnyéktáncos, magasra emelte a követ, és elindult.
Barátja követte, miközben buzgón tekerte le a gombolyagot. Hamarosan egy elágazáshoz jutottak,
ahonnan egy találomra választott irányba mentek tovább, maguk mögött húzva a külvilágba vezető
fonalat.

A folyosók egyáltalán nem voltak tiszták, mindenféle hulladék borította padlójukat.

- Most bal lábbal vigyázz, mert ott van egy vasbilincs! - figyelmeztette Szikraszép Széllovast, aki
engedelmesen magasra emelte a bal lábát.
Majd a jobbal izomból belerúgott valami csörgő láncba.
- Bocs, nem arra a lábadra gondoltam! - szeppent meg Szikraszép.
Széllovas már nem is tette szóvá.
- Menjünk!
És mentek.

- Itt valami lyuk van, most óvatosan! - navigált tovább Szikraszép. - Most elágazás!
- Mindig balra! - figyelmeztette Széllovas.
- Persze, mint eddig is. Most hajtsd le a fejed, mert ez egy alacsony boltív... megint nagy lépés,
nehogy összetörd szegény ember csontjait... hopp, ne félj, az csak a koponyája volt... most meg egy
zsinór...
- Zsinór? - torpant meg Széllovas.
- Aha. Ez egy négyes elágazás, és keresztbe vezet egy zsinór, olyan térdmagasságban.
- Hozzá ne érj! Lehet, hogy valami nagyobb pók fonala, amellyel a zsákmányt érzékeli, és ha
megpiszkáljuk, akkor idejön.
- Pók?! - kiáltott fel Szikraszép, de aztán a szájába gyömöszölte az öklét, hogy nehogy meghallja
őket a fenevad.
- Csak óvatosan! - intette Széllovas.
Aztán átlépték a zsinórt, ügyelve, hogy hozzá se érjenek.

Kisvillám pedig buzgón tekerte a gombolyagot. Aztán valami neszt hallott.

- Te, ez nem valami kiáltás volt? - kérdezett rá.
- Kiáltás?
Egy kicsit hallgatództak, de maradt a néma csend.
- Hülyeség, mi kiáltana itt? - kérdezte flegmán Árnyéktáncos, és továbbindult. - Láttam egyszer egy
filmet, az tök ilyen volt. A főhős bekeveredett egy pokollabirintusba, ahol halottak lelkei vadásztak
mindenre, ami élt. De be kellett mennie, hogy kiszabadítsa a főhősnőt, aki pedig nem is volt jó nő,
leszámítva a melleit. Szóval, szegény muksó ott osont a sötétben, aztán egy szellő elfújta a gyertyáját
is. És persze mindenféle hangok hallatszottak, lánccsörgés meg nyögések. De sikoly, az nem.
Közben Kisvillám rálépett valamire, ami megreccsent. Nagyot ugrott, aztán megtörölte a
homlokát.
- Muszáj ezt most?
- Nem. És ez nem is érdekes. De a vége! Egy baromi nagy, sötét, nyálkásan csöpögő óriáspók
támadta meg, ami életerővel táplálkozott, és már befonta a hálójába a főhősnőt is.
- A nagymellűt - kapaszkodott bele valami biztató momentumba Kisvillám.
- Az csak a végén derült ki, az ágyjelenetnél. Ekkor csak egy fehér lárva volt, és csak a haja látszott.
A pók meg ott csorgatta a nyálát, hogy milyen remekül jól fog lakni.
- Hagyjuk! - kérte ismét idegesen Kisvillám.
Árnyéktáncos nem érezte át barátja feszültségét. Neki ott ragyogott a kezében a kő. Barátságosan
meleg volt az érintése.

Ez az egyetlen biztonságos pont ebben az átok labirintusban, gondolta Szikraszép, és még szorosabban
kapaszkodott Széllovas kezébe.
Befordultak egy újabb sarkon, aztán megtorpant. Valami megmozdult a távolban. Valami nagy. Nem
pók volt, inkább egy poros és elhagyatott fémváznak tűnt.
 - Mi van? - kérdezte Széllovas.
- Valami felénk jön - suttogta lehellethalkan Szikraszép.
- Miféle?
- Traktorváz - írta le tőle telhetőleg a legjobban bartánője a közelgő veszedelmet.
De ekkor már Széllovas is hallotta, hogy valami súrlódik a köveken. Keze rákulcsolódott a
könnygázgránátjára.
- Óvatosan kezdjünk el hátrálni, és ha azt mondom, "most", akkor futás! Rendben?
- Oké - hagyta rá Szikraszép.
Széllovas a hangok alapján megbecsülte a távolságot, kivárt, aztán eldobta a gránátot.
- Most! - kiáltott.
Sarkon fordultak, és nekilendültek, mögöttük robbanás rázta meg a levegőt. Széllovas botladozva
futott, fájt a sebe, és ráadásul semmit se látott. Szikraszép meg általában nem figyelt a lába elé, ő most
félt, és ez teljesen lekötötte. Így nem igazán csodálkoztak, amikor valamiben nagyon felbotlottak.
- A francba!
- Jé, ez megint egy madzag! - csodálkozott el Szikraszép. - Te, most szerinted jön a pók is?
- Fenét! - tapogatódzott körbe Széllovas.
Gyorsan meglelte a madzag végét.
- Elszakítottuk?
- Igen. Szóval, miért nem lesz pók?
- Mert ez egy közönséges fonal.
- De ki lelheti örömét abban, hogy ártatlan járókelőket buktat fel ilyen csúf csapdákkal?
- Mit tudom én! - morogta Széllovas.
Közben rángatta a fonalat, de a vége csak nem akart előkerülni.
- Kövessük! - javasolta végül.
- A pókig?
- Nincs pók, és ha jól hallom, a traktorváz is lemaradt. Mozgás! - intett ingerülten Széllovas.
A vörös lány meg beletörődve követte a szálat, amelyet Széllovas gondosan felgöngyölített. Jól jöhet
az még!

- Állj! - szólt közbe Kisvillám. - Ez már tényleg valami zaj volt!

- Aha, de nem kiáltás, inkább valami tompa robbanás.
Hát vártak, hátha megismétlődik. Ám ekkor a fonal megrándult.
- Te, mi van, ha valami elszakította?
- Baj - válaszolt kötelességtudóan Kisvillám.
De közben a szál már olyan lelkesen rángatódzott, hogy majd kiesett a kezéből a gombolyag.
- Menjünk vissza! - javasolta Kisvillám, és már indult is, gyorsan visszatekerve a fonalat.
- Te, én fényt látok! - suttogta idegesen Széllovas.
- Megint zaj! Sőt, ez lépéseknek hangzik - morogta Árnyékténcos, és magasabbra emelte a fényt.
- Félek - jegyezte meg mindannyiuk helyett Szikraszép.
Aztán egy sarkon összefutottak. Négy torokból szakadt fel egyszerre a sikoly, a falak messze
visszhangozták félelmüket. De még mielőtt sarkon fordultak volna, és négyen hatfelé futnak,
felismerték egymást.
- Hát ti mit kerestek itt? - kérdezte hunyorogva Széllovas.
A szeme nehezen szokta a fényt.
- Utánatok jöttünk, segíteni. És ti mit kerestek itt? - válaszolta Kisvillám idegesen.
- Semmiség, csak egy új Berettát akartam venni egy ismerősömtől, de nem jött össze a találka -
vonogatta a vállát a fekete lány közönyösen.
- Még egy fegyver? Az agyamra mész! Nem elég, ami van?
- Néha jól jön, ha van az embernél valami!
- Azért, hogy ha netalántán tömegmészárolni van kedved, akkor ne kelljen hazaugranod az
atombombádért?
Árnyéktáncos felemelt kezekkel közéjük állt.
- Nyugi! Jussunk ki, aztán majd enyeleghettek eleget!
- Tényleg, merre van a kijárat? - kérdezte érdeklődve Szikraszép.
- A fonal másik végén! - válaszolta büszkén Árnyéktáncos.
 A vörös lány érdeklődve követte tekintetével a szálat a Kisvillám kezében tartott gombolyagtól
egészen a Széllovas kezében lévő gombolyagig.
- Ez biztos? - kérdezte idegesen.
- Al Capone utolsó dobtáras Thompsonjára! - szitkozódott a fekete lány, amint leesett neki, hogy
mire való a madzag.
- Na, ezt megszívtuk! - bólintott rá Kisvillám. - Honnan kezdve szedtétek fel?
- Valahol arra szakadt szét - mutatta Szikraszép készségesen.
Fekete folyosó tátogott mögöttük, és mintha valami zaj is hallatszott volna belőle.
- Ja, és követ minket egy traktorváz - jegyezte meg Széllovas, és kibiztosította a zsebében lévő első
pisztolyt, amely a kezébe akadt.
Óvatosan elkezdtek hátrálni.
- Te Árnyéktáncos! A filmben a fickó mit csinált a pókkal? - kérdezte csendesen Kisvillám.
- Pók?! - sikoltott Szikraszép.
- Csend! Nem hallom a lépteit! - morogta idegesen Széllovas.
- Volt nála egy szent ereklye, amelyet valami múzeumból lopott - válaszolt suttogva Árnyéktáncos,
és igyekezett úgy tartani a fényt, hogy bevilágítsa a furcsán zörgő folyosót.
- És ugye, ilyenünk nincs - suttogta vissza Kisvillám.
- Én még a sminkkészletemet is elhagytam - bólintott Szikraszép. - És abban sem volt semmiféle
szent ereklye.
- Csend! - figyelmeztette őket Széllovas, és fegyvere célpont után kutatott a sötétben.
És közben hátráltak, a sötét fenyegetett, a folyosó sötétlett, az idegeik foszladoztak.
- Tulajdonképpen csak reggelig kéne kihúzni, aztán az éjdémonok elengednek - jegyezte meg
Árnyéktáncos.
- Éjdémonok?! - sikoltotta Szikraszép.
- Csend!
- Van valakinél óra?
- Mondom, hogy elhagytam a táskámat! És a körmöm is letört.
- Csend, ha mondom, mert megharagszom!
- És belénkereszted a tárat, tudom! És én még meg akartam ünnepelni együttjárásunk kétszáztizenhét
és egyedik napját!
- Nem panaszkodhatsz, azért elég emlékezetes lett! Csak kár, hogy szegény macskám éhen fog halni.

- Nahát! Nem is tudtam, hogy cicát tartasz! De miért halna meg?

- Mert én már nem leszek, hogy etessem!
- Ne demoralizálj, inkább a fényt tartsd!
- Jajj, egy pókháló!
- Csendet már!
- És azt még nem is mondtam, hogy a filmben ott volt a főhős barátja is, és őt megették a holt lelkek.

