Tartalom

THANI
avagy a kíváncsiság eszméletlenül frászos
adottság
Q AL AQUIM
avagy azok az átkozottul strapás, egyhangú
hétköznapok
THANI
avagy mihez is tartozhat az a fény az alagút
végén
Q AL AQUIM
avagy odaát
THANI
avagy egy víg özvegy
Q AL AQUIM
avagy ki kit kísért?
THANI
avagy rég látott rokonok ha találkoznak
Q AL AQUIM
avagy hogyan szerezzünk fegyvert, vértet,
hadsereget
THANI
avagy családi és egyéb titkok
Q AL AQUIM
 avagy rokonok, barátok és üzletfelek
THANI
avagy varázslatok feketén-fehéren
Q AL AQUIM
avagy egy hosszúra nyúlt esküvői mulatság
THANI
avagy egy lovagfeleség esküvője
Q AL AQUIM
avagy haditerv három lovagra és egy kvázi-
boszorkányra
THANI
avagy fekete praktikák középhaladóknak
Q AL AQUIM
avagy hogyan foglaljuk el a saját várunkat
könnyen és gyorsan
THANI
avagy újabb haláli mulatság
Q AL AQUIM
avagy nyugodtan számoljuk fel nyugtalan
őseinket!
THANI
avagy minden jó, ha megéled a végét!
Q AL AQUIM
avagy amikor azt hiszed, hogy túl vagy rajta,
akkor jön a neheze
 J.GOLDENLANE

Pokoli balhé
Goldman Júlia regénye
Copyright © Goldman Júlia, 2004

A borítón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható

Szerkesztette: Pazzo
THANI
avagy a kíváncsiság eszméletlenül frászos adottság

Fejjel lefelé lógok a sötétben.

– Oké, most engedj még lejjebb!
– Biztos ebben, Thani úrnő?
– Naná, hogy biztos, te hülye tintamaszatoló! Mégis, mit gondolsz, itt
akarok megöregedni, félúton lógva a semmi és a semmi között? –
méltatlankodom, hangom ezer visszhangot vet a szűk aknában.
– Szerintem vissza kéne fordulnia.
– Szerintem neked az agyadra ment az a fene nagy műveltséged. Vagy
lejjebb eresztesz, vagy felmegyek, és felpofozlak. Világos?
– Világos, Thani úrnő! – sóhajt odafent Azren, minden titkárok
legsokoldalúbbika, aztán hamarosan por és kőtörmelék szakad a nyakamba,
ahogy lejjebb ereszt a derekamra kötött kötéllel. Ám a pofáját képtelen
befogni.
– Szeretném felhívni becses figyelmét, hogy mintha egy árnyalatnyit
veszedelmesebb dolgot művelne, Thani úrnő, mint amivel más, előkelő
hölgyek szabad idejüket elütik.
– Miért, szerinted mivel szórakoznak az átlag úri spinék? – nyögöm,
miközben igyekszem úgy tekeredni, ahogy ez az átkozott, majdnem
függőleges járat kanyarog. És mellesleg hallgatom Azren rózsaszín habos
meséit.
– Kendőcskéket hímeznek, virágkoszorúkat fonnak, lanton vagy fuvolán
játszanak, és gyakorta áhítatoskodnak, férjük sikereiért imádkozva a házi
istenekhez. Esetleg széphistóriákat olvasnak, de természetesen csak
olyanokat, melyek alkalmasak hótiszta lelkük építésére! – magyarázza.
Ő, odafent. Én, idelent, fejjel előre lógok, és a mancsommal
tapogatódzva igyekszem elkerülni, hogy minden útba eső sziklába beverjem
szőke tincsekkel koronázott, és attraktivitásán kívül még más okokból is
módfelett értékes kobakom. Közben izzadtság csorog a szemembe, kövek
hullanak körülöttem.
– És ha szabadna megjegyeznem…
– Nem szabad! – unok bele végül a vég nélküli prédikációba. Azren
lényegében akármeddig, lélegzetvétel nélkül tud sopánkodni, néha muszáj
leugatnom. No, nem mintha ennek olyan sok eredménye lenne.
 – Ennek ellenére csak bátorkodnám megemlíteni, hogy Q al Aquim lovag
úr nemtetszését fejezte ki, amikor Thani úrnő felvetette neki ennek a kis
kirándulásnak az ötletét. Ha jól emlékszem…
– Én tök jól emlékszem, Q szó szerint azt mondta, hogy „kitekerem a
nyakad, ha be mersz mászni bármiféle barlangba”. Mi ezzel a baj?
Fentről megtört sóhaj hallatszik, idelent kövek horzsolják a tenyerem,
vállam, arcom.
– Semmi baj sincs ezzel, Thani úrnő!
– No, azért.
És folytatódik a kedélyes barlangász túra! A járat megint kanyarodik,
immár vízszintesre, a tartókötél meglazul, és én végre négykézlábra
emelkedhetek. Fogalmam sincs, hol vagyok, hulla sötét van.
– Állj, elértem az alját!
– Hála Bölcs Elionnak! Akkor most visszafordul, és mehetünk haza,
ugye? – lelkesedik Azren a semmi másik végében.
– Frászt! Nem azért jöttem ide, hogy szétnézés nélkül távozzak. Engedd
le a cuccom!
– De Q lovag nagyon mérges lesz. Kiabálni fog velem!
– Azt neked még meg kell élned, tintamaszatoló, és én, szavamra
mondom, szétverem a fejed egy nagy husánggal, ha tovább húzod az időt! –
förmedek rá, aztán rámtör a köhögés. Rohadt nagy idelent a por, de ezen
nincs mit csodálkozni. Ha jól sejtem, itt az elmúlt évszázadokban senki sem
takarított. Közben koppan mögöttem a hátizsákom, magam elé húzom,
belekotrok, majd fényt csiholok speciális, a leghúzósabb körülmények
között is makacsul kitartó mécsesembe.
– No, Azren, itt egészen kitágul a járat, teljesen vízszintes, és abszolút
járható – kiabálok fel rövid szemlélődés után.
– Biztonságos?
– Persze! – biztatom, miközben felállok, leporolom a nadrágom, arrébb
rugdosok néhány emberi csontot, rothadó bőr- és szövetdarabokat, rozsdás
fegyvereket. – Tök kihalt itt minden!
– Azért jobb lenne, ha visszafordulna, Thani úrnő!
– Egy picit még előremegyek – tiltakozom, és felveszem az egyik
koponyát, alaposan megvizsgálom. Valami dárdaféle üthette át a homlokát,
de vajon honnan érkezett, nézek körbe.
– Biztos, hogy veszélytelen?
– Hulla nyugis a hely, nem eshet bajom.
 Rohadt sok itt a csont, leginkább emberi, lehet, hogy itt valakik
harcoltak? Vagy inkább valami rejtett csapda van a közelben?
– Akkor jó, de kérem, vigyázzon magára, Thani úrnő! Ez mégis egy
régen kivájt, elhagyott járat, sok veszedelmet rejtegethet!
– Ugyan, nem frászosabb, mintha otthon sétálnék, a kertben, a
virágágyások közötti – nyugtatgatom a srácot, aztán felkapok egy
lábszárcsontot, kifejtem a rárohadt, immár könnyen foszló ruhadarabok
közül, majd letérdelek, és mélyen előrenyúlva elkezdem kopogtatni a
padlót. – Te csak várj türelmesen, mindjárt megyek!
– Várok, Thani úrnő!
A padló egy helyütt mintha másként dobogna, alaposan megszemlélem,
és tényleg, ott más az anyaga is. Tehát ha oda lépnék, már kapnám is a
dárdát, bele a pofámba. De honnan?
Felemelem a fejem, szétnézek, ám mécsesem fénye kevés, a folyosó meg
hosszú. Mindegy. Fedezékbe kushadok, majd teljes erővel ráütök a furcsa
padlórészre. Semmi.
Még egyszer ütök. Még egyszer semmi.
Tehát az eltelt évszázadok alatt berozsdált a kütyü. Kár, szívesen
megnéztem volna, hogyan működik, de ha nem, hát nem. Megadóan
vállamra kapom a zsákom, kezembe a mécsest, és elindulok az orrom után.
A folyosó hosszú, kicsit lejt, és totál poros. Az oldala tele van
kiszögellésekkel, egy ideig érdeklődve vizsgálom meg őket, aztán
megunom, egyik sem több apró, koszos lyuknál. Amúgy semmi izgalmas
nem jön szembe, se rejtett csapdák, se kísértő szellemek. Még egy árva
patkány se, pedig azok imádják az ilyen elhagyott helyeket. Személyes
tapasztalat!
Ám végül minden folyosó véget ér, ez is ezt teszi, és én kénytelen vagyok
megállni egy masszív, kövekből rakott fal előtt. Jól megszemlélem, a tetején
mintha vésett jelek lennének. Pipiskedve emelem fel a fényt, kisilabizálom
a betűket. Ó-semni szöveg, ez tuti.
– Jelzés nélkül tilos betörni a sírra… Nem, nem sírra, ez hülyeség, inkább
sírkamrába, mert… mert megesz az átok! – olvasom hangosan. Ez nem
stimmel. De gond egy szál se, izom előrelátóan készültem én erre a
hullarablásra! Lekuporodom, előkotrom a hátizsákom mélyéről féltett
kincsemet, a kézzel írt ó-semni szótárt, meg azt a fába foglalt
grafitrudacskát, amit Mae Cristintől kaptam, a nászajándékom részeként,
aztán nekilátok fordítani.
 – Ne törd meg e sírbolt nyugalmát, mert az lesz a jelzés, ami után
elszabadul az élőt elemésztő átok – olvasom végül a végső verziót. Remek!
Milyen hasznos is a tudás! Tényleg meg kéne tanulnom ó-semniül!
Ám ezen elhatározásom tettekre váltásával még vámom kell, minimum
addig, míg bedöntöm ezt a falat. Ezt a nagy, vaskos falat. Hol is kezdjem?
Nos, talán annál a résnél. Szép, széles rés, egészen magasan, klasszul
beleillik a feszítővasam, hát habozás nélkül bele is illesztem. Még alaposan
beverem a kalapáccsal, aztán rákapaszkodom, megpróbálom a súlyommal
kibillenteni a felső köveket. Nos, súlyom csekély, ám ezt a falat nem az
örökkévalóságnak rakták.
Az első nekirugaszkodásra bedől az egész.
Majdnem maguk alá temetnek a lezúduló kövek, éppen csak sikerül
elvetődnöm előlük. Mázlim van, megúszom egy darabban, bár csaknem
megfulladok a hirtelen felcsapódó porban. Hosszan köhögök, aztán lassan
levegő is jut a tüdőmbe, ami tiszta jó. Végül kitörlöm a szememből a
kőporszemcséket, és körbenézek. Nem látok semmit, amiből azonnal
levonom a brilliáns következtetést: mécsesem kialudt. De hát mi mást is
tenne egy mécses, legyen bármennyire is ütés-, víz-, és hülyeségálló, ha
rádől pár mázsa szikla, nem?
Azaz semmi extra, körülölel a megszokott sötétség. Tapogatódzva
keresgélek, végül találok egy kőszarkofág-tapintású tárgyat. Ez tehát a
sírkamra. De hol a hátizsákom? Tovább mászom, tovább tapogatódzom,
átbukdácsolok pár nagyobb kőhalmon, végül meglelem a cuccom.
Köszönöm Mist, te Titokzatos! Fényt persze így sem tudok gyújtani, de ez
nem is annyira fontos.
Visszamászom a szarkofágig, alaposan végigtapogatom hideg felületét.
Az anyaga nyilván márvány, és tele van vésve, részben valami lovast
ábrázoló dombormű, részben meg írás, persze ó-semni. A szótáram pedig
tök használhatatlan a sötétben, hát jobb híján megpróbálom vakon
lemásolni a kitapogatott jeleket. Miután végzek – kizárólag tudományos
indíttatású! – kíváncsiságom kielégítésével, elteszem a papírt, és nekilátok
kinyitni a szarkofágot.
Nem nagy ügy, talán két-három mázsa lehet a teteje! De hát muszáj
megmozgatnom, hiszen az igazán érdekes dolgok nyilván odabent vannak.
Tehát. Először is előkotrom hátizsákomból a két éket – vasalt tölgyfa mind
a kettő, direkt erre a célra csináltattam –, és beverem őket a szarkofág
lábánál a tető és az aljzat közötti, a művelet elején még meglehetősen
vékonyka résbe. Elvesztett kalapácsom helyett egy elszabadult követ
használok, az van itt, dögivel! Hajszálnyi lépésekkel haladok, lassan, mint a
köszvényes csiga, de végül csak sikerül megbillentenem a tetőt.
Sajnos, a keletkező, mintegy ujjnyi vastag résen a legjobb akarattal sem
férek be, így kénytelen vagyok tovább küzdeni. Beillesztek a két ék mellé
két simára csiszolt márványhengerecskét. Összesen nyolc van belőlük, tök
spéci darabok, kifejezetten szarkofágfeltöréshez! Na jó, ez nem igaz,
egyszerűen az otthoni kis-tábla lábai, amiket elcsórtam, remélhetőleg
senkinek sem fog feltűnni a hiányuk.
Miután a koporsó lábánál megemeltem a fedőlapot, kicibálom az ékeket,
és megismétlem az egészet a fejrésznél is, majd a még megmaradó négy
hengert is bepréselem a tető alá, ami így már egész kis hengersoron áll.
Illetve görög, bár csak akkor, ha teljes erőből nyomom. Hát ezt teszem,
mintegy arasznyira elmozdítva a szarkofág tetejét az aljához képest.
Lábirányba, mivel a fej felől közvetlenül a fal mellett áll ez a böhöm nagy
koporsó.
És ezek után már akár a hulla szemébe is nézhetnék, ha nem lenne halott
sötét. De van, így kénytelen vagyok a tapintásomra hagyatkozni.
Belenyúlok a szarkofágba, ám nem érek le az aljáig, hát felmászom
elcsúsztatott tetejére, elhasalok, és fejjel előre behajolok a koporsóba.Így
már nem kell nagyon gebeszkednem, hamarosan kitapintok egy száraz,
pókhálós koponyát, rajta sisak, lejjebb talán valami páncél.
Elmosolyodom, végigtapogatom a rég halott ember csontját.
– Szia, öregfiú! Tehát te lennél az Aquim család ős-ősapja! – suttogom
neki kedvesen. – Ne nézz bunkónak, tuti, hogy ez rajta van a koporsód
oldalán, de a sötétben nem tudtam elolvasni. Ennek ellenére én fix vagyok,
hogy te vagy Q ük-üknagypapája. Én meg a felesége lennék, a nevem
Thani. Mae Thani, a Sárkányölő. Meg azt is szoktam mondani, hogy fekete
boszorkány, de ebben van egy árnyalatnyi csúsztatás, mivel fekete
praktikákkal csakis autodidakta módon foglalkozom. Meg más izgalmas
dolgokat is művelek, most például éppen családfakutatással töröm magam.
Mármint Q családfájának a kutatásával, mert hogy nekem nincs ilyesmim.
No, látod, ez közös bennünk, egyikünk szülei sem ismertek. Neked azért,
mert te alapítottad a családot, nekem meg csak úgy leléptek, mielőtt
találkozhattam volna velük.
Miközben beszélek, alaposan végigtapogatom a koponyáját, aztán a
testét, már ameddig elérem. Tényleg páncélt visel, karjai a mellkasán
összefűzve, csontujjai egy pallos markolatára kulcsolódnak, aminek a
pengéje nyilván a lábfejéig ér. Igazi lovag-ős, pont ahogy Qtól elvárhatja az
ember. Nyakában amulett, súlyából ítélve tömör arany. Apró, nyolcszögű
lapocska, telekarmolászva. Írás? Finoman leakasztom, láncostól.
– Ne haragudj, ezt kölcsön venném. Csak amíg elolvasom, aztán tutira
visszahozom. Meg bocs a rumliért, amit csináltam, majd rendet is rakok a
következő alkalommal. Most nem, most már nincs sok időm, Q feltehetőleg
aggódik értem, és biztosan utánam jön, ha estig nem érek haza. Mellesleg
büszke lehetsz rá, annyi hőstettet hajtott már végre, hogy elsorolni sincs
időm; harcolt az északiak ellen, ő védte Reelant, amikor ostromba fogták,
persze sokszoros túlerővel, aztán még sárkányt ölni is elment, grátisz. Daalt,
a fehér férget. Tuti így volt, én is vele mentem! Szóval, Q igazi hős,
imádom, és hidd el, rád sem hoz szégyent! A részletekről majd később,
legközelebb majd ezzel kezdem. Legközelebb majd hosszan beszélgetünk,
most viszont tényleg mennem kell! Viszlát! – suttogom még, aztán
legördülök a szarkofág tetejéről.
A medált a nyakamba akasztom, természetesen az ingem alá rejtve, aztán
összeszedem szétszórt cuccaimat. A szarkofágot nyitva hagyom, macerás
lenne visszacsukni. És amúgy sem árt Aquim ősapának, ha levegőzik egy
kicsit, hiszen évszázadok óta nem mozdult ki!
Miután begyűjtöm a holmimat, vállamra kapom a hátizsákot, és elindulok
a külvilág felé. A továbbra is masszív sötétség miatt elég vakrepülés jellegű
az egész, de azért lankadatlan török előre. Illetve vissza. Azren nyilván már
halálra idegeskedte magát, és bizonyosan Qnak is feltűnt, hogy nagyon
elhúzódik a délelőtti sétalovaglásom.
A végén még megkérdezi, mit csináltam, és nem biztos, hogy tudok majd
olyan választ adni, amivel nem akasztom ki tökéletes lovagomat!
Q AL AQUIM
 avagy azok az átkozottul strapás, egyhangú
hétköznapok

Lassan ébredek, és elég későn. Az ablakon túl már pirkad, hamarosan a

nap is felkel. Eltunyultam. Reelanban ilyenkor már túl voltunk egy-két
hajnali csetepatén. De most, ugye, béke van, és ez nem egy ostromlott vár,
hanem az otthonom.
Ám ezzel együtt sincs okom sokat lustálkodni, hát további merengés
nélkül felkelek. Ez persze nem olyan egyszerű, mivel Thani természetesen
még alszik. Apró termete ellenére kiválóan képes elterpeszkedni az egész
ágyon, és rossz szokása szerint már megint a vállamat használja párnaként.
– Na, maradj még… – motyogja, amikor óvatosan kibújok a feje alól,
aztán belecsavarodik a takaróba, és rendületlenül alszik tovább.
Nesztelenül távozom, majd gyors arcmosás, öltözés. Mellvértet is veszek
meg hátamra szíjazom pallosom, aztán lemegyek, és meghallgatom az
éjszakai őrség parancsnokát.
– Minden rendben van, Q uram, semmi szokatlan nem történt – jelenti
előírásszerűen, majd együtt körbejárjuk a posztokat a várfalon. Persze
semmi furcsát nem tapasztalok. Wareen, ez az öreg, fekete kövekből rakott
vár megfellebbezhetetlen biztonsággal uralja a környék lankás hegyeit,
magas falai még komoly ostrom esetén is biztonságot nyújtanának. És most
éppen béke van. Ám óvatosnak lenni sosem árt! Ennek jegyében az
ellenőrző körút után visszavonulok a gyakorlóterembe, és végigcsinálom
megszokott, reggeli gyakorlataimat. Mikor végzek, már magasan jár a nap,
hát visszamegyek a lakosztályomba, rendesen megmosakodom, majd
immár páncél és fegyver nélkül reggelizni megyek.
Egyedül eszem, nem mintha ez rangommal járna, egyszerűn csak most
éppen így alakult. Embereimnek nyilván dolga van, Thani pedig bizonyos,
hogy még alszik. Így amikor befejezem az étkezést, elindulok lakosztályom
felé, hogy felkeltsem szívem szeretett hölgyét, és megtudakoljam, vajon
miféle úri foglalatossággal óhajtja elütni a mai napot? Ám nincs
szerencsém, még az emeleti folyosón szembejön velem Azren.
Kitérni előle már késő, állapítom meg sajnálkozva, és egyébként is, hogy
a saját váramban bujkáljak valaki elől? Azt már nem, tehát karbafont
kézzel, felemelt fejjel várom be.
– Jó reggelt, Q uram! Elnézést, de lenne néhány elintézendő apróság…
Szívem szerint azt válaszolnám, döntsön mindenben belátása szerint,
megbízom hozzáértésében, és egyébként is, engem a birtok apró-cseprő
ügyei nem igazán kötnek le. Más oldalról viszont ez egyszerűen
nemtörődömség és lustaság lenne részemről, amit mindig is igyekeztem
kerülni.
– Rendben, nézzük át gyorsan! – biccentek határozottan, és elindulok a
könyvtár felé.
Azren már megérkezése napján bevetette magát ebbe az apám idejében
nem nagyon használt helyiségbe. A sarokba beállíttatott egy hatalmas
íróasztalt, amit hamarosan teljesen beleptek kupacokba rendezett könyvei,
irattartói. Amint belépünk, ő máris az asztal mellé ül, én egy karosszékbe
rogyok le.
– No, halljuk! – intek, és elnyomok egy sóhajt.
Azren nem sokkal az esküvőnk után került mellém, írnoknak és személyi
titkárnak. Maga Paadre nagymester küldte, a lehető legjobb ajánlással,
amire nem cáfolt rá. Jó emberem; hűsége biztos, szorgalma töretlen,
tehetsége és tudása is elegendő a rábízott feladathoz, ám mindezzel együtt is
nagyon nehezen szoktam meg személyét. Még most is zavar egy kicsit
fontoskodó beszédmodora, meg ahogy tintafoltos ujjaival dörzsölgeti ritkás
szakállát, és rövidlátó szemeit meresztgeti mindenre, ami egy karnyújtásnál
távolabb van tőle. Most éppen rám.
– Nos, a tegnapelőtti vihartól megáradt a Hideg-patak, és ki kellett nyitni
a zsilipet, minek következtében megrongálódott a felső vízimalom kereke –
kezdi végül.
Hm. Megrongálódott a vízimalom kereke. Értem. Ó, Frej-jah, nem
mondhatod, hogy bármi elém állított feladat elől meghátráltam volna valaha
is. Pedig már hányszor nézhettem szembe a halállal!
De úgy látszik, az élet mindig tud újdonsággal szolgálni. Mondjuk egy
összetört malomkerékkel, nézek fel a mennyezetre.
– És ehhez nekem mi közöm? – kérdezem, csekély érdeklődéssel
hangomban.
– Éppen a mi búzánkat őrölték volna. A molnár szerint legalább két nap,
amíg rendbe rakják a kárt.
– És?
 – Így két napot fognak késni. Azt kérik Q uramtól, hogy ezt engedje meg
nekik.
Frej-jah, ez nem lehet igaz! Vajon miket terjeszthetett rólam az apám,
hogy ennyire félnek tőlem?
– Megengedem, hogy késsenek – sóhajtok, végül is mi mást tehetnék? –
Van még valami?
– Igen – bólint Azren, és zavartan turkál egy kicsit az iratok között –
Most már tényleg válaszolnia kéne az öccse levelére.
Mindössze megszokásból nyúlok a vállam felé, aztán eszembe jut, hogy
nincs nálam kedves pallosom. Elvégre itthon vagyok, és jelenleg éppen
béke van.
– Majd holnap válaszolok neki. Ráér! – legyintek. Egyszerűen nincs
kedvem Eshuval törődni!
– A végtelenségig nem lehet halogatni – jegyzi meg Azren csendesen,
lehajtott fejjel.
Dühösen kilököm magam alól a széket, és elkezdek fel és alá sétálni az
asztala előtt. Meggyőződésem, hogy nagyon is lehetne ezt a választ
halogatni, akármeddig.
Kedves öcsém levele alig pár héttel ezelőtt érkezett a királyi fővárosból,
Hiszaenből, és ékes szóvirágokba öltöztetett fenyegetésekkel volt tele.
Hogyha nem mondok le „apánk akarata szerint” Wareen váráról, „családunk
ősi sasfészkéről,” akkor nem fog habozni „a törvény szigorát szegezni
makacsságomnak”. Na, és akkor mi van?
Ha a királyhoz fordul panaszával, az legalább másfél esztendő. Őfelsége
bírái nem a gyorsaságukról híresek. És ugyan mit számít, hogy hogyan
döntenek? A főváros messze van, az északiak pedig közel. Fényességes
királyunk legyen boldog, hogy itt, a határvidéken álló rendházak még
egyáltalán védik birodalmát! De amíg pénz és fegyver helyett csak szép
szavakkal támogatja harcunkat, addig ne akarjon beleszólni a belügyeinkbe.
Ha öcsémnek ítélné Wareent, akkor maga Paadre nagymester lenne az első,
aki tiltakozna.
Szóval, Eshunak nincs más lehetősége, ha már annyira akarja apai
örökségét, mint hogy megküzdjön érte. A háborúhoz viszont nem ért,
fegyverrel bánni nem tud, míg én…
Eh, akárhogy nézzük is, nincs okom aggódni öcsém miatt, sem
elkapkodni a választ. Ám ha így vesszük, hát halogatni is felesleges azt!
– No, jó! – állok meg Azren előtt.
 Ő erre elővesz egy tiszta lapot, de határozott mozdulattal kiveszem a
kezéből a tollat, és magam elé húzom a papírt is.
– Nyugodtan diktálhatja, Q uram! – tiltakozna, ám mogorván leintem.
– Köszönöm, tudok írni! – nézek rá fenyegetően, majd fél kézzel az
asztalra támaszkodva papírra vetem válaszomat.
„Wareen az enyém. Vedd el, ha tudod!”
Aztán felegyenesedem, és leteszem a tollat. Azren maga elé húzza a
lapot, majd megcsóválja a fejét.
– Elnézést, uram, hogy beleszólok, de tulajdonképpen, bizonyos
szempontból, esetleg, mintha talán lehetett volna valamivel árnyaltabban is
fogalmazni ennél!
– Lovag vagyok, nem holmi cifra beszédű jogtudor! A kardot tudom
forgatni, a szavakkal meg játsszon az, akinek ez a mestersége! – horkanok
fel.
– Hát… én pont ezen okból lennék Q uram mellett – válaszol csendesen.
Meghökkenten pillantok rá, rövid ideig összekulcsolódik tekintetünk, aztán
elkapja a fejét, és zavartan arrébb tesz néhány lapot az egyik kupacról.
Nos, ha ezt ő is így látja, akkor én miért ne fogadhatnám el?
– Jó, akkor írj valamit te! – hagyom rá. – De ez legyen az értelme! –
figyelmeztetem, aztán visszaülök a karosszékbe.
Azren újabb tiszta lapot vesz maga elé, kézbe fogja a tollat, egy kicsit
félrefordított fejjel bámulja a mennyezetet, aztán munkához lát. Gyorsan ír,
és hamarosan átnyújtja a kész levelet.
„Kedves öcsém!
Szomorú szívvel olvastam leveledet, és bár fáj, hogy a köztünk lévő
testvéri viszonyt felhők árnyékolják be, de mégis erős lelkemben az
elhatározás, hogy semmi körülmények között sem vagyok hajlandó
lemondani Wareen váráról, és az azt övező birtokaimról, amelyek jogos
apai örökrészemet képezik. Ha te ennek ellenére ragaszkodsz azon
megalapozatlan állításodhoz, hogy ezen javak téged illetnek, és nem átallod
ezen kérdéssel a mi nagybecsű királyunk bölcs bíráinak értékes idejét
rabolni, akkor én természetesen készséggel állok a törvény szolgáinak
elébe, és bizonyos vagyok benne, hogy ők is az én igazamat fogják
megerősíteni.
Továbbá figyelmeztetnélek, hogy bár semmi sem áll távolabb
szándékaimtól, mint a testvérháború, de abban az esetben, ha te fenntartod
nevetséges követelésedet, akkor nem fogok habozni, hogy akár fegyverrel is
érvényt szerezzek elsőszülötti jogaimnak.”
Leengedem a papírt, és megtörten nézek Azrenre. Ő idegesen megvonja a
vállát.
– Újrafogalmazzam? – kérdi félénken.
– Hagyjuk! – legyintek.
Meggyőződésem, hogy öcsém ennyi tintát sem ér, minek még időt is
fecsérelni rá? Hát aláírom, és gyűrűmmel lepecsételem a levelet.
– Még valami?
– Semmi, uram! – mosolyog.
– Helyes! – állok fel megkönnyebbülten, és már lépnék is az ajtó felé,
amikor az kivágódik, és beesik Thani.
– Azren, azok a barlangok… – kezdi nagy hangon, aztán észreveszi, hogy
én is ott vagyok. Pillanatra megtorpan, majd szélesen elmosolyodik, és a
nyakamba veti magát. – Jó reggelt, Q!
– Jó reggelt, kedvesem! – fejtem le magamról óvatosan. Vajon csak a
szemem káprázott, vagy tényleg meghőkölt egy picit, amikor észrevette,
hogy én is hallottam az Azrennek szánt mondandóját? – Miféle
barlangokról beszélsz?
– Á, semmi! – legyint.
Egy pillantást vetek Azrenre, titkárom bőszen beletemetkezik valami
papírlapba, mintha itt se lenne. Tehát jó volt a megérzésem, itt valami baj
készül. Visszanézek Thanira, akinek arcáról viszont messze világít a
természetes, őszinte ártatlanság. Tehát nagyon nagy baj készül.
Ó, Frej-jah, oly teljesíthetetlen kérés, hogy ne legyen se ön-, se
közveszélyes, amit szívem szeretett hölgye tervez?
– Mi van a barlangokkal? – kérdem még egyszer, immár kissé élesebb
hangon.
– Hát… – kezdi Thani, ég felé emelt tekintettel, majd felém sandít, aztán
csak folytatja. – Vannak. Barlangok, azok vannak. Én meg gondoltam,
összegyűjtöm, hogy hány, meg milyen, meg hol, és írok róluk egy listát,
ami aztán majd tök hasznos lesz, ha valakit történetesen egyszer érdekelni
kezdenek a Wareen környéki barlangok – hazudja a szemembe, könnyed
eleganciával, rezzenés nélkül.
– Ugyan kit érdekelnének a Wareen környéki barlangok? – csodálkozom
vissza.
 – Hát most történetesen engem, és talán a jövő században is lesz valaki,
meg egyébkent is, jól jön az! Mondjuk, ha lerohannak minket az északiak,
akkor majd klassz lesz tudni, hol lehet elbújni. Szóval, mindenképpen
nagyon hasznos, ha írok egy ilyen listát – vágja ki, megkoronázandó az
eddig összehordott hetet és havat. Világos. Lista a barlangokról!
– És ehhez mi köze Azrennek? – lépek tovább, mintha eddig hinném
meséjét
– Hát, mint minden kutatást, ezt is a könyvtárban kell kezdeni, ezt egy
nagyon komoly és vastag könyvben olvastam, így arra gondoltam,
megkérdem Azrent, miféle írások vannak erről a témáról, hogy aztán jól
elmélyedjek bennük – magyarázza olyan stílusban, amit kénytelen vagyok
egyszerűen nagyképűnek nevezni.
– Tehát nem arról van szó, hogy valami eszement ötlettől vezérelve te le
akarsz ereszkedni a föld alá – szögezem le.
– Abszolút nem! – rázza a fejét teljes komolysággal.
– Így nem is kell felhívnom a figyelmedet, hogy milyen veszélyes is az
ilyesmi. Az ember beszorulhat, eltévedhet, vagy mindössze megcsúszik, és
összetöri magát a sötétben. Sose találják meg, még a holttestét sem.
– Na igen, tiszta veszélyes lehet – helyesel.
– Arról nem is beszélve, hogy én meg egyszerűen kitekerem a nyakad, ha
be mersz mászni bármiféle barlangba! – emelem fel a hangom, csak hogy
kiemeljem a lényeget.
– Sose tennék ilyet! Nem vagyok hülye!
Nem, „hülyének” kifejezetten nem az, ám cserébe felelőtlen, vakmerő és
kíváncsi. Nagyon valószínű, hogy be fog mászni az első barlangba, ami az
útjába kerül. Vajon hogyan lehetne lebeszélni róla?
Nos, sehogy. Jól ismerem szívem szeretett hölgyét, ha valami eszeveszett
ostobaságot a fejébe vesz, azt onnan kiverni lehetetlen. A legészveszejtőbb
dolgokba is képes belevágni, méghozzá gondolkodás nélkül, ha pedig
megpróbálják valamiről lebeszélni a józan ész nevében, akkor még
makacsabbul ragaszkodik kényszerképzeteihez.
Így hát meghajtom előtte a fejem.
– Magam is biztos vagyok benne, hogy semmi veszedelmes kalandba
nem vágnál bele felelőtlenül – mosolygok rá, hálásan visszamosolyog. Attól
tartok, ismer annyira, hogy tudja, mi jár a fejemben. – Tehát erről ne is
ejtsünk több szót! Inkább az érdekelne, mit szándékozol tenni ma délelőtt?
 – Nos, először is olvasgatok egy kicsit, itt, a könyvtárban, aztán talán
kilovagolok… – biggyeszti le a szája szélét, mint egy unatkozó dáma. Tehát
elmegy barlangászni.
– Remek ötlet! – mosolygok rá, majd Azren felé fordulok. – És amint
látom, te már eddig is támogattad Thani úrnő új, úri szeszélyét, mely szerint
barlangokat keres.
– Nos… – nyöszörgi a titkár, és az arcára telepedő aggodalomból úgy
sejtem, jobban be van avatva szeretett hölgyem ügyeibe, mint amit még
tisztességesnek érez velem szemben.
Nem baj, legalább kicsit visszafogja, különösen, ha ezt megparancsolom
neki, ami azért is hasznos, mert így legalább nem teszem feleslegesen
próbára irántam való hűségét. Mondom, ez nem baj, ám azért kellően zord
marad a hangom, hogy átérezze, helytelen dolgot cselekedett, amikor nem
szólt nekem Thani terveiről.
– Amikor befejezi az olvasgatást Thani úrnő, és kilovagol, akkor
feltétlenül kísérd el, elvégre Wareen úrnője nem járhat kíséret nélkül. Ha
bármi baja esik, téged teszlek érte felelőssé! – nyomom meg az utolsó
mondatot, majd elvágva a további vitát, otthagyom őket.
Hiába, bár nem kedvelem Azrent, de tagadhatatlanul vannak hasznos
tulajdonságai. Például a kötelességtudata. Komolyan fogja venni, hogy ő
felel Thani biztonságáért ebben a felelőtlen kalandban, és talán bízhatok
benne, hogy higgadtsága és józan esze hatni fog egy kicsit szívem szeretett
hölgyére.
És ezen felül, Frej-jah, te is figyelsz majd rá, ugye?
Ezzel vigasztalva magam, még mindig gondolataimba mélyedve
(barlangok, miért éppen barlangok?) nekivágok a keleti bástyára felvivő
lépcsőnek. Éppen semmi dolgom sincs, és mindig is kedveltem az onnan,
fentről nyíló kilátást. Jól el lehet elmélkedni a végtelen távolságot bámulva.
Ám alig fél emeletet teszek meg, amikor utánam szólnak.
Megállok, megfordulok, észreveszem a lépcső alján álló, kissé görnyedt
tartású alakot.
– Mi történt, jó Nator? – sóhajtok, az öreg pedig lassú, nehézkes
léptekkel elindul felfelé a lépcsőn. Végtelenül hosszúnak érzem, míg felér,
ám megsértődne, ha elé mennék, hát tehetetlenségre kárhoztatva megvárom.
– Q uram, bocsásson meg, hogy rabolom az idejét, de van egy kis baj,
amit jobb, ha jelentek.
 – Jelentsd! – törődök bele, és intek, hogy kezdje. Nator régi csatlós,
apámat is szolgálta már, sok másokkal együtt, akiktől leginkább az
különbözteti meg, hogy nem gyűlöl. Sőt, úgy érzem, ő a legmegbízhatóbb
emberem, ezenfelül pedig mindent tud Wareen váráról, amit élő ember
tudhat, hiszen születése óta itt él. Amikor megörököltem a birtokot azonnal
bizalmi emberemnek választottam, és azóta sem csalódtam benne. Nagyon
lelkiismeretesen végzi a munkáját. Néha talán túl lelkiismeretesen is.
– Reggel, ahogy átmentem a Nagyasszony termén, észrevettem, hogy
eltűntek a kis-tábla lábai. Mind a nyolc. Utánakérdeztem a cselédek között,
de mind tagadja, hogy elvitte volna. Attól tartok, valaki ellopta őket, Q
uram! – jelenti precízen, majd rám néz, utasításra vár.
Hm. A Nagyasszony termében a kis-táblának vannak lábai? Kicsit töröm
a fejem, és sikerül felidéznem, vannak bizony. Mind a nyolc sarkában,
márványból. Olyan kis hengerecskék, talán valami karcolt díszítéssel, a
részletek nem jutnak az eszembe. Nagyjából két-három ujjnyi magasra
emelik a táblát, hogy alá lehessen csúsztatni az éppen nem játszó bábukat.
És ezeket a lábakat most valaki ellopta. Értem én.
– Mire kellhet bárkinek is nyolc, ujjnyi vastag kis márványhenger?
– Talán valami gyereknek megtetszett, és elvitte, játéknak.
Nyilván. De Frej-jah összes csodájára, miért kell nekem ilyesmivel
foglalkoznom?
Felnézek Natorra, az öreg tisztelettel néz vissza, és láthatóan neki nagyon
fáj, hogy kár esett a gondjára bízott javaimban. Ha semmibe venném
aggódását, akkor talán máskor, fontosabb alkalommal nem lenne ennyire
alapos. Arról nem is beszélve, hogy ha most leinteném, mondván nem
lényeges, elég nagy vagyonom van, hogy ne érdekeljen egy ilyen apró
veszteség, azzal megsérteném, ami nem lenne szép, tekintve korát és eddigi
szolgálatait.
– Értem Nator, és köszönöm, hogy szóltál. Jól tetted, hogy utána
kérdeztél, most pedig hagyjunk pár napot a tolvajnak, hogy visszavigye.
Hátha megbánja tettét, amit ez esetben nagylelkűen megbocsáthatunk neki.
Ha pedig nem hozza vissza, hát akkor faragtass nyolc új lábat a kis-
táblának. Pont ugyanolyanokat, mint az eredetiek! – utasítom, ő pedig
engedelmesen fejet hajt.
– Úgy lesz, Q uram! – felel, majd lassú lépésekkel elindul lefelé.
Részemről lényegesen gyorsabban felsietek a torony tetejére, ahol végre
egyedül lehetek. Nekitámaszkodom a mellvédnek, elnézek a lankás dombok
felett. Odalent erdők váltakoznak szántókkal, bal kéznek kanyarog a Vae-be
vivő út, arrébb a Hidegpatak völgye, és ma szép az idő, idelátszanak a
Holló-hegyi apátság tornyai is. Az már nem az enyém, de addig itt minden
az én birtokom. Néha. ha belegondolok, furcsa érzés, pedig hát ki másé is
lehetne?
Nos, például az öcsémé, merül fel bennem önkéntelenül, de nem, ezzel
most nem akarok foglalkozni. Azren majd elküldi azt a levelet, minden
héten jár futárom Vae-be, onnan még legalább két hét Sol, onnan két-
háromszor annyi a Laurandriumon lefelé Hiszaen, azaz hónapok telnek el,
mire megkapom öcsém válaszát. Amire válaszolok, ami újabb hónapokat
jelent, nem hiszem, hogy idén dűlőre jutna a kérdés. Legkorábban jövő
tavasszal jelenhet meg fegyveresek élén Wareen falai alatt, már amennyiben
rá tudja venni valamely, a freitanokkal ellenséges lovagrend embereit, hogy
részt vegyenek egy ilyen kétes vállalkozásban.
Lovag legyen a talpán, aki beveszi Wareent, amíg én védem!
És innen önkéntelenül is a védelem fontosabb kérdései felé fordulnak a
gondolataim, jövőre rendbe kéne tetetni a régi víztározót is, és ha már
kőműveseket hozatok Solból, akkor lenne még pár apróság, amit
megcsinálhatnának. Ilyesmiken jár a fejem, teljesen elveszek az apró, ám
lényeges részletekben, kürt hangja szólít vissza a tervezgetésből. Megjött a
vár alatti falu bírója, hát lesietek a palota kapuja elé, és a lépcső tetején
állva fogadom.
Még tegnap este üzentek lentről, hogy elfogtak valami csirketolvajt, aki
felett persze nekem kell ítéletet mondanom. Illetve úgy sejtem, ők alig
várják, hogy felköttessem a gazembert, amihez mellesleg családomnak joga
van, és tudom, hogy apám élt is ezzel a joggal. Ezzel szemben magam nem
érzem feltétlenül szükségesnek, hogy halottakkal csúfítsam el a faluból a
várba felvivő út mellen álló ősöreg fákat. Láttam halált eleget északon!
Ezen nézetemet viszont nem értik a helyi gazdák, akik életének
legvéresebb eseménye a disznóölés. Amikor a bíró és az emberei
besorjáznak a várudvarra, látom a szemükben, elvárják uruktól, hogy
keménykezű legyen, amit ők összekevernek a véreskezűvel, és magukban
már halottnak tartják az elém cibált csirketolvajt.
– Nem helyi, valami városi csavargó. Nekünk nincs jogunk ítélkezni
felette, ezért kérjük nagy tisztelettel Q al Aquim lovag úr, hogy tessék a
megfelelő módon adjusztálni az esetet! – vágja ki elszántan a bíró, a nagy
beszéd közben két kezével gyűrve amúgy is megviselt kalapját.
 Nekem rossz nézni, mit művel szerencsétlen főfödővel, hát sietve
intézkedem.
– Jól tettétek, hogy elém hoztátok – hagyom rájuk, aztán érezhetően
hidegebb hangon a fickó felé fordulok. – Halljam, honnan való vagy?
Habozik a válasszal, és én már majdnem kiadom a parancsot a
katonáimnak, hogy vigyék – megveretni nem akarom, de azt sem
hagyhatom, hogy valaki dacolni merjen velem a saját birtokomon, amikor
hirtelen csak megszólal.
– Solból jövök. Szabad polgár vagyok Solban, semmi földesúr nekem
nem parancsolgathat!
És mellé büszkén méreget, pedig látszik rajta, hogy nem is olyan régen
alaposan megverték, és amúgy is csak egy csavargó. A ruhája szakadt,
mocskos, de új korában sem lehetett valami fényes öltözék, viselője pedig
már hónapok óta nem látogatta a borbélyt. No, de ezzel együtt is városi
polgárnak vallja magát, ó, Frej-jah, mennyivel egyszerűbb egy csatatéren,
ahol azonnal látszik, kitől mit várhatok!
Ám most itthon vagyok, és éppen béke van.
– Persze, fiam, ha Sol városának a polgára vagy, akkor tényleg nem
ítélkezhetek feletted – biccentek kimérten, de a hangom megmarad hideg és
éles. – Úgyhogy a következő küldönccel majd üzenek is Sol városi
tanácsának, és ők nyilván igazolják, hogy szerepel a neved a városi
polgárok nyilvántartásában Ha valóban így lesz, akkor egy ujjal sem ér
hozzád itt senki, vasba verve visszaküldelek Solba, ítéljenek el ott.
– De méltóságos lovag úr, ellopott két libát, és mikor a legények utána
futottak, meg is verte őket! Hát nem tetszik felköttetni? – csodálkozik a
falusi bíró, mintha számon kérné rajtam! Persze, mi máshoz szokhattak
volna apám idejében?
– Nem köttetem fel, míg nem járok utána, hogy valóban Sol polgára-e.
Aztán, ha kiderül, hogy ez csak hazugság volt, akkor majd ezért is fizetni
fog. Addig pedig itt marad, láncra verve a vártömlöcben – adom ki
utasításaimat.
Ez hosszú heteket jelent, addig csak elcsitulnak az indulatok. Hetek
múlva senki sem fogja szerencsétlen fickó vérét kívánni, és hát némi fogság
benne is lecsillapítja az indulatokat. Utána elengedem, hacsak nem jön
közbe valami, döntök magamban, és intek embereimnek, vigyék a foglyot.
A parasztokra több szót nem is vesztegetve sarkon fordulok, és
visszamegyek a palotába. Úgy sejtem, Thani már kilovagolt, a érdekes
kérdés csak, hogy vajon Azren vele ment-e? A válasz egyszerű, a szobám
előterében, az asztalon levél hever, titkárom kiírt betűivel.
„Uram, bár Thani úrnő az íróasztalom felgyújtásával fenyegetett, én
mégis tartva magam az Ön parancsaihoz, kíséretébe szegődtem, ám attól
tartok, ez által magam is részese leszek olyan eseményeknek, melyekben
nem lelik örömüket némely istenek.„
Aha! Szóval szerinte a feleségem olyan dolgokra készül, amiben „nem
lelik örömüket némely istenek”. Van ebben valami, biccentek rá magamban,
további magyarázkodását és túlzó bocsánatkéréseit éppen csak átfutom,
nem érdekel. Az annál inkább, hogy hova mentek, de erről nem ír Azren.
Szívem szeretett hölgye nyilván nem kötötte az orrára, vagy ami
valószínűbb, még magában sem döntötte el, pontosan hova is tart.
Rábólintok, ez a kaotikus felelőtlenség jellemző Thanira. Ám ezen
tulajdonságához társul még egy, jelesen, hogy szinte bármit képes ép bőrrel
túlélni, mert részben bármilyen helyzetben feltalálja magát, részben pedig
igen nagyon minden istenek kegyében áll. Meggyőződésem szerint már
kicsiny gyermekkorától kéz a kézben jár a szerencsével, amire szüksége is
van. Mindezeket együttvéve elképzelhetőnek tartom, hogy túlélje ezt a kis
kirándulást, bár az is biztos, hogy ő mindent meg fog tenni, hogy próbára
tegye Kétarcú Rashadel türelmét.
No de hát nem mehetek vele, részben mert úgysem hagyná, más oldalról
meg nem foghatom egy életen át a kezét, hogy megóvjam a világtól! Nem
mehetek vele, de ha estig nem jön vissza, utána megyek. Addig viszont
nem, döntök, így felesleges töprengés helyett lemegyek az istállóba, hogy
megnézzem az új csikót, (az éjszaka született, a lovász szerint szép állat
lesz) és már kint vagyok az udvaron, amikor felharsan a kürt jel: freita
lovag érkezik.
Nohát, nem vártam senkit! Vajon ki lehet az? Vendégségbe jön, vagy
talán valami hivatalos ügy miatt keres fel valaki a tetihuanai rendházból?
Bárhogy nézem is, muszáj személyesen fogadnom, hát illendő módon, a
palota kapujából sietek eléje.
Két csatlós kísérte, magányos lovag léptet be, a hosszú út nyomát magán
viselő páncélban, arca előtt ismerem fel címerét.
– Üdvözlet Q al Aquimnak, a Sárkányölőnek!
– Üdvözöllek, Rash al Farel, végtelen öröm számomra, hogy vendégül
láthatlak szerény otthonomban! – felelek a szokások szerint hiszaeni
rendházunk második fegyvermesterének, akivel eddig még nem sokszor
találkoztam. Talán kétszer a királyi fővárosban, meg ott volt abban a
seregben, amely végül elűzte a Reelant vívó északiakat, felszabadítva a
várat a hosszú ostrom alól. Akkor nagyon örültem látásának, most kissé
furcsállom érkezését.
– Mivel érdemeltem ki a megtiszteltetést, hogy váramban fogadhatlak?
– Átutazom errefelé, és gondoltam, megszállok nálad pár napra, ha nincs
ellenedre, mint ahogy ezt írtam is – száll le a lováról, majd kezet fogunk.
Ennél barátibb üdvözlésre nincs is szükség, nem vagyunk többek
rendtársaknál.
– Nem kaptam meg üzenetedet, talán elveszett valahol.
– Eh, nyomorult postagalamb, az ember már ennyit sem bízhat Iziana, a
Kiszámíthatatlan kegyeire? – bosszankodik Rash, majd fejet hajt. –
Természetesen, ha így alkalmatlan lenne jelenlétem…
– Dehogy, Rash, dehogy! Kerülj beljebb, azonnal nyittatok neked és
embereidnek egy-egy szobát, és készíttetek fürdőt is. Pihenjetek le, és majd
vacsoránál, jó borok mellett megbeszéljük, mi járatban vagy!
Ezzel beterelem őket a palotába, majd kiadom a megfelelő utasításokat.
A cselédek hamarosan elvezetik őket, én pedig csak eljutok az istállóig,
ahol megszemlélhetem az új csikót. Hiszaeni rendtársam érkezése ugyan
meglep, de tulajdonképpen örülök neki. Legalább megtudom, mi hír a
fővárosban, úgyis régen jártam arra, meg talán rendünk ügyeinek
alakulásáról is hallok pár érdekes apróságot, nem árt az!
Az istállóban gyorsan telik az idő, hamarosan mennem kell, ha nem
akarom lekésni a vendégek érkezése miatt korábbra hozott vacsorát. Utam a
Nagyasszony termén át vezet, önkéntelenül is vetek egy pillantást a
sarokban álló kis-táblára. Tegnap játszottunk Thanival, méghozzá egy
egészen elnyúló, érdekes játszmát, de aztán szívem szeretett hölgyének
kérésére félbehagytuk. Azt mondta, megfájdult a feje, én úgy hiszem attól,
hogy reménytelenül vesztésre állt.
A kétszínű bábuk még mindig változatlan helyzetben várakoznak a
megcsonkított, láb nélküli táblán. Illetve, mégsem. Valaki lépett egyet Thani
fekete korongjaival. Feltételezem, ő maga, talán ma reggel, mielőtt elment.
Méghozzá egészen jót lépett, mérem fel a helyzetet, majd alaposan
megszemlélem a megváltozott állást. Le is ülök a tábla mellé, tenyerembe
temetem állam, hosszan, hosszan mérlegelek.
Előbb csak a játékon töröm a fejem, aztán már Thanin. Hova mehetett?
 Nyilván nem egyszerűen egy barlangba, hanem egy különösképpen
érdekes, esetleg veszélyes helyre. Hm. A legtöbb legenda kétségtelenül a
Holló- hegyi, régi apátság alatt húzódó katakombákról szól. Az egy félig-
meddig természetes járatrendszer, amit régen, még az apátság előtti időben
temetkezési helynek is használtak. Igen, erről könnyen hallhatott érdekes
dolgokat a környékbeli parasztoktól, akik úgy hiszik, kísértetek járnak
arrafelé, és utána a könyvtárban is olvashatott róla pár apróságot, mivel a
családi hagyományok szerint ott nyugszanak az őseim is. Bizonyosan oda
ment, azaz ha nem téved el a föld alatt, akkor délutánra vissza is érhet.
Egy szolga rezzent fel töprengésemből, jelenti, hogy tálalva, és hogy a
vendég lovag úr már vár. Gyorsan lépek, előre tolva egy fehér korongot a
táblán, aztán már sietek a nagyterembe, nem lenne szép, ha sokáig váratnám
Hiszaenből érkezett rendtársamat.
A terembe lépve köszöntjük egymást, majd leülök az asztalfőre. Balomra
Rash al Farel kerül, megilleti ez a hely, jobbom üres, az Thani széke, aki
még nem ért vissza. Így összesen öten vagyunk, Rash két csatlósával, és
Natorral. De Thaninak itt kellene lenni, nemcsak azért, mert akkor végre
megszűnhetnék aggódni miatta, hanem mert ezt a vendéglátás szabályai is
megkövetelik.
Hiányát szinte azonnal szóvá is teszi Rash.
– Kedves feleséged talán beteg?
– Nem, csak délelőtt kilovagolt. Talán megsérült a lova, vagy valami más
okból késik. Sajnálom, remélem hamarosan megérkezik.
– Reméljük – bólint rá, de itt abba is marad a társalgás, mert a cselédek
elkezdik felszolgálni a vacsorát.
Csendesen eszünk, nem akarom háborgatni vendégeimet, amíg éhesek,
csak az utolsó fogás után kérdezek rá jövetelük céljára.
– Tetihuanába tartok, Q, a rend ügyeit intézem. Apró-cseprő
haszontalanságok, lényegtelen formaság az egész, de nagymesterem
ragaszkodott hozzá, hogy megbízható ember járjon utána a dolgoknak, így
végül engem küldött. Ám mivel nem sürget az idő, úgy gondoltam, teszek
egy kis kitérőt Wareen felé. Régen találkoztunk, szívesen hallanám első
kézből dicső tetteidet!
– Reelan óta talán csak egyszer kellett fegyvert ragadnom, Daal ellen, de
hidd el, az sem az én dicsőségem. Frej-jah, a Győzhetetlen áldásával jártam,
ő segítene lépteimet, övé az érdem, én pedig nem vagyok több, mint
egyszerű lovagja! – védekezem, és aztán mosolyogva koccintunk, mi, „Frej-
jah egyszerű lovagjai”
A nehéz vörösbor jól esik, enyhíti aggodalmam, amit Thani iránt érzek.
Már lassan sötétedik, hol lehet? És mintha csak olvasna a gondolataimban,
Rash is felőle kérdez.
– Kedves feleséged hosszan elmarad.
– Nem tudom, mi történhetett. Ám ha maradsz pár napot, amit el is várok
tőled, ha már ily hosszú utat tettél meg, holnap bizonyosan találkoztok
majd.
– Köszönöm a meghívást, azt hiszem, élek vele. És igencsak remélem,
hogy megismerkedhetek a feleségeddel – mosolyog rám sokatmondón.
Pillanatra nem értem, mire akar utalni, szemöldököm önkéntelenül is
magasba szalad, mire hangosan elneveti magát.
– Eh, barátom, ne aggódj, ne féltsd asszonyod! – legyint, és ismét fenékig
üríti poharát, amit a gondos cseléd eddigre ismét teletöltött. – Ám azt se
hidd, hogy Hiszaenbe nem jutott el a híre! – teszi aztán hozzá cinkosan, és
mellé még kacsint is.
– Híre? Minek? – kérdezek vissza óvatosan, az éppen csak fejembe szállt
ital mámora máris elillan, miről beszél Rash?
– Nem minek, kinek! A feleségednek! Mondhatom, futótűzként terjedt a
pletyka hogy Q al Aquim, aki pedig bármelyik főúri családba
beházasodhatott volna, elvett egy egyszerű asszonyt. Elhiheted, mindenki
oldalát fúrta a kíváncsiság, vajon mi állhat a dolog hátterében?
– Mi lenne? Thani maga Frej-jah, a Győzhetetlen küldetésében volt a
társam, együtt jártuk meg a Xantiani-szorost, győztük le Daalt, a fehér
férget. Mi furcsa lenne abban, hogy elvettem feleségül? – kérdem, talán egy
picit ingerültebben, mint az illendő lenne.
De Rash feltehetőleg nem érzi meg hangulatom változását, vagy talán
csak a súlyos bor nemtörődömsége beszél belőle, amikor fölényes
mozdulattal leint.
– Eh, értem, elkísért sárkány ölni, szép cselekedet, de ez nem változtat a
helyzetén. Nincs családja, vagyona, lássuk be, még csak nem is nemes!
Ez pedig sértés. Majdnem sértés. Thani származása nem nemesi, de aki
ezt előttem felhozza, az számítson a legrosszabbra!
– Thani a feleségem, Wareen úrnője – jelentem ki csendes, hideg hangon,
és már csak megszokásból is pallosom után nyúlok. Feleslegesen, nincs
nálam, mint ahogy vendégeim is fegyvertelenül ültek asztalhoz, mégis ez az
a mozdulat, ami megérteti Rash al Farellel, hogy milyen messzire
merészkedett.
– Persze, persze, értem én! – visszakozik gyorsan. – Csak éppen
Hiszaenben az az ostoba pletyka járta… De tényleg, magam egy pillanatra
sem hittem, hagyjuk is!
Persze, tudom. Hiszaenben nyilván ugyanaz a pletyka terjed el, mint
Solban, vagy akár Tetihuanában. Hogy Thani fekete boszorkány, és
egyszerűen megigézett valami sötét bűbájjal, hogy beleszeressek.
Ó, Frej-jah, ostobák, ostobák az emberek!
– Thani nem foglalkozik fekete praktikákkal – jegyzem meg csendesen.
Rash felkapja a fejét, egymás szemébe nézünk, ő láthatóan zavarban van.
Ám nem akarom lábbal tiporni a vendégjogot, lassan elmosolyodom, és
megemelem felé a poharam.
– De ne beszéljünk rólam, válasszunk magasztosabb témát! Mi hír
Hiszaenben, dicső, fővárosi rendházunk miféle nagyszerű, Frej-jahnak
tetsző tettekkel öregbítette a hírnevét az elmúlt esztendőben? – kérdem
barátságosan.
– Nos, igyekszünk Frej-jahnak kedves dolgokat cselekedni, de nem
akarom szerénytelen dicsekvéssel próbára tenni kedves vendéglátónk
türelmét! – szerénykedik Rash, ám utána csak mesélni kezd.
Alig tud lekötni. Eh, Frej-jah, mi értelme van itt ülnöm, és hallgatnom ezt
az embert, aki feltehetőleg egyszerűen azért jött, hogy kikémlelje, mi a
helyzet Wareenben, hogy aztán otthon, a fővárosban újabb pletykákat
eresszen szét a széllel?
Aztán elszégyellem magam, Rash is freita lovag, a rendtársam, nincs
jogom ítéletet hozni felette. Így visszafogom dühöm, kedvesen unszolom,
beszéljen tovább a fővárosról, ő pedig megteszi. Érdekes dolgokat mond,
bár főként számomra érdektelen udvari pletykákat. Titkon számítok rá,
megemlíti öcsémet, aki szintén ott van most, de ennél tapintatosabb. Vagy
legalábbis nem akarja tovább feszíteni a húrt féltestvérem emlegetésével.
Alapvetően jól teszi.
Szóval az idő gyorsan telik, a bor is fogy, így később mégis elmesélem
Daal legyőzésének történetét, még később Reelanra terelődik a szó, és a
közös hadi élmények felemlegetése végleg barátivá teszi a hangulatot
Együtt nevetünk és búslakodunk, mikor mi kerül szóba, odakint megfakul a
délután, a terem falait vörösre festi a nyári alkonyat ragyogása
 És Thani még mindig sehol. Talán baj érte? Bizonyosan. Itt az ideje,
hogy utána menjek.
– Ez mind igen érdekes, és remélem, hogy holnap még folytatjuk a
beszélgetést, ám most mennem kell – bontok asztalt, majd minden további
magyarázkodás nélkül visszavonulok a lakosztályomba. Úgy hiszem, Rash
is örül, hogy korán lepihenhet a hosszú út után.
Magam is érzem, hogy fáradt vagyok, a lakosztályomba lépve
megszédülök, és csak a falnak támaszkodva sikerül megőriznem az
egyensúlyomat. Eh, sokat ittam, túl sokat, de most nincs időm kipihenni a
mámort. Nagy hangon szólítom a szolgát, és vizet hozatok, aztán alaposan
megmosom az arcom, tarkóm. A helyzet javul, és az éjszakai hideg levegő
majd teljesen kijózanít, hát nem pazarlom tovább az időt, bár kicsit
ingatagon, dc sietve lemegyek az őrszobába.
– Szólj nyolc embernek, a régiek közül! – utasítom az ott szolgálatot
teljesítő posztot, feszes tisztelgés után távozik. Magam is megyek, le, az
istállóba, bár a folyosó némileg ing a lépteim alatt, de hát Frej-jah, ez nem
lehet akadály! Megelőzöm embereimet, és bár a szédülés nem csillapodik,
én már Armagedon nyergében várok, mire megérkeznek, és elkezdik
felnyergelni hátasaikat.
– Mindenki hozzon két fáklyát is, a Holló-hegyre megyünk! –
parancsolom kurtán, aztán kilovagolok az udvarra. A hűs levegő tényleg jót
tesz, bár még mindig rosszul vagyok, ennek ellenére kihúzott háttal,
rezzenéstelen arccal várom be a katonákat. Ők a legmegbízhatóbb
embereim közül valók, nem egy már Reelanban a kezem alatt szolgált,
némán sorjáznak elő az istállóból, komor, lovas árnyak, pedig sejtem, nem
örülnek neki, hogy éjszaka a kísértetjárta hegyre készülünk.
Persze, ennek az egésznek nem sok értelme van, éjjel csak akkor találjuk
meg szívem szeretett hölgyét, ha maga is keres minket. Ha a föld alatt jár
még mindig, akkor most még nem tudok neki segíteni. Ám a hajnal első
fényeinél megtalálhatjuk a jelet, amit a barlang bejáratánál hagyott. Tudom,
hogy hagyott, no nem Thani, hanem Azren. Tehát hajnalban utána mehetek
a föld alá.
Bár ezt elkerülném, hisz egész éjszakás keresés után semmi kedvem sem
lesz még holmi barlangba is leereszkedni. Különösen a Rashsal való
mulatozás után. Amint kilovagolunk a vár kapuján, a szédülés visszatér, és
egy pillanatra meg kell támaszkodnom Armagedon nyakán, hogy meg
tudjam tartani az egyensúlyomat. Csak nem Rózsaarcú Rilan csókolt arcon?
 De bármilyen betegség is bújkál bennem, arra még lesz erőm, hogy
előkerítsem Thanit, ebben biztos vagyok, hát veszek egy mély levegőt, és
rosszullétemmel nem törődve szorosabbra fogom a szárat.
– Te menj előre, ti ketten hátul maradtok, a többiek mögöttem jönnek
egymás után! – parancsolom hangosan, aztán sokkal halkabban, magam elé
suttogva még hozzáteszem:
– Frej-jah, vezess a győzelemig!
THANI
avagy mihez is tartozhat az a fény az alagút végén

Méla beletörődéssel bukdácsolok előre a sötét folyosón, néha neki

megyek a falnak, néha meg is ütöm magam, de amúgy nyugodt unalommal
vánszorognak a percek. Egy idő után kezd elegem lenni, érzésem szerint
jóval több ideje megyek kifelé, mint amennyi ideig a befele jövés tartott!
Végül megunom az egészet, és előkotrok a hátizsákomból egy
remélhetőleg üres lapot. Szikrát csiholok, majd felemelem a lángoló papírt,
gyorsan körbenézek. Tök idegen falak néznek rám vissza, sőt, röhögnek a
pofámba. Ezek szerint a lefele vezető, látszólag egyenes, elágazásmentes
folyosó suttyomban csak rejtegetett néhány mellékjáratot. Vagy a
sírkamrából indult egy másik járat is. Ez izgalmasabb, mint hittem!
Ám sajnos fény nélkül az egész fele olyan mókás sincs, mint kivilágítva,
meg hát van más dolgom is, így csak visszafordulok. Azren vár rám, és
nyilván nagyon ideges, nincs szívem halálra szívatni a fickót azzal, hogy
még járok idelent egy kört. Qt meg végképp nem akarom kiakasztani. Bár
nagyon szeretem látni, amikor haragszik, akkor olyan fenemód férfias, de
ezzel együtt is, most talán okosabb dolog hazamenni. Mászni. Bukdácsolni.
Esetleg orroncsúszni, ahogy a folyosó diktálja. És fenébe a pimasszal, már
megint csak húzza és halasztja, hogy megleljem a kötelet, aminek a másik
végén Azren, a kötelességtudó titkár dekkol.
Lehet, hogy még volt pár elágazás a sötétben, amiket elvétettem? Lehet.
Igazából sajnálok még egy lapot elpazarolni, inkább továbbmegyek. A
gyomrom unja meg leghamarabb. Tuti, hogy elmúlt már az ebédidő, talán
már a vacsora is. Nincs mese, eltévedtem. Pontosan, ahogy Q megmondta.
De hát tökéletes lovagom nem szokott tévedni, ha valamit megmond, az
bizony úgy lesz! Nincs ebben semmi furcsa, hát nyugodtan folytatom a
barangolást a hullasötét j áratokban.
Végtelennek tűnő idő után vízcsobogást hallok, majd hamarosan bele is
gázolok a hozzá tartozó föld alatti (továbbá álnok és alattomban támadó)
patakba A nyomorult megpróbál elgáncsolni, de eszembe sincs beleesni.
Akkor szétázna a hátizsákomban őrzött szótár! Amit persze nem hagyhatok,
így végül talpon maradok a csúszós köveken. Hosszan tapogatódzok, míg
végül találok egy elegendően magasan lévő kiszögellést. Felakasztom rá a
hátizsákom, egyelőre úgysem lesz rá szükség.
 Amint ezzel megvagyok, tovább gázolok a patakban. Ha mázlim van,
valahol kitör a felszínre. Ha nem, akkor pedig szégyellje magát! De végül is
jól van megszervezve a világ, hamarosan világosság dereng fel előttem, a
patakocska széles, félhomályos terembe fut be. A fény felülről jön,
alábukdácsolok a nyílásnak, a mennyezeten kürtő nyílik, és nagyon, nagyon
magasan látom az eget is, rácsokkal szabdalt, kör alakú lyukon át. Biztosan
valami régi kút alján állok.
– Hahó, itt vagyok, engedjenek ki! – kezdek kiabálni, persze, tök
feleségesen. Ez tuti régi kút lehet, talán valahol a hegy tetején álló apátság
egyik mellékudvarán. Ősz szakállam nő, mire valaki idetéved, és kihúz.
Azaz már megint magamnak kell magamat megmenteni. Nem ügy! Azt
tudom, hogy az apátság alatt tele a hegy mindenféle régi járatokkal.
Amikben csak úgy nyüzsög rengeteg nyughatatlan szellem, de hát nem kell
minden hülye szövegnek bedőlni, amit a babonás parasztok terjesztenek! A
lényeg, hogy van itt egy csomó barlang, meg csatorna és pince, erről sok
mesét hallottam már. Tehát itt is kell lennie egy elérhető kijáratnak, nézek
körbe, és valóban. Oldalt a terem kiszélesedik, és van ott valami kocka
forma, azaz mesterséges nyílás is. Jól látom, mert arrafelé fehér színű
minden, közelebbről megnézve mészben fürdik az egész.
Bukdácsolva indulok el a kijárat felé, másfél ember magasan van,
meredek fal tetején, ami szintén meszes, fehér csíkokban folyt végig rajta a
szutyok, feltehetőleg elég régen. Botladozás közben az egyik mészcsomó
elgáncsol, amikor visszanézek rá, egy halott arc bámul felém.
– Hát neked sincs jobb dolgod, mint molesztálni az élőket? Mit vétettem
én neked, te leselejtezett hulla! – morgom neki, aztán feltápászkodom,
megyek tovább, immár óvatosabban kerülgetve a terem ezen oldalán igen
nagy sűrűségben előforduló tetemeket. Nyilván valahol az apátság alatt
járhatok, valami régebbről itt maradt tömegsírban. Hát, ez már csak egy
ilyen nap!
Aztán néhány hullát mégis kénytelen vagyok megzavarni az öröklét az
élethez képest mégiscsak stabil nyugalmában, mert nem érem el a kijáratot
Hát összehordok pár tetemet egy csinos kis kupacba, aminek tetejéről már
elérem a nyílást, és kimászom.
Tuti, hogy az apátság alatt vagyok, talán egyenesen a templom alatt, a
régi járatokban, amit ma már csak csatornának használnak. Legalábbis
fehérre meszelt falú alagút indul előttem, és a lábamnál piszkos víz
maszatolódik Persze fogalmam sincs, merre a kijárat, de nem is kell keresni.
Fentről énekszó hallatszik, aztán emberi beszéd.
– És mind ti istenek, vegyétek magatokhoz tisztelt holtaink lelkét, és
mind ti istenek, fogadjátok őket megillető módon, és mind ti istenek közül
te, Ashel, te Aranyfürtű, te vezesd őket a túlvilágon!
Aha, ez nyilván valami temetés, nyugtázom magamban, vagy legalábbis
valami friss hulláért imádkozhatnak odafent. Méghozzá nem is akárkiért, ha
már egyszer az apátság főnöke vezeti a szertartást, ismerem fel a kenetteljes
férfihangot, de közben már mászom is. Kétrét görnyedve az alacsony
alagútban, amit még tök régen építettek, amikor errefelé mindenféle
rablóhordák garázdálkodtak. Ez tuti, olvastam róla!
Mellesleg ezeknek a járatoknak fő tulajdonsága, hogy labirintusszerűen
kuszák, és aki nem ismeri ki magát benne, az garantáltan eltéved, de hát
engem egy egész férfikórus vezet, mert hogy odafent ismét énekelni kezd
egy csomó hang. Gond nélkül követem a nyekergést, aztán még mászom
egy keveset, egy függőleges kürtőben, aminek a végét széles vaslap zárja le.
– Most pedig magasra emelem e kelyhet, áldozatunk jegyét! – citálja
odafent az apát, én meg nekifeszülök a vaslapnak, félrelököm, és kimászom
az oltár mögött, majd elkap egy köhögőroham (hát mi a fenének égetnek itt
annyi füstölőt?), és beleesek az oltáron álló áldozati kehelybe.
Na, helyben lennénk.
Fejem felett ragyognak a hajnali fények, velem szemben pedig ott áll a
teljes apátság, sok kikericssárga csuhás szerzetes, meg pap bámul, arcukon
a totális megdöbbenés, mintha maga Aranyfürtű Ashel lépett volna le a
freskókról. Különösen az apát kifejezése röhejes, őt tök közelről
megszemlélhetem, mert pont velem szemben áll, egészen az oltárnál.
– Sziasztok! Remélem, nem zavarok… nagyon… – teszem még hozzá,
aztán felkecmergek az oltárról, és megkísérlem leverni magamról a ruhámra
gyűlt szutykot, mészesővel terítve be környezetemet.
– Aranyfürtű Ashel, kegyelmezz! – motyogja az apát, és tágra nyílt
szemmel hátrál, megkísérlem megnyugtatni.
– Elnézést, nem akartam bajt!
– Távozz közülünk, kísértő szellem!
– Távozok, és nem kell így kiakadni, nem vagyok kísértő szellem. Mae
Thani vagyok, innen, Wareenből. Tudod, a vár úrnője – magyarázom, mivel
totál értetlen pofát vág. – Na, biztosan emlékszel, az esküvőmön
találkoztunk!
 – Emlékszem, és felismerlek, Mae Thani – borzong meg a fószer, hulla-
színre sápadva.
Na igen, talán mégsem kellett volna említeni az esküvőmet..
– Te, már mondtam, bocsánatot kérek, én nem akartam, hogy… –
magyarázkodnék sietve, de a szavamba vág.
– Távozz kísértő lelke Thani úrnőnek, ki háborgatod az élőket! Mi most
készülünk megadni neked a végtisztességet, ne kísérts minket, gonosz
asszony! – rázza felém magasba emelt két kezét, és bár általában gyorsan
szoktam kapcsolni, most egy kicsit lemaradok.
– He?
– Láthatod, megadjuk neked a végtisztességet, ne háborgass minket!
– Végtisztesség? Mármint, ez az én temetésem? – értetlenkedem, és nem
számítok igenlő válaszra, hát nagyon megdöbbenek, amikor senki sem
tiltakozik
– Lásd, megadjuk neked a végtisztességet, hát térjen meg lelked
megnyugodva a túlvilágra!
– Frászt térek, fafej! – válaszolok elszántan, ilyen tömény hülyeség
bőven elegendő, hogy kiakasszon. – Nyissátok már ki a szemeteket, élek!
Fenti állításom alátámasztására büszkén kihúzom magam, és
végigmutatok vizes, foltos, frissen szakadozott ruhámon, beletúrok kócos
tincseimbe, amiből porzik a mész és a kosz. Nem lehet túl bizalomgerjesztő
látvány, erről rögtön az apát biztosít.
– Látlak, te túlvilágfehér kísértő lélek, és nem félem hatalmad,
Aranyfürtű Ashel fénye megvéd! – kiabál, és közben kikerülve az oltárt
bátran felém lép. Kedvem lenne elgáncsolni, de inkább hátrálok egy kicsit.
– Rendben, belátom, kicsit talán furcsán nézek ki, de csak azért, mert
most jövök az Aquim család ősapjától és közben még összefutottam egy
csomó lemeszelt hullával egy tömegsírban – magyarázkodom, hogy
megnyugtassam a sok fehérre sápadt papot, de közben rájövök, ez még
rosszabb szöveg, mint az esküvőm felemlegetése, a csürhe csak idegesebb
lesz tőle. Az apát meg tovább adja a rendíthetetlent, és megkísérel
visszaűzni az túlvilágra, ahova szerinte tartozom.
– Térj vissza a holtak közé, és ne háborgasd az élőket, gonosz asszony!
Közben még közelebb jön, és szélesen lóbálja a kezében unott füstölőt.
Mögötte meg a teljes apátság, egy csomó jó kötésű pap meg paptanonc,
akik láthatóan nagyon komolyan veszik magukat. Tényleg kiakasztóak!
Méghogy én hulla!
 Már éppen nyitnám is a számat, hogy immár teljesen szalonképtelenül
elmagyarázzam nekik, mekkora barmok, amikor hirtelen meggondolom
magam. Nekem agyamra ment a sok műveltség, amit Azren, meg Q
igyekezett belém gyömöszölni. Hát mikor akartam én bármit is
elmagyarázni korlátoltmarháknak? A tömeget nem meggyőzni kell, hanem
elérni, hogy ne lincseljenek meg!
Ezzel az ifjabb éveimben alaposan megtanult alapigazsággal felvértezve
felkapok egy súlyos ezüst gyertyatartót, és belevágom az oltár mögötti
ablakba. Szép magas ablak, gyönyörű színes üveggel, ami valami fontos,
szent jelenetet ábrázol Aranyfürtű Ashel csodatételeiből. Már gondolom, azt
ábrázol. Bár tulajdonképen mindegy is, mert amikor belevágom a
gyertyatartót, irdatlan csörömpöléssel beszakad az egész.
Hullik az üvegszilánk, kiabálnak a papok, én meg csak megszokásból
sikoltok, az jól feldobja az ilyen mulatságokat, és elmélyíti a káoszt, amiben
el lehet tűnni. Nem is habozom, mászom késlekedés nélkül, át az ablakon,
ki az udvarra. Nagyot huppanva érek földet a széles kőkockákon, felmérem,
hol is vagyok (jobbra a kolostor főépülete, szemközt falak, balra lesz a
kapu), és már futok is.
A külvilágba vezető kapu tényleg balra van, de sajnos zárva, így egy
dicstelen kitérő után tovább loholok a konyhakertek felé. Pechemre szembe
jön pár pap, láthatóan engem kergetnek, de még láthatóbban nem
szívügyük, hogy el is kapjanak, könnyen kereket oldok előlük.
Bekeveredem egy mosóudvarba, aztán jön valami istálló, padlás, raktárak,
és végül bemászom egy elhagyott udvarocska sarkában korhadó hordóba.
Passzív megoldás, de tízből kilencszer bejön. Éppen csak hosszan,
nagyon hosszan kell lapulni, hogy odakint megunják a hajszát. Tekintve,
hogy egész éjszaka bolyongtam a föld alatt, kiválóan megy a lapulás, és
szerencsére nem is hortyogok közben, vagy legalábbis nem annyira, hogy
bárki meghallja.
Aztán valaki leemeli felőlem a hordó tetejét, és rám önt egy kis szemetet
– Hé, ez mi volt! – emelkedem fel félig még álomban, egy ijedt képű. vén
szerzetes áll velem szemben, sőt, térdre rogy!
– Ne bánts, kísértő lélek!
– Mae Thani vagyok.
– Felismertelek, ezért könyörgöm, ne bánts, kísértet, reggel magam is ott
voltam az imádságon, és a jelenésed utáni engesztelésen is! – magyarázza.
Miről beszél?
 Felnézek az égre, már elmúlt dél, nyilván befejezték az általam
megzavart imádságot. Mellesleg az udvar még mindig kihalt, éppen csak
szegény öreg szerzetes reszket előttem a kopott köveken. Térden állva!
Komplett megveszett a világ, amíg én odalent tettem egy kört?
– Na, állj fel! – kászálódom ki a szemeteshordóból – Ahelyett, hogy itt
nyivákolsz, inkább hozz valami kaját, aztán az asztal mellett majd
beszélgetünk
– Ne fald fel a szívem, kísértet, én Aranyfürtű Ashel szolgája vagyok!
– Én meg élek, és nem eszem emberi szívet. Bár ha sokáig idegesítesz,
akkor lehet, hogy veled kivételt teszek
– Halott vagy, jól tudom! – könyörög előttem összetett kézzel.
Mist, te Titokzatos, szavamra mondom, ha eleget ismétlik, még a végén
elhiszem.
– Nem vagyok kísértet. Élek! – rázom meg, szemében ég a téboly, hát
nagyot sóhajtok, és feladom. – Na jó, tényleg kísértet vagyok.
Ha így, hát így!
– Tudtam én, tudtam!
– Bölcs vagy, én meg tényleg kísértet vagyok, Mae Thani kísértete, és
kiszipkázom az orrodon át az agyadat, ha nem engedelmeskedsz nekem.
– Nem teszek ellened!
– Remek. Akkor halljam, hogyan haltam meg!
– Én nem hiszem…
– Mindegy, mit hiszel, hallani akarom, mit tudsz a halálomról!
– Csak ami reggel érkezett hír.
– Miszerint? – noszogatom, mire csak mesélni kezd.
– Hogy Thani úrnő szíve megszakadt, amikor az éjjel felhozták elé a
meggyilkolt Q al Aquim lovag úr holttestét.
– Mi?! – csodálkozom el. – Ezt most még egyszer, kinek a holttestét?
– Q al Aquim úr, aki a férje volt ebben a világban, ha elfelejtette volna
odaát…
– Qt nem lehet elfelejteni! És meggyilkolni sem. Hogyan halt meg?
– Éjszaka kilovagolt, és csapdát állítottak neki. Haramiák. Az emberei
küzdöttek mellette, de hiába, csak a holttestét tudták visszavinni a várba.
Sírva terítették ki az úrnő előtt, aki sikoltva rárogyott, és meghalt.
– Nem, az nem én voltam. Én nem szoktam sikoltva rárogyni senkire és
semmire – rázom a fejem, aztán morcosan horkantok egyet. – Ez totál
hülyeség. Qt nem lehet csak úgy megölni, nincs az a haramia, aki csapdát
tudna neki állítani. Ez mind hülyeség!
– De kísértő lelke Thani úrnőnek, ne tagadja a valót! Csak akkor térhet
meg istene mellé a túlvilágra, ha elfogadja halálát, mindaddig míg nem
hiszi, addig ideláncolva bolyong a mi világunkban.
– Eddig is ide voltam láncolva ebbe a világba, ezután is menni fog –
szögezem le hidegen. – Most pedig fürdeni akarok.
– De…
– Nincs de! Ha élek, akkor Mae Thani vagyok, Wareen úrnője, akinek
jobb, ha engedelmeskedsz, ha meghaltam, akkor pedig egy nagyon dühös,
és rengeteg fekete praktikában járatos kísértet vagyok, akinek még inkább
jobb, ha engedelmeskedsz. Világos? Tehát, most elvezetsz a fürdőbe,
csinálsz meleg vizet, és amíg megfürdöm, addig kerítesz nekem egy tiszta
ruhát!
Nos, ez az érvelés végre eljut imádságokkal aszalt agyáig, így hamarosan
egy kellemes, langyos vízzel teli dézsában ücsörgök, és teljes figyelmemet a
kétnapos kosz levakarásának szentelem.
– Óhajt még valamit, Thani úrnő? – érdeklődik kimérten a paraván másik
oldaláról a pap, aki lassan csak elfogadja, hogy nem vagyok hulla,
mindössze a szomszéd földesúr felesége.
– Persze! Hozz ruhát, szerezz kaját, és jelents be audiencián az apátnak!
Remélem, ki tud találni valami nagyon jó mesét a délelőtt történtekre!
– Ő semmiről sem tehet, a hírhozót kell felelősségre vonni! – védi
azonnal evilági főnökét a szerzetes, aztán hallom, ahogy elcsoszog, és végre
magam maradok.
Nagyot sóhajtva kinyújtózom a dézsában, és hallgatom a csendet. Szép,
nagy fürdője van a kolostornak, sok, paravánnal elválasztható dézsával, de
ilyenkor, déltájban nem szokás fürdeni, senki sem zavar meg az
elmélkedésben.
Leginkább persze a reggeli eseményeken töröm a fejem. Helyből
elvetem, hogy meghaltam, azt azért észrevettem volna, és hát persze az is
marhaság, hogy Qt bárki is legyőzze. Így inkább azon merengek, vajon ki
és miért költené a mi halálhírünket, de nem jutok sokra. Qt nem mindenki
kedveli Wareenben, vannak, akik még most is inkább az apját szolgálnák,
pedig az öreg már több mint egy éve feldobta a talpát.
Tehát ember még csak lenne, aki a halálunkat akarja, de olyan, aki elég
agyatlan, hogy ilyesféle hülyeségeket terjesszen, már kevesebb akad. De hát
majd megtudom az apáttól, mi az ábra, nincs más dolgom, mint
mihamarabb találkozni vele, így sietve tisztálkodom, és már meg is
törölköztem, mire a szerzetes visszajön.
– Azt akarod, hogy ezt vegyem fel? – csodálkozom nagyot, mikor elém
terít egy helyre kis rikító sárga szerzetest csuhát.
– A nővérektől kértem. Ha nekik, Aranyfürtű Ashel szolgálólányainak
megfelel, akkor Thani úrnőnek sem lehet ellene kifogása! – közli a
szerzetes, hogy mennyire semmit sem számít neki a világi rang.
Aha, tehát már egyáltalán nem tart kísértetnek Ezt akár haladásnak is
felfoghatom, ami mindössze rá nézve szomorú.
– Rendben, pöpec ez a gönc, adjad! – marom el a cuccot, és öltözés
közben utasítgatom tovább. – Most pedig az apáthoz vezetsz, és míg én
tárgyalok vele, szerzel valamit enni, rendben?
– Az apát úrral nem tudtam beszélni, mivel éppen fontos vendéget vár…
– Lehet, hogy most vendéget vár, de aztán már csak várat, mert hogy én
megyek be előbb, ez fix, világos? – morranok rá, aztán büszkén felvetett
fejjel hagyom, hogy az apát fogadószobájába vezessen.
Előkelőségemen kicsit ront csak, hogy néha megbotlok ebben a vacak
csuhában, de hát nincs mit csodálkozni rajta, nem vagyok én az ilyen hülye
göncökhöz szokva! Az esküvőn is rám adták azt a marha cuccot, aztán mi
lett belőle, merengek, míg a kolostor öreg, savanyú szagú falai között
bolyongunk.
A szerzetes gond nélkül vezet át a roskadozó épületen, egy tágasabb
terembe. Oldalt, a falak mentén kényelmetlen fapadok, a fény pár keskeny
ablakon szivárog be, csak hogy látni lehessen a sarokban felhalmozódott
koszt. Világos, ez az apát rosszabbik fogadószobája.
– Várjon itt, Thani úrnő, amint lehet, bejelentem az apátnál, hogy itt van,
és ő majd nyilván sietve fogadja – közli a szerzetes, majd égnek fordított
orral távozik.
Nyelvet öltök a mögötte becsukódó ajtóra, aztán odalépek az ablakhoz.
Mélyen kihajolok, füves kis udvarocskára nyílik, és az orrom hegyét
tenném rá, hogy a másik oldalán már magának az apátnak a lakosztálya
húzódik. Vagy nem, de akkor még mindig visszamászhatok ide unatkozni,
huppanok ki a gyepre, és átosonok a másik oldalra. Az egyik ablak mögül
mintha beszéd hangzana, beleselkedni nem megy, de hallgatódzni prímán
tudok!
 Fiatalos, ám sajnos nekem idegen férfihang szitkozódik odabent, nyilván
az a bizonyos fontos vendég, aki miatt nekem várnom kell.
– Ájtatos csürhe, hát ezért háborgattok?
Vajon ki lehet, aki ilyen hangot mer megütni az apáttal?
– Uram, ez nem semmiség, nem ok nélkül kérettem ide, és nem véletlen,
hogy nem elégedhettem meg másnak a látásával. Nem szabad félvállról
venni, ha valahol kísértő lélek jelenik meg. Az mindig égi jel!
– Ostobaság, kísértetek nem léteznek.
– Valóban ritkán látni őket, éppen ezért kell ismét megkérdeznem,
személyesen öntől, Aranyfürtű Ashel szent nevére, valóban látta Q al
Aquim lovag úr és Thani úrnő halott testét?
Érdeklődve hallgatódzom, a válasz kifejezetten érdekel.
– Igen, láttam a saját szememmel! A hazug állat! Vajon ki lehet?
– Esküszik istene szent nevére?
– Esküszöm Frej-jahra, a Győzhetetlenre, és kardommal vágom fel annak
a hasát, aki kétkedik a szavamban! – nyomja a sódert a fiatal férfihang, és
mintha fém csörrenne, mint aki éppen az oldalára kötött kardot paskolgatja.
Na, csak találkozzunk szemtől szembe, pillanatok alatt be fogja látni, hogy
bizonyos helyzetekben mit sem ér, ha fegyverekkel aggatja tele magát!
– Ha valóban halottak, akkor reggel kísértet lépett a világunkba, és
mindaddig míg el nem űzik vagy meg nem engesztelik, maradni fog –
folytatja az apát.
– És én adakozzak, hogy elűzzétek, vagy megengeszteljétek? – nevet rá a
másik
– Hát nem, kísértetek nem járnak, különösen nem annak a kis ribancnak a
kísértete!
Még egy rossz pont a pasasnak. Nem vagyok kis ribanc! – Thani úrnő
veszedelmes asszony volt, míg élt, sokak szerint egyenesen fekete
boszorkány. Nem becsülném le a hatalmát! – ellenkezik az apát. Majd jól
beolvasok neki is, hát mit képzel magáról?
– Senki volt, és már halott! – mordul fel a másik és lépések koppannak,
mint aki távozni készül, de az apát utána szól.
– És hogyan halt meg Q al Aquim?
– Már elmondtam! Rablók támadták meg, és kész!
– Biztos?
Ismét fémcsörgés, amit az apát hideg hangja nyom el.
 – Tedd el a fegyvert, fiam, Aranyfürtű Ashel papja vagyok, a túlvilágon
arany mezők és méltó hely vár rám istennőm gazdagon terített asztala
mellett, engem nem fenyegethetsz halállal. Én nem félek, és remélem,
neked sincs okod félni.
Mert ha egy fekete boszorkány kísértete a nyomodba ered, akkor
rosszabb sors vár rád a halálnál!
És mi egy fekete boszorkány kísértete hozzám képest, ha igazán
feldühítenek, kontrázom magamban, míg a pap zavartalanul folytatja:
– Imádkozz, fiam, hogy ne érezzen téged felelősnek férje haláláért Úgy
hallottam, szerette, és megeshet, bosszút áll érte.
– Ne fenyegess, nincs okom félni! Nem terhel felelősség Q halálért –
köpi az idegen férfi szeretett lovagom nevét, mintha szitkozódna, én meg
morcosan rávicsorgok a falra.
Ezt a rossz szöveget adja be másnak, én csak tudom, mikor hazudik
valaki, és mikor hiszi, amit mond. Ez fószer pedig sáros, tiszta ügy! Az
persze hülyeség, hogy Qnak bármi baja eshetett, de azért ez a fazon
számítson egy alapos sípcsontrúgásra, ha találkozunk!
Ezt én idekint szigorúan elhatározom, ők odabent elköszönnek, igen
kimérten, aztán a férfi távozik, és most akár lecsaphatnék az apátra, hogy
számon kérjem rajta reggeli udvariatlanságát, de inkább az idegen nyomába
szegődöm. Valahol csak megleshetem az arcát, hátha felismerem.
Így az üvegezetlen ablakok alatt osonok, hallom odabent határozott
lépteit, aztán ajtó csikorog, én meg jobb híján bemászom a soros ablakon a
függöny védelmében, és belapulok a kézre esően sarokban álló, ősöreg
szekrény és a fal közé. Természetesen azonnal telemegy az arcom
pókhálóval.
– Uram! – tiszteleg közben valaki odakint, nyilván valami katona, aki itt
várakozott eddig, az idegen férfi felel neki.
– A ribanc itt van – sziszegi csendesen és nagyon dühösen. – Az apát azt
mondja, kísértetként jelent meg nekik hajnalban.
A kijelentést csend követi, érdeklődve várom a katona válaszát. Nem
csak én, de a tag késik a magyarázattal.
– Szóval, ennyit arról, hogy meghalt, ostobák! – un bele a hallgatásba a
férfi, és igen ingerültnek hallatszik.
– De…
– Hallgass, Harrat, nem akarom hallani, hogy mentegetődzöl! Hazudtál,
amikor azt mondtad, hogy láttad a holttestét!
 Harrat, Harrat ismételgetem magamban a nevet, de sajnos nem ismerem,
konstatálom szomorúan, miközben a fazon idegesen védekezik.
– De hát lement valami barlangba, négy emberemet utána küldtem, halott
kell, hogy legyen!
Hm, remélem, Azren nem keveredett semmi bajba, szánok egy
gondolatot a kötelességtudó titkárnak, aki feltehetőleg még mindig annak a
kürtőnek a szájánál dekkol, és várja, hogy felhúzhasson. Hacsak négy
marcona fegyveres meg nem akadályozta ebben. De hiába érdekelnének a
részletek, a Harrat nevű katona nem tud semmi biztosat, ezt a főnöke is
tisztán látja.
– És visszaértek már azok az emberek? – kérdi élesen, a válasz sokkal
tétovább
– Nem, de hát csak meg tudtak ölni egy nőt, meg egy tintaféreg írnokot.
– Hát nem ölték meg őket! A nőt látták reggel, az egész apátság!
– Talán tényleg a kísértetet, amilyen gonosz asszony volt, meg hát fekete
praktikákkal is foglalkozott – magyarázza a katona, feliratkozva a
felpofozandók listájára. Méghogy én gonosz? Én, aki a palota padlásán
macskamenhelyet alapítottam, Q legteljesebb ellenkezésével dacolva!
– Él vagy halott, az a lényeg, hogy itt van. És nem akarom, hogy innen
távozzon. Úgyhogy itt maradsz az emberekkel, és átkutatjátok ezt a
kócerájt!
– De ez egy kolostor! Nem szentségteleníthetjük meg.
– Nem érdekelnek a kifogásaid. Előkeríted a ribancot, és elhozod nekem,
élve vagy holtan, semmi más nem érdekel. Látni akarom, és lehetőleg saját
kezűleg megölni – pattog a férfi.
Hm, nem kedvelhet túlzottan. Vajon miért, merül fel bennem, először,
mióta elkezdtem leselkedni utána. Jó lenne kinézni a szekrény mögül, talán
ismerem az arcát, csak éppen akkor esetleg észrevesz, és átvágja a torkom,
mielőtt beolvashatnék neki. Úgyhogy jelenleg örülök, hogy vissza tudom
tartani a tüsszöghetnékemet, piszok sok itt a por!
– Nos, ha az apát megengedi, hogy átkutassam a kolostort…
– Természetesen nem engedi, de nem is érdekel az ő engedélye. Azt
mondtad, valamelyik embered ismer pár nagykutya csuhást, hát fizesd le
őket, és a segítségükkel, az apát háta mögött kerítsétek elő azt a fekete
boszorkányt!
Utána várlak, Wareenben.
 – Értem, uram – tiszteleg ismételten a Harrat nevű katona, aztán
távoznak, egyik jobbra, a másik balra.
Én maradok a pókokkal.
Fejemet a szekrény öreg fájának támasztva elmélkedem, de semmi új
nem jut az eszembe. Meghalni nem haltam meg, ez még mindig tuti, a többi
totál káosz. Tehát nincs semmi baj, a terep nekem megszokott, sóhajtok,
aztán kilépek a szekrény mögül.
– Te meg mit keresel itt, nővérem?
Fiatal, csinos, bár kicsit kancsal nő áll előttem, napsárga csuhában,
kezében vizeskancsó.
– Nahát, hogy mekkora itt a kosz! Tényleg ideje, hogy valaki kitakarítson
méltatlankodom, majd a ruhaujjammal buzgó csapdosásba kezdek, száll
körülöttem a por.
– Te vagy a soros a takarításban?
– Pontosan, ahogy mondod! – hagyok rá mindent csuklóból, ilyen
helyzetben igazán felesleges vitatkozni. – Most itt takarítok, aztán utána a
konyhán segítek, ez egy ilyen nap – mosolygok rá, aztán elfordulok, és
buzgó munkába merülök, kezemmel törölgetem a szobácska közepén álló
székeket, asztalokat.
– Én azt hittem, itt már délelőtt takarítottak.
– Na igen, délelőtt kellett volna, de már végeztem is, látod? Csak tudod
kicsit késtem, mert ugye jött az a szellemjárás a templomban, meg az
imatermekben.
– Az imatermekben is? – csodálkozik, és leteszi a vizeskancsót az
asztalra.
– Ott csak igazán! Hú, csak úgy röpködtek az imazsámolyok, meg a többi
kaca… izé, holmi.
– Nos, nem lehetett mást várni – sóhajt, és bizalmasan közel hajol. –
Állítólag Thani úrnő mindenféle fekete praktikákkal foglalkozott, igazi
fekete boszorkány volt.
– Igen? – csodálkozom vissza, és tulajdonképpen tényleg érdekel, mit
tartanak rólam a kolostorban.
– Igen, fekete boszorkány volt, én erről már sokat hallottam, már
hónapok óta itt élek. Te nyilván az új nővérek közül való vagy.
– Naná! – vetem oda, aztán gyorsan észbe kapok. – Ez a nevem, Naná, és
természetesen az újonnan jön nővérek közül való vagyok, én nővérem
Aranyfürtű Ashel ragyogó kegyelmében – nyomom a sódert, mintha magam
is csuhás lennék.
A nő persze nem értékeli, lazán beleköt.
– Naná? Furcsa név, még sosem hallottam. – A Nana becézése. Nálunk
megszokott.
– „Nálunk”? Honnan való vagy?
– Hiszaenből – felelem gondolkodás nélkül, az jó messze van.
– Ó, ez remek! Az egyik nővérünk szintén hiszaeni.
Összeomlik bennem a világ.
– Hiszaeni? Ez tényleg remek! – nevetek azért töretlenül, és elébe
megyek a következő katasztrófának. – Biztosan találunk majd egy csomó
közös ismerőst. Mit is mondtál, melyik rendházból való?
– Azt nem tudom, de ha már úgyis befejezted, hát keressük fel, nyilván
örülni fog neked!
– Keressük! – karolok bele, és hagyom, hogy kivezessen a teremből.
Elvégre nincs más dolgom, mint megpattanni a kolostorból, anélkül, hogy a
Harrat nevű katona vagy a vele szövetséges papok elkapnának. Hát
rendületlenül követem a nőt, aki közben csacsog, hősiesen tűröm, csak
akkor akasztom meg, amikor a kinti folyosón elérjük az első ajtót.
– Egy pillanat, nekem itt dolgom van! – mosolygok rá bocsánatkérőn, és
mielőtt tiltakozhatna, belépek az ajtón. Megnyugodva csukom be magam
mögött, nagyot sóhajtok, aztán szemébe nézek a teremben ácsorgó mintegy
féltucat papnak és fegyveresnek.
Pár csuhás, közöttük a legrangosabb egyenesen az apát helyettese, és
éppen egy kardos, bőrpáncélos fickóval beszél, aki nyilván az imént még az
idegen férfihanggal tárgyalt, és bár vele alázatos volt, de azért ő sem akárki!
Féltucat csatlósa lebzsel hátrébb, illedelmesen a fal mellett szobrozva. Aha,
tehát belefutottam az apát háta mögötti, titkos megbeszélésbe, ahol az én
elfogásom a téma.
Éppen az apáthelyettes magyaráz, a mondat közepén torpan meg, bámul
rám. Egy végtelen pillanatig hulla csend, amit sietve kihasználok.
– Azt hiszitek, nyughatok a sírban, míg azt fegyveresek lába tapossa, és
gyilkosaim élnek? – kiáltom bele a terembe, és vádlón felemelem két
kezem. – Kísérteni foglak titeket, míg bűnös üzelmeitekről le nem rántja a
leplet az igazság, minden istenek segítségével!
Ezzel sikoltok egy kísértethez méltót – strapás ám ez a szellemjárás, de
kezdek belejönni! – aztán hátat fordítok nekik, és kilépek.
 – Mi dolgod lehet neked az apáthelyettes úr fogadószobájában? – botlok
bele a kint felejtett nővérbe, akit pár pillanattal ezelőtt hagytam ott,
szándékaim szerint örökre. De fordulatos ez a világ, a nő megint itt van,
arcán töretlen mosoly és ártatlanság. – Oda be sem szabad menni!
– Akkor talán zárjuk is be, nehogy valaki véletlenül betévedjen –
támasztom ki egy kézre eső székkel a kilincset, és ismét belekarolok a
lányba. – No, hol is tartottál a történetben a másik hiszaeni nővérről?
Akadozva indul, vissza-visszanéz a bezárt ajtóra, különösen akkor,
amikor vagy féltucat fegyveres koppan rajta.
– De… Megzavartál odabent valakit?
– Ilyenkor? Ugyan, ki járhatna itt?
– Akkor ez mi? – vonja fel a szemöldökét.
Nyilván az ütemes ütésekre céloz, amikkel a fegyveresek éppen szétverik
az ajtót.
– Csak patkányok motoznak, menjünk, mielőtt kijön egy!
– Ó, akkor tényleg menjünk! Utálom a patkányokat.
– Én is – hazudom, mert hát egy jó fej rágcsáló mennyivel barátságosabb
jelenés, mint egynémely emberszabású marha!
Így a nőbe karolva, szép, nyugis lépésekkel magam mögött hagyom az
ajtót törő katonákat, és persze töretlenül bízom, hogy hamarosan kijutok
akolostor öreg, kopott épületéből. Sietnék Wareenbe.
Módfelett szeretnék annak a férfinak a szemébe nézni, aki azt hiszi, hogy
meggyilkolta Qt!
Q AL AQUIM
 avagy odaát

