Az érett reneszánsz:

Palestrina, Lassus, Victoria és Byrd

Cím: Fénykép, készítette: Ismeretlen a készítő, licenc: CC BY

 A zenetörténet a 16. sz. második felét az énekes polifónia klasszikus időszakának tekinti. Az első ízben 1558-ban megjelent Istitutioni harmonich-ben Gioseffo
Zarlino, a nagy elmélettudós, azt írja kortársairól, hogy „ők a zenét a tökéletességnek egy egészen új szintjére emelték.” Ez a megfogalmazás azonban csak
meglehetősen legyengített képet nyújt a négy nagy muzsikus-zeneszerzőről.
A művészek közül talán Palestrina a legkiegyensúlyozottabb, s talán legkitisztultabb. Lassus tehetsége a fölényes mesterségbeli tudás mellett a
sokoldalúságában nyilvánult meg. Victoria zenéje mesteréhez, Palestrinához állt közel, de érzelmileg kevésbé volt visszafogott. Byrd pedig, aki a kor valamennyi
műfaját művelte (a hangszeres zenét is), a kontinens és az angol hagyományok szintézisét teremtette meg.
 Giovanni Pierluigi da Palestrina
Palestrina (régen Praeneste) nevű városkában született 1525 v. 1526-ban.
Gyermekkorában fiúénékes szülővárosában, majd Rómában tanul a Santa Maria Maggiore templom karnagyainál. 1544-től szülővárosának
székesegyházában orgonista és karnagy. 1551-ben III. Gyula pápa megbízta a római Szt. Péter templomhoz tartozó „Capella Giulia” gyermekkarának vezetésével,
majd 4 évvel később felvétette a Sixtus-kápolna 32 tagból álló énekes kollégiumába is. Itt csak rövid ideig maradt, mert a szabályok szerint csak azok lehettek a
tagjai, akik a papi rendhez tartoztak. Ezután a lateráni bazilikában, majd a Santa Maria Maggioréban, végül 1571-től 1594-ig (haláláig) újra a Szt. Péter
templomban találjuk. Életének ebben az időszakában hivatalos templomi tevékenysége mellett egyéb zenei tisztségeket is betöltött. Így többek között igazgatója
volt az egyik tanítványa által alapított zeneiskolának. Sosem hagyta el Rómát, bár a mantovai herceg és II. Miksa bécsi császár is megpróbálta őt „megszerezni.
Művészete több forrásból is táplálkozott, mint a gregorián ének; a németalföldi eredmények, vmint az itáliai hagyományok.
Műveinek legnagyobb része egyházi kompozíció: 105 mise, több, mint 250 motetta, Magnificat-ok, zsoltárok, himnuszok… Írt madrigálokat, vmint néhány
orgonaricercar-t is. Műveinek alig fele jelet meg nyomtatásban a szerző életében. (Első misegyűjteménye 1554-ben jelent meg, a következő sorozat pedig
madrigálokat tartalmazott.)
Palestrina nem lépett túl a flamandoktól örökölt adottságok határain: nem kísérletezett, hanem összegzett. Ha sokszor élt is a hangfestés eszközeivel, nem
vállalt részt korának újító törekvéseiben. Erre mutat műveiben a kromatika kerülése, a harmóniavilág egyszerűsítése; gyakran érezhető már a tonika-domináns
vonzás a modalitáson belül, és a ritmus is kevésbé volt bonyolult, mint a flamand mestereknél. Mivel Palestrina zenéjének rendezettsége és mértéktartó fegyelme
folytán könnyebb volt a római mester alkotásait elemezni, ezért lett a „Palestrina-stílus” a vokális ellenpont tanításának vezérfonala.

Cím: Fénykép, készítette: Ismeretlen a készítő, licenc: CC BY-NC-ND

•a) Motetták: Zenéjének alapvető stílusjegyeit legjobban motettáiban tanulmányozhatjuk: a
Palestrina-stílus sajátosságai a dallamformálásban a harmóniák, s ezen belül a disszonanciák
kezelésében, valamint a polifónia (elsősorban imitációk) alkalmazásában jelentkezik.
•Ø dallamformálás: a gregorián ének sajátosságai érvényesültek. Palestrina szerette a fokról
fokra haladó melódiamozgást. Gyakori az ívszerű dallamvonal egy-egy jól elhelyezett s
megfelelően előkészített csúcsponttal. Nem ritkák az ugrások sem – ezek feszültségét ált. egy
visszahajló mozgás oldja fel.
•Ø A nyers vagy váratlan hangzások kerülése mellett Palestrina elég disszonanciát alkalmaz
ahhoz, hogy a zene ne váljék émelygősen egyformává, és szilárd lendülettel haladjon előre a
maga útján.
•Ø Hangkészletének alapja egy B-vel kiegészült diatonikus sor, egy nyolcfokú rendszer.
Ennek keretei szigorú megkötöttségeket jelentett a harmóniakezelés vonatkozásában. A dúr-
hármashangzat a H kivételével minden hangra épülhetett, moll hármashangzat viszont csak
négyre. Így a teljes hangkészlet 11 hangból állt.
•Ø A legszigorúbb imitációs eljárást, a kánont (eltekintve néhány fiatalkori miséjétől),
Palestrina önállóan nem alkalmazta, csupán a szabadon imitáló szólamokkal együtt.
•A szabad imitáció szabályai:
•1.az egymást imitáló szólamok önálló dallamokat alkottak, s csak a jellegzetes hangközöket
vették át.
•2.egy nagyobb, két motívumból (A-B) álló témánál a „B” szakasz variált formában szólal meg a
zenei folyamat során.
•3.kontrasztként akkordikus szakaszok is megjelenhettek.
 Az ilyen, és más imitációs eljárások révén a motetták zeneisége igen nagy változatosságot mutat. Szinte mind egy olyan zenei szerkezet, amelyet a szerző a
megzenésített szövegek hangulati, tartalmi követelményeinek megfelelően alakította ki. Számos motetta tematikus anyaga gregorián énekből származik. Pl. az
egész egyházi évet felölelő himnuszsorozata: Himnius totius anni.
Tartalmilag-zeneileg összefüggő ciklust alkot az a 19 ötszólamú motetta, melynek szövegei a Biblia Énekek Éneke c. könyvéből valók.
A két 4szólamú együttesre írt Stabat Mater késői mű. A szerkesztésében a homofónia a meghatározó, anélkül, hogy a szoprán szólam kiemelt dallamvivő
szerepet kapna. Ennek a dallamnak a helyzete ugyanis a harmóniák mozgásának eredményeként alakul, s ebben a basszus szólam a szervező elem. A kifejezés
változatosságát elsősorban a két kórus hangzási lehetőségeinek kihasználása biztosítja.
Köszönöm a figyelmet!
Marci focizott.