- Holt lelkek?!!!
Ekkor hatalmas morranás törte meg a csendet, és persze a hátuk mögül. Széllovas kapásból fordult,
és beleeresztette a tárat a semmibe.
- Tölts! - adta át a pisztolyt Kisvillámnak, és elővett egy másikat.
- Tölts! - nyomta az a fegyvert barátja kezébe.
- Izé ... fogd meg! - adta tovább Árnyéktáncos Szikraszépnek, aki úgy vette kézbe, mintha valami
döglött halat tartana.
- Széllovas, csinálj ezzel valamit! - nyújtotta tovább könyörögve a pisztolyt barátnőjének.
Ám Széllovas nem törődött vele, azt az egyelőre még sötét tömeget figyelte, amely lassan, de
biztosan közeledett. Amint egy kicsit jobb célpontot nyújtott, megint lőtt, majd elővette az utolsó
pisztolyát, annak a tárát is beleeresztette a fekete masszába, aztán töltött.
- Több táram nincs - jegyezte meg csendesen.
- Ez mégis mit jelent? - idegeskedett Szikraszép.
- Kettőt találhatsz - nyugtatgatta Kisvillám.
- A filmben is így volt - bólintott sokat sejtetően Árnyéktáncos.
Ám ekkor a fekete tömeg megállt. Kicsit morgott, kicsit szörcsögött, de megállt. Széllovas hitetlen
csodálkozással figyelte.
- Ez megijedt - jegyezte meg csendesen Kisvillám.
- De mitől?
- Mondjuk, tőled. Vagy a következményektől.
- Vagy a fénytől - szólt közbe Árnyéktáncos, és hogy igazolja állítását, kicsit közelebb lépett a
sötéthez.
Az hangtalanul húzódott vissza a kő ragyogása elől.
- Ez remek! Ez esetben biztonságban vagyunk, csak hajnalig kell kihúznunk! - lelkendezett
Szikraszép.
- Frászt! Méghogy itt dekkoljunk, és várjunk! - mordult fel Széllovas, és kivette fénykövet
Árnyéktáncos kezéből. - Ha az ellenfél meghátrál, akkor át kell menni ellentámadásba!
Ezzel még pár lépést tett az ásító sötét felé.
- Mama, én haza akarok menni! - nyögte megtörten Kisvillám, aztán beszakadt alattuk a padló.
Nem sokat zuhantak, aztán gurulás következett, végül belecsobbantak valami vízbe.
És valahol, a távolban, felkelt a nap. A szikázó fény betört a barlang nyílásán, és arany ragyogásba
vonta a kis tavacskát. Mind a négyen fellélegeztek. Aztán eszükbe jutott, hogy el fognak sülyedni, ha
nem tesznek ellene, hát tempózni kezdtek. Már aki tudott.
- Segítség! - suttogta két korty között Szikraszép.
Árnyéktáncos nyakon ragadta, mint ahogy a kismacskákat szokás, és partra vontatta. Széllovas is
nehezen boldogult, sebe vérzett, lába fájt, de persze ő nem kért segítséget senkitől. És nem is fulladt
meg, bár a kezében lapuló fénykövet elejtette, és az szivárványt húzva maga után elsüllyedt a tó
vizében.
A Fekete Hölgy álmodozva nézett bele öltözködő asztalának ezüst tükrébe.
- Fiatalság! - suttogta mosolyogva, aztán belenyúlt a képbe.
A tükörfelszín köríves hullámokat vetett, ahogy a fekete kesztyűs kéz kiemelte belőle a fénykövet.
A víz pedig szabálytalan ritmust verve csobogott a partmenti köveken, míg a fiatalok kikászálódtak a
tavacskából. Aztán lihegve, fáradtan kisétáltak a szabadba. Alattuk ébredezett a hegyoldal, a fák álmos
páragomolyagokat pöfögtek, és egyelőre még rekedtesen, de a madarak is nekivágtak beénekelni
magukat.
Kisvillám eldobta magát a puha fűbe.
- Hogy én ezt megélhettem! Épen, egészben! Köszönöm, Beethoven!
- Ja - bólintott Széllovas, és mellételepedett. - Csak az a kár, hogy szarrá ázott a pisztolyom. Egész
délután pucolhatom majd! És még tetanuszoltásra is el kell mennem! - szemlélte meg mogorván
lábsebét.
- Apropó! - emelkedett fel barátja. - Szóval hogy is volt ezzel a Berettával? Meg a négy
maffiózóval? Meg a szétvert Diabolóval, a meglőtt kamionsofőrrel, és az egész átkozott éjszakával?
- Most ne kezd újra! - nézett rá zordan a fekete lány.
- Mit ne kezdjek?
- Azt teszek, amit akarok! Felnőtt, független, felelősségteljesen gondolkodó nő vagyok!
- Én meg egy félcédulás bolond, hogy egyáltalán kezdtem veled! Az aggodalomba fogok belehalni,
már látom!
Széllovas persze emelt hangerővel válaszolt, és nem is teljesen szalonképes dolgokat. Szikraszép
lehajtott fejjel hallgatta őket. Szép dolog a szerelem!
- Jól elvannak, igaz? - lépett mellé Árnyéktáncos.
- Aha.
- Tudod ... azért nagyon aggódtam érted - jegyezte meg csendesen a férfi.
- Tényleg? - mosolyodott el zavartan a vörös lány.
- Aha.
- Köszönöm! Te egy hős vagy! Örökre hálás leszek, hogy megmentetted az életemet! - nézett rá zöld
szemeivel Szikraszép.
Aztán kézenfogták egymást, és elsétáltak az erdőbe. Mögöttük lassan elhalt Kisvillámék civódása.
Nem is olyan messze, egy fekete Mercedesben ekkortájt ébredt fel négy megviselt maffiózó. Mi is
történt, dörzsölte meg a fejét a főnök, de nem jutott sokra.
- Indulj! Haza! - morogta azért.
A sofőr kábán beindította a motort, aztán, már miután felkanyarodtak a főútra, megszólalt.
 - Főnök! Én kiszállok a buliból! Elegem van.
- Igen?
- Igen. Iskolabuszt szeretnék vezetni! - sóhajtott ábrándosan.
A hátsó ülésen ülő két izomember egyike előredőlt.
- Én pedig kertész leszek! - jelentette be csendesen.
- Én meg cirkuszi erőművész! - válaszolt társa. - Mindig is arra vágytam!
A főnök bólintott. Tulajdonképpen meg kéne szidni őket a hülyéskedésért, de nem tette.
Érthetetlenül békés hangulata volt.
Aztán arra gondolt, hogy van a számláján majdnem tízezer dollár. Azt fel lehetne ajánlani valami
nemes célra. Mondjuk, Teréz anyának. Igen, ezt fogja tenni! És a kocsi megállíthatatlanul suhant velük
a jövőjük felé.
A nyár pedig ragyogott, a pacsirták daloltak, egy kamionsofőr megvilágosodott, és nekivágott az
országútnak, hogy a feltámadásról prédikáljon, az ég kéklett, és a virágok kacéran kacsintva hívták a
méhecskéket.
Valahonnan, messziről tündérek kacagását hozta a szél.
 EGY VÉGTELEN ÉJSZAKA
Északszél határozott léptekkel haladt előre a bábeli zsivajú, zsúfolt utcákon. A tömeg megnyílt előtte,
hökkent arcok fordultak utána, kutató pillantások méregették. Nem illett közéjük. Nem holmi szélfútta
turista volt, és nem is számító mosolyú őslakos, márpedig a város ezen negyedében mások nemigen
jártak.
Kitaposott sportcipőt hordott, kopott farmert, és mindehhez egy vakító fehér, fénytáncoltató anyagú
inget, amelynek ujjait könyékig feltűrte. A kaotikus összhatást fekete, ujjatlan motoroskesztyű,
hihetetlenül vörös hajtincsek és kreolosan barna bőr tette teljessé. Viselkedésével is azt hangsúlyozta,
hogy ő más. Macskamód hajlékonyan mozgott, és nem kapta félre pillantását az őt bámulók elől.
Szinte mindenkire visszanézett, furcsán mélyre látó tekintete megrémisztette az embereket.
Valahol, nem is oly messze a nap ekkortájt bukhatott bele a tenger monoton zúgó hullámaiba, de a
város nem félte a beköszöntő éjszakát, neonfények gyúltak, és tovább sűrűsödött a tömeg az utcákon.
Északszél visszább fogta lépteit. Korán fogok odaérni, mérgelődött. A profik meg késni szoktak, nem?
Így aztán egy sarki árusnál fagylaltott vett, két gombóc vaníliát meg egy gombóc csokit, és szép lassan
folytatta útját.
De még így is korán ért a térre, még kilenc sem lehetett. Körbenézett, de senki gyanús figurát sem
látott, csak a szokott, ezerszínű embertömeget. Hát leült a kút márványpadkájára, és a cukorízű jeget
nyalogatva várt, nézelődött.
Feje felett a késő esti ég kéklett, a fehér lámpák által megvilágított vízen igazgyöngy buborékok
úszkáltak. Vajon hányan jártak már a csodájára ennek a kútnak, merengett el. Vajon mi okuk volt
idejönni és megbámulni a vízben fürdő márvány paripákat? Egyeseket talán csak a sznobizmus hozott
el ide, a világ száz és egyedik csodájának megbámulására, mások esetleg azért jöttek, hogy egy
ezüstpénzt vetve a kút vizébe biztosítsák: még vissza fognak térni a városba. És talán olyanok is
voltak, akik azért keresték fel a teret, hogy élvezzék az itt hullámzó tömeget, a sülő pizzák illatával
terhes, meleg, nyáresti szellőt. Legalábbis Északszél remélte, hogy vannak még olyanok, akik csak
egyszerűen csodát látni jöttek.
Aztán másfele kalandoztak el gondolatai. Vajon ki fog eljönni értem? Hogy ismerem fel? Meg
akarnak egyezni, vagy nem annyira? Hideg zuhany riasztotta fel elmélkedéséből.
— Ejnye, fiacskám, nem szabad lefröcskölni a bácsit! — feddte meg gyermekét egy testes, szőke
hölgy, aztán karon ragadta az ötéves forma, kacagó srácot, és elcibálta Északszél közeléből.
A kölyök még egyszer visszanézett, a férfi pedig mosolyogva rákacsintott. A kissrác
visszamosolygott, aztán elfordult, és engedelmesen követte anyját. Gyerekek, nevetett magában
Északszél, aztán megdermedt.
Fekete ruhába öltözött fazon állt előtte. Hogy került ez ide? Ennyire vak lennék? Nem kéne egy
kicsit jobban odafigyelnem, ha már egyszer az életemmel játszom?
— Uram, kérem, jöjjön velem! — hajolt meg a figura.
Északszél összerázkódott a seszínű hang hallatán, de aztán felpattant, és követte a fickót. Hamar
elhagyták a turistákkal zsúfolt teret, kihaltabb utcák következtek, aztán az évszázados köveket beton
váltotta fel a talpuk alatt, és kiértek egy narancsfényben fürdő, forgalmas útra. A járda mellett fekete
limuzin parkolt, az eddig néma pasas kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Északszél eldobta a fagyi
maradékát, és habozás nélkül beült. Csak akkor nézett szét, amikor már visszavonhatatlanul becsattant
mögötte az ajtó.
Egy idegen, szintén fekete öltönyt viselő, őszhajú férfi ült mellette, halott pillantása összeborzolta
Északszél idegeit. De azért hanyagul hátradőlt, lábait kényelmesen kinyújtotta, karjait pedig
nekitámasztotta a karosszériának.
— Üdvözlöm, uram! Fernando a nevem — mosolyodott rá az idegen, a kocsi motorja pedig
felmorrant.
Besoroltak a forgalomba.
— Hello — biccentett kimérten Északszél.
— Gondolom, megegyezésünk szerint elhozta az árut?
— Dehogy hoztam! — nevette el magát.
 Fernando összehúzta szemöldökét, keze önkéntelenül is zakója alá csúszott. Tehát ott tartja a
fegyverét, merengett Északszél, de persze ez majdnem mindegy volt.
— Tréfál? — sziszegte az öreg.
— Nem. Bolond lennék elhozni a cuccot! Tudja, imádnám megélni a reggelt! — tette még hozzá