Mocsárban lépkedek, sűrű sár kapaszkodik csizmámba. A fekete

sötétségben szinte semmit sem látok, göcsörtös facsontvázak borulnak
fölém. Mögöttem valami jön, valami fenyegető. Nem fordulok hátra,
igyekszem megszaporázni a lépteimet, mindhiába. Hosszú szálú hínár kap a
lábam után, és hiába sietnék, lépni is alig tudok. Aztán egy alattomos
gyökér leránt a földre, arcom belemerül a hideg mocsokba. Az a valami már
itt van, egész kozd, csalhatatlanul tudom, pedig nem hallatszik, ahogy
közelít. De jön.
Megpróbálok feltápászkodni, vagy legalább hányan fordulni, hogy
szembe nézhessek vele, de kezem, lábam nem engedelmeskedik. Bénán
fuldoklom a sárban, aztán, bár mozdulni még most sem tudok, enyhül
mellkasomban a szorítás. Sötétben fekszem, fagyosan hideg sötétben. A
koporsómban. Hallom, hogy felettem, valahol a sír mellett Frej-jahhoz
imádkozik egy monoton, ismeretlen hang. Szeretnék kiáltani, hogy ez
tévedés, hogy még élek, de nem tudok szólni. Béna vagyok. És bár ez
lehetetlen, de mégis látom, hogy kik állnak a sírom mellett, felismerem
Paadre nagymestert, mellette anyám árnya, távolabb Yein, és más lovagok
is, de az ő arcuk már homályba vész. Anyám sír, az idegen pap pedig
közömbös arccal citálja a búcsúztató imát. A többiek némán várnak a
csöpögő esőben.
Kétségbeesetten keresem közöttük a jól ismert, vékony kis alakot, de
hiába. Kicsi Thani, miért nem vagy itt? Miért nem gyászolsz meg?! Nem
hagyhatom el ezt a világot úgy, hogy ne vessek még legalább egy pillantást
az arcodra!
De hiába szólítanám kedvesemet, időm lejárt. A pap befejezi az
imádságot, aztán hallom, ahogy kopognak a göröngyök a koporsófedélen.
És rámborul a néma csend. Hideg van. Nagyon. Halálosan. Lassan feltámad
a szél is, már nem egyszerűen fázom, hanem reszketek.
Aztán csak sikerül feltápászkodnom, bár a vihar többször visszalök a
földre, havat és jeget kavar az arcomba. A sötét még mindig teljes, vaktában
indulok el, valamerre. Nagyon, de nagyon sokára meglátok egy apró, vörös
pontot a távolban, ami hamarosan kettéválik, és fölém emelkedik.
Belenézek a hatalmas szempárba, bár fáj a belőle sütő szemrehányás. Aztán
lassan felderengnek a sárkány körvonalai, és én önkéntelenül is
belekapaszkodom pallosom markolatába.
Daal nem törődik vele, ellép előlem, aztán fordul, és ismét elsétál előttem
Mintha csak hívna, játszani egy játékot, az ő szabályai szerint. Felveti a
fejét, szikrákat köp, széttárja szárnyát, majd újból összecsukja. Hatalmas
termete ellenére macskás könnyedséggel mozog, pikkelyei tompán
fénylenek, titokzatos, fehér derengésbe vonva mindkettőnket.
– Félsz, freitan? – nevet rám, felvillantva agyarait. Iszonytatóan mély és
egyben furcsán behízelgő hangja van.
– Te halott vagy! – emelem magam elé védekezőn a fegyvert. Felveti a
fejét, és kacag.
– Igen? Jó, hogy említed, már majdnem elfelejtettem. Vajon mit
gondolsz, mit gondolok rólad, a gyilkosomról?
És tüzet prüszköl, fel, a fejem fölé.
– Frej-jah, a Győzhetetlen akarata volt – védekezem.
– Te pedig Frej-jah lovagja vagy – figyelmeztet, feleslegesen.
– Az vagyok, és vállalom minden tettemért a felelősséget – emelem fel
büszkén a fejem, majdnem hogy rám nevet.
– Ó, persze, persze! Vállalod a felelősséget!
Sose hittem volna, hogy egy sárkány arcán ennyire kifejezően
tükröződhetnek az érzelmek! Mintha ember lenne, ahogy haragvón
összevonja a szemöldökét, ahogy dühében kitágulnak az orrlyukai.
– Halandó ember, van neked egyáltalán bármi fogalmad arról, hogy mit
tettél, legalább töredékét sejted annak, hogy mi mindenért vállalsz itt nekem
nagy hangon felelősséget?
– Ha kevés az erőm a felvállalt feladathoz, akkor belebukom, de nem
hátrálok meg. Lovag vagyok, Frej-jah, a Győzhetetlen lovagja.
– Igen, belebuksz – hagyja rám, és felvillan a sötétben félelmetes fogsora.
– Talán belebuksz, talán nem, erről nem az én feladatom dönteni, és nem is
ezért vagyok most itt, az istenem rá a tanú!
– Akkor miért jöttél? – kérdem élesen.
– Hogy átküldjelek.
– Hova át?
– Evilág, túlvilág, ki tudja, most éppen melyik oldalon vagyunk –
sziszegi, és fölém emeli a fejét.
Én félrelépnék, de hiába, lassú vagyok hozzá képest, egy kígyót idéző
mozdulattal elhátrál, aztán kitátja pofáját, és tüzet lehel. Felzúgnak
köröttem a forró, vérvörös lángok, szinte megsüketít a dübörgés.
– Vissza! A szoros felé! – kiáltom, ahogy egy kicsit csitul a zaj, és
megragadom lovam szárát.
Armagedon engedelmesen hátrál az éjszaka csillagteli sötétségében, én
pár palloscsapással ritkítom meg az utánunk zúduló katonákat. De hiába, a
szoros messze van, az ellenség pedig számos. Kik lehetnek, és hogy nem
vettem észre, hogy csapdába sétálunk? Ám nincs időm szidni magamat az
ostobaságom miatt. Körbetáncoltatom Armagedont, nyerek egy kis helyet,
de ez kevés, és a köröttem állók hiába akarnának hátrálni, az idegenek már
körbevették maroknyi csapatomat. Hamarosan össze fognak tömörülni
köröttem a testek, és akkor vége, nekem hely kell, hogy forgathassam
pallosomat!
Néhány ütésre még van időm, aztán valaki megragadja a lábam, és
lerántana. Könyökkel sújtok felé, hogy elszédül, de a másik oldalt is vannak
már, és végül kilöknek a nyeregből. Estemben letarolok néhány embert, és
szerencsém van, megkapom azt a fél lélegzetvételnyi szünetet, ami ahhoz
kell, hogy felállhassak.
Közben ugyan eltalál pár csapás, ám kit érdekel, már amúgy is több
sebtől vérzem. De talpon vagyok megint, kezemben fegyverem, tehát még
nem ért véget a harc.
– A győzelemig! – kiáltom, pedig már régen nem erről van szó.
Nem a győzelemért küzdök, sőt, még csak nem is az életemért. Itt már
mindössze az a kérdés, hogy lovagként halok meg, vagy nem. És én freitan
vagyok, hát harcolok, ütéseim nyomán hullanak ellenfeleim. De sokan
vannak, ahogy a szemembe csorgó izzadtság látni engedni, embereimet
pedig hiába keresi pillantásom, ők már elestek. Aztán végül nem én adom
fel, az egyik csapásnál kettétörik fegyverem. Habozás nélkül dobom el a
semmire sem jó csonkot, és puszta kézzel folytatom tovább. Hamarosan
összezárul körülöltem a tömeg.
És aztán csak fekszem, a hideg, nyálkás földön. Átkozott mocsár! Látom
a fejem felett összehajló, csupasz ágakat. A köd megakad bennük, szürkén
vak masszája csillogó cseppekké gyűlik, aztán lehullik a földre. Kopp,
kopp, végeláthatatlanul, monoton egyhangúsággal.
Nem, nem bírom tovább hallgatni! Megpróbálom kezemmel befogni a
fülemet, de nehéz minden mozdulat. Lassan, a földön csúsztatom karomat a
fejem felé, ujjaim idegen testbe ütköznek. Egy áll, nyitott száj, kimeredt
szemek. Egy másik halott.
 Másik?!
Lassan és óvatosan nyitom ki a szemem. Félhomály Csak egy magányos
fáklya világít, valahol, egy ajtó nyílása mögött, gyér fényét megszűrik a
rácsok. A fejem zúg, a szám száraz. Vizet kérnék, de csak valami érthetetlen
hörgést sikerül kipréselnem ajkaim közül.
Ha pedig segítséget nem kérhetek, akkor magamnak kell cselekedni. Hát
elhatározom, hogy felülök. Dicső feladat! Freitanhoz méltó!
Egy örökkévalóságig tart, amíg véghez viszem. De hiába csuklom vissza
számtalanszor a padlóra, végül térdre küzdöm magam, bár kezemmel kell
megtámaszkodnom, hogy ne dőljek el. Még szédülök, de felemelem a
fejem, és szétnézek.
Idegen, koszos-borostás arc néz rám vissza, talán ha karnyújtásnyira.
– Csak magadhoz tértél, lovag, pedig az őrök, akik idehoztak, négy az
egyhez ellened fogadtak. A párod még délután elpatkolt – int a fejével
oldalra, lassan odanézek.
Janil. Reelanban csatlakozott hozzám, amikor meghalt az ura, Sem al
Arak, azóta engem szolgál, tegnap este pedig elkísért Thani után. Vedd a
lelkét, Frejjah, hű szolgád volt, hunyom le egy pillanatra a szemem, aztán
visszafordulok a beszélő felé.
– Ismerlek… – nyögöm, már amennyire tudok beszélni. Fojtogat a
szomjúság, ám ahogy kezdek magamhoz térni, lassan bár, de jobb lesz.
– Na, ez szép, lovag uram! – neveti el magát a másik, látszanak csorba
fogai.
– A tisztelt uraság nem felejtette el az egyszeri csavargót, akit tömlöcbe
vettetett! De Kétarcú Rashadelre, azt ugye nem hitte volna, hogy rá fél
nappal már maga is mellette raboskodik a saját várában, igaz?
Persze, felismerem a tömlöcöt. Az utolsó a sorban, a keleti torony alatti
tömlöcök sorában, amiket nemrégen hozattam rendbe, hogy ne a katonák
barakkjainak a pincéjébe kelljen bezárni a gonosztevőket. De hogyan
kerültem én ide?
– Úgy sejtem, nagy bajban van, lovag uram! A katonák, akik hozták, nem
úgy bántak magával, mint ahogy egy lovaggal szoktak bánni. Azt hiszem,
rosszat akarnak magának, nagyon rosszat. Még egy darab kötelet is itt
hagytak nekem, és nevetve biztattak, hogy most megfizethetek annak, aki
miatt itt vagyok – magyaráz tovább a csavargó, és két kezében megfeszül az
a bizonyos kötél. Nem hosszú, de ahhoz kényelmesen elég, hogy
megfojtsanak vele egy védtelen embert.
 Ám én nem vagyok védtelen, emelkedem feljebb, és igyekszem stabilan
feltérdelni. Legalább a kezem legyen szabad, amihez mindössze az kell,
hogy a lábam megőrizze az egyensúlyomat, és ne kelljen mellé
támaszkodnom.
– Na mi van, lovag uram, csak nem akar verekedni? Pedig lássa be,
félájultan nincs esélye! – pattan talpra a csavargó könnyen és ruganyosan.
Ha a hátamba kerül, valóban nincs sok esélyem, de én freitan vagyok, aki
vagy győz, vagy veszít, de mindenképpen küzd.
– Persze, nem kell ezt úgy elkapkodni. Én sem vagyok hülye – kocogtatja
meg mutató ujja hegyével a halántékát. – Nekem is van egy olyan érzésem,
hogy a piszkos munkát végezteti el velem éppen valaki!
Világos, ha megöl, akkor már meg is halhat, valaki – vajon ki? – pedig
őszintén állíthatja, nem tudja, mi történt velem. Ezt látom, az kicsit meglep,
hogy a csavargó is tudja.
– Más oldalról, ha nekem így is, úgyis végem, akkor miért ne küldeném
magam előtt azt a Q al Aquimot, akiről azt beszélik, hogy élő ember még
nem győzte le – és a kötél ismét megfeszül a kezében. – Szóval, halljam?
Mivel kecsegtet lovag uram? Mit ígérhet egy egyszerű csavargónak? Mit ér
az élete, vagy legalábbis az a pár óra haladék, amíg reggel értünk jönnek?
Eh, most mit játszik itt velem? Minek néz, mit hisz? Arra számít, hogy
alkudozni fogok?
– Lovag… nem kereskedő… vagyok!
– Nos, ezt így ebben a helyzetben hallva valakitől kénytelen vagyok
elhinni! – kacag fel, aztán odébb lép, leül a fal mellé. – Tudom egyébként,
akármit kérhetek, egy lovag nem felejti el azokat, akik megmentik az életét.
De jó az én szívem, nem kell semmi ostoba szolgálat, egy zacskócska
ezüsttel megelégszem. Amolyan nagyobbacska zacskóra gondoltam. Ha
véletlenül kikerülnénk innen, majd jelentkezem érte. Ha meg reggel
felkötnek minket, ami azért majdnem biztos, akkor remélem, a túlvilágon
beajánl Frej-jahnál. Végül is, ha már itt meghalok magával, akkor ennyit
igazán megtehet! – hunyja le a szemét, és utána már nem szól, aludni
próbál.
Még hosszan várok, a légzését figyelve egy idő után úgy sejtem, valóban
elnyomta az álom. Nagyot sóhajtva fújom ki a levegőt, és visszarogyok a
padlóra. Lehunyom a szemem, a hideg kövek kellemesen hűsítik az arcom.
Hamarosan összeszedem magam annyira, hogy hanyatt forduljak, aztán
csak várok, hogy a méreg teljesen kitisztuljon a testemből.
 Megmérgeztek, a saját váramban megmérgeztek!
Már tisztán emlékszem, a szédülés, ami nem múlt, hiába lovagoltunk
hosszan a hűs éjszakában, sőt, percről percre rosszabb lett. Alig tudtam
ébren maradni, könnyen csapdába csalhattak azok az idegen katonák, és
harc közben is alig bírtam el a fegyvert. Nem csoda, hogy legyűrtek!
Tehetetlen dühömben öklömmel a földre csapok, a fájdalom észhez térít.
Nincs rá jogom, hogy fellángoljon lelkemben a harag. Magamnak
köszönhetem, hogy itt vagyok. Hibáztam. Elveszítettem egy csatát.
Nem, nem ott, az éjszakában, a Holló-hegyre vezető úton, hanem előtte.
Magam mellé engedtem valakit, akit nem kellett volna. Nem figyeltem oda
valakire, aki gyűlölt, és ráadásul elég elszánt és fondorlatos volt, hogy
csapdát állítson nekem.
Hogyan mérgezhetett meg valaki a saját váramban?
Ebben hibáztam, nem a holló-hegyi úton, de végül is mindegy.
Veszítettem, csak ez számít. Először ebben az életben. És ezek szerint
utoljára. Felnézek a fölénk boruló kőboltozatra. Jól ismerem a tanításodat,
Frej-jah! A veszteseknek nincs helye ebben a világban. Aki méltatlan élni,
az meghal! Legyen így, ha így rendelted!
Ám ha én meghalok, akkor mi lesz Thanival?
Aki az én vesztemre tör, az őt is meg akarja majd gyilkolni? Egyáltalán,
visszatért már a barlangi kirándulásából, vagy most is ott bolyong a föld
alatt? Nyilván eltévedt, ez biztos, de vajon megtalálja-e magától a kivezető
utat? És ha nem? Ha segítségre van szüksége? Én pedig nem mehetek
utána, szikrázik fel bennem az aggodalom, de veszek egy mély levegőt,
kényszerítem magam, hogy megnyugodjak. Utána kell mennem, tehát utána
fogok menni, döntök.
Aztán csak fekszem, pihenek. Hagyom, hogy visszatérjen az erőm.
Szükségem lesz rá. Az éjszaka telik, a tömlöc apró ablaka mögött
vándorolnak a csillagok, míg a közeledő hajnal megfakítja a fekete eget.
Bárkinek a katonái őrködnek odakint, hamarosan itt a reggeli őrségváltás.
Amikor eljön az idő, felkelek. Nem is olyan nehéz, bár némileg szédülök,
de ez már nem a méreg, csak a vérveszteség hatása. Igen, a lábamon,
karomon van pár csúf kinézetű seb, érzem mindet, ám egyik sem gátol
túlzottan a mozgásban. Azért takarékoskodnom kell az erőmmel,
figyelmeztetem magam, míg odalépek a fal mellen hortyogó csavargóhoz,
és felrázom.
– He? Mi? Hogy?- ébredezik, rázok rajta még egyet. – Mi a neved?
 – Mi mi? A nevem? Gilan, Vándor Gil után
– Kelj fel, Gilan, és húzd be hátra a csatlósom holttestét, hogy az ajtóból
ne nagyon lehessen látni! Utána szólítsd ide az őröket, és mondd meg nekik,
hogy megöltél, ott a holttestem, vigyék ki! – utasítom, szemét dörzsölve
ásítozik.
– Na ne… Este még itt haldokoltál, most meg úgy parancsolgatsz,
mintha… – méltatlankodik, de a szavába vágok
– Q al Aquim vagyok, freita lovag, Wareen ura. Felajánlom, hogy
csatlakozz hozzám, és mellé szavamat adom, hogy Frej-jahnak, a
Győzhetetlennek tetsző cselekedetekben lesz részed, ha velem tartasz. Nem
parancsolgatni akarok neked, kövess szabad akaratodból, vagy maradj itt
békességben, és imádkozz az istenedhez, lehet, hogy ő majd kisegít a
bajból, Solból való Gilan!
Bambán bámul rám, de nem válaszol, hát megragadom a kezét,
felrántom, és amíg elhúzza szegény Janil testét, a karomra csavarom a
kötelet, amit azért kapott, hogy megfojtson vele. Aztán a falhoz húzódom,
egészen az ajtó mellett, hogy kintről ne lehessen látni, ellenben könnyen
elérjem a majd belépő katonákat.
Gilan gyorsan végez, aztán rám néz, tétova pillantással.
– Hé, lovag uram, ha verekedni akar, rám ne számítson! Azok a Frej-
jahnak tetsző cselekedetek, amikről beszélt, nekem nem annyira tetszők ám!
– Elég, ha képességeid szerint segítesz. Rajta, kiabálj az őröknek!
– Hát… Végül is majd mindegy, hogy felkötnek, vagy agyonvernek –
von vállat végül, aztán éktelen hangon elkezd óbégatni. – Hát ez mindennek
a teteje! Miféle börtön ez, minden istenekre! Hát az egyszerű
csirketolvajnak hullákkal kell hálnia? Húzza már ide valaki a belét, és
takarítsa el ezeket a dögöket, mert mind megpusztulunk a büdösben.
Egy ideig semmi nem történik, aztán valahonnan, a folyosó végéből csak
érkezik válasz.
– Hallgass már el, te…!
– Hallgasson az öreganyád! Már éjfél óta itt kékül az a lovag, vagy
mifene, akit hoztatok, hát most már tüntessétek el! Vagy talán azt akarjátok,
hogy a reggeli váltás dicsekedhessen el vele az uratoknak?
Az őr morog valamit, aztán csoszogó léptek hallatszanak, legfeljebb két,
három pár láb. Egy halott kihúzásához nem kell sok ember.
– Na, hol van? – sötétül el a rácsos ajtó, ahogy a katonák megállnak
előtte.
 – Ott, hátul – bök maga mögé Gilan.
– Húzd közelebb!
– Húzzátok ti! Én megöltem, a többit már igazán elintézhetitek. Hé, és ne
felejtsetek el szólni az uratoknak, hogy én csináltam, nekem kell érte
jutalmat adnia!
– Ne félj, megkapod a jussod! – röhög rá a katonák vezetője, ők nyilván
tudják, miféle jutalmat szán ismeretlen uruk gyilkosomnak – Na, gyerünk,
takarítsuk el a dögöt!
Az ajtóban csikordul a kulcs, Gilan félrehúzódik, még kicsit hajlong is,
mintha pusztán tiszteletből tenné, nem pedig a bőrét féltené, de ezen
merengeni már nincs időm. A nyíló ajtót teljes erőmből visszacsapom, hogy
az első katona lehanyatlik, a másodiknak elkapom a nyakát a kötéllel, és
akkor már tudom, kétszeresen is szerencsém van, mert nincs harmadik, és
mert amelyik a földre került, az elvesztette az eszméletét. A megmaradt
pedig a kezeim között vergődik, de szorosan tartom a kötelet, nem tud
kiáltani, és hamarosan elgyengülnek mozdulatai. Akkor leeresztem a földre,
és ütök egyet a halántékára, hogy lent is maradjon.
Aztán minden erőmet leköti, hogy talpon maradjak, a hirtelen mozgás
után alig bírom megőrizni az egyensúlyomat.
– Megáll az eszem! Ez… Ez két felfegyverzett katona volt, lovag uram! –
hitetlenkedik mögöttem Gilan, csak pár pillanat múlva fordulok felé,
amikor már nem látszik az arcomon a fájdalom.
– Vedd el az egyik kardját, aztán húzd őket beljebb, hogy rájuk zárhassuk
az ajtót! – parancsolom, szándékaim szerint hideg hangon.
Immár nem ellenkezik, sietve teszi amit mondok, én meg kicsit
félreállok, feltűnés nélkül megtámaszkodom a falnál, és igyekszem
összeszedni az erőmet. Eh, az egyik vágás a vállamon csak komolyabb
lehet, és a térdemben is nyilall a fájdalom, nyilván az a régi, reelani sérülés,
ami rosszabb napjaimon elővesz.
Ám most kisebb gondom is nagyobb, mint holmi régi sebeket
számolgatni!
– Vezess, Frej-jah, a győzelemig! – sziszegem magam elé, aztán ellököm
magam a faltól.
Gilan már felfegyverkezett, magam is elveszem a másik katona kardját,
meg az övére akasztott kulcskarikát.
– Hozd a fáklyát! – szólok hátra az emberemnek, aztán bezárom a
tömlöcbe a két katonát, és indulok, végig a sötét folyosón. Közben minden
cellába bevilágítok, de csalatkoznom kell, senki sincs idelent. Mi
történhetett az embereimmel? Ám ez majd egy későbbi gond.
A keleti torony alatt vagyunk, innen egy út vezet ki, a torony földszintjén
keresztül. Ott szép, nagy terem húzódik, ideális nagyobb őrposztnak,
esetleg egyenesen katonai szállásnak, ha a barakkok már tele vannak.
Akárki is az úr most a várban, biztos kihasználja ezt a lehetőséget, legalább
pár őrre számítanom kell, ám a helyzet nem reménytelen, már van kardom.
A kulcskarikának hála, könnyen átjutunk a lenti folyosó két rácsos
ajtóval is megerősített végén, majd fel a toronyba, ahol valóban katonák
várakoznak. A meglepetés a mi oldalunkon áll, láthatóan nem számítottak
rám.
– Frej-jah segíts, a győzelemig! – kiáltom, és már megyek is előre. Csak
pár csapás, vagy kettő elesik, a többi fut, szerencsémre. Nem vagyok
bolond utánuk futni.
– Halljam, ki a te urad? – ragadom meg az egyik földre került férfi
nyakát, és alaposan megrázom. Az arcát csúf fintorba húzza a fájdalom, a
lábát vágtam meg, most is folyik a vére. Ha hamarosan nem kap segítséget,
meghal, de még nem tudja.
– Nem… – tiltakozna halványan, nem hagyom végigmondani, nem
akarom, hogy erőt merítsem a saját szavaiból.
– Akkor meghalsz! Ha élni akarsz, beszélj, hallod! Ki a te urad? – Harrat
bérelt fel…
– Ki az a Harrat?
– Ismerős… Solból, régről…
– És ő kit szolgál? – kérdezek tovább, Gilan zavar meg.
– Hé, lovag uram, akik elszaladtak, már fújják is a riadót! – szól vissza az
udvarra vezető ajtóból. A menekülők nyitva hagyták, ahogy odakapom a
fejem, látom, hogy odakint többen összefutnak.
– Indulj az istálló felé! – utasítom Gilant, és még egyszer visszafordulok
a földön fekvő katona felé. – Hol van Thani úrnő? Itt a várban? visszajött?
Fogságba vetették? Láttad egyáltalán? – kérdezem a férfit rázva, de már
ereje végén jár.
– Nem láttuk a fekete boszorkányt, hiszen… – suttogja, és elájul.
– Merre van az az átokverte istálló? – kérdi kintről Gilan, hangjában
érződik, közel jár a teljes kétségbeeséshez.
– Maradj mögöttem, vezetlek! – kiáltok ki neki, megnyugtatónak szánt
hangon, miközben visszaejtem a földre az ájult katonát, aztán a kardja
szíjával átkötöm a térde felen a lábát. Nagyon sietek, így is hosszú, sok
lélegzetnyi időt vesztek, de hát nem hagyhatom elvérezni, életet ígértem
neki cserébe a segítségért.
– De jönnek! – kiabál közben ideges hangon Gilan, aztán a félelem
elragadja, futva indul, maga sem tudja merre.
Szerencséjére már ott vagyok mellette, megragadom a karját, magam
mellé rántom – Erre! Maradj a nyomomban!
Engedelmeskedik, együtt indulunk az istálló felé. Ott is áll két katona, jó
helyen, hozzáértő ember jelölte ki a posztjukat, könnyen elénk kerülnek.
– Félre az utamból, Frej-jah nevére, Q al Aquim vagyok! – kiáltok rájuk,
ez elég, hogy elbizonytalanodjanak, harc nélkül meghátrálnak, és hangos
„ide, ide, itt van!” kiáltásokkal riasztják a többi katonát.
Akkor már lovon vagyok, a hű Armagedon könnyedén tépi el az istrángot
hívásomra.
– Arra szállj fel! – mutatom Gilannak Harmatot, nagyon szelíd, ám igen
kitartó paripa, idegen, gyengébb lovasokat is jól megtűr a hátán.
A csavargónak szüksége is van a ló jóindulatára, magától nem maradna
fent egy felnyergeletlen paripán, ezt rögtön látom, ám többet nem segíthetek
neki Ha leesik, lemarad, akkor neki vége, remélem, istene vigyáz rá!
Aztán vágtatunk. Ki az istállóból, el az ott már gyülekező fegyveresek
között, akik ijedten rebbennek szét, ahogy csapatuk közepébe irányítom
Armagedont. A nagytermetű harci paripa utat csinál Gilan hátasának, aki
különösebb parancs nélkül is követi, át az udvaron, végig a fent lakó
mesterek házai előtt, el a kapuig.
A kapurostély fent van, meglep a magabiztosság, amivel az idegen
betolakodók nyitva merték hagyni a várat, később majd bizonyosan lelek rá
magyarázatot, most csak megköszönöm Frej-jahnak a segítséget, és
kivágtatok a szabadba. A vár gyorsan hátramarad mögöttünk, az első
leágazáson letérek az erdőbe, hamarosan elveszünk a lankás domboldalakat
fedő, árnyas ligetekben. Rövid haladék, ha fentről üldöznek, hamarosan
meglelik nyomunkat.
– Gilan! Indulj azon az ösvényen, abban az irányban hamarosan ki fogsz
jutni a Vae-be vivő útra. Menj egyenesen Tetihuanába… – mutatom
karommal az utat, de itt közbe szól.
– Hé, lassabban! Eszembe sincs Tetihuanába menni, az innen vagy egy
hét.
– Négy nap. Ha sikerül lovat váltanod, akkor csak három.
 – Három vagy négy, egyre megy, én ugyan nem megyek oda, nincs ott
semmi dolgom.
– A freita rendházba kell menned, ott járulj Paadre al Es-Con nagymester
elé, és mondd el neki részletesen, hogy mi történt Wareenben!
– Persze, egyenesen a nagymesterhez! Lovag uram, engem az első kapus
kivág a szemétdombra, de az nekem nem hiányzik – tiltakozik gúnyosan.
– Te most az én nevemben jársz, tisztelettel fognak fogadni.
– Hát… – visszakozik zavartan, de nem sikerült meggyőznöm. – Csak azt
nekem bizonyítanom kell ám, hogy a lovag úr küldött.
Önkéntelen mozdulattal nyúlnék pecsétgyűrűm felé, persze, nincs az
ujjamon. Elvették, nincs ezen mit csodálkozni, csak a harag csap
magasabbra bennem. Hogyan hihette azt bárki is, hogy elveheti tőlem a
birtokom, a rangom, az életem? De meg fogja bánni! Frej-jah, segíts, és én
harcolni fogok, a győzelemig!
– Mondd meg Paadrénak, üdvözlöm, és sok szerencsét kívánok, ne járjon
úgy, mint Leeter alatt vagy két esztendeje!
Ott rajta ütöttek, ha nem érek oda időben, talán meg is hal, ám persze
erről senkinek sem beszéltem soha, mert nem akartam az ő rovására
hírnevet szerezni.
– És ettől majd hinni fog nekem? – kérdezi Gilan, magabiztosan
rábólintok.
– Hinni fog. Mondd meg neki, hogy arra kérem, küldje el Yein al Eshadot
Wareenbe! A régi vadászházban fogok rá várni, vagy legalább hagyok ott
üzenetet.
Igen, Paadre hinni fog neki, ha nem is annyira, hogy idejöjjön a rendház
lovagjait vezetve, de nem is engedi el a füle mellett az üzenetet. Yein pedig
a barátom, ennél jóval kevesebbért is eljönne Wareenbe. Az ő segítsége
remélhetőleg elég lesz, ha másra nem, hát hogy haladékot szerezzek, míg
összeszedem magam, embereket gyűjtök, és persze megtudom, ki ellen kell
vezetni őket.
– Megjegyezted az üzenetet?
– Igen – bólogat Gilan, aztán elismétli szavaimat.
– Rendben. Frej-jah kísérjen, a győzelemig! – búcsúzom tőle, de
miközben megfordítom Armagedont, még utánam szól.
– És a lovag úr? Mit csinál itt a lovag úr, miért nem maga viszi az
üzenetet?
 – Nekem dolgom van. Most pedig siess, hamarosan üldözni fognak! –
fordulok vissza egy pillanatra, aztán összezáródnak mögöttem a lombok.
Nekem meg kell találnom Thanit, aki persze, hát miért is ne, Frej-jah, te
végtelen bölcsességű, a legjobb pillanatot találta meg az eltűnésre!
Illetve, ezért haragudni rá ostobaság, valóban a legjobb pillanatban tűnt
el. Így elkerülte, hogy az idegen, aki csapdát állított nekem, őt is
meggyilkolja. Cserébe mindössze a föld alatt veszett el, valami barlangban,
kicselezve Kétarcú Rashadelt, és ismételten próbára téve Kiszámíthatatlan
Iziana türelmét, de hát onnan majd csak kihozom valahogy!
Hiába, néha meg kell menteni szívem szeretett hölgyét, ehhez már volt
lehetőségem hozzászokni. Így nem is idegeskedve, egészen higgadtan
vágok át a Wareen alatti ligeteken a Holló-hegy felé. A fejem felett néha
látszik egy-egy pillanatra a fekete kövekből rakott vár, minduntalan
eszembe juttatva kételyeimet.
Mi történhetett? Ki mérgeztetett meg? És az embereim? Élnek, halnak,
esetleg fogságba vetették őket is? Szükségük lenne a segítségemre? Tehetek
értük egyáltalán bármit jelen helyzetemben? A kétségek mély barázdákat
szántanak a homlokomon, de nem, most erre nincs időm, majd ha
megtaláltam Thanit, majd akkor!
Hosszan semmi sem zavarja meg utamat, aztán megállok egy útba eső
tanyánál Az elősiető parasztasszonytól gyolcsot és élelmet kérek, majd
leszállok a nyeregből, és vizet merek a kútból. Mohón iszom, lemosom
magamról a bőrömre kérgesedett vért, végigvizsgálom sebeimet. Hát, nem
szívderítő a látvány, de nem is olyan vészes, volt már rosszabb is!
Közben visszajön a parasztasszony, és nem is hagy magamra, miközben a
tornácán ülve bekötözöm súlyosabb sebeimet.
– Így minden jó, uram? – Igen.
– De hogy esetleg a kísérete… – Nincs kíséretem
– Csak mert uram, tudom… Szóval én nem igazán merném háborgatni,
de…
– Már mondtam, nem akarlak bántani. Menj, és csomagolj nekem ebédre
meg vacsorára valamit! Látom, hogy szegények vagytok, majd elküldöm
mindennek az árát – unom meg végül, ahogy a lényeget kerülgeti.
Az ígéret végül megnyugtatja, ha nem is maradéktalanul, elmegy a dolga
után. Nyilván ismer arcról, sokszor bejártam a birtokot az elmúlt évben, ám
ezzel együtt is megértem, rongyos-mocskos külsőm megijesztette. No meg
a történetek, amiket apám terjesztett rólam…
 Ám apám halott, én viszont bizonyosan élek, és még sok dolgom van!
Rövid pihenő után nekivágok az út utolsó szakaszának, késő délután
érem el a Holló-hegy alsó lankáit. Jól ismerem ezt a környéket is, szépen
végigjárom a szóba jöhető barlangnyílásokat.
Már a másodiknál rám mosolyog Kiszámíthatatlan Iziana. A gyér
bozótosban pár ló áll kikötve, közöttük Szöszmösz, szívem szeretett
hölgyének kedves hátasa. Mellette még egy ló az én istállómból, ezzel
jöhetett Azren, és még négy másik, idegen paripák. Mind nyugodtak,
látszik, hogy ellátták őket reggel, tehát emberek is lesznek a közelben.
Lecsusszanok Armagedon hátáról, gyalog megyek fel a barlang szájáig,
ahonnan halovány füst szivárog elő. Talán rejtve kellett volna
megközelítenem, de hát nincs időm játszani. Gyorsan meg kell találnom
Thanit, hogy mihamarabb visszamehessek Wareenbe, ahol igen sürgős és
fontos dolgom van!
– Q al Aquim vagyok, Frej-jah, a Győzhetetlen lovagja. Van ott valaki? –
kiabálok fel, némi ágrecsegés felel, kövek csuszamlanak, feltehetőleg
sietősen szedett lábak alatt.
– Segítség, Q uram, én itt vagyok! Erre, erre! – kiabál lefelé egy ismerős
hang, nyomában könnyen meglelem hű titkáromat, Azrent.
Hamvadó tábortűz mellett fekszik, alaposan megkötözve, és jobb híján a
fejével igyekszik integetni nekem.
– Segítség!
– Itt vagyok, segítek – állok meg a tűz mellett, de nem hajolok le elvágni
a szíjait, csak kivont fegyverrel körbenézek – Van itt valaki?
– Két katona őrzött engem, két idegen fegyveres, de amikor ön jött, Q
uram, elszaladtak – világosít fel szolgálatkészen titkárom, ám csak akkor
nyugszom meg, amikor lódobogás jelzi az idegenek valóban elmentek Csak
ekkor térdelek Azren mellé, hogy kiszabadítsam.
– Hol van Thani? – kérdem köntörfalazás nélkül.
– Lemászott egy hasadékba, a barlang mélyén – mutat hátra titkárom a
meghökkenés legkisebb jele nélkül, majd még kötelességtudóan hozzáteszi:
– Nagyjából tegnap ilyenkor.
Nos, pontosan erre számítottam.
– Halljam a részleteket!
– Tegnap reggeli utasítása szerint Thani úrnő kíséretébe szegődtem –
kezdi a történetet Azren, miközben igyekszik életet dörzsölni elgémberedett
végtagjaiba. – Ehhez a barlanghoz jöttünk, ahol lemászott az egyik, bent
lévő hasadékba
– Miért? – szúrom közbe, és előveszem a magammal hozott élelmet,
megkínálom a titkárom, aki jót étvággyal lát neki.
– Köszönöm, uram. Azért ment le, mert úgy sejtette, hogy itt nyugszik az
ön családjának ősatyja.
Némán biccentek, ez is úgy van, ahogy gondoltam.
– Mondd tovább!
– Tehát, Thani úrnő lemászott, én pedig vártam rá, ahogy megparancsolta
nekem. De egészen késő estig nem jött, és már éppen a lemászást
fontolgattam, amikor megjelent négy katona.
– Kinek az emberei?
– Nem mondták Csak azt, hogy, már elnézést, de hogy ön, Q uram, halott
És hogy megölnek, ha nem árulom el nekik, hol van Thani úrnő, és a kincs,
amit keres.
Égnek ugrik a szemöldököm. Tehát őseim csontjai mellé még kincsről is
szó van. Mesélnek erről a családi legendák, tudom, de én sosem hittem el
ezeket a részeket.
– Persze, nem árultam el, mert hű vagyok önhöz, meg hát magam sem
tudtam
– magyaráz tovább Azren. – Nem hittek nekem, hosszan fenyegettek, ám
végül nem bántottak, és ketten leereszkedtek a föld alá. Azok sem jöttek
vissza azóta. A maradék kettő várt, aztán megjött maga. Erre elszaladtak
Gondolom, azt hitték, mégsem halt meg, hanem katonák élén keresi a
feleségét – fejezi be óvatosan, és picit kémleli a lejtőt, ahol feljöttem.
– Egyedül jöttem, nincsenek velem katonák.
– Ööö… Megkérdezhetem, miért?
– Mert valaki bevette Wareen várát, és tömlöcbe vettetett.
Csak amikor kimondom, akkor érzem meg igazán a tények súlyát.
Mintha pofon vágnám magam! Ezért valaki fizetni fog, Frej-jah, te… Ám
nem most, most más dolgom van.
Míg engem elragadnak az indulatok, Azren, a kötelességtudó titkár
mindössze picit félrenyel, majd némi köhögés után sürgős szemüveg-
törölgetésbe kezd.
– Értem, uram – közli végül, a szemüveg is visszakerül a helyére,
titkárom újra a régi, szokott módon utasításra vár. – Megtudhatom, mit
szándékozik tenni most, uram?
 – Először megkeresem Thanit. Ha befejezted az evést, gyere, mi is
leereszkedünk a barlangba!
– Igenis, Q uram – teleli habozás nélkül, és nem ad hangot kételyeinek.
Ellenvetés nélkül segít, előbb a lovakat vezetjük be a barlang elülső
termébe, hogy biztonságban legyenek, majd megmutatja az adott hasadékot,
ahol Thani és a két katona lemászott. Még a kötelet is buzgón hozza.
– Szívesen leeresztem önt, Q uram!
– Talán mégis jobb, ha magamtól megyek – utasítom el, még csak az
kéne. hogy magammal rántsam.
A kötél azért jó ötlet, hozzákötöm egy kiálló sziklacsúcshoz, aztán lábbal
előre elkezdek leereszkedni. Hamarosan elnyel a sötétség. Ez itt nyilván a
katakombákba vezet le, a kolostor alatti pincerendszerről sokféle szóbeszéd
jár a környék parasztjai között, ám én tudom, felét sem kell elhinni.
Kísértetek legalábbis biztosan nem járják, és eltévedni sem olyan egyszerű
benne, mint mesélik.
Thani, hacsak nem törte össze magát, biztonsággal kijuthatott belőle,
esetleg egy szabadba vivő járaton, vagy még valószínűbben egyenesen a
kolostorban. Ám ez a tudat nem nyugtat meg! Az apátság már nem az én
birtokomon áll, és egyáltalán nem biztos, hogy a szerzetesek között
biztonságban tudhatom szívem szeretett hölgyét.
Vajon a kolostor apátja mellém, vagy idegen ellenségem melle áll, ha
választania kell? Bújtatja Thanit, vagy kiadja a kolostor biztonsága
érdekében? Nem tudom, ezt nem tudom, hát összegyűjtöm lassan elfogyó
erőmet, és tovább ereszkedem lefelé a sötétben.
Tulajdonképpen sok rosszabb dolog van, mint bujkálni egy kolostorban.
Például, ha bujkálás közben suttyomban még katonák is kergetik az embert,
akik meg akarják ölni.
Tehát megpróbálok minél kevesebb feltűnést kelteni, ami nem ügy,
ilyenkor, koradélután zsong az egész épület, egy csomó csuhás lót-fut a
dolga után, senkinek sem tűnik fel egy új arc. Egy ideig az engem vezető nő
nyomában kullogok, utána egy zajosabb teremben lemaradok, átvágok egy
kihalt folyosón, és végül megérkezem valami udvarocskába, ahol éppen egy
szerzetes magyaráz pár szerzetestanoncnak.
– Ha jól látom, új nővérünk sokat késett – fordul azonnal felém szavát
félbeszakítva – Talán azért, mert már jól ismeri a zsályafű fajtáit, és fel is
tudja nekünk sorolni.
 Meg kell vallanom, a kérés kicsit meglep, de ha ez kell a
boldogságukhoz!
– Van olyan kis lapos, ami zöld, meg kórószerű, sárgásabb, és van az a
fajta is, amit teába tesznek – magyarázom, és a jól végzett munka örömével
már mennék is, de ekkor az udvar másik oldalán belép egy pap meg egy
fegyveres, és fejforgatva körbenéznek. Tehát maradok, és édesen
mosolyogva várom, hogy az ősz szerzetes példát statuáljon belőlem a
többieknek.
– Fiatal nővérünk nyilván összekever valamit, mivel a zsályafű nem
lapos, sem nem kórószerű, és teába sem célszerű tenni, mivel mérgező –
kezd hosszú szónoklatba, de ekkor az engem keresők távoznak, azaz én is
mehetek.
THANI
 avagy egy víg özvegy

– Úgy értettem, hogy teába teszik azok, akik meg akarják mérgezni a
szomszédjukat, csak nem hagyta végigmondani! – vágok az ősz
szerzetesszavába, és már indulok is. – Most pedig mennem kell, remélem,
hamarosan találkozunk! Aranyfürtű Ashel mosolyogjon rátok, és a többi, és
a többi.
Nem állítanak meg, simán kilépek, aztán bevágódom egy arra járó,
termetes asszonyság által cipelt kosár mögé, remélve, hogy így elkerülöm a
szintén gyanúsan éles szemmel nézelődő szerzetespárt, akik szemben
jönnek. Persze, ha olyan egyszerű lenne semmivé válni!
– No, nővér, mit csinál? – szól, sőt, kiabál rám az asszony, a két
szerzetes, naná, hogy rögtön felfigyel ránk.
– Ó, csak leejtettem valamit! – hajolok földig, és hagyom, hogy a
csuhához szerencsés módon központilag rendszeresített csuklya az arcomba
hulljon.
Aztán méla beletörődéssel fésülgetem ujjhegyeimmel a poros kőpadlót.
– Majd mi segítünk, nővér – hajol mellém a két gyanús arc, egyelőre
talán még jószándékkal, de mindenképpen elszántan. – Mit keresel?
– A kabalámat.
– Milyen kabala?
– Megvéd a kíváncsi tekintetektől, idegen fegyveresektől, alulfejlett
szarvasmarháktól – magyarázom csuklóból, persze nem elégedett vele a kis
mohó.
– Nem ezt kérdeztem, hanem hogy hogyan néz ki?
– Amolyan izé, meg némileg talán kisebb, de azt is mondhatnánk, hogy
nem.
Azt hiszem, ezen a ponton elvesztené a türelmét, de ekkor, mázli vagy
pech, megérkezik mellénk két katona is.
– Végignéztük a folyosót, de nem találtuk – jelenti az egyik, mire a
szerzetes, aki eddig engem faggatott, felemelkedik, és végre nem velem
foglalkozik tovább.
– Ne ilyen hangosan! – inti csendre idegesen a katonát, aztán észbe kap,
magyarázni kezd, immár kenetteljesebb hangon. – Már úgy értem, ez egy
kolostor, fiam, itt halk beszéd a szokás. Ha nem leltétek meg vágyaitok
tárgyát, talán induljatok azon a folyosón, és ott keressétek! – int el
valamerre a fejem felett.
Én buzgón markolászom tovább a semmit.
– Jobb lenne, ha maguk is jönnének, mert a parancsnok úr azt mondta,
hogy ne szakadjunk el, merthogy…
– Én is ott voltam, fiam, tudom, mit mondott! – vág a szavába a
szerzetes, láthatóan feszélyezi az ottlétem. Hát ezen már ne múljon a jó
kedve!
– Hoppá, megvan! – kiáltok fel boldogan, aztán megragadom a semmit,
felkapom, majd azonnal sarkon is perdülök, és üres markomat
mellkasomhoz szorítva elsietek. – Köszönöm a segítséget a keresésben!-
kiáltok még vissza, aztán belépek egy ajtón, és utána egy ideig
elcikcakkolgatok az imateremben térdelő szerzetesek között, de végül
elérem a szemközti falat, nincs tovább út. Jobb híján térdre zuttyanok, és
elmerült imádkozást imitálva várok, míg az utánam siető egyik katonát
kitessékeli a teremben felügyelő szerzetes.
Felismertek? A, kizárt, inkább rutinból koslattak a nyomomban, de azért
mégis! Ki kéne találni valamit, mert ez a vak bolyongás nem vezet sehova.
Ám semmi sem jut az eszembe, és ráadásul a vak bolyongás is ugrott.
Nem mehetek tovább, mert rém feltűnő lenne ám, ha negyed perc
imádkozás után lelépnék. Tehát hosszan maradok, többször megszámolom,
hogy az orrom előtti kövön negyvenkét repedés található, ha azt a hosszút
kettőnek számítjuk, akkor negyvenhárom. Mist, te Titokzatos, elegem van,
dobj be valami izgalmasat, mert megpusztulok az unalomtól!
Mintegy vezényszóra, a nyakamból előre bukik az a nyolcszögű medál,
amit Aquim őspapától csórtam, izé, vettem kölcsön. Csinos darab, és itt, a
fényben, megállapíthatom, hogy tényleg arany, és tényleg írás van rajta.
Illetve ó-semni jelek, amiket valaki hasraütéses rendszerben felfirkálgatott,
legalábbis ez az első benyomásom. De nyilván bírnak valami jelentéssel,
így végül az imádkozás maradékát azzal töltöm, hogy megfejtsem titkos
értelmüket. Totál agyhalál, majd talán máskor.
Aztán véget ér a közös ima, a szerzetesek és nővéreik szépen sorba
rendeződnek, és távoznak. Beállok én is, bár nem ismerem az imát, amit
fennhangon énekelnek, de tátogni prímán tudok, simán beleolvadok a
tömegbe. Mázlim van – már éppen ideje is –, a csoport kiénekli magát az
udvarra, ahol feltűnésmentesen lemaradok, és útba veszem a kaput.
 Nyitva van, ami el is várható egy kolostortól, ám sajnos fegyveresek
vigyázzák, illetve inkább szigorú „kötetlen társalgásba” merülnek, alibiként.
Jelenlétük nyilván nekem szól, udvariatlanság lenne, ha nem értékelném.
Szóval, habozás nélkül odasétálok, és meg is állok az egyik katona előtt.
– Jó katonák, nemes vendégeink, segítségükre lehetek valamiben? A
faluba megyek, és szívesen hozok valamit önöknek, ha szükségét látják! –
ajánlom fel, és mellé őszintén rájuk mosolygok, belenézek a szemükbe.
Egyiknek a másik után.
Bambán visszavigyorognak
– Nem igazán van semmire szükségünk.
– Ne fáradjon, nővér, hamarosan úgyis elintézzük a dolgunkat, és
megyünk.
Na, ha az én elfogásomra gondol, akkor az nem lesz olyan hamar. Mert
hogy ezek a fafejek nem ismernek arcról. Garantált, hogy nem helyiek, a
kiejtésük alapján arra tippelnék, hogy import banditák Solból.
– Akkor csak egy korsó bort hozok fel, az megkönnyíti a várakozást, és
Aranyfürtű Ashel nagy szeretettel veszi, ha áldomást isznak a nevére terített
asztal mellett!
Ebbe meg naná, hogy nem kötnek bele, még integetnek is utánam,
amikor kimegyek. A marhák. De talán az csak feltűnne nekik, ha jókedvűen
leugrabugrálnék a hegyoldalban lankásan vezető úton, így addig szigorúan
jólnevelten megyek, amíg láthatnak. Aztán kicsit feljebb cibálom a csuhát,
és így némileg könnyedebben leslattyogok a faluba.
Muszáj szereznem valami kaját, mielőtt éhen halok, és az is érdekel,
hogy itt vajon mit hallottak a halálomról. A szóba jöhető vacsora- és
információs gócpont pedig a helyi kocsma. Kint már esteledik, mire
belököm az ajtaját, és kizárom magam mögött a feltámadó hűs szelet,
viharfelhőkkel feketedő eget. Cserében bent állott sörszag és tömény
izzadságbűz fogad.
– Elnézést, hogy bejöttem, jó fogadós uram, de úgy látom, vihar készül
odakint, és igen félnék egyedül, sötétben nekivágni a hegyoldalnak, bár az
én hibám, hogy ily hosszan maradtam, de ha Aranyfürtű Ashel nevében
megtűrnének egy éjszaka erejéig… – hamukázom csont nélkül. Itt
hamarosan muszáj lesz változtatni, a végén még maradandó károsodást
szenvedek, és egy életen át nem tudom lemosni ezt a kenetteljes stílust.
– Hát, maradhat, ha nem bánja, hogy a padon alszik – vonogatja a vállát a
kocsmáros, szerintem nem szeret, de nem is akar belekötni a falu felett
magasodó kolostor szerzeteseibe.
– A pad, az nekem nagyon jó! És ha lehet, kérnék valami vacsorát is.
Majd holnap, a kolostorból leküldöm az árát – pofátlankodom tovább. De
panaszra nincs okom, bejön a szöveg, hamarosan már az egyik
sarokasztalnál, egy nagy tányér kása felett bámulhatom, hogy hogyan
bámulnak a helyiek.
Sok paraszt, nekem mind tök egyforma, de tuti van közöttük valami
hierarchia, mert nem szólítanak meg, egészen amíg az egyik gazda
beszélgetést nem kezdeményez.
– Úgy hallottuk, nővér, hogy fent a kolostorban járás volt.
– Az volt, bizony, de milyen! – hagyom rájuk, és most, hogy a csorda
vezére megtisztelt szavával, mind kicsit közelebb húzódik, részletekre
kíváncsian.
– A nővér is látta?
– Saját két szememmel – bizonygatom.
– És nagyon rettenetes volt?
– Kilelt a hideg. Nem fiatal lányoknak való az – sóhajtok, de nem unja
meg, tovább kérdez.
– És mondott is valamit?
Most már tényleg jó lenne megtudni, hogy miről is beszélünk.
– Nézze, gazda uram, ha mondott, ha nem mondott, az én dolgom. Miért
kérdezi?
– Mert hát mi is láttuk ám! Nem az asszonyt, a férjét, biza'.
Ezek rólam meg Qról beszélnek? Az jó lenne, ez a téma módfelett
érdekel.
– És hol látták?
– No, fiam, mondjad! – int hátra a főgazda, mire egy nyolc-tíz év körüli
gyerek, aki eddig a másik sarokban gubbasztott, kicsit előrejön, és
magyarázni kezd.
– Én láttam Q al Aquim lovag úr kísértetét. Bizony, ma reggel láttam!
– Részletek? – kérdezek vissza tányérom felett, mire a gyerek büszkén
beszélni kezd. Láthatóan bejön neki, hogy mindenki lesi a szavát.
– Hajnalban a tanyánkra jött, egyenesen az erdőből. Nagy lovon
vágtatott, a ruhája csupa rongy, az arca meg tiszta vér. Már biztosan nem
élt, halott volt, de egyenesen ült a lovon, és pontosan a tanya felé jött.
Anyám azonnal felzavart engem meg a két húgomat, és ideküldött, hogy itt
várjuk meg, mi lesz. Ő maradt, hogy megtudja, mit akar, mert hogy Wareen
ura élve és holtan is parancsol a környéken, de minket ideküldött a Holló-
hegy alá, hogy biztonságban legyünk, és nem is szabad hazamennünk, amíg
nem üzen.
– Aha. Ez érdekes – biccentek, mert a gyerek láthatóan dicséretet vár a
sok sületlenségért.
– És én is láttam Q lovag úr kísértetét! – kontrázik valaki oldalról. A
helyiek már nyilván ismerik a meséjét, de nekem, az új arcnak mindent elő
lehet még egyszer adni, és amúgy is hálás közönség vagyok.
– Szintén ma reggel? – kérdezem, hogy bátorítsam.
– Nem, én még hajnalban, kicsivel napfelkelte előtt. Kifele mentem,
amikor a wareeni elágazásnál, fent a domboldalon észrevettem egy árnyat.
Hát, jól megnézem magamnak, mi lehet az, talán valami elkódorgott marha
vagy öszvér, de bizony nem. Egy nagy mén volt, de vagy másfélszer
akkora, mint egy rendes ló, díszes szerszámban, takarókkal, mint a
lovagoké. Rajta meg ült egy páncélos alak, jól megtermett férfi az is,
vértben, pajzzsal, nagy karddal a hátán. Akkor még nem hittem volna, hogy
kísértet, mert egészen valónak nézett ki. Gondoltam is, de korán reggel
kilovagolt ma Q lovag úr, mert hogy a takarók, meg a pajzs is az Aquimok
címerével volt festve.
– És biztosan nem ő volt? Mármint, élve, nem holtan? – akadékoskodom
egy picit a józan ész nevében, de a paraszt meggyőzhetetlen elszántsággal
rázza a fejét.
– Nem evilági volt! Mert amikor felértem az elágazáshoz, akkor nyomát
sem láttam. Eltűnt, nem is látszott merre, sőt! A földön sem látszott nyoma,
pedig ott táncoltatta azt a ménkű nagy lovat, a gyep meg gyenge, sáros a
harmattól. De nyoma sem látszott, hát biztosan kísértet volt.
– Tuti. Akarom mondani, ez nyilván így igaz, gazda uram!
– No, ezt láttuk mi a mai napon – veszi át a szót ismét a főparaszt. –
Ezért kérdeztem, igaz-e, hogy a templomban meg megjelent Thani úrnő
kísértete.
És nehogy már lemaradjak tőlük, bunkó falusi parasztok!
– Hogy igaz-e? Igaz! Én ott voltam, láttam a saját szememmel. Az oltár
felett jelent meg, lebegve. Kitárta a karját, és nagyot sikoltott. Ott mindenki
térdre hullt, azonnal, mert tiszteljük ám azt a nagytudású asszonyt, de
nagyon. Ő meg azt mondta, a halál neki semmi, és hamarosan fel fog
támadni. Akár már holnap is láthatják élve, ha olyan a kedve. De ha akar,
megint meghal, neki nem ügy, mert sárkányölő fekete boszorkány. Aztán
kirepült az ablakon keresztül. Így éljek, a saját szememmel láttam! Az oltár
mögötti nagy üvegablak teljesen össze is tört – bizonygatom elszántan.
Kár a gőzért, a parasztok nem kételkednek, csak hümmögve összenéznek,
értőn bólogatnak. Lelkük rajta.
– Hát, azt hiszem, nehéz idők jönnek – közli a konklúziót a főnök, és ezt
még el is hiszem neki.
– Ja. De most egy pillanatra ki kell mennem, ha megbocsátanak – állok
fel, és szépen távozom hátrafelé.
A vacsit megettem, a hülyeségünket kicseréltük, tőlük értelmes, Qról
szóló híreket nem remélhetek, mehetek tovább, dolgom van Wareenben!
Kint már mélysötét, plusz erős szél fogad, aztán hamarosan kitör a vihar.
De legalább egyedül vagyok, hát nyugodt lélekkel feltépem a csuha
mindkét oldalát csípőig, ebben már nem kell megjelennem senki előtt,
ellenben így legalább ki tudok lépni. Tényleg sietek, ám sajnos az út
sártengerré válik, nehéz végigcuppogni benne mezítláb, meg persze zuhog
az eső, dörög és villámlik, a fák nyögnek és zúgnak, pöpec kis nyári vihar
tombol a fejem felett. Lassan már hajnalodik, mire kikeveredem Wareen
alá.
Napfelkeltekor engedélyezek magamnak egy kis szünetet, egy, az éjszaka
kidőlt fán ülve pihenek egy kicsit. Már idelátszik a vár, és ha a szemem nem
csal, még mindig a családi lobogónk lebeg az öregtorony felett, olyan nagy
nem lehet a baj. Jobb híján ennek örülök, meg a lábamat lógázom, amikor
patacsattogás hallatszik, és hamarosan beléptet a képbe egy freita lovag,
meg két csatlósa.
Amint észrevesz, megállítja a lovát, és végigmér, szkeptikusan várom,
hogy mire jut. Nem sokáig húzza az időt, gyorsan leereszkedik hozzám egy
kérdés erejéig.
– Nővér, csak nem kint érte a vihar?
– Miért, maga szerint hobbiból fürödtem meg a sárban? A válasz
meglepi, de végül fejet hajt, elmosolyodik.
– Bocsásson meg nővér! Igazából csak azt szerettem volna kérdezni,
hogy szüksége van-e valami segítségre?
– Kell a lovad. Vagy az egyik csatlósod lova, az is jó lesz.
– Csak ennyi? – kérdez vissza, immár szúrós szemmel méregetve.
– Na jó, a kíséretembe is szegődhetsz. Dolgom van Wareenben. Picit
hallgat, aztán komoran összevonja a szemöldökét.
– Te nem vagy Aranyfürtű Ashel nővére.
 – Talált. Te viszont freitan vagy, akinek kötelessége bajba jutott
hölgyeken segíteni.
– Bajba jutott hölgy vagy? – mér végig még egyszer. Hiába strapálja
magát, a látvány nem változik, mezítláb vagyok, sáros lábbal, derékig
szakított csuhában. Csurom vizesen.
– Igen, Wareen úrnője vagyok, Mae Thani, a sárkányölő. Elhiszed? –
kérdezek rá élesen, vitára számítva.
– Nos… Amennyire ismerem Thani úrnő hírét, nem hinném, hogy bárki
ezt merné hazudni – ezzel lelendül a nyeregből, és meghajol előttem,
csatlósai követik a mozdulatot.
– Akkor halljam! Ki vagy, mit kerestél Wareenben, honnan jössz, és hova
mégy?
– Lassabban, úrnőm! – int, és az arca komorra vált, mint aki valami
nagyon rosszat készül mondani. – A nevem Rash al Farel, freita lovag
vagyok, a rend hiszaeni rendházából. Wareenből jövök, ahol két éjszakát
töltöttem Q al Aquim vendégeként, és máskor talán boldog lennék, hogy
téged is megismerhetlek, Thani úrnő, ám most szomorú hírekkel tartok
Tetihuanába.
– Kitalálom! Azt a hírt viszed, hogy meghaltam Qval együtt, és most
mindjárt elkezdesz visszaűzni engem a túlvilágra.
– Nem, úrnőm! – rázza a fejét, és leold valami kisebb csomagot a nyereg
mögül. – Valóban azt hittük, mindketten meghaltak, és hála Frej-jahnak,
hogy a hír legalább félig hamis. De csak félig.
És itt letérdel előttem, és átnyújtja azt a bizonyos csomagot. Mivel
mostanában úrinő vagyok, hát kelletlenül felállok a kényelmes fatörzsről,
úgy veszem át.
Egy kettétörött kard van benne. Még pontosabban Q pallosának
markolata, olyan arasznyi pengével.
– Q al Aquim, Frej-jah legigazabb lovagja halott – fűz hozzá
magyarázatot Rash al Farel
– Aha – hagyom rá, és így, hogy túl vagyunk a formaságokon,
visszahuppanok a fatörzsre.
A lovag rám emeli tekintetét, talán valami hosszadalmasabb reakciót vár,
tőlem ugyan nem kapja meg. Dög fáradt vagyok, fenének hiányzik, hogy
még sápítozzak is előtte. Így rövid várakozás után ismét fejet hajt, és tovább
nyomja az ilyenkor szokásos sódert.
 – Engedje meg, Thani úrnő, hogy felajánljam a szolgálataimat Ha
bármivel is segíthetek ebben a nehéz órában, örömmel teszem.
– Naná, hogy segíthetsz. Most szépen feljössz velem a várba, és
irtózatosan szétrúgjuk a seggét annak, aki ezt a baromságot terjeszti! –
rázom a fejem, átmenetileg mégiscsak szüneteltetve úrinő mivoltomat.
– Ez nem rémhír, Thani úrnő! – tiltakozik a lovag, még mindig előttem
térdelve. – Tegnap részt vettem Q temetésén, és akkor is ott voltam, amikor
meghalt.
– Akkor tudod a részleteket is. Halljam! – biztatom, mire mesélni kezd.
– Tegnapelőtt érkeztem Wareenbe, egyszerű vendégségbe Hisza enből
tartok Tetihuanába, és útközben megálltam itt, nem is sejtve, miféle
tragédiának leszek szemtanúja.
– A rizsát hagyd ki! Fáradt vagyok, szorítkozzunk a lényegre!
– Értem, Thani úrnő. Qval ültünk vacsoraasztalhoz, és téged is vártunk,
de hiába. Így férjed este, napnyugtakor kilovagolt utánad, én pedig a
kíséretébe szegődtem.
És innentől hazudik. Tudom, hogy hazudik Q soha nem engedné meg egy
hiszaeni freitannak, hogy vele menjen rám vadászni A tetihuanaiak között
sem mindnek, csak jó barátainak, például Yeinnek meg még vagy féltucat
régi harcostársának akikkel együtt küzdött még Reelanban. De egy fővárosi
lovagtársát soha nem hívná ilyesmire, egyszerűen az eszébe sem jutna.
Elvégre, hogy én hol vesztem el, és miért nem kerülök elő, ez ugye ránk
tartozik, nem egy jöttment vendégre.
– Értem, a kíséretébe szegődtél. És utána? – biztatom, megakadás nélkül
hazudik a szemembe.
– Haramiák támadtak meg minket. Jól szervezetten, az éj leple alatt
csaltak csapdába. Küzdöttük, freitanhoz méltó módra, ám Q fegyvere eltört,
és utána lerántották a lóról. Nem tudtam neki segíteni. Meghalt. Tegnap
eltemettük és most megyek Tetihuanába, hogy elvigyem a hírt.
– Akkor most ki van Wareenben?
– Férjed hű emberei vették át a birtok vezetését, míg Paadre al Es-Con
tetihuanai nagymester kijelöli a vár új urát. Azt hittük, Thani úrnő is végleg
elveszett. Ám nagy szerencse, hogy nem, így azt hiszem, az a legjobb, ha
visszakísérem Wareenbe.
– Ja, az lenne a legjobb. Amúgy is felelőtlenség itt jártatni a szánkat,
amikor olyan rablóhordák garázdálkodnak a környéken, amik még Qt is
meg tudják lepni – bólogatok buzgón, a szemem sarkából látom, hogy
megrezdül az arca, a szúrás talált. Sáros ez a lovag, de nagyon!
Persze, nem csoda, a freitanok tetihuanai és hiszaeni rendháza rég ápolja
a kölcsönös ellenségeskedést, egymást jobban utálják, mint a szomszéd
lovagrendeket, az eredendően ellenséges északiakkal meg, akik ellen
gyakran vezetnek hadjáratokat, szinte puszi pajtások a mindenféle
belvillongásokhoz képest.
Szóval, mindenképpen fenntartásokkal viseltetem ezzel a pasassal
szemben, ő viszont látszólag nem veszi észre.
– Induljunk, Thani úrnő! – hajt fejet rezzenéstelenül, muszáj
kipróbálnom, mennyire ad a látszatra!
– A lovadra én szállok fel. De te gyalogolj előttem, és vezesd száron,
mert rossz lovas vagyok!
– Így lesz, Thani úrnő – hagyja rám ezt is, hát felpattanok a lóra, és
hagyom, hogy vezessen.
Így indulunk vissza a várba, mögöttünk léptet a két csatlós, alattunk fogy
az út. Jó ez így, az legalábbis mindenképpen jó, hogy ez a díszes lovag nem
jut el egyhamar Tetihuanába. Ha nagy a baj, Qnak biztosan az az első dolga,
hogy üzen a rendházba, és jobb, ha az ő küldönce ér oda hamarabb, tehát
módfelett hasznos vagyok, ha feltartom ezt a Rash al Farelt.
Persze, ezzel együtt is a legokosabb lenne jól elszaladni, mert ez a pasas
rosszat akar nekem, az biztos. Vagy ha nem is ő, de aki a várban vár minket,
az már tutira. Annak már hallottam a hangját a kolostorban, tudom, hogy
most Wareenben van, és hogy ez a lovag nem árulta el a nevét, az azt
jelenti, hogy cinkosok.
De miben? Ezek tényleg megölték Qt? Mondjuk álmában, hátulról,
miután leitatták, esetleg talán képesek lehettek bántani, de hogy nyílt
csatában? És azt
hiszik, én ennek bedőlök? Na nem, ez a rajtaütősdi nem igaz, és Q nem
halt meg, mert ha meghalt volna, akkor a valódi mesét hallom róla, nem ezt
a rózsaszín habos baromságot. Méghogy haramiák, meg csapdába csalás!
Ám ha tudni akarom az igazat, akkor Wareenbe kell mennem, még akkor
is, ha ez némileg életveszélyes. Ám más oldalról, mitől esne bajom? Ha
meg mégis, akkor Q majd csak előkerül, és megment, lassan itt lenne az
ideje, hogy belépjen a képbe, és rendbe rakja ezeket az arcokat.
És amint beléptetünk a várba teljesen bizonyossá válik, hogy igen, itt Qra
lesz szükség, de gyorsan, mert a palota kapujában, büszkén felvetett fejjel
az általam módfelett felületesen ismert Eshu al Aquim várakozik, az én
tökéletes lovagom selejtes féltestvére.
Q AL AQUIM
 avagy ki kit kísért?

Az akna, melyben Thani nyomán ereszkedem lefelé, pokolian szűk. Nem

egy helyen el sem férnék, csizmám sarkával igyekszem helyet törni
magamnak az omladékos járatban. Kövek, kavicsok hullanak alá a mélybe,
remélem, nem temet maga alá a barlang.
Egy örökkévalóság, míg leérek, tökéletes feketeségben emelkedem
talpra.
– Most ereszd le a fáklyát! – utasítom Azrent, hamarosan táncoló lángok
világítják meg a fehér, sötétségbe vesző falakat.
Magasra emelve a fényt nézek szét. Lábaimnál halottak hevernek,
többségük már évszázadok óta, de a régen itt porosodó csontok felett friss
tetemek is fekszenek, két idegen katona. Bizonyosan azok, akik
leereszkedtek Thani után. Óvatosan, egy lépést sem téve szemlélem meg
őket, dárda ütötte át egyiknek az arcát, a másiknak a mellkasát. Harcra utaló
nyomok nincsenek, ez nyilván valami régi csapda, ami őrzi az innen induló
folyosót.
Kicsit még szemlélem a sötétbe vesző falakat, aztán üres bal kezembe
felkapom az egyik, lábaimnál korhadó pajzsot, és magam elé emelve lassan
elindulok előre. Nyilván a padló egyik köve indítja a szerkezetet, legalábbis
a lábam alatt kattan valami, aztán fentről hallom a nyikorgó suhanást, és
már jön is a dárda, méghozzá egyenesen három, szépen, egymás mellett,
fakeretre rögzítve.
Gyorsabb, mintha emberkéz vetné, de számítottam rá, kezemben a pajzs,
sikerül belefordítanom az ütésbe. Elkapom a felém lendülő fegyvert,
emberfeletti ereje majdnem fellök, végül mégis talpon maradok. A
csattanáspillanatában a pajzs és a dárda is eltörik, nem csoda, évszázados
eszköz mind a kettő, faforgács porzik az arcomba.
Ezenfelül viszont semmi bajom sem esik, némi pislogás után
megszemlélhetem, ahogy a szerkezet felhúzza az immár foghíjas keretet a
törött dárdával együtt, és utána szabad az út.
– Valami baj történt, Q uram? – hallatszik felülről titkárom hangja, a
csattanás nyilván felhallatszott.
Eldobom a pajzs semmire sem jó roncsát, és visszakiabálok neki.
– Semmi baj, minden a legteljesebb rendben van. Ereszkedj le!
 – Igenis! – jön az elszánt felelet, utána még hosszan kell várakoznom,
mire a mennyezet kürtőjéből aláereszkedik Azren.
– Maradj szorosan a fal mellett! – utasítom, nehogy ő is elindítsa a
csapdát, majd előreemelt fáklyával elindulok a folyosón.
Kihalt, koszos járat, semmi érdekest nem találunk, egészen hosszan.
Végül kicsit kiszélesedik, utunkat térdmagas kőhalom keresztezi. Fal volt
valaha, oldalt még áll belőle valamennyi, mögötte pedig fehér kőből
faragott, monumentális szarkofág magaslik.
Hát, Frej-jah, ez nem lehet igaz! Thani tényleg megtalálta családom
ősapjának sírját!
– Gondolja, Q uram, hogy Thani úrnő ide jött? – kérdezi mellettem
bátortalanul Azren, és szemüvegét tologatja az orrán, hol fel, hol le.
Feleslegesen, azon a poros üvegen keresztül semmit sem fog látni.
– Biztos vagyok benne, hogy Thani ide jött.
– De akkor most hol van? Mi történhetett vele?
Kicsit nézelődöm, aztán észreveszem, hogy a kőrakás alól, oldalt, valami
nedvesség szivárgott ki. Minden rosszra készen dobálom félre a köveket,
ám végül megnyugodva sóhajtok, nem Thani holtteste kerül elő, csak a
lámpása, abból folyt ki az olaj, amikor rádőltek a kövek.
– Ez Thanié – emelem fel a szétpréselődött lámpát. – Bizonyosan akkor
vesztette el, amikor bejutott a sírkamrába. Azaz attól kezdve sötétben
maradt.
– Sötétben? – szörnyülködik Azren. – Akkor miért nem kiáltott
segítségért? Vetek rá egy megsemmisítő pillantást, ért belőle.
– Persze, világos, Q uram! Bejutáskor elvesztette a mécsesét, és persze
nem kiáltott segítségért – bólogat, de rögtön utána bizonyságot tesz róla,
hogy a nemes dámákról alkotott előítéleteit még nem rombolta földig
szívem szeretett hölgye. – Vajon mit csinálhatott szerencsétlen, a sötétben
bolyongva, egyedül és védtelenül?
– Kinyitotta a koporsót – felelem, a szarkofág tetejét tartó
márványhengerecskékre bökve. Meg sem kell őket közelebbről néznem,
tudom, hogy a Nagyasszony termében álló kis-tábla lábai. – És gondolom,
utána belenézett, amit mi sem halogathatunk tovább – sóhajtok, és
fáklyámat előre emelve odalépek a szarkofághoz.
Az oldalán ó-semni írás, ez bizony valóban az ősapám, War al Aquim
sírja, akiről a családi legendák szólnak, és akinek a nyughelyét mély titok
őrzi. Őrizte, egészen addig, míg Thani be nem került a családba, mert lám, ő
megtalálta!
Most már kíváncsi vagyok, hogy vajon az a bizonyos, általam mindig is
mesebelinek tartott kincs is itt van-e?
De a koporsó üres, amikor belenézek, sem kincs, sem páncél vagy
fegyverek, amiket pedig bizonyosan mellé temettek ősapámnak. Persze,
megeshet, hogy pár sírrabló mégis eljutott idáig, de a csontoknak akkor is itt
kellene lenniük.
Ám nincsenek, a szarkofág tökéletesen üres.
– Kinyitotta a koporsót, aztán csalódottan távozott. Feltételezem, a
sötétben sok időt vesztegetett, már délután lehetett, mikor elindult vissza.
– Biztosan így volt, Q uram. De az is biztos, hogy nem érte el a
hasadékot! Nem jött ki, és mivel az ide vezető folyosón sincs…
–… ezen lenni kell itt valahol egy másik kijáratnak, amit eddig nem
vettünk észre – fejezem be a gondolatot, mielőtt titkárom felvet valami
fekete praktikákkal és sötét varázslatokkal megtűzdelt megoldást.
Thani nem boszorkány, és kísértetek is csak igen ritkán járják ezt a
világot, ez pusztán egy sírkamra, semmi több.
– De hol lehet az a járat?
– Nem lehet nagyon elrejtve, mert Thani sötétben is megtalálta –
vélekedem, majd körbejárom a helyiséget.
A továbbvezető járat valóban nincs elrejtve, a terem hátsó sarkából nyílik
egy olyanforma alagút, mint amin bejöttünk, ám amikor bevilágítok a
fáklyával, kicsit meghőkölök. Talán ha arasznyi padka vezet itt közvetlenül
a fal mellett egy gyorsan mélyülő hasadék peremén. Előredőlök, és lefelé
nyújtva a fáklyát igyekszem belátni a mélységet, úgy becsülném, két
embernyi, de az alja csupa hegyes szikla és kő, aki itt leszédül, az nem éli
túl!
– Thani úrnő itt ment végig? – csodálkozik Azren magasra szaladt
szemöldökkel. – Sötétben?
– Igen. Nyilván egyik kezével a falat követte, és biztosan azt hitte, az
majd visszavezeti a kijárathoz. Csak éppen itt volt ez a folyosó is, amiről
nem tudhatott, hiszen amikor bedöntötte a sírkamra falát, akkor elvesztette a
mécsesét.
– Akkor nincs mit tenni, utána kell mennünk – sóhajt mindenre készen
Azren, érzem a hangján, hogy mennyire nem örül ennek, de az is világos,
hogy nem fog meghátrálni. Hű emberem.
 – Pontosan – hagyom rá, és előreindulok a keskeny padkán. Leginkább
lefelé kémlelek, de nem látom odalent Thani holttestét, ezt is túlélte, hála
neked, Frej-jah! Mi is baj nélkül végigmegyünk a veszélyes szakaszon,
utána megint rendes, járható az út, csak éppen sokfele ágazik.
Már az első kereszteződésnél kettéválunk, és szépen, szisztematikusan
végigjárjuk az elágazásokat a fáklyával megjelölve a járatokat magunk
mögött. Kész labirintus húzódik itt a hegy alatt, vajon Thani eltévedt, és
még mindig itt bolyong, vagy innen is kijutott Kiszámíthatatlan Iziana kezét
fogva? Persze, kijutott.
Több órás, fárasztó kutatás után az egyik folyosóból vízcsobogás
hallatszik, elérek egy föld alatti patakmedret. És ahol az út a vízbe vezet,
megtalálom szívem szeretett hölgyének hátizsákját. A vízszint felett lóg,
szépen felakasztva, könnyen elérem, és belekotrok. Pár lényegtelen kacat,
meg a szótára van benne, nyilván azt féltette annyira, hogy ne vigye
magával a vízbe, így inkább ide akasztotta, hogy biztonságban legyen.
Az viszont a világ legmegérthetetlenebb rejtélyeinek egyike, hogy vajon
hogyan képzelt visszajönni érte?
Nos, fogalmam sincs róla, de ez nem is lényeges. Szerencsés módon itt
vagyok, hát belesüllyesztem a zsákba a már hamarabb megtalált mécsest, a
vállamra veszem az egészet, és kiáltok Azrenért. Titkárom fehér porral
tetőtől talpig belepett árnya hamarosan előkerül.
– Hívott, Q uram? Még nem fejeztem be, arra még sok járat indul – int a
háta mögé.
– Nem kell bejárni őket. Thani megtalálta ezt a patakot, és a nyomába
szegődött, abban reménykedve, hogy az majd kivezeti a felszínre.
– Ó! Ez igen biztatóan hangzik – mosolyodik el mérsékelt örömmel
Azren. Úgy sejtem, ő még mindig azt hiszi, csak Thani tetemét leljük majd
meg a hosszú keresés végén, én viszont egyre bizakodóbb vagyok.
– Gyerünk! – intek előre, és indulok is.
Derékig a patakban gázolunk, de szerencsénk van, sehol sem kell úszni.
A hűs víz egy ideig kellemesen felfrissít, aztán már inkább fázom, meg hát
a sebeimnek sem tesz jót, így nagyon örülök, amikor a patakmeder
kiszélesedik, és végre kigázolhatunk a partra.
– Ez már a kijárat? – értetlenkedik Azren egy, a mennyezeten nyíló lyuk
alatt állva.
– Igen. A kolostor alatt vagyunk, ez lesz a régi kút, ami az istálló mögötti
udvaron nyílik. Rég nem használják, rács fedi, és senki sem megy a
közelébe se, mert kísértetjárta hely hírében áll. Vagy félszáz éve, amikor
megostromolták a kolostort, jobb híján ide eresztették le a halottakat. Oda
ni! – intek előre, ahol mészbe fagyott testek hevernek végig a köveken.
Azren beleborzong, de összeszorított szájjal követ, amikor odamegyek,
és átgázolok köztük. Frej-jah vegye a lelküket, és bocsásson meg nekem, de
muszáj háborgatnom örök nyugalmukat, erre vezet az utam. Láthatóan nem
is olyan régen valaki már átvágott a tetemek között, azaz Thani itt járt!
– Ezek már nyilván a kolostor alatti katakombák – mászom fel a
továbbvezető járat szájába, aztán felsegítem Azrent is.
Titkáromat tetőtől talpig por borítja, itt-ott mészmaszatokkal színesítve.
Kísérteties látvány, különösen szemüvege, melyet rendületlen elszántsággal
törölget. Ám nem mosolygom meg, részben mert igen fáradt vagyok, és hát
magam is hasonlatosan nézhetek ki. Ráadásképpen az én ruhámat még vér
is mocskolja, az az átkozott vágás a vállamon átvérezte a kötést, de nem
számít, még bírom.
Magam előtt tartva az utolsókat pislákoló fáklyát, elindulok a
katakombákban. Nem tudom az utat, de fent valahol énekhang hallatszik.
Nyilván az esti imádság. Az éneklő hangok kórusát követve megyek, végig
a folyosókban, aztán egy függőleges aknában kapaszkodom fel, melynek
vastetejét félretolva kijutok a napvilágba.
Úgy számítom, valahol a templomban fogok felérni a felszínre,
esetlegesen kicsit megzavarva az imádságot is, mondom, erre számítok, ám
azon azért meghökkenek, hogy egyenesen az oltár mögött emelkedem fel.
Szembe velem a kolostor összes szerzetese, éppen imádság közben, még
pontosabban megdermedve, leesett állal. Az ének abbamarad, kísérteties
csend tölti meg a hatalmas csarnokot.
– Aranyfürtű Ashel, megint… – motyogja maga elé kimeredt szemekkel
az apát, aki egészen közel áll hozzám, kezében az áldozati kelyhet nyújtva
istene felé, aztán csak összeszedi magát, megemeli a hangját. – Q al Aquim
freita lovag, térj meg a túlvilágra, ahova tartozol, ne kísértsd az élőket!
És hát mit lehet erre válaszolni? Alapvetően semmit, világos, hogy nem
kezdek el magyarázkodni, hogy még élek, és amúgy sem lenne helyes, ha
hosszan zavarnék egy idegen istentiszteletet, sem Frej-jah, sem én magam
nem találnám helyénvalónak. Ám valamit mondanom kell, ha már itt
vagyok!
– Üdvözlöm, apát uram, és nagyon sajnálom, hogy megzavartam az
imádságot. Ha nem bánja, most távoznék, majd odakint megvárom, és
mindent megbeszélhetünk.
Választ nem kapok, nem is várok, a csend még mindig teljes, mindössze
az aknából hallatszik ki Azren lihegése, ahogy az utolsó métereket
igyekszik megtenni. Lehajolok és felhúzom, aztán nyugodt, hosszú
léptekkel elindulok az ajtó felé. Titkárom követ, előttem a szerzetesek
széthúzódnak, széles utat adva kifelé. Rájuk sem nézek, hátra sem fordulva
lépek ki a szabadba, de amint Azren becsukja mögöttünk az ajtót, picit
megszédülök.
Hosszú volt ez a nap, nagyon hosszú! Fáradt sóhajjal ülök le a templom
fala melletti, egyszerű kőpadok egyikére, kezembe temetem az arcom.
Pedig minden rendben, illetve ami fontos, az rendben. Az apát azt mondta
„megint”, mint akivel nem először esik meg, hogy valaki hasonló módon
megzavarja az imádságot. Tehát Thani előttem járt, kijutott, élve kijutott. A
többit nem is sejthetem, de hamarosan kiderül, csak ki kell várni.
– Freitan, figyelj!
Felkapom a fejem, búzasárga csuhás szerzetes áll előttem, felismerem, az
apát helyettese.
– Freitan, itt nem vagy biztonságban, gyere!
És hívva int, de közben fejét felkapva körbenéz, mint aki fél, hogy valaki
szemtanúja lesz a jelenetnek. Feleslegesen, a lassan teljesen sötét
éjszakában senki sem jár, csak a közeli vihart ígérő szél tereli a port a
kolostor széles udvarán.
– Freitan, kövess, az életed és asszonyod élete múlik rajta!
Thani említésére pedig azonnal talpra állok, még egyszer feledve a
fáradtságot.
– Mit tudsz Thaniról, szerzetes?
– Menjünk, itt nem beszélhetünk, az apát hamarosan befejezi az imát, és
az első dolga az lesz, hogy szól a katonáknak!
Katonák? A kolostorban? Ez nagyon rosszat jelent, ám nem töprengek el
felette.
– Gyerünk! – intek Azrennek, a szerzetes pedig sietve vezet, végig a
kolostor öreg épületének sötét, hideg folyosóin. Az üvegezetlen ablakokon
befúj a szél, és esőpermetet szór az arcomba, de mire az első villám
megdörgeti az eget, már egy apró szerzetesi cellába érünk, melyet
barátságos gyertya világít meg.
– Az apát eladta magát? – kérdem élesen a szerzetest, aki vezetett
minket; lehajtott fejjel védi elöljáróját.
 – Aranyfürtű Ashel szerzetesei nem értenek a fegyverforgatáshoz, az
öregekben még élesen él az utolsó alkalom, amikor megostromolták a
kolostort. Az apát urunk igen helyesen úgy döntött, hogy nem vall szint, és
támogatja Wareen urát, bárki is legyen az.
– Én vagyok az! – csattanok fel, de magam is érzem, mennyire semmit
nem jelent ez a jelen pillanatban.
Fáradtan rogyok le a kis cella egyik oldalát végig elfoglaló, kemény
priccsre, hátamat nekidöntöm a hideg kőfalnak, és egy hosszú pillanatra
lehunyom a szemem.
– Q lovag, nem tudom, hogyan kerülsz ide, mit tudsz, ám attól tartok,
már más tartja Wareent! – figyelmeztet az apáthelyettes. – Tegnap kaptuk a
hírt, hogy Q al Aquim meghalt, és hogy mostantól az öccse, Eshu al Aquim
a birtok ura.
– Eshu!
Tudtam, tudtam, hogy nem lehet más, ő elég alattomos és agyafúrt, hogy
ehhez hasonló, mocskos módon szerezze meg a földemet, és neki megvolt a
lehetősége is cselekedni. Apánk is freitan volt, hát Eshut nyilván befogadták
a hiszaeni rendházban, és ott könnyen találhatott magának támogatókat. Ott
sokan örülnek annak, ha a tetihuanai rendház nehéz helyzetbe kerül, vagy
esetleg szégyenben marad, nem véletlenül látogatott meg Rash al Farel. És
Eshut ráadásul itthon, a környéken is ismerik, ő könnyen elfogadtathatja
magát a falvak parasztjaival, vagy akár ráveheti a holló-hegyi apátság
vezetőjét, hogy ne segítsen engem.
Eshu, te átkozott, ezt nem fogod túlélni!
– Az imént, kint Thanit említetted. Mit tudsz róla, mi történt vele, hol van
most?
– Nem tudom, hol jár most. Reggel érkezett, ugyanazon az úton, mint te,
freitan, és az első ijedelmében sok testvérünk kísértetnek nézte. Ám élt,
ebben biztos vagyok, és nem lehetett semmi komoly baja, mert pár
keresetlen kifejezést hozzánk vágva távozott, kitörve az egyik énekes
ablakot.
Igen, ez Thanira vall. De a szerzetes téved, ettől még lehetett komoly
baja, hiszen szívem szeretett hölgye nagy valószínűséggel félholtan is meg
tudna botránkoztatni pár szerzetest, értékes tárgyak eltöréséhez pedig
általában elég megmozdítania a kisujját.
– Hova ment?
 – Eltűnt a kolostorban, és igazából senki sem akarta keresni. Az apát
magához hívatta Eshu al Aquimot, hogy felelősségre vonja, miért üzente
Wareen úrnőjének halálát, de nem jutottak egymással semmire, így Eshu a
kapitányán keresztül engem kért meg, hogy segítsek neki.
– Kapitánya? Az ki?
– Egy Harrat nevű zsoldosvezér. Solból érkezett, de az emberei között
van egy, aki helyi, és akit személyesen ismerek. Úgy hitték, ennyi elég,
hogy őket segítsem, no meg megfenyegettek, hogyha nem állok melléjük,
akkor megölnek. Így látszatra megegyeztem velük, ám testvéreimet titkon
arra kértem, próbálják becsapni a kíséretükbe rendelt katonákat, és nélkülük
keressék meg Thani úrnőt. Abban bíztam, meglelem, és elrejthetem, de
csalatkoztam. Úgy hiszem, már nincs a kolostorban.
Csendesen rábólintok. Thani reggel ért ide, mondjuk aludt egyet
valamelyik rejtett sarokban, majd utánaérdeklődött a helyzetnek, és végül
sietve elindult Wareenbe. Mondjuk, hogy megtudja, mi történt velem, vagy
inkább hogy visszafoglalja, nem hiszem, hogy kevesebbel megelégedne
szívem szeretett hölgye. Az éjszaka pedig viharos, ami azt jelenti, csak
reggelre ér majd a vár alá. Ha sietek lóval még elé kerülhetek, ez biztos,
éppen csak az a kérdés, hogy ezt akarom-e?
Egy oldalról természetesen, hiszen Thani felelőtlen és vakmerő, kihívja
Kétarcú Rashadelt, még akkor is, ha az szeretne már egy kicsit békét hagyni
szívem szeretett hölgyének. Egy oldalról utána kellene mennem, mint
ahogy a barlangokba is utána mentem.
Más oldalról viszont mit tehetnék éne Wareenben? Jelenleg semmit,
fegyverre van szükségem, lóra, talán katonákra, és pihenésre. Már két napja
nem aludtam, hacsak nem számolom alvásnak azt a pár órát, amit
lázálmokkal töltöttem. Nem, most nem mehetek Wareenbe, most nem
állhatok Eshu elé, az nem Frej-jahnak tetsző harc lenne, hanem pusztán
öngyilkosság.
Ezt világosan látom, ám így is nehéz a döntés. Teljes lelkemmel Thani
után indulnék, most rögtön, hiába tudom, hogy nem tehetem meg. Nem
tehetek semmit, csak bízhatok, hogy megéli a másnapot a segítségem nélkül
is. Ha Rash még ott van, akkor nem fogják egyszerűen meggyilkolni, akkor
nem nyúlhatnak hozzá, akkor megkapja azt az egy nap haladékot, amire
szükségem van.
Mert holnap, holnap már ott leszek, és jaj mindenkinek, aki a szemem elé
kerül, ha szívem szeretett hölgyének akár csak a haja szála is meggörbült!
 Ezt eldönteni nem telik hosszú időbe, a szerzetes legalábbis szó nélkül
kivárja, míg ismét az arcába nézek.
– Figyelj, szerzetes, köszönöm a segítséget, de még többre lenne
szükségem. Lóra, fegyverre, páncélra, de leginkább nyugalomra. Itt kell
töltenem az éjszakát, de reggel megyek tovább, mert holnap estére Wareen
alá akarok érni, teljes fegyverzetben – állok fel a priccsről, az apát
helyettese két kézzel tart vissza.
– Freitan, értem, hogy aggódsz, de vannak pillanatok, amikor rá kell
bíznod magad Kétarcú Rashadel jóakaratára! Fáradt vagy, sebesült, legalább
négy-öt napos pihenésre van szükséged, de ha mindezt semmibe is vennéd,
mert tudom, te rettenthetetlen lovag hírében állsz, akkor sem indulhatsz el
reggel. A kolostorban nincsenek harcra nevelt lovak, se lovagi páncél vagy
pallos – magyarázza, és közben megpróbál óvatosan visszaültetni a
priccsre.
Mintha valami óvni való beteg lennék!
– Értem, ha nincs fegyveretek, nem baj, majd kerítek máshol, de az időt
nem vesztegethetem. Sok a tennivalóm, holnap reggel indulok – közlöm, és
nem akarok erről vitázni, de nincs is rá szükség.
A szerzetes lassan bólint, mellé nagyot sóhajt, de ennél többet nem
tiltakozik.
– Legyen, freitan, és kísérjen Aranyfürtű Ashel áldása, bár kétlem, hogy
az ő segítségére lenne most szükséged. Pihenj le, ez a cella biztonságos, és
mindjárt ideküldöm két testvéremet, akik majd segítenek ellátni a sebeidet.
Ezzel az apát helyettese távozik, magam maradok Azrennel a hűs,
magányos gyertya fényét táncoltató kőfalak közön. Fáradtan ülök le a
priccsre, és szívem szerint azonnal lehevernék, de titkárom állva marad, és
bár száját beharapva hallgat, de az arca nagyon beszédes.
– Mi van?
– Csak… Nos… Azon gondolkodtam…
– Mondjad!
– Ne aggódjon, Q uram, Thani úrnő élve kijutott a holtak föld alatti
birodalmából, hát nem hiszem, hogy pont az ön öccse árthatna neki. Minden
istenek mély kegyében áll, és ezenfelül is…
Ezenfelül is fekete boszorkány, de ezt nem mondja ki. Jól teszi, így
legalább igazat adhatok neki. Igen, Thani tud vigyázni magára a maga őrült,
kaotikus módján, nekem pedig tényleg pihennem kell, ha vissza akarom
venni Wareent az öcsémtől. Frej-jah, tudom, az élet szüntelen küzdelem, de
a halandóknak néha mégis szükségük van egy pici kis alvásra!
– Igazad van, de most pihenj, holnap is hosszú napunk lesz – intem, aztán
elheveredem a kemény ágyon, magamra húzom a vékony pokrócot, és a
következő pillanatban már alszom.
Másnap reggel a vártnál frissebben ébredek, ám úgy érzem, kicsit később
a megszokottnál. Felülök, mozdulatomra vén szerzetes ébred a cella
távolabbi sarkában, hunyorogva emeli felém ráncokkal barázdált arcát.
– Jól van, uram?
– Remekül – hagyom rá, és fel is állok.
A vén szerzetes hisz nekem, elcsoszog, távozása után nem sokkal az apát
helyettese érkezik.
– A katonák még mindig itt vannak, és mivel még mindig nem találták
meg a feleséged, Q lovag, ezért elhatározták, hogy módszeresen átkutatják
az épületet. Ebbe már az apát is beleegyezett, de időbe telik, míg ideérnek,
és amúgy is kevesen vannak, ki tudjuk kerülni őket.
– Köszönöm, hogy segítesz, szerzetes. Győzhetetlen Frej-jah és az
istened áldása kísérjen érte. Ha majd visszaszerzem Wareent, nem felejtek
el illő jutalmat küldeni.
– Nem jutalomért teszem, freitan, pusztán a kolostor érdekéből. Nem
hiányzik, hogy a feldühödött tetihuanai lovagtársaid bosszúból feldúlják a
környék falvait.
– Nem fognak ilyet tenni, ezt megígérem – mondom komoly hangon,
főhajtással köszöni meg, és utána azonnal témát vált, ezzel is mutatva, elég
biztosíték neki a szavam.
– Néhány testvérünk hamarosan elhagyja kolostort, a közeli faluba
mennek, megáldani a vihar elverte földeket. Ha közéjük álltok, feltűnés
nélkül távozhattok, a kapunál őrt álló katonák nem fogják megállítani őket.
Ezzel két csuhát terít ki előttünk, az övéhez hasonló, ragyogó sárga
ruhákat. Összevont szemöldökkel mérem végig őket.
– Hogy öltözzem álruhába?
– Nincs más megoldás, ha csak nem akarod a kardoddal kivágni magad,
freitan
– csóválja a fejét, és sajnos igaza van.
Ó, Frej-jah, értem én, nagyot hibáztam, értem, hogy neheztelsz rám, de
nem viszed túlzásba? Álruhában, szerzetesnek álcázva bolyongjak egy
kolostorban, mint egy csavargó, egy szélhámos… mint Thani, aki nyilván
még élvezte is, hogy lóvá tehet egy csomó, ártatlan szerzetest. No, ha neki
ment, talán nekem is sikerülni fog!
– Essünk túl rajta! – sóhajtok, és ruhám fölé húzom a csuhát
Azren külön parancs nélkül is öltözik, nyilván tetihuanai iskolájában is
hasonló öltözetet hordott, majd engem is végigmér.
– Elnézést, Q uram, de ha megigazíthatnám… – kérdi óvatosan, mint aki
valami rossztól tart, pedig nem haragszom rá. Nem rá haragszom.
– Ha úgy látod jónak, igazítsd!
Titkárom további szószaporítás nélkül megköti helyettem a csuha övét,
aztán még egyszer végigmér.
– Talán ha kicsit meggörnyesztené a vállát, Q uram – javasolja, és
tanácsokban az apát helyettese sem szűkölködik.
– Talán az is szerencsés lenne, ha letenné a kardját, átüt a csuha anyagán
a markolat.
Szó nélkül oldom le a fegyvert, ha már ezt az utat választottam, akkor
ezen kell járnom, és egyébként is! Ha pár zsoldos katona támad meg, a
meglepetés erejével csak el tudom venni az egyik kardját. Ha meg többen
jönnek, felkészülten, akkor úgyis mindegy.
Hát fegyvertelenül és meggörnyesztett vállal vágok neki a kolostornak,
az apát helyettese vezet, Azren pedig mögöttem lépked. Az épület kihalt,
mindössze az egyik sarkon jön szembe pár szerzetes, zavartan lehajtom a
fejem, hogy a csuklya eltakarja az arcomat, és közben idegesítő érzés
kúszik fel a torkomon.
Eh, Frej-jah, nem mondhatod, hogy valaha féltem volna, akár az északiak
földjén csatázva, akár mondjuk Daallal, a fehér sárkánnyal szemben állva,
hát nem, most sem vagyok hajlandó rettegve végigosonni a falak mentén!
De kicsit később maga az apáthelyettes kér meg, hogy kicsit hajtsam lejjebb
a fejem, mert így nagyon feltűnőek vagyunk.
A társaság, mely a földeket megáldani készül, az udvaron gyülekezik,
szent énekeket mormolva várják össze egymást, nincs mit tenni, kénytelen
vagyok közéjük állni. Az apát helyettese itt már magamra hagy, egyetlen
társam Azren, aki hozzám hasonlatosan nem ismeri Aranyfürtű Ashel
dalait. Egyikünk sem imádkozott még sosem a gabona éréséért!
Tehát csendben vagyunk, és jobb híján Frej-jahot kérem, hogy picit
hunyja le mindent látó szemét. Aztán érkezik valami vezető, a szerzetesek
sorba rendeződnek, és lassan elindulunk. Mellém egy fiatal férfi kerül, aki
szélesen mosolyogva szemléli az udvart, a kék eget.
 – Igen szép ez a reggel, testvér, békés és nyugodt.
– Igen – hagyom rá, a földet fixírozva, aztán, mivel némaságát úgy
értelmezem, még vár valamit, hát kényszeredetten hozzáteszem: – A vihar
szépen kitisztította a levegőt.
Közben szerencsésen elindulunk, már látom, a kapu mellett valóban áll
két katona, könnyed beszélgetést tettetve figyelnek, és tőlük nem túl
messze, az egyik oldalépület árnyékában még másik tucatnyi fegyveres
várakozik. Ők nem is igyekeznek ártatlan képet vágni, majdnem hogy
fegyvereik markolatán nyugtatott kézzel lesik az udvart.
– No igen, a vihar kitisztította a levegőt, ám én mégsem örvendeznék
neki. Nem tesz jót a gabonának, az év ezen szakában, különösképpen nem.
– Nyilván – hagyom rá, már megint olyasmiről van szó, ami soha sem
érdekelt, de szó nélkül hajlok rá, hogy elfogadjam egy hozzáértő szerzetes
véleményét.
– Te hogy látod, testvér, párosunk melyik részét kérje a határnak, hol
szeretnél imádkozni?
És ezt pontosan a kapu boltíve alatt kérdezi, a két katona szeme előtt.
– Nekem mindegy, testvér, te talán javasolnál valamit?
Szerencsém van, javasolna, elég hosszan magyaráz, baj nélkül magunk
mögött hagyjuk a kolostort. Az út lefele visz a hegyről, és tényleg szép az
idő így, vihar után, hát lelkemben mély megnyugvással haladok a
szerzetesekkel.
Frej-jah, te Győzhetetlen, hát olyan mély lenne a sár, amiben megsüllyedt
a lábam? Eshut megölöm, csak adj rá egy picinyke lehetőséget, vagy akár
ne is, ezt magam is elintézem, ha addig élek is! Thani pedig biztosan túléli,
sőt, baj nélkül túléli azt a fél napot, amit késlekedem. És az is biztos,
bármikor érkezem, lesz lehetőségem megmenteni valamiféle
veszedelemből, ehhez már volt alkalmam hozzászokni az elmúlt
esztendőben! Igen, a legbiztonságosabb helyzetekben is kiprovokálja az
életveszélyt, erre példának mindjárt ott volt az esküvőnk, de megdöbbentő
módon azt is túlélte, hála Kiszámíthatatlan Izianának!
Ezzel nyugtatom magam, míg leérünk a falu határába, ahol aztán a
szerzetesek párokra bomlanak, és ki-ki a neki rendelt földek felé indul,
imádkozni. Az én társam az a fiatal férfi, aki már a kapuban mellém
sodródott, most ő választ nekünk területet, aztán szerencsés módon sietve
előreindul, nincs más dolgom, mint picit lemaradva követni.
 Közben fecseg is, szerzeteshez képest igen szószátyár, egy ideig
hallgatom, aztán amint elmaradnak mögöttünk a többiek, megállítom.
Semmi kedvem a feltétlen szükségesnél többet lapulni!
– Álljunk meg egy pillanatra, szerzetes – lököm hátra a csuklyát, a torkán
akad a szó. – Q al Aquim vagyok, és csak kényszerből öltöttem fel a
csuhátokat, hogy elhagyhassam a kolostort, ami megtörtént. Köszönöm,
hogy segítettél, most pedig vezess az utánunk jövő párnak kijelölt területre,
mert ott van az egyik emberem.
– De… De… Q al Aquim halott!
– Nem tőled hallom először ezt az ostobaságot. Vagy talán azt hiszed, ez
egy halott ember keze? – ragadom meg a nyakát fél kézzel, nem túl erősen,
de érezhetően.
Persze, semmiképpen sem bántanék egy szerzetest, vagy úgy általában,
egy védtelen, ártatlan embert, ám jelen esetben ez a legegyszerűbb módja,
hogy elkerüljem a hosszas magyarázkodást. Sikerül is, a fiatal szerzetes
élénken visszakozik.
– Értem, lovag uram, biztosan valami rémhír volt, nem akartam
megbántam azzal, hogy szóba hoztam!
– Akkor vezess sietve az emberemhez, utána pedig térj vissza a
munkádhoz! Tényleg nagy volt az éjszakai vihar, ráfér ezekre a földekre,
hogy valaki imádkozzon énük – intek körbe hanyagul.
A szerzetes pedig szó nélkül vezet. Pár perc gyaloglás után megtaláljuk
Azrenék párosát, láthatóan ők sem jutottak messzire.
– Testvérem, jó hogy jöttök – köszönt minket már messziről a titkárom
párjának rendelt szerzetes. – Ez… Ez a fickó itt mellettem közönséges,
csaló, egy szélhámos, egy gazember!
A párom láthatóan csitítaná a kitörést, de hiába!
– Képzeljétek, egy dalt, egy imádságot sem ismer, de én lelepleztem.
Csaló! A legjobb lesz, ha közösen visszakísérjük az apát színe elé, aki majd
kikérdezi, és meg is bünteti.
– A titkárom feletti ítélkezést hagyd rám, szerzetes! Való igaz, hogy egy
Aranyfürtű Ashelhez szóló imát sem ismer, de ügyesen fogalmaz meg
hivatalos leveleket, és elboldogul a gazdasági kérdésekben is, elégedett
vagyok vele -szólok neki oda, amint elegendően közel érünk, hogy ne
kelljen megemelnem a hangomat. Szavaim hallatán kicsit elszédül, ám
Azren megkönnyebbült mosollyal fogad.
– Éppen időben, uram! Sajnálom, de…
 – Ne sajnáld, felesleges lett volna tovább becsapni Aranyfürtű Ashel
szerzeteseit, akik immár mehetnek a dolguk után. Gondolom, majd ha
megtérnek a kolostorba, mindenről részletesen beszámolnak az apátnak, és
a többieknek. Amikor megtérnek a kolostorba, azaz este – hangsúlyozom ki
a lényeget, még ha valaki szégyennek is érezné, de ennyi egérútra
szükségem van! És ahogy a szerzetesek arcát nézem, meg is fogom kapni.
– Mi mindig igen tiszteltük Wareen urát!
– A családom a vár alatti faluban él, remélem, nem esik bajuk!
Pár szóval még megnyugtatom őket, aztán titkárommal levetjük a csuhát,
és immár megszokott öltözetemben, ám még mindig páncél és fegyver
nélkül nekivágunk a határnak. Márpedig kell a felszerelés, ha meg akarok
küzdeni Wareenért!
– Figyelj, Azren – fordulok szembe a titkárommal, mikor a dűlőút
kanyarulatában eltűnnek a szerzetesek. – Téged nem ismernek annyira, mint
engem, tehát szabadabban mozoghatsz, mint én. Menj el a barlanghoz, ahol
a lovakat hagytuk aztán vezesd őket a régi vadászházba, amelyik a Hideg-
patak felett áll! Ott várj rám, de csak holnap estig, ha addig nem jönnék
menj Wareenbe. Vidd el a lovamat, mondd, hogy én leereszkedtem abba a
barlangba, és nem jöttem vissza. Kérj jutalmat, hogy visszavitted
Armagedont, névleg állj Eshu szolgálatába, közben pedig próbáld
megtudni, mi lett Thanival. Ha megtalálod, kövesd mindenben a parancsait,
kétkedés nélkül.
– Értem, uram – feleli a megszokott módon Azren, mintha csak holmi
papírmunkáról lenne szó, nem pedig az életét tenném kockára. Ha
Wareenbe megy, könnyen megeshet, hogy értékes tudása ellenére is
kivégzik, bár talán Eshu elhiszi, hogy mindenki hozzá hasonlatosan
könnyen feledi adott szavát. No de Frej-jah, bízzunk, hogy idáig nem jutunk
el! Elvégre mindössze meg kell élnem a holnap estét, hogy titkáromnak ne
kelljen Eshu szolgálatába lépnie.
– Frej-jah vigyázzon rád! – veregetem meg a vállát, és további
búcsúzkodás nélkül folytatom az utam, hátra hagyva Azrent.
Fegyvert kell szereznem, és már tudom, hogy honnan. Bocsáss meg, Frej-
jah, ám úgy látszik, az álruhába öltözést már nem is választja el olyan sok a
közönséges rablástól. Merthogy én most felmegyek a Jaris-szirti
szentélyedbe, és kölcsön fogom venni az ott díszként szolgáló régi páncélt
és kardot!
THANI
 avagy rég látott rokonok ha találkoznak

