Nagy László

Pályaképe
• Nagy László (1925–1978) a Veszprém megyei Felsőiszkázon született. Öccse,
Ágh István is jelentős költő lett. Iskoláit Pápán végezte, 1945-ben
érettségizett a református kollégium kereskedelmi középiskolájában.
• Már 1943 óta rendszeresen verselt, mégis inkább képzőművésznek készült.
Az Iparművészeti, majd egy évre rá a Képzőművészeti Főiskolára
jelentkezett, a rajz szakon Kmetty János és Barcsay Jenő tanítványa volt.
• A népi kollégiumi mozgalom és a baloldali eszmék rajongója, csak később
kezd egyre erősebben kiábrándulni és elfordulni a „létező szocializmus”
világától, s lesz „versben bujdosó haramia”.
• 1948 nyarán dönt úgy, hogy költő lesz, a Pázmány Péter Tudományegyetem
magyar–szociológia–filozófia, majd orosz szakos hallgatója.
Pályaképe II.
• 1949-ben jelent meg első kötete, a Tűnj el fájás. Ösztöndíjjal Bulgáriába utazott,
hogy műfordításokat készítsen. Ennek a közel két évnek gyümölcse első
műfordításkönyve, a Szablyák és citerák (1953). 1952-ben házasságot kötött Szécsi
Margit költővel.
• Ekkortól a Kisdobos gyermekújság munkatársa, ennek megszűnése után
műfordítóként dolgozott. 1959-től haláláig az Élet és Irodalom képszerkesztője,
majd főmunkatársa volt.
• 1957-ben látott napvilágot első gyűjteményes kötete (Deres majális), aztán hosszú
ideig nem jelent meg újabb könyve.
• Az 1965-ös Himnusz minden időben azonban a magára találás állomása az
életműben. A ’60-as évektől visszatért a képzőművészethez is. Költeményeit
legalább 18 nyelvre fordították, több mint tíz idegen nyelven jelent meg kötete.
Költészete
• Nagy László magát mindig is küldetéses költőnek vallotta. Szelíd forradalmár, akinek életében
egyszerre van jelen az újítás és a hagyományokhoz való hűség. Műveiben megfér és szintézist
teremt a népiesség és az avantgárd.
• Ki viszi át a szerelmet című verse a hagyományos váteszszerep újraértelmezése, amely
filozofikus felütésével („Létem ha végleg lemerült”) választás elé állít. Az emelkedett
(patetikus) hangú szöveg kérdések sorozatával sodródik a zárókép felé, amely az értékmentés
metaforája. A vers központi fogalma, a szerelem az Ady költői nyelvére jellemző szimbólum:
többet jelent az amúgy is nehezen meghatározható fogalomnál.
• Kötetének címadó darabja, a Himnusz minden időben himnikus hangvételű szöveg. Bár
témájuk rokon, megkülönbözteti az előző verstől az optimista végkicsengés. A 12 strófa
teljességet sugall, és ez a gondolat ívében is látszik: a szakaszok egymást erősítő vagy
ellenpontozó emlékképek, élményfoszlányok, amelyek a refrénben („Gyönyörűm, te segíts
engem!”) kapcsolódnak egymáshoz. A vers profán litánia, amelynek minden versszaka
ugyanannak más-más megnevezése.
Költészete II.
• A József Attila! című költeménye nem hagyományos portrévers, és
nem is nekrológszerű tisztelgés a nagy előd előtt.
• A lírai én József Attila életén, személyes sorsán keresztül kutatja saját
végzetét. Egyfajta alvilági utazásra indul, mint aki „itt” nem kaphat
választ a kínzó kérdésre: mi az ára az alkotásnak; megéri-e a
halhatatlanság ígéretéért odadobni az életet. Az egyoldalú párbeszéd
tragikumát a lecsendesedő zárlat sem képes oldani, az inkább
belenyugvás a változtathatatlanba.
Költészete III.
• Költészete a ’70-es években egyre inkább elkomorul,
megszólalásaiban mind több a vívódás és a kétely. Nemcsak a világban
rendül meg a hite, hanem a költő prófétai hivatásában is.
• Versben bujdosó című költeményében, mely mintha a Himnusz
minden időben fonákja lenne, a költői szerep vállalása a sors
elfogadásává szelídül. A törvényen kívüli betyár alakja – mint József
Attila szegény embere – a rend embertelenségével küzd és bukik el. A
refrénes szöveg gomolygó képei magát az emberiséget vádolják:
„gyászban megtébolyodva forog / aki a kereket hozta világra”. Feloldás
nincs, az utolsó szakaszban a kidobott kesztyű már nem lehet a párbaj
metaforája, csak az ártatlan áldozaté.