bocsánatkérő mosollyal.
— Az uram nem fog ennek örülni! — fenyegette meg halkan a pasas, de elengedte fegyverét.
— Az az ő dolga, meg esetleg az enyém. Ne frusztrálja magát olyasmivel, amihez nincs köze!
— Nos, ahogy gondolja!
Aztán csend ereszkedett közéjük, amelyet csak Északszél kósza fütyörészése tört meg néha-néha.
Lassan elhagyták az örök várost, a házak rengetegét hamarosan sárgára száradt füvű domboldalak,
holdfényben fürdő narancs- és olajfaligetek váltották fel. Aztán ez is elmaradt, szűk, örökzöld ciprusok
szegélyezte úton gurult a kocsi, végül egy forduló után feltűnt a kastély fekete sziluettje.
Villa della Morte. Északszél felidézte magában az elmúlt napot, az öregasszony szavait.
— Ott maga a halál lakik! — sipákolta a gyengécske izzó halovány fényében a fogatlan vénség,
miközben kártyát vetett a piszokszínű asztalon.
— Az jó, őt keresem— bólintott Északszél. — Szerinted találkozhatok vele? — kérdezte.
Nehéz volt bejutnia a jósnő elé. Az öregasszony külvárosi lakása mocsokszagú rejtekében fogadta őt
is, mint mindenkit, aki kíváncsi volt a jövőre, és nem átallotta ezen kíváncsiságát kielégíteni.
— Mindenki eljut a halálhoz. Engem a helyedben a visszaút érdekelne! Kérdezz, és tizenötezer
líráért válaszolok!
Északszélt viszont nem érdekelte a visszaút, hát nem kérdezett, de nem akarta megbántani a jósnőt,
inkább otthagyta a kért tizenötezret, ami, valljuk be, méltányos ár azért az információért, hogy az
ember, minden híresztelések ellenére, igenis halandó.
Aztán elintézte, ami még hátra volt, és most, nesze nekem, itt vagyok, gondolta némileg idegesen,
miközben behajtottak az automatika által vezérelt kovácsoltvas kapun, és megálltak a fehér kaviccsal
felszórt kocsibejárón.
A sofőr kiszállt, és kinyitotta az ajtót Fernando oldalán, aki méltóságteljes lassúsággal kiszállt.
Északszél alig bírta kivárni, aztán gyors elhatározással az öreg után mozdult, és maga is kilépett a
kocsiból. Fernando kígyóként fordult, kezében felcsillant a fegyver csöve.
— Ezt ... ne tegye még egyszer! — sziszegte.
Egy pillanatig egymás szemébe néztek, izzott közöttük a levegő, de aztán Északszél vállat vont, és
szétnézett. A park ezer csodát ígért, részegítő liliomillattal hívta, de erővel elfordult, és felnézett a
kastély magasba vesző homlokzatára.
— Előkelő hely! — biccentett elégedetten, aztán intett a pasasnak, hogy mehetnek.
Mentek. Terem követett termet, csak a tapéta színe jelezte, hogy már másik szobában járnak, a
falakon lógó aranykeretes képek, az intarziás bútorok és a jó ízlés mindenütt változatlan volt. És
mindenütt rafináltan elhelyezett lámpák keltették a nappali világosság illúzióját. Északszél szívében
lassan feltorlódott a feszültség, de erővel visszatoloncolta a lelke mélyére. Még nincs itt az ideje!
Végül az őt vezető Fernando megállt. Északszél szétnézett. Ez is olyan terem volt, mint a többi, de
senki sem várta őket, hát besétált, és levetette magát egy kényelmes fotelbe.
— Whiskyt tölthetek? — kérdezte Frenando.
— Jöhet! — bólintott Északszél, aztán átvette a poharat.
Közben megakadt a szeme az egyik festményen.
— Eredeti Tiziano — követte a vendég pillantását Fernando.
Északszélt ez nem érdekelte, sose volt kíváncsi rá, hogy hogyan szólították az emberek a
művészeket. Jobb szerette az alkotás nézegetése közben kitalálni a mester igazi nevét. De most még
ezen sem töprengett el. Csak hagyta, hogy a színes vonalak kézenfogják tekintetét, és végigvezessék a
képen.
Aztán belekortyolt az italba. Tűz égette végig a torkát, lángok csaptak fel a dobhártyája mögött.
Megrázta a fejét, aztán egy hajtásara kiitta a maradékot, és letette a poharat az asztalra. Az üveg
koppant a fán, a háta mögött pedig megnyikordult az ajtó.
Egy pillanatra megdermedt, hátát megcsapta a hideg, de aztán erővel kényszerítette magát, hogy
felálljon és szembenézzen az ismeretlennel.
— Üdvözöllek, fiam — suttogta az idegen, és nem lépett közelebb, amiért Északszél nagyon hálás
volt.
 Fekete öltönyt viselt, mint Fernando, és ez még tovább hangsúlyozta bőre fehérségét. Szemében
táncolt a halál.
— Üdvözlöm — nyögte ki Északszél.
Az idegen közelebb lépett, szép lassan, hangtalan mozdulatokkal. Eh, hát azért jöttem ide, hogy
féljek? Azt otthon is megtehetném, rázta le magáról a tehetetlen bénaságot Északszél, és gyorsan
elhátrált az asztal másik oldalára.
— Úgy hallottam, nem tartottad meg az egyezséget. Miért hiszed, hogy elnézem szószegésed? —
kérdezte még mindig suttogva a férfi.
— Nem hoztam el a köveket, de szívesen megmondom, hol vannak. Egész elérhető helyen. Csak
előtte beszélni szeretnék Hajnalpírral — válaszolt könnyed hangon.
Az idegen elmosolyodott.
— Nem értem, hogy miért akarod elvinni innen. Ő már hozzám tartozik! Természetesen megtartom
ígéretemet, a cserében megegyeztünk. Csak nem értem.
Északszél szíve megtelt fájdalommal, és még egyet lépett hátra. Fázott az idegen hidegétől.
— Tudja, mi el szoktuk temetni a halottainkat! — vetette fel büszkén a fejét.
— Legyen! — bólintott a másik, aztán tapsolt kettőt.
Az ajtó kinyílt, és belépett Hajnalpír. Földet söprő, fekete ruha volt rajta, amelyben lehetetlenül
karcsúnak tűnt. Északszél egy pillanatra becsukta a szemét. A lány szinte teljesen úgy nézett ki, mint
amikor utoljára találkoztak. Ugyanaz a fekete hajzuhatag, ugyanaz a táncos csípő, sötét szemek. Csak
mégis. Mintha jóval tompább lenne az egész! Csak egy holttest, figyelmeztette magát Északszél, és
megacélozott akarattal nézett kedvese szemébe.
— Szervusz. Érted jöttem. Gyere velem!
Hajnalpír ránézett a fekete idegenre.
— Mehetsz! Megegyeztem bolondos lovagoddal! — mosolyodott az el ismét, látni engedve hegyes
szemfogait.
— Szívesen elmegyek veled — szólalt meg erre Hajnalpír.
A jól ismert hang megrázta Északszél testét.
— De előtte szeretném megkapni a lány árát! — folytatt a fekete idegen.
Északszél nagy levegőtt vett, és odasétált kedveséhez. Szinte karnyújtásnyira haladt el a másik
mellett, belereszketett, de hangja kényszeredetten nyugodt volt.
— Egy csomagmegőrzőbe tettem a cuccot. Itt a kulcs!
Ezzel Hajnalpír mellé lépett, elővette inge zsebéből a kulcsot, és odadobta az idegennek.
És lelkében átszakadt a gát, a tomboló fájdalom mindent elsöpört. Látta a falon a festmény
vonalainak táncát, érezte a liliomok illatát, a kút vizének hidegét, hallotta a kisfiú nevetését. Értett
mindent. Szabadulni akart.
A valóság szétszakadt, a világ lelassult. Látta a kulcsot, ahogy ezüst csíkot húzva repül, látta
Fernado mozdulatát, ahogy zakója belső zsebe felé nyúl. Nem törődött vele, kézen fogta Hajnalpírt,
feltépte az ajtót, és futott.
A termek összemosódtak, színmaszatok suhantak el mellettük, aztán kézen fogva ugrottak, ezer
gyémántcsillogású üvegszilánk repült velük. Majd talpuk alá simult a kert fekete földje, a virágok
széthajoltak lépteik elől. Hamarosan feltűnt a mesterséges tó, annak a partján menekültek tovább, egy
megfelelően tágas tisztásig. Valahol, mögöttük kiáltások harsantak.
Északszél megtorpant, vett pár mély lélegzetet, és ránézett kedvesére. Igen, itt volt, tudta tartani az
észveszejtő tempót, és bár cipőjét elvesztette, ruháját megtépték az ágak, de szépsége sértetlen
gyönyörűséggel tündökölt. Arcán nem gyöngyözött izzadság, haja sem kuszálódott össze, még csak
nem is lihegett. Aztán a férfi felnézett az égre, és kettőt füttyentett. A felhők megnyíltak, és egy fehér
ló ereszkedett közéjük. Északszél az állat hátára pattant, az pedig meglendítette szárnyait, és
felemelkedett.
— Nem, Felhőjáró, abban egyeztünk meg, hogy ő is jön! Szállj vissza érte!
A ló megrázkódott, de Északszél keményen megszorította térdeivel, és visszakényszerítette a földre.
Hajnalpír nem habozott felszállni rá. Aztán elnyelte őket az éjszaka.
Felhőjáró gyorsan szárnyalt keletnek, de közben meg-megrázkódott. Északszél alig bírta irányban
tartani, a ló le akarta vetni őket. Pedig hányszor táncoltak már együtt a megzabolázhatatlan nyári
viharok villámai között! Akkor társak voltak, és Felhőjáró örömmel tűrte meg a hátán Északszélt.
Most nem ez volt a helyzet.
 Ám végül megérkeztek, alattuk felcsillant a tenger feketesége, és a pegazus leereszkedett a földre.
— Köszönöm! — búcsúztott tőle Északszél, de Felhőjáró nem várt még ennyit sem, elrúgta magát,
és eltűnt a fellegekben.
A férfi egyedül maradt kedvesével a tenger fölé nyúló sziklán.
— Nem kellett volna így elmenekülnünk — szólalt meg nagy sokára Hajnalpír. — Ők meg szokták
tartani a szavukat, miért nem bíztál bennük?
Északszél fáradtan leguggolt, és felnézett rá.
— Én bíztam bennük. És persze nem bíztam. De megtartottam a megállapodásunkat, a kövek
tényleg ott várják őket abban a csomagmegőrzőben. És ennyivel én letudtam a dolgot. Jogunk volt
eljönni!
— Nos, azért mégsem örülök, hogy így esett. Jobb lett volna békésen elválni tőlük. Befolyásos
emberek.
— Nem emberek — állt fel Északszél.
A neheze még csak most jön, figyelmeztette magát, aztán kisöpörte szeméből izzadtságcsatakos
fürtjeit. Kedvese mellé lépett, és átkarolta derekát. Hajnalpír teste hideg volt, mint a jég.
— És egyébként is, hagytam nekik egy kis meglepetést — folytatta a férfi.
— Meglepetést?
— Igen. Mert nem csak halott drágaköveket tettem a csomagba, de egy élőt is. Egy igazit. Egy
szentjánosbogarat. Egy napfénytáncoltató kis bogárkát.
Hajnalpír szeme résnyire szűkült.
— Te azt hiszed, hogy ilyen egyszerű trükkel elveszejtheted őket?
— Nem, nem hiszem. Lehet, hogy számítanak rá, az is lehet, hogy nem, és mégis megússzák.
Tudod, én úgy hallottam, hogy kedvelik a sötét játékokat. Ez pedig nem több, mint egy nagyon
mocskos, nagyon sötét játék. Tét a halál! Jó esélyük van elveszteni — mosolyodott el kesernyésen
Északszél.
— És egy ilyen ostoba "játék" kedvéért kockáztatod, hogy megharagszanak rád? — szisszent fel a
lány.
— Nekem nincs veszteni valóm, amióta téged elvettek tőlem — nézett rá szomorú szemekkel a férfi.