Eshu látható örömmel fogad, mármint ha az arcát eltorzító ronda

grimaszt mosolynak értelmezem.
– Rash, azt hittem, már félúton jársz Vae-be, de szavamra, ahogy a
társaságodat látom, jól tetted, hogy visszafordultál!
– Megnyugtat, hogy helyesled a tetteimet – válaszolja Rash, jól érezhető
gúnnyal a hangjában.
Eshu nagyjából velem egyidős lehet, azaz sokkal fiatalabb, mint a már
lassan korosodó freitan, természetes, hogy nem fogad el tőle bírálatot. Eshu
is érzi, hogy csak magát blamálja, ha menőzni akar, hát némán kísér fel
minket a nagyterembe. Ám ott, hatszemközt, már nem fogja vissza magát.
– Hogyan kaptad el ezt a kis ribancot? – vigyorog rám ismét, szemében
csúnya lelkesedés lobog.
Akár meg is ijedhetnék tőle, de inkább kedélyesen visszavigyorgok, majd
háttal megtámaszkodom a nyugati oldalon futó ablaksor egyik párkányán.
Tudom, hogy háttérben a fénnyel dögösen nézek ki.
– Nem kellett engem elkapni, jöttem magamtól, amint egy lelkiismeretes
kísértettől el is várható – válaszolom meg a nem nekem feltett kérdést, és
közben mellesleg végigfut tekintetem a termen. De semmi lényeges nem
változott, minden a helyén. Remek, utálnám, ha Eshu felkoncolása után
még pakolni is kellene!
– Nagy a szád, emlékszem, régen is az volt De mindegy, rajtad ez már
nem segít, én most megöllek! – húz kardot.
Ja, merthogy kardot hord, vért nélkül, tarkán hímzett zekéje mellé.
Nyilván ez a hiszaeni divat, Solban is láttam ilyet gazdag piperkőcökön,
szerintem röhejes.
– Na gyere, te béka, bár Q biztos szomorú lesz, hogy én öllek meg,
merthogy nagyon szeretne személyesen megfojtani! – lököm el magam az
ablakpárkánytól, és felemelem ökölbe szorított két kezem.
Persze, Eshut nem torpantja meg ennyi, de nem is a saját erőmben bízom,
hanem az eddig némán figyelő freitanban. Aki csak nem nézi karba tett
kézzel, hogy a jelenlétében felkoncolnak egy nőt! Q melletti tapasztalatom
azt súgja, hogy ilyet a legelvetemültebb, saját társukat is eláruló freita
lovagok sem tesznek, és még igazam is lesz, mert valóban közbe szól.
 – Eshu, tedd el a kardod, és vedd elő a jobbik modorod! Wareen
úrnőjével beszélsz.
– Bizony, én vagyok Wareen úrnője, tök klassz, nem? – pimaszkodom,
tudván, hogy egy baromira nagy pallos védi az életemet.
És szerencsére Eshu is tisztában van ezzel, megtorpan, ránéz a lovagra.
– Rash, csak nem hajtasz fejet egy solbéli kis szajha előtt?
– Ide vigyázz, te békaképű! Szajha vagyok, vagy nem, tök mindegy,
minimum kézcsókkal kell köszöntened, mint sógornődet. Ezt egy
illemtankönyvben olvastam, de úgy látszik, te ilyet még sosem láttál.
Hajlonganod kellene előttem, mert hogy én Q felesége vagyok!
– Csak az özvegye, szajha! – vág vissza gonosz vicsorral, és látom a
szemén, szívesen felkoncolna, de egy lépést sem mer felém tenni, amíg
Rash meg nem engedi neki.
– Ha özvegy, akkor még jobb! – kontrázom. – Akkor ez az egész vár az
enyém, és csak akkor maradhatsz, ha megengedem. És tudod mit, frászt!
Menj a fenébe, békaképű sógorka!
Erre talán mégis leszúrna, de Rash közénk emeli a kezét, amit szerencsés
módon megtold a pallosával is.
– Eshu, tedd el a fegyvert!
– De hát csak nem akarod életben hagyni?
– Te hagytad életben, csak magadat okolhatod ügyetlenségedért. Ha kezet
mersz rá emelni a jelenlétemben, meghalsz!
Itt merül fel bennem, hogy vajon meddig marad a pasas?
– De Rash, akkor hiába volt az egész? Ha övé marad Wareen, akkor
semmit sem értünk el – magyaráz Eshu, immár fegyver nélkül, de tök
idegesen. – Meg kell szereznem a birtokot, kudarcot vallottunk, ha életben
marad ez a kis szajha. Ez nyilvánvaló, de nincs annyi mákom, hogy ezt
beismerve távozzanak. Rash- nak, sajnos, vannak elképzelései.
– Azt mondod, Q halott – szögezi le. – Esküszöl rá Frej-jah, a
Győzhetetlen nevére?
– Láttam a holttestét, mint ahogy te is láthattad, amikor felhoztuk a vár
alól, és a kapuban találkoztunk. Láttad a holttestet, és ott voltál a temetésén,
tudnod kell, a bátyám halott! – hazudik könnyedén.
– Itt vetném közbe, hogy tegnap a holló-hegyi kolostor apátjának még
úgy adtad elő ezt a rizsát, hogy láttál Qt és engem is holtan – kotyogok
közbe. – És ott is Frej-jahra esküdtél, szegénynek nagyon elege lehet már
belőled!
 A beszólás talál, Eshu arcán átvillan a megdöbbenés, amit Rash is lát, és
rögtön rájön ám belőle, hogy igazat mondok.
– Honnan tudhatod, Thani úrnő, hogy mit beszélt tegnap Eshu az apáttal?
Erről még én sem hallottam.
– Na mit gondoltok, fafejek, mi a fenének vagyok fekete boszorkány, ha
még ennyit sem tudok? – nézek rájuk sértődötten, majd karba font kézzel
duzzogni kezdek, mint akinek belegázoltak a szakmai becsületébe. De
magamban halálira élvezem a mókát!
– Látod, ez egy átkozott fekete boszorkány, mindent tud, ha életben
hagyjuk, ránk hozza a tetihuanai nagymestert – rázza az öklét felém Eshu, a
béka.
– Eh, utolsónak Paadre al Es-Contól fogok félni! – horkan fel Rash, lelke
rajta. Mellesleg én sem félek a tetihuanai nagymestertől, én hullanyugodtan
el tudom képzelni, ahogy felszecskázza ezt a két bohócot.
– Akkor? – türelmetlenkedik Eshu. – Mi legyen, ha nem ölhetjük meg?
Hogy szerezzük meg a birtokot?
– Megszerezzük. Tisztán, és jogosan, hogy senki se szólhasson egy szót
se.
– Hogyan?
– Elveszed feleségül.
Nos, az ötlet nem vált ki osztatlan lelkesedést.
– Mi, hogy befeküdjek ennek a békának az ágyába?
– Ezt a ribancot vegyem el, akibe még a csizmámat sem törölném bele?
– Szó nem lehet róla, hogy igent mondjak!
– Nem veszem el!
– Márpedig elveszed! – ragadja meg Rash Eshu vállát, és meg is rázza. –
Elveszed a bátyád özvegyét, ebben senki sem találhat kivetnivalót. Hogy
aztán mi lesz, az rád tartozik, én pár nap múlva elutazom, utána azt teszel,
amit akarsz. De addig követed a parancsaimat, érted? Mert ha nem, akkor
feledem apád emlékét, és leveszem a kezem rólad!
Ez ütős érv, meg általában, én sem kedvelem, ha páncélba öltözött,
baromira nagydarab lovagok morcosak rám. Eshu sem bukhat az érzésre.
– Rendben, ha nincs más mód, elveszem – nyögi kényszeredetten, de
közben rám vicsorog.
Na jó, ha így, hát így!
– Rendben, hozzámegyek, de csak akkor, ha minden marad a régiben.
 Ugyanazt a szobát kapom, ugyanannyi szolgám lesz, megmaradnak az
ékszereim, meg a ruháim, meg lesz saját lovam, és ugyanannyi havi
költőpénzt kapok, mint eddig – közlöm feltételeimet, amivel egységes
megdöbbenést váltok ki belőlük.
– Mit beszélsz? – rökönyödik meg a lovag, ez jó, a mese leginkább neki
szólt. Fontos hogy elhiggye, én együttműködöm, így talán nem őriztet
annyira. – Költőpénzről beszélsz, amikor még alig temettük el a férjedet?
– De eltemettétek, tehát ő már nem fizet. A feltételeimet hallottátok, de
cserébe ígérhetem, hogy feledhetetlen éjszakákat tölthetsz velem! –
kacagok kacéran Eshura, aki viszont csak a száját húzza el. Ő talán jobban
ismer, de legalábbis gyanakvóbb típus.
– Megmondtam, hogy a csizmámat sem törölném beléd, szajha.
Megöllek, amint lehetőségem lesz rá!
– Nem ölsz meg. Rám Rash vigyáz, igaz? Ha gyanús körülmények között
meghalnék, biztosan visszajön, és jól lefejez téged!
– Nem, Thani úrnő, attól kezdve, hogy elmentem innen, már nem az én
gondom a sorsod. Nekem, mint freitannak csak az a dolgom, hogy
gondoskodjam egyik rendtársam özvegyéről. Ha hozzámégy a férjed
testvéréhez, akkor ezzel eleget tettem a feladatomnak – torkoll le a lovag, és
látszik a szemén, hogy nagyon megvet, de én ugyan nem érzem magam
ettől rosszabbul. Kurvának lenni komoly hivatás, ezzel szemben hátba
szúrni egy rendtárs lovagot színtiszta gazemberség.
– Miért, lezavarjak veled egy numerát, freitan, hogy emlékezzél rám? –
kérdezek rá kihívóan, és élvezem, hogy kiül az arcára az undor.
Nem is méltatja válaszra a felvetést, inkább csatlósait hívja, akik sietve
jönnek is.
– Te felkíséred Thani úrnőt a szobájába, és ott maradsz őrizni. Nem
akarom, hogy bármi baj érje ezekben a vészterhes napokban, ezért saját
biztonsága érdekében nem hagyhatja el a palotát. Ezért te felelsz,
személyesen – ad utasítást az egyiknek, aztán jön a másik. – Te az istállóba
vezeted a lovakat, ellátod őket, aztán felviszed a csomagjainkat. Maradunk
pár napig Szeretnék mihamarabb túlesni az egészen, honnan lehet a
leggyorsabban papot keríteni?
Az utolsó mondat már kifejezetten nekünk szól, sietek megválaszolni.
– Vae-ből, ott van a legközelebbi Frej-jahnak szentelt templom.
Onnan legalább két, ha nem három nap, míg megjön valaki, addig simán
elintézem ezt a két marhát. Ám sajnos elfeledkeztem róla, hogy Eshu is
helyi.
– Van gyorsabb megoldás, ribanc! A Jaris-szirten áll egy szentélye Frej-
jahnak, ahol szolgálatot tesz egy vén szerzetes. Ő holnapra itt lehet, ha ma
üzenünk érte.
– Üzenünk mind a kettőnek. Aki hamarabb érkezik, az tartja meg a
szertartást, a másik meg kap valami adományt a fáradtságáért – dönt
habozás nélkül Rash. Ezzel részéről le is zárta a témát, már megy is, hogy
ez ügyben is intézkedjen, engem meg csatlósa kísér, udvariasan, de
ellentmondást nem tűrve. Mielőtt kilibbenek az ajtón, még elkapom Eshu
pillantását. „Megöllek” formázza hangtalanul a szája, édesen
visszamosolygok, „én leszek a gyorsabb” ígérem, szintén hangtalan, aztán
megpaskolom az őrzésemre rendelt csatlós vállát.
– A fürdőbe, öregem, rohadt mocskos vagyok, muszáj piperészkednem
egy picit.
– Értem, Thani úrnő – feleli. Olyan negyven körüli, sok csatát látott
pasas, sebes arccal, fegyverforgatástól megkérgesedett tenyérrel, és persze
jó modorral, elvégre egy freita lovag embere.
Ám ami egy oldalról előny, az más oldalról baromi hátrány. A fószer
lazán magamra hagy a teli dézsa mellett, eszébe sem jut, hogy jelen legyen,
amikor egy úrinő – pedig rólam van szó! – fürdik, és nyilván arra sem
számít, hogy az adott úrinő bemászik a kéménybe, ahol könnyen
leereszkedhet a konyhába. Megjegyzem, nem először teszem meg az utat,
az első hetekben, amiket Wareenben töltöttem, bejártam az egész várat. A
pincétől a padlásig minden átjárót, rejtett utat és titkos szegletet kiválóan
ismerek A lakosztályunkhoz tartozó fürdőhelyiség vízmelegítő tűzhelyének
a kéménye például egyenesen össze van kötve a nagykonyha kisebbik
tűzhelyével, hiba nélkül elérem, aztán fejjel lefelé lógva kikukucskálok a
szerencsésen alig parázsló tűzön rotyogó kondér felett.
Az ismerős szakácsok tesznek-vesznek odabent, a szokottnál sokkal, de
sokkal csendesebben, a sarokasztalnál idegen katonák esznek olyan féltucat
fegyveres. Sok, ennyibe szívem szerint nem kötnék bele, de Mist kedvel
engem, hamarosan hívatják őket, és csak kettő marad. Annyival meg
elbánok.
Szóval egy szerencsésen kézre eső fadarabbal felborítom a kondért, a tűz
sisteregve kialszik, és elegendő mennyiségű gőz csap fel, hogy megfelelően
misztikus körülmények között jelenhessek meg.
 – Mae Thani vagyok, sárkányölő fekete boszorkány, Wareen úrnője! –
mászom elő a kéményből, kellően kormosan, némileg szakadtan, felcsapó
gőzbe burkolózva. – Azokért a katonákért jöttem, akiknek rossz a
lelkiismerete!
A rossz lelkiismeret pedig a legtöbb katona sajátja, ez a két példány is
totál befrászol tőlem. Kardot rántanak, kétségbeeséstől villogó tekintettel
várják, hogy lecsapjon rájuk valami csúnya varázslat. Ám ebben már nem
vagyok olyan jó, kénytelen vagyok megelégedni azzal, hogy kényelmesen
letelepedem a padra, amiről az imént ugráltak fel.
– Hú, ez remekül néz ki! Kaphatok belőle? – hajolok a tányérjuk fölé, és
engedély nélkül is elkezdek enni. Tényleg nagyon éhes vagyok.
– Te… Te ki vagy? – szedi össze végül a bátorságát az egyik fegyveres,
kardjával hadonászva az orrom előtt.
– Már mondtam, de ha nem hiszel nekem, kérdezd meg tőle! – intek
Orsa, kedvenc szakácsnőm felé.
– A nagyságos Mae Thanival beszélsz, katona – feleli az engedelmesen,
édesen rámosolygok a fegyveresre.
– Na látod, megmondtam, Mae Thani vagyok Te meg nyilván annak a
rongy Eshu-békának az egyik tetves katonája, nem?
– Nem! – csattan fel, Eshu az ő köreikben sem lehet népszerű. – Én
Harratnak dolgozom, senki másnak – vágja ki büszkén, elismerően
bólogatok.
– Ó, hogy Harrat! Az más, róla sokat hallottam, hogy jó fej, meg nagy
harcos, és hogy remek emberei vannak, mert nem választ ám maga mellé
minden lelkiismeretlen utcai csavargót, csak ügyes, megbízható
fegyverforgatókat. Ha neki dolgozol, akkor gyere, ülj mellém, Orsa
mindjárt hoz még egy adag sültet, ebédelhetünk együtt! – invitálom
barátságosan, de csak nem akaródzik mellém ülnie.
– De… Szóval, mi azt hallottuk…
– Hogy halott vagyok Qval együtt, tudom, tudom – sóhajtok rohadtul
unom már ezt a hülye szöveget. – Nem vagyok halott, illetve halott voltam,
de visszatértem kísértetként, megettem a szívét annak a pasasnak, aki
megölt, és ettől feltámadtam, tucatsztori, hagyjuk! Na, gyertek, egyetek
velem! – invitálom őket, de valahogy még mindig nem akaródzik mellém
ülniük
– És most mit csinál itt, Thani úrnő?
 – Hülye kérdés, én itt lakom. Az érdekesebb, hogy ti mit csináltok itt? –
vágok vissza élesen, kezemben egy kedélyes cupákkal gesztikulálva.
– Mi Harrat parancsára vagyunk itt – védekezik az egyik katona, a másik
bólogat, és bár még mindig nem teszik el a fegyvereiket, de már nem
akarják használni, ami tök megnyugtató.
– Ja, ha Harrat parancsa, akkor Harrat parancsa. Őt meg nyilván Eshu
fizeti, tehát a felelősség az övé. Rátok nem haragszom, tegyétek már el azt a
fegyvert,egyetek tovább, és valaki hozzon bort! A vendégeim vagytok, a
fene esne belétek!
Ezt végre elfogadják, a kardok eltűnnek, a két katona leül, és meghúzzák
a hirtelen előkerült boroskancsót, de azért enni nem mernek. Mindegy, én
éhes vagyok, szóval két kézzel tömöm a hasam.
– Akkor Q úr is él? – kérdez közbe ezen a ponton az egyik kukta, látván a
helyzet normalizálódását, mert hogy már mindenki az asztal körül
csoportosul, vagy fél tucat cseléd, meg a szakácsok is.
– Persze, hogy él! Mitől halt volna meg, hülyék! – török ki dühösen, azért
az én humorérzékemnek is van határa. Tökéletes lovagom legyőzhetetlen,
mint maga Frej-jah, tuti, hogy nem halt meg!
– Hát… Én láttam, amikor felhozták a holttestét… – jegyzi meg
bátortalanul az egyik katona. – Két napja, kicsivel éjfél után. A lován
átvetve feküdt, és csupa vér volt!
– És ezt te honnan is láttad? – nézek rá élesen.
– Hát… – akad el a szava, de nem hagyom hamukázni.
– Tudom, tudom, ti hoztátok, nyilván, előtte meg rablók támadták meg,
és ő harc közben meghalt, ugye? Ez lenne a mese, mi?
– Igen! Illetve, nem, mármint ez nem mese – rázza a fejét a katona, de
elég zavart, biztos vagyok benne, hogy ő is ott volt azok között a mesebeli
„rablók” között.
– Na jó, tegyük fel, tényleg úgy kellett visszahozni, és? – lépek át a
problémán nagyvonalúan, de megjegyzem az arcát, majd valamikor, ha
alkalom adódik, még alaposan sípcsonton rúgom. – Mi volt utána?
– Láttam, hogy bevitték a keleti toronyba, és utána másnap ott voltam a
temetésén, mint mindenki a várban.
Ha ez igaz, akkor az én tökéletes lovagom élt, akármilyen holtan is nézett
ki.
A keleti torony alatt tömlöcök vannak, hullát meg minek bezárni? Szóval,
élt – mi mást is csinálhatott volna? – de akkor minek vitték a tömlöcbe?
Nyilván, hogy ott véletlenül meghaljon.
Ha nem élte volna túl a rajtaütést, akkor lehetett volna azt mondani
mindenkinek, hogy „harc közben” halt meg, a felelősség meg senkié, de
mivel ugye túlélte azt a vacak támadást, ezért már nem lehetett simán
átvágni a torkát. Paadre nyilván Frej-jah oltáránál esketi meg szavainak
igazságára azt, aki azt állítja, látta meghalni Qt, azaz minden disznóság
könnyen kiderült volna. Tehát levitték a tömlöcbe, hogy meghaljon, és
utána? És utána nem halt meg, és kész! A gondolatmenet határozottan
megnyugtat, és igyekszem azt az érzést a többiekkel is megosztani, elvégre
nem szerencsés, ha az emberei halottnak hiszik tökéletes lovagomat.
– Eltemették, vagy sem, neki az nem ügy! Akkor láttátok volna, amikor
legyőzte Daalt, a fehér sárkányt! – legyintek hát unottan, és körbeadom a
korsót.
– Hét napig feküdt holtan egy szekér hátuljában, míg végre
megérkeztünk Tetihuanába. Aztán felgyógyult, rá egy újabb héttel kutya
baja sem volt!
A kukták és szakácsok kétkedés nélkül bólogatnak, a bor körbejár, páran
még el is mosolyodnak.
– Én láttam is ma reggel – veti fel az egyik kukta. – Pontosabban
hajnalban. Bár azt hittem, kísértet, mert hogy teljesen félelmetes volt.
Megborsódzott tőle a hátam!
– Jalar, te a saját árnyékodtól is félsz, ha kutya lennél, minden macska
megkergetne – nevetem ki, a többség velem nevet. – Hol láttad, és mitől
hitted kísértetnek?
– Hajnalban láttam, a szemközti hegyoldalban táncoltatta a lovát. Még
félig sötét volt, meg kicsit párás is a levegő, de tisztán láttam, hogy egy
Aquim címeres lovag az. Szép, régimódi vértben, teljes fegyverzetben. Nem
csinált semmit, csak ott parádézott, mintha kihívna valakit. Aztán megállt,
és felém nézett. Én úgy megijedtem…
– Mint ahogy mindig, amikor egy kakas felkukorékol – legyintek és
igazából ezt a mesét már nem hiszem. Hogy Q már reggel itt lett volna,
szabadon, teljes fegyverzetben, lóháton? De akkor hogy lehet, hogy még
nem foglalta vissza Wareent? Nem, ez így nem lehet igaz, ez már csak a
szokásos kísértethistória, azaz itt már nem tudhatok meg több tényt, akár
mehetek is.
Közben a kaja is elfogy, a bor szintén, meg odakint is mozgolódás
hallatszik, így a „stratégiai visszavonulás ”mellett döntök, már ahogy Q
nevezi a sietős elmenekülést. Könnyed búcsút veszek közönségemtől, majd
visszamászom a kéménybe.
– De ha ő volt Thani úrnő, a vár asszonya, akkor miért a tűzhelyen
keresztül jár? – hallom magam mögött az egyik katona kétkedő hangját,
Orsa, kedvenc szakácsnőm nyugtatja meg:
– Mert teljesen lökött, de te azzal ne törődj, csak arra vigyázz, meg ne
haragudjon rád, mert az ő haragja rosszabb, mint Ro, a Kegyetlen átka!
Legyen igaza!
Odafent aztán sietve bemászom a dézsába, és a már alig-alig langyos
vízben ledörzsölöm magamról a kormot, majd elegáns köpenyt öltök, és
kilibegek az ajtó előtt békésen strázsáló szerencsétlen csatlós mellé.
– No, most kicsit jobb, de nagyon fáradt vagyok – affektálok, mint
bármely másik tucat úrinő – Talán jobb lesz, ha visszavonulok estig.
– Este Rash lovag várja a vacsorán, ahol bejelentik eljegyzését Eshu
úrral.
– Ó, máris? Ez remek! Akkor este ébressz fel, semmiképpen sem akarok
késni. De addig senki se zavarjon, hullafáradt vagyok – csukom magamra a
hálószoba ajtaját, majd ruhát váltok, és kimászom az ablakon.
Strapás ez az élet!
Az ablakom mellett kötélhágcsó feszül, én magam tettem oda, egy holdas
éjszakán, hogy suttyomban is meglátogathassam a padláson álló, teljesen
titkos macskamenhelyet. Most kapóra jön, gond nélkül felmászom a
borostyánlevelek között elvesző hágcsón, egészen a padlásig, ahonnan már
egészen egyszerű feljutni a postagalambok tornyába.
Kívülről közelítem meg a dúcokat, elkerülendő a nyilván iderendelt
őröket, a cseréptető gerincén egyensúlyozgatva félelmetes mélység ásít a
lábam alatt Wareenban nincsenek égbe törő tornyok a bástyák alig
magasodnak a falak fölé, a palota meg kifejezetten zömök épület, de mégis
egy hegy csúcsán vagyunk, a dúcok meg a legmagasabb tetőrész oldalában
állnak rendesen fúj ám a szél idefent, majdnem lecibál a mélybe.
Ám baj nélkül bejutok a tető alá, körülöttem galambok káosza kavarog,
amíg megkeresem az itt tartott régi tintatartót meg hozzá való papírt, tollat.
Persze, ezeket sosem használjuk, mindent Azren ír meg odalent, de Q
ragaszkodott hozzá, hogy itt is legyen írószerszám.
– Ugyan, Thani, ha éppen rajtaütnek a váron, és sietve kell üzenni, akkor
az ide felmenekülő embert ne terheljük még azzal is, hogy észben tartsa,
tintát kell szereznie!
 Akkor csak vállat vontam, mert én mindent kiválóan észben tudok tartani
– akkor is, ha ostromolják a várat, vagy villám csap a palotába, vagy éppen
ég a hajam – ám ráhagytam Qra, legyen, ahogy akarja. Most, utólag igazat
adok tökéletes lovagomnak, miközben megírom a levelet. Nem viszem
túlzásba a fogalmazást, elvégre egy nagyon pici hengerbe kell majd
belegyömöszölni, úgyhogy mindössze annyit vetek a papírra, hogy „Lady
No! Baj van! Gyere gyorsan!” Utána még aláírom, hogy „Thani”, és az
egészet felkötöm egy tetihuanai galamb lábára.
– Nagyon ügyes legyél ám, Pötty! Sok múlik rajta, hogy megérkezzél
épen, és átadd az üzenetet, szóval ne keress kibúvót, meg semmi
nyavalygás, csak lazán passzold le a levelet, és mindezt sietve – eresztem
útjára, aztán hosszan utána nézek, míg eltűnik a messzeségben.
Persze, jobb lett volna egyenesen Paadrénak üzenni, ám attól tartok, egy
postagalamb kevés ahhoz, hogy megmozgassa a nagymestert. De a Lady, az
más, ő kedvel engem, a tőle lopott smaragdköves gyűrűm ellenére is. Jól
emlékszem, az esküvőmön is ott állt a sok halálra sápadt, fegyverébe
kapaszkodó lovag mögött, és alig bírta visszafogni a nevetését. Q ért
ennyiből is, el fog jönni, és akárhogy is alakul a helyzet, nem hátrány, ha
van egy igaz lovag is a várban, nem csak az a mocsok, áruló Rash.
Aztán kicsit habozok mert igazából van még valaki, akitől segítséget
kérhetnék De most pusztán azért háborgassam Mae Cristint, mert az
unokáját eltemették, Wareent elfoglalták, és engem hozzá akarnak adni egy
békához, akit egy életen át csókolgathatok akkor sem lesz belőle királyfi?
Nem, ez kevés ahhoz, hogy megzavarjak egy igazi fekete boszorkányt, és
egyébként is, ő biztosan tudja, mi történik és biztosan közbe is szól, ha
szükségét érzi.
Mist, te Titokzatos, aki az ő szívéhez is közel állsz, súgd meg neki, hogy
adódott némi problémánk, és utána lehetőleg saját kezűleg hozd el az általa
küldött segítséget! No, nem mintha olyan nagyon nagy baj lenne, az sokkal
húzósabb volt, amikor a sárkányod, Daal küzdött Qval, és hát abból sem lett
semmi katasztrófa, szóval végül is, nem fontos, hogy személyesen
közbeszólj, majd megoldom én az egészet. De azért ha ráérsz, vess egy
pillantást Wareenre, jó?
Tekintetem elvész a végtelenben, alant a várudvaron emberek
sertepertélnek mint apró hangyák, előttem a nagy kék semmi, zöldellő
erdők felett szürke ormok, köztük itt-ott művelt mezők. Hulla röhej, hogy
papír szerint én vagyok az úrnője ennek az egész hóbelevancnak, azt
hiszem, sosem fogom megszokni, még mindig gyakran álmodom Sol
sikátorairól, néha még mindig szeretnék hazamenni.
És hát ugye itt most sokan dolgoznak azon, hogy haza is jussak de
végleg, akiknek mihamarabb ki kell tekernem a nyakát, meg utána valami
helyes családi vérbosszút is állhatunk, majd meglátjuk, szakítom el
tekintetem a semmiről, és visszamászom a szobámba.
Csont nélkül megy, lent semmi sem változott, feltételezem, a jól
idomított csatlós még mindig az ajtóm előtt strázsál. Kedvem lenne
kikukkantani, de végül leteszek róla, inkább elheveredem az ágyon, úgy
fordulok hogy ne kelljen látnom Q üres helyét, és alszom egy rövidet.
Jóval vacsora előtt ébredek, és hosszan piperészkedem, hogy majd csinos
legyek este. Az egyik hófehér, csupa selyem meg csipke ruhát veszem fel,
meg Q apai nagymamájának borostyángiccseit, így nagyon menőn nézek
ám ki, és a bő szoknya alá könnyen elrejthetek egy lábamra csatolt hiani
tőrt. Nem mintha szükségem lenne rá, de hátha adódik egy átvágandó torok!
A csatlós némán szegődik a nyomomba, akkor sem szólal meg, amikor a
Nagyasszony termében megállok a kis-tábla mellett. Pár napja játszottunk
Qval. de nagyon nyerésre állt, úgyhogy abbahagytuk, aztán másnap reggel
eszembe jutott, mit kéne lépni. Furcsa, de az állás még mindig megvan, sőt,
tökéletes lovagom lépett is! Méghozzá egészen jót, ülök le a tábla mellé,
aztán elgondolkodom, mit lehetne tenni. Előbb csak a játékban, aztán a
valóságban is. Qt a tömlöcökbe vitték ez az utolsó tény, amit tudok Ha
nagyon beteg, akkor ott van még mindig, ha kicsit jobban lett, akkor
megszökött, és most engem keres a barlangokban. Vagy már ki is jutott a
kolostorba. Akármi is történt, először a tömlöcökbe kell lemennem, ott
tudhatok meg többet, ami azért is jó, mert a rendes emberek most nyilván
odalent vannak. Például Nator, meg még páran, akik tuti nem álltak Eshu
szolgálatába. Tehát le kell mennem, de nem most, most nem lehet, ezzel
meg kell várnom az éjszakát.
– Thani úrnő, a vacsora tálalva – rezzent össze egy szolga, és mellettem
megmozdul az eddig engedelmes némaságban szobrozó csatlós.
– Rendben, rendben! – morgok, még sietve lépek egyet, aztán már
megyek is. Csak az ajtóban jut eszembe, hogy az Aquim őspapustól szerzett
medalionom épp úgy nyolcszögletes, mint egy kis-tábla, de ezen már nincs
időm merengeni, belépek a nagyterembe, ahol színvonalas társaság
gyülekezik a szórakoztatásomra. Ott van az Eshu-béka, meg az áruló freitan
Rash, csatlósostul, és mellé egy láthatóan viharvert katona forma pacák,
bőrvértben, karddal, úgy hiszem, a Harrat nevű zsoldosharamia.
Első pontként szépen kimegyünk a palota kapujába, az udvaron
összegyűlt várnép elé.
– Emberek! Bár nemrég szomorú tragédia esett, mikor rendtársam, a
Sárkányölő Q al Aquim meghalt, ám az élet nem áll meg – kezd szónokolni
Rash. – Ma már azért gyűltünk össze, hogy szerencsét és boldogságot
kívánjuk Eshu al Aquimnak és Thani úrnőnek akiknek ezennel bejelentem
az eljegyzését. Frej-jah, a Győzhetetlen vigyázzon rátok!
– Megöllek – suttogja a fülembe Eshu, miközben úgy tesz, mintha arcon
puszilna.
– Ha megéled, béka – mosolygok rá vissza alig mozgó ajkakkal, és
valahogy elkap a nosztalgia.
Ó, a múltkori eljegyzésemen nagy buli volt! Q beszélt, röviden és szépen,
itt volt egy csomó freitan, és lelkesen éljeneztek, meg lóbálták a kardjaikat.
Aztán meg felitták a fél borospincét, miközben én karját cibálva próbáltam
meggyőzni Qt, hogy a nászéjszakát meg lehet tartani az esküvő előtt is.
Persze, hallani sem akart róla.
Na igen, az jó móka volt, most néhány sápatag paraszt gyűlt csak össze,
és idegen katonák gyűrűjében igyekeznek jó pofát vágni a nagy
eseményhez. Ők, meg hát én is! Ott állok Eshu mellett, tiszta vigyor vagyok
a szép emlékeken merengve, és juszt is megfogom a kezét, sőt, édesen
rámosolygok. Rühellem a fószert, és a hányinger kerülget, de lelkesít, hogy
ő van rosszabbul.
Amint vége a nyilvános szereplésnek, ki is tépi a kezét a kezemből
– Ne merj még egyszer hozzám nyúlni! – fenyeget, ahogy becsukódik
mögöttünk a kapu, és előresiet a nagyterembe.
– Értékelhetnéd, hogy én legalább a látszatot igyekszem tartani, béka! –
morgok utána, és sokkal lassabban követem.
A vacsi ilyen felvezetés után persze csak rossz lehet. Ülünk a vörösödő
alkonyatban, a nyugati boltívsoron befolyik a rőt napfény, el nem tudom
képzelni, miért támadt valakinek az az ötlete, hogy a nagyteremnek csak
nyugaton legyenek ablakai, de ott faltól falig! A fakuló fények mellett a
hangulatot tovább süllyeszti, hogy mindenki hallgat, még a szolgák is úgy
sápítoznak, mintha halott lenne a háznál.
– Nem igaz, itt mindenki másnapos? – morgok teli szájjal, mert persze én
lelkesen eszem. – Vagy senki sem tud egy nyomorult viccet? Kezdjem én?
Például, azt ismeritek-e… – próbálkozom némi életet csempészni a
társaságba, de itt Rash a szavamba vág.
– Legalább tégy úgy, mintha gyászolnád a férjed!
– Itt leginkább neked van okod gyászolni, mert rohadtul dühös lesz ám
rád, amikor megtudja, hogy elárultad!
– Engem senki sem nevezhet árulónak! – csattan fel a lovag, és azonmód
kapja elő a vállán átvetett pallost, de nekem jók a reflexeim, már el is
tűntem az asztal alatt, a fegyver csak a tányéromat csapja szét.
– Kiváló, tudod, hogy ez mind baromira értékes porcelán, teljesen
pótolhatatlan, és mellesleg az egyik kedvencem? – háborodom fel,
miközben négykézláb mászom az asztal távolabbi vége felé, ám mire
elérem, már ott van valaki, aki aztán kihúz, és mellé jól megragad, hogy
nehogy elszökjem. Harrat, a zsoldosharamia.
– Thani úrnő, üljön vissza a helyére – sziszegi az arcomba, világos, hogy
utoljára a mamája mosta meg neki a fogát. Cirka két évtizede, de lehet,
hogy megvan már három is.
– Én ülnék, de itt engem mindenki fel akar koncolni. Pedig csak viccet
akartam mesélni. De ha ti inkább gyászoljátok Qt, legyen. Végül is szép, ha
a gyilkosok lelkiismeret-furdalást éreznek, csak éppen rohadtul elkésett egy
érzés. Én mondom nektek, hamarabb kellett volna gondolkodni, most aztán
már késő, Q napokon belül szétveri a fejeteket!
Senki sem felel, Rash is visszaül a helyére, elteszi a fegyverét, Harrat
meg engem kísér vissza a székemhez. Az est további részét magányos
viccmeséléssel töltöm, meg hát elmondok még párat számtalan
kalandjaimból, ami éppen az eszembe jut. Amint vége az étkezésnek, Rash
asztalt bont, és mindenki söpör el a helyszínről.
Én is zokszó nélkül hagyom, hogy a mellém rendelt csatlós
visszakísérjen a szobámba, ahol aztán az ablakon kihajolva lesem a mélyülő
éjszakát. A tömlöcbe lejutni nem egyszerű, oda semmi rejtett járat nem
vezet be. Aminek ugye az a lényege, hogy semmilyen rejtett járat ne
vezessen ki sem, erre maga Q ügyelt, amikor felújíttatta az egészet.
Egyetlen út a keleti tornyon, és az ott posztoló őrökön keresztül vezet, hát
rajta!
A csatlós a szobám előtt látható rosszkedvvel fogadja, hogy még nem
alszom.
– Thani úrnő, tudja, hogy nem engedhetem ki a palotából. Hova tart ilyen
késő este?
 – Közöd nincs hozzá, marha – felelem diplomatikusan, de aztán csak
rámosolygok. – Jaj, nem kell ennyire idegesnek lenned! Nem akarlak
átvágni, nem akarlak bántani, nem akarok semmi mást, csak ágyba bújni, és
aludni egy jót, lehetőleg egy pohár rendes bor után. A vacsorán csak azt a
vacak tavalyi löttyöt szolgálták fel, szóval most a borospincébe megyünk,
szerzünk valami tisztességes italt, és megisszuk! – javaslom építőleg, persze
gyanakszik a kis agyafúrt!
– Én nem ihatok bort, amíg a lovagom parancsaival járok.
– Jó, akkor egyedül iszom meg, nem ügy – rázom a fejem, és nekivágok
a palotának. – Gyere már, fáradt vagyok, szeretnék mihamarabb elaludni!
Szolid gyanakvással kísér, egészen a pincéig, ahol ugyan megállna az
ajtóban, de ezt nem hagyom.
– Gyere be, mert a legtöbb borosállvány nekem túl magas, nem érem el.
Amúgy is azt mondta a lovagod, hogy tarts szemmel – tűnök el a pince
korhadó, penészszagú mélyében.
– Értem, Thani úrnő! – követ mogorván, kedélyesen vezetem befelé.
– Na, ez itt nagyjából a velem egyidős traktus, ott fent vannak a jobb
vörösök, de lehet, hogy mégis valami fehér kéne? – sétálok az állványok
között, az ajtó már nem látszik a csatlós édes mamlaszsággal követ. – Azt
hiszem, az jó lenne! – mutatok fel végül az egyik magas polcra, ő sem éri
el, de a sor végében van sámli, pont ilyen célra.
A fickó engedelmesen hozza, mászik leszedi a bort, és feltételezem,
legkésőbb ekkor észreveszi, hogy már nem vagyok mellette. De erre már
nem figyelhetek teljes erőmből futok kifelé. Én jól ismerem az utat, ő talán
picit elkever az idegen terepen, de mindegy is, én vagyok a gyorsabb. Mire
kiér, én már ráfordítom a kulcsot.
– Hahó, megszökik! – kiabálja odalent, de teljesen feleslegesen, a vastag
faajtó jól hangszigetel.
– Mondtam már, ne idegeskedj, nem fogok megszökni. Nem is lenne
értelme, elvégre én itt lakom – magyarázom, leginkább magamnak, mert
ahogy ő nem hallatszik ki, én nem hallatszom be, tehát lelki vigasz nélkül
hagyom ott, ellenben több száz üveg nemes bor társaságában. Ha nem
teljesen élhetetlen, lesz egy jó éjszakája.
Nekem is alakul az est, a pince körbejárása után egyenesen a tömlöcökbe
megyek, a keleti torony alá. Az udvar kihalt, a csillagok ragyognak a fejem
felett, csupacsicsa fehér ruhám a felszedett pókhálókkal együtt is elég
attraktív, bár amikor elérem az őrposztot, pár gyengébb idegzetű katona
kicsit szívinfarktust kap.
– Tegyétek el a kardokat, mert egyrészt senkit sem akarok bántani,
másrészt meg ha akarnék akkor sem érnétek el semmit egyszerű
fegyverekkel egy fekete boszorkánnyal szemben – nyugtatgatom őket, és
behúzom magam mögött a torony ajtaját.
– Thani úrnő, mit keres itt? – nyögi ki végül az egyik, azt hiszem, ő a
parancsnok, bár nem visel semmiféle rangjelzést. Tehát ezek mind Harrat
zsoldoscsürhéjébe tartoznak.
– Le akarok menni. Illetve, talán jobb lenne úgy mondanom, le fogok
menni.
– Nem engedhetünk le senkit, így szól a parancs.
– Persze, persze, de higgyétek el, van egy jó érvem – mosolygok rájuk, és
leveszem a karomról Q apai nagymamájának borostyánkarperecét. Szép,
antik darab, arany-ezüst foglalatban csuda klassz sárga kövek, egy vagyont
ér, illetve, ami jelen esetben lényeges, lehet belőle venni vagy féltucat
átlagzsoldost. – Ezért cserébe csak leengedtek egy picit, jó? Utána
visszajövök semmi baj sem lesz belőle, aztán fátylat rá. Nekem sem tenne
jót, ha kiderülne, elhagytam a palotát, közösen elfelejtjük majd az egészet.
Nemigen vonakodnak, ha marad bennük némi kétkedés, az leginkább
annak szól, hogy ugyan miért nem cibálják le rólam a többi ékszert is?
– És amúgy is, ki merne ellenkezni egy sárkányölő fekete
boszorkánnyal? – adom meg erre a kérdésre is a választ, ezek után már
gond nélkül lejutok. Kezemben fáklyával, óvatos lépésekkel megyek végig
a folyosón, oldalt egyentávolságra rácsos ajtók, minden bekukucskálok.
Nem kell hosszan mennem, hogy találjak ismerőst, az egyik cellában pár
katona kuksol, közöttük meg az öreg Nator.
– Thani úrnő?
– Szervusz, de jó, hogy még élsz! – köszöntöm lelkesen az öreget, aki Q
jobbkeze, és nekem jó haverom. Mindig nagy tisztelettel beszél velem, amit
nagyon bírok.
– Az még nagyobb öröm, hogy Thani úrnő is él – udvariaskodik most is.
– Mi történt Thani úrnővel?
– Mindenféle apróság, szót sem érdemel! Jobban érdekel, mi történt itt, a
várban, utána, hogy én elmentem barlangászni. Ma reggel értem vissza, és
minden a feje tetején áll, mitől lett itt Eshuból várúr?
 – Miután Thani úrnő távozott, freitan vendég érkezett, Rash al Farel,
Hiszaenből, akit Q úr illendően vendégül látott. Aztán este, a vacsora után,
kilovagolt Thani úrnő után. Nem sokkal később Rash lovag közölte, hogy ő
is kilovagolna, és nyissuk ki a kaput. Tiltakoztam, mondván, csak Q úr
személyes parancsára lehet kimenni sötétedés után, de erővel kinyitotta, és
mire odaértek az embereim, az egyik csatlósa tönkretette a csörlőt, úgyhogy
ha akartuk volna sem lehetett becsukni a kaput. Utána pedig katonák
özönlöttek be, és bár küzdöttük, de gyorsan legyűrtek minket. Attól tartok,
jóvátehetetlen hibát követtem el… – hajtja le a fejét szomorúan, és amúgy
is rosszul néz ki, az ő korában már nem tesz jót a pinceklíma.
– Á, fel a fejjel, öreg, semmit sem lehetetlen jóvátenni! Hidd el, semmi
komoly baj nem történt! – nyugtatgatom, mert az nem kerül semmibe. –
Rögtön idehoztak titeket, miután bejöttek az embereik?
– Nem, engem előbb a szobámba zártak, aztán megjelent Eshu úrfi. Azt
mondta, Q úr már halott, és felajánlotta, hogy szolgálhatom őt, de nem
hittem neki. Utána hoztak csak le ide, másnap délben. A többiek addig a
barakkokba voltak bezárva, de aztán közülük is kiválogatták azokat, akik
hajlandóak az új urat szolgálni, és utána a Q úrhoz hűeket lehozták ide.
Tehát itt mindenki csak sokkal Q után érkezett. Kár.
– Igaz, hogy Q úr meghalt? – töri meg a röpke hallgatást, míg én
gondolkodom.
– Hülyeség! – csattanok fel. – Ez a Rash egy mocsok áruló, Eshu meg a
szokott módon tapló, hazudoznak össze-vissza, de majd Q jól szétveri a
fejüket! Most egyébként kint a vár alatt gyűjt sereget, freitanokat
Tetihuanából, meg a szomszéd birtokokról is katonákat. Pár nap múlva itt
lesz, és utána gyorsan visszafoglalja a várat. Addig tartsatok ki!
– Így lesz, Thani úrnő!
Ezután szívem szerint már mennék is, de sajnos, egy várúrnőnek vannak
kötelességei, mint például példát mutat, meg tartja a lelket az emberekben,
tehát még mondok pár biztató szót, és totál optimista vagyok. Végül
jókedvű embereket hagyok magam mögött, ami félsiker. És félkudarc, mert
még mindig nem tudom, hol van Q. A tömlöcben nem volt, tehát
megszökött, ez biztos, de utána?
A lehetőségeket mérlegelve távozom, éppen csak a kijáratnál vesztegetek
egy kis időt, míg hálásan végigölelgetem a katonákat, és közben
visszalopom a karperecemet. Emlékszem, annak idején Q első kérésre
nekem adta, ám látszott rajta, hogy félti, szóval megígértem, hogy
felelősségteljesen fogok vele bánni. És lám, valóban elég érett vagyok már
ilyen komoly fogadalmak megtartására is, húzom fel újra a visszalopott
ékszert, aztán hirtelen ötlettől vezérelve a palotába való visszamenetel előtt
még benézek az ispotályba.
Na jó, az elnevezés túlzás, a barakkok mellett van egy oldalsó szoba a
betegeknek, senki sem őrzi, teljesen egyszerű bemászni az ablakán. Négy-
szép, puha ágy is van benne, most csak egy idegen férfi fekszik az egyikben
Arca verejtékes, a kintről besütő hold fényében látom, hogy csúnyákat
álmodhat, szóval nem érzek lelkiismeret-furdalást, amikor felkeltem.
– Hahó, te ugye láttad Qt? – érdeklődöm, elvégre ha szeretett lovagom
megszökött, akkor annak a szemtanúi a temetőben, illetve az ispotályban
keresendők. – hallom, hogy láttad Qt, Wareen urát, mielőtt megsebesültél,
halljam, hol és hogyan?
– Ki… Ki vagy? – bámul az arcomba, kedvesen visszamosolygok
– Thani vagyok, a sárkányölő, Q felesége. És őt keresem, szóval halljuk,
mit tudsz róla?
Nos, a mosoly felesleges pazarlás, a pacák totál befrászol tőlem. Talán a
pince- és börtönjárta fehér csipkeruha tesz rá rossz benyomást
– Távozz, kísértet, én nem voltam azok között, akik csapdába csalták az
urad! – tiltakozik, és elhátrálna előlem, de hát fekve ez nem túl egyszerű
– Akkor miért vágta fel a lábad? – vetek egy pillantást az ágy vége felé,
az elcsúszott takaró mellett lehet látni a pasas lábszárát fedő, vastag kötést.
– Én… Én csak őrt álltam. A tömlöcök előtt álltam őrt, amikor
megjelent…
– Megjelent Q, és? Utána mi történt?
– Levágta a társaimat, azok mind meghaltak!
– Ez nem csoda, legfeljebb az, hogy te nem. Na, tovább!
– Az én életemet megkímélte, mert kellett a segítségem. Thani úrnőről
kérdezett tőlem, és végül ellovagolt.
– Hova lovagolt?
– A túlvilágra… – nyögi, szerintem nincs magánál.
– Hé, nem lehetett halott, ha egyszer végigverekedte magát az őrségen!
– Halott tetem volt, nem élő ember! Csupa vér volt az arca, a ruhája
rongyos, hogy látszottak a sebei. Azokkal tehetetlenül feküdnie kellett
volna, és mégis úgy forgatta a kardot, mint maga Frej-jah, a Győzhetetlen.
Nem lehetett élő ember!
 Nos, a fickó nyilvánvalón nem ismeri az én kedvesemet, ha azt hiszi, pár
karcolás miatt már nem tudja megemelni a fegyvert. Q utoljára a
kardforgatástfogja abbahagyni, közvetlenül a lélegzés befejezése után, és
nagyjából a halála pillanatában. Tehát a túlvilágra való lovaglás baromság.
Ám világos, többet ebből a pasasból nem szedhetek ki, hát hagyom, hogy
békésen tovább kómázzon. Úgy sejtem, láz ide, seb oda, túl fogja élni, és
ezt nem is bánom, sokat segített.
Az ispotály után egyenesen az istállóba megyek, és alaposan végigjárom.
Aztán mosolyogva, ábrándos léptekkel táncolok ki az udvarra. Armagedon
nincs bent, azaz Q megszökött! Köszönöm, Mist, te Titokzatos, vigyázd
tovább a lépteit, bár mindegy is! Q szabad, él és szabad, a többi mindegy!
Bár fogalmam sincs, mit csinál, de egy biztos: az az Eshubéka hamarosan
megbánja, hogy belénk kötött!
Q AL AQUIM
 avagy hogyan szerezzünk fegyvert, vértet,
hadsereget

A délelőtti napfény ragyog a fák itt-ott még nedves levelein, és susog

körülöttem az erdő, miközben a Jaris-szirt felé baktatok fel a hegyoldalban
Tavaszváró Arleen számtalan apró teremtményének zümmögése megtölti a
levegőt. Nem az úton megyek, hanem egyenesen, felfelé az erdőben, így
rövidebb, meg hát megeshet, Eshu katonái keresnek, és jelenleg nem
örülnék, ha összefutnánk. Majd, ha lesz fegyverem, majd akkor!
Délben rövid pihenőre állok csak meg, így is késő délutánba hajlik a nap,
mire elérem a szirtet. Az apró, terméskövekből rakott szentély magasan áll
a csupasz sziklák felett, a hegy legmagasabb pontján, örökkön kitéve a szél
ostromának, körülötte, kicsit lejjebb magas fal, amit csak egy szűk kapu
szakít meg, ahol az út kivezet az alant elterülő erdőből. Többször jártam itt
az elmúlt esztendőben, jól ismerem a környéket, rövid szemlélődés után
rátérek az útra, majd az ajtófélfán lógó, megkopott kődarabbal
bekopogtatok.
Ez a kapu mindig zárva van, a szentély mindig készen áll arra, hogy
megtámadják. Frej-jah, a Győzhetetlen magányosan itt élő szerzetese
pedigcipőt ugyan nem visel, de mindig csupasz kardot hord csuhája felett,
rendje regulái szerint. És sosem nyit ajtót felelőtlenül
– Ki jár odakint? – hallom hamarosan rekedtes, vén hangját, közvetlenül
az ajtó mögül.
– Q al Aquim vagyok.
Kicsi csend.
– Akiről az a hír járja, meghalt?
Frej-jah, hát nincs a világnak olyan eldugott szeglete, ahova nem ért el a
halálhírem?
– Q al Aquim vagyok, de tévedsz, ha azt hiszed, ezt majd hosszan
bizonygatom. Nyiss ajtót, vagy rádtöröm, Frej-jahhoz jöttem, nem hozzád!
– Hah, ez majd kiderül – morog, aztán nyikorog a zár, és lassan kinyílik
az ajtó. De csak két ujjnyira.
Nem is kell több, teljes erőmmel betaszítom, aztán egy hosszú
szívdobbanásnyit várok, éppen csak hogy a lesújtó kardpenge elsuhanjon az
orrom előtt, majd belépek, megragadom a szerzetes eres, vén kezét, és
kicsavarom belőle a fegyvert.
– Most már felismersz? – szegezem a torkának a kardot. Szeme sem
rebben, vén arcán nem tükröződnek érzelmek.
– Már a hangodat felismertem, freitan, csak tudni akartam, a régi vagy-e
még? De látom, bármi is történt veled, küzdeni még tudsz, a többi meg nem
számít, majd elmeséled. Kerülj beljebb!
Visszaadom a fegyverét, csendesen végigvárom, míg gondosan bezárja az
ajtót, majd követem befelé. Az egyenetlen udvar legmagasabb pontján áll a
szentély nem oda megyünk, a büszke kőépület mögött a fal belső oldalához
apró kunyhó támaszkodik, ide vezet a szerzetes.
– Ülj le, vacsorázz velem, és közben mesélj, ki és miért terjeszti a
halálhíred, Sárkányölő Q al Aquim!
Leülök a kunyhó előtti padra, a hátam nekivetem a kőfalnak.
– Az öcsém, Eshu, bevette Wareent, és magát nevezte ki a birtok urának.
– Ismerem mind a kettőtök hírét régről. Eshu sosem lenne képes bevenni
semmiféle várat, amit te védesz.
– Megmérgeztetett, és utána csapdába csalt a vár alatt – magyarázom, és
most, sokadjára végiggondolva hálát adok Thaninak, hogy éppen aznap tűnt
el. Ha nem lovagolok ki utána, akkor feltehetőleg egyenesen az ágyamban
öl meg az öcsém. Félájultan a méregtől könnyen meggyilkolhatott volna, ha
Rash valahogyan besegíti a falak mögé.
– A méreg egy ronita harcos kezébe való, de aminek Ro, a Kegyetlen
örül, az Frej-jahnak már kevésbé tetszik – vélekedik a szerzetes, és közben
fatányéron kenyeret meg sajtot hoz a kunyhóból, leteszi mellém a padra.
– Ez nem mentség. Számítanom kellett volna rá, hogy Eshu mindenre
elszánt, és éppen csak apánk iránti tiszteletből áldoz Frej-jahnak, de
lélekben mást követ
– rázom a fejem, és közben oda sem figyelve elfelezem az élelmet, és
nekilátok
az én részemnek. – Ez nem mentség, és ami súlyosabb, nem is segít
rajtam. Most ő parancsol Wareenben, és támogatja egy rendtársam is, Rash
al Farel.
– Még sosem hallottam róla.
– Hiszaeni.
– Ó! – néz nagyot a szerzetes, aztán csendesen bólogat egy kicsit, majd
felnéz.
 – És mit akarsz csinálni, freitan?
– Visszaveszem a várat, és megölöm az öcsémet.
– Frej-jah áldása kísérjen!
Ezzel el is ül a társalgás, csendesen eszünk. Az eszem már azon jár, hogy
mit csináljak holnap, amikor közeledő lódobogás figyelmeztet, azt még meg
is kell élni!
A szerzetes sietve feláll mellém a padra, kilesekszik, én is fellépek, és
hamarosan látom már, két lovas közeledik egy vezetéklóval.
– Nekem idegenek – közli a szerzetes, csak biccentek, hogy nekem is.
– Eshu fogadott pár zsoldost.
– De mit akarhatnak itt? Majd meglátjuk.
A két lovas egyenesen a kapuhoz léptet, abból, ahogy körbe néznek,
látszik, hogy még sosem jártak itt, aztán bekopogtatnak. A szerzetes már
megy is az ajtóhoz, én még felmérem a fickók vértjét, kardjaikat, aztán
felkapom a kunyhó falához támasztott, erdőjáráshoz nyesett botot, és az
öreg után sietek, aki már a kapu előtt áll.
– Ki akar bejutni Frej-jah, a Győzhetetlen szentélyébe?
– Wareen urának nevében járunk, nyiss ajtót! – válaszol az egyik
fegyveres, a szerzetes felvont szemöldökkel fordul felém.
Éppen csak ujjaim hegyével érintem meg a felkarját, nyugalom, nem
lenne jó felelet, hogy Wareen ura éppen mellette áll, mert érdekel, mit akar
a két fickó. És nem félek tőlük.
– Wareen urának embereit örömmel látom, mert őt Frej-jah, a
Győzhetetlen igaz követőjének ismerem – nyit ajtót a szerzetes, én
szerényen a háttérben állok, míg a két fickó délcegen beléptet.
Merthogy nem veszik a fáradtságot leszállni a nyeregből. Hm.
– Mit akartok? – kérdi a szerzetes nyersen, neki sem tetszik a két idegen
viselkedése.
– Érted jöttünk, szerzetes, Wareen ura kéret a várba – int a vezetékló felé
az egyik. – Az a feladatunk, hogy odakísérjünk.
– És mit akar tőlem Wareen ura?
– Az mindegy, te csak gyere, ha hívat! – csattan fel a katona, a vén
szerzetes rám pislant, aztán nyugodt arckifejezésemet látva alázatosan fejet
hajt a katonák felé.
– Katona urakT természetesen megyek, ha Wareen ura hívat, és azonnal,
ha ez az óhaja, de tudnom kell, miért. Lehet, hogy vinnem kell valamit,
például kegyszereket, és általában, ha több napra kéret, akkor a falu felé
kell kerülnünk, szólni valakinek, hogy néha feljöjjön, és felügyeljen a
szentélyre.
– Ne készülj sok napra, szerzetes. Nem hallottad, hogy Eshu úr
hamarosan házasodik? Pap kell neki az esküvőre.
Bár eddig igyekeztem háttérben maradni, csendesen, két kézzel
támaszkodva a botra, most mégis felkapom a fejem.
– Ki a menyasszonya? – kérdem élesen, a két fegyveres felém kapja a
pillantását.
– Hé, udvariasabban beszélj, ha hozzánk szólsz, paraszt! – csattan fel az
egyik. Hm, szóval paraszt…
– Elnézést, katona urak! – hajtok azért fejet lassan, engesztelőn
mosolyogva, még a szememet is lesütöm. – Csak éppen érdekelne, ki lesz
Wareen új asszonya.
– Eshu úr valami Thani nevű nőt, Q al Aquim özvegyét veszi el.
Én éppen csak felvonom a szemöldökömet, tagadhatatlan, hogy érdekes
fordulat, no de láttam én már cifrábbat is Thanitól, ám a szerzetes arca
azonnal bele vörösödik.
– Ebben én ugyan nem… – csattan fel, és sajnos későn intem csendre.
– Márpedig jössz velünk, csuhás! – böki meg térdével lova oldalát a
fegyveres, és közben társa fegyvert húz. – Szép szóval, vagy erővel, de
velünk jössz!
Frej-jah, tudom, a te szerzeteseid nem holmi fiatal leánykák, akiket meg
kell védeni az élet ezer veszedelmétől, ám ez egyszer engedd meg, hogy
közbeszóljak, elvégre két lovas támad rá, és mégiscsak nagyapám korabeli
öregember!
– Itt lenne az ideje, hogy tisztelet tanulj, fiam! – ragadom hát meg az
előre léptető katona lovának a kantárját, és rántok is egyet rajta, hogy
szegény pára zavartan megtorpan. – Elsőnek is szállj le a lóról, ha Frej-jah,
a Győzhetetlen szentélyében jársz!
– Mit képzelsz magadról, paraszt! – néz rám dühösen, és kardot ránt, de
mire felemeli, már ki is lököm a nyeregből.
– Másodszor, ne merészelj engem még egyszer parasztnak szólítani!
– Te… – nyögné döbbenten, miközben a csuklójára lépek, és kicsavarom
a kezéből a fegyvert.
– Harmadsorban pedig, ha Q al Aquim feleségéről beszélsz, akkor
szólítsd tisztelettudóan Thani úrnőnek, mert ő Wareen asszonya!
Megértetted? – szegezem a torkának a kardot, szólni sem tud
megdöbbenésében.
Pillanatra elfordulok tőle, de akkor már a társa is a porban hever.
– Eh, Frej-jah, öregszem, régen a fél fogamra is kevés lett volna két ilyen
fickó – törölgeti mellette homlokát a vén szerzetes, ő láthatóan sértetlen.
A lovasukat vesztett paripák ijedten az udvar másik szegletébe kocognak,
maradunk mi ketten, karddal a kezünkben, szemben a két földre pottyant
katonával. Olcsó, semmire sem jó zsoldosok ezek, de hát Eshu mindig is
szűken bánt a pénzzel, ebben teljesen apánkra ütött.
– Idefigyeljetek, katonák. Q al Aquim vagyok, Wareen ura, akinek a
halálhírét terjesztik. Ám, mint láthattátok, élek, és hamarosan megint enyém
lesz Wareen.
Rátok nem haragszom, ha most elhordjátok az irhátokat, nem esik
bajotok. Ha visszamentek Eshuhoz, akkor végetek. Megjegyeztem az
arcotokat, titeket ki foglak végeztetni, még ha a többieknek meg is
kegyelmezek. Világos? Most pedig futás, amíg meg nem gondolom
magamat! – emelem meg a hangom, pedig erre már nincs is szükség, a két
fickó gyáván elszalad, hátrahagyva lovat, fegyvert, becsületet.
– Túl engedékeny vagy – morog a vén szerzetes, és még mindig nehezen
veszi a levegőt. – Meg kellett volna őket ölni, így elviszik a híred
Wareenbe, freitan.
– Nem mennek vissza, gyávák hozzá. És Frej-jah nem nézi jó szemmel,
ha védtelen embereket mészárolnak le.
– Az öcsédet is elengedted már egyszer… – feleli erre az öreg, de közben
nem néz rám.
– Hiba volt – válaszolok kis habozás után. – Másodszor nem követem el.
A válasz hallgatás, a vén szerzetes csak övére fűzi a kardját, becsukja a
menekülők által nyitva hagyott kaput. Én a lovak után megyek,
lecsillapítom őket, és szépen kikötöm a kunyhó mellett.
Nem vesztegetek időt a lenyergelésükre, már nem akarok itt éjszakázni. –
Az egyik lovat elviszem, sietős a dolgom.
– Értem, freitan, hogy sietsz. Nyilván aggódsz az asszonyodért… – feleli
a szerzetes, érdeklődve pillantok rá.
Hogy aggódnék Thaniért? Nem, most a lehető legkevésbé! Ennél
nagyobb biztonságban egyszerűen nem is lehetne. Most nem akarhatják
megölni, az esküvőnek meg kell lennie, hogy törvényesítse Eshu uralmát.
Nyilván nagyon vigyáznak rá, hogy ne szökjön meg, azaz talán nem
hagyják, hogy újabb veszedelmekbe vágjon bele, vakon, felelőtlenül és
önfejűen. Illetve, ez utóbbi talán hiú ábránd, ám mégis meggyőződésem,
Thani most teljes biztonságban van.
– Miért aggódnék érte? – kérdem hát kíváncsian.
– Nos, hát az egész… Persze nyilván erővel kényszerítik, nem hiszem,
hogy magától… ám mégis, nem lehet jó hallani, hogy Eshuval esküszik
meg… – nyögi zavartan a szerzetes, és közben nem mer rám nézni.
– Thanit nem lehet kényszeríteni, a végén úgysem történik olyasmi,
amibe nem egyezett bele, emiatt nem aggódom. Ha más akarna vele valami
ünnepélyes, formális eseményen megjelenni, talán sajnálnám szegényt, de
Eshu megérdemli azt az esküvői szertartást, amiben része lesz! – teszek egy
vízszintes mozdulatot a kezemmel, és részemről le is zártam ezt a kérdést. –
Az egyik lóra szükségem van. A másik kettőt itt hagyjam, vagy ne?
– Ne hagyd itt, freitan! Megyek én is veled. Egészen eltespedtem ebben a
kényelmes kis erődben, itt az ideje, hogy ismét harcba szálljak És ha
választanom kell Eshu és közted, akkor ezerszer is téged választalak.
– Köszönöm! – mosolyodom el. – Ha Frej-jah is velem van, bizonyosan
győzni fogok.
– Én veled leszek, ennyi biztos, hogy Frej-jah hova áll, azt majd eldönti
ő, de így is, úgy is jó harc lesz, higgy nekem! – nevet vissza. – Miben
segíthetek? Picit elgondolkodom, mire is lenne szükségem?
Az biztos, hogy Eshunak papot kell szereznie az esküvőhöz, és a
szentélyből hiába várja vissza az embereit. Legközelebb Vae-ben áll Frej-
jahnak szentelt templom, az oda-vissza bő kétnapi járás, de úgy hiszem, az
oda küldött emberei már elindultak. Igen, Rash eléggé siet, hogy egyszerre
küldjön üzenetet mindkét helyre, tehát már holnap reggel megérkezhet a
pap.
A szertartást leghamarabb holnapután tarthatják meg, ha szerencsém van,
lent a falu alatt, abban a ligetben, ahol a nagyobb ünnepeket üli meg a
környék népe. Ott könnyű lesz rajtuk ütni, ám attól tartok, ezt Rash is látja,
és a szűk körű ünnepséget választja, a vár szentélyében. Oda már nehezebb
bejutni, de az sem lehetetlen. Különösen, ha mellettem harcol pár
tapasztaltabb freitan a rendházból.
Yein leghamarabb négy nap múlva érkezhet meg, azaz most leginkább
időre van szükségem…
– Szállj lóra, és menj ki a vae-i útra. Ha jól sejtem, holnap reggel jönni
fog a városból Frej-jah egy papja. Add át neki üzenetemet, mely szerint
élek, és nem bocsátom meg, ha a feleségemet hozzáadja bárki máshoz.
Ennek tudatában döntsön, ki mellett harcol, vagy forduljon vissza Vae-be,
ha Frej-jahra hagyja a választást. – Átadom az üzenetet, freitan.
– Katonák fogják kísérni, legalább kettő – figyelmeztetem, elégedetten
elmosolyodik.
– Remélem, hogy legalább ketten lesznek, hisz a vae-i pappal együtt mi
is párban harcolunk majd. Nem lenne tiszta küzdelem, ha túlerőben
lennénk, nem tetszene Frej-jahnak! – teszi még hozzá, és elsiet a kunyhóba,
csomagolni.
Én pedig felmegyek a szentélybe. A nehéz vaskapu nyikorogva nyílik,
odabent sötét fogad, csak a szemközti, alig tenyérnyi ablakokon szivárog be
a kinti alkonyat fénye. Behúzom magam mögött az ajtót, aztán egyenes,
kimért léptekkel odamegyek az oltár elé, mély főhajtással köszöntöm
istenem, és letérdelek.
Frej-jah, te Győzhetetlen, köszönöm, hogy Thani él, hogy megóvtad,
köszönöm, hogy rá vigyázol, és már csak azért könyörgöm hozzád, hogy
adj lehetőséget bebizonyítani, méltó vagyok követni téged! Adj lehetőséget,
hogy fegyverrel a kézben küzdhessek az engem elárulók ellen, adj
lehetőséget, csak egy lehetőséget, hogy harcolhassak, és én nem fogok
szégyent hozni rád! Amíg forgatni tudom a kardot, küzdeni fogok tanításod
szerint, míg csak ellenségeim élnek, és vezesd az én lépteimet, a
győzelemig!
Aztán felkelek, fellépek az oltárhoz, és leemelem az ott álló páncél
darabjait. Szép, régi vértezet, pajzzsal és pallossal, Kir-lanban kovácsolták.
Dédnagyapám készíttette, kifejezetten ennek a szentélynek, így családom
címerét vésték rá, és soha senki sem használta még. Első ránézésre rám egy
árnyalatnyit talán kicsi, de nem vészesen, ha lazábbra veszem a szíjakat, jó
lesz.
Közben a szerzetes visszaér, megbotránkozás nélkül segít elcsomagolni a
vért részeit. Mindössze Frej-jahnak rebeg rövid imát, amiben biztosítja,
hogy ezt a remek páncélt hozzá méltóan nagyszerű alkalommal fogja vér
festeni, kegyetlen küzdelemben, és igaz lovagja fogja forgatni a kardot, a
győzelemig.
Utána kint kiválasztom neki a háromból a legjobb hátast, a
leggyengébbre meg felszíjazom a becsomagolt páncélt. Persze, jobb lenne
rögtön felvenni, de attól tartok, ezek a lovak nem bírnának el teljes
vértezetben, harc közben legalábbis biztosan nem, tehát a páncél egyelőre a
málhás állaton marad, a szerzetestől kapott vizestömlő mellett. Élelmet nem
tud adni, de pénzt és egy csuklyás köpenyt igen, így útközben vehetek majd
valamit. Először nem is akarom elfogadni, aztán eszembe jut, Azren is
étlen-szomjan vár rám, hát mégis elteszem a felajánlott ezüstöket, szigorú
ígérettel, hogy sokszorosan visszaadom.
Gyorsan elkészülünk, mégis már sötét éjszaka van, amikor elhagyjuk a
szentéin. Éjfélig egy irányba visz az utunk, aztán elválunk, a szerzetes Vae
felé indul, én meg letérek az útról, és az erdőben letáborozom. Másnap
korán reggel indulok, könnyű tempóban, elég estig elérnem a vadászházat,
ahol Azren vár rám. Bőven van időm, így délelőtt útba ejtem a
Vadkanvadászt.
A hegyoldalban megbújó fogadó már nagyapám idejében is ott állt, a
gyér forgalmú, völgyekben kanyargó út mentén szerény, ám biztos
megélhetést nyújtva tulajdonosának. Most meglepően zsúfolt, az udvaron
vagy féltucat ló és két idegen szekér áll, meg pár málhás öszvér. Jó ez így,
legalább eltűnhetek az emberek között, mert persze itt személyesen
ismernek.
Nem is szállok le a lóról, csak mélyen arcomba húzott csuklya alól intem
magamhoz a vendégekkel teli verandán sürgő-forgó fogadóst.
– Fáradjon beljebb, uram, egy embernek mindig tudunk helyet szorítani!
– Nem, fogadós, sietek. Csomagolj egy embernek való két napi élelmet,
itt várom meg, míg végzel.
A fogadós elsiet, én maradok lóháton, bár kicsit közelebb léptetek az
épülethez. A leeresztett csuklya mögül mérem fel a verandán pihenő-étkező
embereket, pár kóbor szerencsevadász fegyveres, meg talán valamiféle
kereskedők, akik nyilván a málhás öszvérekkel jöttek.
– Így történt! – magyarázza az egyik nagy hangon, bőrzekéje módosabb
embert sejtet, majdnem mindenki rá figyel. – A tűz elhamvadva, lovak
sehol, a szerencsétlenek meg ott feküdtek a sárban.
– Gazdagok voltak? – kérdez közbe az egyik fegyveres.
– Azt én nem tudom – húzza el a száját a kereskedő.
– Miért, nem az volt az első dolgod, hogy kikutasd a zsebeiket?
– Minek nézel engem, katona? Én tisztességes kereskedő vagyok, nem
hullarabló! Mindkét szerencsétlent idehoztam, minden vagyonukkal, hogy
rendben eltemethessétek, éppen csak az ezért jogosan járó fejpénzt
szeretném megkapni.
 – De nem tőlem! – szól közbe a fogadós, aki közben két teli korsóval
körbejár, és újra tölti a kiürült poharakat. – Én nem ismerem azt a két
halottat, nekem elég baj, hogy foglalják a helyet hátul. Semmit nem adok
azért, mert a nyakamra hoztad őket.
– Majd ad az uratok – von vállat a kereskedő. – Wareennek fizetitek az
adót, nem? Úgy hallottam, ott Sárkányölő Q al Aquim az úr, az a híres
freitan csak nem marad adósságban!
Ez így igaz, ha idegen holttesttét találják a környéken, nekem
kötelességem intézkedni a temetéséről, bár én általában a puszta fizetésen
felül szeretek utánajárni, mitől is halt meg a szerencsétlen.
– Fegyver végzett velük? – kérdezek hát közbe, felém kapják a fejüket,
értetlenül merednek rám. – Két halottról beszéltek. Fegyver végzett velük?
– Fegyver, és nem is akármilyen – állítja a kereskedő nagy hangon. – Az
egyiket lefejezték, a másiknak meg az oldalát vágták fel, ahogy az előbb
már meséltem. Bizonyosan valami nagyobb, élesebb karddal, mert még
vértet is viselt a fickó. Gondolom, rablók garázdálkodnak a környéken –
találgat, nekem is van elképzelésem, miféle gazemberekről van szó.
Eshu, te átkozott!
A verandán ülők arcáról látom, nekik is vannak ötleteik, mindenki igen
beszédesen hallgat. Éppen csak a kereskedő nem érti a csendet, jót kortyol
italából, aztán visszafordul a fogadós felé.
– Szóval, Wareenbe kell mennem, ott kapom meg a fejpénzt, igaz?
– Bizonyosan – hagyja rá a fickó, és sietős pakolászásba kezd, ami már a
kereskedőnek is feltűnik.
– Valami baj van talán?
– Nem éppen baj – válaszol kicsit megkésve az egyik fegyveres – Csak
már másé a vár. Q al Aquim halott, az új úr az öccse, Eshu al Aquim.
– És ő nem fizet? – érdeklődik tovább a kereskedő, neki, aki idegen
errefelé, nem sokat jelenthet a két név.
– Biztosan ő is fizet – morogja a fogadós, aki viszont nem állíthat mást a
földesuráról.
– De lehet, hogy most más gondja van – magyarázza a katona – Mi még
Solban hallottuk, hogy embereket gyűjtenek errefelé. Egy ismerősöm súgta
meg, nem is kevés pénzért, hogy jöjjünk Wareenbe, itt akad majd
valamiféle fegyveresnek való munka, és valóban. No, merthogy amikor új
úr érkezik, mindig jó, ha vannak fegyveresei is, csak úgy, általában – teszi
hozzá sietve ártatlan képpel, aztán felém fordul. – Te is ezért érkeztél, igaz?
 – Nem igazán – térek ki, de a fickó nem hagyja ennyiben.
– Látom rajtad, hogy katonaviselt vagy, meg a málhás lovad sem posztót
cipel, mint ezeknek a kereskedőknek az öszvérei – int a vezetékállatra,
aminek a hátán átvetett csomagból kilátszik a pallos markolata. Úgy tettem
el, hogy könnyű legyen elővenni, ha úgy hozná Kétarcú Rashadel.
– Valóban, fegyverforgató vagyok – hagyom hát rájuk, elvégre egy
freitan nem hazudhat soha, semmilyen körülmények között sem.
A katonák összenéznek, a döntés gyorsan, szavak nélkül megszületik.
– Ha Wareenbe tartasz, csatlakozhatsz hozzák. Most biztosan felvesznek
mindenkit, és ha már zsoldban vagyunk, neked is jobb, ha van ismerősöd,
akire számíthatsz.
– Köszönöm a nagylelkű ajánlatot, majd meggondolom – hajtok fejet
visszakozva, és utána elfordulok tőlük, vissza a kereskedő felé. – Hol
találtad azt a két holttestet?
– Az út mentén, arra, feljebb. Azoknál a régi falaknál, biztosan te is láttad
őket, ha arról jössz – magyarázza.
– Ismerem a környéket, az egy régi udvarház romja, és igencsak messze
van az úttól. Mit kerestél ott? – kérdem, közben a fogadóból kisiet az egyik
lány, kezében két nagyobb csomaggal, és felém indul. Nyilván az általam
kért élelem, hamarosan indulhatok tovább.
– Észrevettem őket, azért tértünk le az útról.
– Hogyan vetted észre őket? – kérdezek tovább, és csak intek a lánynak,
hogy szíjazza fel a holmit a málhás lóra. – Azt mondtad, a tüzük már
kialudt, tehát a füst nem vezethetett nyomra, lovaik nem voltak, a halottak
meg nem látszhattak ki a magas fűből.
– Eh, hát észrevettem, mi ezzel a baj? Mi közöd neked hozzá, vagy talán
a törvény embere vagy, hogy így kérdezősködsz? – védekezik emelt
hangon, a fogadós itt szól közbe.
– Akárki is az úr, jól kérdez, te meg jobban teszed, ha válaszolsz rá. Nem
jó, ha az ember szomszédságában meggyilkolnak két utazót, különösen
nem, ha ilyen gyanúsan.
– Igen, hogyan is találtad meg őket? – érdeklődnek a katonák, a lány
közben befejezi a pakolást, elém lép, hogy megkérdezze, akarok-e még
valamit, aztán megdöbbenésében megdermed, tágra nyílt szemekkel
bámulja az arcom.
Szám elé emelt mutatóujjal intem hallgatásra.
 – Csak nem hiszitek, hogy én öltem meg őket? – védekezik közben nagy
hangon a kereskedő, és szerencsés módon most mindenki rá figyel. –
Ártatlan utazó vagyok, még csak fegyverem sincs. De ennek az idegennek
van, mi van, ha ő gyilkolt?
Ismét minden szem rám mered, a lány összerezdül, még mindig hallgatva
hátrál pár lépést.
– Nem vádol senki téged, kereskedő, de ha vádolna is, nem az a
védekezés módja, hogy rátámadsz valaki másra. Én csak tudni akarom,
hogyan találtad meg a két holttestet, és nem értem; ha nincs takargatni
valód, akkor miért nem válaszolod az igazat?
– Aranytáncoltató Jalil súgta a fülembe, hogy térjek le az útról! – vágja ki
a kereskedő, majd a már éppen felnevetni készülő katonákra emeli
mutatóujját. -
Ez nem babonaság, pénzszámoló ember vagyok, kereskedő, máskor is
megtörtént, hogy az istenem megsúgta, hol vár rám haszon.
– Tehát istened szavára tértél le az útról. És megtaláltad a hasznot? –
kérdem, közben a lány magához tér, sarkon perdül és elszalad, be a ház
hátsó felébe.
– Nem, most megcsalt a megérzésem – feleli immár csendesen a
kereskedő. – Az a két szerencsétlen szegény volt, alig pár ezüst csörgött az
erszényükben.
Tulajdonképpen hiszek neki, és engem ez a magyarázat egyelőre meg is
nyugtat, nem úgy a fogadóst.
– Elő azokkal az ezüstökkel, vendég uram! Azért akármennyire is kevés
volt, arra elég lesz, hogy eltemessük őket tisztességgel! Jobb, ha nem kell
háborgatnunk Eshu al Aquim urat ilyen csip-csup apróságokkal –
magyarázza, a katonák is élénken helyeselnek, a kereskedő emberei meg
felállnak, védőn uruk köré sorakoznak, ám ez engem már nem érdekel.
Ügyet sem vetve a pillanatok alatt felcsapó perpatvarra lecsusszanok a
lóról, és hátramegyek a lány után. Nem kell keresnem, amint befordulok az
ajtón, ahol eltűnt, meglátom; ott áll az ajtófélfa mellett, a félhomályban is
látszik a szemében csillogó rémület.
– Jaj, nagyságos Q lovag uram…
– Hallgass! – tapasztom be a száját két ujjammal. – Nem hiányzik, hogy
felfigyeljenek rám. Hol van az a két holttest, amit a kereskedők hoztak?
– Hátul, az istálló mögött.
– Vezess oda! – parancsolom, sietve mutatja az utat.
 A fogadó mögött, az udvar hátsó felében, magasra nőtt gazok között
szénaszagú deszkaépület áll, leszakadt ajtajában torpan meg a lány, félve
előremutat.
– Ott, Q lovag úr!
– Várj meg! – lépek be.
Magas helyiség, ablaka nincs, az egyenetlenül összeillesztett deszkák
közötti hasadékokon süt be a nap, fényes csíkokat festve a középen fekvő,
fehér ronggyal letakart testekre. Pusztán kötelességtudatból megnézem az
arcukat, de ahogy vártam, ez az a két katona, akit elengedtem tegnap este.
Az egyiket valóban lefejezték, tiszta, erős ütéssel, a másiknak az oldalán fut
egy vágás, ami még nem lenne furcsa, de oldalt, az épület fala mellett ott
hever a szerencsétlen páncélja is.
A kereskedő „vértet” mondott, ez valóban nem bőr, hanem fémből való
mellvért, nem is rossz munka, állapítom meg, ahogy melléguggolok,
megtapogatom. És majdnem kettéhasította az a csapás, ami megölte a
viselőjét. Szépen, oldalról és kicsit fentről, mint amikor lovas vág le egy
védtelen, menekülő embert. Ám ez az ütés nemcsak megölte, hanem
majdnem kettévágta a katonát, vérttel együtt! Ehhez pedig nem elég, ha
valaki nagyon erős, ehhez több kell; sokéves gyakorlat, remek fegyverzet,
jól idomított ló.
Végigfuttatom az ujjaim a vért csorba, begörbült szélén, kicsit
elgondolkodom, aztán felpattanok, és kimegyek.
– Láttatok valakit az úton? – kérdem a lányt, de csak némán rázza a fejét.
– Egy nagytermetű lovas, pallossal, harci paripán. Észre kellett vennetek, ha
erre jött.
– Én nem láttam, de az öcsém…
– Mit látott?
– Egy lovast, hajnalban. Nem az úton, a mezőben. Nagy lovon, teljes
páncélban, pajzzsal, pallossal, tollforgós sisakban.
– Freita lovagot?
– Aquim-címeres lovagot… – suttogja, és elhal a hangja, lesüti a szemét.
– Nem én voltam! – védekezem, pedig nem is vádolt.
– Persze, tudom, biztosan! Sosem állítanék ilyesmit Q lovag úrról, én
nem, soha! – hátrál védekezőn maga elé emelt kézzel, aztán megperdül, és
riadtan elszalad.
Lassú léptekkel követem vissza a ház elé, az út felőli udvarra. A
verandán már nagy a hangzavar, mindenki talpon, ingerült emberek rázzák
az öklüket, ki pénzt, ki tisztességet emlegetve.
Felszállok a lovamra, és megjáratom egy kicsit, hogy rám figyeljenek.
– Hé, emberek, nyugalom! – kiáltom, paripám két lábra áll, felnyerít, ez
már elég, hogy észrevegyenek. – Nyugodjatok meg, nem a kereskedő tette,
nem gyilkos.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdez rá vitára készen az egyik katona.
– Nem a kereskedő tette, és nem is ti. Nézzétek meg a testeket, ha nekem
nem hisztek, itt senkinek sincs olyan csapásra ereje, ami végzett velük.
– Mi? Minek nézel minket, hogyhogy nincs hozzá erőnk? – háborodnak
fel a zsoldosok, nem várom még, még ismét lecsendesednek, halkan
válaszolok, és mivel érdekli őket a mondandóm, maguktól is elhallgatnak.
– Nem akarok vitatkozni, előbb-utóbb úgyis megtalálom ennek a két
szerencsétlennek a gyilkosát, inkább beszéljünk egy kicsit a ti jövőtökről.
Vagy talán akartok egy olyan urat szolgálni, aki megmérgezte a saját
testvérét, hogy a helyébe léphessen? Eshu hazug, ha úgy látja jónak, nem
tartja be a szavát, ám ha rá akarjátok bízni az életeteket, legyen! Menjetek
Wareenbe, álljatok a zsoldjába, ez egy lehetőség. A másik pedig, hogy
holnap délre eljöttök az oroszlános kúthoz. Frej-jah, a Győzhetetlen
segítsen nektek a választásban!
Ezzel megfordítom a lovam, és már léptetek is ki.
– Hé, miért mennénk mi oda ahhoz a… milyen is… na, kúthoz?
– Hogy elszegődjetek hozzám, tisztes zsoldért, tisztes munkára – felelem,
hátra sem fordulva.
– Miért, ki vagy te? – kiáltja még valaki utánam, de úgy döntök, már elég
messze vagyok, hogy erre ne kelljen válaszolnom.
A katonák úgysem hagyják annyiban, a lány meg úgyis elmondja,
hamarosan mind tudni fogják, hogy Q al Aquim járt itt. Talán lesznek, akik
sietve Wareenbe rohannak a friss hírrel, de nem bánom. Reszkessen csak
Eshu, hogy immár fegyvereseket gyűjtök ellene! És hogy lesz-e közöttük
bárki, aki hozzám csatlakozik… Majd kiderül.
Az biztos, hogy senki sem jön utánam, és aztán már eseménytelen az
utam, míg megérkezem a régi vadászházba, ahol Azren vár rám.
– Üdvözlöm, Q uram! – jön elém boldogan, ha jól sejtem, nem teljesen
bízott megérkezésemben.
– Minden jól alakult? Nem esett bajod, Armagedon jól van? – lendülök le
a nyeregből, és első utam az istállóba visz.
 – Igen. Minden rendben, elhoztam Armagedont, és Thani úrnő lovát,
Szöszmöszt is.
– Történt közben valami érdemleges? – kérdem menet közben, Azren
buzgón rázza a fejét.
– Semmi, Q uram, szerencsére semmi!
– Helyes – hagyom rá, aztán bemegyek az istállóba.
Armagedon fujtatva üdvözöl, megveregetem az oldalát, megnézem
alaposan, valóban nincs semmi baja.
– Bátorkodhatom megkérdezni, hogy mit tervez Q uram a közeljövőben?
– érdeklődik közben udvariasan Azren, aki végig a nyomomban jár.
– Először is, hoztam vértet, segíts kicsomagolni! Hátul van itt pár harci
nyereg, mindjárt választunk egyet, mire besötétedik, már teljes
felszerelésben akarok lenni.
– Tehát nem alszunk itt – állapítja meg szomorúan.
– Nem, sok a tennivalónk. Vannak friss híreim Wareenból. Ott most Eshu
az úr, és hogy törvényesítse uralmát, el akarja venni Thanit. Sietnünk kell,
hogy ezt megakadályozzuk, hamar meg akarják tartani az esküvőt.
– Ó! – csodálkozik el, aztán rögtön nyugtatgatni kezd, pedig Frej-jah, te
vagy a tanúm, fegyverrel a kézben, a lovam hátán ülve nem szoktam
idegeskedni – Ne aggódjon, Q uram, Thani úrnő biztosan csak tetteti, meg
biztosan csak úgy állítja, hogy házasodik, de nem hiszem, hogy komolyan
gondolja. Persze nem merném hazugsággal vádolni, inkább ravasz cselt vet,
hogy elringassa őrzőinek a figyelmét, és utána, az esküvő álcájával
megszökhessen… – magyarázza, jól mutatván, jobban ismeri szívem
szeretett hölgyét, mint a Jaris-szirti szentély szerzetese, de nálam azért
kevésbé.
– Azren, senkinek sem kell őt védenie előttem. Inkább segíts, málházd le
a lovakat, a szádat meg tartsd csukva, elég lesz, ha vacsora közben jártatod
– intem csendre, amit meg is fogad.
Némán segít, míg felöltöm a vértet, és ellátjuk a lovakat. Amint
elkészültünk, eszünk is, de sietve, mire bealkonyodik, elhagyjuk az öreg
vadászházat. Bár minden tagomban érzem a fáradtságot, és szívem szerint
végigaludnám az éjszakát, a jelen helyzet nem alkalmas a lustálkodásra.
Holnaputánra Wareen alá kell érnem, hogy segítsek Thaninak, és
visszafoglaljam a váram, ráadásképp ha ez nem lenne elég, még azt is meg
kell tudnom, ki merészelte magára ölteni a családom címerét?
 Erre csak nekem van jogom, illetve nekem és Eshunak, de öcsém nem jár
vértben, és nem én a kardforgatáshoz. Nem ő volt az a lovas, akit a
Vadkanvadász fogadóból láttak, és aki feltehetőleg meggyilkolt két katonát.
Nem ő, tehát valaki jogtalanul hordja a címerünket, és ráadásul embereket
öl, pallossal, lóról.
Tudomásom szerint az egyetlen a környéken, aki képes lehet hasonlóra az
Rash al Farel, de ő meg miért tenné? Ha valami baja volt azzal a két
szerencsétlennel, sokkal egyszerűbben, és sokkal tisztességesebben
elintézhette volna. Vagy azért csinálta, hogy engem gyilkos hírébe hozzon?
De még ha ilyesmi lenne is a célja, amit egyébként nem hiszek, azt sokkal
könnyebben megtehetné. Nem, nem hiszem, hogy ő volt.
De akkor ki? Ki és miért ölte meg azt a két katonát, azt a látszatot keltve,
hogy én voltam az? És bár rengeteg más gondom is van, ez a kérdés
valahogy nem hagy nyugodni.
Módfelett kíváncsi vagyok, ki merészel ilyesmit!
THANI
 avagy családi és egyéb titkok

