Fertő tó árnyalatai

Tarjányi Zalán
2020 -as képek
Sopron vármegye térképe (1753)
A Fertő tó kialakulása
A Fertő tó a zárt,
lefolyástalan sztyeptavak
legnyugatibb képviselője,
különleges természeti
adottságaival,
egyedülálló természeti
értékeivel páratlan
értéket képvisel. Most
induló sorozatunkban
bemutatjuk a tó
keletkezését, a vízrajzát,
a szabályozására tett
kísérleteket és
különleges élővilágát.
Fertő tó keletkezésével kapcsolatban számos elképzelés látott napvilágot.
Hassinger (1918) ősi Duna-ágként ír róla, Cholnoky (1928, 1937) szerint az
uralkodó szélirány deflációs tevékenysége alakította ki a medret. Napjainkban
az elfogadott elmélet alapján a pleisztocén utolsó interglaciális időszaka alatt
tektonikus süllyedés során keletkezett és a Hanság medencéjével együtt vált
lefolyástalan területté (Károlyi 1955, Riedl 1963, Tauber 1959). A Fertő
medencéjét a befolyó patakok, a Wulka, a Rákos-patak és az Ikva töltötték fel
hordalékukkal.

Napjainkban a tómeder kiterjedése 309 négyzetkilométer, a vízgyűjtő területe

1116 négyzetkilométer, ami mindössze 1:2,6 arányt jelent és jól mutatja a tó
sztyeppi jellegét.
A Fertő medencéje egykor szoros kapcsolatban állt a Hansággal és azon
keresztül a Dunával. Ha a Fertő medencéje megtelt, akkor vize átömlött a
Hanságba és ezen keresztül a Dunába. A Duna legmagasabb árvízszintje
Győrnél magasabb, mint a Fertő vízállása, ezért a Duna vize a Rábca medrén
keresztül gyakran felnyomult a Hanságba, sőt a Fertőbe is (Kövér 1930).