Hajnalpír hökkenten hallgatott egy ideig, aztán elfordította a fejét, szétnézett.

— Menjünk! Közeleg a hajnal. Északszél még szorosabbra fogta a lány derkát.
— Nem, kedvesem! Emlékszel, hogy hány napfelkeltét néztünk meg együtt? Azt szeretném, ha ezt
az utolsót is veled csodálhatnám meg.
Hajnalpír szemében fellángolt a felismerés. A következő pillanatban ellökte magát a férfitől, de
hiába, az erősen tartotta, hát két ököllel vágott kedvese mellkasára. Északszél egy pillanatra nem
kapott levegőt, emberfeletti erő volt az ütésben, de szorítása nem engedett. Hajnalpír még kétszer
megpróbálta kitépni magát az öleléséből, de nem járt sikerrel. Haja összeborzolódott, szemében égett a
félelem. Aztán hirtelen elhatározással átkarolta kedvese vállát, és megcsókolta a nyakát.
Északszél az első pillanatban még érzte, ahogy a fogak belemartak testébe, de aztán a harapás
fájdalma eloszlott. Zuhant, egyre gyorsabban, bele a semmibe, utolsó, édes öleléssel kapaszkodva
kedvesébe. Valahol, messsze lent várta a fekete semmi, de még ez sem zavarta, a pillanat örök volt és
csodás.
Aztán, még mielőtt elmerült volna a ködben, vörös szikra hullt utána, rubinfényű vércsepp. És
Északszél mohón itta az ajkaira csorduló nektárédes italt, mely jobban lerészegítette, mintha vörösbort
ivott volna otthona szőlőlugasos teraszán.
Végül, egy örökkévalóság múltával kinyitotta szemét. Még mindig a sziklán álltak, de a világ
megváltozott körülöttük. A színek megfakultak, az éjszaka illatai eltűntek. A távolság összement, az
ég végtelenje karnyújtásnyira borult a fejük fölé.
— Gyere, kedvesem, keressünk búvóhelyet magunknak a napfény elől! — suttogta Hajnalpír.
Északszél magához vonta a lányt, és megcsókolta.
— Nem — suttogta utána, idegen hangon.
Hajnalpír ránézett, majd még egyszer, utoljára, megpróbált szabadulni, de most sem sikerült kitépnie
magát Északszél öleléséből. Aztán felvetette a fejét, és sikoltott, nem emberi hangon.
A sirályok felriadtak a kiáltásra, aztán körözni kezdtek a szikla körül. A nap arany korongja lassan
előbukott, a fény végigtáncolt a hullámokon. Az öböl vize felett feltámadt a szél, és fekete pernyét
terített a fehér habokra.