Másnap hosszan alszom, illetve, úgy tervezem, hogy hosszan alszom, de

napfelkeltekor rám törik az ajtót.
– Na, Eshu, te tapló, bírd ki az esküvőig! – kiabálok félálomban,
miközben legördülök a földre, és tempósan bemászom az ágy alá.
– Thani úrnő, ne merészelj még azzal is sértegetni, hogy kihasználnám
védtelen asszonyi mivoltodat! – mennydörgi felettem valaki, mind a
hangszín, mind a szóhasználat inkább Rash-ra vall, hát megnyugodva
előmászom.
– Ja, az más. Ha szerinted a normális, civilizált viselkedési normákba
belefér, hogy hajnalban rám töröd a hálószobám ajtaját, akkor rendben,
fátylat rá. Mi kell? – dörzsölöm a szemem, és ásítozva lecsüccsenek az ágy
szélére.
– Reggel a borospincében találták meg a melléd rendelt csatlósomat, erre
követelek magyarázatot.
– Iszákos? – találgatok habozás nélkül, már ha ez kell neki. – Vagy
spontán kleptomán. Esetleg alvajáró… – teszem még hozzá, de itt már
olyan arcot vág, hogy jobbnak látom abbahagyni.
– Thani úrnő, ne játssz velem! Tudom, hogy te csábítottad le, és zártad rá
az ajtót.
– Minden istenekre, ha tudod akkor mit macerálsz engem? Hajnalok
hajnalán!
– Már felkelt a nap – veti oda, persze, ez is freitan. Q sem bírná ki, ha
délig kéne lustálkodnia, ebben elképesztően jobb vagyok nála.
– Na igen, felkelt a nap. Látom, ezért kár volt felébresztened. Az
embered is megvan, én is kibírtam valahogy, hogy éjszaka senki sem állt az
ajtóm előtt, szóval minden remek. Van még valami megoldandó problémád,
vagy visszafekhetek aludni?
– Tudni akarom, mit tettéi, miután becsaptad a csatlósomat.
– Jaj, Rash, gondolkozz egy kicsit! Ha olyat akartam volna tenni, amiről
te is tudhatsz, akkor nem rázom le az embered. De leráztam, tehát nyilván
titkos dolgokat műveltem. Amiket nem kötök az orrodra. Vagy megversz,
ha nem beszélek? – kérdem kihívóan, mert mellesleg abban is profi vagyok,
hogy hogyan kell kiakasztani egy freitant.
 Ez is rögtön elvörösödik, és felhúzza az orrát.
– Sosem érnék hozzád, Thani úrnő, de azt sem hagyhatom, hogy
felügyelet nélkül maradj. Ha még egyszer otthagyod a csatlósomat,
kénytelen leszek bezáratni téged a tömlöcökbe – közli határozottan, majd
további vita nélkül távozik.
Az ajtót ugyan behajtja maga mögött, de az összecsuklik, hiába, nem arra
találták ki, hogy kibírja mindenféle válogatott barmok átvonulását. Na
mindegy, az ilyesmire nem vagyok kényes, kinyitott, pardon, betört ajtó
mellett is képes vagyok aludni, tehát visszafekszem, ám érzésem szerint
talán ha fél perc telik el, és ismét felzavarnak.
– Te mocsok szajha, átkozott fekete boszorkány, halljam, mit tettél az
éjszaka?
No, ez már nyilván Eshu, állapítom meg félálomban, miközben
bezuttyanok az ágy alá.
– Aludtam, és még mindig aludnék, ha nem randalírozna a
hálószobámban a várat megszálló hordák fele. Olyan nehéz kivárni, míg
felkelek, és lemegyek reggelizni?
– Dél is régen elmúlt, szajha, de látom, te az egész napot végighenyélnéd.
Nahát, lesekszem ki az ágy majdnem földig érő takarója alól, de valóban,
a fényviszonyok késő délelőttöt sejtetnek, nem kora hajnalt.
– És ha végighenyélném az egész napot? Mi alapján ugatsz bele,
békaképű sógorom? Te talán halálra dolgoztad magad reggel óta?
– Azt teszek, amit akarok a saját otthonomban. Most például meg foglak
fojtani, amiért fekete varázslattal meggyilkoltad Frej-jah egy papját.
– Tényleg? – kérdezek vissza döbbenten, meghökkenésemben teljesen
őszintén. – Mármint, ezt még egyszer; meggyilkolás, Frej-jah papja, és én
együtt szerepeltünk az utolsó mondatban?
– Ne tégy úgy, mintha meglepődnél, szajha!
– De, meglepődtem. Nem lehet, hogy arra gondoltál, a Frej-jah pap ölt
meg engem? – érdeklődöm, mert az elmúlt napok fényében ez
valószínűbben hangzik.
Eshu persze tapló, és nem vesz komolyan, fel-alá járkál az ágy körül, és
lefogadom, azt várja, hogy mikor jövök elő. Na, lesheti, ha kell napokig
tudok dekkolni, és ha megunja a várakozást, és bemászik, már el is húztam
a másik oldalon.
– Tudom, hogy te tetted! Vagy talán tagadod, hogy tegnap éjszaka fekete
varázslattal megölted a Jaris-szirti Frej-jah szentély szerzetesét?
 – A szerzetest, akinek össze kéne minket adnia? Nem, nem varázsoltam
el, őt nem – védekezem, mintha másokat tucatszám ölnék meg fekete
varázslatokkal.
– Ne tagadj, mindent tudok! Az imént hozták vissza a várba az érte
küldött két katona holttestét.
– És ha visszahozták? És ha megöltem? És ha egy pokolian dühös és
teljesen gonosz fekete boszorkány vagyok, akit éppen tovább hergelsz? –
fenyegetődzöm, de itt elkap a köhöghetnék. Csupa por az ágy alatt minden,
tényleg rendszeresebben kéne takarítani, ha már egyszer ennyit vagyok
kénytelen itt lapulni.
– Gyere elő, boszorkány, gyere elő, és megöllek! – fogadkozik odakint
Eshu.
– Te gyere ide be az ágy alá, és majd jól elvarázsollak! – vágok vissza, és
ezzel a helyzet befagy, ő tehetetlenül toporog odakint, én meg tehetetlenül
vicsorgok a lábfejére. Azt hiszem, nem zavarja.
Ezzel nyilván hosszan ellennénk, mint már említettem, én nagyon jó
vagyok a lapulásban, ám itt megérkezik Rash is.
– Magyarázatot követelek!
Ez a pasas tök egyhangú, de legalább most nem engem faggat.
– Ugyan, Rash, mi a baj? – kérdez vissza Eshu, olyan hangon, mint
akinek a mellkasához egy pallost szorítanak.
– Tudni akarom, hogyan halt meg az a két katona!
– Éppen most akarom kiszedni az igazat ebből a fekete boszorkányból –
védekezik Eshu, ami után rövid, hökkent csend következik.
– Thani úrnő itt van?
– Itt bizony – ugatok közbe, mielőtt még ennél is jobban elfajul a helyzet.
– Nem tartanád vissza egy picit a sógor-vőlegényemet? Csak addig, míg
kimászom innen.
– Gyere elő, Thani úrnő, téged itt senki sem fog bántani – közli, és azt
hiszem, nem is velem, hanem Eshuval.
Megnyugodva előmászom, picit leporolom magam, lecsüccsenek az ágy
szélére.
– Na, szóval, mi is történt? Miféle két katonáról szövegeltek itt?
– Most érkezett egy idegen kereskedő két holttesttel, akiket a határban
talált – magyarázza Rash higgadtan. – A fejpénzt kéri, ami azért jár, mert
elhozta őket, hogy tisztességgel eltemethessük szerencsétleneket. Az a két
katona az, akit a Jaris-szirti szentélybe küldtem tegnap. Tudni akarom,
hogyan haltak meg!
– Nyilván ez a boszorkány ölte meg őket. Éjszaka kicselezte a
csatlósodat, aztán kirepült a várból, és elintézte a két katonát meg a
szerzetest. Nem akar megesküdni velem, így húzza az időt.
– Ha annyira nem akarnék megesküdni veled, téged öltelek volna meg, és
ahhoz nem is kellett volna kirepülni sehonnan sem – mutatok rá, és úgy
tűnik, Rash hisz nekem.
– Eshu, azt a két szerencsétlent pallossal ölték meg, lóról, méghozzá nem
is akárki, hanem a fegyverhez jól értő, gyakorlott és módfelett erős harcos.
Az emberek pedig napok óta suttognak egy lovasról, aki Aquim címerben
járja a vidéket, és csak éjszaka látni. Biztos őszinte voltál velem?
Mármint arra gondol, Q ölte meg azt a két katonát?
Eshu arcára pillantok, úgy sejtem, ő tudja, hogy szeretett lovagom él. Ő
tudja, hogy megszökött, mint ahogy azt is tudta, hogy nem halt meg a
rajtaütésben, hiszen ezért vitette a tömlöcbe, és közben nyilván azt hazudta
Rash-nak, hogy Q már halott. Igen, ő még csak-csak hazudhat, de egy
freitan semmiképpen sem, ezért ha már bevette a lovagot ebbe a mocskos
buliba, ügyelnie kell rá, hogy az semmi csúf dolgot ne tudjon meg. Azaz
hazudik neki, annyit feltétlenül, hogy Rash tiszta lelkiismerettel mellette
állhasson, csak hát ő sem hülye, és most már biztosan sejt valamit. Két,
pallossal megölt katona legalábbis gyanús.
Ezzel együtt mégsem hiszem, hogy Q ölte volna meg őket. Ha meg
akarja akadályozni, hogy pap kerüljön az esküvőre, egyenesen a
szerzetessel beszél, az biztosan az ő pártját fogja Eshuval szemben…
– Rash, Frej-jahra esküszöm, Q al Aquim halott! Legfeljebb valamelyik
embere akarja azt a látszatot kelteni, hogy még él. Ha nem így lenne, akkor
miért csak éjszaka jelenik meg az a lovas, amikor nem lehet kivenni az
arcát? Miért nem látják nappal is, szemtől szemben?
Ez jó kérdés, még én is elgondolkodom rajta, Rash meg egyenesen bedől
a mesének.
– Rendben, hiszem szavad. Ez esetben meg kell találnunk az illetőt, és
megbüntetni, hogy jogtalanul használja az Aquimok címerét. Erről majd
később döntünk – szögezi le, ezt nyilván nem az én fülemnek szánja. – Az
esküvő a fontosabb, honnan kerítünk papot?
– Ma este már megjöhet Vae-ből.
 – Nem – tesz egy vízszintes mozdulatot Rash. – Aki megakadályozta a
szerzetest, hogy ideérjen, az gondoskodott arról is, hogy a városi pap se
érkezzen meg.
Ez okosan hangzik, Q biztosan így csinálta.
– Akkor honnan hozzunk Frej-jah papot? – kérdi Eshu – A környéken
nincs több.
– Nem kell Frej-jah pap. Majd a menyasszony istene előtt esküsztök.
Hiszaenben nem szokás, de még ott is megengedett, errefelé meg, Tetihuana
alatt senki sem köthet bele. Thani úrnő, te kit követsz?
– Természetesen Szépszemű Lianát – vágom ki mosolyogva. Annak még
csak szentélye sincs a közelben!
– Eh, boszorkány, hazudsz! Húzni akarod az időt, hisz tudod, hogy Liana,
a Szépszemű csak a városokban erős, vidéken nem tisztelik – morogja
Eshu, Rash fél kézzel és egy egész pallossal csendre inti.
– Akkor a birtok népe iránti tiszteletből a helyi legerősebb isten papját
kérjük meg a szertartás levezetésére, és kész! Eshu, üzenj Aranyfürtű Ashel
kolostorába, és hívasd ide az apátot! Ha beteg, vagy bármi gátolja, küldjön
maga helyett valakit, de holnaputánra érkezzen ide egy szerzetes, különben
magam ostromlom meg azt a kolostort, freitanokat vezetve. Holnapután
megtartjuk az esküvőt, bármi is lesz!
– Hallod, boszorkány, holnapután elveszlek, és utána… – sziszegi Eshu
az arcomba, de nem hátrálok meg, mérgesen előrehajolok, hogy egy
pillanatra összeér az orrunk.
– És utána meghalsz, béka! Q megöl, ez biztos, mint a halál!
Szép végszó, és ezzel akár távozhatnának is, de sajnos elég közel kerül
ahhoz, hogy észrevegye az őspapájától csórt, és azóta a nyakamban lógó
medálomat. Na igen, a hálóruhám némileg dekoltáltabb az átlagosnál, Q
szereti, bár persze nincs az az isten, akién ezt közölné is, de én tudom, amit
tudok. És mélyen kivágott hálóruhát hordok, minek következtében Eshu
észreveszi az aranymedált.
– Ezt meg hogy van képed viselni, szajha! – ragadja meg, és letépné, csak
éppen nem elég erős hozzá, így mindössze annyit ér el, hogy jól előreránt az
aranyláncnál fogva.
– Aú! – csattanok a mellkasának, és ha már ott vagyok, ellopom az
erszényét, puszta szórakozásból. – Az az enyém, engedd el!
– Rash, ez az ékszer Frej-jahnak van szentelve, a házi szentélyben őrzött
kegytárgyak közül való – magyarázza Eshu sietve a lovagnak, és meg is
győzi. Kiváltképp, mivel én még tiltakozni is elfelejtek a csodálkozástól.
Mit hadovál ez itt össze-vissza a saját, két kezemmel lopott, sőt, tíz
körmömmel a föld alól előkapart medalionomról?
– Thani úrnő, ha az az amulett Frej-jahé, akkor add oda Eshunak! A vár
urának kötelessége a házi kegytárgyak őrzése.
– Jó, jó, adom! – morgok, és leakasztom a nyakamból. – Adom, de most
aztán mindenki takarodjon a hálószobámból, de tüstént, mivel fel akarok
öltözni. Világos?
Felfogják, immár szó nélkül távoznak, mindössze Eshu vicsorog rám
elmenet, én pusztán a kontaktus fenntartása végen visszavicsorgok, de
amint behajtják maguk mögött a tőrön ajtót! Olyan tempóban öltözők, mint
még soha, az övem az ajtóban húzom meg, a fél pár csizmámat pedig
aközben cibálom fel, hogy az ajtót őrző csatlós visszarángat.
– Thani úrnő, önt itt kell őriznem!
– Győzhetetlen Frej-jahhoz megyünk imádkozni, élet-halál kérdése!
– Rash lovag azt mondta, hogy…
– Hogy őrizz a szobámban, naná, de azt ő sem akarhatta, hogy ne
imádkozhassak? A házi szentélybe megyünk, te is végig jöhetsz, akár a
kezem is foghatod, de muszáj, érted, muszáj mennünk! – húzom teljes
erőmből. – Vagy magadra akarod vonni Frej-jah, a Győzhetetlen haragját,
hogy nem hagytál hozzá imádkozni egy hívőt?
Ez némileg hat, jön utánam, előbb tétován, aztán már futva, mert hogy én
futok, mint az őrült. Meg kell előznöm Eshut!
A házi szentély a pincében van, illetve az alsó szinten, ahogy elegánsan
nevezik, azaz tök sötét, amikor beesünk. Lihegve gyújtok gyertyát, az
engem kísérő csatlós követi a példát, így kicsit lemarad, míg a fényt magam
elé tartva bemegyek, végig a hideg, kongó kövű kis helyiségben. Legbelül
oltár áll, a megfelelő szent limlomokkal, nem érdekel, letérdelek oldalt, és a
dúsan faragon kőlapon meghúzom az egyik díszt. Apró kis rekesz tárul fel,
tele ékszerekkel.
– Thani úrnő, mit csinál? – ér mellém a csatlós, és zavartan beles a
vállam felett.
– Leltározom a szentély rejtett kincstárát – felelek precízen, és betúrok az
arany-drágakő kacatok közé.
Még amikor összeházasodtunk Qval, megtaláltam ezt a rejtett ajtócskát, a
bent lévő ékszerekkel együtt. Q nem ismerte ezt a rekeszt, úgyhogy nagyon
büszke voltam, hogy évszázadok óta elveszett kincseket leltem meg, de
lám, most kiderült, Eshu tudott ittlétükről. Persze, Ran al Aquim, Q apja
nyilván a kedvesebbik fiának árulta el a rejtett rekesz titkát. Na de korábban
keljen fel, aki előlem akar elrejteni valamit! Gond nélkül megtaláltam
annak idején, csak aztán el is felejtkeztem az egészről, mert Q azt mondta,
ezek nyilván Frej-jahnak szentelt családi ékszerek, amolyan felajánlások, és
nem szabad elvinni őket, mert akkor magunkra vonjuk az isten haragját.
És volt itt is egy nyolcszögű aranymedál, pont olyan, mint amit együtt
temettek a Aquim őspapával!
Sietve keresem, midőn bárki megzavarna, és meg is találom. Olyan, mint
amire emlékeztem, a másik cucc kiköpött mása.
– Úgy hiszem, ezeket nem lehet innen elvinni, Thani úrnő! – figyelmeztet
a csatlós.
– Eszembe sincs elvinni. Csak meg akartam nézni, hogy megvannak-e?
De megvannak, szóval minden rendben, menjünk innen!
Ezzel látványosan visszateszem az ékszert, majd suttyomban a
ruhaujjamba csúsztatom, és becsukom a rekeszt.
– Tűnés, menjünk! – ragadom karon a bámuló csatlóst, nem akarom,
hogy Eshu itt érjen minket.
Nyilván ide fog jönni, amint tud, hogy visszahozza a tőlem elvett ékszert,
amit összekever az ittenivel. Hogy lehettem olyan hülye, hogy nem jutott
magamtól eszembe, itt is van egy! Most meglenne mind a kettő! De
mindegy, majd azt is visszalopom, amint adódik alkalom.
Ezzel biztatom magam, miközben kihúzom a csatlóst a szentélyből,
aztán, immár lassabban, felmegyünk az emeletre, és az egyik folyosón
végül megállok, kifújom magam.
– Ennyi volt az imádkozás, Thani úrnő?
– Ennyi. Győzhetetlen Frej-jah nem a szavak, hanem a fegyverek istene,
ennyiből is kiválón ért. Szerintem – teszem hozzá óvatosan, aztán
megnézem magamnak a pasast.
Tegnap könnyen átvágtam, most láthatóan gyanakvóbb, de nem hiszem,
hogy sokra megy vele. Egy freitan csatlósa, és ezzel mindent elmondtam
róla!
– Hogy hívnak?
– Errannak, Thani úrnő. Visszakísérhetem a szobájába?
Az éles szemű csatlós kiszúrja ám, hogy neki rossz irányba megyünk!
– Thani úrnő, a szobája nem erre van.
 – Na itt álljunk meg egy szóra, Erran – torpanok meg, és szembefordulok
vele, igyekszem olyan hangot megütni, amit Q használ, amikor rendre int
valami szolgát. – Tudod, baromira nagy ez a vár, és van benne egy csomó
szobám.
Mert itt én vagyok a várúrnő, ugye. Ha teszem azt, egy lecsúszott solbéli
csizmadia felesége lennék, feltételezhetnéd, hogy egy szobám van, amiben
mellesleg együtt lakom a férjemmel, a gyerekekkel, a nagymamával meg
azzal a négy ágyrajáróval, akiknek a pénze nélkül minden másodnap éhezne
a család, de mint említettem, én Wareen úrnője vagyok. Vagy talán Rash szó
szerint azt mondta, hogy őrizz a hálószobámban?
– Nem ezt mondta, de…
– De te egy csatlós vagy, egy freitan csatlósa, tehát a minimum, hogy
ismered az illemet. Nem várhatod el, hogy idegen férfiakat fogadjak a
hálószobámban! Vagy arra akarsz rávenni, hogy a nászágyamon ücsörögve
fecsegjek mindenféle jöttment parasztokkal?
– Nem, de…
– Ezért nem csak Q vagy Rash, de még Eshu is mérges lenne rád, szóval
gyere, kísérj a fogadószobámba, és sietve hívasd oda a kereskedőt, aki most
érkezett. Tuti van nála valami menő cucc, és én vásárolni akarok pár új
göncöt az esküvőmre! Vagy majd ha Rash megkérdezi, hogy miért egy
parasztasszonyhoz méltó gúnyában akarok esküdni, akkor mondjam azt, az
az Erran nevű csatlós megtiltotta, hogy új ruhát vegyek magamnak?
– Én sosem tiltanék meg önnek semmit, Thani úrnő, csak a lovagom
parancsait követem! – húzza ki magát büszkén, elégedetten indulok tovább.
– Na látod, én sem tennék semmit a saját fejem után, elvégre csak egy
asszony vagyok, és tök jó, hogy van mellettem egy erős lovag, akinek
követhetem az utasításait, és nem kell törnöm a fejem máson, mint hogy jól
nézzek ki – magyarázom, de csak mert tudom, annak idején jól
megépítették Wareent, tehát nem fog a fejemre szakadni a plafon. – Szóval
irány a Nagyasszony terme, és ha látsz valahol egy szolgát, szalaszd el a
kereskedőért, nem akarok hosszan várakozni!
A Nagyasszony termében egyenesen a kis-tábla mellé ülök, de
féloldalasan, kifordulva a szoba közepe felé, ez majdnem olyan, mintha
trónuson ülnék, vagy mondjuk a nagyteremben az asztalfőn, Q helyén. Itt
fogadom a kereskedőt, miközben Erran a jobbomon áll, és rám vigyáz.
Mármint, hogy ne szökjek el, pedig ez hülyeség, a kereskedővel beszélni
akarok, ő talán tud valamit Qról, meg a két általa hozott katona gyilkosáról.
 Mellesleg a pasas pár perc múlva már előttem hajlong, mögötte két
embere hoz be egy súlyos, rézveretes ládát, nyilván a legjobb holmikat.
– Na, lássam, van-e valami olyasmid, ami tetszhet egy ilyen nagyon nagy
vár úrnőjének – kényeskedem rutinosan, miközben a kereskedő kiküldi az
embereit, és kezével elfedve a zárat, kinyitja a ládát. Feleslegesen strapálja
magát, így is kiválóan látom, hogy miféle trükkök teszik betörőbiztossá a
ládát. De most úrinő vagyok, azaz nem fogom feltörni, de nem ám,
fogadkozom aztán sietve.
– Talán ezek a finomabb kelmék elnyerik Thani úrnő tetszését, akiről már
oly sokat hallottam, különösen mesebeli szépségét dicsérték, amiről messze
földön híres – emel ki egy selyemgurgulát, én meg úgy teszek, mintha csak
köhögnék, nem a nevetés rázna. Ha hallott is rólam, tuti, hogy nem a
szépségemről meséltek neki.
– Aha, ez okés, de talán kicsit túl csicsás, nem?
– Ez a sötétebb talán némileg visszafogottabb – dug az orrom elé egy
másikat. Más várúrnők nyilván élvezik a hosszú bemutatót, de engem nem
dob fel.
Solban a piac utcáin órákon át lehet bolyongani, ennél sokkal jobb
cuccokat bámulva, ó, de régen csavarogtam én arra!
– Na jó, ne cakkozd tovább, ezt megveszem. Mi az ára? – zárom rövidre
a témát, a kereskedő nem is érti.
– Mármint…
– Jó, igazad van, mind a kettőt megveszem, ezen ne múljék. És ha már a
mocskos anyagiaknál tanunk, mennyi fejpénzre számítasz? – kérdezek rá,
és nem kerüli el a figyelmemet, hogy a csatlós felkapja a fejét. Végig
mellettem posztol, ő az egyeden fültanúnk, de ő aztán biztosan beszámol
mindenről Rash-nak, ezt jó lesz fejben tartanom.
– Mennyi fejpénzre?
– Igen, igen. Hoztál két hullát, hogy eltemethessük, amiért pénz jár.
Szerintem baromság, Solban békésen elrohadhat bárki a csatornában, de itt
ez a szokás, szóval, mondjad, mennyi fáradságod volt vele, mennyi
fejpénzre számítasz?
– Nos, úgy hiszem, fél arany igen méltányos lenne, legalábbis, amikor
megemlítetem, Eshu úr pártolta…
– Ennek meg mi köze Eshuhoz? – csattanok fel mogorván.
– Eshu úr fogadott, amikor megérkeztem, és kegyesen meg is ígérte a
pénzt.
 – És te hiszel a szavának? Eshu egy hazug disznó, különösen akkor nem
szabad hinni neki, ha pénzt ígér, mert fösvény is. Meg általában, én vagyok
a vár úrnője, ha ilyesmi ügyben jársz, velem beszélj, ne a sógorommal, aki
csak potyázik itt, meg játssza a nagymenőt, amíg haza nem jön a bátyja! –
vágok aszavába dühösen, és közben kifizetem neki a pénzt. Eshu
erszényéből, amit ugye neki nem kell tudnia.
– Köszönöm, Thani úrnő! – csodálkozik a kereskedő, és végre úgy hajol
meg előttem, mint egy igazi várúrnő előtt. Helyes, szeretem, ha komolyan
vesznek!
– Most pedig halljam, ki ölte meg őket?
– Ezt én nem tudhatom – védekezik riadtan, gyorsan leugatom.
– Nem tudhatod, de biztos vannak tippjeid. Vándorkereskedő vagy, azok
meg mind minden lében kanál mitugrászok, tuti van valami elképzelésed.
– Nincs, úrnőm! Én egyszerűen csak egy romos épület mellett leltem ezt
a két szerencsétlent, közel a Vadkanvadászhoz címzett fogadóhoz.
– Tehát meglelted, aztán kiraboltad őket, és elvitted a fogadóba, ez eddig
rendben – biccentek rá, közbeszólna, de végül nem teszi, csak az arcáról
olvashatom le, beletrafáltam, ami őt jócskán meglepi. – És utána? A
fogadóban mondták, hogy ide gyere? Gondolom, az ottaniakkal jól
megbeszéltétek, hogy mi történhetett.
– Úrnőm, semmi nem történt, csak megkérdeztem, hova fizetik az adót,
és mikor a fogadós Wareent említette, ide jöttem – hazudozik tovább, a
végén még kénytelen leszek a nyers erőszak eszközéhez nyúlni.
– Erran! – szólítom a csatlóst, aki persze rögtön felém kapja a fejét.
– Igen, Thani úrnő?
– Rash, aki a te lovagod, mit szokott csinálni, ha egy kereskedő
hazudozik neki?
– Általában fegyvert húz, de szinte sosem kell használnia, mert ez már
magában meggyőzi az ostobákat.
– Értem. És szerinted mit tenne, ha jelen lenne, amikor nekem, egy
gyámoltalan nőnek hazudozik valaki?
– Úgy hiszem, habozás nélkül közbelépne.
– Ez remek! – derülök fel, aztán sietve intek neki. – Te most az ő nevében
vagy mellettem, az a feladatod, hogy rám vigyázz, hát rajta! Lépj közbe,
húzz fegyvert, csak mint ahogy ő csinálná! – biztatom, először nem ért,
tétován nyúl a kardja felé, de a pengét már gyorsan, olajozottan veszi elő,
hisz ez a mozdulat már rég a vérébe ivódott.
 A kereskedő végtelenül ledöbben ám, amikor a mellkasának feszül a
fegyver.
– De Thani úrnő… – védekezne, elszántan vágok a szavába.
– Most mit adod itt az ártatlant, tetűkém? Hazudsz, bele a pofámba,
amitől valahogy rám jött a verekedhetnék. Utálom, ha nem vesznek
komolyan, és azt hiszik, én minden hülye mesének bedőlök!
– Thani úrnő, én nem hazudom! – tiltakozik a kereskedő, nem észrevéve,
hogy a csatlós nem emelne rá kezet, de végül nincs is rá szükség, elég, ha
fél.
– Halljam, mire jutottatok, ki ölte meg ezt a két katonát? De most már az
igazat mondd ám! Ha tényleg hallottál rólam, tudhatod, hogy fekete
boszorkány vagyok, ha hazudni mersz, hát úgy elátkozlak, hogy a fal adja a
másik! – lengetem meg harciasan az öklömet az orra előtt.
Lehajtja a fejét, nagyon, nagyon halkan válaszol.
– Én nem akartam önt megbántani, Thani úrnő, de úgy sejtem, a
gyilkosuk Q al Aquim…
– Aha! Na ugye, hogy van véleményed! – mosolyodom el diadalmasan. –
És szerinted élt közben, vagy már halott volt? – kérdezek tovább, de a
kereskedő lemarad mögöttem, ijedten pislog fel rám.
– Nem haragszik, hogy ilyet mondtam a férjére?
– Nem, nem minden hülyeség húz fel, némelyiken inkább csak mulatok.
Szóval, élt vagy nem?
– A fogadós fia azt mondta, holtan látta éjszaka, de…
– De aztán láttátok élve, igaz? – vágok közbe, aztán sietve Erranhoz
fordulok.
– Figyelj, fogd be egy kicsit a füled. Tudom, neked rám kell vigyáznod,
de azt nem mondta Rash, hogy ki is kell hallgatnod. Vagy tán arra
számítsak, hogy este a kulcslyukon keresztül meglesed, amint átöltözöm?
– Sosem tennék ilyet! – háborodik fel a csatlós.
– Akkor rajta, tedd el a kardot, arra már nem lesz szükség, és fogd be a
füled! – utasítom, amit vörösödő fejjel megtesz. – Szóval, kereskedő, most
már négyszemközt vagyunk, halljam, hol láttad Qt?
– Sajnálom, Thani úrnő, de nem segíthetek! Q al Aquim halott, ez biztos,
Rash al Farel lovag úr erről hosszan faggatott, és én akkor is, most is csak
az igazat mondtam. Q al Aquim halott, a fogadós fia látta a szellemét,
lóháton, teljes fegyverzetben kísért, talán valami befejezetlen ügye maradt
ezen a világon, azért nem lel nyugtot, és öl idegen katonákat. Sajnálom,
Thani úrnő, hogy nem szolgálhatok jó hírekkel, de Q al Aquim halott –
ismétli harmadszor, nyílt arccal, bele a szemembe. – A kért kelméket pedig
mindjárt felküldetem a szobájába.
Rábólintok, lassan és nyugodtan, csak mint amikor az ember Solban egy
orgazdával alkudozik a lopott cuccokról a piac egyik zsúfolt utcáján, ahol
hemzsegnek a városőrségi besúgók.
– Értem, kereskedő. Küldd fel a kelméket, de megbízható emberrel, mert
vele küldöm vissza a pénzt. Ne félj, jól jársz ezzel az üzlettel – teszem még
hozzá sokatmondóan, és utána némán nézem végig, ahogy hajlongva
távozik, sietve behívott szolgái kicipelik a ládát.
– Most már elvehetem a kezem a fülemről, Thani úrnő? – kérdezi közben
Erran, a mellém rendelt csatlós, és meg is teszi.
– Persze. Ugye, mindent hallottál, igaz?
– Sajnálom, Thani úrnő, nem akartam, de hangosan beszéltek.
– Á, nem baj, úgysem hangzott el semmi különleges. Rashnak is
elmondhatod szóról szóra, ha kérdezi.
– Ha kérdez valamit a lovagom, sosem hazudok neki. És most, ha már
tényleg nincs más dolga Thani úrnőnek, engedje meg, hogy visszakísérjem
a hálójába. Tudom, sok szobája van, és Rash lovag nem jelölte ki, hogy
pontosan melyikben kell tartózkodnia, de úgy érzem, mégis arra gondolt,
hogy ott őrizzem önt. Vagy talán még akad más, elhalaszthatatlan dolga is?
– Á, nem, mehetünk! – legyintek, és elindulok vissza, a szobámba. De ez
az Erran végül is kedves fiú, mielőtt rámhajtaná az ajtót, még megpróbál
vigasztalni.
– Én is sajnálom, hogy a kereskedő nem szolgált jó hírekkel Q al Aquim
lovagról. Gondolom, ebben bízott Thani úrnő, ezért is hagytam, hogy
beszéljen a kereskedővel, de láthatja, a férje halott. Sajnálom, és őszinte
részvétem.
Ezzel itt hagy, de szerencsére nem sokáig kell magamat a kisebbik
gyertyatartó orromon való egyensúlyozgatásával szórakoztatnom,
megjelenik a kereskedő embere a vásárolt anyaggal. Szépen leteszi, ahova
mutatom, aztán bemond egy árat, amit cirka a reális duplájának érzek, de
végül kifizetem, elvégre a kereskedő az életével játszik, nekem meg semmit
sem számít a pénz, mostanában marha gazdag vagyok.
Amint magam maradok, kigöngyölöm a szövetgurgulát, de a pasas nem
vágott át, van benne egy kis levélke.
 „Thani úrnő, a lovagnak nem mondtam, hogy Q al Aquim él, mert ő
halottnak akarta tudni, és talán meg is öl, ha ellentmondok neki. Akkor
viszont biztos, hogy megöl, ha kiderül, hogy hazudtam neki, míg önnek
igazat mondok, ezért kérem, égesse el ezt a levelet. Ma délelőtt láttam a
férjét, a Vadkanvadászban. Lovon jött, málhában harci felszereléssel, és az
ott megpihenő zsoldosokat akarta felfogadni. Holnap délre várja őket az
oroszlános kútnál. A zsoldosok egy része hajlik elszegődni hozzá, de mások
inkább Wareenbe vágtattak, és megegyeztek Eshu úrral. Tudom, mert
véletlenül hallottam, hogy Rash al Farel holnap csapdát állít annak a
lovasnak, aki jogtalanul viseli az Aquim címert. Én nem tudok segíteni, de
önért imádkozom, hogy ne essen baja.”

Mi, hogy nekem ne essen bajom? Nem, nekem nem fog, mélázom el,
miközben megeszem a levelet. Tudom, égetnem kellene, de nappal gyújtsak
gyertyát? Tök feltűnő lenne. Inkább elmajszolom a papírt, és közben töröm
a fejem. Alig végzek, amikor Erran bedugja a fejét.
– Thani úrnő, most, hogy elment a kereskedő embere, mit óhajt csinálni?
Mit is? Dolgom lenne rengeteg. Jó lenne megtudni, mit csinál most Q,
miféle csapdát állítanak neki, vagy ki lehetne szabadítani Natort és a hű
embereket a börtönből. Vagy általában, megfojthatnám Eshut és
visszafoglalhatnám a várunkat, lassan ennek is itt az ideje. Mit is válasszak?
– Gyere be, Erran, kisezzünk egyet! Azt lehet itt, a szobámban is, így
még Rash is boldog lesz, és majd megdicsér, hogy sikerült bent tartanod.
– Azt hiszem, ezért külön nem jár dicséret, ez a feladatom.
– De nagyon nehéz feladat, nekem elhiheted – legyintek, és behívom a
szobámba, leülünk az egyik asztalhoz, előveszem az úti kis-táblát.
Pici, meg a bábok is egyszerűek, fából, de játszani kiválóan lehet vele.
Nagyjából tucatszor ronggyá verem a csatlóst. És közben töröm a fejem.
Q él, ez nem újság. Mitől halt volna meg? És hogy csapdába szalad? Á,
Rash esélytelen tökéletes lovagom ellen, sem átvágni, sem legyőzni nem
tudja, ezen nem is töröm tovább a fejem, inkább a két hulla érdekel.
Q nem ölte meg azt a két katonát, se holtan, se élve. A testeket ugyan
nem láttam, de Rashnak ebben hiszek, ha pallost és lovast emleget, akkor
nyilván igaza van. De akkor sem Q ölte meg azokat a katonákat. Tökéletes
lovagom sosem bántana nála gyengébbeket. Kivéve, ha azok kiprovokálják,
de ez a zsoldoscsürhe nem öngyilkos hajlamú őrültekből verbuválódott, úgy
hiszem, ha lehetőségük van, inkább elszaladnak Q elől, mint hogy
meghaljanak.
Ellenben a környéken valami lovagról beszélnek, egy Aquim címeres
lovagról. Magam is hallottam, háromszor is, egyszer a Holló-hegy alatti
faluban, aztán meg itt, a palota konyhájában, és végül a kereskedő is ezzel
jött. Mesének hittem, de mi van, ha nem az? Ha mégis jár itt egy Aquim
címeres lovag, aki csak éjszaka látható, és mondjuk öl is, méghozzá Eshu
katonáit?
Játék közben lopva meglesem a nyakamban lógó nyolcszögű medált,
forgatom, hozzámérem a táblához. Lehet, hogy a rajta lévő jeleknek van
valami közük egy kisjátszmához? De hogyan? Segít a játék a
megfejtésükben, vagy nem? És van még ezekből a medálokból? Egyet az
őspapával temettek, egyet Frej-jahnak szenteltek, ha van harmadik, vajon
hova tehették? És miért?
Ó, Mist, te Titokzatos, köszönöm ezt a pöpec kis rejtélyt, kísértő lovassal,
elrejtett, titkos jelekkel televésett medálokkal, áruló freitanokkal együtt,
ennél jobb mulatságot el sem tudok képzelni!
– Thani úrnő remekül játszik – zökkent ki a gondolataim közül Erran.
– Á, csak elbambultam – védekezem. – Te, te hallottál már az Aquimok
családalapító ősapjáról?
– Nem sokat. Ha jól tudom, évszázadokkal ezelőtt élt.
– Aha, ez egy szép, régi család, durván háromszáz éves ősökkel, és a
hozzájuk tartozó babonákkal. Az őspapáról azt mesélik, hogy itt, a
környéken megölt egy gonosz varázslónőt, amiért cserébe nemesi címet
kapott. Utána hosszan betegeskedett, mert a varázslónő elátkozta, de
Gyógyító Sion egyik csodatévő szerzetese végül talpra állította, annyira,
hogy elment egy hadjáratba, és ott jól kitüntette magát. Így szerezte ezt a
földet, jutalomból a hőstetteiért, ami azóta is családi birtok. Utána még
elvett egy gazdag nőt, és a hozományból építette a várat. És mindezt nagyon
tempósan csinálhatta, merthogy állítólag fiatalon halt meg, valami
vadászbalesetben. Ez a mese.
– Nagyon szépen hangzik.
– Szerintem agyatlan baromság. De hátul, a vár alsó udvarában még áll
az az épület, ahol állítólag annak idején lakott. Amíg épült a palota. Most
persze a fele tiszta rom, a másik fele meg halottasház, merthogy közben
odatemettek pár embert, na nem a családból, hanem a várnépből, bár csak a
jobbakat, akik megérdemelték.
 – Ez igen érdekes.
– Na igen. Tényleg, ha te kísértet lennél, hol kísértenél? – kérdem, és
nem is várok választ, de a fickó a buzgalom mintaképe.
– Ha nem lelhetnék nyugalmat Frej-jah, a Győzhetetlen mellett a
túlvilágon, nyilván a csatamezőket keresném, ahol talán még
végrehajthatnék olyan tetteket, ami miatt maga mellé fogad.
Érdekes, jellemzően freita nézet, magamtól sosem jutott volna az
eszembe.
– Jó, akkor először a várbeli temetőt vizsgáljuk át, utána meg keresünk
pár elhagyatott csatateret. Muszáj lennie a közelben annak is, nem?
– Nem ismerem a környéket, nem tudom, voltak-e errefelé nagyobb
csaták, Thani úrnő, ám szeretném figyelmeztetni, hogy ön még mindig nem
hagyhatja el a szobáját.
– Ó, persze. Akkor talán hagyjuk – vonok vállat, elvégre tök mindegy.
Kísértetet lesni csak éjszaka van értelme, tehát a csatlóst úgysem vihetem,
neki kint kell posztolnia a szobám előtt. De nekem nem, én bizony fogom
magam, és éjszaka teszek egy sétát.
Hátha találkozhatom Aquim ősapa nyughatatlan, kísértő lelkével. Hulla
mókás lenne!
Q AL AQUIM
 avagy rokonok, barátok és üzletfelek

Kísértetiesen szeles és tiszta az éjszaka, bár egyben kellemes meleg is, az

út menti kövek visszasugározzák a nyári nap melegét. Később már erdőben
léptetünk, a lombok sötéten borulnak össze fölöttünk, elfogva a csillagok
gyenge fényét.
Mindegy, tudom az utat, sötétben is biztosan megtalálom a megfelelő
leágazást, hamarosan elérünk egy kőfalat, ami a Gesztenyés majorság
határát jelzi. Jelképes, alig derékmagas, kapu sem áll a befele tartók útjába,
hamarosan már a földszintes, cseréptetős kőház előtt állunk.
– Nyisd ki, Valor! – döngetem meg a kaput páncélkesztyűs öklömmel, le
sem szállva lovamról.
Nem telik bele sok idő, amikor egy reszketeg hang kiszól.
– Ki jár itt éjnek évadján?
Felismerem, maga Valor az. Tőlem bérli ezt a házat, meg mögötte némi
szőlőst és legelőt. Nem sokkal azután költözött ide, hogy megörököltem a
birtokot, azaz Eshunak nem lehet befolyása felette. Amúgy is kedves öreg,
saját bevallása szerint régebben Vándor Gilt követte, de én úgy hinném,
mostanság már inkább Tűzőrző Ulinomnak áldoz, nem valószínű, hogy itt
csapda vár rám, habozás nélkül megmondom a nevem.
– Q al Aquim vagyok.
– Q al Aquim halott!
Lassan kezdem unni, hogy minden találkozás így kezdődik!
– Élek, különben hogyan törhetném be az ajtódat, amit meg is teszek, ha
nem nyitod ki!
– Nem élsz, Q lovag, higgy nekem, nem élsz! Csak kísértet vagy, aki azt
hiszi, még evilágban jár, holott már csak a túlvilágról kísért. Különben
miért csak este jelensz meg, miért nem értél ide még napnyugta előtt?
– Azért nem értem ide, mert elhúzódott a vacsorám, most pedig nyisd ki
az ajtót!
– Nem, Q lovag, én tanult ember vagyok, több könyvet olvastam a
túlvilági kísértő lelkekről, melyek szerint…
És megakadás nélkül beszél tovább, láthatóan eszébe sincs kinyitni az
ajtót. Amit persze nem török be, csak intek Azrennek, hogy maradjon, aztán
leszállok a lóról, hátramegyek, és benyomom a hátsó ajtót. Kis csattanással
beszakad, üres, sötét konyhába érkezem, onnan közvetlenül az elülső ajtó
mögötti szobába, ahol kezében gyertyával az öreg éppen a kísértetek lelki
egyensúlyáról beszél.
– Hagyd abba, csak a titkárom hallgatja, és ő is él. Vagy talán azt hiszed,
a kutyád nem csaholna hangosan, ha kísértet lennék? – intek magam mögé,
ahol a házat őrizni hivatott, hatalmas testű fehér eb áll, és lelkes
farkcsóválással üdvözöl.
Megvakarom a füle tövét, jól ismerjük egymást, gazdáját is megnyugtatja
a látvány.
– Elnézést, Q lovag, hogy halottnak néztelek, de hát az előző éjszaka
igenis csaholt a kutya, amikor egy hozzád kísértetiesen hasonló lovas
léptetett át a kerten – magyarázza azért elszántan.
– Miféle lovas?
– Q al Aquim kísértete – feleli magától értetődően. – Legalábbis az
Aquimok címerét viselte, ezért tűnt logikusnak, hogy te vagy az, Q lovag,
aki frissen meghalt, ráadásul az öccse ölte meg.
– Nem ölt meg, de ezt most hagyjuk. Engedd be a titkárom, aztán hozass
bort, fontos ügyben jöttem, és sietek.
Bólogat, aztán már intézkedik is, szolgák után kiált, majd bevezet a ház
legnagyobb szobájába, ahol hosszú étkezőasztal áll. Hezitálás nélkül az
asztalfőre ülök, ez az én birtokom, még akkor is, ha most más bérli a házat.
Valor a jobbomhoz ül, Azren vele szembe, míg egy felriasztott, aggodalmas
képű cselédlány bort tölt nekünk.
– Mennyit is fizetsz nekem évenként ezért a tanyáért, meg a hozzá
tartozó földekért? – fordulok Valor felé, aki pislogva számol utána.
– Kétszázhuszonnyolc és fél arany, Q uram, ami az év végén esedékes –
segíti ki sietve Azren, kurta biccentéssel nyugtázom a számot.
– Nos, meggondoltam magam. Azt akarom, hogy most fizesd ki az egész
éves bérletet, előre.
– Ez nagy pénz, Q lovag, ennyim most nincs! – csodálkozik el Valor. – A
bérletet a törvény védte szerződés szerint év végén fizetem ki Wareen
urának.
Olyan lendülettel állok talpra, hogy mögöttem felborul a szék.
– Én vagyok Wareen ura! – csapok az asztalra, pillanatra néma csend
borul ránk. Aztán, hogy senki sem kérdőjelezi meg ezt az egyszerű tényt,
Azren felállítja mögöttem a széket, és én megnyugodva visszaülök. – Most
fizetsz, Valor, és akkor elengedem az éves bérlet felét. Mindössze száz
aranyat akarok, de most, azonnal.
Az öreg lassú mozdulattal hajt fejet, látom, hogy igen kínosan érzi magát.
– Köszönöm, Q lovag, ez nagyon méltányos ajánlat, szívem szerint
azonnal elfogadnám, de… egyszerűen nincs itthon ennyi pénzem!
– Akkor fizess annyit, amennyid van, a maradékot pedig a legényeid
ledolgozzák. Szükségem van emberekre is.
– Ezt is megértem, de nem hinném, hogy pár ház körüli cselédnek
hasznát látná. Az én szolgáim nem fegyverforgatók, nem viheti őket harcba,
Győzhetetlen Frej-jah nem az ő istenük.
– Ám ismerik a környéket, és ez éppen elég. Aztán kell nekik ló,
felszerelés, élelem, ezt mind hajlandó vagyok beszámítani a száz aranyba.
Erre már nem ellenkezik, ismételten fejet hajtva fogadja el feltételeimet,
a további részleteket meg Azrenre bízom. Titkárom elemében van, ügyesen
számol, hány ember, hány ló van, mennyi pénzért számoljuk őket, mi
legyen az a bizonyos felszerelés, meg egyéb részletkérdések. Magam ebbe
már nem szólok bele, a bort kortyolgatva figyelek, és csak a végén bólintok,
elégedett vagyok az eredménnyel.
– Az emberek most azonnal készüljenek, még az éjszaka továbbindulunk
– adom ki a parancsot, és felhajtom a bor maradékát, felállok az asztaltól. –
Azren, ügyelj rá, hogy minden rendben menjen!
Titkárom elsiet, Valor is intézkedik, hamarosan megtelik a ház élettel,
fáklyák gyúlnak, emberek kiabálnak, és hallom, ahogy a lovakat kivezetik
az istállóból.
– Az emberek nem örülnek, hogy napfelkelte előtt el kell hagyniuk a
házat – morog mellettem az öreg Valor, ahogy visszaér egy kis
pénzesládikóval, aminek tartalmát az asztalra önti, és elkezdi megszámolni.
– Majd alszanak délután.
– Nem ez zavarja őket…
Persze, hogy nem ez, hanem ostoba babonák, gondolom, miközben
elsétálok az asztaltól. Jót tesz a mozgás, ülve talán még elaludnék, amit
most nem engedhetek meg magamnak. Hajnalra az oroszlános kút fölé
akarok érni, hogy lássam, kik érkeznek délre, és vajon van-e közöttük olyan
botor, aki csapdát akar nekem állítani.
– Azt mondod, tegnap este láttatok egy lovast az udvarban, akit a
kísértetemnek hittél.
 – Elnézést, tévedtem, nem akartam vele megbántani senkit. Nyilván
valaki másnak a kísértete volt.
– Nem lehetett élő? – vetem fel, pusztán a józan ész nevében, de az öreg
elszántan rázza a fejét.
– Semmiképpen sem! – Mert?
– Nem volt árnyéka – válaszolja magától értetődően.
Felvonom a szemöldököm, visszafordulok az asztal felé. Valor tanult
ember, egyetemre is járt, aztán megtette a nagy zarándokutat Hattantól
Tetihuanáig, és hosszan élt Tetihuana felett is, fent, a hegyekben. Így
mesélte, amikor ide érkezett. Csak aztán a hófödte hegyekbe is beleunt, és
mivel elég gazdag, hogy megtehesse, hát leköltözött a Laurandrium
alföldjére. Ide, a birtokomra. Neki elhiszem, hogy jól látta, még
pontosabban, hogy nem látta annak a lovasnak az árnyékát.
– És ha kísértet? Megesik néha-néha, hogy egy-egy lélek nem talál
nyugalmat a istene mellett, és kísért élete színhelyein. Többségében ártatlan
árnyékok, az élőknek nem kell tőlük félnie.
– Gondolod, lovag? – kérdez vissza, de nem néz fel, számol tovább.
– Én úgy tudom, a holtak lelkei már nem ehhez a világhoz tartoznak, nem
számítanak semmit sem.
– Általában így van. De vannak különösen erős lelkek, akik valamiért,
nem tudnak elszakadni ettől a világtól, valami nagyon szorosan ideköti
őket. Akár olyan szorosan, hogy maguk sem tudják, már halottak, és nem is
vezeti rá őket semmi.
– Erről még sosem hallottam. Még nem találkoztam ilyen kísértettel.
– Találkozni én sem találkoztam, sem ilyennel, sem másmilyennel, de
sokat olvastam róluk. Teljesen valósan megjelenhetnek, beszélhetnek,
tudnak fegyvert forgatni, és akár embert ölni is. De ennek ellenére is
halottak, túlvilági mivoltuk sok mindenben segíti őket. Nem éreznek
fájdalmat, fáradtságot, éhséget, a tér sem számít nekik, egy szempillantás
alatt megtehetnek nagy távolságokat.
Összevonom a szemöldököm, ez nem kecsegtet semmi jóval.
– És a gyengéik? Kell hogy legyen gyenge pontjuk is, amit kihasználva le
lehet őket győzni!
– Helyes, egy igaz freitannak ez kell hogy legyen az első kérdése –
motyogja maga elé elrévedő félmosollyal, mint aki mindent tud az igaz
freitanokról, ám utána engedelmesen sorolja. – Vannak gyengéik, például
mindig csak a számukra életükben fontos helyek, tárgyak, személyek
közelében járhatnak, és a fény is ellentétes létezésükkel. Csakis éjszaka
kísértenek, napfelkelte után eltűnnek, és ami nagyon fontos; szinte döntő
ismertetőjegyük, hogy nincs árnyékuk. Ez talán a legbiztosabb jel, amiről
felismerhetőek.
Önkéntelenül is lepillantok a földre, ott az árnyékom, ahogy lenni kell
– Én élek.
– Persze! – feleli sietve, aztán gyors mozdulattal besöpri a megszámolt
pénzt egy zacskóba. – Negyvenkét arany, harminc és fél ezüst, meg még
hatvanegy rézpénz, kicsit több is, mint amire emlékeztem, tessék! – nyújtja
át, gondosan elteszem az erszényt páncélom alá. – Ha pedig érdekel az az
Aquim címeres lovas, akkor gyere!
Korát megcáfoló, ruganyos, friss léptekkel indul, látszik a járásán, hogy
régebben maga is fegyverforgató lehetett, mint mindenki, aki sokat utazik
veszélyes, messzi tájakon. Fáradtan, számtalan sebemet fájlalva követem,
pusztán mozgásunk alapján úgy nézhetünk ki, mintha nem is én lennék
kettőnk közül a freita lovag, hanem ő!
A hátsó szobába vezet, ez a legkisebb helyiség a házban, nem jártam itt,
amióta beköltözött. Könyvesládák állnak körben a fal mellett, az egyiket
kinyitja, és kivesz belőle egy kötetet, leteszi a középen álló asztalra,
közelebb int.
– Ez a könyv a környék történelmével foglalkozik, van benne egy
passzus a te családodról is, lovag. Már régen vettem, őszintén szólva ez volt
az egyik oka, hogy pont Wareen közelébe akartam költözni, tele van
érdekes részletekkel. Például ötven éve, amikor megostromolták a holló-
hegyi kolostort.
– Előbb egy, a családomról szóló passzust említettél.
– Persze, persze, máris – lapoz oda sietve, aztán ujjával mutatja az adott
részt – Itt azt írják, hogy a családalapító ősapa, bizonyos War al Aquim
megölt egy ronita varázslónőt, aki halála pillanatában elátkozta. Az átok
szerint sosem találhat nyugtot…
–… és örökkön bolyongani fog a lelke a vár kazamatáiban, tudom, ezt a
mesét ismerem, mint ahogy azt is, hogy a kolostor alatt temették el, egy
színarany koporsóban. Az utóbbi nem igaz, hát minek hinném el az előbbit?
– Honnan tudod hogy nem igaz a színarany koporsó? – kérdez vissza,
nem gyanakodva, pusztán rutinból, azon emberek hangján, akik
megszokták, hogy mindenféle, sehova sem vezető elmebeli feladványokkal
szórakoztatlak magukat.
 – Tudom, hogy nem színarany a koporsója – felelem hidegen, és nem
teszem hozzá, azért, mert láttam, alig pár napja, nem sokkal azután, hogy
Thani feltörte a sírt. – És mi van, ha az ő kísértetét látták a környéken az
elmúlt pár napban?
– Eszerint a könyv szerint a varázslónő átka úgy szólt, hogy nemcsak
hontalanul bolyong, de megöl minden élő embert, aki az útjába akad. Őt
pedig senki sem ölheti meg, hiszen halott, azaz aki nem menekül el, annak
vége.
– Meglepően jól ismered családom történet – hajtok előtte fejet. – Ám
amikor nekem ezt tanították, azt is hozzátették, hogy ennek a legendának
legfeljebb ha a fele igaz.
– Melyik fele, freitan? – kérdez vissza, szinte gúnyosan, mintha nem is
egyszerű bérlőm lenne, hanem valaki, aki kioktathat. – Lásd be, erősen úgy
tűnik, hogy ősapád kísértete elhagyta a túlvilágot. Tagadhatod, de ettől nem
változnak meg a tények. Ha pedig az átok mibenléte is igaz, akkor a vár,
ami a varázslónő sírja felett áll, hamarosan kihalt lesz és gazdátlan. Ősatyád
kísértete örök magányban bolyong majd a lassan leromló épületekben, és
csak a szél söpör testetlen árnyán keresztül, végig a mohos kőfalak között,
és kergeti a lehullott faleveleket.
– Nyár derekán járunk, sehol egy lehullott levél. Nem fogok félni egy
halottól, még akkor sem, ha valami félelmetes átok teszi nagy erejű,
vérengző fenevaddá.
– Azért, ha mégis a legyőzhetetlen freita lovag hírében állt War al Aquim
szállt ki a sírjából, akkor nem árt, ha felkészülsz egy Frej-jahhoz méltó,
nagyszerű küzdelemre, Q lovag.
Még akkor is ezeken a szavakon gondolkodom, amikor embereimmel
kilovagolok a Gesztenyés majorság udvarából. Persze, számtalan legenda
jár az ősapámról, például, hogy állítólag megölt egy ronita varázslónőt, és
várat építetett annak az otthona helyén, északon vagyont szerzett a
háborúban, és az apátság alatt temették el, teméntelen aranykinccsel együtt,
meg ilyesmik, de én eddig ezeket nem igazán hittem.
Ám reggel két holttestet láttam, akiket pallossal öltek meg, az öreg Valor
udvarán árnyék nélküli, Aquim címeres lovag járt éjszaka, és nem sokkal
előtte magam győződhettem meg róla, ősapám sírja üres. Nem szeretem
azokat az embereket, akik a könnyebb utat választva csodát kiáltanak
minden apró furcsaságot látva, ám ennyi érv után még mindig makacsul
tagadni a túlvilágit inkább ostobaság, mint józan megfontolás.
 Kísértetek bár ritkán, de járhatnak. Ez nyilván egy ilyen ritka alkalom.
Ám hogy pont most, amikor annyi más bajom is van, pont most kellett
ősapám kísértetének elszabadulnia! Még ezzel is törődjek, amikor öcsém
megmérgeztet, és egy idegen freita lovag tartja Wareent?
Nos, a válasz igen, ezzel is törődnöm kell. Két katona halt meg, két
katona, akiket én elengedtem, és valaki mégis meggyilkolta őket. Ez olyan,
mintha semmit sem érne a szavam a saját birtokomon, mintha a saját
embereim életét sem tudnám megvédeni! Tehát igenis törődnöm kell ezzel
is, és mihamarabb visszazavarnom azt az átokverte szellemet a túlvilágra,
mielőtt még több vért ont.
Az emberek már így is félnek, mögöttem szokatlan mély csendben léptet
Valor hat legénye. Pásztorok meg háziszolgák, a maguk módján bátrak is, a
nyájat tizedelő farkassal habozás nélkül szembenéznek, de nem lehet tőlük
elvárni, hogy túlvilági kísértetek ellen csatázzanak. Bőven elegendő, ha
Eshu ellen kitartanak.
Felvezetem őket a Hideg-patak völgye fölé, aztán átkelünk a
hegygerincen, és végül elérünk egy megfelelő tisztást. Alattunk lankás
hegyoldal, a hajnali fényben már látszik a kövezett út, könnyen meglelem
az oroszlános kutat is Áll ott egy régi szentély, kicsit felette apró liget, ahol
megpihenhetnek az utazók, innen, fentről, jól belátni az egészet.
Egyelőre csendes, senki sem jár odalent, hát visszahúzódom, és kiadom a
megfelelő parancsokat. Letáborozunk, egy emberre rábízom a lovakat,
egyre a reggeli gondját, a harmadikat őrségbe rendelem, a többiek meg
lepihennek Magam is ledőlök a puha füvön, csak úgy, páncélban, kezembe
fogott karddal. Mint nem is olyan régen, az északiak között vezetett
hadjáratokon, hiszen most is ellenséges földön táborozom.
Pillanatok alatt elalszom, de könnyű az álmom, arra ébredek, hogy az
őrségbe állított ember megérinti a vállam.
– Lovag uram, fegyveresek jöttek.
– Lássam! – kelek fel, és már megyek is.
Óvatosan, a bokrok takarásában lesek ki, elheverve az ágak árnyékában.
Jól látom, odalent lovasok érkeztek, tizenegy jókötésű ember, lovakkal,
felfegyverkezve. De nem együtt vannak, innen, fentről jól látszik, egy
kisebb csoport kiválik, és hamarosan újabb emberek jönnek, ezekkel együtt
már ők vannak többen. Úgy sejtem, Harrat zsoldosai. Tehát megtudták,
hogy itt lecsaphatnak rám, és megpróbálnak csapdába csalni.
Tulajdonképpen számítottam rá, hiszen itt védtelen vagyok, könnyen
elfogható, egy freitan mindenképpen kihasznál egy ilyen lehetőséget
ellenfele legyőzésére. Nem kell sokáig várnom, belovagol maga Rash al
Farel is.
Sietve intézkedik, az elsőnek jött embereket félreterelik, aztán Rash
körbe léptet, megszemléli a csata várható helyszínét. Összevont
szemöldökkel nézem, ahogy felméri a számára ismeretlen terepet, súlyos
gondolatok járnak a fejemben. Ha lemegyek hozzá, ki kell hívnom párbajra.
Illetve meg fogom kérni, hogy adjon magyarázatot a tetteire, de nem
hiszem, hogy ő a magyarázkodást választaná, és te látod a lelkem, Frej-jah,
magam is inkább fegyvert forgatva vonnám felelősségre árulásáét, hát ki
fogom hívni párbajra, ez szinte biztos.
Amitől önmagában nem félek. Sokszor párbajoztam már, még a renden
belül is, bár életre-halálra még csak más istenek lovagjaival, freitannal még
sosem. Ám még mindig élek, és nem félek Rash-tól sem, Frej-jah, a döntés
a te kezedben van, én készen állok a harcra. A baj csak az, hogy ha Rash
meghal, akkor Eshu megöli Thanit.
Biztos vagyok benne, hogy a házasság nem az ő ötlete volt, hogy Rash
ragaszkodott a legalább látszatra törvényes megoldáshoz, hogy öcsém, ha
lehetősége adódik, azonnal meggyilkolja szívem szeretett hölgyét, már csak
hogy nekem fájdalmat okozzon. Ha most megölöm Rash-t, akkor Thaninak
nem marad esélye. Tehát nem ölhetem meg, azaz nem hívhatom ki párbajra,
még pontosabban most nem találkozhatunk.
– Gyere ide, Laren! – intem magamhoz az egyik legényt, amint
visszahúzódtam a meredély széléről, és a bokrok elfedik előttem a csatára
készülődő Rasht.
Este megfigyeltem, ez a suhanc a legjobb lovas, láthatóan nagyon jól
megértik egymást a hátasával.
– Igen, uram?
– Lovagolj le a kúthoz, oldalt, kerülő úton! Mondd azt az ott összegyűlt
embereknek, hogy tőlem hozol üzenetet! Q al Aquim várja a hozzá
elszegődni kész katonákat, a te feladatod hozzá vezetni őket. A lenti lovag
majd nyilván megfenyeget, hogy állj mellé, mert hogy én már halott
vagyok, csak valami szélhámos él vissza a nevemmel. Mondd neki, hogy ez
téged nem érdekel, téged azért fizetnek, hogy elvezesd az embereket!
Hagyd, hogy többet ajánljon neked, aztán vezesd át a szurdokon! Legalább
fél órán át csald el, utána pedig ugorj meg! Este várlak a Hideg-patak fölötti
régi erdészházban. Megértetted?
 – Meg – feleli, és nagyot nyel.
Látom rajta, hogy fél, ha most elengedném, még talán meg is szökne
tőlem, muszáj lelket öntenem belé.
– Ha nem sikerül, könnyen lehet, hogy megölnek, és én nem tudok rajtad
segíteni. Ha sikerül, neked adom a lovat, amit ülsz, és magam mellé veszlek
Wareenbe, csatlósnak. Vállalod a feladatot, vagy keressek mást?
– Persze, hogy vállalom! – ragyog fel a szeme, aztán már nyergeli is a
lovat. Lelkesedését leginkább a nagy jutalom, no meg persze fiatalsága és
tapasztalatlansága szítja, remélem, ennyi is elég lesz a rábízott feladat
teljesítéséhez. Frej-jah, vezesd a lépteit, a győzelemig!
A suhanc ellovagol, a bokrok rejtekéből hamarosan látom, hogy leér, a
zsoldosok körbe veszik, aztán Rash odaléptet hozzá. Szám szélét beharapva
szemlélem az eseményeket, nem tetszik ez a megoldás, minden porcikám
azt kívánja, hogy magam menjek le és vonjam felelősségre áruló
rendtársamat, de nem lehet, Thani miatt nem lehet! Adódik még alkalom
összemérni a fegyverünket, Rash al Farel, ne félj, találkozunk mi még!
Odalent közben a suhanc beszél, és végül a vezetésével ellovagol a
fegyveresek nagy része, maga Rash is. Nem csoda, hogy hitt a fiúnak,
nyilván fel sem merül a fejében, hogy én inkább gyáván meglapulok, mint
hogy kiálljak ellene. Nem baj, legalább a gyerek élete nem terheli a
lelkiismeretemet. Remélem, sikerül megszöknie tőlük, de ezen merengeni
már nincs idő.
Amint odalent eltűnik Rash az út fordulójában, otthagyom leshelyemet,
és felszállok Armagedon nyergébe. Azrent magam mellé intem, és a
többieket is lóra parancsolom.
– Várjatok itt fent, és ha majd jelzek lentről, gyertek utánam!
Azt nem teszem hozzá, hogy ha megölnek, menjenek vissza Valorhoz.
Maguktól is van ennyi eszük, és nem akarom mutatni az embereim előtt,
hogy kétségek gyötörnek. Pedig ez sem lesz könnyű, legalább tucatnyi
fegyveressel kell szembenéznem, és mellettem csak titkárom, akire harcban
nem számíthatok.
– Q uram, van valami külön utasítása számomra? – kérdi, amikor
otthagyjuk a többieket.
– Nem, csak maradj hátul, majd szólok, ha szükségem van rád.
– Értem – biccent, és kicsit lemarad, egyedül léptetek ki az oroszlános
kút előtti tisztásra. Nem is próbálom titkolni kilétem, még Armagedont is
visszábbfogom, nemes paripám peckes léptekkel, felvetett fejjel vonul be,
mintha valami nagyobb győzelmet ünneplő díszparádén lennénk,
pajzsomon messze fénylik családom címere.
Mintha követ hajítanának a darázsfészekbe, úgy rebbenek fel a kút körül
pihenő, fecsegő katonák.
– Q al Aquim vagyok, freita lovag, a sárkányölő, Wareen ura.
Zsoldosokat toborozni jöttem, halljam, van-e köztetek, aki mellettem
harcolva követné Frej-jah, a Győzhetetlen útját?
Meg kell hagyni, Harrat embereinek a vezetőjében van annyi tisztesség,
hogy kiálljon elém.
– Idegen, mielőtt tovább hazudozol, jobb, ha megmondod az igazi neved!
Tudom, hogy Q al Aquim halott. Ott voltam a temetésén.
– Q al Aquim vagyok, és aki hazugnak tart, nem él sokáig. Készen állok
fegyverrel megvédeni az igazamat, akár mindannyiótokkal kiállok viadalra.
Halljam, ki lesz az első? – emelem fel büszkén a fejem, közben felmérem
őket; vagy egy tucatnyian a Vadkan vadászból jöttek, másik tucat lehet
Harrat embere, de ebből is talán csak hét-nyolc méreget harcra készen, a
többieknek láthatóan nem fűlik a foga a küzdelemhez.
– Vagy ha nincs köztetek senki, aki elsőnek vállalna a megmérettetést,
hát gyertek egyszerre, én készen állok!
– Több mint húszan vagyunk ellened – mered rám döbbenten a vezér, aki
az imént is beszélt. – Add meg magad!
Válaszra sem méltatom. Vezess engem Frej-jah, és én nem hátrálok meg,
a győzelemig!
A katonák sem számítanak békés megegyezésre, van, aki sietve lóra kap,
van, aki bolond módon gyalogosan akar kiállni ellenem, de mind igen
óvatos, csak körbevesznek, méregetnek, várják a megfelelő pillanatot. Hát
megadom nekik, ha már ez a vágyuk. Picit megugratom Armagedont, majd
gyorsan visszafogom, kívülállónak úgy tűnhet, mintha egy pillanatra
elvesztettem volna az uralmat a ló felett. Van itt pár gyakorlottabb harcos,
aki sietve kihasználja az alkalmat, a többiek pedig szívdobbanásnyival
lemaradva követik őket.
Hangosan kiabálva jönnek nekem egyszerre minden oldalról. A
gyalogosokra alig figyelek, őket Armagedon, meg pár jól irányzott rúgás
távol tartja, a lovasok veszélyesebbek. Egyet pajzzsal lökök ki a nyeregből,
két másikat Armagedon legázol, egy oldalról mellém ér, és kardjával vállon
üt, de közben fedezetlen hagyja a mellkasát, a többi a közelembe sem jut.
Széles csapásokkal nyitok magamnak teret, talán ha féltucat fickó esik el,
mire a többiek visszavonulnak.
Páran elszaladnak, van, akit sebe akadályoz, de nem törődöm velük,
amint senki sem áll már velem szemben, kimérten odaléptetek a kicsit
távolabb álló, a harcot eddig tétlenül figyelő katonákhoz. Őket láttam a
Vadkanvadászban, ők lehet hogy beállnak hozzám.
– Van még, aki kételkedik abban, hogy én vagyok Q al Aquim?
Mindennél beszédesebb csend felel, hát leeresztem fegyverem,
végigmérem őket.
– Ki a kapitányotok?
– Az nincs, de úgy egyeztünk, én beszélek a többiek nevében. A nevem
Tizir. Solból való vagyok.
– Nos, Solból való Tizir, láthatod, mi lett azok sorsa, akik szembeszálltak
velem – vetem oda büszkén, de közben még csak a fejem sem fordítom az
elesettek felé. – Halljam, hajlandóak vagytok elszegődni hozzám, vagy
inkább ellenem akartok harcolni, áruló öcsém mellett?
– Mi ezt megbeszéltük – feleli vonakodva, nyilván valami olyan részlet
következik, amit az iménti küzdelem után már nem tart annyira bölcsnek
előadni, de hát köti a többiekkel való egyezség. – Mi megbeszéltük, hogy
elszegődünk, szokott módon havi tíz ezüstért, ami Solban szokásos.
Elszegődünk, de előre kérjük minden havi zsoldunkat…
Tehát nem igazán bíznak abban, hogy ki tudom fizetni őket. Persze, miért
bíznának, nem ismernek.
– Hó végén fizetek, mint ahogy az mindenütt szokás. Akinek nem tetszik,
mehet, nem fogom tartóztatni. Viszont fizetek egyszeri fél arany
toborzópénzt, most, helyben.
Tizir nem néz hátra, nem keresi a többiek támogatását, csak
elgondolkodik egy pillanatra, aztán megérti, mit mondtam, és azonnal
elmosolyodik.
– Én beállok, a többiek meg majd eldöntik.
Nos, a többiek sem haboznak, ahogy végignézek a holttesteken, amiket
magam mögött hagytam, hát nem csodálkozom. Vedd a lelküket, Frej-jah,
hozzád méltón harcoltak, nem tehetnek róla, hogy testvérviszályban
hullottak el, nem igazi ellenség fegyverétől!
Aztán hirtelen sok dolgom akad, sietve intézkedem. Jelzek a fent hagyott
embereknek, hogy jöhetnek, magamhoz intem Azrent, odaadom neki az
erszényem, és rábízom, írja össze az embereket, meg fizesse ki őket. Aki
megvan, azt sietve a sebesültek mellé rendelem, segítsenek azokon, akiken
tudnak, akiken meg nem, azokat vigyék fel a szentélybe, a falusiak majd
eltemetik őket. Szerencsére akad olyan közöttük, akivel még beszélhetek,
de nem tudok meg sok újat Eshuról.
Öcsém tartja a várat, és holnapra tűzte ki esküvőjét Thanival, amit
Aranyfürtű Ashel előtt tartanak meg. Fő támasza Rash, ő szervezte meg
Wareen védelmét, a katonákat meg Harrat adja, akinek majdnem száz
embere van. Ennyi, sajnos, elég is mindenre, a várat egyelőre nem tudom
bevenni. Tehát ki kell őket csalogatni a falak közül, nyílt színen már sokkal
egyenlőbbek az esélyek.
Hát rajta!
Amint Valor emberei leérnek, három részre osztom csapatomat, ügyelve,
hogy mindenhova jusson helyi is, aztán elküldöm őket a Holló-hegy és
Wareen közötti utakra.
– Öcsém holnap esküszik, de előtte beszélni akarok a pappal, aki vezeti a
szertartást. Hozzátok el a Hideg-patak fölötti régi vadászházba, mielőtt
elérné a várat! – adom ki a parancsot, aztán még kijelölöm a csapatok
vezetőit, akik felelősek az emberek életéért és a feladat végrehajtásáért,
majd elküldöm őket. Sietve vágtatnak el, hamarosan csak a lovak patája
által felvert por szállong az út felett, a csendes kis völgyben, mellettem
mindössze Azren marad.
És előtte végre nem kell mutatnom, hogy rendíthetetlen, legyőzhetetlen
freitan vagyok!
– Gyere, lazítsd meg a vállamon a páncélt, egy csapás behorpasztotta,
alig bírom mozdítani a kezem.
– Igenis, Q uram – biccent meghökkenés nélkül, aztán segít, utasításaim
nyomán meglazítja a vértet, és hoz hideg vizet is.
Máris jobb, hamarosan készen állok továbbmenni. Elvégre nincs semmi
bajom, ezt a zúzódást én nem is nevezném igazi sérülésnek. Elég jó a
páncélom, hogy kibírjon pár ütést, éppen csak kényelmetlen volt, hogy nem
lazíthattam meg, ám azok a zsoldosok ugyan miért csatlakoztak volna egy
olyan lovaghoz, aki minden apró karcolás után asszony módra nyavalyog?
Nem is pocsékolom hosszan az időt, amint kicsit jobban leszek,
visszaszállok Armagedonra, és elvágtatunk. Rash akármikor visszatérhet,
nem akarom, hogy rám találjon. Amint rájön, hogy becsaptam, keresni fog,
és a vadászház sem jó menedék, nyilván gyorsan az eszébe jut, ha
érdeklődik a helyiektől az esetleges búvóhelyekről. Mindegy, erre az estére
jó lesz, holnap meg úgyis esküvőre megyünk, és ott minden eldől!
Így visszatérünk a vadászházba, és részemről alszom egyet, meg eszem
is. Délutánra jobban érzem magam, amire szükségem is van, mert visszatér
a Tizir által vezetett csapat az esküvőre tartó pappal, aki maga a holló-hegyi
kolostor apátja. Persze, Wareen ura miért is elégedne meg egy kóbor
csuhással!
– Üdvözlöm, apát uram, furcsa módokon találkozunk mostanság! –
köszöntöm nagy hangon, míg két katona lesegíti a nyeregből. Udvariasak és
előzékenyek vele, de látom rajtuk, ügyelnek, hogy ne szökjön meg értékes
foglyuk. Megjegyzem az arcukat, úgy hiszem, kényesebb feladatot is rájuk
lehet bízni.
– Q al Aquim, Aranyfürtű Ashelnek hála, hogy élsz! Azok után, hogy
megjelentél és eltűntél a templomban, úgy hittem, mégiscsak halott vagy.
– Szerencsére élek, erre ne is vesztegessünk több szót. Inkább
vacsorázzunk együtt, az asztalom mellett van még szabad hely.
Egy oldalról az apát gyenge ember. Elvégre tétlenül hagyta, hogy Eshu
eláruljon, előttem állva viszont kedves és előzékeny, mintha mindig is a
pártomat fogta volna. Nyilván akkor lenne a legboldogabb, ha kettőnk
között, békés semlegességben várhatná meg, melyikünk marad életben, és
aztán elégedetten éldegélne a győztes szomszédságában. Ám mégis
Aranyfürtű Ashel papja, a gabona érését vigyázó istennő pedig nem kedveli
a csalárdságot.
Talán vacsora mellett meg tudom győzni, hogy válassza a tisztességesebb
utat ő persze húzódozik.
– Nagyon kedves, hogy meghívsz, de sajnos, nekem sietős lenne az utam,
estére várnak.
– Wareenben, igaz? – kérdezek rá élesen, és nem várom meg a választ. –
Nincs az olyan messze, van időnk beszélgetni pár fontosabb kérdésről,
mielőtt elindulsz.
Ezzel sarkon fordulok, és bemegyek az épületbe.
A vadászház tulajdonképpen egész kicsi, lényegében csak egy helyisége
van, nagyobb vadászatok előtt itt szolgálnak fel reggelit, amúgy üresen áll.
Az asztalfőre ülök, amikor az apát a katonák kíséretében belép, kicsit
megtorpan. Intek, és két ember sietve széket tol alá, velem szemben, a
hosszú asztal másik végében. Aztán hátra állnak, a fal mellé, meg ott van
Tizir is, és engem néz, de nem küldöm el. Maradhatnak, nincs okom
titkolózni.
– Ha jól halottam, azért tartasz most Wareenbe, hogy összeadd a
feleségemet az öcsémmel – térek azonnal a lényegre, nem kenyerem a
hosszú mellébeszélés.
– Ez… Ez nem ilyen egyszerű, Q lovag – tiltakozik az apát, bár legalább
nem tagadja le. – Azt az üzenetet kaptam, hogy menjek el az esküvőre, és
csak azért indultam el, mert úgy hittem, te már halott vagy. Az özvegyed
megházasodhat szabad akaratából, de persze, így, hogy élsz, más a helyzet!
Amint megérkezem, elmondom mindenkinek, hogy az esküvőt nem lehet
megtartani, a halálhíred nem volt igaz.
– És biztos vagy benne, hogy öcsém majd hallgat a szép szóra?
– Igyekszem majd meggyőzni, ha esetleg ellenkezne. Aranyfürtű Ashel
szerzetesének nyilván hisz, bár igaz, a döntés utána már az ő kezében van.
– Én fele ennyire súlyos kérdés megoldását sem bíznám Eshura –
jelentem ki hidegen. – Esetleg úgy dönt, nem érdeklik a tények, és
megtartja az esküvőt. Miután megölte a rossz hír hozóját – teszem hozzá, a
szerzetes konokul emeli fel a fejét.
– Már fenyegetett halállal, de nem hiszem, hogy megölne egy papot.
Vagy ha mégis ez Aranyfürtű Ashel szándéka, hát legyen!
– Aranyfürtű Ashel nem kardforgató istennő. Miért nem térsz vissza a
kolostorodba, másra hagyva a viszályt? – kérdem kicsit barátságosabban,
tényleg érdekel a válasz.
– A rendtársad üzent, Rash al Farel – feleli kis habozás után, és úgy
sejtem, az igazat. – Holnap esküvőt akar tartani, és ha nem lesz ott egy
szerzetes, akkor fegyverrel vonul a kolostor ellen.
– Elhiszem, hogy megteszi – bólintok rá, a helyében én sem cselekednék
másként. – Éppen csak azt nem értem, miért félsz tőle jobban, mint tőlem.
Vagy tényleg azt hiszed, én már élve is halott vagyok, és az öcsém képes
lesz tartani velem szemben Wareent?
– Bocsáss meg, freitan, de hosszan úgy hittem, tényleg meghaltál.
– És siettél az új úr kedvére tenni, feledve, hogyan szerezte meg a
birtokot! – csapok az asztalra, elfut a düh, de aztán pár mély lélegzettel
lecsillapítom magam. Ami megtörtént, az megtörtént, azon már nem lehet
változtatni.
– Ismétlem, freitan, sajnálom, nem tehettem mást. Én egy egész
kolostorért tartozom felelősséggel, minden döntésemmel testvéreim
boldogulását igyekszem segíteni.
– Hát ez alkalommal rosszul döntöttél. Most már bármit teszel, harc lesz
a vége.
– Tehát te is azzal fenyegetsz, hogyha nem állok a szolgálatodba, akkor
feldúlod Aranyfürtű Ashel szent templomát?
Kicsit habozom, de ebben a kérdésben nincs választásom.
– Nem fogom feldúlni sem a kolostort, sem a környező falvakat, erre
lovagi szavam adtam valaki másnak – felelem hidegen.
Elvégre az apát helyettesének ezt ígértem cserébe a segítségéért,
másodszor már nem ígérhetem meg, pedig ez lenne a legegyszerűbb. Csak
éppen hazug, és egy freitan nem hazudhat. Soha, semmilyen körülmények
között sem.
Az apát is meghökken a válasz hallatán.
– Kinek tettél ilyen ígéretet? – kérdi, nem felelek, hát csendesen bólint,
azt hiszem, sejti maga is. – Tehát mindössze azzal hozol végromlást a
kolostoromra, hogy most nem engedsz tovább, és ezért rendtársad csap le
ránk. De te, te megtartod a szavad, igaz, freitan! – sziszegi ingerülten.
Csendesen válaszolok, holott nagyon felháborít a feltételezés.
– Nem a foglyom vagy, hanem a vacsoravendégem, el foglak engedni,
bármiben is egyezünk most meg, ha egyáltalán megegyezünk. Utána azt
teszel, amit akarsz.
– Úgy értsem, nem fenyegetsz fegyverrel, és elengedsz innen, embereid
köréből, ahol pedig kényszeríthetnél, hogy melléd álljak? – kérdez rá
hitetlenül.
– Nem szoktam papokat kényszeríteni. Mélyen hiszem, hogy istenük az
én közreműködésem nélkül is megóvja őket az ostoba, erkölcstelen, halálba
vezető cselekedetektől.
Ezen hosszan elgondolkodik, közben Valor egyik embere behozza az
egyszerű vacsorát, de nem nyúlok hozzá, várok.
– Akkor miért hozattál ide, freitan? – kérdi végül az apát, valóban
értetlenül.
– Hogy a segítségedet kérjem. Nem fogom tétlenül hagyni, hogy az
öcsém elvegye a feleségem, ezt te sem hihetted. Meg fogom akadályozni,
így vagy úgy.
– És arra kérnél, hogy én ne adjam össze őket…
– Nem! – csattanok fel. – Nem tőled várom, hogy megakadályozd ezt a
házasságot, ez rám vár, senkit sem fogok megkérni, hogy megtegye
helyettem. Csak segítséget szeretnék hozzá kapni. Ha a várban esküsznek,
nem tudok jelen lenni, ezért kérlek, ne a palota szentélyében, hanem a falu
felett, a szabadban tartsd meg a szertartást.
– Ennyi?
– Ennyi – felelem kimérten, aztán intek a mögöttem álló embernek, hogy
töltsön.
Míg lassan elkortyolgatom a bort, az apát elmélkedik. Nyilván nem
kerülte el a figyelmét, hogy semmit nem ígértem neki cserébe, de hát nem
holmi piaci kofa vagyok, hogy alkudozzak! Vagy segít önként, vagy más
utat keresek, de könyörögni nem fogok.
– Megteszem, ami tőlem telik, Q al Aquim, ám látnod kell, nem biztos,
hogy sikerrel járok. Ha az öcséd ragaszkodik a vár szentélyéhez, én hiába
kérek mást. De azt megígérem, hogy kérni fogom.
Köszönöm, Frej-jah, és neked is, Aranyfürtű Ashel!
Kimérten bólintok, aztán nekilátok enni. Többet nem is beszélünk a korai
vacsora végeztéig, nincs kedvem lényegtelen dolgokról fecsegni, a
fontosakat meg már megbeszéltük. Az apát némán eszik, aztán elmegy,
előtte már vörösesre festi a közeledő alkonyat az eget.
Remélem, sikerrel jár, remélem holnap nem kell betörnöm a várba, abba
sok emberem belehalna, legvalószínűbben én magam is. De ezen most nincs
mit töprengeni, holnap majd minden eldől. Kiadom még a megfelelő
parancsokat az éjszakára, meg visszahívatom a másik két csapatot is, utána
elvonulok pihenni. Holnap nehéz napom lesz.
Kicsivel napnyugta után visszaér Laren, a suhanc, akit elküldtem, hogy
csalja el Rash-t Kutya baja sincs, lelkesedéstől csillogó szemmel jelenti,
hogy sikerrel járt. Összehívom a katonákat, és ott, mindenki előtt esketem
fel a kardomra, fogadom csatlósaim közé. Megérdemli, hogy a többiek is
lássák, és amúgy is jót tesz a katonáknak, ha újból és újból szembesülnek
vele, nem holmi rabló haramiát szolgálnak, hanem egy freita lovagot
követnek.
THANI
 avagy varázslatok feketén-fehéren