A történelem során a tavat számos néven emlegették. A rómaiak a Pelso/Peiso

nevet a Fertőre és a Balatonra is használták. A középkortól használt “fertő” szó
állapotjelzőnek is tekinthető, és több tavunkat, pl. a Velencei tavat is ezen a
néven említik. A “fertő” szó jelentése mocsaras terület, ingovány. A tavat egy
1074-ből származó német forrás Vertowe néven emlegeti. A középkori
oklevelekben Ferteutu, Ferthew, Fertew, Fertou vagy Ferteu néven is szerepel
(Kiss 1999).
A tó mindig híres volt szélsőségesen ingadozó vízjárásáról,
kiszáradások és hatalmas áradások váltakoztak. A történeti leírások
alapján szinte minden évszázadban volt olyan időszak, amikor a víz
teljesen eltűnt. Például a XVI. század második felében ez olyan
problémákat okozott, hogy a bécsi piacokról elmaradt a fertői hal és
külön bizottság vizsgálta ki az esetet. A bizottság megállapította, hogy
Nádasdy Tamás özvegye miatt következett ez be, aki a Rábca és a
Répce vizeit elvezette. 1740-ben ismét majdnem teljesen kiszáradt a
meder, de nem sokkal később 1786-ban már hatalmas területeket
borított víz. A legismertebb és legjobban dokumentált kiszáradás 1868-
ban következett be.
Miért szárad ki a Fertő időnként?
A tavak vízmérlegének stabilitása alapvetően attól függ, hogy annak alkotó
elemei milyen mértékben meghatározók a mérleg két oldalán. A Fertő a
szárazföldi vizeknek vízforgalom alapján elkülönített típusai közül átmenetet
képez az asztatikus és a szemisztatikus tavak között (Padisák 2005). Az
asztatikus (változó vízforgalmú) tavakra a mulandóság, a könnyen és
gyakran bekövetkező, szeszélyes változások a jellemzőek, többségük
rendszeresen ki is szárad. Jellemző rájuk, hogy általában nincs felszíni
hozzáfolyásuk vagy elfolyásuk, vízutánpótlásuk csapadékból történik,
legfőbb vízveszteségük pedig a párolgás. A szemisztaikus (átmeneti
vízforgalmú) tavaknak többnyire van befolyója, általában egész létük alatt
vízzel borítottak, de vízjárásuk viszonylag tág, de nem szélsőséges határok
között ingadozik.
A Fertő vízháztartását elsősorban a meteorológiai hatások, a csapadék
és a párolgás, határozzák meg. Az elmúlt évtizedekben számos
vízmérleg számítás készült (Boroviczény & al. (1985), Baranyi & al
(1994), Plattner (2004), az utóbbi években már napi értékeket is
számolnak. A különböző módszerekkel készült számítások eredményei
eltérnek egymástól, de abban megegyeznek, hogy a befolyó vizeket
elsősorban a tóra hulló csapadék mennyisége és a felszíni
hozzáfolyások határozzák meg, míg a vízszintcsökkentő tényezőket
elsősorban a vízfelszín és a nádas párologtatása és a felszíni lefolyás (a
Hanság főcsatornán elengedett víz) befolyásolja döntően. A felszín alatti
hozzáfolyást, illetve elszivárgást az újabb számítások már
jelentéktelennek ítélik.
A Fertő tó vízszint-ingadozásának és vízállásainak sematikus ábrázolása 1600
és 1960 között
A Fertő vízgyűjtője
A feltöltődést, és így az elnádasodást befolyásolják a tó áramlási viszonyai is, melyet
alapvetően a szél határoz meg. A befolyásokból (Wulka, Golser-csatorna, Rákos-patak)
érkező és a légkörből (pl. a környező dombok szántásakor a levegőbe kerülő por)
kiülepedő, illetve a már jelenlévő üledéket a szél folyamatosan mozgatja a mederben. Ez
nem egyirányú, északról délre történő mozgatás, hanem a szél, a nádas, az üledék jellege
és a vízmélység által befolyásolt folyamat, ahol bizony az üledék egy része akár északi
irányba is mozoghat (Krámer & al 2012). A nádas és a nyílt víz határán többfelé
tapasztalható intenzív lerakódás, övzátonyok kialakulása, amely akadályozza a víz
nádasba jutását és elősegíti a nád víz felé történő terjedését.
A Fertő esetében jól látszik, hogy vízgyűjtője a felszínéhez képest meglehetősen
kicsi. A jelenlegi vízfelszín kb. 309 km2, a legnagyobb vízállások idején, 1786-ban
és 1883-ban kb. 515 km2 lehetett. A vízgyűjtő területe a jelenlegi számítások
alapján mindössze 1116 km2, ami 1:3,6 aránynak felel meg. A vízgyűjtőről
összegyűjtött csapadékot a két jelentősebb felszíni tápláló, a Wulka és a Rákos-
patak szállítja a tóba, illetve jelentősebb csapadék vagy hóolvadás esetén a
környező mezőgazdasági területekről levezető kisebb árkok és csatornák is
juttatnak kevés vizet a tóba. A felszíni hozzáfolyásokból érkezik a tó vizének
mintegy 20-22 %-a. A tóra eső csapadék (átlagosan 650-700 mm/év) mennyisége
a tó körüli mérőhálózat adataiból jól meghatározható, a tó vizének 80%-át innen
kapja.