AZ ÖRÖKSÉG
Tengermély unott képpel ült a kupéban. A lábát feltette a szemközti ülésre, de ettől sem lett jobb, hát
csak bámult kifelé az ablakon. De a töltés melletti elvadult bozótos sem dobta fel. Aztán a következő,
nevesincs állomáskán beszállt mellé egy fazon. Szolid, középkorú pasas volt, izzadtságtól
átnedvesedett nyakú ingben, kezében bőrtáskával.
Idegesen mérte végig a lányt. Tengermélyt ez csöppet sem zavarta, kedvelte, ha bámulták. És erre
minden okuk megvolt a férfiaknak. Most éppen mélyen dekoltált, lengőbordáig érő trikót és
szupermini szoknyát viselt, legalábbis volt valami csekély terjedelmű, ám módfelett áttetsző
anyagféleség a dereka köré csavarva, amolyan alibi jelleggel.
A pasas egy ideig nézte a néznivalókat, aztán csak elhatározta magát.
— Kisasszony, van itt egy szabad hely?
— Ja — bólintott unottan Tengermély.
A fickó leült, de tovább nem folytatta a társalgást. No, azért próba szerencse, gondolta Tengermély,
és előrehajolt, hogy elérje cuccait. Elég hosszan kotorászott aprócska kis hátizsákjában ahhoz, hogy
nyilvánvalóvá váljék; nem visel melltartót. Végül előhalászta könyvét, aztán hátradőlt, és elkezdett
olvasni. Ügyelt rá, hogy ne takarja a pasas elől a mű címét: "Harminchárom extrém figura
haladóknak".
A fickó egy ideig bámult, mint a sült hal, de csak összeszedte magát.
— A kisasszony meddig utazik?
Tengermély elnyomott egy sóhajt.
— Mit lehet azt tudni? — vonogatta a vállát, és nem nézett fel a könyvből.
— Dehát tulajdonképpen miért vonatozik, ha azt sem tudja, hogy hova megy? — döbbent meg a
pacák.
Tényleg, miért is, gondolta Tengermély. Ez itt például jól láthatóan vakvágány, tette még hozzá
magában. Hát sóhajtva becsukta, és gyors mozdulatokkal eltette a könyvet. Megint kibámult az
ablakon. A látóhatár szegélyén már gyülekeztek a hegyek.
Egy ideig még várt, aztán valami rossz előérzete támadt, hát felpattant, és átment a fülke másik
oldalára. Kilesett a vagon folyosójára. Épp jókor, felemelő látvány tárult a szeme elé. Két ismerős
pasas törtetett határozottan feléjük. A két Véreb, ahogy Tengermély elnevezte őket legutóbbi röpke,
ám emlékezetes találkozásuk alkalmával.
— Nos, viszlát! — köszönt oda a kupéban ücsörgő középkorúnak, aztán felkapta hátizsákját, és
meghúzta a vészféket.
A vonat sikoltva lassított, Tengemély pedig végigfutott a folyosón, a Vérebekkel ellentétes irányba.
Amint elérte az ajtót, habozás nélkül ugrott. Rosszindulatú cserjefélék közé esett, akik mogorván
végigkarmolászták a lábát. Gyorsan feltápászkodott, és menekült tovább. A töltéstől nem messze
betonút kanyargott, ezt vette célba.
Szerencséje volt, épp jött egy kocsi. Gondolkodás nélkül ugrott a száguldó fémszörnyeteg elé. A
termetes terepjáró fékje halkabb volt, mint a vonaté, és hála istennek, jobban is fogott, a járgány fél
centivel Tengermély előtt megállt. A lány feltépte a kocsi ajtaját, és beesett az anyósülésre.
— Gyorsan! Tűnés! Taposd az a gázt! — sziszegte a sofőrnek.
A meghökkent képű, koraharmincas fickó egy picit habozott, aztán felhördült a motor, és a gyorsulás
az ülésbe préselte Tengermélyt. Persze nem sokáig, a lány hamarosan feltérdelt és hátrafordult.
Kedves látvány tárult a szeme elé, két mogorva, habzó pofájú Véreb, amint épp az isteneket szidja a
betonút közepén. Remek!
Tengermély visszafordult, és kényelmesen elhelyezkedett. A sofőr egy ideig érdeklődve szemlélte a
tükröt, aztán kicsit sóhajtott.
 — Akár meg is magyarázhatnád, hogy miért ilyen sürgős — javasolta.
— Láthatod, ha van szemed! — vont vállat a lány. — A pacákok miatt!
— És tulajdonképpen mit akarnak tőled?
Kellemes hangja van, bár talán egy kicsit feszült, gondolta Tengermély. Szegényke nyilván
idegösszeomlást fog kapni, ha ilyen stresszes életet él!
— Ja, hogy mit akarnak? Lilám sincs róla! Hidd el, ha tudnám, habozás nélkül adnám, de nem, ezek
nem magyarázkodnak, csak durvulnak bele a nagyvilágba!
— Értem.
Ezt egy kis csend követte.
— Itt balra! — szólalt aztán meg Tengermély.
A pasas nagyot sóhajtott.
— Véletlenül éppen ráérek. Elvihetnélek valahova? — kérdezte kötelességtudóan, és fordult.
Tengermély elmosolyodott.
— Ó, milyen kedves! Majd navigálok!
És navigált. Felfelé haladtak, egyre keskenyedő utakon, szőlők fésülte domboldalak között. Aztán
tovább vadult a táj, a hegyek föléjük tonyosultak. Keskeny földúton araszoltak felfelé, a terepjáró
motorja morogva küzdött az útjukba akadó termetes gyomnövényekkel. Aztán egy kidőlt fa állta el az
útjukat. Még halálában is látható elszántsággal őrizte a hegyoldal felsőbb régióit a betörni kész
civilizácóval szemben.
— Itt nem tudunk tovább menni — jegyezte meg a férfi.
Egy ideje már voltak kétségei, hogy furcsa utasa vajon tudja-e, hova tart?
— Á, nem gond, innen már nincs messze! — legyintett Tengermély, és kiugrott a kocsiból. — Oda
megyek! — mutatott felfelé, ahol a fák lombjai felett sötétvörös cserepek villogtak a napfényben.
— Te ott laksz? — kérdezte hökkenten a férfi.
— Nem én, a nagymamám! — nevetett rá Tengermély, aztán átbukdácsolt a ledőlt fán, és elindult
felfelé.
Aztán a következő kanyarulat előtt csak visszanézett. Tetszett neki a pasas, aki még most is döbbent
arccal ült a volán mögött.
— Roland lovagnak foglak nevezni — suttogta maga elé. — És álmodj velem minden este, és ne
legyen nyugtod, amíg vissza nem jössz ide, hogy még egyszer láthass! — tette még hozzá halkan,
aztán miután ilyen remekül megátkozta a pasast, intett, és ment tovább.
Hamarosan elérte a bazaltlapokkal kirakott lépcsőt. Szinte futva trappolt fel a teraszra, ahol egy
nádfonatú asztal és két szék küzdött az enyészet ellen.
— Szia, nagymama! Megjöttem! — kiáltotta jókedvűen, aztán felhajtotta a lábtörlőt, előhalászta
alóla a kulcsot, és benyitott.
Az ajtó nyikorogva adta meg magát. Odabent por és napfény keveredett a csenddel. Tengermély
áttáncolt a kihalt konyhán, be a házacska egyetlen szobájába. Itt még bútorok sem voltak, leszámítva
egy hatalmas rézágyat és a cserépkályhát. Ledobta a táskáját az ágyra, a matrac kis porfelhőt pöfögött
fel a váratlan atrocitás feletti felháborodásában. A lány nem törődött vele, visszakocogott a konyhába,
aztán lement a pincébe.
Töprengve bámulta meg az ajtón beóvakodó fény által megvilágított hordókat. Végül elsétált a pince
végébe állított üvegállványokig. Ismerte a rendszert, hát könnyen választott magának egy pókhálós
palackot, aztán visszatért a konyhába. A pince hidege után megborzongott, ahogy a meleg napfényre
lépett.
Elővett két poharat, és kilöbbölte belőlük a port a csapból előrimánkodott pár cseppnyi sárga vízben.
Aztán visszament a teraszra, leült az egyik nádszékbe, és töltött. A második poharat eltolta maga elől a
másik szék elé, a magáét megemelte a nap felé.
— Szervusz, nagymama, visszajöttem! — mosolyodott el, aztán felhajtotta az italt.
Aztán még több pohárral is ivott, amíg a palack feneke megálljt nem intett. Utána már csak
nemtörődöm lustasággal bámulta a világot. Előtte hevert a hegyoldal, az alatt a szőlősdombok, még az
alatt az alföld, és valahol, a láthatár szegélyén ott csillogott az örökkék tenger is. Olyan érzése volt,
mintha királynő lenne, akinek az egész világ a lábai előtt hever.
Aztán leszállt a csillagteli éj, és Tengermély elálmosodott. Bebotorkált a házba, ledőlt az egyetlen
ágyra, és elaludt.
Másnap arra ébredt, hogy telement porral az orra. Prüszkölt és köhögött, de nem lett jobb.
Kitámolygott a konyhába, hogy igyon egy kis vizet, de nem nyert, a csap ma azt játszotta, hogy ő egy
kiszáradt szaharai kút. Hát lebotorkált a pincébe, és választott egy délelőttre illő palackot. Jót húzott
belőle, aztán visszament a konyhába.
— Hé, Idő, te vasfogú, reszkess! — emelte magasra az üveget. — Reszkess, minden csatlósoddal
egyetemben, mind te Por és Enyészet, Rothadás és Korhadás, féljetek, mert imhol jövök én, hős
harcos, amazon, és ki fogok takarítani! — ezzel felhajtotta a maradék bort is.
Aztán nekilátott beteljesíteni rettenetes fogadalmát. Alig egy óra múlva zavarták meg.
— Hahó! Van itt valaki?
— Hogyne lenne! — válaszolt az ismerős hangnak Tengermély, és kimászott a kútból.
Szinte elsőre sikerült is. Roland lovag hamarosan feltűnt a bazaltlépcsőn. Farmert, inget és hökkent
arckifejezést viselt.
— Hát te mit csinálsz? — kérdezte felvont szemöldökkel.
— Én itt lakom! És te mit csinálsz? — kérdezett vissza Tengermély, majd mivel gondjai voltak az
egyensúlyozással, hát megadta magát a gravitációnak, és leheveredett a pázsitra. — Fáradtnak tűnsz!
Tán nem aludtál az este? — nevetett fel gúnyosan, aztán csuklott kettőt.
A férfi zavartan megdörzsölte a tarkóját.
— Hagyjuk, tényleg keveset aludtam. Tudod, dolgom volt — magyarázkodott. — Szóval, mit
kerestél a kútban?
— Ja, hogy én a kútban? — emelkedett négykézlábra a lány, aztán leült. — Hosszú története van
annak!
És mivel a férfi nem szólt, csak nézett és csodálkozott, hát folytatta.
— Tudod, én azt hittem, hogy ismerem ezt a házat! Én itt töltöttem minden nyaramat ama bohókás
kisiskolás korszakomban! Én itt voltam fiatal! — emelte magasba mutatóujját, aztán gyorsan
megtámaszkodott, mielőtt ismételten elterült volna a puha gyepen. — De nem! Tudod-e, szépszemű
lovagom, hogy semmit, de semmit sem tudok ezen épület anatómiájáról? A vízvezetékek rejtett futása,
a szivattyú szívdobbanásai, a kút ásítóan feneketlen mélye, ez mind-mind titok előttem, átláthatatlan,
fekete csoda!
A férfi elmélázva hallgatta.
— És mennyit ittál ma?
— Hé, nem gondolod, hogy ez kicsit indiszkrét kérdés? És mintha vádló éllel is felékesítetted volna
kegyetlen szavaidat! Pedig, ugye, inni kell! Az ember szomjazik. És nem állat, hogy a leveleken
összegyűlt harmatot nyalogassa! — aztán bűnbánóan lehajtotta a fejét. — Egy üveggel. Meg még egy
kicsit, talán — vallotta meg halk hangon.
A férfi felsétált a teraszig, aztán összeszámolta az asztal mellé leállított üres üvegeket.
— Tehát nem működik a szivattyú — foglalta össze a helyzetet.
— Valóban. Halott. Meghalt. Tökéletesen meghalt.
A férfi odasétált mellé, aztán lenézett a kútba.
— Na, jó, lemászom.
— Helyes, lovagom! Tedd, amit kell! — bólintott rá Tengermély, aztán hátradőlt, és becsukta a
szemét.
Roland lovag pedig lemászott. A kút mélyén térdig süppedt a vizenyős sárba. Rosszkedvűen
piszkálta meg a halottnak titulált szivattyút. Maga előtt nem titkolta, hogy nem ért hozzá. Egyáltalán,
mi a fenét keres itt?
Persze, ismerte ezt a házat, ismerte a hegyszerte csak nagyanyónak nevezett éltes, kedves mosolyú
hölgyet, aki múlt ősszel halt meg. Az ő unokájáért miért ne tehetne meg ennyit, magyarázkodott.
Aztán eszébe jutottak álmai, és hirtelen nagyon zavarba jött. Gyorsan kiverte a fejéből az egészet, és a
feladatára koncentrált.
Alig öt perc múlva mászott elő a kút feneketlen hidegéből. Addigra Tengermély már édesdeden
aludt a gyepen. A férfi egy kicsit tanácstalanul téblábolt, aztán elhatározta magát, és a karjaiba emelte
a lányt.
Felvitte a teraszig, ott aztán megint megtorpant. És most hova tegye? Végül az egyik nádszékbe
fektette le.
— Izé, várj meg, mindjárt jövök! — intette, de Tengermély zavartalanul aludt tovább.
A férfi megcsóválta a fejét, aztán elment.
Tengermély valami félelmetes morgásra ébredt. Csak nem vihar közeledik, nyitotta ki szemeit. De
nem, az ég tiszta volt, ám hamarosan feltűnt az úton Roland lovag terepjárója. A férfi megállította a
ház előtt a kocsit, aztán kikászálódott.
— Szia! Jól aludtál? — köszönt vidoran, aztán kinyitotta a csomagtartót, kivett valami
nagyobbacska pakkot, és felcipelte a teraszra.
— Hogy ugrotta át azt a fát a kocsid? — érdeklődőtt tágra nyílt szemekkel Tengermély.
— Sehogy. Utólagos engedelmeddel kölcsönvettem egy fűrészt a házból, és eltakarítottam szegény
növény földi maradványait! — válaszoltra a férfi, aztán ment vissza a kocsihoz.
Még többször fordult, újabb és újabb csomagokkal. Tengermély nagy nehezen feltápászkodott, aztán
megszemlélte a kirakodóvásárt. Ásványvíz, húskonzerv, tartós tej, kétszersült, gyufa, zseblámpa,
elemek meg még egy kartonnyi apróság torlaszolta el a teraszt. Utoljára a férfi még egy kisebb
gázpalackot is felcipelt.
— Gondolom, még valamelyik háborúban tanultad, hogy mi kell a túléléshez — csodálkozott a lány.