Úgy hiszem, kísértetiesre az ember nyugodtan öltözhet könnyedén. Tehát

laza vadászruha, a hajam leengedve, oldalamra egy hiani tőr, szép
látványosan, hogy elvonja a figyelmet a késről, amit a csizmámba rejtek.
Aztán már csak Errant kell lerázni, de az igazán nem ügy! Egyszerűen
behívom azzal az ürüggyel, hogy oltsa el a gyertyákat, így megszemlélheti,
hogy már ágyban fekszem. Nyakig betakarva, ahogy egy szemérmes
úrinőtől elvárható.
– Jó éjszakát, Thani úrnő! – búcsúzik végül megnyugodva, és beteszi
maga mögött a nyagda ajtót, én meg kisettenkedem az ablakon.
A falon futó borostyánon leereszkedni nem kunszt, az udvaron kicsit már
óvatosabb vagyok, de itt sem botlok bele senkibe. Egyenesen hátra megyek,
ott a keskeny kertecske mögött szűk kapu vezet a palotához képest kicsit
már lejjebb fekvő, alacsonyabb kőkerítéssel körbevett sírkertbe.
Nem hoztam gyertyát, a halovány csillagfénynél botladozom a sírok
között, néha el-elvágódva egy-egy kőben, fű csomóban, és persze buzgó
fejtekergetéssel keresem Q kísértő ősapját. De hosszú percekig nem kerül
elő. Már kezdem unni a nagy semmit, amikor végre észreveszek egy pici
fénypacnit a sötétben.
A hátul álló halottasház ablaka mögött világít valami, totál lelkesen
trappolok oda, elvégre ez annak idején Aquim őspapa otthona volt, hol
kísértsen, ha nem itt, ám csalódnom kell. Amikor bekukucskálok az ablak
peremén, sehol egy kísértet, mindössze egy feketébe öltözött, nyiszlett kis
pasas szöszmötöl odabent. Talán ha negyven lehet, bár erősen őszül, a
padlón meg valami ábra, afölé görnyedve motyog. Oldalt egy nyitott láda
áll, ahogy látom, mindenféle furcsa izékkel telepakolva. Nos, ha jobban
meggondolom, ez is van olyan izgi, mint egy kísértet!
Tágra nyílt szemekkel bámészkodom, mert a fószer tök elmélyültnek
tűnik, ám hamar kiderül, ez bizony csak látszat. Seperc alatt észrevesz.
– Ki jár kint az éjszakában? – emelkedik fel hirtelen, és pont felém
fordul.
– Thani vagyok, várúrnő és fekete boszorkány – felelem habozás nélkül,
aztán érdeklődve bekönyökölök az ablakon. – Te ki vagy, és mit csinálsz a
váramban?
 – Ah, Sárkányölő Thani! – mosolyodik el a fószer, szép fehérek a fogai,
de csalódnia kell, ha azt hiszi, ettől már hasra esek előtte. – Lám, nem
cáfolsz rá a rólad szóló hírekre, ügyes, nagyon ügyes, hogy máris
megtaláltál Pedig úgy hittem, pár napig még rejtve maradhatok.
– Aki rejtőzik, az miért világítja ki magát? – nézek nagyot a fáklyái felé
bökve.
– Szellemidézéshez kell a fény, ha nem ismernéd fel a rúnákat,
Sárkányasszony!
– Szellemidézés? Á, az felesleges, az már van! Apropó, nem láttad
valamerre Aquim őspapát? Tuti itt kódorog, és szeretnék vele találkozni.
– Meghiszem, hogy szeretnél, de ne hidd, hogy átengedem neked. Nehéz
volt előcsalogatnom, de most már bekebelezem!
Mintha egy félig elrágcsált almáról beszélne!
– Hogyhogy te csalogattad elő? – háborodom fel. – Én találtam meg, hol
nyugszik, én törtem fel a koporsóját, és én raboltam ki a sírt. Ha jobban
belegondolok, ez a kísértet teljesen az enyém.
– Úgy hiszed? Hát tévedsz, én voltam, ki beteljesítette az ősi átkot. Nos,
be kell vallanom, fogalmam sincs, miről beszél.
– Na várj, melyik átokról van szó? A medálosról?
– Milyen medálosról? – kérdez vissza picit kiesve a nagymenő
szerepéből. Remek, most már ketten vagyunk, akik nem értünk semmit, így
már mindjárt jobban tetszik.
– A medálos átok, ami azt sújtja, aki ellopja Aquim ősapa Frej-jah, a
Győzhetetlen által megáldott aranymedálját. Mert azt én loptam el, bizony!
– magyarázom, ami éppen az eszembe jut. – Így várható, hogy hamarosan
elkapom a szárazleprát vagy a pestist. Hogy melyiket, azt nem tudom, nem
sikerült pontosan megfejtenem az ó-semni szöveget, de az biztos, hogy
nagyon fertőző lesz, amit ugyan én simán túlélek, de nem biztonságos
ilyenkor a közelemben lenni.
– Miket beszélsz? Én úgy tudom, és ez így igaz, hisz megtörtént, hogy
War al Aquim kísértetét akkor szólítja elő az általa megölt varázslónő átka,
ha családjában belviszály tör ki, és testvér testvért öl.
– Hé, akkor viszont az öreg elsiette. Q még nem ölte meg Eshut. Bár
igaz, tuti, hogy meg fogja tenni.
– Nem, már nem! – kacagja el magát a pasas, vézna testét rázza a jókedv,
és láthatóan megint nyeregben érzi magát. – Lovagod halott. Én kevertem
neki a mérget. Ezt még senki sem élte túl.
 Nahát, itt egyre érdekesebb dolgok derülnek ki a derült égből!
– Hé, ez a megmérgezés, ez új, eddig csak csapdába csalás volt, meg
rablóbandák. Legközelebb egyeztessetek, hogy mit hazudtok! – vágok
vissza, lazán egy kalap alá véve a tagot az Eshu-békával, de nem is tagadja
a haverságot.
– Gondolod, Q al Aquimot, a nagyerejű freitant el tudta volna intézni
nyomorult féltestvére, ha nem bátorítom és segítem varázslataimmal?
– Hát, ahogy így mondod, lehet benne valami… – bizonytalanodom el
egy pillanatra.
– Így volt, nem tagadom, sőt, büszke vagyok rá, én öltem meg Q al
Aquimot, elszabadítva ősapja szellemét, aki hamarosan engem fog
szolgálni.
És mellé kihúzza magát. Így is alig magasabb nálam, és ráadásul úgy
kidülleszti a mellét, mint Sol sikátorainak menőbb kurvái.
– Na, elég a szövegből, öregem, beszéljünk tisztán! – unok bele a szituba,
a tag nem szimpi, itt az ideje, hogy ezt a tudomására hozzam. – Közöd
nincs Wareenhez, közöd nincs az Aquimokhoz, és legfőképpen pedig nem
vagy a haverom, szóval szállj le a kísértetemről, és pattanj meg, mielőtt
földig varázsollak!
Elvégre Aquim őspapa a rokonom, az a legkevesebb, hogy kiállok érte.
Nem régóta van családom, de kezdek belejönni!
– Gondoltam, hogy téged le kell győzzelek, Sárkányasszony.
Felkészültem, jöjj hát, varázserőm elemészt!
És ezzel kitárja a karját, rám mered. Úgy néz ki ebben a fekete
szerelésben, mint egy régóta éhező, idegbeteg holló.
– Te, ha nem említettem volna, én fekete boszorkány vagyok, már
sárkány is öltem, és ami a legfontosabb; egy legyőzhetetlen lovag szeret,
aki szétveri azoknak az arcát, akik belém kötnek. Mert hogy Q nem halt
meg, biztosan tudom – fenyegetődzöm elszántan, de a pasas nem hátrál
meg.
– Higgy az ostoba szóbeszédnek, ha ez megkönnyíti utolsó perceidet, és
öleljen magához halálhideg öleléssel Ro, a Kegyetlen! – lengeti a karját,
majd motyogni kezd. Erősen úgy néz ki, eltökélte magát, hogy
szétvarázsolja a fejemet.
Nos, szép dolog a rokoni összetartás, de azért vannak jól meghúzott
határai. Bocs, Aquim őspapa, egy ronita méregkeverővel való nyílt csörte,
ha nem is sokkal, de kívül esik a megteendő szívességeken.
 – Pukkadj meg! – rikoltom, aztán sarkon perdülök, és már futok is, de
mint az őrült.
Mögöttem olyan hangok hallatszanak, mintha egy olajozatlan ajtó nyílna,
meg valami sikoltás és nyögés, és hideg szellő szalad utánam, ami akár
valami ronda varázslat is lehet, de akármi is az, én vagyok a gyorsabb. Ja
kérem, sokévnyi csavargórutin nem válik vízzé csupán egy kis
várúrnősködés miatt! Úgy cikk-cakkolok a sírkövek között, mintha otthon
lennék, kedvenc sikátoraimban, és a pasas varázslata is pont úgy marad el
mögöttem, mint egy túlsúlyos városőr.
Ám nem vagyok hülye, tudom, hogy ez csak átmeneti megoldás, tuti,
hogy itt koslat a nyomomban. Ezért amint elhalnak mögöttem a túlvilági
neszek, bevágok a várfal felé, leereszkedem az egyik aknában, és
meglapulok a régi víztározó oldalában, egy kedves, nálam alig szélesebb
repedésben. Békés hely, meg büdös is, de nem számít, csak az, hogy itt
lapulva kicselezhetem a ronitát, itt talán nem talál meg, és szerintem a
megszálló zsoldosok sem igen járnak erre.
Merthogy a régi víztározó tök elhagyatott, és csupa rom, mert végül Q
nem újította fel a keleti torony pincerészével együtt. Anyagi okokból, ugye,
ahogy Azren fogalmazott, én úgy mondtam volna, le voltunk égve, mint a
rongy, de mindegy, ebből csak az következik, hogy még van mit tanulnom
úrinősködésből. Meg az, hogy a régi víztározóban most derékig áll a híg sár.
De nem baj, ez nekem most jól jön, ülök a medencényi trutyi szélében, és
lapulok. Hamarosan hallom, ahogy odakint valaki szitkozódik, de nem
hiszem, hogy megtalál, jó rejtekhely ez. Aztán hirtelen hűs szél támad,
pillanatra megijedek, hogy a ronita varázslata meglelte a nyomomat, majd
rádöbbenek, hogy nagyobb a baj.
Halvány fény dereng fel, kísérteties holdszínűre festve a régi medence
töredezett kőfalait, lovagi páncélos alak körvonalai tűnnek fel a sötétben.
– Na, te sem tudtál volna jobbkor jönni – morgom az orrom alá, de azért
rendületlenül lapulok a repedésben, és amikor rám emeli üres
szemgödrének hideg tekintetét, még ki is köszönök neki. – Szia ősapa!
Hogy telt az idő, mióta nem találkoztunk?
Persze, csak csendben, mert nem akarom felhívni magamra az odafent
engem kereső ronita figyelmét. Mellesleg az őspapa nem köszön vissza, ami
csak azt bizonyítja, hogy a jólneveltség igenis felesleges úri allűr, és
kiválóan el lehet élni nélküle.
 – Remélem, kellemesen telik az időd ideát evilágon, de ha nem
haragszol, most nem fecsegnék sokat, odafent rám vadásznak – bökök a
fejem felett nyílóakna felé, ahonnan prímán hallom ám, hogy a csúful
motyogó ronita mégiscsak közeledik.
Aquim őspapa erre sem válaszol, csak néma léptekkel elindul felém, nem
tudom nem észrevenni a hátán átvetett baromira nagy pallost. Amúgy is
hideglelős egy tag, térdig gázol a medence sarában, de még csak nem is
cuppog, és a csizmája sem lesz sáros. Azt hiszem, nem teljesen van jelen,
de ez vajon mennyire igaz a fegyverére?
– Figyelj, én nem akartam bajt! – kezdek suttogó magyarázkodásba. –
Tényleg bocs a rumliért, amit a sírboltodban csináltam, már vissza is
mentem volna, hogy rendet tegyek, de jött ez a kis közjáték a sógorommal.
Békaképű Eshu, ismerned kell, a te leszármazottad! Na, nem mintha
felrónám, mindenkinek lehetnek béna ükunokái, ez a legjobb családban is
megesik.
Erre sem felel, csak jön, változatlan tempóban, hulla elszántan. Felmerül,
hogy el kéne futni, de hát most nem lehet! A fejem felett szinte érintés-
közelben érzem a méregkeverőt, akármennyire is frászolok Aquim papától,
a tuti halál helyett inkább őt választom.
Egyébként is, látni akartam egy kísértetet, tessék, most itt van. A
legkevesebb, hogy jól megnézem!
– Mist, segíts! – sziszegem hát, és előrehajolok ültömben, a halott lovag
megtorpan, talán ha egy karnyújtásnyira tőlem.
Csupasz koponya néz velem szembe, hófehér csontfogak között fekete
földgöröngyök, az üres szemüregek mélyén végtelen sötétség.
– Saját véremet nem ontom – suttogja lehelet halkan, a hangja
végigkúszik a falak mentén, és megtölti hideggel az amúgy sem meleg
pincét.
Aztán egyszerűen továbbmegy. Csizmás lába továbbra sem csap zajt,
távolodtával tompulnak az amúgy is tompa fények, aztán befordul a sarkon,
és belevész a sötétségbe.
– Hú, ez meleg volt! – sóhajtom önkéntelenül is, és megtörlöm a
homlokom, mi a fenétől izzadtam én meg ebben a baromira hideg sárban
ücsörögve? Csak nem féltem? Egy vacak kísértettől? Na ne, ennyire azért
nem kéne átmenni úrinőbe, kisasszonyos allűröket ráérek felvenni, ha majd
hullik a fogam a vénségtől!
 Hát gyors arcdörzsölés, fegyverellenőrzés – megvan a helyén, ki tudná
tőlem észrevétlen ellopni? – aztán feljebb kapaszkodom az aknában, és
hallgatódzom egy kicsit. Barátságosan távolodó lépteket hallok, úgy tűnik, a
ronitát is leráztam.
Elégedett mosollyal várom meg, míg teljesen elhal az általa keltett zaj,
aztán kimászom a sziporkázó csillagfénybe. Rövid terepszemle, betájolom
magam, aztán futok. Ki a temetőből, ki a hátsó udvarból, vissza a palota
felé.
Az ablakom alatt torpanok csak meg, lihegni, meg szétnézni. Sehol senki,
ellenben sár csorog a hajamból, ruhámból, csizmámból. Na jó, a titkolódzás
ugrott Még ha észrevétlen be is jutok, holnap lesznek, akiknek feltűnik a
magam
után hagyott kosz, aztán már jönnek is a kellemetlen kérdésekkel. És,
pechére szegénynek, csak egy emberben bízom annyira, hogy a segítségét
merjem kérni.
Erran természetesen éberen őrködik, ezt abból látom, hogy az ablakába
dobott első kavicsra kinéz.
– Ki jár kint?
– Thani vagyok, akire vigyáznod kell!
Erre eltűnik, bármibe fogadok, hogy most siet át a szobámba, ahol
nyilván gyorsan megállapítja, hogy nem vagyok jelen. Egy freitan tapasztalt
csatlósa ennyivel csak elboldogul! Pár pillanat múlva már az én hálóm
ablakán bámul lefelé.
– Thani úrnő, hogyan került oda?
– Az ablak mellett fut a borostyán, azon ereszkedtem le. Jó erős, még egy
olyan nagydarab fószer is le tud rajta mászni, mint te. Ott, balra!
Elszánt a pasas, bár egy ideig eltart neki, míg leesik, de utána már
habozás nélkül mászik. Én a borostyánnak szurkolok, nem jönne jól, ha
leszakadna, és a tag a nyakát törné. De baj nélkül mellém ér, aztán
csodálkozva végignéz rajtam.
– Hol járt, Thani úrnő?
– Gyere, odavezetlek! – mutatnám az utat vissza, de elkapja a karom.
– Engedje meg, hogy visszakísérjem a szobájába, Thani úrnő, vagy a
fürdőbe, ha mosakodni óhajt!
– Naná, hogy óhajtok, de nem most. Most fontos dolgunk van, gyere!
– Ismét imádkozna Frej-jahhoz? – gúnyolódik, de nem szeppent meg.
 – Frászt, most egy ronita méregkeverőt kell leütni. Itt van hátul, a temető
mögött, a halottasházban. Éppen szellemet idéz, simán elkaphatjuk!
– Ez megint valami mese?
– Mese? Én a lelkemet kiteszem, hogy Frej-jahnak tetsző módon
lecsaphass egy gonosz varázslót, te meg lemesézed itt nekem? Hát
átvágtalak én már egyszer is?
– Nos, tegnap este a pincében…
– Na jó, otthagytalak, ez tény, mert dolgom volt, de az nem átvágás, csak
egy pici átejtés, igaz? Ez meg még az sem, az a ronita tényleg ott
hókuszpókol a hátsó udvarban – rángatom, de nem akar jönni. – Ha nem
jössz, addig sikoltozom, míg felkel a lovagod, elvégre a fekete varázslók
lecsapdosása lovagmeló. Téged meg majd jól letol, hogy nem hallgattál
rám!
– Ne fenyegessen, Thani úrnő!
– Te meg ne idegesíts! Gyere, kell a segítséged! Vagy gondolod, pusztán
azért hívtalak ki a palotából, hogy becipelj? Magamtól is be tudtam volna
menni, ha ez lett volna a célom.
Szerencsére belátja, hogy ebben van valami, és csak elindul. Egy ideig
húzom, utána meg előremegyek, és vezetem. Futunk, ő kardmarkolatra tett
kézzel, hamarosan ott állunk a temető közepén, a nagy sötétben.
– Hol?
– Ott! – mutatom.
– Ott nincs semmi.
– Nézd meg közelebbről, aztán beszélj!
– Frej-jah, segíts, a győzelemig! – morogja az orra alá, aztán elindul,
kivont karddal a kezében.
A halottasház sötéten magasodik előttünk, szerencsére tudom, hol tartjuk
a fáklyákat, hamarosan tüzet gyújtok, és magasra emelt fénnyel követem a
bátor csatlóst. Mindhiába.
Tényleg nem találunk semmit, az egész kiábrándítóan üres. Tehát az ürge
lelépett.
– Szóval mégiscsak mese volt – ereszti le a kardját Erran, és keserűen
rám néz.
– Nem, itt volt egy tag, rúnákat rajzolt a földre, és Aquim ősapa
megidézésére készült – mutatok le kövekre, ahol széles koromcsíkok
mutatják, valaki tényleg írt valamit a földre, de aztán szétkente
olvashatatlanra. – Itt van a nyoma, látod?
 – Koszt látok csak, Thani úrnő, leginkább az ön ruháján. Kérem, engedje
meg, hogy a fürdőbe kísérjem!
Ó, a korlátolt marha! Bezzeg Q nem habozna utánam mászni a
csatornába, ha azt mondanám, ott van valami érdekes, és Frej-jahnak tetsző
módon agyoncsapandó! Más oldalról meg, miért is mérem ezt a szegény
csatlóst az én tökéletes lovagomhoz?
– Rendben, rendben, csak mese volt. Nincs itt semmi különleges, se
kísértet, se ronita méregkeverő, se semmi izgi. Mára eleget hazudoztam,
kísérj a fürdőbe! Szó nélkül megteszi, aztán a dézsában ücsörögve, immár
sérthetetlen magányban jól elgondolkodom. Tehát Eshunak nem magától
jutott az eszébe ide jönni, ez az idegbeteg, vézna holló adta alá a lovat. Meg
a kezébe a mérget, ám Eshu még ezt is elbénázta, és nem sikerült rendesen
megetetnie a szert Qval. Biztosan nem sikerült, hiszen szeretett lovagom él.
Ám az ősapa mégis megjelent.
Vajon miért? Elég volt neki a próbálkozás? Vagy a ronita téved, és nincs
is semmiféle testvérölős átok, pusztán én zavartam fel az ükit a
látogatásommal?
Bár végül is mindegy, miért, a lényeg, hogy az öreg Aquim kísértete
megjelent, és egyesek szerint szabad préda. Legalábbis úgy tűnt, a
méregkeverő begyűjtené szegény kísértetet. Nyilván hasznos lehet, ha
valakinek egy túlvilági lény ugrik a parancsaira. Én is buknék rá, ha nem
éppen Q egy rokonáról lenne szó, de szeretett lovagomat nem bántanám
meg azzal, hogy szolgámmá teszem az ősapját. Tehát nem fogok ilyet tenni,
és másnak sem engedem meg.
Az elhatározás rögtön jobb kedvre hangol, lelkesen pancsolok tovább.
És vajon hogyan jön a képbe a két aranymedál? Amiből a másikat vissza
kéne lopni, de sietve, mielőtt Eshu is elgondolkodik felette, és megkeresni a
harmadikat, ami vagy létezik, vagy nem. És ha igen, hol?
Tulajdonképpen vannak tippjeim, de ezeket ellenőrizni majd csak holnap
tudom, jelenleg viszont kezd kihűlni a víz, és a fenének van kedve jéggé
fagynia hűs éjszakában, hát felöltözöm, bevonulok az ágyamba, és
elalszom. Erran felügyelete mellett, aki ragaszkodik hozzá, hogy az ágyam
mellen állva figyelhessen.
– Bent töltheted az éjszakát a szobámban, csak ne ébressz fel! Mellesleg
rosszul esik, hogy nem bízol bennem! – zsörtölődöm, de a választ nem
várom meg, elnyom az álom.
 Másnap hajnalban arra kelek, hogy odalent az udvaron nagy a
felfordulás. Félálomban kipislogva az ablakon megszemlélhetem, ahogy
Rash kilovagol egy csomó katonával, meg a másik csatlósával. Aha, tehát
mennek Qt csapdába csalni. Szegénykék!
Olyan fél napot adok nekik, hogy bevert fejjel visszatérjenek, az nekem
mindenre elegendő.
– Gyere, Erran!
– Thani úrnő, a szobájában kell őriznem, ha ismételten elfelejtette volna.
– Tudom, tudom, de reggelizni muszáj. Vagy megversz, ha nem
engedelmeskedem? – csusszanok el mellette az ajtóban, és aztán ügyesen
hátrálok, mindig csak éppen kilépve előle. – Na, rajta, kapj el, ha tudsz!
Vagy lásd be, hogy nem tudsz, és gyere velem! Enni van kedvem, meg
kisezni, meg mindenféle szép dolgot csinálni, amit nem lehet a szobámban
kuksolva. Gyere!
– A lovagom már így is mérhetetlenül dühös lesz, ha jelentem neki, hogy
Thani úrnő éjszaka elhagyta a szobáját.
– Ha úgyis dühös lesz, akkor nem mindegy?
Ez nagy igazság, a csatlós, bár kissé vérben forgó szemekkel, de
elfogadja, és követ. Tényleg reggelizni megyek, csak éppen előtte szeretnék
valamit ellenőrizni, így hát kitérünk a palota nem túl gyakran használt
emeleti termei felé.
– Bár látom, nincs sok értelme, de mégis megjegyezném, hogy nem az
ebédlő fele tart, Thani úrnő.
– Persze, hogy nem, mert előtte még kincset keresünk – felelem az
igazat, és mivel látom a szemén, hogy nem elégszik meg ennyivel, meg is
magyarázom. – Tudod, van a családnak egy szép, régi órája. Az a falhoz
támaszthatós, szekrénybe épített, böhönc vacak, vagy két századdal ezelőtti
divat szerint, nagy súlyokkal, meg ingával. Ismered a típust, nem?
– Természetesen láttam már ilyen régimódi órát.
– Na, itt is van egy ilyen. Hagyomány szerint mindig jár. De komolyan,
Nator minden reggel felhúzza, saját kezűleg. Egyébként minden ilyen régről
maradt marhaságra ügyel, nagyon lelkiismeretes a pasas, most a börtönben
kuksol, hú, még őt is ki kell szabadítanom!
– Azt már tényleg nem fogom hagyni, hogy Thani úrnő bárkit is
kiszabadítson a tömlöcökből.
– Jó, jó, akkor majd nélküled csinálom, nem ügy. Most maradjunk az
óránál, ami nem állhat meg. Leginkább azért, mert ha mégis megállna,
akkor valamiszerkezet megüt benne egy gongot. De irtóra hangos ám, én
kipróbáltam, amikor ide költöztem, hát, felébredt rá a fél palota!
– Okos ötletnek tűnik. Ha megáll, azonnal jelez, hogy húzzák fel…
– Persze, persze, ebből a szempontból is praktikus. De van egy másik
megközelítés. Ha valamit nagyon féltesz a tolvajoktól, akkor célszerű olyan
helyre tenni, ahonnan nem lehet csendben elemelni, igaz?
– Valóban?
– Aha, a tolvajok rühellik a zajt, még akkor is, ha nem csődít oda senkit
Ez amolyan beidegződés, érted, ott osonsz, aztán egyszer csak felnyivákol
egy macska a lábadnál, hát kész szívinfarktus. Ez személyes tapasztalat.
– Talán jobb, ha nem kérdezem meg, hol tapasztalt ilyet Thani úrnő.
– Jobb, tényleg jobb – hagyom rá, aztán a következő ajtóban
megtorpanok. – Na, ott az óra. Hát nem borzalmasan ormótlan?
– Szerintem igen impozáns.
– Impozáns, ez is egy jó szó! – hagyom rá, aztán odamegyek az órához.
A fal mellen áll, fent a számlap, mutatókkal, alatta szép, faragott farácsos,
hosszú szekrény, ott van az óra szerkezete. Most persze áll, az elmúlt napok
zűrzavarában senkinek sem jutott eszébe felhúzni, sőt, a megállásakor
felcsendülő gong sem tűnt fel a kutyának se.
– Gyere, nyissuk ki!
Erran persze nem igazán akar segíteni, de nincs is rá szükség, a
késemmel feltöröm a gyenge zárat, kitárom a faragott szekrénykét. Ahogy
emlékeztem, az inga végén a súly pont nyolcszögletes, méretben is
megfelel, hát megpróbálom lefeszegetni. Végül a hátulja enged, a súly
kinyílik, és a kezembe pottyan egy újabb aranymedál.
Köszönöm, Mist, te Titokzatos!
– Mi az? – kérdez rá Erran, aki a vállam felen kukucskál, de remélem,
semmit sem látott.
– Családi ereklye. Ügyesen van elrejtve, nem? Ha el akarod venni, meg
kell fognod az ingát, akkor viszont megáll az óra, és már szól is a gong.
– Tényleg ötletes – csodálkozik Erran, és közben elfelejti, hogy nem
árultam el neki, pontosan miről is van szó.
Így szerencsésen nem kell tovább magyarázkodnom, és igen, megvan a
harmadik medál! Már csak az eredetit kell visszalopnom Eshutól, hogy
teljes legyen a készlet. Én legalábbis úgy tippelném, negyedik nincs. A
három elég misztikus szám, hogy ennyivel megelégedjen az ismeretlen, aki
ezeket csinálta. De vajon mikor és miért?
 Nos, remélem többet fogok tudni, ha meglesz mind a három, tehát irány
Eshu! Békaképű és kígyójellemű sógorom nyilván ilyenkor reggelizik, ezen
a nagyterembe megyek, ami azért is jó, mert én is éhes vagyok, de nagyon
Eshu tényleg ott van, éppen eszik, de amikor meglát abbahagyja, kardot
ránt, és üvölteni kezd.
– Hát még ide mersz jönni, te szajha? Átkozott gyilkos, fekete
boszorkány!
– Naná, hogy ide merek jönni, ez az én váram, az én palotám és az én
ebédlőm, úgyhogy seperc alatt tedd el azt a kardot, és kérj meg, de
illendően ám, hogy maradhass! – üvöltöm vissza sietve, bár lilám sincs,
most éppen mi a konkrét oka a zűrnek.
Persze, hamar kiderül.
– Megtaláltam a sírkertben hátrahagyott holttesteket, tudom, hogy te
ölted meg őket!
– Te meszet ettél, mert spontán nem lehetsz ilyen hülye. Egész éjszaka a
szobámban aludtam, Erran a tanú rá, ő őrzött. Ki sem dugtam az orrom,
akármi hullát is találtál, közöm sincs hozzá.
– Hazudj csak, szajha, tudom amit tudok, most tényleg megöllek.
És közben fegyverrel hadonászva közeledik! A tapló!
– Én itt meg vagyok ám védve, te véres szájú béka! – állok be bátran a
mellettem némán figyelő csatlós háta mögé. – Rajta, Erran, elő a kardot, és
magyarázd el ennek a nyomoroncnak, hogy hogyan nem szabad bánni egy
úrinővel!
– Pusztulj! – hörgi Eshu, és tovább közeledik, én meg már éppen
elfutnék, amikor a csatlós csak megmozdul.
Kardot húz, és igen komoran Eshu elé áll.
– Rash al Farel azt mondta, hogy Thani úrnő nem halhat meg. Az én
feladatom, hogy vigyázzak rá, és nem fog csalódni bennem.
– Rash nincs a várban, ellenben Harrat itt vár az ajtó előtt, és lesi a
parancsaimat. Állj félre, mielőtt hívatom az embereit! Egyszerűen
lekaszabolnak.
– Győzhetetlen Frej-jah mosolyogva fog fogadni, ha látja, hány harcost
küldtem magam előtt a halálba. Te leszel az első, Eshu úr!
Hm, általában nem tetszik az effajta hozzáállás, de meg kell vallanom,
most nagyon örülök, hogy egy elmebeteg freita csatlós áll köztem, és az
engem meglincselni vágyók között. Eshu is érzi, hogy túllépett a határon,
megtorpan, a szeme résnyire szűkül.
 – Amint Rash visszajön, megmutatom neki a két holttestet, és utána már
biztosan hagyja, hogy felkoncolják ezt a fekete boszorkányt. Mocsok
gyilkos!
– Aha, szóval be akarsz vádolni Rash-nál – mosolygok rá édesen, Erran
védelmezőn kitárt karja mögül. – Ha megteszed, én beköpöm a ronita
hollót, akit a hátsó udvarban rejtegetsz!
Leesik az álla, még a kardot tartó keze is lehanyatlik.
– Mi? Honnan tudsz Jirrisről?
Hát nem édesen seggfej ez a fószer?
– Azt hiszed, nem hallottam a híres Jirrisről, a mérgek nagy mesteréről?
Ó, órákat mesélhetnék róla Rash-nak! Megtegyem? Vagy inkább leszállsz
rólam, és az esküvőnkig nem próbálsz megölni.
Láthatóan nagy lelkitusa dúl benne, amit végül én nyerek meg.
– Pusztulj, mocskos boszorkány! – sziszegi, majd sarkon perdül, és
távozik.
– Hű, ez aztán remek volt! – kacagok fel, és boldogan megveregetem
Erran vállát. – Te aztán jó fej vagy! Nagyon szépen kiálltál mellettem, pedig
úgy hiszem, komolyan gondolta, amikor Harrat zsoldosaival fenyegetett.
– Úgy hiszem, még mindig komolyan gondolja – feleli a lassan, de
biztosan őszülő csatlós, aztán megragadja a karom. – Thani úrnő, most
visszamegyünk a szobájába!
– De ezt már megbeszéltük, én utálok ott lenni – hisztizem, de nem
tudom kiszabadítani a karom, Erran elszántan vonszol.
– Nem érdekel. Azt a szobát jól lehet védeni, ott kitarthatunk még akkor
is, ha Eshu úr valóban ránk küldi a zsoldosait.
Ezzel eltoloncol a szobámba, ahol eltorlaszolja a ajtót, becsukja az ablak
spalettáit, és még azt is csak hosszas vonakodás után engedi meg, hogy
reggelit hozassak magunknak. Orsa, kedvenc szakácsnőm jön fel végül pár
falattal, és ő tudja a legújabb pletykákat.
Éjjel többen is láttak egy páncélos kísértetet a várban, legalább féltucat
helyen megjelent. Az emberek félnek, és reggel, Rash kilovaglása után
találtak két holttestet is. Két őrjáratozó katona, mindkettőt pallossal ölték
meg a régi víztározó közelében. Sokan azt fontolgatják, megszöknek, mert
Q lovag kísértete elkezdett bosszút állni, és mindenkit meg fog ölni, aki
elárulta.
– Eshu hülye, ha ennek alapján akar gyilkossággal vádolni – rázom a
fejem, amikor Orsa távozik. – Világos, hogy közöm sincs a két pallossal
megölt hullához.
– Thani úrnő, én nem bánom, ha Eshu úrnak hazudik, de engem ne
tartson ennyire ostobának – néz rám mogorván a csatlós. – Én tudom, hogy
éjszaka elhagyta a szobáját.
– Na és? Ahogy én elhagytam, más is elhagyhatta – védekezem
csodálkozva. Ez tényleg gyilkosnak tart?
– Ne engem győzködjön, Thani úrnő, nem az én feladatom ítéletet
mondani ön felett. Amint Rash lovag úr visszatér, mindent jelentek neki, a
döntés az ő kezében van.
– Undok áruló! – öltök rá nyelvet aztán megsértődöm, és elvágódom az
ágyon. Még a takarót is a fejemre húzom.
De tényleg haragudhat rám, mert nem próbál megengesztelni, én meg
gyorsan elunom a duzzogást. Hát jobb híján előveszem a soros könyvet,
nagy készletet tartok belőlük az ágy melletti kisszekrényen, és megpróbálok
olvasni. Nem megy, állandóan elkószálnak a gondolataim.
Saját véremet nem ontom. Ezt mondta az öreg tegnap este, amikor nem
ölt meg, de vajon mit érthetett ez alatt? A családtag neki tabu, azt nem
szeleteli? Nyilván, hisz végül engem sem bántott, bár az meglep, hogy
„saját vérnek” tekint. Kedves tőle, hogy befogad, én azt hitem, Mae
Chstinen kívül nincs Qnak olyan felmenője, aki nem kap frászt
személyemtől. Mondom, szép tőle, hogy nem irt ki, de vajon másokat miért
bánt?
Egyszerűen nem értem, mi hajtja az öreget, hát eljátszadozom a
nyakamban lógó két aranyamulettel, de azoktól sem leszek okosabb. A
harmadik még mindig Eshunál van, vagy talán már vissza is vitte, az lenne
az egyszerűbb eset. Mihamarabb el kéne lopni, akkor talán tisztábban
látnék.
Nos, úgy néz ki, egy ideig még nem adódik alkalmam teljessé tenni
aranymedál-gyűjteményemet. Késő délután visszatérnek a vert seregek,
akik Qt akarták csapdába csalni. Hoznak halottat is, meg sebesülteket,
valami ilyesmire számítottam. Az furcsább, hogy Rash vezeti őket, azt
hittem, ő is meghalt, de ezek szerint őt Q még életben hagyta. Nyilván volt
rá oka, nem is töröm rajta a fejemet.
A lényeg, hogy Rash nagyon morcosnak látszik, már amennyire az
ablakból látom az arcát. Előbb Eshuval veti be magát a nagyterembe, aztán
Erranért küldet. Velem beszélni sem akar, rólam alkotott véleményét
tökéletesen kifejezi azzal, hogy a csatlóst féltucat katonával megerősítve
küldi vissza.
– Thani úrnő, lovagomnak az leghatározottabb parancsa, hogy nem
hagyhatod el ezt a helyiséget. Ha mégis megpróbálkozol vele, le kell
kísérjelek a tömlöcökbe.
– Á, ma már késő van, nyugton fogok ülni a fenekemen! – biztatom,
aztán kimegyek pisilni, és kimászom a palota hátsó kertjébe.
Pici szépséghibája a megoldásnak, hogy a mellékhelyiségből mindössze
egy járat vezet ki a külvilágba, amin rajtam kívül minden más, ide való
anyag távozni szokott, de az én múltammal ez nem lehet akadály. Sol
sikátorai ennél sokkal büdösebbek, és némileg koszosabbak is.
A hátsó kert kicsi és elvadult, átverekszem magam pár bohéman virágzó
csipkebokron, majd belebotlom a ronita méregkeverőbe.
– A frászt hozod rám, marha! Holdat bámulni jársz itt, hogy ilyen bamba
vagy?
Nyilván a sírkertbe tart, hiába, a koraesti szürkületben már kényelmesen
lehet titokban lopódzni, vélem én, aztán jól kiábrándít.
– Nem, Sárkányasszony! Rád vártam. E várnak csak egy ura lehet, el kell
döntenünk, melyikünk ereje hatalmasabb!
– Ahogy akarod! – hajtok fejet, majd az arcába csapok egy kézre eső,
csupatüske bokorágat, és már futok is.
Elérem a palota falát, de amint befordulok a sarkon, ki, a várudvar felé,
hirtelen szembe jön féltucat fegyveres. Nagy tétben fogadnék rá, engem
keresnek, hát elgáncsolom magam, begurulok a bokrok alá, és négykézláb
menekülök tovább. Mögöttem jön a halálra szánt ronita, de ő sem
kedvelheti a zsoldosokat, amint a látóterébe kerülnek, egy lendületes
karmozdulat kíséretében eltűnik.
Most felszívódott, láthatatlanná vált, vagy pusztán káprázik a szemem?
Egyik rosszabb, mint a másik! És ez a pasas össze akarja mérni velem a
varázserejét? Mist, szórd tele rozsdás vasszögekkel az ágyát, ha véletlenül
nekem nem lenne rá alkalmam!
Hason csúszva vágok át a bozóton, ruhám egy részét hátrahagyva, aztán
elérek egy pinceablakot, és bemászom a palotába. Itt is kiválóan
kiigazodom, ezek a raktárak, innen csak egy pici köpés a keleti átjáró
folyosó, amiről könnyű besuhanni a házi szentélybe.
Baj nélkül be is jutok, szerencsére üres. Odakocogok az oltárhoz, a teljes
sötétben is ki tudom nyitni a rejtekajtót, de akárhányszor is tapogatom végig
az ott őrzött kincseket, nincs közöttük nyolcszögletű. Az össz eredmény,
hogy jól megszúrom az ujjam egy tiara kiálló csúcsával. Kiábrándító.
Lecsüccsenek az oltárra, és sebesült ujjamat szopogatva gondolkodni
kezdek. Hol lehet a medál? Egy lehetőséget tudok elképzelni, Eshu nem
hozta vissza, hanem még mindig a nyakában hordja. A hiú béka! Nem baj,
ha hamarabb nem, hát majd az esküvőn visszalopom. Ha összeadnak
minket, muszáj lesz nyílt színen megcsókolnia, majd akkor elemelem.
És addig? Nos, csak azt kell elérnem, hogy se Rash, se a méregkeverő, se
Eshu ne öljenek meg. Leginkább a méregkeverő, ugye, mert a másik kettőt
nem ügy leszerelni. Tehát kell egy biztonságos zug, ahol alhatok. Nos, a
szentélynél jobbat keresve sem találhatnék. Egy ronita utolsónak Frej-
jahnak, a Győzhetetlennek szentelt helyeken keresné fekete praktikákkal
kinyírandó áldozatát.
Feltehetőleg mások sem fognak megzavarni, nyújtózom egy jót az
oltáron ülve, aztán nyílik az ajtó, és a kint égő fáklyák fényében belép Rash,
meg egy sárga csuhás szerzetes.
– Feleslegesen keresel kifogásokat. Ez a szentély mindenben megfelel a
szertartás levezetésére – int körbe büszkén a freitan, aztán észrevesz
Mozdulat közben dermed meg, és az arca! Nincs az az ó-semni kifejezés,
ami ezt le tudná írni!
– Sziasztok! – integetek nekik édesen mosolyogva, hogy enyhítsem a
feszültséget, persze nem értékelik erőfeszítésemet
– Eme szentségtelen helyen kellene istennőmnek tetsző esküvőt
tartanom? – mennydörgi a csuhás, mellesleg az apátság főnöke, naná, hogy
személyesen jött, nem bízta egy csicskására sem ezt a kényes melót.
– Ez Frej-jah, a Győzhetetlen szentélye, és ha nem jó… – kezdené vállán
átvetett pallosába kapaszkodva Rash, de eddigre már kapcsoltam is. Ha itt
lesz a szertartás, Q a fél napot végigverekszi, míg bejut!
Tehát vesszen a szentély, döntök, és belefújom az orrom az oltárterítőbe.
– Bocs, csak megfáztam egy picit! Nyár van, de azért amikor
végigmásztam a csatornában, csupa víz lett a ruhám – magyarázom szélesre
tárva karomat, hogy sárpöttyök szállnak szerteszét az amúgy makulátlanul
tiszta padlón.
Nem kell túljátszanom, az apát ennyiből is ért.
– Freitan! – fordul komoran Rash felé. – Azért kértem, hogy odakint
tartsuk meg az esküvőt, mert Aranyfürtű Ashel a szabad ég alatt járó
istennő, ám most, hogy látom eme szentély állapotát, szó sem lehet róla,
hogy én itt összeadjak bárkit is. Különösen nem őt! – mutat rám vádlón,
szemében szent borzadály.
– Te idegen vagy itt, hát kérdezz utána, mi történt eme nőszemély utolsó
esküvőjén! Imádkozni fogok, hogy egyáltalán túléljük a holnapi szertartást.
Ezzel a csuhás sarkon perdül, és távozik. Tök jó, ha kint lesz az esküvő,
Q sokkal könnyebben szétverheti az egészet! Ezt nyilván Rash is látja,
olyan szemekkel méreget, hogy félek, még a végén felkoncol. Aztán nem
teszi, csak int a háttérben lebzselő embereinek, és elvezettet.
A nagyterembe megyünk, leül, aztán kiküld mindenkit. Kettesben
maradunk, én sárosan, büdösen, jókedvűen, őt kisuvickolt páncéljában eszi
a méreg. Kint már sötét van, a nyugati ablaksoron csak az éjszakai szél
szökik be, táncoltatja a mindenhol égő gyertyák lángját, nyári fűillatot terít
szét az elfoszló füst helyett.
– Na, hogy sikerült a találkozás Qval? – töröm meg a csendet kedélyesen,
és lecsüccsenek én is, szemben a lovaggal. Jól jöhet még, hogy egy nagyon
hosszú asztal van közöttünk!
– Ma sok emberem meghalt, Thani úrnő – szól rám rém komolyan.
Láthatóan nem zavarja, hogy szeretett lovagom helyén ül. A mocsok!
– Most őszintén, ez téged meglep? Qt akartátok csapdába csalni,
szerintem az a csoda, hogy még élsz.
– Thani úrnő, látom te töretlenül hiszed, hogy a férjed él. Hát halljam,
van rá valami különös okod?
– Q legyőzhetetlen – felelem, majd kis várakozás után még
visszakérdezek – Ennyi, vagy talán többet vártál?
– Tehát nincs kézzelfogható, valós bizonyítékod?
– Most jöttél meg féltucat hullával, mi lehet ennél kézzelfoghatóbb?
– Az embereimre egy lovag támadt rá, aki valóban Q al Aquimnak
nevezte magát, de mivel őt egyik túlélő sem ismeri arcról, hát nem
tudhatom, nem egy csatlósa állt-e a helyébe.
– Hát ide figyelj! Gyárthatsz csodálatosan szép, és veszettül nyakatekert
magyarázatokat a történtekre, ha kell, szívesen segítek, imádok tarka
meséket mesélni, de nem lenne ésszerűbb szembenézni a tök egyszerű
valósággal, mely szerint Q él?
– És te ezt hiszed töretlenül, bizonyítékok híján, és pusztán véletlen az is,
hogy pont ott voltál a szentélyben, amikor bevezettem az apátot. Teljesen
véletlenül adtál neki tökéletes indokot, hogy odakint tartsa meg a
szertartást, ahol könnyen rajtunk üthet bárki.
 – Véletlen volt, meg mázli, meg rögtönzés, amiben én nagyon jó vagyok.
– És a két holttest? – vált hirtelen témát. – A két katona, aki meghalt
tegnap éjszaka?
– Meghaltak tegnap éjszaka – ismétlem kifejezéstelenül. – Közöm nincs
hozzájuk.
– Tehát nem Q osont be valami titkos járaton, hogy veled beszéljen, és
nem ő ölte meg őket pallossal, amikor véletlenül beléjük futott.
– Szóról-szóra így történt. Illetve nem így történt. Q nem osont be, már
napok óta nem láttam.
– De tudod, hogy él – szögezi le, én pedig önkéntelenül is
elmosolyodom.
– Hisz legyőzhetetlen!
Kis csend nehezedik ránk, Rash lehajtott fejjel gondolkodik, aztán nagyot
sóhajt.
– Igen. Alulbecsültelek, Thani úrnő – morogja, aztán felnéz, egyenesen a
szemembe. – Ám én akkor sem hiszem, hogy Q él, amíg bizonyítékot nem
találok rá. Holnap megtartjuk az esküvőt, aztán pedig elutazom, és nem
érdekel, mi történik utána itt, Wareenben. Ez megmásíthatatlan döntésem.
– Tőlem – vonok vállat.
Mi mást is mondhatna? Pedig nem ostoba, biztos, hogy most már tudja,
Q él. Csak éppen nem vallhatja be, mert akkor Eshu ellen kéne fordulnia..
– És hogy ne okozz több galibát, Thani úrnő, kérlek, fáradj le a
tömlöcökbe – folytatja, morcosan állok fel az asztaltól.
– Jó, jó, tudtam, hogy a ma esti nyugalomnak lőttek. Csak aztán holnap
reggel küldj le valami göncöt, ha nem akarod, hogy ebben esküdjek! – intek
végig sáros, koszos, szakadt ruhámon.
– Mindenről gondoskodni fogok – bocsát el Rash, és sajnos, tényleg
megteszi.
Errannal és sok katonával kísértet le a keleti torony alatti tömlöcökbe,
közben esélyem sincs meglógni. A csatlós saját kezűleg zárja rám a rácsos
ajtót, aztán szó nélkül otthagy. Na, ezzel megvolnánk.
Lecsüccsenek a hideg kőpadlóra, a hátam nekivetem a falnak. Nem olyan
rossz ez a cella, Solban jó pénzért ki lehetne adni lakásnak, lenne rá
jelentkező. Az is jó, hogy holnap végre Q megment. Legalábbis nem
hiszem, hogy az apát magától találta volna ki, ő kint akarja tartani a
szertartást. Tuti, hogy szeretett lovagom beszélt a fejével, azaz holnap jön,
és ismét együtt lehetünk. Ó, nagyon hiányzik, úgy szeretnék már jól
hozzábújni! Holnap, holnap majd találkozunk, biztatom magam.
Éppen csak túl kell élnem hozzá az éjszakát. És utána már azon
gondolkodom, hogy vajon egy ronita méregkeverő be tud-e jutni egy jól
őrzött tömlöcbe? Nos, attól tartok, minden különösebb nehézség nélkül.
Q AL AQUIM
 avagy egy hosszúra nyúlt esküvői mulatság

Az éjjel vihar tombol, fel-felriadok a villámokat követő dörgésre, a

zuhogó esőt újra és újra meglódító széllökésekre. A vadászház gerendái
recsegnek és nyögnek, engem pedig zavaros, rossz álom gyötör. Lovon
vagyok, teljes páncélban, és küzdök valakivel, de hogy kivel, azt nem
tudom kivenni az éjszakai esőben. Mert hogy álmomban is vihar dúl, nem is
tudom igazan elválasztani a valóságtól, amikor néha felébredek. Ha
egyáltalán felébredek, nem csak álmodom az egészet.
Hogy nem csupán a képzeletem játszott velem, az másnap reggel derül
ki, odakint minden vizes, és frissen leszaggatott harsányzöld levelek
hevernek az udvar sarában. Ám emberben, lóban nem esett kár, csapatom
hiány nélkül sorakozik fel induláshoz, amikor felkel a nap. A lombokon
áttűző, első fénysugarakban már lóhátról gyönyörködöm, korán otthagyjuk
a vadászházat. Ezt a helyet már nem érzem biztonságosnak, ide nem fogunk
visszatérni. Talán csak pár nap múlva. Ha megélem.
Frej-jah, te Győzhetetlen, hogy hányszor könyörögtem már hozzád véres
csaták hajnalán, hányszor kértem segítséged, már magam sem számolom
Emlékszem, ifjan még úgy imádkoztam, hogy „csak most az egyszer”, ma
már tudom, hiába tűnik sorsdöntőnek ez a csata is, ha túlélem, elvész a
múltban, és helyébe a jövő hoz majd új, szintén „sorsdöntő”, nagy csatákat
Ha túlélem. Állj mellém, Frej-jah, csak most az egyszer és aztán újból és
újból, a győzelemig! Larent, legfiatalabb és jelenleg egyetlen csatlósomat
előreküldöm, tudja meg a faluban, hogy hol és mikor lesz az esküvő.
Unokatestvérei élnek ott, bízhatom, hogy épen visszaér. Magam a várral
szemközti hegyoldal egyik szűk völgyébe vezetem csapatomat, ott
táborozunk le, megerősített őrséggel. Ez már ellenséges terület. Nem is
pihenek le, habár a nyugtalan éjszaka után fáradt vagyok, inkább kimegyek
a völgy oldalában álló poszt mellé, és onnan fürkészem a szemközti
hegyoldalt. Járnak a vár alatti erdőben, nem is kevesen, ezt látom, az itt-ott
felrebbenő madárrajokból, és lentebbről kalapács csattogását is hallom,
visszhangzik bele a hegyoldal.
Így nem ér meglepetésként, amikor Laren visszatérve azt a hírt hozza,
hogy kint lesz az esküvő, délután tartják meg a falu felett, az erdőben.
Köszönöm, Frej-jah!
 Jókedvűen, de a megkönnyebbülést nem mutatva intem magamhoz Tizirt,
a zsoldosok szószólóját. Vele, a csatlósommal és Azrennel négyesben
vonulok vissza.
– Tizir, ti keletről megkerülitek a várat, és meglapultok az ünnepség
színhelye felett. Laren veled megy, ő ismeri a környéket. Legyetek
óvatosak, arrafelé sok lesz az őrszem. Semmiképpen se vegyenek titeket
észre, álljatok meg biztos távolságban! Én a falu felől megyek. Ott nem lesz
komoly őrség, Rash nem vár lentről rohamot. Amikor megérkezem,
mindenki velem fog törődni, ti baj nélkül megtehetitek az utolsó szakaszt,
és fentről lerohanhatjátok az ünnepséget. Csak megtámadjátok őket, és
tartjátok magatokat, míg jelt nem adok a visszavonulásra. Harrat solbeli
zsoldosaival törődjetek leginkább, a freitant hagyjátok rám.
– Értem, uram – bólint Tizir. – És a falubeliek?
– Nem fegyverforgatók. Feleslegesen ne ontsatok vért!
– És ha megtámadnak minket?
Larenre nézek.
– Hogyan vélekednek a faluban, Eshut pártolják, vagy engem?
– Van aki Eshut, és van aki Q lovagot. De mind félnek – feleli, és nem
lep meg.
Persze, hogy félnek. Még a legrosszabb úrnál is sokkal rosszabb két
marakodó úr.
– A falusiak nem fognak harcolni – fordulok vissza Tizir felé. – Ha mégis
megteszik, hát védjétek meg magatokat, de ha utána valakiről kiderül, hogy
nem önvédelemből ölt, azt halálra fogom ítélni.
Ez persze így nem komoly fenyegetés, elvégre mit jelent az,
hogy”valakiről kiderül”? Magam hosszas vizsgálatot értek ez alatt, a
zsoldos inkább azt, hogy valakire rosszindulatból rávall egy haragosa, hát
nyilván nagyon fognak vigyázni, hogy a falusiaknak ne essen bántódása. Jó
ez így, Frej-jah, úgy hiszem, egyikünk sem kedveli, ha ártatlan földművesek
halnak meg.
– Ha jelt adok a visszavonulásra, azonnal fussatok meg. Gyülekezzetek
az oroszlános kútnál, ahol először találkoztunk, és utána vonuljatok a vae-i
útnál álló őrtoronyhoz! Ha üres, szálljatok meg odabent, erős őrséggel! Ha
Rash-nak eszébe jutna katonákat küldeni oda is, akkor vegyétek körbe. Az
embereket szólítsátok fel feltétel nélküli megadásra, de ne támadjatok, míg
oda nem érek!
– Értem, uram! – hajt fejet kurtán Tizir.
 – És az én feladatom mi lesz? – szól közbe bátortalanul Azren.
– Velem lovagolsz.
– Értem, Q uram – biccent titkárom is, némileg nehézkesebben, de
elszántabban, mint előtte a zsoldos.
Velem kell, hogy jöjjön, mert valakinek látnia kell a halálomat, és
elmondania mindent Tetihuanában, hogy Paadre megtorolhassa. Ám ezt
semmiképpen sem akarom hangosan is megfogalmazni, a zsoldosok
elszántságát derékba törné, és Azren magától is tudni fogja, mit kell tennie,
ha meghalok.
Ami egyébként nem áll szándékomban, a terv megvalósítható, éppen
csak egy kis szerencse kell hozzá, no meg Frej-jah jóakarata, de töretlenül
bízom, hogy bírom istenem áldását. Amikor pedig átlovagolok a falun, már
egyáltalán nem töröm a fejem az esélyek latolgatásán.
Kihalt minden épület, az emberek fent vannak, az ünnepségen. Dél már
jócskán elmúlt, nyilván elkezdték a szertartást. Nem zavar, tulajdonképpen
még az sem számít, hogyha esetleg befejezik, mire odaérek. Thani a
feleségem, Frej-jah előtt esküdtünk, Eshu nem veheti el, amíg élek, vagy
bele nem egyezem. Ami egy és ugyanaz.
Így nem kell kapkodnom, szépen, komótosan felléptetek az ünnepség
színhelyére, senki sem áll az utamba. Amikor odaérek, már valóban tart a
szertartás, elöl az apát éppen imádkozik, előtte az ifjú pár, körben a teljes
falu bámulja a látványosságot. Rash-t nem látom, de ez sem baj. Elő fog
kerülni, ebben nem kételkedem.
Egykedvűen nézelődöm, ahogy beérek a bámészkodó emberek közé.
Elébb utat sem nyitnak nekem, a közvetlen előttem állók méltatlankodó
arccal fordulnak felém, valaki még le is pisszeg. Aztán arcukra fagy a
döbbenet, ahogy felismernek, és mint ahogy a tűz fut végig a száraz
szalmán, úgy nyílik előttem széles út a másik oldalon álló, jelen alkalomra
ácsolt dobogóig. Az apát is felnéz, megakad a szava, tökéletes csend üli
meg a hegyoldalt.
Aztán felrikkant a jól ismert hangocska.
– Na végre, már azt hittem, sosem mentesz meg! – méltatlankodik Thani,
majd közvetlen utána Eshu kiált fel, olyan hangon, mint akit éppen
sípcsonton rúgtak.
A kiáltás elfújja a csendet, egy pillanatra mindenki egyszerre beszél, a
falusiakat majdnem elsöpri a félelem, de van, aki útjába álljon a kitörő
pániknak.
 – Ki vagy, idegen?
Rash az, az emelvény lépcsőjéről lép elém, megáll köztem, és az oltár
között Gyalog van, de páncélban, hátán átvetett pallossal.
– Ki vagy, idegen?
– Q al Aquim vagyok, ha nem ismernél meg, freita testvérem – kiáltok
vissza.
– Q al Aquim meghalt, de én lennék a legboldogabb, ha kiderülne, hamis
volt a hír. Gyere, állj elém, hadd lássam tényleg te vagy-e?
Bolondnak néz? Ha leszállok Armagedonról, már végem is. Jól látom,
innen, fentről jól látom, hogy két oldalt, a tömegen túl katonák futnak.
Valahol, kicsit hátrébb viharvert arcú zsoldos oszt utasításokat kézjelekkel,
pár idősebb katona érti csak, de a többiek könnyen követik őket.
– Te állj elém, Rash, vagy talán elfelejted, hogy az én birtokomon
vagyunk? Állj elém, és adj magyarázatot, mi történik itt éppen! – intek az
oltár felé.
Thani már nincs ott, Eshut sem látom, ellenben valakik mintha
verekednének a dobogó mögött. Ám most még nem mehetek, most még fel
kell tartanom a zsoldosokat, míg meg nem érkeznek az embereim.
Nincs nehéz dolgom, Rash is csak az időt húzza. Ő is tudja, ha nem
menekülök el addig, míg bekerítenek, akkor a túlerő könnyen legyűr.
– Nem tartozom neked magyarázattal, Q. Ha panaszod van, hiszaeni
rendházunknak küldd el, és nagymesterem előtt majd elszámolok
mindennel.
– Tán félsz tetteid következményétől, hogy nagymesteredhez futsz
segítségért? – kiáltok vissza, elvörösödik a sértéstől, de mielőtt válaszolna,
folytatom is. – Öcsém mellé álltál, aki elárult, és orvul meg akart gyilkolni,
majd mikor ez nem sikerült neki, te tovább támogattad. Vagy van bármi más
magyarázatod arra, hogy miért vagy most itt ezen az esküvőn, ahol öcsém
magához kényszeríti a feleségemet?
– Eshu al Aquim ennek a birtoknak a jogos ura. Apád végrendelkezett
így, akit te gyorsan elfelejtettél, de vannak, akik emlékeznek. Arra is, hogy
hogyan halt meg!
– Én nem emlékszem rá, hogyan halt meg, mert nem voltam ott, mint
ahogy te sem, Rash al Farel. Ha öcsém gyilkossággal vádol, a szemembe
mondja, ne a hátam mögött rágalmazzon!
Persze, Eshu nincs sehol, ha jól sejtem, Thani épp most magyarázza el
neki a saját, közvetlen stílusában, hogy miért neheztel rá. Öcsém gyenge
legény, így joggal remélhetem, szívem hölgyének közben nem esik baja, de
most már ha akarnék, sem tudnék utána menni. Körülöttem bezárul a
fegyveresek gyűrűje, pedig nekem még időre van szükségem!
– Rajta, Rash, ne bújj zsoldoskatonák háta mögé, állj ki ellenem
fegyverrel, vagy talán gyáva vagy hozzá? – kiáltom, és erre nem mondhat
nemet.
– Félre, álljatok félre, csürhe, ez az én harcom! – ordít Rash. – Erran,
hozd a lovamat, te pedig hamarosan meglátod, Q al Aquim, hogyan
küzdenek az igaz freitanok, a győzelemig!
Jó lenne ez így, csak egy a baj. Ezeket a zsoldosokat nem Rash fizeti. Ez
világosan látszik, mert amikor félreparancsolja őket, nem
engedelmeskednek, hanem kérdőn hátranéznek, kapitányuk megerősítését
várva. Amit vagy megkapnak, vagy nem, ezt már nem várom ki, ez az
utolsó pillanat a cselekvésre.
Hát kihasználom, hogy egy hosszú szívdobbanásig nem rám figyelnek, és
előreugratok. Lényegében azonnal kitör a már eddig is a levegőben lógó
pánik.
A falusiak kiáltozva menekülnek, a zsoldosok nagy hangon biztatják
egymást, meg főleg magukat, hogy bekerítsenek. Rash-ra nem figyelhetek,
táncoltatom Armagedont a katonák közön, vigyázva, nehogy sarokba
szorítsanak. Éppen csak ha muszáj, védek egy-egy ütést, de nagyon
ügyelek, hogy ne keveredjek harcba. A túlerő legyőzne, ha nem mozognék
elég fürgén.
Persze, ez csak rövid haladék, de ennyi is elég, mert mikor már
összeszűkül körülöttem a hely, a fák közül előrontanak az embereim, amivel
teljes lesz a káosz. Nem vagyunk sokan. Sőt, nem vagyunk elegen, de a
meglepetés kis időre mégis felénk billenti a mérleg nyelvét. Ezt a kis időt
kell kihasználom, hogy megtaláljam és kimentsem innen Thanit.
Harcoló párok között ugratok előre, Armagedon ügyesen cikcakkol a
csata forgatagában, és már látom is szívem szeretett hölgyét, amikor Rash
ismét elém kerül. Pallosa kezében, de nem harcol, embereim parancsom
szerint kitérnek előle.
– Rajta, Q, nem nevezhetsz gyávának, készen állok megküzdeni az
igazamért!
– Hát gyere, Rash, én harcolni fogok, a győzelemig! – felelem, és
visszafogom Armagedont.
 Rash még nincs készen, egyik csatlósa most vezeti utána a lovát, a másik
felszállni segít neki, még kell pár pillanat, amíg nekem ronthat. Megvárom,
elvégre nem megölni akarom, hanem legyőzni.
Míg felkészül, megemelkedem a kengyelben, és körbenézek, Thani már
megint eltűnt! Aztán hirtelen ismét látom megvillanni szőke tincseit, de
csak egy pillanatra. Eshu előtt ül egy lovon, illetve az ülés nem fedi teljesen
a valóságot. Talán mondjuk úgy, veszettül kapálódzik.
– Hé, itt vagyok! – kiáltja közben, egy pillanatra találkozik a
pillantásunk, aztán öcsém bevágtat vele az erdőbe.
Eh, Frej-jah, már eddig is próbára tettem türelmedet, tovább tényleg nem
késlekedhetem! Habozás nélkül fordítom a lovam, és már vágtatok is a
nyomukba.
– Q al Aquim, te gyáva féreg, állj ki ellenem! – üvölt mögöttem Rash,
lelke rajta. Nem veszem magamra a sértést, hisz nem előle futok, hanem
Thani után.
– Vissza, visszavonulás! – kiabálom közben kétoldalra, még látom, hogy
Tizir átveszi a parancsszót, aztán beérek az erdőbe.
Összeborulnak fölöttem az ágak, ritkás bozóton száguldunk át, köröttem
hullámzik a zöld levéltakaró, öcsém közvetlenül előttem járhat. És nem jó
lovas, nálam legalábbis nem jobb, hamarosan már látom is fel-felvillanni
előttem lova árnyékát. Őrült módon hajtja szegény párát, ő is tudja, hogy
mindjárt utolérem, aztán kiérünk a vae-i útra.
– Maradj el! Maradj el mögöttem, vagy megölöm az asszonyod! – kiabál
hátra. Talán ha két lóhossznyira lehet előttem, és közeledem.
– Itt ne hagyj ezzel a békával! – sivalkodik Thani, miközben mellesleg
veszettül küzd a szabadságáért.
Vajon belegondolt, hogyha sikerül kiszabadítania magát öcsém karjai
közül, akkor egy vágtató lóról fog leesni?
– Lelököm, ha tovább jössz!
– Lökjél már, fafej! Unom a társaságod, de baromira!
Tehát belegondolt. És vajon abba is, hogy odalent kitörheti a nyakát?
– Tényleg megölöm! – fenyegetődzik Eshu, mintha nem értettem volna
meg elsőre is, ám ekkor hátam mögött is felharsan egy hang.
– Q al Aquim, állj meg, és küzdj meg velem, mintha freitan volnál!
Pillanatra hátranézek, Rash követ, mögötte csatlósai, meg hátrább pár
kósza katona. Frej-jah, hát olyan nehéz lett volna elintézni, hogy kicsit még
késlekedjenek? De egyelőre nem számít, még elegendően távol vannak.
Megsarkantyúzom Armagedont, hamarosan utolérem Eshut.
– Nem csak fenyegetődzöm, megteszem! – üvölti.
– Gyáva féreg! – ordít a hátam mögött Rash is, de ekkor már elég közel
vagyok.
– Thani, gyere! – hívom szívem szeretett hölgyét, aki kicsusszan Eshu
szorításából, és kitárt karokkal lezuhan. Előre dőlök a nyeregben, és
elkapom a kezét.
Utána pár kaotikus pillanat következik, de megőrzöm az egyensúlyomat,
felhúzom Thanit. Közben Eshu lova megkönnyebbülve a dupla tehertől
megugrik, mögöttem pedig hallhatóan közelebb ér Rash és kompániája.
– Egy áruló lovag, két béna csatlós, négy tetű katona, meg még ketten, de
azok nagyon távol, nem játszanak – közli Thani a hónom alatt
kikukucskálva üldözőim pontos listáját.
– A szorosig tarts ki! – biztatom, előttünk Eshu visszafogja a lovát, és
fegyvert húz.
Hamarosan mellé érek, de nem látom, miféle penge van a kezében.
– Én kitartok akármeddig – hisztizik Thani, közben beérem öcsémet, aki
mélyen előredől a nyeregben, majd hirtelen felém csap, kezében apró tőr.
– Csak a szorosig, nem tovább! – sziszegem Thaninak, és mellesleg
karommal védem az ütést.
Páncélomon elsiklik a gyenge fegyver, közben szívem szeretett hölgye
előrehajol, és esküvői fátylát beleborítja Eshu lovának az arcába. Szegény
pára komolyan megijed, oldalra dobja magát, és majdnem leveti lovasát.
Öcsém elmarad mögöttünk.
– De nem akarok elválni tőled! Pont, amikor végre megmentettél!
– Csak amíg elcsalom őket. Az embereim az őrtoronynál várnak, ott
találkozunk – teszem még hozzá, aztán elérjük a szorost.
Az erdő fái közelebb hajolnak, sűrű lombjuk alatt elvész a merészen
kanyarodó út. Visszafogom Armagedont, de megállni nincs idő, Thani a
mozgó lóról csusszan a földre, majd eltűnik a bokrok között.
Vigyázz rá helyettem is, Frej-jah, míg újra találkozhatunk! Ami optimista
becslés szerint pár óra, ám az ember ritkán választja az optimistább
becslést, ha éppen tíz fegyveres vágtat mögötte.
Amint Thani leszáll, Armagedon ismét megugrik. Hátranézve látom,
üldözőim hiánytalanul sorjáznak elő az egyre messzebb maradó szorosból,
láthatóan senki sem vette észre, hogy szívem szeretett hölgye eltűnt Később
persze lehet, hogy valaki visszafordul majd érte, de Thaninak minden
szívdobbanással nő az előnye, és ha valaki, hát ő aztán kiválóan tud
menekülni. Ráadásul ismeri a terepet, az erdős hegyoldalt pedig rengeteg
ösvény szeli át, nem hiszem, hogy utolérik.
Azért változatlan tempóban vágtatok tovább, magam után csalva a
fegyvereseket. Elérjük a Hideg-patak völgyét, az út szeszélyesen kanyarog
a meredek hegyoldalban, míg végül kiszélesedik a szurdok, elmarad az
erdő, kiszáradt, nap égette mező tárul fel előttünk. Csak ekkor fogom vissza
Armagedont. Még bírná a vágtát, de most még harcolnom kell, hát nem
meríthetem ki kedves paripámat.
Nyakát veregetve fordulok meg, mögöttem lépésre fogják lovaikat az
üldözőim is. Most már nekik sem sürgős, beértek. Mély lélegzetet véve,
hátasaikat nyugtatgatva használják ki a rövid pihenőt, míg félkörívben
nekiszorítanak a patak medrének, egyelőre még tisztes távolságból.
– Hát csak utolértünk, te gyáva! Semmit sem értél el vele, hogy
megfutottál – szólít meg végül Rash, a hangján érzem, ő is nehezen veszi a
levegőt.
– Párbajra hívtalak, meg fogom tartani. Gyere, Rash, és harcolj, a
győzelemig! – emelem magasba a pallosomat a kihívás jeleként.
Nem viszonozza a gesztust, mindössze a szemembe nevet.
– Párbaj? Jól hallom, becsületes párbajra hív valaki, aki az imént még a
hátát mutatva futott?
Talán az a célja, hogy feldühítsen, de valahogy nem tudom komolyan
venni szavait. Thanit mentettem, mert szívem szeretett hölgyének élte
százszor is fontosabb nekem, mint holmi rendtársaikat eláruló freitanokkal
való párbaj, de most kezdjem el ezt magyarázni? Te úgyis megérted, Frej-
jah, ő meg úgysem fogadná el!
– Ha nem akarsz párbajozni, kitérhetsz előlem, de akkor rendházunk
szabályai szerint át kell adnod a fegyvered, míg nagymestereink tisztázzák a
viszályt – ajánlom fel, ám magam sem hiszem, hogy ezt az utat választaná.
– Az imént még menekültél, mint egy gyáva asszony, felrúgva a lovagi
becsület minden parancsát, most meg, hogy utolértünk, azonnal a freita
szabályokkal takaródznál? Eljátszottad a jogot, hogy lovagként párbajozz
velem, Q al Aquim!
Harcolni akar? Nem egyedül, párbajban, hanem embereit vezetve,
csatában? Az esküvőn még bőszen védte becsületét, és elfogadta a kihívást,
de hát ott sokan voltak, parasztok és zsoldosok, ott nem engedhette meg
magának a szégyenteljes visszavonulást. Itt viszont, távol a falutól és az
emberektől, a futásomat indoknak használva…
– Rajta, add át a fegyvered, Q al Aquim! Ha így teszel, megkímélem
életed, és Hiszaenbe kísérlek, ahol nagymesterem előtt tisztes tárgyaláson
védekezhetsz. Ha nem adod meg magad, akkor viszont meghalsz, mielőtt
leszáll az éj! – int a már jócskán lefelé tartó napkorongra, de ekkor már nem
is figyelek rá.
Méghogy „tisztes tárgyalás”! Hiszaenben?
Amúgy sem adtam még meg magam sosem. Nem hiszem, hogy tetszene
neked, Frej-jah, te nem kedveled, ha valaki kitér a harc elől, hát már a
küzdelem esélyeit latolgatom. Kilencen vannak, Eshu valahol elmaradt,
talán nem bírta a vágtát, jobb esetben a nyakát is kitörte, amikor
megbokrosodott a lova, de akkor is! Kilenc harcos, ebből egy lovag, két
gyakorlott, összeszokott csatlóssal, míg én fáradt vagyok, és sebesült… Ez
így sok, túl sok, bár talán páran megfutnak, ha elég gyorsan elvesztenek
néhány embert. Úgy sejtem, ez az egyetlen esélyem.
– Q al Aquim vagyok, a reelani győző, a sárkányölő, Wareen ura! Ha
harcolni akartok velem, hát gyertek, én küzdeni fogok, a győzelemig!
És meg sem várom a választ, vagy hogy cselekedjenek, azonnal
megsarkantyúzom Armagedont, és közéjük vágtatok. Szinte minden
mellettük szól, semmi előnyről nem mondhatok le, azaz nekem kell először
támadni! De így sem sikerül áttörni közöttük, ezek mind tapasztalt
harcosok.
Pár ütésre azért van időm, valaki lehanyatlik a nyeregből, egy másik
kiáltva hátrál, de helyette magával Rash-sal kell szembenéznem. Jól küzd,
alig győzök védekezni, és mellesleg csapásokat osztogatok mindkét oldalra,
hogy távol tartsam magamtól a többieket. Izzadtság folyik a szemembe, vér
festi a kardom, páncélom, nagyobb részt talán nem az én vérem, végül
teljesen körbevesznek, az utolsó pillanatban nyílik rés ellenfeleim között.
Armagedon szinte magától ugrik, valaki még utánam üt, a csapás
csikorogva csúszik meg a vállamon, aztán kint vagyok. Nem nézem, hányan
maradtak ott holtan, hány jön utánam, most mindegy. Ha megint
körbevesznek, vége, bár ha egyenként jönnének… De hát nem ostobák
egyenként támadni, és egy áruló miért is lenne kényes a becsületére? Ha
most meghalok, Rash már fordítja is a lovát, és meg sem áll Hiszaenig, ahol
nagymestere nyilván örömmel fogadja, és megvédi Paadre jogos haragjától.
 Ha meghalok, de nem tervezem! Van még némi elintéznivalóm Eshuval,
vissza kell vennem a váramat, és a legfontosabb: Thani vár rám! Nem
hagyhatom cserben pont most!
Még utoljára megsarkantyúzom Armagedont, aztán megnyílik alattunk a
föld, és zuhanunk. Nem sokat, itt alacsony part húzódik a Hideg-patak
medre felett, ráadásul a víz mély, nem messze vagyunk a vízimalmok gátja
felett Ezzel együtt is, teljes páncélban folyóba zuhanni már önmagában is
elég veszélyes. Egyetlen reményem Armagedon, nyakába kapaszkodva
igyekszem a felszínen maradni, hű paripám pedig teljes erejével küzd, míg
végül elérjük a túlpartot, és kikapaszkodunk a vízből.
Szívem szerint felállni sem szeretnék, a part kavicsai hirtelen
kényelmesebbnek tűnnek minden puhán vetett ágynál, de nem, még nincs
vége!
Visszanézek, odaát a közeledő naplemente vöröses fényében büszke
lovas feszít a meredély szélén. Rash az, felismerem. Egyik csatlósa
mellette, a másik a megmaradt embereket vezeti lefelé a víz mellett. Már
félúton vannak a gát felé, negyed óra múlva a nyomomban lesznek.
Hát még egyszer összeszedem az erőmet, felkapaszkodom Armagedon
nyergébe, és rajta, tovább! Keskeny ösvényen indulok felfelé, az erdő elfedi
előttem üldözőimet. Ha elérem a tornyot, a zsoldosaimat vezetve könnyen
levágjuk ezt a pár katonát, akik most a nyomomban járnak. Rash is tart
valami ilyesmitől, hisz különben miért nem maga jött utánam? Átkozott
legyen a neve is, hát hogyan nevezheti magát freitannak az, aki
nyolcadmagával támad rá saját rendtársára? Persze, az északi hadjáratok
alatt tapasztaltam ennél sokkal ocsmányabb dolgokat is, a háború általában
nem a tisztességről szól, de békeidőben, a saját otthonomban?
Frej-jah, tudom, véresen, víztől csapzottan menekülni nem igazán fér
össze a te törvényeiddel, de remélem, enyhít valamit a megítélésemen, hogy
egyik hű szolgád segítségével jutottam idáig. Ha ezek után is képes vagy
Rash al Farelt lovagodnak tekinteni, akkor rám egy szót sem szólhatsz!
Mindez persze nem segít, úgy sejtem, üldözőim már átkeltek a patakon,
és azt hiszem, meg fogják találni a nyomaimat, hisz páncélom eresztékeiből
még mindig csöpög a víz. A kérdés csak az, hogy én leszek a gyorsabb,
vagy ők?
Ám túl sokat nem várhatok szegény Armagedontól, akit kifárasztott a
hosszú vágta, a harc, az úszás. Alig több mint lépésben haladunk a fák alatt.
Az árnyékok belevesznek az aljnövényzetbe, a nap valahol nyugaton eltűnik
a hegyek mögött, az erdő elcsendesedik, a színek szürkévé fakulnak.
Előttem kiszélesedik az út, aztán már nem vagyok egyedül.
Magányos lovas áll előttem, túl messze, hogy a részleteket kivegyem a
sötét alkonyatban, de elég közel, hogy lássam páncélját, vállán átvetett
kardjának markolatát. Pajzsán címer, Frej-jah, a Győzhetetlen, és az
Aquimok címere. Az ősapám.
Pillanatra nem is tudom, mit tegyek, Armagedon pedig megérzi
tanácstalanságom, megtorpan, idegesen felveti fejét, felhorkant. Nem
hibáztatom, halott ló áll vele szemben. Ahol nem fedi páncél, látszanak a
csupasz, földtől fekete csontok, és ősapám sisak keretezte arcát is látom,
csak csupa csont.
De semmi fenyegetőt nem tesz, csak áll velem szemben az úton, én pedig
magamhoz térek a pillanatnyi megdöbbenésből. Aztán megbököm
Armagedont a térdemmel, hű paripám engedelmesen indul előre. Elvégre,
mit tehetnék mást? Mögöttem katonák, ha késlekedem, biztosan utolérnek.
Hogy ősapámnak mi a szándéka, az majd kiderül.
Megszokástól vezérelve megigazítom a vállamon átvetett pallos
markolatát, megvan, egyelőre a helyén. Ha kell, majd használom, és
legfeljebb kiderül, hogy az öreg Valornak mennyire volt igaza, amikor a
kísértetek sebezhetetlenségéről beszélt.
Velem szemben ősapám egy ideig még vár, aztán ő is elindul előre.
Szépen, lépésben halad egymás felé a két ló, a súlyos paták tompa
visszhangot vetnek a kihalt, elcsendesedett erdőben. Hűs szél szalad végig
az út mentén, víztől átázott ruhámban megborzongok, mintha maga a
túlvilág érintene meg.
De nem félek, Frej-jah, te vagy a tanúm! Kihúzom magam a nyeregben,
tenyeremmel nyugtatom Armagedont, és közben végig a kísértet arcát
nézem, így léptetünk el egymás mellen, egymás szemébe nézve, némán,
teljes fegyverzetben, két lovag.
Amint elhalad mellettem, érzem a halál szagát, a föld szagát, látom a
páncélján lebegő pókhálófoszlányokat, aztán elmarad mögöttem. Nem
fordulok utána, az otromba kíváncsiság lenne. Mindössze hallom, ahogy
távolodnak léptei, míg végül elérem a kanyart, és a bokrok elfogják előlem
a hangot.
Mintha valami nagy teher hullana le a vállamról, hirtelen olyan könnyű
lesz lélegzetet venni, az erdő pedig megtelik az éjszaka barátságos, apró
neszeivel. Csak most fordulok hátra, de ahogy vártam, semmi. Mögöttem
kanyarog az út, pár lépés távolságban belevész a sötétbe, már késő van
Én viszont ősapámmal ellentétben élek, és még sok a dolgom. Thani vár
rám!
Igyekszem sietősebbre fogni Armagedont, hiszen katonák járnak a
nyomomban. Abba nem gondolok bele, hogy esetleg ők is találkoznak
ősapámmal, és akkor… Nem, erre nem gondolok, bár hamarosan kiérek az
erdőből, és a csupasz hegyoldalon már jól látom, senki sem jön mögöttem.
Ennek ellenére nem állok meg pihenni, leginkább azért, mert nem vagyok
biztos, hogy utána ismét nyeregbe tudnék szállni.
Éjfél után jár már az idő, mikor az őrtorony keskeny sziluettje
felrajzolódik elém a csillagos égre. Nem valami masszív épület, nem is
erődítménynek építenék, hanem csak a nagy ritkán átutazó karavánok
megvámolására. Mindössze egyetlen torony, körötte magas kőkerítéssel
elkerített udvar.
Félek, hogy most Rash emberei tartják, egy hajnali ostromhoz van a
legkevesebb kedvem, ám ahogy közelebb érek, látom, hogy senki sem veszi
körbe a tornyot. Méghozzá azért, mert a zsoldosaim már bent vannak, erre
tanulság a jöttömre sietve kinyíló kapu.
Összeszedve az erőmet kihúzom magam a nyeregben, és nyugodt, kimért
tempóban léptetek be az udvarba. Az őr kiáltva szólítja a többieket, az
emberek elém gyűlnek, és megéljeneznek. Nem csoda, hogy jó a kedvük, a
tűzön egy teljes ökör sül, és ha jól látom, a háttérben áll egy megcsapolt
hordó. Merészség, hisz nem vagyunk biztonságban, ám más oldalról helyes,
az embereknek szükségük van pihenésre a csau után.
A lovon ülve hallgatom meg Tizir jelentését a veszteségekről, kiadom a
szükséges parancsokat, aztán magamhoz intem Azrent.
– Thani úrnő hol van?
– A torony első emeleti helyiségét rendeztette be magának – jelenti
kötelességtudó titkárom precízen, és szemében aggodalom csillan, ahogy
felméri az állapotomat. – Mutassam, Q uram?
Még csak az kéne, hogy támogasson, mint egy beteg öregasszonyt!
– Nem, pihenj le nyugodtan! Holnap is nehéz napunk lesz – utasítom
hideg hangon, aztán leszállok a lóról, és egyenes, kimért léptekkel
felmegyek a toronyba.
Thani láthatóan ép és sértetlen, amikor benyitok éppen a fal menti ágyon
ücsörög, és három aranyérmével játszadozik. Komoly homlokráncolással
tologatja őket, mellette papír, rajta agyonpacázott írás.
– Szia, Q, végre itt vagy! Nem tudod, hol hagytam az ó-semni
szótáramat?
– A hátizsákodban, egy föld alatti patak felett fellógatva. Most a
csomagomban van, aminek ideszállításáról, feltételezem, Azren
gondoskodott. Egyébként jól vagy?
– Kiválóan! – mosolyog rám.
Rábólintok, aztán minden átmenet nélkül ájultan végigvágódom a padlón.
THANI
 avagy egy lovagfeleség esküvője

Már vagy negyed órája sínylődöm a tömlöcökben, amikor végre

megjelenik Erran, pár katonával, és egy nagy tálcányi vacsorával.
– Ezt a lovagom küldi, és ha van valami kívánsága Thani úrnőnek, azt is
szívesen teljesítem.
– Kell annak a pasasnak a köpenye! – bökök az egyik mögötte álló,
aránylag kisebb termetű katonára.
– Ha takarót kér Thani úrnő…
– Akkor majd azt mondja, hogy takarót kér, de nem akarom feleslegesen
túlcifrázni. Az a köpeny tök jó, és aztán reggel időben ébresszetek, mert
mosakodnom, meg öltözködnöm kell. Nem nézhetek ki szakadtan az
esküvőmön! – affektálgatok, majd megkapom a köpenyt, és Erran
kíséretével együtt távozik.
A rácsos ajtón át kikukucskálva meggyőződöm róla, hogy tényleg
elmentek, majd a lábszáramra rögzített késsel kinyitom a zárat. Nem megy
gyorsan, de tulajdonképpen ez most nem is sürgős. Amikor kész, akkor szép
szélesre tárom az ajtót, majd magamra húzom a frissen szerzett
katonaköpenyt, és távozom. Egészen a szomszéd cella ajtajáig, ahol
kényelmesen lecsüccsenek a penészes fal mellé. Innen jól látom a saját
cellám ajtaját, de engem nem lehet könnyen észrevenni, és ez a lényeg.
Mellesleg a hely kényelmes, sokkal kényelmesebb mint egy átlag solbéli
csatorna, még el is alszom, aztán lábdobogásra ébredek. Katonák jönnek,
fáklyákkal, egy vézna, alacsony, fekete csuhás alakot kísérnek A ronita
méregkeverő, akit Jirrisnek hívnak, és aki megmérgezte Qt, élt saccperká
negyven évet, meghal holnap, amikor szeretett lovagom szétveri az esküvői
mulatságot, foglalom össze magamban sietve, amit tudni kell róla.
Jelenleg éppen csalódott, fogait összeszorítva szitkozódik a nyitott
cellaajtót látva.
– Kísérjen titeket Ro, a Kegyetlen átka, ostoba népség! Hogy zárhattatok
közönséges vaslakat mögé a boszorkányt?
– Nem én döntöttem így, hanem az a nagyképű lovag – morogja
válaszként egy hang, amit csípőből felismerek. Ez Harrat, a zsoldosharamia.
– Alig várom már, hogy átvágjuk a torkát, állandóan csak parancsolgat, és
olyan magasan hordja az orrát, hogy beleesik az eső!
 – Majd ha eljön az ideje, zsoldos, ha eljön az ideje. Most fontosabb
megölni a Sárkányasszonyt.
– Nehéz lesz átkutatni a várat, tele van rejtett zugokkal – húzza a száját
Harrat, miközben bemegy a cellába, magasra emelt fáklyával körbenéz.
Hiába strapálja magát, nem vagyok ott.
– Nem, ne is próbálkozzatok vele, a ti szemetek elől el tud tűnni.
Bízzátok rám, majd én előcsalogatom.
– A férjét is rád bíztuk, és még mindig él – méltatlankodik a zsoldos.
– Legfeljebb holnapig, legfeljebb holnapig! – sziszegi a kedélyes ronita,
majd sarkon fordul, és lendületes léptekkel elmegy.
Harrat hosszan utána néz, aztán még kötelességtudóan betekint a cellába,
ismét konstatálja, hogy nem vagyok ott, majd embereit maga után intve
szintén távozik. Talpra pattanok, és sietve hozzácsapódom a bandához.
Miközben kifele loholok a nagyot lépő katonák mögött, az jár a
fejemben, hogy a kint posztoló tagok komplett hülyék, vagy csak
szőrmentén? Mert azt azért nem feltételezném róluk, hogy tudnak számolni,
és észreveszik, eggyel több fegyveres kíséri a főnököt kifele, mint befele.
Az már kérdésesebb, hogy vajon feltűnik-e nekik, ezen katonák közön az
utolsó mezítlábas, és egy fejjel alacsonyabb a többieknél?
De Mist csak segít, ha meg nem, hát majd lesz valami, így kihúzom
magam, és katonaköpenyem magasra hajtott gallérja mögé húzódva, a
fáklyák gyenge fényében táncoló árnyékok között bátran kimasírozom a
többiek mögött. Csont nélkül kijutok.
Odakint aztán elmaradok Harrattól, és eltűnök a hátsó udvar felé. A
méregkeverő azt ígérte, előcsalogat, nagyon érdekel, hogy vajon mivel?
Tehát bemászom a sírkertbe, a halottasház hátsó oldalán felkapaszkodom a
tetőre, becsusszanok a padlásra, majd a poros deszkákra hasalva
lelesekszem egy kézre eső, majd ujjnyi vastag résen.
Izgalmas, fekete szertartásokra, járó hullákra, kísértő kísértetekre
számítok, ehelyett mindössze Eshut látom odalent, aki toporogva
idegeskedik.
Hulla unalmas, de szerencsére hamarosan megjelenik a méregkeverő, és
feldobja a hangulatot, Eshu rögtön felélénkül tőle.
– Eh, ronita, megvárattál. Máskor ilyet ne tégy uraddal!
– Értem, Eshu úr! – hajol mélyre az alamuszi és álszent méregkeverő. –
A szertartásokhoz kellett előkészületeket tennem.
– De most már minden rendben van, igaz?
 – Természetesen. A fekete boszorkány immár tehetetlen velem szemben,
csak azt kell kivárni, míg megtámad, és már halott is.
– A bátyámnak adott méregre is esküdtél, aztán mi lett belőle! Ha most is
olyan munkát végzel, leveszem rólad a kezem, és mehetsz vissza az
akasztófa alá.
– Nem érdemlem meg ezeket a szavakat, Eshu úr! Én megöltem Q al
Aquimot, az egyezségünk szerint, éppen csak a felesége, az átkozott
boszorkány a sárkánytól rabolt erejével feltámasztotta.
– Akkor nem ölted meg elég jól.
– Többet nem hibázom, Eshu úr, az új tervem immár teljesen biztos –
hajlong a ronita, mint egy rosszabb fajta kereskedőinas, és köpenye
rejtekéből elővesz egy cifra markolatú kést. – Ezt a tőrt Q al Aquim nevével
bájoltam el. Magától is megtalálja az átkozott szívét.
– Gyengének tűnik… – veszi át a fegyvert kétkedve Eshu.
– Kívül gyenge, de belül erős! – hallgatom a ronita szövegét
megdöbbenve. Ezek tényleg totál hülyék?
– És mit érek vele?
– Használd, Eshu úr! Mindent látó szememmel láttam, hogy Q al Aquim
holnap eljön az esküvőre.
– Ezt én is tudom, mindent látó szem nélkül is.
– Mert bölcs vagy! És te vagy Wareen igazi ura, nem pedig az apádat
meggyilkoló bátyád, és annak fekete boszorkány felesége. De holnap
bosszút állhatsz. Q al Aquim ott lesz, neked csak annyi a feladatod, hogy
elé állj, és szívébe döfd e tőrt. Átsiklik majd a páncélon, és megöli bátyádat,
ebben biztos lehetsz.
Igen, ezek totál hülyék, állapítom meg a poros deszkákon fekve,
miközben Eshu elteszi a fegyvert.
– Hát jó, bízom benned, és használni fogom.
Meg is halsz bele, annak rendje és módja szerint, bólogatok, de nem
szánom. Megérdemli. Még hogy egy vacak bicskával odaállni a teljes
fegyverzetben harcoló Q elé? Szimpla öngyilkosság, semmi több!
Ám Eshu hülye, boldogan távozik, szívéhez szorított fegyverrel, a vézna
kis ronita meg marad, és nekilát valami csinos kis szertartásnak. Tök izgi,
és én végre kényelmesen végignézhetem, hogy hogyan kell szellemet
idézni. Igyekszem minden részletet jól megjegyezni. Végül is nem nehéz,
csak egy csomó kriksz-krakszot kell felrajzolni a porba, meg gyertyát
gyújtogatni, és motyogva kántálni értelmetlen szövegeket.
 Tulajdonképpen túl egyszerű is az egész, és én már kezdek kételkedni a
dolog hatásosságában, amikor egy különösen nyakatekert ó-semni
versecske után vibrálni kezd a levegő. Hoppá, majdnem elbambultam,
kapom össze magamat. Hisz kísértetet láttam tegnap, most már
kísértetidéző szertartást is, azt talán nem kéne megvárni, míg a méregkeverő
tényleg megidézi, és szolgájává teszi Aquim őspapát!
Hát felkapok egy kövecskét, és a résen keresztül leejtem, pontosan az
átszellemülten kántáló ronita orrára.
A hatás még engem is megdöbbent. A méregkeverő felkiált, és elejti a
kezében lóbált tálacskát, a levegő felizzik egy pillanatra, és közben olyan
hangot ad, mint egy évek óta nem olajozott pinceajtó, ha végül valaki marha
mégis kinyitja. A feltámadó, feltehetőleg egyenesen a túlvilágról besurranó
szél elfújja a gyertyákat, aztán hideg tűz lobban, és hirtelen leszakad
alattam a padló.
Arccal előre érkezem a kövekre, deszkák és kőtörmelék hullik a
nyakamba, ráadásul még az egyik gyertya forró viaszába is beletenyerelek.
– Te átkozott boszorkány, azt hiszed, szembeszállhatsz hatalmammal? –
üvölti a ronita, amint leesik neki, hogy én estem le.
Körbepislogok, a kísértet sehol, magunk vagyunk, én, a ronita, meg a
szoba közepén egy nagy kupac építési törmelék. Remek, ebből máris
önbizalmat merítek.
– Épp most akadályoztam meg, hogy megidézd családom ősapját,
úgyhogy ne add a nagymenőt, csak szívódj fel, marha, mielőtt
agyonvarázsollak egy nagy sárkánylánggal!
A ronita nem igazán ijed meg, tőrt húz, és mellé motyogni kezd, de én
sem vagyok fegyvertelen! Felkapok a lehullott mennyezetdarabok közül
egy jókora pallótöredéket, és teljes erőmből fejbe vágom a méregkeverőt.
Rögtön abbahagyja a kántálást, a kis béna! Fogadok, még sosem verekedett
kocsmában, fogalma sincs róla, hogy megy ez, hát pusztán az ő érdekében,
hogy jól megtanulja, még vagy kétszer arcon vágom a léccel.
– Átkozott! – krahácsolja, és közben vért prüszköl, meg talán pár
elkószált fogat – Holnap éjfélkor úgyis megidézem War al Aquimot, és az
lesz az első parancsom, hogy téged öljön meg, Sárkányasszony!
Holnap éjfélkor? Tehát ezt a szertartást éjfélkor kell csinálni, azaz ma
már nem ismételheti meg, derülök jobb kedvre.
– Holnap te már semmit nem idézel, legfeljebb téged idéznek,
seggfejkém! Q lazán agyonver! – rikoltom, majd elégedetten elszaladok.
 Túl nagy itt a ricsaj, még előkerülnek Harrat zsoldosai, és őket nem
hinném, hogy meghatná a fegyverként forgatott fapallóm, ami ráadásul félig
eltört a ronita orrán. Tehát eldobom, majd lelécelek. Ki a halottasházból, a
sírkertből, akár ki a várból is. Úgy sejtem, itt most egy híján mindenki
engem üldöz, hát úgy döntök, Rash ablakán mászom be a palotába.
Nem alszik, a sarokban álló gyertya fénye mellett áhítatoskodik, de mire
ez kiderül, már késő visszafordulni.
– Izé, besegítenél? Elveszteném a lábammal a támaszt – zavarom meg
félig a semmiben lógva, természetesen felhúz.
Bepottyanok a szoba ablakán, ám mire felegyenesedem, már egy pallos
feszül a hasamnak.
– Thani úrnő! Mit keresel itt?
– A tömlöc nem volt jó. Kijöttem mosakodni, mert hogy holnap nem
lehetek koszos.
– Kiengedtek?
– Ezt nem mondtam. Legalább egy dézsa meleg víz kellene, és
kiválasztottad már a ruhámat? – hamukázom, ami éppen eszembe jut. –
Holnap esküvőm van, muszáj csinosnak lennem!
– Hogy nézel ki? – mér végig, hát, rosszabbul mutathatok, mint este,
pedig már akkor sem voltam teljesen szalonképes. – Valaki megtámadott
talán?
– Á, senki, csak elestem – hazudok, pusztán az ő érdekében. Ha
elköpném a ronitát, már menne is leabálni, az meg véletlenül tényleg
levarázsolja, hogy kiskanállal sem kaparják össze a maradványait. Engem
meg az egyedül maradt Eshu jól felkoncol. Tehát rezzenéstelen arccal
hazudom, de Rash nem értékeli a megmentését szolgáló törekvéseimet.
– Ezek komoly horzsolások, nem foghatod rá holmi esésre – kekeckedik
pattogó hangon. – Ki merészelt rád támadni parancsom ellenében?
– Nos, lehet, hogy fáj ezzel szembesülni, de ebben a várban vannak
olyanok, akik magasról tesznek a parancsaidra. Itt vagyok mindjárt én, aki
kifejezetten azért hagytam el a börtönt, hogy megmosakodjam és
átöltözzem. Segítesz, vagy válasszak magam esküvői ruhát?
Természetesen eszébe sincs lealacsonyodni prózai problémáim mellé.
– Ne zaklass ilyen ostobaságokkal, most Frej-jahhoz, a Győzhetetlenhez
imádkozom éppen, hogy holnap mellém álljon.
– Na igen, te holnap Qval verekedsz, amiért nem irigyellek, de nekem
meg Eshuhoz kell hozzámennem, ami majdnem olyan húzós. Ha lehet, ne
legyen sok csipke ám az esküvői göncömön, mert aztán beleakad valamibe,
és már kész is a baj. A múltkor is így kezdődött, aztán mi lett belőle! –
legyintek mindent tudón, pedig megeshet, ez a szerencsétlen freitan az
egyetlen háromnapi járóföld körzetben, aki nem tudja, mit lett belőle az
utolsó esküvőmön.
De nem is ez a lényeg, hanem hogy kiakad annyira, hogy Erranért
szóljon, és utána rábíz a csatlósra. Immár azzal a mellékmegjegyzéssel,
hogy faragjon belőlem csinos menyasszonyt. Nincs nehéz dolga, ez
alkalommal magam is csinos szeretnék lenni. Hisz holnap végre találkozom
Qval, nem nézhetek ki úgy, mint egy szakadt csavargó!
Tehát legszebb ruhámat veszem elő, sok fehér selyem, meg rengeteg
hímzés. Kár érte, mert hát nyilvánvaló, hogy estére ronggyá szakad, de a
lényeg az, hogy most dögösen nézek ki benne. Még Eshu is sűrű pislogással
fogad, és egyáltalán nem tiltakozik, hogy kézen fogva kell a sebtiben ácsolt
oltár elé vezetnie.
A tömeg visszafogottan ujjong, a háttérben zsoldosok strázsálnak,
Aranyfürtű Ashel papja pedig kétszer is belezavarodik az imába, szóval a
megszokott módon indul a buli. Aztán a megszokott módon folytatódik;
beléptet Q, teljes páncélban, hátán átvetett pallossal.
– Na végre, már azt hittem, sosem mentesz meg! – kiáltom lelkesen,
majd sietve sípcsonton rúgom a mancsom taperolásába belefeledkezett
Eshut, hogy nagyot ordít.
Aztán meg tőrt ránt, és menne a csatába, leszúrni Qt, amit önmagában
nem bánok, haljon bele a hülyeségébe, de csak akkor, amikor már
megszereztem az aranymedálját. Szóval elgáncsolom, és amikor leszédül az
emelvény mögé, habozás nélkül ugrom utána.
– Megöllek, te kis szajha! – üvölti, és megpróbál feltápászkodni, de
nehéz ám az, ha éppen az embert hátán ülnek, és két ököllel verik a fejét!
– Fenéket ölsz, Q kinyír, mielőtt annyit mondasz, hogy fapapucs.
– Őt is megölöm – hörgi a béka, és leborít magáról, talpra áll.
Jobb híján megragadom a lábfejét, és erősen belekapaszkodom. Ettől
persze még menne, vagy két lépésen át húz maga után, aztán döbbenten
megtorpan. Fél szemmel kilesek a nadrágszára alatt, de semmi furcsa nem
tárul elém. A parasztok fejvesztve rohangálnak, a zsoldosok idegen
katonákkal verekednek, folyik a vér, és feltételezem, az egész közepén, a
legnagyobb káoszban ott harcol Q is. Átlagos délutáni muri, nem értem, mit
kell ezen fennakadni, hát inkább felkapaszkodom Eshu lábán, hogy végre
elérjem azt a vacak medált.
Megdöbbentő módon pont tőle kapok segítséget.
– Na gyere, te ribanc! – rángat talpra, majd elindul hátra, a lovak felé.
– Megyek, ha akarok, ne cibálj! – tiltakozom, de csak megszokásból.
Most éppen akarok menni, mert még mindig nincs meg a medál.
Aztán amikor felszáll egy lóra, és felhúz maga mellé, akkor végre
megszerzem a vacak ékszert. Érdeklődve nézek körbe, és majdnem leesek a
lóról, amit éppen akkor sarkantyúz meg Eshu. Hogy nem pottyanok le, az
kifejezetten annak köszönhető, hogy megragadja a nyakam.
– Gyere, túsznak jó leszel, aztán majd meglátjuk, az én édes bátyám
feladja-e magát, vagy hagyja meghalni imádott feleségét!
– Feladja magát, és aztán puszta kézzel agyonver téged, ezen nincs mit
meglátni – érvelek, előtte lógva a nyeregben.
Nem hatja meg, fél kézzel engem tart, a másikkal meg a lovat irányítja,
kifele tartunk a mulatságból. Hol lehet Q, emelem fel a fejem, aztán
észreveszem szeretett lovagomat. Délcegen feszít a nyeregben, vele
szemben Rash mászik fel a lovára, két csatlósa segíti. Ó, tehát még egy
vacak párbajt is ki kell várnom, míg megment!
Picit elszontyolodom, de nem akarok közbeszólni, Q annyira komolyan
veszi az ilyen marhaságokat! Biztosan a szívére venné, ha nem kockázhatná
fel Rash-t most azonnal.
– Hé, itt vagyok! – kiáltom még informatív módon, látom, hogy
észrevesz, a tekintetünk találkozik, aztán Eshu bevágtat velem az erdőbe.
Amúgy is utálok úgy vágtázni, hogy a ló nyakán lógok, ezt megfejeli
még a sok saláta, amin áttörtetünk. Telemegy a pofám levelekkel, ellenben a
ruhám főbb selyemgiccsei elmaradnak az ágak között. Mire kiérünk a vae-i
útra, már totál herótom van a szitutól, aztán észreveszem, hogy mögöttünk
vágtat Armagedon, nyergében szívem szeretett lovagjával. Hát mégis
utánam jött!
Új erőt merítek közelségéből, igyekszem kiszabadulni, de Eshu csak még
elszántabb lesz Q közelségétől.
– Maradj el! Maradj el mögöttem, vagy megölöm az asszonyod! – ordibál
neki hátra.
– Itt ne hagyj ezzel a békával! – kiáltok én is, csak hogy tiszta legyen a
helyzet, és közben veszettül küzdök a szabadságomért.
 Közben talán hátul is jönnek még, meg Eshu is veszettül ordítozik,
láthatóan mindenki elég ideges a környéken, de engem nem zavar, békésen
kiszabadítom magam, és nézem, mikor ér elég közel szeretett lovagom.
– Thani, gyere! – hív, amikor elérkezettnek látja az időt.
Na végre! Leugrom, ügyesen esem, és nem ütöm meg magam, mert Q a
megfelelő pillanatban elkap. Helyes! Nem hiába imádom, tökéletes pasas!
Aztán felmérem, ki is lohol a nyomunkban, meg mellesleg megvadítom
Eshu lovát, remélem leesik, és kitöri a nyakát. A részleteket nem
szemlélhetem meg, mert veszettül vágtatunk, jó sokan jönnek utánunk.
Persze Q nem cakkozza agyon, magára vállalja a balhét, engem meg
parkoló pályára állít; elküld az embereihez, ahol szerinte nem eshet bajom.
Sajnos tisztában vagyok vele, hogy ez egy olyan rögeszméje, amiről nem
tudom lebeszélni. Ragaszkodik hozzá, hogy én a körülményekhez képest
biztonságban legyek, mindig és mindenhol. Kicsit unalmas, de tudom, hogy
ez neki fontos, hát megtörten lecsusszanok Armagedon hátáról, és lógó
orral elhúzok a leprába.
Ő persze most izgalmas, nyaktörő hajszában menekül a túlerő elől, meg
biztosan verekszik is egy jót, a mázlista. Nekem marad a meló unalmasabb
része, átcsörtetek a bozóton, teljes biztonságban, egészen az őrtoronyig,
ahol belefutok a körben táborozó zsoldosokba. Ez rögtön feldob, még nem
foglalták el az erődöt, tehát nem maradtam le a mókáról. Jó kedvem
egészen addig tart, míg valami marha katona a torkomnak nem szegez egy
kardot
– Hát te meg ki vagy, kisanyám?
– Mae Thani, Wareen úrnője, Q visszatértéig a te főnököd.
– Na ne szédíts! Az igazat, vagy átvágom a torkod, te csavargó!
Lepillantok, na igen, a ruhámról nehéz lenne megmondani, hogy reggel
még fehér selyem esküvői gönc volt. De már ennyi elég, hogy mindenféle
jöttment fegyveres belém kössön?
– Hát ide vigyázz! Utálom, ha a külsőm után ítélnek meg, és neked is
jobb, fafej, ha megtanulod, bárki előkelő hölgy beleeshet egy tócsába, vagy
átmászhat egy kéményen, és akkor máris ugrott a reggeli sminkje. Én
speciel most egy csatából jövök, és részt vettem egy mókás lovas üldözésen
is, szóval pokolian nem értem, mi a fene alapján várjátok tőlem, hogy úgy
nézzek ki, mint akit skatulyából húztak ki! – vágom az arcába.
A katona meghőköl, és míg azon töri a fejét, most agyonüssön, vagy ne,
előkerül a háttérből Azren.
 – Thani úrnő, Thani úrnő, milyen nagy öröm, hogy itt van!
– Na látod, hogy nem hazudtam, marha! – tolom félre a katona még
mindig nekem szegezett kardját, aztán a titkár felé fordulok. – Szia Azren,
én is örülök, hogy nem koncolt fel senki, sem téged, sem engem. Majd
muszáj lesz elmesélned a kalandjaidat, de most hozd a lovam, meg kerítsd
elő ennek a zsoldos bagázsnak a főnökét!
Szerencsére immár senki sem kekeckedik, pillanatok alatt elővezetik
kedves pacimat, Szöszmöszt, meg mellesleg egy rosszarcú zsoldosharamia
is odacsörtet. Örömmel üdvözlöm a lovam, fel is szállok rá, aztán lenézek a
lassan körém gyűlő tömegre.
– Szóval, ki a kapitányotok?
– Kapitányunk nincs, de én beszélek a többiek nevében. A nevem Tizir,
Solból való vagyok.
– Remek. Na tehát, aki nem tudná, én Mae Thani vagyok, biztos
hallottatok már rólam. Q küldött, ő is mindjárt jön, amíg megérkezik, én
helyettesítem. Most éppen mit csináltok itt?
– Q lovag parancsa szerint körbevettük az őrtornyot, és felszólítottuk a
bentieket, hogy adják meg magukat. Azt mondták, nem, hát most várunk –
feleli az a Tizir kimérten, és mellé összehúzott szemmel méreget.
Nos, ismerem ezt a tornyot. Csipet kis erőd, pár kósza őrrel, Q nyilván
félálomban is kényelmesen el tudja foglalni. De ugyan minek vacakoljon
vele, amikor végre ideér? Biztos fáradt lesz, meg sebesült is, már amennyire
őt ismerem. És akkor fogadjam azzal, „szia, kedvesem, még el kéne foglalni
ezt a pici erődöt, mielőtt ágyba bújhatunk”? Hát szó sem lehet róla!
– Rendben, srácok, ha nem adják meg magukat, akkor bevesszük! –
adom ki az utasítást büszkén feszítve Szöszmösz nyergében, csak mint a
menő hadvezérek. Ám sajnos, nekem nem lelkes katonák, hanem mindössze
nyomorult zsoldosok jutottak.
– Q lovag azt mondta, várjuk meg – ellenkezik Tizir. – Nem szívesen
cselekednék a parancsa ellen.
– Bezzeg ha azt mondanám, rúgjatok be, mint az állat, eszedbe sem jutna
tiltakozni – morgok, de látom a szemén, nem fogom meggyőzni. Ez egy
túlélésre szakosodott zsoldos, nem vág bele felelőtlenül minden
eszetlenségbe. Mindegy, ha már elhatároztam, hogy várat foglalok, ilyen
apróság, mint seregem lázadása, nem akadályozhat meg!
– Rendben, akkor ti itt maradtok, én meg elfoglalom, ebbe már nem
köthettek bele.
 Tényleg nem kötnek, Tizir hitetlenkedve néz rám, de egyben hátralép,
legyen ahogy akarom. Persze, azért akad, aki tiltakozik.
– De Thani úrnő, tényleg el akarja foglalni az őrtornyot? – néz rám
kétségbeesetten Azren. – Q úr nélkül?
– Naná! Te mondtad állandóan, hogy az igazi lovagfeleségek mindenben
segítik a férjüket, támaszt és biztos hátteret nyújtanak nekik az élet
viharaiban, kész vacsival, meg kitakarított várral várják őket haza. Azt
hiszem, ezt a pici erődöt elfoglalhatom helyette, az pont egy ilyen úri
feleségnek való, pöpec kis munka – mérem fel szemhunyorítva a torony
magasságát. Innen nézve nem nagyobb, mint a hüvelykujjam, ez még
belefér a mai napomba!
– De gondoljon bele, egyedül…
– Természetesen nem egyedül – vágok a szavába. – Te velem jössz!
Ez elég is, hogy elhallgasson, nagyot nyel, megigazítja a szemüvegét, és
már készen is áll a várfoglalásra. Nekem még ennyi sem kell, megbököm a
térdemmel Szöszmösz oldalát, és bátran előreléptetek.
– Értetek meg majd visszaküldöm Azrent, ha elfoglaltam a tornyot, és
már minden teljesen biztonságos lesz – nyugtatom meg a zsoldosokat, majd
kilovagolok a táborból.
A torony körüli kőfal csak kerítés, az általa körülvett udvar meg
mindössze arra jó, hogy bent éjszakázhasson pár szekér, a hozzá tartozó
lovakkal és kereskedőkkel. Gond nélkül belovagolhatunk, ezt messziről
látom, még a sötét éjszakában is. Bent meg legfeljebb pár katona dekkolhat,
nem hiszem, hogy Harrat túl sok emberét küldte volna ide, a nagy semmibe
őrködni. A problémát maga a torony jelenti. Vastag kapuja van, az alsó szint
teljesen ablaktalan, és van odabent tartalék víz, meg kaja, szóval hosszan
lehet tartani.
Azaz ide mégiscsak komoly haditerv kell.
– Azren, az lesz a legjobb, hogy odamégy, és szóval tanod őket, míg én
hátul bemászom.
– Szóval tartom? De hogyan?
– Mit tudom én! Beszélj valamiről, ami elég izgalmas, hogy
odafigyeljenek
– És megtudhatom, mit szándékozik tenni Thani úrnő, ha bejut?
– Nos, csak adódik valami – vonok vállat, majd otthagyom a titkárt.
Biztosan ügyesen boldogul egyedül is, én inkább körbelovaglom az
őrtornyot, persze tisztes távolban, majd leszállok Szöszmöszről, és
bemászom az udvar falán. Várakozásomnak megfelelően simán megy, hát
hasra vetem magam, és a várfoglaló hősök elszántságával elkezdek kúszni a
torony felé.
Közben hallom, hogy a másik oldalt Azren nagy hangon beszél. Ha jól
veszem ki, a királyi jog azon passzusát ecseteli, amely alapján fel lehet
kötni a kereskedelmi utak mellett álló őrtornyokba jogtalanul beköltöző
elemeket. És ez neki egy izgalmas téma? De bejön, a „jogtalanul beköltöző
elemek” nyilván odafigyelnek, mert engem senki sem vesz észre.
Könnyen elérem a torony tövét, majd az ott felhalmozott szemétdombról
leemelek egy hosszabb faradat, nekitámasztom a kőfalnak az egyik ablak
alatt, és elkezdek rajta felmászni. Jól megy, csak sajnos ez a deszka nagyon
rövid, a tetejéről sem érem fel a keskeny ablakot, tehát kénytelen vagyok
felállni. A falhoz simulva egyensúlyozom, míg szerencsésen az
ujjbegyemmel elérem a párkányt.
Ez is kevés, hát ráadásként ugrom egy picit. Így már rendben,
szerencsésen megkapaszkodom az ablak peremében, ám ezzel egyidejűleg a
támasznak használt léc nagy csörömpöléssel lecsúszik. Olyan nagy
csörömpöléssel, hogy azt Azren legjobb meséi sem tudják kompenzálni, a
következő pillanatban, három zord katona mered le rám az ablakból.
– Sziasztok srácok! – mosolygok rájuk kedvesen szorult helyzetemre
fittyet hányva, és szerencsére nem kell kérnem, hogy húzzanak fel,
maguktól is megteszik. – Még jó, hogy ideértem, már azt hittem, sosem
jutok fel!
– Jobb is lett volna neked, ha lent maradsz – morog az egyik, és a másik
kettő is morc.
– Ki vagy, és mit akarsz itt?
– Hát ti semmit sem hallottatok arról, hogy mi történt az esküvőn? –
csodálkozom tágra nyílt szemekkel, és tök boldog vagyok, hogy nem
ismertek fel. Idegen, solbéli zsoldosok, pont ugyanazon előítéletekkel, mint
annak a Tizimek a haverjai; előbb esznek meszet, mint hogy egy szakadt
csavargóból kinézzék a várúrnőt.
– Gondolom, minden rendben ment. Az a kis boszorkány már nyilván
Eshu urat szórakoztatja – röhögnek kórusban, mintha ez vicces volna. Majd
nevetek én még a ti károtokon!
– Na ja, rendben ment, egészen addig, amíg be nem lovagolt Q al Aquim,
egy királyi bíróval, és le nem tartóztatták Rash al Farelt kétszeres
rablógyilkosságért.
 Sikerül megdöbbentenem őket, beáll a néma csend.
– Mit beszélsz? Ez nem lehet igaz! – intézne el egy laza
csuklómozdulattal az egyik, de én sem ma másztam le a falvédőről, lazán
nyomom tovább a sódert.
– Gondolod, mondanék ilyen hülyeséget, ha nem lenne igaz? Ha
hazudnék, száz jobb mesém lenne, de ez a szomorú igazság, Rash lovag
immár Wareen tömlöcében csücsül. Esküszöm Szépszemű Lianára, hogy
így igaz! – emelem meg a kezem, és mellé olyan ártatlanul nézek, mint
kéttucat szűzlány.
El is gondolkodnak a fickók.
– És ha igaz? Mi közünk hozzá, hogy börtönbe zárták azt a nagyképű
lovagot?
Tehát ez nem hatja meg őket, na lássuk tovább.
– Ja, eddig én is csak élveztem a mókát, de aztán Eshu úr teljesen
elvesztette a fejét, átkozódott, meg szidta az isteneket, míg végül kardot
rántott, mire a bátyja leszúrta.
– Ott, az esküvőjén? – hitetlenkednek.
– Szavamra, ezzel a két szememmel láttam. A teljes násznép előtt
megölte, aztán meg büszkén körbehordozta a fejét, hogy mindenki okuljon
belőle. Lett is nagy csend – bizonygatom, az egyik katona fejcsóválva,
tétova hangon támogat meg.
– Hát, én szolgáltam errefelé, még az apja idejében, akkor az a hír járta,
hogy hiába jó harcos, vérszomjasabb, mint maga Ro, a Kegyetlen.
– Na, azóta csak vérszomjasabb lett, meg teljesen kegyetlen is, az öccsét
legalábbis lazán meggyilkolta. Úgyhogy most mind nagy bajban vagyunk! –
teszem hozzá, hogy végre rátérjek az általam vágyott témára is.
Sajnos nem értenek velem egyet.
– Te bajban vagy, csavargó, de mi nem. A mi vezérünk Harrat, ő a
legzavarosabb helyzetben is megtalálja a számítását!
– Na igen, most is megtalálta. Gyorsan átállt az új úr mellé, aki azzal a
feltétellel vette a szolgálatába, ha feladja a régi cimboráit.
– És megtette?
– De hát ti is ismeritek – legyintek lazán. – Az anyját eladná egy kisebb
zacsi ezüstért! Szóval, lepaktált Q al Aquimmal, és most éppen a várban
akasztanak, de azt hiszem, már ide is küldött embereket, értetek. Ezért
jöttem én ide.
– Ezért?
 – Ezért, naná. Hogy figyelmeztesselek titeket.
– Tiszta szívjóságból, mi?
– Dehogy! Pénzért. Solbéli vagyok magam is, csak azért utaztam el ide, a
világ végére, hogy jól meggazdagodjam Harrat mellett, erre ő lazán cserben
hagy. Hát gondoltam, titeket figyelmeztetlek, az csak ér két ezüstöt, miből
már hazautazhatok.
No, ezen aztán egységesen felháborodnak.
– Két ezüst?
– Szavad sem hisszük!
– Inkább jól elszórakozunk veled, aztán kidobunk az éjszakába!
Hogy mennyire utálom az effajta, korlátolt marhákat!
– Elszórakoztok a jó anyátokkal, barmok! Azt hiszitek, nem láttam én is,
hogy katonák táboroznak az út mellett? Fogadom, Q al Aquim nevében
akartak bejönni. Még az is lehet, hogy maga a királyi bíró áll itt a kapu
előtt, aztán ha elfoglalják a tornyot, mindannyiótokkal példát statuál.
– Királyi bíró?
– Aha, én láttam. Vézna kis alak, szemüveggel, azt sem nézné ki belőle
az ember, hogy kettőig tud számolni, de ott az akasztásnál nagyon
serénykedett, csak úgy sorolta a jogszabályokat, kit miért kell felkötni!
No itt végre elgondolkodnak.
– Csak nem az az alak az – mutat le egyikük a másik ablakon, érdeklődve
kileselkedem mellette.
Semmi meglepő, odalent Azren tartja jogi kiselőadását, csak mintha
otthon lenne, a könyvtárban, és engem untatna valami fontos
megtanulandóval.
– Ja, ez a főszer az. Királyi bíró. Ha itt van, hamarosan itt lesz Q lovag is,
aztán nekünk lőttek, ha addig nem pucolunk meg.
– De hát körbe vették a tornyot. Gondolod, ki lehetne még jutni?
– Ahol bejutottam, ott ki is lehet – vonok vállat. – Teljesen hátul senki
sem őrködik. Nyilván azt hiszik, eszetekben sincs elmenni, mert bíztok
Harratban, és itt maradtok a parancsa szerint hülyén meghalni.
– No, azért annyira nem vagyunk ostobák!
Ezt a mondatot kőbe kéne vésni.
– Akkor rajta, mielőtt késő lesz!
Ezzel a három okos katona kötélen lemászik a torony hátsó oldalán. Én
vezetem őket, egészen a falig, amin átkapaszkodunk, majd hamarosan
beleakadunk Tizir ott hagyott őrszemeibe. Kicsit aggódom, hogy a zsoldos
teljes mértékben rám akarja hagyni a bulit, ám erről szó sincs. Amint
világossá válik, hogy komolyabb kockázat nélkül lehet átütő sikert elérni,
azonnal beindul az a bizonyos hadi gépezet.
Harrat katonáit körbeveszik, lefegyverzik, megkötözik, a toronyba
bevonulnak, teljesen hiba nélkül, és végül még tőlem is megkérdezi valaki,
hogy mi a következő utasításom. Éppen semmi értelmes nem jut az
eszembe, de azért nem hagyom ki, hogy felnéznek rám!
– Izé, rendezzetek be nekem szobát a torony emeletén, utána meg
süssetek ökröt, és verjetek csapra egy hordó bort! Bulit akarok –
intézkedem gyorsan.
– Nincsenek vágómarháink, se borunk. Sőt, tulajdonképpen nincsenek
készleteink – feleli Tizir, és átüt a hangján a rosszallás.
Mintha ez olyan fene nagy hiba lenne. Hát mikor voltak nekem
készleteim, aztán mégis itt vagyok, épen és egészben.
– Fenébe a készletekkel. Itt az útkanyarban van egy tanya, alig negyed
óra lovon, onnan hozzátok el, ami kell.
– Mennyi pénzt kapunk rá?
– Pénzt? Az felesleges, csak ígérjétek meg nekik, hogy majd mindent
megfizetünk. Ismerik Qt, tudják, hogy úgysem marad adósságban.
– És ha nem hiszik el, hogy az ő emberei vagyunk? – kekeckedik tovább
Tizir, de ekkorra megunom a pasast.
– Jaj, hát akkor hozzatok el valami ehetőt engedély nélkül! Zsoldosok
vagytok, nem igaz, hogy nekem kell elmagyarázni nektek, hogyan kell
marhát lopni. De emberben ne essen kár, ne éljetek vissza azzal, hogy
egyedül mentek, mert ha feleslegesen bajt csináltok, nagyon megjárjátok.
– Mert te fekete boszorkány vagy, akinek a szeme mindent lát, és a keze
mindenhova elér? – kérdezi a zsoldos.
Nem is túl gúnyosan, de értem, mire gondol közben. Nem hisz a fekete
boszorkányokban, sem a babonákban, csúf csodákban, túl varázslatos
varázslatokban. Solbéli. Akárcsak én.
– Fenéket, marha! Nincs mindent látó szemem, csak éppen mindenki a
haverom a környéken, tehát beköpik azt, aki rosszul viselkedik. És nem ér
el mindenhova a kezem, de egy legyőzhetetlen freitan a fickóm, aki rosszul
viseli, ha packáznak velem. Szerintem láttátok már verekedni, szóval
értitek, mire célzok. Bevállaljátok, vagy inkább kerülitek a zűrt, és
csendesen viselkedtek?
 – Minden úgy lesz, ahogy Thani úrnő parancsolta – hajt fejet Tizir, látom
a szája szélén, mosolyog. Jó fej solbéli szerencsevadász, azt hiszem,
remekül ki fogunk jönni egymással.
Nem is lesz baj, hamarosan megjön a hadiellátmány, a zsoldosok
beveszik magukat az udvarra, én meg úrinőket megszégyenítő
önmegtartóztatással nem vegyülök közéjük berúgni, hanem felmegyek a
torony első emeletére. Végre van lehetőségem megnézni a három medált,
amit nagy nehezen összelopkodtam!
Így, együtt is tök homály, hogy mit jelenthetnek, de fáradhatatlanul
küzdök. Azren ad papírt és tollat, így jegyzeteket is készíthetek. Ettől sem
jobb. Az a gyanúm, ezek elég régi érmék, tehát feltehetőleg ó-semni
szöveget rejtenek. Vajon hol a fenében hagytam a szótáramat?
Szerencsére hamar befut Q, aki megadja a választ, de mielőtt
előkereshetném, szívem szeretett lovagja elájul. Megkísérlem felemelni az
ágyra, de dög nehéz, hát behívom Azrent. A titkár első kiáltásra jön, beteszi
maga mögött az ajtót, majd döbbenten megdermed.
– Mi történt Q úrral?
– Elájult – közlöm vele, tök feleslegesen, mert ez jól látszik.
– De mitől?
Elgondolkodva veszem számba az ujjaimon.
– Hát, először is megmérgezték, aztán börtönbe zárták, onnan kitört,
akkor csapdába akarták csalni, ezeket az ostobákat szétverte, aztán csatába
ment sok tucat gyakorlott zsoldos ellen, és végül hosszan üldözte egy
lovagtársa, pár csatlóssal és katonával karöltve, ezeket is nyilván elintézte
valami módon. Én legalábbis csak ennyiről tudok, de lehet, hogy közben
még verekedett párszor a saját szórakoztatására is, kinézem belőle. Szóval,
azt hiszem, ettől ájult el.
– Azonnal szólok a zsoldosoknak, biztosan van közöttük valaki, aki el
tudja látni a sebeit – buzgólkodik Azren, és már indulna is kifelé, de helyből
visszarántom.
– Frászt szólsz nekik! Q kitekeri a nyakadat, ha lebuktatod a zsoldosai
előtt. Mert ő legyőzhetetlen freitan, aki nem mutathatja az emberei előtt, ha
gyenge, vagy sebesült. A tekintély miatt, vagy mi. Ezt részletesen nem
értem, de mindegy, a zsoldosoknak nem szólunk, megoldjuk magunk.
– És ha meghal?
Odahajolok Q arca fölé, de semmi baj, érzem, hogy lélegzik.
 – Nem hal meg. Legyőzhetetlen, mint maga Frej-jah. Gyere, segíts
leszedni a páncélját, anélkül talán be tudjuk fektetni az ágyba.
Így is lesz. Azren immár szó nélkül segít, szépen leszedjük Q páncélját,
majd számba veszem a sebeit. Illetve elkezdem összeszámolni, de aztán
feladom.
Tele van sérülésekkel, nagy részük többnapos, és hanyagul ellátott,
tényleg kész csoda, hogy még él, az meg pláne, hogy fel tudott jönni az
emeletre. Befektetjük az ágyba, aztán lemosom, és nekilátok bekötözni.
Nincs nagy gyakorlatom, de Azren lelkesen segít. Kicsit levon a tanácsai
értékéből, hogy ő most csinálja ezt először.
– De könyveket, természetesen, már olvastam a témában.
– Az jó. Akkor tépj még egy csíkot, olyan fél arasz széleset, de
hosszabbat, mint az előző!
Hamarosan végzünk, és mellesleg ez adja meg az utolsó döfést az
esküvőre választott ruhámnak is. Nem kár, a lényeg, hogy Q
meggyógyuljon. Egyelőre persze ájultan fekszik, és hiába virrasztok
mellette, ettől nem lesz jobban. A végén oda jutok, hogy fenébe a lovagi
büszkeségével, mégis szólni kéne a zsoldosoknak, amikor Mist végre
meghallgatja az imámat.
Hajnalban, nem sokkal napfelkelte után megérkezik Lady No, és
ráadásként magával hozza Yein al Eshadot is.
Q AL AQUIM
 avagy haditerv három lovagra és egy kvázi-
boszorkányra

Kényelmetlen ágyban térek magamhoz, enyhe fejfájással. Mi is történt?