A párolgás mérése nehezebb, de nem megoldhatatlan feladat. Léteznek modellek

(pl. CREMAP), amelyekkel műholdfelvételek segítségével lehet becsülni a
párolgást (mm/év), de meghatározható a vízmérleg maradékaként vagy ún.
kádpárolgás mérésével.
Éves vízmérleg 1996-ban (balra) és 2003-ban (jobbra) (Forrás:
Fertő tó stratégiai tanulmány)
A fentiek alapján a
válasz viszonylag
egyszerű: ha
hosszabb időszakon
keresztül kevesebb
eső esik, mint az
átlagos
csapadékmennyiség
és viszonylag meleg
időjárás van, akkor
bizony a Fertő tó a
vízszintszabályozás
ellenére is újra
kiszáradhat.
Kiszáradt nádas a tó belsejében (2019. augusztus)
A Fertő halfaunája
AFertőhöz hasonló szélsőséges vízjárású tavak esetében a rendszeres
katasztrófákhoz (pl. kiszáradás, árvizek, tólengés, fenékig befagyás, nyári
felmelegedés) a halfauna is valamilyen szinten alkalmazkodik. Voltak bőséges
időszakok, amikor innen látták el Bécs és a környező települések piacait, de
bizony előfordult, hogy éveken keresztül nem fogtak halat a tóban. Bél Mátyás a
magyarországi halakról és azok halászatáról írt kéziratában (Bél in Deák 1984)
írja a fertői fejezet végén, hogy “De nem tudom, mi történhetett, hogy kb. négy év
óta egyetlen halat se lehet fogni ebben a tóban.” Bél Mátyás akkor (1740-1745
között dolgozott a kéziraton) nem tudta, de mi már jól tudjuk, hogy a Fertő 1736-
ban és 1740-ben is kiszáradt (Kovács 1962), így a következő években egyáltalán
nem volt hal a tóban. A tó szabályozása miatt a halfauna is némiképp átalakult,
fajok tűntek el vagy szorultak vissza és jelentek meg új, néha nem kívánatos
halfajok is.
A legkifejlettebb alak minden bizonynyal a Fertő tó partján lakozó magyarságnak u. n. kürtője, mely
szerfölött szövevényes és kimivelt rekesztő szerszám, a mint ezt a 39. ábra mutatja.”
Bár a Fertő halászata több száz évre tekint vissza, a legkorábbi történeti adatok XIV-XV.
századból származnak (Mikó 1970, 1971, Bárdosi 1994), de az első halfaunisztikai adatok
csak Bél Mátyás kéziratában jelentek meg, ahol részletesen tárgyalja a fertői kürtő, vejsze
használatát, illetve két faj esetében – a harcsa és a vörösszárnyú keszeg – megjegyzi, hogy
a Fertőben is fognak belőlük. A tóban előforduló halakról az első tudományos igényű
felsorolást Heckel adja (1847), dolgozatát Chyzer Kornél fordította le és egészítette ki, ők
összesen 16 halfajt említenek a tóból. A következő mintegy 150 évben számos publikáció
jelent meg a tóban előforduló halakról, ezeket, illetve a kutatások történetét Guti Gábor
összegezte 1990-ben (Guti 1990). A tó halainak kutatása a 2000-es évek közepén vett új
lendületet, ezek eredményei Sallai és munkatársai foglalták össze Sallai & al 2009).

A feldolgozott forrásmunkák alapján a kezdetektől összesen 43 halfaj jelenlétét írták le a

Fertőből, ezekből jelenleg 29 faj előfordulása bizonyított (Sallai 2018). A tóban jelenleg 3
természetvédelmi oltalom alatt álló faj él, a szivárványos ökle (Rhodeus amarus), a réticsík
(Misgurnus fossilis) és a lápi póc (Umbra krameri). Ezek, illetve a garda (Pelecus cultratus)
szerepelnek az EU Élőhelyvédelmi Irányelv függelékein is, a Fertő tó Natura 2000 terület
ún. jelölő fajainak minősülnek.
Védett vagy európai jelentőségű (Natura 2000 fajok)
Réticsík: A faj első fertői leírója Heckel (1847) volt, egészen 1935-ig minden
szakirodalomban említik (Mika & Varga 1935), azonban azóta nincs utalás
előfordulására. Sallai (2017) a Fertő szegélyében lévő csatornák (Hegykői-, Homoki-,
Hidegségi-, Bozi- és Csárdai-csatorna) többségében sikeresen megtalálta, napjainkban
kisebb önfenntartó állománya él a tóban.

Lápi póc: A fajt elsőként szintén Heckel (1847) írta le a Fertőből és 1928-ig (Mika &
Breuer 1928) valamennyi idevágó haltani munkában szerepel. Mika és Breuer azonban
személyesen már nem látta a fajt, így írnak róla: „Előfordulását még eddig nem észleltük.
Állítólag egyes csatornákban a réticsík társaságában él.” Sallai és munkatársai az első
példányokat a Homoki csatornában fogták 2017 szeptemberében, majd 2018-ban
sikerült megfogniuk a Hidegségi-csatornában is. A példányok valószínűleg a hidegségi
tőzegbányatóból szivárogtak be a Fertőbe, ahol egy ideje már önfenntartó állománya él.
Az élőhelyi adottságok mindkét lelőhelyen megfelelnek a faj számára és a társhalak is
jelen voltak: compó, széles kárász, réticsík. Egyelőre igen ritka.
Szivárványos ökle: A Fertőből elsőként Seligo (1926) írta le, de több
recens szakirodalom is említi (Sallai & Györe 1997, Harka & Sallai
2004). A 2017-2018-ban végzett kutatások során számos helyen
találták meg önfenntartó populációját (Rákosi-főcsatorna,
Virágosmajori-csatorna, Rákos-patak: torkolati szakasz, Kis- és Nagy-
Kládler, Hidegségi-csatornából a Hidegségi kapunál, a Hansági-
főcsatornának a lászlómajori zsilip feletti szakaszáról és a Bozi-
csatornából a Bozi-kapunál). Közepesen gyakori faj a Fertőben.
Garda: Igen ritka, európai veszélyeztetettségű fajunk, ami több szomszédos ország
javaslatára az EU Élőhelyvédelmi Irányelvének II. és V. függelékébe is bekerült, emelett
szerepel az IUCN vörös könyvében is. A faj első fertői előfordulását Mika és Varga
(1935) írta le. A szakirodalomból arra következtethetünk, hogy a Fertőben a XX. század
második felétől vált gyakoribbá, a legújabb vizsgálatok alapján mérsékelten gyakori.
Gyakori fajok
Bodorka: Heckel (1847) óta valamennyi feldolgozott forrásmunkában találtunk utalást a fertői
előfordulására vonatkozóan. Stabil, önfenntartó állománya él a Fertőben, igen gyakori faj, a második
legnagyobb egyedszámban fordul elő.