— Azért annyira nem vagyok öreg! Csak magam is itt lakom a hegyen, a Szent Mihály-templom
fölött nem sokkal.
— Aha — válaszolta a lány.
— Ja, és még valami!
Ezzel a férfi elővett egy üvegcse aszpirint az inge zsebéből.
— Gondolom, fáj a fejed.
— Aha — válaszolta Tengermély, még mindig elmélázva, és átvette az üveget.
— És most elintézem a szivattyút! — vetette fel a fejét Roland lovag, aztán a sárkányölő hősök
határozottságával eltűnt a kút irányában.
Tengermély egy ideig bámult utána, aztán vállat vont, és bevett pár tablettányi fájdalomcsillapítót.
Utána, eszébe idézve reggeli fogadalmát, nekilátott rendet tenni a házban.
A férfi hamarosan megtért a kertből, arcán dicsőséges mosollyal megkereste a mosogatókagylót, és
megtekerte a csapot, mint ahogy a bűvész előveszi a nyulat a kalapból. A vezetékből szolid
halálhörgés hallatszott, aztán előbb csak köhögve, majd később folyamatosabban, de megindult a víz.
— Gratulálok! — nézett nagyot a lány. — Hogy csináltad?
— Benzint töltöttem a szivattyúba — felelte szégyenkező mosollyal a férfi, aztán kérdőn szétnézett.
— Azt hiszem, innen már magad is elboldogulsz. Nekem sajnos mennem kell...
— Aha. És kösz mindent! — nevetett rá a lány.
Roland lovag színpadiasan meghajolt, aztán elindult kifelé. Tengermély pedig izomból elgáncsolta,
aztán maga is utánaesett. Begurultak az asztal alá, a férfi került fölülre.
— Elnézést! — szabadkozott zavartan, megpróbált feltápászkodni, és beverte a fejét az asztallapba.
— Nem tesz semmit! — mosolygott rá kedvesen Tengermély, aztán megfogta a férfi kezét, és még
egyszer magára rántotta áldozatát.
Nem igaz, hogy egyesek mennyire lassan kapcsolnak, dühöngött magában. Ám azért Roland lovag
nem volt annyira végtelenül gyámoltalan, és már éppen felderengett a szemében a felismerés, amikor
kintről kocsizúgás hallatszott.
— Vársz valakit? — kérdezte.
Tengermélynek az volt a véleménye, hogy ha már sikerült ilyen közel kerülniük, akkor beszédre
igazán semmi szükség sincs.
— Nem — közölte tömören, aztán magához húzta a férfit, és megcsókolta.
A ház előtt megállt az autó, de egyelőre nem foglalkoztak vele. Aztán ajtócsapódás hallatszott, szám
szerint kettő.
— Márpedig valaki jött — tépte ki magát a férfi Tengermély öleléséből, aztán kimászott az asztal
alól, és felállt.
A lány kis sóhajtással beletörődött a helyzetbe, aztán maga is talpra kecmergett. A fenébe, hogy pont
most zavarták meg őket! Miért nem lehet neki egyszer szerencséje? Ki lehet az, akinek dolga van itt, a
világ végén? Aztán hirtelen leesett neki, hogy ez utóbbi kérdésre van logikus válasz, hát átrohant a
szobába, és kilesett az ablakon. Nos, valóban, a két Véreb volt a látogató, épp most sétáltak fel a
lépcsőn.
— Hujjé, nagy a baj! Tűnés, fel a padlásra! — javasolta, aztán kézen ragadta lovagját, és magával
húzta a keskeny és ingatag falépcsőn.
— Miért? — kérdezte az, de ment.
 Tengermély nem válaszolt. Mi a fenét mondhatott volna? Felnyitotta a padlás csapóajtaját, és
belépett, maga mögött vezetve a férfit.
Porszagú világba érkeztek. A padlás békésen szunyókált a késő délutáni napfényben. Felhalmozott,
fehér leplekkel borított bútorok, nagy ládák, kosarak, táskák zsúfolódtak, azt az érzést keltve a
betolakodókban, hogy évszázadok nyugalmát zavarják meg.
Odalent valaki belökte az ajtót. Tengermély ezt észre sem vette, szemei a múltba révedtek, hisz itt
minden ismerős volt a számára, ezer gyermekkori emlék ragadta magával.
Roland lovag csak egy futó pillantással mérte fel a lomokat, aztán a ház hátsó oldalán nyíló ablakhoz
lépett. Mivel az épület a hegyoldalba simult, így ez az ablak földszintmagasságban volt, biztos
menekülést kínálva.
Lent valaki átcsörtetett a szobába.
— Erre! — suttogta Roland lovag, és kinyitotta az ablakot.
Tengermély összerezzent, nagyon távolról kellett visszatérnie. De ment, és elsőként mászott ki.
Roland lovag nem követte, csak intett, hogy tovább, de maga leguggolt a csapóajtó mellé, és
hallgatódzott.
Tengermély egy kicsit várt, de aztán csak elindult. Ismerte a kert hátsó részét, hisz' annak idején
gyakran lógott ki erre. A bozótos azóta megnőtt, de lényeges változás nem történt. Végigóvakodott a
házfal mentén, aztán lehasalt, és kilesekedett. Innen pompás rálátás nyílt a teraszra.
Amely most üres volt. Hát gyors elhatározással felpattant, aztán végigegyensúlyozott a bazaltfal
szegélyén, és távolabb, már a kert felett, ahol a bástya egy kicsit be volt omolva, leereszkedett. Aztán
futott, egészen a Vérebek kocsijáig, amely ott állt a terepjáró mögött a keskeny úton.
Bepattant a vezetőülésre, örömmel konstatálta, hogy a felelőtlen marhák benne hagyták a kulcsot,
aztán indított, és padlógázzal nekiment Roland lovag kocsijának.
— Bocs — suttogta maga elé.
Eredetileg nem így képzelte. De hát sosem tudott igazán boldogulni ezekkel a bonyolultabb
technikai kütyükkel. És neki már a turmixgép is bonyolultnak számított, hát még egy autó!
De nem adta fel, megint indított, és kipróbált egy másik sebességet. A kocsi sikoltott, aztán lefulladt.
A ház ajtajában megjelent a két Véreb.
— Állj meg, te büdös kurva! — kiabált az egyik, és futva indultak le a terasz lépcsőjén.
Itt nagy baj van, állapította meg tárgyilagosan Tengermély, és kedvesen megsimogatta a kocsi
műszerfalát.
— Pici, na, kérlek, ne légy már ilyen makrancos!
Aztán újra próbálkozott, és végre eltalálta a hátramenetet. Tempósan indult, gond nélkül elérte a
több, mint féltucat méterre lévő első kanyart, és ott teljes sebességgel belezúgott az útmenti
meredélybe. Szerencsére a nagyranőtt bokrok a kocsi után nyúltak, és megfogták, lefékezve zuhanását.
Tengermély izomból beverte a fejét a szélvédőbe, és ennek kapcsán felhagyott az események
követésével. Elájult.
Roland lovag közben feltűnésmentesen lapult a csapóajtónál. Hallotta a kocsi hörgését, a Vérebek
kirohanását, a csattanást. Vajon él-e még ez az őrült nőszemély, töprengett, de maradt mozdulatlan.
Világos, hisz' tanult annak idején matematikát. Kettő, az több, mint egy.
Hát várt. A két Véreb hamarosan visszajött. Pergő nyelvvel szitkozódtak, aztán felosztották egymás
között a házat. Az egyik a földszinten maradt, a másik a padlásra indult, hogy megkeressék a "szajrét".