Oldalt fordítom a fejem, egy falhoz húzott széken Thani alszik az ágy
mellett. Az ablakon betűző napfény aranyra festi örökkön szemébe hulló,
szőke tincseit, arcát felhúzott térdére fekteti, a szája picit nyitva, látni lehet
apró, fehér fogait Pár pillanatig gyönyörködhetem csak benne, aztán
pislogva kinyitja a szemét.
– Végre magadhoz tértél! – mosolyog azonnal rám, felpattan, fölém
hajol, és óvatosan megcsókol.
Nos, annyira azért nem vagyok rosszul, hogy ennyire kímélni kelljen,
magamhoz vonom, egy rövid időre elfelejtem minden bajom. Végül Thani
csak elhúzódik.
– Fáj valamid, kell segítség, hozzak valamit? Egyáltalán, hogy vagy?
– Jól – felelem csendesen, és megkísérlek felülni. Megy.
– Aha, látom – közli kritikusan méregetve, de végül szó nélkül hagyja
állapotomat. – Mi történt miután elváltunk?
Mi is?
– A sárkány… Éreztem a sárkány tüzét… – simítom végig tétován a
mellkasom. De semmi égésnyom, mindössze pár szakszerűen bekötözött
vágást kereszteznek ujjaim.
– A sárkány tüze? – csodálkozik Thani is, aztán gyorsan megrázza a fejét.
– Az régen volt, azóta már sok minden történt. Amikor elváltunk, például,
éppen egy csomó zsoldos, meg Rash al Farel loholt a nyomodban. Leráztad
vagy agyonverted őket?
És ennyi elég is, hogy minden az eszembe jusson.
– Eshu, te átkozott! – szorul ökölbe a kezem önkéntelenül, Thani lelkesen
bólogat, és mellesleg előcibál valahonnan egy öltözet ruhát.
Majd komolyan úgy tesz, mintha megkísérelne felöltöztetni, miközben
persze egy pillanatra sem hallgat el.
– Ja, Eshu egy átkozott béka, meg Rash is ritka tapló, mármint ahhoz
képest, hogy freitan, de azt hiszem, a legrosszabb arc, akit Wareenbe evett a
fene, az a ronita méregkeverő.
 – Ronita méregkeverő? – kérdezek rá csodálkozva, és kiveszem a
kezéből az inget, magam öltözöm. Nem vagyok holmi magatehetetlen
beteg!
– Imádni fogod, igazi gyilkos-típus, fekete praktikákhoz értő zsebmágus.
Többet nem tudok róla, mert akárhányszor összefutottunk, állandóan meg
akart ölni. Tök nehéz ám úgy ismerkedni, hogy közben teljes erőből
szaladsz az életedért.
Szóval egy ronita lakik most Wareenben…
– Ne legyenek kétségeid, ha tényleg méregkeverő gyilkos, meg fogok
vele küzdeni. Ez Frej-jahtól való szent feladatom.
– Mondtam, hogy imádni fogod – szögezi le, és utána nyilván kifejtené
bővebben, de engem más érdekelne.
– Mi történt veled miután elmentél ősapám sírját feltörni?
– Á, nem sok izgalmas – legyint a szokott módon.
Thani talán még sosem válaszolt mást effajta kérdésre, és néha nagyon
érdekelne, vajon minek kellene történnie ahhoz, hogy szívem szeretett
hölgye „érdekesnek”, vagy „izgalmasnak” nevezze. Egy egész várost
elmosó szökőár már elég, vagy legalább egy isteni jelenés kéne?
– Azért engem érdekelnének az unalmasabb részletek is – felelem hát,
mire engedelmesen mesélni kezd.
– Megtaláltam a sírt, de nem volt túl érdekes, hát visszamentem
Wareenbe. Félúton belebotlottam abba a nyomorult Rashba, aki magával
toloncolt, majd hozzá akart adni az Eshu-békához. Én mindenre
rábólintottam, hagy legyenek boldogok, mert tudtam, hogy a végén úgyis
szétvered az arcukat, meg visszafoglalod a várat. És így is lett! – mosolyog
fel rám, komoran vonom össze a szemöldököm.
– Nem, nem lett így. Még mind a ketten élnek, és tartják Wareent
– Most dühös vagy? Ne legyél, tök felesleges. Azok a mocskok hátulról
megmérgeztek, nem csoda, hogy erre nem számítottál, mert hogy te lovag
vagy, ellentétben velük, akik mindössze taplók. És ha nem ma, hát majd
holnap felszeleteled őket. Tulajdonképpen ráér.
– Talán igen, talán nem – merül fel bennem egy pillanatra ősapám, ahogy
büszkén elléptet mellettem a sötét erdőben, de elűzöm a képet. – És az
embereim? Mi van az embereimmel?
– Ne aggódj, Natorral az élen dekkolnak a tömlöcökben, rád várnak, édes
unalomban és biztonságban.
Ez most megnyugtató, a részletek meg majd kiderülnek később.
 – És mi történt azóta, hogy elváltunk az esküvő után?
– Ügyesen leléceltem, aztán belefutottam a katonáidba. Egész jó fejek,
ahhoz képest, hogy pénzvadász zsoldosok, még csak meg sem vertek. Bár
megjegyzem, várat foglalni nem jöttek velem. Szóval egyedül vettem be a
tornyot, elfogtam az itt őrködő katonákat, aztán megvártalak, csendben és
tétlenül – füllent könnyedén.
Azt, hogy egyedül bevette az őrtornyot, elhiszem. Azt, hogy utána
csendben és tétlenül várakozott, azt nem. Meg úgy általában, csekély kis
történet ez, ennél nyilván sokkal több esett Wareenben, és talán nem is csak
lényegtelen részletekről hallgat szívem szeretett hölgye, de jelen
állapotomban ennyivel is megelégszem. Ha valami fontos dolog történt, az
úgyis kiderüli
– Mennyi ideig feküdtem ájultan?
– Á, talán ha fél napot! Azt hiszem, tovább is elkómáztál volna, de a
Ladynél volt valami fű, amiből csinált egy ütős teát. Na meg az sem ártott,
hogy átkötözte a sebeidet.
No igen. Ha valami fontos történt, az tényleg hamar kiderül.
– Miféle Lady?
– Ja, még nem mondtam? Itt van Lady No, meg Yein is. Most éppen lent
pihennek, de ragaszkodtak hozzá, hogy felkeltsem őket, ha jól vagy. Szóval,
ha tényleg jól vagy, akkor lemegyek értük.
Természetesen jól vagyok, annyira, hogy magam mennék le, de Thani ez
ellen kifejezetten tiltakozik. Nem ellenkezem, tudom, csak féltésből
kímélne. Már az is szép tőle, hogy szó nélkül hagyta napok óta ellátatlan
sebeimet, és ennek kapcsán nem emleget „agyatlan lovagi büszkeséget'”,
vagy mondjuk „hülye freitan arcozást”, így végül hagyom, hogy ő hívja fel
lovagtársaimat.
Arról viszont szó sem lehet, hogy ágyban fogadjam őket. Felöltözve, az
asztal mellett ülve várom meg, míg felérnek, és utána szokott módon váll
veregetve, nevetve üdvözöljük egymást.
– Jó hogy újra látlak, Q – mosolyog a Lady, és nem teszi szóvá, hogy
nyilván egész délelőtt engem ápolt.
Kellemes meglepetés, hogy ő is eljött, bár titkon számítottam rá, hogy
Yein magával hozza.
– Végre történik valami, a kardom már lassan berozsdállt a rendház poros
unalmában – köszönt ő is, aztán letelepednek az egyszerű, durván ácsolt
asztal mellé.
 – Hát most lesz alkalmad leverni a kardodról a rozsdát – ülök le magam
is, meg fáradt vagyok, de a hangom nem mutatja. – Korábban jöttetek, mint
számítottam, az emberem gyorsan megjárhatta az utat.
– A postagalamb járta meg gyorsan – helyesbít a Lady, mély, seszínű
hangján.
– Amint megkaptam Thani üzenetét, rögtön lóra kaptam, és indultam
Wareenbe. Mivel fogalmam sem volt, miféle a baj, nem háborgattam
Paadrét, csak Yeint hívtam.
– Én meg örömmel mentem. Az embereddel a Damnet gázlója után
találkoztunk. Szerencsénk volt, tőlünk kérdezte meg, jó úton jár-e Tetihuana
felé, a Lady meg rögtön kifaggatta, kit keres ott. Tőle tudtuk meg nagy
vonalakban, mi történt, aztán továbbküldtük, de megtiltottuk neki, hogy a
rendházban Paadrén kívül bárkivel is beszéljen. Feleslegesen nem kell
felkavarni az indulatokat, nem igaz?
– De most már látom, hagyhattuk volna, hogy fellármázza akár az egész
várost is. Ami itt történt, az szégyenletes! Miután megérkeztünk, Thani
részletesen elmesélt mindent, felfordul tőle a gyomrom – fejezi be a
beszámolót a Lady.
Hm. Szóval Thani nekik is elmesélt mindent. Részletesen. Szívem
szeretett hölgyére pislantok, az ágyon ül, felhúzott lábakkal, és láthatóan
boldog. Fogalmam sincs, mit mondhatott, de vajon miért rontanám el az
örömét?
– Akkor már nem kell a múltra pazarolni a szót, elég azt megbeszélnünk,
mi legyen?
– Mi lenne? Visszafoglaljuk Wareent, felkötjük az öcsédet, Rash al Farelt
meg a lova mögé kötözve elhajtjuk Tetihuanába, Paadre elé – feleli
könnyedén Yein.
Sosem szerette túlcifrázni a dolgokat.
– Wareent valóban könnyen bevehetjük – bólint rá a Lady
elgondolkodva. – Üzenünk Tetihuanába, immár részletes levélben elmondva
mindent Paadrénak, aki nyilván azonnal sereget küld a megsegítésünkre. Mi
addig figyeljük a várat, és ha a bűnösök megpróbálnak elmenekülni,
lecsapunk rájuk a zsoldosokkal. Egyszerűnek tűnik, talán ha két, esetleg
három hét múlva már Wareen nagytermében lakomázhatunk. Már
természetesen csak akkor, ha te is így látod jónak – hajt fejet felém
kecsesen.
Igen, a Lady mindig is visszafogottabb volt a többieknél.
 – Ez jó megoldás, de csak végső esetben kérném Paadre segítségét.
Végül is, mi lenne a rendből, ha mindenki mindenféle apró-cseprő
személyes problémájával azonnal a nagymesterhez szaladna? – tárom szét
tenyerem, mindketten megértően bólogatnak.
Bár tudom, Paadre örömmel jönne segíteni, de nem élhetek vissza a
barátságával, arról nem is beszélve, hogy bizony az ő halántéka már erősen
őszül. Nem szívesen rángatnám ki a rendház békés kényelméből, az
északiak úgyis hamarosan megteszik ezt, amikor újra megtámadják
határainkat, legalább két hadjárat között legyen alkalma pihenni!
– Akkor mi oldjuk meg a problémát, igaz? – rezzent össze Thani, aki
persze örül, hogy nem kell tétlen várakozással töltenie az időt a többi freitan
érkezését lesve. És róla eszembe jut valami más.
– Feltehetőleg kénytelenek leszünk magunk rendezni a kérdést öcsémmel
és Rash al Farellel, ám mielőtt ezt megbeszélnénk, szót kell ejtenünk még
valamiről. Nem tudom, Thani mennyit mesélt, ám jobb, ha tudjátok, ami
Wareenben esett, az csak az egyik oldala ennek az elátkozott, rozsdás
érmének. Miközben engem megmérgeztek, ősapám kísértete kiszállt a
sírjából, és azóta minden éjszaka a környéken bolyong, sőt, néha embereket
öl.
– Kísértet? – csodálkozik Lady No, majd élesen Thanira néz. – Erről egy
szót sem szóltál!
Yein is láthatóan megdöbben.
– Tényleg kísértet? Nem lehet, hogy csak pár ijedős paraszt látott éjszaka
egy elkódorgott, fehér kecskét?
– Tegnap este magam is találkoztam vele. Nem fehér kecske, hanem egy
csontváz lovat ülő, páncélos, fegyveres freitan. A címere alapján War al
Aquim, az ősapám.
Társaim bólintással nyugtázzák a tényt, Thani sokkal élénkebben fogadja.
– Tényleg összefutottatok? – lelkesedik, mintha ez valami jó móka volna.
– És, legyőzted?
– Nem, nem is vettem elő a fegyverem – rázom a fejem. – Nem tett
semmi fenyegetőt, és nekem volt más bajom is. Vagy féltucat zsoldos loholt
a nyomomban, akiket Rash al Farel uszított rám, ahelyett, hogy
tisztességesen megküzdött volna velem, amikor kihívtam párbajra.
Erre viszont lovagtársaim kapják fel a fejüket, hangjukban hitetlen
döbbenet cseng.
– Kitért a párbaj elől?
 – Zsoldosokat küldött rád, ő meg tétlenül várta, hogy visszahozzák neki a
tetemed?
– Azt mondta, eljátszottam a lovagi becsületemet, amikor előbb Thanit
hoztam ki a csatából, és csak utána foglalkoztam vele – mentem Rash
becsületéből, ami menthető, de csak tovább szítom dühüket.
– Egy hiszaeni freitan, aki csaták helyett királyi bálokra jár, míg mi
hosszú hadjáratokban küzdünk az északiak ellen, ne papoljon nekem a
becsületről, mert esetleg összetöröm az arcát! – méltatlankodik Yein. majd
észbe kap, és zavartan a Lady felé fordul. – Tisztelet a kivételnek,
természetesen.
Lady No Hiszaenből költözött át Tetihuanába, megvan már három vagy
négy éve is.
– Ne mentegetődz, hiszen igazad van, Yein – bólint ennek ellenére
csendesen, és ő csak tudja, Frej-jah, ő csak tudja! – Jól ismerem Rasht,
megtartja a szabályokat, de nem mert a szívéből fakadnak, hanem mert a
külvilág előtt nem akar szégyenben maradni. Ám amint lehetősége van
titokban valami előnyt elérni, nem törődik tovább Frej-jah törvényeivel,
csak a saját érdekét nézi, ezt volt alkalmam megtapasztalni – húzza keserű
mosolyra a száját, de további magyarázkodás helyen csak tesz egy
vízszintes mozdulatot a kezével, és utána már tiszta a hangja, amikor ismét
felnéz:
– Eshu jól választott, hogy őt hívta segítségül.
Efelett aztán hallgatunk egy sort, elvégre mit lehet ehhez még
hozzátenni?
– Így vagy úgy, de most ő tartja Wareent – csapok az asztalra végül. –
Ami persze nem akadály, de tudnunk kell, ő-e az egyetlen ellenség, vagy
számítanunk kell más, kellemetlen meglepetésekre is – nézek Thanira, aki
úgy fészkelődik, mint valami ajándékot váró gyerek.
Biztosan hallgat valamiről, ám amint ránézek, rögtön megérti, ha fontos,
most kell mondania.
– Ó, ez a várfoglalás végül is a ti melótok, nem annyira akarok
beleugatni, de nekem is vannak más, érdekes híreim!
Amit nyilván mindannyiunknak tartott élménybeszámolójából kihagyott,
hogy minél színpadiasabban adhassa elő.
– Halljuk! – hajtok fejet, és érdeklődve várom újabb meséjét.
– Nos, míg ti össze-vissza verekedtetek, meg rohangáltatok fel és alá a
Laurandrium alföldjén, én megfejtettem ezeknek a medáloknak a titkát! –
vágja rá végtelen büszkeséggel szívem szeretett hölgye, és megveregeti a
nyakában lógó aranyamuletteket.
Feltehetőleg csendesebben fogadjuk a hírt az elvártnál.
– Na, mondom megfejtettem a rejtélyt, a buli innen tiszta ügy! – lengeti
meg ismét a medálokat, hát rákérdezek, mert láthatóan többet vár tőlünk a
néma hallgatásnál.
– Miféle medálok azok?
– Az egyik Aquim ősapa hullájának nyakában lógott, a másikat egy
állóórából szereltem ki, a harmadik meg Frej-jah várbeli szentélyében volt,
elrejtve a többi szentség között.
– Tehát hullarablás, lopás, és szentséggyalázás útján jutottál hozzájuk –
összegzi a Lady precízen.
– Pontosan, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy megfejtettem a rajtuk
lévő titkos írást. Először bonyolultnak hittem, de tök egyszerű. Mindhárom
medálon van két-két kisjátszma állás, mindkét oldalukon egy-egy. A tábla
van felkarcolva, a bábok helyén meg betűk, a legtöbb mezőben több is. Ha
annak alapján olvasod őket végig, hogy az egyik állásból hogyan lehet át-
meg visszajutni a másik állásokba, akkor a három medál együtt értelmes, ó-
semni szöveget ad ki. Például itt… – kezd belemelegedni, és már lelkesen
mutatja is, amikor hirtelen ránk néz, meggondolja magát. – Na, szóval tök
egyszerű, elolvastam, és most már mindent tudok.
– Nem kételkedem benne, hogy könnyedén megfejtetted a titkot –
mosolygok rá, boldogan visszamosolyog.
– Naná! Szóval, remek mese van a medálokra írva. Azzal kezdődik, hogy
az ősapád megölt egy borzalmasan gonosz ronita varázslónőt. Itt, a mostani
vár helyén. Az meg elátkozta. Mivel Frej-jah, a Győzhetetlen nevében ölte
meg, az átok úgy szólt, hogy ha a családjában annyira semmibe vesznek a
freita eszmények, hogy testvér testvért öl, akkor a kísértete kiszáll a sírból,
és megöl minden embert, aki a környékre merészkedik.
– Mármint válogatás nélkül, aki csak az útjába kerül? – kérdezek rá. – Én
tegnap találkoztam vele, de semmi ellenséges szándékot nem mutatott.
– Hát, úgy sejtem, lényegében igen, de talán mégsem teljesen – húzza el
a szája szélét Thani. – Gondolom, nagy freitan volt, akinek nem tetszik,
hogy ártatlanokat kell meggyilkolnia, szóval lehetőségeihez képest
igyekszik nem ölni. Például, amikor találkoztam vele, szó szerint azt
mondta, hogy saját vérét nem ontja, ami szerintem azt jelenti, hogy átok ide
vagy oda, családtagokat nem bánt.
 – Találkoztál vele? – visszhangzom zordan.
– Ja, még nem mondtam? Összefutottunk, a várban, a régi víztározó
mellett, eldumcsiztunk, aztán ment a dolgára, és én is elszaladtam. Tudod,
kergetett a ronita – teszi hozzá mintegy mellesleg.
Feltételezem, a részleteket leszámítva most éppen igazat beszél.
Annyiban biztosan igazat, hogy látta a kísértetet, és a méregkeverő is
biztosan üldözte A többi legalább felerészben mese, de nem érdekes. A
lényeget nem érinti.
– Hogy mondtad, a saját vérét nem ontja? – kérdez rá a Lady
elgondolkodva.
– Ez nekem úgy hangzik, mintha csak a leszármazottaira gondolna.
Azoknak az ereiben fut saját vére, azaz jelenleg Q és Eshu életét kímélheti
meg ezen az alapon.
– Akárhogy is, az én életemet is megkímélte, tehát nyilván nem
feltétlenül kell vérrokonnak lenni. És azt is megértem, hogy Qt sem
bántotta, részben aztán ő tényleg saját vér, részben meg szerintem fél tőled,
és okkal, de erről majd később, haladjunk sorjában! – közli titokzatosan,
arcán gőgös mindentudással, majd csacsogva folytatja. – Akárhogy is, lehet
egy pici beleszólása a dolgokba, de a lényeg ettől változatlan. Gyilkolnia
kell a varázslónő átka szerint.
– Egy ilyen ocsmány átok valóban illik Rohoz, a Kegyetlenhez – biccent
a Lady komoran.
– És az öcséd beteljesítette, amikor megpróbált megölni – teszi hozzá
Yein, de ez nekem nem tetszik.
– Thani, én még élek. Senki sem ölt testvért a családban.
– Lehet, hogy szélsőséges esetben elég a szándék is – von vállat szívem
szeretett hölgye tanácstalanul. – Lehet, hogy valamit félreolvastam, nem
vagyok perfekt ó-semni. Ha nem tetszik, elolvashatjátok ti is – lengeti meg
az amuletteket, egyszerre tiltakozunk mind a hárman.
– Nem szükséges, mondd tovább nyugodtan!
– Na, eddig a szöveg a medálokon, a többit Wareenben láttam. Oda
titokban beköltözött egy ronita méregkeverő.
– Nekünk nem említettél semmiféle ronitát – dől előre fenyegetően a
Lady, de a hangjából úgy sejtem, nem dühös. Jól forog az esze, ráadásul
ismeri Thanit, nem számíthatott rá, hogy szívem szeretett hölgyének
beszámolója teljes mértékben követi a valóságot.
 – Lehet, hogy siettemben nem tértem ki minden apró részletre, de
tulajdonképpen van egy ronita. A tag ványadt kis zsebpiszok, alig lehet
magasabb nálam, és mellé nagy tetű! Valahogy rájött, hogy van egy ilyen
átok, meg kísértet, meg főleg egy Eshu-béka, akit kihasználhat. Hát mellé
állt, felheccelte, aztán zsoldosokat kerített neki, ezt a Harratot, meg annak
gyanús haverjait.
– Ő hozta a zsoldosokat? – csodálkozik a Lady. – Miért gondolod?
– Hallottam őket beszélgetni, régi tettestársaknak tűnnek, ezért hiszem,
hogy a ronita szervezte be Harratot Eshu mellé.
– Tehát harcban inkább neki engedelmeskednek a zsoldosok, nem Eshu al
Aquimnak – morogja az orra alá Yein, jól látva a kérdés lényegét
– És Rash? – kérdem hirtelen. – Rash is a ronita társa?
Ez súlyos vád, nagyon súlyos, Thani fejrázva nyugtat meg.
– Azt hiszem, nem. Rash-t inkább Eshu palizta be, az apátok emlékével.
– Jó – hajtok fejet, és erről ennyi elég is. Az apám emléke az utolsó,
amivel ma foglalkozni szeretnék! – Folytasd, a ronitáról beszéltél.
– Na igen. A méregkeverő összeszervezte a társaságot, aztán meg mérget
adott Eshu kezébe, hogy megöljön téged, kedvesem. És hogy teljes legyen a
baj, én marha ráadásul pont akkor törtem fel a sírt, amikor ez csinos kis
társaság beesett Wareenbe.
– Nem fér a fejembe, hogy egy freitan felesége hogyan lehet képes
feltörni egy freitan sírját – morog Yein az orra alatt.
– Na, nem volt az igazi feltörés, csak éppen benéztem, meg
áhítatoskodtam egy kicsit. Azért senki sem ítélhet el, mert imádkoztam a
családom ősapjának a sírja felett! – védekezik Thani, véleményem szerint
legfeljebb közepesnek minősíthető hazugságokkal, aztán megdörzsöli az
orrát. – De azt hiszem, már ennyi is elég volt, már ezzel is megkönnyítettem
a ronita dolgát.
Most pedig határozottan elhallgat valamit, ami miatt biztos benne, hogy
ottléte segítette a ronitát, vélekedem, miközben a Lady nyugtatgatja.
– Ne szidd magad, hogy segítetted őket, mert nem hiszem, hogy véletlen
mentél le a sírba. Talán maga Ro, a Kegyetlen vezette lépteidet, tudván, az
átok hamarosan beteljesedik. Eszköz voltál a kezében, hogy kiszabadítsd
Aquim ősatya kísértetét, elvégre az istenek örökkévalóak, nem számít
nekik, jövő vagy múlt. Kegyetlen Ro könnyen elrendezhette, hogy te a
megfelelő időben a megfelelő helyen légy.
 – Ro, vagy bármelyik másik isten, elvégre nagy mázli, hogy éppen akkor
találtam meg a medált, amikor kellett – helyesbít Thani óvatosan, aztán
megrázza szőke tincseit. – Mindegy, a lényeg, hogy az átok beteljesült, és
most hála a ronitának, itt van a nyakunkon Aquim őspapa nyughatatlan
lelke.
– Mire volt ez jó annak a méregkeverőnek? – kérdez közbe
szemöldökráncolva Yein.
– Kellett neki a kísértet. Ismer egy szertartást, amivel a szolgájává teszi.
Ma éjfélkor, a palota mögött. Már tegnap is akarta, de akkor ott voltam, és
egy ügyes trükkel megakadályoztam, hogy megcsinálja. De ma nem leszek
ott. Ha megteszi, akkor a kísértet neki fog engedelmeskedni. Azt ígérte a
tag, hogy az első parancsa az én kinyírásom lesz! – büszkélkedik el.
Mellesleg ezt a történetet majdnem elhiszem neki. Mondjuk, az „ügyes
trükk” nyilván mindössze költői túlzás, de a többi igaz lehet.
– Miért pont téged akar megöletni? – értetlenkedik közben Yein.
– Országszerte rettegett fekete boszorkány vagyok, megérdemlek ennyi
figyelmet! – húzza ki magát büszkén Thani.
Olyan nevetséges, hogy Yein leplezetlenül elkacagja magát, és még Lady
No is elmosolyodik
– Ostoba babonák – legyintek, aztán visszafordulok Thani felé. – Tehát
ez történt, a kérdés már csak az, mit lehetne tenni? A medálok írnak valamit
arról, hogyan lehet megszabadítani ősapámat az átoktól?
– Írnak bizony! – vigyorog rám Thani – Legelőször is leszögezem, hogy
bármennyire is szeretnéd, te nem ölheted meg Eshut. Az ugyanúgy
testvérgyilkosság lenne.
– Ez nem jelent lényegi akadályt – legyint Yein, majd szórakozottan
megigazítja a vállán átvetett pallos markolatát.
– Nem kételkedem, hogy számíthatok rátok – hajtok felé fejet kimérten –
Pedig tényleg szerettem volna saját kezűleg megfojtani az öcsémet, de
igazad van, Frej-jah, az valóban sértené a törvényeidet. Más kérdés, vajon
az nem sérti-e ugyanúgy, ha más vállalja át tudtommal és
beleegyezésemmel a feladatot, de egyelőre korai még erről gondolkodni.
– Eh, Eshu nem számít, az a lényeg, hogy hogyan lehet elűzni az átkot! –
sürgeti a Lady Thanit, aki büszkén elmosolyodik.
– Nagyon egyszerűen. A medálok szerint békésen visszafekszik a sírjába,
ha Wareen ura legyőzi. Szóval, Q, ha legközelebb összefuttok, akkor abáld
le az öreget, és már meg is oldottuk a kérdést!
 – Ennyi? – nézek rá hitetlenkedve. – Ez így nagyon egyszerűen hangzik.
Biztos nem írnak még valamit a medálok?
– Á, piszlicsáré részletek – vonogatja a vállát, de úgy nézek rá, hogy
végül nagyot sóhajtva megadja magát. – Rendben, szó szerint azt írják a
medálok, hogy Wareen ura visszaűzheti a kísértetet, ha igaz lovagja Frej-
jahnak. Ez amolyan ellensúly. Az átok beteljesedik, ha valaki úgy kitér Frej-
jah hitéből, hogy testvért öl, de ha van vele szemben egy igaz freitan, akkor
az valahogy ellensúlyozza a hibát, és az átok megszűnik. De hát ez nem
lehet akadály, ki lenne Frej-jah igaz lovagja, ha nem Q? – kérdi végül
széttárva a karját, mire két társam helyeslően bólogat.
Egyedül nekem nem tetszik ez az egész, de tulajdonképpen nem tudom,
hol van benne a hiba.
– Thani, te megbízol abban, ami a medálokon áll? – kérdem, lehet, hogy
itt van a kutya elásva? – Nem lehet, hogy valahol van benne valami tévedés,
vagy egyenesen hazugság?
– Teljesen megbízom benne.
– Miért, ki csinálta őket?
– Rajta van ez is. Az a tag, aki meggyógyította az öreg Aquimot. Mert
hogy a varázslónő legyőzésébe majdnem belehalt, de mégsem, mert jött egy
pap, aki talpra állította, meg észrevette az átkot is. Megszüntetni nem tudta,
de megcsinálta a medálokat, és elrejtette őket, hogyha jön a baj, akkor
legyen segítség.
– Ez ostobán hangzik – rázza a fejét Yein. – Ha segíteni akart, miért nem
tette egyenesen? Hagyhatott volna rendes levelet, akár többet is. Egyet a
családnak, egyet a rendháznak, vagy bárhol máshol, ahol bízhatott benne,
hogy megőrzik. Honnan tudta, hogy megtaláljuk és megfejtjük a
medálokat? Miért csinált belőle rejtvényt?
– Ó, hát gondolom, hogy neki is meglegyen a szórakozása – von vállat
Thani, és úgy tesz, mintha ez egyáltalán nem lenne fontos. Ha pedig
titkolja, az egyet jelenthet.
Szívem szeretett hölgye, bár fennhangon több istent is emleget, ha
esküdnie kell, és rendszeresen jár imádkozni a családi szentélybe Frej-jah
elé, mégis mély meggyőződésem, Mistet, a Titokzatost követi. Nincs ellene
kifogásom, úgy érzem, a rejtélyek, és titkok istenasszonya kedvelheti őt,
hozzá illik Thani örök kíváncsisága és beteges nagyotmondása. De tudom,
Mist elvárja, hogy követői titkolják hitüket, hát nem szoktam erről beszélni
vele.
 Mostani, hirtelen közömbössége is ezt rejtheti. Erős gyanúm, az a
bizonyos pap szintén Mistet követhette, ezért üzent ilyen nyakatekert,
bonyolult módon, aranymedálokba rejtett, titkos üzenettel. Ám erről Thani
nem fog beszélni, mert sértené a hitét.
– Hagyjuk, Yein! – intek hát nagyvonalúan. – Ha így üzent, nyilván oka
volt rá. Talán nem akarta, hogy illetéktelen kezekbe jusson a titok, és lám,
igaza volt. Hisz rögtön mekkora baj lett belőle, hogy az a ronita
méregkeverő rájött, Wareenben megcsinálhatja a szerencséjét.
– Nyilván így volt! – bólogat Thani is, és hálásan néz rám. – A medálokat
egy gyógyító pap csinálta, azaz megbízhatóak.
Igen, ha Thaninak meggyőződése, hogy egy Mist-pap csinálta őket, akkor
megbízhatóak. De akkor sem tetszik, hogy én majd csak úgy odaállok egy
legyőzhetetlennek tartott kísértet elé, és legyőzöm.
Nem, Frej-jah, nem abban kételkedem, hogy igaz lovagod vagyok-e,
elvégre egy életen át mást sem próbáltam, mint megfelelni a törvényeidnek,
valamennyire csak sikerült. Egyszerűen rosszat sejtek az egésszel
kapcsolatban.
– Valortól azt hallottam, a kísértetek sebezhetetlenek, és láttam két
katonát is, akiket ő ölt meg. Úgy sejtem, nagyon jól forgatja a pallost,
emberfelettien jól – rázom a fejem kétkedve.
– Háromszáz éve van a pályán, az a legkevesebb, ha pokolian jó – von
vállat Thani nemtörődöm módon, majd elmosolyodik. – De te sokkal jobb
vagy nála, ez fix. Tuti fél tőled!
– Nem tudom, miért kéne félnie… – harapom be a szám szélét, és
homlokráncolva gondolkodom egy kicsit, de Yein nagyot csap az asztalra,
és visszaránt a valóságba.
– Eh, részletek! Ha meg van írva, hogy Q legyőzi ezt a kísértetet, hát az
nyilván úgy lesz, ezen kár törni a fejünket. De a kísértet mellett van itt még
egy mocskos ronita, egy áruló freitan, meg egy testvérgyilkos féreg,
úgyhogy jut mindenkinek dicsőség bőven. Vágjunk bele, mert részemről
nem azért tettem meg idáig az utat Tetihuanából, hogy tétlenül sírjak a világ
sanyarúsága felett!
– Igazad van, vágjunk bele! – felelem rövid töprengés után, immár
határozottan, felemelt fejjel. A cél megvan, az eszközök adottak, innen már
egyszerű! – Mindenekelőtt ősapámat kell megszabadítanunk, mert ő minden
éjjel ölhet, azaz mihamarabb be kell vennünk Wareent.
 – Hé, hé! – rázza a fejét Thani. – Az nem volt benne a medálokban, hogy
be kell venni Wareent, csak az kell, hogy a vár törvényes ura igaz freitan
legyen.
– Thani, kérlek, nézz körbe! Hát így néz ki Wareen ura? Egy nagyobb
szemétdombon ül, pár zsoldos, és néhány lovag társaságában?
– Néhány kiváló lovag – szúrja közbe Yein, kezd elemében lenni, mint
mindig, ha nagyobb küzdelmek előszelét érzi a levegőben.
– Nem elég jog szerint uralni Wareent, belül kell lenni a falakon, ez mély
meggyőződésem – magyarázom közben Thaninak. – Aztán, addig is meg
kell akadályozni, hogy az a ronita uralmat szerezzen ősapám szelleme felett.
Már pusztán családi jóérzésből, meg az sem mellékes, hogy nem szeretném,
ha egy legyőzhetetlen kísértet akarna téged megölni.
– Hát, tulajdonképpen én sem szeretném – vakarja a fejét Thani Frej-jah
nevére meg mernék esküdni, hogy ezen még nem gondolkodott el.
– Azt mondtad, a szertartást ma éjszaka kell megtartani, igaz?
– Éjfélkor. Így mondta a fószer, ma éjfélkor, bent, a palota mögötti
kertben.
– Akkor már nincs sok időnk – tekintek ki az ablakon, jócskán benne
janink már a délutánban, és Wareen nincs közel. – Nincs sok időnk, de
Thani már egyszer megakadályozta, hogy a ronita végigcsinálja a
szertartást, hát úgy hiszem, másodszor sem lesz nehezebb.
– Nem ügy! A tag egyedül varázsolgat a hátsó udvarban, mert hogy Rash
elől bujkálnia kell, szóval könnyű préda – legyint szívem szeretett hölgye –
Éppen csak be kell lógni, és lényegében kész. Én például szívesen megyek,
míg ti kint vívjátok a várat! – ajánlkozik azonnal és lelkesen, ezt egyelőre
nem hallom meg.
– Nem kint akarom vívni a várat, nincs elég emberünk, hogy nyílt
ostromba fogjunk. Az lenne a legjobb, ha valahogy bejuthatnánk, mi
hárman, és elintézhetnénk a főembereket.
– Hárman? És Lady Not akarod itt hagyni, vagy Yeint? – kérdez közbe
immár kicsit ingerültebben Thani, hát, ezt már nem hagyhatom szó nélkül.
– Velünk szeretnél jönni?
– Naná! – pattan talpra. – Fogalmatok sem lenne az átokról, én meg még
azt is elmondtam, hogyan kell megszüntetni. Semmit sem tudnátok a
ronitáról, ha nem beszélek róla. Lilátok nem lenne a várat uralók belső
viszonyairól, ha én nem kémkedem ki. Vagyok annyira hasznos, mint
bármelyikőtök!
 – Hasznosságodat egyikünk sem kétli, éppen csak képességeid
mibenlétének ismeretében javasolnám, hogy a nyílt harcból maradj ki!
– Kiváló képességeim legfőbbike a józan ész, ami alapján magam sem
vagyok annyira agyament, hogy nyílt harcba kívánkoznék – közli gőgösen
felvetett fejjel. – De hogyan akartok bejutni az várba, hiszen pont az imént
mondtad, hogy nem nyílt ostrommal veszitek be, hanem ti hárman előre
mentek. Szóval, hogyan?
– Erre több lehetőség is van – térnék ki, de nem hagyja ennyiben.
– Ne fáradj a felsorolásával, nagyon jól tudja itt mindenki, mi a legjobb
megoldás. Én, a patkánynak is becézett Thani, álruhában belógok a
főkapun, és este kötelet eresztek le nektek a várfalon.
– A gyilokjárón – helyesbítek nagyot sóhajtva, picit kiesik a lendületből,
amivel eddig érdekeit védte.
– Tessék?
– A várfalon őrjáratok járnak, én legalábbis Rash helyében sok embert
vezényelnék oda – magyarázom lehajtott fejjel, az asztal lapját fodrozva. –
Tehát ott nem ereszthetsz le kötelet, mert észrevesznek, de ha lemegy az
öreg torony alatti gyilokjáróra, ott az egyik kiszögellésben meglapulhatsz,
és a kémlelőrések egyikén besegíthetsz minket.
– Na, én is pont ezt akartam mondani! – vágja ki diadalmasan. – Csak
velem tudtok bejutni, illetve velem tudtok a legbiztosabban bejutni,
falrengető marhaság lenne itthagyni engem!
Nem tagadhatom, van ebben valami. Szívem szeretett hölgye éppen csak
arról feledkezik meg, aki megpróbál ma éjszaka bejutni a várba, az az életét
teszi kockára. Ezt mi hárman, freitanok látjuk, két társam mégsem szólal
meg, mindössze kérdőn rám néznek.
– Thani, miért akarsz jönni?
– Csak! – vágja ki szívem szeretett hölgye, és megáll a szoba közepén,
karba fonja kezét, felveti állát.
Frej-jah, hát miért is vártam értelmesebb választ? Tudhattam volna, ez a
kisértethistóriás várfoglalás sem más, mint Thani újabb, soros
vesszőparipája, ész és értelem nélkül választott hóbortja, bolond kedvtelése,
ami után loholva vészt és pusztulást hagy maga mögött, mint a jeget szóró,
villámokat csattogtató nyári vihar. Ismerem szívem szeretett hölgyét, ha így
lángol szemében a lelkében tomboló káosz visszfénye, akkor nincs értelme
az útjába állni.
 Ha nem vinnénk magunkkal, akkor menne magától, titokban, csak hogy
ne maradjon le a nyilván nagyon izgalmas részletekről.
– Jól van, Thani, ha szeretnéd, akkor csatlakozhatsz hozzánk.
– Rendben! Megyek, bejutok a kapun, és az öregtorony alatt ledobom
nektek a kötelet, még éjfél előtt, hogy ne maradjunk le a ronitáról sem! –
magyarázza szélesen gesztikulálva, és már készülődik is.
Nagyot sóhajtva felállok, és egy határozott mozdulattal visszanyomom az
ágyra, ahol eddig ücsörgött.
– Csatlakozhatsz hozzánk, elfogadjuk a segítségedet, ez rendben van. Ám
mielőtt mindent feledve elrohannál, haditervet egyeztetünk, hogy legalább
tudjad, mitől fogsz eltérni, amikor valami érthetetlen szeszélyből nekilátsz
bajba keveredni!
– Na, nem vagyok én olyan… – morogja, ám immár beletörődve. Azt
hiszem, látja, hogy mekkora engedményt tettem az imént, és cserébe
hajlandó még egy picit tétlenül ülni a fenekén.
Ó, Frej-jah, miféle lovagod az, aki a feleségét küldi maga helyett várat
foglalni?! Bár, ha sárkányt ölni eljöhetett…
– Először is, Thani nem egyedül megy, Yein elkíséri – magyarázom,
immár fel és alá sétálva a szobában. – Kell, hogy legyen mellette valaki, ha
mégis rosszra fordulnak a dolgok.
Engem ismernek arcról, Lady No meg túl feltűnő jelenség. Barna bőre
Hiszaent idézi, tartása minden álruhán átütően fegyverforgatót jelez, ami
asszonyban ritkaság. Mindenképpen Yein szúr legkevésbé szemet az idegen
zsoldosoknak.
– Értem, Q. Rám bízhatod Thani életét, Frej-jahra esküszöm, nem hal
meg, amíg én élek – hajt fejet szertartásosan barátom, és tudom, hogy
komolyan gondolja.
– Köszönöm. Ha akartok, vegyetek magatok mellé zsoldosokat is!
– Á, csak hátráltatnának! – legyint Thani. – Ketten, álruhában lazán
bejutunk, többen nem kellenek.
– Jó – torpanok meg egy pillanatra, aztán folytatom a sétát. – Amint bent
vagytok, hátramentek, az öregtorony alá, és leeresztitek nekünk a kötelet.
Visztek magatokkal, vagy ott szereztek?
– Á, a kapuban azért tök feltűnő lenne egy nagy halom kötél, odabent
meg nem ügy lopni, szóval felesleges lenne cipekednünk – véli Thani,
pillanatra felvonom a szemöldökömet, de hát nem mindegy?
 Frej-jah, bocsáss meg, de úgy néz ki, a mai csata előtt a többi között azért
fogok hozzád imádkozni, hogy a feleségem sikeresen lopjon némi kötelet.
És utána igaz lovagodként megküzdök az ősapámmal is, ha addig nem
sújtasz agyon az égből jogos haragodban.
– Ha leeresztettétek a kötelet, azonnal elmentek onnan. Sok idő, míg
felmászunk, felesleges kockáztatnotok, arról nem is beszélve, hogy egy
lapuló árnyat könnyebben észrevesz az őr, mint egy magában lógó,
leeresztett kötelet
– Ne aggódj, elmegyünk, hogy jól biztonságban legyünk, míg ti a
veszedelemben felmásztok – bólint Thani komolyan, és tudom, hogy most
hazudik.
– Elmentek, de nem azért, hogy biztonságban legyetek, hanem hogy
elérjétek a ronita szertartását.
– Ja, az mindjárt más! – derül fel, és őszintén elmosolyodik.
– Azt hittem, a ronitához együtt megyünk – szól közbe Lady No. – Lehet,
hogy tényleg varázshatalma van, és akkor nem árt, ha többen vagyunk
ellene.
– Ez igaz, de mi nem érünk oda éjfélig – rázom a fejem járás közben. –
Egyrészt mászni sem megy gyorsan, másrészt én még kint elő akarok
készíteni egy elterelő hadműveletet, amivel a zsoldosaink reggel
kicsalhatják a katonák egy részét. Minél kevesebben maradnak bent a
várban, annál könnyebb dolgunk lesz. De ennek az az ára, hogy Lady No és
én feltehetőleg nem érünk oda éjfélig.
– Tehát a ronita a miénk – biccent Yein.
– Ne feledjétek, nem kell legyőznötök, elegendő, ha megzavarjátok a
szertartást. Azzal is nyerünk egy napot, ami sorsdöntő lehet –
figyelmeztetem, főleg Yeint, mert nem hiszem, hogy Thani meghallaná az
óvatosságra intő szavakat.
– És mi mit csinálunk, ha beértünk? – kérdez a Lady.
– A tömlöcökhöz megyünk, és kiszabadítjuk az embereimet, majd
megtámadjuk a palotát. Yein, ha végeztetek a ronitánál, ti is osonjatok
vissza a palotához, és csatlakozzatok hozzánk, még mielőtt bemegyünk!
– A konyhai hátsó kapunál – szól közbe Thani, vetek rá egy rendre intő
pillantást.
– Természetesen a konyhai hátsó kapunál, máshol nem lenne értelme
próbálkozni. Odamegyünk az embereimmel, és utána bevesszük a palotát.
Azt hetekig is tarthatjuk, ha rosszul alakulnak dolgok, ha meg szerencsénk
van, akkor a vezetőiket veszten zsoldosok egyszerűen megfutnak, és holnap
estére miénk a vár.
– Frej-jah segítségével, a győzelemig – morogja Lady No.
– A győzelemig – ismétlem, és ezzel vége is a tanácskozásnak.
Lovagtársaim ezt szavak nélkül is értik, egyszerre állnak fel az asztaltól.
– Hozom a lovakat – jegyzi meg Lady No kifele menet.
– Én meg szerzek valami harapnivalót az útra a zsoldosoktól, ha jól
láttam, tegnap nagyot mulattak – teszi még hozzá Yein, és egymás után
kilépnek az ajtón.
Magam maradok Thanival, aki lelkesen, dudolászva pakol, azaz
telegyömöszöli mindenféle, szerintem ötletszerűen választott kacattal a
hátizsákját Jól láthatóan boldog, hogy részt vehet egy ilyen „remek
mulatságban”.
Én viszont nem örülök ennek a haditervnek. Éppen csak elfogadom, mert
ez a lehető legbiztosabb út a győzelem felé, amit nekem mindig, mindenhol
el kell érnem, de Frej-jah! Engedd meg, hogy legalább gyűlöljem a
helyzetet, amiben Thani az életét kockáztatja! És ezen nem enyhít, hogy mi
mind ezt tesszük, hogy önként vállalta, illetve hogy erővel sem lehetne
visszatartani.
Ám megint más oldalról, kire számíthatnék, ha már Thanira sem?
– Ne idegeskedj, megúszom! – rezzent össze, előttem áll, vállán teli
hátizsák, a szeme nevet.
– Nem idegeskedem.
– Aha, és a fogaid is jókedvedben csikorognak, kedvesem. De mondom,
ne félts, kifejezetten a te kedvedért nagyon fogok vigyázni magamra! És
ööö, te is tedd ezt, jó? Semmi felelőtlen „egyedül elbánok ezzel a félszáz
zsoldossal!” meg „mit nekem halálos varázslatok, lecsapom a ronitát!”
rendben?
– Ha jól mennek a dolgok, a ronitával nem is találkozom holnap.
– Persze, persze – hagyja rám, aztán még búcsúzóul megöleljük egymást,
majd kilép a szobából, az ajtó nyekkenve becsukódik utána.
Remélem, nem küldöm túl nagy veszélybe, remélem, sértetlenül
visszajön. Yein pedig Frej-jah igaz lovagja, irgalmatlanul jól tud küzdeni.
Sokszor láttam már csaták forgatagában, remélhetem, megóvja Thanit.
De ezen töprengni most már késő, ezt már eldöntöttem, most már nem
tehetek mást, mint végigmegyek a kijelölt úton. Hát Azrentől tollat és tintát
kérek, majd hosszú levélben leírom mindazt, ami az elmúlt napokban
Wareenben esett.
– Ezt rád bízom, Azren – adom végül át a lapokat titkáromnak, aki
türelmesen, az asztal mellett állva várta végig, míg elkészülök. – Egyelőre
menj Valor birtokára! Ha két napon belül nem üzenek, akkor vidd ezt a
levelet Tetihuanába, egyenesen Paadre kezeibe, aztán bízd rá magad!
– Értem uram – teszi el, majd kicsit tétovázik, de végül csak összeszedi a
bátorságát. – Nem lehetne, hogy… Bár tudom, én nem értek a
fegyverekhez, de szívesen Q uram mellett maradnék, talán segíthetnék
valamit.
– Sokat segíthetsz, ha elviszed ezt a levelet. Nyugodtabb vagyok, ha
biztos lehetek benne, Paadre megtudja majd az itt történteket, és a helyzetet
ismerve dönthet, ha velem történne valami.
– Értem, uram – törődik bele Azren, és főt hajtva távozik.
Egyedül nyergeli lovát, mikor elvágtat, már magam is lent vagyok az
udvaron.
– Azért neki sincs könnyű dolga – jegyzi meg Lady No utána nézve,
miközben átnyújtja nekem a felnyergelt Armagedon kantárját. – Illetve, én
semmiképpen sem cserélném el vele a kényszerű tétlenséget a ránk váró
küzdelemmel.
– Igen, magam is így érzek.
Hát akkor meg miért nem tudom nyugodt szívvel elfogadni, hogy Thani
is így vélekedik? És megint más oldalról, miért kéne elfogadnom, hogy
szívem szeretett hölgye éppen életveszélybe lovagol?
De ez már tényleg nagyon késő bánat. Thaniék párosa jóval előttünk
vágtatott el, nekik sietősebb a dolguk. Mi a zsoldosokkal komótosabban
készülődünk, és lépésben vágunk neki az útnak.
Még világossal hagyjuk el az őrtornyot, de már sötét éjszaka van, mire
elérjük a Wareen alatti falut. A vár fekete tömbként magasodik felettünk, az
apró, fehér falú házak csak összedobált kavicsoknak tűnnek alatta a
hegyoldalban. Minden kihalt, pedig nincs olyan késő, hogy a kocsma
ajtaján se szűrődjön ki fény, nyilván a félelem tarja otthonaikban a
parasztokat. És a félelem csalja őket elő, amikor szétküldöm az embereimet
a módosabb gazdákért.
– Q lovag, mi egyszerű emberek vagyunk, azt hittük, meghalt, mindössze
ezért… – mentegetődznek, nem hallgatom végig.
 – Élek, és aki kételkedik benne, az meghal, csak hogy világosan lássa a
különbséget élők és holtak között – jelentem ki élesen, hajlongva hátrálnak
előlem, és persze igazat adnak nekem. Pedig így, az éjszakában, lovamon
ülve majdnem biztos, hogy halottnak néznek, túlzottan is hasonlítok ahhoz a
fegyveres, páncélos kísértethez, aki már napok óta rettegésben tartja a
környéket. Ám most nem számít miért, ha engedelmeskednek nekem!
Először az elmúlt nap eseményeiről kérdezek, ám semmi érdekes nem
derül ki. Rash bezárkózott a várba, és mindössze készleteket hozatott fel a
faluból. Még késő este is indultak fel szekerek, remélhetem, Thaniék
kihasználták a sürgésforgást, de nem kérdezek rá, nem akarom felhívni
rájuk a figyelmet.
– Adtuk, amit kértek, mert fegyverrel kérték, de természetesen mi Q urat
szolgáljuk – fejezi be a falu bírója a beszámolót.
– Hát akkor most bizonyítékát adhatjátok, hogy valóban mellettem álltok,
és nem csak a bőrötöket mentitek mindenféle hazug fogadkozással. Azt
akarom, hogy ma éjszaka minden épkézláb ember menjen fel a patak feletti
erdőbe, és készítsetek ostromgépeket. A zsoldosaim majd elmondják,
hogyan kell. Reggelre legalább két hajítógép legyen készen, világos?
– Természetesen meglesz, Q lovag – nyel nagyot a bíró, aztán vele már
nem is törődöm többet.
Míg ő összeszedi a favágókat, ácsokat, megszervezi a munkát, én Tizirrel
és új csatlósommal, a fiatal Larennel megbeszélem a részleteket.
– Még pirkadat előtt vontassátok fel a két gépet a Szarvas-fokra!
Napfelkeltekor kezdjétek lőni a várat, kövekkel! A torony alatt, kicsit
keletnek, ahol a fal mohos, az a gyenge pont, ott van esélyetek
megomlasztani a bástyát – magyarázom, mindketten komoly arccal
figyelnek.
– Így lesz, Q lovag – fogadkozik Laren lelkesen, a tapasztalt Tizir viszont
aggodalmasan vonja össze a szemöldökét.
– Egyedül leszünk fent?
Na igen, zsoldos, nem freita csatlós. Kell neki a biztosíték, hogy nem a
halálba küldtem őket. Nyilván jól látja, hogy két, sebtiben ácsolt kővetővel
a tél beálltáig sem dönti be a falat.
– Egyedül lesztek, nekem más dolgom van. Tartsátok a szirtet, amíg
komolyabb veszteség nélkül lehet, aztán vonuljatok vissza Valor birtokára!
Oda küldök majd üzenetet.
 – Értem, uram – bólint Tizir, immár nyugodtan. A „komolyabb
veszteségek nélkül” számára annyit jelent, hogy az első támadásra el fognak
menekülni. Tegyék, nem nekik kell visszavívniuk a várat, ez ránk vár.
Mégsem a közeledő küzdelem részleteit tervezgetem, amikor Lady Novai
kettesben elhagyjuk a falut, hanem Thani jár a fejemben, vajon épen beért a
várba, vagy valami baja esett? Nos, hamarosan kiderül.
A lovainkat a gazdákra bíztuk, erdőben megyünk felfelé, egyelőre
kényelmes ösvényeken. Meg kell kerülnünk a hegyet, az öregtorony a
másik oldalon áll. Monoton léptekkel haladok elöl, mögöttem jön a Lady,
hosszú ideig csendben, aztán csak megszólal.
– És ha nem jönnek ki? – kérdi minden felvezetés nélkül.
– Kijönnek. Az a fal a bástya alatt tényleg nagyon romos, teljesen
átmosta a víz, az első becsapódó kövektől végig fog repedni.
Kicsit hallgat, nem látom az arcát, mögöttem lépked, csak a hangjából
sejtem, hogy rosszallóan vonja össze a szemöldökét.
– És te ekkora rést hagytál a saját várad oldalában?
– Nem számít. Meg fog repedni, de nem dől be, mert építettem egy
támpillért belülre, kicsit oldalt, hogy átvegye a teher egy részét.
– Akkor ezt Rash látni fogja.
– Ezt a várat csak névleg védi Rash, ám nem hiszem, hogy az odabent
összegyűlt díszes társaság tagjai megbíznának benne – mosolyodom el
gúnyosan, bár tudom, nem láthatja. – És bizony sem a méregkeverők, sem
pedig a zsoldosharamiák nem értenek a falakhoz. Sem az öcsém, hogy Frej-
jah fojtsa meg, ha már nekem nem lehet!
– Tehát látják, hogy reped a fal, megijednek, azt hiszik, Rash immár őket
is elárulta, ezért tétlen, és kijönnek szétverni az ostromgépeket.
– Pár zsoldost kiküldenek, feltételezem.
– De Rash, aki tudja, hogy semmi baj, bent marad.
– Meg a ronita, meg az öcsém, meg talán Harrat is. És a zsoldosok egy
része.
Ezen megint gondolkodik egy sort.
– Mi hárman vagyunk.
– Az embereim csatlakoznak hozzánk.
Némán elmélkedik.
– Jó harc lesz! – csettint végül, megyünk tovább. Hosszan, unalmasan,
míg a Lady megint megtöri a csendet.
– És ha nem jönnek ki?
 – Akkor mind ott lesznek, amikor megpróbálunk betörni a palotába.
– Az nem lenne jó, inkább más utat kéne keresni. Talán tényleg be lehet
dönteni a falat.
– Nem. Egyrészt erővel nem jutunk semmire, hisz ők vannak többen,
másrészt meg Yein és Thani már bent vannak. Nem hagyhatjuk cserben
őket.
– Íjászok. Kéne két íjász, akik tüzes vesszőkkel felgyújtják a palota
tetejét, meg a bástyák felépítményeit. Arra kijönnének.
– A váramról beszélsz! Nem fogom felgyújtani – tiltakozom dühös
suttogással.
– Egyébként is, használható íjászokat legközelebb Hiszaenben lehet
találni.
– Akkor olajos szalmát a hajítógépbe. Vagy a víztározó. Te pontosan
tudod, hol van a víztározó teteje. Bele kell lőni a hajítógéppel egy három
napos halott birkát.
– A víztározó teteje elég mélyen van, hogy semmit se lehessen belelőni –
ellenkezem, de a Lady elemében van.
– Ostromtornyot építeni, és fel egyenesen a kapuhoz. Itt teljesen sima az
út, akadály nélkül feljutnánk vele, levágnánk az őrséget, leeresztenénk a
kaput, és beengednénk a seregeinket.
– Mielőtt túlzottan beleéled magad, figyelmeztetnélek, nincsenek
seregeink.
– Ó, Q! Olyan lehangoló vagy! A falu tele van lelkes, fiatal suhancokkal
Kiegyenesítik a kaszáikat, kapnak egy marhabőr zekét, aztán még némi
kiképzés, egy kis stratégia, taktikai alapismeretek, röpke fél év, és már csak
az élükre kell állni.
– Mit vétettek neked, hogy csatába akarod őket vezetni?
– Hát van szebb, mint Frej-jah dicsőségére győzni? – kérdez vissza a
Lady, de már más, megfáradt, csendes hangon. – Eh, hosszú ez az út!
Nekem is elegem van belőle.
– Kijönnek. Hidd el, kijönnek, mi addig bejutunk hátul, egészen a
tömlöcökig, ott kiengedjük az embereimet, a palotánál csatlakozik hozzánk
Yein, és akkor már tudjuk tartani magunkat.
– És utána?
Utána? Le kell győznünk Rash-t, el kell zavarnunk az öcsémet, meg kell
ölnünk a méregkeverőt, vissza kell űznünk a túlvilágra az ősapámat, és
mindezek mellett feltehetőleg még Thanit is meg kell mentenünk az
életveszélyből, amibe bizonyosan belekeveredik. Fáradtan sóhajtok, ahogy
ezt végiggondolom magamban, amit a Lady kiválóan megért.
– Persze, ostoba kérdés. Utána is lesz valami, Frej-jah segítségével, a
győzelemig! – hagyja rám, aztán csak jön mögöttem, hosszú, kimért
léptekkel.
Hamarosan elérjük a sziklafalat az öregtorony alatt, kezemet a kövekre
simítva haladok tovább mellette. Ha Thaniék sikerrel jártak, itt kell lennie a
lelógó kötélnek. Ha nem jártak sikerrel… De nem, Frej-jah, ez nem
történhetett meg! Kezemet a hideg sziklákra simítva keresem a kötél végét.
THANI
 avagy fekete praktikák középhaladóknak

Lady No meg Yein tök jó fejek. Mindenki elől titkolják, beleértve saját
magukat is, de totál egymásba vannak zúgva. Többször belegondoltam,
hogy kéne írnom nekik egymás nevében egy-egy szerelmes levelet, hiszen
olyan szép egy freita esküvő, pláne, ahol nem csak a vőlegény, de a
menyasszony is teljes páncélban, hátán átvetett pallossal járul az oltár elé,
de végül letettem róla. A legszebb esküvő élvezeti értékéből is sokat levon,
ha az ember már csak a túlvilágról szemlélheti meg.
De tényleg ez az egyetlen ok, hogy nem ugatok bele az életükbe, mert
amúgy megérdemelnék, hogy valaki felkarolja őket.
Most is együtt érkeznek, hullafáradtak, mert persze éjjel is utaztak, de
mindenféle nyavalygás helyett azonnal segítenek. Szakszerűen bekötözik
Qt, meg főznek neki valami gyógyfűből teát, ami például nekem eszembe
sem jutott. Aztán magamra hagynak vele, és lepihennek aludni.
Én buzgón virrasztok szeretett lovagom mellett, és mellesleg ó-semni
szótáram segítségével megfejtem a három medál titkát. Bele is fáradok
annyira, hogy hajnaltájban elnyom az álom.
Mikor felriadok, nem is tudom, mire, Q már ébren van, engem néz, és
halványan mosolyog. Rögtön a nyakába vetem magamat, olyan jó, hogy
hozzábújhatok, aztán persze észbe kapok, és igyekszem úgy viselkedni,
mint egy lelkiismeretes lovagfeleség, akire tökéletes lovagom büszke lehet.
Segítek neki öltözni, meg szóval tartom; amikor kérdez, mesélek pár
apróságot az elmúlt napokból. Képességeim szerint szórakoztató stílusban,
elvégre beteg. Persze, ő az utolsó, aki ezt elismerné, és amint kiderül, hogy
itt van Yein meg Lady No, azonnal kipattanna az ágyból. Tényleg kiakasztó
az az agyatlan lovagi büszkesége, súlyosbítva némi hülye freitan arcozással,
de nem teszem szóvá, mert nem akarom tovább fárasztani, inkább felhívom
neki hasonszőrű lovagtársait.
Majd pedig irtó magasszintű és nagyon mélyenszántó haditanács
következik.
Nem olyan izgi, mint előre számítottam rá, még a medálos mesémmel is
csak második nekifutásra sikerül magamra vonni a figyelmüket. Hülye
lovagok! De végül csak elismerik, hogy nagy melót végeztem, jutalmul Q
még azt is megengedi, hogy velük menjek elfoglalni Wareent. Kedves tőle,
hogy hagyja, elvégre az ilyesmi tényleg életveszélyes, de hát szeretett
lovagom szeret, és nem ítél unalmas láblógázásra, míg ők izgalmasabbnál
izgalmasabb kalandokat élnek át.
Kettesben indulunk, Yein, meg én. Szöszmösz élvezi a vágtát, most végre
szabadon ereszthetem, fusson, ahogy csak tud. Már így is késő délutánba
hajlik a nap, mire elérjük Wareent. Amint feltűnik előttünk a vár, lépésre
fogjuk lovainkat, Yein felzárkózik mellém.
– Van valami terved, Thani?
– Á, dehogy, az csak elrontja az ember szórakozását. De valami úgyis
adódik.
– Legalább ismersz valami bejáratot, ahol be tudnánk jutni?
– Naná! Ott van például mindjárt a várkapu.
– Ha csak a kapuőrségről lenne szó, akkor azokat könnyen levágom! –
igazítja meg a hátán átvetett pallos markolatát Yein. – De amíg kerülhetjük,
ne keveredjük harcba mindenféle olcsó zsoldosokkal. A ronita ellen úgyis
küzdhetünk egy jót, meg hát Frej-jahra esküdtem Qnak, hogy téged épen
visszaviszlek, tehát kerüljük a fölösleges veszélyt.
– Én is így gondoltam.
– Azaz marad az alakoskodás és az álruha – ajánlja fel hősiesen.
– Aha, ez tűnik a legpraktikusabbnak – bólogatok oda sem figyelve.
– És, honnan kerítünk?
– Mit? – térek vissza a valóságba.
– Álruhát. Meg a lovamat sem bíznám rá akárkire. Szóval, kihez
megyünk?
Kihez is?
– Itt, jobbkézre, a falu alatt lakik egy kedves paraszt, aki egy kisebb
vagyonnal lóg nekem. Tudod, gyakran lejárok hozzá kártyázni. Szóval
örömmel megőrzi az itt hagyott cuccainkat, meg ad helyette tuti szakadt
göncöket, és mellé hallgatni is fog, mint a sír.
– Te parasztokkal szoktál kártyázni? – döbben meg Yein, de a többit szó
nélkül hagyja.
Akkor sem ellenkezik, amikor fel kell vennie egy birkapásztor leszakadt
gúnyáját. Én éppen csak összekenem az arcom hamuval meg sárral, a
tegnap reggel választott esküvői díszruhám immár kiválóan alkalmas a
nincstelen koldus szerepének eljátszására. Nézeteltérésünk mindössze akkor
adódik, amikor vendéglátónk megérinti Yein összecsomagolt páncélját.
 – Ahhoz ne nyúlj hozzá, paraszt! – inti freita haverom. – Azt magammal
viszem.
– A pallost is? – érdeklődik hökkenten a pasas, aki mellesleg nem
komplett hülye. – Feltűnő lesz!
– Adj valami pokrócot, belecsavarom, de nem marad itt. Odabent
szükségem lesz rá.
Hát, mit lehet itt tenni? Vendéglátónk sem ellenkezik tovább, én meg
pláne nem, jól tudom, milyen agyatlanul makacsok tudnak lenni a freitanok!
Mély meggyőződésem, hogy egyszerűbb lesz bedumálni a cuccot a várkapu
őrségén át, mint rávenni Yeint, hogy hagyja itt. De a többi holminkat, meg a
lovakat is hátrahagyjuk, gyalog vágunk neki az utolsó szakasznak.
Le is késnénk a kapuzárást, ám Mist kedvel engem, és egy megkésve
érkező szekérhez még hozzácsapódhatunk. Persze az éber kapuőrök rögtön
látják ám, hogy nem vagyunk átlagparasztok.
– Ti meg kik vagytok?
– Vándorszínészek – vágom ki az elsőt, ami az eszembe jut.
– Színészek?
– Naná, színészek, Solból – folytatom immár folyékonyan. – A mi
játékunk csak móka és kacagás, izgalmas produkciók, fergeteges mulatság,
nevetés és tréfa!
– Nevetés és tréfa? Ez a pasas nem tűnik túl szórakoztatónak – int az
egyik katona a szokásosan komor arcú Yein felé, akinek a hátán ugye
baromira nagy zsák, benne a páncéljának főbb darabjai, meg persze a
takaróval álcázott pallos.
– Ő a társulat erőművésze – paskolom meg habozás nélkül a mellkasát. –
Ki lehet próbálni, két rézért szkanderezik, három rézért csomót köt a
piszkavasra, és negyed ezüstért bárkit felemel a feje fölé, és megforgatja!
– És mi van a csomagjában?
– Üllő, amit behorpaszt a fejével, meg egy baromira nagy kalapács,
amivel bárki ráüthet a mellkasára, és ő fel sem szisszen. Világszám!
– Lássuk! – lelkesednek a katonák, egyelőre még visszafogottan.
– Naná, majd az előadáson! Ingyen nem dolgozik, de egye fene, csak a ti
kedvetekén puszta kézzel összetör egy övcsatot. Rajta, valaki feláldozza a
szórakozásotokért a csatját, vagy elhiszitek enélkül is?
Picit bízom benne, hogy mind fösvény disznó, de sajnos az egyik elég
nagyvonalú, hogy beáldozza a csatját.
 – Ne! – veti Yein felé, aki persze nem mozdulna, így sietve elkapom az
orra előtt.
– Na, most megmutathatod nekik, barátom, hogy milyen erős vagy. Csak
zúzd össze a kezeddel, ahogy szoktad! – nyújtom át neki a fémkacatot, és
amíg háttal vagyok a katonáknak „a ronita, a ronita, a ronita agyonverésére
gondolj!” suttogom hangtalan szájmozgással.
Yein így is nehezen veszi át a csatot, de végül nagyot sóhajt, és fél kézzel
kis ronccsá gyűri, csak mint más a papírt.
– Produkció! – kiáltom lelkesen, majd kikapom a kezéből a kis galacsint,
diadalittasan felemelem a fejem fölé, aztán körbeadom, hagy essen le az
álluk. Van is hatása, a katonák kezdik élvezni, összenevetnek, méregetik a
freitan amúgy tényleg látványos izmait, egyikőjük odáig merészkedik, hogy
ujjával megböki a bicepszét is. Yein első megszokásból a pallosáén nyúl,
aztán észbe kap, és úgy tesz, mintha csak a vállát akarná megvakarni.
– És te, te ki vagy? – lépnek végül túl rajta az őrök.
– Táncosnő és kígyóbűvölő.
– Hol a kígyód?
Tényleg, hol is?
– A kígyó lent maradt a faluban, a többiekkel. Sokan vagyunk, el sem
tudjátok képzelni, miféle csodás kompániával jöttünk! – kerítek sebtiben
egy mesebeli társulatot a légbőlkapott kígyó mellé.
– És ti miért jöttetek fel?
– Hát először is hírverésből. Holnapután nagy előadást tanunk odalent,
aki akar, jöjjön le megnézni! Mi ketten adunk egy kedvcsináló műsort.
– Kígyó nélkül – kekeckedik egy gyanakvóbb, gyorsan leugatom.
– Itt most nem kígyót fogok bűvölni, hanem jóslok. Mert mellesleg
tenyérből, teából, felhőkből és csillagokból is megmondom a jövőt – vágom
ki, de látom, hogy ez kevés, hát emelem a tétet. – De nem veletek akarok itt
pletykálkodni naphosszat, mert van fontosabb dolgunk is. Azért is jöttünk,
illetve azért jöttünk főleg, hogy meghajoljunk az új úr előtt, és
megtudakoljuk, akadna-e egy este, amikor mesés játékunkkal
szórakoztathatjuk lakomája közben?
Szánakozva mérnek végig.
– Te világcsavargó, Eshu úr nem szokott pénzt pazarolni semmiféle
csepűrágókra, nem hiszem, hogy fogad titeket.
– És ezt te szoktad eldönteni helyette? – bökök a tag mellkasára
agresszíven. – És mi van, ha hírét veszi az előadásnak, aztán felelősségre
von minket, hogy miért nem őt szórakoztattuk a parasztok előtt, ami neki,
mint várúrnak, természetes előjoga? Akkor majd mondjam azt, hogy egy
katona nem engedett be?
– Figyelj, te csavargó, a te érdekedben mondom, ne zavarjátok meg Eshu
urat, mert ha feldühítitek, kardlappal veret ki titeket innen.
– Az már a mi bajunk. Engedj be, hagy próbáljunk szerencsét!
– Hát… Ha annyira akarjátok, de aztán ne engem szidjatok! – vélekedik
az egyik katona, és a másik is nagyon bölcs ám!
– Mostanság ugyan nincs jó kedve Eshu úrnak, de talán ti felvidítjátok –
okoskodik, ám ez már mindegy.
A lényeg, hogy beengednek, felemelt fejjel lépek be a kapun. Az akció
szépségéből kicsit levon, hogy négy katona is kísér, méghozzá egyenesen
Eshu elé.
Yeinre pislantok, egykedvűen sétál mellettem. Rá van írva az arcára,
hogy ő akár fegyvertelenül is elintéz négy vacak zsoldost. Illetve, én ezt
olvasom le a fene nagy nyugalmából, remélem, a zsoldosok analfabéták.
Részemről fütyörészve slattyogok, aztán, amikor megunom a némaságot
igyekszem feldobni a hangulatot.
– Figyeljetek, mi csak hallottuk, hogy volt itt valami esküvő. Hogy
sikerült, szép volt, pompás?
Nos, Yein helytelenítőleg vonja össze a szemöldökét, de a katonák jó
fejek, helyből válaszolnak.
– Ha kedves az életed, ne emlegess semmi esküvőt! Különösen ne Eshu
úr előtt.
– Nem jött be neki az új asszony?
– Eh, hát semmit sem tudtok? Az esküvőn megjelent Q al Aquim, a nő
előző férjének kísértete, és egyedül szétverte az egész násznépet!
– Hú, ez izgin hangzik!
– Hát, mi ott voltunk, borzalmas volt az a kísértet. Utána meg elragadta a
menyasszonyt, és ellovagolt. Rash al Farel lovag, aki most itt
vendégeskedik Eshu úr mellett, mert jó barátja, utána is ment, a legjobb
embereivel. Hosszan üldözték, majd sarokba szorították, és végül
megküzdöttek vele. De az átkozott legyőzte őket.
Picit elgondolkodom, végül arra a következtetésre jutok, ez a mese nem
azt takarja, hogy szimplán csak nem kapták el Qt. Azt nagy hangon
hirdetnék, boldogan legyáváznák az én hős szerelmemet. Úgyhogy itt
mégiscsak arról van szó, hogy valaki szétverte a minket üldöző
különítményt. Van is tippem, hogy ki.
– Sokan belehaltak? – kérdem azért közben csillogó szemekkel, mint
ahogy illik is egy pletykákra éhes vándorszínésztől.
– Heten! Láttam őket, legtöbbjét egyszerűen félbevágta a szörnyeteg.
Rash úr egyik csatlósa is meghalt.
Remélem, nem Erran, akivel mégiscsak összehaverkodtam az elmúlt
napokban. A félbevágás meg… Hát, Aquim papa, jól adod! De ne félj, Q
hamarosan megszabadít az átoktól, vélekedem.
Tovább is kérdeznék, de ekkor patadobogás zavar meg, és utolér minket
pár lovas, akik vészes tempóban bevágtatnak a palota elé, megelőzve
minket. Külön érdekesség, hogy egyikük fején fekete csuklya, és ahogy
jobban megnézem, a keze gúzsban. Az ilyesmit nem szeretem szó nélkül
hagyni.
– Nahát, azt hittem, mi voltunk az utolsók, akik bejutottak a kapun! Ezek
kik?
– Ők Harrat kapitány legjobb emberei – magyarázza az egyik minket
vezető katona. – Szerintem nekik még a csukott kaput is kinyitják.
– Akkor biztosan valaki fontos embert hoztak – vélekedem, de erre már
csak vállvonás a válasz.
Hát nem erőltetem a társalgást, annál is inkább, mivel elérjük a palotát,
ami előtt ott állnak az imént látott lovasok hátasai, egy magában hagyott őr
társaságában.
– Ti várjatok kint, az urak most elfoglaltak – szól ránk azonnal, hát
engedelmesen letelepedünk a fal mellé.
De várakozni itt is unalmas!
– Figyelj, kit hoztatok?
– Mi közöd hozzá?
– Semmi. Csak gondoltam, írok egy darabot Wareenről, hogy az új úr
milyen csodás küzdelmekkel vette be, legyőzve gonosz testvérét, és abban
szerepelhetne ennek a fickónak az elfogása. Mert hogy vándorszínészek
vagyunk, én, meg a társam, járjuk a Laurandrium alföldjét, és mindenhol
előadjuk a darabjainkat. Ha elmondod a neved, te is szerepelhetnél benne.
Már ha elég jelentős ember, akit hoztatok.
– Hogy elég jelentős-e? – dől be nagyképű mosollyal az elit, ám csekély
értelmi képességekkel rendelkező katona. – Egy ronita méregkeverő neked
elég jelentős?
 Ó, csak nem csapták le előttünk a ronitát, szomorodom el, de azért
jókedvűen válaszolok.
– Hát, ha tényleg varázsereje van, nem csak szélhámos, akkor bele kéne
venni a történetbe. Mi a neve?
– Van varázsereje. A neve meg Valor, itt lakik az uradalom egyik kisebb
birtokán, az istentelen Q al Aquim fogadta be.
És úgy köpi szeretett lovagom nevét, mint valami szitkot! A mocsok!
Méghogy Q istentelen, Frej-jah, hallod ezt? Az meg hogy Eshu, vagy még
inkább Rash idehozatta a vén Valort, nem lep meg. Az öreg biztosan
segítette Qt, naná, hogy érdekli az ittenieket, mivel és hogyan?
– Szóval ez a Valor ronita. És mit tett?
– Ő idézte meg halála után Q al Aquim kísértetét – közli a katona, és
láthatóan hiszi, amit mond. – Közülünk való katonák vérét áldozta Ronak, a
Kegyetlennek!
– Tényleg? Hú! – borzongok meg. Ennyi hülyét egy rakáson! Félelmetes!
– Ezzel magához láncolta az átkozott Q al Aquim lelkét, aki most őt
szolgálja jó kutyaként – folytatja, amit Yein már nem bír ki, mély levegőt
vesz, hogy válaszoljon valamit, sietve vágom gyomron.
– Te, haver, ezt meg fogjuk írni, még ma, és pár nap múlva, ha
szerencsénk lesz, előadjuk a nagyságos Eshu úrnak.
– A nevem meg Mozer – folytatja a katona, nem észrevéve freita
haverom vörösödését. – Solból való Mozer, csak hogy belevehessetek a
történetbe.
– Benne leszel, ne félj! – bólogatok, elvégre minden történet jobban
mutat, ha van benne pár okleveles hülye, akik mellett még inkább látszik,
hogy mennyire okos vagyok. – Még ma megírom, szavamra. De figyeljetek,
ha már itt úgyis várni kell, nem mehetnék el a haverommal inni? Láttam, itt
a sarkon túl mentünk el a kút mellett, ott ihatnánk, meg megmoshatnánk az
arcunk, ha nem bánjátok.
– Menjetek csak! – hagyja ránk az eredendően mellénk rendelt katonák
vezetője, társai is bólogatnak.
– De nem kéne egyikőtöknek velünk jönnie? – kekeckedem, lazán
megnyugtatnak.
– A kapu már zárva, el nem mehetsz, itt bent meg mi bajt csinálhatnál?
Vagyunk vagy százan, akik tartjuk a várat!
Hát, órákon át tudnám sorolni, hogy mit tudnék csinálni Wareenben száz
hüledező, és persze tehetetlen katona orra előtt, de nincs időm hosszasan
fecsegni, inkább szimplán megteszem, mindenféle előrejelzés nélkül.
Először is kivezetem a komor képű Yeint őreink gyűrűjéből, el, egészen a
kútig.
– Thani, ismered ezt a Valort, igaz? – kérdi, amint befordulunk a sarkon,
és már nem kell félni tőle, hogy meghallanak minket.
– Aha. Jó fej, itt lakik a birtokon, van egy csomó könyve, meg tök jó
történeteket tud mesélni. Régebben sokat utazott. Azaz ért a fegyverekhez
is, a bottal például még ma is jól bánik – teszem hozzá, feltételezve, Yeint
ezek a részek jobban érdeklik, mintha Valor fordulatos meséinek szépségét
ecsetelném.
– Az őrtoronynál az emberek egy része hozzá tartozott. Nem a zsoldosok,
hanem pár hegyi pásztor, meg háziszolgák, rákérdeztem.
– Nem lep meg. Q biztosan tőle kért segítséget, és Valor nyilván nem
kekeckedett. Szerintem pénzt is adott, meg felszerelést, embereket, ami
tellet tőle.
– Tehát Q hű embere.
– Olyasmi.
Közben elérjük a kutat, Yein engedelmesen kezdi leereszteni a vödröt
– És mi lesz, ha Eshu elé kerül?
– Gondolom, baj. Eshu is sejtheti, hogy valaki segítette Qt, hát nyilván
igyekszik megtudni, mit adott Valor, illetve, hogy tud-e valamit Q későbbi
terveiről. De nem hinném, hogy ebben tud nekik segíteni, szóval mégsem
akkora a vész – legyintek, és mivel közben a vödör leért, felpattanok a
kútkávára, és lecsúszok a kötélen a víz színéig.
Klasszul megy, sokszor gyakoroltam. Felnézek, Yein döbbent képe néz
rám vissza, feje felett pici égboltívecskével.
– Gyere! – hívom, suttogó hangomat felerősíti a kút aknája Yein még
szétnéz, feleslegesen, este már senki sem jár errefelé, aztán összefogja a
kötél két szárát, és ő is könnyedén leereszkedik.
– Mit keresünk mi itt?
– Itt vezet egy alagút a palota mögé, a temetőbe – mutatom a csorba
kövek repedésein egyensúlyozva. Nem sokkal a vízszint felett félember
magas nyílás sötédik. Vaskos rácsokkal lezárva.
– Erre? – kérdez rá a biztonság kedvéért Yein, aztán amint rábólintok, kis
lendületet vesz a kötélen, és lábbal berúgja a rozsdás vasat.
Négykézláb indulok előre, Yein mögöttem mászik, és közben ott folytatja
a fenti társalgást, ahol abbahagyta.
 – Hogyan fogadhatod ilyen közömbösen, hogy egy hű embered biztos
életveszélybe került?
– Valor ügyes pasas, épen meg fogja úszni – suttogok hátra – Eshunak
tudnia kell, hogy értékes fogoly, Rash-nak meg méginkább. Nem nyírják ki!
– De ha megkínozzák, hogy árulja el Qt?
– Késő este senki nem kínoz meg senkit – mászom tovább ingerülten a
járat trutymós talaján – A hóhérnak is kell valamikor aludni, holnapra meg
Q úgyis elfoglalja a várat, és kiszabadítja Valort is.
– Egy hű ember életét nem lehet ilyen apróságra bízni. Ne feledd, Thani,
te vagy Wareen asszonya! – oktat, miközben tetőtől talpig összeken minket
a szűk folyosó évszázadok óta gyűlő mocska. – Felelősséggel tartozol
mindenkiért, még az utolsó parasztért is, aki itt él a vár alatt!
És ebben, sajnos, igaza van. Jaj, de macerás is úrinőnek lenni!
– Akkor mit javasolsz? – torpanok meg, és a sarkamra guggolva
visszafordulok.
A sötétben nem látom Yeint, de úgy hiszem, szokott módon komor arcot
vág.
– Segíteni kell rajta, hacsak ez nem gátolja eredeti feladatunkat.
– Gátolja. Valor most a palota nagytermében van, felteszem, ott
beszélnek vele, utána meg talán a tömlöcökbe viszik, ami ellentétes
irányban van a temetővel, ahova mi tartunk. Arról nem is beszélve, hogy le
kell engednünk a kötelet Qnak.
– A kötél a legfontosabb, a ronita a második, az embered csak a
harmadik, de nem hiszem, hogy három tételt ne tudnánk ketten teljesíteni,
Frej-jah segítségével, a győzelemig – véli Yein.
Ó, ezek az öntelt freitanok!
– Ja, ha Frej-jah is segít, akkor semmi gáz. Enyém a ronita, tied Valor, ha
már annyira a szíveden viseled a sorsát, a kötelet meg eressze le a
Győzhetetlen maga.
– Ne gúnyolódj vele, Thani! – int le Yein. – És nem válunk szét, így is
nagy túlerő áll velünk szemben.
– Na döntsd el, mit akarsz! Kevés az időnk éjfélig, ami a ronita órája,
addig nem intézzük el a kötelet és Valort is.
– Megígértem Qnak, hogy vigyázok rád, amihez melletted kell
maradnom.
– Nem kell – vonok vállat, pusztán csak objektivitásom megőrzése
végett, mert igazából nem ragaszkodom Valor kimentéséhez. – Engem sem
fognak azonnal megölni, ha véletlenül elkapnak, tehát lesz időd harcolni
egy jót, amíg kiszabadítasz. Szóval, kell neked Valor élete, vagy nem?
– Nem az én döntésem, itt te vagy az úrnő, én csak vendégeskedem –
szögezi le Yein. – Szóval, kell neked annak az embernek az élete, aki
segítette Qt, amikor egyedül maradt?
Hát mit lehet egy így megfogalmazott kérdésre válaszolni?
– Rendben, váljunk szét, és osszuk le a feladatokat! A ronitához
ragaszkodom, az lesz az est fénypontja, és Valort is csak én szabadíthatom
ki, te meg sem találnád a palotában.
– Tehát rám hagynád a kötél leeresztését – elégedetlenkedik a sötétben. –
Add nekem Valor kimentését, az a veszélyesebb, én megteszem, míg te
könnyen és biztonságban leereszted a kötelet, aztán majd a ronita mellett
találkozunk. Ne feledd, én Frej-jahra esküdtem, hogy védeni foglak, nem
hagyhatom, hogy veszedelembe szaladj!
Egy hosszú pillanatig elgondolkodom, hogy mi is lenne a legjobb, de hát
világos; Yein a maga csekély helyismeretével senkit sem tud kiszabadítani a
palotából.
– Nem, Valor kimentése nekem nem ügy, számomra nem veszélyes.
Nagyon jól ismerem a várat, elintézem csellel, míg neked végig kéne
verekedni magad az összes termen. Erre nincs szükség, hagyd rám, kérlek.
És bízz bennem, életben maradok, nem játszom el holmi meghalással a
becsületedet, freitan!
Nem látom a sötétben az arcát, de tudom, szertartásosan fejet hajt.
– Legyen akaratod szerint, Wareen úrnője, én pedig küzdeni fogok érted,
Frej-jah segítségével, a győzelemig!
Hát persze, páncélja, pallosa itt van vele, tehát hullanyugodtan vállal be
bármi veszedelmes mókát. Freitan. – Akkor gyere – hagyom rá, aztán
tovább mászom a fekete alagútban. Fejünk felett elmarad pár fedett akna, az
egyik alatt aztán megállok.
– Neked itt kell felmászni a gyilokjáró felé. Én továbbmegyek, elintézem
Valort, aztán majd a ronitánál találkozunk. Ne késs, mert bár egyedül is meg
tudom akadályozni a szertartást, de lehet, hogy utána morcos lesz, és megöl
– figyelmeztetem még, aztán másznék tovább, a lábamnál fogva húz vissza.
– Kötél. Leeresztem a kötelet, de honnan vegyem?
Ja, persze!
– Az istálló hátsó részében, a padláson van egy csomó új kötél, meg
bőrszíjak, onnan hozhatsz, csak légy óvatos, mert a lovakat biztosan őrzik!
 – Jó. Éjfélkor találkozunk a temető mögött.
Ha Mist és Frej-jah is úgy akarja, teszem hozzá magamban, aztán immár
háborítatlanul mászom tovább. Valort, vagy tulajdonképpen bárkit
kiszabadítani a palotából nem ügy. A konyhában mászom fel a föld alól,
egyenesen bele féltucat katona vacsorájába, de kedvenc szakácsnőm, Orsa,
felborítja a kondért, majd ügyesen adja a sikítófrászt, amíg én eltűnök a
kéményben. Nem hiába ő a kedvencem a konyhán! A sütijeit mindig
odaégeti, a teája agyon van cukrozva, a húst meg rendszeresen elfelejti
megforgatni, hogy félig nyers marad, míg a másik fele elszenesedik, de a
lélekjelenléte bámulatos! A sikítófrászai meg egyszerűen kiválóak.
Most is hosszan hallom még magam mögött visszhangozni a kéményben,
míg elérem a Nagyasszony termét, ahol előmászom, majd a hirtelen,
semmiből előtermő őrök elől bebújok az egyik ott álló lovagi páncél mögé.
A katonák fejforgatva őrjáratoznak, de mielőtt észrevennének, síron túli
hörgéseket hallatva, illetve „én vagyok War al Aquim, a gyilkos kísértet”
óbégatásokkal kísért páncélzörgetéssel megfutamítom őket, aztán magam is
futok, bele egyenesen Eshuba, aki loholva tart a nagyterem felé. Egy kézre
eső dísztálcával arcon ütöm, de tovább szórakozni nincs idő, mert már
mások is jönnek, hát kilépek az ablakon, és a párkányon egyensúlyozgatva
elérem a nagyterem boltívsorát.
Odabent éppen Rash adja a nagymenőt szegény Valornak, de a
nagyképűnek szánt, „itt már én vagyok az úr” produkcióját agyoncsapja a
vérző orral betántorgó Eshu.
– A ribanc itt van a palotában!
Erre karöltve elrohannak, felkoncolni engem. Jó ritmusérzékkel pont a
mögöttük becsapódó ajtó nyekkenésével egyidőben huppanok be a terembe,
és felkapom a hosszú asztal egyik végében álló gyertyatartót.
– Itt jön a sárkányláng, bénácskáim! – üvöltöm bele a Valor két oldalán
álló őr arcába, és elhajítom az égő gyertyákkal teli tartót.
Szegény ezüst kacat felkenődik a kandalló fölött lógó fegyverek közé,
ártalmatlan viaszcseppeket szórva szét, ám Valort kiváló reflexű, gyakorlott
zsoldosok őrzik. Habozás nélkül vetik magukat hasra a várhatóan felcsapó,
híremmel arányosan óriási sárkányláng elől, és mire konstatálják, hogy tűz
nuku, addigra én már kirángatom az ablakon Valort.
– Gyerünk, öreg!
– Merre?
 – Mit tudom én! – kiabálok hátra, az agyamra megy, hogy mindenki
tőlem várja a megoldásokat. – Ugrani mersz?
– Nagyon magasan vagyunk!
Ez nem egyértelmű nem, döntök, majd karon ragadom, és lerántom a
mélybe.
– Na ugye, hogy nem volt vészes, Gyógyító Sion papja fél perc alatt
rendbe rakja! – biztatom, míg törött lába felől támogatva igyekszem
beleveszni az éjszakába.
Itt már semmi dolgom, elvégre a részemről vállalt feladat kipipálva, a tag
meg van mentve. Bár azt talán a szememre lehet vetni, hogy nem voltam
csendes, pillantok fel a palotára, melynek lényegében minden ablakában ég
a fáklyák visszfénye, és csizmás lábak dobogása veri fel a termek csendjét.
Vajon Yein hol tarthat?
Nos, nagyjából ebben a pillanatban válik világossá, hogy ő is jól halad,
illetve ha valaki számon is kérheti rajtam a diszkréciót, az nem Yein lesz.
– Tűz van! Ég az istálló, tűz van! – harsan fel egy kiáltás, ami nyomán az
egész várban kitör a pánik.
Mindenfelé katonák meg szolgák rohangálnak, mi meg felkapunk két
korhadó esővizes vödröt az egyik sarkon, és belevegyülünk a mulatságba.
– Most mi lesz? Itt mindenki minket keres, hova bújunk? – sápítozik
Valor, ahogy vezetem.
– Sehova sem bújunk. Van vödrünk, tűzeset közelében felér egy királyi
menlevéllel. Senki sem állít meg két átlag vízhordót.
– De nem is viszünk vizet.
– Na, csak merjen valaki belenézni a vödrömbe, hogy mit viszek benne!
Úgy az arcába vágom, hogy a fal adja a másikat! – nyugtatgatom az öreget,
aztán átvezetem a kavarodás kellős közepén, végig az istálló mellett,
egészen el a palota hátsó oldaláig.
Közben fél szemmel látom, hogy a lángok között páncélos alak forgatja
pallosát, körötte hullanak a katonák. Már azok az agyamentek, akik
bementek a tűzbe verekedni, mert persze a többség kívülről szurkol.
Szóval, semmi vész, Yein nyilván hamarosan végez.
– Gyere, Valor! – vezetem az öreget hátra, mögöttünk távolba vész a
világi ricsaj, gond nélkül bejutunk a temetőbe.
Végül az egyik sírnál vezénylek megállást, a burjánzó gazok itt
eltakarnak minket.
 – Azt hiszem, itt már biztonságban vagyunk. Na mesélj, mit akart tőled
Rash?
– Az idegen lovag? Katonáival elhurcoltatott a házamból, aztán Q
lovagról kérdezett. Hogy mikor láttam, mit tudok róla, meg a terveiről.
Elmondtam az igazat, hogy járt nálam, de nem tudom, mit tervez. Nem hitt
nekem, és éppen fenyegetődzni kezdett, amikor megérkeztél, Mae Thani.
Köszönöm, azt hiszem, megmentetted az életemet!
– Á, semmiség! Te Qtól bérled a földed, azaz Wareen védelme alatt állsz
Wareen úrnője meg én vagyok, ugye, és mint ilyen, felelősséggel tartozom
még az utolsó paraszt életéért is. Természetes, hogy megmentettelek –
vágom ki nagyképűen, fejet hajtva fogadja.
– Azért én köszönöm a figyelmet. Most mit tervezel, Mae Thani, merre
menekülünk tovább?
– Semerre, helyben vagyunk. Ott, hátul, a halottasházban egy ronita
méregkeverő hamarosan megidézi az Aquimok ősapjának kísértetét, ez a
következő programpont, amin részt kell vennünk.
– Magam is láttam a kísértetet, pár napja, otthon. Ha tényleg kilépett a
sírjából, akkor rossz idők jönnek.
– Á, dehogy, nem kell pánikolni! Wareen ura elűzheti, ha igaz hitű
freitan. Akkor visszafekszik a sírjába, így szól az átok, megfejtettem –
lengetem meg az orra előtt büszkén a még mindig a nyakamban hordón
aranymedálokat. – Csak abból lehet baj, ha most a ronita méregkeverő
szolgálatába kerül. Na, ezt meg kell akadályoznom.
– Minden istenek segítsenek, Mae Thani! – feleli diplomatikusan, amiben
ugye az is benne van, hogy ő nem.
– Jó, te maradhatsz, ha nem érdekel, egy törött láb elég mentség. Lapulj
nyugodtan, Q hamarosan itt lesz, holnapra miénk a vár. Ha nem, akkor meg
úgyis mindegy, nem?
– Nyilván – feleli, és kezével intve elbúcsúzik, nagy sóhajjal vágok neki
az éjszakának.
Vajon hol késik Yein? Persze, neki, miután megszerezte a kötelet, még ki
is kell lógatnia az öregtorony alatt, az beletelik valamennyi időbe. Tehát
lovagi támogatás nélkül osonok előre, hogy felvegyem a küzdelmet egy
gonosz, ronita méregkeverővel.
Tényleg mindenre el vagyok szánva, ám amint közelebb érek, világossá
válik, ennél kevesebb is elég lesz. Bár a ronita cucca bent van, a tagot
magát sehol sem látom. Hosszan, olyan négy-öt szívdobbanáson át
leselkedem befele az ablakon, de mivel semmi sem történik, megunom, és
bemászom.
A tag ládája megvan, a padlón szétszórva csontok és gyertyák, meg
felrajzolt ábrák mint tegnap, de a ronita sehol. Peckesen kihúzom a hátam,
és már éppen kezdeném biztonságban érezni magam, mikor a temetőbe
vezető ajtó hirtelen beszakad.
– Hol vagy, te átkozott méregkeverő? – kiáltja Yein, félrerúgja maga elől
az ajtó roncsait, és kivont pallossal belendül a terembe.
– Ne engem kérdezz, én sem tudom! – védekezem felemelt kezekkel, és
szerencsére felismer, nem kaszabol le.
– Már elszökött? – kérdi felvont szemöldökkel. Mellesleg arca, páncélja
csupa korom, a haja itt-ott kicsit leégett, a pallosa véres, de szemében
ragyog a jókedv.
– Nem, itt sem volt. Talán megijesztette az a fene nagy ricsaj, amit az
istállónál csaptál.
– Vagy az a mulatság, ami a palotában zsibongott – von vállat, aztán
elteszi fegyverét, körbe sétál. – Na mindegy, ha így alakult, így alakult.
Várjunk éjfélig. Ha addig nem jelenik meg, akkor lekéste a szertartást, azaz
mehetünk tovább, vissza a palotához.
– Aha. Gondolom, a kötelet leeresztetted.
– Persze – feleli, de akkor már nem is figyelek rá, bámészkodva sétálok
körbe a szobában.
A ronita nemcsak értelmetlen kacatokat hagyott itt, hanem a láda tetején
egy szép, fekete kötésű könyvet is. Érdeklődve veszem fel, tapintásra sima,
mit a márvány, és hideg is. De belül nagy csalódás! Tele van érthetetlen
krikszkrakszokkal, egy szót sem tudok elolvasni belőle.
Yein a vállam felen kukucskál bele.
– Ez biztos annak a ronitának a varázskönyve – állapítja meg hanyagul,
aztán kérés nélkül veszi ki a kezemből. – Fekete mágia, tűzre vele!
És habozás nélkül bedobja a könyvet a kandallóban égő lángokba. Na
igen, nem a megfontoltsága miatt kedvelem a srácot.
– Tűzre vele – igyekszem azért legalább szóban lelkesedni, miközben
úgy nézek a gyorsan elégő, csodálatos, titkokkal teli varázskönyvre, mintha
közeli hozzátartozóm szenvedne máglyahalált. A kötet ennek ellenére
gyorsan elég, hát, erről ennyit.
Vigaszképpen megnézem a többi kacatot. A ládában hagyott cuccok nem
mondanak sokat, ellenben a szétszórt holmikat, meg a padlóra felrajzolt
ábrát felismerem. Itt bizony valaki szépen előkészített egy hullaidéző
szertartást. Ezen picit elgondolkodom, aztán felkapom azt a tálkát, amit a
ronita tegnap tartott, míg hívta a kísértetet, és felidézem magamban a
szavakat, amiket akkor kántált. Yein összevont szemöldökkel tér ki előlem,
mert ehhez járni is kell, meghatározón lépésekkel.
– Mit csinálsz, Thani?
– Éjfél van, nem? – kérdezek rá, de fel sem nézek, a következő igén
töröm a fejem. Nem feledhettem el, hisz tegnap hallottam! – Idehívom
Aquim ősapát.
– De minek?
– Megkérdem tőle, hogyan lehet legyőzni. Neki tudnia kell!
– Tudjuk, hogyan lehet legyőzni. Meg van írva a medálokon.
– De Qnak nem tetszik, ami a medálokra van írva. Márpedig ha neki nem
tetszik, akkor hiba kell, hogy legyen benne!
Ezen hosszan eltöpreng, én közben elmondom a második versikét is.
Megy ez!
– Igazad lehet – hagyja rám közben Yein, homlokráncolva mered a
szertartás kellékeire. – Tényleg jó lenne megkérdezni az öreget, mit tud a
dologról, de biztonságos ez?
– Nem, fogalmam sincs, mi lesz a vége. Illetve legvalószínűbben semmi
sem lesz belőle, mert varázsolni nagyon bonyolult ám, én meg csak egyszer
láttam, hogyan kell csinálni – válaszolok, aztán jön a harmadik vers, amiben
még meg is botlik a nyelvem. De elmondom!
– És ha mégis megjelenik? Honnan veszed, hogy válaszol a
kérdéseinkre?
– Bánnád, ha megjelenne, és szövegelés helyett inkább kardot rántana?
– Dehogy! Kísértettel még sosem küzdöttem – rázza a fejét, és
vágyakozva belebámul az éjszakába. – Nem bánnám, ha mégis megjelenne,
és talán tényleg tud nekünk segíteni, de ez akkor is fekete mágia.
– Honnan tudod? És ha fehér?
– Thani, fehér mágia csak az, amit Varázshatalmú Atot adott az
embereknek, hogy… – kezdené kioktató modorban, de közbevágok.
– Hogy megkönnyítse a sorsukat, tudom, tudom, tudom! És herótom van
tőle! Semmi rosszat nem akarok, csak beszélni az őspapussal, muszáj
rögtön fekete mágiát kiáltanod?
– Csak az fehér, amit Varázshatalmú Atot rendjei őriznek, minden más
praktika fekete mágia. Ez meg kifejezetten az. Halottidézés!
 – Tehát mi, Frej-jah, a Győzhetetlen igazszívű hősei, nagy áldozatot
vállalunk, hogy megcsináljuk a jó ügy érdekében – váltok stratégiát.
Pillanatra döbbenten elhallgat, már ekkor sejtem, hogy nyertem, aztán
végül tényleg rábólint.
– Látod, így megfogalmazva egészen másként hangzik. Kockázatot, azt
szívesen vállalok, különösen a jó ügy érdekében, Frej-jah, bocsáss meg, és
vezess, a győzelemig!
És Mist, most akár te is megnyilatkozhatnál, és segíthetnél egy kicsit.
Kísértetet még sosem idéztem!
Ennek ellenére biztos vagyok, hogy sikerülne, sőt, már majdnem
befejezem, és lelki füleimmel hallani is vélem a kísértet közeledő, néma
lépteit, amikor megzavarnak.
Na, mozgalmas éjszakánk van, de hát mit panaszkodom? Ezért akartam
idejönni, szögezem le, miközben kéttucat katona beront, körbe vesznek
minket, Yein pallost ránt, páran még benyomulnak az ablakon, a huzat
elfújja a gyertyákat, és arcán magabiztos mosollyal belép Rash.
– Üdvözöllek, Thani úrnő, és téged is, Yein! Micsoda meglepetés, hogy
itt talállak!
Nos, meglepetés ide vagy oda, azért még egy pici lépést teszek a
szertartás szerint, és magamban tovább motyogom az utolsó versszakot,
míg Yein magára vállalja a társalgást.
– Hát élvezd ki a találkozás örömét, Rash al Farel, amíg élsz – válaszol
azonnal megemelt hangon, és úgy méri végig a másik freitant, mint egy
nagy kupac szemetet. – Vagy talán most is csak az embereidet küldöd
magad helyen küzdeni, mint tegnapelőtt, amikor a sebesült Qval nem mertél
kiállni?
Még egy pici lépés, ismét feltámad a huzat, pedig senki sem nyit ajtót.
– Miért, tán te is a gyáva megfutamodást választanád, mint ahogy Q tett
végül?
Na világos, helyben vagyunk. Itt valamit tenni kell, mielőtt Yein válaszol
valami nagyon durvát, és visszavonhatatlanul elszabadítja a ránk leső
katonákat.
– Hé, Rash, én is örülök, hogy látlak, minek köszönhetjük nagybecsű
figyelmedet? Nem az ágyikódban kéne békésen aludnod, várva a reggelt,
amikor Q megostromolja a várat? – szólok közbe, és megteszem az utolsó
lépést. Ahonnan nincs tovább, a szertartás befejezését nem ismerem, azt
nem láttam tegnap.
 – Amilyen ribilliót itt egyesek csapnak, nincs ember, aki ma éjszaka
békében alhatna Wareenben. Az ostrom pedig nem fog váratlanul érni, állok
elébe a te lovagodnak, Thani úrnő. Hiszen miféle freitan az, aki inkább a
feleségét küldi küzdeni, míg maga békésen pihen valahol.
Mist, te Titokzatos, segíts idehívni Aquim ősapát, most tulajdonképpen
szükségünk lenne rá, mert ez itt totális túlerő!
Ismét hideg szellő támad fel, beleborzongok, de nincs időm tovább várni.
Ha kapunk túlvilági segítséget, rendben, de ha nem, akkor menteni kell
magam, és Yeint.
– Na ide vigyázz Rash, Q azért küldött, mert hogy neki olyan felesége
van, aki simán elbán egy magadfajta, béna, hiszaeni freitannal! – ejtem el az
eddig tartott tálkát, és felragadok helyette egy lécet. A tegnap beszakadt
plafon romjait még nem takarították el, csak betúrták a sarokba, adódik
kézbe való darab dögivei.
Ám ez meg Yeinnek nem tetszik.
– Thani, maradj hátul, ezeket a hiénákat hagyd rám! – forgatja meg
harcra készen pallosát, a gyilkos fém sziszegve szeli a levegőt. És mintha a
kialudt gyertyák egyike újra pislákolni kezdene, hideg, fehér fénnyel, de
lehet, hogy csak odaképzelem.
Közben a katonák szorosabbra vonják a gyűrűt, Rash kihátrál az ajtóig,
láthatóan nem lesz benne az első rohamban. És az is világos, hogy a szavak
ideje lejárt, most már illenék cselekedni.
– Jó, Yein, tied az eleje – hagyom rá a freitanra, majd mögé húzódom, és
a kezemben tartott léccel irgalmatlanul tarkón csapom.
Jó ütés, de nem ájul el, arcán mérhetetlen döbbenettel fordul hátra.
Szóval ütök még kettőt, de ez is éppen csak elég neki. Csodálkozva szédül
el, kezéből csörömpölve esik ki a pallos, az arcát elfutja a vér. De mindegy,
a lényeg, hogy most teljes biztonságban fekszik, mert hogy különben
halálig harcolt volna, fogadalma szerint védve engem. Azaz megmentettem
az életét. Csak ne öljön meg érte, ha majd magához tér!
– Megadom magam – dobom el a lécet, amint Yein eldől, és magasba
emelem a kezem. – Nem kell verekednetek, megadom magam, és látjátok,
lecsaptam nektek a nehézfiút is, ez csak megér némi jóindulatot, nem?
– Jóindulatot? – visszhangozza Rash vörösödő arccal. – Hátulról leütöttél
egy igaz freitant, te némber, és még a jóindulatomra vágysz?
– Megmentettem egy csomó embered életét, és bizonyítottam, hogy
átállok melléd.
 – Hogy aztán engem is hátulról árulj el. Kötözzétek meg! – szól az
embereinek, akik persze sietve engedelmeskednek.
– Na, nem ezt érdemlem, hagyjatok békén – sivalkodom, és ellenállok, de
csak mérsékelten, nem vágyom rá, hogy ronggyá pofozzanak.
Na, hol vagy Aquim papa?
– Tudod mit érdemelsz te? Bitót, de meg is kapod, fekete boszorkány! –
őrjöng közben visszafogottan Rash, és körbe jár a teremben, bele-belerúg a
fekete szertartás éppen útjába eső darabjaiba. – Látom, hogy itt valami sötét
varázslatot végeztél, ne is tagadd! Hajnalban felköttetlek a várnép előtt,
boszorkány!
– Nem éled meg, seggfej! Az imént megidéztem War al Aquimot, aki
mostantól engem szolgál. Pillanatok alatt itt lesz, és megment engem!
Rövid csend fogadja a bejelentést, a katonák fejforgatva várják a
támadást, én nem különben érdeklődve nézelődöm Semmi.
– Hah, ha megjelenik, majd Frej-jah nevében elűzzük, ronita varázslónő!
– un bele hamarosan a szituba Rash. – Vigyétek!
Szívesen felelnék neki valami vérlázítót, de csak magamban tehetem,
mert egy túlbuzgó zsoldos még a számat is beköti. Borzalmas, még csak
beszélni sem hagynak, a szadista állatok, és az is gyanús, hogy a szertartás
sem sikerült.
Legalábbis senki sem jelenik meg a túlvilágról, hogy segítsen rajtam.
Persze, mit is vártam!
– És még valami, boszorkány! – fordul vissza az ajtóból az éppen távozni
készülő Rash. – Tudom, hogy leeresztettetek egy kötelet hátul, nyilván hogy
bemászhasson a szerencsétlen Q al Aquim, akit fekete mágiával elbájoltál,
pedig hős freitan volt a maga módján. Az embereim várni fogják, és ha
tényleg próbálkozik, hajnalra a foglyom lesz. Őt is, meg Yeint is elviszem
Hiszaenbe, ahol majd a pártatlan bírák elítélik az apja, Ran al Aquim
meggyilkolásáért. Csak hogy tudd, mi vár rájuk a halálod után, boszorkány!
Ezzel sarkon perdül, és kiviharzik. Engem, meg az eszméletlen Yeint
katonák visznek, némileg lassabban, s egyáltalán nem kesztyűs kézzel. Na,
mindegy, a ma este mérlege így is elégedettségre ad okot. Valor szabad, a
kötél lent lóg – naná, hogy nem húzzák fel, ha egyszer Qt ott akarják
elfogni! és ráadásul a ronita szertartását is megakadályoztuk, hiszen éjfél
elmúlt, ma már nem idézheti meg az ősapát.
Igen, jól teljesítettünk, vélekedem elégedetten, miközben mogorva
zsoldosok toloncolnak el a palota felé az éjszakában, amit vidám fényekkel
világít meg a még mindig égő istálló.
Q AL AQUIM
 avagy hogyan foglaljuk el a saját várunkat
könnyen és gyorsan