Küsz: Kriesch (1868) kivételével valamennyi Fertőre vonatkozó szakirodalom említi. A Fertőben stabil
önfenntartó populációja él, igen gyakori faj.

Naphal: Eredeti előfordulási területe Észak-Amerika keleti része, Kanadától egészen Floridáig, de már
nagyon sok más helyre is betelepítették. Európába Kanadából, mint akváriumi halat szállították 1887-
ben, a hazai állományok az iharosi tógazdaságba 1905-ben telepített állományból származnak. A
kiszabadult példányok gyorsan benépesítették a Duna egész vízrendszerét. A Fertőben viszonylag
későn jelent meg, elsőként Kritscher (1973) dolgozatában találkozhatunk a fajjal, aki az osztrák oldalon
mutatta ki. A magyar oldalon ekkor a szakdolgozatát készítő Faludi (1973) még nem találkozott vele. A
helyzet napjainkra jelentősen romlott, a naphal a Fertő harmadik leggyakoribb faja.

Süllő: A Fertőből Heckel (1847) írta le elsőként. Mika & Breuer (1928) az elvétve előforduló, betévedő
fajok közé sorolta. Mika (1962) szerint a Fertőből egyáltalán nincs arra vonatkozó adat, hogy valaha is
honos lett volna a tóban, illetve aggályát fejezte ki, hogy a Fertőben a süllő meghonosodhatna. Faludi
(1973) szakdolgozatában az állapította meg, hogy a Duna 1967. évi magas vízállásánál települt be és
szaporodott el a Fertőben. A legújabb felmérések (Sallai 2018) során mérsékelten gyakorinak
mutatkozott.
Ezüstkárász: Az ezüstkárász nem őshonos faj Európában. Őshazája Kelet-Ázsia (Kína, Tajvan,
Korea, Japán), valamint Szibéria (a Kolima és az Amur vízrendszere). A XVII. sázadtól
fokozatosan terjeszkedett nyugat felé, az 1950-es évekre gyakorlatilag egész Európában
inváziószerűen elterjedt. Herzig és munkatársai (1994) bizonyították, hogy az ezüstkárász a
Bulgáriából történő 1954-es importját megelőzően is jelen volt faunaterületünkön. A bécsi
Természettudományi Múzeum katalogizált halgyűjteményében 7 példány Fertőből gyűjtött
ezüstkárász (Carassius gibelio) található 1825-ből(!), melyek széles kárászként (Carassius
carassius) lettek meghatározva. Álló- és folyóvizekben egyaránt előforduló euritóp hal, a Fertőben
gyakorinak mondható, melyet a fogási eredmények is alátámasztanak, Sallai (2018) munkája
alapján a negyedik legnagyobb egyedszámban előkerült halfaj.

Vörösszárnyú keszeg: Seligo (1926) munkájának kivételével valamennyi idézett faunisztikai

forrásmunkában szerepel. Stabil, önfenntartó populációja él a Fertőben, gyakori halfaj.

Karikakeszeg: A Fertőre vonatkozó publikációk nagy részében említik, az első publikált adata
Heckeltől (1847) származik. A Fertőben stabil az állománya, mérsékelten gyakori faj.