Roland lovag hátrébb húzódott, be egy kanapé mögé. Hamarosan feltűnt a Véreb. Mogorva képű,
kisportolt alkatú harmincas férfi volt. Arcán mohó vágyakozással esett neki a padlás pókhálós
lomjainak. Valami apróságot kereshetett, mert durva kézzel túrta fel a legkisebb, rejtekhelynek
alkalmas kis zugokat is.
Roland lovag közben észrevett egy ódivatú, megsárgult csipkéjű napernyőt, amelyet szintén a
kanapé mögé sodort az élet számtalan vihara. Egy ideig szemezett a koros úrinővel, majd elszánta
magát, hogy komolyabb alapokra helyezi az egyelőre még futónak sem nevezhető kapcsolatukat.
Kinyújtotta a karját, és kézen fogta az öreg hölgyet. Az nem tiltakozott, de amikor magához is akarta
húzni, akkor már megelégelte a bizalmaskodást, és felkiáltott. Időrágta selyme sikoltva szakadt szét.
A Véreb felkapta a fejét, és kutatón körbenézett. Aztán felemelkedett, és lassú lépésekkel
megközelítette a gyanús kanapét. Roland lovag az utolsó pillanatban ugrott fel, és ütött. A jobb sorsra
érdemes napernyő porrá zúzódott a Véreb kemény koponyáján.
 Az egy hosszú pillanatig csak nézett, aztán pisztolyt rántott. Roland lovag gondolkodás nélkül
eldobta a kezében maradt csonkot, és ököllel a fickó arcába vágott. A fegyver elsült, a Véreb
lehanyatlott. Mellesleg közben egy lámpaernyőt találat ért, vásznán fekete szegélyű lyuk nyílt a
halálnak.
Roland lovag nem törődött vele, felkapta kiütött ellenfele mellől a pisztolyt, aztán menekült az
ablakon át.
Teljes erővel futott, de a harmadik lépésnél eltévedt a ház mögött burjánzó ősvadonban. Megtorpant,
hallgatódzott. Az egyik irányból káromkodást hallott. Tehát arra van a ház, állapította meg. Gyors
fejtörés után kisakkozta, hogy akkor merre lehet a kocsija, és nekivágott.
Hamarosan elérte a kút környékét, és ez már ismerős terep volt. Kicsit leselkedett, de szabad volt a
terep az útig. Futva indult neki, és remélte, hogy a lány is ott lesz valahol a szakadékba borított kocsi
mellett.
Tengermély körülbelül ekkor tért magához. Furcsálkodva konstatálta, hogy a terasz lépcsőjén
fekszik. Felült, elmélázott. Mi is történt? Ő ugyan nem jött ide, tehát valaki hozta. Vajon ki? Ám a
sors nem hagyott neki időt a töprengésre, a világ jó tempót diktált, szokása szerint. Az ajtóban
megjelent az egyik Véreb, kezében fegyver, szemében az őrület lángja. Ugyanekkor feltűnt az út
mellett Roland lovag is. A két férfi egymásra meredt, aztán megfagyott a pillanat.
Hát ezek ki fogják lőni egymást, állapította meg magában Tengermély. És ezt nem hagyhatta. Nem
mintha bánta volna, hogy mi lesz a Vérebbel, de frászt kapott a gondolattól, hogy Roland lovag haja
szála meggörbülhet.
— Állj! — kiáltotta, és közéjük perdült.
— Menj onnan! — förmedt rá Roland lovag, és elhatározta, hogy szívinfarktust fog kapni.
Mihelyst túl lesz a kalandon. Most sajnos éppen nem volt rá ideje.
De a lány persze a saját feje után ment. Tett két lépést a Véreb felé, aztán beleájult a karjaiba. A
pasas tudatában lehet, hogy felvillant: kapaszkodni kéne a fegyverbe — de mire ez végigjárta a lassú
idegpályákat, addigra a tudatalatti már döntött, és elkapta a szemrevaló idomokkal rendelkező női
testet. A pisztoly koppanva hullott a terasz kövére.
Aztán expresszvonat sebességgel érkezett Roland lovag, és pofozkodásba fulladt az affér.
Tengermély egy ideig türelmesen mimikrizte az ájultat, de erre láthatóan semmi szükség sem volt. A
verekedés második másodpercében ledobták a kemény bazaltpadlóra.
Mogorván négykézlábra tápászkodott, aztán odébbmászott. Kicsit távolabb talált egy pisztolyt. Hát
leült, hátát nekivetette a lépcső szegélyének, és lőtt kettőt a levegőbe. A pasasok abbahagyták a
bunyót.
— Ha valaki megmozdul, azt lelövöm, amigos! — jegyezte meg Tengermély, a gyermekkorában
látott westernfilmek stílusában.
Roland lovag nem vette komolyan, és helyből leütötte egy pillanatra nem figyelő ellenfelét. Aztán
vett pár mély lélegzetet.
— Valami bajod esett, kedves? — kérdezte aggodalmaskodva Tengermély.
— Eddig nem sok, de lennél olyan kedves nem rámfogni azt a pisztolyt!? — csattant fel a férfi,
aztán odalépett a lányhoz, és kivette a kezéből a fegyvert.
— Bocs - vonogatta meg a vállait a lány. — Mit szólnál, ha innánk egy pohár bort? Helyi termés!
Roland lovag szolidan a hajába tépett.
— Kösz, nem. Azt hiszem, én inkább most fogom ezt a két alakot, és leviszem a faluba. Szerencsére
a helyi rendőr a barátom, elintézem vele a formaságokat. Biztosan nem tudod, mit akartak?
— Biztosan! — bólintott Tengermély hangjában szilárd elhatározással.
Voltak olyan hazugságai, amik mellett következetesen kitartott.
— Jó— dőlt be az ártatlan leányszemeknek Roland lovag, és tovább lépett. — Estére nem akarsz
átjönni hozzám? Vagy bárhova, ahol biztonságban lehetsz. — tette még hozzá magyarázkodva.
— Nem, maradok! Nem szeretném megint magára hagyni a nagymamámat — nézett rá komolyan a
lány.
A férfi erre nem válaszolt, csak megrázta a fejét, és felnyalábolta az ájult Vérebet. Aztán társát is
kitrógerolta a kocsiba. Már indított, amikor Tengermély utána szólt.
— Lenne kedved holnap itt vacsorázni? Mondjuk, naplementekor?
A férfi lassan elmosolyodott.
— Ha megélem, itt leszek!
 Aztán elment. Tengermély hosszan nézett utána, majd visszament a házba, leheveredett, és elaludt.
Másnap korán kelt, és szinte azonnal munkához látott. Takarított, sikált, súrolt, port törölt,
mosogatott. Délre elkészült, de addigra jócskán el is fáradt. Ám várta a padlás. Szent elhatározással
caplatott fel: ott is ragyogni fog minden!
Aztán ahogy elkezdett pakolászni, érdekesnél érdekesebb kacatok kerültek a kezébe. Elfeledett
könyvek, rég halott emberek megbarnult fényképei, elmosódott írású levelek rég kihunyt érzelmekről.
Egy volt világ ereklyéi. Tengermély a padlás közepén ült a porban, és sorra kézbe vette a holmikat,
megsimogatta őket, felébresztette a hozzájuk tartozó emlékeket.
Már esteledett, amikor magához tért az álomból. Hisz neki ma randija van! Nem is akárkivel, hanem
egy sárkányölő lovaggal! Kitekintett az ablakon, de a nap szerint már nem volt, legfeljebb fél órája!
Hát talpra pattant, és mint ahogy a tornádó végigsöpri a tájat, elkezdett készülődni.
Roland lovag terepjárója pontosan napnyugtakor bukkant fel az úton. A férfi kiszállt, megigazította
inge nyakát. Aztán határozott lépésekkel felment a teraszra. Szétnézett, sehol semmi. Kiáltani akart, de
eszébe villant, hogy még a nevét sem tudja a lánynak, akivel találkozni készül! Ezen sürgősen segíteni
kell!
— Hahó! Van itt valaki?
— Persze! — válaszolt Tengermély, aztán előlibbent a házból.
Roland lovag már éppen rákérdezett volna a nevére, de aztán meglátta, és megdermedt.
A lány valami ősrégi divatú, de ennek ellenére szinte újnak tűnő, hosszú, csipkedíszes ruhát viselt.
Magasra tornyozott haját csontfésű fogta össze, kezében áttört mintájú legyezőt tartott. Nyakában
mélytüzű drágakő fénylett.
— Tetszem? — perdült meg a sarka körül.
— Gyönyörű vagy — nyögte ki nagy nehezen Roland lovag.
— A padláson találtam ezeket a cuccokat. A nagymamám öröksége.
A férfi hitetlenkedve rázta meg a fejét.
— Gondolom, ez kellett a pasasoknak. Legalábbis azt mesélték a rendőrőrsön, hogy valami mesés
hagyatékot akartak megszerezni.
— Lehet — vont vállat Tengermély. — Ez a kő például gyémánt, és azt hiszem, baromi sokat érhet.
De ez lényegtelen apróság, van még odafent néhány hasonló kacat. Ám ne foglalkozzunk ezzel!
Gyere, segíts tálalni, kész a vacsora! — aztán magával húzta a férfit.
És föléjük borult az éjszaka.
Roland lovag a hajnal első fényeinél távozott. Tengermély kikísérte. Szorosan összehúzta magán
pongyoláját, hűs szél játszott az ágak között. Alattuk az alföld még nem bújt elő fehér páradunnája
alól.
A férfi már a kocsikulccsal vacakolt, amikor csak visszafordult.
— Figyelj, nekem holnap lejár a szabadságom. Vissza kell mennem a városba.
Tengermély összeszorított ajkakkal bólogatott. Persze, világos. Számított valami hasonlóra. Semmi
sem tart örökké, nem?
— Jó. Azért kösz mindent.
A férfi egy kicsit habozott.
— Gyere velem! — mondta ki végül.
Tengermély elmosolyodott, aztán elengedte pongyolája nyakát, és hagyta, hogy a langyosodó reggeli
szellő végigsímítsa a vállát.
— Nem, most nem. Most nyár van, most minden él, most minden szép, és minden megcsodálni való.
Ilyenkor szeretek itt lenni. De a nyár el szokott múlni, és az ősz, az már más. Az már a pusztulás, a
halál előhírnöke. Akkor együtt hullatom a könnyeimet a fák leveleivel. Akkor szomorú leszek. Ha
még akkor is van kedved, és eljössz értem, akkor majd veled megyek — mondta komolyan.
Roland lovag nem válaszolt, csak bólinott, aztán elment. Tengermély pedig kettesben maradt a
felkelő nap fényével.
 A TÜNDÉR HALÁLA
Fel kéne kelni, állapította meg Éjvándor, de aztán csak visszahanyatlott az ágyba. Rossz kedve volt.
Ám az óra kérlelhetetlenül ketyegett az asztalon, így végül újra felült, és szembenézett a számlappal.
Már tizenegy lenne?
Feltápászkodott, és kicaplatott a fürdőszobába. Belebámult a tükörbe, megdörzsölte az állát.
Borotválkozni kéne, morfondírozott, aztán ennyiben hagyta, és átvánszorgott a konyhába. Rövid ideig
szemezett a hűtőszekrénnyel, de ehhez sem volt kedve. Napok óta nyomasztotta valami.
Végül mégiscsak megivott egy pohár tejet, majd fogat mosott, letusolt, és felöltözött. Aztán levetette
magát a nappali egyik foteljába, és nézte a plafont. Valamit csinálni kéne. De fáradt volt mindenhez,
hát belőtte a tévét. Ez egy ideig lekötötte, valami aranyos rajzfilm ment, de aztán persze reklám
következett, és ezt nem bírta tovább három másodpercnél, kikapcsolta a készüléket.
Aztán csak hallgatta a csendet. Valami nincs itt rendjén. Végül hirtelen ötlettől vezérelve felpattant,
és levette a polcról kedves pánsípját.
Egy régi, talán már évek óta nem játszott dallam bukott ki a hangszerből, ahogy az ajkaihoz emelte,
lehúnyt szemmel élvezte, és az őt napok óta gyötrő depresszió szinte azonnal átadta helyét az édes-bús
nosztalgiának. Milyen gyönyörű is volt az az este, ott, a Fekete Hölgy kastélyában! Megpróbálta
megragadni a régesrégi mulatság hangulatát, és egy rövid dalocskát komponálni hozzá, de a gyorsan