Nagy kő gördül le a szívemről, amikor meglelem a sziklafal mentén lógó

kötelet. Tehát Thaniék sikerrel jártak. Illetve, helyesbítek szinte azonnal, a
kötél leeresztéséig eljutottak, ám hogy utána érte-e őket bármi baj? Egy
módon tudhatom meg, nézek fel a fejünk felett tornyosodó falra. Magas.
– Négyszázig számolj el, aztán indulj utánam – szólok hátra a Ladynek,
majd elkezdek mászni.
Nem nehéz, vértben, pallossal sem az, igazából csak az az érdekes, hogy
vajon fentről a nyakamba öntenek-e némi forró vizet? Ám nem, a sziklafal
kövei monoton tempóban maradnak el mögöttem, negyvennégy, negyvenöt,
elhagyom a fák árnyékát, és bár sötét az éjszaka, de innen már jobban látok.
És jobban látszódom, de feltehetőleg senki sem vesz észre, nem harsan
odafent riadó. Nyolcvankettő, nyolcvanhárom, mellettem elmarad a
természetes szikla, ez már ember emelte kőfal. Hamarosan elérem az alsó
kémlelő nyílások sorát, akkor kicsit megállok.
Ezek csak rések, még egy gyermek sem mászhatna be rajtuk, némileg
feljebb van még egy sor belőlük, azok szélesebbek, hogy onnan már
támadni lehessen az ostromlókat. A terv szerint azok egyikén eresztették le
a kötelet Thaniék, már látom is, honnan.
De nem sürgős bemásznom. Száztizenegy, száztizenkettő, némán várok.
Szisszenés hallatszik, talán csak a szél, pici fémes zaj, egy távoli,
olajozatlan ablaktábla nyekkenése is lehet. Vagy valami más?
Ha valaki észrevette a leeresztett kötelet, az most itt lapul, nem sokkal a
fejem felett. Ha egyedül van, nem fogom meghallani, egy ember tud
csendben várni, de hát miért is félnék egy embertől? Ha viszont nagyobb
csapat les rám odafent, akkor csak csapnak valami zajt!
Kétszázhetvenöt, kétszázhetvenhat, páncél csörren, ahogy viselője
megmozdítja elgémberedett tagjait, kétszázkilencvenhét,
kétszázkilencvennyolc, valaki elnyom egy ásítást, hát, nekem is kedvem
lenne aludni. Ezek sokan vannak, és nem hiszem, hogy a holdkeltét várják.
Ha pedig kifejezetten miattam virrasztanak itt, akkor bocsáss meg, Frej-jah,
de nem szívesen találkoznék velük. Félig a kötélen lógva, gyakorlatilag
fegyvertelenül támadni nem harc, csak puszta öngyilkosság.
Valami más megoldást kell keresnem, módszeresen számba veszem
csekély lehetőségeimet, közben átkapaszkodom az alsó kémlelőnyílások
egyikére. Bemászni nem lehet rajta, de a kezemnek jó kapaszkodót nyújt, a
lábamnak meg találok támasztékot a fal durván megmunkált kövei között
Így nem kell tovább terhelnem a kötelet súlyommal, nem elhanyagolható
szempont ez sem. Háromszázkilencvennyolc, háromszázkilencvenkilenc,
négyszáz. A kötél ismét megfeszül, majd ütemesen meg-megrezdül, ahogy
a Lady felfelé kapaszkodik rajta.
Könnyen és gyorsan felér, nem látom az arcát, ám úgy sejtem, nem
lepődik meg, hogy ott talál, a falon kapaszkodva. Fél kézzel elmutogatom
neki, hogy fent többen várnak ránk, és hogy kerülő úton fogunk bejutni.
Rábólint, aztán már cselekszünk is.
Először is biztosítjuk magunkat, nem hiányzik, hogy valamelyikünk
leszédüljön a mélybe. Aztán a maradék kötelet felhúzom, és rácsomózom a
Lady közben lecsatolt a pallosára. Szokatlan az idegen fegyver fogása,
sokkal könnyebb, mint a sajátom, de hát pont ezért az övét használjuk.
Kicsit méregetem a súlyát, meg a távolságot, nem hiszem, hogy két dobásra
lenne lehetőségem.
Aki leeresztette ezt a kötelet – úgy sejtem, Yeiné az érdem –, jól
választotta ki a helyét. Itt a fal meredeken felfele fut, követve a hegyorom
emelkedését, és fölé szalad az oldalt biztosító bástyának. Tehát annak alsó
ablakai nagyjából egy szintben vannak velünk. Kicsit még méregetem a
távolságot, aztán elhajítom a Lady pallosát. Mélyen beleáll a csukott
ablaktáblába.
Aztán csak várunk, fülelünk az éjszakában. Ez zajos volt, zajosabb, mint
a sötétség leplezte többi nesz, de talán nem tűnik fel a fent várakozó
katonáknak, ők ránk készülnek, lefele figyelnek, és szerintem már kezd
elegük lenni a virrasztásból. Én legalábbis módfelett unom a lapulást. Így
hát amint biztonságosnak érzem, intek a Ladynek, mehet.
Ő a könnyebb, őt biztosabban elbírja a kötél íve. Könnyedén mászik,
majd amikor megérkezik, csendesen feszíti szét az ablaktáblákat, és már
bent is van. Kis időt hagyok neki, hogy biztosabban rögzítse a kötelet, aztán
megyek én is.
– Kinéztem, a csigalépcső is üres, itt most biztonságban vagyunk – fogad
a Lady, amint belépek az ablakon, majd gúnyosan rám nevet. – Hah, Q, ez
semmiség volt! Hát ilyen könnyen bevehető a te várad?
– Ha én védem, akkor ebben a szobában két katona alszik, váltott
őrségben – nézek körbe a jelenleg üres helyiségben. – Azt hiszem, Rash-
nak nincs elég embere, neki a szolgákat is külön zsoldosokkal kell
figyeltetnie, nehogy elszökjenek, vagy egyenesen fellázadjanak.
– Ó, értem – hagyja rám. – És most? Gondolod, észrevették Yeinéket,
ezért várt ránk ez a pár olcsó zsoldos? Bajban lehetnek?
– Thani biztosan bajban van. És ha vele maradt, akkor Yein is – teszem
még hozzá, aztán döntök. – Nem megyünk el az embereimért. Ha Rash
katonákat rendelt a kötélhez, akkor nyilván eszébe jutott, hogy a
tömlöcökben is előkészítsen valami kellemetlen meglepetést.
– Akkor egyenesen a palotába megyünk?
– Kettesben? – kérdezek rá kényszeredett mosollyal. Ha Yein bajba
került, akkor nyilván nem vár minket a konyhai hátsó kapunál, aminek
módfelett kínos következménye, hogy nem harcol mellettünk.
– Egy ember is elég lefejezni a kígyót – vont vállat a Lady.
Igen, ez lenne a helyes stratégia, de vajon hol a feje ennek a kusza
társaságnak, ami összegyűlt Wareenben?
– Először megnézzük a palotát, hátha ott várnak ránk Thaniék.
Persze, nem várnak. A palota oldalában néma csend, a konyhai kapu
zárva. A Lady bagoly kuvikolását utánozza, csak mint ahogy az északiak
között jeleztünk egymásnak, de ahogy sejtettem, nem kapunk választ.
Yein nincs itt. És Thani sem, mert akkor már égne az épület, nézek
oldalra. Az istálló felől füstszagot hoz a szél, csak remélem, nem égett bent
sem ember, sem ló.
– Lépjünk egyet vissza! – javasolja a Lady. – Talán a ronitáig eljutottak,
és ide közel a temető, ha jól rémlik.
– Ott van – bökök előre az állammal, aztán már indulok is.
Ám a halottasház kihalt és néma, mindössze betört ajtaja árulkodik; nem
telt itt sem csendesen az éjszaka.
– Nemrég még égett a tűz – húzza végig ujjait a Lady a kandalló belső
falán, míg én körbejárok, vérfoltokat keresek.
Nem lelek semmit, de lehet, hogy csak a sötét fedi el előlem a halálra
utaló jeleket.
– Azt hiszem, akikre itt rajtaütöttek, azok harc nélkül megadtak magukat
– közlöm végül.
 – Akkor Yein nem volt közöttük. Mellesleg ezek a gyertyák szerinted is a
kísértetidézéshez kellenek?
– Nem is holmi gyerekjátékhoz. És égtek – guggolok az egyik mellé,
kanóca korommá mállik az ujjaim közön.
– Tehát a ronita legalábbis elkezdte a szertartást.
Önkéntelenül is pallosunk markolatára kulcsolódik a kezünk, egyszerre
lépve fordulunk körbe a sötét teremben, egymás hátát fedezve. Ha ősapám
már ellenségeimet szolgálja… Ám az éjszaka néma, aztán hirtelen mintha
az egyik ablak alól hallanék valami neszt. Egyszerre válunk szét, a Lady az
ajtó félé kerül, én egyszerűen csak kilépek az ablakon.
– Ne bántsanak! – kiált valaki, a pallosommal lököm félre a Lady ütését.
– Nem ellenség. Valor, az egyik bérlőm.
– És mit keres itt? – kérdi ingerült sziszegéssel a Lady, az iménti kiáltás
hangos volt, túl hangos!
– Halljam, de gyorsan, hogy kerülsz ide? – térdelek az öreg mellé, és
megrázom a vállánál fogva.
– Q lovag? Hála Bölcs Elionnak! Rash lovag hurcoltatott el, de aztán
Mae Thani megszöktetett a palotából. Azóta itt lapulok.
– Nem tudod, hol van most Thani? – kérdezek rá a számomra
legfontosabb részletre.
– Bement a halottas házba, utána zsoldosok jöttek, sokan. Rash lovag
vezette őket. Nem mentem közelebb, így nem láttam jól, de azt hiszem,
elhurcolták a feleségedet, Q lovag.
– És Yein? Ő is egy freitan, meghalt odabent? – kérdezi a Lady pengeéles
hangon, miközben ránk sem néz, kivont fegyverrel kémleli az éjszakát.
– Nem tudom, mi történt odabent. Törött lábbal nem mertem közelebb
menni! – mentegetődzik Valor.
Azonnal felállok mellőle, a Lady velem egyidőben térdel le, óvatosan
végigtapogatja az öregember lábát. Én átveszem a helyét az őrségben,
onnan kérdezek.
– Mikor tört el a lábad?
– Amikor Mae Thani lerántott a nagyterem ablakából – feleli precízen –
Q lovag, már mondtam, a feleséged szöktetett meg a palotából, az ő kissé
felelőtlen modorában.
– Említett neked bármit a terveiből?
– Csak hogy valami fekete szertartást akar megakadályozni a halottas
házban.
 Eh, ettől nem lettem okosabb!
– Erős a tested, öreg, ez mindössze egyszerű bokarepedés, holott az
emeletről leugrani a te korodban a legtöbbeknek már halálos kihívás –
fejezi be közben a vizsgálódást a Lady – Borogasd, és vagy két hétig rá ne
állj, ha nem akarsz egy életen át bicegni!
– Három hét – helyesbítek, mert bár igaza a van a Ladynek, Valor nagyon
szívós lehet, de azért csak öreg ember. – Most pedig menj vissza a palota
oldaláig, ott kihúzhatod, ami az éjszakából maradt, majd reggel küldetek
érted szolgákat, akik hazasegítenek.
Ezzel otthagyjuk, egyszerre veszve bele a temető fekete csendjébe.
– Thani még biztosan él, Rash nem ölné meg felindulásból – vigasztal a
Lady, aztán sokkal keserűbben még hozzáteszi. – Yein viszont halott, ha
bent volt.
– Ha Thanival volt bent, talán még él.
Ismét elérjük a palotát, hátamat nekivetem a hideg kőnek. Eh, átkozott
éjszaka, csak keringünk itt fel és alá, fejvesztettem, mint holmi gyerkőcök,
holott fogy az időnk, hamarosan ránk virrad!
– Figyelj, ha Thanit elfogták, szerinted a tömlöcökbe vitték vagy a
palotába? – kérdezem a Ladyt hinelen, meghökkenés nélkül válaszol.
– Ha Eshu kezében van, a tömlöcökbe, ha Rash a saját felügyeletében
tartotta, akkor a palotában.
– Ha Rash felügyel rá, akkor nem érdekel. Mégis le kell mennünk a
börtönökbe.
– A falnál még nem akartad.
– Bíztam benne, hogy megleljük Yeint, és vele hárman elegen lettünk
volna. De Yein is a tömlöcökben van, ha még él, az egyetlen reményünk,
hogy bejutunk, és kihozzuk.
– És Rash kellemetlen meglepetése?
– Rash az éjszakára várt minket. Megvárjuk a hajnalt, már nincs sok
hátra, amikor az embereim elkezdik lőni a falat. Akkor kiküldik a
zsoldosokat, tehát az esetleg lent lapuló emberek nem kaphatnak már
sehonnan segítséget. És amúgy is, senki sem számít arra, hogy fényes
nappal, teljesen nyíltan támadunk a vár közepén.
– Fényes nappal, teljesen nyíltan – ismétli a Lady szkeptikusan azt a
részletet, ami a legkevésbé tetszik neki, aztán megrázza a fejét. – Igazad
van, miért is várjon ránk Yein hosszan Frej-jah mellett? De előtte keressünk
valami nyugodt helyet, ahol alhatunk egy kicsit, mert nem akarok
holtfáradtan átlépni a túlvilágra!
Hát hátra megyünk, a keleti oldalon a fal mellett egy szakaszon elhagyott
parasztházak állnak, oda vesszük be magunkat, és alszunk vagy fél órát, ami
a pirkadatig még hátravan. Illetve, én nem alszom, Thani jár a fejemben, él
még, ép, egészséges? Bántották? És méltó vagyok a freitan névre, hogy itt
lustálkodom, míg ő esetleg szenved?!
De nem, Frej-jah, nem tehetek semmit, most nem tehetek semmit, és te
látod a lelkem, ez a kényszerű tehetetlenség sokkal rosszabb, mint egyedül
harcolni a túlerővel szemben, végig a palota minden termén, holtakat
hagyva hátra, míg végül legyűr a túlerő. Mert ha ezt az utat választanám,
legyűrnének, de én nem fogok veszíteni, hát te vezess engem, Frej-jah, a
győzelemig!
Ám aludni így sem tudok, és hallom, a Lady is virraszt. De legalább
pihenünk egy kicsit, aztán felkel a nap.
A világosság első sugarai már a tömlöcök mögött találnak. Itt több nagy
kupac megmunkált követ tartok, hogy legyen anyag javítani a falakat, ha
egy esetleges ostromban aknászok leomlasztanák valahol. És lám, most is
jól jön, kiváló rejtekhelyet nyújt nekünk, ahonnan nem csak a börtönt őrző
torony kapujára, de a várudvarra is rálátunk.
A sötétség lassan oszlik, még erős a félhomály, mikor valahonnan,
messziről tompa, koppanó zaj hallatszik. Tizirék jó munkát végeztek
odakint! Nem kell sokat várni, és már láthatjuk is, hogy egy csapat zsoldos
ellovagol.
– Negyven felett. Negyvenkettő, vagy talán negyvenhárom – számolja
őket össze elégedetten a Lady, aztán megigazítja a pallosát. – Mondjuk
vagy húszan várnak rád a tömlöcökben, azaz nem maradhatott sok, aki
megsegíti őket, amikor majd kiderül, hogy ketten vagyunk.
– Akkor gyerünk, Frej-jah vezessen, a győzelemig!
– A győzelemig!
Nem vagyunk mi magunknál. Azt hiszem, Thani így fogalmazna, ha nem
durvábban. Nem játszunk fedezékkel, stratégiával, felderítéssel, csak bele a
közepébe. A torony előtti két őrt levágjuk, mielőtt riadót fújnának, aztán
berontunk, és gyakorlatilag addig ölünk, amíg van kit Szép, nagy ez a
terem, van helyünk forgatni pallosunkat, és két freitan több, mint kétszer
egy freitan. Egymás hátát védve küzdünk, súlyos fegyvereink egyszerűen
elsodorják a zsoldosokat.
 – Mészárszék! – törlöm le arcomról az izzadtságot, amikor végzünk, de a
Lady hangja hideg marad.
– Lehet, hogy ott voltak, amikor meghalt Yein.
– Lehet, hogy Yein még él.
– Akkor tovább!
És ő megy előre, lefelé a cellákhoz vivő lépcsőn, pedig ez
tulajdonképpen az én feladatom lenne. Mégsem tiltakozom, a rövid pihenő
jólesik. Amikor leérek, az egyik őr már halott, a másik fegyverét eldobva
térdel a Lady elé.
– Uram, kegyelmezzen!
– Nő vagyok – feleli a Lady, szerintem pusztán megszokásból, majd leüti.
Utána megint én megyek elöl. A frissen szerzett kulcs a kezemben, amint
kinyitom a folyosóra vivő vasrácsot, már kiáltok is.
– Nator! Hol vagy, Nator?
– Vigyázzon, uram, csapda! – kiált vissza, a figyelmeztetése nyomán
kétoldalról az első cellaajtók kinyílnak, és fegyveresek rontanak elő.
Nem is rossz terv, már ha megvárhatták volna, hogy bemenjek, és persze
ha egyedül lennék!
Az első fickót felkapom, és testét fedezéknek használva török előre, a
hátamat a Lady fedezi. A túlerejük nem számít, a szűk folyosón legfeljebb
csak kettesével jöhetnek, így hamarosan elérem Natorék celláját.
– Gyertek! – parancsolom, odadobva a kulcsot, aztán tartom az ajtót,
amíg kijönnek.
Utána gyorsan vége lesz. Az embereim felkapják a halottak fegyverét,
pár tömlöcben még folytatódik egy ideig a harc, aztán az idegenek
megadják magukat. Betereljük őket egy cellába, és rájuk zárjuk a vasat,
aztán sietve kiadom a parancsot, ki innen!
– Fel a toronyba, és készüljetek, a következő lépés a palota ostroma!
Az emberek lelkesen mennek, bár nyilván összetörte őket az elmúlt pár
nap fogsága, de most erőt merítenek hirtelen jön szabadulásukból. Csalóka
erő ez, nem tart sokáig, ki kell használnom, annál is inkább mert itt már
semmi dolgom.
Utolsónak maradok a kifele tartók mögött, minden sarokba benézve,
nehogy valakit hátrahagyjunk, aztán a Lady szólít előre az egyik cellából.
Rám sem néz, amikor belépek, egy, a földön heverő, páncélos test mellett
térdel, csuklóját fogja. Némán megállok az ajtóban, a Lady töri meg a
csendet pár pillanat múlva.
 – Él!
Végtelen megnyugvással sóhajtok, aztán magam is odatérdelek Yein
mellé.
– Sebesült? Súlyos?
– Nem, csak leütötték Hátulról! Hah, Yein, te tökfilkó, kit engedtél
magad mellé, akit nem kellett volna? – gúnyolódik a Lady felszabadultan.
– Na várj, amint magához tér, elismétlem neki!
– Elismétlem én magam, ha kell, pallost forgatva! Lassan megtanulhatna
vigyázni magára – élcelődik, közben felemeljük Yeint, és már húznánk is
kifelé, de a mozgástól magához tér.
– Jól vagy?
– Jól?Jól! Hol a pallosom? – néz körbe.
– Elvesztetted, de majd szerzünk egyet helyette, csak gyere!
– Régi családi darab volt, nem hagyhatom itt – tápászkodik fel karjainkba
kapaszkodva, sietve tereljük a cella ajtaja felé, fel a toronyba.
– Megkeressük. Rash vette el?
– Az átkozott! Igen, azt hiszem, ő vette el, csak most nem tudom
végiggondolni, mert egy kicsit furcsa, ahogy libeg ez a lépcső.
A Ladyvel összenézünk a válla felett, csendesen nyugtatgat.
– Ne félj, nem maradandó, csak vigyük friss levegőre.
Szerencsére igaza lesz, odakint Yein már megáll a saját lábán, pislogva
mered bele a hajnali napsütésbe.
– Mi történt veletek? – kérdem sietve, bár a Lady arcán látom, nem örül,
hogy félig eszmeieden társunkat faggatom. De nem is szól közbe, hiszen
tudja, hogy ez fontos.
– A ronitáig eljutottunk, hiba nélkül, ez biztos – tapasztja halántékára két
kezét Yein. – De ott már készültek ránk, csapda volt. A méregkeverő nem is
volt jelen, csak jött Rash, meg a csürhéje. Aztán…
És itt komor ráncok gyűlnek a homlokára, ahogy ujjaival tétován
megérinti a tarkóját. Nem tudja, vagy inkább nem akarja mondani?
– Nem lényeges – segítem túl zavarán. – Thani akkor még élt?
– Kutya baja sem volt! – csattan fel, kissé ingerültebben, mint ahogy egy
ártatlan kérdést fogad az ember. Mindegy, majd később, négyszemközt,
most feladatunk van.
– Még el kell foglalnunk a palotát. Elég erős vagy, hogy küzdjél, vagy
hátramaradsz?
 – Na tudod kit sértegess, Q! – löki félre barátian nyújtott kezemet, majd a
földön heverő halottak közül felvesz egy kardot. – Ez a piszkavas
átmenetileg megteszi, bent meg csak találok valami rendes fegyvert is,
szóval gyerünk, a győzelemig!
A győzelemig! Immár hárman vagyunk, katonákkal megerősítve, és ez
elég. Lady No és Yein mellé is rendelek egy-egy osztagot, sietve kiosztom a
feladatokat. Három oldalról rohanjuk le a palotát, könnyen verekedjük
végig magunkat a konyhai traktuson, a szolgák szállásain, a díszes
termeken. Itt-ott futunk csak bele pár ötletszerűen szembejövő zsoldosba,
úgy sejtem, Harrat sietve kiadott, kusza parancsait követik, nem jelentenek
akadályt. Könnyen megy, túl könnyen, ami azt jelenti, Rash teljes
visszavonulásra adott parancsot. Igaza van, én is ezt tettem volna. Minek
pazarolja embereinek vérét, amikor kívülről körbe fogva a palotát könnyen
csapdába ejti egész seregemet?
Ám most nem számít ha tényleg be is szorulunk a palotába, itt vannak
készletek, és erősek a falak, itt hetekig unhatjuk magunkat. Lesz időm
bőven kitalálni, hogyan tovább. Ami sürgős, sőt halaszthatatlan, az egyetlen
ok, amiért most itt vagyunk, és nem a várkaput vesszük be, az az öcsém.
Tudom, hogy Eshu nem az én lakosztályomba vette be magát, az előtte
apánké volt. Nem hiszem, hogy látni akarja, mit változtatott meg ott az
általa gyűlölt asszony. (Semmit, Thanit mélységesen nem érdekli, miféle
ágyon vagy akár szemétdombon hajtja álomra a fejét, én magam hozattam
új bútorokat Tetihuanából, mert látni sem akartam bármit, ami apámé volt).
Tehát öcsém most nyilván a régi szobájában lakik.
Nem véletlen módon magam vezetem azt a csapatot, amelynek útjába
esik az a szoba, saját magam töröm rá az ajtót. Aztán a belépés előtt egy
pillanatra megtorpanok, az orrom előtt csap le egy fegyvert tartó kéz, ha
nem várok ki, egyenesen a nyakamat találja.
– Üdvözöllek, drága öcsém, na melyikünk is itt a halott? – ragadom meg
a kezet, és bependerítem Eshut a szobába.
– Tévedsz, ha azt hiszed, legyőztél! – mosolyog, sőt, nevet az arcomba!
Frej-jah, még szerencse, hogy nincs időm foglalkozni vele, mert még
megfojtanám!
– Ti ketten hozzátok, de ha elszökik…! Gyerünk, fel a lépcsőházban!
És vezetem tovább az embereimet, remélve, valaki ostoba csak az
utunkba áll, és pár ütéssel csillapíthatom a lelkemben tomboló haragot, de
nem. A palota már a miénk.
 A nagyterembe gyűlünk össze, mi, freitanok, de már odamenet osztom az
új parancsokat; a bent ragadt szolgákat összeterelni, a földszintet kiüríteni,
az első emelet ablakait bedeszkázni, a lépcsőházban torlaszt építeni, és
gyorsan, a meglepetés a fő előnyünk!
Odafent Nator vár, máris jelent, hány katona, hány szolga, ebből hány
férfi, nő, gyerek van bent a palotában, kik a könnyű sérültek, és kiknek kell
sietve ellátni a sebeit. Rábízom az intézkedést, közben jön a Lady, véres
páncélban, csapata élén, és neki az is eszébe jutott, hogy valakit
elszalasszon Valorért, az öreg is ott biceg mögötte.
– Kész, a mi szárnyunk rendben! – jelenti, Yein a másik ajtón át érkezik,
vállán átvetve hatalmas, kétfejű csatabárd, ami az elmúlt évtizedekben a
fegyverterem fő dísze volt.
– Minden csendes, de fel kéne gyújtani az öregtorony felé vezető átjárót,
mert onnan még bejöhetnek.
– Majd ha tényleg jönnek. Ne égessünk fel semmit hiába, legalább páran
pusztuljanak ott közülük!
– Igazad van – hagyja rám, és letámasztja a kétfejű bárdot. – És most?
– Most beszélek az öcsémmel – közlöm hidegen, és lerogyok a hosszú
asztal végében álló karosszékembe.
Vége, a palota a miénk, de ez még nem a győzelem, még a felében sem
vagyok. Hát elővezettetem Eshut.
– Nem akarom rabolni az időt, nincs kedvem ostoba játszmákhoz –
nyitok minden kertelés nélkül. – Szívem szerint megölnélek, puszta kézzel,
és nem érdekelnek a következmények. Hogy nem tettem meg eddig, annak
egy oka, hogy Thani Rash fogságában van, és sajnos közel s távol te vagy
az egyetlen ember, akit elcserélhetek vele Wareen asszonyára. De ha
ellenkezni mersz, a legcsekélyebb mértékben is ellenem teszel, akkor
lecsapatom a füleidet, mert úgy sejtem, Rash azok nélkül is elfogad.
– Én nem ellenkezem, bátyám, de nem fog sikerülni az a csere. Thani
halott!
Ha azt hiszi, majd felpattanok, és azt kiáltom, „hazudsz!”, akkor téved.
Csak várok, némán és kifejezéstelen arccal, tudom, úgyis eldicsekszik a
részletekkel. És valóban.
– Én magam öltem meg! – folytatja pár pillanat múlva, és előhúzza a
nyakából a három aranymedaliont, mintha az bármit is jelentene. – Rash
várni akart reggelig, hogy nyilvánosan köttesse fel a boszorkányt, mindenki
okulására, de én nem akartam halasztani egy perccel sem. Minek az? Hát
egyszerűen odamentem, és leszúrtam. Saját magam. Láttam, ahogy
meghalt. Végiggyönyörködtem. És nem bánom, ha megfojtasz, mert tudom,
akármennyivel élsz túl, boldog már nem leszel!
Hát Frej-jah, nem foglak megsérteni azzal, hogy neked ajánlom a lelkét!
Felállok, és elindulok felé, a Lady lép mellém, de csak egy pillanat erejéig.
– Q, az indulat nem bölcs tanácsadó! – suttogja, majd elmarad mögöttem.
Tudom, bár nem árt, ha erre néha figyelmeztetik az embert. Odalépek
öcsém mellé, letépem a nyakából a három aranymedált, aztán sarkon
fordulok, és visszamegyek az asztalfőre.
– Vigyétek fel az egyik padlásszobába, és ketten folyamatosan
őrködjenek mellette. Egy pillanatra se vegyétek le róla a szemeteket!
Mikor becsukódik az ajtó mögöttük, már ismét a karosszékemben ülök.
– Q, én Frej-jahra esküdtem, hogy megvédem Thanit, tehát ha most… –
kezdi Yein, de a szavába vágok.
– Hagyd el! Nehogy azt gondold, hogy hiszek neki! Majd ha bizonyítékot
látok Thani halálára, majd akkor elkezdek gyászolni, és ne legyenek
kétségeid, fegyverrel vonom felelősségre azokat, akik tehetnek róla. De
nem most! Most sok a dolgunk!
– Értem! – hajt fejet, és szintén leül az asztalhoz, a Lady kicsit megkésve
követi a példáját.
– Mindenekelőtt tárgyalni akarok Rash-sal – kezdem, és körbenézek, mi
a véleményük.
– Nem éri meg – szögezi le azonnal a Lady. – Mindent elvállal, ám
közben a zsoldosok vezetőjére hagyja, hogy „cselekedjen saját belátása
szerint”, és utána majd nagy hangon sajnálkozik, hogy ő ugyan nem szegte
meg az esküt, de hát ezért a csürhéért nem tud felelősséget vállalni.
– Ezzel együtt is ő az egyetlen, akivel van értelme beszélni a kintiek
közül. Ő legalább addig nem támad ránk, míg tárgyalunk.
– Akkor legalább azt engedd meg, hogy jelen legyek – hajt fejet a Lady. –
Ismerem régről, és egyébként is, én, a hiszaeni jobban átlátok rajta, mit te
vagy Yein.
– Jó, akkor ketten megyünk ki elé – döntök, és felállok az asztaltól,
megigazítom a pallosomat. – Yein, te maradsz védeni a palotát, hátha
közben valami alattomos módon hátba támadnak. És még egy! – szólok
még vissza. – Ha minket megölnének, senkit se hagyj életben közülük!
– Úgy lesz! – hagyja rám, aztán megy, hogy olajos szalmával beteríttesse
az öregtorony felé vivő átjárót.
 A tárgyalásra hívó üzenetet egy önkéntes viszi ki Rashnak, és épen vissza
is ér, a hiszaeni lovag hajlandó találkozni velük. Délben, a palota előtti
téren. Jó hely, elég széles, hogy ne kelljen hirtelen rajtaütéstől tartani, és rá
lehet látni a palotából épp úgy, mint a közeli bástyákról.
A Ladyvel kettesben, teljes fegyverzetben vonulunk ki, a déli
verőfényben hamar elfutja az arcom az izzadtság, de ez nem az az alkalom,
amikor meglazíthatom a páncélom szíjait. A tér közepéig megyünk, aztán
megállunk, várunk.
Nem sokat, Rash lép ki a túloldalt álló házak közül, őt magányos csatlós
kíséri. Tőlünk jó négy lépésnyire áll meg, aztán végigmér minket, a Lady
láttán még kicsit meg is hökken, de végül büszkén felemeli a fejét.
– Nos?
– Azért vagyok itt, hogy felajánljam, ha feltétel nélkül, azonnal
megadjátok magatokat, és fegyvert letéve elvonultok Wareen alól, akkor
megkímélem az életeteket.
– Nem.
Hát, ezt megbeszéltük. De sajnos, meg kell próbálnom megegyezni vele,
sok ember élete múlik ezen!
– Miért ragaszkodsz ehhez a háborúhoz, Rash? Miért törsz fegyvert Eshu
oldalán?
– Apád emlékére esküdtem, hogy megbosszulom a halálát.
– Akkor a semmire esküdtél. Apám haláláért senki élő sem felelős, nem
megölték, meghalt. És lásd be, nincs esélyed, Rash! Odabent hetekig
unhatjuk magunkat, addig ideér Paadre Tetihuanából, és elsöpri ezt a
zsoldoskompániát.
– Azt neked meg kell élned. Lehet, hogy egyszerűen felgyújtatom a
palotát. Tőlem ez az egész tetves vár leéghet.
– Valóban, ezzel a tettel elérheted, hogy mindenütt megismerjék a neved
Hattantól Tetihuanáig. De nem hiszem, hogy pont efféle hírnévre vágysz.
Mást kell kitalálnod.
– Tudod mit? Add meg magad, akkor fogolyként kísérlek Hiszaenbe,
ahol majd pártatlan királyi bírák döntenek sorsodról, cserébe pedig
jelenlévő lovagtársaid és embereid sértetlenül visszatérhetnek Tetihuanába.
– Nem.
Persze, ő sem várt mást, megértően biccent, aztán csak áttér a másik
megoldásra.
 – Q, lássuk be, egyikünknek sem érdeke, hogy hosszan húzódjon ez az
ügy. Mi meg már kétszer is kihívtuk egymást, örök szégyenként rajtunk
marad, ha ezek után sem küzdünk meg. Mérd össze velem a fegyvered! Ha
győzöl, embereim elvonulnak a feltételeid szerint, ha én győzök, akkor meg
társaid felviszik fegyverzeted nagymesterem elé, és enyém marad Wareen.
Igen, ennyi idő alatt felmérhette, hogy hány sebtől vérzem, mennyi
esélyem van, most már nyilván látja, hogy ez számára a legvalószínűbb
mód a győzelemre, hiszen Paadrét nem várhatja meg, az biztos vereség, fut
át a fejemen a gondolat, de aztán elűzöm. Tényleg kihívtam, tényleg
szégyen, ha nem állok ki ellene.
– Mielőtt válaszolnék, még egy kérésem lenne. Az öcsém, akit te az
Aquim család utolsó törvényes tagjának tartasz, a foglyom. Szeretném
elcserélni Thanira, Wareen asszonyára.
Láthatóan nem éri felkészületlenül a kérés.
– Sajnálom, Q, de nem cserélhetünk, bármennyire is vágyom épen látni
Eshut. A feleséged halott.
– Akkor add ki a holttestét Eshuért cserébe. Nem tagadhatod meg tőlem,
hogy méltó módon eltemettessem.
– Ezt sem tehetem, nem tudom, hol fekszik – feleli kényszeredetten, és
remélem, nem látszik rajtam, hogy mennyire megkönnyebbültem. – De
halott, Erran saját szemével látta, amikor leszúrták!
A háta mögött a csatlós bólint, de ez már nem érdekel. Ha tényleg
leszúrták volna, akkor holttestnek is lennie kellene, és hát Rash pár napja
még az én halálhíremet terjesztette boldog-boldogtalannak!
– Akkor Eshu egyelőre a foglyom marad. A párbajt pedig elfogadom –
hajtok fejet, ám ekkor a Lady megérinti a vállam.
– Q, add át nekem a megmérettetést!
Egy pillanatra nem is értem, mit mond.
– Te akarsz helyettem párbajozni?
– A te csapatodban küzdöttem az északiak ellen, hosszú évek óta
harcostársak vagyunk, a rend szabályai szerint megtehetem, hogy
átvállalom tőled a párbajt! Ha te is megengeded.
– Miért harcolnál helyettem? – emelem meg a hangom, és ha most képes
lesz idegenek előtt előhozni, hogy sebesültnek tart, aki nem tud a saját
nevében küzdeni…!
De nem.
 – Q, Rash al Farel ott volt azok között, akik elosztották az apám
örökségét! – sziszegi előrehajolva, egész közelről, hogy talán csak én
hallhatom. – Add nekem ezt a harcot, jogom van hozzá!
Joga van hozzá? Ha így érzi, nyilván.
A Lady sosem beszélt róla, csak elejtett megjegyzéseiből tudom, hogy
nem békésen vált el régi rendházától. Meg mondjuk egyszer Paadre kapott
Hiszaenből egy levelet, amiben felelősségre vonták, miért fogadta be. Csak
nekem beszélt róla, mert a Lady az én csapatomban küzdött, mire ingerülten
kikértem magamnak, hogy holmi fővárosi hivatalnokok beleszóljanak a
dolgomba. A Lady egyike volt a legjobbaknak, az életemet is rábíztam
volna Már akkor is, hát most miért habozok?
Joga van hozzá, hogy elégtételt vegyen az őt ért sérelmeken, ez
mindennél erősebb, ezzel szemben nem lehet azt számolgatni, hogy
melyikünknek van több esélye győzni! Még akkor is, ha mindkettőnk élete
múlik rajta. Mégis hosszan, hosszan gondolkodom, végül Rash unja meg a
várakozást.
– Tehát? Mi lesz?
– Hiszaeni Lady No, régi harcostársam szeretné átvállalni tőlem ezt a
párbajt. A nevemben küzd majd, és veresége esetén a szabályok szerint
átadom a kardomat neked.
Rash felvont szemöldökkel fordul a Lady felé, és sokkal alaposabban
méri végig, mint első alkalommal, amikor kijött elénk. De nem habozik
sokat.
– Elfogadom! – hajt fejet, és nem tudja palástolni mosolyát.
Eh, ő is látja, ahogy én is láttam, igenis több így az esélye, mint velem
szemben lett volna! A Lady remek mestere a pallosnak, fürgén mozogva,
táncos könnyedséggel küzd, de akkor is sokkal gyengébb, mint egy férfi.
Rash el fogja sodorni! Vagy csak az önteltség beszél bennem, amikor azt
hiszem, jobb lennék nála így, sebesülten, fáradtan, soknapos, pihenő nélküli
küzdelem után? Mindegy, már döntöttem, hát nem tehetek mást, mint
szépen kihátrálok, és megvárom a végét. Lady No nem sokat készülődik,
fegyvert húz, majd magasba emeli, a kihívás jeleként. Vajon mire véli
mindezt Yein, aki bentről figyel minket?
Rash közben még beszél pár szót a csatlósával, nekem időhúzásnak tűnik,
aztán ő is felemeli pallosát.
– Gyere, kishölgy, csak mint régen, amikor még én tanítottalak, hogyan
küzdj, a győzelemig!
 – Az apám tanított, más soha!
És úgy mennek egymásnak, mint akiket sok éves indulat feszít. Talán
mert tényleg így van. Rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy küzdenek
előttem, szikráznak a pallosok a déli verőfényben. Rash folyamatosan
támad, kihasználja, hogy erősebb, megy előre, a Lady pedig védekezve
hátrál. Úgy hinném, veszíteni fog.
Ám mit sejtheti előre a halandó ember, hogyan döntenek a halhatatlan
istenek?
Egy efféle összecsapás néha szinte a semmin dől el, a biztos diadal
kapujában is el lehet bukni, csak az tekintheti magát győztesnek, akinek a
lábainál egy nem lélegző test hever. Itt is olyan gyorsan történik fordulat,
hogyha éppen pislogtam volna, észre sem veszem.
Rash keze megbicsaklik, az ütése levegőbe szalad, a Lady pedig
kihasználja a hibát. Ennyi.
Aztán csak áll, nehezen veszi a levegőt, míg odalent Rash al Farel vére
fekete tócsába gyűlik a porban.
– Köszönöm, Frej-jah, elvezettél a győzelemig – suttogja maga elé, aztán
felemeli a hangját – Csatlós, te láttál mindent. Vidd el urad fegyverzetét
Hiszaenbe, és mondd meg a nagymesternek, Lady No győzte le!
De akkor már látom, a házak között emberek közelednek.
– Gyere! – ragadom karon a Ladyt, csak kicsit kell húznom, rögtön
észhez tér.
Sietve hátrálunk vissza a palotába, mikor becsukják mögöttünk a kaput, a
tér már tele van zsoldosokkal.
– Torlaszt, és aztán fel az emeletre! – parancsolom. – A földszintet
feladjuk, mindenki vissza a lépcsőházba!
Ezzel előremegyek, a Lady a nyomomban siet. Félúton a nagyterem felé
Yein jön szembe, az arcát vörösre festi az indulat.
– Remek munkát végeztetek, mondhatom! Kimentek, hogy békésen
rendezzétek a kérdést, és mit csináltok? Megölitek az egyetlen embert,
akinek legalább félig el lehetett hinni a szavát. Most már nincs kint senki,
akivel tárgyalni lehetne.
– Most már nincs kint senki, aki tudná, hogyan kell egy várat
megostromolni – csitítom. – Egyébként is, olyan nagy baj, hogy nem
egyezünk meg, hanem végigküzdjük az egészet becsülettel?
– Nem, persze nem – hagyja rám, de azért láthatóan mérges. – Mivel
ugrasztott bele titeket abba, hogy a Lady küzdjön?
 – Volt rá okunk. És végül is győzött, a többi nem számít.
– Nem vagyok vak, láttam, hogy mindössze véletlen volt! – rázza a fejét
Yein palástolatlan indulattal, és már majdnem leintem, hogy ne beszéljen
így egy rendtársának tisztességes győzelméről, amikor maga a Lady ismeri
el a vádat.
– Tudom, hogy mindössze szerencsém volt. Legyűrt volna, csak
elszakadt az alkarvédőjének a szíja. Sajnálom, hogy puszta önzésből
kockára tettem az életeteket.
– Nem számít – rázom a fejem, így utólag tényleg nem. –
Kiszámíthatatlan Iziana hatalma sem végtelen, hát leginkább magadnak
köszönheted, hogy nem te fekszel most odalent holtan, no meg Frej-jahnak,
hogy elvezetett, a győzelemig.
Aztán már nincs több időnk merengeni, a zsoldosok odakint úgy hiszik,
most készületlenül ér minket egy ostrom. Tévednek. A lépcsőházat Yein
csapata tartja, embert sem veszítenek, a Lady a katonáival az első emeleten
veri vissza azt a pár ostobát, aki az ablakokon akar bemászni, én pedig az
öregtoronyba vivő átjárót gyújtom fel. Itt sok a sebesült mindkét oldalon, de
végül beomlik a folyosó, most már csak egy úton lehet kijutni a palotából.
Már későre hajlik a délután, mire elül a harc, a zsoldosok visszavonulnak.
Még körbejárok, részben hogy lássam, minden rendben, részben meg hogy
az emberek lássák, hogy minden rendben van velem, aztán visszatérek a
nagyterembe, ahol egyszerű vacsora vár. Lovagtársaimmal együtt eszem,
közben csak a védelem apró részleteiről esik szó. Amint befejeztük,
sietősen asztalt bontok, és mindenki megy a dolgára. Ám mikor a Lady
feláll az asztaltól, utánalépek.
– Köszönöm, hogy átvállaltad – hajtok fejet csendesen, ebben
tulajdonképpen benne van, hogy igenis nekem lett volna nehezebb a
megmérettetés, de a Lady nem kicsinyes, hogy ezt nyíltan ki is mondja.
– Neked tartalékolni kell az erődet az ősatyáddal való harcra, nem
meríthetted ki magad! – néz a szemembe, aztán megy.
Pedig már majdnem elfelejtettem! Kinézek a nyugatra nyíló, hosszú
boltívsoron, a nap már csak vörös maszat a felhős, alkonyi égen.
Hamarosan eljön az éjszaka, a kísértetek ideje.
Rash halott, Eshu a foglyom, de odakint még ott vár az a Harrat nevű
zsoldosvezér, és persze a ronita, aki az egészet kezdte, aki Wareenben
szándékszik megerősíteni hatalmát. Vajon sikerült tegnap szolgálatába
rendelnie ősapámat? És ha nem, vajon mi fogja megakadályozni ma, hogy
elérje célját? Töprengve indulok vissza a szobámba, hogy legalább pár órát
aludjak, utam a Nagyasszony termén keresztül vezet. A padlót itt is vér
mocskolja, de Kiszámíthatatlan Iziana szeszélye folytán a fal mellett épen
áll a kis-tábla. Láb nélkül, körülötte a székeket valaki felborogatta, de a
tábla ép, és rajta még ott az a játék, amit pár nappal ezelőtt hagytunk abba
Thanival. Milyen rég volt!
Aztán megdermedek, észreveszem, hogy valaki lépett Thani bábuival! Az
előtt láttam utoljára a táblát, mielőtt utánalovagoltam volna a barlangokba,
most szívem szeretett hölgyének bábuiból az egyik előrébb van két
mezővel. Felkapom az egyik leborult széket, mellé ülök az asztalnak,
kezem önkéntelenül a zsebemben őrzött aranymedálokra kulcsolódik,
amiket Eshu nyakából téptem le.
Persze, egy arrébb csúszott korong nem jelent semmit. Thani napokig
fogoly volt a palotában, nyilván akkor lépett. De ha még él… Tétován,
lassú mozdulattal tolom előre az egyik bábumat.
Frej-jah, sőt, Mist, te Titokzatos, ha él, és él, tudom, hogy él, akkor
segítsétek! Hosszú éjszaka vár ránk, segítsétek őt, és adjatok nekem jelet,
ami erőt ad, a győzelemig!
Aztán felállok a táblától, még egy pillantást vetek az állásra, jó játszma
ez, ezzel az új lépéssel ismét kétesélyes. Utána már egyenesen a szobámba
megyek, pihenni.
THANI
 avagy újabb haláli mulatság

Utálok megkötözve toloncolódni. Ráadásul bekötött szájjal, iszonyú!

Rash persze fütyül rá, mit szeretek, elégedetten dühöng előttem, engem
meg cibál az a két marha katona, de megjegyeztem ám az arcukat! Csak
még egyszer találkozzunk, aztán szétverem azt az elégedett pofájukat, akár
Q közreműködése nélkül is.
A palota oldalában aztán a még mindig eszméletlen Yeint továbbviszik a
tömlöcbe, Rash nagy hangon utasítgatja a katonákat.
– Külön cellába vele, és nagyon vigyázzatok rá! Utána az első két
cellában rejtőzzön el egy-egy szakasz! Hajnalig várjanak, mert
elképzelhető, hogy a kötél csak csalétek, és Q valahol máshol szökik be.
Tehát a kötélhez telepített emberek után még két szakaszt el fog veszíteni
hajnalra ez a pojáca, fordítok magamban. Megérdemli! Ám ha azt hiszem,
én is kapok egy nyugis cellát, akkor csalódnom kell. Rám igényt tart a
mocsok disznó.
– Hozzátok, rá személyesen fogok felügyelni.
Ezzel a katonák belökdösnek a palotába, felcibálnak a lovag szobájáig, és
ott bependerítenek a sarokba. Majd feszesen tisztelegnek, és mint akik jól
végezték a dolgukat, mennek aluszkálni. Na jó, tőlük több mókára nem
számíthatok.
Picit még bízom benne, hogy Rash majd elég érdekes lesz, hogy ne
unatkozzam, de sajnos tök lehangoló a srác. Rám se néz, csak lecsatolja a
páncélját, szépen, komótosan. Ez hülye, de legalábbis nagyon rutintalan!
Ostromlott várban nekivetkőzni az éjszakának? Ennyire biztonságban érzi
magát? Ráadásul hosszan tart, míg szépen, precízen kicsatolja az összes
vacak szíjat. Dögunalom, Q is pont így csinálja, és ő sem ezzel szokott
esténként feldobni.
Aztán bejön Erran, és ez végre jobb kedvre hangol. Szeretném vele
megosztani, hogy nagyon örülök neki, meg klassz, hogy nem őt szeletelte
fel az őspapa, hanem a másik csatlóst, akit én nem is ismertem, de ez mind
bennem szorul, mert a szám még mindig be van kötve. Meg kéne
szabadulni ettől a pecektől, mielőtt belebetegszem!
Rash közben végez, fáradtan feláll a székről.
 – Erran, hajnalig maradj ébren, és vigyázz erre a boszorkányra. A szemed
se vedd le róla, mert minden fekete praktikára kész!
Ezzel békésen átvonul a szomszéd szobába, felteszem, aludni. Na, ennyit
arról, hogy majd személyesen felügyel rám. Teljesen megsértődöm.
Erran persze jól tűri ura taplóságát, szó nélkül letelepszik, velem
szemben, és bár nem kapott rá utasítást, de nekilát kifényezni lovagja
páncélját Ez már igazán mindennek a teteje! Q ezt mindig maga csinálja.
Teljesen rosszul van tőle, ha valaki hozzáér dédelgetett mellvértjéhez, az
alkarvédőkhöz pedig meghittebb viszony fűzi, mint hozzám. Legalábbis
néha így érzem.
Ám ez után a felvezetés után mégsem fullad unalomba az est, mert
mikorra Erran éppen végez a takarítással, kurta kopogás hangzik, és belép
Harrat.
– Csak ellenőrzöm, hogy minden rendben – hamukázik, aztán gúnyosan
végigmér. – Jó munkát végzel, Erran, de nem lenne jobb, ha külön szobába
zárnánk a boszorkányt?
– Rash lovag parancsa szerint itt marad, az én felügyeletem mellett, amíg
hajnalban fel nem kötik.
Ne is bízz rá erre a seggfejre, Erran, mert tuti leszúr, amint négyszemközt
maradunk!
– Ugyan, felesleges ilyesmire pocsékolnod az idődet. Erre a
boszorkányra bárki vigyázhat, majd mellé rendelek két embert, te meg
pihenj le! A lovagnak nagyobb szüksége van rád maga mellett, holnap
majdnem biztosan megostromol minket az az istentelen Q al Aquim.
– Harrat, menj el, ha csak azért jöttél, hogy elvidd innen a boszorkányt!
Én nem szegem meg lovagom parancsát.
Tiszta, egyenes beszéd! Ennek ellenére tetszik, ám mielőtt túlzottan
örülni kezdenék, kopogás nélkül belép Eshu.
– Ah, tehát igaz, elfogtátok a szajhát!
Erre senki sem felel, ez nyilvánvalóan látszó tény, bár Erran kicsit
elhúzza a szája szélét, kiválóan kifejezve, mit tart békaképű sógoromról.
Ellenben Harrat örül neki, és sietve kihasználja jelenlétét.
– Pont most akartam átvitetni egy jobban őrizhető helyiségbe a
boszorkányt, Eshu úr, de Erran az utamba állt.
– A lovagom parancsa szerint itt kell őriznem – ismétli a csatlós, és fel is
áll, kezét kardja markolatára teszi.
Csak támogatni tudom elszántságát.
 – Pedig Harratnak igaza van. Jobb, ha nem te döntesz ilyen kérdésekben,
menj be, és hívd ki Rash-t! Ezt én parancsolom, Wareen ura, akinél
vendégeskedtek. Erran arcán világosan látszik, hogy mit tan erről a
„vendégeskedésről”, de végül sarkon fordul, és bemegy ura szobájába.
– Na végre! – sziszegi Eshu, amint becsukódik a csatlós mögött az ajtó,
majd tőrt ránt, és megpróbál leszúrni.
Két okból nem sikerül neki. Egyrészt Harrat megragadja a csuklóját, és
félrerántja, másrészt én, kiváló életösztönömnek köszönhetően bravúros
gyorsasággal penderülök félre az útjából. Persze, összekötözve azért nem
tudom tökéletesen irányítani magamat, ezért nekicsapódom az egyik szék
lábának, ami feldől, rám borítva Rash teljes páncélzatát, de nem számít.
Miért hagyja széjjel a cuccát, nem?
– Ne tégy ostobaságot, Eshu! – inti rendre közben Harrat orgyilkos
hajlamú sógoromat. – Jirris még beszélni akar vele. Valami varázslatról,
vagy miről.
Remek, ha a méregkeverő még beszélni akar velem, az fél életbiztosítás.
Eshunak persze más esik le.
– Neked, zsoldos, úr vagyok, ha megszólítasz!
– Elnézést, Eshu úr! – vonul vissza a zsoldosvezér, és meghajtja a fejét.
Én meg közben kényelmesen elhelyezkedem a rámborult páncéldarabok
között, és mivel úgysincs jobb dolgom, elkezdem az éppen kezem közé
akadó egyik alkarvédő szíját szétreszelni a szintén kézre eső lábvért szélén.
Megtehetem, a kezemet hátra kötötték, senki sem veszi észre. Annál is
inkább, mert ekkor végre előkerül Rash is.
– Hát ti meg mit kerestek itt?
– Rash, csak aggódtam a boszorkány miatt – magyarázza Eshu, sietve
háta mögé rejtve a tőrt, amivel az imént majdnem leszúrt. – Látod, még
mindig magánál tartja a Frej-jahnak szentelt aranymedálokat, bizonyosan
valami fekete szertartásra készül velük! – mutat aztán a nyakamra, ahol jól
látszik a három vastag aranylánc.
Rash nem is habozik, hogy leakassza őket.
– Ez is a te felelősséged. Már megmondtam, hogy vidd vissza a
szentélybe, az ilyesmi nem játék – feddi meg Eshut, és odaadja neki a
medálokat.
– Azonnal, Rash. De azt hiszem, még így sincs itt jó helyen a
boszorkány. Át kéne vinni egy másik, jobban zárható szobába, és több
ember kéne mellé, Erran egyedül nem elég!
 – A boszorkány itt marad, az én felügyeletem alatt, és Erran fogja őrizni,
mert ő az egyetlen az egész várban, akiben megbízom. Erről vitát nem
nyitok. És te Harrat, mit akarsz?
– Uram, csak meg szeretném kérdezni, hogy mi legyen azzal a szolgával,
aki a hírt hozta, hogy látta annak a Valornak a szobájában azokat az elrejtett
kegytárgyakat. Ami alapján ugye ide hozattuk, mint ronita méregkeverőt –
hazudik feszes vigyázban a rutinos zsoldos.
Rash arcán látom, hogy legszívesebben kivágná a fenébe, de
kötelességtudata nem engedi.
– Eh, az a szolga egy mocsok besúgó! Dobjátok ki, nem értem, miért
háborgattok ezzel engem!
A zsoldosvezér alamuszi hangon előadott mentegetődzésére nem
figyelek, már majdnem teljesen elintéztem az alkarvédő szíját. Nem
egyszerű meló, mert ugye úgy kell kinéznie, mint a természetes kopás. Ha
látszana, hogy vágás, irtó botrány lenne belőle utána, vizsgálat meg
melldöngető felelősségkeresés, de a természetes kopás, az ugye természetes
kopás, az ellen még Frej-jah sem tehet! És ráadásul mindezt a hátam
mögött, vakon, de azért meg kell jegyeznem, jól megy.
Ha Rash reggel sietve öltözik, mert mondjuk éppen vívják a várat, akkor
jó eséllyel nem fogja észrevenni, aztán ha majd harc közben a szíj
elszakad… Hát, remélem, a legrosszabbkor teszi!
Közben Harrat befejezi a seggnyalást, Rash láthatóan örül neki, hogy
végre elhallgat.
– Jó, rendben. Most pedig menjetek, fáradt vagyok. Jó éjszakát – fordul
sarkon, és meg sem várva a választ, visszamegy aludni.
– Hallottátok, menjetek! – mordul fel Erran is, aztán nekilát rendbe tenni
lovagja szétszóródott páncéldarabjait.
És közben hátát fordítja Harratnak! A marha! Nekem fáj, ahogy leütik.
– Eh, ostoba csatlós, meg a nagyképű lovag! – méltatlankodik suttogva
Harrat, ahogy leereszti az eszméletlen testet, nehogy zajt csapjon a
zuhanása. – Miért van rájuk szükségünk? Jirris egyedül elbánik Q al
Aquimmal, az én zsoldosaim meg úgyis nekem engedelmeskednek.
– Nem a te feladatot eldönteni, hogy kire van szükségem, zsoldos! – vág
vissza Eshu, aki ezek szerint komolyan gondolja, hogy ő az úr kettőjük
között. – Na, kapd fel a szajhát, és vigyük Jirrishez, ha már beszélnie kell
vele, mert minden pillanatban itt lehet a bátyám, és én azt akarom, hogy a
felesége addigra már halott legyen!
 Nos, gyenge közepesek a kilátásaim, állapítom meg, ahogy a zsoldos
félig földön húzva, félig a vállamat rángatva kicibál a szobából. Eshu
mögöttünk jön, kezében a tőr, a folyosón már vár ránk az eddig nyilván
csendben hallgatódzó ronita is.
– Siessetek, nincs időnk!
– A lovag húzta az időt, meg az ostoba csatlósa, akit le kellen ütnöm! –
morog a zsoldos, ami persze nem tetszik a méregkeverőnek.
– Leütötted? Akkor hozd őt is, majd elássuk valahol hátul, de abból baj
lesz, ha a lovag megleli!
Kezdenek alakulni a dolgok, vélem, miközben engem a nyápic ronita,
meg a vérszegény Eshu-béka hurcol, mögöttünk jön a zsoldos, vállán
átvetve a csatlóssal. Az egyik elhagyott, oldalsó szobába megyünk, Errant
csak ledobják a földre, én egy kényelmetlen széket kapok.
– Na, boszorkány, most végre nem szökhetsz meg előlem! – vigyorog a
képembe a ronita.
Hümmögve ingatom a fejem, azt bekötött szájjal is lehet.
– Ne udvarolj neki, öld meg! – követeli Eshu, és Harrat is ezt támogatja.
– Öljük meg mind a kettőt mihamarabb, mert csak bajt hoznak ránk!
Nem tudnak újat kitalálni, sóhajtok magamban, és miközben tágra nyílt
szemekkel bámulom a fejem felett vitatkozókat, könnyed vakaródzás örve
alatt nekilátok kibújni a gúzsból. Elvégre ezt senki sem fogja az itt
gyülekező tömegből megtenni helyettem.
– Ostobák, mit is értetek ti a felsőbb misztériumokhoz! – hordja le a vérre
szomjazókat a méregkeverő. – Menjetek ki, súlyos kérdésekről kell
beszélnem ezzel a boszorkánnyal, ami nem tartozik rátok.
A két pasas láthatóan nem örül a fejleménynek, de azért kimennek,
ékesen prezentálva, ki is az úr közöttük. Én meg egyedül maradok a
ronitával, aki még az ajtót is bezárja mögöttük, majd szélesen mosolyogva
rám mered
– Nos, most végre beszélgethetünk.
Pecek van a számban, hörgöm, a lehetőségeimhez képest artikuláltan.
– Bocsáss meg, de nem vagyok bolond hagyni, hogy megszólalj, és rám
hozd a halált, Sárkányasszony!
Akkor ez elég egyoldalú beszélgetés lesz.
– Ma éjfélkor belesétáltál a csapdámba, elfoglaltad magad a széthagyott,
a szertartásra előkészített kegytárgyaimmal, míg én teljes békében
megidéztem War al Aquimot.
 Én meg a király álruhás kislánya vagyok, naná. Ha tiéd a kísértet, akkor
mit fecsegsz, miért nem irtatsz ki vele mindenkit a környéken?
– Ám hiba esett a számításaimba, és a kísértet nem jelent meg. Azt kell
hinnem, te mégis a hatalmadba kerítetted, a sárkánytól való erőddel.
Ja, ha ezt hiszed, akkor nincs baj. Rajta, próbálj csak meggyőzni, hogy
átálljak hozzád, mókás lesz!
– Most meg kéne téged ölnöm, de hajlandó vagyok a megegyezésre.
Biztosan találunk valami közös megoldást, annál is inkább, mivel neked is
szükséged van rám, hogy megvédjelek. Az a bolond Eshu, vagy az orráig
sem látó Harrat szívesen átvágná a torkod!
Meg a tiédet is, ha kiderül, hogy megint elpackáztad, marha! Tudom, már
azért is dühösek voltak, hogy Qt bénán mérgezted meg, ha ez is kiderül,
ugrott a haverságotok!
– De én adok egy esélyt az életre. Add át nekem a kísértetet, és cserébe
szabadon elmenekülhetsz!
Aha, tehát nem tudod elvenni tőlem. Akkor tudod mit, juszt sem adom
oda!
Az enyém!
– Ha hajlasz a megegyezésre, csak bólints. Jó?
Ez teljesen hülyének néz?
– Nem! – köpöm ki a számból a rég szétrágott pecket, majd arcon
csapom a kötéllel, ami eredetileg a kezemet tartotta hátul. Kiáltva
megtántorodik, én meg felpattanok, felkapom a székemet, és szétverem a
fején. Sikoltozva hátrál, aztán el is esik, akkor már nem megyek utána.
Ez is megijeszt egy kicsit, magam is megdöbbenek saját
agresszivitásomon. Régebben talán nem voltam ennyire harcra kész. Persze,
nyilván Q hatása. Mellette az emberre egyszerűen ráragad, hogy először
üssön, és csak utána nézze meg, hogy mit tett ártalmatlanná.
Ám akárhogyan is, de a ronita átmenetileg harcképtelenül fekszik
előttem, Harrat meg Eshu éppen az ajtót törik, és sajnos, Erran még mindig
eszméletlen!
– Hé, ébredj, de gyorsan, hallod, nagy a baj, irtó nagy, kell a segítséged!
– rángatom szegény csatlós vállát, tétován ébredezik, de jelen esetben ez
kevés.
– Ébredj már, te mamlasz! – pofozom, az ajtó beszakad, az eddig kint
rekedt barmok benyomulnak.
 – Azt hittétek, megkötözve ártalmatlan vagyok? Hát tévedtetek! –
rikoltom, majd egyenesen nekik rontok. Fegyvert tartva dermednek meg,
készen a küzdelemre, de mielőtt elérném őket az utolsó pillanatban
elgáncsolom magam, és a lábaik között, arcon kicsúszom a folyosóra. Aztán
talpra, és sprint, csak mint szokásos.
Azt még látom, hogy a feltápászkodó Erran elkapja Harratot, és bemos
neki egy irtó nagyot, de a részleteket nem figyelhetem meg, mert mögöttem
jön ám a tőrrel felszerelt Eshu. Hát méla unalommal futok előle, itthon, a
saját palotámban azért nála klasszisokkal jobbakat is leráznék.
Átvágok pár folyosón, meg szobán, az egyik üres őrposzton még egy
véletlenül otthagyott katonaköpenyt is ellopok, majd átvágok a felső
konyhán, és kimászom az ablakon az öregtorony felé vivő átjáró tetejére.
Zsindelyes fa, szóval nagyon kopog, de végül kiérek a mellvédre, és ott már
biztonságban érzem magam. Jól beleburkolódzom a katonaköpenybe, majd
kimért léptekkel sétálni kezdek. Távolról most úgy nézek ki, mint egy
őrszem. Már reményeim szerint.
Közben lesem a sötét éjszakát, de semmi, Eshu lemaradt. A béna! Már
kezdenék is megnyugodni, ám ahogy egyenes léptekkel besétálok az
öregtoronytól számolt első, mellvéd fölé emelt fatetőzetnek, ami emlékeim
szerint a hangzatos „tizenkettes őrposzt” névre hallgat, hirtelen a semmiből
vékony kis fekete árnyék válik ki előlem.
– Jobb, ha nem mozdulsz, mert egy mérgezett tőrt tartok a kezemben.
Vagy talán azt hitted, ennyivel legyőztél, Sárkányasszony? – fröcsögi a
légből jött ronita, minden szavával csak úgy prüszköl belőle a vér.
– Igen, azt hittem, hogy ennyivel legyőztelek, de egye fene. Tárgyaljunk!
Az ősapus az enyém, de nem tudom használni, mert Q kiátkoz érte, nekem
meg kell a palimadár, hogy társadalmilag elismert pozíciót biztosítson.
Érted, Wareen asszonyának lenni sokkal jobb, mint utcai kurvának, nem? –
mosolygok rá cinkosan, a sötétben csak annyit látok, hogy talán egy pár
foga felvillan, azaz nyilván ő is mosolyog.
– Tudtam, hogy végül értelmesen is tudunk beszélni, Wareen asszonya.
Én szívesen segítek neked, mik a feltételeid?
– Feltételeim, azok vannak – kezdek bele, és közben szépen, lassan, fél
lépésekkel igyekszem kikerülni. El kéne futnom, de tényleg!
– Nos, halljam!
– Először is, vedd el a tőrt a hasamtól, mert csikiz – kezdek bele, és már
majdnem kikerültem, amikor a szemem sarkában, az öregtorony felől
mozgást látok, valaki jön!
– Eh, ne légy ostoba! Beszélj komolyan, ez az utolsó alkalom, hogy még
szép szóval kérdezlek! – türelmetlenkedik a ronita.
– Ha leszúrsz, mindkettőnknek vége, mert akkor Aquim papa megöl
téged. Megöli a gyilkosomat, ezt a parancsot adtam neki – blöffölök,
miközben lesem mögötte az éjszakát, vajon ki is a közeledő megmentőm?
– Hah, gyilkosod e tőr lesz, nem én!
Kiábrándító! Eshu jön, méghozzá sietve. Nyilván nem lát be a tető alá, itt
sötétebb van, mint kint, de hallhatja, hogy valaki beszél. Amiről eszembe
jut valami.
– Eh, csak játék a szavakkal, az én erőm maga a sárkány ereje! – kezdek
nagyhangú fecsegésbe, csak amint egy igazi fekete boszitól el lehet várni –
Erőm a sárkány, erőm a szél, erőm a hold ereje, és a hegyekben szikrázó
tavak hűs vizének ereje! – szónoklom, és látom, hogy Eshu már majdnem itt
van.
Még oldalazok egy keveset, hogy a ronita pont közém és veszett
sógorkám közé essen, de közben beszélek is, nehogy megszólaljon a
méregkeverő, elárulva, hogy nem egyedül vagyok itt a sötétben.
– Szolgál engem világ, miként én szolgálom uram, aki megsegít, hát
hozzá imádkozom, Ro, te Kegyetlen, ne hagyj el ezen a fekete órán!
– Tán beszéld meg vele személyesen! – ér ekkor hozzánk Eshu, és ezzel a
kedélyesnek szánt végszóval szúr.
Nos, a mély sötétben az egyik köpenyes alak olyan, mint a másik, és úgy
hiszem, ráadásul Eshu azt hiszi, itt csak egy alak áll, szerintem eszébe sem
jut, hogy mást szúrt le siettében. Pláne, mert még sikoltok is, hogy
elnyomjam a ronita hörgését, aztán szívem szerint futnék, de irtó mákom
van! A méregkeverő még lép egyet, majd nekicsapódik a mellvédnek, és
kiszédül a mélybe. Eshu ott áll velem szemben, kezében véres tőr, de
szerintem az orráig sem lát, hát kihasználom a sötétséget, és bevágódom a
fal menti pad alá.
Jó hely ez, itt szoktak ücsörögni az őrposztra rendelt katonák én meg
kényelmesen elférek alatta, már egyszer kipróbáltam. Most is szépen
belapulok, aztán lesem, hogy mit csinál Eshu, aki innen nézve csak egy
fekete sziluett az árnyalatnyival világosabb háttér előtt.
Nos, először is megtörli a homlokát, meg Frej-jahot is megemlíti, aztán
elteszi a tőrt, és utána néz a ronitának, mélyen kihajolva a mellvéden. Sietve
körbe nézek, vajon van szemtanúnk, vagy utána dobhatom a
méregkeverőnek, de azért ennyire nem kedvel Kiszámíthatatlan Iziana, az
öregtorony felől új versenyző érkezik.
– Mit tettél, Eshu úr! – ismerem fel Erran hangját, aztán berobog az
elnyűtt csatlós, és kis híján fojtogatni kezdi a sógorom. Szerintem
jólneveltsége utolsó morzsáit emészti éppen, hogy legyen ereje nyugton
megvárni a választ.
– Megöltem a boszorkányt.
– Rash lovag hajnalban akarta felkötteti, hogy mindenki lássa a halálát!
– Hajnalra itt lesz a bátyám. Megmentette volna, ha nem ölöm meg. De
megelőztem! Szavamra, szinte várom, hogy elé állhassak, és elmondjam
neki. Szerinted milyen arcot fog vágni? – kacarászik kedélyesen Eshu, de
Erran érzéketlen a problémáira.
– De honnan tudhatjuk, hogy meghalt-e?
– Csak látom, hogy kit szúrok le! – méltatlankodik Eshu, hét határ
legnagyobb hatökre. – Itt volt, sikoltott, te is láttad. Igen, mind a ketten
láttuk, hogy lezuhant.
– Láttam, hogy lezuhant, de honnan tudhatjuk, hogy belehal-e ennyibe
egy fekete boszorkány? – tesz fel egy engem érdeklő kérdést a csatlós.
Vajon visszajön-e lentről a ronita, vagy őt már elintézettnek vehetem?
– Eh, leszúrtam és lezuhant. Nem lehet életben!
Bizonyos minimális kétségeim vannak, ám ekkor új ember fut be.
– Hát ti meg mit álltok itt? – kocog be az őrposztra Harrat, láthatóan
bicegve, de amúgy szokott agresszivitással.
– Eshu úr leszúrta Thani úrnőt! – felel dühösen Erran, akit utoljára még a
zsoldossal verekedni láttam, de úgy látszik, meggyilkolásom örömére nem
kezdik újra a bunyót.
– Leszúrtad? – visszhangozza a zsoldos. – Eszeden vagy? Hiszen tudod
hogy…
És itt elhallgat, naná, hogy nem akar beszélni a ronitáról.
Megnyugtathatnám, hogy ne idegeskedjen, a méregkeverő éppen most
zuhant vagy félszáz métert, ha él is, a kisebb gondja is nagyobb, mint hogy
őket felelősségre vonja a hülyeségükért, de bölcsen hallgatok a pad alatt.
– Eh, mit vagytok úgy oda! – védekezik közben Eshu. – Meghalt, és
kész, ez mindenkinek a legjobb!
És mielőtt ezen összevesznének, egy harsány hang üvölt bele az
éjszakába.
 – Hát itt meg mi folyik? – méltatlankodik Rash, majd ő is csatlakozik a
hullám felett gyűlő keselyűcsapathoz.
Jaj, Mist, hányan jönnek még? Tökre el fogok gémberedni, mert azért
annyira nem kényelmes ez alatt a pad alatt.
– Uram, Eshu úr leszúrta Thani úrnőt, aki leszédült a mélybe, és meghalt
– jelenti Erran, immár vigyázban állva.
– Leszúrtad? – rázza meg Rash Eshut a vállánál fogva. – Leszúrtad? Te
ostoba! Hogyan fogjam a pártját valakinek, akinek vér tapad a kezéhez?
Hogyan ölhetted meg az éjszakában, úgy, hogy utána még csak el se
lehessen temetni? A parasztok mától kezdve másról sem mesélnek majd,
mint arról, hogy él, és ellened szervezkedik. Hogyan akarsz itt uralkodni, ha
mindenki a visszatértétől fél majd?
– Rash, én…
– Ostoba kölyök vagy! És mi lesz, ha híre kel, hogy meggyilkoltál egy
asszonyt?
– De egy fekete boszorkány…
– Egy fekete boszorkány is asszony, hogy a fene esne belé! – dühöng a
lovag, aztán higgadtabban folytatja. – Rendben, megoldjuk. Nem kell
mindenkinek tudnia, hogy te voltál. Ki látta?
– Csak én, uram – hajt fejet Erran engedelmesen, Rash mégis Harratra
néz.
– És te, zsoldos?
– Nem láttam. Hiszen Eshu úr fizet – teszi hozzá igen célzatosan. Rash
felhördül, de aztán csak lecsillapodik.
– Jól van, ezek szerint mi tudunk róla, és senki más. Ne is terjedjen el!
Amíg Q al Aquim él, nem derülhet ki, hogy hogyan halt meg, mert még
kihív téged bosszúból, és akkor maga Frej-jah sem ment meg a haláltól!
– Értem, Rash – bólogat Eshu, de szerintem nem is figyel.
– És akkor mit mondjunk? – kérdi Harrat. – Elszökött?
– Nem. Egy freitan nem hazudik. Soha, semmilyen körülmények között
sem, zsoldos! Majd azt mondjuk, leszúrták, és kész. Erran, felejtsd el. hogy
Eshu úr tette, Harrat, te pedig még inkább hallgass, mert egy halott nem
fizet! Amíg megoldjuk itt ezt a kérdést, addig nem terjedhet el semmi
rosszakaratú pletyka, utána majd lesz valami. Most pedig mindenki
takarodjon vissza a szobájába!
Ezzel már senki sem vitatkozik, Eshu nyilván örül, hogy kinyírt, a többi
nem érdekli, a másik két tag meg immár hivatalból néma Erran nem
pofázhat vissza az urának, Harrat meg játssza az engedelmes zsoldost.
Persze, neki majd még azt is meg kell magyaráznia, hogy mién ütötte le
Errant, de nem hiszem, hogy ez hamarosan terítékre kerülne. Immár
cinkosok Rash-sal, közös titkuk van, meg hát a lovagnak kell a sereg,
anélkül mit sem ér haditudománya, nem fogja magára haragítani a zsoldost
És vajon mikor veszi észre Harrat, hogy tettestárs-ronitája szőrén-szálán
eltűnt?
Ilyesmiken rágódom, míg a díszes társaság nagy nehezen eltakarodik,
utolsónak Erran marad, ő még egyszer lenéz a mélybe.
– Frej-jah vegye a lelked, Thani úrnő, remélem, nála megbocsátást
találsz!
Kedves a sráctól, kicsit meg is hatódom. Már másodszor halok meg az
elmúlt napokban, de ő az első, aki imádkozik értem, nem hivatalból, mint a
szerzetesek, hanem tényleg, mindenféle érdek nélkül. Nagyon aranyos!
Mosolyogva nézek utána, ahogy eltűnik az éjszakában, aztán, mikor
végleg egyedül maradok, kimászom a pad alól. Kicsit megmozgatom
magam, aztán kimegyek a mellvédre, lecsüccsenek a földre, felhúzom a
lábaimat, és törni kezdem a fejem. Felettem ragyog Haksha, a Csillagfényű
ajándéka, bámulom, és gondolkodom.
Aztán csak feltápászkodom, és belesuttogok a sötétbe.
– Gyere elő, őspapa!
Semmi. Kicsit megemelem a hangom.
– Hé, én hívlak, a megidéződ, gyere ide, Aquim papa!
Semmi.
– Mondom, azt parancsolom, én, Mae Thani, a sárkányölő, hogy jelenj
meg a színem előtt, War al Aquim, te elfuserált kísértet! – szónoklom bele
az éjszakába, de ismét semmi.
Nem lepődöm meg. Miért is vártam, hogy sikerüljön? Egészen kezdő
fekete boszorkány vagyok, eddigi pályafutásom alatt csak egy egyszer
látott, befejezetlen szertartást csináltam, nem várhatom, hogy menjen. De
akkor miért nem sikerült a ronitának megidéznie a kísértetet? Mert nem
sikerült neki, különben mit szívóskodott volna velem, ahelyett, hogy
alaposan megmérgez? Bámulom az éjszakát, a csillagok zavartalanul
pislákolnak. Hamarosan hajnalodik. Ezt mindenki láthatja, aki felnéz az
égre, és kicsit is kiismeri magát rajta. Meg lehet tippelni az éjfélt is, elég jól,
persze, nem óramű pontossággal. Én ugyan ügyeltem, és nagyjából az
éjszaka közepén csináltam a szertartást, de vajon mennyire sikerült? És ha
nem nagyon? Csak úgy nagyjából? Eleve, mi van, ha csak segít, de nem
kizáró feltétel a pontosság? Vagy tán látott már bárki is kísértetet idéző
fekete boszorkányt, fél kezében homokórával, amin az éjfélt leste? Na
ugye!
Én legalábbis nem tudom elképzelni. Valószínűbb, hogy egy picit lehet
pontatlannak lenni, és ebben az esetben valaki simán jöhetett, és mikor
minket elhurcoltak, csinált egy új szertartást. Valor ott volt.
Valor, akire valaki rávallott, hogy „furcsa kegytárgyai” vannak. Aki sokat
utazott, és nemrég telepedett le itt, mert tetszett neki a környék története,
ahogy nekem többször is mesélte. Ezen felül is olvasott ember, sok érdekes
dolgot tudhat. És most itt van a várban!
Végigfut a tekintetem a fekete épületeken, sehol semmi mozgás. Nem,
azt hiszem, Aquim papa ilyen vagy olyan okokból, de ma éjszaka még nem
jelent meg, akárki is szerezte meg a lelkét. És már nem is fog, mindjárt
virrad. Azaz van még egy napom, egy teljes napom a következő éjszakáig.
Ennek ellenére őrült módon futva vágok neki.
Kijutni egy várból sokkal egyszerűbb, mint be. Lazán lemászom ott, ahol
aránylag alacsony a fal, és kész. Utána futok, le a falu alá, ahol a lovainkat
hagytuk Yeinnel. Már pirkad, mire odaérek, kedvenc kártyapartnerem
ásítozva fogad.
– Jó reggel, Thani úrnő, remélem…
– Majd máskor, most gyerünk, nyergeljük a lovam, sietek, élet-halál
kérdése!
Aztán nekieresztem Szöszmöszt, a reggel éles fényeiben vágtatunk,
egyenesen Valor birtokára. Déli forróság perzseli a levegőt, mire odaérek.
Nem számítok rá, hogy bárki is fogadna, ám pár jókedvű cseléd körében
Azrent lelem itt, aki persze boldogan jön ki elém az udvarra.
– Thani úrnő, ezek szerint Q lovag sikerrel járt, és…
– Naná, Q nyilván sikerrel járt, máshogy nem szokott, ide a
könyvtárszoba kulcsait!
Persze, ilyenről itt senki sem hallott, a cselédek csak sajnálkoznak, és
urukról kérdeznek.
– Klasszul van, csak eltörte a lábát, de erős a gyanúm, nem kell félteni –
nyugtatgatom őket, míg feltöröm a zárat, aztán Azrennel bemegyünk.
Poros csend fogad az apró szobában, az íróasztalon pár kacat szétszórva,
a fal mellen könyvesládák, mind szép, veretes lakattal.
 – Azren, te hova tennél egy olyan könyvet, amit nem akarod, hogy mások
is megtaláljanak?
– Mondjuk a padló palló alá rejteném, egy titkos üregbe – találgat. Titkos
üreg? Hülyeség.
– Akkor másként kérdezem. Hova tennél valamit, amit egyáltalán nem
baj, ha megtalálnak?
– Arra a polcra ott!
Mutatja is, az íróasztal felett rövid polc van felszögezve a falra, rajta
egyszerű, olcsó, gyakrabban használt könyvek, például énekek és
imádságok Tűzőrző Ulinomhoz, ünnepnapok könyve, öröknaptár,
álmoskönyv és más ilyesmik. Egymás után kapom le őket, de egyik sem
tűnik titkosnak, aztán mögöttük, becsúsztatva a fal mellé találok egy lapos,
agyonnyűtt könyvecskét.
– Általános elvek a kísértetekkel való bánásról, Rittis tollából – olvasom
fel a címét, alatta varázshatalmú Atot szent pecsétje. – Ki a fene az a Rittis?
– Nagy hírű tudós, Bölcs Elion papja – felel Azren szolgálatkészen. – A
múlt században élt Hiszaenben, az ő nevéhez fűződik a királyi könyvtár
átalakítása. Minden gyereknek tanítják történelemből.
– Ne személyeskedj itt nekem, nem tehetek róla, hogy az égvilágon
senkinek sem jutott eszébe történelmet tanítani nekem gyerekkoromban! –
ugatom le, bár most mindegy. – Szóval ez a Rittis tudós volt. De azt kötve
hiszem, hogy nyilvánosan is megjelentethetett volna egy ilyen idéző-
körökkel telefirkált könyvet – lapozok bele, hát, érdekes kis ábrákkal van
teli, az biztos!
– Ha foglalkozott is ilyesmivel, akkor azt nyilván Varázshatalmú Atot
híveinek gondos figyelmével tette, akik köztudomásúlag féltve őrzik a
mágia minden fajtájú művészetét, és nem osztják meg, csak azzal, akit
istenük kiválasztott.
– Akkor Valor vagy lelécelt varázsló, vagy nagy tolvaj, egyik sem
kecsegtet sok jóval – lebegtetem meg a fejem felett a füzetkét, mint ékes
bizonyítékot; az öreg sáros. – És a hülye Rash bevitette a várba, én meg, a
csúcsmarha, még ki is szabadítottam! Egyenesen beletuszkoltuk szegény
Aquim papa lelkét a mocskos mancsaiba!
– Miért, ma este megjelent a kísértet, és bizonyítékát adta, hogy Valort
szolgálja? – csodálkozik Azren.
– Nem jelent meg, pont ez volt a gyanús. Pedig én is kerestem, meg az a
szerencsétlen barom Jirris is, szóval tuti, hogy Valornál van!
 – Már elnézést, Thani úrnő, de egy kísértet nem valami elhagyott
kabátgomb, amit az vág zsebre, aki megtalálja. Komoly tudás kell egy lélek
elrablásához, és aki vállalja, az nyilván használni is akarja!
– Nyilván akarja használni is, csak nem feltűnően. Ma éjszaka szerintem
csak kivárt, hogy lássa, ki marad Wareen ura, de holnap este? Hú, mi lesz
itt, ha holnap szólítja, és mondjuk leöleti vele azokat, akik az útjában
vannak? Például minket, akik ismerjük a titkot!
– Megölet minket? Még alig múlt dél, van időnk ellovagolni!
– Lovagolni? Jó ötlet, irány Wareen! – kapom a hónom alá a füzetet, és
már futok is ki, az udvarra.
– Én nem úgy gondoltam! – kocog mögöttem Azren. – Azt javasoltam,
meneküljön, Thani úrnő!
– Menekül a halál! Rengeteg dolgom van – pattanok fel Szöszmösz
hátára. – Gyorsan, lóra, Azren, még világossal be kell vennünk Wareent,
mert éjszaka már nem akarok ezzel szöszölni, akkor már a kísértetre kell
koncentrálunk! Rajta!
Lóháton várom, hogy nyergeljen, nagyon siet, ám mikor éppen felül lova
hátára, a kapu felől patadobogás hallatszik, és jókedvű társaság léptet be.
Az élen Tizir, mögötte zsoldosai, arcuk csupa mosoly, ami csak szélesebbre
szalad, amikor meglátnak.
– Thani úrnő, a feladatunkat teljesítettük! – jelent már a kapuból a
jókedvű zsoldosvezér. – Kivonultunk a kővetőkkel a Szarvas-fokra,
hajnalban megomlasztottuk a falat, majd elmenekültünk a ránk törő
zsoldosok elől. Sokan voltak, de mindet leráztuk, Q lovag parancsa szerint.
Az én hőseim!
– Kiváló, nagyok vagytok, és jókor jöttök. Most lovat fordíts, megyünk
vissza Wareen alá, kifüstölni a megszálló zsoldosokat.
– Már elnézést, Thani úrnő, de…
– Q már ott van, tartja a várat, illetve a vár nagy részét, a béna idegenek
beszorultak egy pici toronyba, már csak órák kérdése, hogy megadják
magukat. Aki lemarad róla, az bizony nem kap jutalompénzt, ami pedig
minden győztes csatáért jár, ugye.
Nos, nem állítom, hogy Tizir maradéktalanul hisz nekem, de azért
sikerült megmozgatom a fantáziáját.
– Tehát nem kell harcolnunk, és mégis megkapjuk a győztes csatáért járó
különpénzt?
– Jól vetted le, haver! Utánam, aki harácsolni akar!
 Azt hiszem, nagy hadvezérek mondtak már fennköltebb beszédet csaták
előtt, de hatásosabbat nemigen. A zsoldosok hozzám csapódnak, immár
szinte észrevehető sereggel vonulok fel Wareen kapuja alá.
Legalábbis az éppen aktuális őrök nem röhögnek ki, amikor felkiabálok
nekik, hogy várat foglalni jöttem, tehát nyissák ki a kaput.
– Amúgy is Mae Thani vagyok, ha nem ismernétek, marhák!
– Thani úrnő meghalt – kiált le az egyik.
– Nem kell figyelmeztetned, észrevettem. Tele is a hócipőm, hogy
állandóan fel kell támadnom, szóval ne idegesítsetek tovább, hívjátok ki a
parancsnokotokat, azzal van beszédem.
Erre csak hümmögés a válasz, de végül megjelenik Harrat. Miért nem
Rash, merül fel bennem a kérdés azonnal, elvégre csak megérek annyit,
hogy a legnagyobb főnök dugja ide a pofáját! Ám nem, a lovag sehol,
marad a zsoldosvezér.
– Ki vagy, idegen asszony?
– Ezt most ne játsszuk el, könyörgöm, nincs időm minden hülyeségre!
Mindketten tudjuk, hogy Mae Thani vagyok. Ez itt mellettem pedig az
elővéd, kétszáz fős seregem a faluban várakozik, mert potyára nem akartam
felhúzatni velük azt a húsz darab, bazi nehéz kővetőt. Szóval, nyissátok ki
az ajtót, és engedjetek be!
– Ha húsz kővetője van, Thani úrnő, akkor miért könyörög itt a kapuban?
– Te csak ne azzal foglalkozz, hogy mim van nekem, azt számolgasd, mid
maradt neked! Semmid! Egyedül vagy, mint az ujjam. Ja, vagy még nem
mondtam, hogy miután Eshu leszúrt, iszonyú varázspárbajban megöltem
Jirrist, a ronitát?
– Milyen ronitát? – mosolyodik el kínosan Harrat, az emberei előtt
nyilván nem reklámozta sötét kapcsolatait.
– Azt, aki megmérgezte Qt, de még ahhoz is béna volt, varázspárbajozni
meg egyáltalán nem tudott, szóval lazán legyőztem. Az ő segítségére már
nem számíthatsz. És vajon hol van Rash al Farel? Miért is nincs most itt,
hogy beszéljen velem? – teszem fel a kérdést, úgy hangsúlyozva, mintha
tudnám a választ.
– Halott. Ma délben párbajban becstelenül meggyilkolta őt a tetihuanai
Lady No.
– Csak elszakadt az alkarvédőjének a szíja? – kérdezek rá önkéntelenül,
az arcán látom a választ, hát sietve folytatom. – Az is az én nagy
varázslatom volt, elátkoztam, hogy elszakadjon a szíj, mert az nekem
semmi. Titeket is elátkozlak, ha nem nyittok kaput!
Elégedetten látom, hogy Harrat képe rendesen torzul, biztosan sejti,
miféle „átokkal” intéztem el a szíjat, de az emberei előtt nem kezdhet
magyarázkodásba, arról nem is beszélve, hogy tényleg egyedül maradt.
– Vagy talán Eshuban bízol? – kiáltom, de erre már nem is ő felel, hanem
egy katona szól közbe.
– Ő már a bátyja fogságában van, talán ki is végezték.
– Mondom, hogy egyedül maradtál, Harrat, add meg magad! – rikoltom
boldogan, mire a zsoldosvezér, ha lassan is, de fejet hajt.
– Ha méltányos feltételeket szabsz, elvonulunk.
– Nyissátok ki a kaput, és fussatok, de gyorsan! Mire leszáll az éj, senki
se legyen a közelben.
Azt hiszem, sejti, ennél jobb ajánlatra nem számíthat, ellenben az
emberei lazán feladják, ha reménytelennek látják a helyzetüket. Tehát a
kapu pillanatokon belül nyitva áll.
– Tizir, ti maradjatok, és figyeljétek az elvonulásukat, aztán csukjátok be
a kaput, és őrizzétek! Ha aztán majd valaki kijön a palotából, mondjátok
azt, hogy az ostromgépes buli után kicsit menekültetek, de aztán
észrevettétek, hogy a zsoldosok futnak, hát idejöttetek. Senkit nem
találtatok itt, fogalmatok nincs, mi történt, jó katona módjára várjátok, hogy
hírt halljatok Qról. Rendben? És ami a lényeg, engem nem láttatok. Én
halott vagyok, de ti még ezt sem tudjátok, világos?
– Valahogy majd megbirkózom vele – vakarja a fejét Tizir.
– Akkor jó.
És már megyek is, mögöttem vörösen izzik az alkony, nincs már sok
időm! Hátul vágtatok el, egészen a palotáig, aztán Szöszmöszt elrejtem az
egyik udvarban. Teljes titokban osonok be az épületbe, hisz most mindenki
halottnak hisz, ennél jobb álca nincs. Addig nem is akarok feltámadni, míg
le nem leplezem Valort. Vagy nem találok bizonyítékot, hogy puszta
jószándékból rejteget kísértetekkel foglalkozó szakkönyveket, mert persze,
hála rugalmas életszemléletemnek és széles látókörömnek, ezt sem tartom
lehetetlennek. Mögöttem valahol lenyugszik a nap, lelki füleimmel szinte
hallom, ahogy a mélyülő árnyékokban vascsizmás léptek suhannak végig a
szél mentén. Ne félj, Aquim papa, jövök, és megmentlek!
Q AL AQUIM
 avagy nyugodtan számoljuk fel nyugtalan
őseinket!