Dévérkeszeg: A Fertőre vonatkozó szakcikkek közül egyedül Sallai & Györe (1997) alkalmi
adatgyűjtése során nem került elő. A karikakeszegnél valamivel kisebb számban fordul elő,
mérsékelten gyakori.
Razbóra: A kínai razbóra Ázsiából származik, de Európába is betelepítették, ahol ma már inváziós fajnak
számít. A Fertőbe viszonylag későn jutott be, elsőként Sallai & Györe (1997) írta le jelenlétét a tóból. A
Fertőben kis egyedszámú populációját találták, a mintahelyek többségén előfordult, de sehol sem tömeges
(Sallai 2018).

Harcsa: Elsőként Bél Mátyás (1740-1745) említi a Fertőből, a későbbi szerzők munkáiban is találunk utalást a
faj fertői jelenlétére vonatkozóan. A legújabb vizsgálatok alapján a ritka fajok közé tartozik, de meglepően nagy
egyedeket is lehet találni.

Csuka: Heckel (1847) munkájától megkezdve valamennyi szakirodalom hozza a Fertőből, kivéve Heckel és
Kner (1858) könyvét, ahol a faj leírásánál nem találtuk meg a Fertőt a lelőhelyek felsorolásánál. A Fertőben
ritkulóban van, a halászok és horgászok zsákmányában is csökkenő arányban szerepelt, ez részben a süllő
korábbi nagyobb arányú népesítésével is összefüggésbe hozható, pedig az élőhelyi adottságokból adódóan a
Fertő fő ragadozóhalának a csukának kellene lennie. A Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság 2005-2007
évek között minden évben 35.000 darab előnevelt ivadékot helyezett ki, melynek eredménye egyelőre nem
mutatkozik meg a fogási eredményekben. Elsősorban a csatornákban és a belső tavakban találkozhatunk
egyedeivel, a korábbi tapasztalatokkal összevetve valamelyest gyarapodott az állománya (Sallai 2018), de
jóval alulmarad a süllő gyakoriságánál.

A haltani kutatások során a fajok előfordulását kimutatni viszonylag egyszerű, hogy ténylegesen mennyi van
egy-egy halfajból, már sokkal nehezebb feladat. A gyakoribb, fogyasztásra fogott fajokról viszonylag jó
információkat lehetett kapni a halászati statisztikákból, de ezek ma már nem állnak rendelkezésre, hiszen a
halászat a hazai természetes vizekben 2016-ban betiltásra került.
Miért nádasodik a Fertő?
Köztudott, hogy a Fertő nádasa Közép-Európa legnagyobb
összefüggő nádas élőhelye, azonban ez nem mindig volt így. A
történelmi időkben a magyar tórész nádasa is sokkal kisebb
volt, így érdemes kicsit alaposabban megvizsgálni, hogy mikor
és hogyan alakult ki a jelenlegi nádas.