fellángolt emlékek szinte azonnal cserben hagyták, és elillantak szívéből. A dallam esetlenre sikerült,
és ez megint lehangolta. Mogorván dobta le a hangszert a szőnyegen tornyosuló, rendrakásra váró
kacatokra.
Itt valami baj van, szögezte le, immáron sokadszor, de mielőtt belemerülhetett volna lelke mélyebb
problémáiba, megzavarták.
Megszólalt a csengő. Ám váratlan látogatója, úgy látszik, semmit sem akart a véletlenre bízni, mert
közben dörömbölt is, majd várakozás nélkül lenyomta a kilincset, és beviharzott. Két lépésébe telt
neki átszelni az apró előszobát, aztán beesett a nappaliba, és természetesen a huzatra hagyta az ajtó
becsukását.
— Helló, Éjvándor! Hogy vagy?
A férfi hökkenten nézett fel a lányra.
— Szia, Csillagfény! Hát te?
Az elnevette magát.
— Csak jövök, és már megyek is!
Ezzel visszahátrált az előszobába, ledobta hátizsákját, és megszabadult ormótlan bakancsaitól is.
Láthatóan erdei túrához volt öltözve, ami nála egy egyelőre fehér pólót és sötétzöld sortot jelentett, no
meg persze térdig érő pamutzoknit.
— Merre tartasz? — kérdezte Éjvándor, aztán még épp időben kitért a besuhanó lány elől.
— Hol ide, hol oda — nevetett az, és körbetáncolta a szobát.
Végül levetette magát az egyik fotelbe, a lábát feldobta az asztalra, és hátraejtette fejét. Szép, kedves
mosolyú teremtés volt, valószínűtlenül nyúlánk alakú, titokzatosan sötét szemű. Sokkal fiatalabb a
férfinál, legfeljebb ha tizenhét esztendős. Öt és még egy esztendeje ismerték egymást, de több időt
töltöttek már együtt, mint maga az örökkévalóság. Barátok voltak.
— Rég nem hallottam már felőled, Éjvándor, csak nincs valami bajod?
— Á, dehogy! — legyintett a férfi, és maga is leült. — Talán csak egy kis tavaszi fáradtság!
Csillagfény színpadiasan homlokára ejtette a kezét.
— Tavaszi fáradtság! — ismételte, aztán felemelte a fejét, maga alá húzta és átkarolta lábait, majd
ráfektette arcát a térdére. — A tavasz nem ezt jelenti! A tavasz a hajnal, a megújuló virágok, a
fellángoló szerelem ideje, nem a fáradtságé!
Ezzel talpra pattant, pár óvatos lépéssel Éjvándor elé táncolt, aztán lassan, nagyon lassan lehajolt
hozzá, és finoman szájon csókolta. Mint a friss harmat, olyan íze volt ajkainak. Aztán felegyenesedett,
és unott arccal arrébb sétált.
A férfi utánanézett.
— Lehet, hogy igazad van — mosolyodott el végül.
 — Biztos, hogy igazam van! — nézett rá a lány komolyan, aztán megint elnevette magát. — A
közeli erdőbe megyünk. Gyere te is! Szinte mindenki ott lesz! Árnyéktáncos állítólag látott nemrég
egy unikornist, őt akarjuk felkeresni!
— Unikornis? — vonta fel a szemöldökét Éjvándor. — Nem hinném, hogy errefelé még élnének
unikornisok!
— Ó, hát nem mindegy?! — fakadt ki dühösen a lány, aztán vállat vont. — Megnézzük. Lehet, hogy
tényleg nincs. Lehet, hogy Árnyéktáncos tényleg csak álmodott valamit. De mondom, ez mindegy!
Biztosan jó mulatság lesz! Majd bámuljuk a kék eget, táncolunk a fák között, kézenfogva fekszünk a
tisztásokon, és meglessük a fű növését! Gyere velünk!
Éjvándor nagyot sóhajtott. Lett volna kedve a mulatsághoz, de valahogy nagyon fáradt volt.
— Nem is tudom... — morogta, ám Csillagfény már nem figyelt rá.
Észrevette a földön heverő pánsípot, felkapta, és rögtön játszott is rajta valami kedves kis dallamot.
Éjvándornak szinte fájt, ahogy rátörtek az emlékek. Mi mindent csináltak már ők ketten! Például
amikor lementek a folyóra csónakázni, de a sodrás elragadta őket, és hét nap meg még egy éjszaka
hányódtak a tengeren, míg végül néhány kedves sellő kivontatta őket a partra. Hova tűntetek, ti vörös
ragyogású, szépmosolyú alkonyok? Édes, régi éjszakák!
Csillagfény közben megunta a hangszert, visszatette a kupac tetejére, aztán odasétált a fotelben ülő
férfihoz, letérdelt elé, és rátámaszkodott annak combjaira.
— Gyere velünk! — suttogta könyörgő szemekkel.
Éjvándor már majdnem kimondta, hogy igen, amikor megint belenyilallt a szívébe az a furcsa
fájdalom, ami már napok óta kínozta.
— Nem, ne haragudj! Tudod, valami bajom lehet. Nem hinném, hogy komoly, csak... olyan fáradt
vagyok! — szakadt ki belőle a vallomás.
Csillagfény elkomorult, felpattant.
— Nem csoda, már hetek óta csak itthon gubbasztasz! Ki kéne mozdulnod! Nem egészséges itt a
levegő sem! — feddte meg széles gesztusokkal kísérve szavait.
Aztán az ablakhoz szaladt, és kinyitotta. Szinte azonnal friss szellő csapta meg az arcukat, finom,
tavaszi, virágillatokkal terhes szellő. A férfi szívében megenyhült a fájdalom, de a fáradtság makacsul
maradt. A lány visszafordult az ablakból, és egy ideig némán bámulta Éjvándort. Aztán nagyot
sóhajtott, és jóval csendesebben folytatta.
— Nem baj. Ha nem akarsz jönni, maradj! Szegény, kicsi Éjvándor! Pihenj csak, ha fáradt vagy! —
vigasztalta. — Mindenkivel megeshet, mindenkinek vannak rossz napjai! — lépett vissza hozzá, és két
tenyere közé fogta a férfi kezét.
Aztán csak nézték egymást, egy örökké tartó pillanatig.
— Persze — mosolyodott el végül Éjvándor. — Kipihenem magamat, hamarosan minden rendben
lesz! Te meg mulass jól! És siess vissza! Aztán majd elmesélsz mindent, ami történt!
— Úgy lesz! Ígérem, mindent el fogok mondani, ami megesik velünk, még többet is! És sietek!
Aztán elengedte a férfi kezét, és már ment is. Éjvándor felállt, aztán az előszoba ajtajából nézte
végig, ahogy a lány gyorsan felkapta bakancsát meg hátizsákját.
— Szervusz, kedves!
— Szia! — intett Éjvándor, de már csak a nyitott ajtónak, amelyet hamarosan becsapott a huzat.
Aztán a férfi csak állt, hosszan, üveges tekintettel. Odakint a délutáni fényeket elűzte a szürkület,
majd megérkezett az éjszaka. A szűk előszobát kísérteties árnyakkal népesítették be a kintről
beszűrődő neonfények.
Éjvándor pedig állt, és nézte azt a pontot, ahol Csillagfény eltűnt. Talán már éjfélre járt az idő,
amikor összerezzent, és elszakadt az ajtófélfától. Egyenesen a hálóba ment, és ruhástól ledőlt aludni.
Másnap korán kelt, enyhe fejfájással. Ismét tett egy kísérletet a reggelivel, de ez sem volt sikeresebb,
mint az előző napi próbálkozása. Aztán csak összekapta magát, és lement a boltba. De a rövid séta sem
űzte el búskomorságát. Amikor visszatért, elővette kedves ólomkatonáit meg a festéket, remélte, a
megszokott elfoglaltság leköti figyelmét, ám nem volt türelme az egészhez. Kínjában felütött egy
könyvet, és megpróbált olvasni, de hamarosan azon vette magát észre, hogy csak bámulja a betűket.
Felkelt, kikönyökölt az ablakon.
Odalent autók tülekedtek benzingőzbe burkolva az utcát. Ugyan mit érdemes ezen nézni? Hát
becsukta az ablakot, aztán csak üldögélt kedves foteljában. Ott nyomta el az álom is.
Másnap viszont szinte jókedvűen ébredt. Teát főzött, aztán letusolt, felöltözött, megreggelizett.
Telve volt friss energiával. Rögtön el is határozta, hogy rendet tesz. Nagy lendülettel kezdett bele a
munkába, csak délben pihent meg egy kicsit. Mit is ebédeljek, morfondírozott, amikor egyszer csak
dörömböltek az ajtón, majd valaki nekiesett a kilincsnek, ám hiába.
— Hé, mióta zárod az ajtód! — méltatlankodott kint a jólismert leányhang.
— Nyugi, nyitom már! — sietett ki az előszobába a férfi.
— Tudod, a többiek még nem jöttek vissza, de én aggódtam miattad, hát ... — a lány beesett az
ajtón, aztán hökkenten megtorpant. — Valami bajod van? — nézett kutatón a férfi szemébe.
— Nem, dehogy! Remekül vagyok! — nevetett az rá.
A lány lassan bólintott, aztán csendesen betette maga mögött az ajtót. A férfi visszahátrált a
nappaliba, hogy helyet adjon neki levetni a cipőit. Csillagfény lekucorodott, aztán hosszan, lehajtott
fejjel vacakolt a fűzővel, mire végül elkészült, levette sáros bakancsát, és lábujjhegyen beóvakodott a
szobába.
— No, milyen volt a kirándulás? — kérdezte a férfi. — Láttatok mókust, őzet, nyulat?
— Igen — válaszolta halkan a másik. — Láttunk. Mókust ... és unikornist is. — bólintott lassan, és
tétován körbenézett.
— Unikornist? — nevette el magát a férfi.
Még hogy a mai fiataloknak nincs fantáziája! De a lány már nem figyelt rá.
— Hogyan tört el a pánsípod? — kérdezte, szinte vádló hangon.
A férfi követte a tekintetét, aztán lehajolt, és felvette földön heverő lomok által félig betemetett
hangszert. Idegesen vizsgálta meg, hisz' kedvelte nagyon. Nagy kár lenne, ha valami baja esett volna
ebben a nagy rendetlenségben! De a síp nem volt törött. Azért belefújt, végigpróbálta a hangokat, szép
tisztán szólt mind.
— Nem tört el, mit ijesztgetsz! — nézett fel, aztán a torkára forrt a szó.
Csillagfény csak állt vele szemben, és hangtalanul sírt. Nagy, nehéz könnycseppek csorogtak végig
arcán, le, az álláig, ott összegyűltek, aztán lehullottak a semmibe, beleivódtak fűfoltos pólójába.
— Mi baj van? — kérdezte a férfi.
— Semmi — suttogta a lány, és lehajtotta a fejét.
— Méghogy semmi! — csattant fel ingerülten a másik, aztán előre lépett, és mutatóujjával felemelte
a lány állát.
Az összerázkódott az érintésre, és hátralépett. Aztán hirtelen megfogta a férfi kezét, és egy gyors
mozdulattal belecsókolt a tenyerébe.
— Tényleg semmi — suttogta, és felcsillantott egy halovány, kétségbeesett kis mosolyt. — Csak...
elfáradtam. De semmi baj! Igazán! — mentegetődzött kapkodva.
Majd elhátrált, és ujjaik elszakadtak egymástól. Aztán sarkon fordult, és szinte kirohant az
előszobába. A férfi értetlenkedve követte.
— Ha tényleg minden rendben, akkor ...
— Tényleg! — biztosította a lány, miközben ideges kézzel megcsomózta cipőfűzőit.
— Akkor jó. Siess haza, a szüleid már biztosan várnak! — bólintott a férfi. — Mikor látlak
legközelebb?
— Majd ...talán jövő héten ... benézek... — nyögte a lány, aztán felkapta a hátizsákját, és kiviharzott.

A férfi még hosszan hallotta lábdobogását a lépcsőházban. Hogy ez a szeleburdi leányzó soha sem
tudja becsukni maga mögött az ajtót, rázta meg mosolyogva a fejét, aztán kulcsra zárta lakását, és
besétált a konyhába. A hűtőből választott valami mirelit kaját, a mikro gondjaira bízta, és közben
megbontott egy sört is. Aztán fogta a tányért meg az üveget, bement a szobába, letelepedett kedvenc
foteljába, és bekapcsolta a tévét.