Valami keveset alszom, de még világos az ég nyugaton, amikor felkelt

egy emberem, és jelenti, hogy a zsoldosok visszavonultak a palota mellől.
– Egyelőre minden poszt marad a helyén, lehet, hogy csak csapda. Majd
holnap, világossal kimegyünk, most már túl sötét van hozzá. Ha kint várnak
ránk, az biztos vereség.
A katona tiszteleg és távozik, de az álom elszállt a szememből. Bár fáradt
vagyok, mégis inkább megmosom az arcom az ágy mellé készített
mosdótálban, majd megyek. Nincs kedvem tovább maradni a szobánkban,
mely Thani nélkül fájdalmasan üres.
A nagyterembe indulok, de már a szoba előtti folyosón szembe jön velem
Valor.
– Hallottam a jó hírt, hogy az idegenek elvonultak – szegődik mellém,
hát lassabbra fogom lépteimet, hogy ne erőltesse meg repedt bokáját.
– Így igaz.
– Gondolom, nem maradt vezérük – biceg mellettem. Talált valahol egy
megkopott, öreg botot, azzal egészen ügyesen jár, remélhetem, hogy fel fog
gyógyulni. – Rash al Farel halott, az öcséd pedig a foglyod…
– Ezt most hagyjuk – rázom meg a fejem, de nem tágít.
– Előbb-utóbb szembe kell vele nézned! Mit akarsz tenni az öcséddel?
– Nem tudom, te mit javasolsz?
Ha már így szóba hozta, csak van elképzelése, nekem meg igencsak
hasznomra lenne pár jótanács.
– Ha jól tudom, egyszer már elengedted.
– Igen.
– Ha most is ezt teszed, akkor ismét próbálkozni fog. A híre alapján
makacs ember lehet.
– Ebben apánkra ütött.
Mint ahogy én is, de ezt már csak magamban teszem hozzá.
– Sajnos az tűnik logikusnak, hogy végeztesd ki. Különben nem lesz tőle
nyugtod halálodig.
 – Be is zárhatom, élete végéig – ellenkezem különösebb meggyőződés
nélkül. Sajnos módfelen szeretném kitekerni Eshu nyakát, ó, Frej-jah, hát
nem tudnád arra a pár pillanatra becsukni a szemed?
– De hát saját bevallása szerint meggyilkolta a feleséged – folytatja
aggodalmasan felém pislogva Valor, de nem fut el a harag, sem a fájdalom.
– Úgy hiszed, igazat állít? – kérdem, pedig magam majdnem biztos
vagyok, hogy Eshu csak hazudik.
Ám ha már az eszembe jutott, meggondolom magam, és a Nagyasszony
terme felé fordulok. Pedig milyen ostobaság, miért is hiszem, hogy bármi is
megváltozón azon a kis-táblán? Ki lenne az, aki halálhírét cáfolandó
kisezik? Úgy sejtem, ezért bárki bolondnak nézne, ám más oldalról ismerem
szívem szeretett hölgyét, és tudom, hogy az ilyesfajta eszement apróságok
nem állnak távol tőle.
– Rash lovag is azt mondta, hogy Thani úrnő halott – magyaráz közben
Valor, nem észrevéve, hogy elkalandoztak gondolataim. – Egy freitan pedig
nem hazudik, soha, semmilyen körülmények között sem.
– De tévedhet – szúrom közbe.
– Sajnálom, Q lovag, de azt hiszem, ebben a kérdésben nehéz tévedni.
Kevesen lehetnek olyan ostobák, hogy nem tudják megállapítani, él-e
még a foglyuk. Ha pedig Thani úrnő halott, akkor általános felfogás szerint
a gyilkosa sem élhet tovább. Persze, ebbe nem akarok beleszólni, ezt
tényleg nem az én feladatom eldönteni – visszakozik sietve
Alig odafigyelve biccentek, belépünk a Nagyasszony termébe, tekintetem
végigsiklik a falak mentén, a még álló kis táblán, és tovább, mintha semmi
sem történt volna.
– Igen, a szokás azt követeli, hogy bosszút álljak – mondom, és meg sem
állva megyek tovább.
De a lelkem ujjong. Frej-jah, köszönöm! Köszönöm, hidd el, nagyobb
boldogságot semmivel sem szerezhettél volna nekem, mint azzal a vacak
kis fekete kővel, ami immár egy mezővel előrébb áll, ékesen bizonyítva,
Thani él, és szokott módon pimasz; tőlem ellesett csellel igyekszik
győzelmet aratni felettem.
– Bosszúnak akkor nevezném, ha indulatból, saját kezeddel ölnéd meg –
bölcselkedik közben mellettem Valor. – De ha tisztességes tárgyaláson
ítéled el, az más.
– Nem mindegy, hogy megfojtom, vagy elítélem, és kényelmes székből
nézem végig, ahogy a hóhér felköti? – kérdezek vissza alig odafigyelve.
 De ha él, sőt itt van, bent a palotában, amit jól védek, akkor miért nem
mutatja magát? Talán mert mégsem védem olyan erősen, mint hiszem, és az
ellenség, aki elől bujkál, már bent van.
– Nos, így is fel lehet tenni a kérdést, de ha nem akarod semmi módon
megölni, akkor csak azt kérdezhetem, mit akarsz tenni vele? – magyarázza
Valor, és mellé szélesen gesztikulál is szabad fél kezével.
Hirtelen megtorpanok, szembe nézek vele.
– Te most csak azért kerestél fel, hogy azt javasold, végeztessem ki
Eshut?
A kérdés egyenes és nem igazán tapintatos, picit meg is hőköl, majd fejet
hajt.
– Nehéz ilyet javasolni, de hát… Ő maga talán más sorsot szánt neked, Q
lovag?
– Nem gyilkolhatom meg a saját testvérem – rázom a fejem, már csak a
családomat sújtó átok miatt sem, de ezt megint nem mondom ki hangosan,
ez csak rám tartozik.
– Más a gyilkosság, és más a tisztességes tárgyalást követő ítélet. Ha
megadod neki a lehetőséget, hogy védekezzen, nem sérülnek jogai, és ha
bebizonyosodik, hogy megölte a feleséged, akkor nincs az a törvény vagy
szokás, ami ne engedné meg neked, hogy halálát kérd. Vagy hogy
életfogytig bezárd, ha ezt tisztességesebbnek érzed. És ha már ilyen nyíltan
kérdezel, hát azt javaslom, most rögtön hozasd magad elé, és kérdezd ki
alaposan Thani úrnőről, mert ahogy telik az idő, úgy lesz egyre kevesebb
esélyed élve meglelni.
Okos tanács, meg is fogadnám, ha nem tudnám, hogy Thani él. De
tudom, és ráadásul azt is, hogy szokott önbizalmával vadászik valakire – ha
ő lapul, azt nem őzgidaként teszi – valakit az ellenség közül el akar kapni,
aki ráadásul itt van a palotában. Ki lehet az?
Egyedül arról a titokzatos ronitáról nem tudok semmit. Ha a zsoldosok
tényleg megfutottak, akkor már nincs szövetségese. Ezen felül még azt
sejtem, tegnap nem sikerült hatalmat szereznie ősapám lelke felett, hisz nem
jelent meg a kísértet, ám ma éjfélkor nyilván újra próbálkozik. És ha
sikerrel jár, akkor nincs is szüksége az elfutott zsoldosokra, egyedül is
Wareen urává válhat. Éjfélig még van időm…
– Hát jó, beszélek öcsémmel – sóhajtok végül, no nem mintha Thanit
keresném rajta, egyszerűen csak akarok adni neki egy esélyt, hogy feladja
ronita cinkosát. Persze, nyilván nem teszi meg, de a tiszta lelkiismeret
megér ennyi fáradtságot, ugye, Frej-jah?
Tehát immár kitérő nélkül a nagyterembe megyek, lassan, mert hogy
Valor velem tart, és Eshuért küldetek. Aztán leülök az asztalfőre, és lehunyt
szemmel pihenek, csak pár pillanatot, mert az elszalasztott ember már jön is
vissza.
– Q lovag, baj van – jelenti fehér arccal. – Az öccse megszökött!
Az álmot mintha elfújták volna a szememből, felkapom a fejem, és már
talpon is vagyok.
– Hogyan történt? – kérdem, de már menet közben, hosszú léptekkel
sietek a szobába, ahova öcsémet zárattam, két őr felügyeletével.
Nos, ez a két ember most eszméletlenül hever az ajtóban, odabent csak az
üres szoba.
– Nem tudjuk, hogyan történt! – ér be lihegve a katona, aki a hírt hozta,
és közben mások is érkeznek, elsőnek a felcser, aki sietve a leütött őrök
mellé térdel.
Én körbejárok a szobában, egy felborult szék, de más nem utal harcra, ezt
a két embert alaposan meglephették. Oldalt, az asztalon levélpapír hever,
látványosan elöl hagyva, mint amit egyenesen nekem szántak.

„Bátyám, légy éjfélkor a palota mögötti halottasházban. Ott mindent

eldönthetünk. Egyedül gyere. Eshu ”

Többször is elolvasom, a kurta, egyenes mondatok zavarnak. Ezt nem

Eshu írta. Mint ahogy nem egyedül szökött meg, képtelen lenne leütni két rá
vigyázó katonát. Megszöktették, nyilván a ronita
– Remélem, még nem jutott messzire. Abban a levélben mi áll? – zavar
meg nyakát nyújtogatva Valor, neki ennyi idejébe telt utolérnie
Valor, aki pont most javasolta, hogy hívassam öcsémet. Külön ezért
elbicegett a szobámba! Thani pedig bujkál valaki elől. Biztos, hogy áruló
van közöttünk
– Nem hinném, hogy messze jár. Éjfélre hív, hogy rendezzük a kérdést
– És elmégy?
– Majd meglátjuk – hajtom össze a lapot, aztán visszamegyek a
nagyterembe, üzenek Yeinért és Lady Noért. – Maradj te is, Valor, a
bölcsességedre számítok.
 – Köszönöm, remélem, megszolgálom – hajt fejet, én elmélkedve várok.
Ő például könnyen lehet a ronita cinkosa. Ha Thani nem figyelmeztet,
elsiklok felette, végül is csak apróságok szólnak ellene. Talán tévedek, talán
csak kémkedik neki, talán többet is tesz. Nem baj, legyen csak jelen a
tanácskozáson! Addig is szem előtt lesz, és talán bizonyosságot is
szerezhetek bűnösségéről.
– Maradj, és beszélj nyugodtan, hallgatni fogok rád – biztosítom még,
aztán megérkeznek társaim.
Előbb Yein, felborzolódott hajjal, karikás szemekkel, utána Lady No, ő
őrségben virrasztott, de rajta is látszik, hogy álmos.
– Öcsém megszökött, ezt a levelet hagyta hátra – vetem oda nekik a
papin, amint leülnek.
– Van-e valami nyom? – kérdi a Lady.
– Semmi! Öcsém egyszerűen levegővé vált, és mellesleg úgy leütötte két
őrét, hogy azok még mindig eszméletlenek. Talán reggel már ki lehet őket
kérdezni, de valószínűbb, hogy csak délután.
– Hogyhogy leütötték őket? Tömlöcbe velük, semmire sem jó léhűtők! –
háborodik fel Yein, gyorsan leintem.
– Ez most nem olyan egyszerű, mint Laliterben volt, ahol el sem fértek az
emberek a falakon, itt kétmaréknyi katonával védekezünk, mindenkire
szükségünk van!
Laliterben alig volt ember, ellenben áruló furakodott a sorainkba, csak
Kiszámíthatatlan Izianának köszönhettük, hogy lelepleződött.
– Ha ember nincs is, bort még hozathatsz. Jót tenne, egyszerűen fáradt
vagyok a gondolkodáshoz – sóhajt halántékát masszírozva a Lady, aki
nagyon ritkán iszik.
– Később, előbb beszéljük meg, mit tegyünk!
Nem megoldás leitatni Valort, hosszan tart, és nem is hiszem, hogy
részegségében fecsegne.
– Elhiszed, ami a levélben áll? – kérdi Yein.
– Igaz, minthogy ököllel még sosem győztél le – mosolygok rá gúnyosan,
pedig tulajdonképpen nem szeretem, ha ezt az orrom alá dörgölik. Legtöbb
megmérettetésben kétesélyes, melyikünk győz, de fegyver nélkül Yein
bizonyosan jobb nálam.
– Akkor ki is mégy, ahogy a levélben hív? – kérdez a Lady, Valor felé
fordulok.
– Mit javasolsz?
 – Hát, úgy hiszem, ez csapda – felel óvatosan. – Bár nem tudom, Eshu
kinek a segítségére számít, hiszen a zsoldosai megfutottak. Ez az egy
támasztja alá, hogy mégis tisztességes megoldást keres, ami ha igaz, akkor
ezt a lehetőséget maga Kétarcú Rashadel küldte, hogy végleg leszámolj
öcséddel. Én alaposan meggondolnám, mielőtt semmibe veszem a levél
tartalmát Ha áruló, akkor ez jó válasz. Semmi olyat nem mondott, amit
magam sem tudtam volna.
– Én kimennék – csap az asztalra Yein – Zsoldosai biztosan nincsenek
már, az árnyékodtól meg csak nem ijedsz meg, akármilyen fekete is.
Igaza van, csak a ronita fekete praktikáitól kell félnem, más lényegi
veszély nem fenyeget.
– Igen, kimehetek, csak az a kérdés, egyedül, vagy csapattal? – fordulok
Valor felé.
– Hát, csapattal lenne ésszerű, de talán titokban kellene jönniük, vagy
legalábbis maradjanak hátra, ha már Eshu egyedül hívat – mondja Valor, aki
nem olvasta a levelet. Én legalábbis nem mutattam meg neki, és eddig nem
került szóba, hogy öcsém egyedül hív. Az öreg tehát máshonnan ismeri a
tanalmát.
– Csak ha egyedül vagyok, akkor lehetek biztos, hogy nem támadnak
hátba, Valor – jegyzem meg zordan, mindenki ért belőle.
Áruló ül közöttünk.
– Méghogy titokban kövessék Qt a katonái? Vagy nyíltan menjenek
veled, vagy sehogy! – háborodik fel Lady No, szerintem csak azon, hogy
miért kell neki egy hazug gazemberrel fecsegnie.
– Nyugalom! – intem csendre, nem akarom, hogy Valor megsejtse,
immár tudjuk, nem a mi oldalunkon áll.
Éjfélig még lenne ideje, hogy üzenjen a ronitának, de én azt akarom,
hogy a méregkeverő biztonságban érezze magát. Legjobb meglepetésből
támadni.
– Én inkább azt javasolnám, vigyél magaddal valakit, olyat, akiben
teljesen megbízol. De végül is a döntés a tied – hajt fejet Yein, és a Lady is
várakozón tekint rám.
– Kimegyek, méghozzá úgy, ahogy hív, egyedül. Nem akarok embereket
kivinni, kevesen vannak, mindenkire szükség van a védelemhez. Nem
csodálkoznék, ha amíg kint vagyok, az éj leple alatt mégis megtámadnák a
palotát. Rátok kettőtökre számítok, hogy a helyeteken lesztek.
 Azaz mellettem. Elvégre hol is lenne rájuk nagyobb szükség, mint
harcban, a ronita ellen küzdve.
Ezt ők is jól értik, biztosítanak helytállásukról, aztán még nagy hangon
kérjük Frej-jaht, hogy segítsen minket, a győzelemig, és ezzel vége is a
színjátéknak. Társaim elsietnek a dolguk után, én maradok a nagyteremben,
és szépen rendbe rakom a páncélom, megvizsgálom a szíjakat, letisztítom
róla a koszt. Van időm éjfélig, pontosabban erre van időm. Még élesen
emlékszem Rash al Farelre, aki ezt elfelejtette.
Valort ott tartom magam mellett, addig sem csinálhat semmi kárt. A
kísértetekről kérdezem, kedves öregember módjára mesél, titkon remélem,
elszólja magát a szándékairól, de ennyire nem ostoba. Nem tudom, mit
akarhat, csak az biztos, ismerte a levelet, amelyet „öcsém” hagyott hátra, ez
a jelen esetben elég ahhoz, hogy árulónak tartsam.
Már nem sok van hátra éjfélig, amikor Yein jön, és figyelmeztet, ideje
indulnom.
– Nem lesz baj, Q, megcsinálod!
– Ha Frej-jah segít, a győzelemig! – búcsúzom.
Egyedül megyek le a kihalt földszintre, a teljes sötétben is kiigazodom, a
hátsó ajtón át hagyom el az épületet.
Odakint csillagfényes sötét fogad, bokrok árnyéka hajol fölém, és csak a
szél sziszeg a levelek között, amúgy kísértetiesen mély a csend. Beteszem
magam mögött az ajtót, megigazítom vállamon átvetett pallosomat, aztán
nekivágok a halottasház felé vivő útnak.
Nem döbbenek meg, amikor egy karcsú árnyék csatlakozik hozzám.
– Szóval egyedül, meg tuti nem csapda, mi?
– Örülök, hogy nem esett bajod, Thani.
– Ja, Eshu mellészúrt, fátylat rá – legyint, és lassú léptekkel követ az
éjszakában. – Szóval, miért is mégy most öngyilkosnak lenni?
– Úgy sejtem, a ronita csalt ki, hogy megölessen az ősapámmal.
– A ronita halott. Mondom, Eshu mellészúrt!
– Ennyire? – csodálkozom, de nem hosszan. Akármi is történt, jól történt,
ha Thani él, és kész. – Valor már tudja?
– Talán nem, talán igen. De könnyen lehet, hogy nem bánja, mert nem
egy csapatban játszanak. Szerintem egyenesen ő csapott le szegény
őspapusra tegnap este, mindenki elől elhappolva a tagot. Legalábbis
találtam az otthonában egy ezzel a témával foglalkozó könyvet.
Mik derülnek ki az ember megbízhatónak tartott bérlőjéről!
 – Végül is, mindegy, hogy egy idegen ronita, vagy Valor idézi meg azt a
kísértetet. A lényeg, hogy ott biztosan találkozhatok vele.
– És mit tervezel, ha megjelenik?
– Gondolom, megküzdünk. Ha igaz freitan vagyok, legyőzhetem – vonok
vállat kevés meggyőződéssel, majd gúnyosan még hozzá teszem: – Ha meg
nem, hát még mindig ott lesz az öcsém, hátha neki sikerül.
– Nem lesz ott. El fog szaladni, mint a pinty, gyáva ahhoz, hogy szembe
nézzen egy öldöklő hullával.
– Akkor elszalad. Legalább nem kell törnöm a fejem, hogy mit csináljak
vele. És persze ott lesz valahol Yein, meg Lady No is, ha minden jól alakul
– Megjegyezném, Wareen igaz freitan urának elszánt lovagtársairól egy
szót sem írtak a medalionok, rájuk se számíts!
– Rájuk számítok csak igazán. Ha véletlenül feltűnik a közelben pár
zsoldos, meglátod, mindenféle medálba foglalt tanács nélkül is kiválóan
szétverik őket.
– Zsoldosok sem lesznek, elfutottak.
– Láttam. De még visszajöhetnek.
– Nem teszik. Én, saját kezűleg zavartam el őket, szóval nem hiszem,
hogy ebben az életben még vissza merik dugni a pofájukat Wareen alá.
Ez előtt meg kell hajolnom.
– Nem kételkedem, hogy sikerült meggyőznöd őket.
– Sikerült, ó, remekül. Szóval, még csak idegen, támadó zsoldosok sem
lesznek. Egyedül leszel az ősapád kísértetével szemben.
– Legalább nem kell majd a jelenlévő ártatlanok életéért aggódnom.
– Szóval, a szokott módon nem pánikolsz, és készen állsz elsikálni a
balhét, igaz?
Tétován bólintok, aztán csak megrázom a fejem.
– Tudod mi zavar, Thani? Egy igaz freitan nem támadhat rá a
családtagjaira, különösen nem ha azok az ősei.
– Hülyeség. Te például már az apáddal is harcoltál.
Egy pillanatra felmerül bennem az a régi kép, az alkonyat rőt
ragyogásában küzdünk, páncélunkon csillog a vörös fény, aztán megrázom
a fejem, elűzöm az egészet.
– Akkor elvesztettem a fejem. De amint észhez tértem, abbahagytam,
sebet nem ejtettem, vér nem folyt. Hiba volt, de azt hiszem, ettől még
freitannak nevezhetem magam. Ám megküzdeni a családalapító
ősapámmal?
 – Legyőzni egy hullát. Egy elátkozott hullát, aki szerintem maga is arra
vágyik, hogy legyőzd, mert ezzel megszabadítod az átoktól.
– De nem tehetem! Nem gyalázhatom meg az ősöm emlékét azzal, hogy
porrá töröm a csontjait!
– Tehát, ha megtámadod, nem vagy igaz freitan, és így nem győzheted le,
ellenben ha igazi freitan vagy, akkor nem támadhatod meg, és ezért nem
győzheted le. Erre gondolsz?
Picit hökkenten hallgatok, majd rábólintok.
– Igen. Magam talán nem tudtam volna ilyen jól kifejezni, de erről van
szó. Lehet, hogy ez a lényege annak, amit a medálok írnak. Hogy nincs
megoldás, nem lehet megtörni az átkot, csak éppen ezt ilyen nyakatekert
módon fogalmazta meg az a bizonyos pap.
– Aha – sóhajt, majd pár pillanatig lehajtott fejjel, némán jön mellettem.
Ez nála a legmélyebb gondolkodás jele, ebből mindig hajmeresztő ötletek
születnek.
– Arra gondoltál már, hogy nem szétverni kell? – kapja fel most is
hirtelen a fejét, és látom a sötétben, hogy mosolyog. – Már érted, legyőzni
sokféleképpen lehet valakit, nem csak fegyverrel.
– Üljek le vele kisezni? – kérdezek vissza felháborodva, lelkesen bólogat.
– Nem is rossz ötlet. Érted, a kísértet „visszaűzése” nem feltétlenül jelent
fizikai, fegyverrel való legyőzést. Lehet, hogy csak azt kell mondanod,
takarodj, és rögtön megszűnik.
– Attól félek, ennél azért bonyolultabb lesz. De mindegy, köszönöm a
tanácsot. És ha már rólam ennyit beszéltünk, esetleg megkérdezhetném,
hogy te mit szándékszol tenni?
– Ó, én majd a háttérből szurkolok!
– Frej-jah vigyázzon rád, és vezessen, a győzelemig – morgom csekély
meggyőződéssel a hangomban.
– Ja, a múltkor, a sárkánybarlangban is ott ültünk abban a fene nagy
győzelemben, de végül még a lábadat sem kellett levágni, szóval nem
panaszkodom. Most is lehet, hogy megéljük a reggelt, vezessen hát Frej-jah,
a győzelemig!
Ezzel Thani eltűnik a sötétségben. Hogy majd a „háttérből szurkoljon”.
Frej-jah, ez ugye nem azt jelenti, hogy egy félbetört asztallábbal kergeti át a
fél temetőn a kísértetet? Ám más oldalról, ha ezt teszi, hát nyilván oka lesz
rá, és végül ő sem tiltakozott az ellen, hogy én meg egyedül álljak halott
ősapám elé. Miért annyira nehéz bíznom benne, amikor ő határtalanul bízik
bennem?
Azt hiszem, én egész életemben aggódni fogok érte, bár, a jelen helyzetet
tekintve, lehet, hogy ez nem valami kibírhatatlanul hosszú idő.
Elérem a halottasház ajtaját, fél kézzel tolom félre a múlt éjszakán betört
ajtót Bent csak apró mécses világít, kísérteties árnyékok táncolnak a falon,
ahogy az apró lángok ingnak a szélben, közöttük fekete alak ül, jöttömre
felpattan.
– Üdvözöllek, bátyám! – hajol meg gúnyosan, a feketeségben nem igazán
veszem ki az arcvonásait, leginkább csak sötét árnyék. Furcsa, tegnap nem
is tűnt fel, hogy soványabb lett, mióta utoljára találkoztunk. Igen,
határozottan soványabb, nyurgább.
– Valor szöktetett meg, igaz?
– A sánta öregember, bottal? Igen, ő volt. Azt mondta, itt és most
visszavehetem a birtokomat. És lám, tényleg itt vagy!
– Nem azért jöttem, hogy veled küzdjek. Menj el!
– Hah, persze! Hogy utána boldogan élj Wareenben, amit pedig apánk
rám hagyott. Itt most csak mi ketten vagyunk, nem kell alakoskodnunk,
mind a ketten tudjuk, hogy így történt!
– Menj el! Valor nem azért küldött téged ide, hogy hozzásegítsen a
bosszúhoz, csak csaléteknek szánt, amivel kicsalhat engem a várból, és
elveszejthet.
– Én veszejtlek el, nem hagyom másra! Tedd le a pallosod, és gyere,
küzdjünk meg ököllel életre-halálra, csak ahogy Frej-jah tanítja, a
győzelemig.
– Mondom, hogy nem akarok veled küzdeni! Legyőznélek, tudjuk mind a
ketten, hogy legyőznélek, fegyver nélkül is. Páncélban vagyok, te csak
ingben, két hadjáratot végigverekedtem, te még csak csatát sem láttál, és
ráadásul nyolc évvel idősebb vagyok nálad, te még csak gyerek vagy
hozzám képest!
– Nem érdekel a páncélod, a hadjárataid, vagy a korod! Gyere!
– Nem, nekem itt most más feladatom van. Ha minden igaz, meg fog
jelenni az ősapánk, és talán megtörhetem az átkot, ami előszólította.
– Persze, kiváló kifogás, hozzád méltó. Miért is hinnél mást, mint hogy
pont te vagy képes megtörni egy évszázados átkot?
– Szívesen rád hagyom, nem kell kétszer kérned! Tiéd az első
próbálkozás, ha annyira vágysz rá.
 – Tudod mit? Próbálkozzon, aki életben maradt! Gyere, kihívtalak, gyere,
ha igazi freitan vagy!
Az vagyok? Neked kell tudnod, Frej-jah!
– Ha mindenképpen ragaszkodsz hozzá, megküzdök veled, az általad
választott fegyverrel, mert én is módfelett szeretném már, ha békét hagynál
nekem, de csak éjfél után.
– Igen, csak éjfél után? Majd meglátjuk! – lép mellém, és pofon vág.
Illetve, pofon vágna, de kilépek lendülő keze elől, elkapom, és átpenderítem
a szobán.
– Mondom, hogy nem akarok veled megküzdeni éjfélig.
Feláll, lassan körözni kezd a fal mentén, éppen csak utána fordulok, hogy
szem előtt tartsam.
– Ha nem küzdesz, gyáva vagy!
– Te aztán csak meg tudod ítélni.
– Te ölted meg apánkat!
– Elég volt neki a rossz lelkiismeret.
– Egy solbéli szajha játékszere lettél!
Na ebből elég! Bocsáss meg, Frej-jah, de van egy határ, amit nem lehet
túllépni!
Szó nélkül oldom le a fegyverem, és messzire rúgom, csörömpölve siklik
végig az egyenetlen kőpadlón, aztán csak a kezemmel intek öcsémnek,
jöjjön, ha veszíteni akar! És elég bolond hozzá, hogy elfogadja!
Némán körözünk egymás körül, nekem nem sürgős, tudom, hogy győzni
fogok. Egyenlőtlen, nevetséges küzdelem ez, de ha öcsém ennyire akarja,
hát legyen! Úgy sejtem vége lesz éjfélig.
Hogy az időt számoltam el, vagy csak öcsém halogatja túl sokáig az
összecsapást, azt nem tudom, de mindegy is.
A sötét terem szegleteiben feldereng valami hideg, túlvilági ragyogás, és
nehéz lesz lélegzetet venni, mint ahogy már éreztem, pár napja, amikor
először találkoztam ősapámmal. Lassan fordulok meg, tudom, hogy miféle
látványra számítsak, és mégis beleborzongok a túlvilág közelségébe.
A terem közepén holdszín fénnyel izzó, magányos alak áll, vállán átvetve
pallos, mellvértjén családom címere. Tartása, páncélja egyaránt méltóságot
sugall, de nincs arca; csak a csupasz csont, üres szemgödrök, vicsorogva
vigyorgó csontfogak. Lassan fordítja körbe a fejét, hosszú szívdobbanásnyi
időt adva nekem.
 Pillantásom a sarokba siklik, ahova a pallosomat dobtam, de elég csak
gondolnom rá. Thani már ott van, és visszalöki, pontosan a lábamhoz, de
még nem hajolok le érte. Hallom, hogy mögöttem lépések dobbannak,
magam mögé engedtem az öcsémet, már jön, pontosan akkor hajolok előre,
amikor elér.
Könnyen átfordítom a fejem felett, nem is kell rajta nagyot löknöm, viszi
saját lendülete, még ebből a mozdulatból felveszem a pallost, aztán
felegyenesedem. Eshu is talpon, tőlem messze, ősapánk közöttünk, de nem
minket fog választani, hisz saját vérét nem ontja.
De itt van Thani, aki ki tudja, mennyire számít „saját vérnek”, itt vannak
lovagtársaim, akik nyilván éppen az ősapámat megidéző embert keresik, ha
nem egyenesen küzdenek vele, itt van ez az egész, fekete vár, az itt élő
emberekkel, akikért felelősséggel tartozom, ha már egyszer Wareen urának
nevezem magam.
– War al Aquim! Nézz ram, War al Aquim! – kiáltom hát, a kísértet felém
kapja fejét, és közben kezébe siklik pallosa, mintha együtt élne a halott
fémmel.
– Nézz rám, War al Aquim, freita lovag, Wareen építője, az Aquimok
őse!
Kint mintha csattanna valami, talán lovagtársaim küzdenek Valorral,
vagy bárkivel, aki ide szólította ősapámat. Ott kellene lennem mellettük, de
nem lehet, nem akarom elszalasztani az alkalmat.
– Q al Aquim vagyok, freita lovag, Wareen ura, sárkányölő, Reelan
védője, rám emelj fegyvert, ha ölni akarsz! – indulok felé hosszú, elszánt
léptekkel. Teljesen felém fordul, kísérteties némasággal, még csak páncélja
sem csikordul. Nekem, aki megszoktam a fém halk neszezését minden apró
mozdulatra, olyan, mintha megsüketültem volna.
Pedig nem, mert azt látom és hallom is, ahogy öcsém, kihasználva az
alkalmat, hogy ősapánk már nem figyel rá, felpattan, és hanyatt-homlok
elszalad. Thani megmondta. Másban is igaza lesz.
– Rajta, War al Aquim, ölj meg, ha tudsz! – dobom el a pallost, nem lesz
rá szükség. – Lássam, képes vagy-e fegyvert emelni a rendtársadra, képes
vagy saját véredet ontani?
Tudom, hogy nem képes rá. Köti mindaz, ami engem is köt, Frej-jah
törvényeivel ő sem dacolhat, nem küzdhet velem, mint ahogy én sem
küzdhetek vele, mert mindketten igaz freitanok vagyunk. Bár emeli a
pallost az átok parancsa szerint, de végtelen lassan, lesújtani már nem sújt
le, túl közel érek, aztán egyszerűen átgyaloglok rajta.
Egy pillanatra érzem a jeges telek hidegét, csak mint északon, a
háborúban, aztán túllépek rajta, és ismét körülölel a megszokott, langyos
éjszaka.
Megállok, lassan, lassan fordulok hátra, de nincs mögöttem semmi. A
terem üres, csak Thani ül az egyik sarokban, és láblógázva nevet.
– Szép volt, Q! Szegény papus köpni sem tudott, nem hogy
visszafeleselni. Ha legközelebb megjelenik, megint előadod neki, ugye?
Nem, Frej-jah, tisztázzunk valamit! Nem lesz legközelebb, jó? Egy életre
elegem van a kísértő lelkekből!
De hangosan egy szót se szólok, csak odaülök Thanihoz a fal mellé, fél
kézzel átkarolom a vállát, és lehunyom a szemem. Szükségem van némi
pihenésre.
THANI
 avagy minden jó, ha megéled a végét!

A palotába beosonni nem gond. Bár Q ügyesen szétszórt egy csomó őrt,
de a kémények és csatornák nyitva állnak mindannak, aki nem túl finnyás
használni őket. Na, én ilyen vagyok.
Bent aztán már lazább a helyzet, keresek egy új álcaköpenyt, és simán
végigvonulok a folyosókon. Valort keresem. Remélem, bent van, ha kint
maradt, akkor sokkal nehezebb lesz megtalálni.
Utam a Nagyasszony termén is átvezet, ahol örömmel veszem észre,
hogy Q lépett a kistáblán. Nem is rosszat, persze, de akkor is le fogom
győzni! Egy tőle ellesett cselbe vágok bele, aminek a végét kicsit
átvariáltam, tuti megszívja! Elégedettségemet tovább növeli, amikor
meglelem Valort is. Bicegő lépteiről ismerem meg, aztán követni kezdem.
Mázlimra nem vesz észre, pedig nagyon figyel ám! Tuti rosszban sántikál,
szinte végigoson a folyosókon, és végül benyit egy szobába. Gyorsan
bevágódom a szomszédos ajtón, majd a falhoz szorítom a fülem.
Elsőnek is két csattanást hallok, majd ámult kiáltást.
– Hé, öreg, ez volt ám a szép ütés!
– Csendesebben, Eshu úrfi – inti le Valor, amit persze békaképű sógorom
nem tűr jól.
– Úr vagyok, vagy esetleg csupán Eshu, ha úgy hiszed, felettem állsz, de
nem nevezhetsz úrfinak, nem vagyok már gyerek!
– Valóban nem vagy gyerek, de nem is vagy úr. Wareen nem a tiéd. Még
nem a tiéd, ám megszerezheted, ha megfogadod a tanácsaimat. Először is
ott van papír, tinta, írd a következőt. Bátyám, légy éjfélkor a palota mögötti
halottasházban. Ott mindent eldönthetünk. Egyedül gyere. Aláírás.
– És erre szerinted odajön, egyedül? Nem olyan ostoba, sajnos.
– Egyedül lesz, erről én gondoskodom. És te is egyedül leszel. Egyenlők
lesznek az esélyeitek.
– Egyenlők? Ő páncélban, pallossal, nekem meg semmim sincs, csak ez a
vacak tőr, amit annyira sem tartottak, hogy elvegyék tőlem!
– Egyenlők lesznek az esélyeitek, és kész. Bízz bennem, ha akarsz, vagy
fuss el, de akkor soha nem leszel Wareen ura, ezt elhiheted nekem!
Rossz duma, rázom a fejem a szomszédban, miközben Eshu elszökik, és
Valor is tovább biceg titkos útján. Én helyből jobb hazugságot elő tudnék
adni, ha ki akarnám csábítani valami okból Eshut a halottasházba, és
tulajdonképpen Valorból is kinézném, hogy ki tud találni valami
ügyesebbet. Csak nem azért nem teszi, mert ez az igazság?
Akkor pedig tök izgi a pasas, elvégre miféle tag lehet az, aki éjjel még
kísértetet idéz, másnap meg a becsület bajnokaként egyenlők közötti
küzdelemben ajánlgatja Wareent minden jött-ment békának? Mivel nem
tudok kiigazodni rajta, maradok a nyomában, aztán kihallgatom, amit Qval
beszél, meg a kandalló kéményében ücsörögve végigunatkozom az új
helyzetet megvitató haditanácsot, ahol végül le is bukik.
Remek, akkor erre már nem kell Qt figyelmeztetnem, derülök fel, és nem
töröm magam, hogy sietve találkozzunk, megvárom, míg kijön a palotából.
– Szóval egyedül, meg tuti nem csapda, mi?
– Örülök, hogy nem esett bajod, Thani.
Mitől esett volna? Néha tényleg túlzás, ahogy aggódik értem, de végül
nem bánom, ezt is szeretem benne. Azt meg imádom, amikor valami
nagyobb szabású életveszélybe indul! Most is látszik ám rajta, hogy
komolyan veszi magát, és totál halálra szánt, ilyenkor kedvem lenne a
nyakába ugrani, annyira férfias!
Ám pont ilyenkor hajlamos a legkevésbé mindenféle ledér időtöltésekre.
Szóval mindössze gyorsan közlöm vele a legfontosabb tényeket, adok pár
jótanácsot szelleműzésből, aztán sietek, hogy jó helyet csípjek meg
magamnak a nézőtéren.
Nem egyszerű ám, mert nagy a tolongás, hamarosan ott lapul már Yein,
Lady No, meg persze Valor is, én végül a halottasház megnyagdult padlását
választom, onnan jó a kilátás. Elsőként azt szemlélhetem meg, ahogy Eshu-
béka beleköt Qba.
Tökéletes lovagom nem vevő rá, igyekszik levegőnek nézni, de végül
csak betelik nála a pohár. Nem csoda, ami mocskot itt összehord ez a béka,
az még nekem is elég lenne, hogy kiakadjak, és alaposan hátba szúrjam. Q
persze nem így kezeli a kérdést, lazán eldobja a pallosát, és arccal előre
belemegy a buliba.
Én meg már mászom is, hogy a fegyver mellett maradjak, tuti, hogy
kelleni fog még, és persze igazam van, mert máris nyakunkon Aquim
őspapa. Fél szemmel látom, ahogy Yein a menekülést választó Eshu után
rohan, meg Lady No leüti Valort, de a fő attrakció mégis Q, aki lazán
lemossa a kísértetet.
 Aztán csak ülünk egymás mellett, lógázzuk a lábunkat. Szeretem ezeket a
meghitt, barátságos pillanatokat, amikor az ellenség már csak a lábunknál
heverő hulla, és a legsürgetőbb kérdés nem az, hogy ki, kivel, hol és mikor
verekszik, hanem hogy mi lesz vacsira?
Aztán befutnak a többiek is. Elsőnek Lady No, aki a vállán átvetve hozza
Valort.
– Láttam, ahogy idehívta a kísértetet, de többet tenni már nem tudott,
mert leütöttem – dobja a lábaink elé, majd fáradtan megtörli az arcát.
Tök dögösen néz ám ki a páncélja nélkül, mert hogy levette, nyitván,
hogy utána tudjon osonni Valornak. Csupa izom csaj, most látszik, meg az
is, hogy kényelmetlenül érzi magát, láthatóan hiányolja azt a csekély félszáz
kiló fémet, amit minden nap visel.
– Köszönöm a segítséget – hajt fejet Q, a Lady mosolyogva fogadja.
– Semmiség. És örülök, hogy élsz, Thani.
– Én is, elhiheted, én is – bólogatok. – A tag tényleg varázsolt?
– Nem tudom. Motyogott valamit, azután jelent meg a kísértet. Többre
nem volt ideje, mert odaértem.
Na igen, el tudom képzelni, mint ahogy mindenki a jelenlévők közül. Be
is fagy a társalgás, majd újabb csekély unatkozás után visszaér Yein is.
– Bocsáss meg, Q, de elszalasztottam! Egyszerűen beleveszett a sötétben
– sajnálkozik nagy hangon, majd észrevesz engem. – Thani, te élsz? –
ujjong fel, aztán jól elkomorodik. Igen, sejtettem, hogy neheztelni fog.
– Kit szalasztottál el? – kérdezek hát rá gyorsan, és teljesen feleslegesen,
mert láttam, hogy Eshu után futott el, ám ha már mindenképpen kínos
kérdéseket feszegetünk, akkor inkább ő legyen az alanya, mint én.
– Eh, Eshut veszettem el, mondom, Q, sajnálom, talán ha…
– Nem érdekes, Yein – legyint a kedvesem fáradtan. – Elfutott, hát
elfutott, sose halljak róla többet. Valort meg zárjuk be valahova a palota
pincéjébe, majd reggel, ha magához tér, meghallgatjuk a mentségeit, és
döntünk a sorsáról.
Ezzel győztes seregünk visszavánszorog a palotába, ahol a hős freitanok
szétszóródnak aludni. Kiváló program, lelkesen csatlakozom Qhoz; és
összebújva, együtt zuhanunk mélységesen mély álomba. Az éjszaka
maradéka nyugisan telik. De a másnap!
Már kora hajnalban beléptet délcegen Tizir, zsoldosaink vezére, és
büszkén jelenti, hogy milyen kiválóan megfigyelték a futó ellenséget, majd
egész éjszaka rettenthetetlenül tartották a kaput, most pedig új utasításokra
várnak. Q félálomban is nagyon jó fej velük, megkapják a zsoldos lelkük
nyugalmához elengedhetetlenül szükséges parancsokat.
Utána Yeinnel és Lady Noval együtt visszavonulnánk reggelizni, ami
szintén egyike kedvenc időtöltéseimnek, de ekkor befut a Jaris-szirti Frej-
jah szentély szerzetese, meg egy másik Frej-jah pap, Vae-ből.
– Bocsáss meg, Q lovag, hogy késlekedtünk, hidd el, mi sajnáljuk a
leginkább, hogy lemaradtunk a nagy csatáról, amiben visszavívtad a várad.
Az ide vezető út minden percében imában kértük rád Frej-jah, a
Győzhetetlen áldását!
– Istenünk áldásánál többet semmi sem érhet, nem számít, hogy késtetek.
Gyertek, üljetek asztalhoz, vendégeskedjetek nálam pár napot!
A vendégséget visszautasítják, de a potya kaját persze nem hagyják ki,
elvégre adományokból élő papok. Közben az elmúlt napok eseményeiről
kérdeznek, de még Yein is túl fáradt, hogy hősi élménybeszámolót tartson,
láthatóan rám hárul a szerep, hogy előadjak egy érdekes mesét.
Qnak nem lehet rám panasza, remek kis történetet dobok össze, jó
háziasszony módjára szórakoztatom a vendégeket. Tökéletes lovagom
mindössze ott köszörüli meg egy picit a torkát, mikor azt ecsetelem, hogy
milyen félelmetes csapásokat osztogatva küzdött ősapja kísértetével, míg
két társa fütyülve a körülöttük zúgó, halálos varázslatokra, lefejezte a ronita
méregkeverőt.
– Na, és utána már nem volt semmi izgi. Győztünk – fejezem hát be a
mesét, úgy sejtvén, tűrőképessége határára érkeztem.
– Hihetetlenül csodálatos egy történet ez! – ámuldozik a vae-i pap, a
három freitan pedig igazat adva bólogat, de jó fejek, nem szólnak közbe.
– Az egyetlen nyitott kérdés már csak az, mi lesz a sorsa annak a Valor
nevű gonosztevőnek, aki most a fogságodban van – kérdi a szentély
szerzetese.
– Kihallgatom, aztán majd meglátjuk – von vállat Q.
– Talán ha mi Frej-jah, a Győzhetetlen nevében kérdeznénk, könnyebben
válaszolna – javasolják a papok, az én tökéletes lovagom pedig nem
tiltakozik, pedig lehet sejteni, hogy oltárian nagy baromság az ötlet.
Naná, hogy Valor nem köp két csuhásnak, a papok rövid, és
feltételezésem szerint roppant egyoldalú társalgás után feladják. A
nagyterem egyik ablakának a párkányán ücsörögve bámulom végig, ahogy
távoznak. Lovon.
 Vae lóval egy nap. Oda-vissza kettő. Közben zsoldosoktól való szökéssel,
verekedéssel, hullák elhantolásával együtt mondjuk három, de akkor
nagyon jó voltam. Mi a fenét késlekedtek ezek? Frej-jah hívei nem arról
híresek, hogy szánt szándékkal lemaradnak a nagy csatákról!
És mit akartak Valortól, mert hogy nem szóra bírni, az tuti. Bántani se.
Ha ki akarták volna nyírni, annak az okait előadhatták volna Qnak, mert
amiért ők, Frej-jah papjai valakinek a halálát akarják, azért lovagom is
simán kivégeztet bárkit. Marad egy lehetőség.
Nos, ha valaki közepesen ismeri Wareent, és észrevétlenül szeretne
távozni a palota pincéjéből, akkor azt legbiztosabban a régi víztározóhoz
vivő félig-meddig már beomlott folyosón teheti meg. Azaz ha a két pap
szökni segített Valornak, ott lehet megcsípni, pattanok talpra, és már futok
is, hogy elé kerüljek.
Hátra, a falhoz, le a régi víztározó mellett, aztán térdig vízben gázolok
tovább a folyosón. Tök sötétben, mert mécsest nem hoztam, azaz már
megint szép púpkollekciót gyűjtök a fejemre, de van ennek előnye is.
Például messziről észreveszem a szemben imbolygó fényt. A fal egyik
omlásában, egy nagy kövön ücsörögve várom be, míg Valor befordul velem
szemben a sarkon.
– Szia, öreg! – nevetek rá, még intek is egy kicsit, és halálira élvezem az
arcára kiülő megdöbbenést.
– Üdvözöllek, Mae Thani! – szedi végre össze magát, aztán vár, méreget.
– Mit keresel itt?
– Elhinnéd, ha azt mondanám, azért jöttem, hogy agyonvarázsoljalak a
sárkánytól való erőmmel?
– Nem. Bocsáss meg, Mae Thani, ez nagyon átlátszó hazugság.
– Na, igen – sóhajtok fáradtan. – Te nem új vagy, mint az a ronita
méregkeverő volt, te tudod, hogy semmiféle sárkánytól való erőm sincs.
– Igen, tudom.
– Azt is tudod, hogy igazából nem ismerek fekete praktikákat, szóval
ezzel sem fenyegethetlek.
– Nem, Mae Thani, ezt sem hinném el.
– És lássuk be, bárkit leütök, aki olyan hülye, hogy felidegesít, majd hátat
fordít nekem, de amúgy nem vagyok valami nagy harcos. Aki csont nélkül
elintézte Eshu két őrét, annak nem lehetek ellenfele. Ott a botod, én meg itt
ülök fegyvertelenül, lazán lecsaphatsz.
– Így igaz, Mae Thani.
 – És hát azt is tudjuk, hogy ez az egyetlen út, amin elszökhetsz. Én meg
elállom – pattanok talpra, és csípőre tett kézzel beállok a folyosó közepére.
Erre nem válaszol, talán magyarázatot vár, eltelik pár perc.
– Tehát nem varázsolsz el? Nem ütsz agyon? Még csak meg sem
fenyegetsz? – kérdem végül. – Na, Valor, ezek után te ugyan nem adod be
nekem, hogy valami mindenre elszánt gonosztevő vagy! Nemhogy Ro, a
Kegyetlen nem a te istened, de még Seel, a Pusztító is kivetne kegyeiből
ezért!
– Így igaz, mindketten távol állnak a szívemtől, ezt valóban be kell
vallanom. De te nagy kockázatot vállaltál, Mae Thani, ha pusztán ezért a
próbáért idejöttél.
– Nem próba, komplett magyarázat! Azért jöttem, hogy megtudjam, ki a
fene vagy? Aki hullát idéz, azt nem segítik a szökésben Frej-jah papok, aki
ki akarja nyíratni az ősapjával Qt, az nem szövegel Eshunak egyenlő
esélyes harcról.
– Nem idéztem „hullát”, War al Aquimot az átok szólította elő, én csak
egy napra megkötöttem, hogy ne bolyonghasson. És nem azért
szabadítottam el tegnap éjfélkor, hogy megölje Q lovagot.
– Hanem?
– Sajnálom, Mae Thani, jobb, ha bizonyos dolgok titokban maradnak.
– Ja, én is pont ezt a nézetet vallom. A titok az titok, ne is áruld el! Én
meg hívom Qt, hogy szöksz éppen – fordulok sarkon, és tényleg úgy teszek,
mint aki menni akar.
– Jobb, ha nem teszed, Mae Thani! – szól utánam élesen, a vállam felett
nevetek vissza.
– Ezzel elkéstél, Valor! Az imént beszéltük meg, nem vinne rá a lélek,
hogy ellenem tégy, tehát most már ne fenyegess azzal, hogy bántanál, nem
hiszek neked!
– Nem azzal fenyegetlek, hogy téged bántalak, hanem hogy Q lovagot.
Ez annyira hülyeség, hogy megállok, megfordulok.
– Q legyőzhetetlen. Nem tudsz ártani neki
– Fegyverrel nem. De vannak dolgok, amik nagyon fájnának neki. ha
megtudná. És ha nem engedsz el, ha arra kényszerítesz, hogy beszéljek
vele, akkor megmondom neki. Akarod, hogy így legyen?
– Igazad van, ne mondj Qnak semmit! Inkább pakolj ki nekem, én majd
eldöntöm, hogy mi bántaná, és mi nem. Vagy talán azt hiszed, ha elmondod
neki, titokban tartja előttem? Tehát én így is, úgy is megtudom, a tied a
döntés, akarod, hogy megtudja ő is? – fordítom vissza az érvet.
– Jól forgatod a szavakat, Mae Thani.
– Kíváncsi vagyok, semmi több. Na, halljam a mesét, ki vagy, és mit
keresel Wareenben?
– Frej-jah, a Győzhetetlen papja vagyok, aki azért jött Hiszaenből
Wareenbe, hogy megtudja, Q al Aquim meggyilkolta-e az apját, ahogy azt
Eshu al Aquim terjesztette, illetve igaz-e, hogy felesége fekete boszorkány,
aki elrabolta a lelkét, illetve hogy Wareen Frej-jah igaz vára-e még.
Ezt úgy adja elő, mint valami kis litániát, és utána vár, talán arra, hogy jól
megdöbbenjek. De minek tenném?
– Aha. Értem. És ezért kellett fekete szertartással kísértetet idézned.
– Már mondtam, nem idéztem kísértetet! Csak megkötöttem.
– Megkötötted, és a megfelelő pillanatban tök ártatlan lélekkel
eleresztetted, naná! De rendben, kussolok. Lökd a sódert, hagy halljam az
egészet! – csüccsenek vissza a kőre, Valor állva marad, a botjára
támaszkodva kezd neki.
– Tehát, mint mondtam, Hiszaenből érkeztem, és mint egyszerű bérlő
letelepedtem, hogy megfigyeljem, hogyan mennek a dolgok Wareen
várában
– Na, és hogyan mentek? – kérdezek vissza gúnyosan, de aztán gyorsan
visszakozom is. – Rendben, rendben, mondjad, nem szólok közbe többet!
– Jól mentek, bár hosszan nem szereztem bizonyosságot feltett
kérdéseimre. Aztán szerencsétlen módon megérkezett Eshu al Aquim, és
ráadásképpen War al Aquim is kilépett sírjából.
Némán biccentek, és nem jegyzem meg, hogy ez a kettő összefügg
egymással. Amúgy sem okos dolog mindent kifecsegni, lehet, hogy a tag az
átok részleteit nem ismeri.
– Először nem tudtam, mit tegyek. Mikor Q lovag tőlem kért segítséget,
még tanácsaimmal is támogattam, mert akkor már sejtettem, hogy nem
igazak az ellene felhozott vádak. Aztán találkoztam két paptársammal, akik
éppen Vae-ből jöttek, hogy Q lovag mellé álljanak a küzdelemben.
Felfedtem nekik kilétem, és együtt kezdtünk el tanakodni, mit lehetne tenni.
Sok lehetőséget megvitattunk, de azt hiszem, nem jutottunk volna előrébb.
Ám ekkor nagy szerencsémre Rash lovag elhurcoltatott.
– És még nagyobb szerencsédre én megszöktettelek tőle, csak hogy ezt se
hagyd ki – morgom, biztos ami biztos alapon. Ez jó pont a szemében, az
tuti.
– Igen, ezért köszönetet kell mondanom, Mae Thani – pislant a lábára, de
végül nem hozza szóba. – Hirtelen itt voltam az események
középpontjában, és még azt is megtudtam tőled, hogy War al Aquimot csak
egy igaz freitan, Wareen ura űzheti el.
– És te ezt lazán elhitted nekem? – csodálkozom. – Hisz ismersz!
– Ismerlek, de nem csak téged. Minden fellelhető utalást elolvastam
Hiszaenben az Aquimokat sújtó, titokzatos átok mibenlétéről, és ez szépen
beleillett a képbe.
– Aha, szóval leesett neked, hogy megvan a bizonyítékod.
– Jól látod, Mae Thani. Utána már csak azt kellett elérnem, hogy Eshu al
Aquim és Q lovag egyszerre álljanak a megjelenő kísértet elé. Amelyik
elűzi, az Wareen igazi ura.
– És ha mindketten elűzik? Vagy egyik se? Akkor mit tettél volna?
– Buzgón imádkoztam volna Frej-jahhoz, hogy mutasson kivezető utat.
– Tipikus. Lassan elhiszem, hogy pap vagy – húzom el a szám szélét. –
És a kísértetidézés, pardon, megkötés, az benne van nálatok a tananyagban?
– Hosszú életem során sok érdekes aprósággal foglalkoztam. Talán éppen
ezért küldtek engem erre a feladatra – tér ki az egyenes válasz elől – Most
már elégedett vagy, Mae Thani?
– Hát, most hirtelen nem jut több kérdés az eszembe.
– Akkor azt is érted, hogy miért kellett végig árnyékban cselekednem, és
miért nem mondhatom el ezt mind Q lovagnak.
– Ja, totál felháborodna. Még hogy valaki komolyan apagyilkosnak tartja,
és ráadásul még a hitét is megkérdőjelezi! Heteken át dühöngene. Azt
hiszem, tényleg bölcsebb, ha nem mondjuk el neki. Különben esetleg
lecsapja a fejed dühében, ami nem lenne jó.
– Köszönöm, ha így látod, Mae Thani. Akkor, ha nem haragszol, én
mennék is.
– Ja, persze, tessék – húzódom félre az útjából. – A víztározót majd
balról kerüld meg, a jobb oldala csupa moha, még elcsúsznál rajta.
– Köszönöm, Mae Thani. Hálát adok Frej-jahnak, hogy
megismerhettelek!
Ezt szerényen mosolyogva fogadom, és én is hálát adok Mistnek, hogy
megtudtam egy csomó új titkot. Persze senkinek sem dicsekedhetek el vele,
mert nem akarom megbántani Qt, de azért jó, hogy megtudtam. Hasznos
követni, hogy mi történik az ember vára körül. És hát ez a Valor mekkora
szélhámos! Tanulhatnék tőle.
Eshu pedig komplett hülye volt, hogy holmi ronitákkal szövetkezgetett,
amikor egy ilyen Valor-forma tagot is bepalizhatott volna. Akkor, ha nem is
lenne övé Wareen, de legalább valami pénzváltságot biztosan kipréseltek
volna belőlünk, a megboldogult Ran al Aquim nem létező végrendeletére
hivatkozva. Eshu nagyon mellényúlt, de persze madarat tolláról, békát
szövetségeséről, ugye.
Ezen filózva slattyogok fel a felszínre, de nem megyek vissza a palotába,
Q most úgyis elfoglalt, minek zavarjam? Inkább megszemlélem az istálló
romjait, gondos várúrnőként megdicsérem a körötte szorgoskodó
parasztokat, majd megnézem, jól van-e Szöszmösz? Kedves paripám kiváló
hangulatban fogad, kicsit eldumcsizunk az elmúlt napok eseményeiről,
aztán megzavarnak.
– Thani úrnő, bocsásson meg egy pillanatra!
Erran az, Rash al Farel egyetlen megmaradt csatlósa. Két lovat vezet, az
egyiken nyereg, a másikon szépen rendben felkötve egy lovagi páncél, a
hozzá tarozó pallossal. Na igen, neki most haza kell vinnie Rash cuccait, és
beszámolnia az ottani nagymesternek lovagja haláláról. Hát, nem irigylem,
még nekem is nehéz lenne összehozni egy olyan verziót, amiből Rash
hősként kerül ki, aki dicsőséges halált halt.
– Tehetek érted valamit? Nem felejtettem el, hogy jó fej voltál, amíg
őrizned kellett – biztosítom sietve.
– Csak egy apróságot kérnék, Thani úrnő. Lovagom holmija között
találtam ezt a pallost, ami Yein al Eshadé. Nem szeretném még azzal is
húzni az indulást, hogy megkeresem, már így is sokat késlekedtem. Átadná
neki, Thani úrnő?
Na, ez elég átlátszó, nyilvánvalóan a történtek után nem akar Yein elé
kerülni, amit teljesen megértek. Momentán én sem akarok Yein elé kerülni.
De nagy taplóság lenne nemet mondani, ha már egyszer előtte fogadkoztam,
hogy segítek neki.
– Rendben, lepasszolom neki, indulj csak el nyugodtan! – veszem át a
bazi nagy csomagot, már a pallos is nehéz, a tokja meg még nehezebb,
éppen csak le tudom támasztani a lábamhoz. – Illetve várj, szeretnék adni
neked valamit emlékbe! – hívom vissza, pedig már indulna.
– Igen, Thani úrnő?
 – Tudod, az esküvőm után itt mulatott a fél tetihuanai rendház, heteken át
– intem magamhoz közelebb, és halk hangon folytatom. – Akkor esett, hogy
kettesben berúgtam Lady Noval, aztán fecsegtünk mindenféléről, tudod, női
dolgok. Többek között azt is elmesélte, hogy az apja mindent ráhagyott, de
sejtette, hogy nem fogják komolyan venni a végrendeletét, ezért pár nagyon
értékes páncélt meg fegyvert elrejtett a kastélyuk nagytermében, a kandalló
előtti kő alatt. Csak aztán amikor meghalt, olyan gyorsan kirúgták szegény
Ladyt a birtokukról, hogy még ezeket sem tudta magához venni. Minden
valószínűség szerint még mindig ott van az a sok értékes cucc… –
magyarázom, de Erran itt vörösödő arccal közbevág.
– Ha arra akar rávenni, Thani úrnő, hogy ellopjam…
– Nem, nem, nem! Nem akarlak semmire sem rávenni, te marha! Ez az
ajándékom. Egy titok! Valami, amit az isteneken kívül csak ketten tudnak, a
Lady, meg én. És most már te is. Nem akarlak semmire rávenni, csak éppen
adtam neked egy titkot, használd legjobb belátásod szerint. És az istenem
áldása kísérjen vele, Erran!
Ezzel ott hagyom, bár a palota mellől még visszanézek, és integetek is
neki, ahogy elmegy. Igenis szép útravalót adtam neki, megnézném, hol van
az a várúrnő, aki ilyen lehetőséget ajándékoz távozó vendégeinek! Persze,
ha Erran nem értékeli, akkor elfelejti, és nem használja fel semmire.
De én ennél azért valószínűbbnek tartom, hogy legalábbis elmondja a
nagymesterének, aki majd jól kitünteti érte. Ha élelmesebb, akkor meg
maga szerzi meg a szajrét, és suttyomban eladja, hogy aztán élete végéig
gazdagon élhessen. És ha igazi nagy vagány, de tényleg olyan fajta
becsületes, makacs, Frej-jah törvényeit követő pasas, mint ahogy
megismertem, akkor el fogja lopni az egészet, és elhozza jogos
tulajdonosának, Lady Nonak. Akitől utána bármit kérhet, illetve aki kérés
nélkül is felajánl érte bármit, amit csak egy freitan felajánlhat.
Hát miért ne lehetne így, nem igaz, Mist, te Titokzatos?
Elégedetten megyek vissza a palotába, jó kedvemet mindössze a magam
után vonszolt pallos csökkenti. De az aztán minden egyes lépéssel,
merthogy baromira nehéz. Tehát Yein haragja ide vagy oda, le kell neki
passzolnom, mielőtt sérvet kapok.
Hősies bátorsággal szenvedem fel a cuccot az emeletre, mire elérem Yein
szobáját, már szakad rólam a víz, kopogni is alig van erőm.
– Fegyvert hoztam – válaszolok kilétemet firtató kérdésére, ez az a
felelet, amivel biztosan nem rúg ki.
 A kinyíló ajtóban aztán diszkréten beslisszolok, míg Yein boldogan
felkapja, és fél kézzel megforgatja elveszettnek hitt fegyverét, hogy csak
úgy zúg a levegő a fejem felett. Aztán magam is meglepődöm, mert nem
csak a pallosának, de nekem is örül.
– Jó, hogy látlak, Thani, és még inkább örülök, hogy élve. Végül is Q
rám bízta az életedet, nem szerettem volna csalódást okozni neki.
– Mondtam, hogy vigyázok a becsületedre, Yein – csüccsenek fel a
sarokban álló asztal szélére, és érdeklődve szétnézek a szobában.
Yein még csak fél napja költözött be, de már látszik, hogy itt lakik;
szétszórt fegyverek, pár üres boros üveg, és ezüsttálcán rengeteg morzsa
meg csupasz csont, talán egy sebtiben felhozatott tízórai, merthogy nemrég
még együtt reggeliztünk.
– Na igen, remek harc volt, remek ellenfelekkel! – lelkesedik, és
gondosan elteszi visszakapott pallosát.
Láthatóan megbocsátotta, hogy leütöttem, nyilván Q beszélt vele, az
jellemző lenne rájuk. Tehát talán most nem lesz baj, ha kicsit idegesítem.
– Aha, remek harc volt. Csak azt bánom, hogy Eshu elszökött,
megérdemelt volna pár komolyabb sípcsontrúgást. Így attól tartok,
visszajön – pislogok fel rá oldalról, el is komorodik a témára, ahogy
számítottam rá.
– Igen, kár, hogy megszökött. De ő is méltó ellenfél volt – hajt fejet, csak
mint aki egy halottnak adja meg a végtisztességet. – Megmutatta, hogy
Frej-jah igaz híve, amikor tegnap éjszaka kihívta Qt, és vállalta azt az
egyenlőtlen küzdelmet.
– Naná, egyenlőtlen küzdelem, az lett volna – fortyanok fel dühösen. –
Csini kis birkózás, aztán egy óvatlan pillanatban belé vágja Qba a spécin
neki csináltatott tőrét.
– Milyen tőrt? – csodálkozik Yein nagyra nyílt szemekkel.
– Ja, hogy elfelejtettem mondani? Ó, biztosan elsikkadt a nagy
kavarodásban, bocs. Szóval Eshu a ronitától kapott egy Q nevére elbűvölt
tőrt. Olyat, ami átsiklik a páncélon, és magától megtalálja Q szívét. Ez nála
maradt valahogy, talán elrejtette a csizmájában, nem tudom, de az biztos,
hogy egy ilyen vacakkal felszerelve nem tisztességes küzdelemre készült –
magyarázom lazán, Yein hitetlenül ingatja a fejét.
– Volt egy ilyen fegyvere? És te erről nem szóltál?
– Mondom, elfelejtettem – vonom meg a vállam. – Nem hittem, hogy
komoly, mert helyből hülyeségnek tartottam, hogy ilyet lehet csinálni, de
Eshu hitt benne. Én meg nem, szóval nem is mulasztottam, amikor kimaradt
az élménybeszámolómból, igaz? Most meg már semmit sem számít, hiszen
elszökött.
– Elszökött – ismétli Yein komoran, aztán egymás szemébe nézve
hallgatunk, amit ő un meg. – Megesküdjek Frej-jahra, hogy így történt?
Hát nem remek egy pasas? Kizártnak tartom, hogy Eshu lerázta volna,
majdnem tuti, hogy Yein elkapta, majd elsuvasztotta valahova a hullát, hogy
ne találjuk meg. Aztán gavallérosan letagadta az egészet, vállalva a
hazugságot, sőt, most még istenére is hamisan esküdne, csak hogy Q
lelkiismerete nyugodt lehessen. Ezt nevezem ám igazi barátnak!
És én képtelen vagyok ennek a fickónak a boldogságáért vállalni, hogy
esetleg agyon ver? Eh, ez nem lenne tisztességes tőlem!
– Á, hagyd el, Yein, ne esküdj, elhiszem, hogy Eshu lelépett, és abban is
biztos vagyok, nem jön vissza többet. Jól megütötte a bokáját, szerintem
örül, hogy élve elszaladhatott – csusszanok le az asztalról, és már félúton
vagyok kifelé, amikor megfordulok, mintha csak most jutna az eszembe –
Tényleg, más. Beszéltem rólad Lady Noval.
– Tessék? – mered rám döbbenten.
– Ő kezdte, mert tudni akarta, mi a véleményem, lehet-e, hogy van neked
valami titkos szerelmed, aki miatt nem futsz a csajok után.
– De Thani…!
– Jó, jó, természetesen megnyugtattam, hogy ilyenről nem tudok. Csak
éppen mindketten furcsálltuk, hogy egy ilyen jóképű, kiváló harcos, és
mellesleg ezek az ő szavai, még csak nem is udvarol senkinek. Persze, ő ezt
sosem hozná fel, pláne neked, megszokta már, hogy harcos lovagként
lepleznie kell gyöngédebb érzelmeit, de azt hiszem, elég szomorú
szegényke Talán már azt is fontolgatja, hogy elutazik Tetihuanából, mielőtt
megszakad a szíve.
– Miért utazna? És hova? – pislog értetlenül Yein, teljesen úgy teszek,
mint akit ez a legkevésbé sem érint.
– Mit tudom én, hova. De a helyedben személyesen beszélnék vele erről,
te biztosan meg tudnád győzni, hogy maradjon – libegek ki az ajtón, már a
küszöbről dugom vissza a fejemet. – Szemben, a másik szárnyban választott
magának szobát, szerintem most is ott van!
Ezzel gyorsan kisurranok, magam mögött hagyva a döbbenettől szólni
sem tudó Yeint. Aztán elégedetten dudolászva végigtáncolok a folyosón a
nagyterem felé. Ma már négy emberen segítettem, pedig még dél sincs! Azt
hiszem, most kell abbahagyni, mert lehet, hogy némelyikük pallost forgatva
akarja majd visszafizetni, a kis hálátlanok.
De ha így alakulna, hát majd túlélem azt is, igaz, Mist? Nem kell a jövő
tervezgetését túllihegni, majd lesz valahogy, és addig is csak találok
magamnak valami érdekes elfoglaltságot. Ennek a jegyében vágok neki a
palotának, hogy megkeressem Qt, mert véleményem szerint itt az ideje,
hogy végre békésen kettesben maradjunk, mindenféle ránk törő zsoldosok,
áruló freitanok, orgyilkos-kisöcsik, méregkeverő roniták és sírjukból kikelt,
gyilkos kísértetek eredendően izgalmas, de lassan már unalmassá váló
társasága nélkül.
Q AL AQUIM
 avagy amikor azt hiszed, hogy túl vagy rajta,
akkor jön a neheze

Nem hosszan pihenhetek Thani mellett ülve, békés csendben, hamarosan

megérkeznek lovagtársaim. Azon megdöbbenek, hogy Yein elszalasztotta
Eshut, de fáradt vagyok haragudni, Valor meg végképp nem érdekel. Majd
kiderül, kicsoda, és mit akart, ráérek vele később foglalkozni. Egyedül
maradva csak nem veszélyes, vélem, aztán visszavonulok a szobámba, és
Thanival együtt elalszunk.
Szívem szerint ez egyszer az egész elkövetkező napot végigpihenném, de
természetesen erre nincs lehetőségem. Már hajnalban meg kell jelennem az
emberek előtt, ki kell adnom az új utasításokat. Az ellenség elfutott, Frej-
jah segítségével eljutottunk a győzelemig, de az élet ettől még megy tovább.
A szolgák lassan visszatérnek, őket meg kell nyugtatni, hogy elmúlt a
vész, aztán ott a leégett istálló, amit újra kell építeni, addig is elhelyezni
valahol a lovakat, a palota legtöbb terme vértől mocskos, és a halottak!
Minden csata úgy fejeződik be, hogy temetünk.
Aztán visszavonulunk Thanival és lovagtársaimmal reggelizni a
nagyterembe, de még az étkezést sem fejezhetjük be békével, mert közben
megérkezik a Jaris-szirti szentély szerzetese a pappal, akit eredendően Rash
hívott, hogy összeadja a feleségem az öcsémmel.
Kicsit bánt, hogy távol maradtak a küzdelemtől, számítottam rájuk, de
végül is nem vetem a szemükre furcsa késlekedésüket. Miért lennék
érdemes a segítségükre, ha magamtól nem tudnék boldogulni, és ugyan
miért segítenének, ha nélkülük is képes vagyok győzni?
Az étkezés befejeztével aztán elmennek, Thani is elrohan valahova,
nyilván halaszthatatlan teendőit intézi. Lady No visszafogottabban távozik,
de szerencsémre Yein a reggeli óra ellenére hajlamosnak mutatkozik inni
még egy kis bort, hát van okom felbontatni még egy palackkal.
Aztán csak csendben iszogatunk. Részemről azt latolgatom, hogy vajon
rákérdezzek-e, hogyan szalaszthatta el Eshut. Kínos téma mindenképpen,
engem legalábbis mindenféle csúf kételyek gyötörnek, csak éppen nem
vagyok biztos, hogy el akarom azokat oszlatni. Sajnálom, Frej-jah, vannak
kérdések, melyeket nem bölcs dolog feltenni!
 Ezért habozok, aztán a megfelelő pillanat elszalad, Yein töri meg a
csendet, mást hozva szóba, az ő szokott, egyenes stílusában.
– Tudod, hogy a temető mögötti halottasházban, amikor Rash ránk tört,
Thani egyszerűen leütött?
Megemelem a poharam, és megvonom a vállam.
– Nos, nem tudtam, ám nem lep meg. Máskor is szokott ilyen észveszejtő
felelőtlenségeket tenni.
– Egy oldalról úgy érzem, meg kéne ölnöm érte, más oldalról viszont
megmentette az életemet. Hát most mit csináljak? A szemébe sem merek
nézni. Néha attól félek, tényleg boszorkány – rázza a fejét Yein.
– Nem az. Csak okos, nagyon okos, és mellé kíváncsi. Ott van mindenütt,
észrevesz mindent, amit meg nem, arra rájön. Majd pedig kérés nélkül
cselekszik, merészen és meggondolatlanul, hogy aztán legnagyobb
megdöbbenésemre épen túlélje, amibe belevágott.
– Úgy sejtem, bírja minden istenek áldását. Mással legalábbis nem igazán
tudom megmagyarázni, hogy eddig még nem verték sehol agyon. Már
bocsánat, hogy így beszélek a feleségedről.
– Nem sértesz vele. Magam is sejtem, ha valaki nem ismeri, tényleg
megijedhet tőle. Az ijedt emberek pedig sok ostobaságra képesek, például
lincselnek, vagy fekete varázslatot kiáltanak. De Thani nem fekete
boszorkány, én tudom. És bocsánatot kérek a nevében is, hogy félelmében
elragadtatta magát a halottasházban.
Yein rám néz, látom a szemében, jól tudja, hogy Thani nem félelmében
cselekedett, mert ilyen érzést nem ismer szívem szeretett hölgye, de végül
elfogadja a felkínált megoldást.
– Megbocsátok neki, hisz végül mindketten túléltük, és Frej-jah
segítségével eljutottunk, a győzelemig!
Ezzel fenékig ürítjük kupáinkat, aztán megyek, sok a dolgom. Valor
kihallgatásával akarom kezdeni, de a folyosón belefutok Azrenbe, aki
szokott módon új gondokkal vár. Megadóan követem a könyvtárszobába,
ahol beül szeretett iratai közé, felteszi szemüvegét, tologatja maga előtt a
papírkupacokat. Láthatóan boldog, hogy az élet visszazökkent a megszokott
kerékvágásba.
Majd mindenféle lényeges, ám nem túl felemelő kérdésben kell
döntenem; meddig tartjuk itt Tiziréket, kifizetjük-e a Rash által felhozatott,
és lényegében szükségtelen készleteket, hol szállásolja el Larent, az új
csatlósomat, meg minden más. Persze nincs nagy szabadságom dönteni,
Tizirék egyelőre maradnak, mert sok embert vesztettem, a falubelieket
kifizetjük, mert nem akarom magamra haragítani őket, Laren meg szállást
kap a többiek között, és persze fegyvert, páncélt, lovat, ami jár egy
csatlósnak.
Utána még kérdezek az elmúlt napokról, érdekel, mi történt, főleg
Thanival, amíg nem voltam mellette, és Azren szavaiban megbízom.
Körülményesen, részletekbe veszve mesél, lassan dél van, mire ott hagyom
a könyvtárban. Ám ebéd előtt még feltétlenül ki akarom hallgatni Valort,
eddig is hiba volt késlekedni.
Hogy mekkora hiba, az akkor derül ki, amikor őrei kinyitják nekem a
helyiséget, és nem találok benne senkit.
– De… De amikor Frej-jah papjai itt jártak, megnéztük, még itt volt! –
fogadkoznak a katonák, ám nem figyelek rájuk, körbenézek a sötét kis
lyukban.
Nos, a köteleket elvágták, éles késsel, az ajtón pedig nincs nyoma, hogy
valaki feltörte volna. Jól ismerem azt a jellegzetes kaparászást, ami a zárak
kulcs nélkül való kinyitásával jár, szinte minden palotabeli ajtón ott
ékeskedett, míg meg nem kértem Thanit, hogy csináltasson magának
kulcsokat. Itt pedig ilyesminek nyoma sincs.
Összességében nagyon úgy tűnik, hogy Valor könnyedén elsétált,
feltehetőleg titokban elszundító őrei mellett. Miután valaki egyszerűen
kiengedte. Tulajdonképpen egy emberről tudom elképzelni, hogy ennyire
szembe szegül az akaratommal Wareenben, tehát otthagyom a katonákat,
velük majd később számolok, és felmegyek, megkeresni Thanit.
Nem kell sokáig kutatnom utána, a Nagyasszony termében lelem, éppen a
kis-tábla felett töpreng
– De jó, hogy jössz! Még nem léptél, rajta, meg akarlak verni!
– Nem fogsz – közlöm tömören, majd leülök, és lépek. Thani hümmögve
fogadja, szokott módon kezdünk játszani.
– Most jövök a pincéből. Valorral akartam beszélni.
– És? Mit mondott neked? – kérdez vissza őszinte nemtörődömséggel,
mélyen a tábla fölé hajolva.
– Semmit Megszökött.
– Nem lehet rajta csodálkozni. Nyilván ismer egy csomó fekete praktikát,
ha már egyszer Ro, a Kegyetlen az istene.
– Ő is ronita lenne? Honnan veszed?
 – Nem mondtam? Az otthonában találtam egy csomó ronita kegytárgyat,
meg imádságos könyveket, a kísértetidézős füzetke mellett.
– A füzetet mondtad. A kegytárgyakat meg imádságos könyveket nem.
– Pedig ott voltak, szavamra! De ha most megszökött, akkor nyilván
magával viszi őket – bólogat buzgón, és lép, én alig figyelve játszom ellene.
– Tehát szerinted egyszerűen valami fekete praktikával szökött meg. –
Nyilván. Ahogy Eshut is megszöktette. Ott voltam, láttam, ahogy
szétvarázsolta azt a két katonát.
– Az a két katona magához tért, és arra esküdtek, hogy Valor leütötte
őket.
– Én nem adok arra, hogy mit vall két béna katona, akik elvesztik a rájuk
bízott foglyot. Valor őrei is nyilván aludtak. Ha ébren vannak, még mindig
meglenne a tag.
– Meglehet – hagyom rá, és elgondolkodom.
Thani hazudik, ez világos. Feltehetőleg ő szöktette meg Valort, de miért?
Miért nem engem kért, hogy engedjem el, megtettem volna, ha elárulja az
okát.
És mi lehet ez az ok, amit nem tudhatok meg? Mi lehet az a rettenetes
igazság, amihez képest még azt hazudni is mentség, hogy ronita volt, aki
fekete praktikákkal szökött meg?
Elképzelni sem tudom, de nem nyugszom bele. Pedig látom, hogy Thani
beharapott szájjal hajol a tábla fölé, ez nála az elszántság jele, azaz most
nincs az az isten, akinek a kedvéért elárulná nekem dédelgetett titkát. De
holnap?
Jól ismerem szívem szeretett hölgyét, makacs, ám a kitartás nem tartozik
legfőbb erényei közé. Egy hét, egy hónap, vagy mindössze egy negyed óra
kell, hogy elveszítse jelentőségét szemében a kérdés, utána el fogja
mondani, teljesen mellékesen fecsegve, valami más témához kapcsolódva.
Éppen csak addig nem szabad faggatni, hát egyelőre hagyom, és tovább
lépek.
Egyébként is, ha kínos részleteket akarok firtatni, van rá más
lehetőségem.
– Thani, Azren azt mesélte, hogy te a kapuban, mikor Harrattal beszéltél,
megemlítetted, hogy Rash al Farel alkarvédőjének a szíja elszakadt.
– Baj? Gondolod, belegázoltam a lovagi becsületébe, hogy szétkürtöltem,
ilyen hülyeségtől vesztett?
 – Nem, jól tetted, azt hiszem, enélkül nem nyitottak volna neked kaput.
Csak azt nem tudom, honnan tudtad?
– Sehonnan. Csak úgy tippeltem, és bejött. Nevezzük megérzésnek, jó?
Nevezzük megérzésnek, Frej-jah, mert különben talán gyilkosságnak
kéne, de Rash al Farel miatt nem vagyok hajlandó még egy terhet a
vállamra venni. Ha gondosabb lett volna, még élne, én pedig rabként
követném Hiszaenbe, és akkor sem lenne senki, aki a pártomat fogva
tisztességtelen párbajt emlegetne. Nem rajtam, és igazából nem is Thanin
múlt, hogy másként alakult, és Rash al Farel most már itt nyugszik
Wareenben, örök időkig.
Vedd a lelkét, Frej-jah, bármit is tett az elmúlt napokban, csak freitan
volt!
– Ja, mellesleg megtaláltam a pecsétgyűrűdet! – zavar meg Thani, és újra
lép, miközben fél kézzel előcibálja ruhája rejtekéből az apró aranykarikát.
– Hol? – veszem át, és mit tagadjam, nagyon örülök neki. Már féltem,
hogy végleg elveszett a nagy kavarodásban.
– Á, Eshutól loptam, amikor le akart szúrni.
Teljesen hihető magyarázat.
– Jó, hogy eszedbe jutott, nekem kiment a fejemből. Szükség is van rá,
mihamarabb írni szeretnék a szomszédos birtokokra, hogy még mindig én
vagyok Wareen ura. Nem szeretném, ha mindenféle ostoba pletyka támadna
az esetről.
– Akkor ne maradj meg a levelezésnél, hívd meg őket, és meséld el nekik
a történteket magad! – javasolja tárgyilagosan, majd rögtön bele is éli magát
– Rendezhetnénk egy olyan bált, tudod, mint tavasszal, sok lampionnal meg
rengeteg kajával. Solbéli színészekkel és mutatványosokkal. Jaj, úgy
hiányzik, vagy ezer éve nem hallottam egy tisztességes kocsmazenészt! –
bámul bele ábrándosan a levegőbe, és ő lelkes. Én nem annyira vágyom rá,
hogy elszabadítson Wareenben több tucat városi gonosztevőt.
– Nem kell túlzásokba esni, egy levél elég lesz, abból is ért mindenki.
– Frászt. Bulit akarok, és neked is az a jobb, mint ha mindenki otthon
találgat, aztán meg összejönnek, és a hátunk mögött megbeszélik, hogy mi
történhetett Wareenben. Jövő hétre rendbe is lehetne tenni a palotát.
– Jó, tartsunk egy egyszerű összejövetelt, de kicsit később, mert jövő
héten lesz Aranyfürtű Ashel aratóünnepe.
– Micsoda? Jövő héten már aratóünnep? Így elszaladt az idő?
 – Elszaladt? Nekem éveknek tűnt ez a pár nap. De tény, jövő hétre esik
Ashel, az Aranyfürtű szent ünnepe, tehát nem tarthatunk bált, mert
mindenki a kolostorba látogat. Eh, oda is küldenem kell majd valami
ajándékot, hogy biztosítsam az apátot jóindulatomról, elvégre csak kiállt
mellettem – magyarázom, majd felnézek, Thani helyeslését vagy
ellenkezését várva, de nem szól, csak ujjain számolgat, és még a nyelvét is
kint felejti nagy odafigyelésében. – Valami baj van?
– Ne zavarj, számolok.
– Mit számolsz?
– Napokat. Mikor volt holdtölte?
– Tizenhét napja – felelem habozás nélkül, habár fogalmam sincs, miféle
jelentősége van ennék.
– Tehát tizenhét nap, előtte meg még huszonnégy, az összesen, izé…
– Negyvenegy.
– Negyvenegy? Hú, az nagyon sok!
– Nem olyan sok, alig több, mint egy hónap – bizonygatom értetlenül, ám
meg sem hall, mindössze szélesen elmosolyodik.
– Te, Q, ha igaz, akkor ez irtó állat!
– Nyilván. Egyébként miről beszélsz?
Persze, végtelen lelkesedésében nem veszi észre, hogy kérdeztem
valamit.
– És igaz! De hát hogyan lehetek ilyen hülye, amikor már Aquim őspapa
is megmondta! – csap a homlokára. – „A saját véremet nem ontom.” Ezért
nem ölt meg, világos, mint a nap!
– Persze, nem ölt családtagot, ezt már megbeszéltük.
Ám szavaim semmibe hullnak, mert Thani táblástól felborítva az asztalt
felpattan, a nyakamba ugrik, mindkét oldalt arcon csókol, majd elrohan.
– Eszméletlen! Megyek, elújságolom Szöszmösznek is, jó? – kiabál még
vissza, majd további magyarázkodás nélkül kiszalad a teremből, a huzatra
hagyva az ajtó becsapását.
Szavamra, az a szerencsétlen ló többet tud a családom magánéletéről,
mint én magam! Miről beszélt Thani? Mit számolta a napokat, meg hogy
jön a holdtölte az ősapámat sújtó átokhoz? Mi lehet annyira fontos, hogy
még a táblát is felborította siettében, pedig szavamra, nyerésre állt!
Elképzelésem sincs, miféle felismerés rázta meg ennyire, de végül
mindössze megcsóválom a fejem, és felállok a felborult asztal mellől.
 Ha engem is érint, majd csak megosztja velem is, vélem örök
optimizmussal, aztán megszokott mozdulattal megigazítom a hátamon
átvetett pallost, és magam is megyek. Kedvem támadt végigjárni a várat,
amely immár megfellebbezhetetlenül az enyém.