Az elnádasodás időbeli folyamatát jól szemlélteti Fritz Kopf

(1967) ábrája, melyet Andreas Fischer-Nagel (1987) és
Pellinger Attila (2008) egészített ki.
A Fertő nádasának terjedése (1872-2008) Forrás: Kopf (1967) módosítva
Az ábrasorozaton jól látszik, hogy az 1900-as évek elejéig a nádas csak egy
keskeny, változó szélességű parti sávot borított, majd ezt követően gyors
ütemben terjeszkedett és a magyar oldalt szinte teljesen elborította. A tómeder
feltöltődése és elnádasodása soktényezős, bonyolult folyamat, ahol a
különböző hatások egymást erősíthetik.
A tómeder elnádasodásához a nagy “lökést” a tó szabályozása adta. A természetes,
szélsőségesen ingadozó vízjárás (a teljes kiszáradástól a hatalmas árvizekig) a nádas
övet évszázadokig kordában tartotta. A XIX. század végén megindult szabályozási
munkák során 1892 és 1895 között megépült a Hanság-főcsatornának a torkolat és
Pomogy (Pamhagen) közötti szakasza, majd 1908 és 1921 között a Pomogy és a tó
közötti szakasz. A Körgát 1911-ben készült el és védte a mekszikópusztai területeket az
árvizektől. Az első Fertőszéli zsilipet 1912-ben helyezték üzembe, ennek fő feladata a
vízszint szabályozása. Ezen szabályozási munkák elsődleges célja az árvizek káros
hatásainak csökkentése volt, amivel, a korabeli gazdasági célokkal összhangban, a
mezőgazdaságilag művelhető területek növelését igyekeztek biztosítani. Az
ármentesített területeken kialakuló szoloncsák szikesek azonban szántóföldi művelésre
nem voltak alkalmasak.
A régi fertőszéli tűsgát
A nád (Phragmites australis) érdekes növény, mindenhol nő, ahol nem szeretnénk, de ha
valahol nádast szeretnének “csinálni”, akkor az nem is olyan egyszerű feladat. A nád
terjedésével kapcsolatban (leegyszerűsítve a választ a vízszint kérdésére) néhány dolog
azonban megállapítható. A nád, elsősorban vegetatív úton történő terjedését az alacsony
vízszint többnyire segíti, másrészt a hosszabb időn keresztüli magas vízállást és a friss
vízutánpótlás hiányát a nádasok nem nagyon szeretik, ilyenkor elkezdhetnek felnyílni. A
tó szabályozásával és a vízszint alacsonyan tartásával a nádas terjedésének nyitottak utat
(egyes szerzők szerint akár 38 ha/év terjedési sebességgel) és ez a folyamat csak az új
Mekszikópusztai-zsilip 1965-ös üzembe helyezésével és a közepes vízszint több
deciméterrel történő megemelése után lassult le (Csaplovics 1982, Márkus 1986). A
Kopf-féle ábrán 1901 és 1957 közötti gyors elnádasodás nagyrészt a szabályozásnak
köszönhető.
A Madárvárta-öböltől délre beeresztett és a szél keltette áramlás által elszállított jelzőrészecskék
tóbeli (Tres) tartózkodási idejének pillanatnyi eloszlása a teljes tóban (balra) és a déli öbölben (jobbra), 2D szimulációk
eredményei alapján (Krámer et al 2012)
A nádasok belső dinamikája
meglehetősen bonyolult,
soktényezős folyamat, amelyet
régóta tanulmányoznak a
kutatók, de még mindig
számtalan kérdésre nem tudjuk
a választ. A Fertő óriási
kiterjedésű nádasában is több
folyamat figyelhető meg. Az
1960-as években bekövetkezett
vízszintemelés ugyan
lelassította a nádas tó irányú
terjedését, de ma is
megfigyelhető, különösen a
Fertőrákosi-öböl déli részén.

A nádas terjedése a Fertőrákosi-öböl déli részén (pirossal az 1999-es nádas határ)

A látszólag teljesen zárt
nádasban sok helyen
megfigyelhető a nádas
felritkulása, kisebb-
nagyobb nyílt vízfelszínek
kialakulása. Ez részben
természetes folyamatok
eredménye, sok helyen
azonban a nádaratás során
bekövetkező rendszeres
taposás miatt pusztult ki a
nád.

Felritkult és a nyár végére gyakorlatilag kiszáradt nádas (Fotó: Pellinger Attila)

A nádas belső részein
kialakuló nyílt
vízfelületek többnyire
csak néhány tág tűrésű
faj számára
alkalmasak, hiszen
ezek a foltok gyakran
kiszáradnak,
sekélységük miatt
extrém módon
felmelegedhetnek és
gyakran alakul ki
oxigénhiányos állapot.

Nádaratás miatt kialakult taposási kár (Fotó: Pellinger Attila)

A nádasok nemcsak a nyílt
víz felé, hanem a parti
zónában is terjeszkednek,
elsősorban a gyepek
rovására. Magas vízállás
esetén a parti területek egy
része nem kaszálható vagy
legeltethető, ilyenkor a nád
könnyen utat tör és nagy
területeket lephet el néhány
év alatt. Ez nem feltétlenül
probléma, de a parti
gyepes élőhelyek védelme
érdekében néha fel kell
lépni a nádasok szárazföldi
terjedése ellen.
A nádas öv helyenként több kilométer széles. A parti menti részeken a nád helyét már telelősásosok (barna
foltok) és láprétek veszik át. (Fotó: Pellinger Attila)
A fentiek alapján a jövőben a tómeder további elnádasodása és feltöltődése,
a nyílt vízfelület csökkenése várható: a hasonló jellegű sekély tavaknak
általában ez a sorsa. A feltöltődés és a nádas záródásának sebessége
azonban bizonytalan, soktényezős folyamat, bekövetkezhet néhány évtized
vagy akár évszázadok alatt is. Az ember ebbe valamilyen szinten
beavatkozhat (pl. vízszintemelés, kotrások stb.), de legfeljebb lassítani tudja
a természetes folyamatokat.
Köszönöm a figyelmet !